BENEDEK ELEK: A SZIV KÖNYVE

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2015
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-088-4 (online)
MEK-14750

Köszöntelek, édes kicsi falum! Látom már a templomod tornyát, hallom az alsó malom zúgását. Látom a régi temetőt korhadt fejfáival és amott a hegyoldalon az új temetőt. Melyiket nézzem? Mindakettőnek földjében annyi kedves halottamra borul a sírhalom.

Ime, apránkint előtünedeznek a házak is. Minden esztendővel vénülnek s nekem minden esztendővel szebbek, kedvesebbek. Ami új közöttük, az nekem olyan idegen. Pedig azok építették, akik velem játszadoztak a porban; akikkel én versenyt szaladgáltam vessző-paripámon; akikkel én együtt másztam a szalmafödeles csűrök agyába verébfiókákért. Egyik-másik kint áll a kapujában s amint végig száguldunk az utczán, köszöntenek szeretettel.

Megdöbben a szívem az időnek gyors szárnyalásán. Hiszen csak tegnap játszadoztunk együtt s ím, már nagy bajuszos, szép szálas férfiak. Nem tudom beleélni magamat e változásba. Nem tudom másnak látni az én kicsi falumat, mint amilyennek gyermekkoromban láttam. Belevág a szívembe, hogy az én gyermekkorombeli öregek már mind künn porladoznak a temetőben, s hogy azok az erős tagbaszakadt férfiak, akiket én úgy megcsodáltam kicsiségemben, most lassan bandukoló, tipegő, öreg emberek. Milyen magasak voltak akkor s most milyen kicsinyek, amint meggörnyedt háttal mennek, mendegélnek, szép csöndesen eregélnek ki a mezőre - kaszálni.

Kéményének füstje kavarog a légben, hirdetvén a falunak: jön a pesti fiunk. Látom messziről: a galambbugos kapu kitárva. Idegen libák, kacsák szabadon járhatnak-kelhetnek ki s be, reggel óta nyitva a kapu, bár késő délután érkezem. De ki tudja, hátha korábban érkezik meg az az ördöngös gőz-paripa, mint ahogy írva vagyon. Mindig késik, hátha siet egyszer?

Ó édes öreg kapum, de megviselt az idő téged is! Eső vize, napnak melegsége, utcza szálló pora lekoptatták rólad a tulipánokat, melyeket még nagyapó faragott ki rajtad s csak sejteni lehet már a gömbölyü betüs felirásokat, melyek ékesen hirdették az idegennek:

Meggörnyedtél, előre hajolsz, mint egy öreg ember, de állsz még, éppen mint az a fehér hajú, görnyedt hátú öreg ember, aki elémbe csoszog, mondván könnyes szemmel: ó édes fiam, csakhogy még egyszer láthatálak! Mellette az öreg asszonynak egy szava sincs, csak a nyakamba borul és sír, és sír. Az van a sírásában: ó lelkem gyermekem, csakhogy még egyszer láthatálak!

Tíz esztendő óta mindig ezzel fogadnak. Tíz esztendő óta ha búcsuzom, úgy elsiratnak, mintha temetőbe vinnének.

S ebből csakugyan egy esztendő sem hiányzik. - De jó órában legyen mondva - az öreg ember arcza olyan piros, mint az égő piros rózsa s az öreg asszony olyan fürge, hogy - csupa csoda. Érzem a »vén huszárnak« a kezefogásából, hogy még most is elbánnék amolyan fővárosi gavallérkákkal, kik beesett mellel, lekonyult fejjel ődöngenek a Váczi-utczán, mintha saját maguknak az öregapja volnának.

A piczi szoba éppen olyan, amilyen volt. A nyitott ablakon behajlik a mályva vörös virága, az asztal közepén ott áll a hosszú nyakú kancsó, tele virággal; fehér szekfű, piros szekfű, majoránna, rezeda. A falon ott ketyeg az öreg óra. Hol elébb, hol hátrább jár két-három órával, de ez nem bántja az öregeket, csak ketyegjen. Különben nem tudnának aludni, úgy megszokták a ketyegését kerek ötven esztendő óta. A lámpa is a régi. Kiszámítjuk, hogy éppen huszonöt esztendős! Ez volt az első petroleumos lámpa a faluban. Most már a disznópásztornak is van, nagyobb, szebb, de az öregek világért föl nem cserélnék újjal. Csak üvegje elpattant vagy száz, hogy annak árán vehettek volna nagyot, mely bevilágítja az egész szobát, de minek? Elég nekik, ha az asztalt megvilágítja esténkint, mikor az öreg ember leül és olvas az ujságból mindenféle csodálatos történeteket az öreg asszonynak. S azt csak a jó Isten tudja, hogy az öreg asszony megsirat mindenkit, akivel valami nagy szerencsétlenség esik; hogy amit mi idefent fásultan irunk meg a Dunába ugrott özvegyasszonyról és gyermekeiről, a kedvesével öngyilkossá lett ifjúról és sok minden szomorú dolgokról: mind, mind megsiratójára lel a jó öregasszonyban.

Nem tudok leülni, föl s alá járok a szobában, meg-megállván minden bútordarab előtt. Minden úgy van, ahogy volt tavaly, tavaly előtt, mint huszonöt év előtt. Az asztal, a székek, az ágyak, a tulipános láda, a fiókos láda, melyről még nagyapó megjövendölte, hogy a zergős karikáit minden gyerek meg fogja zergetni. S csakugyan be is teljesedett: ím, a dédunokáknak is, ahogy lábra állnak, ez legkedvesebb mulatsága; ötven év óta már a harmadik nemzedék zergeti s megmarad még a negyediknek, az ötödiknek is.

De közben, míg az öreg ember a pesti unokákról lassankint áttér Wekerlére, aki (az öreg saját szavai) nem hiába beretválja a maga bajuszát, mert ugyancsak megberetválja a szegény népet is, asztalt terít az öregasszony s hív, hogy üljünk ebédhez. Szinte sírva fakad, mikor mondom, hogy én már megebédeltem.

Összeteszi a kezét, mintha imádkoznék: Uram, ne vigy a kisértetbe, hát az miféle kitalálás megint, az az ebédlő-kocsi?

Ám az öreg ember mondja, hogy ő már olvasott erről valamit, nemkülönben a villamos vasutról is. Elmagyarázom szépen, amint következik, hogy van egy nagyon hosszú kocsi s abban két szoba, meg egy kicsi konyha. Abban a konyhában szakács. Az ottan főz kávét, levest, húst, tésztát s minden jót. A két szobában megterített asztalok, azok körül ülnek az utasok s egész uton nem csinálnak egyebet: esznek, isznak, vígan vannak, akár csak lakodalmas népek volnának.

- Hm, - folytatja az öreg ember - hát még a telefon, feleség. Ámbátor én nem értem, de olvasom, hogy Pestről Bécsbe beszélnek rajta.

- Mit ér, ha ide nem lehet beszélni vele! Ha nem láthatom, legalább beszélgetnék a pesti unokákkal!

Azon veszem észre magamat, hogy újra ebédelek, bár erősen állítom, hogy már igazán nem fér. De olyan édesen kínál az öreg asszony: egyél, fiam, egyél, ne vesd meg a mi főztünket - hogy istentelenség volna tőlem, ha végig nem ebédelnék velük.

Ebédközben fölötte érdekes leleplezéseket hallok az öregektől - egymásról. Kitudódik az öreg emberről, hogy még most sem tud békén otthon ülni, de kijár a kaszásokhoz, az aratókhoz s hallj csudát, fiam! - még most is olyan boglyákat rak, hogy fiatal ember sem különbet. Eljár messze az erdőbe, megnézni az ottani kaszálókat. Hiszen ha még csak megnézné! De nem állja meg, hogy félre ne hányja, ha itt-ott ágat-bogot lát a fűben. Minden nyáron azzal megy az erdőbe: no feleség, még egyszer felmegyek, elbúcsuzom az erdőtől, mert többet úgy sem látom meg. Ez így tart, fiam, esztendők óta. Örökkön-örökké búcsuzik. Mikor aztán este hazajön, akkor fájlalja minden tagját: jaj a lábam, jaj a derekam! Mondom: úgy kell magának, mért nem ül veszteg s olvasná az ujságot!

- Most majd én beszélek, - mondja. - Az nem elég, fiam, hogy édesanyád az aranylakodalmon minden unokájával eljárta a menyasszonytánczot, de most is korábban kél a szolgálónál s egész nap meg nem áll. Mindig mondom: minek nekünk az a sok liba, récze, csirke s mindenféle hitvány majorság. Nekünk már kevesebb is elég volna. A tollára sincs szükségünk. De én hiába beszélek. Azokat folyton költeti, eteti, itatja. Amellett a sok sütés, főzés. Még most is főz a napszámosokra. A parasztebédet meg se ették, jő a délebéd, azt meg sem ették, jő a vacsora s azt mind őkeme főzi. Pedig nekünk már nyugodalom kellene.

- De édes istenem, - szólok bele - persze, hogy nyugalom kellene. Mért nem hagyják hát a fiatalokra a munkát?

- De még én sem. Meghalnék, ha összetett kézzel kellene élnem, - mondja az öreg asszony.

Hátul a telken már épít a jövendő gazda, a legidősebb unoka. Azok a régi szalmás-csűrök, istállók eltüntek mind; helyükön szép nagy kőcsűr és istálló. Csupa faragott kő az alja, bolthajtásos a padlás: száz esztendőre építve. Még csak a ház s a kapu a régi, minden egyéb új, hirdeti a jövendőt, az új életet. Még egy pár esztendő s felépül a kicsi gazdának a háza is.

- Hadd építse, - mondja az öreg ember - van hely elég, csak ennek a vén háznak békét hagyjon, amíg mi élünk. Mi már itt akarunk meghalni, fiam! Mi kell nekünk más? Meleg szoba s meleg leves. Még ez a vén ház is nagy nekünk. Meghúzódunk ebben a kicsi szobában s várjuk a halált.

- Azt ne kivánd, fiam! Azt ne! Mi eleget éltünk! Volt részünk örömben, bánatban, elegyesen.

