PRÉM JÓZSEF: A NAGY PÁLHALMY FIA

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2015
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5472-97-8 (online)
MEK-14593

Az olyan kis városban, mint a milyen Maros-Káta, valósággal esemény számba megy, ha a nagyvendéglő étkező termében maga a potrohos gazda akaszt hófehér asztalkendőt a karjára és félretolva a különben fürge pinczéreket, nagybuzgón maga készül kiszolgálni valamely ujonnan érkezett vendéget.

Külön asztalnál, jól távol a törvényszéki biráktól s a megyei tisztviselőktől egymagában ült az ekkép kitüntetett jövevény. Minden szem ráesett, amint belépett. Senki sem ismerte. Csak azt látta mindenki, hogy igen előkelő és igen büszke ur. Külföldi emberek szoktak ilyen nyugodtan, majdnem feszesen ebédelni. Meg is eredt a találgatás:

- Nem szolgálhatok! A bejelentő lapot nem töltötte ki. Azt mondta: mindjárt tovább utazik. Én báró urnak tituláltam s nem tett ellenvetést, a főpinczér már grófnak szólította: ez ellen sem tiltakozott.

A társaság még kiváncsiabban nézte. Ilyen finom arczéllel valóban csak mágnás dicsekedhetik; az angol módra nyirt bajusz azonban nem igen illett a hegyesre vágott franczia szakálhoz. A maros-kátai modern Alkibiadeszek ott a vendéglőben megütköztek ezen a stilszerütlenségen. Ők valamennyien, a helybeli labda-rugó-, bicikli-, atléta- és evezősklubok tagjai, lépést haladnak a legujabb divattal; s most olyan jelenség előtt álltak, melyet nem birnak megfejteni. Meg is indult egy kis vita s a suttogás már-már indiszkrét arányokat kezdett ölteni.

A magas termetű, domboru mellű, mintegy harmincötéves idegen férfiu is hallott egy-egy megjegyzést s ilyenkor sötét szemeit végig jártatta a kiváncsiakon, de csakhamar közönyösen nézett megint szét, nem törődve vele, hogy tovább is állandó figyelem tárgya. Lesték minden mozdulatát, a mint maga készítette el a salátáját, melyhez a legkülönfélébb fűszereket kivánta; és hallgatták mint rendeli meg a hal-pástétomot, az ürü-derekat, a gombás omelette-t, melyeknek sikere érdekében erélyes utasitásokkal kedveskedett; végül tudomásul vették, hogy a Pommery-pezsgő mégis előbbre való, mint a Heidsick, föltéve, hogy valódi.

Az idegen aztán szemügyre vette a terem képeit, azokat az utálatos, olaj-nyomásu allegóriákat, melyek széles, aranyozott rámákban terpeszkedtek a füstös falakon. A rámákat pedig zöldes tüll-szövettel vonták be, nyilván azért, hogy ebben a rekkenő nyári időben a legyek be ne lepjék. Az alacsonyra akasztott nagy tükrök aesthetikai hatását is ilyen óvó-intézkedéssel biztosították a vidéki gondos kezek. Különben a padozat rég nem látott suroló kefét. De az egyik sarokban oda támaszkodva állt a nagybőgő, alatta meg a letakart czimbalom, jeléül annak, hogy itt minden éjjel vigan folynak, czigány-zene mellett, a hazai dáridók.

A primás hamar neszét vette, hogy sohase látott vendég érkezett a városba. Megbámulta a nagy koffereket és táskákat, melyek az angol bőripar valóságos remekei, s a melyeken a külföldi első rangu szállók s a vasuti állomások szines czédulái tarkállanak. Megtudta, hogy az idegen mindenekelőtt gőzfürdőbe ment, aztán fölcserélte uti ruháját mostani sötét öltözetével. És sietett ebédelni. A primás fontosan szólt a főpinczérnek:

- Nagyon nagy ur lehet, hogy csupán erre a magános ebéd idejére igy átöltözik. Hátha meghallgatna egy pár nótát? Mit gondol?

Most a katonatisztek érkeztek, élükön az ezredessel... Ők is figyelmesek lettek az idegenre. A báró főhadnagy ugy sejtette, hogy már látta valahol. Ismeri is, de nem bir rájönni, hogy: honnan? Ez a végtelen sovány adatocska csakhamar a szomszéd asztalhoz is átjutott. Az a jó egyetértés, mely a maros-kátai fegyveres és nemfegyveres előkelőségek közt, szerencsére! fönnáll, most már közös ügygyé avatta a vendég kilétének megállapítását.

Mint minden vidéki város első társaságának, ugy a maros-kátainak is van egy veterán feje, aki a nap bizonyos órájában ott székel a nagy vendéglő éttermének főasztalánál, ott tartja rendes cercle-jét, ott mondja el uj és régi adomáit és ott várja mindenki hódolatát.

Az öreg Szoboszlay Tamás báró, nyugalmazott főispán és elegánsan letört gavallér, már két évtized óta ilyen tekintély, sőt nagyhatalom. Aki megfordul Maros-Kátán és »ur«-nak tudja magát, az el nem mulaszthatja, hogy köteles tisztelgését el ne végezze nála. Az öreg ur mindenkit ismer, mindenkivel rokonságot tart, mindenkinek ügyét a szivén hordja, de persze csak annak, aki jelentkezik nála és ezzel a lépéssel uri voltát mintegy igazolja. Aki nem ismeri a városi szokást, annak ellenére, hogy gavallér, azt Szoboszlay bácsi maga keresi föl és viszi a társaságához.

- Erkölcsi kötelességem, - szokta mondani. - Mert Maros-Kátán csak holmi utazó ügynök és gabona-uzsorás ebédel egymaga!

Az ajtó föltárult és a télen barna, nyáron fehér-kamáslis, kínos gonddal öltözött, ex-főispán szokatlanul gyorsan lépett be. Fehér, hatalmas bajuszán nagyot sodort, szürke czilinderét levette és monokliján keresztül nézte: hol is ül az idegen ur.

És a társaság nagy meglepetve látta, hogy a város, sőt a megye rigorózus Szoboszlay bácsi-ja egyenesen odalép a vendéghez, majd feléje nyujtja mindkét kezét és szívesen üdvözli őt. A találkozás mindkét férfiura igen örvendetes lehetett, mert az idegen, mint régi jó ismerőst fogadta az öreg urat, tiszteletteljesen föl is állt, és maga mellé ültette. Halkan és hosszan beszélgettek aztán. És az egész kiváncsi, türelmetlenkedő kompánia azon vette észre magát, hogy Szoboszlay Tamás báró tökéletesen megfeledkezett róla.

Csak amikor ebédjét elvégezte az idegen és elhagyta az éttermet, akkor lépett az öreg ur a törzsasztalokhoz és nagyfontosan szólt:

- Hát tudjátok-e ki ez? Nem is sejtitek? Nos, hát senki más, mint - Pálhalmy Kázmér!

A kiejtett név olyan hatással volt az összes vendégekre, mint valami parázs szenzáczió. Ahány fej ott együtt volt, mindegyiknek agyában csakugy rajzani kezdtek a visszaemlékezések, s ahány száj szabad volt e nevezetes perczekben, annyi vélemény és itélet hangzott el. Valóságos tere-fere indult meg.

Mindenki ismerni akarta hiréből Pálhalmy Kázmért, a világlátott, a sokat emlegetett, a nemzetközi gavallért. Hát ez az? Ez ő! Csakugyan ő! Ki ne olvasott volna kalandjairól, melyeknek szinhelye mind az öt világrész? Romantikus hőssé lett a magyar ifju, ki roppant vagyont örökölt s már huszonkét éves korában kiköltözött Párisba, végkép elfeledve Maros-Káta városát, az ő szerény szülőhelyét. S akkor sem tért vissza, még csak rövid látogatásra sem, amikor ezelőtt tiz esztendővel leleplezték édes atyjának, a nagy Pálhalmy Istvánnak az emlékszobrát. Itt volt az egész ország, hogy a haza egyik büszkeségének, a szabadságharcz egykori fenkölt bajnokának emlékét dicsőítse, de Pálhalmy Kázmér, az egyetlen fiu, hiányzott... Nem jöhetett el Filadelfiából, ahol a kiállitáson szerepelt. A többi közt ő vezette karonfogva az Egyesült-Államok elnökének bübájos leányát, akiről a lapok azt irták, hogy jegyet készül váltani az ifju magyar nábobbal. A hazai ünnepre Kázmér elküldte franczia titkárját, s vele egy hatalmas koszorut, szalagján hibátlan magyar fölirattal. S a titkár és koszoru pontosan és kifogástalanul képviselték gazdájukat Maros-Kátán.

A walesi herczeg is sürün szerepelt a megeredt pletykálásban. Azokon a vadász-képeken, melyek külföldi lapokban megjelentek, az angol és német főurak közt csakugyan egy magyar gavallér is ott ékeskedett mindig, ami bizonyára hizelgő volt az itthon maradt honfikeblekre! Hát a montecarlói játék-barlang hívei közt hányszor olvasták Pálhalmy Kázmér nevét. Az egyik saisonban majd hogy szét nem robbantotta a bankot, a másikban elvesztette mindenét, de valami csuda-szerencse ismét talpra állította őt. Egy-egy külföldi hires botrány-pörben, melyet igazi gavallérok ellen indítottak, ő is szerepelt, de persze csak tanu gyanánt s mindannyiszor néhány herczegi barátját nagy buzgalommal tisztára mosta, ami csak jószivűségének a jele.

Egyszer mintha azt is világgá kürtölték volna, hogy Konstantinápolyban előkelő állással kinálta meg a szultán... Nemsokára rá Alexandriában és Kairóban látták az ott megfordult magyarok s nemcsak magánlevelek, de az ujságok is megemlékeztek róla, hogy, a Nilusban fürödve, épp akkor karolt át egy rengeteg gazdag orosz herczegkisasszonyt, amikor az a bizonyos krokodilus már-már el akarta kapni a mesés hozomány birtokosát. Ez a muszka hölgy is természetesen menyasszonya lett a szabadítónak. Különben tüdő-beteg volt a lány, de Egyiptom enyhe levegője meggyógyította. A mátkaságot a boldog pár aztán Szentpétervártt is folytatta, hol az orosz arisztokráczia el volt ragadtatva a cs. és kir. kamarástól és magyar lovagtól, akinek apja pedig 1849-ben vitézül harczolt a czár beözönlött kozákjai ellen. De fájdalom, a szentpétervári esküvő elmaradt, mert a menyasszony felgyógyulása csak látszólagos volt. A többit aztán a sorvadás végezte el.

Nem kerülhette el a sokat emlegetett hős, hogy a kaliforniai aranykeresők közé is ne sorozzák. Milyen önfeláldozással készült ott, hogy milliárdos legyen! Néhány éven át halottnak is hitték. Részletes leirások járták be a világ összes ujságait, miként szenvedett hajótörést a saját yachtján, melynek kapitánya volt. A nagy Oczeán több vidékén látták a yacht roncsait... És tragikus esetét ismételve összetévesztették János kir. herczeg rejtélyes eltünésével.

Végre a legenda a való élet terére hozta vissza Pálhalmy Kázmért. Az utolsó években leginkább a futtatások nagy szenzáczióival kapcsolták össze a nevét. Egyszer-másszor Budapesten is megfordult s mindig sokat nyert a lovaival, melyek egyike majd hogy Derby-győztes nem lett; máskor ismét olyan fogadásokat vesztett el, hogy már-már csőd fenyegette. -

S az emberszólás és magasztalás e furcsa hangversenye addig folyt, mig csak győzte a szabadjára eresztett fantázia. Szoboszlay bácsi uj meg uj részeket csatolt a monda-körhöz. Csudás alakká emelte Maros-Káta hiressé vált szülöttjét, akire méltán büszke lehet a város, sőt az egész megye. Szinte lelkesedett a messze világban kalandozott barátjáért.

- Becsületet szerzett mindenütt a magyar névnek! Én mondom azt nektek. Nem hiába a dicső Pálhalmy fia. Megmutatta, milyen a magyar gavallér! Tehette is a nagy örökségével. Hát még a műveltsége, az előkelő föllépése hány legmagasabb kört nyitott meg előtte! Nem csodálom, hogy mindig hódított, asszonyok és férfiak közt egyaránt. Ahol csak megjelent, minden szem, minden elme, minden szív feléje fordult.

S ez alatt a világlátott Pálhalmy Kázmér fogadott bérkocsin végig hajtatott a városon. Nézte a poros utczákat, melyeken valaha, mint diák sétált szigoru pap-nevelőjével. És minden ház oly idegen volt előtte... Nézte a nagy templomot, melynek az ő családja volt a patronusa... Most ő a családfő, de hol már a család? A kegyuraság tiszte voltaképp az övé, de ki várja őt? Ki tud is csak róla? A délutáni harangszó olyan bántó e perczben!... És nézte a nagy tisztes épületeket, a kórházat az iskolát, az árvaházat, melyek mind az atyja jóvoltából állanak ott. De amint elhalad mellettük, az ablakokon kitekintő arczok némán, hidegen bámulnak rá.

A sétatér végéhez érve a kocsiban ülő Kázmér tekintete odatéved arra a szoborra, mely a gesztenyefák lombja közül feléje sötétlik... Sohase látta s tán nem is tudta e pillanatban: kit ábrázol? A por belepte a hajadon főt, mely büszkén áll a feszes nyakon, a jobb kéz előre nyul, mintha parancsoló mozdulatot tenne: »Itt élned s halnod kell!« De az utas most oly elcsigázott, hogy alig érdeklődik efféle érzékeny szimbolizmus iránt. Csak nézett fásultan.

Meghasonlással szivében folytatta utját Kázmér. Senki sem sejtette, hogy az előkelő közöny mit takar. A kalandok vakmerő férfia, ki maga nagyrészt ártatlan abban, hogy minden lépését és ballépését oly szertelenül kiszínezték: teljesen megérett arra, hogy remete-életet kezdjen.

Ahová most indult, ott vége minden zajnak, minden szereplésnek. A kocsis valósággal jót tett minden ostorcsapással, amelylyel lovait serkentette, hogy minél hamarább vigyék oda a magános vendéget, a hol már csak csönd és nyugalom várja.

Két órán át majd a nap-sütötte országuton, majd a kanyargó Maros zöldes partja mentén, majd meg szeliden emelkedő szőllő-dombok alján haladt a könnyü kocsi. Faluk és majorok tünedeztek föl és maradtak el... Csak a lompos kutyák éktelen csaholása hallatszott még egy ideig. Kázmér egyik helyre sem volt kiváncsi. De aztán hatalmas hársfasor következett. Ennek végén látható Andrástelek, a Pálhalmyak ősi fészke... Ott kell betérnie Kázmérnak.

A falucska fehér házai már messziről kandikáltak elő, de csak szórványosan, mert a mint közelebb ért az utas, látta, hogy akáczok, topolyák és nyirfák körítik szokatlanul sűrűn. A Maros egyet kanyarodik itt és egész a nagy-rétig ellátogat. Szélesen folydogál az alvégi kertek alatt, termékenynyé áztatva az egész veteményes térséget. A berekben tömérdek a szárcsa, vadrucza, vadlud. Jó dolguk lehet itt a vadászembereknek, ha majd véget ér a tilalom s ötszörös viszhangot kelt a puskák durranása.

Kázmért egyszerre különös izgalom szállta meg. Egy fordulónál előtte állt a Pálhalmy-kastély. Tizenöt éve nem járt itt, de azóta semmi sem változott. A falu felől magas kőfal köríti a kétszáz év óta álló hosszu épületet, de kapuja tárva-nyitva. Ugy emlékezett rá, hogy éjjel sem zárták be soha s a két szárny csak mutatóul támaszkodik a jázmin- és orgonabokrokhoz.

Amint a kocsi az udvarra ért, a komlóval befuttatott veranda felől lovagló ruhás uri ember közeledett.

Kázmér azonnal fölismerte benne unokaöcscsét, Pálhalmy Jenőt. A házigazda nagy szemeket meresztett a vendégre.

És Pálhalmy Jenő azonnal átadta lovag ostorát a mellette álló legényének. Aztán rendreutasította a körülte türelmetlenkedő angol vizslákat és agarakat.

- Nem zavarlak, Jenő, csak menj lovagolni. Hallottam, hogy ez a főkedvtelésed. No meg a vadászat. Lesz-e sok fogoly az idén?

Ezek a mindennapi kérdések bántották Jenőt. Évek óta nem látta Kázmért, ki most igy mutatja ki iránta ridegségét.

Előre bocsátotta Kázmért. De az unokabátya visszafordult a legényhez, ki még ott állt.

- Itt van, fizesd ki a kocsist. Aztán szólj, ha a málhám megérkezik. Fuvaros hozza a vasutról. Nyittasd ki az összes szobáim ablakait! Inasom mindjárt jön.

- Hát mért nem irtál? Rendbehozattam volna mindent. Kocsit is küldtem volna. Ma éjjel csak maradj itt, az én lakásomban...

Kázmér alig birta visszafojtani idegességét és annál közönyösebb akart maradni.

- Kiváncsi vagy, miféle szél hozott? És csodálkozol, hogy valósággal letelepedni készülök itt? Mert itt maradok, kedves Jenőm, most már itt! Leszámoltam mindenkivel, magammal is - és főleg teveled. Nos, ugy-e tisztában vagyunk végre? Az árverésen te vetted meg a birtokomat - mert te voltál az első és fő-hitelezőm. Kielégítetted a többit mind. Nem tartozom senkinek - az igaz, hogy nincs is már semmim.

- Jobb szeretted volna, ha idegen kézre jut minden? A Pálhalmyak ősi birtoka!... Lásd, Kázmér, még a magadéban lakol! Tizennégy szobád van itt. Az egész jobb szárny. Ha akarod: kőfalat emeltetek végig az udvaron, hadd lássák, hogy külön fészked van. Aztán ott a park fele, a konyha-kert fele és ott a Csigamajor, a nagy szilvással, meg a malommal. Ha bérbe adod az egészet, még mindig ur lehetsz közöttünk... Vagy gazdálkodj magad, mint én. Ötezer forintod biztos, s ez sok pénz itt a megyében!

- Szóval: még sem vagyok koldus! Ez is valami. Kivált, amikor az ember pihenni akar. Pihenni, igen, csak pihenni! És lassankint megszokni a szűkebb kört, az idylli életet, a falusi magányt. Egy kis vadászat, egy kis lovaglás, egy kis látogatás a szomszéd faluban - teszem Lankaföldön. Mi?

- Ej, ej! Én a bájos lányt tudakolom, te meg a köszvényes apát rántod elő! Ő róla beszélj, az isteni Melittáról! Mert, remélem, még mindig olyan bölcs, olyan higgadt, olyan fenséges. Ah! És elrejtve él itt... itt, ebben az istenverte egyedüliségben! De lám, ez még jó... Most már egészen rendén is van. Hiába biztattam annyiszor: nézzen ki egy kicsit külföldre, ha idehaza nem talál magához való okos férjet - jöjjön Bécsbe, Párisba, Londonba. Hadd versenyezzen egy kicsit a nagyvilág ragyogó asszonyaival - ó, mert tudna versenyezni - terringettét! Jól tette, hogy nem hallgatott rám. Most ott élne valahol messze franczia vagy angol férje mellett, és nekünk - ej, nekünk itt a magányban csak a köszvényes Tasziló bácsi maradna! Na ugye?

Jenő egyre jobban pirult a bosszuságtól. De semmit sem szólt. Csak nézte a kihivó modoru Kázmért, a kinek hirtelen betoppanása nagyon, de nagyon aggasztani kezdte. És nézte, hogy ez a tönkrejutott unokabátyja milyen hóditó még mindig, milyen biztos a föllépésében. Önkénytelen összehasonlította magát vele és elkomorodott. Mintha nem is rokonok volnának.

A család ez ágából való fiainak, lányainak csak két tipusa van. Az egyik fekete haju, szabályos vonásu, halavány arczbőrű. Ilyen Kázmér. A másik vörös, soványas és szeplős, de leggyakrabban sárgás pilláju és szemöldökű. Ilyen Jenő. Valami vesztfáli szentes báró-kisasszony, a Reckenstein-familiából, volt az egyik ősanyjuk. Ez hozta a hirtelen-szőke fürtöket, a szeplőre hajló finom bőrt, a szende, bátortalan tekintetet; de aztán kincseket is, tömérdeket, és sok-sok jóravaló német erényt, ami olyan volt a magyar virtusra, mint az olaj a nekitüzesedni készülő tengelyre, megóvja a kigyuladástól s a kocsi ismét vigan tovább haladhat. Tán ki is halt volna rég a Pálhalmy-család, ha ez a szerencsés német házasodás meg nem esik.

A vesztfáli vér szivós, termékeny és mód nélkül higgadt. Föl se lázadt Jenő ereiben, mig Kázmér azt a furcsa beszédet folytatta. Az unokabátyja sötét szeme pedig meg-megvillant a kárörömtől, hogy ráriaszthat a gazdag rokonára. Jenő hamar fölocsudott az első ijedtségből s most már bizalommal nézett maga elé. Elvégre ő is érezte a maga értékét. És czélzatosan szólt:

- Elragadó gyermek! Szinte veszedelmes az ártatlan szépségével, a hiszékeny lelkével.

- Neked nem, hisz te gazdag vagy. Te nem ismered a kényszert, mely azt parancsolja: »Pajtás, itt csak tessék szépen ellenállni! Szép az a lány? Boldog lennél vele? Jó! Hát csak verd ki a fejedből!« Lásd, nekem efféléket üvölt a fülembe az a bizonyos kényszer!

- Ugy kérdezed, akár csak megtestesülése volnál annak a kényszernek. Hozzá is tehetnéd mindjárt: »Ha szereted - hát felejtsd el és keress olyat, akinek vagyona is van, ha már Ágnesnek nincs!«... Köszönöm a jó tanácsot. De még nem kérek belőle! Egyelőre még hadd higyjem, hogy szabad szeretnem Ágnest. Mert igéző az a kis lány, a legkedvesebb zárda-növendék, akit valaha láttam!... De nem is láttam, csak képzeltem - amig ő vele nem találkoztam.

Jenő egyre jobban szorongott. Lovaglás után el akart menni Lankaföldre, mely félórányira feküdt Ándrástelektől. Megigérte Melittának, akit szeretett és Boronkaynak, akivel estenkint sakkozni szokott. De félt, hogy Kázmér elkiséri... Jobb szeretné, ha előbb maga mehetne át a szomszéd kastélyba. És megszeretné tudni, hogy ott milyen véleménynyel vannak Kázmérról, akinek hire hozzájuk is hüségesen eljutott.

Kázmér szinte sejtette, hogy Jenő tervez valamit, azért egész nyiltan szólt:

- Tudom, odakészülsz! Én ma fáradt vagyok és kedvetlen. Isten ments, hogy az első látogatás hatását veszélyeztessem.

Gonoszul mosolygott erre a tréfára. S a mikor látta, hogy Jenő zavarában nagyot nyel, hangos kaczajra is fakadt...

- Már is megriadsz? Na, ne félj! Különben kitudja! Majd holnap, vagy holnapután átsétálok a rokonokhoz... Egyszer csak meg kell tisztelnem őket. Na ugye? Meglehet, hogy az első látogatás egyuttal az utolsó lesz... Addig is add át köteles hódolatomat Tasziló bácsinak, és csókold meg helyettem - de áhitattal ám! - Melitta klasszikusan szép kezét, melyet Minerva ő istensége is méltán irigyelhet tőle!

A Boronkay-kastély hosszu épület, kissé alacsony falakkal. Jobbra-balra egy-egy szárnya messze kiszögellik. Roppant magas, idomtalan teteje ugy ránehezedik, mintha minden órában agyon akarná nyomni az egész rezidencziát. A falakon vad-komló, futó rózsa, az ablakokon vastag rács, a folyosó ajtajain széles vaspántok, mintha most is labancz-támadásoktól félne a háznép. A szobák homályosak, legtöbbje nyirkos levegőjü. Mindenfelé fülkék, rejtett kamarák nyilnak lapos tapéta ajtókkal, melyeket azonban jókor elárul a sárga kilincs körül támadt terjedelmes piszokfolt.

Minden szoba sarkában ott ékeskedik az öblös kandalló, amilyeneket a mult században állítottak. Ajtajok nincs, mert kivülről fütik; de mindegyiken fölváltva szent Flórián dombormívü képe látható, amint a tüzet oltja, vagy a hódoló Páris, almával a kezében s előtte a három istennő, akiknek erősen mithológiai jelmezük daczára koronkint ugyancsak melegük lehet. A képek fehérek még, de körülöttük ujjnyi vastagon sárgul-barnul az agyag, melylyel a repedéseket a lankaföldi fazekas minden őszszel hüségesen tatarozza.

Itt, ebben a kopottas szőnyegekkel borított, elhagyatottnak látszó, mégis előkelő, sok kincscsel telerakott kastélyban lakott a dusgazdag Boronkay Tasziló. Amig leányát, Melittát, a kolostorban nevelték, nem engedett semmi ujitást.

- Jól van igy is. Majd ha eladó lány lesz a háznál, akkor paradicsommá alakítjuk át az egész házat!

De aztán meghült a vadászaton, köszvényt kapott, a szemei is meggyöngültek és most egyre zsémbesebb. Hallani sem akar semmi ujitásról.

- Ugyse élek már soká. Addig legalább hadd legyen meg a békességem és a kényelmem!

Az öreg ur homlokán folytonos a ború. Szürke szemeiben a nyugtalanság láza. Vannak napjai a mikor senkit sem akar látni, csak Miklóst, az öreg lovászt, a kivel ilyenkor valami régi titokról, sötét családi eseményről beszél.

Erről a titokról, igy nyaranta, a kastély egész udvara beszél érthetetlen, sejtelmes beszéddel, a milyen a szellő susogása, virág-illat lebbenése. A hová a szem néz, fehérlő olajfákat lát. Ezeket Tasziló szép és szerencsétlen testvérhuga, Malvin ültette. A szellő meg-meg lebbenti a virágjukban álló fák ezüstös leveleit, szétszórva az erős illatot, mely a rózsák, rezedák, liliomok és jázmin szagával vegyül össze.

Igy szerette ezt Malvin. Illat után szomjazott, a mig élt. És csodadolgokat beszélnek most is róla, mint fürdött rózsavizben, folyvást füstölgette a szobákat, szekrényeit telerakta szagos füvekkel. Egész patikája állt ott, a pacsuli-, mosusz- és más üvegekkel. Ágyában nem szalma-, hanem virágzsák volt, és szárított rózsaleveleken feküdt. Félve suttogták a cselédek a nagy titkot, mely nem is titok, a véres drámát, mely itt valamikor lefolyt. Ezt a vért, ezt akarta elfelejteni Malvin...

Szeretett az öreg Tasziló huga. A falu vénebb emberei még emlékeznek arra a délczeg német lovastisztre, aki el-eljött Maros-Kátáról lóháton. Ugy tudta mindenki, hogy Malvinnak a vőlegénye. De aztán hirtelen elmaradt. Malvin sirt, bánkódott s egyszer csak ujból megjelent a német tiszt.

Akkor már mást is beszéltek a faluban. Sokszor látták egyedül a szerelmeseket az erdőben, éjjel is, holdvilágnál... Aztán jött az a rettenetes nap... Boronkay Tasziló számon kért mindent a csábítótól. Követelte, hogy vegye el feleségül Malvint, de egyuttal vérig sértette tanuk előtt. Ezt hát fegyverrel kellett jóvá tenni.

Ott lövöldöztek egymásra a bosszuló bátya és a német tiszt a lankaföldi erdő-szélen. Majd meg kocsin hozták a kastélyba a haldoklót. Mire a verandáig vitték, ki is lehelte vétkes lelkét. A holdas éjszakák titkos látogatójára ott borult rá sikoltozva a szegény Malvin... Ott fogta föl a szive vérét csipkés keszkenőjével... ott átkozta meg maga-magát, hogy halálát okozta annak, akit szeretett.

Azt a vért, azt érezte, azt látta azóta mindig, mindig! Akkor adta rá szegény fejét, hogy elkábítsa magát. És nem vigasztalta meg az sem, hogy a kis Ágnes megszületett. Félt a gyermektől is. Minél jobban nőtt ez, annál buskomorabbá lett az anya. Rettegett hogy valamikor Ágnes is gyilkosnak fogja mondani. Ebből a hóbortjából aztán semmiféle orvos nem birta kigyógyítani. Még élt s már mint halottat gyászolták. S a mikor meghalt: mindenki megkönyebbült.

Ágnes a kastélyban maradt. A törvénytelen gyermek, a ki most már a házigazda gyermeke. Fiatalabb Melittánál, aki ugy szereti, mint az édes testvérét. Az egész ház beczézgette Ágnest, legjobban a korán özvegységre jutott Tasziló, aki megfosztotta a gyermeket atyjától, s most ő lett legönfeláldozóbb atyja. Hamar el is kényeztették a kis lányt, s ez nem sokára oly makranczos lett, hogy már csak Tasziló bácsi birt vele.

