Tartalom

Előszó

A történelmi kereszténység katekézise elsősorban hitoktatási célokat szolgál. A hittételek eme rendszere természetesen az érdeklődőket is eligazítja, az egyház tagjai pedig ebből tudják meg, hogy miben kell hinniük. Ezek a dogmák természetesen nem változhatnak, de "fejlődhetnek". Új megközelítésekre azért van szükség, hogy a tanok ne váljanak végképp tarthatatlanná. A júdaizmus éppen ezért csak képlékeny hitelveket ismer, amelyek vita tárgyát képezik. A témában szinte lehetetlen konszenzusra jutni, ezért a hivatalos mértékadók kötelező jelleggel hirdetik ki tételeiket. A dogmák egy-egy markáns személyiség elgondolásait tükrözik, akik valamiféle tanítóhivatal égisze alá bújnak. A végeredmény már úgy jelenik meg, mint a hitközség tagjainak közmegegyezésen alapuló vallása.

Minden ilyesfajta szervezet hívekre és papokra osztható. Ezen rétegek megnevezése felekezetfüggő, a lényeg azonban ugyanaz... Az "egyház" valójában a hierarchiát fedi, a többiek az ő előírásaikhoz igazodnak. A hasonulás azonban nem teljes, mert a "követők" legtöbbször nem is értik, hogy miről van szó. E tájékozatlanság fő oka az érdektelenség. A hívek egyszerűen nem érintettek azokban a "szent kísérletekben", amiket az ő bőrükre végeznek. A papok által vezetett nyájnak mindegy, hogy merre halad a csorda. Nekik az a fontos, hogy hétköznapi életük megszentelést nyerjen.

Ez még a szektákban is így van, pedig azokban, a kisebb létszám miatt, élőbb a közösség. A kis egyházak ugyanoda jutnak, mint a nagyok, ezt a reformáció is igazolta. A nagy számok törvénye szerint a világvallások elég sok okos embert tudnak felmutatni. Ezek a zsenik azonban több száz évet fednek le, és valójában nem is a teológia halad, hanem csak ők lépnek előbbre.

Igazi változást az jelentene, ha a hívek kivennék a részüket a szellemi munkából. Magyarországon volt ilyen jellegű kísérlet: a Bulányi György által instruált "Bokor" mozgalom. Az egyetemes papság eszméje sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Bebizonyosodott, hogy a híveket nem lehet felnőttként kezelni... Egy alulról felépülő egyházhoz elkötelezett és felelősségteljes emberek kellenének. A homo sapiens "alapértelmezésben" egyáltalán nem ilyen... Szót érteni kizárólag az "elveszett" juhokkal lehet, azokkal, akikben nem csordaszellem munkál.

A kereső arról híres, hogy olvas és gondolkodik. A názáreti Jézus is így kezdte! Ő nem alapított vallást, nem beszélt szentségekről és nem írt katekézist. Semmi olyasmit nem akart, amit manapság neki tulajdonítanak. Az a fajta kereszténység, amit demonstrált, csupán fellépésétől mennybemeneteléig tartott. Ez a krisztusi kor volt az igazi, s ennek az időszaknak is megfogalmazhatók a hittételei, mégpedig az írott evangéliumok alapján.

Zavart csak egyvalami okoz: a "kollektív üdvtörténet" folyamatosságának erőltetése. Erre az állítólagos evolúcióra minden világvallás igényt tart. Mózes, Szt. Pál és Mohamed sem tudott meglenni nélküle. Utóbbi zseniális módon csatlakozott be ebbe az illuzórikus kontinuitásba, a júdaizmust és a kereszténységet is maga mögé utasítva! Ráadásul az iszlám, kímélve magát, nem kebelezte be az ó- és újszövetség könyveit.

Mózes mezopotámiai kultúrák teremtéstörténeteit adoptálta, hitbéli gyökérként pedig egymással rokonságban álló pásztornépek vallását használta fel, nomádokba vetítve vissza saját ideológiáját. A kereszténység - ami a júdaizmus jogtalan utóda - koloncként örökölte meg ezeket a szent írássá tett legendákat. A zsidó iratok asszimilálására persze a kontinuitás végett volt szükség. Ezt az V. századi ballépést a páli teológia tette elkerülhetetlenné, melynek hatása nemcsak az apostoli levelekben, de a kánoni evangéliumokban is tetten érhetőek.

A nagykonstantini kereszténység és a júdaizmus között éppen azért nincs lényegi különbség, mert közös az irodalmuk. Mindkét vallás tagjai kiválasztottnak hiszik magukat, egy kollektív szövetségben bíznak, a megtisztulást erkölcsi-etikai síkon képzelik el, s az üdvözülést illetően várakozó álláspontra helyezkednek.

Ebből a kényszerházasságból a zsidók profitáltak többet. Ha ugyanis a Könyvekre reátenyerelő korifeusok nem nevezik ki "ószövetségnek" a történelmüket, teológiájukat és szépirodalmukat, akkor a júdaizmus megmarad egy törpeállam egzotikus vallásának.

Az üdvtörténeti kontinuitás kimutatása nyakatekert spekulációkat szült, amiket a számmisztikával megfejelt krisztológiai konstrukciók tovább bonyolítottak. A szentháromság dogmája egyértelműen Jézus logionjainak meg nem értéséből fakadt. Istenné tevésének tragikus, sőt végzetes következménye lett: attól kezdve senki se merte hozzá mérni magát. Márpedig a krisztusi kereszténység éppen erről szól!

Az Emberfi nem törekedett arra, hogy mondanivalóit valamiféle jogfolytonosságba ágyazza. Ő ugyanis nem népekben gondolkodott, a közhiedelemmel ellentétben. Vallási szervezetet sem akart alapítani, mert az ő egyháza személyenkénti eklézsia, mely a gondolkodó egyén logikájára épül.

Máté és Lukács evangéliuma igazándiból a 3,1-gyel kezdődik, előttük "koncepciós" fejezetek vannak, egyébként is érdektelen témákkal. A lóláb egyértelműen kilóg: a szent család menekülésére azért volt szükség, hogy Jézus Egyiptomból jöhessen, mint Mózes. A betlehemi gyermekmészárlás a fáraó rendeletét másolja, zsidó olvasók szimpátiáját felkeltendő. A szamárcsikón Jeruzsálembe bevonuló Krisztus ezzel a szimbolikus cselekedetével is elhatárolta magát Dávid harcos lelkületétől, az evangélium szerkesztője mégis beleintegrálta a királyi vérvonalba. A nemes családfát ezért egy közismert házasságtörés csúfítja el.

A János-evangélium 1,29-34 szövege színtiszta krisztológia, s az is könnyen észrevehető, hogy a 3,27-35 nem illik a Bemerítő ajkára. Ezeket a mondanivalókat korábban Jézus fogalmazza meg a 3,1-13 alatt! Ha a csak-vízzel-keresztelni-tudó János tisztában lenne a szóban forgó dolgokkal, akkor ő lenne a Messiás. Kettejük viszonyát külön tanulmány tisztázza.

A "Krisztusi kiskáté" mindazok számára gyümölcsöt fog teremni, akik érintettek a Dolgokban. Az élet nagy kérdéseit rendre megválaszolja az Írás, mégpedig örök érvényű módon. A megértéshez nem kell egzegétának lenni, mert a kinyilatkoztatás egyéni és személyre szabott módon működik.