- Lefektemben, fölkeltemben csak azért imádkozom, hogy szép halállal haljak meg. Úgy-e, te is, feleség?

- S azért legfőképpen, édes fiam, hogy elébb haljak meg, mint az édesanyád. Mert ha ő halna meg elébb, marad utána egy olyan árva, amilyen nem lesz több a világon!

- Az igaz, az igaz, fiam. Mert a te édes apád mindig jó gazda volt, első gazda volt, de magára sohasem gondolt. Azt sem tudná, mit hol keressen a háznál. Elpusztulna mint egy gyermek, akinek nincs édes anyja.

Nincs, amit mondjak erre. Könnyes szemmel hallgatom, hogy mint készülődnek a meghalásra. Hogy mindaketten egy szívvel arra kérik a jó Istent: ha már egyszerre nem halhatnak meg, haljon meg elébb az öreg ember.

S készülvén a meghalásra, csodálkozással látod, hogy a ház, az udvar esztendőről esztendőre teltebb, megrakottabb. Nemhogy pusztulna, gyarapodik minden. Olyan kicsivel beérik s ami fölös, el nem költik, de szépen összegyűjtögetik, félreteszik a gyermekeknek, az unokáknak. A ládákból csodálatos dolgok kerülnek ki. Pompás szép szőttes ruhák, asztalkendők, abroszok, ágyterítők, párnaczihák, miket mind az öregasszony font-szőtt a két kezével. Sorba mutogatja nekem: nézd, fiam, amit itten látsz, ez mind nektek marad. Negyedrész a tied. Akár eladod, akár elajándékozod: a tied. Tarts meg belőle valamit, fiam, emlékezetül.

- Sőt inkább eldicsekszem vele, hogy ezeket mind az én édes jó anyám fonta, szőtte.

Eközben az is kitudódik, hogy van egy szép fehér boczika s ezt nagymama az Aranyvirág unokájának szánta, fölneveli szépen (mert hiszi, hogy Isten még megtartja addig az életét), aztán eladják, az árát pedig tegyük mi a takarékba, hadd kamatozzék, amíg Aranyvirág férjhez megy.

- Akkor, fiam, ebből a pénzből vegyétek a menyasszonyi ruhát, hadd emlékezzék meg Aranyvirág a kis-baczoni nagymamájára.

Esteledik, alkonyodik: szépen kimegyünk az udvarra. Ott van szemben az ajtóval két fiatal akácz. Hat esztendeje ültette János, a kicsi gazda, az öregeknek. Mondták akkor: ó fiam, minek ülteted! Mi ezeknek soha sem ülünk az árnyékában!

S ím megnövekedék a két akácz s látnátok: összefolytak, fonódtak az ágaik, ölelkeznek, mint két édes testvér. S mintha istennek különös gondja volna rájuk, telerakta sűrűn széles, kövér levelekkel s úgy tetszik, mintha egy fa volna a kettő. Más-más a gyökerük, de fent egygyé lettek és vetnek széles árnyékot az öregeknek. Egy kicsi pad a lombsátor alatt, a pad előtt egy kerek kőasztal. Ide ülnek ki az öregek esténkint s beszélgetnek lassan, csöndesen régi dolgokról, a gyermekekről, az unokákról. Meghányják-vetik, számítgatják: melyiknek mi hiányzik, hogy s mi módon lehetne segíteni rajtuk. Eszökbe se jut, hogy ő rajtuk segítsenek a gyermekek.

És látván ülni őket egymás mellett, összehajolva, mint e két fiatal fa, megtelik a szívem édes-bús érzelemmel s ím egyszerre kicsordul a könny szememből.

- Ó, semmi bánatom, édes anyám. Azon gondolkozom: érünk-e mi ilyen szép öregséget?...

- Maradjon még egy keveset, öcsém, - mondá az öreg tiszteletes - ha elvégzem a békéltetést, megiszunk még egy pohár borocskát. Olyan ritkán jön le hozzánk, szegény falusi emberekhez... Nagy az elfoglaltsága, úgy-e, nagy?

- Úgy tetszik, már jönnek. Öcsém bizonyosan emlékszik még Pethő Márthára...

Nem tudtam hirtelenében, mit tegyek. Maradjak, vagy meneküljek. Tizenöt éve nem láttam Márthát, de emlékezetemben képe nem haloványodott el. Félig paraszt, félig úri leány volt s szép és üde, mint a harmatos virág. Ő tizennégy éves lehetett, én tizenhat, midőn egy szép nyári alkonyaton együtt jöttünk haza a rétről s én mondám neki:

- Sok szép leány van a városban, ahol én tanulok, Mártha, de magához hasonlatost nem láttam.

- Nem vagyunk mi egymáshoz valók, Miklós. Magából úr lesz, én meg paraszt leány vagyok.

Meg akartam ragadni kezét, de Mártha hirtelen megfutamodott s vissza sem merve nézni rám, eltünt az alkonyatban...

Azóta nem láttam őt. De meg-megjelent képe előttem nem egyszer, bolyongván a nagyváros sokadalmában, ahol annyi sok szép leány van, de Márthához hasonlatost nem láttam, nem soha...

Nem volt erőm, hogy találkozzam vele most. Amikor válik az urától. Amikor többé nem az a szépséges szép gyermekleány, de bánatos arczú, törődött asszony.

Kopogtattak az ajtón s én hirtelen behuzódtam az öreg tiszteletes dolgozó-szobájába. De félig nyitva hagytam az ajtót: látni akartam Márthát - láttatlanul.

Im belépett az ajtón egy szomorú árnyék. Annak a nevető arczú, eleven, fityfiritty leánykának, akinek képe változatlanul maradott meg nékem, az árnyéka. Fekete kendő fedi szép szőke haját s szeme, az a szép, nagy fekete szem, elvesztette ragyogását s bánatosan, mélán tekint körül, amint mondja: Jó napot kivánok, tiszteletes úr. Eljöttem. Megint eljöttem...

Valamit még akart mondani, de hangja megcsuklott, és egyszerre csak megeredtek a könnyei s ráborulván az öreg tiszteletes kezére, sírt keservesen.

- Otthon maradtak a gyermekekkel. Ó lelkem, drága gyermekeim! Ártatlan báránykáim! Mi lesz veletek? Mi lesz?

- Nem, nem, ne féljen, tiszteletes uram. Az Isten ezt nem akarta, én akartam így. Én...

- A nagy gazdaság összetört. Hajnalban fölkelni, éjfélkor lefeküdni. Főzni, sütni, a tenger sok napszámosra felügyelni, gyermeket dajkálni, öltöztetni, mosdatni. Mikor volt cseléd, mikor nem. Egy sem tud megmaradni a mi házunknál, tiszteletes uram. Elüldözi a szájával. Neki senki sem dolgozik eleget.

- Ó tiszteletes uram, elviselném én a zsémbeskedését, csak a szíve el ne hült volna...

- Most már igazat mond, tiszteletes uram. Elhültem, el. Hogyne hültem volna! Azzal rágalmazott, hogy mást szeretek. Arra elkezdte a korcsmázást. Esténkint hiába vártam a vacsorával: nem jött haza. Százszor kimentem az utczára, néztem: jön-e. Nem jött. A gyermekek aludtak. Lefeküdtem én is. Mikor aztán elszenderültem, jött nagy lármával, zakatolással: ki az ágyból, asszony! Van-e vacsora? Mondtam neki szelid szép szóval: hát hogyne volna. Éjfélig vártalak, lestelek, fölmelegítettem a vacsorát háromszor is: hátha jössz. Fölmelegítem negyedszer is. - Nekem ne! Nem kell a vacsorád. A te főztedből nem eszem!

Ó én nem birom azt elmondani, tiszteletes uram, mi szavakkal illetett engem. Kiég a szemem a szégyentől, ha rágondolok! Sokat sírtam, mikor senki sem látta, csak egyedül a jó Isten. De én senkinek sem panaszkodtam. Az édes anyámnak sem, mert nem akartam szomorítani; az édes apámnak sem, - féltem tőle. Mindig ellenezte, hogy hozzá menjek.

- Csak addig szeret téged is, míg meg nem gyaláz, - mondá az édes apám. Ó lelkem jó apám! Meggyalázott engem is. Ha leánykoromban nem tehette: meggyalázott mostan.

- Éjnek éjszakáján kivert a házból. Engem s szép nevendék gyermekeimet, akik a madárnak sem vétnek. Akiket én úgy neveltem, hogy soha még rossz szó el nem hagyta ajkukat. Szegényt, gazdagot köszöntenek illendőképen. Nem czivakodók, nem veszekedők. Ha egyik véletlenségből megbántja a másikat, akkor sem mond egyebet: ó hogy az Isten áldjon meg! Ó pedig de sok rosszat hallanak, tiszteletes uram. Az apjuktól! Az édes apjuktól!

- Mindezt tudom, az egész falu így tudja, Mártha. De mégis békülj meg. A gyermekekért!

Kopogtattak az ajtón. Egy negyvenöt esztendősnek látszó férfi lépett be. Magas, izmos, szép barna ember. Ő volt: Bedő János. A Mártha ura. Nagy, szálas legény volt már, amikor én kis diák. Emlékszem, ő volt az első legény a faluban. A leányok bolondultak utána, mert gazdag is volt, szemre való is volt. Egy kicsit tanult is, járt egy pár esztendőt a gimnáziumban, de őt már az Isten is gazdának teremtette. Az iskolában is a lovakon, az ökrökön járt az esze. A mezőn, az erdőn, a gazdaságon. Mártha nem volt több tizenhat évesnél, amikor feleségül vette, ő lehetett harmincz. S ím Bedő János még fiatalembernek tetszik, Mártha, szegény Mártha megvénült... Csak reájok kellett nézni, világosan állott előttem, hogy Márthának igaza van: Bedő János hült el tőle - először.

De bárhogy keresem Bedő Jánoson az egykori hetykeséget: nem találom. Egy kicsit mintha meg volna törve. Úgy tett, mintha nem látná Márthát, s köszönvén, kérdezi a tiszteletes urat: hogy szolgál az egészsége? De aztán mégis meggondolja magát, Márthához fordul s köszönti: Jó napot, Mártha.

