KABOS EDE: VÁNDOROK

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2015
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5531-79-8 (online)
MEK-14634

Ha már éppen arra jártam, benéztem egy pillanatra a bubi mütermébe is. A négy méteres vászontól, a melyre a Dobó Katicza esetét festette, alig látszott a gyerek. Ha nem dudol munka közben is, az ember észre sem vette volna, hogy ott áll a festmény rengeteg sok alakja előtt.

- Könnyelmü pazarlás. Beérem éppen a felével is. Ez az egri urhölgy pedig módfelett türelmetlen és haragos, ha akármilyen bolond miatt megvárakoztatom.

Egyszerüen leheveredtem a pamlagjára és kijelentettem, hogy most már délig maradok. Voltaképpen sürgős dolgaim nem hivtak s az a meleg verőfény, mely az atelier széles ablakain beömlött, nagyon jól esett az éjszakázásban meglehetősen elgyötört testemnek. Behunytam a szememet és ha jól emlékszem, magam kértem a bubit, hogy zsörtölődjék tovább. Az olyan monoton zsörtölődő hang meglepően jó altató nóta és a bubi hangja ilyen czélra különösen alkalmatos. Aminthogy néhány percz mulva csakugyan semmit sem hallottam a zsörtölődésből.

- Rongy, unalmas fráter vagy és teljességgel érzéketlen. Hitvesem már egy félórája bámul, eleped érted s te csak alszol tovább, mint a bunda.

Csak most éreztem annak a két égő szemnek perzselő nézését. Szinte átjárt. Csudálatos mohósággal, minden szégyenkezés nélkül nézett az a leány vagy asszony és mialatt a bubi kedélyesen veregette, ő csak mosolygott, hallgatott és a verőfényben kigyulni látszó szőke haja alól sóvár kiváncsisággal nézett reám. A bubi nógatta, mint valami szórakozott állatot és a leány csak türte, de egy pillanatra sem vette le rólam a szemét, utoljára is én fáradtam ki ebben a különös játékban és fölkeltem.

- A hitvesem - ismételte a bubi és iparkodott kifogástalan udvariassággal átesni a bemutatáson.

A leány pedig még mindig mosolyogva, valami különösen szomju hangon szólott hozzám:

- Milyen fényes haja van magának. Hagyja megnőni. Ha olyan hosszu lesz mint az enyém, körülcsavarom a nyakamon és meg fogok bolondulni, a mig csiklándoz. Csak nevetek, nevetek és mindig szorosabbra fogom csavarni, a mig nevetve megfulok. Milyen haj! Soh'se láttam ilyet...

Éjfél már elmult, mire hazamentem. Az inasomnak meghagytam volt, hogy az iróasztalomat hozza rendbe, mert éjjel dolgozni akarok. Nem is lepett hát meg, hogy lakásomból világosság köszöntött. Az éjszakai friss levegő és a gyalogjárás egészen rendbe hozott és benne voltam a kellő hangulatban, hogy a Müvészet-nek megirjam azt a czikket, a melyet három napja sürgetett nálam a szerkesztő. Frissen és vidáman haladtam fel a lépcsőkön és jóformán körül sem akartam nézni a szobámban, hogy mindjárt munkához foghassak. A lámpa ott állott az iróasztalon, tompitott vörös fénye eláradt az asztal fölött, mig a képeim, a könyveim elvesztek a meleg félhomályban. A spanyolfalról, a mely az ágyamat rejtette el, szinte hangosan kaczagtak felém az amorettek: a bubi szeszélyének vászonra vetett termékei.

Olyan szép a város éjfél után, a kora októberi éjszaka sötétjében, tiszta levegőjével és édes csöndjével. Az utczán alig járt valaki, a gázlángok mintha megfagytak volna: lobogni sem látszottak. Messze távolból hallszott néha valami zaj, az is elhalt, elenyészett. Az ablakon kihajolva, a friss levegőben megfürödve, azt mondottam magamnak: ez a világ egészen csinos volna, ha az emberek el nem csufitanák jelenlétükkel.

Csak a hangjáról ismertem meg. Az a leány, asszony, modell vagy a jó ég tudja, micsoda volt, a kit a bubi a maga hitvesének mondott. Ahogy a lámpa világánál láttam, most nagyon egyszerü, fekete ruhában volt, és a külsejével éppenséggel nem akarta elárulni, hogy valamivel könnyebb portéka, mint átlag az asszonyok. Még azt a különös, sugárzó haját is leszoritotta, a mely föltétlenül legnagyobb ékessége volt. S a szeme is sokkal szelidebben, lányosabban pihent rajtam, mint akkor a műteremben.

- Várom már vagy három órája. Hanem persze, maga is olyanfajta, mint a bubiék. Valószinüleg belehalna, ha egyszer korábban jönne haza. Pedig tudhatta volna, hogy meg fogom látogatni.

S már hátra is huzódott az amorettekhez s a spanyolfal mögül áthajolva, csöndes kaczagással folytatta:

- Itt bujkáltam három óráig. Azt fogom gondolni, hogy még nem jött haza és álmodom itten hajnalig.

Leülhetett az ágy szélére, mert nem is láthattam tovább. Csak a sóhajtását hallottam az éjszakai nagy csöndességben. Voltaképpen nem volt terhemre és hogy élő lelket, egy fiatal leánykát tudtam a szobámban, még az irás is gyorsabban ment. Különben is olyan dolog volt, a min gépiesen akartam átesni s jól esett, hogy legalább a lányillattal teli levegő izgatott, a mikor a téma teljességgel hidegen hagyott. S mialatt valamelyik öregedő mester vásznán járattam a képzeletem, minduntalan a szemembe kaczagott az a spanyolfal mögött rejtőző leány és ugy rémlett, hogy a fülembe cseng könyörgő, meleg hangja. Bolondos, furcsa perczek voltak, egyszer-egyszer ugy volt, hogy leteszem a tollat és odamegyek ahhoz a lányhoz, de aztán mégis csak folytattam az irást.

Abban a perczben felugrott. S a hogy meglátta, hogy hátra fordulok, előrenyult fejjel, szemmel és szóval kérdezte:

Mellettem termett. Körülnézett, hogy hová üljön s mikor látta, hogy szokásom szerint minden széket tele raktam ruhákkal, könyvekkel, ujságokkal - egészen jókedvüen szólott:

És leült a térdemre. A világosság most éppen az arczába esett és ujra láttam kigyulni a szemeit. Megint az a sóvár, perzselő nézés tüzött az arczomba és félig megnyilt ajkai közül megint az a forró lehellet érintett. Nem tudta egész bizonyosan, hogy nem haragszom-e ezért a fesztelen viselkedésért s hogy bocsánatot kérjen-e vagy megcsókoljon. A habozásban és gondolkozásban egészen kipirult.

- Nem győzöm nézni a hajadat. Azt hiszem, ha eloltanók a lámpát, a hajad világitana.

Egészen komolyan el akarta oltani a lámpát és szinte elszomorodott, a mikor megmondtam, hogy még nem végeztem az irással. Nyilván ugy magyarázta, hogy kedveskedése nincsen kedvemre és összehuzódva, szótlanul leste, hogy visszaparancsolom-e a spanyolfal mögé, vagy tréfára forditom a dolgot és megvallom, hogy az irka-firkán már átestem. Egy pillanatra csakugyan gondoltam is, hogy félredobom azt az ostoba irást s belemegyek a leány bolondos játékába, de aztán feltünt előttem a Müvészet szerkesztőjének ránczos, aggódó arcza, az az egész hajlongó, kétségbeesett alak s ugy rémlett, mintha hallanám panaszkodó hangját, siránkozását.

- Csak egy kis félórát még - szóltam a lányhoz és megsimogattam a fejét.

Sugaras, meleg nézéssel merült a szemembe és mozdulatlanul, hogy a kezem le ne csuszszon a fejéről, halkan suttogta:

Megint csöndesség volt a szobában. A fejem egy kissé zugott, az irást a szokottnál is ostobább foglalkozásnak tartottam és sokért nem adtam volna, ha abban a perczben valami éjjeli hirnök azzal állit be hozzám, hogy a Müvészet szerkesztője meghalt és tiszteltet szépen, hogy a czikkel ne fáradjak tovább. Sokkal gyorsabban dolgoztam, hogy a perczegéstől ne halljam annak a leánynak egészséges lélegzését. Valósággal jól esett, hogy a nyitott ablakon keresztül egyszerre részeg emberek gyalázatos éneklése hangzott fel hozzám. Pedig ez rendes körülmények között nem éppen a legjobb ihletszerző az irással foglalkozó emberiségnek.

Tejszinü, vékony fehérség világitott már be az ablakon. Egy kissé fáradtan, letettem a tollat. És abban a pillanatban két meleg kar fonódott a nyakam köré és nedves-meleg ajkak csókolták a homlokomat, a hajamat...

Vasárnap volt és a leány a bubival együtt állitott be hozzám. A bubi, aki ugy megszokta ezt a megszólitást, hogy maga is csak ugy nevezte magát, a legjobb igyekezettel akart komoly maradni, a mikor a megcsalt férj tragédiáját próbálta eljátszani:

- Haragudnom kellene a hűtelenre, hogy igy megcsalt és ime én még könyörgök.

- Nem bánom már, ha szereted is ezt a gazembert, a ki jó barátom, csak addig maradj velem, a mig Dobó Katiczát megfestettem. A história, a kit te nem ismersz, örökké hálás lesz neked ezért a kis szivességért. De ha odáig viszed a hűtlenséget, hogy addig sem vársz, akkor - ó szivtelen teremtés - utólér a nemezis, az egyetlen teremtett lény, a ki elől menekülsz, holott fut utánad.

A leány pofon ütötte a bubit, s a tehetséges fiatal festő tovább már nem állotta komolyan. Hozzám fordult:

- Vigyen el az ördög a te fényes hajaddal Te miattad nem tudok dolgozni. A szegény Dobó Katicza majdnem készen volna, csak éppen a haja hiányzik, mintha tifuszbeteg lett volna. Csak nem tehetek parókát a fejére! Ez a kisasszony pedig, az én imádott hitvesem, egészen megbolondult, a mióta téged megismert és sehogysem akar modellt állani. Nem hagyott békét, a mig kocsiba nem raktam és ide nem hoztam tehozzád, mert - azt mondja, - ő meghal, ha mindjárt a szemedbe nem nézhet. Azt hiszem, Dobó Katiczával sohasem készülök el, ha el nem szánod magad, hogy velem gyere és bámultasd magad a hitvesemmel, mialatt én lefestem.

- Ó jaj, hát van-e még több ilyen szamár férj, a ki maga vigye a csábitót a házába, csakhogy hitvese a faképnél ne hagyja?

A bubi nem fáradt el a játékban s nekem kedvem lett volna, hogy egyszerüen távozzam a szinházzá változott szobából. Éppenséggel nem voltam elragadtatva ettől a komédiától és össze akartam szidni a bubit az ő tisztelt hitvesével együtt.

Nagyon nevetségesnek találtam a szituácziót. Hogy én elmenjek ezzel a leánynyal s jóformán az ő modellje legyek, mialatt a bubi őt festi! - nagyon megharagudtam a bubira is, meg a leányra is. Meglehetősen durván küldtem őket valahová, a mi egy kissé messzi esik a menyországtól és olyanfélét mondottam, hogy nem törődöm vele, ha soh'se látom ujra. A leány sirva fakadt, a bubi pedig folytatta a szerepét.

- Hah, nyomorult, előbb elcsábitottad, most pedig ellököd magadtól! Megöllek, megöllek...

Egészen sikerülten toporzékolt, mialatt a leány könnyezve huzódott meg az ablaknál. S a festő egyre hangosabban szavalt, a mi valósággal undoritott már. Különösen, a mikor ez a toporzékolás a leányt is egyre hangosabb és hangosabb sirásra ingerelte.

Felhasználtam azt a pillanatot, a mikor a festő odament a leányhoz, hogy megvigasztalja és kisiettem a szobából. Lenn az utczán beleültem az ő kocsijukba és elhajtattam a ligetbe. Eltökéltem, hogy estig nem is megyek haza s azzal a leánynyal mindenesetre hamarosan szakitok. Végre is az ember körülbelül már husz hónapos korában felhagyott azzal a passziójával, hogy a babák közül éppen a - siró babákat szeresse...

Egy kissé tévedtem. A szökéssel ugyanis szerencsésen leráztam valakit a nyakamról, de az a valaki a - bubi volt. Nagyon megharagudott reám, hogy nem mentem velük a műterembe és ennélfogva a Dobó Katiczához más modellt kellett felhajszolnia. Mert a régi az egész világért se akart hozzá többé ellátogatni. Még ott, az én lakásomban, a hol magukra hagytam, kijelentette a bubinak, hogy ő tette szerencsétlenné, és ne is várja tőle, hogy valaha műtermébe menjen.

Nehány napig a leányt se láttam. Nem mondanék igazat, ha azt állitanám, hogy nem is gondoltam reá. Az ember olyan nyomorult és olyan görcsösen ragaszkodik egy kellemes emlékhez. És elvégre az a leány nekem sok kellemes perczet is szerzett. A haja sugárzása olykor bevilágitott az én sötét unalmamba s a szeme csodálatos mohósága felizgatott néha, a mikor hidegen, siváran borult reám az élet közönye. És szobámban is, ha éjjente hazatértem, a friss levegőből megcsapott olykor valami különös illat: mintha az ő lehellete lett volna.

S ahogy a kapu előtt kiszállottam, elébem állott a leány. Olyanfélét mondott, a mivel Kósza Gyurka szokott a biróhoz beköszöntem: Megest itt vagyok. A sötétben megfogta a karomat és mintha semmi sem történt volna, fel akart kisérni lakásomba. Valami homályos érzésem volt, hogy a szobámba ne bocsássam többé. Másrészt azonban sokkal tovább vágyódtam utána, semhogy egyszerüen el tudtam volna kergetni, s hirtelen azt gondoltam, hogy visszaforditom a kocsit és elkocsikázom a leánynyal egy darabig.

Ugy is tettem. A kocsiban a leány egy kissé remegve simult hozzám. Jó ideig várt, hogy én szólitsam meg, de aztán hizelegve, dorombolva csuszott az ölembe és kissé erőltetett mosolygással kérdezte:

Meg se várta, hogy feleljek. Csudálatos hajlékonysággal ugy helyezkedett el, hogy a karomon, a keblemen, az ölemben, mindenütt éreztem. És csókolt, suttogott, hizelgett. Egy értelmes szavát nem hallottam, pedig minden izével és folytonosan beszélt. El akart kábitani, hogy mámoromban felejtsek el mindent, az ő multját, azt a jelenetet, haragomat, az egész világot és ne tudjak mást, csak hogy ő ott ül az ölemben és átfon és csókol. S a mi azt illeti, rövid idő alatt bámulatosan sokat felejtettem és nagyon jól éreztem a nyakamban csüngő leányt.

- Kóboroltam, mint a kutya. Egy félórával ezelőtt nem tudtam bizonyosan, a Dunában leszek-e most, vagy a te öledben. De itt sokkal jobb, sokkal...

- Ne kergess el többet, mert ugyis visszajövök. És milyen gyönyörüséged telhetik benne, hogy igy meggyötörve, megázva kapjál vissza, mikor örökké melletted lehetnék? Ugy-e, nem kergetsz el?

- Bolond vagy, leány. Mit csináljak én veled és mit csinálnál te örökké mellettem? Itt a kezem, hogy a második héten ugy megunnálak, mintha a feleségem volnál. És hogy most nem jársz el a bubihoz, az nem nagy dolog. Mert csak tőled függ és mehetnél, a mikor éppen akarod. De ha én beleegyezném, hogy hozzám gyere, nem mehetnél sehová és jobban unatkoznál egymagadban, mint a nagyanyád, a ki legalább nem fiatal és foglalkozásszerüen unatkozik. Pusztuljak el, ha tudok nagyobb ostobaságot, mint hogy mi egymáshoz kössük magunkat.

- Tégy próbát velem. Egy hónapra, csak egy hétre végy magadhoz s ha meguntál, csak ints nekem, - elkotródom, mintha ott se lettem volna. És nem igaz, hogy megunnál. Odahaza fogsz ülni, mintha a szobádon kivül világ se volna és nem ismersz nagyobb mulatságot, minthogy velem lekuporogj a szőnyegbe és cziczázzál és dorombolj, mint a jókedvü macska.

- Pfü, nagyon melegem van... Mondok én neked valamit. Ott van a bubi. Hajtsunk oda hozzá. Megesketem, hogy mához egy hónapra eljön értem és elvisz magával. A bubi pontos lesz, mint az ördög: eljön értem és elvisz. És nem maradok nálad, ha marasztanál sem. Elmegyek, okvetlenül elmegyek. Csak erre az egy hónapra tégy próbát velem.

Ekkor már magánkivül volt. Kigombolta a nyakán a ruháját és szinte kihajolt a kocsin.

Odaesett a nyakamba. Tüzbe fürösztött és azonközben folyton azt suttogta, hogy egy hónap mulva sirva kérem majd, hogy maradjon, de ő menni fog, mert megesketi a bubit, hogy érte jöjjön és másodszor a bubit nem fogja megcsalni. És különben is okosabb lesz, ha egy hónap mulva csakugyan elmegy, mert akkor belegyökerezett már a szivembe és soha, de soha sem téphetem ki a szivemből. Holott, ha tovább maradna, a gyökér elkorhadna és kiporlana a szivemből, mintha sohasem is lett volna benne. És több efféle rettenetes bolondságokat suttogott, de azért nem felejtette el, hogy a bubihoz kell kocsiznunk.

S a hajnali szürkületben, első álmából fölverve, a bubi módfelett elbámult, a mikor berontottunk s a leány a fülébe kiáltotta:

- Bubi, idenézz, eljöttem hozzád. Eladtam magamat ennek a gazembernek, a ki a te jó barátod. De mához egy hónapra elgyere értem, akkor megint a tied vagyok és megharaplak, ha csak egy perczet is késel. Mert érzem, szörnyen érzem, hogy mához egy hónapra nagyon foglak szeretni és boldog leszek, ha ettől a zsarnoktól megszabaditasz.

- Bubi, két üveg pezsgőt is hozzál magaddal - mához egy hónapra. Mert nagyon jó kedvem lesz és mámorosan akarok visszajönni hozzád, a hitvesemhez...

A nagyságos urnak nincsen ki a négy kereke. A héten este kilenczkor jött haza, másnap pedig egyáltalán nem távozott el hazulról. Ma éppen egy hete, hogy nem takarithattam a szobában, pedig a spanyolfal és a szőnyeg nincsenek egészen tisztában egymással és egyszer a spanyolfal fekszik a szőnyegen, másszor pedig a szőnyeg a spanyolfalon. Sok egy pillanatra szánt feleség okozott már ilyen zavart a nagyságos uramnál, de ilyen hosszu pillanatra én nem emlékszem. Akárhogy szégyellem, ki kell mondanom, hogy ez az én nagyságos uram ostoba és szerelmes...

Az inasom majdnem igazat mond. Boszorkányság, a mit ez a leány müvel és már a második héten rajta kaptam magam, hogy nem szivesen venném, ha az a leány tulságosan komolyan venné az egyhónapos terminust. Csudálatos, változó, mámoros, őrült napok multak és egy pillanatra sem tudtam megismerni a leányt. És nem tulzás, ha azt mondom, hogy hatvan percz alatt szépnek, csunyának, szemérmesnek, szabadnak, fiatalnak és öregnek láttam: és sohasem tudtam, hogy milyen igazán. Csak az Isten és egy ilyen bolond leány tud annyi formában bolonditani.

Leült a térdemre és ápolt, mint egy beteg gyermeket. Ilyenkor egészen hangosan kifakadtam, hogy bár vége volna már ennek a rettentő hónapnak és jönne a bubi vagy az ördög, hogy elvigye.

Most meg az bosszantott, hogy az én uralkodásom voltaképen rabság s egy pár nap mulva eljön valaki és egyszerüen leüti a fejemről a koronát. Lassankint megéreztem, hogy ez a rövid határidőre kötött házasság igazában a legfélelmesebb, mert nem hagy a megunásig eljutni és kimért kortyaival még fokozza a szomjuságot. Az ilyen napokon megszöktem hazulról és künn kóboroltam valahol a külvárosban, rongyos házak és rongyos emberek között. Világos, hogy hamar visszavágyódtam és mindig meg ujra belesodródtam a szerelmes forgatagba, a mikor a leány hidegen vagy nevetve, szemérmesen, vagy csapongó jókedvvel, de mindenkor másképpen várt a szivére.

...Nekem ugy tetszett, hogy a város minden harangja szól. A leány reggel óta tett-vett és rakosgatott. Csodálatosan keveset beszélt és ugy nézett rám, mint az anya távozó fiára. Délbe nem ült az ölembe, mint azelőtt, hanem meghuzódott az asztal másik oldalán. Délután egy kissé rendbe hozta a lakást, fölteritette az asztalt és - háromra teritett.

- A szegény bubi bizonyosan reggel óta nem eszik, csak hogy jó étvágya legyen estére.

Nem kérdeztem tovább, mert féltem, hogy kitörök. Odaültem az ablakba és a haragtól reszketve néztem az alkonyodó utczára. Gyorsan, feketén borult le az este és hirtelen hüvösség áramlott a szobába. Valahogy érzéketlenné lettem. Mint a kinek még odahaza a halottja, de már beletörődött a megmásithatatlanba. - A csöndesen dolgozó leányt is hidegebben néztem már. El fog menni. Hát mi van abban? A leányok, a kik hozzám jöttek, rendszerint megtették ugyanezt.

De azért egy kissé átjárt a hideg, a mikor este pontosan beállitott a bubi.

- Bubika - szólott a leány és szemérmesen, tartózkodással simogatta a festő arczát.

A vacsora különben nem tartott sokáig és nem történt egyéb, csak a leány ivott kissé sokat és a bubi ismételte kellemetlenül gyakran, hogy milyen rosszkedvü és kiállhatatlan vagyok. Utoljára már nem is hallgattam oda és behunyt szemekkel egyre azon csudálkoztam, hogy miért szólnak folyton a harangok. Pedig talán nem is szólottak, csak én képzelődtem olyan vadul, ész nélkül.

Valami nevetés, valami sóhajtás hangzott, aztán az ajtó becsapódott. S a hogy tágra nyilt szemekkel magam elé bámultam s hátam mögül, mint a zuhany, áramlott reám a hideg őszi levegő, egyszerre ugy éreztem, mintha most távozott volna azon az ajtón bolondságaival, vétkeivel, csudaszép törvénytelenségeivel, édes szemérmetlenségével, minden érthetetlen csudájával: - az ifjuság...

A diák kétségtelenül rossznyelvü volt és kellemetlen. Azonkivül kiérzett szavaiból a bosszu, mert a Moór-testvérek nem is kérdezték tőle, hogy lesz-e szerencséjük hozzá a hangversenyen. Pedig a harmadik emeleten minden lakó tudta, hogy a diák régen szereti Moór Francziskát s ez a szerelem némileg összefüggésben is van az ő hosszu és reménytelen diákoskodásával. Ennélfogva nem hitték ugyan a szavait, de szivesen meghallgatták, a mikor esténkint mesélt a folyosón.

- Családi betegségük a Moóroknak, hogy sok régiből csinálnak valami ujat. A piktor a képekkel, a kisasszony pedig a ruháival cselekszi meg ezt. Részleteiben maguk is ráismernek majd arra a hires konczertruhára...

- Az is papirgyárban van - röhögött diadalmasan a diák - s a jó isten tudja, micsoda ócskaságokból fabrikálja azt a szép papirost, a mit a piktor aztán telemázol.

És szó sincs róla, a rossznyelvü diák eléggé közel járt az igazsághoz. Moór Francziska csakugyan a régi ruháiból volt kénytelen a hangverseny-ruháját összeróni, mert Berczi se kérésre, se fenyegetésre nem tudott annyi pénzt előteremteni, hogy ujra teljék. A legidősebb Moór-testvér ugyan az utolsó perczig hirdette, hogy valaki alkuszik a festményére s akkor lesz pénz, mint a polyva, de azt a legendás valakit, a ki a Moór Nándor festményére alkuszik, már kellőképpen ismerték a testvérek s nem biztak benne tulságosan. A leány tehát csak Berczit ostromolta s az ő szivét iparkodott meglágyitani.

- Ez lesz az első nagyobb hangverseny, a melyen a publikum elé állhatok és talán ettől a ruhától is függ a jövőm.

A festő megkapta a szót. Igen, a jövője függhet ettől a ruhától. Az a jövő, amelyért olyan nagy áldozatot hoztak, a melyért annyit koplaltak, kinlódtak, reménykedtek. És eszébe juttatta az öcscsének a szent fogadalmat, hogy ők ketten - a férfiak, az erősek - nem fognak nyugodni, a mig Francziska el nem végzi az akadémiát s ott nem tündököl a magasságban; mint elismert és természetesen jó fizetéssel szerződtetett müvésznő. Csak akkor, ha Francziska már ragyog, gondolnak majd ők is egy kicsit magukkal. Mert ők férfiak, ők erősek és várhatnak.

- S most egy nyomorult ruha miatt az utolsó perczben akadjunk meg - sziszegte a fogai közt a festő.

- Egy nyomorult ruha miatt - sóhajtotta zavartan a papirgyár hivatalnoka is. Csak ne volnék már két hónapra előlegben a fizetésemmel s ne zálogositottam volna még el az órámat! De nem tudok több előleget kapni és zálogba már semmit se tehetek. Nincs, nincs...

Egészen kétségbe volt esve és nagyon természetesnek találta, hogy bátyja és nővére szidták a papirgyárat a tulajdonosával, a hivatalnokaival és minden papirjával egyetemben. Az ilyen hangulatban csak kell valakit szidni s hát kit szidtak volna, ha nem a papirgyárat? Berczi maga is gyülölettel gondolt a hivatalra, a mely egészen megemésztette, tönkretette s még sem juttatott neki annyit, hogy Francziska a hangversenyre uj ruhát varrathasson. A homloka egészen kifehéredett, a hogy a fejét törte, hogy honnan kerithetne pénzt. Ugy jutott eszébe és csak félve jegyezte meg:

- Én rendezem a hangversenyt, én jelentem a közönségnek az egyes számokat, én állok folyton a pódiumon s a frakkmellényemről még ez a kis láncz se fityegjen? Kiégne a szemem. De neked sincsen érzéked az ilyen apró szükségletek iránt, különben nem beszélnél igy...

Ezt Berczi is belátta s tovább törte a fejét. Francziska pedig sóhajtva fejtette le a nyári ruhájáról a csipkéket, hogy kimossa és a hangversenyruhává idomitott rózsaszin selyemruhára varrja. Nagyon boldogtalan volt, de nem érezte volna magát igazi mártirnak, ha szóval is panaszkodik. Inkább azon volt, hogy a sóhajtását is visszafojtsa. Most már a festő is nagylelkü akart lenni és nem gyötörte tovább a szegény Berczit, a kin már a verejték is kivert. Némaságával meg akarta értetni, hogy elismeri öcscsében a hivatalnoktól kitelő jóakaratot és megbocsájtja neki a hivatalnoknál természetes tehetetlenséget. Nagylelkü szótlansággal kezdte a mosogató nővére vonásait egy japáni legyezőre vázolni, mintha az utókornak akarná szinekben felpanaszolni, hogy Moór Francziskának egykor magának kellett a csipkéket mosnia az első hangversenyére való ruhához.

Moór Berczinek majd megszakadt a szive erre a látványra és lázasan, szégyenkezve sompolygott ki a szobából.

A rossznyelvü és kellemetlen diákot másnap este kinevették a folyosón. Mert Moór Francziskának mégis uj ruhája lesz a hangversenyre. Fehér csipkeszövettel beboritott sárga selyemruha, csillogó gyöngyökkel kivarrva és erősen kivágva. A vézna varróleányt már kora reggel behivták, ugy varrják egyesült erővel a mesés ruhát. És a festő is boldogan szaladgál egész nap s mindenféle csecsebecsét hoz, a minek Francziska valamelyes hasznát veheti.

- Mert a papirgyárnak ő most Arcoban van s ott is marad egy hónapig. Hiszen kérem, az az ember nem is közönséges barom, az egészen rendkivüli barom s azonfelül csaló is. Mikor sehogysem tudott azoknak a nadályoknak pénzt teremteni, hát csalt. Fölment egy orvosdoktorhoz és könyörgött, hogy adjon neki egy bizonyitványt, mintha mellbeteg volna. Mert ő mindenképpen el akar menni Arcoba. Az orvosdoktor előbb ki akarta lökni, de aztán mást gondolt, megvizsgálta s azt mondta, hogy megteszi a kivánságát, de aztán elmenjen ám Arcoba. Berczi persze mindent megigért s a mikor kezében volt a bizonyitvány, elment a papirgyár igazgatójához és szabadságot kért és természetesen pénzt. És ámbátor előlegben van, az igazgató adott neki, két hónapra valót is adott, mert hiszen maguk is láthatják, az a barom csakugyan ugy fest, mintha Arcoba kellene mennie. A pénzzel aztán hazajött, odaadta Francziskának és kijelentette, hogy az egyik szobát ezennel kinevezi Arconak, mert ő most egy teljes hónapig onnan ki nem mozdul.

- Szamár, - kiabált a diák és az öklét fenyegetve emelte a Moór-testvérek lakása felé.

A szamár pedig boldogan nézte az Arconak kinevezett szobában, hogy Francziska dalolva és boldogan varrja a ruhát, a jövő ruháját. A leány egészen megszépült a munkában és a boldogságban, a daloló hangja most igazán meleg volt, az arcza pedig fehér és piros: a legszebb rózsa. Az a kis vézna varróleány olyan volt mellette, mint az árnyék. Berczi el se tudta képzelni, hogy az egész világ szerelmes ne legyen a müvésznőbe, az ő nővérébe. Egyszer nem is tudta megállani, hogy meg ne csókolja Francziskát.

- Édes Berczikém, olyan jó vagy - hálálkodott a szép mondásért a leány és bár a kezében levő tűk miatt nem ölelhette meg a jó fiut, odadőlt a mellére és megcsókolta a homlokát.

- Tele van velünk a város. Olyan betükkel nyomattam a plakátokat, hogy egy-egy betüben elférne valamelyik német herczegség. Moór Francziska! Moór Nándor! Mindenki olvassa, emlegeti - ah, nemsokára majd dicsőiti is.

A hivatalnok egy kicsit köhögött. Az arczának égő pirossága nagyon elütött a homloka félelmes fehérségétől s egy pillanatra ő maga is megijedt, hogy mennyire reszket. Le kellett ülnie. Az a ragyogó verőfény, a mely az ablakon beözönlött, szinte megvakitotta, és a szemét is be kellett hunynia. A festő és a müvésznő meglepetve nézték.

- Különös, hogy mit nem tesz a képzelődés! Mert én most Arcoban vagyok, hát azt hiszem, hogy igazán betegnek kell lennem.

Már nevetett is. De néhány percz mulva, a mikor Francziska már varrt és Nándor tovább rajzolta a Moór-testvérek arczképét, hogy meglegyen, ha a képes ujságok kérnék, Berczi észrevétlenül besietett a másik szobába, felnyitotta az ingét és pihegve feküdt a pamlagra. Ebben a szobában meglehetősen sötét volt, de ő tüzes karikák forgását látta és valami zugás bántotta, a melyről nem tudta, honnan jön. Hirtelen félelem lepte meg és eszébe jutott az orvosdoktor intése, hogy aztán elmenjen ám Arcoba. Az ördögbe is, csak nem gondolta komolyan? Huszonkét esztendős, eddig még csak kinlódott, most jön még csak a jövő: egy kicsit korán volna a föld alábujni.

Az éjszaka még nyugtalanabb volt. Nándor és Francziska mélyen aludtak s csak Nándor kiáltotta egyszer (az is csak álmában) Éljen! Moór Francziska! Moór! Aztán csöndesség volt és Berczi egyedül maradt az ő rossz gondolataival. Az az orvosdoktor nem ment ki a fejéből, mint valami ördög: mosolygott, nevetett, röhögött a szemébe, majd meg aggódva, ijesztve, szomoruan és félelmesen suttogott a fülébe. Te szegény, vékony ember, fogyó, mint a hold - egyszer csak átlátok rajtad, mint a levegőn...

A festő mélyen, boldogan aludt és nem hallotta ezt a rémült kiáltást. A saját hangjától Berczi is fölébredt álomlátásából és remegve, némán ült fel az ágyában. Ugy várta, leste a hajnal vigasztaló derengését...

- Látták? Az urfi és a kisasszony kirepültek a hangversenyre, hanem Berczi otthon maradt Arcoban. A gyalázatosak, a léhütők, a müvészek. Pfuj. Neki meg a szobában kell guggolnia.

S mi tagadás, Moór Nándor és Francziska kisasszony csakugyan az öcscsük nélkül mentek a hangversenyre. Fiakkeren. Nándor (nem testvéri, hanem rendezői minőségben) gyönyörü bokrétát hozott a tisztelt müvésznőnek s aztán karon vezette a harmadik emeletről a fiakkerbe. Megigérték azonban Berczinek, hogy az ünnepi vacsora után lehetőleg hamar fognak hazasietni, hogy neki az eseményt elmondhassák. S ennyivel Berczi beérte. Sőt mosolyogva mondta, hogy ő boldogabb lesz, mert az egész hangversenyből csak a Franciska énekét fogja hallani s az egész ünneplésből csak azokat a tapsokat, a melyek Francziskának fognak szólani.

- Behunyom a szememet és azt fogom látni és azt fogom hallani, a mi a szivemnek legjobban esik.

Még ajkán érezte a nővér csókját, fülében csengett a Nándor szava s az ócska karosszékben ülve, már álmodott. A nyitott ablakon csöndes levegő-áramlat uszott feléje és jól érezte magát, mint még soha. Az udvarról dalolás hangzott fel, inkább kornyikálás, de elegendő arra, hogy az ő gondolatait a hangverseny-terembe vigye. Igazában nem félt, mert annyit ő is tudott, hogy jótékonyczélu hangversenyeken nem szokták a közremüködőket kifütyölni. Tapsot kap Francziska és tetszeni fog: az bizonyos. De azért képzeletben mégis látni, hallani akarta abban a nagy pillanatban, a mikor a jövő kapui megnyilnak előtte. A ragyogó, gyöngyös ruhában, hajába tüzött csillogó ékességeivel.

A hüvös levegő szinte elálmositotta. Hunyt szemeivel nem is láthatta, hogy künn zivatar készül. A szálló estének tudta be, hogy hüvösödik. S boldogan, félig már álomban türte, hogy a hideg levegő megcsapja a nyakát, lefut a mellére, beleheli egész testét. Mélyebbre csuszott a karosszékben és ajkait is megnyitotta.

...A folyosóról mindenki elmenekült. A zápor hirtelen leszakadt és a sötétben, mint szürke drótszálak: futottak le az esősugarak. Egy-egy villám fényénél ugy tetszett, mintha ezeken a sugarakon kiabáló, sivitó manók kusznának lefelé a magasságból s az ő lármájuk, vihogásuk töltené meg a felzavart levegőt. A dörgés rájuk ijesztett s akkor még jobban sivitottak, lármáztak, mialatt szétrebbentek. Az ablakok mögött pedig remegve hallgatták ezt a rettenetes játékot az emberek.

Berczi felriadt. Irtózatos szurást érzett a mellében s azt hitte, hogy megpattan. Hirtelen még lélegzeni sem tudott s a mikor az első, hosszu kortyot magába szivta, egész testében megrázkódott. Aztán kinosan fuldokolva sietett el az ablaktól és nagy félelmében öltözködni kezdett, hogy emberek közé siessen. Már nem is gondolt a hangversenyre, a dicsőségre: csak a két testvérét szerette volna, a kik megfogják és segitségére legyenek. S mert nem voltak mellette, ő akart hozzájuk sietni. Hogy a várost zápor veri, arra nem is gondolt, csak oda akart jutni mindenáron a testvéreihez.

S az ablakok mögött kémlelő szomszédok ijedten nézték, hogyan rohan el a folyosón - egy vizben...

Moór Berczi már akkor nem tudott magáról. Hogy a diák levetkőzteti, ágyba fekteti: arról sem tudott. Inkább olyan szavakat suttogott neki, mintha Francziska állna előtte és erőltetné az égő ajkához a vizes poharat. S fuldoklása közben is köszönte minden csöppjét az enyhitő viznek.

- Édes Francziska! Tisztelt müvésznő! Vigyen el az ördög! - morogta utána a diák és mélységes gyülölettel nézett az ajtó felé, a melyen a müvész-testvérek majd mosolyogva, sejtelem nélkül fognak belépni. S be szerette volna zárni az ajtót, hogy soha-soha be ne jöhessenek s ne is láthassák többé a testvérüket: ezt a fuldokló roncsot, a ki már alig-alig birja.

A diák hiába emelte fel néha a beteg felsőtestét, hogy neki egy kis könnyebbséget szerezzen, Berczi visszahanyatlott és fuldokolt.

Éjféltájban pedig a diák hallotta, hogy Nándor már az ajtó előtt kiáltja:

És a mozdulatlan Berczire mutatva, a diák nem állotta meg, hogy a kiáltást meg ne toldja:

Mikor Damajanti az omló selyemhálón kidugta a fejét, a szemehéja még duzzadt volt az álmosságtól és gyürüző, szőke haja ugy esett a homlokába, mint valami lángoló zuhatag. Nem látott még, nem is hallott, jóformán csak a szája volt nyitva. Ezt különben mindig nyitva tartotta, mert jó katona mindig fegyverén pihenteti a kezét és Damajanti életének minden perczében készen volt, hogy valakit, vagy valamit elnyeljen. Szája, mint a régi udvarházak kapuja: mindig nyitva volt..

Damajanti meg sem hallotta. Valami nyávogó, éneklő hangon panaszolta, hogy éhes. A cseléd egy kis asztalkán likőrt állitott elébe és apró vajas zsemléket. És Damajanti mindjárt beléharapott.

- Bejelentette, hogy valami hindu, perzsa vagy arab herczeg jön estére az intézetbe s előadás után nálad fog vacsorálni.

Már visszabujt a hálójába és kihallszott az ásitása. Az öreg cseléd nem törődött vele sokat, hanem széthuzta a vastag függönyöket, hogy a nap öntse el egyszerre a nagy szobát. Még az egyik ablakot is kinyitotta, hogy heves özönnel ömölhessen be a nyári melegség. Mert Damajanti szerette, ha a pallót, a falakat, a butorokat jól átjárta a meleg, hogy aztán ruha nélkül botorkálhasson pamlagról zsöllyére, öltözködés előtt.

A cseléd egy pillanatig gondolkozott. Aztán kissé halkabban kérdezte tovább:

- Azt gondolom, hogy nem öli meg magát. (A hálóból megint kibukkant az a borzas, szőke fej.) Az a Dávid tisztára megbolondult. Ha azt hiszed, hogy már nem szeretjük egymást, hát rettenetesen tévedsz. Szeret és akármi legyek, ha én is nem szeretem. De rá jött a bolondja és ma hajnalban az utolsó pohár pezsgőnél azt mondta, hogy ezentul nem vacsorál többé, mert az egész dzsentrit a vacsora tette tönkre, ellenben a reggeli még senkinek sem ásta sirját. Ezentul reggelizni fog és dolgozni.

- Még csak részeg sem volt. Azt mondtam neki, hogy szeretem és nem haragszom, ha el is verte a vagyonát. Nevetett a szamár. Azt felelte, hogy olyan nincs és az utolsó uri passziója, hogy ő hagy el engem. Aztán megcsókolt és elment.

- Vissza fog jönni, gondolkozott hangosan a cseléd és ki akart menni a szobából.

A meztelen lábait megemelte a meleg levegőben s szinte szerelmesen nézte, hogy boritja el a nap, a beömlő melegség. A szines harisnyát, az aranyszállal áttört papucsot ugy adta rá a cseléd. De amikor a halaványzöld köntöst bontotta ki, hogy Damajanti belebujhasson: várnia kellett egy darabig. Mert a leány nem tudott mindjárt fölkelni az ágy széléről. A szeme odatapadt a szőnyegre, amelynek ezüstös szálain, mint viz fölött a pillesereg, hullámozva és bukdácsolva kergetőzött a beszabadult nappor. Talán nem is ezt nézte, talán csak ugy maga elé meredt, de egyszerre odafordult a cselédhez:

- Különben igazad lehet. Csak ugy jutott eszembe, hogy szerettem azt a bolond velenczei Csók Dávidot. És éppen neki kellett megbolondulnia!

Most már belebujt a köntösbe, körülcsavarta a testén és átkötötte a vastag pamutkötéllel. Aztán az ablakba állt és lenézett az utczára. Mintha egymást üldözné, robogott a széles uton száz és száz fogat. Fürgébb társnői, kisebb énekesnők vágtattak a liget felé, imitt-amott uriasszonyok is, akik már a megkülönböztetés okáért is magukkal vitték a gyermeküket. Damajanti mosolyogva gondolta magában, hogy azok a gyermekek nem is sejtik, milyen fontos szerepük van. A mamájukat gardirozzák.

Damajanti a haját kezdte rendbe hozni és valami utánozhatatlan könnyelműséggel jegyezte meg:

S öltözködés közben a tükörből vette észre, hogy a szoba másik végén, az ajtó tájékán, égő nagy szemekkel huzódott meg valami nyurga, fekete legény.

- Nem tudom, nevetett most már a fiu is és valamivel közelebb próbálkozott. Egyelőre azt szeretném tudni, hogy kilök-e? Vagy várjon - csak egy perczig várjon. Talán addig megjön a szavam s most már érzem, hogy jobban szeretném, ha csak azután lökne ki.

A nyurga, fekete legény megállott előtte egész hosszuságában. Már mondani is akart volna valamit, de ahogy maga előtt látta azt a veszedelmes teremtést nevetve és mókás várakozásban: nagyon ostobának talált minden szót. Egy kis zavarral és sok-sok gyermekes szemtelenséggel nevetni kezdett. Amire Damajantinak is nevető kedve támadt.

- Ah, hiszen az anyád lehetnék. Én már huszonnégy esztendős vagyok... Lássuk hát, hogy mit akarsz?

- Te csacsi vagy, fiam és nagy dolgot akarsz, azt látom, mert nem tudsz beszélni. De majd segitek rajtad. Hát először is huzd ide azt a kis asztalt és ülj rája, mert megfájdul a nyakam, ha mindig felnézek rád. Egy kicsit hosszura nyultál.

- Az asztalra, fakadt ki Damajanti erélyesen. - Ha nem engedelmeskedel, kilöklek.

A másik perczben már az asztalról lógatta le hosszu lábait a fiu. Damajanti megint nevetve nézte s egy óvatlan pillanatban odapihentette könyökét a fiu térdére. Hogy zavarba hozta, még több kedvvel játszott vele.

- Csönd! Az is valószinü, hogy szegény ördög vagy és nincs egy veszekedett garasod. De szeretsz. És már most szépen kifőzted, hogy besompolyogsz hozzám és megpróbálod, hogy nem volna-e az én háromszázhatvanöt napom között véletlenül egy heverő is, a mit neked ajándékozhatnék. Mert te szerény vagy és tudod, hogy nem szabad követelőzni. Nos, igy van-e?

A fiu nem tudott felelni. Csak a szénfekete haja alatt égett és izzott a két szeme.

Az csak dadogott. Sok értelem nem volt a dadogásában, de legalább Damajanti azt érthette belőle, a mi neki tetszett. S amit belőle értett, az is mellékes volt, mert nevetett s a fiu barátságosan simogathatta a térdein pihenő gömbölyü karokat. Mint valami oroszlán, félig csudálkozva és félig tréfásan türte Damajanti. Az egész se tartott tovább másfél percznél s akkor a leány ujjahegyével meglegyintette a fiu égő arczát. Aztán fölemelkedett.

Annak az arczáról pedig érthetően beszélt a szive. És Damajanti megértette, hogy ez a bolondos gyermek már nem is bánja, ha ajtót mutatnak neki. Hiszen beszélhetett Damajantival, hiszen simogathatta. S mert ez a néma válasz nem is akart eltünni a fiu arczáról, Damajanti fel akarta ébreszteni. Odament hozzá és a karjába akaszkodva, sétáltatta magával.

- Látod fiam, ilyen bolondok vagytok ti. Mindegyikőtök azt hiszi magáról, hogy éppen ő az, a kinek sikerül. De hát miért? Olyan gyerek vagyok én, akit a te fekete hajad befon? Vagy talán, mert igy megnyultál?

- Hitte az ördög. Ha nem vettem volna bizonyosra, hogy ajtót mutatsz, valószinüleg el sem mertem volna jönni. De az ember heteken át töri a fejét, szeretne véletlenül nagy csomó pénzt találni vagy a mesebeli varázsporral mosakodni, a mitől olyan szép lesz, hogy minden leány utána fut. Aztán pénzt se talál, a mese is megcsalja - hát mit tegyen az ember? Amikor egészen elgyötörte magát, beleugrik a vizbe vagy valami bolondságba. Én a bolondságba ugrottam -

- Persze hogy kellemesebb. Aztán én nem is tudom, hogy akartam-e tőled valamit. Talán csak éppen közelről akartalak látni.

- Tudom is én! Nézni nézlek, de látni nem látlak. Valami ég és lobog bennem, amitől zavaros a szemem. Ha nyársra huznak, se tudom, milyen szinü a szemed.

- Nézd meg! - kiáltott rá a leány és ő ragadta meg a fiu mindakét karját. Szinte megrázta, hogy magához téritse. S valami különös érzés kezdte bántani, amikor észrevette, hogy a fiu nézésében olyan reszketegség látszik, mint a hályogos szemü emberében. Tehetetlenül érezte, hogy minden szavával csak jobban megzavarja a gyermeket. Olyan közel állott már hozzá, hogy a fiu nem tudta nézni, látni.