Egy esetre most is emlékszenek a házbeliek. Tiz éves volt a kis Ágnes, a mikor egy izben összetüzött Melittával. Éretlen felindulás volt, de ő lefutott a havas parkba, hol övig járt a nagy hóban, daczoskodva, a mig el nem bukott. Sem kérésre, sem pirongatásra, sem fenyegetésre föl nem kelt és vissza sem jött. Végre Tasziló bácsi maga ment érte, s szelid szóval magához édesgette. Ott csüngött aztán a kis bohó az öreg ur nyakán, a ki behozta, mint valami ölbe való gyermeket. S Ágnes addig magához sem tért, mig el nem zokogta minden képzelt és igaz baját, s végre bocsánatot kért Melittától.

Boronkay Tasziló iróasztalán két színezett fénykép áll egymás mellett. Két fiatal, álmatag tekintetü nő, oly hasonló egymáshoz, mintha ugyanegy alak volna. Anya és leánya az.

Ezzel szokott rápirítani valahányszor valami durczásságot vagy szeszélyességet követ el a kis lány.

De amikor Ágnes e szavakra összerezzen: az öreg nagybácsi azonnal megbánja szigorát és engesztelni próbálja a makranczost.

- Ne nézz olyan komoran, csak ne ugy, kis hugocskám! Félek ettől a tekintettől - hisz amig anyád élt, az utolsó hosszu tiz éven át soha más tekintetét nem láttam. Mosolyogj, Ágnes, neked mindig mosolyognod kell. Valamikor Malvin testvérem is mosolygott; azt az arczot, azt a tekintetet őrzöd meg számomra! És fölfrissűl naponta elmémben, ha rád nézek. Ebben a mosolyban, a te édes mosolyodban él tovább ő, aki már halott...

Ágnesnek csapongó kedélye is csalhatatlan olyan volt, mint valamikor az elköltözötté; a makacssága, meg a sirvafakadása is ugy megdöbbentette Taszilót, ahogy valamikor Malvin kétségbeesése riasztotta meg. Annak idején csak ő birta lecsillapítani a szerencsétlen testvért, és most kényeztetnie kellett a lányát, szeretettel, aggodalommal.

Valahányszor belefáradt az öreg ur a gondoskodásba, mindig azzal vigasztalta magát, hogy:

- Ráütött, egészen ő rá! Nem tehet róla, szegény Ágnes. Az anyja vére, az anyja természete, az anyja eszejárása... De a boldogsága - ó, az más lesz! Életemnek ez az egy czélja van, ez az egy tartozásom, s én lerovom annak, akit én tettem boldogtalanná, mikor a becsületét akartam visszaállítani!

Igy aztán lassankint hozzászokott Tasziló, hogy Ágnesnek minden óhaját teljesítse. S a kis lány már csecsemő-éveitől fogva nem ismerte ezt a két szót: »Nem szabad!« vagy »Nem lehet!« Azzal az öntudattal nőtt fel, hogy az élet és a világ ő érte van, s a környezete csak arra való, hogy minden vágyát kilesse és valósítsa.

A kolostorban a türelmes apáczák kétségbeestek, amikor az első büntetést rárótták. Ágnes azzal állt bosszut, hogy nem evett, nem ivott három nap. Orvost hivtak; de ez semmi betegséget nem fedezett föl. Kérésre fogták a dolgot: hasztalan volt! Már a negyedik nap is beköszöntött s a makacsság még se hagyott alább. Most már belebetegedett Ágnes, s a leczke alatt elájult. Végre legjobb barátnője, az egyetlen, akit szeretett s akinek befolyása volt rá: Szoboszlay Klárika, egy sugár termetü növendék lány rászánta magát, hogy megmenti. Addig kérte, addig sirt mellette s addig esküdözött, hogy ő se eszik egy falatot sem e rettenetes bőjt alatt, mig egyszer csak Ágnes zokogva fakadt és megölelte barátnőjét. Az uzsona alatt aztán megbékült önmagával s az ádáz sorssal is.

De a kolostorban töltött évek sem birták átalakítani Ágnes daczos jellemét. Ehhez a daczhoz sok naiv bizalom járult, s mindazok, akik beletekintettek a lány lelkébe: aggódva gondoltak a jövőre, amikor az első csalódások ideje eljön.

És van-e rettentőbb ok az illuziók szétfoszlására, mint a mikor egy szép és elkényeztetett leány megtudja, hogy nincs - hozománya, s ami lesz, az bizony szerény lesz és a tetejébe még kegyelemből kapja csak...

Ágnes anyja vagyontalan volt. Tasziló csak szivességből tartotta házánál. Ezt még nem tudja Ágnes és nem tudja egész élete rejtélyét, a sötét drámát! Sokszor beszélt erről Jenő az aggódó Melittával; s amikor Kázmér átjött látogatóba: a féltékeny unokaöcs attól tartott, hogy vége az eddigi csöndes napoknak a magányos kastélyban. -

Kázmér első megjelenése valóban meglepte az egész házat. Az öreg Tasziló hidegen, de nagy udvariassággal fogadta a kalandos rokont. Ez a válogatott előzékenység ő vele szemközt szinte bántó volt. Kázmér el is határozta, hogy soha többé a lábát be nem teszi Lankaföld urának a kastélyába! De nem kellett több, minthogy Jenőnek elégedett, csöndes mosolyát lássa, és Kázmér büszke szivében azonnal föltámadt az ellentállás vágya. Ő vele mernek igy bánni? Ezek azok az emberek, kiknek fogalmuk sincs róla mily ünnepelt férfiu volt csak nem rég a most lenézett remete! Összeszedte minden erejét, nehogy elárulja, ami bántja. És amikor Melittával végig ment a park fasorán minden szavával, tekintetével éreztette, hogy csak a szomszédok között szokásos tisztelgés kötelességét akarta leróni és bocsánatot kért az alkalmatlankodásért.

Melitta, aki kínosan hallgatta és nézte atyját, amig benn voltak a szobában, most annál nyiltabban beszélt. Mentegette a beteges öreg urat és mindent elkövetett, hogy elégtételt adjon Kázmérnak. Észre se vették, mint halad az idő, ott a platán és gesztenye fák alatt. A vendég minduntalan azon kapta magát rajta, hogy mélyen bele néz a lány fürkésző szemeibe s ilyenkor ugy érezte, mintha valami titkos hang azt mondaná:

Este felé Kázmér és Jenő együtt mentek haza Andrástelekre. Jenő komoran hallgatott, mig Kázmér csupa malicziából annál beszédesebb lett. Szánt-szándékkal Melittáról mondott véleményt.

- Szebb, mint volt és tudja is, hogy szép. Olyan természetesnek találja maga is, mintha egyenesen az volna a rendeltetése, hogy szép legyen! Ismeri az értékét s ezt szeretem benne. Mernék fogadni, hogy gyönyörködni szokott önmagában, ha a tükörbe néz... Nem csodálom: szereti a szépet...

- Csak az ostobák hiuk. Melitta oly okos, hogy a saját szépségét is objektiv szemmel nézi. Nem a saját érdemének tekinti, azért nem is röstelli, ha kedvét leli benne. Én legalább ugy képzelem, hogy naponta nézi ragyogó, hosszu metszésü szemeit és azok sötét pilláit. Elnézegeti telt, üde, ajkait. S az a tükör bizonyosan tudna beszélni hószin nyakról, fehér kebelről, melynek pihegését mámor nélkül nem lesheti férfi szem.

- Mi jogon? Ej, ej! Hát már meg is tilthatsz valamit, kedves Jenő? Csak nem hatalmazott föl rá Melitta? Vagy tán az öreg ur?

- Várj csak, öcsém! - és néhány lépéssel utolérte a haragvót. - Helyrehozom mindjárt az indiszkrécziót. Tudod mi tetszik nekem Melittán? Szivének, kedélyének pazarsága. Igazi varázsa van. S ha igazán hiu: akkor az semmi más, mint hogy mindenki előtt jóságosnak, rokonszenvesnek akar feltűnni. Mintha csak azt akarná, hogy ami okossággal, kedvességgel megajándékozta az élet: azt ne vonja meg fukaron az által, hogy nem érezteti senkivel. Azok közé a jó lelkek közé tartozik ez a lány, akiknek életszükségük, hogy nemes szivük fényét, melegségét rásugároztassák egész környezetükre. Merek fogadni, Melittát ma az tette boldoggá, hogy látta, mennyire kellemesen érintett engem az ő nyájassága. Ismerem ezt a fajtát is! Vannak ilyen lények: szét akarnák osztani a lelkük kincseit köztünk, szegény nyomorult halandók között. Egy jó élcz csak azért jut eszükbe, hogy azzal valakinek derült pillanatokat szerezzenek; mosoly azért van ajkukon, hogy viszont elégedett mosolyt csaljon mások ajkára; tekintetük azért nyájas, hogy bizalmat keltsen abban is, akit ér; egy-egy uj és szép dalt csak azért tanulnak be a zongorán, hogy a saját élvezetüket mindenkivel közöljék; s a költészet és müvészet minden szépségét csak akkor érzik igazán, amikor mást is látnak gyönyörködni benne. És ilyen Melitta. Eltaláltam?

Jenő megállt és szembe nézett Kázmérral, akire a hold most vetette sugarát:

- Csak semmi féltékenykedés! Mondtam én, hogy ez a sok fényes tulajdonság engem elkápráztat? Hohó, barátom! Én önző vagyok! Az asszonyt magamnak szeretem, csak én akarok gyönyörködni benne és nem szerettem soha azt, a kit sokan tudnának szeretni. Miért? Mert az ilyen maga is akarja, hogy hódoljanak neki... Eh! De mit fecsegek! Hát gondolhatok-e én szerelemre, amikor - -

Néhány napra rá Kázmér megint odaát volt Melittánál. Mig beszélt a lánynyal minduntalan összehasonlította őt Ágnessel. Annál jobban meglepte, amikor a posta épp ezen a délutánon levelet hozott a »Sacré Coeur«-ből. Szólt pedig a levél ekkép:

Melitta mosolygott a csapongó kedélyü lány pajzán sorain. De mikor Kázmér kérdőn ránézett, egyszerre elkomolyodott. A levelet óvatosan eltette, de élénken fordult unokabátyjához:

- Voltam nála a kolostorban. Kétszer is: és mind a kétszer egészen véletlenül. Az öreg Szoboszlay bácsival jártam-keltem Budapesten. Most három éve. Egyszer eszébe jutott, hogy a lányát kell meglátogatnia. Elkisértem. Klárika igen szép leány, de a barátnéja Ágnes, még szebb volt. Kisütöttük aztán, hogy Ágnes rokonom. -

- Három éve ennek? - szólt Melitta. - És idehaza elhallgatta a kis lány, még előttem is! S másodszor: mikor láttad?

- Az idén a futtatások alatt. Mód nélkül unatkoztam egy vasárnap délelőtt s mert ott kóboroltam a városligetben, benéztem a »Sacré Coeur«be.

- Ej, hát nem tartja fontosnak az én látogatásaimat! Ilyen kis lánynak máson jár az esze, mint holmi komor unokabátyán.

Most már nevetett is Kázmér, mintha csak magát akarta volna czáfolni. Melitta jól látta, hogy szemei megcsillannak valami kedves érzés hatása alatt. A hóditáshoz szokott rokon hiuságának mégis hizeleg a kis lány naiv ragaszkodása! Vagy tán több is az, mint hiuság? Az árva unokahug ritka szépséggé fejlődött. Elragadó jelenség lehet. Már karácsonkor is ilyennek találta mindenki, a mikor Ágnes ide haza volt. Bizonyára Kázmért is megejtette az ifjuság e csodás varázsa, mely a lány tekintetéből egész üde lényéből kisugárzik.

Melitta éles szemét nem kerülte el az az édes zavar, mely vendégét elfogta. És elgondolkodott: mi czélja lehet ez érdeklődésnek? Mi jó jöhet abból, ha Ágnes és Kázmér itt találkoznak majd? És hozzá sűrűn, minden nap? Elborult kedélylyel nézett Melitta a jövőbe - maga sem tudta miért? Öt hét még - hosszu öt hét - és ugy lehet, hogy oly jeleneteknek lesz a tanuja, amelyek mélyen meg fogják szomorítani...

De máskép történt. Az öt hétből néhány óra lett. Még délben távirat érkezett a »Sacré Coeur« főnöknőjétől, hogy a kolostorban járványos betegség lépett föl. A még egészséges növendékeket sietve haza bocsátják, nehogy ők is megkapják a bajt. Ágnest a holnapi vonattal küldi. Egy idős apácza kiséri a leánykát, de csak Maros-Kátáig, ahol a család átveheti őt, mert az apácza a legközelebbi vonattal visszatér. Melitta nem rejthette el izgalmát.

A lankaföldi országut csak ugy porzott, amint a rekkenő meleg juliusi délutánon, a három paripa Maros-Káta felé vitte előkelő gazdáit.

Az öreg Miklós lovász jóval hátrább maradt; egyet-egyet köhécselt s nyeldeste a sárgás-fehér port, mely egész felhőt rögtönzött körülte. A patakmenti réten a Boronkay-ház cselédjei kalaplevéve néztek, egyik-másik a kaszájával odaintett az öreg felé: de Miklós észre sem vette őket és vaskos, deres fejét magasabbra emelve, buzgón nógatta lovát előre.

Apró kék szemével néha hunyorgatott s ráfüggesztette az előtte ügető társaságra, mintha minden egyes tagját figyelné. Nézte hányszor hajlik Kázmér ur Melitta kisasszony felé, aki középütt haladt s hányszor maradoz el egy-egy darabig nagykedvetlenül Jenő ur, ki rendesen akkor ágaskodtatja sárgáját, amikor daliásabb, jobbkedvü társa vidáman beszélget a fiatal urnővel. S az öreg morgott magában:

Jól látta Miklós, hogy neki is ma-holnap vagy az egyikhez vagy a másikhoz kell szegődnie. Aki kettejük közül megnyeri Melitta kisasszony kezét: az fog uralkodni egész Lankaföldön! S az öreg lovász önkénytelenül végig jártatja tekintetét a messze elterülő rozs- és buzaföldeken, a tulsó részen zöldelő kukoricza-dülőkön, mig a szemközt sötétlő bükkös elzárja a látóhatárt. Már csak szép egy uradalom, alig van két-három különb az egész megyében!

Ilyen hozomány és ráadásul a megye egyik legderekabb leánya - ej, nem csoda, ha megindul most a vetélkedés! Persze nincs inyére a beteges apának, aki már rég elhatározta: kire bizza az egyetlen kincsét. És Miklós most már kezdte érteni a szigoru parancsot, melyet maga elé ismétel:

- Azon legyen az eszed, öreg szolgám, hogy mindent észrevégy, mindent meghallj, mindent megtudj, ami a házban történik!

S amig a vén lovász űzte-fűzte a gondolatait, bosszankodva, hogy a lányőrzőt kell játszania s talán még kémkednie is, ami sohase volt kenyere: Kázmér kedvére ingerkedett Melittával. Csupa figyelem és odaadás volt és ugyancsak elnémította Jenőt, aki már megint duzzogott, pedig ez éppen nem jól illik neki. Megszokta a világlátott Kázmér, hogy ahol ő megjelenik, ott más férfi rögtön a második helyre szorul. S amint észrevette, hogy Jenő hódolása, ha nincs is terhére Melittának, de valami nagy örömére sincsen: ő azonnal rajta volt, hogy ezt a hódolást egyszerüen fölöslegessé tegye. Bámulatosan értett hozzá, mint tüntesse föl a másik udvarló közeledését valóságos alkalmatlankodásnak. Nem kellett több, mint két-három látogatás, melyet szántszándékkal mindig Jenővel együtt tett meg és Kázmér meggyőződött, hogy Melittának merőben más ideálja van a férfiról, mint amilyen a csöndes szomszéd és rokon.

Most is, e lovaglás alatt ugy vezette a társalgást, hogy a lány érezze, mennyire utjukban van a harmadik társ. Minduntalan olyan tárgyat vetett föl, olyan kérdést rántott elő, amelyről bővebben majd »máskor« fog szólani. És rendesen akkor szakította félbe az elbeszélést vagy a fejtegetést, amikor látta, hogy bájos hallgatójának kiváncsiságát felcsigázta. A véletlen ugy akarta, hogy Jenő épp ilyenkor kezdett figyelni s ez elég ok volt a hirtelen elhallgatásra...

Melittát mindez ingerelte. Kázmér pedig, szegénysége tudatában, kárörömmel pillantott a gazdag unokaöcsre. Figyelte a vékony vállu ifjut, a ki most is, erre a kirándulásra gonddal cziczomázta magát; ma is fekete bársony zubbonyt vett föl, melyet a por szürkére festett; aztán rózsát tüzött a gomblyukába; ujdonatuj keztyüt se mulasztott felhuzni, mely messziről virít. És nézte Kázmér azt a hosszukás, csontos, sovány arczot, mely most a szokottnál is jobban kipirult, de a szeplők el nem tüntek róla. A vizsga tekintet nem kerülte el Jenő figyelmét. Valósággal zavarba jött. És szürke, apró szemeit mind bátortalanabbul emelte Melittára, mialatt tömött vereses bajuszát idegesen simítgatta és hosszú orráról minduntalan leejtette az arany foglalásu csiptetőt.

Kázmér elnevette magát s e közben önkénytelenül visszarántotta lovát. Melitta is csöndesebb ügetésre fogta a deresét és kérdezte:

- Mi az? mi az? - sürgette Melitta vidáman s el volt készülve egy gonoszkodó tréfára.

- Tudod mit tesz a szalonka, ha gyanus neszt hall? Idegességében még hosszabbra és hegyesebbre nyujtja a csőrét. Jenő, mint hires szalonka-vadász csupa szimpátiából ugyanezt teszi, a minthogy teheti is - s azért elneveztük »szalonkaorru«-nak.

E pillanatban utolérték Jenőt, aki kiváncsian odahajolt hozzájuk s amint Melitta egész közel, maga előtt látta Jenő fürkésző, ideges arczát: hirtelen ő is elnevette magát - annyira találónak és furcsának találta a hasonlatot. De aztán előre is vágtatott a paripájával.

Többé nem is birt ránézni a jó fiura, anélkül, hogy teljesen megőrizze a komolyságát.

- Kontár udvarló legyek és ne hódítsak meg többé egyetlen egy női szivet sem, ha ez az olcsó ötlet be nem ütött! Ah, milyen hiu még ez a tökéletes Melitta is! Ugy lehet, ez a bolondos tréfa többet árt Pálhalmy Jenőnek, mint hogyha az ő négyezer holdja egyszeribe a letört Pálhalmy Kázmér telekkönyvi lapjára kerülne!...

De aztán ujra elcsüggedt. Kalandokhoz szokott lelke hamar fölpezsdült, de épp oly hamar el is fáradt megint... A káröröm is már csak afféle felvillanás volt. És minél tovább nézte Melittát, annál nagyobb fájdalommal gondolt rá, hogy Jenő előbb-utóbb mégis czélt fog érni. És Melitta is beletörődik mindenbe. Ó igen! Ez az üde, jóságos leányarc nem lesz izzóvá majd a férj csókjaira, de a csókok el fognak csattanni; s ez a hajlékony termet nem fog megremegni minden izében, ha a férj átöleli, de majd csak oda simul hozzá...

Düh és bosszu támadt föl Kázmér szivében - már nem is Jenő, de önmaga ellen, aki oly eszeveszetten élt eddig. Kivánhatna-e szebb, édesebb kikötőt annyi kóborlás után, mint ez a lankaföldi kastély, hol egy ily ragyogó, megnyugtató lány-mosoly kárpótolná a nagyvilág minden fényéért, izgalmáért...

A bükkfák koronáján átcsillámlott a napvilág. Ott kergetőztek, forogtak a fényes karikák, játszadoztak, tova siklottak a sugár-sávok Melitta fátyolán, mely utána uszott; Melitta uszályán, mely feketén borult a paripára; Melitta arczán, mely a zöld lombok visszfényében még gyöngédebbnek tetszett. Az erdei friss illat körüllengette a lányt, és ajkai nyitva maradtak, orrocskáján a mozgó czimpák meg-megrezzentek, a mint szítta a balzsamos levegőt.

Szép volt Melitta, de hát szereti-e Kázmér? Nem csupán irigység-e az, a mi vérét megmozdítja hogy másnak több joga van reá? És nem szebb-e, nem fiatalabb-e, nem hódítóbb-e a pajzán Ágnes, akire mámoros vágygyal gondolt ma is egész nap? Maga is fölvetette mind e kérdéseket Kázmér... S a mint Ágnest maga elé képzelte: ugy érezte, hogy szive, ez a fásult, meghasonlott szive még dobogni is merészel... De hisz szegény Ágnes, egészen szegény! És törvénytelen árva!...

A hidnak, mely összeköti a Lanka-patak két partját, nincs karfája. De nem is kell. Olyan széles az a padló, hogy két hintó is elhaladhat egymás mellett. Igy gondolják a maros-kátaiak s ebben a hitükben meg nem tántorítja az, hogy a mélységes patakból, melynek vize eszeveszett gyorsan rohan a közeli Marosba, egyhamar elő nem bukkan az, aki belepottyan. Nem halássza azt ki senki, s ha kibirja, amig a folyóig viszi az ár, hát ott kihuzzák a halászok, ha éppen kezük ügyébe esik.

Melitta ijedten nézte, amint vidám huga ágaskodott s kendőjét lobogtatta. És épp a hid szélén hajt a kocsis!... De már tul is van rajta... Gyors ügetésbe közeledik a négyes fogat... A paripák is nekiiramodnak... Összetalálkoztak.

Örömkiáltás hallatszik innen is, onnan is. A kis leány ott a kocsiból csókolja a feléje hajló rokonát; nyájasan köszön Jenőnek és daczosan bólint fejével Kázmér felé. De rögtön megbánja ismét, fölnevet és engesztelőn szól:

- Nem azért jöttél rajta? - És szeme könnyedén megrebbent a csalódás miatt. Aztán hamar hozzátette: - Mégis örülök, hogy a Csillagot is láthatom. Jó napot, kicsi lovam!

És keztyüs kezével intett a tajtékzó pejnek, mely kényesen emelgette fejét, nagyokat prüszkölt és harapta a zablát.

Üdvözlés után a társaság tovább készült indulni. De Ágnesnek makranczos ötlete támadt.

- Mint egy kis királynő! - nevetett Melitta. - És mi vagyunk a te kiséreted.

A kis királynőnek egy pillanatig tetszett e hizelgés. Gunynak se vette. De aztán szólt:

- Ugyan szállj le, Melitta! Add át a lovadat Miklósnak és ülj ide mellém. Annyi mondani valóm van, de annyi!...

Jenő már készült leszökni a lováról, hogy lesegítse Melittát; de Kázmér megelőzte őt.

- Nem birtam elcsalni Klementin nővért, - kezdte aztán Ágnes. - Most is ott van az állomáson, de még ma vissza kell térnie.

Melitta egyre nézte hugát, aki csakugyan virágzó hajadonná nőtt fel. A küldött ruha is olyan mintha csak rászabták volna.

- Hogyan férnek meg Kázmér és Jenő ott Andrástelken? Sokszor jönnek át hozzátok?

- És együtt? De nem féltékeny Jenő? Láttam az előbb, mily szemeket meresztettek egymásra. Tudod, hogy ez nagyon mulatságos? Sokat nevetünk majd rajtuk! Mondta Kázmér, hogy a multkor nálam volt? Nem mertem megirni édes atyádnak, mert épp akkor kaptam levelet tőle, a melyben zsörtölődik az uj vendég miatt. Csoda, hogy még el nem riasztotta. Nyájasabb most vele Tasziló bácsi? No de majd megengesztelem én, ha haragszik rá!...

Nevetett, tréfált Ágnes. Oly bizalommal nézett bele ebbe a szép ragyogó világba, mint a madár az őserdőbe, amikor először röppen ki és sejtelme sincs még semmiféle veszedelemről..

A két lovas jobbra-balra haladt a hintó mellett, nem törődve a porral, melyet kitartó udvariassággal, versenyezve nyeltek. Az öreg Miklós már elvetette a gondját, hogy tovább is szemfüleskedjék. Fontolva ügetett és vezette a könnyü terhétől megszabadult paripát, messze elmaradva a társaságtól. Csak a mikor az országut kanyarodott egyet s hirtelen feltünt Lankaföld s fönn a dombon a Boronkay-kastély: ő is neki eresztette a gyeplőt s egyszeribe ott termett a hintó mögött.

Ez alatt otthon Boronkay Tasziló egyedül ült az ebédlő-teremben, zárt ablakok mellett, hogy a kastély mögött elterülő parkból egy friss fuvalat se érhessen be. Az öreg ur lábait fölrakta a vánkossal bélelt székre s az üvegajtón át kitekintett az udvarra, hol minden perczben megállhat a négyeshintó. A várakozás és öröm daczára olyan megtörtnek látszik, mint egy aggastyán s mégis nyugtalan.

Szeretne fölugrani és kisietni a kapu elé, hogy onnan nézze: nem jön-e még Ágnes? De nem kelhet föl. Épp ma végkép lenyügözi a betegsége.

Végre ugatni kezdenek a kutyák s a kapu felé iramodnak, nem hallgatva a szolgáló s a mindenes kiabálására, amint rendreutasítják a nekibőszült kuvaszokat. Kocsirobaj - s a fogat ott áll már a pitvar előtt.

Ágnes előre siet, hogy kézcsókkal üdvözölje nagybátyját, ki fölemelkedni készül, de aztán magával rántja a sugártermetű hajadont, és szeretettel csókolja meg a homlokát... Alig bir szólni az ámulattól és az örömtől, hogy ilyen imponáló megjelenésű hölgy lett az ő nevelt gyermeke.

Mig tanuk voltak jelen, az öreg ur csak általános dolgokat beszélt Ágnessel. Elmondatta a kolostorban véghez vitt tréfákat is, melyeket a végzett növendék kacagtatón tudott előadni. Pompásan utánozta Ágnes a tanárait meg az apáczákat és kifogyhatatlan volt a kómikus fogásokban.

De a mikor Kázmér is ráhagyta, hogy Ágnes igazi müvésznő lehetne, sőt hozzá tette, hogy kész valami műkedvelői előadást rendezni a kastélyban: az öreg ur egyszerre nyugtalankodni kezdett. Rá-rá tévedt tekintete Kázmérra s azt vette észre, hogy nagyon is bizalmasan mosolyog Melittára, mig Jenő félreállt. Gyanu rohanta meg a beteges embert és elhallgatott.

- Terhedre vagyunk ugy-e, papácska? Megyünk már! Pihenj kissé. - Jer te is, Ágnes.

- Nem! Ágnes csak maradjon! - És Tasziló megfogta a távozni készülő leány kezét.

Ágnes leküzdötte vágyát, hogy ő is bejárja a gyönyörü parkot. Már szerette volna megbeszélni Kázmérral a műkedvelői előadást, kedve kerekedett zsörtölődni az unokabátyjával, aki tudtára sem adta, hogy ide jön, és szerette volna megtréfálni a jámbor Jenőt, aki még mindig fél, hogy kosarat kap és nem mer nyilatkozni... Mindez a sok pajzánság hirtelen és meggondolatlanul czikázott végig az utazás izgalmaitól fölhevült lányka agyán... De Tasziló erősen fogta a bájos fogoly kezét. S amint négyszem közt maradt vele, óvatosan körülnézett. Majd fölszisszent:

- Szaggatás a lábamban! És már megint nyitva hagyták azt az ajtót! Tedd be csak, édes.

- Most ide mellém! Igy... Jó, hogy jöttél! Mondhatom, türelmetlenül vártalak!

- Igen, csupa büszkeségből, csupa önérzetből elcsavarja majd Melitta fejét.

- Ne tudjak aludni egy hitvány órácskát se, ha meg nem érem, hogy betoppan hozzám, hangját remegőre készteti és kérni fog, hogy bízzam rá az egyik kincsemet.

- De hiszen készen talál engem Kázmér öcsém! Haha! Arra való volna a Boronkay-birtok, hogy a Pálhalmy jószágot kövesse? Eluszszék ez is kártyán, lóversenyen, bolondságon?... Azon legyen az eszed, Ágnesem, hogy mindent észrevégy, mindent meghallj, mindent megtudj, ami a házban történik! Te vagy az én szemes, éber kis madaram, aki minden utat beröppen, minden lugost bejár, s aki előtt nincs titok, amelynek egyszeribe meg ne tudnád a nyitját... Te vagy az én segitségem!

Sötét emlék rohanta meg Taszilót. Életének legsötétebb emléke... Ez tette hirtelen olyan félénkké, ez tette olyan gyanakodóvá... És most tehetetlenül vergődve kiáltott föl:

- Nincs, nincs, a kiben bízhatnám! Senkim sincs, ha a lányom is mást akar, mint én... Mivé lettem!... De te megmaradsz nekem, Ágnes... Te nem pártolsz el... Ugy-e nem?...

A lány már néhány percze halott-halaványan, lehajtott fejjel, guggolva ült ott. Meg se rezzent, mintha meg volna kövülve...

Késő éjjel Jenő és Kázmér ismét gyalog indultak haza András-telekre. Pompás, hűvös, csillagos éjszaka volt. A domb tetejére érve Jenő hirtelen fordított egyet a beszélgetésen.