- Nem az fájt, János, hogy engem vertél meg. De ha van lelked s Istened, mondd meg: mért verted meg ártatlan gyermekeidet! Fölverted az édes álmukból s kidobtad az utczára! Ó de jó, hogy csak az Isten látta! Az megbocsáthatja neked, János, de emberi lélek nem!

- Én pedig azért jöttem ide, Mártha, hogy bocsásd meg. Jere vissza! Hozd vissza a gyermekeket.

- Ezt én neked sokszor megmondtam, János. Azt mondtad: minden jó lesz, csak minket ne láss.

- Azok is téged, János. Mert szeretnek téged, ha kegyetlen valál is. Sajnálnak, hogy egyedül vagy abban a nagy házban. Nincs, aki süssön, főzzön neked; nincs, akivel beszélj, mert mindenki elkerül.

- Ne kérj, János, ne kérj. Én úgy szégyellem, hogy kérsz s csak hiába kérsz. Mi többet egy fedél alatt nem élhetünk. Kidobtál a házamból - mert az enyém éppen úgy, mint a tied. De te voltál, te vagy az erősebb!

- Éppen azokért nem megyek vissza, János. Add ki, ami az enyém. A gyermekekre ne legyen gondod. Ad szállást az édes apám, amíg él. Legalább lesz, aki dajkálja szegény öregeket, ha betegség éri... Lesz, aki befogja szemüket, ha magához szólítja az Isten... Ereszd el a kezemet, János!

- Kétszer már visszamentem, többször nem megyek. Most már harmadszor állok a tiszteletes úr előtt s inkább meghalnék szörnyü halálnak halálával, semhogy még egyszer szine elé kerüljek.

- Mindig ezt mondtad, mindig megfogadtad, hogy többet az életem meg nem keseríted: megtartottad-e?

- A jó Istenre kérlek, János, ereszd el a kezemet. Úgy ég, mintha tűz lángja égetné. Mondj akármit, bizonyíts rám minden rosszat: csak váljunk el.

- Ó tiszteletes uram, hogy tudjam én visszavinni a gyermekeimet oda, ahol csak rosszat látnak, rosszat hallanak. A leányom már tizennégy esztendős... S mit hall? Mindig az anyját gyalázzák ártatlanul. Becsületes ifju át nem lépi a küszöbünket. A két fiamból mi lesz? Ha hallaná tiszteletes uram, hogy éjjel nem nyughatnak ártatlan gyermekeim. Fel-felriadoznak s úgy sikoltoznak, hogy a szívem majd megszakad. Oda szaladok az ágyukhoz, oda jön a nagyanyjuk, a nagyapjuk is, csendesítjük, csitítjuk s ahogy egy kicsit elszenderülnek, ismét csak felriadnak s mind csak azt sikoltják: ne! ne! ne vigyen vissza! A tiszteletes úr ezt nem hallotta, de én hallom minden éjjel. A tiszteletes úr nem látja, mennyit siratom én a mi gyászos életünket!

Szorongva huzódtam meg a szoba sarkában, nehogy észrevegyen Mártha. De egy-egy szavánál szerettem volna kiszaladni s oda állani mellé: ne menjen vissza, Mártha!

Nem találtam helyemet; a szívem hangosan dobogott. Mennyit kellett szenvedni ennek a szegény asszonynak, míg elhatározta magát a szomorú özvegységre!

Ó Istenem, hanem mi történt. Hallom, hogy Bedő János zokogva, el-elcsukló hangon ismétli:

- Jere vissza, Mártha! Hozd vissza a gyermekeimet! Négy hete nem láttam, megszakad a szívem utánuk.

- Nekem már beszélt, tiszteletes úr! Menjek vissza! Egy-két hétig jó lesz, aztán belekerül a rossz társaságba ismét s ha kiűz a házból, hová menjek? Többet a szüleimhez se mehetek. Most azt mondják: maradj itt, vissza ne menj. De ha visszamégy, úgy menj vissza, hogy ott is maradj halálig. Ó azt nem is mondtam, tiszteletes uram, mint gyalázta az én áldott jó édes anyámat, édes apámat. S csak azért, hogy egyszerre nem adják a kezére az én jussomat!

- Apámnak, anyámnak öreg napjait megkeserítetted... Azt hallom egész nap: sírva megyek a koporsómba, Mártha. Az urad is elpusztul, te is elpusztulsz s a gyermekeid is elpusztulnak. Vigasztalom a szegényeket, - hiába.

S most már csakugyan szerettem volna kilépni s mondani: menjen vissza, Mártha.

De e pillanatban nyilt az ajtó s szaladt be sírva két kis fiú s egy nevendék leány. Szaladtak Márthához s ki ahol foghatta, csókolták a kezét, az arczát, a ruháját. S tipegett utánuk egy öreg pár ember, fehér hajú mind a kettő: a Mártha apja, anyja. Meg voltak ijedve nagyon, mert hogy nem tudták: hová lettek a gyermekek. Egyszerre csak eltüntek az udvarról, amíg ők a kertbe mentek s ottan sirdogáltak magukban: mi lesz Márthával. Mi lesz a gyermekeivel. Azt hitték, hogy visszavitte erővel az apjuk. De a népek megmondták, hogy ők látták, amint sírva ide szaladtak.

- Csak maradjanak itt, - mondá a tiszteletes. - Kegyelmed is, Pethő uram s Pethőné asszony.

Félénken, lesütött szemmel csókolt kezet a két fiú. A leány, megcsókolván apja kezét, bátran a szemében nézett s megkérdezte: hogy van, édes apám?

Fejét lehajtotta Bedő János s elcsukló hangon mondá: rosszul, édes lányom. Anyád nem jő vissza.

- Lássa, lássa, édes apám! Hányszor kértem, könyörögtem: ne bántsa az édes anyámat. De én hiába beszéltem!

- Már ami igaz, az igaz, - pörgött a fittyfiritty leány nyelve. - Egy szolgálónak jobb dolga volt, mint az édes anyámnak. Éjjel-nappal talpon volt, de sokszor olyan betegen, hogy sírt, aki látta. Csak egyedül maga nem sajnálta.

- Hadd beszéljen, beszéljen, - motyogott Bedő János. - Ó édes lányom, oly rég nem hallottam a hangodat!

- Mert biz' én hallottam az édes apámét. Hányszor mentem a mezőn arra felé, ahol maga szántott, úgy, hogy ne lásson engem! Ó, de jól esett a szivemnek, mikor hallottam: hí Csákó, Szilaj! Aztán sírtam keservesen. Lám, nem is szólítja haraggal az ökreit, hát miért bántja a gyermekeit?

De már ekkor Zsuzsika csipőre tette a kezét s kerepelt a nyelve. Neki pirult, s szeme, mely olyan szép volt, mint az édes anyjáé egykoron, - ragyogott, lánggal égett. Szép volt, felséges szép ez a leányka, éppen, mint az édes anyja - egykoron. S éppen olyan: az arcza, a termete, mint az édes anyjáé volt akkor, régen, mikor szemem elől eltünt az alkonyatban... De egyben mégis különbözött az anyjától: Mártha egy kicsit mélázó, kevés beszédű volt s csak ritkán csapongó kedvű, Zsuzsika - na ez úgy látszik az apjától örökölte a nyelvét.

- Mért bántja, mért? Mért nem ízlik az édes anyánk főztje, mikor a király is megnyalhatná a száját utána! Úgy-e, azóta nem evett egy jó falatot?

- Mennyit sírtam ezen is. Az én édes apám éhezik, mikor annyi minden van a háznál. De mit ér, ha nincs, aki megfőzze!

- Menjünk vissza, édes anyám. Ne féljen. Én csak egyszer ijedtem meg, de többet soha. Kifundáltam én már magamban, hogy s mint lesz ezután.

- Úgy, hogy most az egyszer még visszamegyünk. Maga édes apám kerüli a rossz emberek társaságát. Hiszen maga olyan jó volt, olyan édes volt azelőtt!

- Akkor elmegyünk, de úgy elmegyünk, hogy hírünket sem hallja soha. Majd meglátja, édes apám, még nótát is csinálnak a mi bujdosásunkról.

Ültek eddig az öregek, hátrahúzódva a kanapén s törülgették a szemüket. Akkor előlépett öreg Pethő Mózes s mondta:

- Mártha, menj vissza. Most már én is azt mondom: menj vissza. Ne félj, az én házam mindig nyitva lesz előtted s gyermekeid előtt.

- Menj vissza, lelkem gyermekem! Úgy tetszett nekem, hogy a jó lélek megvillant az urad szemében. Menj vissza. Próbálj.

Nem fenyegette meg szóval: de vigyázz, mert utólszor megyek vissza. Beszélt a szeme: abban volt megírva Bedő Jánosnak az itélete.

S elbúcsuzván illendően az öreg tiszteletestül, indultak haza. Vissza abba a szép, nagy, tornáczos kőházba, mely dombon emelkedik s hófehér fala ide tündökölt, ablakai ide mosolyogtak.

- Ó szép házam, megint megtelsz, - fohászkodott Bedő János, amint kilépett az ajtón s gyönyörködve állott meg egy pillanatra a papi lak tornáczán.

Kidültem az ablakon s úgy néztem, amint az összegyült család szép csöndesen mendegélt ki az utczára. Elől Bedő János Zsuzsikával, aki kézen fogta az apját, mintha kalauzolta volna: erre, erre! Utána Mártha a két fiúval. Egyik jobbról, a másik balról fogódzott a ruhájába s még mindig félénken tekintettek apjokra: vajjon igazán visszamennek-e? És hátul tipegtek az öregek, még mindig törülgették a szemüket. Hallani vélem az öreg ember hangját: csak meg ne csalatkoznánk, csak meg ne csalatkoznánk!

De ím ahogy kiérnek az utczára, megállnak. Fent a templom tornyában megkondul a harang vasárnapi vecsernyére. Látom, hogy tanakodnak: merre menjenek. Haza vagy az Istenházába? Zsuzsika megragadja az apja kezét s húzza a templom felé. Bedő János tétovázva néz Márthára. Azt mondja a Mártha tekintete: csak menjetek, menjetek s imádkozzatok helyettünk is. Néma jelekkel érteti meg: ő nem mehet, hisz úgy van abban a ruhában, amelyben elkergették...