Ebben a pillanatban az öreg cseléd botorkált a szobába. Éppenséggel nem volt meglepetve, csak ugy félvállról morogta:

Damajanti most érezte csak, hogy ő is kábult volt. A füle is zugott. Szinte rekedten kérdezte a fiutól:

- Hallod? Hónapos szobában lakik. És a herczeg idejön hozzám vacsorára. Mennyire meg lesz lepetve, ha megmondod neki, hogy herczeget én holnap is láthatok, de azt nem tudom, lesz-e még holnap is kedvem megnézni, hogy milyen egy hónapos szoba...

Csak hajnalban vetődtem haza, pedig egész éjjel rossz kedvem volt. Simayval, a regényiróval voltam együtt s harmincz éves vagyok, de nem tudok esetet, hogy valaha mérgelődés nélkül váltam volna tőle el. Pedig jó barátok vagyunk s az iskolába is együtt jártunk. De arról az impertinens, affektált magaviseletről, melylyel már kölyökkoromban is fel tudott bősziteni, még most sem mondott le. A homlokára lógó, fényes, fekete haj tincseket, a számitásból ápolatlan bajuszt, a tüntetően finom, de csak azért is minden divatellenes öltözéket, a rettentően bő kézelőket, melyeket azért viselt, hogy különben is sovány kezefeje még hosszabbnak és vékonyabbnak lássék, a hosszu körmöket, de még azt a nyujtott, hamis köhögéssel megszakitott beszédmódot is: mind megbocsájtottam volna neki, csak ne akarta volna affektált viselkedését, melyet sokszor szemére vetettem, mindig azzal indokolni, hogy ő ugyis tüdőbajos és ugy sem él sokáig.

Tizenöt év óta, amióta ismerem, mindig készen van reá, hogy másnap meghal. Ha valamit ir, ugy adja át a lapoknak, hogy ne siessenek a közlésével, mert ha egy kis ideig várnak, csillag alatt hozzátehetik, hogy ez a korán elhalt tehetséges fiatal irónak utolsó munkája. Közben, a nagy unszolásra elvállalt egy-egy hivatalt s rövid időn otthagyta, mert miért töltené utolsó napjait munkával? S mert ezek az utolsó napok kissé sokáig tartottak, nagy nehezen rá lehetett venni, hogy ujból vállaljon valami könnyebb hivatalt. Persze nehány hét mulva ezt is ott hagyta. Aztán egyszerre eltünt a fővárosból s mikor már azt hittük, hogy talán a Rank doktor példája fogta meg - rajongott a beteg alakokért - s azért távozott, hogy feloszlását ne lássa senki sem: egyszerre visszatért s akkor már nős volt. Láttam is egyszer az Andrássy-uton, amint sétálgatott a feleségével. A külseje ekkor is a régi volt, csak egy szokástól tért el: a puha, széles karimáju kalapot vetette le s ragyogó, francziás czilindert viselt.

Nem nagyon hittem megtérésében, s nem is csalatkoztam. Két hét se telt el s mikor éjfél után az intézetből a »Tigris«-be mentem, őt már ott találtam artistáimmal, a mi asztalunknál. Vékony ujjai közt egy kolosszális bockot tartott.

Szokott modorával, kissé unottan köszöntött s mikor melléje ültem, megveregette a vállamat:

- Ragyogó szinben vagy. Persze te tudsz enni. Ha én enni tudnék! Megvesz a düh, mikor látom, hogy egy olyan buta, közönséges bugris milyen jóizüen eszik s olyan erős, mint egy akrobata. S én csak fonnyadok, mintha betegséget enném s irásban adtam volna, hogy korán megdöglöm. Én nem is tudom, hogy mi jusson vagyok beteg? Nem mondom, ha valami zseni volnék, aki vagy nyomorék, vagy korafonnyadt. De ilyen közönséges szamár, mint én, száz van ebben a kávéházban is...

- Hát van itt köztünk, aki nem szamár? Hát fog maga valaha olyat produkálni, amiért érdemes volt élnie? Vagy Servenyák - itt hozzám fordult - nem barom-munkát végez? Nap-nap után irják maguknak a kuplékat, a bolondságokat, amikért magukat megtapsolják s amiken az a sok kövér purger, meg vidékről felrándult disznókereskedő annyit röhög, hogy görcsöket kap bele - s holnapután fogja tudni valaki, hogy azokat te irtad? A macska fogja tudni és legföljebb az a czimeres ökör, aki majd az utódod lesz s aki, ha nem lesz témája uj bolondságokra, majd bölcsen meglop tégedet.

- Tiz esztendő óta irok én is egy ostobaságot a másik után. Pfuj, röstellem, hogy irtam és százszor röstellem, mert akadnak nálamnál is nagyobb szamarak, akik meg is dicsérik. És ha megesik még az a bolond dolog, hogy még sokáig el nem pusztulok, még mennyi ostobaságot kell megirnom. Államköltségen kellene elpusztitani az ilyen naplopókat, amilyenek mi vagyunk.

S beszélt ilyen hangon órahosszat. Mikor valahogy a feleségéről került szó, a kezével intett, hogy hagyják békében szegényt és elmondta, hogy a vidéken járt rokonainál s megfogták. »A lánynak volt egy kis pénze - vagy tizezer forint - s szegényke belém bolondult. Hát ha minden áron az én özvegyem akar lenni, Isten neki! Nekem mindegy. Aztán meg, nincs jobb mód, hogy kiábránditsam, mintha feleségül veszem. Most bizonyosan sir szegényke odahaza, hogy egyedül hagytam, de hát csak szokjék hozzá az egyedülléthez s akár undorodjék meg tőlem, legalább nem pityereg majd ha felfordulok«. Mikor látta, hogy durvaságán a kompánia egyik-másik tagja megütődik, csunyán kaczagott és roppant tetszett magának czinizmusában. Azt sem bánta, hogy egymásután szállingóztak el az asztaltól, ki a billiárdhoz, ki a kártyaszobába s mindegyik után mondott valami bántó megjegyzést, utólag kérdezte, hogy ki volt a távozó, holott jól ismerte őket. De már ez szokása volt s különös grácziának vehettem, hogy engem mindig megismert.

Egy óra után már csak ketten ültünk az asztalnál s hogy más nem volt, akit magával együtt legyalázhatott, engem vett sorra. Az egyik pillanatban szidott, hogy nincs egy csöpp energiám s odáig sülyedtem, hogy ilyen korhely artista-truppnak irok seregestül mindenféle obszczén dolgokat, aztán meg egyet forditott a beszéden s azt mondta, hogy mégis jól teszem, mert az igazi irodalomhoz nincs tehetségem. Ha egyszer komolyabb munkába fognék, csak olyan kontár majmoló volnék, mint az a sok haszontalan fráter, aki azt hiszi magáról, hogy iró. Pedig az irás nagy mesterség. Ahhoz nem elég tehetséggel birni; ahhoz orvosnak - első sorban orvosnak - ügyvédnek, festőnek, szobrásznak, muzsikusnak, kritikusnak és pszikológnak kell lennie az embernek. S még akkor sem megy a dolog. Ime ő most is jár a klinikára, elolvas minden jogi könyvet, a piktor, a szobrász-barátai csodálják, hogy mennyire ért a képzőművészethez, a maga számára ostoba zenedarabokat is ir, minden órája pszikológ-munkával telik el s azért még sem tud irni. Millió szamárnak kell születnie, hogy egy okos ember a világra jöhessen s honnan az ördögből tudhassa meg az ember, hogy éppen ő azaz egy. Mindegyik azt hiszi magáról, hogy ő az és jár a sok bolond rettenetesen komoly arczczal, mintha ő volna az okos. Pedig ha akadna egyszer ezen a világon csakugyan egy okos ember, megbolondulna örömében, hogy ő az - egyetlen.

Én már megszoktam, hogy némán hallgassam, ha egyszer belefog a beszédbe. Még csak azt sem kisérlettem meg, hogy helyeseljem, mert ismerem Simayt s tudom természetét, hogy szidja ugyan maga-magát s szidja még azokat is, akik elég ostobák, hogy őt dicsérni tudják, de dühbe jön, ha valaki kicsinyleni meri. Csak az merjen kritizálni, aki sokat tud s kritikát magáról csak attól tűr el, aki többet tud mint ő. Én pedig nem tudok többet, megmutatta már százszor. Hát ismerem én a francziákat, az angolokat, az olaszokat meg a spanyolokat? Ismerem a naturalistákat, impresszionistákat, veristákat és szimbolistákat? Ugy-e, hogy nem ismerem? Akkor hát jobb, ha hallgatok s tanulok. S azoknak a szabálytalan strófáknak, melyekbe Simay rapszodikus beszédét szedte, az volt az állandó refrénje: tanulj!

Hát hat esztendő óta, mikor ráadtam magamat, hogy artisták poétája legyek, tettem én egyebet, mint nógattam magamat, hogy tanuljak? Iróasztalom tele van filozófok munkáival s éjente, mikor hazavetődöm, sohsem mulasztom el, hogy ne olvassak egy-két fejezetet Schopenhauerből, egy sor aforizmát Nietzschétől. De ugy járok, mint az a szeszégető, akivel valamikor találkoztam s aki mindennél, amibe csak ütközött: rongyos talpaknál, csertörmeléknél, fürészpornál csak azt kérdezte nem lehetne-e ebből is szeszt főzni? A filozófok arczképeitől, a Schopenhauer csuf arczától, a Nietzsche szemüveges, oroszlánszeliditő nézésü, hatalmas bajuszu, szakáltalan képétől lelkemben bocsánatot kértem, de mégsem tehettem máskép: az ő mélységes gondolataikból az kapott meg legjobban, ami leginkább kinálkozott alkalmas refrénül egy pajkos kupléhoz, hálás anyagul egy szinpadi paródiához. A »Wille zur Macht«, amire a teuton filozóf ezredek viharának ellenálló kristálypalotát épitett, nekem csak arra szolgált, hogy frivol strófák végére csapjam, melyekkel O'Rella kisasszony három hónapon át bolondithassa a férfi-közönséget.

Hiszen nyivánvaló: a hiba az én kicsinyes alantas lelkemben rejlett, mely mint a többi alantas lélek, nem azt hallotta, amit mondottak, hanem azt, amit hasonló helyzetben ő mondott volna; mely a nagyban a kicsinyt, a magasban a földit s a szépben csak az érzékit fogja fel. De hiába akartam más lenni: nem tudtam. Olvasgattam én a filozófokat tovább is, de mikor letettem a könyvet, ott ringott előttem O'Rella az ő hajlós, félig mezetlen termetével s hallottam, amint a filozófok nehéz sorait énekli változatlanul, csak épen megzenésitve. S gondolatban kaczagnom kellett, hogy milyen komikus hatást tesz egy filozófus, ha el sem torzitják, csak épen megzenésitik. S mikor ez a gondolat először megfogant bennem, attól kezdve nem tudtam többé az én filozófusaimat olvasni anélkül hogy képzeletben ne hallottam volna az olvasott szöveg kiséretében a Kranz muzsikáját, ki a mi karmesterünk és zeneirónk volt. Nem tehettem róla.

Mint az Offenbach Helénája, mindezért a végzetet okoltam, a modern végzetet, melyről én valamikor regényt akartam irni, ilyen czimmel: "Körülmények". És hiszem, hogy az igazi nagy munkának, mely az emberiség nagy tragédiáját akarja megirni, ezt a czimet kell viselnie. Mert kicsinek, nagynak, parányoknak és világoknak forrása ott van, mind ott gyökereznek a körülményekben.

De Simaytól boszantott, ha tanulásra sarkalt. Valami ösztönöm volt, hogy ő is tanulatlan, de leplezni tudja. Aminthogy már az iskolában is ugy tudott tenni, mintha betéve tudná a leczkéket, pedig soha, de soha sem tanult s valamennyiünk közt ő volt a leglustább. Nem tudom, talán nem is a szavai boszantottak, de volt valami az egész emberben, ami engem bántott. Sohsem szerettem az olyanokat, akik magukat gyalázzák, mert az a hiuság legfelsőbb foka, mikor elveszszük másnak azt a jogát, hogy bennünket szidhasson s csak magunk leszünk önmagunk birái. Nem hiszek az önbirákban. Más is csalódhatik bennünk, de mi okvetlenül csalódunk magunkban. S ha nem csalódunk, akkor hazudunk magunkról. A szerénység hiuság s az önbirálat elbizakodottság. Igy érzem s nem tudom máskép hinni.

Ugy váltunk el, mint rendesen: feszülten, elfojtott haraggal. Órákig kóboroltam még a széles utakon, egyetlen vágygyal, hogy feledjek s kitörüljem lelkem táblájáról e találkozás nyomát. Néztem a boltok aranybetüs czégtábláit, az utak szélén álló harmatos padokat, a vasgerendák közé ékelt törpe akáczokat, az ég sötétjébe vesző hatalmas palotafejeket, egy-egy függönyös, de kivilágitott ablakot s iparkodtam gondolat nélkül, gépiesen sétálni. Bele akartam magam altatni az ébrenalvásba, de egy-egy kései fiakker robogása, a távolból felém hangzó óraütés zaja s olykor-olykor valami határozatlan sikolyféle, ami nyári éjszakákon fel szokott hangzani: minduntalan kizavartak a gondolattalan ébrenalvásból. Ha egy időre csend lett, ugy képzeltem, hogy a nagy távolság daczára is hallom, bár tompán és elmosódva, a vonatok dübörgését s egy-egy elnyuló fütty még megerősitett e hitemben. Elvétve találkoztam kései sétálókkal is, néhol az utczasarkon álltában szinte alvó rendőrt láttam s rövid idő mulva éreztem, hogy az utakat bolyongva nem fogok feledni. A paloták fölött a sötétség már kezdett szakadozni, egy-egy magasabb épület tornya olyan volt, mintha tejbe mártották volna s a hajnali szürkület kezdte megváltoztatni az alvó főváros képét. A metropolis kivetkőzött fekete hálóruhájából.

Fáradt lelkemben egyetlen érzés volt ébren: szégyen, hogy én kóbor artisták napi kuplé-gyárosa vagyok. Ha van tehetségem, komoly dologba kell fognom; ha nincs, hát el kell pusztulnom. De ez a csuf, utolsó foglalkozás nem nekem való. Eszembe jutott, hogy Simay, mielőtt elváltunk, O'Relláról beszélt: arról a pajkos, élni tudó, férfiak vésztőjéről s azt mondta, hogy arról kellene egy románt irni. Azt is mondta, hogy talán megpróbálja. Elhalászszam előle ezt a témát, mely elsőbbségi jogon az enyém? Eh, ha csak utmutatással, a Simay figyelmeztetésére tudnék irni, inkább nem is irok. S aztán ez az O'Rella egy közönséges, nyomorult teremtés; se hangja, se szive, csak teste s az is...

Kis szobám, melyet évek során olyan passzióval rendeztem és kedvesitettem, most szintelennek, közönségesnek tetszett nekem. Az asztalon, pamlag karján és tüköroldalakon álló majolika-apróságok, arczképek és csecsebecsék, amint az ablakon beömlő napfény elöntötte aranynyal, ugy tüntek fel előttem, mintha piszkosak, izléstelenek volnának s az egész kis szoba, mintha valami ócskásnak rendetlen, összehányt raktára volna. O'Rella nagy arczképe, mely egy nyersfaállványról nézett felém, visszataszitónak tetszett félmeztelenségével. S mindaz a sok felirásos fotografia, melyhez valami emlékem tapadt, undoritott most. Egész berendezésemet, az ajándékokat, az artistáktól kapott koszorukat, ismerős leányoktól kapott emlékeket, mikből egész gyüjteményem volt, ki tudtam volna dobni az utczára, hogy meneküljek az emlékektől, a multtól, az utczától, az egész városrésztől. Megfogott az undor környezetemtől és magamtól. Sokért nem adtam volna, ha e pillanatban ismét a régi, nyomorgó diák lehettem volna, aki hónapos ágyban lakik s hajnalban már elszökik hazulról, de elmehet egyetemre, naiv, egyszerü, mult nélkül való, érdektelen, de tisztességes emberek közé. Mert ez az én otthonom egy meleg, keleti fészek, melynek nincs egy sarokja, hol valami ne volna, ami artistákra, kalandorokra, szerelemre ne emlékeztetne.

Mialatt öltözködtem, önkénytelenül ráesett a tekintetem iróasztalomra, melyen megkezdett kéziratok hevertek. Ott volt a »Faust« megkezdett paródiája, melybe csak nehány nap előtt fogtam s a legnagyobb kedvvel. Hogy festegettem magamnak a kaczagást, amit kelteni fog! Faustot, mint vidékről fölkerült, a főváros élveinek megismerésére szomjas ifjonczot s Mefisztót, mint - vén asszonyt, aki kitartja, pénzeli a fiut, de leköti magának a Faust kezét. A kézirat lapjait összevissza hánytam s a miben még tegnap oly nagy kedvem telt, most undorodtam tőle. Egész ifjuságom, iróságom hajnalának minden ambicziója fellázadt ellene, hogy az én jövőm ez legyen: paródiák komponálása. Csak ehhez volna nekem tehetségem? Olyan tehetetlen érzés szállott meg, a minőt komikus külsejü emberek érezhetnek, kik mindenáron tragikus szinészekké szeretnének lenni. A Faust-paródiából felém kaczagott az a jelenet, hol a Meszfisztó-vénasszony elvezeti Faustot a boszorkánykonyhába, mely nem egyéb, mint fiatal leányok boudoirja, hol fogakat raknak, álhajat fonnak, szemérempirt festenek...

Az ablakon át leláttam az udvara. Milyen népek között lakom én! Piszkos, mezitlábas, kóczosfejü zsidógyerekek hanczuroztak az udvarban, a vizvezetéknél szolgálóleányok öblögettek edényeket s éles, visitó hangjuk áthasitott a fülledtségtől szines levegőn; az átellenes folyosó ablakain fésülködő, mosakodó asszonyok, feltűrt ingujju, dolgozó mesteremberek látszottak s mindenfelől utálatos konyhaszag tódult felém. Egy szabóné a kölykét verte s vad bőgése felverte az egész udvart, mig a szomszéd lakásokból egyszerre egész sereg kölyök futott ki a folyosóra, hogy szemtül-szembe lássák, mikép kinozzák társukat. A bámész gyerekek arczáról nem látszott semmi félelem vagy részvét, legfölebb az a fatalisztikus gondolat, hogy ma neked, holnap (vagy talán szintén meg ma) nekem. Mikor aztán a szabóné megunta az ütlegelést, a kis fiu odaszaladt a pajtásaihoz és nehány percz mulva már együtt nyiharásztak, együtt verekedtek lenn az udvaron, a meleg napon.

Ha fele keresetemet kellene elfizetnem lakásra, innen mégis elfogok költözni. Olyan apróságokat vettem észre, amiket eddig figyelemre se méltattam. Az egész ház olyannak tetszett nekem, mint egy istálló s olyan bűzt éreztem, hogy szinte rosszul lettem tőle. A második lépcső alján kőművesek tataroztak s ezek a mészporos, hajlott legények még intelligensebbeknek látszottak, mint a lakók. Ugy véltem, hogy ezek a kőművesek is csak azért sietnek a munkával, hogy mentül előbb szabaduljanak innen. Nagy, általános undoromban hamar elhatároztam: én is szabadulok e házból. Sőt az egész városrészből.

Elkészültem s ki akartam menni a háziasszonyomhoz, hogy felmondjak. E pillanatban az udvarról valami tompa esés zaja, aztán vad rikácsolás hangzott.

Az a kis vörös emberke, aki az utczákon czukrozott gesztenyéket szokott árulni, az a csöndes jámborképü földszintes lakó okozta a lármát. Szinéből egészen kikelve, a nagy leánya haját kezei köré csavarva, ugy állott ott, hogy első pillanatban alig ismertem reá. Görcsösen, dühtől reszkető kezekkel fogta a lánya haját s közben vad szitkokat szórt, de szavát érteni nem lehetett. Felesége, az a magas, szikár, öregedő asszony meg csak ösztökélte, hogy üsse, üsse a nyomorultat. A lakók kifutottak, az udvar megtelt gyerekekkel, az ablakok kiváncsi asszonyfejekkel s a kis vörös emberke tajtékzó szájjal csak szórta a szitkot s reszkető kezekkel csak ütött...

S mig szénfekete haja a dühös ember keze köré csavarva, hátrahuzta a fejét is: a leány összevicsoritott fogakkal, egy könnyet nem ejtve, elfojtott lihegő hangon sziszegte:

A szomszédok közbe akarták magukat vetni, de a gyümölcs-czukrozó felesége távol tartotta őket s mint egy medvetánczoltató a maczkóját; három lépésről bizgatta a férjét, hogy csak üsse tovább. Ő maga is tüzbe jött lassankint s ha a vergődő leány közelébe ért, maga is huzott rajta egyet vékony husángforma karjaival. A vörös emberke már csak morgott, a leány szinte megadta magát, csak az asszony rikácsolt most még hangosabban, mintha megfelelő zenével akarna szolgálni a csuf komédiához. Egy kőművest, aki megszánta a leányt és segitségére akart sietni, az asszony ugy ellóditott, hogy csak ugy tántorgott bele. Aztán nézte tovább a férje munkáját s ahogy az a karjait ütésre emelte, ugy emelkedett ő is egész testével. Az ember azt hihette volna, hogy tánczol.

A vörös emberke már egész testében reszketett a méregtől és fáradságtól. Még egyet ütött a lányon, aztán ellóditotta magától, hogy a kövezetre bukott. Az asszony diadalmasan, olyan hangon, mintha éneket fejezne be, kiáltott a leányhoz »ugy kell neked«; - aztán ráförmedt a szomszédokra, hogy mit bámulnak. Minden bámészkodóhoz volt egy tekintete s el tudta őket kergetni a nézésével. Az asszonyokat akik pörbe szálltak vele s azt mondták, hogy gyalázatosság igy bánni egy nagy leánynyal, majd hogy meg nem verte. Kihivóan, egész testével fölegyenesedve nézett az emberekre s aztán ügyet sem vetve a nagy leányra, ki összetört testtel emelkedett fel a kövezetről, hogy vissza se nézve, a kapu alá távozzék, bement a férje után. A lakók még egy ideig ott maradtak az udvaron, láttam heves gesztusaikból, hogy a czukrozóékról vitatkoznak, egyik-másik a kapualja felé ment, talán, hogy a szegény leány után nézzen, aztán lassan elszéledtek s a széles udvaron nem maradt más, csak nehány szolgálóleány s egy pár hanczurozó gyerek.

Undorral fordultam el az ablaktól. Mintha ezzel a most látott, brutális jelenettel egész eddigi életem lépett volna fel ellenem, vádolva, hangos itélettel. Lelketlen, buta, vagy rosszakaratu népek között éltem s nem is vágytam ki közülök. Egy nyomorult idill, amiben egy csöppje van a poézisnak, e pillanatban el tudott volna ragadni. Egy kolduló leányt, ki nem mesterségből, de kinos kényszerüségből üzi a koldulást, csodálni, szeretni tudjam volna most s egy igazi, lélekkel biró embert szerettem volna látni, hogy a szivemre öleljem.

Ha véletlenül eszembe nem jut az én édes özvegy anyám, aki most talán gyengülő szemeivel kötözget és rám gondol, megundorodtam volna a világtól. Vannak az embernek perczei, mikor ugy jár, mint aki valami rosszat izlelt s egy hétig rossz tőle a szája ize. Ez a meztelen, lélek nélkül való, csuf élet, mely körülöttem folyt, egy darab időre elvette a kedvemet az egész élettől.

Kimentem az utczára s szándékosan bele vegyültem a legnagyobb tömegekbe. Az az érzés, mely már tegnap óta fojtogatott: a feledni-vágyás, az uj életczél keresése, még jobban urrá lett szivemben. Hiába akartam magammal józanul beszélni; mikor az embernek semmi baja, nincs gondja a kenyérre, még bizonyos becsülést is élvez, legalább abban a körben, melyben nap nap után megfordul, - mért nem tud akkor megnyugodni? Egy keleti bölcs egyszer azt mondta, hogy mig a nap rá is süt, a föld neki is terem s akadnak férgek, melyek tőle épugy félnek, mint ő a nála nagyobbaktól: addig nincs oka zugolódni s nincs oka kétségbeesni. Mért nem tudok én ilyen józan bölcseletbe belenyugodni? Mért kell nekem vele törődnöm, hogy milyen rut világ van köröttem, ha a föld nekem is terem s a férgek között nem én vagyok az utolsó? Éreztem, hogy mindennek az az oka, hogy Simayval beszéltem, aki megint egy uj körre figyelmeztetett. Nekünk, alantas, kis embereknek a világ apró kis körökből áll: mindegyikben megelégedettek tudunk lenni, de csak addig, mig mást meg nem ismerünk. Ha uj kört vettünk észre, s látjuk, hogy abban is élnek, tán jobban is élnek: addig kinlódunk, mig abba is bele nem jutottunk. A macskák nyalánksága van meg bennünk, mely ott hagyatja velünk a meglevő ételt, melynek jóságát már kipróbáltuk s kerget másik után, mely talán rosszabb, mérgesebb, mint az, melyet ott hagytunk.

Uj világba, uj környezetbe, uj czélokért vágytam. A déli nap erősen tüzött rám. Gépiesen indultam az ebédhez s féluton elhatároztam, hogy nem megyek rendes helyemre, inkább egyedül ebédelek. Ugy is tettem. A rendes kávéházamat is elkerültem, aztán kószálni indultam a külvárosokba, most épülő utczákba, elhagyatott, gyöptől fölvert üres telkekre. Itt éreztem jól magamat, azokon a helyeken, hol uj világot épitenek puszta romok fölé. Ez harmóniált az én égő vágyammal. Mindent el szerettem volna pusztitani lelkemben, kiirtani belőle régi vágyat, régi emléket, régi szerelmeket és kezdeni uj, egészen más életet.

Mikor későn este hazamentem, a sötét lépcsőházban valaki megfogott. Az a fekete leány volt, akit délután az udvaron ugy elkinoztak. A két szeme világitott, mikor a karomat megfogva, suttogni kezdett:

- Az anyám fel fogja keresni, azt mondtam neki, hogy magukhoz akarok menni, énekesnő leszek. Mondja, hogy van tehetségem, hogy sokra vihetem, hálás leszek.

A sötétben a fogai ragyogását is láttam. Mint egy gyermek, megcsipett, egyet kaczagott s aztán elfutott.

Azt hittem, ha futom az embereket s kerülöm régi környezetemet: feledni fogok és meggyógyulok. Pedig ilyenformán mindjobban elkeseredtem. De mikor másnap este elmentem az intézetbe, megnéztem a művészeinket, meghallgattam Koppot, O'Rellát, a Kranz muzsikáját s ott találtam magam ujra az én régi, fesztelen, jókedvü közönségem körében: föléledtem s visszakaptam régi kedvemet. Nagy kujon az a Kopp, az ő gonosz mimikájával és bámulatos mókáival. S O'Rellában is van valami vad báj, ami el tudja ragadni az embert. Ujra el tudtam képzelni, hogy Faust-paródiám hatni fog. S mikor előadás után elmentem a »Tigris«-be, a Kopp első gorombasága visszaadta régi kedvemet. Az ördögbe is, millió bolond között az a legbolondabb, aki elégedetlen.

A háziasszonyom azt mondta, hogy a czukrozó felesége keresett. Hát csakugyan hozzánk akar az a lány jönni!

Megvártam a délutánt s mikor láttam, hogy a vörös emberke gesztenyéivel, fügéivel, melyek egy hatalmas bádogkorongon voltak rózsákba rakva, elindul rendes körutjára, lementem a feleségéhez.

Alacsony kis konyhán kellett keresztülmennem, melyben valami édeskés, égett czukorillat csapott meg.

A kihült tüzhelyen száradó, sziruptól fekete edények állottak, mig a falakra felakasztva és az ablakfán ugyanolyan bádogkorongok hevertek, a minőben a kis vörös Wald a czukrozott gyümölcsöt széthordta.

A korongok szinte violaszinüek voltak a sok surolástól, amint a lerakódott czukorrétegeket le akarták venni róluk s homályos felületökről amolyan szabálytalan rózsák ragyogtak, aminőket a horzsolópapir szokott karczolni a bádogedényekre. Szirupos üvegek, gyümölcsös dobozok, czérnával összefont tollkenők állottak még most is az ablakban s az egész konyhában nagyobb volt a rend, semmint vártam. Csak a légyraj, melyet a sok édesség illata vonzott az alacsony konyhába, zümmögött kiállhatatlanul, s az a friss mészszag volt kellemetlen; mely a dolgozó kőmüvesek felől hatolt be a nyitott ablakon.

A szikár, magas asszony meghallhatta lépteimet s kinyitotta az ajtót. Mikor megismert, tulságos alázattal sietett elém. Ő is tisztább volt, mint rendesen s magas frizurája szinte tánczolt, mialatt beszélt.

- Jézus Mária, Servenyák ur maga fáradt le hozzám! Erre, erre tessék. Jaj, hogy bocsájtom én ezt meg magamnak! Már többször voltam fenn, de mentem volna százszor is. Hiszen nem mondani, kérni akarok valamit. Jaj, jaj...

És ugy nyögött, mintha sirni szeretne. Azt hitte, hogy most már nem fogom teljesiteni a kérését, mert nekem kellett lefáradnom hozzá. Valami, furcsa szokása volt: mielőtt beszélni kezdett, homloka és a szemöldöke valósággal tánczolt s torkából valami csodálatos, csuklásszerü hang jött ki, mintha sirást előzne meg. Pedig minduntalan tartott kisebb szüneteket, aztán nyögött, csuklott és ujra beszélni kezdett. Közben egyre dolgozott. Kissé tulságosan magas termetét egy perczre sem láttam fölegyenesedve; folyton hajladozott s hol egy széket törült le, hol czigarett-véget, hamvadt-fejü gyufát vett fel a földről s dobott ki az ablakon. Minden porszemért, melyet elfujt, minden kis igazitásért, amit a szobában végzett, ezerszer bocsánatot kért, mialatt persze mindig hallatta azt a csuklásszerü hangot. S mikor már végre leültünk, akkor volt igazán zavarban. A két hosszu karját a szó szoros értelmében a szék karfája mögé fonta s nagyot lélekzett.

Aztán nagynehezen kinyögte, hogy a nagy leánya miatt akar velem beszélni. Sokáig habozott, de most már belátta, hogy nem halaszthatja tovább. S folytonos csuklás, köhögés és bocsánatkérés között kezdte elbeszélni egész történetét, melyből nekem meg kellett értenem, hogy mit akar a lányával. Ez a történet pedig nem volt egészen rövid s még bevezetéseket is tudott hozzá...

- Ott kezdődik - szólott, - hogy nekem sohasem kellett volna Waldhoz mennem. De az Isten azzal veri a szegény embert, amitől legjobban fél. Ezzel az én istentelen hosszu testemmel irtóztam, hogy valami alacsony ember felesége leszek, ami előre kész nevetség. S csakugyan a Waldé lettem, aki másfél fejjel kisebb nálam. Egész életemben csak meghajolva mertem járni s mégis csak kinevettek bennünket. S ha még csak ennyi lett volna. De nevetség volt a szomszédoknak, akár ő szidott engem, akar én őt. Mert csufság az, hogy a férj olyan csöpp legyen, én meg ilyen hóri-horgas. Addig nevettek rajtunk, addig csufondároskodtak, mig Wald elkeseredett s verni kezdett, amin a szomszédok még inkább kaczagtak. - Hát tehettem én róla? S mégis engem okolt mindenért.

- Megvárta, mig a szomszédok lefeküdtek s akkor vert meg. Utoljára nem is jött haza, csak éjjel, mikor mindjárt hozzá is foghatott a veréshez. Szidott, azt kiabálta, hogy az ilyen meszelőnek a vizbe kéne magát ölnie s nem itt maradni az ő szerencsétlenségére. De hát csak nem ölhettem el magamat? Ott volt a két gyermekem, kire hagyjam azokat? Mert ha ők nincsenek, bizony csak beleugrottam volna a vizbe.

- Velük vigasztaltam magamat, mig Wald ivott és korhelykedett. Már nem igen volt mit ennünk, a mink volt, lassacskán bevittük a zálogházba én is valamit, ő is valamit s azután éheztünk a gyermekeimmel. A mig lehetett, hallgattam, de végre is csak meg kellett mondanom, hogy nincs kenyér a háznál. Éjjel, mikor hazajött, a sötétben egyszerre megszólaltam: »Wald, a két gyereked éhezik!« Wald azt mondta, hogy jól teszik. Elnyomtam a sirásomat s reszketve mondtam tovább: »Wald, ha te tovább is lumpolsz s nem dolgozol, mi itthon éhen halunk«. Wald azt mondta, bár már látná. Mert igy beszélt velünk. Hát mit csináltam volna? Kijártam a legutolsó utczákba, a két porontyomat magammal vittem és koldultam. Igen, voltam én már koldus is, azért mégis itt vagyok. Megesett, hogy csuf télidőn félnapig elálltam egy sarkon, mig nehány krajczárt kaptam. Egyszer mind a két gyerek elkezdett sirni mellettem - akkor már nagyobbacskák voltak, a lány már hatodik évében járt - egyszerre csak arra felé támolygott Wald. Rám förmedt, hogy már az utczán is utána lesek s én hallgattam, mert nem akartam neki elárulni, hogy nem utána lestem, hanem fél napja állok ott - koldulni...

Az asszony felállott. Egy szekrényből fehér kendőt vett ki, azzal törölgette a könnyeit. Aztán megint hallatszott az a csukló hang, a nyögés, a szemöldöke elkezdett tánczolni s folytatta:

- Egyszer csak azt mondja nekem Wald, hogy hát az én gyermekeim nem tudnának-e tojáson tánczolni? Ránéztem, hogy tán megbolondult. De attól kezdve nem lehetett a fejéből kiverni, hogy az a két gyerek az egész familiát eltarthatná, ha tojáson tudna tánczolni. S elkezdte őket tanitani. Varrt nekik zsinóros magyar ruhát, tanitotta solotánczra, körmagyarra, s tenger verés közben arra is, hogy tojás-sorok között végig tudjanak tánczolni. Egész jókedvü lett, mikor e dolog menni kezdett. Még hozzám is akadt egy-egy jó szava. S egy este azzal állitott be, hogy a gyerekek másnap délután előadást fognak tartani a kis parkban. Az engedélyt megszerezte, közönség is lesz. Nem tudom én azt elmondani, hogy milyen kinokat állottam ki; ha valaha ezt az én lányomat férjhez adhatom, az esküvő előtt nem leszek izgatottabb. Hát - jól sikerült. Wald egészen boldog volt, mikor este az összegyüjtött krajczárokból tiz forintot olvasott össze. Jó kedvében vacsorát hozatott, bort is meg sajtot. Ráment a pénz fele. Nem törődött vele. Kijelentette, hogy körutra indul a gyerekekkel az egész országba s majd hoz haza pénzt, de sokat. És hozott is. Ördögadta kölykei, tetszettek mindenfelé - mert nem utolsó gyerekek ám - s Walddal nem lehetett birni. A mesterségét feladta, csak a gyerekekkel utazott. Hiszen jó életünk is volt, de egyszerre a gyerekek nőni kezdtek s hosszura nőtt gyerekektől már valamicskével többet követel a világ. Wald észrevette, hogy a körmagyar meg a tojástáncz már nem kell s aztán ujból kezdődött a régi rossz világ. Engem szidott, mert a gyerekek nőttek, azt mondta, hogy a gyerekek rám ütöttek, olyan hórihorgasok, mint én.

- Megint megvert. Nem volt se gyerek, se mesterség. Wald ivott, verekedett, lumpolt. Hát mért huzzam? Utoljára arra gondoltam, hogy gyümölcsöt fogok czukrozni s Wald majd kijár vele a városligetbe. Abból is meglehet élni. S igy élünk.

- Ez a leányom. Szép leány, ugy-e? Wald most szereti, de azt mondja, hogy még kiállhatatlanabb lesz, mint én. S ez a gyerek még vad is, csatangol, senkire se hallgat. Az apjának tegnap meg kellett vernie. Este bekullog hozzám, azt mondja, hogy ő artista lesz; ha nem engedjük, megszökik. Hát mit csináljak? Nem elég nekem Wald, még ezt a gondot is a nyakamra vegyem? Tanácsoljon - nyögte bőséges könyek között - tanácsoljon...

Zavarban voltam. Egy pillanatra feltűnt előttem egész meztelenségében ez a mi szines, könnyü buborék-világunk, az ő átaludt napjaival, villanyos fénytől fehér éjszakáival, jókedvű lányaival, léha embereivel; láttam erkölcseit - ha erkölcsök, - tréfáit - ha tréfák, - életét - ha élet - s megijedtem, hogy én egy siró asszonynak tanácsoljak: engedje-e közénk a lányát vagy sem. Aztán eszembe jutott az a jelenet az udvaron, mikor a kis vörös Wald verte a leányt s az asszony közbe sivitotta: »éjszakákon csatangolni? Üsd!« - majd az a jelenet a lépcsőházban, mikor a leány megcsipett s a fülembe sugta, hogy fogjam pártját, hálás lesz... Végre is vannak kövek, melyek megindulnak a hegyről és feltartani nem lehet. Azt mondtam az asszonynak, hogy elviszem leányát az igazgatónkhoz és gondját fogom viselni.

Szilber Hektor, a dalcsarnok tulajdonosa, épen csak annyit kötött ki, hogy a Wald-leány tanuljon meg három-négy tetszetős nótát s szerezzen magának ugyanannyi mutatós kosztümöt, hogy tisztességgel a közönség elé állhasson: egyébként neki mindegy, ha azt a husz-huszonöt forintot, amit az apró csillagoknak egy hónapra szánt, a Wald-leány kapja. Elvittem magammal a leánynak egy arczképét és Szilber, mikor futólag megnézte, ugy találta, hogy ez a lány valamikor a programm második felében is szerepelni fog. Ami azt jelentette, hogy a Wald-leány még karriért is csinálhat. Különben az egész dolog az artisták között a legcsekélyebb szóbeszéd tárgya sem lett, éppen csak Kopp boszantotta meg egy perczre O'Rellát, az ő kesernyés hangján vetvén oda: »no édes, a te ágyadat is vetik már, szebb csillagra akadt Servenyák«. O'Rella ezen a próbán valamivel szeszélyesebb volt és egyszer sem akart rám mosolyogni, de egyéb hullámot aztán nem is vert az én kis pártfogoltam szerződtetése.

Zongorát béreltem s Koppal meg Kranzzal, a karmesterrel megbeszéltem, hogy délutánonkint feljönnek hozzám, hogy a Wald-leányt kitanitsák. Az én garszon-szobám egyszerre hangos lett. Mikor az ebédtől hazamentem, a Wald-leányt már rendesen ott találtam, mert azt a privilégiumot már az első napon kivette magának, hogy szobámba bármikor bejöhessen. Nekem e kis szabadság ellen nem volt kifogásom, mert a leány nem élt vissza s azt hiszem azt se bántam volna, ha visszaél vele.

A lányban határozottan sok volt, ami tetsző. Nem volt valami magas, de a kopott ruhában is formás, szemrevaló volt, nagyon édesen tudott nevetni s a szemében volt valami, ami az embert megfogta. Azonkivül a folytonos vigsága is jól esett; az ördögbe is, én olyan régen hallottam becsületes, igazi kaczagást, hogy egészen bolond lettem, ha ezt a leányt kaczagni hallottam.

S értett hozzá, hogy mulattasson. Kitünően tudta persziflálni a környezetét. Az ő pajkos utánzataiból megismertem az egész udvar lakosságát, kinek-kinek szeliden torzitott gyöngéivel együtt. Ahogy ez a leány a vaskereskedőnét utánozta, ki az első emeleten lakik, ahogy nehézkes mozdulatokkal mutatta, hogyan kél és hogyan fekszik ez a mázsás, kényelmes asszonyság, azon holtra kaczaghatta magát az ember. Néha-néha a saját szüleit is utánozta s kivált az édes anyja csukló, bocsánatkérő beszédmódját csalódásig hiven eltalálta. Már a második napon egészen bizalmas volt, otthon érezte magát nálam s mikor a zongorát elhozták, a szolga »nagyságá«-nak szólitotta. Azt hitte a derék ember, hogy a Wald-leány a feleségem. A leány majd kiugrott bőréből örömében.

Kopp és Kranz nagyon tetszettek neki. Kivált az öreg Kopp, aki szokása szerint jókora gorombasággal kezdte az ismeretséget. A leány nem ütődött meg az öreg hangján, hanem felajánlotta neki, hogy tegezze. Kollegák közt ugy illik s ő most már - akárhogy mérgelődjék Kopp - bizony csak kollegája. Kopp azt felelte, hogy nem bánja, tegezve sokkal könnyebben megy a gorombáskodás s a leány még biztatta, hogy ki vele, bizonyitsa be. Ilyenformán az öreg komikus hamar megszerette a vadóczot s ezt ki is mutatta azzal, hogy kegyetlenül megcsipkedte, ha csak közelébe fért.

A próbák vigan folytak. Kranznak volt nehány uj keringője, amikhez én hamarjában szöveget irtam s délutánonkint eljátszotta őket a zongorán mialatt a Wald-leány egészen melléje huzódva próbálta emlékezetében tartani a csinos melódiákat. Kopp az egyhangu próbálgatások közben nem egyszer kifogyott a türelméből s bolond megjegyzéseket tett, amiken a leány ugy kaczagott, hogy az éneket abba kellett hagynia. Ilyenkor Kranz teljes passzióval játszotta tovább a maga vidám keringőjét, mig a Wald-lány ráütött a komoly képet vágó komikusra:

Aztán rettenetes komolysággal szivta a pipáját, mert pipa nélkül alig látta még közönséges halandó. Ha a leány egészen közel hajolt hozzá, ugy tett mintha megijedne.

Ilyenkor a Wald-leány megcsókolta s Kopp a szemébe fujta a pipafüstöt, hogy elkergesse. Félreforditott fejjel, a füstben egészen szürke arczczal ült s ugy jegyezte meg:

Az öreg csakugyan nem szerette, ha a családjáról beszéltünk. Amilyen megrögzött artistának látszott a viselkedéséből, olyan jámbor nyárs-polgár volt a családja körében. Az egész komédiásságot nem vette egyébnek kenyérkeresetnél és vidám volt és komédiázott, ahogy a becsületes csizmadia lábbelieket varr, hogy megélhessen belőle. De a familiáját mindig távol tartotta az artista-világtól, ahogy egy kis pénzre szert tett, a tisztviselő-telepen egy kis házat épittetett magának s kiköltöztette a családját, hogy soha közelébe se jöhessen az artistáknak. A felesége, ki egy becsületes kereskedőnek leánya volt, künn a kis házikó mellett kertet művelt, apró jószágot nevelt s amióta gyermekei megnőttek, soha el nem jött a dalcsarnokba. Még a férjét se nézte meg. Ha valaki véletlenül odahaza lepi meg Koppot, amint segit a feleségének az apró jószágot ellátni, a gyerekeket öltöztetni s mindenféle házidolgot végezni, el sem képzelte volna, hogy mi lehet ez a beretváltképü, becsületes ábrázatu öreg ur. A tisztviselő-telepen egyszerre levetette magáról a komédiást s a beszéde is olyan tiszteséges volt, mint egy falusi plébánosé. Ha a »Tigris«-ben emiatt néha gunyolódtak fölötte, igen dühbe jött.

- Kinek mi köze a familiámhoz? Talán olyan gazembernek neveljem a porontyaimat, mint ti vagytok? Elégedjék meg az ördög veletek és én velem.

- A fiam olyan becsületes hivatalnok lesz, el sem képzelem, hogy ne rösteljen a szemem közé nézni. A lányom pedig... Honnan adok én neki annyi pénzt, hogy megbocsássa nekem, hogy az apja mertem lenni? Mondom nektek, az olyan kutyák, mint mi vagyunk, ne vegyenek el becsületes asszonyt...

Az artisták között Kranzot szerette legjobban. Ez a fiatal karmester olyan tisztelettel játszott a zongorán, mint ahogy szerelmes ifju az imádottjával beszél. Valamiképen rokonnak érezte magát az ideális muzsikussal, aki nekünk parodisztikus énekeket, banális kuplékat szerzett, de szabad idejében egészen más muzsikának élt. Azokban a ritka pillanatokban, mikor nem folytattuk a csarnokon kivül is a komédiát, titkolódzva megvallotta, hogy egy fiatal iróembertől librettót szerzett és operát ir. Kopp ugyan azt mondta neki rendesen, hogy szamár, de mégis legjobban vonzódott hozzá.

A Wald-leány csodálatosan hamar megismerte ezt a két embert s ahogy megismerte, megtudta nyerni magának. Hogy artisták közé megy, azt ugy tüntette fel, mintha csak a szegénysége miatt tenné, s ma is emlékszem a beszélgetésre, melyet egy próbán Koppal folytatott.

S abban igazat mondott a leány, hogy az apja mit sem tudott az ő vállalkozásáról. A kis Wald aki tojásokon tánczoltatta a gyermekeit s dühös volt, mert nem élhetett a gyermekeiből, mert neki dolgoznia kellett, valósággal szerelmes volt a kényelembe, de abba még sem egyezett volna bele, hogy a leánya - szépségéből éljen. Legalább egykönnyen nem. Szivesen uszott volna a magasban, mint a parafa, de mindenesetre jobban szerette volna, ha tiszta víz tartja fenn, mint hogy valami mocsár vize fölött uszszék. A felesége külön meg is kért, hogy az öreg előtt titkoljuk egyelőre a leány dolgát; elég jókor fogja megtudni ugy is.

A szegény asszony remegett attól az órától, mikor Wald megtudja, hogy leánya artistanő lett, mert a kis Waldban nagy harag rejtőzött s valamelyes tettlegesség nélkül nem fog az az óra elmulni. A minap is - ez volt az udvari jelenet - irgalmatlanul elverte a leányát, mert egy este elszökött és későn jött haza.

Minden délután megvártuk, mig a kis vörös Wald a czukrozott gyümölcsökkel elindul a városba s csak akkor kezdtük meg a próbát. Egy-két hét mulva a Wald-leány három keringőt már egészen csinosan énekelt, Kopp megtanitotta mozogni is, a kosztümöket megcsináltattam neki a magam költségén s egy napon szólottam a direktornak, hogy az uj énekesnő felvehető a programmba.