- Milyen eleven ördög! Milyen kivánatos! És nekem csak lemondással szabad reá gondolnom! Nem is szeretnék olyan nevetségessé válni, mint te, édes Jenőm.

- Persze nálad más az ok! De komolyan beszélek. Tisztába kell jönnöd. Javadat akarom. Az olyan derék nemes szivü fickó, mint te vagy, meg nem érdemli, hogy kudarczot valljon. Vetted észre ma is milyen ridegen bánt veled Melitta? Hát tűrheted ezt? Én, mint rokon, nem nézhetem a vergődésedet. Azt mondom: keress más lányt. Ha neked volnék s ha enyém volna a te négy ezer holdad, egy perczig sem haboznám, hogy tultegyek a büszkeségemmel Melittán... Nekem, ah! nekem gondolnom sem szabad az ilyesmire! Én már csak mulattatok, enyelgek, nézem, mint kapkodják el az orrom elől a szép leányokat! Majd Melittát is elkapja valaki - az igazi! Mert, fájdalom, te nem vagy az, Jenőcském. Hanem mégis szerencsésebb kópé vagy, mint én!... Ha ott lennék most, a hol három év előtt voltam!... Ugyan ne vágj olyan siralmas arczot. Lásd, e miatt nevet rajtad Melitta is! Na hiszen, ha most látna! Itt és igy, a sápadt hold világa mellett!

Jenő arczán a pirt sápadtság váltotta föl. A mi fájdalom napok óta gyötörte őt, azt mind ujra érezte most, e tréfás tőrszurások alatt. Igazat kellett adnia Kázmérnak!

Az örökké szelidnek ismert unokaöcs vonásai eltorzultak. Szemeiből halálos gyűlölet villáma czikázott társa felé. S a mint elhaladtak a dombszakadék mellett: ugy érezte Jenő, hogy torkon kellene ragadnia ezt a fenhéjázó unokabátyját és birokra kelve vele, lerántani magával a tátongó mélységbe, a hová Jenő e perczben kivánkozott...

Két csöndes hét mult el, a milyeneket csak falun élhet át az ember. Ezalatt Jenő meg-megszakította látogatásait s hogy távolmaradásának okát adja, hosszas kirándulásokat tett a környékre. Ha visszatért, legtöbbet foglalkozott Boronkayval, akinek mindnagyobb kedvencze lett. Sakkozott vele, hallgatta az öreg ur adomáit, régi emlékeit. Kázmér ellenben mindjobban bemelegedett az udvarlásba. És kifogyhatatlan volt, hogy Melittát és Ágnest szórakoztassa.

A leleményes világfi mindennap uj programmal állt elő. Vadászat, lovaglás, halászat, madárfogás egymást érték. Rendezett labdajátékot, amelyben a fiatal ispánné, a pap felesége s a szemérmetes jegyző ur is részt vettek. Néhány nap alatt helyreállította a rég elpusztult kuglizót, meglepetésül a hölgyeknek. Ott buzgólkodott a két kertészszel meg a mindenessel. És maga ment Maros-Kátára, hogy a távirat utján megrendelt golyókat és bábokat elhozza. Hát még a mikor tennis-pályát épített!

Esténkint a szalonban kártyákkal, késekkel, zsebkendőkkel, gyürükkel egész szemfényvesztő előadásokat rögtönzött. Értett a gondolatolvasáshoz; majd meg a zongorán űzte mulattató tréfáit. Ami párisi, bécsi kuplét valaha hallott, mind el tudta játszani s az ártatlanabbakat el is énekelte. Kivált »A herczegnő s a tenorista« kuplét pompásan adta elő:

Kázmér fölforgatta az egész házat. Jó kedvre hangolt mindenkit, kivéve Jenőt, aki félelmesen hallgatott és minden tréfa elől kitért. Ez a hallgatagság szeget ütött a rosszat sejtő Kázmér fejébe. Bántotta, hogy unokaöcscse teljesen birja a házi ur bizalmát, mig ez ő irányában még mindig hideg.

- Rossz uton jársz! - szólt egy izben. - Az öreg urnál akarod behizelegni magad s azt hiszed: czélt érsz? Hát csak áskálódjál ellenem...

- Kázmér! - rivalt rá Jenő. De higgadt vére, mely most is csalhatatlanul vesztfáli vérnek bizonyult, ismét lecsillapodott. - Tudd meg, hogy a nevedet se ejtem ki. Sem itt sem másutt!

Aki engesztelőn tudná hangolni Taszilót, az senki más, mint Ágnes. Kázmér hamar tisztába jött uj tervével. Az a szeretet, melylyel a nagybátyja árva hugán csüng, ő iránta is megpuhitja az öreg ur szivét.

Tanácsosnak találta, hogy most már egyenlő figyelmet tanusítson a két lány iránt. Sőt Ágnes iránt egész tüntetve mutatta ki rokonszenvét. Elvégre bizonyos határig mindenkor elmehet; a rokoni vonzalom, ha még oly nyilt és határozott, még mindig nem szerelem. Ha félre találná érteni Ágnes: lesz elég ideje és módja is rá, hogy a dolgot visszaterelje a rendes utra. Rokonok közt ez is lehetséges. A czél egyelőre az, hogy Tasziló ellenszenve alább hagyjon. A milyen szeszélyes és könnyen ingerelhető az öreg ur: egy nap csak kinézi őt a házból, még mielőtt Melitta előtt nyilatkozott volna.

Mennyit segíthetne rajta a kis lány! Oly hizelgőn hajtja oda fejét arra a fehér, hosszu szakálra, kedveskedve letérdel a vánkossal bélelt támlásszék elé. És cseveg, csicsereg, jó kedvre deríti az öreg urat; kérve ezt, megköszönve azt. Mily könnyen belophatná ilyenkor abba a kételkedő, kicsinyléssel teli szivbe a jóindulatot és bizalmat Kázmér iránt!

- Bácsi, édes aranyos bácsi! Hisz nem tehet róla szegény Kázmér, hogy annyi szerencsétlensége volt! Lásd, mennyire más most, milyen bánatos sokszor. Én tudom, hogy vigsága is, melyet az egész háznép előtt mutat, csak arra való, hogy téged fölvidítson. Ugyan mi lenne mindnyájunkkal, ha ő nem volna itt? No ugy-e nyájasabb leszel vele, bácsi? Még csak sakkozni se hívod soha.

- Hát csak az a baj? No jól van, nevetett Tasziló. - Bár csak egész életében egyebet se játszott volna, mint sakkot és más lóval ne futtatott volna, mint a milyennel te akarod, hogy most futtasson, itt a sakktáblán... Te kis boszorkány, te! Milyen ügyvéd lett belőled! Ha csak azt akarod, hogy sakkozzam vele - hm! Hát csak hívd el, Ágnes, hadd verjem meg hamarosan néhány parthieban.

És e naptól fogva csakugyan változás állt be. Kázmér közelebb férkőzhetett leendő apósához s Melittára gondolva, hálás tekintettel csókolta Ágnes kezét.

Tapasztalatlan, hiszékeny bohó, még tegnap gyermek, ma már ünnepeltetésre vágyó hajadon, tele ártatlan bizalommal s azzal a szilárd hittel, hogy akit ő szeret, annak okvetetlenül viszont kell őt szeretnie. És szemközt vele a szalónok hóditásaihoz szokott lovagja, világfi a javából, aki kudarczot nem ismer s keserves könyteli éjszakákat szerzett sok asszonynak, leánynak.

Egy délután a park gesztenyefa-sorában sétált a két rokon. Ágnes csapongó kedvvel tépdesett egy-egy alácsüngő levelet. Egyszerre megállt.

- Tudod-e, Kázmér, hogy ilyennek képzelem én a férjemet, amilyen te vagy! El ne bízd magad, te csak az unokabátyám vagy, de egyuttal mintája az én leendő uramnak. Ugy ám!

- Igen, igen! Hiába nevetsz! Ezentul mindenkit, aki hozzám közeledik, veled fogok összehasonlitani. Aki nem válik be: annak nincs kegyelem!

- Ó, én nagyon követelő vagyok. De ujra mondom: el ne bízd magad. Hasztalan is tennéd, mert a te feleséged ugy se lennék soha. Először mert unokabátyám vagy...

Kázmért sokkal jobban elkényeztették imádottjai, semhogy az efféle tréfás visszautasítást is szokatlannak ne találta volna. Bántotta az előre kinált kosár: és sietett, hogy legalább tréfásan megtorolja. A szavakkal nem soká késett és fulánkról sem feledkezett meg.

- Hát visszautasítanál? De ne feledd, édes hugocskám, hogy minden visszautasítást megkérésnek kell megelőznie!

Ágnes ajkába harapott s hirtelen oly komorrá vált tekintete, hogy Kázmér rögtön megbánta az ingerkedést. Akarva, nem akarva egyetlen éles szóval felülkerekedett s ez elkedvetlenítette.

És zavar fogta el Ágnest, a megszégyenítés zavara. Ott állt, pirosan, mint a parázs és szeretett volna menekülni egy szó, egy tekintet nélkül.

Ágnest ez a felhivás meglepni látszott; de nem vette észre, hogy a kérdés valamikép összefüggésben áll azzal, amiről az elébb beszéltek.

Most már figyelmessé lett Kázmér. A kis leány féltékeny! Csak rá kellett néznie s azonnal meggyőződött, hogy sejtelme nem csalja. Szinte fölösleges volt valami ujabb kérdés, de azért koczkáztatta:

- Azt Melittának engedtem át, meg a Cromvellt is... Mindegyiket! Ki nem állhatom a lovaglást!

Ideje volt, hogy elsiessen. Még néhány daczos szó, és könyje irgalmatlanul odatolakodik a szemébe.

Nem birta volna elviselni ez ujabb szégyent, hogy ez az udvariatlan, keményszivű unokabátyja elérzékenyedni lássa.

Szerencsére épp akkor haladt arra az öreg Miklós. Ágnesnek e perczben fontos dolga akadt vele. A következő pillanatban Kázmér egyedül volt.

Miért féltékeny Melittára? Ez volt az első kérdés, mit magához intézett. Észrevette volna már mindenki a házban e titkolt frigy lassu szövődését? Vagy csak Ágnes tud eddig róla s nála is csak gyanu az egész, melyet féltékeny szive sugal? Kellemetlen gondolatok voltak; de Kázmérnak számolnia kellett velök. Ime, mások már számon tartják minden tettét, minden érzését, minden vágyát.

Voltak órái, amikor nem merte megvallani magának, hogy Melitta keze az ő élete czélja. Ha erőt vett rajta a kételkedés: még csak ámítani se merte szivét, hogy lappangó érzelmeit csakugyan viszonozza az, akit Jenőtől el akar rabolni. És csüggedésében ugy tetszett, hogy istenkáromlás, amikor magáénak hiszi a büszke rokont.

Oly ügyetlenül játszotta volna a szerelmest, ő, aki első sorban nagy óvatosságának köszönhette, hogy minden szívbeli affaire-ből nemcsak győzelemmel, hanem, ami sokkal nehezebb, minden kellemetlenség nélkül menekült meg!

Ágnes egész leplezetlenül a szemébe mondja: le vagy kötve Melittának! És Ágnes fél e viszonytól. Ha bántja: akkor hát Melitta nem ellenkezik, akkor remélhet és akkor boldog is!... Ugy van! Mi mást is jelentene Ágnes kifogása, amely már ajkain lebegett, de aztán hirtelen elhallgatott? Nem lenne a nejévé, először, mert unokabátyja; másodszor, mert... Miért nem mondta ki? Miért titkolta oly mohón és sütötte le szemét? Azt akarta mondani, hogy rájött: mennyire vonzódik Melittához s hogy nem akar utjában állani testvérének? De ha tudja ezt Ágnes, miért idézte elő mégis azt a jelenetet s miért bántotta a rokoni visszautasítás?

Kázmér mindezzel nem birt tisztába jönni. Minél tovább tépelődött, annál különösebbnek tetszett az egész. De megkönnyebbült, midőn a remény mindjobban átjárta a szivét s fényével besugározta ennek rejtekeit.

Mindama nők közt, akiket eddig szeretett, egy se imponált neki annyira, mint Melitta. Benne föltalálta azt, aki eltudja feledtetni valamennyit, kire eddig szerelmét pazarolta. Kész lett volna szent fogadalmat tenni rá.

Alig egy-két napra rá, hogy Ágnest megtréfálta, Kázmér négy kézre a zongorán játszott Melittával.

Valami egyhangu, bánatos nótát próbáltak, melyet az nap hallottak az arató leányoktól. Majd Kázmér, majd Melitta talált egy-egy sort, miközben ujjaik érintkeztek a billentyük fölött s mindhosszabban meg-megakadtak.

A hangok szakadozva, majd erősebben, majd álmatagon szóltak. A férfi ajkán már egy félórája ott lebegett egy édes szó. Egyedül voltak: csupán ketten, Ágnes a kertben Jenővel labdázott. Gondtalan nevetése behallatszott a szobába.

Végre elröppent az az édes szó. Melitta hallotta, de föl nem nézett, s mig ujjai keresték a bánatos, együgyű nóta hangjait, halkan szólt:

Ez a kérdés azonnal egész ridegségében föltárta mindkettőjük előtt a valót.

Ezt mindaketten tudták. Mély hallgatás követte a vallomást. Csak ujjuk járt ide-oda a billentyükön, anélkül, hogy ők maguk tudták volna, hogy mit cselekszenek, vagy miért cselekszik azt.

Végre kitört Kázmérból a keserüség, melyet azonban enyelgő tréfába burkolt:

- Igaz, a vagyon kérdése! Sorsom humora ugy akarja, hogy épp akkor szeressek beléd, akkor kivánjak nősülni, amikor már csak annyim van, hogy magam élhetek meg szerényen. Aztán a sok furcsa hir a könnyelmüségemről! Ahová csak megyek, férfiak, asszonyok szeméből két itéletet olvasok ki. Az egyik azt mondja: »Nini, mégis csak érdekes egy ember!«... Afféle »alak«-nak néznek, akit sokan megbámulnak, tán rokonszenvesnek is találnak; de csak »alak« vagyok előttük... A másik itélet azt mondja: »Beh kár ezért a tanult, jó modoru urért!« Ezek mód nélkül sajnálják, hogy nem lettem képviselővé, miniszterré vagy nagybirtokos, hogy most gazdasági előharczos lehetnék vagy más ugynevezett hasznos tagja ennek a szegény nemzetnek és elfajuló társadalomnak. És ez a hallgatag közvélemény - ez szegi a nyakamat! Tasziló bácsi készpénznek vesz mindent, ami rosszat mondtak neki rólam; de majd kinyitom a szemét!

- Ugy hát volna bátorságod, hogy belépj a gőgös, elfogult és hajthatatlan öreg urhoz, kérve őt, hogy adjon hozzád feleségül?

Kázmér e józan szavakra megdöbbent. Egy pillanat alatt átérezte egész sulyos helyzetét, mely meg nem engedi neki, hogy erőszakoskodjék, hisz koczkára tesz mindent. Sőt a vereség elmaradhatatlan.

Arra jónak találta mindenki, hogy a ház vendége legyen, hogy mint rokon kimutassa szeretetreméltóságát a család minden tagja iránt, élményei elmondásával mulattassa az egész társaságot, hogy tréfáival, zongorajátékával s derült kedélyével fölelevenítse a lankaföldi kastély borult hangulatát; de hogy családi tűzhelyet alapítson s hogy e tűzhely őréül épen Melittát válaszsza, ezt senki se tételezte föl róla az egész megyében!

Kedvencz terve volt, hogy a könnyelmü embert visszaadja igaz hivatásának s levegye róla az átkot, mely kalandok hajszolására ösztönzi. Amikor ez a vágy erőt vett rajta, azonnal számot vetett a hatalommal is, mely rendelkezésére áll, hogy e nemes czélját elérje.

Sokkal jobban ismerte befolyását unokabátyjára, semhogy kétségesnek találta volna vállalkozását. Lassankint beleélte magát abba a gondolatba, hogy »jobb utra téríti« Kázmért, a nagy Pálhalmy egyetlen fiát, és ezt az ártatlan igyekezetét most már élete főhivatásának tekintette.

Kecsegtette magát azzal, hogy Kázmér le tudna mondani mindarról, amit a szabadság kinál neki, mihelyt olyan lényre talál, akiért nem sajnálja meghozni ezt a nagy áldozatot.

És Melitta nem csalódott. Kázmér a derék lány oldalánál valóban mindenről megfeledkezett, ami a távolba vonzotta őt.

Itt volt az óra, amikor Melitta vágya teljesen valósulni készül. A rokoni köteléket egy sokkal szorosabb láncz váltja föl; egészen egymáséi lesznek; egymásra utalva, egymást támogatni hivatva. Nem kivánt ennél nagyobb boldogságot Melitta.

És most, amikor ennyire közel látta magát a czélhoz: az a nagy és fő akadály hirtelen ledönthetetlennek tetszett előtte.

- Elviszlek Bécsbe, Melitta. Uj körbe lépünk, ahol munkálkodhatom. Ha atyád csakugyan ellenkezik...

- Ne higyje ő, hogy vagyoni állapotunk nagy különbsége nekem nem fáj! Te gazdag örökös lészsz! Én már nem várhatok semmit. Érzem ennek a kínját. Ha tudtam volna valaha, hogy ilyen kegyetlenül bűnhődöm! Utamat állja boldogságom küszöbén! Hát hihettem-e valaha, hogy életem üdvét dobom el jó előre; hogy nyugalmamat prédálom el a versenygyepen; hogy életczélomat vetem oda a rouletteasztalra? s a te mindenható szerelmedet s uj-életadó becsülésedet adom oda sok dőreségem ára gyanánt?

- Csalódol. Az én szivem tán sohase szeretne, ha nem érezné, hogy neked erre a szerelemre szükséged van. Volnál gazdag s volnál atyám szemében az, akinek ő óhajtana: ki tudja: vajjon hozzákötném-e életemet a tiedhez!

Kázmér szíve elfogódott. Ami sohase történt meg rajta: ugy érezte, hogy tekintetét valami fátyolozza. Köny legyen az? Köny az ő szemében?

S amint a két lélek abban a néhány szóban kitárta mindazt, amit gondol és óhajt: ismét elnémultak.

- Lemondok arról, amit atyám évenkint szánt nekem, ha az ő tetszése szerint mennék férjhez. Ez legyen az engesztelő áldozatunk!

Kázmér megrezzent. Mit akar ez a csodálatos leány? Lemond a vagyonáról? És sietett tiltakozni:

- Ha engedetlen vagyok, nem kivánhatom, hogy atyai jóságában részesítsen. Nem fogadok el semmit addig, mig ő él.

- Nem bizol magadban, hogy feledhetni birod majd e veszteséget! Ugy bizzál én bennem! Lásd, én hiszem, hogy te kárpótolni fogsz, mégpedig teljesen!

Óriás, tarka labda repült be a nyitott ablakon. Utána Ágnes kaczaja hallatszott.

Melitta áldozatkészsége, mégis fölkeltette Kázmér férfias büszkeségét. Nem akart hátramaradni a nemes elhatározások terén s komolyan gondolkodni kezdett, mikép változtasson élete során. Bérbe adja kis birtokát, ebből kap ötezer forintot, aztán keres valami állást Budapesten. Lesz bankigazgató vagy más ilyesmi. Ohó! Hisz a jövő nem oly kétségbeejtő. Hát miért hivnák őt Pálhalmynak? Mért lenne éppenséggel a nagy Pálhalmy fia, ha e név varázsa most nem segítene rajta? És a roppant előkelő összeköttetések! Ugy van! Minden jóra fordul. Egyelőre szerényen él, mig az öreg ur haragszik, de hisz majd kibőjtölik a daczoskodását...

Ágnesnek feltűnt e gyors átalakulás. Hosszan nézte Melittát, hogy kiolvassa szemeiből, amit jól sejtett s aminek gondolatára szive összeszorult: vajjon Kázmér vele is csak enyeleg?

Sokszor meglepte a két szerelmest, amint el voltak merülve s Ágnes lépteire hirtelen fölrezzentek. A vallomás óta még jobban titkolták érzelmeiket. Napsugaras utjukon csak egy árny volt: Ágnes, kiről nem tudták, mikor toppan eléjök duzzogva, rakonczátlanul valamely bokorból vagy fa mögül?

Kázmér csalódott, mikor azt hitte, hogy első éles szavaival elidegeníti magától rokonát. A kis lányt ingerelte unokabátyjának ellentállása s most már a fejébe vette, hogy azért is meghódítja ideálját! Hiába kutatta: vajjon igazán szeretik-e egymást Melitta és Kázmér. Nem birt rájönni. Sőt néhány jelenetből, mely alatt a szerelmesek szándékosan kelletlen szerepet játszottak, azt következtette, hogy testvére se szerencsésebb, mint ő, a követelő.

Ez ujabb reményt keltett benne. S táplálta e reményt még az, hogy Kázmér, merő politikából, hirtelen ismét melegebb kezdett lenni Ágnes iránt s a kis kémet ezzel le akarta kenyerezni. Ugy hitte, szüksége van rá, hogy Ágnest elámítsa, mert ha veszedelem vár rá, az csak tőle jöhet, aki egy daczos gyermek bosszuállásával idő előtt elárul mindent.

Ágnes készpénznek vette Kázmér bókjait, nyájaskodásait. Nem telt bele két hét s a mézédesnek talált szavak mérge beszivárgott a vérébe. Hamis képzetek, csalfa ábrándok, hitegető tervek egész rajjal szállták meg a makacs leány fejét, szivét.

Mert Ágnes már évek óta szerette Kázmért. Azon a délutánon, amikor az öreg Szoboszlayval először jelent meg a kolostorban s a kis lányt rokonának ismerte föl: akkor kezdte szőni ábrándjait a növendék. S mint többi társa, aki jó korán álmodik egy-egy deli rokonról, ismerősről: Ágnes is híven megőrizte azt a képet, mely unokabátyjáról szivébe vésődött. Választania kellett valami eszményképet, hogy neki is legyen, mint pajtásainak, s ő habozás nélkül Kázmért választotta. És a kolostorkert elhagyottabb részein, látszólag a leczkét mondva föl, pajzán mosolylyal mindent elbeszélt Szoboszlay Klárikának, megosztva vele szive édes titkait. Véd- és dacszövetséget kötöttek ott az intézet falai közt, de még az egész életre is. Egy napon lesz az esküvőjük, együtt indulnak nászutra s a gyermekeiket, ha leányok lesznek, kölcsönösen egymás nevére keresztelik...

Kázmér azonban igen szórakozott ábrándkép volt. Sokkal jobban el volt foglalva Melitta szerelmével s jövő terveivel, semhogy fontolóra vette volna: mit tesz?

Az ámítás nem esett nehezére, hisz Ágnes a legszeretetreméltóbb kis unokahug volt, akiben Melitta sok fényes tulajdonsága ellentétesen nyilvánult. Ezek megfigyelése és összehasonlítása élvezetet nyujtott a szerelem inyenczének.

Ágnes a legboldogabbnak tudta magát. Vidám, pajkos volt. Nem birt ellenállani s tehetetlenül odaengedte magát a szenvedélynek, az elsőnek és egyetlennek, mely elragadta.

Egy délután Ágnes alig birt magával. Valami végtelen boldog álma volt; de senkinek se akarta elmondani. Csak várt és leste, mig Kázmér hosszu sétalovaglásáról visszatér. Végre megjött. Amint lováról leszállt, egy jázmin-ágacskát adott át Ágnesnek.

A leány meglepetve nézett rá, fölsikoltott és hirtelen Kázmér nyakába borult. Szerencsére, a lovászon kivül senki sem látta e különös jelenetet.

- Köszönöm, köszönöm! - rebegte egész diadallal. - Tehát nem csalódtam!

Az unokabátyát szinte elszédítette a kedveskedés e rohama. Érezte a lány ölelő karjainak kéjes érintését s a vér fejébe tódult. Mindaz a vágy, mely szivét átjárta: valahányszor Ágnesre gondolt - most ujból megremegtette szivét... De Kázmér rögtön észre tért.

- Hogy jelent-e? Hisz megálmodtam! Igen, ezen az éjszakán. És az álom teljesedett. Milyen boldog vagyok!

A jázmin-ág, melyet Kázmér egész véletlenül egy utszéli bokorról lovaglás-közben letépett, már a lány keblén ékeskedett.

A lugasban melléje ült és pirulás nélkül egész elfogulatlanul kezdte a beszédet:

- Rólad álmodtam, Kázmér. Együtt sétáltunk ketten egy fényes, nagy-nagy parkban. A sürüben énekeltek a madarak. És csodálatos! én is, te is tisztán értettük a szavakat, mintha csak emberi nyelven szóltak volna. Azt mondták, hogy szeressük egymást - no ez egészen fölösleges biztatás volt, mert hisz mi ugy sem gyűlölködünk! Ugy-e Kázmér? És akkor ott a parkban - mindketten olyan boldogak voltunk! Én meg is mondtam neked, hogy az vagyok, - de te hallgattál és csak a szemeid árulták el, hogy te is boldog vagy. Aztán elmondtam neked, hogy szeretlek - de te most se szóltál semmit, csak néztél rám, mintha nem értenél. Ekkor ujra szóltam, de egyszerre oly távol álltál tőlem, hogy nem is hallhattad. Utánad iramodtam s erre eltüntél... Helyetted egy szép leány állt elém, valami tündér, ez azt mondta: »Ő vissza fog térni, kezében jázmin-virággal, ha ezt a virágot átadja neked, akkor bizton szeret!« Örömömben fölsikoltottam és - azonnal fölébredtem rá... Reggel el akartam neked mondani az álmot és szemrehányásokat is akartam tenni, hogy álmomban ilyen kegyetlen vagy irántam. Mert bosszus voltam, hogy előbb ébredtem föl, mint te visszatértél a jázmin-ággal... De most meg vagyok engesztelve! Mert ha álmomban el is maradtál, de a valóságban megjöttél, visszatértél, el is hoztad a virágot és át is adtad. Látod, Kázmér?

- Hát persze, hogy véletlenül szakítottad le azt az ágat és véletlenül is adtad át. Épen ez mutatja, hogy végzet munkája, valami magasabb hatalom intézkedése. Ó, én hiszek az ily babonában! Azt hiszed, elkértem volna azt a virágot, ha a kezedben látom és te magad nem kinálod? És miért adtad? Ki parancsolta? Nem sugta azt neked egy benső szózat? Hisz eddig soha semmiféle virágot nem adtál nekem! Hányszor volt rózsa a kezedben, hányszor ibolya a kalapod mellé tüzve; aztán vadászatról nem hozol-e mindig valami különös növényt? Miért nem jutott eddig eszedbe, hogy odanyujtsd nekem? Miért adtad nekem épen ma ezt a jázmint, ugyanazt, melyről álmodtam? Látod ez a sors műve! Ez a virág a te szerelmi vallomásod!

Soha olyan szeretetreméltó nem volt Ágnes, mint most, amikor gyermeki önfeledtséggel mindezt elcsevegte. Ugy hangzott, mint valami tréfa, mint valami ingerkedés; de szemeinek mély, sötét tüze félelmesen föllángolt, s amikor Kázmér bele-belepillantott e csodás szemekbe, egyre nagyobb nyugtalanság szállta meg.

Ez a lány rendületlenül hisz nemcsak a véletlen e különös szeszélyében, mely álmát egyszerre valónak tünteti föl; hanem hisz Kázmérban is, akinek szerelmében most már kételkedni sem tud, és hisz a saját érzelmeiben, melyek oly áhitatosak!

Kázmér leverten, mint valami bűnös, hagyta el a lugast. Oly lángot szított könnyelműn, akarva, nem akarva, amelyből tűzvész támadhat!

Nehéz napok következtek reá nézve. Hogyan gyógyítsa ki elvakult szerelméből Ágnest?

- Már tudja! - kiáltott föl a kis leány. - Elmondtam Melittának. És ő is örül. Sógornőd lesz!

- És most bocsánatot is kell kérnem tőled, édes Melittám! Tudod-e, hogy azelőtt három hónappal roppant féltékeny voltam rád. Képzeld csak, azt hittem: Kázmér neked udvarol... Jaj de jó, hogy nem igaz!... És haragudtam Kázmérra is. Sőt azt mondtam neki - azaz csak mondani akartam, hogy e miatt soha se lennék a felesége. Most természetesen visszavonom a szavamat, bár ki se mondtam!

A helyzet mind kellemetlenebbé vált. Mit szóljon a két szerelmes? Meghagyják továbbra is balhitében? Vagy ábrándítsák ki kegyetlenül, egy-két gyilkos szóval?

De Ágnes annyira nem kételkedett abban, amit képzelete igaznak hitt, hogy föl se tűnt neki Kázmér zavara, ki kínosan mosolygott; sem Melitta erőltetett nyájassága, midőn a kis leány haját simogatta s egy-egy néma csókot nyomott homlokára és arczára.

Kázmér és Melitta egyszerre mondták ki e szavakat. Tiltakozó és heves hangon ejthették ki, mert a kis leány meglepetve visszafordult az ajtó küszöbön. Aztán gyanus pillantás után ismét egész bizalmasan és enyelgőn kérdezte:

- Ne menj, édes Ágnes! - szólt Kázmér s megfogta a leány kezét. - Hát nem tudod, hogy előbb a kérőnek kell szólnia az apának?