De könnyen válnak el most, mikor érzik mind a ketten, hogy egyek ismét. S indul Bedő János a templom felé Zsuzsikával s indul Mártha hazafelé a kicsi fiaival, az öregeivel.

Odalép mellém az öreg tiszteletes s könnybe borult szemmel nézi a jelenetet. Könnybe borul az én szemem is.

- Most már minden jól van, - motyogta az öreg. - Esztendeje, hogy nem volt templomban.

Ők könnyes szemmel hajoltak a zsoltáros könyv fölé. Érezték, hogy nekik, egyedül nekik szól a beszéd. Beszéd az igaz szeretetről, az elnéző, mindent megbocsátó szeretetről.

Éreztem, hogy könny gyül a szemembe. De ezt nem látta Bedő János: fejét föl sem emelte a zsoltáros könyvről. Nem látta Zsuzsika sem, aki zsoltáros könyvére ráborult és sejtelme sem volt arról, hogy egy budapesti úr mind őt nézi, őt, aki olyan, szakasztott olyan, amilyen Mártha volt egykor, régen, amikor eltünt az alkonyatban...

Maradj, ősz, maradj. Ne félj, nem irok verset rólad. Darabos prózában dicsérem szépségedet...

Nyilván nem vagyok az egyetlen, ki szerelmes az őszbe. Amikor perczről-perczre, észrevétlen fogyatkozik meg a nap ereje; láttatlanul borítja el sárga szín az eleven zöldet; a szellő pajzán enyelgése mélabús suttogássá válik; amikor a természet minden nyilatkozásának egy a rendeltetése: kibékíteni a halandó embert a halál bús gondolatával.

A sárguló falevél nem a halál vágyát kelti föl szívemben: megnyugtat, előkészít az elkerülhetetlenre. A nap erőtlen fénye nem búsít: jelenti jó előre azt az időt, mikor nekem hiába süt rekkenő melegséggel a nap, - készen tartom a jó meleg kabátot, nehogy egy váratlan szellő megártson.

Még gondolatnak is rettentő, ha Isten megmérhetetlen bölcsessége talán egy emberi életnek megfelelően szabja meg a tavasz, a nyár, az ősz, a tél életét. Ha nem volna alkalmunk esztendőről esztendőre látni a feltámadást, az élet delelőjét, a haldoklást és a halált. Ha nem volna alkalmunk látni és megszokni a természet kebelén, hogy gyenge fűszálnak, büszke tölgynek egy a vége. Ha egy hosszú, nagyon hosszú tavasz után jönne a hosszú meleg nyár s rá az ősz, a tél: ezer meg ezer gyötrelmes gondolat szállaná meg a lelkünket; ezer meg ezer szemrehányást tennénk magunknak: im, elmúlt életünk tavasza, el a nyara s mi mindent elmulasztánk, elszalasztánk! Észbontó sokasága elevenednék meg lelkünkben az elszalasztott pillanatoknak, mikor csak kezünket kellett volna kinyujtanunk s dús részünk lehet vala testi és lelki gyönyörüségekben; amikor megalapíthattuk volna magunk és a hozzánk tartozóknak e világon való szerencséjét; amikor alkothattunk volna nagy, örökbecsü dolgokat, szoboröntésre kötelezvén a hálás utókort. És ím, itt az ősz, életünk haldokló szaka, kedvünk, erőnk, erélyünk oda s várjuk, könyörögjük a halált, hogy megszabadítson lelkünk gyötrelmeitől.

De Istennek megmérhetetlen bölcsessége, jósága kegyesebb a halandó emberhez: alighogy kitárja elénk a virágos tavaszt, helyébe küldi a buzaérlelő nyárt, s mikor már-már megtikkaszt a nap perzselő melege, jön az a szelid, enyhe ősz, a télnek, a halálnak mélabús hangu hirnöke. S észrevétlenül, mint ahogy a fa eleven zöld levelére ráborul a halovány sárga szín: megnyugszunk az elmulás gondolatában. Lassan megy, nagyon lassan, de épp ez benne a jó.

Tudom, előre tudom, hogy, ha majd életem ősze beköszönt, nem talál szívbéli keserűségek nélkül. De úgy érzem, hogy e szívbeli keserűségek gyötrelmes fájdalmat nem okoznak s mosolyogva csitítgatom el. Mert kétségtelen, hogy mindannak, ami most, férfikorom reggelén, a fejemben motoszkál, lelkemet, szívemet, egész valómat foglalkoztatja, az egészséges és egészségtelen eszméknek, terveknek ezredrésze sem válhatik valóra. Pedig - hisz ez olyan emberi dolog - gyarlóságomban azt hiszem, hogy mindazt, mi lényemet foglalkoztatja, izgatja, csak egyedül én volnék képes lehető tökéletességgel végrehajtani. De hát ami majd az élet alkonyán lobban föl! Aminek a végrehajtására már sem erőnk, sem időnk!

Istennek különös jótéteménye, hogy lelkünket esztendőről-esztendőre mélabús hangulat szállja meg, láttára az őszi halódásnak. Hogy apránként, csöppekben kapjuk a mérget s lassankint megszokjuk nagyobb adagban is. Hisz csak végig kell futtatni elménket az imént letünt nyárnak, s még egy lépéssel elébb: a mosolygó tavasznak napjain s már egy csöpp keserűséget érzünk szívünkben.

Mikor az első ibolyabokrétát feltűztük a Váczi-utcza sarkán, egy kedves gondolat villant meg fejünkben: ah, ha majd kint leszek a szabadban, mily felséges élvezet lesz, ott a bokor tövében szedni ezt a kék virágot. Bejárunk erdőt, mezőt, égnek meredő sziklák verik vissza vidám dalunkat. Meg-megpihenünk terebélyes fának az árnyékában, ott helyben isszuk a forrás hűs vizét... Talán elég egy ibolyabokrétától, ha ennyi kedves gondolatot fakaszt. De ím most, hogy ott bolyongok a hegyek közt, az őszi verőfényben, csudálatos érzések támadnak szívemben. Meg-megállok egy vadrózsabokornál, s szemlélvén piros bogyóit, erős vágyakozás fog el a - virágja után. De szép, de pompás virág lehetett ezeken az ágakon! S ím én itt voltam közelében s észre sem vettem! Most kellene, amikor nincs. Amikor szirmait világgá röpítette a szél. Öreg diófa tünik fel a távolban, hegynek a tetején. Alája állván, lábam alatt terül el Budapest. Ó de szép, ó de megragadó szép ez a város, rengeteg nagy tömeggé olvadt palotáival, méltóságosan hömpölygő Dunájával, - itt ülni e fa alatt s nézni, nézni órák hosszat a tündérséges képet... Ülhettem volna, nézhettem volna: ott állt az öreg diófa, láttam is, vágyakoztam is alája, de múlt nap-nap után: majd holnap, holnap! Most már késő, késő. Hideg a föld, nem ülhetek a diófa alá.

S látok közelben és távolban, hegy tetején, domboldalon, hegy aljában, mindenféle karcsu tornyos villákat, fehér falu, mosolygó kis kertészházakat: mindezeket láttam eddig is, de csak most kezdtem külön, egyenként szemügyre venni. Csak most veszem észre, hogy valóképpen nem is láttam a házakat. Ha hirtelen más földre varázsolnák ezt a kolóniát s utam arra vinne: idegenül haladnék el közte.

Ezek a kicsiségek mind arról beszélnek nekem, hogy az utolsó pillanatban mindent meglátunk s minden oly szép, csak mi voltunk vakok, hogy idejében meg nem láttuk, vagy látván, érzéketlenek valánk. De ez éppen jól van így: bölcsen rendeli így az Isten. Ezek a kicsiségek készítenek elő a megnyugovásra. E kicsiségek erősítik meg lelkünket, hogy öreg napjainkban össze ne törjék, le ne roskadjon, amikor nem egy, de ezer »diófa« jut eszünkbe, amely alá nem heveredtünk le. - De már ez az ezer annyi keserűséget sem okoz, a mennyit ma az egy. Esztendőről-esztendőre ismétlődvén a tavasz és nyár sok-sok kinálkozó örömének elszalasztása, esztendőről-esztendőre halogatván eszméinknek, terveinknek megvalósítását; - esztendőről-esztendőre nyugtatván meg magunkat ezzel a bölcs mondással: hadd maradjon másnak is élvezetből és munkából egyaránt - mire megvénülünk, nyugodt, mosolygó filozofusokká leszünk. S bejárván emlékezetünk a multat, megcsináljuk a nagy számadást: élveztünk sokat, de még többet élvezhettünk volna; dolgoztunk sokat, de még többet is dolgozhattunk volna. Egy kicsit mintha fájna, sajogna a szívünk, de rágyujtunk hosszuszáru pipánkra s mosolyogva mondjuk:

Nehogy érdekfeszítő történetet várjanak tőlem, előre megmondom, hogy az öreg nagymama, akit tegnap temettünk, egyszerü zsidóasszony volt. Az ő életében igazán nincs semmi regényes. A fiatal koráról ennyit tudok: Isten megáldotta sok gyermekkel, ami közös sorsa a szegény asszonyoknak; dajkálta, nevelte a gyermekeit s mikor ezeket szárnyra eresztette: az unokáit.

Én öreg nagymamát akkor ismertem meg, mikor már reggeltől estig ott ült karosszékében s dédunokák fogták körül, csókolták a kezét, megkérdezve szépen: hogy van, édes öreg nagymama?

Egyszerre, mint a betanított szajkók, felelték a dédunokák: ó, a nagymama nagyon jól van, tiszteli, csókolja öreg nagymamát.

Öreg nagymamának könnybe borult a szeme. Haragudott nyilván a doktor bácsira, aki oly nagyon szigoru. Két esztendeje mind azzal biztatják: nemsokára elhozzák a lányát. Majd egy szép napon kocsiba ültetik s elhozzák, hadd lássa. De sem a lányát nem hozzák, sem őt nem viszik oda. Öreg nagymama doktora még szigorubb.