Bolondos jó kedve lett a leánynak, mikor az utczasarkokra ragasztott vörös plakátokon meglátta a nevét. A plakát ugyan »kedvelt bécsi énekesnő«-nek mondotta s ő még életében sohasem volt az osztrák fővárosban, de mikor megmagyaráztam neki, hogy az ilyen kis hazugságok nélkül ezentul már el nem lehet, könnyen beletörődött. Még meg is próbálta a bécsi kiejtést utánozni s pompásan ment. Egész délután nálam volt a szobában s alig találta a helyét. Egyik pillanatban felugrott a pamlagra s mintha a szinpadon volna, formás hajlongásokkal énekelte a maga nótáit, majd - ha én betetőzve a bolondozást, tapsolni kezdtem - leugrott hozzám s a nyakamba csimpajkodván, szinte sirva fogadta, hogy sohsem felejti el nekem, amit érte tettem. E perczben egy láz volt az egész leány, égett a szeme, melyet rám vetett s tüzelt az arcza, melyet az enyémhez szoritott. S én valami különös lángot éreztem magamban, mintha ez a leány szeretőm volna, akit csak azért nem imádok még, mert előbb trónusra kell emelnem, mint a bálványt, hogy aztán leboruljak előtte s megcsókoljam a lábát, a ruhája szegélyét.

Mig az est leszállott, teljesen megváltoztam. Ugy akartam a leányt az első próba elé vinni, hogy nem fogok azzal törődni: sikerül-e a debut-je, vagy sem; s most éreztem, hogy sikerét vagy kudarczát a magaménak fogom ismerni. Az első fellépés izgató hangulata erősebben fogott meg engem, mint a leányt, ki hét óra után gondtalanul kapta magára kopott köpenykéjét s nagy kalapja alól mosolygó arczczal mondta, hogy készen van, mehetünk a vesztőhelyre.

A csarnok alacsony kapujából fehér villanyos fény ömlött ki a nedves aszfaltra. Bérkocsisok, egyenruhás szolgák, hordárok, suhanczok és rossz nők ácsorogtak a fehér fényben, a kapu alatt fecsegő nyárspolgárok bámulták a kifüggesztett arczképeket, asszonyok nézték az O'Rella trikós fotográfiáját, mások a programmot betüzgették s a pénztár előtt a direktor beszélgetett a jegyszedővel. Bemutattam neki a Wald-lányt s a direktor egészen hideg maradt. Kopott ruhájában, a formátlan nagy kalap alatt nem is volt szép ez a leány s éreztem, hogy reszket is. Most kezdett rajta erőt venni a láz, a félelem. Tovább vezettem s valamit szóltam hozzá, bátoritásul.

- Félek - suttogta a leány s a sötét folyosón, mely a szinpadra vezetett, erősen belém kapaszkodott.

A szinpadon még csak a szolgák futkostak. A dekorácziókat rendezgették. Egy-egy nagyobb öltözőből, hol az apróbb csillagok közösen öltözködtek, kaczagás, frivol beszéd hangzott ki, a nézőtérről, hol nehány koránjövő vendég már sörözgetett s pinczérek szaladgáltak, határozatlan zsongás hatolt fel hozzánk. A Wald-leány reszketett a karomban. Megállapodás szerint a Kopp külön öltözőjébe vezettem s az öreg már ott várt bennünket. Egy festékes köcsögöt emelt magasra s azzal üdvözölte a reszkető leányt.

- Jó estét Kopp bácsi, szólt a Wald-lány s a fogai majdnem összeverődtek.

- Pfuj, te bolond - förmedt reá a vén komikus - hiszen te félsz! Majd mit mondok neked... Talán az az ötven vastagfejü bugris és disznókereskedő ijeszt, aki a közönséged lesz? Azok inni fognak és legföljebb felkiáltanak hozzád, hogy vékony lábad van, de különben nem fognak sem tapsolni, sem pisszegni. Tudod, ki lesz a te közönséged? Husz pinczér, öt jegyszedő, három virágárus-leány, meg én. Mi pedig tapsolni fogunk, nyugodt lehetsz. A három nótádat el fogod énekelni, ha bele is halsz. Különben ne nézz sehova, csak arra a kis hajóra hátul a bejárásnál, oda kacsints, oda énekelj. Ott fog ülni a direktor. Az a legnagyobb szamár közöttünk s ha neki tetszettél, minden jól van...

A Wald-leány még reszketett, de arczára a hangtalan kaczagás kedves pirosságot festett.

- Kiállok a publikum közé s felszólok majd valamit. Ha nem is fogod megérteni, te csak nevess és dobálj felém csókokat. Aztán ne félj.

Ez csakugyan a legnagyobb gráczia volt. Mert ha az öreg komikus, akit mindenki szeretett, a publikum láttára valakivel foglalkozott, azt a közönség is jó szemmel, mosolyogva nézte. Ha a direktor valakit divatba akart hozni, sokszor ráparancsolt Koppra, hogy a nézőtérről segitsen neki s ez a mód még mindig bevált? A Wald-leány tehát csakugyan nyugodt lehetett s én - szinte öntudatlanul - megszoritottam a bolondos öreg kezét.

- Ugy? Te köszönöd? Tán már bele is bolondultál? No hát egészségedre váljék.

Azzal távozott. Egyedül hagytam a leányt az öltözőben és ott sétálgattam a gázzal világitott szük folyosón. Artisták, artistanők érkeztek, megszólitottak és beszélgettem is velük, a szinpadról, a nézőtérről felém hangzott a megszokott lárma és zsongás, olykor-olykor a Wald-leány is kiszólott hozzám az ajtón át, s én talán még életemben sem voltam olyan izgatott, mint mostan. Nem tudtam, mi a bajom. Féltem és nem tudtam, mitől. Ma tudom: azt latolgattam magamban, hogy mitől kell jobban tartanom: ha sikert arat vagy ha megbukik a Wald-leány? Mert ha bukik, az enyém lesz, ha győz - vajjon akkor kié lesz? E pillanatban már szeretni kezdtem a leányt s már féltettem is. Abban a monoton zajban, melyben összefolyt a szinpad és nézőtér lármája, abban a forró levegőben, melyet emberek és lángok hevitettek, abban a szűk folyosóban, melyből a jövőbe akartam látni: már féltékeny voltam az egész világra...

Rosszul kifestve, szégyenlősen bujt ki az öltözőből s szinte odaesett a karjaim közé. A fényes, zöld kosztümből ragyogva vált ki formás válla s az a soványkás, de rendkivül csinos arcz, mely e perczben alig látszott egyébnek két nagy, szégyenkező szemnél. Izgatottságában s tapasztalatlanságból roszszul festette ki a szemeit s az orra olyannak látszott, mintha krétából volna. Hamarjában oda hivtam egy kiszolgált artistanőt, ki szerződés nélkül ácsorogva, mostanában minden este feljött a szinpadra s az ő segédkezése mellett rendbe hoztuk a Wald-leány arczát. Ugy türte szegény, mintha nem is az ő arcza lett volna. Csak egyszer szólalt meg.

- Ugy-e, Péter, ha egy halottat festenének igy be, azon sem látszanék meg, hogy halott?

Bátortalan voltam magam is, de bátoritottam. Tudja az ördög, honnan szedtem, de hamarjában bolondos históriákkal hozakodtam elő, melyek mind az ilyen első fellépésekre vonatkoztak. Eszembe jutott egy kis vörös zsidó lányka, aki fehérre puderezett hajjal, mélyen kivágott s egészen rövid ruhában ugrott ki a közönség elé s aki egész sikerét annak köszönhette, hogy nagy buzgóságában le talált lépni a zenekarba, ami pedig elég mély lépés. De szerencsére nem történt baja s a publikum bolondul tapsolt, pedig a leánynak nem volt hangja s a szépsége is fogyatékos volt. Nem kell a közönségtől félni s ha félnek tőle, - amilyen kiszámithatlan a publikum - még az is tetszhetik neki.

A zenekar valami egyveleget játszott, a közönség moraja erősebben hangzott fel s a rendező felénk tartott, hogy szemlét tartson a Wald-leány fölött. Nehány percz mulva felgörditették a vászonkortinát s a leány egy kétségbeesett pillantással kisietett a lámpák elé.

Erős morajt hallottam. Aztán Kranz dirigálni kezdte a keringőjét s egyszerre kedvesen, recsegően hatolt hozzám egy hang, mely a nézőtérről jött.

A kulisszák mögül kitekintettem a szinpadra. A Wald-leány bátran, mosolyogva állott a lámpák előtt s mikor a Kopp pajkos felszólalásait meghallotta, egyszerre kaczagni kezdett hosszan, édesen. S mondottam már, hogy a Wald-leány kaczagása muzsika volt: édes és bóditó, mint a pezsgő, s magával ragadott. Láttam, mikor a közönség abbahagyta a sörözést, egyik-másik látcsövet vett elő, nézegettek Kopp felé, s aztán már nevető arczczal fordultak a lányhoz, ki nyitott szájjal, a karjait arcza felé emelgetve kaczagott. Vele nevettek s mikor a Kranz pálczikája megadta a jelt s a leány meg kaczagó szemekkel énekelni kezdett, az asztalok mellől derülten figyelték. Az első strófa után Kopp ujból felszólalt:

A leány megint kaczagott s most már az egész közönség vele nevetett. A Kopp manöverje alkalmat adott a leánynak, hogy kaczagjon s ez a kaczagás, meg a gyerek csinoska arcza, formás teste megtették a többit. Nemcsak a pinczérek tapsoltak, hanem a közönség is. Szédülve, ragyogó arczczal bukott a karjaimba a leány, mikor az első szám után szokás szerint a kulisszák mögé kellett vonulnia.

- Szép vagy - sugtam s azt hiszem, meg is csókoltam. Tapsok hivták, a rendező küldötte, s most már bátran, nevető arczczal futott a szinpadra. Nem féltem többé, a Kopp gondjaira biztam a leányt s lesiettem a hajóba, a direktorhoz.

A direktor ülve maradt s egész kritikája egy kérdés volt, melyet közönyösen tett:

O'Rella mérgesen nézett reá, mert ez a kérdés annyit jelentett, hogy a kicsikét a kényesebb izlésü, nagyobb igényü publikumnak is be kell mutatni, mely csak a második szakaszra szokott megérkezni. Melléje ültem a direktornak s együtt hallgattuk a Wald-leányt, ki kellemes kis hangjával egy komolyabb melódiát énekelt s hogy Koppot közelében tudta, már egész bátran viselkedett. Valami friss illat áramlott a leányból vagy csak én éreztem ugy, de ugy élveztem, mintha valami kész művésznőt hallottam volna. Pedig O'Rellának igaza volt, hogy a Wald-leányban van még egy fadarab, mely nem engedi kedvesen, szabadon mozogni.

- Föl lehet léptetni tiz óra után is. Csak ékszereket szerezzen s valami ostoba frátert.

Visszasiettem a szinpadra s a Wald-leány félig kaczagva, félig sirva borult a nyakamba. Koppot, aki szintén feljött hozzá, ugy összecsókolta, hogy az öreg levegő után kapkodott. Nem találta helyét a leány, az a kis siker egészen mámorossá tette, a szeme izzott, mintha szerelmi lázban égne s bennünket azzal traktált, hogy engedjük ujból a szinpadra, most akarja csak igazán megmutatni, hogy mit tud. Kopp azt mondta neki, hogy semmit sem tud, s jobb lesz ha leszáll a lóról. S most a leány egyszerre elérzékenyedett, a másik végletbe esett, hálálkodni kezdett s kevés hija volt, hogy kezeinket meg nem csókolta. Az öltözőbe kisértük s a leány gyorsan vetkőzni kezdett.

A Wald-leány hamar elkészült. Ugy rémlett, hogy most szégyenkezik a kopott ruhában s nógatott, hogy siessünk haza. Azzal indokolta, hogy kilencz órára otthon lesz az apja s annak még nem szabad tudnia, hogy leánya artistanő lett. Megcsókolta Koppot s mialatt a szinpadon egy jongleur kezdte előlről a maga megszokott produkczióit, a karjaimba kapaszkodott, hogy kisérjem.

A kapu alatt a direktorral találkoztunk. Megcsipte a leány állát s az ő hideg arczával csak azt jegyezte meg:

Haza mentünk. A hosszu Waldné kisirt szemekkel, izgatottan várt bennünket a ház előtt s mikor a leány kaczagva borult a nyakába, a hosszu asszony meggörbülve, omló könnyek között szorongatta a kezeimet.

És csuklott, nyögött, bocsánatot kért, szokása szerint. Bekisértem őket abba az alacsony udvari lakásba s aztán felsiettem lakásomba. Különös érzések vettek rajtam erőt. Mintha én léptem volna fel először. Mintha az én jövőm dőlt volna el ezen az estén. Semmi kedvem sem volt, hogy elmenjek a »Tigris«-be, még azokra az irigy, egykedvü és gonosz megjegyzésekre sem voltam kiváncsi, melyekkel a szerencsés és kevésbbé szerencsés artisták és artistanők a Wald-leány debutjét megitélik: le akartam feküdni és álmodozni, mint egy kis leány, mint egy hóbortos ostoba gyermek. S mikor a lámpát eloltottam, mikor nyitott szemekkel feküdtem a sötétben, egyszerre előttem termett a Wald-leány az ő fényes, zöld kosztümjében, az ő édes kis testével és meleg esőként omló kaczagásával. És egész éjjel éreztem, hogy ezt a leányt szeretni fogom, ez a leány nekem még sok keserüséget fog okozni...

Minden este föllépett s egyre bátrabb, egyre kedvesebb lett. Egy délelőtt, mikor a Faust-paródiámból próbát tartottunk, a direktor hozzám jött s száz forintot nyomott a kezembe.

- Adja annak a leánynak. Ezentul ennyit kap havonkint. O'Rellának egy szót sem az egészről.

Tudtam, hogy az öregnek viszonya van O'Rellával s egyelőre nem szabad más primadonnát szimatolnia, pedig Szilber Hektornak ez mániája volt. Mindig azt állitotta, hogy egy primadonna három hónapnál tovább nem kell a közönségnek. (Ami félig igaz is, de a vén róka ugy gondolta, hogy egy primadonna, ha a legszebb is, három hónapnál tovább nem kell neki). Az O'Rella három hónapja pedig alkonyodóban volt. Ez a száz forint pedig azt jelentette, hogy a Wald-leány napja kelőben van s ő következik. (Azt is jelentette, hogy ez a szemtelen róka szemet vetett a Wald-leányra, de arról majd teszünk).

Hét óra tájban haza mentem, hogy megvárjam a Wald-leányt, ki ilyenkor felszokott jönni hozzám, hogy aztán együtt menjünk az intézetbe.

Mikor szobámba nyitottam, a kis vörös Wald állott velem szemben. Dühös volt, apró szemei kidagadtak s az ökle összeszorult, mintha felém akarna vele csapni. Egész viselkedése elárulta, hogy megtudta a titkot s azért jött, hogy velem számoljon.

- Servenyák ur - kezdte s mindjárt megakadt. A düh elvette hangját. - Servenyák ur - kezdte ujból - én azt akarom, hogy a leányom tisztességes maradjon.

A kis vörös ember furcsán nézett rám. Ebből a nézésből az a kérdés hangzott ki, hogy hát abban az intézetben tisztességes is maradhat valaki?

- Servenyák ur, én nem engedem meg, hogy az én leányom többé fellépjen. Hogy eddig fellépett, arról én nem tudtam s azért megkapta a magáét.

- De igen - dühösködött a kis emberke - megvertem s remélem örökre kivertem belőle a kedvet a komédiás-élethez. Nagyon jól tudom, hogy nem is mert volna fellépni, ha maga nem bátoritja...

- Hiába beszél nekem s egyszer s mindenkorra kérem, hagyjon az én leányomnak békét.

- Én nem akarom, hogy a leányom rossz legyen, nem akarom, hogy olyan legyen mint azok. Nekem nincs több leányom s ha meghalunk éhen, akkor sem akarom. Annyi rongyos, szegény leány szaladgál itt a fővárosban, akinek nincsen apja, hogy szeresse, akinek nincsen apja, hogy gyönyörködjék benne: vigye azokat oda, csináljon azokból rossz nőket, de hagyja meg nekem az én leányomat. Nincsen több leányom. Mért akarja épen őt?

A kis emberke sirt, a kezeit tördelte, s egyik pillanatban mérgesen, a másikban pedig esdekelve nézett rám. Nem tagadhattam, hogy ez az ember szereti a leányát s minden könnyelmüsége, minden bárgyusága mellett van egy boldogsága: a leányához való szeretete. Nem hagyott szóhoz jutni, hanem sirt, dühösködő hangon folytatta:

- Elég sok keserüségem van ugyis. Nem elég, hogy bánt a nyomor, hogy odahaza sem találom jól magam, mert tele vagyok gonddal és keserüséggel, most már a leányomat is el akarják rontani? Hát mi közük van a leányomhoz?

Nekem eszembe jutott a kis Frou-Frou papája, az a könnyelmü Brigard, aki jobban tudja magát kifejezni, de ugyanezt érzi: »Mig te jókedvü vagy, leányom, addig én csak könnyelmű apa vagyok, de ha boldogtalan, ha rossz akarnál lenni, akkor én gonosz, gyalázatos apa volnék!« S egy pillanatra eszembe jutott, hogy nem-e cselekedtem rosszat, mikor olyan könnyen beleegyeztem, hogy a Wald-leányt szinpadra viszem? Végre is az a vörös emberke lehet nagyon szeszélyes, nagyon könnyelmü és nagyon komikus a maga családi életében: legfölebb nevessek rajta és ne fogjak vele kezet, de a leányát igy elragadni csakugyan nincs jogom.

- Eddig megvertem, ha rossz volt, ezentul dicsérjem őt? Eddig gyalázatosnak mondtam, ha rosszra gondolt. Ezentul nézzem, ha rosszat cselekszik? Én összetöröm a csontjait s engedelmével leütöm magát is, ha nem maradnak békén.

A direktor száz forintja jutott az eszembe. Megkináltam Waldot egy szivarral s kértem, hogy foglaljon helyet.

- Hagyjanak bennünket éhen halni, ugy sem törődik a szegény emberrel senki.

- Pedig én ezt a pénzt azért kaptam, hogy adjam át a leányának; s ennyit kapna ezentul minden hónapban.

Kinos tépelődés mutatkozott az arczán s majdnem nevetnem kellett, mikor észrevettem, hogy a sürű füstből sovár szemeket vet a pénzre, melyet az asztalra tettem, de felém egy pillanatra sem mer tekinteni. A leányra, magamra gondoltam s most már el voltam tökélve, hogy megharczolom ezt a kis csatát ezzel az elkeseredett komikus emberkével. Szándékosan nem szólottam egy darabig s hagytam, hogy legeltesse a szemeit a pénzen. Sejtettem, hogy a harczban nekem csak a kisegitő csapat szerepére kell vállalkoznom. Megteszi az a pénz maga is. Rosszabbra is ösztökélte már a szegény embert az ilyen értékes rongy papir.

Wald fujta a füstöt s néha már rám nézett. Mikor hallgatásom nem akart megszakadni, kétségbeesett hangon kezdett szólani:

- Nyomorult gazember minden becsületes ember, mikor a becstelenséget ilyen jól fizetik. Uram - folytatta egy idő után - én évekig és évekig voltam becsületes s mindig nyomorban kellett élnem. Volt ismerősöm, aki gazember volt, akit le se köptem volna s ötszáz forintos lakást bérelhetett, nekem pedig egyik lyukból a másikba kellett bujnom, mert nem tudtam fizetni s midegyikből kidobtak.

- Szamár voltam egész életemben s szamár minden szegény ember, ha becsületes. A gazdagok maguk kényszeritik a szegényt, hogy becstelenné legyen...

Megkapta a százast és kegyetlenül összegyűrte. De aztán mintha megsajnálta volna, kigöngyölte és az asztalon simára vasalta. De már ki nem adta a kezéből. Dühöngve, szitkozódva beszélt, szidta a pénzt, és az embereket, szidott engem, a leányát, a feleségét, mindenkit, sirt és kesergett, siratta a leányát, siratta magát, felugrott s ujra leült, összegyűrte az ökleit és megfenyegette az eget, aztán odaállott az ablakhoz és kitekintve az alkonyodó udvarra, könybe borult szemekkel nézte az ő kis lakásának kivilágitott ablakát. Hanem a pénz a kezei között maradt.

- No hát lesz. Megmutatom. Mindig ott leszek mellette és vigyázni fogok reá. Érti? Vigyázni fogok reá. Mert én vagyok az apja.

S a hang, melyen ezt mondotta, az arcz, melylyel illusztrálta: fenyegetni akart engem, a közönséget és minden férfit, akinek valaha eszébe jutna azzal a leánynyal csak egy szót is váltani. A kis emberke erősen hitte, hogy nem tántorodott meg, talán büszkeséget érzett, hogy megmutatja majd a világnak, mire képes egy apa, ha meg is engedte, hogy a leánya artistanő legyen és én minden komikum daczára szerettem volna, hogy sikerüljön neki.

Délelőtt tiz óra tájban véletlenül kitekintettem az ablakon. Fényes czilinderben, erősen kivasalt, hosszu szalonkabátban, sárga szarvasbőr-keztyűs kezekkel sétált át az udvaron a kis vörös Wald. Végtelen méltósággal aprózta lépteit, hogy minden lakó, minden gyermek, talán minden kődarab is meglássa az ő uj külsejét. Meglátszott rajta, hogy korán reggel a borbélynál is járt; vöröses szakálla szabályosan rövidre volt nyirva s a bajuszát szép hullámosra huzta a sütővas. S mikor egészen kistafirozta magát, hazajött, hogy a felesége megbámulja s aztán lassan, méltóságosan elsétált hazulról, hogy bejárja a fővárost - hosszu idő után először czukrozott gyümölcsök nélkül.

Mosolyognom kellett. A dühös emberke hamar beletalálta magát az uj helyzetbe és alighanem meg is volt elégedve magával.

Már el is tünt a szemeim elől, mikor a Wald-leány beállitott szobámba. Kaczagott a szeme s ugy nézett rám, mint uj asszony a férjére. Ledobta magát a pamlagra s mosolygott, ragyogó arczczal invitált maga mellé, aztán megszólalt:

- A papa nem haragszik, a papa beleegyezett. Ha tegnap este lenn lehettél volna nálunk...

S folytonos kaczagás közben beszélte el, hogy milyen arczczal állott elébe az este édes atyja. Elsőbben ugy nézett rá, mintha össze akarná szidni, aztán - még mindig szótlanul - ellágyult, a szemei megnedvesedtek, megölelte és egészen ugy tett, mintha siratná elvesztett leányát. Majd az ölébe vette, csókolta s akadozó hangon kérte, hogy azért legyen jó, azért ne feledje el, szeresse a ő jó szüleit s kivált engedelmeskedjék az édes apjának, aki csak javát akarja. Aztán fölkelt, nagy lépésekkel mérte a szobát s rettentő komoly hangon jelentette ki, hogy mától fogva kötelességének fogja tartani, hogy minden este elkisérje a leányát s vele legyen mindenkor és mindenütt.

- A mama sirt - folytatta a leány - én pedig mélységesen hallgattam. A papa szörnyen tetszett magának ebben a komoly szerepben. Valamikor elvitt magával a szinházba, ott láttam ilyenforma szczénát. Megcsókolt - képzelje - megcsókolta a mamát is, aztán ünnepélyesen kijelentette, hogy most már feküdjünk le aludni. S reggel korán elment hazulról és mikor visszajött, ki volt öltözködve fényesen...

- Czilinderben, szalonkabátban, keztyüsen jött haza. Nem is tudom, hol szerezte a pénzt.

- Ugy? Erről a papa megfeledkezett szólani. Nem adott belőle egy krajczárt sem a mamának, de bánja a macska... Nekem folytonosan kaczagni volna kedvem. A papának nagyon rosszul áll ez a komolyság. A mama meg van hatva, de én megbolondulok a nevetéstől. Képzeld, kedveskedni akart nekem s egy karpereczet hozott. Itt van.

- De megköszöntem neki. A kezét csókoltam meg. A papa nagyon meg volt elégedve.

Megnéztem a leányt. Olyan volt, mintha titokban évek óta lett volna artistanő s most, hogy senki miatt sem kell többé tartózkodnia, egészen fesztelenül, a független leányok naiv czinizmusával beszélt az apjáról, magáról és mindenről. Valami kellemetlen érzés vett rajtam erőt s nem tudtam vele nevetni, mikor a komédiáról beszélt, melyet atyjával szemben játszik. Először életemben éreztem, hogy talán nem is vagyok való ebbe a szabad, más erkölcsü világba, melyben évek óta élek s melybe ezt a leányt is belehoztam, aki ilyen hamar otthon érzi magát benne. Talán nevetségesen becsületes is vagyok.

A leány az arczképeket nézte, melyek asztalomon hevertek. Két nagy szeme furcsán pihent az O'Rella fotográfiáján.

- Te, Péter! Azt fogom mondani a papának, hogy nekünk is el kell mennünk minden este a »Tigris«-be. Ugy-e te is beszélsz majd a lelkére? Én ott akarok lenni köztetek, nem akarok kilencz órakor hazajönni, mint eddig. Rettenetes kinokat kell kiállanom, mikor a mi alacsony szobánkban az asztalhoz ülünk és gyümölcsöt vacsorálunk, én pedig azalatt arra gondolok, hogy most a közönség O'Rellának tapsol. Ott akarok lenni köztetek, el akarok menni veletek a »Tigris«-be.

Valami szokatlan láng világolt a szemeiben. A szivem azt sugta, hogy szálljak szembe véle, hogy akadályozzam meg ebben az ostobaságban, de a mig én gondolkoztam, egyszerre a nyakamban éreztem két meleg karját, a haja arczomat csiklándozta s ajkamhoz egy forró, nedves ajk tapadt.

A kis Wald eleinte toporzékolt, a leány föllépte után távozni akart, de öt perczbe sem került s meg hagyta magát győzni. Nagyon meg volt tisztelve, hogy a direktor meg én melléje ültünk s együtt söröztünk. Beszédes lett, később naiv megjegyzéseket tett a szinpadon szereplőkre, valami pikáns izü szóval kisérte O'Rella kupléit s boldog volt, mert a direktor kaczagott a megjegyzésein. Ugy érezte, hogy számit némikép a társaságban, hogy valami kis sulya van s ez nagyon büszkévé tette. Mikor a direktor karon fogta, s a szinpadra vitte, hogy bemutassa O'Rellának, a Wald melle megfeszült és ugy nézett el a mozgó, beszélgető publikum fölött, mint egy hóditó.

A Wald-leány mohón, fényes szemekkel csüggött a szinpadon. Szinte rekedtes hangon sugott olykor valamit a fülembe.

- Nézze... O'Rella a szinpadról beszélget egy páholyba... Ki az a kopaszodó ember? Gróf? Az veszi az ékszereit?...

S látcsővel oldalról nézni kezdte azt a szikár mágnást, aki néhány hét óta beállott a primadonna jármába. Valami vad, irigy tüz lángolt fel a szemeiben s egyszerre rosszkedvü lett, mikor visszaült asztalomhoz. S az én fantáziám egyszerre dolgozni kezdett. Egy pillanatra végig láttam azon a fényes üstökös-pályán, melyet a Wald-leány is, mint minden temperamentumos, dicsőségre, gyönyörökre szomjas artistanő, meg fog futni; láttam emelkedni, rombolni, ragyogni s aztán széditően zuhanni lefelé... Kedvetlenül, egy kis undorral néztem reá s a leány akkor is sugva fordult hozzám:

Ez a leány most egészen csunya volt a maga irigységében. Arczáról eltünt az az üde frisseség, melyet annyira szerettem rajta. Ezt a pillanatot akartam megragadni, hogy teljességgel kiábránduljak belőle s bele akartam látni a lelkébe. Egy kis mosolyt erőltettem arczomra s ugy kérdeztem:

A leány egyszerre hidegen nézett rám s mintha némi féltékenységet érzett volna ki hangomból, félve szólott:

Semmit sem feleltem. Meg voltam zavarodva s egész boldogsággal siettem a kis Wald elé, ki fényes arczczal, büszkén, komikus méltósággal jött vissza a szinpadról. Elragadtatással beszélte, hogy O'Rella milyen kedves, Kopp milyen goromba s Szántina, az a kis mulatt-leány, aki most jongleurködik a szinpadon, milyen szenvedélyes, érdekes. A szinpad forró levegője, a művészek hangja, beszéde, viselkedése, a direktor bizalmassága a fejébe szállott a kis vörös embernek s csak ugy lobogtatta czilinderét, mikor heves gesztusokkal kisérte szavait.

- Szilber (most már csak igy nevezte a direktort) azt mondta, hogy el kellene mennünk a »Tigris«-be; ott ismerkedhetném meg igazán az emberekkel. Elmenjünk?

A kis Wald nagyon meg volt elégedve, hogy leánya ilyen engedelmes s az érkező direktort igen bizalmas hangon szólitotta meg:

Ezt olyan hangon mondta, mint egy uralkodó, aki kötelessége szerint mindig igen kiváncsi, ha valamit meg akarnak neki mutatni. S a kis Wald egész viselkedésén meglátszott, hogy mennyire meg van elégedve azzal a szereppel, melyet játszhatott. A leányával leereszkedő, nyájas hangon beszélt, mintha néma elismerést és hálát remélne tőle, hogy ilyen atyával áldotta meg az Isten.

Ellenben velünk mindig azt látszott éreztetni, hogy mindent neki köszönhetünk, mert ha ő nincs, akkor a leány sincs. Pedig nyilvánvaló, hogy ez a leány uralkodni fog ebben a fényes, villanyosan világitott, hatalmas kariatidekkel fentartott, zsufolásig telt csarnokban.

Éjfélkor, midőn Kranzék már az indulót játszották s a közönség tolakodó csoportokban sietett a kijárás felé, Wald karon fogta a leányát s odaállt a művészek hajójába, hogy az egész közönség láthassa őt, a leendő fényes csillag atyját. Egyszer-egyszer kegyesen odafordult a leányhoz, csöndes mosolylyal mondott neki valamit (talán csak láttatni akarta, hogy mond valamit), aztán ujra méltóságosan, kifeszitett mellel nézte az oszló közönséget. A füsttel teli csarnok lassankint üresedni kezdett, az induló hatalmas lármával befejeződött, a zenekar szinte futólépésekben jött a hajó felé s mi is kifelé indultunk. Wald karon vezette a leányát, én mellette voltam s utánunk jött a direktor Koppal és Kranzzal.

A kapu alatt, az artisták és artistanők arczképei között, a csarnok vörös plakátai alatt, mikor az utczai villanyfényeket éppen oltani készültek, hallottam, hogy a kis Wald szinte szerelmesen sugta a leányának:

A »Tigris« előtt, mikor odaértünk, kaczagó, hangos beszédü nép állotta el az aszfaltot. Bérkocsikból, fiakkerekből és magánfogatokból akkor szállottak ki a kisebb dalcsarnokok királynői és apróbb csillagai. Az aszfalton demokraták lettek. Királynők és apróbb csillagok tegeződtek, nevettek, gunyolódtak s kisérőik - vézna grófoktól kezdve ugyanolyan vézna kereskedőkig - nem zavarták meg az egyenlőségnek ezt a csinos kis világát. A csarnokokban együtt töltött esték, mikor az artista-lányokat éjfélig megvárták s a »Tigris«-ben együtt töltött éjszakák, mikor a pezsgő, cognac és likőr mellett egy csoportba verődve mulattak hajnalig, egyenlőkké tették a különböző társadalmi állásu, vérü és modoru embereket s mint sziveik (vagy vágyaik) királynői: ők is összeszoktak, tegezték egymást. A »Tigris« Náczija, az a kifent fiakkeres, ki az artistakávéház szerelmes párjainak kirándulásait szokta igy éjnek idején irányitani s aki e réven főhatalmasság és általános megbizott volt a »Tigris«-ben, fesztelenül és bizalmaskodva vegyült az aszfalton darabig megpihenő társaság beszélgetésébe, nevetésébe s ha nem csalódom: az egész társaságban ő volt a legszellemesebb. A királynők és apróbb csillagok legalább - ugy tudom - nagyon huztak hozzá.

Szilber Hektort és az öreg Koppot, kik velünk jöttek, hangos üdvözléssel fogadták.

Egynehány nagy kalapos, fényes köpenyü leány ott az utczán nyakába esett Koppnak és csókolta az öreget. A férfiak Szilbert fogták körül s a tekintetükből látszott, hogy a Wald-leányról kérdezősködnek, ki az apja karján szótlanul állott meg az előtte ismeretlen társaságban. A lobogó gázvilágnál észrevettem, hogy a két szeme égett: vágyaktól és irigységtől. A czifra, drága öltözékü leányokat ugy nézte, mint ellenséget s egyszer-egyszer ugy rémlett, hogy össze is reszket. A kis Wald, hogy teljességgel elhanyagolták s észre sem akarták venni, fészkelődni kezdett. A leányával együtt közelebb jött hozzám.

- Komédiásnők és komédiások. De csak a nők igaziak. A himnemüje sokféle foglalkozásu, hanem mégis csak komédiás.

A kis Wald valószinüleg nem értett meg. Vizsgálni kezdte a társaságot s nagyon élénken mondott helyeslést, mikor Kopp szelid káromkodással illetvén a hideg levegőt, proponálta, hogy kerüljünk egy ajtóval bellebb. S lármásan, hangos kaczagásban, a párok szeszélyes vegyülésével huzódtak be a »Tigris«-be, hol már egész sereg artista ült az asztaloknál. Mikor beléptünk, sokan felugráltak s egy pár kopott, beretvált képü ember olyan forrón csatlakozott hozzánk, mintha sohsem akarna többé elválni a társaságtól.

A kopott alakok keserü mosolylyal hallgatták az öreget s a fenyegetés daczára is odaültek a nagy asztalhoz, melynél a társaság elhelyezkedett. A nótás, kurta szoknyás, festékes királynők leereszkedéssel fogadták a kopott kollegákat, a kisérők pedig már egészen természetesnek találták ezt a sovár járulékot, tapasztalásból tudván, hogy az artisták egy közös családot képeznek s hogy aki közülök egyet meg akar vendégelni, önkénytelenül egész sereget invitált meg véle. A kollegák leültek, régi adomákkal, soha meg nem esett artistahistóriákkal s mindenféle bolondériával hozakodtak elő s buzgón teljesitették azt a tisztjüket, hogy szóval tartsák a társaságot addig, mig egyes pároknak titkos beszélgetésük volt egymással. Körülbelül olyanforma szerepük volt, mint szerelmes emberek között az elefántoknak, hogy magányt és zavartalanságot biztositsanak nekik egész nagy társaságnak közepette is. S hogy e szerepnek megfelelnek, azért ihattak a társasággal, ehettek vele s fizetni fizettek azok, kiknek a társaságban magányra és zavartalan perczekre szükségük volt.

A Wald-leány, mikor köpenykéjét levetette s zöld ruhácskájában, egyszerüen, festetlenül, a fiatalság ragyogó üdeségével az asztalhoz ült, furcsán találta magát ebben a különös, hangos, komédiástársaságban. Végig tekintett a világos, nagy kávéházban s örvendett, ha egy-egy ismerős arczot látott. Voltak ilyenek is. A csarnok virágárus leánykái, akik itt kosárka nélkül, ép oly fényes toalettben sürögtek, mint az artistanők, a csarnok jegyszedői, akik itt nem jártak egyenruhában, hanem czilinderben és vastag téli kabátban, melyet a melegség daczára sem vetettek le. Egy-egy sarokasztalnál meglátta azokat az exczentrikus, szines bőrü, esetlenül öltözött művészeket is, kik a szinpadon nagyon kedveltek, de akik a »Tigris«-ben - fogyatékosan vagy sehogysem értvén az uralkodó idiomát - utolsó helyre szorultak. Ott ült Szántina is, az a vastagajku, kifejlett mulatt-leány, kinek csodálatosan szelid, tulnagy szemei voltak, hogy az ember szinte tehénszemeknek nézte. Egy japán akrobatával ült, aki nem beszélgetett vele, de közösen hallgattak s egymáshoz simultak a mellőztetésben.

A nagy középasztalnál, melyen egész torony ujság hevert, fiatal diákok ültek: rendes éji látogatók, akik mindenkor eljönnek, hogy olcsó távolságból nézzék a hangos, izgató, különös artistaéletet. Kénytelen takarékossági szempontból megannyi Don Juan - tiz lépésről. Ha egy-egy megszorult artistanő vagy virágárus-leány véletlenül vagy szándékosan lőtávolba érkezik hozzájuk, feszengeni kezdenek, elfordulnak, gyermekesen nevetnek s ha a vadászó vad - a gyerekeknek vad, pedig reájuk vadászik - ennyiből nem akar érteni, mindig akad közöttük egy, aki nyersen vagy édeskésen, de mindenkor őszintén s legfölebb kissé valószinütlen indokolással nyögi ki:

S a fényes tollu, ragadozó madár fölkaczag. Valódi vagy hamis foga megcsillog a gázvilágban, s hajának illata, nevetésének rezgése ott marad a gyerekek között. S nekik ez is elég egy estére.

A kávéház ajtaján egyre özönlött be a nép. Hazamenet közben egy kicsit még betérő hivatalnokok, szinházlátogatók, elkésett artisták, éjjeli kalandról megtért fiatal emberek, munkájukat végzett pinczérek, kifestett leányok s az utczán megfázott fiakkeresek jöttek egymásután, s ki egymagán, ki a társasághoz helyezkedett el. A »Tigris« pinczérei szanaszét futkostak s a legképtelenebb szinü folyadékkal telt apró poharak egész légióját hordozták az asztalokhoz. Néha-néha összeütköztek érkező vendégekkel, poharak törtek szét, émelygős vastag folyadékok ömlöttek szét a parketten, összeszólalkozások támadtak, de minden kirivóbb lárma csakhamar elveszett az állandó, szintelen zsivajban.

A vörös emberke, ki nem jól találta magát a társaságban, belekapaszkodott az ideába. Valamit sugott a leányának s nehány percz mulva már kártyázott Koppal a hátsó kis szobában. Nem sokáig tartott s már hangos beszédüket hallottuk, amiből megtudtam, hogy a kis Wald nyereségben van, mert Kopp olyankor szokott dühöngeni, ha veszitett.

Ugy kell lenni, hogy a Wald-leány nagyon ingerlő, ha oldalt fordul. Egyszerre hatan is megszólitották a társaságból. Egy mágnás különösen nagy melegséggel beszélt hozzá, s észre se vettem, a Wald-leány már benne volt a nagy beszélgetésben. Mintha régi ismerős volna, a nők, a férfiak bizalmasan, tréfálva, gunyolódva, ingerkedve és bókolva beszéltek vele. S a leány szeme kigyult, valami ismeretlen láng tüzelt a nézésében, meleg, sovár szint kapott a szava s mintha évek óta volna e társaságban, a nők csodálatos simulékonyságával, egy félóra mulva már mindenkit ismert, mindenkinek ismerős volt.

Kellemetlen, rossz hangulat vett rajtam erőt. Azt hiszem, féltékeny lettem. Ezek a fesztelen beszédü lányok, ezek a buja nézésü férfiak, akik, mint a láp indái, körülfonták a Wald-leányt, bántottak engem s mert nem tudtam, hogy mit tegyek, a leányra haragudtam.

Nem tudtam: elmenjek-e Waldhoz, vagy őrizzem a leányt? E tépelődés elforditott a társaságtól, csak egyes szavakat, bántó, ostoba, gyalázatos czélzásokat hallottam s mintha lelkem távol volna, hidegen, közönyös szemekkel néztem ujra - talán egyedül - a kávéház közönségét. Minden perczben változás. A közönség minden pillanatban más. Szántina s a japán akrobata eltüntek. A diákok helyén száradó, faczér artistanők ülnek s közöttük egy alacsony, kopasz öreg ur: Weisz, az artisták helyszerzője. Ostromolják az öreget, nyilván valami szerződésért, akármilyenért. Az öreg szól hozzájuk, de a szeme másfelé kalandoz. Az ajtó közelében utra kész fiakkeresek - Náczi, a kedvencz, már el van foglalva - csak egy intést várnak, hogy kocsijukból egy nekik és egymásnak ismeretlen pár számára édes szobát varázsoljanak. S egy ablakban égő szemekkel, a régi elhanyagolt külsővel, csodálatosan fehér arczczal: Simay, a regényiró, az én kedves s kellemetlen barátom.

- Vigye az ördög az egész világot. Néha azt hiszem, hogy rátok nagyobb szükség van, mint mireánk. Vannak estéim, mikor szököm az irástól, a feleségemtől, aki mindig sir, s egyenesen a Dunába mennék, ha a »Tigris« utamba nem esnék. Ha egyszer benneteket is megunlak, vége lesz a világnak. Mert ha nélkülem meg tudna élni, nem is kell nekem ez a világ.

Asztalunkhoz vezettem és bemutattam. Engem vad irigység fogott el, mikor láttam, hogy a mi királynőink milyen szivesen nézik. Sehogysem irigyeltem tőle a királynőket - miattam szeméten rothadhatnak - de tehetetlen irigységgel kellett éreznem, hogy van ebben a nyomorultban valami, ami belőlünk hiányzik, valami, amiért nyomban megkedvelik. Mintha több volna a társaság gazdagjainál, grófoknál és kereskedőknél: egyszerre ő lett a központ. S mintha észre sem akarná venni, valami engesztelő pillantást vetett a férfiakra s azontul csak a Wald-leánynyal foglalkozott. Melléje ült és halkan beszélt.

- Mert szép és csodálatos haja van. Senki sem mondta még magának, hogy szép haja van? Vakok. Az egész világ, az egész művészet, ez az én drága fejem nem ér annyit, mint a maga hajának egy szála. Nem szokott a haja szikrázni, mikor fésülködik?

- Csoda. Próbálja meg egyszer, ne nedvesitse meg a haját, hanem mikor egészen száraz, álljon a sötétbe és fésülje lassan, passzióval. Ennek a hajnak szikráznia kell, vagy én vagyok szamár.

A Wald-leány nevetve beszélgetett. Simay arcza komoly maradt, feje olykor lehajlott, hogy az ő fényes, fekete haja is lássék, hosszu karjait az ölében pihentette s ha néha gesztust használt, a keze olyan lassan, olyan különösen emelkedett a leány felé, mintha hipnotizálni akarná. A hangja halkan, melegen ömlött s egyetlen kétértelmü czélzás, egyetlen bántó megjegyzés sem hagyta el az ajkát. Még czinizmusát is pihenni hagyta. Egy nyugodt, kellemes, szenvedélytelen embernek akart látszani s engem a düh vett meg, mert éreztem, hogy ez csak manöver és czélja van. S hangulatom egyre izgatottabb lett, mert elgondoltam, hogy ha én már az első estén ilyen vadul féltem ezt a leányt, mikor még meg sem mondtam neki, hogy szeretem, hogy megbolondulok miatta: mit fogok csinálni később? Lángoló pirosságot láttam az arczán, nedves, izzó fényt a szemeiben s egész valómban remegtem, mikor Simayhoz hajolva, csodásan beszédesnek, jókedvünek vettem észre a leányt.

A kártyaszobába mentem Waldhoz. A két öreg veszekedett. Kopp folytonosan vesztett s mérges volt, Wald pedig méltóságosan, bizonyos nyugalommal czitált a fejére szellemes axiómákat, hogy: Ma nekem, holnap neked! A méreg megárthat szépségének! stb. Amiken Kopp még jobban mérgelődött. A Wald arczán pedig meglátszott a megelégedés.

De azért fölkelt. Kopp mérgesen számolt, aztán lassan, huzakodón számlálta az asztalra a forintokat s olyan lassan tette le mindegyiket, mintha azt várná, hogy azok a piszkos bankók hamarjában megfiadzanak. Wald boldogan, bizonyos méltósággal gombolta fel a szalonkabátját, szeretettel vette ki uj pénzes tárczáját s mialatt a pénzt eltette, látni engedte a leánya arczképét, melyet szintén a tárczájában hordott.

- Ha olyan nagyon sajnálod a pénzedet, visszaadom, adtam én már más koldusnak is. Azért nem kell szitkozódnod...

A kártyások specziális haragjával, mely csak az uj parthie-ig tart, váltak el. Wald begombolta a szalonkabátját, gondosan megsimogatta s bementünk a kávéházba. Meglepte a változás. A társaság, mely előbb észre sem akarta venni, most éljenzéssel fogadta.

Hat poharat is toltak egyszerre eléje s egyik-másik férfi tegezte is. Ugy vették, mint régi ismerőst, gratuláltak neki s nem tudta, mihez, ölelték és nem tudta miért. Nehány pohár pezsgő, melyet vele hamarjában megitattak, levette a lábáról s a kis vörös ember megint elemében volt. Valakinek, nem - mindenkinek érezte magát s arczán ujra megjelent az a hóditó, büszke, leereszkedő vonás.

Ráhagyták. Nevettek is gagyogásán, mintha nagyon szellemes volna. Az ördög tudja miért, engem bántott, hogy más is olyan nevetségesnek találja Wald papát, nemcsak én. S legjobban bántott, hogy Simay ugy tett, mintha nem találná nevetségesnek. Komolyan vette, beszélgetett vele s szinte a szájába adott egy-egy mondást, melyen csakugyan nevethettek. Ott settenkedtek körötte Szilber, a direktor, Weisz, a helyszerző, a lányok, a férfiak s nekem valami bolond sejtelmem támadt, hogy ez a komédia összeesküvés.

Ugy éreztem, mintha ellenem esküdtek volna össze s összeszorult szivvel néztem a Wald-leányra, kit e pillanatban az öreg Weisz szólitott meg.

A félig lefüggönyözött tükörablakok fölött befehérlett a hideg hajnal. Nem tudom, kinek rendelésére, fiakker állott elő s abba ültünk.