- Örömöt akarok szerezni a bácsinak. Még soha semmi örömöt nem okoztam neki. Hadd lásson végre boldognak! A napokban ugy is rajta kapott, amint sirtam és váltig kérdezte: mi bajom? Persze nem mondhattam meg. És a bácsi olyan szépen, nyájasan vigasztalt.

- Mondom! Ugy tekinted, mintha ez a megkérés a legszörnyübb csapás volna! Szent Isten! Csak legyünk óvatosak, csak kimélettel, csak diplomatikusan közöljük vele! Oda mégy majd, Kázmér, lesütött szemmel, bátortalan léptekkel és halk hangon rákezded: »Tasziló bácsi! Kérem legyen elkészülve a legrosszabbra. Nem akarok ráijeszteni, de irtózatos szerencsétlenség fenyegeti! Én... igen is, én szeretek valakit... s ez a valaki senki más, mint... mint - de nem ájul el Tasziló bácsi? - nos, hát ez a valaki senki más, mint Ágnes! Ah, vegyen erőt magán, Tasziló bácsi és... kérem a nevelt leánya kezét!«... Hahaha! Pompás lenne!

Pajkosan utánozta Kázmér hangját s mozdulatait s oly kedvtelve játszta az egész különös jelenetet, hogy Melitta és Kázmér is mosolyogtak. De a következő pillanatban annál jobban megrezzentek, hogy édes titkuk most már napvilágra jön.

- Meglesem a legalkalmasabb napot - szólt Kázmér hamar föltalálva magát. - De ne avatkozzál bele, Ágnes. Én érettem kell engednie a bácsinak. Addig hadd maradjon titokban az egész.

- Igen ám, de a bácsi semmiért se haragszik annyira, mintha titkolnak valamit előtte! »Ami a hátam mögött történik, az mind árulás!« Ezt hajtogatja egyre s ma is mondta már. Azt hiszi, hogy szegény anyám se lett volna oly szerencsétlen, ha az egész ház el nem titkolt volna mindent.

- Ej, még nem tudom tisztán, de valamit hallottam, valami igen szomorut. Ti is rejtegetitek előttem. De majd rájövök!... Magam nem akarok titkolódzni, főleg a bácsi előtt nem. Félek, hogy nem a nyiltságunkkal, hanem hallgatásunkkal haragítjuk magunkra. Minden este hallom, amint Miklósra ráförmed, hogy mit is látott, mit hallott egész nap? Mi történt itt, meg ott? És haragosan rászól és kikergeti a szobából, ha semmi alattomos gonoszsággal nem tud kedveskedni neki... Hát ha majd mástól tudja meg, amit mi nem merünk bevallani!

Kázmér ismét tekintetet váltott Melittával. A kis leány szavai a legfenyegetőbb jóslat. A férfiu hevesen kapta föl fejét. Ágnes észrevette.

- Hát legyen ugy, ahogy te akarod, Kázmér. Én most fölkeresem a bácsit s megnézem: jó kedvü-e?

A szerelmesek komolyan megbeszélték, mint segíthetnek a bajon. Ágnes lappangó kedélybetegsége ismét jelentkezik. Egyéb se kellett, mint az első szerelem kiméletlenül viharos szenvedélye, hogy ideggyöngesége a legnagyobb tulzásba ragadja. A rohamot, melyet a természet mért ellene, az ő szive nem birja el.

Kázmér lelkifurdalást érzett s még az nap egész erélylyel hozzálátott, hogy hibáját helyreüsse.

Lassu de következetes meghidegülés! Ez volt jelszava. Az orvosságot kis adagokban akarta beadni a betegnek.

A legszeretetreméltóbb emberek, ha ráadják a fejüket, hogy a kiállhatatlant játsszák: visszataszitóbbak tudnak lenni, mint más ellenszenves halandó. Megszoktuk nemes és kellemes tulajdonságaikat, s ezek nélkül el sem képzelhetjük őket; nem csoda ennélfogva, hogy a visszás kép, melyet hirtelen kapunk: bántó s a csalódás szinte elviselhetetlen.

És Kázmér tudott kellemetlen lenni. Ami csak rossz tulajdonság benne lappangott, azt erőszakkal is mind kitárta. Tudott léhán, könnyelmüen gondolkodni. A kedvetlenséget és rosz hangulatot, annak százféle apró izetlenségeivel, egész művészettel mutogatta és mindig csak Ágnes jelenlétében, legtöbbször az ő rovására. A szegény leány e mindsürübben ráomló méltatlanságok miatt nem egyszer keservesen zokogott.

De a hatás, az igazi, a czélba vett hatás elmaradt! Ágnes most már fájdalommal szerette unokabátyját. Nem tudta, hogy annak gyakori levertsége csak tettetés, a figyelmetlensége csak szerep, közönye és kicsinylése mind-mind csak álarcz! Minél sűrübben hullatta Ágnes nagy titokban a keserűség könnyeit, vonzalma annál mélyebbé vált.

Kázmér végre is elvesztette türelmét. A tettetés untatta. Az ő könnyüvérü természetének nyüg volt ez a magaviselet. Egy nap, akarata ellenére, kijött sodrából.

- Édes Ágnes, hallgass meg! Téged mindenki még gyermeknek tart ebben a házban; én komolyabban veszlek s azért nem akarlak tovább is ámítani. Mi egymáséi nem lehetünk soha! Az én életem más, mint a tied. Nekem már nincs reményem, neked még eddig nem is igen lehetett. Vagyonom nincs, állásom nincs, még otthont se alapíthattam. Olyan vagyok, mint a levél, melyet a szél majd fölkap, majd letesz; mindig ziláltan, sohase megnyugodva! Én sohasem is gondoltam rá, hogy benned oly érzelmeket keltsek, amelyeket nem viszonozhatok, mert nem szabad azokat viszonoznom! Ami csak javadra lehet ez életben: én azt mind kivánom neked, s amit én teljesíthetek, azt szives készséggel teljesítem neked. De férjnek - ó, annak én magamat nem ajánlanám neked! Szerencsétlenné tennélek, te pedig édes, jó kis hugom, megérdemled, hogy boldog, nagyon boldog légy! És az leszel, tudom én azt! Szerzek én neked hozzád való ifjut, aki szerencsésebb nálam, fiatalabb is, szebb is s hozzá gazdag. Bizzál bennem - ugy-e bizol, Ágnes?

Megfogta kezeit s a szemeibe nézett. A lány riadtan állt ott... Mintha nem hallotta, vagy nem értette volna, amit Kázmér mondott... Csak nézett merőn, ijedten.

- Nem. De magad ámítottad szivedet... Ágnes! Jó kis hugom! Felejtsd el ezt a játékot - mi más is volt? Ó, tudom, egy pár nap mulva, tán már holnap, nevetni fogsz fölötte.

Szemei kitágultak, amint kérdezte. Tulajdonkép nem is tudta, miért mondja e szavakat. Ép ugy mondhatott volna mást is, akármit. Kázmér is csak másnap értette meg.

Semmi se fátyolozta Ágnes tekintetét. Száraz, lázas fény csillogott azokban. A könny nélküli, néma kín.

Szó nélkül hagyta el Ágnes a kegyetlenül őszinte Kázmért. Amit hallott: értelmetlenül, zürzavarként zugott a fülében. Nem is akarta már érteni; szerette volna elfeledni - de nem szabadulhatott a hangoktól, melyek folyvást odaütődtek lelkéhez, mint rettenetes sulyos szikladarabok. Ha megkövezte volna Kázmér: ez sem lehetett volna irgalmatlanabb itélet.

A csalódott lány nekiindult a nagy parkban. Fölkereste legsürübb helyeit és gondolkodni próbált. Mit tegyen? Mibe fogjon? Hisz már nem élet az, ami reá vár! Olyasmi érte, aminek a lehetősége soha még csak meg se villant az ő gyermekes agyában. És most a kétségbeesés tárult föl előtte.

Levetette magát a fűbe, arczát beletemette két tenyerébe és jajgatott az elviselhetetlen fájdalom alatt - de köny most sem enyhítette szenvedését. Tán egy óra is elmult igy. Tehetetlen rabjául esett önmagának, aki semmire sem birta magát elhatározni, pedig tennie kellett valamit, azt érezte; valami borzasztót, mely őt magát is megdöbbenti.

Végre ugy tetszett neki, hogy tanácsot kell még kérnie. Igen! Valaki előtt ki kell öntenie minden keservét. El kell mondania szive titkát - hátha még van segítség - hátha még remélhet is.

Összeszedte minden hátra levő erejét és bement Tasziló bácsihoz, kérte őt, hogy fogasson be, mert látogatóba akar menni Szoboszlay Klárikához.

Bucsu nélkül ment el. Föl se kereste Melittát, aki Kázmérral a park valamely rejtettebb helyén jár. Tán épen ő előle bujnak el! Félóra mulva Ágnest már Nagy-Káta felé vitte a hintó. Tompa zsibbadtságba merülve ült a szerencsétlen lány, nézte a gyönyörü juniusi napot, a viruló mezőt, a feléje bólogató erdőt - és föl nem tudott vidulni egy pillanatra sem. Milyen más volt mindez a szépség - alig három héttel azelőtt, amikor hazaérkezett és Kázmér mellette lovagolt, oly délczegen! Folytonosan ez a kép lebegett most előtte és szeretett volna fölsikoltani, hogy nem bir ettől sem szabadulni, hisz felejtenie kell, felejtenie örökre!

A Lanka-patak hidjára érve a zuhogó viz robaja kizavarta álmodozásából. A lovak lépésben haladtak. Ágnes beletekintett a szélesen rohanó árba, mely az utolsó napok esőzése után félelmesen megnőtt. Még tegnap sárgás, zavaros volt ez a lármás viztömeg, de ma már egész tiszta, átlátszón zöldes, mint a tenger. Szédület fogta el Ágnest, majd egy ellenállhatatlan vágy ragadta meg, egy kéjes gondolat, mely ugy érte őt, mint valami ütés, de nem fájt, sőt csillapító hatást érzett utána.

- Egy lépés, csak egy lépés oda le, a hid széléről s a te mondhatatlan kínjaidnak vége! Tőled függ, csak te tőled - megteheted, amikor akarod!

Ez a gondolat bátorságot öntött beléje. Lelki tusája közben megnyugvást keresett abban, hogy még mindig ő intézheti az élete sorsát. Még van akaratereje, még bosszut is állhat, s ha kell: az élete árán, még meg is szabadulhat minden kínjától, ha már nem birja elviselni.

Ezalatt rég áthaladt a hintó a karfa nélküli hidon. Már Nagy-Káta tornyai látszottak... A városvégi czigányviskók elmaradtak s Ágnes csak akkor ocsudott föl, amikor a főutcza nyitott ablakán megcsendült Szoboszlay Klárika hangja.

Az első kérdés, melyet benn a szobában intézett hozzá a jó barátnő, ismét eszébe juttatta minden szerencsétlenségét és ujból megrohanta a kétségbeesés.

A vendég szó nélkül ráborult Klárikára. Ez ijedten kezdte csókolni a haját, az arczát, a szemeit és egyre nógatta:

- Ott - ott benn! - intett a belső szoba felé. - Nem szabad hallania senkinek. Jer, adj tanácsot.

A hálószoba meghitt csöndjében aztán mindent elmondott Ágnes. Egész folytatását annak a szép álomnak, mely a kolostorban kezdett szövődni és az iszonyu ébredést is, mely után most már csak a halál jöhet.

De ezt elhallgatta a szerencsétlen lány. Még Klárikának sem vallotta be: mi a szándéka. Ugy tett, mintha csak magyarázatot, csak véleményt akarna. Csak vigaszt és megnyugtatást kivánt. Folyvást egyet kérdezett:

- Milyen ember Kázmér? - Miért hitegetett? Mi térítette el tőlem? Tán gazdagabb Melitta? Miféle titkos ok lehet? Mert valami titok játszott közbe! Neked tudnod kell, Klárika!

- Mit? Tán anyámról van szó? Nem ismertem szegényt... És atyámat sem. De borzasztót sejtek!

- Ha ez az ok - ha e miatt hagyott el Kázmér, akkor nem érdemli meg, hogy bánkódj érte! Ah, hát a vagyon s a születés! És persze átpártolt Melittához - nála megtalálja mind a kettőt.

Jót akart Klárika, a legjobbat és most már leplezetlenül elmondta a sötét drámát, ugy amint megtörtént s amint az öreg Szoboszlay Tamás báró sokszor elmondta a családi asztalnál, valahányszor a lankaföldi kastély szóba került s az árvaságra jutott Ágnes sorsát találgatták.

Egy izma meg nem rándult Ágnes arczának, amint anyja és a katonatiszt szerelmi történetét hallotta. Csak a párbaj elmondásakor rezzent össze. Oly fásult volt már, hogy ezt a nagy szomoruságot is ugy fogadta, mint valami elkerülhetetlen csapást.

- Megölte atyámat? Tasziló bácsi ölte meg? És sirba kergette anyámat? Szegény vagyok és törvénytelen! Hát ez az? Ez az! És te tudtad, Klárika? Tudtad évek óta? A szégyent - az én szégyenemet!

Most sem sirt. Csudás erő szállta meg ujra. Valami nagy elhatározás tükröződött a szemeiben. Klárika meglepetve nézett rá.

- Visszatérsz - és szemére lobbantasz mindent! Ne tedd, Ágnes! Ő lányának fogadott. Jóvá akart tenni mindent. Anyád becsületét kellett megbosszulnia!

- Ne védelmezd! Visszatérek, igen! De tudnom kell, hol laknak szegény atyám rokonai?

- Stettenheim ezredesné, Bécsben. Özvegy asszony és jómódu. Atyám jól ismeri. Majd megirom neked a lakása czimét is.

- És nem törődött sohasem az unokájával? Vagy elhazudták előtte, hogy létezem?

Többé nem volt maradása. Hiába tartóztatta Klárika. Mintha üzné valaki, egy ismeretlen, erőszakos, démoni hatalom, szüntelen ösztökéli, hogy siessen, végezzen mielőbb! Rettenetes dolog, amit véghez kell vinnie, bármit - csak kábítsa el a lelkét vagy akár oltsa ki azt a zaklatott, nyomorult életet...

Haza menet a hidhoz érve: ismét belenézett a rohanó szép smaragdos árba. De most nem kivánkozott oda. Még van teendője. Csak előre, gyorsan!

És ott állt nemsokára Boronkay Tasziló előtt, abban az elzárt szobában, hol Malvin mama és Ágnes arczképei előtt oly sokszor ül a beteg öreg ember.

- Mindent tudok! Tudom azt is, mért nem tart méltónak Kázmér, hogy a felesége legyek. Hazudta, hogy szeret.

- Cserébe, hogy megölted az atyámat! Tébolyodottá tetted anyámat! Mert te fosztottál meg szüleimtől, te, Tasziló bácsi, a te családi gőgöddel... Nem viselhetem többé a nevedet! Nem akarok atyám véres emléke ellen véteni, amikor annak a nevét irom le a magamé gyanánt, aki halálra küldte őt!... Nem fogadom el azt az alamizsnát sem, amit hozományul szántál - nem maradhatok a házadban, Tasziló bácsi!... Nem, nem, hisz itt lehelte ki lelkét az én szerencsétlen atyám, itt szenvedte végig martiromságát az a szomoru asszony, aki életet adott...

- Nem vagyok már gyermek! A szerencsétlenség megtanított rá! Ez a család nem az én családom. Fölkeresem a magamét!

Elfödte arczát kezeivel és a szomszéd szobába futott, magára zárva az ajtót.

E perczben lépett be Melitta s mögötte Kázmér. Még semmit sem sejtettek. Kázmér kérdezte: hol van Ágnes?

- Te kérded? Most, amikor szerencsétlenné tetted? És őt is, Melittát, a szemem fényét - ah, veszélybe akarod dönteni házamat? Ne lássam a tekintetedet! Ne halljam a hangodat! Távozz! Távozz, ha mondom! Az én lányomat hiába kerülgeted... El innen!... El... el!

Visszahanyatlott a székébe, de onnan is szótlanul, egyet-egyet hörögve integetett fehér, csontos kezével. -

Még aznap elbucsuzott Kázmér Melittától. Minden reményük halomra dőlt! A leány egy szóval se birta marasztalni. Büntársnak érezte magát, mert miatta csalódott Ágnes, akinek sorsa most az öreg Taszilót is ágyba döntötte. S amikor távozott Kázmér, akit Melitta szive fájdalmas szerelmével szeretett s akinek egész további életét akarta szentelni: ugy érezte a lány, hogy tekintete utolszor találkozik az övével, keze utolszor pihen az övében s az a csók is, melyet ajkára lehel, a legutolsó csók!

Ismét csöndes, szomoru a lankaföldi kastély. Mulnak az évek. Csak Tasziló és Jenő sakkozó kedve nem változik, még a legsötétebb napokban sem. Sokszor ez az egyedüli vigasztaló, ez a koczkákra osztott tábla s a mély stratégai tudománnyal mozgatott figurák fekete és sárga csapata...

Maholnap a makacs, öreg házi gazda az életet és az embereket is csak efféle bábjátéknak tekinti.

És Melitta ott ül koronkint és nézi a két férfiu dermesztőn megfontolt lassu huzásait, miközben a sarokban álló nagy óra tompán ketyeg s a negyed, a fél és az egész órákat lármásan, rekedtesen üti pontosan minden este... minden este...

Ismét hárman vannak. Ágnes, a csapongó és hiszékeny, majd kétségbeesett és félelmes Ágnes elröppent. Nem maradt puszta fenyegetés, hogy elszakad a családtól, mely nem az ő családja. Az első napokban sűrűn folyt a levelezés közte és Klárika közt, aztán titkos levelek mentek özv. Stettenheim ezredesnéhez Bécsbe, távirat is jött, melyet Klárika közvetített és egy nap szó nélkül eltűnt Ágnes.

Ebédre nem jött; vacsorára sem. Hová lett? Senki sem tudta megmondani. Keresték a kastély minden zugában, keresték a parkban, még a Lanka-patak partjait is bejárták - de hiába!

Melitta megdöbbenve gondolt rá; hátha Kázmér után ment? De ez csak a féltékenység gyanuja volt. Végre Szoboszlay Klárika megnyugtatta a kétségbeesett családot, hogy nagyanyjához menekült a lány.

Boronkay Tasziló majdnem kétségbeesett a szeszélyes lány e vakmerő lépése miatt. Ugy szerette, akár az édes lányát, és jobban gondozta, dédelgette mint Melittát.

- Ez a hála? Ez? - kiáltott föl minduntalan. - Nem tudja megbocsátani nekem, hogy az anyja becsületét védtem és megboszultam akkor?... A sors döntött - nem én! Megöltem az atyját?... Hát nem az ölte-e meg azt az embert, hogy katonatiszt létére vétett a becsület ellen? És nem szenvedtem-e meg azt a szomoru lépést?... Hát meddig kell még vezekelnem?

Háborgott, folyvást háborgott Lankaföld ura. Már aggódott mindenki az életeért, amikor Ágnestől levél érkezett. Bocsánatot kért a távozásáért, de nem volt maradása. Nem gyűlöli Tasziló bácsit, de gyötrelem helye rá nézve a kastély. Most már bevallja, hogy két ízben is ott állt a Lankapatak partján, meg akart halni - de visszariadt, mert eszébe jutott Tasziló bácsi, akit ennyire még sem akart megszomorítani... Most már beletörődik a sorsába... Aztán érzékenyen leirta, mint fogadta özv. Stettenheimné... mint ismerte el unokájának... és mint kérte, hogy maradjon nála, vigasztalóul szivének, mely még egyre gyászolja szerencsétlenül elveszett, egyetlen fiát.

Boronkay Tasziló néhány napig nyugodtabb volt. De aztán sürgősen magához hivatta Pálhalmy Jenőt.

- Nem birok aludni, amig mindenről meg nem győződöm. Édes Jenő öcsém! Te minden évben elrándulsz néhányszor Bécsbe... Menj el most. Keresd föl az én elröppent madaramat. Tudj meg mindent. Beszélj azzal a jó szívü nagyanyával: mi a szándoka? mi sors várhat nála Ágnesre? Mondd el, hogy én... én gondoskodom róla, ha kell még halálom előtt is... Csak menj és siess vissza majd! Értsd meg, Jenő, aludni akarok... aludni!

És Jenő még aznap este utra kelt. Három napig maradt oda s amikor megjött: minden szavával békét, nyugalmat, álmot hozott az öreg urnak. - -

Kázmérnak ezalatt ismét a nagyvilág, a kalandok országa adott vigaszt, szórakozást. Ami nemes terve volt, annak valósítását most, midőn Melittát elvesztette, már nevetségesnek találta. Hát képes volna-e őt lekötni valami hivatal? Lelhet-e örömet a rendes életben, amikor nincs kiért fáradjon, akivel örömeit megossza, s az egész lét sivár és czéltalan előtte?

A jövő! Mit adhat az még neki? Tán idővel még is az övé lesz Melitta... Tán rászövődik lassan a feledés fályola mindarra, ami szétdulta nemes tervét. Még ebben az egyben bízott koronkint...

Melitta is ebben reménykedett, bár sokszor ugy érezte, hogy az ősz apa vigasztalása most már egyedüli feladata életének.

- Meghalok, érzem, de az örök álom eljövetelekor csak azt óhajtom, hogy Melittát még boldognak lássam. Te benned bizom, Jenő! Csak te rád bízhatom a lányomat.

Ott voltak mindketten a karosszék előtt, amelyben Boronkay ült. Hallotta Melitta és hallotta Jenő is, akinek a szive megdobbant rá. Amióta Kázmér ujra világgá ment: hasztalan epekedett Melittának egy tekintetéért, mely melegebb legyen, mint rokoné szokott lenni. S most reménye lehet mégis!

És Jenő e naptól fogva bízni is kezdett. Tudta, hogy hosszu időbe fog kerülni, mig a meghasonlott szivü, szenvedésében daczos leányt megbirja nyerni; de nem csüggedt s be akarta várni, mig Melitta az apai óhajt utóbb mégis teljesíti.

Ha türelem és kitartás kellett, abban Jenő csodákat mivelt. Két éven át hűségesen, minden nap eljött a lankaföldi kastélyba. Ott eltöltötte a délutánt s az estét, és szivesen vesztette el a parthiekat, csakhogy egy nagyobb parthiet annál biztosabban elnyerjen. A leendő após nem éppen mulattató emlékeit is készséggel, a vesztfáli higgadt vérrel meghallgatta, miközben egy-egy csodálkozó fölkiáltást is koczkáztatott, ha ugy hitte, hogy azzal az öreg urnak hizeleghet.

A megszokás és az, hogy más széptevő nem alkalmatlankodott Lankaföldön: elvégre is sikerrel kecsegtette Jenőt.

Melitta eleinte föllázadt arra a gondolatra, hogy atyja zsarnoki óhajának eleget tegyen. Hallani sem akart a házasságról. Két év mulva is szívvel-lélekkel Kázméron csüngött s figyelemmel kisérte minden léptét a nagyvilágban, bárhová ment.

Egy ideig leveleztek is egymással. De Melitta hiába biztatta őt, hogy nemes terveit valósítsa, most is, amikor nem épen ő érte teszi. Váltig figyelmeztette, mivel tartozik dicső atyja emlékének. Melitta most is azt akarta, hogy »méltó fiu« legyen belőle.

Kázmér azonban csakhamar megunta a sok jó tanácsot. Mind ritkábban irt, mig végre teljesen abban maradt a levelezés is.

A leány most már elveszettnek tartotta Kázmért. Nem mondott le róla, mert szerelmét hiven tisztán megtartotta, de belenyugodott sorsába.

Jenő hosszu időn át figyelte Melittát. Kiismerte kedélyét. Tudta, mikor kap levelet s látta mindegyiknek a hatását is. Amint aztán az életjelek minél nagyobb időközökben érkeztek, Melitta is mind nyugodtabb lett, mig végre teljes fásultság és közöny foglalta el szivét.

Egy Párisból hazaérkezett rokon azt a kiméletlen hirt hozta, hogy Kázmér nősülni készül. Változatosság kedvéért most valami franczia marquisnéval kombinálta össze a mindent tudó pletyka. A menyasszony már tul van az első virágzás korán; sőt már a másodiktól is bucsuzni készül, de pénze tömérdek és rokonsága a legelőbbkelő. A Bourbonok és Orleansok valamelyes atyafisága elvégre is nem tréfa, s ha a marquisné alig egy évvel fiatalabb is a vőlegénynél, de még mindíg hódító megjelenésü.

A lankaföldi kastély lakói soha oly szomoruan nem látták Melittát, mint e napon. És ez a szomorusága egészen soha se hagyta el.

Az öreg Miklós lovász már kétszer végig ment a nagy ebédlő szőnyegén, óvatosan, halkan, nehogy lépteinek neszét meghallják.

A szomszéd szoba ajtaján megállt s azzal az indiszkréczióval, melyre csak neki, a kastély legvénebb cselédjének van jussa, soká figyelt: vajjon nem kaphat-e el egy-két szót abból a nagyfontosságu beszélgetésből, mely odabenn folyik.

De csak hangokat hall. Majd Melitta kisasszony csengő, nyugodt hangját; majd meg Jenő urét. Érteni azonban éppenséggel egy kukkot se ért belőle.

Isten látja a lelkét: ez a hallgatódzás nem puszta kiváncsiság. Ha valakinek, ugy neki fekszik a szivén mind az, ami a Boronkay- és Pálhalmy-családban történik. Évek óta folytonos tanuja a sok sóhajnak, de meg a könnynek is, mert Melitta ő előtte nem is röstelli s nem is titkolja. És senki se tudja jobban, mint ő, hogy tulajdonkép ki az oka ennek a nagy keserüségnek.

Azért hát előbb akarja tudni, mint bárki más: vajjon egyesítik-e ujra a két rokoni czimert? Haza viszi-e Jenő ur Melitta kisasszonyt? Szinte csodának tetszik ez a kérdés Miklósnak s rázza deres, vastag fejét. Nem képes elhinni, bármint akarja. Már hogy a menyasszonyi fátyol nem csak azt a szép leányt fogja ékesíteni, hanem el fogja takarni azt is, ami történt!

Csüggedő szive nem bir igazán reménykedni. Mind csak üres, badar szóbeszéd az, hogy az idő olyan orvos, aki akkor is begyógyítja a sebeket, amikor nem akarjuk. Mit gondolhat Melitta, most hogy fordul a dolog? Tán maga se tudja, hogy szive igazán szabad-e? El birta felejteni Kázmért, akit szeretett, még pedig első szerelmével, amely csak fájdalmakat okozott neki? És Miklós egyre erősítgette magában ott az ajtó mellett: hogy igen, igen, azt a deli előkelő Kázmért, a család rossz szellemét, Melitta rég kivetette a szivéből! Ám az öreg lovász buzgalma mind kárba veszett. Maga se hitte el, hisz csak be kell hunynia a szemét s maga elé képzelni a két unokatestvért, hogy elnevesse magát, ha összehasonlítja őket...

Mit ér Jenő gazdagsága, jámbor, jó szive, amikor Kázmérnak olyan délczeg a termete! Hát még a sugárzó szemejárása s az a rátartóság. Akárcsak a fél megye volna az övé. Hát még ha lóháton ül! Nem csoda, ha még amerikai milliomosnők is bolondulnak utána. És ez a vékonydongáju, vörhenyes szakálu, szeplős arczu, savó-szín szemü Jenő akarja kidobni a nyeregből? De hiszen csak lenne itt a másik!

Amint Miklós mindezeket elgondolta s hol távozott, hol visszasompolygott az ajtóhoz: öreg szivét csak elfogta a szomoruság. Akár létre jön ez a házasság, akár nem: szerencse nem költözik a lankaföldi kastélyba! Hisz Melitta szörnyü boldogtalan lesz ezzel a férjével. Ő, a büszke, uralkodni vágyó leány megelégedjék ezzel a czingár emberkével? Hiszen már akkor kicsinyelte, amikor gyerekkori játszópajtások voltak...

Ott benn a szobában ezalatt Melitta ráadta a fejét, hogy okoskodjék. Ugy hitte, hogy afféle észszerü, józan összeköttetéstől tán még se kell örökké idegenkednie. Ilyennek tekintette ezt a viszonyt, de végleges megkötése elé mind nagyobb aggodalommal nézett.

Nappal még csak megtudta óvni azt a jótékony közönyt, melyből a vőlegény reményt merít a jövőre nézve; de éjjel, mikor meghitt szobájában föllélekzett: visszatarthatatlanul előtört kebléből a keserv s csak Kázmérra gondolt, ő rá, aki minden álmában megjelent, s akinek majd tiltakozó, majd szánalmasan mosolygó tekintete mindenütt kisérte őt!

Hátha Jenő mégis kosarat kap? Tán kimélni akarja őt Melitta, hogy ily soká beszélget vele? De ime, a látogatás véget ért. Az ajtó nyilik. Jenő ur izgatottan, kipirult arczczal lép ki. Ez a pir határozottan nincs előnyére a fiatal ember arczának. De mintha szemeiből nem lemondást, hanem inkább reményt lehetne kiolvasni.

