Kis László
Az én időmben
TARTALOM, UTÓSZÓ
Tartalom
Előszó
AHOGY ELKEZDŐDÖTT - elbeszélések
Akvarell
Este
Ecsetvonások az örök fürdőzéshez
Tánc egyidőben
MESÉK A CSILLAGOKNAK - rendhagyó mesék
Holdapó
Mese a lányról, aki a tengernek táncolt
Mese arról, hogy mért szeretem én az áfonyalekvárt
Mese a világszép történetről
AZ ÉN IDŐMBEN - elbeszélések
Álom a harangról
Sárga-lila körhinta
Hó szakad
Séta a fasorban
Karácsonyi ének
Tűzzománc
Vastag gerendák
In memóriam
Örömhír
Téli napforduló
Bornál melegebb
ÖNÁLLÓ, MÁSHOVA BE NEM SOROLT ÍRÁSOK
A delfin
Ünnepi vacsora
Utószó
Utószó
Ez egy rendhagyó utószó. Ha szigorúan nézzük az itt következő tartalom nagy része inkább az előszóba kívánkozna, azonban az írások kapcsán kerülni szerettem volna, az olvasásuk előtti előzetes magyarázatukat. Egy valódi, klasszikus írói életműben nincs is szükség ilyesmire, mivel az egyes korszakok és események egymásra épülnek, így végsősoron a művek önmagukat helyezik keretbe. Ez azonban nem egy klasszikus írói életmű, "csak" egyetlen válogatáskötet, ezért itt, a magától értetődő, ilyenfajta értelmezés és elhelyezés nem lehetséges. Vagyis nem mindig tudható, hogy mikor, milyen késztetések alapján, miért született valami. De - és különösen azért - mert az én "célközönségem", sorrendjében az előszóban leírtak szerinti, semmiképpen sem szerettem volna ebben őket magukra hagyni.
A kötetben lévő írások húsz és negyven éves korom közt íródtak. - Minden író és minden írás az olvasással kezdődik. A sok olvasással, a mégtöbb olvasással, a hihetetlen mennyiségű olvasással, a függőséggel, amitől teljesen kikerülsz ebből a fizikai téridőből és elkezdesz más korokban, más világokban és történetekben élni. Általános iskola ötödik osztályában már eltiltottak az olvasástól - pontosabban a hétköznapokon történő olvasástól. Az osztályfőnököm volt, összefogva a szüleimmel - a tanulás miatt. - Szinte mindig könyvtárból olvastam, az ajándékba kapott és az otthoni polcon lévő könyvek semmire sem lettek volna elegendőek. Valahogy mindent sorban, úgy vettem le a polcról, ahogy azt kell – nem hezitáltam, nem nyúltam mellé, nem volt szükségem tanácsokra - mintha vezették volna a kezem. Pontosan emlékszem a soproni városi könyvtár belső termében, középtájt, alul, a legalsó sorban, bokamagasságban a Hemingway kötetekre és arra is, ahogy rájuk találok. Nagyjából tizennyolc-húsz éves koromra, túl voltam az igazi, nagy, meghatározó, klasszikus világirodalmi vágtán - ha nehéz is elhinni vagy elképzelni, de - több ezer köteten. - Ekkor úgy éreztem nincs már olyan, amit ne olvastam volna, vagy meglepetést okozhatna. - Kicsit úgy, mint a "Túlságosan zajos magány" Hantája, akiről akkor azonban még semmit nem tudtam és aki a végső és legnagyobb varázslatommá lett végül… a tökéletes próza, a tökéletes líra, bármivel összevetve, amit valaha is leírtak. - De előbb még emlékszem éjszaka volt, tizenkilenc-húsz éves lehettem, és a siklósi kiképzőbázis harmadik emeletén, a végtelenbe vesző (ötven méterplusz) folyosó végén lévő ügyeletes asztalt támasztottam. Éjszakai ügyeletes voltam, katona. Félfenékkel ültem az asztal sarkán, szék nem volt, azért nem, mert az ügyeletesnek leülni nem szabadott. Egy könyvet olvastam, amit akkor kezdtem el és egyszerre csak hullámokban borította el a karom, majd az egész testem a borzongás, mindenem libabőrös lett és ez az állapot minden mondattal fokozódott…. Mert én akkor és ott éltem meg azt, ami bárahányezer elolvasott kötet után is elmondhatatlan. - A "Száz év magány" volt a kezemben, sárga borítójú, olcsó könyvtári (OK) kiadásban. - Utána persze végigolvastam mindent, amit a dél-amerikai irodalomból elértem, de ennyire többé semmi sem rendített már meg, Márquez egyetlen más írása sem. Vargas Llosa-t is leginkább csak tiszteltem, ugyanakkor Amado-tól "Az éjszaka pásztorai" és a "Holt tenger" igazán elbűvöltek. Aztán jött Hrabal, Hrabal és megintcsak Hrabal. A "gyöngéd barbárok" című kötetet, a zseniális "Gyöngéd barbár"-ral kezdtem és csak "mellékesen" olvastam el a könyv másik írását a "Túlságosan zajos magány"-t. Itt már leírtam erről mit gondolok és ezt komolyan is gondolom, jóllehet nincs és nem is lehet sorrend "Az öreg halász és a tenger", a "Száz év magány" és a "Túlságosan zajos magány" között. - Aztán később, ami még valamennyire is megérintett, kezembe került Bergman-tól "A legjobb szándékok" és a "Laterna Magica" és amikor már tényleg úgy gondoltam, hogy végeztem, innentől minden legfeljebb csak szánalmas utánérzés, vagy másolat lehet, akkor érintett meg igazán, az újraolvasott "Kalevala", majd még néhány, ebből a mondavilágból származó kötet.
Ezeket a csapongó és összedobált gondolatokat, a letűnőben lévő Gutenberg-galaxisbeli élményeimről azért írtam itt le, hogy legyen valamiféle kép arról a fiatal fiúról, aki annakidején a könyv elején lévő novellákat jegyezte.
A kötet címe, "Az én időmben", Hemingway első novellás kötetére, "A mi időnkben"-re való utalás, de igazán találó címmé vált számomra is. Ez egyben a teljes könyv részét képező egyik fejezet címe is. Eredetileg több, önálló kis könyvként lettek elképzelve, amikből itt most válogatás formájában külön fejezetek lettek, ahogy a tartalomjegyzékben is látható. Időrendben, keletkezésük sorrendjében jönnek egymás után, az egyetlen kakukktojás köztük, a "Mesék a csillagoknak", ami születésekor leginkább a saját örömömre szolgáló tobzódás volt, egy olyan álmese, amiben a műfaj sajátosságait kihasználva, korlátok nélkül írhattam mindarról, ami kedves nekem. Ezek azok az igazán fontos és meghatározó dolgok, amik megjelennek majdnem valamennyi művemben - a mediterrán tenger, Erdély, a hegyek és a fenyvesek, az Ormányság, a Dráva árterének, vizekkel, gyöngyvirágos-tölgyesekkel teli síkja.
...