- Veron - szólottam fázva, remegve a leányhoz - egész este akartam neked valamit mondani s magam sem tudtam, hogy mit. Valahol a vidéken él egy öreg matróna, aki édes anyám s aki hetven éves szivével elpirulna, ha tudná, hogy milyen bitang életet élek én. Azt hiszem, boldog volnék, ha lemehetnék hozzá a vidékre s az ő közelében, a földszintes fehér házikóban, illatos kert tájékán élhetnék becsületes, jámbor életet. Lejönnél velem oda?

A Wald-leány felsikoltott s a kis Wald föl ébredt. Fázott a hideg hajnali levegőben s magához ölelte a leányát. Valamit motyogott, amit nem értettem s azonközben hazaérkeztünk.

A kapu alatt a Wald-leány hozzám hajolt, olyan meleg lehelletet éreztem, mintha megcsókolt volna s hallottam suttogó hangját:

Nem tudom más is ugy van-e véle? - én a katasztrófák idején rendesen alszom. Egész éjjel nem hagyott pihenni a sok álmodozás s reggel felé a fáradság nagyon mélyen elaltatott. A házi asszonyom majdnem erőszakosan költött fel s egy táviratot adott át. A főváros közelében, valami kis faluból, nyilván a vasuti állomáson adták fel s bár az aláirás hiányzott, nem lehetett kétségem, hogy ki kedveskedik nekem e drága sorokkal.

»Petyus, ha te ezt a bolondságot tulságosan a szivedre veszed, hát bolond vagy. Ma reggel megszöktem Simayval, aki Bécsbe visz. Szeretem ezt a fiut, s utazni is szeretek: ne haragudjál, ha ott hagytalak. Nem bánom, ha egy hétig busulsz utánam, sőt - nem tagadom, jól is fog esni, mert téged is szeretlek, pedig nagyon becsületes vagy. Tegnap este nagyon rám ijesztettél. Ugy-e, ha valamikor visszajövök, nem fogsz többé feleségül kérni? Találd ki, hogy ki vagyok?«

...Az ördög vagy és a legszebb ördög, aki valaha megtréfált. Több eszed van, semmint gondoltam és természetesen kevesebb szived, semmint reméltem. Köszönöm, hogy legalább jó kedved van; ez engem is fölment attól, hogy busuljak és ha valamikor hazajösz, most már meg fogjuk egymást érteni...

Nyilvánvaló, hogy ezt kellett volna gondolnom - ha több eszem van s természetesen kevesebb szivem. Ahelyett nekem kábulni kezdett a fejem s abban a ködben, mely agyamra ereszkedett, egyszerre megjelent nekem a csodaszép matróna, akit én anyámnak nevezek s bánatos arczáról le kellett olvasnom, hogy valjon érdemes volt-e ilyen csuf históriába kevernem. Abban a pillanatban nem magamat sajnáltam, hanem az édes anyámat, akit megbántottam, gyalázatosan megsértettem, ha ő - nem is tud róla. Talán az egész dolgot szivemre sem veszem, ha Veron megteszi nekem azt a szivességet, hogy egy nappal előbb szökik meg. Ha az éjjel a kocsiban inkább én alszom el s nem a kis Wald: semmi baj sincs. De nem aludtam el, nem voltam mámoros, mint Wald s Koppnak igaza van: sok bolond szokásom között az a legbolondabb, hogy nem szoktam - inni.

Én feleségül kértem s ő sietve megszökött, ámbátor szeret, pedig becsületes vagyok. Hát Koppnak abban is igaza van: sok bolond szokásom között az a legbolondabb, hogy - becsületes vagyok.

Fölkeltem. Meg akartam magamat csalni, s ugy tettem, mintha a dolog nem is engemet érdekelne. Lapozgatni kezdtem a kézirataim között s nevetni próbáltam. Rossz helyeken nevettem, de végre is mindegy, ha az ember akármin nevet, csak sikerüljön nevetnie. Nézegettem az arczképgyüjteményemet s a felém kaczagó szép női arczok közepette elhatároztam magam, hogy én többé nem leszek becsületes. Utóvégre is az ember évek és évek után megunja ezt a kényelmetlen pajtást. Nem leszek becsületes s elcsábitom O'Rellát. Vagy mért éppen O'Rellát, aki tulajdonképpen engem csábitott valamikor? Döntsön a sors. Én valakit el akarok csábitani, s döntsön a sors, hogy kit. Megbököm az ujjammal találomra az egész arczképhalmazt s amelyiken megakadok, hát az lesz az én áldozatom. Éppen Szántina arczképe. Szegény kis jámbor, bolondos mulatt-leány? Vagy dehogy is jámbor, dehogy is bolondos? Az én ostoba, becsületes szemem mindent hamisan lát. Szántina bizonyosan buja és szivességet teszek neki, ha elcsábitom.

S nem is késlekedem sokáig. Hol is lakik? Tudom már. Valószinüleg alszik még. Nem tesz semmit; ugy sem láttam még alvó mulatt-leányt. Meg fogom csókolni, s ha pofon üt, hát ujból megcsókolom. Az ördögbe is, nem fogok ellenkezést türni, mikor én többé nem akarok becsületes lenni...

Csak egy perczig tartott, mig átolvasta s egyszerre csukló, keserves zokogással esett le a divánra. A czilindere leesett a földre, a fényes szalonkabátja csunyán összegyürődött s a vastagon pergő könyeit beitta a por a kabáton. Valami szánalmas kétségbeesés törte össze s olyan volt ez a nevetséges vörös emberke, mint gyerekkéztől összelapitott, agyonnyomoritott, festékvesztett gummi-báb. A leány iránt való gyülölködésem okozta-e? - nem tudom: egy perczre szinte undorodtam ettől a gyerekes, könyes szemü, csuf embertől.

- Megszökött - dadogta s kinosan nyögött. Megszökött a nyomorult... Tudtam... Ugy-e mondtam, ugy-e nem akartam engedni? De maga...

- Mind magának köszönhetem... Maga csalta ki tőlem a leányomat, maga vitte a »Tigris«-be, maga esküdött össze ellenem, maga küldött kártyázni s a maga keze volt benne, hogy elszöktették... Oh meg tudnám fojtani, fojtani...

S az ökle összegyürődött. Olyan szánalmas, olyan tehetetlen volt szegényke. Ahogy gyülölködve, vergődő dühvel rám nézett, bizonynyal ki kellett volna dobnom s én inkább szánakozva néztem. Nem is kisértettem meg, hogy mentegessem magamat, valami enyhület szállott meg, hogy nem én vagyok az egyedüli csalatott s majdnem nyugodtan tudtam beszélni.

- Veron nagyon jól csinálja a dolgát. A szökés egészen rendben van, ez a dicsőség utján az első elhatározó lépés, legfölebb azt lehet sajnálni, hogy olyan szegény ördöggel szökött. Ettől ugyan gyémántokat nem hoz magával, legföllebb egy kis »erkölcsi« hasznot...

- Dehogy öli... Egy csöppet sem csodálkoznám, ha a direktor ur maga beszélte volna rá a szökésre. Ez is egy módja az énekesnők divatba hozatalának. Talán pénzt is adott nekik az utra. Ha majd visszajön, kamatostól behozza neki a lány ezt a kis befektetést. Tett már ilyet Szilber.

- Meglehet... De ha többek között azt is fájlalja, hogy most már nem kaphat a lányától pénzt, hát menjen el Szilber direktorhoz s próbálja megfejni. Nagyon csodálkoznám, ha nem sikerülne.

- Hát utazzék utána Bécsbe. Menjen el éjfél után az »Artisten-Kaffee«-ba. Alighanem beszélhet vele. Ha éppen tetszik, ott meg is ölheti...

Wald észrevette, hogy rajtam hiába keresi a leányt s mint egy megvert kutya, kisompolygott a szobámból. Mikor gyürött szalonkabátjával, megfakult czilinderével eltünt a kapu alatt, egyszerre mérhetlen düh vett rajtam erőt. Átkoztam egész életemet, az embereket, akik között éltem, s a Wald-leány arczképét, melyet néhány nappal előbb adott, összetéptem. Napjában ezer embert csalnak meg, de olyan ostobán egyik sem jár, mint én jártam. Én ezt a teremtést feleségül kértem s akkor szökött meg. Megcsalt, bolonddá tett: hát rejtsük el a szamárfüleket s a leány - nyugodjék békével...

Kerültem a csarnokot, a kollegákat és a »Tigris«-t. A napokat ugy morzsoltam, mint rab a perczeket: nagyot nyeltem mindegyik után s alig vártam mulásukat, mintha a következő nap valami megoldást, menekülést hozhatna. Nem tudtam dolgozni, nem tudtam aludni s minden perczemben az boszantott legjobban, hogy gondolnom kellett a leányra. Nagy fekete szemei, - ahogy Simaytól hallottam - szikraszóró haja megjelentek előttem s hallani véltem a távirat szavait: »Petyus, ha te ezt a bolondságot tulságosan a szivedre veszed, hát bolond vagy...«

S ugy látszik, hogy én minden okoskodás daczára sem tudok egyéb lenni, csak bolond.

Egy éjjel az utczán kóboroltam. A téli szürkület is meglepett, s nagyon jól esett, hogy bizonyos fásultságot érzek már a szivemben. Valamelyik fordulónál Szántinába ütköztem, aki egyedül járkált. Vastag bunda takarta s a félsötétben szemei szinte világitottak. Egy perczre eszembe jutott, hogy én ezt a mulatt-leányt el akarom csábitani.

- A japáni miatt. Nem akar többé akrobata maradni, mészáros lesz itt Budapesten.

- Én is azt kérdeztem tőle. Nem lehet vele beszélni. Azt mondja, hogy már megunta ezt a bitang életet. Megismerkedett egy mészárossal, aki magához veszi legénynek.

- Hát szeretem. Nekem most Bukarestbe kéne mennem s nem megyek, ha ő nem jön velem.

- Szilbernek már nem kellek. Éhen halok, ha itt maradok. Péter, te beszélhetnél Tipooval. Mondd neki, hogy jőjjön velem Bukarestbe, ott összekelünk.

- Aki megszökött... Ne tagadd Péter. Én láttam, hogy szereted. Különben nem kell soká várnod.

Forróság futott el. Az esetlen mulatt-leány rám nézett nagy, becsületes szemeivel s szánakodott rajtam.

Haza siettem. Valami bolond érzés elhitette velem, hogy nekem most otthon kell lennem, hogy az ajtómat mindig nyitva kell tartanom, mert Veron minden pillanatban megjöhet s kaczagva, pajkosan fog berontani az én elhanyagolt, szomoru kis otthonomba. S csodálatosképpen nem éreztem haragot a történtekért, e pillanatban ugy éreztem, mintha én küldtem volna el a lányt, mintha én kértem volna, hogy szökjék meg, mintha mindennek ugy kellett volna történnie, ahogy történt. Csak haza vártam a leányt, mintha fürdőből jönne s voltak perczeim, mikor szemrehányásokat tettem magamnak, hogy nem sietek elébe a vasuthoz.

Valamelyik reggel, ahogy kinéztem az ablakon, megláttam a kis Waldot. Czilindere megint fényes volt s a szalonkabátja is ki volt tisztitva, vasalva. Az arcza derült volt és elégedett. Megint büszkén, méltóságosan ment át az udvaron. Mikor eltünt, a hosszu Waldné jött be hozzám. Csuklott, bocsánatot kért, dadogott.

- Nem... Waldnak megint van pénze. Azt hiszem, Szilbertől kapott. Fenn is volt Bécsben, azt mondja, hogy Veronnak nincs semmi baja... Jaj, minek is van az embernek lánya...

- Wald rosszabb, mint volt valaha. Mig nem volt pénze, nekem kellett czukros gyümölcscsel szaladgálnom, hogy neki pénzt adjak, mert ő nem akart menni. Az mondta, hogy szalonkabátban nem árulhat gyümölcsöt. Más kabátja pedig nincsen. Most már van pénze s nekem mégis szaladnom kell a ligetbe, a Józseftérre, az iskolák elé, hogy a gyermekeknek gyümölcsöt áruljak, mert Wald nem ad egy krajczárt sem... sokkal rosszabb, mint volt valaha.

A hosszu asszony egészen összetört. A lány jobb módja neki csak ártott. Mindent a kis Wald emésztett fel és azonfelül még haragudott is reá, mert nem tud méltóságos lenni s most is gyümölcsöt mer árulni.

- Azt hiszem, a jövő héten itthon lesz. Az a gazember, aki megszöktette már itthon van, de az ő szerződése csak most fog lejárni. Addig nem jöhet...

Három nappal később már plakátokat láttam az utczákon Szilber hirdette, hogy »Ő jön«.

A hires, az egész Bécset elragadó Wald Veron, a dal királynője, a legragyogóbb ékszerek tulajdonosnője, a pikáns, szép, szellemes, vidám Veron jön s elsején fel fog lépni. Az üstökös mutatkozni kezdett, a kirakatokban feltüntek az arczképei, a Wald-leány megkezdte a dicsőséges, fényes utat...

Mikor meg kellett érkeznie, leültem szobámban, a sötétség daczára nem gyujtottam lámpát s az ajtót - nyitva hagytam...

Nem kerülgetem sokáig: a Wald-leány nem sietett egyenesen hozzám. Az ablaknál ültem, az udvar lassankint megtelt sötétséggel, az én felizgatott kedélyem elhitette vélem, hogy hallom a vonatnak füttyjét, mely Veront hozza, aztán ugy képzeltem, hogy hallom a fiakkert is, melyen a leány közeledik: a kis Wald ül vele büszkén méltóságosan. Nem jött senki sem. Mohón lestem a Waldék ablakát, nem látok-e benne világot gyülni. Az ablak sötét maradt. Egyszerre megdobbant a szivem; azt a kaczajt véltem hallani, azt a meleg, édes kaczajt... Ostobaság. Valami szolgáló kaczaghatott. S az ilyen várakozó bolond sziv folytonosan megcsalja az embert. Az udvaron égő gázláng világánál egy hosszu alakot láttam elsuhanni. Megremegtem. Büszkeségem lázadozott, de felnyitottam az ablakot s mig a hideg téli levegő körülfogott, leszólottam halkan:

- Megjött - kiáltott fel. - Megjött. - Láttam, mikor Walddal fiakkerbe ült, de nem jön hozzánk. Hotelben akar lakni. Olyan szép! és a ruhája...

Nem akartam otthon tölteni az éjszakát. Megint nyakamba vettem a várost s valamerre csak hotel van, elkóboroltam bolond álmodozással. Ha ugy elgondolom, hány hatalmas szálló előtt kezdett erősebben dobogni a szivem, hány szálló előtt képzeltem, hogy ebben kell a leánynak laknia! Ejh, a világ minden bölcse, maga a világ és az élet sem teheti az embert olyan bolonddá, mint a saját ostoba szive...

...Három napja volt már a fővárosban, mikor először megláttam. Elegáns kocsiban ült, egyenruhás szolga ült a bakon, észre sem vett, mikor ragyogva, csodaszépen robogott el mellettem. S estig gondolkoztam azon, hogy miért érzi magát a szegény becsületes ember olyan kicsinek, olyan szánalmasnak, mikor az ilyen szép bűnös hóditóan, csodás mosolygással vonul el előtte. Csak egy perczig tartott s már eltünt, mint valami látomány.

Én is kocsiba ültem s kihajtattam a tisztviselőtelepre, Kopphoz. Valami homályos sejtésem volt, hogy tőle megtudhatok egyetmást, amit megtudni égek a vágytól. A téli nap olyan szomoru meleggel öntötte el az utat, mely nekem jól esett.

A mellettem elfutó házak, a siető emberek, az üzletek jégvirágos ablakai, a kávéházak előtt álló hordárok, az iskolából hazasiető, melegruhás gyermekek hamar eltüntek mögöttem s a téli levegő szürkés ködéből kezdtek kiválni a tisztviselőtelep formás, apró házai, azok a tornyos, erkélyes, villaszerű épületek, melyek ragyognak az ujságtól és a tisztaságtól.

Megérkeztem. A Kopp feleségét a konyhában találtam. Olyan becsületesen meghizott, amióta nem láttam, mint ahogy a gyermeknevelő, házias, szenvedélytelen asszonyoknál rendesen látja az ember. Csöndes, jámbor mosolylyal köszöntött, mikor megismert.

- Igaz. Rossz szinben van. Maga is sokat éjszakázik, mint Kopp. Hogy meg nem unják azt a sok dinom-dánomot.

Bevezetett Kopphoz, ki a belső szobában, a kályha mellett erősen pepecselt valamin. Egy kicsit elröstelkedett.

- A fiam könyvtáskáját ragasztom össze. Nem is képzeled, ezek a kölykök mennyi táskát képesek megrongálni. Ezt csak tavaly vettem s olyan kopott, hogy alig tudom lábra állitani.

Nehány percz mulva letette a táskát, megtörülte a kezeit és mindenféle apró megjegyzésekkel várt, mig a felesége kiment a szobából. Akkor szinte megtámadt.

- Servenyák, te nagyon haszontalan, nyomorult fráter vagy. Ha nem nézném, hogy rég nem voltál nálam, kidobnálak. Két hónap óta felénk sem néztél! Pedig a kedvedért elmentem minden este a »Tigris«-be, ahol az a szemtelen Wald folyton elnyeri a pénzemet. Egyszer a lakásodon is kerestelek és Servenyáknak sehol semmi nyoma. Hát mi az ördög esett beléd? Talán meguntál bennünket, talán valami szeretőd akadt, vagy éppenséggel beteg voltál? Már azt hittem, hogy a Wald-perszóna után szöktél!

- No, gyönyörüséged telhetik abban a gyerekben. Tőlünk Bécsbe szöktette magát, onnan pedig magával szöktetett egy szamarat. Mondhatom, jól feji! Az a mamlasz nincs több huszonkét évesnél, de majdnem olyan ostoba, mintha hatvankét éves volna. Kocsit tart a leánynak, egy egész ékszerboltot összevásárolt már neki s alighanem egy félév alatt többet fog rá költeni, mint amennyit az apja keres a kocsikenőcs-gyárával. Te, hogy töri ki magát a gubóból az a Wald-pillangó.

- Hogy megkezdte-e? A direktor majd megeszi. Még ilyen lányra nem akadt. Egy próbán O'Rella valami csuf szót mondott neki. Mit gondolsz, mit tett a Wald-leány? Lehajitotta O'Rellát a zenekarba. Szegény Kranznak majd kitört tőle a nyaka. O'Rella Szilberhez futott s az a gazember elkergette. A Wald-lány most az ur s Szilber alig várja, hogy az a bécsi szamár kifáradjon a pénzelésben, már nagyon szeretné magát befogatni helyébe.

- Hiszen szép a nyomorult, az bizonyos, de azért szeretnélek jól meggyomrozni, hogy olyan ostoba voltál.

- Meg. Arra kért, hogy békitselek ki benneteket. Megmondta, hogy haragszol rá, mert nem akart a feleséged lenni, pedig éppen azért nem akar, mert szeret. Hát édes fiam, negyven esztendeje vagyok komédiás és hatvan éve Kopp Feliczián, de ez volt az első okos szó, melyet asszonyszemélytől hallottam. S te épen ezért haragudtál volna meg?

- Csak busulsz. De már akkor inkább haragudjál. Látod, én már sokszor dühöngtem a csarnokban, összevesztem a lányainkkal, meg is vertem őket olykor, de busulni sohasem busultam. Végre is az ember eléggé ostoba születésétől fogva, de ennyire ostobának nem kell lennie.

- Jól teszed, ámbátor ő nem szokott odajönni, csak az apja, hogy elnyerje a pénzemet. Az a vörös kutya ugy nyer, mintha ő volna a világ legostobább frátere. Pedig te is itt vagy a világon. Megkérni egy ilyen leányt! Bizony szamár vagy. Az ember szereti a Wald-leányt, az ember megveri a Wald-leányt vagy megöli magát miatta, de nem veszi feleségül.

- Bánom is én. A szemedbe fog kaczagni s végre is azt hiszem, ez még jobb, mintha kikaparja a szemedet. Pedig tőle az is kitelik.

Az asszony bejött a konyhából s Kopp egyszerre egészen más hangon beszélt.

- Bizony, asszony, ideje lesz már pihenni. Mondom éppen Servenyáknak, hogy negyven esztendő éppen elég volt. Csak jöjjön meg a tavasz s legyen egy kis foglalatoskodásom a kertben, meg a ház körül, akkor szépen ott hagyom a komédiát. Ilyenkor talán nem tudnék mit csinálni idehaza. A gyerekek iskolában vannak, te a konyhában vagy s mindennap csak nem foltozhatok táskákat! De csak süssön ki a nap, ha a zöldség bujni kezd a földből s a mi kis kertünk virulni fog: Kopp itthon marad, nem komédiázik többet s egészen a tietek lesz.

Szeliden, jóságosan megsimogatta az asszonyt, ki okos, kedves szemekkel nézett rá.

- Servenyák néha ki fog jönni hozzánk, de nem engedjük artistákról beszélni. Elég volt negyven esztendeig, ugy-e asszony?

- Megéltünk belőle - felelte az asszony - s az is becsületes kenyér annak, aki becsületes.

Egy egész élet csöndes boldogsága sugárzott ki az asszony szemeiből, mikor igy beszélt. Kopp öregesen, nyárspolgáriasan megölelte, s hallottam, amint megsugta neki, hogy talán illendő volna, ha ebédre marasztalnának. Az asszony csakugyan meg is kért, hogy maradjak, de találtam valami ürügyet, hogy a meghivást ne kelljen elfogadnom. A szabadba vágytam. Bucsuzni akartam, mikor illedelmes köszönéssel, csinosan, tisztán felöltözve, megérkeztek a Kopp gyerekei. Szelid képü, jó viselkedésü fiu és leány volt, a kiken épenséggel nem látszott meg, hogy az apjuk artista. Kezet csókoltak az öregeknek s az én kezemet is meg akarták csókolni, de nem engedtem.

Az öreg komikus a kocsihoz kisért s még egyszer a szivemre kötötte, hogy ne busuljak.

- Az ördög vigye el. Hiszen szeresd, ha éppen szeretni akarod, ő sem fog nagyon ellenkezni, de nem kell azért megőrülnöd...

Estig az utczát róttam. Mint lepke a láng körül, folytonosan a csarnok körül járkáltam, s azt a környéket el nem hagytam volna egy világért sem. Láttam azokat a csöndes mesterembereket, kik ilyenkor bemerészkednek a kapu alá, hogy az artistanők ingerlő képeit megbámulják, a hordárokat, kik társaságok megbizásából ilyenkor járnak el, hogy jó elől biztositsanak asztalokat a csarnokban, statistákat és idegenből jött artistákat, kik örökösen a csarnok körül lézengenek s láttam Szilbert, ki a kapu előtt egy perczre megállott, mint egy hóditó, aki az egész világ meghódolását várja.

Hét óra után kigyultak a villamos lángok. A fehér fény befolyta a kapu környékét, egész sereg bérkocsi helyezkedett el a bejárat előtt, megjöttek a zenészek, az apróbb csillagok, korán jövő publikum töltötte meg a kapu öblét s fiatal gyerekek lesték az artistanőket, hogy érkezésükkor közelről láthassák. Az a bűn legnagyobb vonzó ereje, hogy bűn, és az összes bűnök fele elkövetetlen maradna, ha elkövetésük ki nem hivná a gyávák vakmerőségét. Ezek a gyerekek büszkék voltak, hogy meg mertek szökni az őrizet alól s el mertek jönni titokzatos, esti pillangók megbámulására.

Megvártam, mig a csarnok előtt nagyobb tömeg csoportosult s akkor lopva, észrevétlenül beszöktem a szinpadra. Az előadás előtt nagy sürgés-forgás, munkások, szolgák tolakodtak, az öltözőkből énektorzók, beszélgetések hallatszottak s a függöny rejtett nyilásain kosztümös artista-leányok nézegették az elhelyezkedő közönséget.

Az O'Rella öltözőjének ajtaja nyitva volt. Meleg, ragyogó fészket varázsoltak belőle s ahogy benéztem, megláttam a Wald-leányt Szilber Hektorral.

Nagyot sikoltott a Wald-leány s a nyakamba esett. Ujjongott, csókolt, karmolt, helyét nem találta örömében.

- Péter, Péter!... Pfuj, nyomorult, hogy máig nem mutatkoztál... Hát ez a barátság?... De most már el nem kerülsz, itt maradsz a közelemben. Mindennap vártalak s ha nem rösteltem volna, ha nem félek, hogy megversz, magam mentem volna a lakásodra... Jaj, csakhogy eljöttél...

- Megharagszom, ha haragudni mersz. Sohsem találsz lányra, aki ugy szeressen, mint én. Oh te szép, becsületes, édes Péter! Alig tudom magamat tartóztatni, hogy meg ne harapjalak. Azt mondták rólad, hogy nagyon jámbor, becsületes, unalmas ember vagy: de ez a te legnagyobb szépséged. Mikor Bécsben voltam, egyszer azt mondta Weber tisztelendő ur, hogy olykor a klastrom unalmassá lesz, s akkor el kell jönnie hozzám; én megforditva érzem. Olykor ez az egész hangos, mulató, szemtelen világ unalmas nekem s csak te hozzád kivánkozom. Te kis édes, becsületes szeretőm, te...

Megint a nyakamban volt. A direktor égő szemekkel, kellemetlenül nézett rám s én ugy éreztem, hogy még sohasem voltam olyan nevetséges, mint e pillanatban. Szilber nehány gunyos megjegyzés után, melyekért Veron majdnem megütötte, eltávozott, de én azután is meglehetősen hallgatag maradtam. Nem haragot, csak valami nagy lelki fáradtságot éreztem, mint mikor az ember hosszu küzdelem után eléri czélját, de a küzdelemben ugy kifáradt, hogy az örömre nincs már elegendő ereje.

Alig mondottam valami összefüggőt, mint egy iskolás gyermek, ugy állottam az én ördögöm előtt, aki kétségbeejt a szeretetével, a pajkosságával.

- Szeretni fogsz Péter, s mellettem maradsz, mert Szilber nagyon unalmas. Az a bécsi balek is ostoba... Néha kedvem volna elkergetni. De olyan bolond, olyan ragaszkodó szegény, mint egy kutya. Hidd el, Péter, a férfiak olyan ostobák, mikor szeretnek. Ahányan vannak, annyiféleképpen ostobák. Vannak perczek, mikor azt hiszem, hogy okos ember nem is szerethet komolyan.

- Simayt ne bántsd. Haszontalan ember, de nagyon kedves. Sohsem tudnám tisztelni, de mindig szeretni fogom. Nagyon édes a betyár...

- Nem untunk egymásra. Most is eljön hozzám. Az egész egy kis tévedés volt. A nyomorult, mikor elutaztunk, elfelejtette nekem megmondani, hogy felesége van. S illendő, hogy a feleségénél is legyen. Látod, Simay tudja, hogy kell szeretni. Ő nem kellemetlenkedik s nem kér többet, mint a mennyi illő.

Csacsogott, nevetett, mint egy galamb s azonközben én ugy éreztem, mintha kigyóként marna. Elfecsegte, hogy a bécsi balek fényes lakást rendezett be neki az Andrássy-uton, minden este vendéglőbe járnak vacsorálni, hajnalig sohsem jut haza s délelőtt sohsem kél fel. Egyszerre, minden átmenet nélkül szólott:

- Tudod, hogy tegnap óta társalkodónőm is van? Ismered. Szántina, a kis mulatt-leány. A bolond nem akarta elhagyni a szeretőjét s minthogy Szilber nem tarthatta tovább, fizetést adatok neki a bécsi balekkel s magamnál tartom.

- Látod Petyus, milyen szerencse! Szántinával mindig megüzenhetem, ha látni akarlak...

- Gyere velünk vacsorálni. A bécsi különben jó gyerek s nem fog rád haragudni. Akarod?

Mondhatlan undor fogott el. Szerettem volna nyomban távozni s örvendtem, mikor tiz óra felé kiküldött, hogy most már öltözködnie kell. Elfutottam a csarnokból, csókjának nyomát ledörzsöltem arczomról s belevegyültem a legsürübb tömegekbe, hogy elveszitsem magamat bennök. Mint egy közeledő betegség nehezedett rám a gond és tépelődés. Mikor azt akartam elhitetni magammal, hogy az egész leány nem éri meg a rá való gondolkozást, ugyanakkor lelkemben azt forgattam, hogy nem jó volna-e meghalni és sohasem látni többé leányt, baleket, magamat...

Reggel egy kis kártyát kaptam a Wald-leánytól, hogy gyalázatos vagyok, mert az este megszöktem tőle. Ugy éreztem, hogy gyalázatos vagyok, mert nem tudok szökni tőle.

Éjjel lázálmok bántottak. Veron, Simay, Szántina, Szilber tüntek fel előttem s mind kaczagott, csak Szántina nézett rám a nagy ostoba szemeivel, szánakozva, résztvevően, mintha azt mondaná:

- Te is olyan bolond vagy, mint én. Te is szerelmes, bolond, busuló ember vagy. Mondd csak a te fehér bőröddel, szőke hajaddal s furcsa alakoddal: nem ott születtél-e te is, az én hazámban, ahol az emberek állatok, de az állatok is emberek, mert vad módra szeretnek...? Oh te szegény, idegenbe tévedt, becsületes fehér ember! Mennyire sajnállak...

A sablon, a nyomorult sablon! Mint akármely ripők szerelmes, - beteg lettem én is. Hetekig feküdtem s nem volt más látogatóm, mint Kopp és Szántina. Kopp gorombáskodott velem és szidta a Wald-leányt; Szántina pedig mesélt. Minden délután eljött, odaült ágyamhoz és - nem tudom: gyógyitott-e velük, vagy betegebbé tett? - mesélt az én nagy betegségemről, az én buta szerelmemről.

Első mese. A Wald-leány csak hajnalban jött haza. A bécsi balek megismerkedett nehány gazdag gyerekkel és egy szálloda külön helyiségében megvendégelte őket. A Wald-leány volt a háziasszony. Kissé vadul mulattak. Éjfélután a balek elázott és Tornyai - egy uri hajlamu fotografus - ostromolni kezdte a leányt. A balek bizgatta, hogy csókolódzanak: a fotografus meg a Wald-leány csókolództak. Később már nem is volt szükség a biztatásra. A fotografus és a Wald-leány ugy egymáshoz simultak, mintha a bécsi ott sem lett volna. A vége az volt, hogy Tornyai a leánynyal kocsiba ült, kihajtott a ligetbe, onnan máshová: a bécsi balek pedig ott maradt a szállodában s az asztal alatt mélységesen - aludt. Most már a bécsi Bécsben van, Tornyai pedig a nyeregben.

Második mese. Az a leány roppant vad csikó. A szegény fotografus se maradhatott sokáig a nyeregben. A csarnokban valami katonás darabra készültek (»amióta maga beteg, Szilber Hektor maga ir darabokat« - mondá Szántina) s a Wald-leányt egy főhadnagy tanitotta be a katonás viselkedésre. Csodaszép dolgokra oktatta s láthattam őket együtt masirozni, tornázni, gyakorolni, mert a fotografus minden próbán jelen volt s nyomban le is kapta őket. A fotográfiákat, ha kivánja, el is hozhatom, mert a Wald-leány már kidobta őket s én eltettem magamnak. A katonás darabot előadták, a közönség el volt ragadtatva s a Wald-leány hazajött a - katonával. Ami azután történt, azt már képben nem mutathatom be, mert a fotografus többé nem volt jelen a próbákon s nem csinálhatott fölvételeket.

Harmadik mese. Maga olyan sokáig betegeskedik, hogy egy katona nem győzi a stáczióján megvárni. A főhadnagy históriája már lepergett: a Wald-leány mást szeret. Bécsből egy akrobata érkezett s első este meghóditotta a közönséget s a Wald-leányt. Ebben a mesében - ha nem haragszik - két hős is van. A második éppenséggel nem akrobata, hanem ellenkezőleg egy nyápicz mágnás-fiu. Szükség volt reá, mert én már nem birtam a hitelezőket az előszobában tartóztatni. A Wald-leánynak sok a jó kedve és az adóssága. Nem is képzeli, milyen nagy diplomata lettem. Az akrobata és a mágnás apró bujósdi-játékának én vagyok a rendezője. Igen kedves szerepem van. Ha Tipoo-nak elmondanám, a taglóval talán nem is ökröket ütne, hanem ilyen gyönge kis tehénkét, mint én vagyok. De Tipoo nem tudja. Azonkivül a kis mágnás néha tréfás kedvében van s ha a Wald-leányt nem találja otthon, azt meséli, hogy én az én barna kis pofámmal még sokkal érdekesebb vagyok, mint urnőm. Ilyenkor Tipoora gondolok s megütöm a kedves mágnásgyereket. De nyugodt vagyok s maga is nyugodt lehet: ennek a két hősnek is lejár majd az órája s a mi bajunknak talán vége szakad, ha az uj hősöknek nem is...

A három hónap alatt, mig beteg voltam, még akadt néhány ujabb mese s egészen nyugodt lehettem: a Wald-leánynak nem volt semmi baja. Szántina mindennap eljött hozzám, a Wald-leány minden kedves históriáiról értesitett, olykor érdekes képeket, leveleket is elhozott, éjszakai vad lovaglásokról mesélt, mikor a Wald-leánynak bolond kedve támadt s feltürt ruhával a fiakkerből kiszállott, a lóra ült s ugy hajtatott végig a sötét Andrássy-úton. Később megtudtam, hogy egy vén gróf jóvoltából a lóversenyeken is játszik. Nagyba. Ha veszit, a gróf fizeti; ha nyer, a gróf megtoldja. Az egyetlen raczionális lóversenyjáték.

Egy napon levelet kaptam hazulról, az én szegény öreg édes anyámtól. Hivott haza. Egy kicsit beteges, nagyon is öreg már s látni szeretne.

Nem mondtam meg Szántinának, de el voltam határozva, hogy mihelyt felgyógyulok, kiállok ennek a vad chansonette-üstökösnek rohanó utjából s a mi kis falunkban, mindenről lemondva, semmire sem gondolva fogok élni az édes pihenésnek, az édes feledésnek.

Kimentem az éjjeli fővárosba. A száraz téli levegőben szikrázva tört meg a jeges aszfalton a gázlángok imbolygó lángja; éles kurta hangok száguldtak a hideg levegőben, a fagy recsegett a siető léptek alatt s az emberek olyanok voltak a téli éj világitásában, mint a kisértetek. Nem tudom: a fővárostól akartam-e titokban bucsuzni vagy a szerelmemtől. Betegesen csüggtem mind a kettőn: a nagy bűnös metropoliszon s a nagy bűnös szerelmen. S a két bűnös lehelletét érezve, kimondhatatlan fájdalommal gondoltam a következő napokra: a csöndes, erények és bűnök nélkül szűkölködő életemre.

Éjfél után népesebb utakra is merészkedtem. Szinte vágyat éreztem, hogy még egyszer elmenjek a »Tigris«-be. A távolból láttam is a fényes, világitó lángokat az artista-kávéház előtt. Beteg érzékeim lázasan dolgoztak s én szinte hallani véltem a »Tigris« lármáját; ügynökök beszédét, katonák zaját, énekesnők kaczaját. És egy hangot, mely dühbe hozott: mintha a Wald-leányé lett volna. Láttam Koppot, a kis vörös Waldot megfakult szalonkabátjában s egy sereg nyomorultat, a ki gunyosan hizeleg neki, mert a Wald-leánynak apja.

Az utczasarkon megállottam s a gázláng világánál olvasgatni kezdtem a plakátokat.

Becsületes szinházi és kereskedő jelentések mellett észrevettem egy uj lap hirdetését is, melyen feltünő nagy betükkel kürtölték, hogy Simaytól, a kitünő regényirótól fognak uj regényt közölni, mely a főváros életének egy ismeretlen oldalát, az artista-életet fogja igazán, szinesen feltüntetni. S alatta ott volt a mi csarnokunk rendes plakátja s a hatalmas papirosról vörösen világitott le a Wald-név...

Vonatra ültem és kábultan hagytam magam vitetni kicsiny falumba, édes anyámhoz...

Költők, betegek és filiszterek édes hazája: a falu engem is csöndes emberré tett. Egy kurta esztendő alatt sikerült belőlem kiölnie minden bohém hajlandóságot. Gyönyörrel gondoltam az erdőre, melyben sétát fogok tenni, az ebédre, melylyel anyám vár s a puha ágyra, melyben pihenni fogok. Azt hiszem, az utolsó fővárosi kereskedősegéd, aki vasárnaponkint a nemzeti szinházba jár s az ujságokból szivja az irodalmat, gondolkodás nélkül falusi birkának nevezett volna. S én gyilkos kedvvel altattam el magamban minden magasabb, bűnös kedvet s nem akartam egyéb lenni, csak egy becsületes falusi birka. S az erős akarat - irta egyszer egy okos magyar kritikus - előbb utóbb győzedelmeskedik.

Anyám egész nyugodtan engedett utnak, mikor egy év után a fővárosba indultam, hogy magamnak végre valami csöndes, becsületes existencziát teremtsek.

Nem keritem nagy fenekét: el tudtam kerülni régi ismeretségem tanyáit s hamar állást kaptam. Egy zsurnaliszta-barátom bevitt a lapjához korrektornak s le voltam kötve minden áldott napon hajnali három óráig. Nappal aztán aludtam.

S a napok - ezek a kedves, becsületes napok ugy elhaladtak, mintha a kedvemért siettek volna.

Az utolsó korrektura-iveket is imprimáltam s téli kabátomba bujva lesiettem abba a nagy, fehér kávéházba, mely talán csak az én kedvemért volt éjjel is nyitva. Legalább igen ritkán esett meg, hogy hajnaltájban kivülem más vendég is ült volna a szürke márványasztalok valamelyikénél. Magam sem szoktam tulsoká tartózkodni az éjjeli helyiségben; csak megittam a teámat s aztán siettem haza. Gondolataim alig voltak; ugy éltem, mint valami gép. Eleinte hallottam olykor a Wald-leányról, dicsőségéről, utjának lefelé hajlásáról, uj csillagok támadásáról, de a második esztendőben nem volt egyéb, ami egykori szerelmemre és fájdalmamra emlékeztessen, csak a kis vörös Wald, akit néha ünnepnapon megint láttam. A nyomorult visszatért a városligethez s a czukrozott gyümölcsök kinálgatásának mesterségéhez.

Szivem kihalt s agyam csak a korrigálás iránt érdeklődött. Majdnem olyan butának éreztem magamat, mint egy napszámos. Az egyetlen szórakozásom az volt, hogy az ujságirók előtt szidtam Simayt, akit ők meglehetősen bálványoztak. Boszuból tettem és jól esett, jóllehet neki édeskeveset ártott.

Egy hajnalban, mikor ismét bepillantottam a fehér kávéházba: meglepetés várt reám. A kasszában ismerőst találtam. Kissé megfakulva, megfogyva, kissé ki is festve, de azért még mindig szépen, ott ült, a - Wald-leány. Első pillanatra nem tudtam: hozzá siessek-e vagy forduljak vissza és kerüljem most már ezt a kávéházat is? Bementem. Megcsapott a romantikának édes, kéjes lehellete s romantikus mámorral gondoltam a bámulatosan konzervativ sorsra, mely még most sem szünt meg a maga kis játékait a régi módra eljátszani. A leány, ki a nyomorult pinczelakásból kiszárnyal, elhódit egy kis világot, ragyog, sziporkázik, aztán nyoma vész s utoljára egy éjjeli kávéháznak a jobb erkölcs kultuszára szánt trónusán tünik fel ujra: kétségtelenül igen elmésen komponált életpálya s a sors büszke lehetne rá, ha olyan sokszor nem ismételte volna már.

Hat óráig, mig ő a kasszából nem mozdulhatott, farkasszemet néztem vele. S anélkül, hogy egy szót is váltottunk volna, tudta, hogy meg fogom várni és hazakisérem. Aminthogy ugy is történt. A főváros fölött még sűrün hullámzott a vastag tejszinü köd, az utczákon még nem oltották el a gázlángokat, emberek még alig jártak, csak a bérkocsik elé fogott nyomorék lovak kinos nyeritése hangzott, mikor karöltve elindultunk hazafelé.

Nem mutatott valami nagy szomoruságot. Egy kissé komoly volt, de azt a meglepetés is okozhatta.

- Elbujtunk mind a ketten. Te sem akarod látni a régi ismerőseidet, én sem. S mégis elszámoltuk magunkat: egymás elől nem tudtunk elbujni. Ugy látszik: kellett találkoznunk.

- Én pedig kasszirnő... Gyönyörü találkozás. Azt hiszem, bolondoknak eléggé bolondok voltunk. Sebaj, Petyus. Legalább nem haragszunk egymásra. A multból nincsen senkim és semmim; egy kissé tékozló voltam a jó embereimmel és a pénzzel egyaránt. Az egyetlen okosságom az volt, hogy téged nem tékozoltalak el. Ha akkor fájt is egy kicsit, most legalább barátom léssz. Mert téged nem csaltalak meg. Pedig majdnem kényszeritettél reá. Feleségül akartál venni. De én okosabb voltam.

- Nem. Nem is akarom, hogy tudják. Elég sokáig henyélt az öreg és élt belőlem. Talán most már dolgozni fog és anyámnak nem kell annyit éheznie. Mert tudd meg Petyus, hogy apám semmit sem adott anyámnak s ha én külön dugtam neki valamit, azt is kicsalta tőle. Jó ember az öreg, azt is tudom, hogy mód nélkül szeret, de azért mégis gyalázatos egy természet. Éljenek boldogan, én majd csak magamért kinlódom.

A ködben alakok kezdtek feltünni, a főváros ébredezett. Sétára nem igen volt alkalmas az idő s mikor egy külvárosi házikó előtt a Wald-leány kijelentette, hogy itthon van: kezet fogtunk. Valami buta, lágy kifejezés lehetett a szememben, amit a leány észrevett s mintha félne valamitől, halkan jegyezte meg:

- Ne haragudjál reám és ne is bocsáss meg. Két szerencsétlen furulyás: találkozzunk majd minden hajnalban s legyünk jó barátok. Akarod?

S ha az ember egyszer bolondulni kezd, egészen teszi. Ujból erőt vett rajtam a régi nyomorult szenvedelem, az én beteg fantáziám ugy beszélt hozzám, hogy a leányt a szenvedés szebbé és jobbá tette, hogy a kidobottak lakatlan szigetén most ketten bujdosunk s az volna a legjobb, ha összekelnénk. Anyámról alig hallok, barátaim nincsenek, embereket nem keresek: nincs kitől tartanom, nekem szabad már ostobaságokat is elkövetnem. És szégyenlősen, fázva sugtam neki egy reggel:

Majdnem a faképnél hagyott. Olyasfélét emlegetett, hogy még mindig nem gyógyultam ki, hogy még most sem vagyok eléggé megverve, hogy szamár és álmodozó vagyok.

Szóval: megint okosabb volt és kijelentette, hogy csak barátnőm lesz. De ha bolondul viselem magamat, a barátságot is felmondja.

Szürkén, unalmasan multak a hajnalok. A szerkesztőségből reménykedve, névtelen vágyakkal siettem le hozzá, aztán sohsem történt egyéb, minthogy néhány óráig elbeszélgettünk és ha megjött a másik kasszirnő, hazakisértem. Néha ott is maradhattam nála. Szivesen szeretett, ha nem kivántam feleségül. Bámulva, csodálkozással néztem ezt a leányt, a kin sohasem tudtam észrevenni olyasmit, mintha sajnálná annak a fényes, rövid multnak eltünését, mintha csak egy perczre is visszavágyódnék a dicsőséges bolond időkbe. Ha nekem ennyi erőm volna! Neki a mult - iskola volt, melyet bölcsen elfelejtett, csak én vergődöm nyomorultan még most is a mult béklyóiban.

Mikor egy hajnalban lesiettem hozzá: más is volt a kávéházban. Kopott, szinte zöldes szalonkabátban, meglehetősen fehér üstökkel ült egy asztalnál a kis Wald. Éppen akkor kiabálta dühösen, mintha a pinczér nem akarná meghallani:

- Rám akadt az öreg és el akar csábitani, hogy térjek vissza hozzá; társulatot akar alakitani, legyek a primadonnája és utazzuk be a vidéket, ahol még imádják a chansonetteket és aranynyal fizetik.

- Sirt és könyörgött, de nem engedek. Elég volt abból az életből és ha bele is egyezném, csak baj lehetne belőle. Ha a világ pénzét keresnők is meg, mind kevés volna az öregnek s a társulat nem kapna belőle. Egy hétig sem tartana a komédia.

- Boszut áll az öreg. Mikor látta, hogy nem engedek, szidni kezdett, kitagadott. Adtam neki pénzt. Azt a pár forintot, amit megtakaritottam, odaadtam neki.

- Ugy látszik. - Mulatságosnak találja, hogy az én pénzemen szemem láttára mulat. Mit csináljak?

A kis Wald észrevett s mintha tőlem várna támogatást, megint odajött a kasszához.

- Beszéljen a lelkére ennek a leánynak. Hát illik az, cserben hagyni a szüleit? Olyan ajánlatot tettem neki, hogy egy operaénekesnő is büszke lehetne rá s ő inkább itt akar nyomorogni, csakhogy az édes szülein ne kelljen segitenie? Hát illik ez? Az apja rothadjon el, az anyja haljon éhen s ő maga is nyomorogjon, csakhogy az történjék, amit ő akar...

- Hagyjon békén, apám. Megmondtam, amit mondhattam. Elég volt a komédiából.

A kis Wald sirt és toporzékolt. Egyszer reám, egyszer a lányára nézett s csunya kis arcza minden perczben szint váltott. Ujból kezdte magyarázni, hogy milyen becsületes, fényes az ajánlat, melyet leányának tett, hogy milyen boldogok lehetnének valamennyien, ha egy kicsit engedne s mikor minden beszélgetése daczára nem vett észre a leány arczán változást: végtelen kin sirt a hangjában.

- Nyomorult, rossz leány vagy. Annyiba sem veszed apádat, mint az utolsó kutyát...

Kikapta a zsebéből a lányától kapott pénzt és odaszórta a legelső márványasztalra. Aztán dühösen kiabálta ujból:

A pinczér a kasszirnőre nézett, aztán vállát vonogatva hozott egy üveg pezsgőt.