Reményt! Hát mivel kecsegtet az, ha mindjárt valósul is? Nyerhet-e többet Jenő, mint azt, hogy Melitta tőle telhetőleg tűrni fogja e házasság minden örömét és elszántan fogja elviselni majd annak gyönyöreit is. Számíthat-e arra, hogy ez az elégedetlen, de nemes-szivü menyasszony valaha igaz szenvedéllyel, boldog érzettel simuljon hozzá? Nem volna-e jobb, ha leverten, csüggedetten hagyta volna el azt a szobát, ahová ugy is kételkedve lépett be?

- Még egy-két szót kell beszélnem atyámmal - szólt Melitta unokabátyjához. - Jöjjön vissza ide egy óra mulva és én megadom a végső választ. Rám bizza azt, Jenő? Nem itél meg, ha őszinteségem majd fájdalmat okoz?

Jenő félénken nézett Melittára. Az unokahug nem tegezte őt, mint eddig. Ez a bizalmatlanság gyanuval töltötte el. Egy pillanatig kételkedett: vajjon ne tegyen-e kifogást ez utolsó, nem várt halasztás ellen? De Melitta oly tekintettel nézett rá, hogy Jenő elhallgatott és csak az ajtónál rebegte:

Jenő végig járta a terjedelmes kert rejtekutjait. Meg-megállt a tisztásoknál, elnézegette a halastóban feketélő csónakot, melyen Melittával oly sok vizi sétát tettek; előgyelgett a kis zuhatag mellett, ahol először vallotta meg szerelmét, elmerengett a fenyves csoport alatt, amelynek illata most olyan sajátságosan izgatta. Agyon kellett ütnie egy órát, a leghosszabb, a legkínosabb órát, mely életében reá várt. Ugy tetszett neki, mintha az soha se érne véget!

Csak a szemeivel nézett mindent a kertben; de semmit se vett tudomásul. Folyvást Melitta lebegett előtte. Most nyit be atyja szobájába... Most beszélnek... Most fogadja tőle az apai elismerést, hogy engedelmes leánya. A panaszos, makacs öreg ur s a daczos leány egyetértenek... És még ma boldog lesz Jenő!... Boldognak kell lennie!...

Még nem telt el a kiszabott óra, amikor a gyötrődő ember izgatottan visszafordult. Minél jobban közeledett a válasz-nyerés percze, annál fájóbban érezte, hogy ez a hosszas küzdelem, ez a végső megfontolgatás tulajdonkép lealázó reá nézve! Hát ki kell csikarnia Melittától az »igen« szót? Nem szégyen-e reá nézve, hogy ott, ahol Kázmér, ez a pazarló, kalandor, mint hódító jelent meg; ott ő, a gazdag, az áldozatkész, csak ima és vezeklés által jut a czélhoz?...

Melitta hallgatott atyjára s a boldogtalanságát titkoló leány egy köny, egy sóhaj nélkül jelentette ki, hogy kezét nyujtja Jenőnek.

Ha Boronkay Tasziló öreg szemeivel tudott volna olvasni Melitta tekintetében: bizonyára nem örült volna e kedvező fordulatnak. Metsző, hideg pillantás volt az, melylyel a leány feléje vágott. De az elérzékenyedett apa elégülten szólt:

- Igy, most ujra szivem bálványának tudlak! Ej, hát a gyermek mai nap már semmit se tegyen apja-anyja inyére! Igen, Melitta, boldog vagyok ma ujra. Hisz édes anyád is kedvelte Jenőt; az ő akarata is teljesült. Ő is, tudom, ő is odafönn nyugodtan tekint le rád. Hát kettőnk megelégedése nem elég jutalom neked akkor is, ha e lépésedet félve-habozva tennéd meg?

A szivhez szóló szavakra is hideg, fásult maradt Melitta. Belátta, hogy atyjának igaza van; tudta, hogy boldogult anyja emlékének is hódol, de érezte, hogy a gyermeki engedelmességgel oly áldozatot hoz, amilyenre csak a legkegyetlenebb apák és anyák kényszerítik a leányukat, merő jóakaratból. A szeretet kiméletlen zsarnoksága föllázította Melittát, de végre a lemondás égő fájdalmával, megadta magát sorsának. Sokkal büszkébb, önérzetesebb volt, semhogy éreztette volna Jenővel: milyen vértanuságot szenved ő érette.

Még a tekintete is derültebb lett, amint a vőlegényét megpillantotta; ezt az erősen kipirult ifjut, kinek minden szava czukor-édes volt és mosolyaival csak oly pazarlást vitt véghez, mint bonbonjaival.

Amikor a vőlegény fölfelé haladt a kastély kertre nyiló verandájának lépcsőjén: Melitta már eléje ment s be se várva, hogy Jenő szóljon, mintha valami érdekes ujságot mondana, igy fogadta:

- Ó, édes Melittám! - rebegte Jenő, a kin az egyórai önküzdelem láza csak most tört ki. - Én angyalom, drága, jó rokonom! Milyen boldoggá foglak tenni... Régóta tartozom neked a viszonzással... amióta oly boldog vagyok, hogy csak közeledben lehetek...

Olyan magasan állt fölötte Melitta! Ezt sokszor hódolva beismerte. S most, e válságos pillanatokban, szinte megdöbbent, ha rágondolt, hogy ő, az igénytelen emberke, akinek összes előnyei négyezer hold birtok: ennek a földi istennőnek maholnap ura lesz!

- Menj atyámhoz. Vár rád, - szólt Melitta, hogy a jelenetnek végét szakítsa.

A menyasszony pedig utána se nézett. Ideje volt, hogy egyedül legyen, hogy szobájába meneküljön és ott elmondja önmagának mindazt, ami történt s ami történni fog.

Mert vannak dolgok, amelyekről bár magunk tettük meg, utólag el kell hitetnünk önmagunkkal, hogy csakugyan létrejöttek s hogy nem lehet változtatni rajtuk, soha többé!

Amint betette maga után az ajtót, ugy tetszett neki, mintha még se lenne egyedül. Ketten voltak ott a szobában: két ellenséges lény, akik most viaskodnak egymással s kezet nem foghatnak soha. Másodmagával zárkózott be Melitta, hisz két érzelem harczol lelkében s mindegyik erős, makacs, nem hajlandó a megadásra...

Mig el nem vetette a koczkát: nem is érezte sulyát annak, ami történt. Most azonban egész rideg valóságában tárult föl előtte a jövő, melytől rettegett. Hasztalan színezte ki a legszebben leendő házassága képét s hasztalan rakott árnyat az árnyra, amikor a multra visszagondolt... Jenő és Kázmér!... Mily megdöbbentő ellentét!

Ott hevert Melitta a kereveten s végig harczolta az utolsó nagy harczot, amelylyel még tartozott szivének, hogy aztán megkönnyebbüljön. Sűrü, fekete haja leomlott halvány arczára, melyet a támlára hajtott.

- Édes Melittám! Te oly gazdag vagy mindenben, hogy koldus-szegénynek ismerem szívemet, ha közeledben vagyok. Van percz, amikor nem érzek mást, mint azt, hogy le kellene borulnom előtted hódolattal és imádattal!

Hangja reszketett. A pir majd erősbült, majd egészen eltűnt arczáról. Melitta sokszor belemosolygott abba a becsületes, színtelen két szemébe; de elkomorodott, amikor Jenő csupa udvariasságból szintén nevetett, ha mindjárt maga-magán is.

Gyakran, ha négy kézre játszott Melittával: szégyen fogta el arra a vakmerőségre, hogy ő, akinek összes művészete csak egy kis ügyességből áll, zavarni meri a tündérujjak játékát. A lány pedig sajnálattal nézte Jenő zavarát, aki elfogultságában minduntalan belesült a hangversenybe.

Serdülő korától fogva ugy képzelte Melitta, hogy a férfi, kihez a nő életét köti: olyan legyen, hogy a nő mint parancsolójára tekintsen föl rá. És hitte, hogy ilyen férfiut szánt neki a sors: eszesebbet mint ő, az eszes; uralkodni vágyóbbat, mint ő, az uralkodni vágyó.

De már a jegygyürü is ott csillog az ujján s az esküvő napját ma állapítják meg. A vőlegény már korán reggel átjött Andrástelekről, hogy az utolsó családi tanácskozásban szokott példás engedékenységével ezuttal is elbájolja Taszilót, és gavallérhoz illő nagylelküségével kegyesre hangolja Melittát.

A menyasszony azonban szobájában maradt. Siratta Kázmért, aki megfeledkezett esküiről, amelyeket ugy sem tarthatott meg. És siratta önmagát, hogy ő is hűtlen lett igéretéhez, a multhoz, ideáljához és önmagához. Még egyszer, legeslegutoljára visszaidézi emlékezetébe az utóbbi évek minden óráját, amikor Kázmért először látta viszont, amikor meghallgatta vallomását ott, a zongora előtt, az arató-dal hangjainál. Ágnes labdája zavarta meg őket. És megriad, amint eszébe jut Ágnes szerelme és dőresége.

Minden, minden a lelki szeme elé kerül ott a szobájában, amig Jenő, mint boldog vőlegény, benn van Taszilónál; megbeszéli vele a hozomány kérdését s együttesen kitűzik az esküvő idejét. És Melitta nem tiltakozhatik, hogy ez mind hazugság, ámítás, melyet atyja, unokabátyja és ő maga is, velök egyetértve, de nem együtt érezve, elkövet!

Amikor az eljegyzés megtörtént s a hír szárnyára vette azt: egy hónapig mindenünnen érkeztek szerencsekivánatok. Ezek közt nem egy volt, amelynek sorai közt Melitta ott látta a megmérgezett tőrt. Kázmér ellenségei küldték ezt. Titkon örültek, hogy a korábban tervezett frigy nem létesült s hogy a kötendő házassággal örökre eltűnik a kalandor világfi minden reménye.

Csak néha, ha szemeit elkerülte az álom s hajnalig el-elmerengett a multon, halkan kérdezte magától: Vajjon tudja-e Kázmér? Hallotta-e már? Mit gondolhat? Belenyugodott ő is? Ő is?

Egész kiáltás volt ez a tiltakozás és Melitta megijedt a saját hangjától. Lámpát kellett gyujtania s valami könyvet elővennie, hogy másfelé terelje gondolatait.

Jenő oly figyelmes, oly előzékeny. Becsületes, egyszerü szivének igaz szerelme oly szerényen nyilvánul mindenben, amit beszél, tesz, hogy Melittát néha meg is indítja.

Minél jobban közeledett az esküvő napja, Jenőt annál gyakrabban rohanta meg az elfogultság s oly szeliden nézett, mintha bocsánatot akarna kérni, hogy az élet ily nagy boldogsággal készül kitüntetni őt. Meg volt győződve, hogy ezt a kitüntetést teljességgel meg sem érdemli. És nem vette észre a szánó mosolyt menyasszonya arczán, amikor efféle szerénységi rohamát el is beszélte.

Az esküvő előtti reggelen az öreg Miklós azt a vakmerőséget követte el, hogy a rendes óránál jóval előbb végig tipegett a hosszu folyosón, mely Melitta szobáihoz vezet. Be is nyitott az egyik terembe s a hálószoba ajtaján kopogtatott.

- Én. Csak azt akarom megmondani, hogy Kázmér ur megérkezett ám az éjjel! Oda át van Andrástelken!

S amit senki még csak sejteni sem mert, a reggeli órákban Kázmér már átjött Lankaföldre.

Melitta az ablakon át látta, amint paripáján befordult a kastély udvarába.

Érezte, hogy sorsa most dől el. Akárhogyan fordul a koczka, rosszabbra nem fordulhat már. Mire határozza el magát Kázmérral szemközt? Visszautasítsa őt, amikor szereti? S nem adta-e szavát Jenőnek? De hát ez a szóadás nem a legnagyobb árulás-e, melyet éppen Kázméron követett el?

Melitta nem tudott vagy nem akart megállapodásra jutni: mit tegyen? Csak azt tudta, hogy nagy kötelessége van Jenő iránt s e kötelesség teljesítésében támogatja őt atyja akarata és kényszeríti rá a gyermeki szeretet.

Lehetséges-e, hogy ezek ellenében önfejüleg, szive vonzalmát követve, cselekedjék?

A tusa ott tombolt szive fenekén, amikor az ajtó megnyilt és Kázmér belépett.

Ez volt az első kérdés, melyre Melittának válaszolnia kellett volna, de egy szó sem birt ajkaira tévedni.

Kázmért a három évi távollét megváltoztatta; de e változás csak előnyére vált. Arcza halványságához a szokatlan fénynyel égő szemek tüze sajátságosan illett. Melittát ez a tekintet és az a keserü mosoly, mely a szeretett férfi ajka körül reszketett, egyszerre megfosztotta minden bátorságától és szó nélkül, akarat nélkül állt előtte.

- Nem szereted Jenőt! - folytatta Kázmér. - Annak ismertelek én eddig, hogy mást tégy, mást mondj, mint amit hiszesz, gondolsz, érzesz?

- El akarsz engem is ámítani, amint magadat ámítod? Nézz rám, hadd lássam szemeidből: vajjon boldog vagy-e?

- Azt hitted, tűrni fogom ezt az őrült játékot? El fogom szenvedni a te további életed boldogtalanságát?

- Ennek az esküvőnek nem szabad megtörténnie! - kiáltott föl a szenvedélyes látogató. - Azonnal elmegyek atyádhoz. Most már vége az én türelmemnek!

- Ne ellenkezzél, Melitta! Rád biztam sorsomat, s te ahelyett, hogy mindkettőnk javára munkálkodtál volna: tétlen fájdalommal tűrted, hogy rád szakadjon a boldogtalanság!

- Ujabb szerencsétlenséget akarsz? Kázmér! Mindenre kérlek, ami szent előtted: távozz s ne ejts kétségbe! Mig oda voltál már-már belenyugodtam a végzetbe: miért zavarsz ki ujra nyugalmamból?

- És én? Hát kinek adtad előbb a szavadat? Ki birja korábbi igéreteidet?... És Jenő - ő állhatná az én utamat? Elénk merne állani, amikor kart karba öltve haladunk? És oda szóljon hozzánk: »Váljatok szét; te távozz és hagyd el ezt a leányt, mert ő az enyém!« Azt hiszed, nem kérem számon tőle, hogy eddig is bitorolta itt azt, ami egyedül az én boldogságom?

Melitta belátta, hogy minden ellenvetés hasztalan. Ugy érzett, mint Kázmér, hát hazudjék tovább is és védelmezze Jenőt?

Nem volt más vágya e perczben, mint hogy a nyakába boruljon a szeretett férfiunak; könyek közt megcsókolja ajkát, mely annyiszor rebegte, hogy szereti; szemeit, melyekkel ujra rabjává tette; kezeit, melyekkel tiltakozva hadonáz, hogy Melitta vesztének rohan, és le szeretett volna borulni lábaihoz, hogy átkarolhassa azokat, mert visszatért hozzá!

A jövevény eltalálta mindezt. Nem sietett volna ide messze földről, a családi fészekbe, ha nem tudta volna, hogy Melitta szivét változatlanul találja. - Néhány percznyi csönd után Kázmér közelebb lépett és oly hangon, mely megremegtette a leányt igy szólt:

Melitta fölemelkedett. Ijedelem, öröm, a remény hirtelen föllobbant lángja s egy őrült nyilatkozat bántó fájdalma: mindez egy pillanat alatt átjárta lelkét.

Szótlanul ráborult Kázmérra, fejét annak vállára hajtotta, s a rég visszatartott könyek fuldokló zokogás közt törtek elő.

Együtt jöttek a kertből s egyszerre nyitottak be Melittához. A vékony arczu, hegyes orru, vörhenyes kis vőlegény ránczba huzta magas homlokát; végig simított ritkuló haján és savószín szemeivel mereven nézte Kázmért.

Szerencse, hogy a leendő após ott áll mellette. Ő majd szól helyette is, mert, ha neki kellene tiltakoznia a látottak ellen, igazán nem tudná, hogyan kezdjen hozzá.

Ember annyira nem érezte semmiségét, mint Jenő ebben a pillanatba. Kázmér mint egy legendabeli csodaalak állt vele szemközt. Mit kérjen attól számot, ő, akinek egész jövendőbeli élete egy hosszu hálálkodásnak tetszett, hogy Melitta meghallgatta őt.

Boronkay Tasziló ajkai reszkedtek. Két kezével a szék támlájába kellett kapaszkodnia. Alig birták a lábai.

- Ujra itt vagy? - rivalt rá Kázmérra. - Nem volt elég egy áldozat? Most meg a leányomat akarod elveszteni? Ezért jöttél?

- És te szövetkezel vele, hogy agg napjaimat megcsufoljátok, nyugalmamat fölzavarjátok s anyád emlékét sértsétek? Hát nem érdemeltem volna-e kiméletet legalább addig, mig ott nem fekszem én is családunk sirboltjában?

- Atyám! Az égre kérlek ne sujts! Azt akarom, hogy boldog légy, és lehetsz-e az, ha látod: hogy egyetlen gyermeked szerencsétlen? Mert én szeretem Kázmért, mindig is szerettem. Ha tudnád, mi végtelen sokat szenvedtem e szerelmem miatt, és miattad, atyám, akinek nem akartam fájdalmat okozni. Mert nem Kázmér - én, én magam vagyok oka mindennek! Miért titkoltam Ágnes előtt is, hogy szeretjük egymást! Ne akard a halálomat - ne akard! S ha Kázmér bűnös, ő azért jött most, hogy megengesztelje mindazok szivét, akiknek akaratlanul fájdalmat okozott. Ha boldogtalanná lett általa Ágnes, engem boldoggá fog tenni szerelme - tudom én azt! Ne tiltakozz, ne kételkedj és ne állj utjában, hogy nagy tartozását lerójja! Anyám szellemét is meg fogja engesztelni az én megelégedésem. Oldjatok föl szavam alól! Oldjatok föl!

- Ti nem akarhatjátok azt, hogy hamisan esküdjem! Csak őt szeretem, Kázmért, csak az ő neje akarok lenni!...

Az a kérlelhetetlen erő, mely Boronkay Tasziló kezébe valamikor a bosszuálló pisztolyt adta: megtört Melitta nagy akaratán. Először érezte az apa, hogy lánya szembe mer szállni vele. Annyira szerette és annyira nem volt elkészülve erre az ellenállásra, hogy az atyai gyöngédség és harag e nagy tusájában végre is az ő makacssága maradt a vesztes.

Nem volt átok, de áldás se, amivel a lankaföldi kápolnába küldte Melittát, hogy ott Kázmérral egybekeljen.

- Menj és légy a neje! Kösd az életedet az övéhez! De adja az ég, hogy meg ne bánd; és atyád szivét meg ne törje az a hir, hogy akire rábizod magad, az az örvénybe visz! Csak menj és légy a hitestársa a messze idegenben; mig engem nem vigasztal már senki itthon! Ne is lássalak benneteket - mert tudom, hogy viszontlátlak nemsokára; de nem oly büszkén, mint most, hanem megalázva, megszégyenülve. Be fogsz még kopogtatni az apai ház küszöbén, mint egy nyomorult!

- Aggódó szivem, remegő lelkem igy látja ezt, tisztán és szomoruan! Ne akarja az isten, hogy jóslatom teljesedjék, de átkozni fogod még azt a pillanatot, amikor jobban tudtál bizni ő benne, mint én bennem!

- Emlékezzél rám, Melitta! Életed legkeserűbb órájában emlékezzél rám és vetkőzd le majd büszkeségedet, amikor az apai hajlékba visszatérsz, ahonnan nem kellene eltávoznod! Ajtóm mindig nyitva áll, karjaim mindig ki lesznek tárva és szivemből a te hálátlanságod nem birja kiorozni a szeretet utolsó szikráját. Megőrzöm én azt számodra, mert nagy szükséged lesz még rá... Csak menj, csak menj!

És elfordult, hogy könnyeit ne lássák; se a menyasszony, se a vőlegény, akiknek nem volt mit válaszolni a rettenetes bizalmatlanságra.

Kázmér megunta már a sok alkudozást, a sok igérgetést, a sok esküdözést.

Némán, férfiasan elviselte Tasziló minden bántó szavát, minden kitörését, amig a leendő apóssal megbeszélte házassága ügyét. Még az sem hozta ki a sodrából, amikor Tasziló ur nagy felháborodásában oda vágta neki:

- Neked dacz, kedves Tasziló bácsi, de én büszkeségnek nevezem. Mert mindig is büszke voltam s az leszek utolsó leheletemig.

- Az engesztelhetetlen apától egy fillért sem fogadok el, a megbocsátó apától mindent!

Boronkay Tasziló elhallgatott s rá-rávetette szemét az előtte álló szép, daliás emberre. Aztán ujra megszólalt:

- Nézlek és visszaidézem lelkem elé atyád alakját. Mintha most is rám nézne az ő bölcseséget hirdető, éles szemével. Mindent örököltél tőle: vagyont, nevet, észt, férfias megjelenést - mért nem jutott a jelleméből is? A nagy Pálhalmy fia! Hahaha! Ez a te neved... S ha még eszedbe jutna, hogy csakugyan az vagy, fia annak a nagynak, dicsőnek...

- Eszembe jut naponta. Mindig is érzem és tudom, hogy az ő fia vagyok. Ha hiu volnék: büszke is lennék rá, hogy ekkép hizeleg nekem a világ, mely most is rajongva említi atyám nevét... De nem ismersz, Tasziló bácsi, és nem ismer senki, aki azt hiszi, hogy nekem jól esik: ez a megszólítás. Nem akarok abból élősködni, az csupán atyámat illeti! A magam ura akarok lenni, s mert sem kedvem, sem tehetségem nincs rá, hogy én is ott arassak sikert, ahol atyám aratott: meg se kisérlem a politikai pályát. Nem vonz, nem csábit a zajos szereplés - idehaza! Kicsinyes nekem ez a világ. A hazát sem kell már megmenteni - ha már megmentette jóval hamarább a nagy Pálhalmy, akinek én vérbeli fia akarok lenni, de nem a törpe és szánalmas utódja és majmolója.

- És Melitta kedvéért sem vállalsz valami állást, amely díszt adna neki is?...

- Eddig csak pazaroltál. De hát életczél ez? Én sem szerepeltem, én is csöndben munkálkodtam; de nem gyüjtöttem-e nagy vagyont?... Mi hasznot lásson tőled az ország, a nemzet?

- Nem vagyok a terhükre - s hány nagy ember fia mondhatja ezt ilyen önérzetesen!...

És végig küzdte a harczot Jenővel is. Kázmérnak nem kellett több, csupán megjelennie, hogy halomra dőljön az unokaöcs boldogságának palotája, melyről különben ő maga sejtette, hogy csak kártyaház. Jenő oly nemes szivü volt, hogy Melitta iránti igaztalanságát azonnal belássa. A lány magasztos szerelme előtt megszégyenülve kellett hátrálnia - hisz botor volt kezdettől fogva, hogy reménynyel kecsegtette magát. Kázmér értett hozzá, hogy furfangosan megmagyarázza Jenőnek, milyen igazságtalan az ő álláspontja.

- Nézzük higgadtan a dolgot. Melitta nem szeret. Ugy-e bár? Tapasztalhattad az egész idő alatt. Mi vitte volna hozzád? Csak atyja akarata. De ezt az akaratot most hirtelen megtörte maga Melitta. Belátod már, kedves Jenő, hogy te egyszerüen visszaéltél a szegény teremtés helyzetével! Nem ostromoltad szerelmeddel, hanem befurakodtál szivéhez alattomosan. Bocsáss meg, de igy van!

- Ne vádaskodjál! Előbb szerettem őt, mint te csak gondoltál rá. S ha nem lépsz utamba -

- Hát azt akarnád, hogy boldogtalan legyen! Jer menjünk hozzá - válaszszon ujból!

Bizony nem tartozott Jenő a nehéz természetüek közé! Tetőtől talpig gentleman! A hölgy nem parancsol már szerelméből? Jól van! Hát nem erőltetjük!... Mi haszon is volna belőle? Van-e kellemesebb valami, mint a tolakodó udvarló? A férfias büszkeség pedig nem türi azt, hogy akit imád az ember, annak terhére legyen!

De hát a gyávaság érzete? Ő, a kitünő lövő, a bravourjai által híres vívó, ne mérje össze fegyvereit a legszebb leányért? De ép oly készséggel be is látta, hogy az afféle rokoni vérontás igazán fölösleges, hisz Melitta még sem lesz boldog! És a fődolog az, hogy Melitta boldog legyen, ha máskép nem, hát Jenő engedékenysége révén.

Jenő okoskodott. Bizonyos, hogy a gazdag Boronkay-lány, atyja egyetlen örököse, joggal várhatja, hogy olyan férjet kapjon, akit szive szerint választ. Méltán intézheti követelését az élethez, hogy ha a természet mindennel megáldotta, amivel férfiut boldoggá tehet: viszont ő is kapja meg hát azt a jutalmat, melyet minden leány várhat, akár koldus- vagy királylány. S ez a jutalom semmi más, mint olyan férj, aki az ő kedvére való. Mit bánja most már Jenő, ha annyira vak Melitta, hogy épen Kázmérban látja a jutalmát. Ám legyen - csak aztán ne csalódjék benne!

És Jenő nem lett volna az, akinek mindenki ismeri, ha Kázmértól kézszorítással ne vált volna el. Megtette, hisz Melittát sértette volna, ha nem teszi...

A menyasszonytól se bucsuzott el. Sokkal gyöngédebb, sokkal udvariasabb volt, semhogy pirulni késztette volna egy megszegett szó, egy adott igéret miatt. Aztán izlése is volt mindig Jenőnek. S mily rut hiba lett volna az, ha nevetséges jelenetet rögtönöz, érzékenységgel fűszerezve!

A szertartás csöndesen folyt le, csupán Szoboszlay Tamás báró s egy másik rokon és Klárika jelenlétében. Boronkay Tasziló nem kivánta hallani az esküt. Benn maradt a szobájában. Az egész szertartást Miklós beszélte el neki, aki oly önérzetesen állt ott, mintha csakugyan a gazdáját képviselte volna.

A késő-nyári nap legragyogóbb sugarait szórta alá. Ott csillogtak azok a kápolna ablakain. Az üvegtáblákon át beszürődtek s az oltár előtt álló szép, fiatal párra is rávetődtek, akiknek boldog mosolya, derült tekintete olyan nagy ellentétet alkotott a haragvó apa szivének mély és oktalan gyászával.

És ez a derü akkor is folyvást ott sugárzott Melitta és Kázmér szemeiben, amikor délután beleültek a négylovas hintóba, mely Maros-Kátára vitte őket, a vasuti állomásra. Ott hajtatott el a kocsis Andrástelek mellett, hol Jenő most már egyedül busong s az igazi gentleman különös kötelességeivel vigasztalja magát.

A hosszu fasor végén néhány kátyu arra birta a kocsist, hogy lépésben hajtson. Néha egy-egy kátyunak is nagy rendeltetése van.

A jobboldali szántóföld szélén, az ut mellett Jenő állt. Puska volt a vállán. Melitta és Kázmér azonnal meglátták. Jenő is oda nézett és lekapta a vadászkalapját.

- Jenő!... Ne engedj anélkül távoznom, hogy meg ne szorítsam a kezedet és meg ne csókoljalak. Tarts meg ugy a szivedben, ahogy én téged tartalak meg az enyémben. És ne feledkezzél meg rólam, aki boldogságomat a te kezedből kaptam!

Könyekkel szemeiben mondta ezt Melitta. Aztán megszorította Jenő kezét és csókot nyomott homlokára.

Jenő csak nézett, nézett utána. Melittának az a pár szava és könyjei, melyeket alig birt visszafojtani, boldoggá tették e perczben. Hát kellett-e több neki? Ő neki, az önzetlennek, a deréknek?

De aztán szemére huzta a kalapját, mélyen felsóhajtott, s amikor a hintó bekanyarodott az országutra s végkép eltűnt szemei elől, ő is befordult a szántóföldekre.

Kázmérral utazni: ez maga élvezet volt. Figyelme mindenre kiterjedt, ami csak szemükbe tűnt s mindenről tudott érdekeset mondani.

Melitta kedélye most éledt csak föl az első változatos, zajos napok alatt, mint mikor vihar közepette kifakad a rózsa bimbaja. Áhitattal csüngött férje minden szaván.

Budapest, Bécs, Páris, aztán a nagy városok egész sora! Megannyi boldog emlékü állomás; édes órák rögtönzött tanyája mindenütt, amilyen órákat csak a nászut és csak a mézes hetek adhatnak.

- Ó, mégis nagy boldogságot adhat az élet! - kiáltott föl Kázmér mindannyiszor. - De nem szabad meghátrálnunk és erőszakkal is ki kell vennünk osztályrészünket. Jogos az, mihelyt követeljük! Aki ifju: ne csak szeressen, de küzdjön is! Rontson le minden akadályt, mely utjában áll! És ne törődjék se a multtal, se a jövővel, mert a szerelem csak a jelené! Ezt a jelent, ezt kell kivivnunk napról-napra. S ugy-e, Melittám, gondunk lesz rá örökké, nehogy bár egyszer is megszakadjon ez a legszebb láncz?