- Megtiltom, - erélyeskedik a kegyetlen orvos - nem vállalom el a felelősséget.

S öreg nagymama ül tovább karosszékében az ablak között. Olyan ez a szék, mint egy ülő gyermeké. Oldalt, elől, jó magasan, körül van kerítve, nehogy leessék öreg nagymama. Karikája van a széknek s úgy gurítják az asztalhoz. És halljatok csodát, melléje ül a fia, akit olyan sokan irigyelnek asszonyok közt való nagy szerencséjéért, levest merít öreg nagymama tányérjába és adogatja a levest az öreg asszonynak, diktálja bele, ugy, ahogy az anya szokta beteg gyermekével. Aztán apróra vágja a hust, olyan apróra, ahogy elválasztott gyermekeknek szokták: egyél, édes mamuskám, egyél.

És nem feledi soha, amint eteti az öreg nagymamát: voltam Minnánál, csókol. Úgy szeretne már látni. És mindennapra kitalál kegyes hazugságokat. Minna már annyira van, hogy egy pár órát fenn ül. Most egy hires professzor kezeli. Mily szerencse, hogy ezt hivatták, különben rég eltemethették volna...

Öreg nagymama már nem hallja ezt. Szemei lecsukódnak, elszenderül. S telik, múlik az idő. Minna nem jön és ő már nem is igen kérdez reá. Ott ül az ablak közt, nézi az utcza sokadalmát, a vágtató fiakkereket, a tülkös lóvasuti kocsikat s már nem is várja, lesi többé, mikor áll meg egy kocsi a ház előtt. Egy kocsi, melyből Minna száll ki. Ablaka előtt halad el minden halottas kocsi s nem nyilallik szívébe egy bús sejtelem: Hátha Minnát temetik...

Kicsi gyermekké lett az öreg nagymama. Jönnek a dédunokák s amint sorba csókolják a kezét, nem kérdi már: hogy van a nagymamátok.

Úgy tetszik, hogy nem ismer senki mást, csak a fiát, aki szentként imádja az öreg zsidó asszonyt; aki néki ételt, italt ád, lefekteti, öltözteti, dajkálja. Úgy tetszik, hogy már csak a test él s beszélhetnének hangosan szegény Minnáról, aki meghalt szörnyü halálnak halálával. De a gondolattól, hogy a szunnyadó lélek egy hangra, egy szóra felébred, megremegnek mind: gyermekek, unokák. Nem, nem szabad soha megtudni öreg nagymamának, hogy a kicsi nagymama meghalt.

Kint az előszobában megállanak az öreg nagymama leányunokái s leteszik a gyászfátyolos kalapot, úgy mennek be hozzá. A dédunokák egymást oktatják: nehogy a nagymamáról beszéljen valamelyik.

- Tudjátok, mit mondott otthon a mama, - magyaráz az idősebbik - megszakadna az öreg nagymama szíve. Vendégek ha jönnek: az istenért, csak a lányáról ne beszéljenek. Nem tudja, hogy meghalt.

Ült pedig öreg nagymama abban az órában is az ablak közt, mikor vitték a lányát a temetőbe. Nézett merően az útra, melyen lassan, vontatottan haladt egy halottas kocsi, koszorukkal beboritva. S ott ültek a kocsiban a gyermekei, unokái és dédunokái. És siratván a kicsi nagymamát, rettentő félelmek közt takarták el arczukat, nehogy az öreg nagymama meglássa valamelyiket. Nem is látta. Ő egy hosszu menetet látott csupán, egyet a sok közül. Dobbant-e meg a szíve, támadt-e benne sejtelem: azt ki tudná a jó Istenen kívül? Mellette állott a cseléd s kérdezte: úgy-e szép temetés?

- Szép, szép, - motyogta az öreg nagymama. De nem kérdezte: vajjon ki lehet?

Beszélik öreg nagymamáról, hogy volt idő, mikor mindenkit megsiratott, ha nem is tudta, kit rejt a koporsó. De az Isten jó s időknek multán kiszárítja a könnyeknek forrását. S az ő különös kegyelméből, elkövetkezék az az idő, mikor már az anyai szív nem sejti meg gyermeke halálát. Még egy év előtt öreg nagymama megsiratta volna a leányát, mint ismeretlent, most csak a szép temetést látta.

Esztendőkig várta öreg nagymama a kicsi nagymamát. Hát ha a gyermek nem jő el az anyjához, az anya mit tesz? Elmegy ő a gyermekéhez. Ha élve nem, halva, de elmegy.

Tegnap ment, mi kisértük. Azon a jól ismert úton, melyet eltéveszteni nem lehet. Egy hosszu, hosszu kőkerítés mellett huzódik el az út, azt hinnéd, hogy nem jutsz a végére soha, olyan lassan, csöndesen lépdelnek a lovak. De ím ennek a kerítésnek is van vége. Befordulunk a kapun s egy földszintes házba beviszik a koporsót. Hosszu, szürke szakállas zsidók megállanak és a falról leolvasnak imádságot, melyből én egy szót sem értek, de érzem, hogy imádság s imádkozom én is önkénytelen. Egy az Istenünk, úgy-e? Aztán ismét fölveszik a koporsót, kiviszik a házból és leteszik egy sírnak szélére. Ihol, itt van a nagymama sírja, öreg nagymama! Messziről ragyognak az aranybetük: itt nyugszik...

Ott fekszik már az öreg nagymama is. Ott a kicsi nagymama mellett. A kicsi nagymama sírkövét egy kismama öleli át s zokogja: mamám, édes mamám, itt az öreg nagymama!

Ott sírdogál egy kis fiú s törülgetvén a szemét, kérdi a kismamát: ugy-e mamám, most már lehet beszélni a nagymama haláláról?...

Édes vén fáim, a hegyek aljában, rólatok álmodtam az éjen. Piros almáival reám mosolygott a »rozszsal érő«, integetett a bartamisz körtefa: mássz föl reám, megérett a körtém. Megvénültem, de még megbirnak az ágaim: nosza, uczczu, mint gyermekkorodban.

Megvénültem... Mind megvénültetek, édes fáim. A vén »Huszár nagyapó«, aki ültetett, rég künn porladozik a temetőben. Már a fia is nagyapó, meggörnyedt háttal tipeg köztetek s fel-felsóhajt: megvénültek a fák is, fiam. Mind megvénültünk. Mi már csak várjuk a halált.

Ó édes vén fáim, ó édes jó öregem! Milyen nagy, szép, erős fák voltak ezek mind, amikor még én kicsi diák valék. Amikor én macskamódra másztam föl a legmagasabb ágra s onnét lekiáltottam az alattam elterülő faluba: Uhé! Itt vagyok! Láttok-e? S visszaverte szemből a templom fala: uhé! itt vagyok! láttok-e?

Akkor még nem csak ti voltatok nagyok, erősek, szépek, édes vén fáim. Egy magas, széles vállu, piros arczu ember járt köztetek s én úgy megcsodáltam, mikor két erős karjával megrázta köztetek a legvastagabbat s hullott az alma, mint a jégeső. Nagyokat koppant a fejemen a lehulló alma, körte: ez volt csak az öröm. S ím ez az erős ember most ott totyog köztetek, meg-megáll nagy búsan, s felsóhajt: megvénültünk, meg. El-eltünődik: hagyja-e még tovább szomorkodni satnya levéllel, gyümölcs nélkül vén pajtásait? Ha kivágatná, még hátralehető napjaiban nem lenne gondja tüzifára... Nem, nem, éljetek, amíg élni enged a jó Isten!

Nekem különben úgy tetszik, mintha egyik-másik fa idegenül tekintene reám. Mintha megbámulnák városi ruhámat. Mintha félve suttognák a szállingó sárguló levelek: mit akar nálunk ez a jövevény? Megsimogatom az édes almafa törzsökét, a lehajló ágait: hát csakugyan nem ismertek reám? - Nem, nem, bólintnak az ágak. - Hát Annára, a kicsi Anikóra emlékeztek-e? Akivel én annyit játszadoztam alattatok? Aki mindig lent maradt a földön, amíg én rólatok dobáltam egyenként a jó édes almát. Az ő szeme folyton rajtam volt, kicsi szíve reszketve kisérte ágról-ágra minden lépésemet. Vigyázz, le ne essél. Jere le már, van elég. Tele a kötényem. Jere már!

- Ó, Anikót ismerjük jól. Ő nem hagyta el a mi földünket, mint te. Mert most már sejtjük, hogy ki vagy.

S mintha egyszerre amennyi falevél, mind ezt a nevet suttogná: Anikó! S mintha hallanám csengeni a kertet kicsi néném dalától. Aki nem hagyta el a mi földünket. S hallom a szemrehányó sóhajtást: hát te miért hagytad el?

S egyszerre csak a szívemre nehezedik mind a bánat, keserűség, csalódás, mi a messze idegenben ért, amely nekem mindig idegen marad, mert nincs a földjében gyökerem s veletek sóhajtom, édes vén fáim: óh miért hagytam el e földet, miért?

A hazai földből kitépve gyökerem s az idegen talajban nem tud megfoganni. Hiába mondjátok: itthon vagy te itt is, messze a kicsi faludtól: nem igaz! Itt engem senki sem látott porban játszadozni, vessző-paripán nyargalni; nem látta, nem ismerte senki gyermekségemet, ifjuságomat; nem nézte, figyelte senki fejlődésemet: egyszerre közéjük toppantam, mint a mesebeli szegény legény, aki szerencsét próbálni világgá megy... Idegen vagyok itt s hajh, idegen már köztetek is, édes vén fáim! Itt az emberek nem tudják: ki s mi valék, ott abban a kicsi faluban, csak sejtik, ki s mi vagyok.

A föld népének fia maradjon a földjén. Nem igaz, hogy az egész ország hazád: hazád az a kicsi föld, ahol születtél, nevelkedél.