És elkezdett inni. Sirva, énekelve töltögetett és egymásután, szakadatlanul ivott. Keserves, fájdalmas, könyörgő és haragos pillantásokat vetett a kassza felé, aztán hangos sóhajtással emelte ismét ajkához a poharat. A bóditó, émelygős ital lassankint a fejébe szállott, arcza vörös, lángoló lett, a karja remegett s mikor néha kisérletet tett, hogy megint közeledjék leányához, alig tudott a lábára állani. Ilyenkor visszahanyatlott székébe s dühösen ivott. Kárörömmel nézte a leányt, kétségbe akarta ejteni s egy-egy pohár után rekedtes, csuf hangon énekelte: »Eliszom az Isten pénzét, el biz én, azt is eliszom én...« Majd engesztelékeny hangulat szállotta meg, édes, hizelgő szavakat küldött a leánya felé, ujból esengett, szinte szerelmesen szólott hozzá, egy-egy pillanatára sirt is s szemeiben a vastag könyek még akkor is ott voltak, mikor hangulata már egészen más volt és dühösen, szitkozódva csapta a márványhoz az egyetlen pezsgős poharat. A pezsgő-mámortól megdagadtak a szemei, a homlokán gyöngyözött az izzadság s a kis Wald nemsokára toporzékolni kezdett. Rombolni való kedve támadt s a pinczért, ki az asztal mellé állott, hogy vigyázzon, fölemelt kezével megütötte volna, ha eléri.

S rácsapott a kasszára, hogy a sok likőrös üveg tánczolni kezdett. De mikor észrevette, hogy leánya haragszik, egészen ellágyult. A két karját összefonta a zöldes, pezsgőtől nedves szalonkabát fölött s nyöszörögni kezdett:

- Édes, édes gyermekem... Gyalázatos, rossz ember vagyok, nem érdemlem, hogy reám nézz. Miért nem dobatsz ki? De ugy szeretlek...

- Mit csinálok én nélküled? Egész életemben komisz, rossz ember voltam, csak te kényeztettél, csak te szerettél s most te is elhagysz. Gyere velem, ne hagyjál dolgozni, mert nem tudok, csak légy otthon, hadd láthassalak és csókolhassam azt a szép, fekete szemedet. Ne kergess el, csak még egy kicsit szeress. Hiszen nemsokára ugy is elpusztulok...

A Wald-leány visszaült a kasszába. A kis emberke pedig egészen felolvadt nagy szeretetében és mámorában. Szerelmesen, bolondul suttogott a leánynyal, csábitgatta, hivogatta s egy pillanatra lehámlott erről a szerencsétlen emberkéről minden komikus szin. Csak a leányát szerető, porig sujtott, kétségbeesett apa volt, aki szeretetet, egy jó pillantást, egy édes szót könyörög. A pinczér akkor hozta a pezsgőt.

- Nem iszom többet, a leányom nem akarja s nekem ezen a világon senkim sincsen, csak a leányom. Édes, édes gyermekem...

- Menjen haza. Ha hallani fogom anyámtól, hogy nem veri többé, akkor megint tudni fogom szeretni...

A leány ott hagyta. Lement a kasszából és távozni készült. A kis ősz emberke egy perczre haraggal nézett utána, aztán megtörülte homlokát, visszatámolygott asztalához, megitta maradék pezsgőjét és némán bámulni kezdett az utczára, melyen derengeni kezdett a téli reggel. Mintha megfeledkezett volna mindenről, a helyről, az utolsó beszélgetésről: csak állott és bámult. A vézna kis teste olykor szinte összerázkódott: a mámortól vagy a jövőre való hideg gondolkozástól-e? - ki tudná? Lassan magára huzta a téli kabátját s azalatt dúdolni kezdett. Mint egy szomoru refrain, hangzott olykor: »Nincsen leányom, nincsen leányom, adieu világ...« Tántorogva, megpihenve tartott az ajtó felé, még egy fájdalmas sóhajtása hallatszott, aztán kiment.

A Wald-leánynyal meghuzódva néztük, hogy botorkál szegény a havas, ködös hajnalban...

- Különös, - gondolkozott ágyában fölemelkedve Katika - meghalt, ott voltam a temetésén, vörösre sirtam a szememet, valószinüleg rózsát is viszek a sirjára, fehéret, és én azt az embert nem is ismertem, nem is szerethettem. Szent-Pétervártól Konstantinápolyig eleget kószáltam már a világon, több emberrel ismerkedtem, mint ahány név a fejemben maradt s úgy hiszem, éppen elegendő bolondságot követtem el. De ilyet...

A kis stájer fürdő friss levegője beáramlott hozzá az ablakon és megzilálta a szalmaszin haját. Katika a kis szekrényből valami sötét kendőt szedett elő és bekötötte a fejét. Egyszerre majdnem nevető kedve támadt.

Azok a bolondok odalenn még úgy néznek majd, mint valami özvegyet. Talán a fekete ruhát is megkövetelik. Hiszen örökösen együtt láttak a szegénynyel s tegnap is jóformán csak magam sirtam a temetőben. Nem is tudom, hogyan keveredtem a dologba, de vigye a macska - azoknak a bolondoknak igazuk lehet a fekete ruhával s az én hajamhoz egészen jól fog állani a fekete ruha. Majd megpróbálom. S elvégre is, azt a három napot, mig tovább megyek, csak megölöm valahogy. Az özvegye leszek és adnék valamit érte, ha tudnám, hogy kinek az özvegye.

Leszállott az ágyról és a mosdóhoz sietve, megmártotta karját a vizben...

A fürdő után Katika kötelességének tartotta, hogy kerülje a társaságot. Ha magára vette a fekete ruhát, nem akarta magát kivonni a velejáró kötelességek alól sem. Nem vette tehát észre a tisztelt társaság érdeklődését, hanem a fekete ruhához illő megtörtséggel huzódott a délelőtt meglehetősen néptelen ligetbe. Ott már valamivel szabadabban nézett körül s a megtörtségből is engedett valamit. De azért leült egy padra s szokatlanul csöndesen bámult maga elé, mert végre is nem tudhatja az ember, nem téved-e arra valaki s a világ még megitélné, ha nem látná elégségesen szomorunak. Hosszasan figyelte tehát, miképpen játszik a lombokon átszűrődő napfény a fekete ruha selymén s meg volt nyugodva, hogy a távoli szemlélőnek ez egészen úgy fog festeni, mintha busulna.

Inkább csak unalomból elszánta magát, hogy egyszer kivételesen visszanéz a multjába. Nem az egész életét akarta így emlékezve ujból átélni, ahhoz egy kissé lustának érezte magát, csak ezt az utolsó kis epizódot, amely miatt gyászba kellett öltöznie. A hely nagyon alkalmatos volt erre a mulatságra, mert éppen itt, ebben az elhagyott ligetben látta meg először azt a beteges fiatalembert, aki azóta a föld alá bujt. Csupaszképü volt és meglehetősen halavány, de a ligetet nem emberkerülés okáért kereste fel, csak éppen énekelni akart. Különös, mély, meleg hangja volt és olasz operákból dalolgatott. Katikát éppen az ének csalta arra s nem szemérmeskedett sokáig. Egyszerüen megszólította a fiatalembert:

- Én is pihenni jöttem, fecsegett tovább Katika - de lássa, sokkal óvatosabb vagyok. Ebben az éles levegőben még hangosan beszélni se merek. Maga meg énekel. Nagyon szép hangja van, de kérem, ne énekeljen, ne...

Már úgy viselkedett, mintha egyenest a fiatal kolléga gondozójának sietett volna a kis stájer fürdőbe. A karjába akaszkodott és ezer jó tanácscsal szolgált. Kérdezősködött is, de feleletet nem várt, csak fecsegett és csacsogott tovább. Éppen csak annyit tudott meg, hogy barátja mostanában Olaszországban járt és onnan küldték ebbe a stájer fürdőbe. Katika aztán elmondotta, hogy Magyarországból jön, de voltaképpen az oroszok közt játszott utoljára. Most pedig egy orosz diák elől szökött meg, mert az a csacsi feleségül akarta venni, holott az orosz papa egyszerüen kijelentette, hogy lelövi Katika kisasszonyt, ha az ő csacsi gyerekével csak szóba is áll.

- Ide csak nem jön utánam, nevetett Katika és melegebben szorongatta barátja karját. S érezte, mélységes megelégedéssel érezte, hogy még van hatalma a férfiak fölött. Mert az uj ismerős csodálatos izgatottsággal, majdnem remegve türte a szép leány ingerlő játékát.

- Meg fogok halni, s azért jöttem ide, hogy az enyéim ne is lássák, amikor meghalok. De ne nevessen kisasszony. Nem is magam ölöm meg magamat, majd megteszi nekem ezt a szivességet a levegő, a fürdő és maga, kedves barátnőm.

Ezt a fiatalember vallomásnak is vehette. S hogy mindenesetre annak vegye, Katika jónak látta, hogy mindjárt elszaladjon. Estig akkor nem is látta. Este azonban már tulontul volt a gondolataival és mialatt a társaság vacsoránál ült, ő bekopogtatott uj ismerőséhez. Mosolyogva állt meg az ajtóban, de maga is megrémült, amikor a fiatalembert meglátta. Hamuszin volt az arcza és verejtékes. Az egész ember remegett s a kezében egy kis feszület valósággal tánczolt.

- Az esték, az esték, hörögte a fiatalember és kezével most már az ajtó felé mutatott.

Katika ijedten menekült és maga is beteg volt reggelig. Mindig maga előtt látta azt a hamuszin arczot, azt a tánczoló feszületet. Reggel azonban már ajtaja előtt várta a fiatalember és remegve, izgatottan kereste kezeit.

Az estéket vádolta, amelyek ellenségei. Ahogy a sötétség leereszkedik a hegyekre és élesedik a levegő, valami nyugtalanság vész rajta erőt és leveri a lábáról. Tegnap meg éppenséggel gyönge lábon állott, mert mindig az ő barátnőjére kellett gondolnia, aki meg akarta édesíteni az utolsó napjait. Ezek az utolsó napok, ezek a megédesített utolsó napok - a fiatalember hirtelen lehajolt és vadul csókolta a Katika kezeit. És amikor fölemelkedett, égett az arcza és remegett, mintha láz bántaná. Ugy maradt egy helyben és nem tudta, hogy a leány mosolygása guny-e vagy jóváhagyás.

Katika már meg is békélt s aztán gondja volt rá, hogy minden nap megédesített nap legyen. Nem volt bizonyos benne, hogy a fiatalember csakugyan halóban van-e, vagy csak affektálja a romantikus elmulást; de nem is bánta a bizonytalanságot. Tetszett neki az egész dolog, már akármi is a szine. Meglehet, hogy csakugyan utolsó napokat édesít, meglehet, hogy egyszerüen csak édes napoknak megy elébe: mindegy. A szerep sehogy sem kellemetlen s egy kis stájer fürdőben nem illik tulságosan követelőzőnek lenni. Amikor tehát a ligetben egészen magukra maradtak s a fiatalember megint lehajolt a kezéhez: Katika behunyta a szemeit és maga is meghajolva, álmatagon csókot lehelt a fiatal ember fényes fekete hajára.

Az égő férfifejet gyöngéden odavonta az ölébe és simogatta hosszan, gyönyörrel.

- Ne gyógyuljak meg soha, aludjam el itten örökre - hangzott az elfulladt sóhajtás.

Katika nem kérdezte. Fölkelt a helyéről és az ablak felé tartott. Mintha el is felejtette volna, hogy hol van, dudolni kezdett halkan, csöndesen. És a férfi utána sompolygott, bünét bánva, néma esdekléssel. Katika egyre dudolt. Mögötte pedig, a szőnyegre omolva könyörgött valaki, egyre hangosabban, egyre lázasabban.

- Nem szabad énekelnem, nem szabad. Egykor élt bennem valami, ami világgá akart kergetni és én mentem volna, követtem volna ezt a kergető vágyamat gyönyörrel. Nem engedtek. És én titkos éjszakákon énekeltem, hogy ébren tartsam vágyamat, amig egyszer eléggé erős leszek, hogy kiszabadítsam magam rabságomból és elmenjek vágyam után. Ah, hogy magam és vágyam nem voltunk eléggé erősek a rabság megtörésére! Csak sorvadtunk mindaketten, én is, a vágyam is. Mért nem jöttél korábban, te egyetlen, aki segíthettél volna rajtunk, aki meg tudtál volna tántorítani? Hiszen te vagy az első eleven vágyam, az első gyönyörűség, aki utamba akadtál. Mert hazudtam, én nem vagyok művész, csak szerettem volna lenni s te nem az utolsó édes napjaimat hoztad, hanem az elsőket, a legelsőket. Nem láttad a remegésemen, hogy ki vagyok és ki vagy te nekem? Nem láttad, hogy hazudik ez a ruha, amely rajtam van s én csaltalak téged és mindenkit?

- Senki se tudta, most se tudom bizonyosan, pap volt-e. De meghalt szegény, az bizonyos.

Szalmaszin haját jobban a fátyol alá szorította, a fekete ruhát rendbe hozta s azután megindult a hotel felé. Kifogástalanul szomoru volt s három napig hűségesen meg is állotta a gyászt. A negyedik napon vonatra ült s az elindulás előtt jól megjegyezte magának a kis stájer fürdő nevét. Hadd tudja legalább, hogy hol volt özvegy, ha már azt bizonyosan nem tudhatja, hogy kinek az özvegye volt...

A jó barátai az mondták a tevének, hogy szamár. Mert tiszta sor, hogy józan észszel az ember nem hozhatja fel a fővárosba az anyját meg a kis testvérét is, amikor magának sincsen tulon-tul. Aki egész napon körmöl és az éjszakából is el kell lopnia nehány órát, csakhogy mindenféle buta munkával pótolja sovány keresetét, az örvendjen, hogy az anyókája olyan szépen eléldegél a falujában s tollat foszt, meg betegnél virraszt, ahogy éppen akarják. De semmi esetre se hivja fel maga mellé, ahol a szegény öreg asszony először is unatkozik, mert dolga nincsen, másodszor meg elkeseredik, mert a fiának olyan embertelenül sok a dolga.

A teve mégis felhozatta az anyókáját meg a kis leánytestvérét. Az utiköltséget persze megküldötte s amikor künn valahol a kőbányai uton hitelbe bebutoroztatta az egyetlen szobát: megirta a kis leánynak, hogy most már jöhetnek. Szombat este aztán kiment a vasuthoz és várt. A zsebe tele volt hideg hussal, amiből az anyóka majd nagyszerüen megvacsoráltatja a két gyerekét. Három nagy pogácsa-almát is vett, hogy a vacsora ne akadjon meg a hideg husnál és majszolhasson az öreg akkor is valamit, ha már kérdezősködni kezd. Odahaza a lámpát már jövet meggyujtotta és égve hagyta, hogy az anyóka mindjárt világos, meleg szobába jöhessen, ami mindenképen szükséges, hogy az ember már az első pillanatban jól érezze magát. A teve szorongatta hát a pogácsa-almákat és ravaszul mosolygott:

S ő maga is meg volt elégedve magával, amikor a kupéból kiemelte az anyját, s ott érezte a karján a leánytestvérét is, akit a pályaudvar lármája még inkább elkábitott, mint a kevésbbé bámuló öreg asszonyt. A teve legjobban szerette volna a hátára venni a két vendégét: az ő kedves familiáját, de az anyja minduntalan elébe sietett, hogy az arczába nézhessen. Hát visszanevetett a szemébe és henczegni kezdett, hogy város ám ez, nem falu. Itt az ember nem foszt tollat s ha akar, hát szinházba is mehet. S mert éppen a lóvasuti állóhely körül jártak, azt is megmondotta, hogy ő most lóvonaton is haza vihetné az anyókát, de igazán nem érdemes, mert a tizedik háznál úgy is otthon lesznek. Mikor pedig az öreg asszony elcsodálkozott, hogy micsoda pazarlás ez a rettentő sok lámpával, a teve bejelentette, hogy másnap estére elviszi majd olyan utczába, ahol nem is sárga lánggal világitanak, hanem fehérrel. Olyan lesz a Klárika képe abban a fehér világitásban, mintha lisztbe mártották volna.

Az anyóka mosolygott és Klárika majdnem félt. A teve meg természetesen boldog volt. Mint a mesebeli óriásleány, aki elindult sétálni s a csatavonalba állitott huszárezredet lovastul a kötényébe rakta s egy kis városkát is kacsójába kapott, hogy a szép játékszereket megmutassa odahaza az óriás papának: ugy szerette volna a teve is az egész fővárost házastul-emberestül a zsebébe rakni, hogy hazavigye és megmutassa az anyjának, a kis leánytestvérének. Valósággal gyönyörködött, ha elvehette a lélegzetüket valami uj csodával, olyasmivel, ami például nincsen meg minden faluban. Egyébként pedig minden reggel odaadott Klárikának egy ezüstforintost és eleinte vele is ment bevásárolni, amig megismeri a járást. Ebből az a gyönyörüsége került, hogy láthatta a Klárika rémületét, amikor négy tojásért egy hatost mertek követelni a kofák, a szemtelenek. A teve nagyszerüen mulatott és a boldogok jókedvével jegyezte meg, hogy egy hatos voltaképpen kevés hatos és négy tojás nagyon sok tojás.

A hivataláig, egész uton is nevetett a teve és nagyon jónak találta az ő gazdasági aksziomáját, hogy négy tojás voltaképpen nagyon sok tojás. Még körmölés közben is ujra meg ujra eszébe jutott és a kollegák azt nézték, hogy megbolondult-e, amikor váratlanul megkérdezte tőlük, hogy ő feléjük hányával adják a tojást. Néhány napig elcsodálkoztak a beszédén, azután csak azt mondták, hogy a teve kifutott a sivatagból és háziállat lett. Valamelyikük meg egyszer - természetesen a háta mögött - ráfogta:

S volt valami a ráfogásban. Az iskolában, a hivatalban, az életben: mindenütt valósággal a hátára kivánta a terhet. Másokért dolgozni, lótni-futni, a maga fölös baját a másokéval tetejezni, már a vérében volt. Ha a házmesternének véletlenül eszébe jut és azt kéri tőle, hogy, miután ugyis körmölget éjszaka és nem alszik, hát nyisson kaput, ha csöngetnek: a teve azt is megtette volna. Szegény házmesterné! Csakugyan lelketlenség, hogy fölverik az álmából. Szerencsére a házmesternének nem jutott ez a kívánság az eszébe s a teve zavartalanul körmölhetett, mig az anyja meg Klárika csöndesen aludtak. S különösen házbér elkövetkezése idején körmölt sokat, amióta az anyóka egyszer nagyon megijedt, mert a házmesterné előtte találta átadni a házi tirannus üzenetét, hogy: fizess, vagy kilökődöl.

- Anyóka, anyóka. Hogy kinevetne a szomszédasszony, ha most meglátna! Bizony isten, megijedtél. Pedig az ilyesmi olyan természetes, de olyan természetes...

Titokban megszidta a házmesternét és azontul még több terhet vett a hátára, csakhogy a házbérrel baja ne legyen. Uj kalapot, sárga selyemből kötött nyakkendőt, hegyesorru lakkczipőt, amikkel kora tavasz idején feltünést szokott kelteni a hivatalban - most nem igen vett magának és nagyon megdicsérte a Klárika tanulékonyságát, amikor alig városi létére már nyomára jött, hogy kenyérbéllel valósággal ujjá lehet teremteni a némileg megviselt nyakkendőket is. Természetes, hogy a főváros csodáiból is kifelejtette lassankint azokat, amelyeknek bemutatása bizonyos áldozatokba kerül. Elvben és emlékezetből még nagyon sok csodára figyelmeztette a családját, de gyakorlatban inkább a városligetre szoritkozott, amelyben ideálisabb természetü halandók is elbolyonghatnak és eléggé olcsón. De azért mégis fájt neki, amikor egyszer Klárika utána szökött reggel és a kapu alatt remegve faggatta:

- Azt hallottam, hogy itt a városban lehet. És sok lány van, aki varr. Látod, fenn maradhatnék veled éjszaka és varrnék. Legalább nem volnál olyan egyedül... olyan egyedül...

Lelkében maradt a fulánk. A hivatalban, körmölés közben olyasfélét gondolt, hogy a barátainak talán igazuk volt és a teve - szamár. Mért csalta ő ki azt a két szegény teremtést a falusi fészkéből, holott nagyon jól érezték magukat és a falunak megvan az a megbecsülhetetlen jó tulajdonsága, hogy az ő puha földjén, füves hátán az az ember esetleg mezitláb is megteheti a reggeli sétáját! Mért hozta fel a kövezetre, az aszfaltra, amely lehet nagyon becsületes, de szörnyen követelőző s egy csöppet sem méltányos? Az a rövid boldogság, a mig az ismeretlen világ megismertette magát a kis falusiakkal és a mig a kis falusiak öröme őt is boldoggá tette, tán meg se éri azt az árt, hogy most éjjelente Klárika is virraszszon és karton-szoknyákat remekeljen jószivü szakácsnők örömére... A teve elkeseredett.

- Ha meggondolom, ez a nagy város csak hotel, ahol az ember ellakhatik átutazó vendégképpen, de állandó lakóhelynek nem is való!

Klárika folyton tanult. Aztán más, uj tervvel állott elő és reggel, a kapu alatt azt kérdezte a tevétől, hogy vajjon a hivatalnoktársai eljönnének-e hozzájuk lakni, ha háromszobás lakást vennének és kosztot is adnának? A tevét ez az uj terv még jobban elkeseritette és nem ment ki többé az eszéből, hogy a szobaur olykor goromba is tud lenni, sőt akadnak mesésen szemtelen szobaurak is. Emlékezett egyre, aki akkor kezdett goromba lenni, amikor fizetni nem tudott. És Klárika? Ő legyen a szobaurak cselédje? Takaritónője? És reggel vizet vigyen nekik mosdani? Abból az időből, amikor ő is szobaur volt, a tevének eszébe jutott valami fekete leány, aki már egészen természetesnek találta, hogy reggel mosdóvizet hozzon az ő szobájába. Pfuj!

A városnak határozottan szerencséje volt, hogy a teve nem tehetett vele ugy, mint a mesebeli óriásleány a huszárezreddel. Ha a teve fölemelhette volna: rá se merek gondolni. Odalökte volna valahova Afrikába, vagy hova. Annyira gyülölte most. Estenden, hazamenet, a pályaudvar teréről visszatekintve a lángokkal sövényezett egyenes utra: haragosan megfenyegette az egész várost, fel a budai hegyekig. Minden házát és minden lakóját. Mintha mind hibás volna benne, hogy Klárikának olyan borzasztó terveken kell törnie a fejét. És a haragos teve ugy beleélte magát a nagy gyülölségbe, hogy már ő maga sem tudott dolgozni. Virrasztott ugyan azontul is, de nem körmölt, csak szabadjára haragudott. S a drága olaj fogyott hiába. Mintha bizony egy teve nem haragudhatnék éppen olyan jól sötétben is.

Ezt már gyülölséggel sziszegte a teve és felugrott, mert ülve már nem is tudott eléggé haragudni. És ekkor Klárika átfogta a nyakát, odahajlott a hatalmas mellére és sirva, remegve könyörgött:

A tevében mintha világosság gyult volna. Hogy ő eddig nem tudta gyülölségének végső következtetését megtalálni! Hogy ő eddig nem tudta magát becsületben megrázni! Ha már gyülöli, utálja a várost, akkor el belőle. Csak menekülni gyorsan, mentül előbb. Körmölni mindenütt lehet és követelőző aszfalt nincsen mindenütt. Tehát csak el, el. És nyakába esett a leánynak, összecsókolta forrón, ujjongva és felköltötte az anyókát is.

A teve hátára vette a kis czókmókját és elindult a vele a bizonytalan sivatagba...

Azoknak akik megszokták, hogy az irásaimban némi igazságot találjanak s akik tudják rólam, hogy mostanában majdnem rendezett viszonyok között élek: meg kell mondanom, hogy ez a história nem tegnapról való. Meglehetősen régen történt. Még a papirkorszakban. Abban a korszakban ugyanis, amikor egy sorsjegy-irodának czimeket irtam és egész garniturámat a sorsjegy-iroda termetes plakátjaiból állitottam össze. Ezer darab egymásra rakott plakát volt az iróasztalom s négyszáz darab ugyanabból az értékes műből volt a székem.

Az iróasztal esti tiz órától kezdve egyetlen varázsszavamra ágygyá változott s ugyanakkor a szék fogassá lett, amelyen ruházatom pihente ki magát a napi fáradalmak után...

A czimek megirásában tüneményes ügyességet jegyzett fel rólam Klió. Különösen délelőtt csudálatosan sok czimet tudtam abszolválni. Hogy délután nem tudtam hasonló magaslaton maradni, azt ne tessék talán arra magyarázni, hogy sokat ettem s a lustaság akasztotta meg a pennám. Sok alaptalan vád között, amelyben részem volt, ez volna a legalaptalanabb. Nem voltam lusta. De délután három órakor pontosan beállitott az én papir-garniturás irodámba a megforditott Ipszilon, akit én kereszteltem igy el, mert a hosszu, vékony teste deréktől kezdve kettős póznákban végződött, amennyiben a két lábát mindenkor szétterpesztette és soha emberfia egymáshoz illesztett lábakkal nem látta. Szerencsére az egyik kezefeje hiányzott, mert különben a hadsereg a legnagyobb zavarban lehetett volna, amikor a megforditott Ipszilont glédába akarta volna állítani.

Ez a derék ifju irni ugyan nem tudott, de kiállította rólam a bizonyitványt, hogy az egész bérkaszárnyában én vagyok a legokosabb ember. S éppen mert az általánosan bevett szokással ellentétben nem irásban adta a bizonyítványt, naponta személyesen beállított, hogy ujból és ujból kijelentse, mennyire okos embernek tart. Ehhez képest én minden délután három órakor ünnepélyesen és mérgesen földhöz vágtam a tollamat, mert akkor mögöttem megszólalt a megforditott Ipszilon:

Máskülönben ez az ismétlődő bizonyítvány mindenkor csak hangulatkeltő bevezetés volt, amely után az én emberem valami tanácsot kért. Rendes körülmények között nem épen életbevágó dolgokban volt szüksége az én bölcs tanácsomra és emlékszem olyan hónapra, amelyben kétszer kellett véleményt mondanom, hogy miképen lehet legczélszerübben szembeszállani bizonyos házmesteri önkényességgel, amely abban nyilatkozik meg, hogy egyik-másik nóta iránt határozott ellenszenvvel viseltetvén, egyszerüen megszabja, hogy a bérkaszárnya lakóinak milyen nótákat szabad és milyen nótákat nem szabad énekelniök. Mint a ház legokosabb embere, én kétségtelenül nagyon okos tanácscsal szolgáltam, de azért a házmester továbbra is csökönyösen ragaszkodott a kedvére való nótákhoz és nem tűrte meg, hogy bárki is olyan zeneszerző dalát énekelje, aki nem nyerte meg az ő legmagasabb tetszését. Amiben különben igaza volt.

Tanácsaimra nagyobb szükség akkoriban volt, amikor a megfordított Ipszilon a bérkaszárnya egyik főzéssel foglalkozó urhölgyével jutván közelebbi ismeretségbe, estétől virradóra szerencsétlen szerelmesnek érezte magát. Ez nagyon kellemetlen időszak volt és az okosságom határozottan elkedvetlenített.

- Nézze - szólalt meg délután három órakor a szerencsétlen szerelmes - maga a legokosabb ember az egész házban és megmondhatná nekem, mivel nyerhetném meg az ő szivét. A házmester, aki azt állítja, hogy ért a dologhoz, nagyon furcsa tanácsot adott. Azt mondta, hogy égessem meg a veréb fiát és adjam be a porát Klárának. De ha már én elég bolond volnék és megégetném a veréb fiát, Klára nem lesz olyan bolond, hogy bevegye a porát. A házmestertől tehát utoljára kértem tanácsot. De maga legokosabb ember a házban és...

Attól a naptól kezdve mániába estem, és azt hittem, hogy én vagyok a szerelmi tanácsadó diszkiadása. Ehhez képest szándékosan és önkénytelenül a legképtelenebb tanácsot adtam, de a megfordított Ipszilon bizalma nem rendült meg sem a Szerelmi Tanácsadóban, sem bennem. Emlékszem, hogy egy napon - amikor föltétlenül meg kellett irnom a czimek teljes ezrét - valósággal gorombáskodtam. Kijelentettem, hogy Klára a legközönségesebb urhölgy az egész világon és mint szakácsné nem is való tüz mellé, hanem tüzre. A megforditott Ipszilon rendületlen nyugalommal felelt:

Klára amikor este hat óra tájban a megforditott Ipszilon kivánságához képest megkérdeztem, hogy mért nem akar annak a derék embernek a felesége lenni, azzal a váratlan kérdéssel lepett meg:

Bizonyos okokból tartózkodtam a felelettől és okos hirem valószinüleg sohasem függött annyira egy hajszálon, mint ebben a pillanatban. Amilyen szerencsém van, maga Ipszilon segített ki a bajból. Ő már az első perczben leült a földre és szétvetett lábaival most már semmiféle betühöz nem hasonlított, ellenben minden pagodlival össze lehetett volna véteni. Csunyán vigyorgott, amikor az imádott urhölgy különös kérdését hallotta, aztán a körülményekhez képest elég okosan és gorombán vágott Klára felé:

Hallgatag mind a kettőnek igazat adtam. Máskülönben pedig, hogy magamat a kettejük vetélkedéséből kivonjam, inkább a maguk dolgára tereltem a beszédet. A papir-garniturára leborult az alkony homálya, az udvarból a bérkaszárnya összes lakóinak egyesült lélegzéseként valami brutálisan zagyva lárma hatott fel és én a boldog és boldogtalan szerelmesek között állva, ilyenformán bölcselkedtem:

- Ez a hosszu legény nem tulságosan szép legény, de szereti magát és a fejébe vette, hogy feleségül veszi. Maga kétségtelenül a legszebb Klára az összes Klárák között, de az ég kifürkészhetetlen akaratából mégsem grófkisasszony, hanem ellenkezőleg szakácsnő. Már most, ha körülnézek az egész házban, ugy gondolom, nem találok magához valóbbat ennél a hosszu legénynél, aki azért is szereti, mert szakácsnő, meg azért is, hogy szép. Hát legyen a felesége és első sorban tiltsa meg neki, hogy engem mindennap meglátogasson.

Ipszilon daczára az utolsó passzus némileg sértő czélzatának, határozott helyesléssel kisérte szavaimat. Klára azonban éppenséggel nem volt elragadtatva.

Attól tartottam, hogy ez a goromba ficzkó dühbe hozza imádottját és az én viharokat sohasem látott szobámban véres harcz fog kiütni. Rászóltam tehát, hogy beszéljen több tisztességtudással és ne folytassa gorombaságait, mert ha dühbe jövök, kidobom. Klára viszont ezt a nyilatkozatomat találta feltünően okosnak és nagyon elégedetten nézett a hosszu legényre, aki szélesre huzott szájjal vigyorogva gubbasztott a földön.

- Maga a legokosabb ember az egész házban, felelte Ipszilon - de azt még se tudja, hogy kell a lányokkal elbánni.

- Most már mindent megpróbáltam. Beszéltem veled szépen, felhoztalak a nagyságos urhoz, hogy okosabb beszédet is hallj, holnap pedig, jól jegyezd meg magadnak, kékre verlek, ha nem szeretsz.

Csak azért is olyan nótát kezdett fütyülni, amelyet a házmester nem szeretett és köszönés nélkül ment ki szobámból. Klára még nálam maradt és iróasztalomon sirta ki bánatát, ami könnyeinek nagyságára való tekintettel komolyan veszélyeztette papir-garniturám nagyobbik felét. A homályban nem láthattam az arczát, de annál jobban hallottam, amint félig magának, félig nekem panaszolta, hogy nincs boldogtalanabb a szegény leánynál.

És alig tudtam kituszkolni a szobámból, holott az ezer czimnek még a háromnegyedrésze is alig volt készen. Folyton csak azt hajtogatta, hogy őt kékre verik, már kékre is van verve és hiába minden, meg fog halni.

Aminthogy a megforditott Ipszilon másnap délután három órakor csakugyan azzal állított be hozzám:

Jól emlékszem, éppen egy hétig tartott. Ipszilon minden délután beszámolt, hogy ma másodszor, harmadszor és igy tovább hetedszer verte meg a drágát. És azonközben a hosszu legény egyre jobb kedvvel nézett a jövendő elé. Ebben az időben egészen közönyös dolgokban kérte a tanácsomat, inkább csak, hogy ki ne jöjjön a gyakorlatból. A Klára dolgáról egyéb szó nem esett, csak éppen a napi jelentés, hogy hányadszor verte meg. Ezek a jelentések pedig nagyon hasonlitottak ahhoz, amikor a magamforma skribler kotyogja ki, hogy megint elkészültem egy jelenettel, nemsokára készen vagyok az egész darabbal.

- A nagyságos ur a legokosabb ember a házban. Hát igazán tanácsolja, hogy hozzámenjek ahhoz a legényhez?

- Hát ugy gondoltam, hogy ha a nagyságos ur is tanácsolja, hát nem hagyom tovább epedni...

Mért mondanám tovább. Ipszilon elvette Klárát és én éppenséggel nem tudom megérteni, miért mondott engem azután is a legokosabb embernek az egész házban, holott én sohasem tudnám a magam Kláráját ilyen hamar szivemhez hajlitani...

A pinczehelyiségben megindult a gép s a tanácsos ur szobáiban egyszerre kigyulladt a villamos fény.

A becsapódó ajtó zajára a gyermekszobából elősietett a tanácsosné édes anyja. Az öregasszony csöndesen odahuzódott a diványhoz és sovány kezével simogatni kezdte a gyönge asszony haját, mig ajka - mintha hangtalan sirástól - lassan vonaglani kezdett. A szobalányt, aki a különös jelenetre besietett, egy kézmozdulattal kiparancsolta a szobából és aztán görcsösen akadozva megszólalt:

- Nem, nem bántott. Csak egy kissé ideges volt s én olyan érzékeny vagyok: mindjárt szivemre veszem. Azt mondta, hogy holnap este egy kis házi mulatságot rendezünk és én bolond, mindjárt sirni kezdtem. Csodálom, hogy Károly jobban meg nem haragudott. Pedig megérdemeltem volna.

Aztán tuszkolni kezdte az öregasszonyt a gyermekszoba felé s nem is nyugodott, mig egyedül nem maradt. De már ereje fogytán is volt. Gyorsan felszakitotta az ablakot s odaült egyenesen a beáramló hüvös levegő felé, fejét lehajtotta az ablakpárnára s mig a huzó levegő szerte borzolta a haját, keservesen zokogott! Mint egy kis vonagló testü madár, melyet gonosz kezek zugó vizfolyás utjába kötöttek, olyan fázva, reszketve ült ott a gyönge asszonyka a rohanó légáramlatban. Keble lázasan pihegett, meztelen nyakán jeges hideg csapott végig s észre sem vette, hogy a nehéz függöny egyik szárnya meglebbenvén, egész sulyával ráesett és eltakarta őt. Gondolkozni kezdett.

Azt már érezte, hogy férje nem szereti többé. Azok az idők, mikor az erős férfi, fejét lehajtva, szinte elfojtott hangon panaszkodott, hogy rabja, hogy minden érzése, minden gondolata csak feléje huz, hogy nincsen akarata s bármint akarná, nem tud egyebet, minthogy engedelmeskedjék neki, a gyönge harmatasszonynak - azok az idők, mikor ölbe vette s a zongoraszékre ültetve, gyermekként kérte, hogy énekelje el azt az édes olasz melódiát, melylyel leánykorában ugy elragadta, - azok az idők elmultak: nyomukban homokot hord a szél...

Milyen gyermek tudott lenni az a hatalmas férfi. Tartotta a pamutot s esetlenül himbálta két hosszu karját, hogy neki (a kis aranyos Omfálénak - ahogy akkor suttogta) ne essék nehezére a gombolyitás. Aztán mikor készen voltak, hogy kapta fel a balkarjára Omfálét, mig a jobbik kezével a pamutgombolyagot dobálta fel a levegőbe. A kis asszonykának akkor ugy tetszett, hogy Károly őt is éppen olyan könnyen tudná feldobálni és megkapni. S mikor e gondolatra madárként felsipitott, Károly ragyogó arczczal azt mondta, hogy soha szebb madár szót nem hallott... Az idők elmultak: nyomukban homokot hord a szél...

Akkor kezdett elhidegedni Károly, mikor a »kis piczi Irma« megszületett. A gyönge asszonyka azt hitte, hogy talán a csalódás miatt, mert fiut reméltek: de mikor látta, hogy Károly a csöpp leánykát hogy szereti, hogy gügyögteti, hogy nevezi »kis piti Irmá«-nak s őt - a mamát - mégis elhanyagolja, akkor először életében nagyon megijedt.

A Károly erejét most már nem olyannak nézte, mely az övé is, mely őt mindenki ellen megvédi, hanem olyannak, mely ellen ő maga is védelemre szorul. Ha Károly máskor karját fölemelte, ölelést sejtett, most a fölemelt kar alatt összerázkódott, mintha attól félt volna, hogy ránehezedik és agyonsujtja. És szüntelen rettegett és - ha megölik - nem tudja, hogy miért. Valami ösztön volt az egész.

Másnak látta a Károly szemét, félelmesnek az erejét, mordabbnak a hangját s olykor ugy tetszett neki, mintha kezén az öt ujj helyett, öt hegyes tőr merevednék...

- Kár, hogy tovább nem betegeskedel - s mikor ő fehér lett az ijedségtől, a férfi egy szó nélkül távozott. Az egész dolgot a dajka magyarázta meg neki. Ugy volt, hogy Károly dühösködött, mert Szeréna majdnem két hónapig feküdt a gyermekágyban. A parasztdajka érzéketlenül, közönyösen, inkább valami megvető szánalommal mondta:

És Szeréna egy napon megtudta, hogy Károly azzal a tisztözvegygyel él, ki fél év óta a szomszédságban lakik. És nem mert szólani. Ha az ablakból olykor meglátta a hatalmas özvegyet s aztán a tükörből összemérte a maga sápadt véznaságával, még jobban megrémült. A folytonos izgatottságban mintha minden félelme egy teherben ott nehezednék a mellén, szüntelen fáradtnak, kimerültnek érezte magát s éjjelenkint még a könnyü paplan alatt is kinosan pihegett. Egyszer azon vette magát észre, hogy mikor lélegzeni akar, hörög. Ettől kezdve lassankint össze kezdett esni...

Ilyeneket mondogatott neki, ha ugyan egyáltalán beszélt hozzá. Csak a kis Irmát szerette: ha hazajött és valami dolga nem volt, a kis Irmát mindjárt ölbe kapta és az ablaknál eljátszogatott vele szerelmesen édesen... És Szeréna nem is létezett reá nézve.

Egy este bejött a tisztözvegy is Károlylyal. Szeréna fel akart ugrani, de a melle felől, mintha egy golyó kezdett volna a torka felé futni s ott a torkán megszorulva ugy elakadt, hogy a szegény asszony egy szó, egy hang nélkül összeomlott. Mire magához tért, ágyban feküdt. Károly nem volt a szobában, csak a dajka ült az ablaknál. Másnap megérkezett az anyja is a vidékről, a honnan Károly távirata szólitotta leánya mellé. Egy hónapig feküdt, aztán felkelt, de olyan volt, mint egy átlátszó, sovány bábu. A tisztözvegy bejárt, esténkint olykor náluk theázott és Szeréna nem szólt, mert nem mert szólani. A Károly erős kezei - ugy érezte - nem védték, de fenyegették...

A függönyszárnyat valaki fölemelte s a becsapó hideg légáramlat egyszerre végig futotta a gyönge asszony testét. Erősen összerázkódott.

S becsukva az ablakot, egy nagy meleg kendőbe göngyölte az egész törékeny asszonykát...

Szerénának oda kellett ülnie a zongorához. Eleinte Liszttől játszott, de mikor a társaság kifáradt a nehéz zene hallgatásában, Mendelssohn édes melódiáiból játszott nehányat. Az asztal körül s a divánokon az ismerősök hallgatták. Arnold, a vézna ügyvédjelölt, ki - nem is tagadta - melegebben érzett Szeréna iránt, olykor-olykor szentimentálisan felsóhajtott és az orvosnéhoz fordulva, csak suttogva merte mondani, hogy a játékot ne zavarja:

A szalon levegője a szellőztetés daczára kezdett átfülni. Az orvos, aki meglehetősen elhizott, észrevétlenül az ablak felé huzódott s csak akkor riadt fel, mikor észrevette, hogy jöttével felzavarta a házigazdát és a tisztözvegyet, akik az ablak közelében egy divánon beszélgettek.

Valami mentséget motyogott s aztán hevesen gesztikulált, mikor neje, otthagyva az ügyvédjelöltet, hozzá sietett és elfojtott szemrehányásokkal illette. A tanácsos csendesitette le őket, mialatt a tisztözvegy egy öreg nagyiparossal kezdett beszélgetni, aki a főváros szállitója lévén, bensőbb összekötetésben állott a tanácsossal.

A társaság meglehetős élénken beszélgetett, mialatt Szeréna egyre verte a zongorát. A fáradságtól arcza fényesedni kezdett, sovány kezei is ragyogtak s haja karjainak folytonos mozgásától szinte tánczolt. A kis ügyvédjelölt, ki most egészen odahuzódott a zongorához, egyszer-egyszer odasugott.

Szeréna azonnal fölkelt a zongorától. A tisztözvegy éppen hangosan felkaczagott s Szeréna, amint oda tekintett, látta, hogy legyezőjével ráüt a nagyiparos kezére. Valami eszeveszett düh akart kitörni belőle, egy gyalázó szót szeretett volna odadobni a szemérmetlen asszonynak, de uralkodott magán s lassan kiment a szobából.

Vacsora után, thea idején, mikor Szeréna ismét odaült a zongorához, a tisztözvegy egyszerre áthajolt a zongorán:

Az ügyvédjelölt és az orvosné azonnal csatlakoztak a kivánsághoz. Szeréna ugy vette, mintha férje abban a távoli sarokban szintén intene, hogy énekeljen s fellapozta a kótát.

Csönd lett a szalonban. A nagyiparos odaült az ablakhoz a függönyök árnyába s az ügyvédjelölt is melléje huzódott, hogy a félhomályból jobban csodálhassa az éneklő asszony fényes arczát, ragyogó szemeit. Az asszony eljátszotta a bevezető akkordokat s aztán lassan elkezdett énekelni. Az olasz dalt énekelte, férje dalát, menyasszony korának édes megejtő dalát. Az emlék, mintha melegebbé, szinesebbé tette volna vékony, de kellemes hangját, az első taktusokat igazán szépen énekelte. De lassan-lassan lélegzetvétele hörgő, hangja élessé, bántóvá lett s a nagyiparos ott az ablaknál fészkelődni kezdett. A gyönge asszony melle lázasan pihegett, a hang nem folyt többé belőle, de szakadozottan, egyenlőtlen tónusban görgött elő s az arczon kinyomódott a tüdő nagy kinlódásának minden szimptomája. A nyak erei kidagadtak s szegény asszony két-két taktus között lélegzés helyett köhögött.

A sovány ügyvédjelölt dühösen pisszegett, de e pillanatban Szeréna hirtelen megállt és borzasztó köhögésbe tört ki. Egyszer-egyszer egész testén konvulziv rángás futott végig s a társaság kinos feszültséggel nézte. A tanácsos odament a zongorához és érdesen szólott:

Szeréna fáradtan nézett fel hozzá. Ugy tetszett, mintha mosolyogni akarna, de nem tudott.

A köhögés megszünt és Szeréna, hogy a hangulatot felfrissitse, banális tánczdalokat kezdett játszani. Egyszerre férje visszajött a szobába, karján a kis Irmussal, aki apró kacsóit odadörgölte álmos kis szemeihez és fejét meghajtva iparkodott megállani a villamos láng vakitó fényénél. A tanácsos magasra tartotta a csöpp mezetlen leánykát és tréfásan kérdé:

A társaság minden tagja odafordult kaczagva, kiabálva nyujtogatta a karját mindenki s a kis gyermek ijedtében csöndesen pityeregni kezdett. A tisztözvegy oda futott, magához kapta és gügyögtetni akarta, de e pillanatban éles sikoly hasitotta át a szalon levegőjét, Szeréna a zongora mellől odarohant, elkapta gyermekét és sirva, feindultan, vad szemekkel nézve szét, mint egy férfi, oly erős hangon szólott:

S mikor látta, hogy a társaság csodálkozva, megütközéssel nézi, magához szoritotta a gyermeket s a legsötétebb sarokba kuporodva, félénken, szánakozva szólott:

Alkonyatkor oda állott az ablakhoz és kitekintett a fővárosra. Vágtató fiakkerektől és lomhán mozgó lóvonatoktól kétoldalt rengeteg embert látott sietni. Szinte féltékenyen keresett és nem talált egyetlen embert sem, aki oly gyönge lett volna, mint ő. Élet, erő mozgott mindegyikben s az alkonyi eget peremező sötétvörös foltokban aligha látott még valaki halált lapangani, csak ő. Az aszfalton gyermekek szaladgáltak s piros arczuk csupa élet, csupa elevenség volt. Az egyik kis kölyök elesett és olyan kaczagva kelt fel, mintha édesanyja játék közben a puha divánra lökte volna. Milyen gyönge, milyen semmi ezekhez Irma.

Lebocsájtotta a függönyöket s minthogy a villam még nem gyult ki, majdnem teljes homályban volt. Leült a divánra és nyugodtan gondolkozott. Azzal tisztában volt, hogy az ő törékeny átlátszó testével nem való ebbe a világba. S ha meghal, mi lesz azzal a kis gyermekkel? Az a gyalázatos özvegy kapja a kezébe? Az a lelketlen erős teremtés, akinek sohsem volt gyermeke, akinek még csókja is fájhat? Soha.