Pezsgős poharát odaértette a Melittáéhoz. Oly boldog volt, oly mámoros kedvü, mintha nem is törvényes feleséggel, a komoly, szigoru Boronkay-lánynyal, hanem valami rakonczátlan vérü nagyvilági hölgygyel mulatna, nehéz ostrom után kivivott első légyotton.

Öröm fogta el Melittát, midőn először kocsizott férje oldalán az Andrássy-uton, a Városligetben, az előkelő világ divatos találkozó helyén: a Stefánia-uton. Aztán sorra látogatták a szinházakat, a pazar fényü éttermeket és a boldog menyecske ámulva látta, mennyien ismerik s mily nyájasan üdvözlik Kázmért. Igazi elkényeztetett kedvencze a legelőkelőbb köröknek.

Napról-napra uj programm. Ez volt reggelenkint az uj asszony meglepetése. Kázmér otthon érezte magát Budapesten s azt akarta, hogy neje is mihamarább otthon képzelje magát. Hadd élvezzen, hadd lásson mindent.

De a szórakozásra csak a délutánt és az estét szánták. Reggel hivatalába ment a férj, ahol ebéd idejéig szorgalmasan dolgozott. Ez alatt a gondos hitves, házi teendőinek élt.

Mert Kázmér megtartotta szavát. Összeköttetései által elég jövedelmező állást kapott, mint a »Nemzetközi Hitelszövetkezet«, ez uj és előkelő bank igazgató-tagja. A szerencse valósággal mosolygott reá, mintha csak Melittával megengesztelte volna a sorsot maga iránt.

Hosszu utazásai alatt s az élet viharában szerzett tapasztalatait sokféleképen tudta érvényesíteni. Eszét, tevékenységét sokan ismerték. A nagy alaptőkével létrehozott pénzintézetnek főfeladata volt, hogy idegen vállalkozókat édesgessen az országba. Közbenjárt, hogy külföldi pénzzel hazai gyárakat alapítsanak, régi ipartelepek pedig uj forgalmi tőkékhez jussanak. Kázmér csak most látta, mily hasznos rá nézve sok előkelő külföldi ismeretsége. Alkalmasabb embert nem kaphatott volna a bank, mint ezt a magyar gavallért, kiben a világfi előkelősége ritka tehetséggel és imponáló megjelenéssel egyesült. Akik pártfogolták, ugy hitték, hogy mióta házas ember, rászoktatja magát a kitartásra is.

És Kázmér egy nap fölfedezte, hogy van még élvezet, melyet eddig nem ismert: a munkában való öröm. Akaratereje napról-napra, hétről-hétre gyarapodott s mind gyakoriabbak voltak az oly perczei, amikor ámulva gondolt vissza multjára, mely semmittevés közt, bár érdekesen folyt le.

Melitta hálát adott az égnek, hogy óhajai, tervei igy valósulnak. Nem csalódott vak bizalmában, amikor az otthont, minden kényelmével, minden biztosságával elhagyta és utra kelt a mindenki által gyanusított férfiuval.

Barátságos, nyugalmas volt az a lakás, melyben a fiatal pár e boldog napjait élte. Kázmér sok mindenről lemondott, csakhogy oly környezetet teremtsen, amilyent a lankaföldi kastélyban elkényeztetett Melitta óhajt. Télen a körut egy diszes házában tartózkodtak, ablakaikból szép kilátással a muzeumra, mely átküldte fáinak illatát.

Itt fogadta Pálhalmyné hetenkint egyszer a vendégeit, kiket Kázmér egymásután bevezetett. Sokan megfordultak e kényelmes berendezésü szalonban. A müvészvilág nevezetes tagjai közül is nem egy dicsérhette a háziasszony szeretetreméltóságát. És a legkiválóbb festők vetélkedtek, hogy a bájos hölgy vonásait megörökítsék. Melitta, aki élete felét falusi magányban töltötte, elragadó volt e fényes társaságban. Ő volt a központja s ő sugározta reá a fényt erre a tarka társaságra, mely mindmegannyi ellentétes elemből állt. De éppen az mutatta a háziur és háziasszony nagy tapintatát, hogy az arisztokraták s a pénz emberei, valamint a szellem férfiai is a legbékésebb egyetértésben költhették el náluk a teát.

Kázmérban valami sajátságos változás állt be, melyet Melitta nem tudott egyhamar megérteni. Férjét valóságos láz fogta el, hogy mindenfelé tért foglaljon, hogy összeköttetései által anyagi jólétét is emelje. Mint mindenben, ebben is tulzásba esett s ha azelőtt valóságos csodákat mívelt abban, miként ábrándozza át tétlenül az időt: most azzal lepte meg a nejét, hogy egy órát sem engedett elmulni haszon nélkül. És mind, mind csak Melittáért!

Az asszony sokszor ámulva gondolt e fordulatra. Ennyit még sem mert remélni, de még álmodni sem! És fejcsóválva mondta:

Nem szólt semmit férjének, de mindjobban félni kezdett. Ám Kázmér mutatta, mintha nem puszta szalmaláng volna a lázas munkakedv, sőt nap-nap után elárulta, hogy már élni sem tudna e sokoldalu tevékenysége nélkül. És Melitta ismét megnyugodott. Hizelgett neki, hogy férje ennyire szivén viseli sorsát és jólétét. Mind nagyobb örömmel látta, hogy Kázmér nem csak társaságról, mulatságról gondoskodik, hanem arról is, hogy e társaság előtt soha szégyent ne valljanak. Amellett ugy tett, mintha e sok mulatság igazán csak a fölöslegből kerülne ki.

Melitta szemében mindez fényes és megindító bizonyitéka volt Kázmér önfeláldozó szerelmének. S hogy valójában mennyi áldozatba került: azt nem is sejtette.

A nyár nagy részét a Svábhegy egy csinos villájában töltötte a boldog pár és ősz felé három heti tartózkodásra Ostendebe rándultak. Ezzel Melittának egyik legfőbb vágya teljesedett. De ismét nem tudta: honnan került a költség.

Aztán jött a még nagyobb boldogság. Kázmér családapa lett. Kis fia, Tasziló, a legvirgonczabb csecsemő, akit valaha dajka ápolt.

A nagyapa tiszteletére kapta a nevét s egyuttal engesztelésül. Meg is táviratozták neki az öröm hirt, hogy unokája van és megirták neki a keresztelési ünnep lefolyását.

A lankaföldi kastélyban kimondott jóslat csak nem akart teljesedni! És a házasfelek a csöndes, szép, örömteli napok alatt sokszor mosolyogtak a Tasziló papa haragja fölött.

Melitta hát mégsem csalódott Kázmérban, akit kezdetben ő is csak kétkedve szeretett, akit uj emberré akart átváltoztatni s akin most szeretettel, rajongással csüng.

A férfiu oly nehezen szabhat határt vágyainak, nagyratörekvéseinek. És Kázmér szuggerálta magának, hogy lemondó lesz. Az élet annyi csábja, élvezete hivogatta ki a család szük köréből. Milyen vonzóerőnek kellett otthon lennie, hogy a küzdelem a tűzhely őre, a hitves javára dőlt el! Kázmér sohase hitte volna, hogy ennyire el fog lágyulni. Engedett a családi idyll szokatlan varázsának és nem bánta, hogy nyárspolgárias harmóniában telik el az uj élete. Csak néha mosolygott magában: vajjon meddig tart ez a különös igézet? Lehetséges-e, hogy ő a vihar-madár ilyen nyájas szélcsöndben, bevont szárnyakkal fejezze be életét? Mert mi is jöhet még? A Melitta csókjai el nem maradnak; ó azok biztosak!... A gyermekek is sorjában jöhetnek még; a jövedelem is emelkedhetik. De vele a nyüg is, a hivatal s a felelőség képében. Nézte a társait. Ő is ilyen lehet?

Sok férj igazi művészettel él. Kettős szerepet játszanak: az egyiket a világ kedvéért, a másikat a család érdekében. Hódolniok kell a társadalomnak, mert attól várják sikereiket, ott méltányolják legjobban azt az állást, melyet elfoglalnak. És áldozatot hoznak a családért, mert ott találják pihenőjüket; ott vár rájuk a megnyugvás, bárcsak idejük, kedélyük, erejük fölöslege jut az otthonnak.

- Ám jó! Végzetem a családi nyugalom. Elvégre ugy is lehetne, hogy a munkámmal nem aratok sikert s ráadásul az otthonom is kész pokol.

És ritkán törődött azzal, hogy ez a családi kényelem, ez a feltünő jólét: voltakép egy jámbor hazugságon alapszik. Egyre figyelt csak: Melittának sohase szabad megtudnia ezt!

Egy nap beállított hozzá az öreg Szaplonczay Tamás báró. Holmi kölcsön után futkosott Maros-Káta egykori főispánja.

- Hát bizony itt az idő, hogy - változatosság kedvéért - Klárika lányomért verjem magam adósságba. Ez csak nemes cél - mi?

- Szegény már a megye s a város. A takarékpénztárunk is sinlődik. Csak két gazdag emberünk van még: Boronkay Tasziló -

- Te, hisz éppen őt szemeltem ki a Klárika vőlegényének. Már hogy fordulhatnék ő hozzá a kelengyéért? Hehehe!

Nevettek mind a ketten. S mert már benne voltak a czinikus hangulatban: Szaplonczay báró évelődni kezdett.

- Na, hanem te is bolondul cselekedtél, a mikor nagy büszkén visszautasítottad az öreg Tasziló segítségét! Valamit mégis adna évenkint.

- Hát ez az! Tulliczitáljátok egymást. Te a lemondással, Tasziló meg a megtagadással tüntet. De elvérzel ám, öcsém, ebben a feneketlen büszkeségben! Három év előtt, a mikor az az Ágnes-história volt, hebehurgya gyorsasággal bérbe adtad az andrástelki birtokodat. Persze! Nekem nem kináltad -

- Na jó! Inkább annak a zsidónak adtad, aki rögtön a kastélybeli lakást is követelte. Négy ezer forintot én is adtam volna évenkint. Hallom, hogy három évre megint előre fölvetted a jövedelmet.

- Az nem baj. Csak az apósod is ne tudná; de az öreg ugyancsak rázta ám a fejét, a mikor a fülébe jutott. Csupa káröröm ez az ember! Hát a hivatalod? Igaz, hogy csak hatezer forintot fizet a »Nemzetközi Hitelszövetkezet«?

- És kölcsönt szereztek, külföldi kölcsönt annak, a ki itthon gyárat alapít? Ugyan miféle gyárba kezdjek én? Hehehe!

Kázmér is nevetett. Olyan furcsának találta a volt főispán tréfáját. Majd ujra szólt Szaplonczay:

- Tiltva van. Összeférhetetlen az állásommal. Pedig én tudnám: milyen fogásokat kellene tennem. De lehetetlen!

- Hát Bécsben? Bizzál meg mást. Ej, ha neked volnék, megmutatnám én Jenőnek -

- Mert ő most erre adta magát. És nyer! Esze-veszetten szökik fölfelé minden, amit vásárol. Bécsben jár most is. Na, én már eljátszottam mindenféle játékaimat. De még hazai gyárat nem alapítottam külföldi tőkével. Hehehe! Isten veled. Csókolom Melitta kezét.

Kázmér e látogatás után soká tünődött. Az apósa tehát kiváncsi rá: mit is tesz ő? Tán azt is tudja, hogy a jobb jövőt türelemmel várja s hogy ezt a várást kamat nélküli kölcsönökkel enyhíti. Már is nagy előlege van a hivatalától. De hisz Melitta előbb-utóbb ugy is örököl. Akkor aztán rendbe hoz mindent, hisz csak Melittáért áldoz most. Legrosszabb esetben megint a kártyához folyamodik. Ért hozzá. Valamikor akár mestersége lehetett volna a játék. Mindig nyert; és csak a futtatások - azok hozták rá a veszedelmet... De a kártya - az megbizhatóbb, mint a ló és a jockey.

Még az nap este betért a klubnak abba a bizonyos szobájába, ahol az ezrek és tizezrek még igen szerény tételek.

Kázmér mindjárt az első estén, amikor megszakította eddigi higgadt életmódját: nagy meglepetésére arról győződött meg, hogy ha az uszást és tánczolást nem is, de a kártyázás művészetét idővel elfelejti az ember. Sebaj! Majd egy kis training segít. Bele kell jönni a gyakorlatba. Most már szükséges is.

Melitta pedig egyre irta a megelégedést tolmácsoló, szép, meleg hálás leveleket haza, a messze Lankaföldre. Ha tudta volna, hogy az engesztelhetlen apa most se betűzi egyikét sem. Épp azt az utolsót nem, mely ma érkezett. Odaadja Miklósnak, ki most már egyedüli társa, vigasztalója gazdájának.

- Hát csak nézd meg, öreg! Jól nézd meg minden sorát. Valamiféle rossz hirt sejtek.

- Ezen a mai napon, ezen semmi jót nem várok! Miklós! Hát tudod-e, hogy éppen ma négy esztendeje...

- És elment! Itt hagyott! Meg akarta ölni magát! Ágnes, az én Ágnesem!... Az a kalandor tette szerencsétlenné, az... az!... De olvasd csak, olvasd azt a levelet. Tudom, azt irja Melitta, hogy őt is gyilkolja már! Olvasd, ni! El vagyok rá készülve! Minden nap várom a hírt, de őt is, őt magát Melittát! Nos, ugy-e?

Boronkay Tasziló szót sem szól, amint hallgatja. Csak rázza fejét s még csak nem is mormog magában. De a mikor az öreg Miklós kimegy a szobából, Lankaföld ura fölemelkedik a párnával bélelt támlásszékből, remegő kezeivel szétnyitja az asztalra tett levelet, odasompolyog az ablakhoz, szemüvegét fölteszi és nagy titokban újra meg újra végig jártatja szemeit Melitta kezevonásain, a mig a betük össze nem folynak öreg, nedves szemei előtt és görcsösen ajkához nem nyomja az összegyürt papirt.

Nem bizott már Miklósban sem az öreg ur, azért vigyázott, hogy bármit is eláruljon előtte. De odamondogatta neki:

- Együtt vénültünk meg, jó urad voltam mindig, de azért tudom ő hozzájuk huzol, a hálátlanokhoz. Irsz is nekik - hát csak ird meg, hogy az én szivem el nem gyöngül. Csak ird meg nekik!

- Aztán mi haszna lenne belőle annak az áldott jó Melitta méltóságos asszonynak? Nem megszenvedtek eléggé, és nem sujtja ugy is az a kegyetlen végrendelet?

Az öreg lovász kiosont; de megkönnyebbült, hogy ujra előhozhatta a végrendeletet, melyet ő is aláirt, mint tanu. Ezt maga Boronkay Tasziló akarta igy. Ezzel is meg akarta bántani a gőgös Kázmért, akinek sejtelme nincs: mi vár reá, mihelyt apósa behunyja szemeit.

Estefelé, mint rendesen átjött Jenő, hogy a sakkjáték nemes szórakozását végig élvezze a hallgatag nagybácsival. Meglepetve látta, hogy az öreg ur nagyon lehangolt, arcza lázasan piros, szemei, melyeknek bágyadtsága olyan részvétteljes volt, most félelmesen csillognak. A hangja is ingerült, rekedtes; és a kéz melyet máskor lanyhán nyujtott a vendég elé, most erélyes mozdulattal ragadja meg az övét.

- Ülj le. Ide! - És mutatott a mellette levő székre. - Azt akarom kérdeni: Jó lesz-e ugy az a végrendelet, a hogy van?

- Ne ámíts, ne kinozz! Tudom én mikor ütött az órám. Arra felelj, hogy nem játszhatnak-e ki engem? Jól kötöttem-e meg a kezét annak, aki, tudom, csak vagyonomra spekulált -

- Csak a nemes ellenfél mondja ezt. Ó, hát mért nem lettél te a vőm! Mért kellett megváltoztatnom a végső intézkedéseimet! Oly nyugodtan haltam volna meg, rád bízva lányomat és rád bízva összes vagyonomat. De most! Csak nem engedhetem, hogy kifoszsza feleségét és a kis fiát az a könnyelmü ember! Megbosszultam magam! Haha! És mégis csak kötelességet teljesítettem. Te fogod végrehajtani. Ezzel is hadd sujtsam őt, az erőszakos hódítót, aki földulta házam nyugalmát. Meg kellett hátrálnod előtte? Jó! Most hát lássa: ki vagy? És érezze: mi a különbség, a jellemes, megbízható, a nagyrabecsült férfiu - no meg a kalandor természet közt!

Ujra nevetett, oly bántón, oly kisértetiesen; és hosszu fehér szakála remegett, amint integetett hozzá a fejével. És szemei kitágultak az indulattól. Jenő csak nézte, hogy a nagybetegben még ennyi életerő lakozik, ennyi szenvedély háborog.

- Nos hát felelj már! Megtámadhatja-e a végrendeletet? Kijátszhatja-e Melitta?

- A közjegyző oly fényesen állította össze a pontokat, hogy semmi hézag nem maradt...

- Nem maradt!... Nem! Még azt sem mondhatják, hogy bolond ember végrendelete? Haha! Mert attól kitelik, hogy holmi beszámíthatatlanságot fog rám... kimondatná törvénynyel, hogy eszelős voltam... De hála isten megmaradt mind az öt érzékem, még ő sem vette el a józan eszemet, a lányom, a ki elhagyott, hogy azt a léhát kövesse!

- Most is véded?... De jó! Őt nem is büntetem. Hisz mire költene az anya, ha nem a fiára? És a fiáé minden! Az összes birtokokat bérbe adtam huszonnégy esztendőre. Addigra éppen nagykoru lesz az unokám s maga vehet át mindent. Ez hát világos. A jövedelmet az árvaszék évről évre tőkésíti s Melittának és fiának csupán négyezer forint jár ki esztendőnkint... Nos ugye?... És ha lányom, bár mi okból pörrel szennyezné be emlékemet, ha a köteles részt követelné: akkor apai átkom sujtaná...

- Ott van!... Ott van a papiron!... És nem bántam meg!... Nem vonom vissza!...

- Melitta sohase merne ellenszegülni... Tiszteletben fogja tartani az apa tulszigoru akaratát is.

- Tulszigoru? Hát azért gyüjtöttem a számára - mert csak ő érte fáradtam, hogy más elprédáljon mindent és lányom mégis koldusbotra jusson?

- Hát hagyja el! Akkor leszek én nyugodt még a sirban is, a mikor Melittám ujra egyedül jár itt és egyedül jár ki majd a nyugvóhelyemhez!

A harag kimerítette az öreg embert. Visszadőlt a támlásszékén és elhallgatott. Jenő aggódni kezdett s már eszébe jutott, hogy orvosért küld. De Boronkay Tasziló ujra fölélénkült.

- És megbüntetem azért is, a mit Ágnes ellen vétett! Ámította, a mig azt hitte, hogy ő is gazdag örökös. Aztán cserbe hagyta a szegényt.

- Most hát megteszem gazdagnak Ágnest... Ugy is kijutott volna neki az örökségből, amit szántam a kis bohónak; de hadd kapja meg a kétszeresét. Százezer forint - ennyit juttatsz neki rögtön, készpénzben! Hadd lássa az a lány- és asszonybolondító, milyen jó parthiet szalasztott el! Haha! Bezzeg uraskodnék, ebből is... De hát az isten jobban szerette Ágnest, mint Melittát. A fogadott lányomat megkimélte attól az embertől, mig az édes lányom áldozatul esett!... Ó, jaj nekem!

Elhallgatott ujra és kezeibe temette arczát. Majd lehajtotta a szék karjára s igy maradt soká. Aztán nehéz sóhaj szakadt föl melléből. Jenő megragadta a kezét, aztán fejét emelte föl.

- Áldjon meg az isten, Jenő! És mondd meg Melittának... és a kis unokámnak... a kis Taszilónak... hogy... hogy -

Egész teste megrándult, szemei lecsukódtak s az imént még kaczagó, háborgó apa a hüséges Pálhalmy Jenő karjai közé ájult.

De ez még nem volt a vég. Ugy kellett történnie, hogy az élet kifürkészhetetlen ereje még egy félnapig függőben tartsa azt, aminek be kellett következnie. Borzasztó kedvtelései vannak néha a végzetnek! Oly jeleneteket akart még rögtönözni, melynek véres emléke szerencsétlenség mindenkire, aki az ily jelenet érdekelt tanuja, Kázmérra és Melittára pedig valósággal, mint átok és kárhozat sujtott le. Az emberi tévedések büntetése azért oly iszonyu, mert soha sincs arányban a szív rossz vagy jó indulataival.

A Maros-Kátán föladott távirat sürgősen ment el s néhány órával később már a haldokló ágyához lépett Melitta. Egyedül jött a gyermekével... A férj jobbnak látta, hogy csak a második táviratra keljen utra... Minek háborítsa gyülölt jelenlétével a haldokló utolsó pillanatait...

Kis fiával a karján közeledett az engedetlen lány apjához. Az öreg Miklós lovász már ott guggolt ura előtt és ott állt Jenő könnyes szemekkel.

- Atyám, édes jó atyám! - rebegte Melitta. - Elhoztam az unokádat... Örömöt és vigaszt hoztam... És nem kérek mást csak bocsánatot... Csak a boldogságomat: ezt bocsásd meg nekem!

Csókokkal halmozta el a támlásszék karján nyugvó kezet, mely hideg volt, mint egy ülő kőszoboré. Jenő közelebb lépett.

De az aggastyán összeszedte minden erejét. Táguló - ó, mily félelmesen táguló, merev, hideg szemekkel nézett a gyermekre, aki mosolygott, mint valami pirosra festett viasz-baba s egy csöppet se félt a hófehér szakálu, bozontos haju emberromtól. A rom megmozdult. Szólni akart. De csak szaggatott, félig elhaló szavakat ejtett ki:

- Övé minden... De nem jó... még se jó!... A végrendelet!... Hátha meghal... a gyermek... az unokám... az ő fia!... Nem bizom... félek... Rossz ember... rossz apa is!... Bosszut fog állni!...

- Kínozni fogja... halálra kínozza!... A kapzsi... a gonosz... a gyilkos!... Még életére tör... elemészti a fiát... és övé az örökség!... Nem akarom!... Hívjátok a törvényszéket!... A birákat!... Hol a végrendelet?... Segítség!... segítség!... Ah!

Még hadonászott a kezeivel... még hörgött... még háborgott... Közbe Melitta sikoltva, zokogva hallgatta a rettentő szavakat... Riadt tekintettel nézte a vergődő öreg embert. Hátha még fölveti a szemét, még beszédre nyitja ajkát, hogy visszavonja a képtelen gyanut... De engesztelő mosoly nem vonult a hidegülő arczra, mely a ravatalon is ugy meredt a nézőkre, mint a megtestesült bizalmatlanság.

Harmadnapra a temetés után, Maros-Káta közjegyzője előtt felbontották a végrendeletet.

Ott volt Melitta és Kázmér; de Ágnest hiába várta Jenő. Tán későn jutott a daczos lány kezébe a távirat, tán beteg a nagyanyja s nem jöhet el mellőle, tán a viszontlátás kínjától fél... Még csak részvétnyilvánítás, mentegetődzés sem érkezett.

Jenő folyvást figyelte Kázmért. Meglepte, mily gondoskodó a gyászbaborult, megtört Melitta iránt - de azt is észrevette, hogy az a gondoskodás olyan kimért, olyan udvarias. A világlátott gavallér mindig föltétlen ura volt az idegeinek; ha kellett, egy arczizmával el nem árulta semmiféle érzését és gondolatát. Az alatt a három nap alatt, a mig csak a ravatal körül, a halottas házban s a családi kripta előtt végbe ment az a sok-sok kínos szomoruság, az ének és a beszentelés, a sirbatétel és a bucsuztatás, a melylyel kegyetlenül meggyötrik a család tagjait - minden szem Pálhalmy Kázmérra meredt, s a ki csak hallott az ő legendájáról, a hires eseteiről, mindenki példásnak találta a magatartását, melynél különbet bármely polgári gyászba öltözött trónörökös sem tanusíthatna nagyobb elegancziával és kifogástalanabb fejedelmi egyszerüséggel.

De most, a közjegyző hivatalos szobájában, a rövid negyedórái várakozás alatt, ugy tetszett Jenőnek, hogy Kázmér szemei megrebbennek, igaz csak parányira, de a belső izgatottság világos jeléül.

Végre aztán az egyik irnok felolvasta a hivatalosan felbontott oklevelet. Melitta nem vetette hátra sürü fátyolát, de azon át fürkészte Kázmér arczát, a mikor a sulyos pontok elhangzottak. Nem magáért félt, de rettegett attól a megaláztatástól, mely férjét érheti... Kázmér azonban nyugodt maradt... Csak álla mozgásából lehetett látni, hogy néhányszor nagyot nyelt, mint mikor a lázas türelmetlenség kiszárítja az ember nyelvét és lélekzetünk eláll.

Az irnok hangja is élesebbnek tetszett, a mikor egy kis megokolásféle következett:

- Rendelkezem pedig igy abból az okból, mert engem Pálhalmy Kázmér öcsém a házassága első évében tanusított odaadó, józan viselkedése sem tántorított el attól a meggyőződésemtől, hogy szerencsétlen természete nem csak őt magát, hanem a hozzátartozóit is veszedelembe sodorja. Sőt van okom hinni, hogy ez a látszólagos jóutra-térés afféle szemfényvesztés, az én félrevezetésemre; s hogy halálom után többé misem korlátozza a férjet és apát, hogy régi életmódját ujra megkezdje és övéit koldusbotra juttassa!

Halotti csend követte ezt a gyilkos pár sort. Melitta mohón ragadta meg Kázmér kezét és szorította engesztelőn, bocsánatért esdekelve némán atyja helyett és felháborodva e nem épen váratlan, de mégis rettentő kegyetlenségen. Jenő is meg volt illetődve. Bele furta tekintetét Kázmér arczába és akkor látta, hogy a megszégyenült unokabátya ajkai rángatódznak, de nem a fájdalomtól, hanem egy különös mosolytól, a milyent még sohasem látott. Csak futó mosoly volt - és Jenő nem felejtette el többé soha!

Még csak egyszer remegtek meg azok az ajkak s a felettük ékeskedő bajusz, a mikor Ágnesről tett említést a végrendelet. Külön pont követelte, hogy maga Jenő kézbesítse a százezer forintot a rokonnak, a ki valamikor nagy felháborodva visszautasított ugyan minden alamizsnát, de aki bizonyára megengesztelődött már a halott iránt.

Visszatérve a lankaföldi kastélyba: a kocsi a nagy Pálhalmy szobra előtt vitt el. Kázmér oda nézett és elborult, mintha a saját szégyene az ércember emlékének is jutna.

- Nem érdemeltük meg ezt a gyalázatot - ó, mert meg akart gyalázni bennünket az én szegény, haragos édes apám! Ne gyülölj meg érte engem!

- Csak én vétettem és te bünhődöl miattam is! Nem vártam semmit. Rá szolgáltam minden gyűlöletre; de téged kimélhetett volna és megkimélhette volna a fiamat, a kinek pirulnia kell majd, ha megtudja: milyen itéletet mondtak az atyjáról. Szót se többet erről - ismerem a forrást, honnan az itélet jött!

És Kázmér kiment a parkba. Végig járta a magános utakat, a hol valamikor Melittával bolyongott, és Ágnessel tréfált... Minden bokor, minden virág-ágy, minden lugos tanuja volt sok aggodalmának, melylyel a jövő fényes álmait szőtte. Mily szenvedély lobogtatta vérét, a mikor Ágnes ránézett mélységes, démoni szemével, mint lángolt minden csepp vére, a mikor karjával átfogta egyszer azon a rekkenő délutánon, a jázmin-virág különös története s a rejtélyes álom elbeszélése alatt... Aztán jöttek a kijózanodás s a szegénységtől való félelem borus napjai... El kellett fojtania szerelmét, át kellett magát engednie annak a gondoskodó, gyöngéd jóindulatnak, melylyel Melitta oly szivósan, annyi kedvességgel, ellenállhatatlan bájjal behálózta őt, csak azért, hogy jóutra térítse, hogy megváltsa őt az élete átkától, a bolyongástól, a kalandoktól... És ő engedett e szokatlan érzésnek. Uj volt előtte és vonzotta. Aztán remélt uj gazdagságot, kárpótlásul az övéért, melyet elvesztett, remélte, hogy még szembe nézhet valamikor ellenségeivel, a kik szánalmas mosolylyal nézték, mint törött le... Még visszatér a nagyvilágba, de okos, szép feleséggel az oldalán, a ki majd józan tanácsadója lesz. Élveznek mindent, fényt, örömöt s nem kell félnie, hogy ismét vesztes lesz, hisz maga is okult már a multján...

Ezt akarta, ezt remélte, ezért tűrt, ezért lett nyárspolgár, ezért dolgozott a hivatalban, ő, a ki minden hivatalt lenézett, megvetett.

És most, most! Megalázott lelke szinte kiszakadni készült - oly keserűség fogta el e lázas visszaemlékezés alatt.

Nem volt maradása Lankaföldön. Hiába tartóztatta Melitta, a kire hetekre szóló teendők vártak a kastélyban, s a ki a kis Taszilóval ott kivánta kipihenni a gyász izgalmait és fáradtságát.