Fundamentuma léssz egy családnak, mely te reád épül, de mosolyogjon reád bár ezer szerencse: hiányozni fog neked az anyaföld, annak a lehellete; az a kicsi falu; az ismerős kémények vendéghivó füstje; a templom harangja, melynek a hangját sohasem felejted el s melynek hasonmását mindenütt lesed és soha föl nem leled; az esték a fonóban s kint az erdőn pásztortűz körül; a rét illata; a kaszák pengése...

Elkiséred egy ismerősödet utolsó útjára, s látván a rengeteg nagy temetőt, melyben egy-egy palotát emeltek drága halottaknak: megreszketsz a gondolatra, hogy ebbe a földbe temetnek majd téged is, idegen halottak közé. Nem vegyül porod őseid porával, nem lesz egy ember, aki sirodhoz tévedvén, könnyes szemmel mondja: mennyit játszék velem a porban! Most már porrá lett ő is.

- Jere haza! - hallom a vén fák hivó szavát. Megritkultak az ágaink, sok letöredezett közülünk, de a rekkenő melegben adunk még árnyékot. Talán még terem rajtunk gyümölcs is, egy-két csenevész.

Felelem a fáknak: ma még nem lehet, édes vén fáim, de visszatérek, vissza!

Jőjjön ide, akinek lelki könnyebbség lészen, ha sírom fölött sírhatja ki magát.

Szomoru sóhajtás reszket végig a kerten: Ha megöregedtél! Mi már azt meg nem érjük, nem!

Erős vágyakodás lep meg időnként a kicsi falu után, ahol születtem s nevelkedtem. Vitatom mindenki ellenében, hogy az én falumnak nincs párja kerek e földön. Kívül olyan, mint egy kerek erdő, melynek fái közül kimosolyog egy-egy fehérre meszelt kémény: valójában hát mégsem erdő, hanem falu az erdőben. Fölötte magas hegy mered az égnek, éppen a falu felső végén. Azt hiszed: na itt vége a világnak. De a hegy oldalán keskeny út kanyarodik ki a tetőre s amit ismét látsz: hegy és erdő, rengeteg havasok végtelensége.

Ó szép falum! - dobban meg a szívem, a mint egyszerre csak elémbe tárul képe. Úgy tetszik nekem, hivón bólintgatnak felém az öreg fák s gyöngéd szemrehányással suttognak: rég nem valál köztünk, te rossz fiu. Templom tornyában megkondul a harangszó s mondja diadalmasan: lám, lám, mégis haza hozott a honvágy!

Könnyü kék pára borul a havasok fölé s úgy tetszik messziről, mintha egy nagy, rengeteg nagy szőnyeg terülne el falum fölött, megvédeni hidegtől, széltől.

Most is, hogy itt ülök egymagam az öreg nyitott kemencze előtt, odakint süvölt a szél s roppant bölcs gondolatnak találom, hogy délre érkeztem, mikor még szeliden mosolygott a nap. Hosszu hasábfák nyujtózkodnak végig a kemenczében s magasra csap egy-egy láng, amint a szél befüttyent a kéményen. Az öregek már lenyugodtak a szomszéd szobában, azt mondták: te is álmos vagy, mi is, feküdjünk le. Az igazság az, hogy az öregek egész éjjel le nem hunyják a szemüket, mind rólam beszélnek, halkan suttogva. Nem hallom a szavukat, de tudom, hogy e körül folyik a beszéd: vajjon csakugyan olyan jól megy-e a dolga, amint mondja? S hallom a sóhajtást: ó Istenem, ha úgy volna.

Az én szememre sem jő álom. Tegnapelőtt még nagy vacsorán voltam, előkelő urakkal és hölgyekkel vitattam, vajjon a polgári házasság megbukik-e a főrendek házában s ím, most itt ülök egy idétlen nagy kemencze előtt s a jó Isten bocsássa meg nekem: a tűznél pirítom a talpamat, mint egykor, régen, gyermekkoromban. Kedvem volna magára a kemenczepadkára ülni, meg is próbálom, mivelhogy senki sem látja, de kisül, hogy itt én már nem férek el. S ez a kicsiség elszomorít. Mit ér nekem hír, dicsőség, jólét, ha még akkor sem lehetek már egészen gyermekké, amikor senki sem lát, a jó Istenen kívül!

Gondolom, már kétszer-háromszor is kopogtattak az ajtón, mikor fölrezzentem szomoru gondolatomból. Idegesen rántottam ki zsebórámat: éjfélre járt az idő. Nem is tudom, mi lepett meg jobban: az-e, hogy ilyen sokáig fent felejtkeztem, vagy az-e, hogy ilyen későn jön hozzám valaki.

Félénken, elfogódottan lépett be egy kissé görnyedt vállu, de erős ember, viseltes, avatag zekében, nehéz, kopogós csizmában. Kezében báránybőr sapkát forgatott s köszöntvén illendőképen, itt meg is akadt, mint aki egyszerre elfeled mindent, mit útközben szépen kigondolt. Mondtam neki: kerüljön elébb s adja elé, mi jóban jár.

De ő csak ott maradt az ajtó sarkában s forgatván sapkáját, mondá végre nagynehezen:

- Ne ijedjen meg, uram, nem az vagyok, aki voltam. Nézzen rám. A zekém avatag, a csizmám likas, a sapkám... Külömb vagyon minden szolgalegénynek.

- Kis fiu voltam, mikor utolszor láttam kigyelmedet. Szép fiatal ember volt, emlékszem, s gazdag. Mindig viselt valami hivatalt. Egyszer biró, másszor adószedő... Aztán nagy bajba került...

- Az, uram, az, akiről azt a könyvet írta... Annak a könyvnek fele sem igaz, uram!

- Ugyan! Gyermekkori emlék az egész könyv. Aztán tudja kigyelmed, az írók nem írják ám a száraz valóságot. Mert úgy van az...

- Ne ijedjen meg, uram, nem jöttem én gonosz szándékkal. Egész este kint ácsorogtam az udvaron s tépelődtem: bejöjjek-e, ne-e. Láttam jól, hogy itt ül a kemencze előtt s gondolkozik. Kérdeztem magamban: vajjon min gondolkozhatik. No lám, - gondoltam, - most ha én olyan gonosz ember volnék, milyennek az az úr írt, megczéloznám a flintámmal s puff! - leterülne a székről... Soha senki meg nem tudná, ki lőtte meg.

- De én azt hallottam, hogy kigyelmed Oláhországba bujdosott s ott el is veszett.

- Lássa, uram, lássa, a könyvében pedig az vagyon megírva, hogy Isten sok rossz tetteimért szélütéssel büntetett. Hogy én élőhalott vagyok, aki a madárnak se árt már. Én tudom, mi az értelme ennek, uram. Az úgy-e, hogy élek s mégis meg vagyok halva. A szél nem ütött meg, de azért meg voltam halva: meghalt a becsületem. Így értette-e, uram?

- Sok nagy bűneimért utólért a büntetés. Csaltam, sikkasztottam, egy áldott jó embert, aki a madárnak se vétett, orozva megölettem s mindezekért nem kötél, de eleven halál lett a büntetésem. Én ezt jól megértettem a könyvéből, uram. Mert jobbágyivadék létemre mindig olvastam, tanultam, amihez hozzájuthattam. Szerettem okos úri emberek közt forogni s az eszem mindig azon járt, hogy több legyek a falumbeli embereknél.

- Tudom, uram, tudom, ez is meg van írva abban a könyvben. Hiszen most már én is tudnám, hogy hol kezdjem az életet. Ha akkor az úr megmagyarázza nekem: így Kandó Balázs, úgy Kandó Balázs... De mindenki ellenségem volt, irigyem volt. Nem volt mellettem egy jó lélek.

- Ó uram, hiszen azt én jól tudom. Emlékszem, ott álldogált az udvarhelyi piaczon a diákocskákkal, mikor én csendőrök közt végig támolyogtam az utczán. Jól láttam lesütött szemmel is. Jaj, de a szívembe nyilallott! Ha az én fiam élne, talán az is itt ácsorogna a többivel s látná az apja gyalázatát. De az én fiam akkor már nem élt. Hiszen ha élt volna! Akkor nem is ér engem ez a gyalázat, uram. De Isten elvette a drága fiamat... Az egyetlen fiamat!

- Ó uram, ne sajnáljon engem. Szörnyü nagyok az én bűneim. De még nagyobbak valának tudatlan elmém oktalanságai. Fájt a szívemnek, hogy a mágnás lenézi a lovas-székelyt; a lovas-székely a gyalog székelyt; ez meg a jobbágy ivadékot. Hát én ugyan kit nézzek le? Talán a sátoros czigányt? Ha tánczba mentem, a székelylegények félvállról néztek. Mit akar közöttünk egy jobbágy-legény? Pedig negyvennyolczban az én apám is ott volt a székelyek közt s úgy vágta a németet, mint a torzsát. Megtelt a szívem keserüséggel s elszántam magamat: egy életem, egy halálom, igaz uton, hamis uton, gazdag leszek, előljáró leszek s úgy tánczol az egész falu, ahogy én húzom. Kedvibe járok az uraknak. A fiamat taníttatom, urat nevelek belőle. Urat, én!... Ó uram, ugyan bizony vannak-e gyermekei?

- Hm! De nekem csak egy volt s az is meghalt, uram! Hiszen tudja, kinyomtatta. Volt már mindenem: földem, pénzem, hat ökröm, hivatalom, csak fiam nem volt! Vele temettem el a szerencsémet, e világon való boldogságomat. Ha fiamra rá nem szakad a föld a gazda-iskolában s meg nem hal szörnyű halálának halálával, ma én volnék első ember a faluban. Az ő halála elvette az eszemet tökéletesen. Már engedjen meg az úr, de az nem igaz a könyvében, hogy én különben is gonosz indulatokkal valék teljes. Csak a bosszu dolgozott bennem, hogy azokat a büszke székely familiákat megalázzam. Én csak meg akartam mutatni, hogy jobbágy-ivadékból is lehet úr, lehet előljáró. Tőlem aztán békén élhetett volna az egész világ. Jaj, de a fiam halála! Perbe szállottam az igazgatóval, hogy mért küldötte a fiamat ásni. Ahelyett, hogy azt mondtam volna: az Isten adta, az Isten elvette, áldott legyen szent neve érette - pereltem a fiamért. Hát visszakapom a fiamat, ha az igazgatót megbüntetik? Úgy-e, nem? De én az elmémben meg valék háborodva. Futó bolond voltam hetekig, hónapokig. Átkoztam az embereket, az Istent, a feleségemet, aki sohasem volt hozzám igaz szeretettel... Hiszen az úrnak is vannak gyermekei. S szereti úgy-e erős szeretettel? Ó, édes jó uram, mikor én térdemre vettem Jóskát s mondtam: no, most, gyí te lovam Barassóba! Ez volt csak az igazi szívből való öröm. Ugyan bizony, szokta-e az úr térdére venni a gyerekeit?