Egy szép napon az ő szemei lecsukódnak. Károly fel fog ujjongani s az az asszony még jobban. Koporsója mellett egymásba fonják karjaikat s elhuzódva a halottól, besétálnak az életbe. S magukkal viszik - talán csak kelletlen teherként - az ő édes kis gyermekét: s az a törékeny apróság hogy el fog fonnyadni a szeretetlen levegőben, arczocskájára ráfekszik a haloványság, tagocskáiba belehuzódik a hidegség és el fog senyvedni, mint egy pinczébe hajitott virág.

- Édes gyermekem... Suttogott és a sötétben tapogatózva bement a gyermekszobába.

A kis mennyezetes bölcsőben Irmuska édesdeden szunnyadt. Az ablakon át nehány téveteg vörös sugár odasompolygott a bölcső kék függönye mögé, halkan körültánczolta a gyermek aranyszőke haját s aztán elveszett a sötét redőkben.

A kis leányka arczán csak fáradtság látszott s ahogy aludt, a szeme alatt olyan hosszu ráncz futott el, hogy szinte öregnek mutatta a kis angyalkát.

Szeréna odahajolt fölébe és megcsókolta. Aztán térdre ereszkedett és imádkozott:

- Velem jösz. Nem hagylak idegenekre, akik nem értik meg gügyögésed, akik hideg észszel hallgatnák, amit a te szivecskéd eldobog.

Velem jösz... A te apád nem szeret bennünket, az emberek nem szeretnek bennünket, hát itt maradnál közöttük?

Nem sajnálnád, ha anyácska egyedül menne? Ó, te csöpp Isten, ha nem is sajnálnád most, de nagyon sajnálnád később, mikor éreznéd, hogy egyedül vagy, hogy senki sem szeret. Oh gyere, gyere velem...

Kiemelte a bölcsőből, felöltöztette szépen, melegen és a karjára kapta. A szobában akkor kezdett fehérre izzani a villambura vékony sodronya.

S mikor a szoba egészen megvilágosodott, karján a gyermekkel, kiszökött az utczára.

Véletlenül egy helyre menekültünk az eső elől. A fotografus kapuját éppen jó buvóhelynek néztük, mert az embernek legalább valami foglalatossága van, mig az a csuf eső el nem mulik. Nézheti a fotográfiákat.

Ott vettem észre, amint éppen egy meztelen gyermek képét bámulta. Akkor már körülbelül két éve nem láttam. Megszólitottam:

Szegény, egészen felijedt. Aztán beljebb huzott s kért, hogy ne emlitsem többé a nevét: még valaki megismerhetné, hisz annyian olvashatták a nevét az - ujságokban. Sápadt volt és beteges. A szeme alatt idegesen rángott az arcza, mihelyt beszélni kezdett s a jobb karja - ugy vettem észre - folytonosan reszketett. A haja tulságosan bozontos lett és csunyán megőszült. Én akartam szóba hozni a históriáját, de megelőzött.

Ugy-e, maga mondta egyszer, hogy a szükség megtanitja az embert imádkozni? Az ám. Megtanitja lopni, káromkodni, sülyedni, gazemberré lenni. Meglehet hogy mind a kettőnknek igaza van, meglehet, hogy az egyik a másiknak következménye s hogy megtanulunk imádkozni, de mert az imádság nem használ, lopunk, káromkodunk, sülyedünk és gazemberekké leszünk. Mind a nyomor miatt. Nekem elhiheti, mert én végig jártam ezt az iskolát. Végig. Tudja, hogy honnan jövök most? A... De a manóba, minek mondanám meg, hisz ugyis tudja...

(Valerán hosszan föltekintett hozzám, ki nem ültem le, hanem a falhoz támaszkodtam.)... Maga ismerte az én feleségemet. Ha azt mondanám egyszerüen, hogy szerelemből jött hozzám, olyat mondanék, amiről biztosak sohasem lehetünk. Végre is én még a maga szivébe se láthatok, hogy vajjon szivesen hallgatja-e ezt az én bolond históriámat. Hát egy asszony szivébe hogy láthatnék be, hogy vajjon csakugyan szerelem az, ami miatt hozzám jött, vagy pedig csak a nagyobb nyomor elől menekült a kisebbe? Mert Anna, emlékezhetik, igy hitták, roppant szegény volt. Az apja, házmesterkedett s mert házmester volt, részegeskedett s mert részeg volt, éjente a lányának kellett helyette kaput nyitnia. Különben nekem nem volt panaszom az apja részegeskedése miatt, mert igy legalább megismertem Annát és megszerettem. Hogy mikor megszerettem, el is vettem, az már egészen az én bolond fejemnek a munkája volt. Tessék elhinni, hogy a házasságot olyan ember találta ki, aki már megunta a kedvesét s a világ előtt örökre magához lánczolta, hogy szivben azonnal szakithasson vele.

Nekem nem lett volna szükségem a házasságra, mert én azután is igazán szerettem, az asszonynak pedig veszedelmes szabadság a házasság, mert nem kell többé félnie, hogy a férje elhagyja, amikor neki tetszik...

De maga aligha kiváncsi az én bolondságaimra. Elég az, hogy Anna ugy mutatta, mintha szerelemből jönne hozzám. Azt hiszem ugy is volt. Vagy maga nem ugy látta, mikor nálam lakott? Nem volt aranyos, szép, szerelmes? Nem voltunk mindig jókedvüek és boldogok? De igen. Világosan emlékszem, hogy maga egyszer meg is fenyegetett bennünket s olyasmit mondott, hogy az ilyen tulnagy szerelem kész veszedelem. Én akkor a kis fiamat a szivemre szoritottam s engedelemmel legyen mondva, azt gondoltam magamban, hogy maga bolond. Az ember néha gondolatban rettenetesen goromba tud lenni.

Fődolog, hogy boldog voltam s olyan munkakedvem volt, hogy hamarjába a világot is megteremtettem volna. Szerencsére nem tudtam, mert - gondolom - szépen elrontottam volna. De ha az erőm nem is volt meg hozzá, megvolt a kedvem és dolgoztam, kerestem, - egy szóval: nyugodtan, kényelmesen éltünk. Hiszen láthatta. Mikor ment el maga tőlünk? Juniusban? Hát addig boldogok voltunk. De aztán egész nyáron nem volt munkám, nem volt lakónk s beköszöntött hozzánk a nyomor. Ostobaság, amit mondok: majdnem mindennap éhen haltunk...

No lássa, most már megint olyat fogok mondani, amiért a szomszédomat kikaczagnám.

Ez az Absolon Valér volt nekünk az Isten. Kiki olyan Istent tart, amilyenre éppen jut neki. Egyiknek Istene a fény, a másiké a hatalom, harmadiké az asszony vagy mi. Hát nekünk nem jutott jobb Istenre, pedig gyalázatos egy kreatura volt Absolon Valér és szemet vetett az asszonyra. Nem tudom, maga is ugy van-e vele, én az ilyesmit tolvajvérnek mondom: a máséra fáj a foga. A baj ott kezdődött, mikor az asszony is huzni kezdett hozzá. Teremtő szent atyám, én sokszor hallottam, hogy ezt vagy azt az urat megcsalta a felesége. Mindig volt bennem elegendő humor, hogy azt jegyezzem meg rá: elég pénze van rá a szarvasmarhának, hogy ezt a luxust is megengedhesse magának! De ha arra gondoltam, hogy egy szegény embertől, aki egész nap a familiájáért dolgozik s egyéb luxust nem üz, minthogy családot tart, még a felesége is elforduljon, hát ilyenkor felforrott a vérem. Ha egy gazdag embert megcsalja a felesége, hát az kellemetlen valami, de aztán lova beüt a versenyen s valami jótettért keresztecskét is kap s akkor megvan az egyensuly. De a szegény ember? Ha a feleségében csalódik, mi marad neki?

S azt hiszi, hogy mertem valamit szólani? Pedig láttam, hogy az asszony már huz hozzá. Dehogy mertem. A nyomor e napjaiban Absolon Valér kijött hozzám a konyhába, azt mondta, hogy segit rajtunk, hogy többet fizet, hogy ad kölcsön pénzt is, mig ujra munkát kapok és nekem még meg is kellett köszönnöm, pedig tudtam, hogy ez a segitség ár és én átengedem érte - pfuj, átengedem az asszonyt...

Aztán már nem haltunk éhen. Én nem dolgoztam és Anna mindig jókedvü volt. Néha ugy elnéztem s mikor láttam kövér, fehér nyakát, egészen mosolyogva képzeltem, hogy énnekem mind a két kezemet használnom kellene, ha ezt a kedves asszonyt egy kicsit meg akarnám fojtani. De olyan szép, kövér nyaka volt. És az arcza! Mindig ragyogott, fényes volt. Napjában ötször is mosakodott s egyszer rajta kaptam, hogy illatos vizzel mosta be a haját.

Kölyök koromban egyszer-egyszer sokáig tartottak a viz alatt s a szemem kidüledt, a két fülem rettenetesen zugni kezdett: akkor éreztem magamat igy. Bizonyosan tudtam, hogy benn van Absolonnál s forogni kezdett velem a világ. Mikor egy kicsit föleszméltem, azon vettem magam észre, hogy egy széklábat szorongatok a kezem közötte. S azt hiszi, hogy bementem, hogy leütöttem őket? Nem. Letakartam a gyereket, (ma csodálom, hogy ilyesmire is tudtam gondolni!) aztán nesztelenül odamentem az Absolon szobájának ajtajához s mint egy kutya, elnyultam előtte a földön.

Egy rongyos zsák volt odatéve szőnyeg helyett a küszöbre. Azt lassan összegöngyöltem s mikor az asszony vigyázva kijött, dühödt, rekedt orditással végigvágtam rajta. Nem láttam, talán nem őt, csak a levegőt ütöttem, de egyszerre sikoltást hallottam, zaj támadt s mikor magamhoz tértem, Absolon Valér állott előttem.

Nem feleltem, csak egy nagyot orditottam. Absolon Valér megfogta a két karomat, leszoritott a földre s aztán ujra megszólalt:

- Takarodjatok ki innen, még most az éjjel! Odaállok az ablakhoz, kinézek, amig elmentek, de menjetek, mert ha itt maradtok, megölöm...

Egy negyedóra telt el. Az ablaknál állva, fülembe gyült minden érzékem. Láttam, hogy lázas sietséggel öltözködnek, aztán egy pillanatra megállottak. Megfordultam. Kezemben még mindig ott volt az összegöngyölt zsák s a sötétben is ugy véltem észrevenni, hogy az asszony arczán egy hosszu véres folt van. Az asszony sietett ki előbb az ajtón.

S én bementem az üres szobába és dühöngtem, törtem, zuztam tehetetlenül...

Két ostoba állat van a világon: a kutya, mert ketreczbe se dugják, mégis csak morog s nem harap, ha megrugják, - és az ember mert haraphatna és csak filozofál. Tudja, hogyan filozofáltam? Azt mondottam magamnak:

- Bizonyos, hogy a világon én vagyok a legostobább fráter. Most elkergettem azokat és azt hiszem, hogy megbüntettem őket, pedig megjutalmaztam. Most szabadon teszik azt, amit előbb csak félve mertek, kaczagnak rajtam, mig azelőtt féltek s nem adtak semmit, mig azelőtt az asszony enyém is volt s meg is éltem belőle... Ugy-e, hogy nagyon hasonlit ahhoz, ahogy egy gazember gondolkozik? De nem mondtam már, hogy a nyomor mire tanit? A legjobb uton voltam, hogy gazember akarjak lenni, aki feleségéből él. Mert nagy volt az én nyomorom s a gyermek is nálam éhezett. Dühös voltam, aztán epés voltam, aztán csüggedt voltam, aztán...

- Nem tudok élni nélküled, gyere vissza, jőjjön ő is és - tegyetek amit akartok. Nem foglak bántani soha, soha...

És mikor az asszony azt mondta, hogy visszajön és mosolygott, én két kezemmel körül szerettem volna gyürüzni azt a szép kövér nyakát...

Nagyon nyugodtan éltünk. Absolon Valér nappal nem volt odahaza, én meg éjjel. Hiszen mondom az ember sok mindenre képes, amit nem is hinne. Aztán meg olyan jó ez a város, mennyi mulatsággal szolgál éjente! Éltem is vele. Öreg mulatók megirigyelheték kitartásomat. De hát a türelem és a kitartás egy ágon nőttek: türelemre két mesterem volt odahaza.

A délelőttöket átaludtam, délután pedig kiültem a konyhába s elnéztem az asszonyt. Csak legalább meglátszott volna rajta a rosszaság. Dehogy látszott. Inkább napról-napra szebb volt. Hogy most jobban élt, formái megteltek s egész valója olyan volt, hogy egy olyan folytonos mulatsággal felzaklatott emberkével, mint én voltam, akár árkot ugrattasson. A házbeliek engem megvetettek, amit meg is érdemeltem: de őt, hogy becsülték, hogy szerették, hogy dédelgették! Teremtő mindenem, ha maga ugy tudná, hogy mi mindent meg nem tudnak bocsátani egy szép asszonynak! Ha én kormány volnék, csak szép asszonyokból toborzanám a végrehajtókat...

És mégis szerettem azt az asszonyt. Voltak óráim, amikor tüz szerettem volna lenni, hogy elemészszem és vele hamvadjak el. Ami ilyen helyzetben a legkolosszálisabb ostobaság, féltékeny is voltam. Egyszer egy hajtüje kicsuszott s valahová a ruhájába tévedhetett, mert szurta. Hozzám jött és kérte, hogy vegyem ki a hajtüt.

És én mikor közelebbről láttam gyönyörü nyakát, hófehér vállát, hamarjában nem tudtam, hogy megcsókoljam, vagy megfojtsam-e?

Megütöttem. Ha csak egy kis bátorságom lett volna, ekkor megölöm. De nem volt. Mint egy lánczra vert eb, csak morogtam s a szemem - azt hiszem - égett. Egy órával később ujra szerettem. Utána sompolyogtam a sötét szobába s át akartam karolni. Huzódozott. Magamhoz szoritottam erővel és csókoltam, hogy szinte véresre martam az ajkát. Valami vad meleg futott át, azt akartam, hogy szeressen, hogy ő csókoljon meg, akartam, hogy szakadjon vége minden gyalázatosságnak, vesszen mindenki, ne maradjon más, csak mi ketten és legyen ujra az enyém, csak az enyém... A szobába sötét volt. Könyörögtem:

Anna valamit dadogott. Nagyobb hévvel beszéltem. A szavak, mint tüzes törmelékek szakadtak le égő ajkamról. Ugy tetszett, mintha a levegő körülöttem izzana. Anna közelebb simult hozzám.

S egyszerre az ajtó lármával nyilt fel s Anna ijedten szökött fel, mint akit tetten kaptak.

És én nem láttam, nem hallottam semmit, elfutott a vér, egy vasdarabot kaptam fel és levertem a lábáról Absolon Valért...

Az eső már elállott, a nedves aszfalton sétálók jártak. Kisiettünk a kapu elé. A napfényben még sokkal jobban meglátszott, hogy milyen nyomokat hagyott ezen az arczon a börtön levegője. Még mondott valamit, hogy csak a napokban szabadult ki, hogy azóta alig evett, hogy még nem tudta megtalálni Annát...

A tulsó oldalon egy fiatal, kissé elhizott asszony szállott le a lóvonatról. Valerán szinte felkaczagott örömében.

Azon az estén, amikor valami ambicziózus gyógyszerész boldogan vallotta meg az ő öreg édes anyjának, hogy nagy küzdelmek után meghóditotta Ágh Leát, aki minden szinésznő között a legszebb, a legokosabb és a legtisztább szinésznő: - ez a bizonyos Ágh Lea kocsit hozatott és este tiz órakor, szakadó hóban, kihajtott Szokrateszhez, akit legjobban szeretett az egész világon.

- Szokratesz, ha te most különösebben megharagszol vagy éppen kiutasitsz, szavamra mondom, meg sem érdemelted, hogy valaha szeresselek.

- Hogy rózsák virultak-e ki, nem tudom, mert kocsin jöttem és elfelejtettem kinézni. De férjhez megyek. És ha azért most megharagszol, vagy éppen kiutasitsz, mondom, meg sem érdemelted, hogy valaha szeresselek.

Szólt Lea s már odaült Szokratesz lábaihoz, arra a hamisitott medvebőr-szőnyegre, amely az iróasztal alól kinyult a keskeny szoba közepéig. A nagy fekete szemeit fölemelte a férfiuhoz és egészen olyannak akart látszani, mint aki tart tőle, hogy az ő kis szeretője csakugyan megharagszik és kiutasitja. És nagyon jól esett neki, hogy egy pillanatra valami felhőt látott, amint a Szokratesz arczára ereszkedik. Mélységes hálával hajtotta fejét a férfi ölébe:

- Szinte elfelejtettem, hogy férjhez is szoktatok menni. Hanem - valamivel kiméletesebben is megmondhattad volna.

Nagyon jó kedve kerekedett a leánynak. Egyszerre felugrott és pajkosan, erőszakosan, mintha semmi sem változott volna, magához ölelte Szokrateszt. Most, hogy már tul volt a vallomáson, egészen a réginek érezte magát, a kis garzon szobában otthon volt és már hozzálátott, hogy a teát megfőzze.

- Te Szokratesz - szólott - mialatt két csészét vett elő a szekrényből - most, hogy el fogunk válni, voltaképpen már meg is mondhatnád, hogy miért hivnak Szokratesznek.

- Nono, nem akartalak megsérteni. Tudod, hogy bolondabb volt a többi bölcsnél, mert azok agglegények maradtak, ő pedig elvette Xantippét. De azt tudod-e, hogy miért volt bölcsebb a többi bölcsnél?

- Itt van az ostobaság. Az én kedves barátaim ráfogták Szokrateszre, hogy azért volt bölcsebb a többi bölcsnél, mert szivesen elbeszélgetett ugyan tanitványaival, de irni - sohasem irt. Mivelhogy pedig én is szakasztott igy teszek...

- Tehát Szokratesz vagy - nevetett Lea. Aztán hirtelen nagyon elkomolyodott és mintha igazán a fiához szólana, ugy folytatta: - Amiben különben nagyon is igazuk van. És nem járja, hogy olyan elmés, okos ember, amilyen te vagy, egyebet se tegyen, csak tanitson, fiatal iróemberekkel veszekedjen, maga pedig sohasem irjon. Nem is megyek innen, amig meg nem igéred, hogy irsz, sokat irsz...

- Valami elégiára feltétlenül vetemedem. Mert, hogy én téged meg ne sirassalak -

Szokratesz lehajtotta a fejét és iparkodott a hangjának lehetőleg tragikus szint adni, amikor megtörve, lemondással fogadkozott, hogy fog irni. Végre is ezen a szerencsétlen éjszakán csak nem fog Leával összeveszni azon, hogy ir-e ezentul vagy sem. Inkább észrevétlenül átemelte az asztal másik oldaláról a második csésze teát is s aztán meginvitálta a leányt, hogy üljön az ölébe. Ugy szürcsölték, egymást átölelve, a teát és a csókot.

Valahogyan Leának eszébe jutott, hogy Szokratesz még meg sem kérdezte, kihez megy férjhez.

- Te Szokratesz, fordult hozzá - nem merném rád fogni, hogy tulságosan kiváncsi vagy.

- Valaki, akit kevésbbé szeretsz, mint engem, mert különben nem ülnél az én ölemben. Valaki, aki ennélfogva körülbelül még csunyább, még ostobább, még öregebb...

Erre a kérdésre a leány már megint elnevette magát. Komolyan gondolkozott előbb, hogy miért is szereti azt a szegény gyógyszerészt és nevetnie kellett.

- De mégis tudom. Olyan kedves, mikor azt mondja, hogy ő rajong Káhegyesi Máriáért, meg Efbegyi Arankáért, meg Pémárkus Emiliáért.

- Oh Szokratesz - kaczagott Lea - ha te hallanád, amikor elkezd a szinésznőkért általánosságban és aztán különösen rajongni s egy világért se mondaná a nevüket másképpen, csak a hogy a szinlapon olvassa: Efhegyi, Pémárkus... Szokratesz - te is beleszeretnél.

- Valószinü - jegyezte meg Szokratesz és miután egy kortyot ivott a teából, hozzátette: - ámbár ha jól meggondolom, ez a te leendő férjed majdnem szamár.

Leának elment a kedve, hogy tovább is beszéljen a gyógyszerész urról s csak mintegy utolsó sóhajtásképen jegyezte meg:

- Különben pedig van egy megbecsülhetetlen jó tulajdonsága: hogy feleségül vesz.

- Tehát éljen! - kiáltotta Szokratesz és egy koczintással ugy odacsapta a csészéjét a testvércsészéhez, hogy a sárgásbarna folyadék egyszeriben folyamnak képzelte magát és áttörve a gátakon, az egész asztalt elöntötte. Lea egészen el volt ragadtatva és ujjongva, tánczolva énekelte:

- Ti mindig »azértis« szerettek, csak azért is - morogta tovább Szokratesz - és az imént nagyon fölösleges dolgot műveltem, amikor azt kérdeztem, hogy miért szereted? Hát azért és azonfelül még azért is...

S a másik pillanatban mind a ketten nevettek. A leány már megint odaült az ölébe és ezer bolondos dologról fecsegett, csacsogott. Mintha az a harmadik a világon se volna, beleolvadt Szokrateszbe és isten tudja, hányadszor? - de megint fölfedezte, hogy a szőke szakál szakasztott olyan, mint a selyem és a márcziusi hó az semmi, mert nincsen szebb leány, mint aki ilyen szőke selyemszállal moshatja meg az arczát.

Szokratesz is kutba ejtette minden bölcsességét és hagyta magát étetni édes szóval, édes csókkal.

Fehéren, hidegen világitott be a reggel. Munkás emberek lépte kopogott az utczán. Valami patikában valaki már ébren folytatta álmát az ő nehezen kiküzdött édes menyasszonyáról és számolgatta a napokat, amikor érte mehet.

- Bolond dolog, de meglátod, Szokratesz, én azon a napon még lekésem a saját esküvőmről...

Valahol a világon összetalálkozik egy fogyatékos szépségü ur és egy szellemes asszonyság, aki szép és özvegy. A fogyatékos szépségü ur a természet törvényei szerint bele fog szeretni a szépséges özvegybe, ki boszuból el fogja őt keresztelni Vulkán urnak. S aztán egy szép napon igen nagy lesz a forróság, vagy pedig, emberkergető eső kerekedik s akkor az ellenséges pár valami biztos helyre menekül, ahol egészen magára van.

- Asszonyom, nekem semmi kedvem elismerni a »Vulkán ur« jogosultságát. Öreg asszonyok, akik pedig értettek hozzá, azt mondták, hogy minden férfi szép, ha egy fokkal szebb az ördögnél. Én pedig ezer és egy fokkal is szebb vagyok Belzebub barátomnál. Avagy látta ön már az ördögöt, hogy ezt egyszerüen tagadni merné? Igaz, a lábaim egymástól függetlenül növekedtek s az egyik önkényesen megállapodott, mikor a másiknak még tovább tetszett nőni, - de a sánta láb még nem lóláb. S ha az ismeretes népdal daczára nem is illik nekem rettenetes, hogy arczom kissé himlőhelyes, de figyelmébe ajánlom, hogy az illetékes néphit szerint az emberi arcz egy-egy gödröcskéjében angyal rejtőzik, aki szerelemre csalogat. Ön ugy találja, hogy az én arczomnak kissé sok a gödröcskéje, s nem igen juthatott mindegyikbe egy angyal. Ámde a sok között valamelyikben mindenesetre bujkál olyan szárnyas kobold s ha volna önben egy kis jóakarat, ez arcz kaszárnyájában is megtalálná azt a czellát, melyben az én egyetlen angyalom lakik. A dolog tehát nem az én szeretetreméltó ragyáimon, hanem az ön jóakaratán mulik. Kifogásolja továbbá, hogy a fejem igen nagy. Elismerem, de kárpótlásul a kezeim kicsinyek s egészen öntől függ hogy ne egyszerre nézze őket, ami talán nem egészen szép látvány, hanem külön-külön gyönyörködjék szépségeimben. És végezetül gondolja meg, hogy a nagy idők romantikus irói, akiknek igen jó izlésük volt, ha szépségben nem is versenyezhettek önnel, aranynyal fizettek volna meg olyan modellt, mint én vagyok. Miért ne lehetne tehát a feleségem?

Az özvegy, miután pamlag (melyre leheveredjék) és ablak (melyen közönyösen kihajoljon) nincs a közelben, egyszerüen a szalmaszin hajával kezdene bibelődni s ugy jegyezné meg:

- A hosszu beszédnek rövid veleje az, hogy ön - az illetékes szójárás szerint - csunya, mint az éjszaka s nekem nincs semmi reményem, hogy valaha más véleményen leszek.

- A jövő évben valami indifferens helyen - mondjuk Jeruzsálemben - kongresszus ül össze s megdönti a divatos esztétikát. Ami szép volt, azontul csunya lesz és megforditva. A kongresszus előmunkálatai évek óta folynak az irodalomban, a divatban s mindenütt. Ön szellemes asszony és a tüneteket már eddig is észrevehette. Akkor én a kongresszus határozata értelmében szép leszek, ön pedig csunya. Nem volna jó, ha nem várná be a katasztrófát és még idejében menekülne?

- Ne fesse falra az ördögöt. Akadhat törvényhozás, mely meg is cselekszi. S miért ne? Ötezer éve áll fenn a világ s azóta egy önkényes megállapodás következtében mindig a mai értelemben vett szépek bitoroltak minden jogot és minden élvezetet. A macska tudja, hogy megáll-e ez a világ még ötezer évig s ideje, hogy most már az emberiség nagyobbik fele is kivegye részét a jóból és az élvezetből. Méltóztassék rettegni a csunyák lázadásától! Egy szép napon nekem eszembe jut, hogy nem türöm tovább a sok ezredéves igaztalanságot, felcsapok prófétának, a tömeg csatlakozása bizonyos s meginditom a háborut maguk ellen. Ez a háboru sem lesz oktalanabb a többinél s nagyobb érdekek forognak koczkán, tehát elkeseredettebb is lesz. Ismétlem, méltóztassék rettegni. Ha a jeruzsálemi kongresszus sokáig késik, én fellázadok, én próféta leszek, én fanatizálom a tömeget, én -

(Az özvegy kaczaja megszakitja a szépen induló tirade-ot. Vulkán ur más tónusból kezdi.)

- Különben pedig ön a jeruzsálemi kongresszus és lázadás nélkül is feleségem lesz. Ha közbekiált, hogy vakmerő és elbizakodott vagyok, azt fogom mondani, hogy igaza van. Aminthogy önnek mindig igaza van. De tessék csak meghallgatni: (Az eső még szakad vagy a forróság még tart: időnk van elég.) Ismeri ön a reménytelen szerelmesek fajtáját? Roppant hazug, utálatos népség, mert csak annyi igaz bennük, hogy szerelmesek, de hazugság az, hogy reménytelenül. Követik hölgyüket vagy elvonulnak busan a magányba s éppen az az egy reményük van, hogy a hölgy valamely magasabb véletlen következtében megváltozik és szeretni fogja őket. Veszi ön észre, hogy ezekben az emberekben szükség szerint sokkal erősebb a remény, a be nem vallott, eltagadott remény, mint a szerelem? S ha valaki öngyilkossá lesz és azt mondja, hogy reménytelen szerelemből tette: hát hazudik a nyomorult, mert tisztára csak türelmetlenségből szaladt a vizbe, a fára vagy egy golyóba. Reménytelen szerelmes nincs, csak türelmetlen. Én pedig asszonyom, türelmes vagyok, mint annak az ismeretes bibliai férfiunak a szamara. És várok. Méltóztassék elhinni, hogy ön még a feleségem lesz.

- Véletlenül nem tréfálok. X. ur, mint minden szép férfiu, még sokkal hiubb, mint a szép asszonyok. Ha egy könnyelmü perczében elszánja magát és elveszi önt, egész életére boldogtalan lesz, mert neki életszükség, hogy igénytelen, az ő világossága mellett a fényhatást emelő árnynak beváló felesége legyen. Ócskaságot mondok, de igaz: a jó házasságban, mint a jó festményen nem szabad csupa fénynek lennie. Ha szép férfiunak szép felesége van (ami az életben ritkaság is), a férfiu elbusulja magát és tönkremegy. Az asszony még előnyben van, mert jószivü csunya emberek udvarolnak neki s mégis mindennap ujból hallja, hogy szép. De a mai gyalázatos szokások mellett még ritkaság, hogy asszonyok is udvaroljanak a férfiaknak s igy a szerencsétlen szép férfiu kételkedni kezd szépségében és elhervad. Mert a szépség tudata mindennap meghal és minden reggel föl kell éleszteni. X. ur boldogtalan lesz, ön tul fogja élni s én várhatok.

- Kedves Vulkán ur - szólal meg az özvegy - én képes vagyok arra is, hogy önt is tulélem.

- Mit tesz az? Várakozásom egészen jogosult, mert ön az enyém lett volna, ha véletlenül ostobaságot nem követek el és nem halok meg.

- S ha véletlenül én követném el azt az ostobaságot, önnek akkor is igaza volt, mert az öné lettem volna, ha -

- Ön a legkönnyelmübb Vulkán, akit valaha láttam. A sok várakozásban várni hagy valami leánykát, aki az ön nevét átörökitené egy fiatalabb, eljövendő korba.

- Bah! Könnyelmü vagyok. Azt hiszem, az előbb azt mondtam, hogy türelmes vagyok; a könnyelmüség sem egyéb, csak vidámabb türelem. A könnyelmü ember is csak azt mondja, bah, most nem sikerült, még várhatok. Vannak pillanatok, mikor azt hiszem, hogy ez az én könnyelmüségem egyik szárnya annak a gonosz angyalnak, aki arczom valamelyik szépséggödröcskéjében rejtőzik. Lássa, ennél a szárnyánál fogva meg is csiphetné az angyalomat s akkor hamarabb megszeretne. Higyje el, asszonyom, ez a könnyelmü, csunya fráter, akit ön Vulkán urnak tisztel, a legszeretetreméltóbb hunczut s pompás férj tudna lenni.

- Hát még nem mondtam? Természetesen. Hisz ön a világ legboldogtalanabb teremtésének érezné magát, ha csuf létemre még zsarnok se volnék. Egy szép asszony nem is hinné el férjének, hogy szereti, ha nem akarna fölötte zsarnokoskodni. Nyugodt lehet: zsarnok leszek.

- Ugy-e? - kaczag Vulkán s hozzáteszi: - Nos, vallja meg őszintén, volt valami szándékosság abban, mikor engem Vulkánnak keresztelt el?

- Hogy letaszitották az égből, de aztán feleségül kapta - Vénusz asszonyt...

Ugyan, az ilyen sánta, gonoszfejü Vulkán elnyeri-e Vénuszt, ha Vénusz egy kicsit szellemes és nagyon özvegy?

A fedélzeten a kis pap éppen azt mesélte, hogy a szemináriumban járványosan lépett fel a szerelem s naponta középszámitás szerint nyolcz kék reverendás papocskán mutatkoznak a sóhajtás, epedés és étvágytalanság tünetei, aminek következtében a prefektus már be is jelentette, hogy kopogtatni fog a püspök ő eminencziájánál: amikor egyszerre a Császár-fürdőnél Gerzon Györgyné szállott be két leányával a hajóba.

A leányok arcza a korai fürdés után szinte átlátszóan sugárzott ki a piros csipkekalap alól, friss ajkaik közül vakitóan fehérlettek ki az apró hegyes fogak és a kispap meséje hirtelen megakadt. Nehezen szakadozva vált el remegő ajkairól valami sóhajtásféle és halkan, babonásan suttogta:

Az orgonás Orlay és a filozófus Császár Gábor jutottak eszébe, akik éppen az este mondották lefekvés előtt, hogy a szerelem ujabban megvadult és nem lehet elkergetni sem kereszttel, sem orgonaszóval, sem filozófiával. És a szerencsétlen kispap már elképzelte, hogy estére együtt fog sóhajtani az orgonás Orlayval és a filozófus Császár Gáborral, ami határozottan csinos terczet lesz zenei szempontból, ha a prefektusnak nem is fog különösebben tetszeni. De a prefektus izlése harmincz esztendővel ezelőtt még számithatott volna, ma azonban nem tulságosan megbizható. A hatvanadik esztendővel nem minden prefektus érti meg a szerelem nyelvét.

Az öreges képviselő, aki addig a kispap meséjét hallgatta, hirtelen felugrott és odapöndörödött a két virágzó leánygyermekhez. A pápaszeme alól izgatottan, hevesen nézte a Császárfürdő habjaiból kikelt Afroditéket és zavarában eleinte alig tudott valamit mondani. Csak kapkodott a hosszu karjaival és hajlongott, csókolta a feléje nyujtott kezeket, nem éppen a legkifogástalanabb sorrendben: előbb a Micziét, aztán a mamáét s utoljára a leghosszabban a Lenke puha, illatos kezeit. Aztán szédülve, fáradtan bukott le a padra, ahol egy kissé ügyetlenül éppen a Lenke ruhájára ült!

Olyan bamba, nevetséges mosolygással tapadt a két leányhoz, hogy a fiatalabb hangosan ránevetett:

A fedélzeten valami csöndes mosolygás futott végig. Egy kövérebb asszonyság, aki mikor husz és egy néhány esztendőnek előtte kelt ki a Császárfürdő habjaiból - szintén Afrodite lehetett, nem állotta meg némán és hosszan, hangosan kaczagott. Vrabély Leó kellemetlen mosolygással nézett körül és a kispapot leste, hogy meghallotta-e az is a Gerzon-leány harapós megjegyzését.

A kispap azonban egészen olyannak látszott, mint aki semmit sem hall, csak néz minden érzékével s azalatt is hangtalanul, önkéntelen suttogta:

Valami kopaszra nyirott, fehér fejü fiatal ember is volt a Gerzon-familiával. Miczi már elfelejtette a maga elhirtelenkedett megjegyzését és egész érdeklődésével ehhez a fiatal emberhez fordult, akit egy csomó kérdéssel ostromolt meg. Hogy mikor lesz a Hunnia mulatsága, ki most a legjobb regattista, kivel verekedett legutóbb a Hamza Tibor és kibe szerelmes a Várady Ferkó, meg a madárfejü Hámon Jóska? (Gerzon Miczi könnyen, pazarul bánt a névelőkkel és nyilván azt hitte hogy névelőt - miután névelő - minden név elé kell tennie) És mialatt igy érdeklődött a Hamza Tibor, a Hámon Jóska és a Kereskényi Petyus iránt, nagy buzavirágszin szeme eltekintett az egész fedélzeten, amelynek minden utasa csak a Gerzon-lányokat nézte már. Kétségtelenül az édes fecsegés közben is jól meglátott mindenkit, de a szigeten lakó s kilencz órára hivatalukba siető bankigazgatók, ügyvédek és egyéb urak nem érdekelték egy pillanatnál tovább. Csak amikor a kispap égő szemével akadt össze, hagyta abba a kérdezősködést, hogy váratlanul, halk sziszegéssel sugja Lenkének:

- Nem olyan, mint magának, felelte hidegen a kisebbik Gerzon-leány s azután már elfelejtette a képviselőt, a kispapot, az egész fedélzetet. Megint csak a hunnok, a regattisták és az a tátrafüredi Anna bál érdekelte, amelyre a papája nem akarja elvinni, pedig az Anna-bál a legszebb bál minden bál között. A mama és Lenke nem figyeltek reá, hanem bölcsen Vrabély felé fordultak, kiről tudták ugyan, hogy viszonya van valami szinésznővel, de akinek volt egy megbecsülhetetlen tulajdonsága is: nőtlen volt. Lenke, mint jól nevelt leány, egyszerre nagy hajlandóságot mutatott a politikához és különösen érdekelte, hogy Vrabély mért nincsen Bécsben és lehetséges-e egyáltalán, hogy a delegácziók nélküle határozzanak.

Vrabély erre egyszerüen kijelentette, hogy ő ugyan pót-delegátus, de kijárta, hogy ne hivják be, mert a Hunnia most készül a nyári mulatságára s a Hunnia minden jó magyar embernek inkább a szivén fekszik, mint a közös költségvetés és egész Bécs városa. A mama azt jegyezte meg, hogy ez a város minden jó magyar embernek inkább a gyomrába fekszik, de Lenke titokban meglökte a mamát ezért a könnyelmü megjegyzésért s később szemére vetette:

A Császárfürdőtől a Lipótvárosig Gerzon Miczi már tul volt a kérdéseken és a maga ujdonságait mesélte, különösen meleg szavakkal emlékezett meg egy bizonyos ruháról, amelyre nézve a mama beleegyezését már birja, mig a papa még megpuhitandó s ezenközben parányi fogai közül, mint kasból az aranyszárnyu méhek, rajzott ki a szaggatott, édes kaczagás, amivel lassankint megtelt a födélzet, az egész folyam és a budai hegyek tarka lánczolata. Ugy nevetett, beszélt és bámult minden feléje: csak egyetlenegy irányban találkozott folyton valami kétségbeejtően komoly, égető szemmel. Miczi utoljára megfeledkezett magáról és Vrabélyhez fordulva, aki most az uj külügyminiszterről beszélt Lenkének intimus dolgokat, igy szólott:

- Meglássa, hogy fog gyilkolni. Olyan borzasztó szeme van. Hogy is mondják - fordult a kifejezést várva fehérfejü udvarlójához - hogy is mondják csak?

- Az, diabolikus szeme van. Hallja Vrabély, megmondhatná neki, hogy ne nézzen rám...

A mama is, Lenke is, Vrabély is a kispapra néztek és a szeminárista egyszerre megérezte, hogy róla beszélnek. Gyorsan czigarettre gyujtott és felsétált a kormányoshoz. Gerzonék egy perczre utána néztek, aztán Miczinek már eszébe jutott valami uj kérdés a hunnokról és Lenke is talált emlékezetében valami politikai csodát, amelyre nézve a Vrabély szakavatott felvilágositását kivánta hallani. Két percz mulva a kék reverenda már feledésbe merült, csak a teljesen elhanyagolt mama nézett fel néha a kormányos emeletére, ahol egy kék ruhás alak magaslott háttal a társaságnak, mozdulatlanul. Ahogy néha körülburkolta a czigarett-füst és aztán kivált a foszló füstből: a mamának ugy tetszett, hogy az az alak reszket. De ez káprázat is lehetett. Magában mégis azt gondolta Gerzon Györgyné:

- Voltaképpen szamárság, hogy a papnak nem szabad házasodni. Nem is csoda, ha aztán olyan rosszak...

A hajó már az eskütéri állomáshoz közeledett. A lányok fölemelkedtek. Ugy tetszett a lebegő piros csipkekalapjukról, mintha valami nagy, piros madarak emelkednének a levegőbe.

A fehérfejü udvarló átvette a Miczi napernyőjét és előre állott, hogy a diadalmi lobogónak előléptetett esernyővel vezesse a friss, virágzó sereget. Miczi nyomon követte és keményitett friss ingével, angolosan egyszerü barna szoknyájával, most még nagyobb feltünést keltett a födélzeten. Lenke elfogadta Vrabély karját és az arczán csodálatosképpen meg se látszott az erőlködés vagy fáradtság, holott olyan régen hallgatta az érdekes magyarázatokat. Leghátul botorkált a mama és lopva még egyszer felpillantott a hajóra, ahol a levegőben még mindig reszketni látszott az a hatalmas, ifjui kék alak.

A lányok önkéntelenül fölnéztek és még egyszer szemükbe tüzött az az ördögi diabolikus szem. Aztán a hajó kikötött, a barna fahidon nevetve sétált fel a Gerzon-család, még visszacsengett a Miczi aranyos édes kaczagása, néhány pillanattal később pedig a csipkekalapok eltüntek a messzeségben. Mintha nagy, piros madarak szálltak volna el, messze, messze. A kormányos mellől a kispap hosszan nézett utánuk és remegve, babonásan suttogta:

Az utolsó napokban kissé érzékenyebb voltam. A kis gyermekem felébredt az álmából és az arcza sirásra torzult, de sirni nem tudott: mintha elveszett volna a hangja. Csak valami csunya, rekedt hörgése hallatszott és a kerek kis kacsójával kapálózott keservesen. Az én legjobb barátom, a doktor, aki mindig legjobbkor érkezik hozzám, most is idejében állitott be és már kezében is tartotta a kanalat, hogy leszoritsa a gyermek nyelvét és belenézzen a torkába.

- Nem, dottor báczi, nem - hörgött a gyermek és lázas szeméből véghetetlen gyülölség lángolt.

A doktor mégis csak leszoritotta a nyelvét és addig kinozta az én gyönyörüségemet, mig a drága ajkak közül egyszerre valami vastag habarcs ömlött ki. Nekem körülbelül pattanásig dagadtak az ereim, az asszony is verejtékesen figyelte a doktort s ekkor egy édes, vékony hang szólalt meg:

Én nagyon kellemetlen czinikus legény vagyok és meglehetősen régen sirtam, de ebben a pillanatban átfutott rajtam valami és a feleségem nem is értett meg mindjárt, mikor átöleltem a doktort és szinte énekelve mondtam:

...Azóta az én kis Ilonkám meggyógyult és a régi gyönyörüségével keresi fel a fiókokban éppen azokat a szerszámokat, amelyek neki nem valók. Az ollót, késeket és mindenféle hajtűket ugy szedi magához, mintha orvosi rendeletre minden félórában kötelessége volna ilyen gyilkos szereket magához vennie. Ha meg akarom csókolni, már megint egy csomó gátat kell elhordanom, mert bizonyos, hogy legalább is valami hegyes szerszám van a fogai közt. (A nyelvén kivül, amely már eléggé hegyes szerszám.) Egy szóval: ő már elfelejtette, hogy beteg is volt s már megint olyan pajkos, rossz és ennivaló, mint annakelőtte.

De én még mindig tele vagyok annak a percznek érzékenységével. És igazában meg se tudom magamnak vallani, hogy minek az emléke hat meg jobban: hogy olyan beteg volt, vagy hogy a nagy gyülölsége egyszerre elenyészett és olyan édesen köszönte meg a doktornak, amiért kierőszakolta belőle a torkára gyülemlett habarcsot? Hiszen szeretem, veszedelmesen is szerettem mindig ezt a kis haszontalant és nagyon kellemetlenül szoktam megemlékezni az isteni hatalomról, ha éppen az én gyönyörüségemre nehezedik; de abban a pillanatban, amikor jóformán vége volt a veszedelemnek, mégis az hatott meg jobban, hogy az ilyen két esztendős apróság milyen okosan tud a gyülölségből a szeretetbe átcsapni. Töszönöm dottor báczi! De hát mi sugta ennek a gyermeknek, hogy a gyülölsége oktalan volt és inkább a hála, a szeretet illik hozzá? Csakugyan lakoznék az ilyen gyereklélekben valami, ami többet ér a mi kiművelt, megpróbált, agyontapasztalt eszünknél? És nem is kellett gondolkoznia, csak ugy kiszökött belőle a hála, a szeretet - mint a ládából a rugóra járó mumus.

Tele vagyok érzékenységgel. Magamhoz ölelem azt a két esztendős édes apróságot és ugy érzem, mintha az istenséget ölelném magamhoz. És a homályban, holott csak a kis gyermekem szeme világit a lelkembe, régi emlékek rajzanak körül. Édes apámat látom, ahogy a vállára emel és ugy gyönyörködik bennem, mint én most a magam gyermekében. A két kezem beleragad fekete hajába, az ajkam odatapad a szakállához és ő mormol bár: én megértem, hogy most azt mondja, mennyire szeret. Csak éppen a szavakat nem találja hozzá és mivelhogy nem szeretné sokáig keresni, hát egyszerüen, szavak nélkül mormolja: édes, édes, szeretlek... Milyen értelmes voltam akkor, pedig csak a hangból kellett értenem! Az igaz, hogy a szavakat nem is értettem volna.

Később pedig milyen csudálatosan könnyen megértettem egy hangot, egy mozdulatot - és nem is került megerőltetésembe.

Az ember elveszti az első fogait és az első isteneit. Az édességek és a keserüségek, amikbe bele kell kóstolnia, lassankit megfosztják e kincseitől. És járnia kell azután hamis fogakkal és hamis istenekkel. Hiába keresem, nem találom többé az én istenemet. Ha ugy tetszik olykor, hogy szavak nélkül is megértek egy hangot, egy mozdulatot: nem hiszek már magamnak és mig az eszem döntött, több fórumot kell megjárnia minden hozzám hatoló hangnak, mint a szegény embernek, mig az igazát kijárta. Mert az életuton telerakódott a lelkem kételylyel, ravaszsággal, bizalmatlansággal, hitetlenséggel és ez a sok hideg lakó kiszoritotta belőlem az istent, aki nem tud lakótárs lenni, hanem egyedülvaló az égben, valamint az emberi szivekben. És most, amikor tele vagyok érzékenységgel, érzem, hogy felnőtt emberekben nem lakik az isten és ha lakik, hát hamis isten, aki még rosszabbá, vadabbá, erőszakosabbá teszi őket.

De ott van a kiüldözött isten mindazokban, akiknél egyedülvaló és nem kell megosztania uralmát kételyekkel, ravaszsággal, bizalmatlansággal. Ott van azokban, akik gyermekek voltak és gyermekek maradtak.

- Egyetlenem, kincsem, üdvösségem! Jöszte én kis aranyhaju gyermekem, hadd szoritlak a szivemre! Tebenned még ott van az isten és én már olyan régen nem öleltem az istenséget! Simulj egészen hozzám és gügyögj, fecsegj hizelkedve! Hiszen én már is hiszem, hogy az emberhez gyermeke szivébe rejtőzve ellátogat olykor az ő elüzött, elvesztett istene...

A téli verőfény elöntötte és vastag, szalmaszin haja a sugárözönben kigyult, mint a láng. A tizenhat esztendeje daczára még egészen kurta ruhát viselt és gyermekes volt a bátorsága is, amikor elébem állott az utczán és valami levelet nyujtott át.

Hamarosan az ötvenedik embernek se jutna eszébe, hogy hol hallotta valamikor ezt a különös nevet. A szalmaszin haju gyermek pedig, alig hogy kezembe csempészte a levelet, már el is tünt. S talán máskülönben is hiába kérdeztem volna tőle, hogy ki legyen az a különös nevü teremtés, aki ugy találja jónak, hogy velem az utczán levelezzen. Felbontottam tehát az üzenetet, hogy abban keressem meg a magyarázatot.