A mikor néhány hétre Melitta ujból a gondos hitves és önfeláldozó anya szerepét játszta a köruti díszes lakásban: Kázmér már napirendre tért minden fölött, a mi odalenn, a szülővárosában érte.

Teljes visszavonultságban töltötte Melitta a gyászévet, - a családi boldogság második, de szomorura vált évét. Koronkint lerándult Maros-Kátára és Lankaföldre, a hol intézkedett a gazdasága körül, aztán sietve visszatért férjéhez és kis fiához. Kázmér egyszer sem kisérte el. Sőt megbízta, hogy Andrástelken is ő nézzen utána: rendben van-e minden?

Ez a nagy elkedvetlenedés, ez a gyógyíthatatlan lethargia, a mely Kázmért elfogta: nap-nap után jobban aggasztotta Melittát. És bántotta az a nagy ingerültség, mely elfogta férjét, valahányszor csak szóba került, hogy ő is lemenjen a megyéjükbe. És jött a nyár, a mikor Melitta néhány hetet szándékozott a családi kastélyban tölteni gyermekével, a kinek az orvos is sürgősen ajánlotta a jó Maros-menti levegőt, a park fenyvese ölében, csöndes családi otthonban.

A kis Tasziló különben pompásan fejlődött. Öröm volt nézni a derék Pálhalmy-csemetét, a ki szemeit egészen az öreg Taszilótól örökölte. Az elégedetlenség is ép ugy tükröződött a kis unoka szemeiben, mint azt a nagyapáéban olyan sokszor látták azok, a kik daczolni mertek vele.

Kázmér esténkint a kis fiuval játszott s ennek kedveért a klubba is később ment. Egy-egy ráncz, ha megjelent a homlokán, elsimult az rögtön, mihelyt gyermekét látta. És Melitta ilyenkor boldogan nézte őket. Mégis csak jó apa! S az anya ismerte már e gyanusított ember minden tekintetét, minden szava jelentőségét. Nyitott könyv volt Kázmér arcza, melyből tisztán, világosan olvashatott.

Nagyon föl kellett azért tűnnie, midőn férje egy este a rendes óránál jóval később tért haza s akkor is zavart volt, főleg azért, hogy e zavarát nem birta palástolni.

De másnap ugyanaz történt. Kázmér még később jött haza. S zavara még nagyobb volt. A mellett most már nem is titkolta, hogy bántja valami, mert szépítgető, félrevezető magyarázatokhoz se folyamodott, hanem hallgatott vagy röviden válaszolt Melitta sürgető kérdéseire s ez végre durczásan abbahagyta a faggatást.

Melitta azonban nem akart terhére lenni Kázmérnak. Korán visszavonult a kis Taszilóval; lefeküdt, de álom nem jött szemeire. Csak nézett merőn a félhomályos szoba menyezetére s gondolkodott: mi lelhette férjét? Most, a mikor ő maga utazni készül.

Óránkint fölébredt. Balsejtelem kínozta: hátha veszély van készülőben? Hátha a két évi nagy boldogságot valami váratlan csapással kell megfizetnie! De honnan jön ez a baj? Honnan?

Kázmér reggelre egész derülten, vidáman hagyta el ismét családját. Melitta valamit keresett a tekintetében s nagy megnyugvására ugy vélte, hogy ez a tekintet ismét tiszta.

Nem is volt más, csak rövid, futólagos rossz kedv, a mi férjét bánthatta. Tán valami kellemetlenség a hivatalban... Igy biztatta önmagát Melitta, nem szólt többet s folytatta előkészületeit az utazáshoz.

A mig rakosgatott: gondolatai szüntelen Kázmérnál jártak. Rettentő csalódás érte, az kétségtelen. De mit tehet most már? Elvégre minden apának az a föltevése, hogy fiának vagyont hagyjon hátra. Nos, hát Kázmér föl van mentve, hogy ez legyen élete czélja. Mit akarhat még? A négyezer forint évi járadék elég szép segítség s a bérlet, meg a hivatalos fizetés. Hát lehet-e ok a kétségbeesésre?

Egyszerre kezébe akadtak a nagy Pálhalmy levelei és egyéb irásai. A dicső após e hagyatékát nem rég hozta el Andrástelekről, nehogy a bérlő kezébe jussanak. Évtizedek óta ott sárgultak egy nagy szekrényben. Melitta rögtön fölismerte az ereklyék roppant értékét. S a mint Kázmér haza érkezett, elmondta gyorsan kieszelt tervét:

- Sajtó alá fogjuk rendezni a sok irást. Nem az az érczszobor ott lenn, hanem ezek a beszédek, ez a napló, ez a tömérdek levél - ezek őrzik meg atyád halhatatlanságát. Sohase gondoltál erre?

- Mily nemes feladat vár ránk. Nézd át, olvasd el - mily nagy idők tanui ezek a szent kézvonások! Mily küzdelem, mily feláldozás, mily megdicsőülés! Ha bármi bánt Kázmér, itt, ez irások között mindenkor vigaszt, erőt nyersz. A fiadért teszed azt is... A Pálhalmy-névért, melyet fiad is visel... Azt akarom, hogy a mi kis Taszilónk a nagyatyja fényes nyomdokait kövesse.

- Ez persze nekem szól! De tudod-e, hogy atyám sohase buzgólkodott igy az ő fia érdekében. És édes anyám sem. Ő is csak honleány volt és nem ért rá családanya lenni. Korán meg is halt szegény. S a nagy Pálhalmy? Ugyan mi mással is törődhetett, mint a hazával! Engem idegen nevelőre, majd egy-egy korhely mentorra bizott. Előbb tudtam egy csomó idegen nyelvet, mint helyesen a magyart. Sohase is számított rá az apám, hogy az ő példáját kövessem. El is riasztott a politikától, mintha féltette volna a hirnevét, én tőlem, a ki még el találnám rontani a kontárkodásommal. Azért eszemágában sincs holmi honboldogító szereplés... Attól tartok, hogy ezt a sok irást én meg sem értem... Inkább bele se fogok!

Melitta szánakozva nézett férjére, mint valami meghasonlott emberre; tovább forgatta az elsárgult lapokat és nyugodtságot erőltetve, szólt:

Mi is okozta a gyors és váratlan fordulatot Kázmér kedélyében, egész magatartásában?

Az első nap délutánján, midőn annyira megváltozva tért haza, sajátságos jelenség zavarta meg.

Néhány igazgató-társával kihajtatott a Stefánia-utra, a mikor Kázmér egy nőt pillant meg, koros asszony társaságában.

Az első pillanatra fölkeltette figyelmét. Ezt az arczot már látta. Ezer közül is megismerné azonnal. De lehetséges-e? Ő volna? Miért van itt? És kivel?

Az a nő, a ki elhaladt mellette, s a ki után hosszan, meglepetve nézett, rendkivül hasonlított egy leányhoz, a kit valamikor szeretett, ugy mint még senki mást, s a kit mégis megtagadott, csupa józan gyávaságból.

Már olyannak tekintette, mint valami drága halottat, és ime - él! De hátha igazán halott az ő számára? Daczára, hogy nem fekszik a koporsóban, hová irgalmas kezek szokták helyezni az embert, és daczára, hogy nem pihen valahol a Lankapatak vagy a Maros vize mély, feneketlen ágyában, a melybe a kétségbeesett lány akkor kivánkozott s a melynél puhábbat sehol, senki se vethet?

Kázmért kínozta a kétség: vajjon jól látott-e? Nem játszik-e szemeivel a káprázat?

Láthatja végre őt, a kinek boldogsága az ő lelkén szárad! Mennyi keserűség, hány sötét éji óra büntette őt a lelkiismeretlen játék miatt, melyet Lankaföldön folytatott!

Most egyszerre föl van mentve minden vád alól. A mult jelenné vált hirtelen. Ágnes vidámnak, boldognak látszik, és elragadóbb, hódítóbb, mint valaha volt.

De ez az örvendezés csak néhány perczig tartott. Hátha mind e ragyogás, az életöröm hazug? és rosszabb, mint a gyász?

Másnap aztán ugyanabban az órában s majdnem ugyanazon a helyen ismét találkozott vele. Kázmér egyedül ült kocsijában s lépésben hajtatott. A nő és kisérője szintén lassan haladtak el mellette.

És Ágnes nem kapta el fejét. Meg se lepte, hogy Kázmérral találkozik, mintha el lett volna rá készülve, hogy valamikor igy a szeme közé fog nézni, s mintha már régóta és sokszor kereste volna erre az alkalmat.

Kázmér zavarában, meglepetésében elfelejtett köszönni. Ágnes pedig mosolyra vonta ajkait; aztán tüntetve a társához fordult. Kázmér a két napot azzal töltötte el, hogy rejtélyes sógornője után tudakozódott. Fáradságos, hálátlan munka! Ki tudja: milyen néven tartózkodik Ágnes a városban? Aztán Budapest melyik szállójában, melyik palotájában, vagy elkülönzött villájában lakhatnak?

Harmadnapra ujra kikocsizott a Stefánia-utra. Azt hitte: ezuttal is találkozni fog vele. A szokott óra elmult és Ágnest nem látta. Hiába hajtatott még néhányszor végig a fasoron: reménykedése, várakozása eredménytelen maradt. Kázmért már bántotta e csalódás. Már két napja nyugtalanítja a bizonytalanság, és most, a mikor elhatározta, hogy a titok nyomára tör, bármily nehéznek lássék is az: ime, el se érheti a czélját.

Titok füződik Ágnes budapesti tartózkodásához. Mi késztetné különben arra, hogy kerülje a sógorát? Nem kellett volna-e azonnal megszólítania Kázmért? És miért veszi Ágnes oly közönyösen: hogy érdeklődik-e iránta az a férfi, kit ő oly nagyon szeretett? Mintha Kázmér soha se törődött volna azzal: vajjon mi lett Ágnesből, a ki elhagyta otthonát, még pedig ő miatta.

Valami ingerlő homály ólálkodik e kérdések fátyola mögött... Nem volna-e jobb, ha ezt a fátyolt soha föl se lebbentené?

Kázmér azonban nem volt az az ember, a ki első elhatározása elől kitér. Most már sarkalta a vágy, hogy megtudja: mért jött Ágnes Budapestre, a hol Melitta oly boldogan él?

De bármint leste a Stefánia-ut minden női alakját, sehol se pillanthatta meg azt, a kit keresett. Már alkonyodni is kezdett s ekkor kénytelen volt lemondani a reményről, hogy még ma láthassa őt.

Kázmér maga meg volt lepetve, a midőn hazamenet érezte, hogy a sok lesés-várás fölizgatta. Soha se volt ideges, s ime ez az eset teljesen kihozta a sodrából. Több mint két éve, hogy ilyen nyugtalanságot nem tapasztalt önmagán.

A mióta házas ember, annyira nem volt alkalma hasonló érzésekre, hogy ez a változatosság nem is esett kellemetlenül. Mintha valami kalandra készült volna s mert az nem sikerült: csak annál mohóbban gondol rá, miként próbálja meg ujra. És csakhamar fölfedezte, hogy az efféle szokatlan lélekállapot a letünt, ragyogó multra emlékezteti őt, a mikor ily fölhevülés napirenden volt nála.

Otthon Melitta el nem tudta képzelni: miért oly élénk ismét Kázmér? Szokatlan élénkség!

Háromszor is látta a kiváncsian ide-oda tekintgető unokabátyját, a nélkül, hogy ez sejtette volna.

Ezen a harmadik napon nem gyalog, hanem hintón tett sétát Ágnes. S erre megvolt a maga oka.

Nem akarta, hogy Kázmér megszólítsa őt, pedig ettől tartania lehetett. Másodizben, a mikor találkozott vele, a meglepett sógor oly élesen nézett rá s olyan mozdulatot tett, mintha inteni akart volna neki. S mit beszélhetett volna rokonával egy harmadik jelenlétében? Nem! Ha már el kell mondaniok egymásnak, a mi a szívükön fekszik: ne hallja, ne lássa azt senki; s legkevésbé az, a ki Ágnest minden lépten-nyomon kiséri, s a ki nélkül sehová se megy.

Ágnesnek nagyon tetszett, hogy Kázmért ujra látta. Hizelgett neki, hogy keresi s nagy megelégedéssel nézte, mint forgatja a fejét ide-oda, hogy minden lovas alakot, gyalogjárót, s hintón ülőt szemügyre vehessen. Őt is nézte. Tekintete rajta nyugodott; de a sürü fátyol, melyet a szép unokahug a könnyü szél miatt felkötött, nem engedte, hogy Kázmér fölismerje őt. Ágnes örült, mint a gyermek, hogy ez a tréfa ily jól sikerült. Kaczagva tért haza és kisérője el nem tudta képzelni: mi lelte őt.

Ágnesnek ezuttal nem volt más czélja, mint hogy megtréfálja Kázmért. Nem is volt véletlenség ez a háromszori találkozás. Ágnes sokat hallott egykori ideáljáról s a mikor Budapestre utazott: első gondolata Melitta volt, a kit szíve mélyéből irigyelt és őszintén gyűlölt. Látni akarta Kázmért, csak azért, hogy Kázmér őt is lássa. És meg akarta kissé bosszantani, mert tudta róla, hogy még nem felejtette el. A harmadik napon ismét egyedül jött és mohón kereste őt; elhatározta, hogy most már beszélni fog a hűtelennel.

Egész este törte rajta az eszét s reggel is ez volt az első gondolata. Már el is készült a tervével, a mikor egy közbejött akadály mindent halomra döntött. Ágnes kisérője, a koros hölgy, özvegy Stettenheim ezredesné azt kivánta, hogy visszautazzanak Bécsbe. És Ágnes kénytelen volt engedelmeskedni a nagyanyai óhajtásnak.

Kázmér, mitsem sejtve, a negyedik napon is várni akart a Stefánia-uton. Már indulóban volt, a mikor Melitta eléje állt:

Hosszu idő óta most hítta Melitta először. S a mint a szabadkozó férjre nézett, észrevette: mily kellemetlen rá nézve ez a kedveskedés.

Kázmérnak már megint másutt járt az esze. Oda se figyelt, a mig felesége szelid szemrehányásokat koczkáztatott, hogy már nem olyan buzgó családapa, mint azelőtt volt. Ekkor Kázmér odavetve kérdezte:

Nevetett Kázmér s a felesége nem tudta: mit nevet. Majd ujból kaczagva hozzá tette a férj:

Melittát megzavarta ez a különös, ingerkedő beszéd. Két év óta most történt először, hogy Kázmér ily bántón közönyös. Nem értette, mért utasítja vissza ajánlatát s rögtön rá mégis biztatja. Mindez uj volt előtte s azért a megtorlás legközelebbi fegyveréhez, a szótlansághoz folyamodott. A szokásos kéz- és homlok-csókot az egyszer hidegen fogadta és nem viszonozta Melitta.

Kázmér a fejébe vette, hogy most már okvetetlenül beszél Ágnessel. Ha tegnap nem jött el - mint hitte - majd eljön ma a Városligetbe.

Már ingerelte, már bántotta a dolog, s a mi ismét régen nem fordult elő, a »Nemzetközi Hitelszövetkezet« hivatalában is türelmetlen volt. Társai azt hitték, hogy a máskor oly buzgó és derült kedélyü igazgató nagyon rosszul aludt az éjjel.

Alig győzte várni Kázmér, hogy kihajtasson a Stefánia-utra. A korzó közönsége még otthon hüsölt s ő már végig rótta kocsiján a hosszu fasort, keresve Ágnest, a kinek alakja, minden mozdulata, nevetése, durczáskodása és szemeinek csodás nézése most már unos-untalan föltűnt lelkében. Mintha önmagát akarta volna hipnotizálni, oly makacs erővel idézte emlékezetébe a rendkivüli lány sok ellentmondó tulajdonságát, melyek együttvéve oly varázszsal hatottak rá, akkor is, a mikor oly kiméletlenül bánt vele.

Fél- és egész órák multak el, de hiába lesett Kázmér. Benézett a Park-klub-ba, s annak terraszáról figyelte az arra menő bérkocsikat s a gyalog sétáló hölgyeket. Aztán ismét kisietett és gyalog indult befelé egész a liget taváig, miközben az izgalom már bosszusággá vált benne. Ez a bosszuság egyszerre nyilt haraggá fajult, a mikor visszafordulva, hirtelen Melitta állt előtte. Az imént szállt le a kocsiról, melyen a kis Tasziló épen jóizűen aludt a bonne-ja ölében.

Annyira el volt foglalva Kázmér a gondolataival s annyira beleélte magát az Ágnessel való találkozásba, hogy Melitta váratlan megjelenése, mint valami kémkedés és gyanusítás tünt fel. Nem birta elviselni ezt az erőszakos korlátozást s e perczben oly gyönge volt, hogy el sem birta palástolni, mily kellemetlen rá nézve ez a rögtönzött családi összejövetel. Erőltette a nyájasságot, de felesége nyugodtan szólt:

- Lássa, csakugyan megleptük, sőt meg is zavartuk! Kérem, nem akarunk utjában lenni! A kis fia különben is alszik... Megnézem a kis aranyost... Jól mulasson!

Ezzel felszökött a nyitott kocsira s mielőtt Kázmér még fölocsudott volna, már tovább hajtatott.

Csalódva tért vissza Kázmér a városba s egyenesen a klubjába ment, a hol vacsorált s aztán kártyázott jóval éjfélutánig.

Fejét nehéznek érezte. Friss levegőre vágyott és gyalog ment hazafelé. Néptelen utczákon haladt át s ujra meg ujra fölvetette a kérdést:

Észre sem vette, hogy hangosan erősítgeti ezt. Utána azonban ujra faggatta önmagát:

- S mi czélja mindennek? Hát viszontszeret-e? S ha igen: miféle szerencsétlenség lesz ebből? Mert szerencsétlenné teszek mindenkit, a ki szeret, a milyen nyomorult magam is vagyok!

Küzködött. Elképzelte a legrettenetesebb fordulatot s nem riadt vissza semmitől. Aztán meg elnevette magát, mintha csak tréfa, csak szórakozás volna minden. Lakása elé érve: nem csöngetett be, hanem még egy darabig föl s alá sétált a hűvös, csöndes nyári éjben. És befejezte filozofiai elmélkedését:

- Fáj, hogy kevésre becsült az apósom, képzelődöm, hogy a feleségemre is ráragadt valami az apja feneketlen elfogultságából - ép most jól esnék, ha legalább egész embernek tartana az a kis lány, a kinek valamikor félistene voltam... Eh! Hiuság az egész! De most felutazom Bécsbe!

Lakásába érve, meglepetve látta, hogy lámpa ég Melitta hálószobájában. Benyitott hozzá. A feleség az iróasztalnál ült. Előtte egész halom irás, levelek, naplófüzetek, régi ujság-számok, országgyülési beszédek gyüjteményei.

- Már megint buvárkodik? Ugyan feküdjék le! Gondoljon a gyermekére, a kinek szüksége van az erejére.

- Szüksége van arra is, hogy megmentsük számára dicső nagyatyjának szellemi örökségét. Kincseket ér ez!

De nem akart ujból vitát kezdeni a férjével. A gyermek mélyen aludt s most odament a kis ágyhoz, hogy még egy csókot leheljen a kis Tasziló homlokára.

Kázmért ez a kimért nyugalom, ez a fönséges higgadtság, melylyel Melitta a végrendelet kihirdetése óta férje minden ingerültségét viszonozta, ez egyszer kihozta a sodrából.

- Kincseket ér atyám sok irása? Hisz hiába kináltam a kiadóknak! A nagy Pálhalmy összes műveinek a kinyomatása még koldussá tehetne engem. Ezt a fényűzést majd csak a fiam engedheti meg magának. Ő megint nagy ur lesz!...

Nevetett hozzá keserűn, a mire Melitta hirtelen megfordult s először életében egyenesedett föl Kázmér előtt és szikrázó szemekkel nézett rá:

- Dehogy! Csak irigylem a kis csöppséget! S ez még jobb, mint hogyha szánnám. Mert ugy is eshetett volna a dolog, hogy még ő neki se jut semmi. Igazán kiváncsi vagyok: miként is állhatott volna bosszut az atyád, ha véletlenül nincs gyermekünk?

Melitta idegei már ki voltak merülve. Régóta csak mesterségesen türtőztette magát. Az éjjeli virrasztások is elcsigázták. Ez volt az oka, hogy most egészen megejtette a gyöngeség s a férje czinikus kedélyességétől valósággal megriadt. Elsápadt és irtózattal hátrált:

- Kázmér? Tudja-e, hogy mit mondott atyám önről? Tudja-e, mire tartotta képesnek?

- Ó, hiszem, hogy a legnagyobb gonoszságra is! Oly alaposan ismert a kedves Tasziló bácsi.

- Boldogtalan! Most is tréfál? Nem látja-e, hogy reszketek, hogy torkomat fojtogatja minden szó!

- Gyűlöli, igen! És ha igaza van atyámnak, jobb szeretné, ha nem is élne...

Kázmért e pár szó ugy érintette, mintha egy csontos ököl a szeme közé vágott volna. Szinte hátra tántorodott. Aztán két kezével a halántékához kapott. Ugy állt ott, nem birva szóhoz se jutni első megdöbbenésében...

A szobában halotti csönd támadt. Melitta maga is ujból megriadt, a mint lázas felindulásában kiejtette a rettentő gyanut és vádat. De aztán lehanyatlott a divánra és feljajdult néhányszor.

- Fél? Tőlem fél? Melitta! Mily borzasztó átok van rajtunk? Már közénk lépett, kettőnk közé!... És az a gyermek! Ó mily nyomorult, ha ilyennek hiszik az atyját - és hiszi ön is, ön, az anyja! Ebben a hitben, ebben a rettegésben akarja majd fölnevelni őt? Azt hiszi, ellensége vagyok a saját véremnek!... Haha! Hát idáig jutottam! Idáig!

Melitta még mindig a kis ágy előtt állt, mintha védeni akarná a kis Taszilót.

- Most már - vége! Vége mindennek! Ne rettegjenek a férjtől s az apától! Vége, vége, már!

Kitántorgott a hálószobából. Aztán átment a saját lakosztályába. És magára zárta az ajtót.

Ez az éj, melyet Pálhalmy Kázmér egy födél alatt töltött feleségével és fiával, ez az egy éj ettől fogva ugy állt lelki szeme elé, mint valami mentő tanu abban a nagy pörben, a mivé egész további élete rohamosan átváltozott. Csak rá kellett gondolnia erre az éjre, erre az átvirrasztott éjre, végig kellett éreznie minden tusakodást, mely lelkében tombolt, mig föl s alá járt a négy fal közt: és mosolyogva bünbocsánatot osztott önmagának, mert tudta, hogy nincs az az égi sujtó hatalom, mely ha mindent látott és mindent hallott - könyörületre ne változtatná szigoru és pártatlan itéletét.

De érezte azt is Kázmér, hogy belepusztul, ha nem talál rokonlélekre, mely megvigasztalja - tán meg is menti.

- Nem szabad már mutatnom sem, mennyire szeretem a véremet? Minél jobban bizonyítom, annál készebb a gyanu! Ki birna küzdeni e rettentő csapás ellen?

Reggelre kész volt minden tervével. Most már gazdagnak kell lennie! Gazdagnak minden áron! Sürgősen hozzá kell látnia! Melittától semmit sem várhat, pedig sok már az adóssága. A kártyaszerencse állandón cserbe hagyta s a mi pénzt a bérlőjétől s a hivatalából szerezhetett: azt becsületbeli tartozásaira fordította. Itt tehát nincs baj. Ebben mindig rendkivül kényes volt. Hanem a börze! Azt még nem próbálta ki; pedig hányszor csábította. Ha Budapesten nem szabad megkörnyékeznie a szerencsét, hát majd felrándul Bécsbe! Elsőben is egy megbízható ágenst kerít; ismer sokat, akár válogathat bennök. Aztán rajta!

A reggeli vonattal már indult. Korholta magát, valahányszor azon kapta magát rajta, hogy nem a börzére, nem a zsebében levő több ezer forint sorsára, hanem minduntalan Ágnesre gondol. És maga is meg volt lepetve, a mikor sok-sok üzleti lótás-futás után: végre ugy találta, hogy egy öreg asszonynak szalonjában ül. S szemközt vele Ágnes, a kit már félórája engesztel, mig a lány semmi kedvet sem mutat, hogy most is haragudjék a multért.

- Kétszer? Akkor én szerencsésebb voltam. Képzeld! Háromszor gyönyörködtem benned!

- Csak örülök, hogy megbosszanthattalak. Mert ott voltam ám a harmadik napon is. Kocsin. És láttam, hogy keresel. Mert remélem, engem kerestél.

- Afféle kis honvágyam támadt. Voltam a zárdában is. Hálás vagyok ám az apáczák iránt - szegények, de sokat is kellett bosszankodniok miattam!

Elhallgatott. És Kázmér nem győzte bámulni: mivé fejlődött a lankaföldi kis lány! Igéző, nagyvilági hölgy állt előtte. Magas, nyulánk termetű, sugárzó, bájjal ékes arczu, félelmes, sötét szemekkel. Ajka körül félig daczos, félig ingerkedő mosoly. S a hang, a nézés, a fejtartás - olyan imponáló, olyan hódító volt mindez, és mégis könnyed, ellenállhatatlan.

A lány ráemelte szemeit, ajkáról hirtelen eltűnt a mosoly. Kázmér nem birta ki a tekintetet. Annál jobban meglepte aztán Ágnes hangos kaczaja.

- Ah, ah! Még utóbb megbántad, hogy engedtél Melittának, a ki szép szerivel elkaparított tőlem. Mert hisz engem szerettél, tudom én azt! a törvénytelen kisasszonyt, a hozománynélkülit - hát van-e áldás a frigyeden, hogy elárultál?

- Hiszen csak hizelgek neked. És remélem, jól is esik, ha bevallom, hogy igen is miattad, csak te miattad szöktem el nevelő apám házából, miattad mentem neki a sötét, a bizonytalan semminek, mert azt se tudtam, mi vár rám itt, a nagyanyámnál: nem leszek-e rosszabb sorsban, mint bármely cselédje?

Kázmér csak nézte a haragjában még igézőbb lányt, mint valami csodát. Nem hitte, hogy ilyennek találja viszont, ilyen vakmerőnek, ilyen veszedelmesnek. Mi lett az egykori daczból és makranczosságból? Ez már szenvedély, mély és erős, akár pusztítani képes, mint a tűzvész! Ilyennek szerette volna ő mindig Melittát, ilyen lobbanékonynak. De lehet-e a feleség, az anya szemeiben ilyen emésztő tűz?

- Sokat szenvedtél, Ágnes. De ne hidd, hogy Melitta viszont boldog volt. Most sem az -

- Ej, a ki némán és megadással tűr, mert tudja, hogy megváltják, annak könnyü az a kis várás! Hátha azzal az eljegyzéssel, a mikor Jenőnek adta szavát - csak arra számított, hogy téged visszahódít. Ismerem én Melittát -

- Nem ismered! Csak én, a kit a nagy nyugalma, felsőbbsége lenyügöz. Ah! El nem viselhetem a buzgó rendszeresség, a lelki szabatosság e rettentő tilalomfáit.

- De van jó hatása is. Lám, te Kázmér, szinte meghíztál a polgári erények gyakorlása közben. Igen, igen. Veszítettél daliásságodból - de azért ne busulj; maradt még belőle annyi, hogy Melitta mutogathat, akárhová mentek! Én már csak a küzdelmes Kázmért szerettem, azt a vakmerőt, a ki a nagyvilág minden pontján hódított, a kiről legendák szóltak. És a mikor gyötrődtél, akkor is te maradtál a győztes, mert szabad voltál. Én is az akartam maradni. Ó, voltak kérőim, de elutasítottam mind. És azóta megtudtam, hogy van egy iskolája az életnek, mely megedzi a férfit s megóvja szépségében a nőt. A szenvedély átalakít s rombolásában ujat teremt. A ki el nem birja: kidől, elvész; - a ki állja: az uj ember gyanánt kerül elő!

- Neked köszönhetem. Ki tudja, ha feleséged lennék, nem untál volna-e rám?

- Na igen, mint Melittára! Hátha én is oly pedáns, olyan korrekt lennék? Hitves és anya, igen, és ki tudja, nem lennék-e még szigorubb és követelőbb?

- Ágnes! - fakadt ki Kázmér. - Ha tudnád: mi forr itt e szívben! Nézlek, Ágnes, és nem tudok betelni a nézéseddel. Hol van még nő, a ki mérkőznék veled?

- Mosolygok az életen, s erre van is jogom. El akartam dobni ezt az életet, nem kellett már, - de aztán valahogy mégis megmaradt. Azóta ugy tekintem a lételemet, mintha rám erőszakolták volna! Ez adott rá jogot, hogy minden dolgomat most már ugy rendezzem be, a hogy nekem tetszik.

- Ó, mint irigyellek, Ágnes! Szabadság! A lélek, a szív, az akarat teljes szabadsága - ez a te boldogságod.