- Ó hogyne. Mind ahány fölfér. S én is épen azt énekelem: Gyí, te lovam, Barassóba...

- Lám, az ember nem is hinné. S annyi a gyermeke, mint a rosta lika... De nekem egy volt s az is meghalt!

- A feleségem - - nem rossz asszony az, uram. Mást szeretett, az igaz, de hű volt hozzám. Pedig de gyűlölt! Igaza volt: megcsaltam. Elhitettem vele, hogy Antal Lőrincz elesett Königgrätznél. Hunczfutság volt, de a nagy erős szerelem vitt rá. Hanem az már czudar, hitvány ember volt, aki azt hazudta az úrnak, hogy feleségem vízbe ölte magát, amikor megtudta, hogy a Lőrincz apját agyonlövettem... Az igaz, hogy részeg fejjel elárultam magam a feleségem előtt. Sírt, tépte a haját, átkozódott, de nem ment a víznek, ahogy az úr írta, hanem elkisért a tömlöcz ajtajáig. Pedig akkor már nem élt a gyermekünk. S mégsem hagyott el, még a szörnyű gyalázatban sem hagyott el. Uram! ha még egyszer kinyomtatja a könyvét, nyomtassa ki ezt a feleségemről. Ami igaz, az igaz, nem tagadom. Igaz, hogy az adóból sokat tettem félre. De nem hatszáz, hanem ötszáznyolczvankét forintot. Az is igaz, hogy féltem a Lőrincz apjától, mert írástudó, hivataltviselt ember volt s csak ő süthette volna ki a csalfaságomat. Megölettem, meg én. De nem szólalkoztam össze vele előző nap a réten, ahogy az úr megírta. Ezt is hazudta valamelyik rossz emberem. Már engedjen meg az úr, de valaki sokat hazudott rólam. Ami igaz: igaz; ami nem igaz: hazugság. Az sem igaz, hogy én Pesten jártam a királynál. Csak egyszer láttam Pestet, uram s akkor is a panorámában. Néztem is, vajjon nem pillantom-e meg valahol az urat. Tenger nép nyüzsgött, bolygott föl s alá, de az urat igazán nem találtam... De talán sokallja is a beszédemet?

- Hát itt állok az úr előtt. Visszajöttem Oláhországból. Mikor a tömlöczből kikerültem, oda bujdostam a feleségemmel együtt. Becsületemet, birtokomat, mindenemet megette a sok perlekedés s a tömlöcz. A hat ökröm jármostól, mindenestől az urak zsebébe került... A pénzt elvették, de a tömlöcz ajtaja mégsem nyilt ki, míg az időm ki nem telt. Mind hunczfut az úr, uram.

- Bezzeg, hogy egy kötő nem sok, annyim se maradt. Az emberek messziről elkerültek. Még napszámba sem fogadtak. Mondtam a feleségemnek: Julis, menjünk innét valamerre, mert itt meghalunk éhen. Azt mondta ő: igaza van kigyelmednek. - Julis! - mondám én, - tudom, hogy sohasem voltál hozzám igaz szeretettel, de a nagy gyalázatban sem hagytál el. Jere velem idegen földre. Kezdjünk ott új életet. Becsületes életet. - S elbujdostunk Oláhországba. Két esztendőt éltünk ott. Dolgoztunk s gyarapodtunk is egy kicsit. De Julis csak sírt éjjel-nappal, szakadt a könnye, mint a záporeső.

- Julis! - mondtam neki, - miért sírsz mindig? Hiszen itt megbecsülnek az emberek s kezünk munkájáért becsületesen megfizetnek. Békességben tölthetjük el ezen a földön öreg napjainkat.

- Ó, hallá-e kigyelmed, - mondá Julis, - hát nem jut az eszébe, hogy ki fekszik a baczoni temetőben? Csak még egyszer megölelhetném a fejfáját! Csak még egyszer borulhatnék a fiam sírjára! Menjük haza, akármit mond a világ!

- Higyje meg, uram, először sírtam a fiam temetése óta. Még az nap összeszedtem, ami kevés czók-mókunk volt s hazajöttünk. S mondjon a világ akármit, itthon maradok, ezt a falut többet el nem hagyom, uram! Ha vétkeztem, meg is bünhődtem. Sem Isten, sem ember meg nem tilthatja nekem, hogy a fiam mellé temettessem magamat. Itt születtem, itt nevekedtem ezen a földön, uram, itt temettem el gyermekemet, itt akarok élni gyalázatban is!

- Úgy-e, igazam? Ó, hogy az Úr Isten áldja meg a jó szaváért. Csak ezt akartam hallani. Áldja meg az Isten a gyermekeiben! Nekem csak egy volt s az is meghalt... Áldja meg az Isten, uram.

Bágy ott fekszik a hegyek között, az országút fölött. Úgy tetszik nekem, hogy gyermekkoromban, amikor először néztem föl e csöpp hangya-fészekre, sokkal magasabb volt a hegy, közel az éghez. A vár romjai komoran néztek le a völgybe s a romladozó bástyák mintha verdesték volna a magasságos eget. Most, hogy huszonöt esztendő multán újra elvitt utam a kicsi székely falu alatt, olyan törpének tetszett a hegy, a vár... Azaz, hogy a várnak csak a fundamentuma van már, na meg a kapu kulcsa, gondolom, Dáné uramnál.

Úgy esett most a télen, hogy a könnyű szánkó, mely pehelyként röpült végig a jó ismerős országúton, egyszerre csak lekanyarodott a mezei útra s a barna csikók prüszkölve, gangosan száguldottak ki Bágy felé. Mert hát én magam is úgy akartam. Még inkább mások. Azt mondták, Bágyot nem szabad kikerülni. Népe a legtisztább erkölcsü messze földön, ott a hegyek között még nem fért hozzá az új kor rontó szelleme s ősidők óta tizenhárom próbás - ellenzéki.

Hát már minek tagadjam: politikában szánkáztam. Hogy el voltam csigázva! Akkor éppen két teljes hete faluztam már.

Vasárnap volt. Mikor a szánkónk beröppent a faluba, épp szállingózott haza a templomból a nép.

Egyszerü, vén parókhiában lakik a bágyi tiszteletes. Vén a ház, vén a pap is. Hallottam a hírét addig is: messze földön a leghíresebb pomológus. Az ő kertjében teremnek a legszebb, a legizletesebb gyümölcsök.

A vén tiszteletes már ott állott a tornáczon. Amint megpillantottam piros arczát, melyet fehéredő szakáll foglalt rámába, szívem megkönnyebbülten dobbant meg. S mikor bevezetett abba az egyszerü, oleánder-virágos szobácskába, ahol a vén tiszteletesné fogadott szeliden, édes anyámra emlékeztető szeretettel: egyszerre csak kimondhatatlan vágy lepett meg, szerettem volna sokáig, sokáig itt maradni, itt ülni e tisztes öregek közt, nem beszélni senkihez és senkivel, csak ezzel az áldott szívü öreg párral. Mohón szivtam az alma- és virágillatot s a kandalló melegétől édes zsibongást éreztem minden tagomban. A tiszteletes úr, a tiszteletes asszony ki nem fogyott a szóból. A tiszteletes úr elmondta, hogy régen, fiatalabb korában szenvedélyes vadász volt, de aztán jött a vadászadó... Kicsi a fizetés, nem telik erre. Inkább vett egy kis kertecskét, azt teleültette fákkal s hála légyen a jó Istennek, megérte, hogy ehetik gyümölcséből. Sőt az udvarhelyi urak is mind tőle vesznek cseresznyét, korán érő körtét, téli almát, mely eláll az új termésig. Az idén gazdag is volt a termés, olyan gazdag, hogy szinte száz forint árát adott el. Tenger pénz egy szegény kálvinista papnak.

A tiszteletes asszony mind csak az iránt érdeklődött, hogy hány gyermekem van? Hány a fiu, hány a lány, mi a nevük?

S ezt olyan melegen, annyi érzéssel mondotta, hogy én ma is bűnnek tartanám kételkedni a meghívás őszinteségében.

- Nem is gondolja, milyen szép ez a mi falunk nyáron. Az egész megyét, sőt azon is túl messze, messze lehet látni a hegy tetejéről. Hozza el őket! s rám nézett hosszan, sokáig, olyan különösen. Én bennem meg egyszerre megvillant egy kérdés: hol láttam én ezt az asszonyt, ezt a jóságos arczot? S amíg beszélt, beszélt a tiszteletes asszony, egyre akartam kérdezni, de tudja Isten, miért, visszafojtottam a kérdést.

Aztán - erre nem is gondoltam - a tiszteletes asszony kivezetett a szomszéd szobába, ahol megterítve állott az asztal. Terített asztal! Ahhoz voltam szokva, hogy reggeltől estig dikcziózzak a reggeli kávéra. Turó, szalonna, melegített pálinka: ez volt a rendes kosztom. Terített asztal! S mi minden került erre az asztalra. Először is olyan leves, amit gyermekkorom óta nem ettem. Leves malaczaprólékkal. Szegény kis malaczkának ott búsult a fejecskéje is egy tál közepén. Persze, hogy én kaptam a legnagyobb részt az agyából. De ha a levesben malaczaprólék van, akkor lenni kell a konyhán malaczpecsenyének is. Az is bekerült. Még a kolbász is, a füstölt oldalas is káposzta-czikával. És még sok minden jó. Bor is volt, finom bor - egy pohárkával. Régesrégen kapta ajándékba a tiszteletes egy úrtól. Régesrég iszogatja pálinkás poharankint s még maradt egy pohárkával. Hát ez kit illetne meg, ha nem engem?

