Előszó

...

Ma olvasva Raquint, nem igen értjük meg azt a nagy felháborodást, melyet ez a regény az első megjelenésekor, 1867-ben keltett s amely ellen a szerző oly szenvedélyesen védekezett 1868-ban a második kiadás előszavában. Ha csupán az erkölcsiség szempontjából tesszük is mérlegre ezt a regényt, még a hipokrizis is kénytelen megállapítani, hogy határozottan erkölcsi tendenciájú és lényegében erkölcsös regénnyel állunk szemben. Mert mi a tárgy? Kegyetlen boncolgatása annak a gyötrelmes életnek, amelyet két bűnös embernek el kellett szenvednie a közös bűne miatt. Zola az erkölcs templomában áll, s fehér ruhát öltve magára, kérlelhetetlenül ítéli halálra bűnös alakjait: maga a hagyományos "költői igazságszolgáltatás" megtestesülése. Alig lehet képzelni prédikációt vagy atyai intelmet, amely oly nagy erővel és tartós hatással riaszt el a bűntől, mint az a mód, ahogyan Zola leírja a bűnös Therese és Laurent kegyetlen kínszenvedését. És Zola nem csupán erkölcsbíró, hanem szigorú erkölcsbíró is; egyetlen rokonszenves vonást sem húz az alakjai rajzába s a legcsekélyebb részvétet, szánalmat sem tanusítja irántuk. Vétkeztetek, bünhődnötök kell!

Az emberi cselekedeteknek erkölcsi szempontból való értékelése örök-emberi tulajdonság, amelytől nem tudnak teljesen szabadulni még az erkölcsiség nihilistái sem, - annál kevésbbé Zola, aki nem tagadta meg a morált, csak nem akarta az alakjai cselekvéseinek tengelyévé tenni. "A Therese Raquinban - írja - temperamentumokat akartam tanulmányozni és nem jellemeket. Ebből áll az egész könyv. Olyan személyeket választottam, akik felett szuverénül uralkodnak az idegeik és a vérük, akiket a húsuk végzetessége megfoszt a szabad akaratuktól s a húsuk irányít életük minden cselekedetében. Therese és Laurent emberi vadállat, semmi egyéb." Ime, a fiatal Zola! Elénk áll, hogy a fülünkbe kiáltsa, hogy az ő alakjai mások mint a világ összes íróinak alakjai, ő nem rajzol jellemeket, csak temperamentumokat; nem ad tehát jellemfestést, hanem biológiai tanulmányt. Ez nagyon érdekes, valóban új dolog s nagyon értékes is, ha azt a biológiai jelenséget, mely figyelmét annyira lekötötte, a "temperamentumot" valóban jól tanulmányozta, jól értette meg és jól írta le. Azóta persze elmúlt egy fél század, óriásit haladt a pszichológia, s az, aki ma még temperamentumról beszél, éppen olyan tudománytalan laikus, mint aki a földet és tüzet még elemnek tartja: a "temperamentum" oly kifejezés, mely vagy semmit sem jelent, vagy túlságosan sokat. Az, hogy valakin a "vére" uralkodik, értelmetlen frázis, mert ma már tudjuk, hogy a vérnek nincs köze az idegélethez, s aki még ma is alakjainak a "véréről" beszél, olyan, mint a kínai költők, akik meg vannak róla győződve, hogy a szerelmi érzések székhelye a máj. Olyan emberek pedig, akik felett csupán az idegeik uralkodnak szuverén módon: csak a szanatóriumokban vannak. Az átlagos normális emberek szellemi és erkölcsi életét kisebb-nagyobb mértékben mindig befolyásolja a test s e befolyás nagysága dönti el erkölcsi fejlettségüknek kisebb vagy nagyobb fokát; viszont nincs senki, aki tisztán csak fizikai létet élne s szellemi és erkölcsi motívumok ne vegyülnének soha elhatározásaik és cselekedeteik indító okai és determinánsai közé. Amint nincsenek szellemes és erkölcsös állatok, azonképpen nincsenek emberek se, akik, mint Zola állítja két hőséről, Thereseről és Laurentről, tisztán csak "emberi vadállatok" volnának. A fiatal Zola alapvető tévedése, sajnos, az öreg Zola alkotásaiban is ki-kiütközik.

Igen nagy jelentőséget tulajdonít Zola az "idegkríziseknek" is, melyeknek nála körülbelül olyan szerep jut, mint a csodás elemnek a naív époszban: meg akarja magyarázni velük a hihetetlen dolgokat. Hogy a "crise nerveuse" a faragatlan, nehézkes, paraszt Laurent alakját finom, elegáns diplomatává alakítja át, még hagyján; de művészi tehetségeket fejleszt ki a teljesen tehetségtelen emberben. Ilyen "idegkrízis" nincsen, amint nincsen olyan idegkrízis sem, mely a paralitikus betegnek nem mozdítható kezét annyira "felvillanyozza", hogy a beteg lassan felemeli a kezét, kinyújtja az ujját és ír vele az asztalra.

Az egész idegkrízis mese. Amint nem ismerte még az életet és a maga egészében az embert a fiatal Zola, éppen oly keveset értett az idegpatológiához, amit különben 1867-ben még nem is nagyon lehetett csodálni.

"Remélem, már kezdik érteni, - írja a Raquin második kiadásának előszavában - hogy a célom mindenekelőtt tudományos cél volt." Szerencse, ezer szerencse, hogy Zola célját tévesztette s a tudományos eredmények helyett művészi eredményeket hozott létre. A tudós "pose" nem is állt jól neki, s művész maradt akkor is, amikor tudományos kutató szeretett volna lenni. A "tudományos analízis", mellyel szolgál, elvész a hatalmas meseszövésben, melyben nemcsak új nyomokon jár és új hatásokra törekszik, de oly kiválóan logikusan építi is egymásra a cselekményekkel létrehozott helyzeteket, hogy mindenütt szinte kiabál az elmeélnek hatalmas megnyilatkozása. Az alakjai világért sem "vadállatok", hanem kiváló eszű, roppant logikusan, megfontoltan, sőt gyakran ravaszul kiszámítottan cselekvő lények. Valljuk be: nem temperamentumok, hanem jó vagy rossz jellemek. És mindegyik nagyszerű jellemfigura, nemcsak a főszereplők, hanem az epizód-alakok is, pl. a csütörtök-esti dominó-pártik résztvevői, sőt még azok is, akik csak egy-két sorban szerepelnek a regényben, pl. a saint-oueni evezősök. Nagy festő volt Zola mindig, de legnagyobb pályájának az elején, amikor a környezetrajz még kizárólag csak eszköz volt céljainak elérésére; azzal, hogy e téren megnyilatkozó hatalmas tehetségét nagyon megbámulták, későbbi regényekben gyakran részletező, pepecselő leírások úttalan rengetegeibe csábították. Therese Raquin lapjain még nagy vonásokkal dolgozik a művész s nem rajzol többet, mint amennyit a valószerűség, a logikai felépítés és hangulatkeltés valóban megkíván. Az egész mű jelenetezése pedig oly ügyes, hogy ez a regény már majdnem színdarab, sőt a végső jelenetben már elsieti és elnagyolja az eseményeket. Nem véletlen, hogy Raquin volt az első regénye Zolának, amelyből színdarabot írt s amelynek már jóval a szerző halála után - a filmen is legnagyobb sikere volt. Nem lehet róla más ítéletünk, mint hogy egy fényes irodalmi pálya kiinduló pontjául Therese Raquin tudományos hibáival és művészi értékeivel valóban imponáló alkotás.