- S az lehetnék ujra - te veled! Ágnes! Nézz rám! Ne vedd el a kezedet! Lásd, gyermekem, én már csak benned találok vigaszt. Csak te értesz meg, csak te nem itélsz el, mert hisz mindenki bizalmatlansággal fordul el tőlem! Te bátor lány! Ah, ugy hittem: már minden válfaját ismerem az asszonyoknak, lányoknak, s ime most megtaláltam azt, a kit csak álmaimban láttam, - azokban az álmaimban, a mikor ő utána vágyódtam, az elérhetetlen ideál után, a ki lélek a lelkemből, vér a véremből, s a ki meg tudja vetni, csak ugy, mint én, az élet kicsinyes kötelességeit, melyek leigáznak!...

Ágnes már kiesett a czinikus szerepéből. Már érezte, hogy nem birja visszafojtani igaz érzéseit, s a legközelebbi pillanatban a nyakába borul az elvesztett és visszahódított férfiunak, a kit most is szeret - ó, ezerszer igazabban, mint annak idején!... Érezte, hogy szédület fogja el s meg kellett fogózkodnia az asztal szélében. Igy telt el egy néma percz. A lány aztán megrázta a fejét, mintha erőszakkal szét akarná tépni a varázst és nevetve mondta:

- Tudod mire gondoltam sokszor? Ha csakugyan beleugrottam volna a Lankapatakba s aztán messze valahol kihúztak volna élve, a nélkül, hogy rám ismertek volna. Otthon halottnak hinnének s én más név alatt titokban mégis élnék! Gyászolna mindenki: s én járok, kelek, lovagolok, kocsikázom, nevetek, kaczérkodom veled, hallgatom a vallomásodat, tán meg is hallgatom - hahaha! És nem sejti senki, hogy én vagyok az, csak mi ketten tudjuk, mi ketten, Ágnes és Kázmér! Milyen különös volna, istenem, milyen különös!

Ujra elhallgatott... S ebben a másodpercznyi némaságban egyszerre minden figyelmeztető jel nélkül, ujból eszébe jutott Kázmérnak a mult éjszakai jelenet, és fülébe csengett a két rettentő szó:

És Ágnes nem tudta: mért válik hirtelen oly kínossá látogatójának az arcza, és mért bucsuzik el oly szomoruan Kázmér.

Lehorgasztott fővel haladt le a lépcsőn a feldult kedélyü ember s a kapun kilépve észre sem vette, hogy a ház előtt álló hintóból Pálhalmy Jenő száll ki.

A két unokatestvér szó nélkül sietett el egymás mellett. De Jenő utána nézett s találgatta: vajjon mit is keresett Kázmér ebben a házban?

Az első bécsi kirándulás után Kázmér hetenkint kétszer számolt el titkos börze-ügynökével s az üzlet izgalmait rendesen Ágnes társaságában pihente ki.

Melitta mitsem tudott még. Az éjjeli jelenet óta mindent elkövetett, hogy megengesztelje férjét és nem is sejtette, hogy Kázmér lelkének egyensulyát mindezek a higgadt okoskodások többé helyre nem állítják.

Visszaérkezett Jenő is és elsietett Melittához. A mióta vőlegénye lett Szaplonczay Klárika bárónőnek: ezek a látogatásai fel sem tűntek már. Az óvatos és talpig nemes Jenő gondoskodó jóindulattal csak ennyit mondott:

- Kellemetlen dolgom volt Kázmér miatt. Neki nem akarok irni, azért hozzád fordulok, Melitta. A bécsi börzén érdekelve voltam a mult héten. S most értesítést kaptam, a mely meglepett. De aztán kiderült, hogy nem Pálhalmy Jenőt, hanem Pálhalmy Kázmért illeti az ügy. Nem szeretem az efféle névösszetévesztést!

Többet ennél nem vallott Jenő, akárhogy faggatta Melitta. És Ágnesről sem esett szó.

Az aggódó feleség azonban már elhatározta, hogy végére jár mindennek. Valamikor az volt az élete czélja, hogy jó utra téríti a nagy Pálhalmy fiát - nos, hát ez a hivatása még nincs befejezve. Sőt most kezdődik igazában.

Kázmér ép ezen a napon sietett ismét Bécsbe. De ezuttal némi lelkifurdalással. Melitta nagy aggódása meghatotta. Rajta kapta magát, hogy felesége iránt még mindig azzal a jóindulatu vonzódással viseltetik, a mely annak idején uj volt előtte s a melynek engedett, a mikor Melitta az ő megmentőjének csapott fel... Oly jól illett neki az őrangyal szerepe. Milyen komoly, becsvágyó leány is volt... Elfogódott Kázmér, a mikor életének az a sok izgalma ujból eszébe jutott. És bántotta, hogy minduntalan a kényszerhazugsághoz kell nyulnia. De azt is érezte, hogy Melitta varázsa végkép megtört. És Ágnes? Mit hozhat vele a jövő?

Mint minden ember, a ki ismeri a saját gyöngeségét, ő is azzal biztatta magát, hogy az egész csak játék - uj és érdekes játék s a veszély közepette nem fog megfeledkezni: mi a kötelessége. Veszély? Hát már oly biztos a veszély? Lehetséges lesz-e, hogy ne tudjon ellenállani két szem démoni tüzének, melynek minden sugara azt látszott mondani:

- Hatalom vagyok, követelő, irgalmatlan hatalom! Valamikor becsmérelted, elkerülted - reszkess most! Többé nem menekülsz előle!

Kázmér elmélyedt gondolataiban s valahányszor az aggodalom egy-egy árnyéka érintette lelkét: hirtelen fölrezzent, hogy azonnal mosolyra vonja ajkait, mint a ki felül akar kerekedni a küzdelemben, melyet önmagával folytat. Föl s alá sétált a vonat folyosóján, hevesen, szabálytalan léptekkel, mintha gondolatainak más irányt akart volna adni. Néhányszor bosszusan megállt, kitekintett az ablakon, nézte a szántóföldeket, a messzeterülő réteket. És ujra elborult a mások gazdagsága láttára.

Haragudott erre az érzékenységére is. És megint Ágnesre akart gondolni. Hátha a lány csak játszanék vele, ha csupán a bosszura gondol? Nem, nem! Hisz alig palástolhatta, hogy ő is szereti Kázmért s szerelméért akár életét is áldozatul dobná... És mégis! Hátha ez csak a váratlan viszontlátás első izgalma volt és ha bármily lépést kellene tennie: megijedne?

De aztán elővett egy levelet, melyet Ágnes óvatosságból a »Nemzetközi Hitelszövetkezet« hivatalába küldött Kázmérnak.

Azóta is a tárczájában őrizte a drága sorokat. Ujra meg ujra elolvasta, kutatta igazi tartalmát, minden szó valódi értelmét. És nem birt mást kiolvasni belőlük, mint szerelmes, odaadó, hóbortos, áldozatkész szerelmet. Csupa dévajkodás, csupa életkedv, csupa boldogság utáni vágy az a lány, a ki, ime már furfangos is és nem a szigoru nagymamánál akar találkozni vele, hanem künn a szabadban. És megirta pontosan az időt s a helyet is, a hol egymásra várnak.

Mire a Práterbe érkezett, ott már nyüzsgött az élet. Bécs előkelő közönsége ellepte a fasorokat. Fényes hintók szakadatlan sora, paripákon ügető tisztek, telivér lovakon sok gavallér és asszony. És mindenki nemcsak feltűnni, de ki is akar tűnni a tömegből.

Valamikor Kázmér is itt bámultatta magát. Olyan négyes-fogatokat, mint ő mutatott be néhányszor a májusi práter-kocsizások alkalmával, sem addig, sem azóta nem látott az ámulni szerető Bécs. Mindjárt az első esztendőben, a mikor nagykoruvá lett, harminczkétezer forinton vett négy feketével jelent meg. Magyar, sallangos szerszám csengett-bongott a telivér csődörökön, a melyeknek sűrű, hosszu sörénye soha ollót nem látott, földig érő, széles farka három napi szenzáczió volt a császárvárosban. Egy évre rá négy szürkével tünt fel Kázmér, a ki maga hajtott s a ki mellett a bakon: hol egy Kolowrat herczeg, hol egy Auersperg gróf, hol pedig egy leendő Esterházy- vagy Pálffy-majoreszkó ült, mintha csak tüntetni akart volna Pálhalmy Kázmér, hogy ő semmikép sem olyan vad magyar, olyan dühös lázadó, mint a milyen az apja volt!... Voltakép pedig a mulatni vágyó Kázmérnak soha eszébe sem jutott, hogy valamit expiáljon az apja forradalmából, a melynek jelentőségével nem is akart tisztába jönni.

Most meghasonlott kedélylyel nézett végig a tarka, ragyogó tömegen. Uj divatos alakok, uj bámulók, és uj mód a feltünésre... Még egy év előtt azt hitte, hogy ő is megjelenik ujra az efféle nagyvilági mérkőzésen és nem csak a Práterben, hanem a Champs Elyséen, sőt Nizza korzóján is elviszi a pálmát. Egy végrendelet visszalökte a szürke semmiségbe, a bántó homályba... És soha többé ki nem vergődik a napfényes világra! Ha száz esztendeig él is, már csak a gondos apa, a meghiggadt férj, a dolgos hivatalnok szerepe az, melyet nap-nap után, egyhangu, unalmas egyformasággal végig kell játszania, még pedig Melitta örökös gyanakodása és éber ellenőrzése mellett!...

Összeszorította ökleit és meggyorsította járását. Most már alig várhatta, hogy Ágnessel ujra találkozzék! Mindenkit megnézett, mindenkit vizsgált, de látszott rajta, hogy senkit se vesz tudomásul. Szemei egy bizonyos kalapot, egy bizonyos termetet, egy bizonyos arczot kerestek - minden más közönyös volt rá nézve ez órában.

Jókor elsietett a második kávéház kertjébe. De hiába jártatta végig a szemeit - a nagy társaságok egyikében sem látta Ágnest. Már aggódni kezdett: hátha el se jön? Tán megint a nagyanyja -

E perczben a kert bejáratánál bérkocsi állt meg. Kázmér szive megdobbant, a mint a kiszálló hölgyben fölismerte azt, a kit oly türelmetlenül várt.

A mint könnyü léptekkel, egész elfogulatlanul, sűrű fátyollal arczán közeledett, Kázmér ugy érezte, hogy a vér a halántékaihoz tódul. Lázas izgalom fogta el, melyet szinte röstelt és leküzdeni sietett; de érezte, hogy ez nehezen sikerül.

Ágnes vidoran, mosolyogva köszöntötte. Mintha csak a vőlegénye elé sietett volna. Mintha a mai uj találkozás egyenes folytatása volna annak a felejthetetlen jelenetnek ott a lankaföldi parkban, mikor a jázmin-ágat átvette Kázmértól és cserébe azt a bűvös álmát beszélte el neki. Mintha nem következett volna utána az a rut kiábrándítás, az a lélek-gyilkosság, az a szerelem-öldöklés, az az iszonyu kínszenvedés!... És mintha nem sötétlenék az akkori jelenet és a mai találkozás közt az elmult néhány év, egy fiatal, hódító, bájos, eszes lány csöndes kálváriája...

E pillanatban mindketten mindent elfeledtek... Azt is, hogy óvatosaknak kell lenniök... Kázmér oly izgatottan nyujtotta karját Ágnesnek, hogy a lány meglepetve nézett rá... De engedett a férfi akaratának... Végig siettek az asztalok és székek sorai közt, aztán hátravonultak, messze, a hol még nem volt közönség, a hol magukra lehettek s nem kellett eltűrniök a kiváncsiak tekintetét.

Végre megállapodtak egy lugas előtt. Ágnes szó nélkül besurrant s nevetve ült le.

A pinczér ismerte Kázmért s ennek egy tekintetére tudta: mi a legszigorubb kötelessége.

Nem is zavarta a szerelmeseket senki... Tréfa, bohóskodás, szerelmi vallomás - ezek űzték el a délután gyorsan tova siető óráit. Ágnes egész lénye csupa dévajkodás... Soha oly komoly fordulója nem volt az életének, de Kázmér életének sem, mint az, mely e mai napon kezdődött és eszébe sem jutott, hogy elkomorodjék rajta. Valamikor tragédiát akart rögtönözni a szerelméből és most kaczagó vidámságba fojtott minden lelkifurdalást.

Csapongó kedélyének, élczes csevegésének valósággal rabja lett Kázmér... Már az est is beköszöntött és még nem tudott szabadulni az ördöngős sógornőtől.

- A nagymama vár! Azt mondtam, hogy az egész délutánt egy rokonunknál töltöm -

- Sietnem kell. Csak félórát voltam ott látogatáson s most ujra fölnézek. Hátha már értem küldött az öreg asszony.

És elbucsuztak, azzal a kölcsönös igérettel, hogy holnap ujra találkoznak...

Kázmér még az éjjel sürgős leveleket irt mindenfelé. Oly édes volt ez a tervezgetés, ez a készülődés egy nagy-nagy utra! Ágnesre gondolt folyvást.

Szerette - ó, mily bűnösen szerette azt, a ki miatt virrasztott, hánykolódott ágyában, mig végre a fáradtság lezárta pilláit.

Ez alatt Kázmér budapesti lakásán különös dolog történt. Holmi »családi« tanácskozás folyt, melyen csak a család »feje« nem vett részt, mint hogy ez épen a »vádlott« volt.

Jenő a legjobbat akarta. Még Bécsben megtudta, mi szövődik Ágnes és Kázmér közt, és végtelen szánalom fogta el Melitta sorsa iránt. Mit tegyen? Mivel akadályozza meg a készülő botrányt? Rettegett Ágnes miatt is. Hisz ő rá bizta az öreg Tasziló; ő volt az örökség kézbesítője is. És megdöbbenve gondolt rá, hogy ez a százezer forintos hozomány is veszedelemben forog.

Nem akarta beleavatni Melittát ebbe a rettenetes bonyodalomba. Ő maga sem kivánt közbelépni, sem Ágnesnél, sem Kázmérnál. Végre is az a mentő gondolata támadt, hogy ahoz fordul, akinek mindenkor nagy hatalma volt Ágnes fölött, s ez most épenséggel Jenő menyasszonya. Egy kis sürgönyváltás és Szaplonczay bácsi már fölsietett Budapestre az okos és diplomatikus Klárikával, a ki gyermekkori pajtása a bűnbe rohanó Ágnesnek, s mint annyiszor, bizonyára most is helyre igazítja a kis makranczosnak a fejét! Csak Melitta ne tudjon róla! De a fecsegő Szaplonczay báró elrontott mindent. Egy meggondolatlan szó - és a börzespekulácziók miatt kétségbeesett feleség azonnal rájött, hogy ha férje a vagyonát - ő maga a férjét vesztette el! És az ex-főispán azonnal kész volt az inditványnyal is.

- Legjobb lesz, ha magad utazol föl Bécsbe. Követeld vissza Kázmért - attól a megfeledkezett lánytól követeld vissza!

- Szembe szálljak vele? Én, a hitves? Én, az anya?... Ha Ágnes nem tudja, mi a kötelessége, én meg nem tanítom rá!

- Bizzátok rám! Lesz még szavam, a melyet meg kell hallgatnia Ágnesnek. Még ma nála leszek!...

Ha álom lett volna ez a családi tanács és határozat - álom, melyet Kázmér nyugtalan lélekkel álmodik: akkor sem döbbent meg volna jobban, mint arra a hirre, melyet Melitta küldött korán reggel.

Hivatalos levelet hozott a postás a vendégfogadóba. A »Nemzetközi Hitelszövetkezet« igazgatótanácsa arra szólította fel Pálhalmy Kázmér igazgatót, hogy az alapszabályok értelmében huszonnégy óra alatt igazolja magát ama vád ellenében, hogy magán börze-üzletekkel foglalkozik! A felszólításra az adott okot, hogy ismételten kérdést intéztek a bankhoz: mennyi a letéte ott Pálhalmy Kázmérnak? S vajjon az árfolyamok differencziáinak kielégítésére meg van-e a szükséges alap? Ha eljárásának kellő igazolását szükségtelennek találná: ugy a bank ezt egyszerüen tudomásul veszi, hogy Pálhalmy Kázmér levonta az alapszabályok megsértése miatt a konzekvencziát s az igazgatói tagságról lemondott. A végkielégítés és a fölvett előlegek ügyét, külön rendelkezés fogja elintézni...

Világosan és röviden kifejezve azt jelentette ez a hivatalos előadás, hogy a nagy Pálhalmy fiának szép szerivel kitették a szürét onnan, a hová ép azért jutott be, mert a nagy Pálhalmy fiának minden ajtót készséggel kitártak.

- Hát ez is! - sziszegte Kázmér a fogai közt. - Aztán elolvasta Melitta kisérő levelét. Ebből kitűnt, hogy felesége már ismeri a hivatalos irás tartalmát. Az igazgató tanács egy udvarias tagja gyöngéd barátságot vélt teljesíteni, a mikor személyesen sietett Melittához, a szalmaözvegységre kárhoztatott szép asszonyhoz, kinél nem egy csésze illatos teát szürcsölt - és előre vígasztalta a bekövetkezendő katasztrófáért. Arról persze mélyen hallgatott Melitta, hogy a legközelebbi vonattal egész társaság kiséretében Bécsbe rándul.

Kázmér hamar számot vetett mindennel, ha kell az életével is. Családi otthona feldulva, hivatalát elvesztette, anyagi romlása tetőpontra hágott - már csak az marad hátra, hogy végkép kiszolgáltassa magát Melittának, a ki még buzgóbban fog őrködni felette! És óvni fogja a fiát is - de tőle, az apától!

Felkaczagott Kázmér, mint a ki eszét készül veszteni - és szeretett volna két öklével a halántékára csapni, hogy menten vége legyen mindennek... Aztán, mint utolsó mentősugár: Ágnes alakja villant meg ebben a szomoru sötétségben. Messzire el megy és soha vissza nem tér - de Ágnes követni fogja!... Vele, ő vele még édes is lehet az élet!

Délben már nála volt. A lány ma különös kedvet mutatott, hogy minduntalan Melittát kérdezte. Csakugyan megunta Kázmér? S a férj nyugodtan mosolygott:

- Szegény becsületes asszony - hiszen virtuóz módra tudja játszani az unalmast. Rettenetes a józansága! Mért is lakik oly hamar jól az ember a csöndes idyllel!

- Ó, Ágnes, mért hogy ily gyáva voltam odahaza, Lankaföldön! Te érted dolgozni is tudtam volna s nem csak két évig - egy örökkévalóságig rabod tudnék lenni! A te kedélyed, a te véralkatod - az egyezik az enyémmel! Lásd, ujra föltámadt bennem az életkedv, az öröm, a kalandvágy! Lelkem visszakapta szárnyait - és most, most érzem, hogy ilyen élettársra van szükségem, mint te vagy! A mit eddig boldogságnak hittem, az csak önámítás volt. Nem Melittában, csak bennem van a hiba!... Egy derék, hiba nélküli nő hódolatra késztetett, de ez a hódolás csak meghunyászkodás volt. Te szabadítasz ki e járomból, Ágnes! S ha bűn is a szerelmünk -

- Egymásnak szánt bennünket az ég - különben mért vezetett volna ujra egymáshoz?

- Megváltó szerelem! Nincs más bűnünk! Ó, mi édes lesz, ó, mi mámoros - és nem riadunk vissza tőle.

Csókok özönével borította ajkát, szemét, haját. Ágnes már aléltan csüngött az erős férfi vállán, ki meggyökerezve állt ott édes terhével.

- Enyém vagy mégis! Győztem és hiába tántorított el más! Ez legyen Melitta büntetése!

Klárika, a kinek szemei olyanok voltak, mint a vadmacskáé, s a kit soha senki szenteskedőnek nem látott, legkevésbé a »Sacré Coeur« apáczái: már félórája oly ünnepélyes, oly szende, oly áhítatos arczczal nézte Ágnest, mintha egyszeribe a zárdafőnöknő lelke költözött volna belé.

- Menyasszony vagyok. Férjhez megyek. Hozzád jöttem legelőször, az én legrégibb, a legbecsületesebb barátnémhoz, hogy örvendj velem együtt. Éveken át hány lánynyal pajtáskodtunk, hányat ismertünk ki - én csak téged találtalak igaznak! Szíved sem tud semmi csalfaságról - csak szeretni tud és szenvedni - meggyőződtem, Ágnes!

És nyakába borult. És csókolta a homlokát, mely még tiszta volt és szemeit, melyek még ártatlan tűzben égtek. Aztán belenézett ezekbe a rég nem látott szemekbe, kereste a gyermekkori mosolyt bennök - és nem találta többé!

Ágnes makacsul vigyázott, nehogy bármit is eláruljon. Vidáman próbált csevegni és emlegette a vőlegény furcsaságait.

- Hát elfeledte mégis Melittát? Mert hisz azt akarta elvenni. És te szereted, igazán szereted Jenőt?

- Csak becsületes embert tudok szeretni! Mondtam már, hogy téged is azért szeretlek - mindig is azért szerettelek...

A társalgás, mint már többször, most ujra elakadt. Klárika óvatosan várt, hogy Ágnes említse Kázmért. És csak ugy vetette oda:

- Nincs hozományom - semmim sincs. Mennyivel szerencsésebb vagy te nálam! A te százezer forintoddal mily derék, vagyonos ifjut kaphatsz. Ifjut igen, a ki nem másnak a kikosarazott vőlegénye, a mit én csöppet se bánok, de a te szemedben nagy hátrány -

- Aztán nem is fiatal már Jenő. Szépnek sem mondhatom, de oly müvelt, oly jó, oly igaz lelkü -

- Szegény, most már igazán az! És szerencsétlen. Már csak Jenő segíthet rajta, a ki a Pálhalmy-nevet félti és megmenti őt.

- Oly rémült arczczal kérded, mintha legalább is a vőlegényed volna... S te még semmit se tudsz? Nos hát Kázmér mindenét elvesztette a börzén... De ennél többet is - a becsületét - ha vissza nem szerezzük -

- Lám, mintha kedved volna, hogy te mentsd meg őt... Az volna a tréfa, ha azzal hálálnád meg, a miért valamikor elámított, cserbe hagyott, hogy most rendelkezésére bocsátod a százezer forintnyi vagyonodat - na, csak ugy kölcsönkép!... Hallottam is effélét...

- Ej, képtelen mese az egész!... Őrültség és gonoszság!... Ne kivánd hallani, Ágnes! Te jó, te igaz, te becsületes...

- Ne kinozz! Akarom tudni! Mivel vádolnak és mivel vádolsz - te? Igen, te! Most már látom, hogy miért jöttél voltakép. Melitta küldött, ugye? Vagy Jenő? Vagy mindketten? El akarjátok tántorítani tőlem, a kit szeretek, a kit én szerettem előbb, a ki az enyém volt mindig, akkor is, a mikor...

- A mikor másnak esküdött hűséget! Ágnes! Gyermek! Édes bohó, elámitott gyermek! Hát nem érted miről van szó? Vesztedbe akarsz rohanni? Mit segíthetsz te már Kázméron? Koldussá lesztek mind a ketten... És te magad nyomorulttá, becstelenné, mert mi más vagy, ha nem vagy a hitvese! Számot vetettél ezzel?

Tompán ejtette ki e szót, és két kezével eltakarta arczát. Nem birta el Klárika tekintetét, mely tisztán és hidegen függött rajta.

Átkarolta és ugy kérlelte, ugy rimánkodott neki. Eléje tárta Melitta egész szerencsétlenségét, a kis Tasziló sorsát, ha nem lesz apja és a bizonytalan jövőt, a nagyanya gyilkos bánatát - és azt, hogy neki Klárikának is oda kell állania az irgalmatlan emberek közé, a kik követ dobnak rá, az elbukottra, ó, mert senki sem kérdi: megérdemli-e vagy nem! Sem azt, hogy maga az itélő tisztának érzi-e magát, de sujt és megkövez és kárörvend!

Klárika pedig mélyen fölfohászkodott, mintha utolsó szavaiba, melyeket mondani akar, Istentől kérne erőt és igazságot; aztán megragadta Ágnes két kezét, belefurta tekintetét abba a két démoni szembe, mely Kázmért megejtette és zokogásba fulladó hangon rebegte:

- Ágnes! Én boldogtalan Ágnesem! Hát nem rettensz vissza a szörnyü lépéstől, és hiába halt meg édes anyád szégyenében?

- Te ne hozz gyalázatot az emlékére, melyet megtisztított a szenvedésével, a halálával!

Zokogva hajtotta le fejét Ágnes. Klárika pedig leguggolt melléje és ölébe kapta azt a gyönyörű fejet.

- És jusson eszedbe atyád szörnyű halála!... Azt akarod, hogy Kázmér is igy veszszen el?... Mert a bosszu utól ér minden csábitót!...

Indulásra készen várt Kázmér, hogy Ágnessel végig járja azt a nagy, azt a felséges utat, mely a nagyvilág minden tájára elvisz s melynek sokfelé ágazását ő már ugy ismerte, mint a saját finombőrü, munkától óvott tenyerén azokat a szétfutó és mégis összekerülő vonalakat, a melyekről babonás emberek számára az élet jövőjét jósolgatják rongyos czigányasszonyok és előkelő szalondámák egyaránt.

Eléje vágott annak, hogy Jenő bármikép is szerepet legyen kénytelen vállalni, a mikor tartozásainak kielégítésére kerül a sor, s azért megirta a gondos és rendszerető Melittának, miként járjon el a bérbeadott andrástelki maradék-birtokkal és kastély-részszel, hogy semmi hitelező ne küldhesse jóféle áldásait Kázmér után. Becsülettel akar távozni, a mikor örökre távozik. És bucsuszókat intézett fiához is, a ki majd akkor olvassa el azokat, ha édes anyja megtanítja olvasni és szerencsétlen atyját jobban becsülni, mint a hogy az anyja becsüli.

Most már csak várt, más teendője igazán nem maradt; várta Ágnest, a minden kínok mosolygó, vidám megváltóját.

És jött helyébe egy levél. Csak néhány sorral irt levél. Reszkető, gyöngéd kéz irta, más szolgálatkész, gyöngéd kéz vette át tőle, és ismét más gondos kéz nyujtotta neki oda.

Ez az utolsó kéz, a Melittáé volt, ki hitvesi hűségében odasietett az indulásra kész férjhez, hogy visszaragadja kérleléssel és könynyel, a mig nem késő.

Az a levél azonban kergette Kázmért. Feltartóztathatatlanul lökdöste előre, csak minél messzebb innen! Más világrészbe, ha lehet: más világba! De még oda is elkisérte s mindenhol hajtotta a levélnek ez a pár szava:

- Ha kell - vidd vagyonomat! Ajándékba kaptam, ajándékul adom, hogy megmentselek; csak bocsáss meg, ha botorul azt hittem, hogy szerelmem erősebb, mint a becsületem!

És ragadták ujra a kalandok és megindult ujra a legenda... Ujságok és levelek sűrűn hozták Pálhalmy Kázmér viselt dolgainak színes ecseteléseit. Majd a hajótöröttek élve maradt tagjai közt szerepelt, majd exotikus fölkelők seregében tüntette ki magát; fölcsapott északsarki utazónak; majd ültetvényesnek ment gyilkos braziliai vidékre. Csak asszonyról, lányról nem szól többé a nóta.

De ki tudja: mi igaz mindebből? Hátha már életben sincs? És holta után is bolyong, mint az örök kalandozásra itélt lélek. Mert hát igy akarják szenzácziót kedvelő embertársaink. Mit bánják ők azt, hogy egy-egy hír a bizonytalanság mily poklát kelti föl a bánatos hitvesben!

A lankaföldi kérlelhetetlen apa valamikor megjósolta Melittának, hogy elárulva, megalázva, elhagyatva fog visszatérni a családi tűzhelyhez! Megjósolta neki, hogy a kiben most bízik, abban fog életében oly irgalmatlanul csalódni.

És Melitta rég visszatért. Már évek óta ott ül az ősi kastélyban. Többé nem várja, hogy valaha ujból kiragadják onnan, mint a mikor az öreg Miklós lovász oly szívdobogva jelentette a zárt ajtó előtt:

S másnap, mint egy fél-isten jött, látott és győzött - ő, a várva-várt, a daliás, a hódító, a kit oly végtelenül szeretett. Ó, mily szép, mily lázasan édes napok voltak azok! Hová tűnt a verőfényük? Hová ő maga, az imádott? Tán rég kihült az az édes csókos ajk és lecsukódtak a büszke szemek - hol? Ó, irgalmas Isten, hol? Merre a nagyvilágban?

- Ott se lehetünk nála, sem a sirjánál, én édes fiam! Azt sem tudjuk gyászoljuk-e? Már csak akkor leszek én nyugodt, ha látom, hogy szerencsésebb embert nevelhetek belőled, mint volt ő, a kinek életedet köszönöd.

S valahányszor az est-harang szól: megrezzen Melitta, mintha a lélekharang hangjai jönnének messziről - tán az Oczeántulról.

S ki tudja, tán épen most állapítja meg hitelesen valamelyik magyarul nem tudó konzulunk, hogy csakugyan Pálhalmy Kázmér ez az idegen halott, kiről méltán mondhatták még a legutolsó időben is:

- Oly bőkezü és szeretetreméltó magyar gavallér volt, hogy egymaga rokonszenvet tudott kelteni az egész Magyarország iránt.

És ez volt a nagy Pálhalmy fiának egyetlen hivatása ezen a tarka földi pályán.