Mindössze egy elsárgult papirosra nyomtatott verset találtam benne. Annak volt a czime Ulalume és ismerős kéz irta alá, hogy a vers Allan Edgar Poe-tól való...

Köszöntlek te iszákos amerikai poéta, aki a weiri rengetegben járván, nem sejtetted, hogy egykor a te fájdalmas poémáddal engem nyilt utcza során főbe kollintanak. Te magad is szédülve buktál le az auberi láp mellett, amikor uj kedvesed karján sétálva, egyszerre csak szemedbe ötlött a régi kedves neve: Ulalume. Nagyon kellemetlen kis eset és meghiszem neked, hogy egyszerre nagyon rémesnek találtad a weiri rengeteget. Hiszen ime én magam is ugy állok meg a ragyogó utczában, mintha egy kicsit a fejemre esett volna a Gellért hegye. Pedig a te Ulaluméd már halott volt és csak a felirásos sirköve figyelmeztetett hütlenségedre. De én? Isten bocsássa meg a bünömet, hamarosan azt sem tudom: a sok közül melyik Ulalume kollintott ugy főbe. Egy kicsit sokan voltak.

Olyan mámorosan indultam el hazulról. Édes asszony csókja ég az ajkamon, egy kis baba kövér kacsói mintha most is az arczomat keresnék: és szédülő fővel érzem, hogy már nem vagyok egészen az övék. Valami bolond felhő ereszkedik közénk és amikor egy képzelem, hogy még őket látom, egyszerre vad leányok ugranak elém és rikácsolva, fenyegetve, a hegyes fogukat mutogatva vijjognak: Ulalume! Ulalume! Te is csak olyan vadállat vagy, mint a többi és hagyján, hogy megölted szegényt, de még csak a lelked se lázadoz, még csak gondolnod sem kell reá sohasem. Pedig véresre szivtad az ajakát és megmártottad tőrödet a szivében. Koszorusan járod a világot, pedig rengetegbe rejtőzve, vadat és köveket meghatva jajgat Ulalume, a szegény Ulalume...

Ulaluménak valószinüleg szőke volt a haja, mert mindig bolonddá tett a szőke haj. És kábultan vergődvén tovább, azt hiszem, már bontakozik is előttem valamelyik Ulalume alakja. A kék szemeit világosabbra mosta a patakzó köny, a hamvas arczát haloványra szivta a fájdalom és a szőke haja - ah, a szőke haja most is csak olyan, mint a biblia asszonyának sugárkoronája. Valamikor elvakitott vele s káprázó szemekkel álltam meg előtte. Leány - az enyémnek kell lenned! És akkor olyan hűséges, erős, brutális tudtam lenni, a milyenné csak a leghőbb vágy teheti az embert. És nem tehetett másként, szeretnie kellett. Rózsaszin felhők ereszkedtek reánk és nincsen az a teremtett ember, aki közénk tudott volna férkőzni. Csak éppen a bolondságnak, a szeszélynek volt hozzávaló ereje, hogy kettőnket egymástól elválaszszon. Mert a mikor egyszer mások is voltak mellettünk, - istenem, én nem is láttam őket, - ugy éreztem, hogy meg kell csókolnom a szemedet. S meg is tettem.

A szemed egészen mást mondott, a szemed valósággal rám parancsolt, hogy ne merjek hinni a szavadnak, a szemed halállal fenyegetett, ha neked engedelmeskedni merek. De a kezed intett és nekem arczomha futott a vér. Ah, ha te idegenekért csak egy perczre is el tudsz engem küldeni, ha komédiából megállod, hogy ne legyek melletted: akkor megyek, akkor én nem látom meg, hogy mit parancsol és mivel fenyeget a szemed, hanem futok és azután sirjál, sirjál, amig a szived megszakad.

Egy darabig azonban ugy volt, hogy az én szivem fog megszakadni. Nagyon bolond dolog, amikor az ember büszke és erős akar lenni, a szive pedig egyszerüen kijelenti, hogy neki nem tetszik büszkének és erősnek lenni. Éppen ellenkezőleg. Meg akar alázkodni és fel akar olvadni. Még szerencse, ha az ember ilyenkor nehány mértföldnyire van és jut egy kis ideje, hogy a szivét jobb erkölcsökre tanitsa és minden elhamarkodástól megóvja. Az igaz, hogy ezenközben a sziv, mint valami daczos gyerek, a sok sirásban kifárad és elalszik. Mire pedig fölébred, némiképpen már elhomályosodott a memóriája. Uj vágyai, uj szeszélyei támadnak és - ah Ulalume! olyan sok kék szem van a világon és mindegyikből uj világ integet az ember felé. Ha ott, a szivben valami pápaszemes filozófus ülne és nem egy kis bolond gyermek, aki nem mindig a logika szabályai szerint cselekszik: talán fölöttébb szégyelném magamat, hogy jóformán okát se tudom, miért felejtett a szivem. De igy?

Bocsánat, Ulalume! Én meglehetősen okos ember vagyok, de a szivemről nem merném ugyanezt mondani...

A ragyogó téli verőfényben már magamhoz térek kissé. Csak elnézem ezt a te üzenetedet és már ugy találom, hogy voltaképpen nem is vagy a régi, jóizlésü Ulalume. Ugy lehet, hogy neked is csak véletlenül jutott eszedbe a mult. Mert talán éppen kellemetlennek találtad a jelent. Az idő nem állt meg azóta és ha máig nem kisértett a gondolat, hogy az én amerikai kollégám versével főbe kollints: talán a te szivedben is csak olyan bolond gyermek dolgozik, mint az enyémben és te is ugy láttad, hogy még sok okos szem van a világon, amelyből uj világok integetnek feléd. Ah Ulalume, sejtelmem támad, hogy te is csak olyan hütelen voltál magadhoz, mint én!

Sokszor ellátogatott hozzád a lelkem, hogy átöleljen mint a holt anya az ő ismeretes három árváját, amig azt hittem, hogy szenvedés a napod és szenvedés az éjszakád. És nyomorultnak éreztem magamat, a mig azt hittem, hogy fájdalmat okoztam neked, aki sohasem tudnál fájdalmat okozni. De most ugy érzem, hogy vége. Valami hideg lehellet érint és én kijózanodva mondom magamnak: Ulalume azt akarta, hogy boldogságomban álljak meg egy pillanatra és lelkemben kinozva támadjon fel az ő emléke. Hogy felzokogva, szivemben égető sebbel nézzek vissza a multba. Azt akarta, hogy én is szenvedjek, ha ő annyit szenvedett. És ha azt akarta, akkor ő nem is szenvedett. Mert nem akarhat fájdalmat okozni, aki csak egyszer is érezte, hogy mi a fájdalom. Akkor Ulalume nem szenved, csak haragszik.

Ha én utazom Kiev irányában és a sebedovszkai erdő tájékán véletlenül kitekintek a kupé ablakán: a vonat érzéketlenül tovább robog és én elborulva, szomju lélekkel, csak tünni és távolodni látom a csudálatos kis erdőséget. Ah, az én vágyamnak sok minden elérhetetlen, amiért Romanov Miklós czárnak csak az ajkát kell megnyitnia, hogy már teljesüljön is. Amikor ő vele robogott a vonat s az egyhangu tájban kimerült szeme fölragyogott a sebedovszkai erdő láttán: csak intenie kellett s a sebedovszkai erdő egyszerre vasuti megállóhellyé lett. Fütty hangzott a csendességben és a vonat megállott. A fehér czár pedig karon fogta ifju feleségét, vissza se tekintett s megindult egy kis sétára az erdő felé.

...És az egyik kupé ajtajában megállott egy fehérhaju, magas férfiu. Azt gondolta magában, hogy a vasutaknak éppen elegendő megálló-helyük van amugy is, valóban fölösleges dolog, hogy még szaporitsák. Fiatal lábakkal ő is megtette ugyan, hogy egy rózsáért - nemcsak egész erdőért - megállitotta élete vonatát, mert a fiatal szivek nem tartják magukat szigoruan a kereskedelmi miniszterek szeszélyeihez s ha a tisztelt miniszterek nem tartják szükségesnek, hogy minden rózsánál megállóhelyet tervezzenek, hát a fiatalok le is ugranak a robogó vonatról, csakhogy egy-egy rózsát leszakitsanak. De ah, elkövetkeznek az idők, amikor a lábak nem fiatalok többé, nem egy rózsáért, de egész erdőségért sem hajlandók robogó vonatokról leugrani és a szalon-kupét sokkal kényelmesebbnek érzik a természet legszebb erdőségeinél. Milyen jó ilyenkor, ha az ember szépen bepólyázhatja a lábait és pihenhet a legutolsó állomásig!

- Le kellett volna függönyözni az ablakokat, hogy a czár ne lássa meg a sebedovszkai erdőt.

Aztán fáradtan, roskadozó lábakkal erőlködött le a kocsiról, hogy elkisérje sétáján az ő urát és parancsolóját. Ura és parancsolója fiatalon sietett előre s a szegény fehérhaju ember nagyon kifáradt. A hideg levegő daczára verejték futotta el, valami érthetetlen remegés vett rajta erőt, a szemeire köd ereszkedett s ugy rémlett neki, hogy a sebedovszkai erdőből egy magas, kaszás alak fut feléje, aki le akarja kaszálni, mintha csak közönséges fü volna. Sikoltani akart s hangja is megtagadta a szolgálatot. Csak értelmetlenül dadogta:

Mire visszavitték a kocsira, már hideg volt és halott szegény fehérhaju ember, szegény Lobanov-Rosztovszkij Elek Borisovics...

A sebedovszkai erdő ölte meg az öreg orosz külügyminisztert. Volt volna csak pusztaság vagy hómező és nem csalogató erdő: a fehér czár szépen ott maradt volna kupéjában és Lobanov most ott volna ujra kiséretében, nem pedig a kievi pályaudvarban, virágok közt, de hideg érczkoporsóban. A sebedovszkai erdő zöld lombokkal integetett Romanov Miklósnak és megölte az ő hüséges, öreg tanácsosát. Az ember hajlandó volna romantikusnak beállani és versekben hirdetni, hogy az erdő boszut állott a leszakitott virágokért. Mert a herczeg szakitott egynémely virágot és nem riadt vissza egy kis asszonyszöktetéstől sem. Amikor Konstantinápolyban nagykövet volt, saját titkárának feleségét szöktette Nizzába s az állását hagyta ott egy kis törékeny asszonykáért. Ugy gondolta még akkor, hogy Európa nem ér fel egyetlen édes pásztorórával - amely felfogás nem kvalifikáczió ugyan a külügyminiszterségre, de azért szintén megvannak a maga előnyei.

Egy azonban bizonyos. Az asszonyokkal való bajlódásai szépen kifejlesztették benne a diplomataérzéket. Aki két asszonynak barátja, annak mind a két asszony ellensége. De Lobanov kedves volt mindegyiknek - mint ahogy a politikában is módját tudta később ejteni, hogy senki se nehezteljen reá. Amit például most legutóbb cselekedett, hogy a féltékeny franczia köztársaság szemeláttára komoly szándékkal közeledett a hármas szövetséghez és ezt ugy tudta rendezni, hogy Francziaország még se haragudjék, az fölöttébb hasonlit ama veszedelmes vállalkozáshoz, amikor don Juan a legféltékenyebb kedvesnek megsimogatja a haját és szépen altatgatja:

- Én most elmegyek háztüznézőbe, de te okosan fogod magad viselni, nem csinálsz szczénákat és nem kaparod ki a szemeimet. Mert te okos baba vagy és szeretsz engem...

Harmadik ember az ilyenforma biztatásnál nem tudja bizonyosan, hogy mi fog bekövetkezni s nem kaparja-e ki a kisasszony mégis don Juan szemeit. Don Juan azonban mosolyog, melegebben simogatja a baba arczát, édes dolgokat sug a fülébe és tudja bizonyosan, hogy a kis baba sirva és nevetve akaszkodik a nyakába s legföllebb annyi szemrehányást enged meg magának: menj, menj te rossz ember, de szeretni fogsz, ugy-e, hogy szeretsz? Mert don Juan kedves ember és tud az asszonyok nyelvén beszélni. Lobanov pedig ifjusága minden órájának leszakitotta virágát s a szerelem iskolájában jól megtanulta a politikát. Amit ifjuságában olyan szépen kezdett, azt öreg korában sem egészen dicstelenül folytatta. Rózsák között járt mindvégig - a kedves, a rózsás don Juan és szerették azok is, akiket szeretett és azok is, akiket megcsalt. Valamig csak a sebedovszkai erdő üzenetet nem kapott, hogy boszulja meg a leszakitott virágokat és ölje meg don Juant. Akkor Lobanov lehajtotta a fejét s meghalt. Most pedig ott fekszik a kievi pályaudvarban érczkoporsóban, de a koporsóra rózsát tettek, hogy rózsák alatt pihenjen.

És rózsákat küldenek politikai sirjára is. Azok is, akiket szeretett és azok is, akiket megcsalt...

S én kiteszem dolgozó asztalomra a czigarettes skatulyámat. Tudom, hogy bejövet első dolga belenyulni, aztán vörhenyes sörtével sövényzett ajkai közé szoritva a szivarkát, szinte a szeme is kidüled, mig lámpámnál rágyujt. Kékes füstfelhővel telik meg a szoba s Traján egy-egy pillanatra eltünik szemeim elől. Ez a forró, foszlékony füst az ő misztrálja, mely felforralja fantáziáját s aztán beszél, beszél, én pedig ugy érzem, hogy a Tartarin bolond hazudozása csapja meg füleimet.

Százszor kilöktem volna már, ha olyan bolondul jámbor arcza nincsen. Minden szava hazugság, de olyan naiv hiszékenységgel tálalja fel, hogy órahosszant el tudom hallgatni, mialatt maga is belelovalja magát abba a hitbe, hogy mindaz való igazság, amit a füstben felforralt agyvelő mondat véle. A mócz havasok éles levegőjéről ugy beszél, mintha Délfrancziaország meleg lehellete északsarki áramlat volna hozzá képest s mialatt kezemben szüntelen serczeg a dolgozó toll, egész komolyan beszéli, hogy a prahovai völgyben sokkal levesesebb narancs terem, mint Itáliában.

S vérszemet kap. A kanapéról (egészen tönkretette már) felugrik s szétfujja a vastag füstfelhőt maga körött. Mint egy gyermek-angyalarcz, ugy bukkan ki az oszló füst mögül.

- Nem hiszed? Hát jól van. Nyári szabadságra, ha hazamegyek, szeptemberre hozok neked egy ládával. S aztán tudd meg, hogy milyen a mi narancsunk. Ez, amit ide fenn hármával veszteget a kucséber egy hatosért, kifacsart czitrom ahhoz. Milyen leve van és milyen zamatja...

Meggyujtom a másik szobában a lámpát, a czigarettás dobozt is beviszem s aztán intek az én Tartarinemnek.

Pöfékelése behallszik hozzám s én gépiesen dolgozom. A szolga kinyitja az ablakot s mialatt a füst lassan kihuzódik, érzem a langy tavaszi lég üde áramlását. Ez az én áldásom, ez az én gyönyöröm. Ez a friss, megfizethetetlen, tápláló levegő mely szeretve hömpölyög be hozzám s lecsókolja homlokomról a verejtéket, mely a folytonos munkában arcomra verődött. Még azt a lámpát is feledtetni tudja vélem, mely itt áll közel a fejemhez s forralja, gyujtja agyvelőmet. Mit fogok én csinálni nyáron, mikor az udvari levegő is csak olyan forró, csak olyan égető, mint idebenn akár a lámpából kisugárzó melegség? Meg kell bolondulnom.

- Nem. De ma nyitják meg a takarékot. Azt is én kezdeményeztem. Bolond móczok, maguktól nem tudnának azok semmit. Vezér kell nekik...

Most megint arról akarna beszélni, hogy jogász. Pedig reáliskolát végzett, azt is csak ötöt s a szerkesztőségi udvaron mindenki tudja, hogy könyörületből vették a laphoz, mert éhen halt volna az utczán. Az az izolált román kör nem akart rajta segiteni. Egy ideig eltürte, hogy ott háljon a kör kanapéján, aztán mikor lábtól lekoptatta a bőrt, onnan is kihajitották. Most lapnál van. Az »Eljegyzések, esküvők és halálozások« rovatát vezeti. Éjjel sohsem volna dolga, de mindig benn marad - czigarettázni, amit nappal nem tehet. Ha sok a dolgom, ajánlkozik, hogy segit, de még nem kértem belőle. Igy is elég hazugság kerül a lapba, minek tetézni?

- Blaháné az idén Koritnyiczára megy nyaralni. Te, az az aranyos asszony. A multkor bemutattak neki. Az a halszemü doktor. Ha kapok előleget, nyárára én is odamegyek.

- Látod, lejöhetnél te is hozzánk. Anyám szivesen látna s a fáták... oh milyen fáták vannak mifelénk. Láttál-e már oláh fátát?

- Suviksz. (Ezt a szót nagyon szereti Tartarin akarom mondani: Traján.) A mieinket nézd meg. Az arcza tej, a mosolya rózsa, a teste hab... tejhab. Csupa gyönyörüség. S a haja? Sürü, mint az erdő, bogár, mint az éjszaka, még illata is van.

- Nem megyek én Traján. Van nekem édes anyám, ahhoz megyek. Meg aztán kis leány is vár engem otthon. Aranyhaju, szerelmes leányka... ahhoz megyek.

- Én megcsaltam a leánykámat. Nem tehetek róla, a szinháznál belehabarodtam egy másikba. Ha tudnád, hogy szeret ez engem? A két karját átkulcsolja a nyakamon s ugy kér, hogy protezsáljam. Most csak kóristáné, szeretné, ha rendes tagnak szerződtetnék. Beszélni fogok az érdekében az igazgatóval.

- Mit? hogy nem hallgat! háborut inditok ellene, lerántom a sárga földig, a primadonnájáról azt mondom, hogy liba, a darabjáról, hogy szamár, róla magáról, hogy tigris...

Soha életében nem irt egy sort a szinházról, de minden este ott van. A potyajegy örökösen nála van s ha olykor mégis más akar elmenni, főleg premiérek idején, akkor a szinházi jegyszedővel trafikál vagy ha máskép nem megy, pénzen is vált jegyet. Ilyenkor egy hétig fagylaltot vacsorál, egy snitt mogyorót, de őt a szinésznépnek látnia kell, hogy azt higyje felőle: ő a szini referens. Hiszik is, de már maga sem különben. Véleményt mond, együtt fagylaltozik a szinészekkel s szidja a távollevőket; fenyegetődzik, hogy de majd lerántja azt meg azt, nem türi, hogy igy legyen ez meg az, a komikusról meg fogja irni, hogy őrült, a népszinműénekesről, hogy elitta a hangját, a naiváról, hogy nagyanya s aztán bemegy a szerkesztőségbe megirni, hogy: Bolond Gergely napidijas eljegyezte Vézna Terézt...

S nekem is igy beszél. Hiszi, hogy én is hiszem kritikus voltát. S miért ne hinném, mikor maga hiszi erősen?

Rágyujt és békén hagy. Sürgönyök, ujdonságok tömkelegében meg is feledkezem róla, csak a behuzódó füstszalag figyelmeztet egyszer-egyszer, hogy Traján odabenn rontja a divánt. (Hogy megszid érte bennünket az igazgató!) Mire elkészülök, Traján kezében a kiégett szivarcsutkával elaludt. Egy világért sem költeném fel. Igy álmában, olyan igaz, hamisság nélkül való. Szelid, pörsögéses arczu, lemosolyog róla a butaság, a csöndes, vizet nem zavaró mócz gyerek. Inkább várok még egy félóráig, hadd aluszsza ki magát édesen. Tán álmodik is az ő furcsa havasairól, havasok tövében piruló leveses narancsról, bogárhaju, tejhabtestü fátákról, akik őt szeretik, dédelgetik és a fülébe sugdossák:

Vagy tán az édesanyjáról, akit ő megtett nagy gazdagságban dusálkodó nagyasszonynak s aki szegény mással olvastatja el magának, ha az ő Traján fia levelet ir, hogy: dolgozom anyám, még csak egy pár nap, aztán nagy ember leszek, gazdag ember leszek s nem fogsz többé idegenek kenyerén élni... Édes, jó anyám.

Semmi kedvem, hogy szentiváni énekbe fogjak az ártatlanságról. Elég unalmas az ártatlanság azoknak, akik nyakig vannak vele s elég baj azoknak, akik már elvesztették. Már akkor sokkal szivesebben énekelnék a bünről: mulatságosabb és többeket érdekelne. S volna is valami kérdeznivalóm. Hogy miért szeretik csak titokban s miért röstellik nyilvánosan elismerni szeretetreméltóságát? Végre is bizonyos, hogy ezen a világon mindent az Isten teremtett, aki az embernek is életet adott s a szegény halandónak csak egy alkotása van: a bün. S ez egyetlen gyermekét tanitják megtagadni a testvérei, az atyaisten többi teremtései kedvéért. Az embernek szeretnie kell a felebarátját, aki néha igazán haszontalan fráter s türelemmel kell lennie még olyan állatok iránt is, amelyek ugyancsak próbára teszik a türelmességét. Csak éppen a bünt, az egyetlen szülöttét, ezt a mulattató, pajkos teremtést kell megvetnie, holott uton-utfélen kiséri és kisérti. Szeretném ezt megkérdezni, kivált azért, mert voltaképpen alig kapnék más feleletet, mint hogy nem vetik ám ugy meg a bünt, szeretik is, mulatnak is vele, csak éppen a társaságban titkolják. Ami természetes is, mert ez a kölyök, ez az egyetlen gyermek nem éppen fashionable s olyan okos, hogy zavarba hozhatja a kedves szüleit...

Mondom: ha már énekbe fognék, inkább a bünről énekelnék. De egyáltalán nincs énekes kedvem. Egy ujdonság emléke bánt, amely valami amerikai ujság nyomán került az európai papiroslepedőkre. Azt olvastam belőle, hogy az Egyesült Államokban a szenátusba akarták választani mr. Yankeet, akit mindenki tisztelt és becsült New-Yorkban és környékén, mert tiszteletre és becsületre méltó férfiu volt s azonfelül nemcsak közremunkált a város felvirágoztatásán, hanem tiz vállas fiunak is életet adott, hogy szükség esetén tizzel több katona védelmezhesse a virágzó várost. Harmincz esztendőn át ismerték a szomszédai és azok is, akik a város másik végén laktak. Ha magyar politikusnak teszi meg végzete, nem éppen szokatlan módon elmondhatja vala, hogy élete nyitott könyv, amelyben tudvalevőleg mindenki olvashat, aki annak idején nem mulasztotta el az ábécé misztériumaiba behatolni. Szóval: mr. Yankee olyan yankee volt, amilyent az amerikai Ur csak jókedvében teremthetett. S mr. Yankee még sem került a szenátusba, sőt szégyenszemre kellett megszöknie New-Yorkból, hogy be ne törjék az ablakait és a fejét. Mi okozta a nagy változást? Valamelyik ellenjelöltje, aki örökölhetett valamit a hiénáktól, kiásta az érdemes mr. Yankee ókorából, hogy husz éves korában olyan nevet talált egy bélyeges papirosra irni, amely már nem vágott össze az ő apáitól öröklött nevével. Váltót hamisitott. Három esztendeig ült volt e kellemetlen ügynek miatta, azután a börtönből beállott valamelyik munkásházba és szerzett magának vagyont, becsülést, asszonyt, boldogságot, helyet a társaságban, szóval mindent, amire egy egészséges yankee lelkének és testének rendszerint szüksége vagyon. Harmincz esztendő pergett le fehéredő üstöke felett, öt ház homloka és tiz fiu viselte az ő nevét, boldog volt, akivel kezet fogott, jótékony czélra ezerszer annyit áldozott, mint amennyit valamikor a saját jótékony czéljára elsinkófált s körülötte lassankint édes, enyhe sánczokat emelt a feledés. Miután az emlékezés neki sem állott érdekében, maga is szivesen huzódott meg a kellemes sánczok mögött. Nem háborgatta senki, mig valakinek az a gondolata nem támadt, hogy az olyan tiszteletreméltó férfiunak, mint mr. Yankee, a szenátusban kellene ülnie. Csak egy érdekelt kandidátus kellett, aki a régen elfelejtett titkot fölelevenitse, a sánczokat lerombolja s a tiszteletreméltó mr. Yankee egyszerre ugy állott ott, mint aki körül abban a pillanatban bontják le a falakat, amikor fürdőbe akar szállani. A tömeg elfelejtette, hogy harmincz esztendőn át tisztelni és becsülni tanulta, hogy éppen ezért a szenátusba akarta küldeni s már csak azt tudta róla, hogy az ókorban hamis nevet irt bélyeges papirosra. Felhangzott az obligát Gyalázat! és mr. Yankee a nyakába vette a lábait, hasonlót cselekedett tisztelt felesége és tiz fia is, aztán éjnek idején megszöktek, hogy be ne verjék ablakaikat és fejeiket...

Voltaképpen ez a história kevésbbé érdekesen és némi változással mindennap ismétlődik. Akiknek multjában még nem vájkáltak a hiénák, naponta örvendeni szoktak, ha valamelyik felebarátjukat a mentők gyufatartóinak bölcsesége szerint baleset érte. Az ostoba kis gyermekek sirva fakadnak, ha az illetékes virgács csak egyiküknek hátán is tánczolni kezd. De éppen ezért ostobák és éppen ezért gyermekek. A felnőttek, az okosak, ilyenkor nevetni szoktak. Mert végre is, a soron levő felebarát orditása eltereli róla a figyelmet s a büntető kéz is kifárad a fizikai munkában. Reájuk tehát csak később kerül. S legalább a balesetig, a katasztrófáig, ha vulkán fölött is, de tánczolhatnak. Tánczolni pedig olyan édes, kivált annak, aki minden pillanat hajnalhasadásában utolsó pillanatát sejtheti. Lám Róma, lám Páris sohse tánczolt, sohse mulatott veszettebben, mint pusztulása előtt. És lám Nóra, aki csak bolond asszonyka, a második felvonás végén, a nagy jelenet küszöbén, vad tarantellába fog. Kell valaminek abban lennie, hogy a táncz ilyenkor jól esik. S innen van, hogy minden botrány, minden leleplezés, minden katasztrófa annyi ujongóra talál. A spanyol közmondás szerint: mulatva mulattatják gondjaikat, hogy azalatt ne kinozza őket. De kik az ujjongók, kik a tánczolók? Két kategóriába sorakoznak. Olyanok, akik már áldozatai valamely leleplezésnek s valahányszor a harangot félreverik, ujjongva hirdetik, hogy a magasból megint közéjük sülyedt valaki, aki eddig megvetette őket, most pedig olyan megvetett, éppen olyan nyomorult lesz, mint ők. És olyanok, akik minden félrevert harang hangjára egy pillanatig lehellet-visszafojtva lesik, nem-e az ő lélekharangjuk szólalt meg s aztán annál nagyobb örömmel kiáltják tele a levegőt a hozsannájukkal. Félig hálából, hogy még nem került rájuk a sor s félig politikából, hogy eltereljék magukról a figyelmet. S ilyenek vad hallalija kergeti a szegény mr. Yankeet, a tisztelt feleségét és a tiz fiát, hogy szökjenek, nehogy beverjék az ablakaikat és az éjnek idején fejeiket.

Engedelmet. Eszembe jut egy sereg példa és egy sereg mondás. A szegény kis bajadér, aki ezer diáknak és egy istenségnek nyujt ajkáról szerelmi italt s akit bünös multja után Mahadő - hogy a torz poéma szavaival éljek - tüzön ált, vészen ált égbe vált. A bibliai Magdolna, aki szintén szerelmes utazók fájdalmainak enyhitője volt s akit Jézus szive a mennyeknek utjára vitt. Chamillac, aki a szinpadon ősapja volt mr. Yankeenak s aki mégis boldoggá lesz. Maga tisztelt ősapánk és ősanyánk, akik a tilalom ellenére ettek a tudás fájának gyümölcséből s akiknek az elvesztett paradicsom helyett szabad volt uj paradicsomot találniok Európában, Ázsiában, Afrikában, Amerikában, Angliában és a szerelemben. Lám, az ő multjukhoz is tapadt valami, amit közönségesen bünnek szoktak nevezni s mikor büntetésüket elszenvedték, mégsem kellett feltétlenül elpusztulniok. Mert a nagy Istenek és a nagy emberek legzseniálisabb gondolata éppen az volt, hogy megengedték a második ártatlanságot. Megengedték, hogy valaki bünét levezekelve, második ártatlanságának napjait élhesse s legtisztább, legbecsületesebb életének utjára ne szórja töviseit egy elhantolt, levezekelt, jóvátett mult. Hogy ne csak a fiu ne bünhődjék apja bünéért, de maga az apa sem, ha már egyszer megbünhödött és vezekelt. Hogy aki valamikor hibázott, de aztán harmincz esztendeig minden tettével rózsát ültetett multjának sirjára, végre ne legyen kénytelen a sirt látni, hanem csak a rózsakertet, amelyet második ártatlanságának korában teremtett, ápolt és nyitott meg embertársainak gyönyörüségeire is. Hogy könnyelmü kezek ne szakithassák ki a mindenkinek tetsző, illatos rózsákat csak azért, hogy a multnak dohos sirját mindenki meglássa és mindenki megundorodjék. Hogy mr. Yankee harmincz esztendeig becsületesen élve és dolgozva, ne legyen kénytelen éjnek idején megszökni, mert ellenjelöltje önmagát szivesebben látná a szenátusban, mint őt. Ez volt a nagy istenek és a nagy emberek zseniális gondolata s mégis csak inparlamentáris, hogy kis istenek és kis emberek csuffá tegyék ezt a zseniális gondolatot: a második ártatlanságot...

A törvény még disztingvál, az itélet már nem. Akár börtönre, akár bitóra szól: minden itélet öl. Legalább igy mutatkozik a gyakorlatban. A pokol ismer purgatóriumot, ahol a bünös megtisztulhat, a föld nem ismer. Pedig a törvény voltaképpen javitani akar és bármilyen tulzott, van valami pszihologiai alapja a tizennyolczadik század álláspontjának, hogy aki a becstelenség keserü kenyerét ette, azontul féltékenyebb lesz becsületére, mint bárki más. S nem is akar a büntetés egyéb lenni, mint az a gyik, amelytől már megijed, akit a kigyó egyszer megcsipett. Csakhogy a tisztelt törvényhozó urak sohasem voltak mentek egy kis tévedéstől s számitásaikból kifelejtették a tömeg durva érzékét, amely fokozatokat nem ismer és nem akar ismerni. Ez a durva érzék aztán lehetetlenné tette a büntetés igazi czélját, amely nem abból áll, hogy valakit ártalmatlanná, hanem hogy másodszor ártatlanná tegye. A tömegnek egyet jelent az az ajtó, amely a börtönre itélt mögött becsapódott és az az éles szerszám, amely a Henry fejét elválasztotta törzsökétől. Hiába beszélnek a büntetés nemeiről: nincs különböző büntetés. A különbség legfeljebb az, hogy akit halálra itélnek, az gyorsan hal meg s a nagy tömeg elemezhetetlen érzésekkel meg is siratja, akit pedig börtönre itélnek, annak naponta kell meghalnia s ha harmincz esztendeig kihuzta s már remélni kezd, mr. Yankeenek egyszerre szöknie kell. S még szökésében is a tömeg gyilkos gunyja kiséri. Ezért igaz a német filozófus mondása, hogy: az a mi bününk a bünösökkel szemben, hogy ugy bánunk velük, mint gazemberekkel és nem mint betegekkel. Tessék elhinni, hogy kuruzslók vagyunk, akik a beteget ugy gyógyitjuk meg, hogy megöljük. Pedig hát az ártatlanság elég unalmas azoknak, akik igazán ártatlanok s elég baj azoknak, akik elvesztették. S mr. Yankeenek a másvilágon a purgatóriumot is el fogják engedni, amivel mi nem igen biztathatjuk magunkat...

Molnár Antalt kiáltotta ezt a nevet ugy tiz óra tájban a levegőbe. Már nem birt a gólyákkal. Ezek az ujdonsült honatyák valahol utközben elhagyták a trémájukat s mindjárt olyan bátorságosan érezték magukat a tisztelt Ház folyosóján, mintha ott születtek volna. Még kritizálni is mertek. Ahogy Molnár körülvezette őket és megmagyarázta nekik, hogy ezután eléggé kényelmesen élhetnek, mert a folyosó egyik végén bemennek a pénztárba, ahol a fizetésüket kapják, a folyosó másik végén pedig már ott van a buffet, ahol el is költhetik - a gólyák felhuzták az orrukat és keveselték a kényelmet.

- Kissé fogyatékos berendezés, merészkedett elő a kritikus megjegyzés az egyik gólya csőréből.

- Van toalett-szobánk, elfogadó-szobánk, vendéglőnk és trafikunk. Azonkivül telefon-ketrecz, elreteszelhető folyosó, szellőző ablak és olvasó terem. A tisztelt gólya idebenn a Házban megmosakodhatik, rendbehozhatja a fürteit, (ha még vannak), megihatja teáját sonkával, vagy anélkül, telefonozhat a klubba, hogy mikor tegyék ki a tarok-kártyákat, tanácskozhatik az ország dolgáról, fogadhatja a haluskáit, megebédelhet, elolvashatja az ujságjait, elintézheti a korrespondencziát, feladhatja a leveleit, még az érkező pénzeit is fölveheti - hát mit akartok még?

Ez volt a pillanat, amikor Molnár Antal Perczel Béniért kiabált. Mit? Még hálószoba is kellene? A régi jó világban a képviselők, ha már aludni akartak, bementek az ülésterembe s ha Ugron a dörgéseivel nem hagyta őket aludni, hát annál dühösebb kormánypártiak voltak. Még a szegény Pantocsek is beérte az ülésteremmel s csak nagyon viharos üléseken kivánt más pihenő helyet, mert - azt mondta - ő nem tud a gőzösön aludni. (A mennybéli elnök azóta be is rendezett neki egy pihenőt, ahol nagyon nyugodalmas helye van.) De ő is régi képviselő volt már, amikor ilyen kivánságokkal mert előállani. Ezek a gólyák pedig, akik maguk is csak hálószobák, mert a jó Isten tudja, hogy mi alszik még bennük, ezek már az első napon követelőznek.

- Béni! kiáltotta Molnár Antal, hogy az illetékes közegnek szolgáltassa ki az elégületleneket. S csak amikor senki sem felelt hivó szavára, akkor jutott eszébe, hogy Perczel Béni kibukott, szegény. (Ámbátor a nagy üléseken ott lesz minden bizonynyal. Csak keressétek valahol. Ott fogja számolgatni, hogy megvan-e a kormánynak a többsége?).

- Hálószoba kellene? Majd ad nektek Drexler korhelylevest, az is megteszi. No nézze meg az ember. Már mit is nem akarnátok? Hát a mamát ne hozzam ide nektek? Ti... ti körjegyzők!

Aminthogy igaz is. Hungária asszony hiába ünnepelte olyan nyilvánossággal az ezredik születésenapját, ugyancsak fiatalos hiusággal szemelte ki, hogy kik viseljék a képét. Mennyi fiatal ember! Mennyi körjegyző! S még aki öregebb volna, az is hogy kicsinositotta magát. Madarász József például, hogy ne kelljen magát csinositani, inkább el se jött. (Ugy szakadt aztán a korelnökség minden disputa nélkül a Janicsáry Sándor nyakába.) Az uj képviselők közül meg éppen senki sem mert öreg lenni. Az egy Rigó Ferencz, aki csak félig uj, mert már volt képviselő s aki talán nem igen illenék már körjegyzőnek, ugy kicsipte magát, hogy huszár lehetne a herczegprimás mellett. A bajusza meg olyan keményen pöndörödik kétoldalt, hogy egy-egy gracziózus ballerinát játszva megbirna. A többi honatya, ahogy elvegyül a folyosó nyüzsgő sokadalmában, mind olyan fiatal, olyan piros képü...

Utoljára már meg se férnek a folyosón. Az alacsony üvegajtókon áttetszik a zöld padokból összerótt félkör, valamivel feljebb tarka női kalapok libegnek a karzaton, mint a szines pillangók, s egyszerre a zöld padokból és a szép asszonyi szemekből valami delejes áram ömlik a nyüzsgő honatyák felé. Nem állhatják tovább. Be kell menniük az ülésterembe, ahol látni az embert és ahol az ember is láthat. A sárgavirágos szőnyeget egyszerre ellepi az egész nagy sereg s most már az üvegtető alatt, csodaszép asszonyok szomjas pillantása mellett folyik tovább az ismerkedés. Imitt-amott az ismeretes és ismeretlen fejek között már kimagaslik egy miniszter is. Valahol a jobboldalon pedig világitani kezd egy tiszta, bajusztalan arcz: mintha a Wekerle Sándoré volna. Pedig csak Emmer Kornél keresi a helyét. (Ezt a karzati asszonyok kedvéért hozta be Bánffy; ugy megszokták már szegények, hogy olyan bajusztalan embert is lássanak, aki nem pap.) Egészen lenn, az ajtó közelében meghuzza magát Szilágyi Dezső és csak néz maga elé az okos, álmodozó szemeivel, mintha azt lesné, mikor foghatja meg a csengőt.

...Azaz hogy azt a csengőt csakugyan megfogta már valaki és rázza, rázza. De olyan furcsa. Nem megy fel a dobogóra, hanem megáll odalenn s ugy harangoz.

- Csend! Csend! - rázta ki a figyelmeztetést a csengőből s a völgy sokasága iparkodott hamarosan a zöld hegyoldalakra. Jobb felé egy percz alatt megteltek a padok s akkor, mint őszszel a madarak, egy csoportban délnek huzódtak a többség tagjai. A nemzeti párt feje fölött széles vonalban helyezkedtek el s Apponyiék, hogy a veszedelmes közelséget elháritsák maguktól, meginvitálták a hely nélkül szükölködő néppártiakat, akik most ott vannak üllő és kalapács, szabadelvü párt és nemzeti párt között. Különben másfél padban nagyon szépen elférnek, mert a papjaik meglehetősen soványak és a Molnár apát lilaszin öve is csak olyan női derékot érne körül, amely ötven czentiméteren tul nem terjeng. Igy egyesült erővel: nemzeti párt, néppárt és a többség oldaláról odaszorult szabadelvü tartalék mégis megtöltik azt az oszlopot, amelynek csucsán Apponyi immár husz esztendeje virraszt a szegény Magyarország ágyánál. A többi virrasztó: a függetlenségi párt már kisoványodott az oszlopából és a vastag Rigó Ferencz egymaga nem tudja kitölteni a rettenetes hézagokat. Pedig az ellenséges árnyalatok nem kerestek külön-külön helyet, hanem inkább összebujtak, mint a fázó madarak.

- Összébb, gyerekek, nagyon hideg idők járnak s már olyan sokan lebuktak közülünk a hóba...

Összébb... Bizony már jobban össze nem is bujhattak a szegények. Az egész ellenzék, még ha a párton kivül állókat is hozzáveszem, együtt is elvész a szabadelvü áradatban. Ugron Gábornak nyoma sincsen s gróf Apponyi Albert is olyan magányosan, olyan szürkén mered ki az árból, mint egy kopár szirt, amely virágok nélkül, koszorutlan csak sasoknak szolgál tanyául. A nemes gróf az ő nagy magányában, mint literátus ember, talán Ágota kisasszonyra gondol, aki gyuladó szemeivel éppen olyan tehetetlenül nézi, hogyan hasogat a gyilkos Körös évről-évre részeket az ő szépséges kertjéből. Hajh... a nemzeti párt kertje! Most már kevés benne a virág és a magára maradt kertész reggeltől estig a könyeivel is megöntözheti...

A csengő hangja elveszett és fölemelkedik a háznagy, Csávossy Béla. Az övé az első szó.

- Tisztelt Ház! A házszabályok értelmében ki kell szemelnünk a korelnököt, aki a tanácskozást vezesse. Ugy tudom, hogy Madarász József távollétében erre a tisztségre Janicsáry...

Még csak idáig jutott beszédében s ekkor csuda esett. Mintha valami csunya, fekete felhő feküdt volna az üvegtetőre, egyszerre sötétségbe borult az egész terem, kisérteties nesz támadt s huhogás hangzott. Ahol még az imént Lukács Gyula ült, ugy tetszett, hogy valaki megnyitja a száját s ime, egy csuf, lármás bagoly repült ki belőle: az első közbeszólás.

Elnök még nem volt, aki csöngessen és elüzze a káprázatot. Csak a többség rázta meg magát, hogy hangos szavával elkergesse a sötétséget és a baglyot.

- Gyalázat, ami odakünn történt az országban, próbált a bagoly még egyszer huhogni, de a többség ereje már megdöbbentette és visszamenekült odujába. Az üvegtetőről is elszállott a fekete felhő és miközben a nap megint elömlött a völgyön, Janicsáry Sándor lassan megindult az elnöki dobogó felé.

- Magaddal ne vidd az ördögöt - sugta utána Mikszáth Kálmán. Mert öt esztendővel ezelőtt az öreg ur egy kicsit elszólta magát s mikor nem találta meg a kellő kifejezést, azt találta mondani a magasságban: - Az ördög tud elnökölni! Az öreg ur nyilván maga is félt, hogy megint kiszalajtja az ördögöt s inkább följegyzett magának egy hangulatos megnyitót. Most hát nem is akadhatott meg és katonás rövidséggel, de nagyon szépen üdvözölte az uj képviselőházat. Még a gesztusa is olyan szabad volt, mintha csak az egész Háznak odanyujtotta volna a kezét:

Aztán leült. A papiros, ami előtte feküdt, azt sugta neki, hogy kérjen vagy hat darab körjegyzőt. Csávossy Béla csak ezt várta és már szolgált is velük. Egész tavaszt ültetett a korelnök mellé, mindenfajta rózsát - hiszen válogathatott a sok körjegyzőnek való ifju közül. S valami friss szellő áramlott a Házon keresztül, amikor egymásután bukkantak fel Janicsáry mellett: gróf Zichy Jakab, Mezőssy Béla, gróf Pongrácz Anzelm, báró Perényi Zsigmond, Feszty Béla és Béldy László. Az öreg Janicsáry szinte bokrétába fogta őket és ugy bókolt velük a karzat felé, a szép asszonyseregnek.

- Sándor bácsi, az átiratot, sugták fel az ábrándozó trubadurhoz s akkor jutott az öreg Janicsárnak eszébe, hogy voltaképpen nem bókolni jött, hanem komoly munka vár reá. Odaszólott tehát az egyik körjegyzőnek, hogy olvassa fel a miniszterelnök átiratát. S mialatt a fiatal Béldy László felolvasta, hogy mikorra várja a felséges ur az ő kedvelt hiveit, Komjáthy Béla pedig a szélsőbaliak nevében kijelentette, hogy ők bizony nem mennek a hegyhez, hanem jöjjön a hegy Mahomedhez: az öreg ur kényelmesen elhelyezkedett a székében. Háta mögött a czimeres angyalok pálmákkal legyezték, lábainál altatva mormoltak a habok s ő szemeit a virágzó karzatra függesztvén, édesen, boldogan álmodott tovább...

Hát csak az történt, hogy a miniszterelnök nem hagyta szó nélkül a Komjáthy mérges megjegyzéseit, sőt argumentum ellen argumentumot, törvény ellen törvényt állitott s hamarjában olyan fényes választ rögtönzött, hogy az ellenzék utoljára gunyolódni próbált, de még ez a kisérlete is bókra fordult.

Lám, mig az ember megvénül, sok minden meglepetés éri. Nemrégen még a készült beszédére is ráfogták, hogy rögtönzés, most meg már ugy megtanult beszélni, hogy a rögtönzése is olyannak tetszik, mintha készült volna rá. Vagy nem igy értette megjegyzését az ellenzék? Azt akarta vele mondani, hogy Komjáthy reggel bekopogtatott a miniszterelnökhöz és bejelentette neki a támadását? Én Istenem, ha Kossuth áruló lehet, mi tartóztatná Komjáthyt? Igen, ugy kell lenni, ez a vastagnyaku kurucz odasompolygott Bánffy Dezsőhöz és sürü könyhullajtással árulta el:

- Kegyelmes uram, zokon ne vedd, de én ma azt fogom neked mondani, hogy gonosz tanácsosa vagy a királynak. Hát csak készülj és ha elvégeztem a Házban a mondókámat, huzzál rám vagy huszonötöt. Már nagyon régen nem vertek meg és nagyon jól fog esni, ha egyszer megint jól kikapok a nyilvánosság előtt...

Mondom, ez olyan valószinü, olyan természetes, hogy nem is csoda, ha az ellenzék olyan könnyen átlátott a manőveren. Aminthogy az is természetes, hogy az ülés után báró Bánffy Dezső odament Komjáthyhoz és megsimogatta vérző sebeit:

- Ne haragudj, édes Bélám, hogy megvertelek. De olyan jól esett, hogy egyszer megint megmutathattam, milyen erős legény vagyok...

S most Bánffy is boldog, Komjáthy is boldog, nemkülönben az az egész zuhatag, amely az első ülés végeztével szétömlött a folyosón, a Sándor-utczán, az egész fővárosban s tele harczi kedvvel a trombitaszót lesi, amikor megmentheti az imádott hazát. Ó haza - talán nem is illik tőled, hogy olyan kevéssé forogsz veszedelemben, holott összegyült a nemzet disze, virága, hogy élete és vére árán is megmentsen! Ó haza - te tartozol lelkes védelmezőidnek vele, hogy egy kis veszedelemben forogj. Ha sem északról, sem délről, sem keletről, sem nyugotról nem akar ellenséged jelentkezni: vigyázz, mert ők fognak megtámadni, akiknek nem adtál alkalmat, hogy megvédelmezzenek...

Ellensége vagyok egy szép asszonynak, akivel életemben még sohasem beszéltem. Reggelenként látom, a szemeimmel szólok hozzá, megállok a közelében és botommal a porhanyos földbe vésem jelképesen az összes halálnemeket, amelyeket neki szántam, gondolatban sértegetem és halálra sebzem az aranyszinben ragyogó nyakát, ölelő vagy fojtó szándékkal minden hónapban legalább harminczszor gyűrüzöm át a kezeimmel - de mind hasztalan. Az én ellenségem annyit törődik velem, mint én a kettős könyvvitellel.

A szép asszony botrányosan egészséges. Erre való tekintettel egyszer hangosan azt a megjegyzést koczkáztattam, hogy a legcsunyább asszony a világon az egészséges asszony. Nincsen asszony, aki legalább meg ne akarta volna nézni az ilyen bolond izlésű embert: ő róla ez a sértés is lepattant. Hihetem az ellenkezőjét, hihetek akármit - ugy látszik, én ennek az asszonynak egyszerüen nem létezem. Pedig hát: az embernek nem kell feltétlenül ismernie a barátait, de az ellenségeit illik szemmel tartania. És én ellensége volnék ennek a szép asszonynak, vagy mi...

- Diána, - vagy az ördög tudja, hogy hivják kegyedet - tulságosan méltóztatik engemet ingerelni. Mostanában véletlenül egy kissé sok a dolgom és minden gyülöletem daczára sem érek rá, hogy kegyednek nyakára hágjak. De méltóztassék belenyugodni, eljön annak is az ideje és én meg fogom ölni...

A szép asszony az életveszélyes fenyegetés közben rendbe hozza azokat az aranyszőke hajszálakat, amelyek közt a reggeli szél némi zavar támasztott. Egyébként pedig nem akar megijedni. S miután végre is nem állhatok mellette órák hosszat, egyszer csak elindulok a dolgaim után. Vigye a macska a hiuságomat: meg kell vallanom, hogy távozásom sem hat reá jobban, mint különböző fenyegetéseim. Mintha egyszerüen a világon se volnék...

Ez az állapot régideje tart igy. Reggel szemembe ragyog a nyaka - a legszebb nyak a kontinens minden nyaka között - teleszivom magam gyülölséggel, ami aztán napközben szépen kipárolog a szivemből, hogy helyet adjon valami kellemes vágyakozásnak. Vágyódom a reggel után, amikor lelkemből kidühönghetem magam és halálra sebzett hiusággal, telistele gyilkos tervekkel megint elnézhetek a dolgaim után. A harag a mulatságom, a megnyugvás a kinozóm. A szép asszony, az én ellenségem pedig nem veszi észre a mulatságomat és nem a kinlódásomat.

Pedig aligha lehet valami tulságosan nagy igényü asszony. A férfiu, akivel néha látom s akit néma tiltakozásom daczára meg szokott csókolni, éppenséggel nem a legszebb ember. Sőt majdnem vörös. A kezei pedig határozottan szeplősek. És bámulatos: az én ellenségem ezt a majdnem vörös hajat meg tudja simogatni, ezt a határozottan szeplős kezet meg tudja szoritani. És ezenközben még mosolyogni is tud. Én pedig hiába keringek körülötte, sok tekintetben figyelemre méltóbb bájaimmal - nem akar észrevenni. Pedig az utolsó időben egyszer-egyszer kisérletet tettem, hogy nem tudnék-e impertinens is lenni. A kisérlet mindig fényesen sikerült, mindig kifogástalanul impertinens voltam, csak éppen az a baj esett, hogy ellenségem még erről sem vett tudomást.

Nyilván más emberen is megesik. Utunkba akad néha egy asszony, aki szolgaságba veri az emlékezésünket, hogy mindig gondolnunk kelljen reá - ő pedig soha közelébe nem enged. Látni fogom százszor, ezerszer; egykor talán beszélni fogok vele és nem fog ismerni soha. És talán érthetetlen is volna neki, ha akkor elmondanám, amit most gondolatban szavalok:

- Diána - vagy az ördög tudja, hogy hivják kegyedet - egész életemre meggyötrött, megkinozott engem, aki önnek sohasem vétettem. Kegyedben kétségtelenül az ördög lakik, aki megsugta, hogy mindig ereje lesz fölöttem, amig rám nem néz, amig észre nem vesz. Mert bizonyos vagyok benne, hogy megunnám kegyedet, mint egy képes családi talányt, ha csak egyszer is visszaadná pillantásaim szives látogatását. De kegyed hallgat az ördög sugallatára és rendszerint jobban méltóztatik érdeklődni az aszfalt és az ég, nemkülönben férje vörös szine iránt - holott én olyan állhatatosan forgolódom körülötte. Az ördög azért meg fogja önt czirogatni, ellenben az Isten meg fogja verni. Mert nyilvánvaló, hogy kegyed egy máskülönben nagyon tisztességes embert tesz nyomorulttá, amikor velem - aki hiteles forrás szerint isten képére vagyok teremtve - ilyen könnyelmüen játszik. Engem boldogtalanná tesz. De legyen nyugodt Diána. Én üldözni fogom, én gyülölni fogom, a szemeimmel verni fogom és nem fogok nyugodni, mig kegyed a Dunába nem ugrik. Akkor aztán utána ugrom...

Szives olvasóm, a szeszélyes gólya nemrégen két közös ismerősünknél kopogtatott be: egy magyar poétánál és az orosz czárnál. Piros csőréből mind a két helyütt leánygyermeket ejtett a bölcsőbe s informáczióim szerint mindakét helyről sietve repült tovább. Amire nyilván megvolt a maga jó oka, látván azt a gyilkos kedvet, amelyet ajándékával a poétának is, a czárnak is szerzett. Az a két szép asszony, aki ekkor habos párnák között fehér arczczal és fehér lélekkel feküdt mozdulatlanul: valószinüleg alig leste a pillanatot, amikor szive babuskáját, a legelső édes bimbóját megcsókolhatta. Ellenben a két férjnek némiképpen nehezére esett, hogy örömet kellett mutatnia és ha a bölcső felől valami csodálatosan éretlen, vén és ércz nélkül való hang hatolt feléje, alighanem azt gondolta magában, hogy egy olyan csöpp gyermek voltaképen csöndesebben huzhatná meg magát, amikor még csak nem is fiu. Ó szives olvasóim, ismerjük mi ezt.

De ha az egyik közös ismerősünknek, a minden oroszok czárjának elnézzük, ezt a kis embertelenséget és megengedjük hogy neki - ha már a szivét előbb is politikai parancs szerint igazitotta - ugyancsak politikából arra a babuskára is szabad neheztelnie; mivel mentegessük a mi poétánk keserüségét? Majdnem azt merném róla állitani, hogy okos ember, sőt még a divatnak sem hódol máskülönben s most mégis rajtakapom, hogy titkon és elfojtva bár, de igazán haragszik. Az asszonyára? A babuskájára? Magamagára? Vagy - akire olyankor haragszunk, amikor senkit sem akarunk megsérteni;- a végzetre? Tudom is én, de haragszik. És én, aki meg vagyok győződve, hogy elgyötörve és holtra bágyadtan is átvirrasztotta volna asszonya mellett a kis baba életének legelső éjszakáját: kénytelen vagyok immost megirni, hogy a poéta ur ott hagyta a kis babát, a baba hangjára leső kis mamát, ott hagyta az egész szent szobát és meghuzódván egy barátságtalan zugban, aludt, mint egy utczakövező.

Azt mondtam, hogy máskülönben nem hódol a divatnak. Hát igen - ennek a divatnak azonban minden okossága daczára hódol. Mert ez is csak divat. Érzésben nem gyökerezik, mert hiszen az állat is egyformán szereti a kölykeit, becsületes magyarázata sincsen, mert minden memoriabeli gyöngeség mellett sem könnyü elfeledni, hogy mi is csak lányokat szerettünk és fölöttébb inklináltunk arra a betegségre, hogy egy kis leányért megbolonduljunk. Azonfelül meg, vigye a manó - azt sem tagadhatjuk le, hogy fiugyermek sohasem olyan anyás, olyan családhoz ragaszkodó, mint a leány.

S hogy az anyagi oldalát se hagyjam érintetlen, igaz, hogy a leányra valamicskét rá is kell fizetni, de legalább megválogathatjuk azt a legényt, akinek odaadjuk, holott a fiunkat rendszerint ugy kell elfogadnunk, ahogy éppen sikerült és ha a kölyöknek tetszik a mi véres verejtékkel szerzett garasunkból jól nevelt lovakra és kevésbbé jól nevelt asszonyokra költeni: bizony magunk is csak abban reménykedünk, hogy valamelyik embertársunk behunyja majd az egyik szemét és hajlandó az ő lányával (és a szükséges járulékokkal) a mi kedves porontyunk rendezetlen üstökét és exisztencziáját a gondjai alá venni.

Marad tehát a - divat. A poéta ur, de mi is ugy voltunk vele szives olvasóm, egy kicsit röstelli, hogy barátai majd kérdezősködnek és ő nem szavalhatja fellángolva, hogy fia van, fia. Nyilvánvaló, hogy az ő röstelkedésének nincsen más oka, mint a barátok. Mert miért kérdezősködnek a nyomorultak. Holott egyáltalán nincsen törvény, amely rájuk parancsolná, hogy kérdezősködjenek. Sőt ha volna törvény, amely meghagyná, hogy minden született gyermek csak számot kapjon és nem nevet, akkor a tisztelt barátok mindig jobban örvendenének az olyan számnak, amely egy-egy fakadó rózsát jelent a gyönyörüséges kertben, mint annak a számnak, amely mögött egy leendő rivális, katona, hitelező, vagy végrehajtó lappang. Most ellenben a poéta nevét emlegetik, azt a nevet, amelynek esetleg folytatás nélkül kell az emberek emlékezetéből eltünnie. De édes istenem, az idők vajmi kevéssé kedvezők és nincsen abban gyönyörüség, hogy a nevünk tovább plántálódjék. Azok a fiuk mindenképpen kompromittálnak bennünket, vagy azzal, hogy semmirevalók, vagy azzal, hogy különbek nálunk. Holott a leányunk, ha arravaló és okos, összekapcsolja a mi feledésnek szánt nevünket olyan névvel, amely talán fényesebb, nagyobb, dicsőbb...

Szives olvasóm aki meguntad a magad ifjuságának második kiadását kritikus szemmel a fiad éretlenségében élvezni, és nagyobb gyönyörüséggel nézed a neked is olyan ismeretlen, olyan csodás lányserdülést: te igazat fogsz nekem adni, hogy inkább annak a szép asszonynak volna haragra oka, a ki habos párnák között, fehér arczczal és fehér lélekkel fekszik mozdulatlanul. Hiszen az a szent beteg akkor sem szenvedne többet, ha leendő katonával ajándékozta volna meg a hazát. És ő az, aki a legnagyobb kincsét, az ő édes ifjuságát fogja hamarabb elvesziteni annál az ostoba véletlennél fogva, hogy a szeszélyes gólya éppen leánygyermeket ejtett a szent szoba bölcsőjébe. Ha valami tizenöt-tizenhat esztendős kamasz szaladgálna majd körötte: ő volna az az érdekes asszony, akibe a fiuk nagykoruságuk első napján szükség szerint beleszeretnek. Ő volna az a kedves, aranyos asszony, akihez a szép György ezer kaland után is mohó vágyódással tér vissza. Ellenben fejvesztve, vörösen bukik le kurta ifjuságának napja, amikor fehérbe öltözteti az ő kis leányát és elszoruló szivvel, öntudatlanul is gyászolva - elviszi az első bálba. Pajkos zene mellett, mámorosan lejtő fiatal párok között, mialatt te a buffetben a harmadik pohár pezsgőt hajtod fel: feleséged egy könnyet töröl szeméből és lezárja a maga ifjuságának, gyönyörű ifjuságának korát.

Ó szives olvasóm, jaj neked, ha egyszer az asszonyok, akiket ugyis divatbáboknak nevelsz, megkezdik azt a divatot, hogy ők haragudjanak te reád, mert a szeszélyes gólya véletlenül leánygyermeket ejtett a bölcsőbe. Jaj neked, mert azon a napon esik meg először, hogy az asszonynak lesz igaza és az rettenetes nap lesz.

Annak a fifikus embernek pedig, aki mindezek után gunyosan mosolyogva gondolja magában, hogy ezt a jámbor férfiut is a maga baja tette ilyen filozófussá, mondom, annak a fifikus embernek megjegyzem, hogy igaza van.

A saját használatomra van nehány kedves szentencziám, amelyek miatt a feleségem hetenkint kétszer nevez könnyelmű fráternek. Ilyen szentencziám, hogy: ha hiányzik a házbérre való kétszáz forintod, fogadj az utolsó két forintodon fiakkert s hajtass ki a viztoronyhoz, hogy két forintod se legyen! Valószinü, hogy az ilyen bölcsességért többen kerültek már a bolondok házába, mint a tudományos akadémiába, de ez mit sem bizonyit a szentenczia helyessége ellen. Én legalább csodálatos megnyugvást találtam mindenkor a »vagy-vagy« elméletében és gyönyörüséggel pazaroltam, ha alig volt mit pazarolnom. Ha egyebet nem, ezt a kis gyönyörűséget nem is igen sajnálta tőlem isten ő szent felsége és születésem óta rokonságban vagyok a templom hires egerével. De azért eléggé vidáman tudom nézni a világot és igazán hallatlan megerőltetésembe kerül, ha ki nem kiáltom, hogy én vagyok a legszeretetreméltóbb koldus kerek e világon. Amely foglalkozásból különben a feleségem állitása szerint egy kissé bajos megélni.

Trallala... Májusban is megleptem a háziuramat. Nem fizettem neki. Nem volt tulságosan kellemes meglepetés, de az ördögbe, mikor fogadtam én meg, hogy kellemesen fogom meglepni a háziuramat? Soha. Sokféle ambiczióim sorából ez az egy - megvallom - hiányzik és nagyon, de nagyon meg kellene változnom, ha valaha kellemesen lepném meg. Hacsak, amitől isten óvjon, ki nem költözködöm a házából. Amire különben a házmester, ha jól emlékszem, homályosan czélzott is. De az ilyesmit elvből sohasem szoktam meghallani.

- Lássa barátom, ez nem olyan bizonyos - jegyeztem meg s a házmester szégyenkezve kullogott el. Magam pedig nyakamba vettem a várost. Csodálatosan könnyü szivvel róttam az utczákat s olyanforma arczczal néztem a májusi gondoktól elgyötört, lótó-futó embereket, mint aki szánakozik valamennyin. El tudom képzelni, hogy minden negyedik ember megrágalmazott, mintha én már könnyen fütyülnék, mert már lefizettem a házbéremet. Egészen olyan lehettem, mint aki csakugyan játszva esett át ezen a legfőbb májusi gyönyörüségen és megérdemli, hogy a szegény ember irigykedve, gyülölséggel tele nézzen utána. Nyomorult kapitalista. Hiszen... De hát a nyilvánosság előtt mozgó ember ki van téve az ilyen megrágalmazásnak.

Az igazat megvallva, nem tartozik a legnagyobb földi gyönyörüségek közé az ilyen májusi séta. Hogy ilyenkor az emberek ülnek otthon s a butorok sétálnak az utczán - az még nem éppen a legkellemetlenebb. Egy szőnyeges diván adott viszonyok között sokkal kedvesebb látványosság lehet, mint egy kövér ur, akinek az a kellemetlen szokása van, hogy nem tudja megkülönböztetni a lélegzést a sikoltástól és amikor levegőt akar a tüdőjébe szivni, voltaképpen hangosan sóhajt, sivit vagy fütyöl. Azok a sétáló, kocsikázó butorok, a szállitó hordárok és butoros omnibuszok: még csak megjárják valahogy. De az emberek! Egy-egy emberi arcz ilyenkor május elsején jobban meg van rakva gondokkal, mint a kocsija butorokkal. A homlokon, az állon, a szemek alatt és a szájszéleken, mindenütt meghuzódik nehány száz pillanatnyi gond és valamennyi együttvéve lesir, lekiabál, leordit a szegény emberi arczról. Olyan csunya ilyenkor az ember, olyan szánalmas és kellemetlen. Pfuj... Ha isten a maga képére teremtette az embert, remélhetőleg nem május elsején teremtette. Remélem ezt, már a jó öreg ur érdekében is.

Csunya a város és csunyák benne az emberek. Olyan jól esik, amikor nyugat felé vörösödni kezd a levegő és mint egy lomha madár, ereszkedni kezd lefelé az alkonyat. Az ember itt-ott már találkozik egy kis leánykával is, akinek vörös csipkéből való a kalapja és mosolygó arczáról nem olvasható le mindjárt, hogy ő is a májusi költözködő madarak fajához tartozik. A leáldozó nap és a vörös csipkekalap csodaszépre festik az édes leányarczot, amelyen sejtelmek és vágyak bujkálnak, de sehol a gondnak árnyéka se mer mutatkozni. Ah, a leányok májusban is szépek, különösen a csunya májusi arczok között, alkonyatkor, az utczán.

Ugy baktatok egyik-másik édes leány nyomában és észre sem veszem, hogy már a nap régen elillant. Valami kellemes hüvösség hatotta át a levegőt, az emberek eltüntek az ereszkedő homályban s csak valami zsongás, távoli lárma tart egyre, szakadatlanul. Az én szentencziáim, mint a baglyok, ilyenkor ébredeznek. Minden könnyelmüségemet este vagy az éjszaka homályában követtem el. És egyszerre eszembe jut, hogy nekem voltaképpen azt a kétszáz forintot kellett volna megszereznem a házbérre, igazában pedig nincsen többem két rongyos forintnál. Már pedig: ha hiányzik a házbérre való kétszáz forintod, fogadj az utolsó két forintodon fiakkert s hajtass ki a viztoronyhoz, hogy két forintod se legyen!

Lármázva, kanyarodva görög tova a fiakker. Lassankint elmarad mögöttem a város, a zaj. Két oldalt álmosan bólogat felém a sok pihenő nyárilak, virágtalan akáczfa, néptelen gyalogjáró. Az ég elhuzódik fölöttem, mint egy fekete felhő. A távolból illatot hoz felém a szellő. A liget üdvözöl előre. Hálás kis teremtés ez a liget; aki éjszaka idején keresi fel, szinte elébe önti a lelkét, egész frissességét. Olyan egészen, mint egy asszony; nappal, amikor sokan rajongják körül, csak kápráztat, kifáraszt, de éjjel, ha el van hagyatva, csudamódon tudja meghálálni a vele való foglalkozást.

A susogó fák alatt leszállok a fiakkerből s ugy haladok lassan, minden lépést kiélvezve. Olyan különös az egész látomány, ahogy előttem megjelenik. Gyermekkoromban láttam hasonlót, amikor sötét szobában tárult fel előttem a karácsonyfa; minden ága, minden tüje homályban, csak itt-ott pislogott elő egy kis viaszgyertya szelid fényessége. Itt is sürü homályból bujkált elő egy-egy fa, épület, pózna, de a sötét távolban apró világitó pontokként mutatkoztak a gázlángok. Mély csöndességét a ligetnek nem zavarta semmi: a lombok között elsuhanó szél csak olyan volt, mintha alvó gyermek ajkáról száll el az öntudatlan sóhajtás.

Itt van a május. A várostól megijedt és kiszökött a ligetbe, az éjszakába és megszépült tőle a liget, az éjszaka. Csupa enyheség és illat. Az ember mámorossá és minden bünre hajlandóvá lesz tőle. Még verset is irna - hogy az isten bocsássa meg. Hatalmas szál fák, remegő éjszaka, ráboruló csillagos fátyol s ott bujdokol közte az édes szökevény: a május. Meg-megáll minden fánál, minden fűszálnál és nagyon benső beszélgetése van mindegyikkel. Kifecsegik nemsokára a beszélgetést fák is, füvek is. Csak az embernek nem tud semmit sem mondani. Az ember már régen elfelejtette a május nyelvét és amikor ez a bájos édes gyermek évről-évre ujból megkisérti, hogy beszéljen az emberhez: nem érti meg egyik sem. A május beszél, az ember pedig költözködik. Vigye el az ördög! Nem fogják már egymást megérteni sohasem: május és ember.

Az alvó fák alatt, a ligetben - amelyet éjszaka idején emberi arcz nem csufitott el - beszélgetésem volt a májussal. Tele vagyok ezzel a beszélgetéssel, friss vagyok és virágozom. Hallgassatok meg:

- Hat napig dolgozott az Ur és a hetediken volt igazi Ur, mert pihent. Tizenegy hónapig dolgozik az ember s a tizenkettedikben lehetne igazi ember, ha pihenni tudna. Amikor a május beköszönt, álljatok sorba és álmodjatok, figyeljetek: hadd szólhasson hozzátok a május tündére. Megcsókolja az arczotok és megszépültök tőle, megsimogatja a homlokotok és gondoktól lesztek mentesek, ráteszi kezét a szivetekre és szerelem költözik beléje, rálehel a lelketekre és bolondok és könnyelmüek is tudtok majd lenni, átölel benneteket és virágozni fogtok, mint az orgonabokor. Álljatok a fák alá, a folyók partjára, lessétek meg a májust, szeressetek és legyetek könnyelmüek, virágozzatok és kaczagjatok.

Trallala... én beszéltem a májussal, én az egész esztendőben vidám leszek és isten segedelmével könnyelmü is...

Soha öregebb fejet, mint a Halmos Zsófikáé. Finom szalmaszin hajával, szivekbe lopódzó fényes szemeivel, piros ajakával és formás termetével öregebb feje volt, mint az édes apjának, aki a felesége halálos ágyánál sirva fakadt s azóta valósággal gyermekké lett. De sírva fakadt és elvesztette ott a fejét az egész rokonság, csak éppen Zsófika maradt erős és egy kicsit haloványon, de annál határozottabban mondotta a temetés után:

- Most pedig jőjjenek az ebédhez, mert a gyászolásból nem lehet megélni és enni kell!

A szegény öreg Halmos azt képzelte, hogy aki egyszer olyan járatban volt a temetőben, mint ő: annak ugyan kevés kedve van az evéshez.

A Zsófika testvéreiben is több volt a hajlandóság a sirásra, mint ahhoz, hogy ebédhez üljenek. De Zsófika már sarkára állott és megmutatta, hogy átveszi az imént elhalt anya helyét és azontul ő lesz a család esze, akarata, mindene. Szépen leültette a siratókat az asztalhoz és megetette őket, mintha neki nem halt volna meg az a megboldogult. Ő maga azonban nem evett egy falatot sem.

És nem telt el három hét: az ő öreg feje kormányozta az egész családot. Az egyik este előszedett az almáriomból egy csomó irást és kezébe adta az apjának, hogy másnap járjon el a hetekig megszakitott üzleti dolgaiban. A másik este egyszerüen tudatta a kis öcscsével, akit a temetésre hazahozattak volt a városból, hogy reggel elkiséri valamelyik asztaloshoz, aki meg fogja tanitani a maga mesterségére. A harmadik este pedig azzal lepte meg a két idősebb nővérét, hogy részletfizetésre beszerzett egy varrógépet s most már hozzáláthatnak a kenyérkeresethez.

Az egész dolog olyan egyszerüen, olyan természetesen fordult, hogy senkinek sem jutott eszébe tanakodni, vajjon honnan veszi ez a leány ezt az öreg fejét. Kezdte az apa, folytatta a kis fiu s az idősebbik két leány már természetesnek találta, hogy engedelmeskednie kell Zsófikának. Olyan rendben is volt minden. A házzal senkinek sem kellett törődnie, délben betálalták az ebédet, este nem hiányzott a vacsora, vesződsége nem volt senkinek és mindent elvégzett Zsófika az ő tizenhat esztendős, kissé borzas öreg fejével. És nyilván elég jól végezte, mert többek között meg volt vele elégedve a szomszédság is.

Ugy esett, hogy néha már az emlékezetükben is meghalaványodott kissé az elköltözött anya képe. Néhanapján vidámság szökött a tiszta kis szobákba. Sőt fiatal emberek is mutatkoztak olykor, mert nagyon csinos madárka volt mind a három Halmos-leány és eladó sorban is volt valamennyi. Éppenséggel csodálatos volt azonban, hogy milyen okosan, ravaszul rendezte a dolgokat Zsófika. A fiatal emberek ugy nézték, mint a másik két leány mamáját, neki köszöntek elsőbben, hogy meg ne sértsék és szivesen lássa az ő fiatalos, bolondos udvarlásukat a - testvérei körül. Zsófika ezt a tisztességet illő komolysággal vette és csak a fejét csóválva mosolygott, ha valamelyik fiatal elvetette a sulykot és valamivel tüzesebben bókolt a - testvéreinek. Nem haragudott, csak éppen a mosolygásával figyelmeztette a lányokat, hogy nem kell ám mindent elhinni a legényeknek. Az édes anyja, ha még él, valószinüleg egészen ugy tett volna.

Mikor pedig elkövetkezett az ideje, hogy az egyik nővére sugni akart valamit apjának és el akarta árulni, hogy kérője akadt: az öreg Halmos szépen maga mellé hivta Zsófikát és az öregfejü leány volt, aki a döntő szót kimondotta.

A minek következése az volt, hogy a másik leány amikor hasonló bolondságra készült, már egyenesen Zsófikához fordult az ő édes titkával. Mintha az édes anyjától kért volna tanácsot. És Zsófika nagyon jó anya volt: nem akadékoskodott tulságosan és szivesen, teli szeretettel mondotta:

Az öregfejü leánynak még mindig finom szalmaszin volt a haja, idősebb sem volt husz esztendőnél és egy kissé mégis megfakult. Ő volt az utolsó, aki észrevette. Amikor az öreg Halmos egyszer - majdnem szentimentálisan - figyelmeztette, Zsófika jóizüen kaczagott az apja szemébe:

Akkor már ő maga is beleélte magát a mama szerepébe és valószinüleg nagyon különösnek találta volna, ha neki valaki szerelemről beszél. Még tán meg is ijedt volna, hogy hütlenségbe esik, ha idegennel beszél. Már nem volt odahaza egyik nővére sem: az idősebbiknek már kicsiny babusgatni valója is volt. És az öregfejü leány ugy járt el egyik menyecske-nővérétől a másikhoz, mintha az anyjuk volna és pontos számadást várt mindegyiknek a boldogságáról. Az a párhónapos baba az unokája volt. Nem akarta másnak szólitani. Éppen csak, hogy ódondivatu főkötőbe nem bujt, amikor a kis gyermekhez sietett.

Hallani sem akart róla, hogy ő férjhez menjen. A nővéreit egyszerűen megdorgálta, mintha valami illetlenséget követtek volna el, amikor figyelmeztették, hogy valami fiatal ember érdeklődik iránta. Az apját pedig, ha az öreg - egyre gyakrabban - szentimentális hurokat pengetett, kinevette. Később pedig majdnem elszomorodott, hogy milyen fölöslegesnek nézik már őt, ha olyan sürgősen, minden áron akarnak tuladni rajta. De azontul eltürte, hogy parthiekről beszéljenek neki s legföllebb azt engedte meg magának, hogy minden vőlegény-jelöltet tulságosan fiatalnak találjon.

- Hiszen majdnem gyerek - mondotta az egyikre, aki tiz esztendővel volt idősebb nála.

Valami csodálatos finomság szivódott az arczába. Mintha vére sem volna. Se vágy, se gond nem torzitotta vonásait. Olyan volt, mint egy apácza. Az utczán megállitotta a gyermekeket és boldog volt, ha nem féltek tőle, ha szivesen maradtak nála. Estenden kiült az ő kis öregével, a hófehér Halmossal a ház elé és odacsalogatta a szomszédból a gyermekeket. És addig-addig játszott velük, amig az öreg Halmos nagyon is elérzékenykedett és a szobájába sietett, hogy kisirja magát. Akkor utána ment.

Az öreg ur csak magához ölelte és megrázkódott kissé a visszafojtott könytől, de nem szólott. A friss esti szél valami távoli dal töredékét hozta magával a szoba csöndjébe és átölelte lágyan a két egymáshoz forrott teremtést.

- Mi lesz veled, ha meghalok? Csak éppen téged lássalak egyedül, magadra hagyva? Te legjobb, legédesebb...

És arra az idegenre, az ő leendő férjére gondolva, fanatikusan, szinte gyülölettel fakadt ki:

A katasztrófa... Valami nagyon kiméletes sohasem volt ez a bestia és ahol a bün, a hiba, vagy csak a könnyelmüség is nyitva felejtette a kaput: nyomban beosont, hogy belevájja karmait bünösbe, ártatlanba. Minden más vadállatnak megvan a maga szezonja, amikor veszedelmes, amikor félelmes és az ember olyankor valamivel éberebb a háza tájékára; de ez a bestia csöppet sem válogatós és nem tartja magát időhöz, évszakhoz, vidékekhez, hanem ott ólálkodik a sötétben, valahol csak bűnös vagy könnyelmű emberek vannak. Ám egyben mindig hasonlított az ördöghöz: ahol a levegőben tömjén áradt és a kapu fölött kabalisztikus jelek ragyogtak, ott a bestia lábai közé dugta a fejét és morogva, gyáván elsompolygott. A trónok közelébe nem igen merészkedett. Csak nagyritkán, ha előbb jól megfürdött vérben és meggyötört népek, megrontott országok vették üzőbe, hogy immár nem volt egyéb utja: akkor szánta el magát, hogy tömjén és kabalisztikus jelek daczára megrohanjon trónokat is... Rohanó lépte alatt döngött a föld, fujó lehelletétől felperzselődött minden tenyészet, beomló hegyek próbálták utját vágni és kiáradt vizek hömpölyögtek utána, hogy utolérjék: megvadult ilyenkor és meghajszolva, vérben forgó szemekkel, félelmesen termett a trón előtt a katasztrófa. Nem érzett már és nem látott. Csak rombolt, amig egyedül maradt az egész pusztaságon és magához téritette egy ismerős hang: hollók károgtak a levegőben. Akkor aztán megpihent és száz meg száz esztendők rohantak el fölötte, amig ujra megszállotta a vadság. A hétköznapokon pedig alattomos és gyáva volt tovább is, akit a tömjén és a kabala megfutamit és aki legszivesebben az az atra cura, amely post equitem sedet...

A tömjén lett vékonyabb, kabala halványabb vagy a bestia lett udvarképes? Ki- és besétál a fejedelmi házak kapuin, még csak meg sem félemlít, hanem udvariasan meghajtja magát és kiválasztja az áldozatot, akit magával vigyen. Mi közönséges halandók, akiknek még annyi külső okra sincsen szükségünk, mint egy bestiának, hogy gyávák tudjunk lenni: ámulva nézzük ezt a paczkázó merészséget. Hogy tréfál a katasztrófa a hatalmasokkal, akiknek közelébe mi sohasem férkőzünk! Valamikor legalább tiszteletet és félelmet költött bennünk? mert minden mozdulásával tragédiákat csinált. De ma jóformán muzsikaszóval kisérteti magát és tánczoló lépésekkel operettekben dolgozik. Minden gyávaságunk mellett sem akarunk megborzadni, sőt ellenkezőleg. Valami megcsiklandoz és kellő lojalitással bár, de kacagunk. Braziliában császár valaki, fehérbe játszó és tiszteletreméltó a szakálla: a katasztrófa elegánsan meghajtja magát előtte és ugy eltánczol vele, mint Burns versében az ördög a finánczczal. Mintha csak azt mondaná neki: szabad kérnem egy fordulóra! És már nincsen trón, a valaki már nem császár többé, hanem kedves öreg ur. A gyáva néző pedig bocsánatot kér önön lojális szivétől és kaczag. A katasztrófa azalatt már biztos helyre vitte a tánczos párját és keringő lépésekben máshol termett. Mondjuk: Bulgáriában. Ott kijelenti, hogy nem fog tánczolni, mert a bolgár muzsikát nem sziveli. De tud ő másképpen is szórakozni. Besétál az udvarba és szemtelenül tudakolja a szolgáktól, hogy megvannak-e elégedve az urukkal? A nyomorult szolgák persze azt felelik, hogy igy meg ugy, csak megvolnának vele valahogy, de azért egy kis változatosság nem ártana. És ekkor a katasztrófa jóakarattal megveregeti a vállukat és biztosítja őket, hogy segit a bajukon. Családi házakban ugyan állandóbb a szolgák helye, de kevés a változatosság és kevés a borravaló. A modern szolgának pedig más az ideálja. A katasztrófa tehát alkonyattól virradóra kedvében jár a szolgáknak és csinál a bolgár fejedelmi palotából európai vendégfogadót, ahol minden nap más vendég az úr. Mi gyáva teremtések pedig, Isten bocsássa meg a vétkünket, együtt nevetünk a szolgákkal. Pedig az udvarképessé vált katasztrófa mindig bolondabb tréfákra is vetemedik s egy szép napon a hidegre fordult időjárás elől megszökik Itáliába, ahol Don Carlos - egyéb foglalkozás hijján - egész családjával olyan fejedelmileg unatkozik. A katasztrófát meghatja ez a családi unalom és gyöngéd érzések szállják meg. Tenni fog valamit a szegény fejedelmi család érdekében is. Nyakába veszi tehát Itáliát és meg sem áll, amig valahol egy vidám ficzkóra nem akad, akinek az egész nemessége annyi, hogy rokonságban van a legrégibb ismeretes teremtéssel: a templom egerével. Szegény a ficzkó és jókedvü, ámbátor szent képeket szokott festeni. A katasztrófa most rendezőnek áll be és különböző tánczfigurák után összehozza az unatkozó herczegnőt a templom egerének nemes és vidám rokonával. Ámortól kóborlása közben ellopta a nyilat és most odaszegzi a fiatalok szivének: ők tehát egymásba szeretnek. S mikor eljön a kedvező pillanat, a katasztrófa Sonsogno boltjából ellop egy kedves kótát, odateszi Folchi és Bourbon Elvira elé és azt mondja nekik: Nos, gyerekek, énekeljétek le szépen erről a kótáról, hogy - adieu Napoli... A fiatalok megszöknek és Don Carlos tépi ugyan a haját, de már sokkal kevésbbé unatkozik...

Magamra haragitom a katasztrófát, de nem hallgatom el tovább, hogy - mint a többi parvenünek - az udvarképességével együtt megnőtt az impertinencziája is. Hiszen hajdanta is megtette, hogy egy fejedelmet ökörré változtatott s szegénynek vénségére füvet kellett rágnia. De akkor legalább volt rá valamelyes oka. Az a fejedelem üldözött egy egész népfajt s a katasztrófa elrettentő példát akart teremteni a sulyos büntetéssel. Most azonban minden különösebb ok nélkül is csinál ilyen csinyeket a katasztrófa. A szegény bajor király még egészen fiatal, büne sincsen s mégis füvet rág, földet nyel, preparált puskával pedig gyerekekre lövöldöz, akiket azért szerződtetnek, hogy minden puffanásra bukfenczet hányjanak, a szegény király nagyobb gyönyörüségére. Nem sokkal szelidebben bánt a Naszr-Eddin utódjával sem, akinek azt a bogarat ültette a fejébe, hogy a szobája falait telerajzolja karikaturákkal és aztán vastag kárpittal huzassa be. A szegény perzsa sah addig rajzolja majd a karikaturáit és annyi uj kárpitot ragasztat a szobája falaira, hogy a megvastagodott falakon át nem hallja meg többé az alattvalók panaszait s az egyre szűkülő szobában ugy ül majd, mint valami rab. Ilyen impertinencziákra vetemedik a katasztrófa, amióta szabadon jár ki és be az udvarokon. Hol fog megállani - azt még Bodnár Zsigmond sem tudja, pedig neki az ő titokzatos hullámvonalai mindent elárulnak. Mint Figaro - a katasztrófa itt is van, ott is van, ha jót akar, akkor is bajt csinál és nem félelmes többé, de egyszerüen kiszámithatatlan. Az egyik napon ura a világnak, a másikon szolgája. Az egész nagy darab Anglia nem tudja megnyergelni, hogy odalovagoljon rajta a halódó Törökország fölé, másnap pedig egy riporter is hátára tud pattanni és elviszi a katasztrófát oda, ahová akarja. Szóval: érthetetlen, szeszélyes, bolond és impertinens a katasztrófa, amióta nem respektálja már a tömjént és ragyogó kabalisztikus jeleket. És mégis... igen van mégis olyan kabala, amelyet a katasztrófa még most is tiszteletben tart. Ó papok, moralisták és ó tanárok, hogy mégis elkövetkezett a ti időtök s kezd egyedülvaló, minden baj ellen hasznos árkánum lenni, amit ti századok óta olyan pátoszszal szavaltatok: a munka, a munka!...

A dolgozó emberrel legalább nem paczkázik ez a bestia. Régi, félelmes és megdöbbentő nagyságában, a tragédiák nagy stilusával, bizonyos históriai időközökben még megrohanja a katasztrófa azokat a trónokat is, amelyeken hivatással biró, munkára képes és igazi uralkodók ülnek. De tréfás kedvével, játszva, ingerkedve és bolondozva csak ott mutatkozik, ahol a trónon ásitva ül az uralkodó és szerepet magának nem talál, nem teremt. Ugy kell tehát lennie, hogy a katasztrófa még sem minden értelem nélkül való vadállat, hanem inkább valami engedelmes eszköz egy magasabb idea szolgálatában. Hatalmas uralkodó-házak fájáról itt is, ott is hullanak lefelé kiszáradt levelek, másutt a vékonygyökerü fákat tövestül csavarja ki a katasztrófa - pedig vihar sincsen. S a szeszélyes összevisszaság daczára végezetül mégis értelem és tanulság sugárzik a pusztitásból. Mintha a história szellője suhanna át a világon és irtogatná kertjéből az elfonnyadt, gyökeretlen, tunya disznövényeket. S a história szellője nyomán, mint engedelmes és szolgálatra kész inas szaladgál a katasztrófa, hogy parancsra tépázza, csavargassa a kijelölt hajtásokat. Néha bolondozva, néha erőszakkal, néha ostobán is, de mindenkor magasabb parancsra. Itt, vagy ott, ahol a história szellője még türelmesebb, mint igazságos: a durvább érzésü szolga, a katasztrófa egy kis tréfát enged meg magának s megzörgeti az ablakot, mintha csak mondaná, hogy vigyázzatok, mert rátok is sor kerül még! De ahol világosság dereng az ablakokból és munkásság zaja áramlik az utczára: ott tisztelettel ballag el ur és szolga egyaránt. Akár ördög tehát, akár história, akár a kabala riasztja, akár a munka: a katasztrófa nem közeledik olyan trónokhoz, amelyeken hivatással biró, munkára képes és igazi uralkodók ülnek. De tréfásabban vagy durvábban ott terem, ahol ásitva ül trónján az uralkodó. Muzsikaszóval, mulatsággal, de tárogatóval és katonai lármával sem lehet onnan elriasztani. Mert ott a katasztrófa udvarképes és az udvar katasztrófaképes...

A kopogtatás után magas, deresedő haju ember lépett a szobámba. Kissé megváltozott, a ruhái sem voltak többé olyan elegánsak, az arcza is megfonnyadt: de azért megismertem. Nagyon hálás volt érte s mindjárt el is vett egyet a czigarettáimból. Rágyujtott, aztán elébem ült egy alacsony puffra.

- Kopott vagyok, ugy-e? Mit csináljak? Pedig ugyanez a ruha valamikor nagyon elegáns volt. Most már csak fügefalevél: éppen csak hogy eltakar.

- Különben a ruhám beszél helyettem. Már nem vagyok szalon-ember. Kéregető vagyok. Ha jobban tetszik: koldus. Valami állást szeretnék. S mivel eddig is inkább bagoly voltam és éjszakáztam, ugy szeretném, ha valami ujságnál tudnék megpihenni. Neked vannak összeköttetéseid s tehetnél valamit értem. Ha ki tudnád járni, hogy egyáltalán csak éjszaka legyen dolgom, legjobban szeretném; mert akkor senkivel sem kellene találkoznom a régi ismerőseim közül s ez nekem igen jól esnék. Ez a ruha: ez a nyomorult fügefalevél az arczomat nem takarja el. S tudod - egy kicsit pirulós természetü vagyok.

- Talán be tudnál vinni korrektornak. Volt egy ismerősöm ebből a fajtából s rokonnak érzem magamat véle. Én is filozóf természet vagyok s irásból én is hamarabb látom meg a hibát.

Nagyon erősen füstölt. Nekem ugy rémlett, hogy szégyenkezik a beszéde miatt s a czigarettből voltaképpen fügefalevelet akart az arcza elé vonni. S ugy beszélt a füstfelhő mögül, mint a szégyenkező leány, aki fátyol alól meri csak kimondani a fátyol alá való dolgokat. A hangja is fölöttébb szégyenlős volt. Pedig egykoron ez az ember csupa önérzet, biztosság és elmésség volt. S a szalonokban, ahol utoljára láttam, hódoltak neki, mint valami koronátlan uralkodónak. Akkor ugy képzeltem, hogy nincs hatalom, mely a szalonokból ki tudná üzni. S most ime hazátlanul szégyenkezik előttem.

- Nem... Az almának meg a kigyónak nincs köze hozzá. Hanem a harmadik korszak elől szököm.

- Nem tudom, olvastam-e valahol, vagy a magam ideája (az ilyesmire mindig rossz volt a memóriám), de mindenesetre azt hiszem, hogy az ember három periódust fut meg életében. Az első periódusban: teve, a másodikban: oroszlán, a harmadikban: gyermek. Ne mosolyogj ezen a felosztáson, mert ha furcsa is, de igaz. Először teve: eljár iskolákba, könyvtárakba, emberek közé és abban telik passziója, hogy mentül több terhet vegyen a hátára. A tudás, tapasztalás, csalódás s több efféle: mind teher s az ember, mint egy igazi teve, a hátára veszi valamennyit, hogy aztán megrakottan nekifusson a sivatagnak, az életnek. Künn a sivatagban pedig egyszerre meglepi a vágy, hogy függetlenül, terhek nélkül uralkodhassék. Levedli a tevebőrt, ledob magáról minden terhet s ott áll hatalmasan, harczot szomjazva, erejét összemérni vágyva az - oroszlán. S végre megunja a harczot, mint a terhet; a függetlenséget, mint nem kisebb terhet; gondtalanságra, az édes pihenés örömeire vágyódik s kész a - gyermek. Persze az öreg gyermek.

- S te, aki teve és oroszlán már voltál, éppen csak gyermek nem akarsz lenni?

- Ohó, ne vágj elébem. A közönséges polgári életben, igaz, most a gyermek kora várna rám. De én szalonállat voltam. S a szalonban egységesebb az én hasonlatom. Ott a teve és az oroszlán után nem a gyermek, hanem tovább is csak valami állat következik. Hát csak figyelj tovább.

- Én diszpéldány voltam. A legfölségesebb szalonteve. Abban a korban, mikor a zsurokon nem volt egyéb létjogom, mint az, hogy mindenkit mulattassak. Aki szinházba készült, annak én hoztam vagy hozattam a jegyét. Aki mosolygott vagy kaczagott, az tőlem hallotta a legujabb szójátékokat. Mindenhova el kellett járnom, hogy mindenről tudjak; minden ujságot el kellett olvasnom, hogy a zsur készületlenül ne találjon; minden premiéren meg kellett jelennem (ha egy estén kettő volt, mindakettőn), nehogy valamiben tájékozatlan legyek. Csalhatatlan pontossággal kellett tudnom azt is, ami a bankárnét érdekelhette és azt is, amiért a bankár ur érdeklődött. Az irodalom és a börze egyaránt önfeláldozó tanulmányozóját ismerte bennem. S ha mindennek kifogástalanul megfeleltem, akkor még hátra volt a legnehezebb: gondoskodnom kellett, hogy rajtam is nevessenek. Valami édes ügyetlenségbe kellett keverednem, amiért összeszidhassanak. Olykor egy-egy drága tányért is összetörtem s ezt az áldozatot meg kellett hoznom, nehogy uj Polikrateszként szerencsémmel magamra zuditsam az istenek irigységét és haragját... Most, a pálya végén, szerénytelenség nélkül elmondhatom, hogy minden kötelességemet hiven teljesitettem és szalon-életem első korszakában tevébb voltam a Zahara összes egy- és kétpupu tevéinél...

- Négy évi teveszolgálat után szalon-oroszlán lettem. Éljen a függetlenség. Nincs boldogabb állat, mint a szalon-oroszlán. A tevék csodálják, az asszonyok kényeztetik, a szalonok nem nélkülözhetik. A szalon-oroszlánnak nincsenek kötelességei, csak jogai. Akit megdicsér, az meg van dicsérve s akit megsért, az nincsen megsértve; akit gyülöl, az meg van gyülölve s akit szeret, az nincsen szeretve. Mert neki joga a sértés és joga a kötelességek nélkül való szeretés. Csak egy ballépéstől kell óvakodnia: az igazi szerelemtől. Mert ez megölheti az oroszlán urat, mivelhogy az igazi szerelem esetleg még házasságra is csábithatja. Pedig ha megházasodik: hálósipkát kap és többé nem számit. Lehet akkor vagyona, de férj lévén, a szalonnak többé nem egzisztál... Ah én óvakodtam a szerelemtől, én nem estem a házasságba, én oroszlánabb voltam a sivatag minden oroszlánjánál...

- ...most pedig alázatosan kérlek, szerezz nekem valami éjszakai foglalkozást, lehetőleg dugjál be valahová korrektornak.

- Zsurokon és ebédeken láthattál már olyan fehérhaju, örökké mosolygó embereket, akiken az egész társaság nevet. Rettenetesen jó étvágyuk van s nem bánják, ha kinevetik őket, mert azalatt mosolyogva tovább ehetnek. S amikor már háromnak valót ettek, kinálni szokták őket, hogy: még egy kicsit, no, még egy kicsit... S ők esznek, mert nekik már kötelességük az evés és nincs is más kötelességük, csakis az evés.

- Az utolsó időben már nagyon jó az étvágyam és tegnap a háziasszony sokáig kinálgatott, hogy egyem még... Barátom, ha nem tudsz valahová bedugni korrektornak, akkor nincs menekülés - én is ilyen szalon-szamár leszek. Már érzem magamban hozzá a tehetséget. Segits, barátom - korrektor szeretnék lenni!