- Mi kár, hogy nincs több belőle! - sóhajtnak föl egyszerre. Nem maguk miatt, de miattam.

Közben a tiszteletes lemegy a pinczébe s onnét fölhoz egy kosár almát, körtét. Igaz gyönyör rájuk nézni, egyik szebb a másnál. Váltig biztatnak, hogy egyem meg azt a nagy körtét, a legnagyobbat. Sajnálom megenni, olyan szép. No ha nem, bizony akkor bele is teszik a bundám zsebébe. S bele is teszik. Tele rakják külső, belső zsebjeit almával, körtével. Hadd egyenek azok a pesti gyerekek bágyi almát, bágyi körtét.

Ah, de jönnek az emberek nótával, muzsikával. Menni kell. Beszélni kell. A legellenzékibb falunak a legrövidebben beszélek, sietek vissza a jó öregekhez.

- Én is meghallgattam ám! - fogad a tiszteletes asszony. - Az asszonyoknak is kell hallani valamit, - mosolyog az öreg tiszteletes asszony.

Pedig beteg volt, nagyon beteg. Úgy tetszett most is, mintha az arcza, szeme lázban égne.

De nekem végre is el kellett válnom a jó öregektől. Bizony, bizony, érzékeny volt a búcsu, de váratlanul érzékenyebbé lett még.

Mikor én azt mondtam: Kezét csókolom, tiszteletes asszony, tartson meg jó emlékezetében, - akkor a tiszteletes asszony szeme könnybe borult hirtelen s mosolyogva mondá: Én Benedek-leány vagyok!

Hát azt én nem tudom leírni, hogy milyen hatást tettek rám e szavak. Csak azt tudom, hogy az én szemem is könnybe borult, örömtől és fájdalomtól egyszerre. Lám, ezért volt nekem olyan ismerős ez az arcz! Most már láttam is benne az én édes anyám hasonmását. Mintha csak testvérek volnának. Mind az, amit éreztem, egy fölkiáltásban tört ki: édes néni!

- Miért titkolta el az atyafiságot. Miért nem mondta hamarább? De most már csakugyan elhozom a familiámat!

Hanem... hogy is írjam tovább... A minap gyászjelentőt hozott a posta. Megtört szívvel jelenti a bágyi tiszteletes, hogy elvesztette lelke jobb felét. Egyedül áll a világon.

Csakhogy ismét látlak, kikelet első virága, gyócsé. Ez a te neved messze, messze innét, hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön túl. Itt a neved kikeleti hóvirág. Diákul: galanthus nivalis. Mind a három közt legszebb vagy nekem a te gyócsé neveddel. Azt akarja mondani: fehér vagy, mint a fehérített vászon, mint a ragyogó fehér gyolcs. De úgy tetszik nekem, kedves szép virágom, hogy a Váczi-utcza sarkán, öreg anyókák kosarában nem vagy oly szép fehér, mint messze, messze innét, erdőkön, mezőkön, hegyeken, völgyeken túl... Úgy tetszik nekem, hogy nincs itt illatod, pedig az a gyócsé, az, amit ott szedtem az erdőben, olyan illatos volt...

De ezt csak úgy gondolom. Meglehet, akkor sem volt, ott sem volt illatod, csak nekem tetszik úgy. Ah, messziről minden oly szép, olyan illatos. A sár megaranyozódik, a kopár, bús avaron virág fakad, tarka szárnyu pillangó röpked, méhecske döngicsél. Hátha mégis... Itt van, már érzem, meglepett a honvágy. Ez a semmi hóvirág, mely búsan hervadoz vén anyókák kosarában, mind azt mondja: siess, menj haza. Majd meglátod, különbek az én testvéreim, valahol messze, bokrok tövében meghuzódva, meglapulva szépen.

Utczáról-utczára járok, őgyelegve, nem látva, hallva semmit. A testem itt van a zsibongó tömeg közt, jobbról, balról meglökdösnek, de a lelkem már átröpült egetverő hegyeken, mérhetetlen rónaságokon keresztül s fáradtan pihen meg az erdőben.

Néma még, mint a temető. A fákon csak most kezd fakadozni a rügy. Elszáradt levelek borítják a földet. Fenn az ágakon is van még egy-két levél. Nem tudta letépni az anyai kebelről sem szél, sem hó. Majd lelöki az újszülött. A rügyedző levél.

De miért nekem olyan szomoru ez az erdő, most, mikor nem is látom? S miért volt olyan vidám száraz, zörgő leveleivel is, valaha régen? Talán ma is vidám volna, ha szemtől-szembe látnám?

Gyerünk haza. A kikelet szép itt is, ezek közt a magas házak közt. Az első meleg napsugár felvillanyoz itt is, de mintha azt mondaná az is: eredj, eredj, amott még melegebb vagyok. Pedig tudom, hogy hazugság a beszéde, mert ott még tán tél van, hideg tél...

Nem tudom, mi lelt. Az első hóvirág, az első meleg napsugár nem hagy nyugodnom. Rajta kapom magamat, hogy erős vágyakodást érzek a falu, a vidék minden szögeletje után, ahol csak megfordultam, régen, nagyon régen. Nagy kedvet érzek keresztül-gázolni a Macskás patakon, fölmászni a csűr agyába, megzaklatni a szendergő verebeket, aztán elszaladni a borviz kuthoz, neki hasalni s jót inni belőle; ki az erdőbe, ott körülszedni pörge kalapomat gyócséval, ibolyával; onnét lesurranni a rétre, hozzászegődni a pásztorhoz s vele őrizni a birka-nyájat, a bégető báránykákat.

Hopp! itt eszembe jut, hogy milyen derék juhász vált volna belőlem. Egész napokat kint őgyelegtem a réten, birkáink őriző pásztorával. Nekem is volt egy kicsi tarisznyám. Azt édes anyám telerakta fehér czipóval, vékony szalonnával. Az édes apám meg egy kis botocskát nyomott a kezembe. S mintha most is hallanám, mikor az apám utána kiabált Jancsinak: hé, Jancsi, aztán vigyázz, nehogy a farkas elvigye ezt a gyereket.

Milyen hűségesen őriztem a báránykákat. A birkákkal nem törődtem. Azokra vigyázzon János bá'. A gyermek a gyermekhez húz, még a birkában is. De egy tarka bárány mégis félre kalandozott. Számba vettük százszor, nem egyszer: a tarka bárány eltünt.

S olyan komoly képet vágott hozzá, János bá', úgy-úgy megcsóválta a fejét, de olyan nagyokat sóhajtott, hogy kiesett a botocska kezemből és sírtam keservesen. Szaladtam erre, szaladtam arra, le a patak mentén, vissza, hivogattam csukló hangon: be-e-be-e, tarka bárány! Hát egyszer csak hallom: be-e-be-e, elnyujtva hosszan, keservesen. Szaladok a hang irányába s im látom is már a tarka báránykát egy bokor tövében. Nyakán egy vékony spárga, azzal volt a bokorhoz kötve. A szomszéd bokorban meg kaczag, lelkéből kaczag János bá'!

- Látod, látod, kis gazdám, nem való vagy te pásztornak! A pásztor szeme, még ha alszik is, rajta legyen a nyájon.

- Úgy, hogy a pásztor csak az egyik szemét hunyja be, a másik nyitva mindég. Így alszik a nyul is, kis gazdám.

...Hej, János bá', öreg ember lehet azóta kend. Talán a föld alatt is van már. De lássa, én itt sem feledtem el kendet. Itt, ahogy járok a sok gála uri nép közt, aki mind sütkérezik most a verőfényes, tavaszi napon, kendre gondolok, a kend furfangjára... Visszasír a szívem a rétre, az erdőbe. Erdei növevény vagyok, mely nem tud mély gyökeret verni az aszfalt közelében. Hiába ezer gond, ezer élv, ezerféle öröme, búja, baja a nagyvárosnak, ahogy egy pillanatra magamban lehetek, s nincs lelkemnek foglalatossága, szárnyat ölt és repül haza felé.

Tudom, kend is kinevetne, ha él még (ugyan él-e még?), hogy engem egy pár szál gyócsé virág kiforgat a valóságomból. Mennyi van odahaza, úgy-e? Fehér a bokrok alja. Marékkal szedte kend is, én is. Este, mikor a faluba visszaeregélt a nyáj, s mi mendegéltünk szép csöndesen utána, köröskörül tele volt a kalapunk. Olyan volt, mint egy kopasz fekete hegy, melynek az alján még nem olvadt el a hó. S amíg végig mentünk a falun, minden kapuban megállított egy leány: ó, adjanak egy kis gyócsét! Adtunk, hogy ne adtunk volna.

...Máskülönben nem először esett meg rajtam, hogy megszáll ez a vágyakodás s kerget hazafelé. Visz, kerget, pedig tudom, hogy semmi sincs úgy már, amint én innét megrajzolom, kiszinezem. Ellophatná kend a báránykát, tréfából, valójában, János bá', aligha megsiratnám. Egyszer kimennék az erdőbe s tele szedném a kalapomat gyócséval, de másnap már nem mennék vissza. A csűr agyába felnéznék, de nem másznék föl. Békén alhatnának tőlem a verebek. A Macskás-patakán sem gázolnék keresztül. A valóság ez: betoppannék abba a vén házba, össze-vissza ölelgetném, csókolgatnám az öregeket, ők engem. Össze-vissza kérdezősködnénk egymás sorsáról.

Ők sokat panaszkodnának a rossz termés miatt, én meg eldicsekedném azzal, hogy nincs szebb élet a nagyvárosi életnél. Közben elé raknák az asztalra, ami csak kedves ételem volt valaha. Én meg csak úgy turkálnék bennök. Aztán sietnék vissza, vissza.

...Szakasztott olyan ez is, mint a Váczi-utcza sarkán, vén anyókák kosarában. Fehér, mint a gyolcs, ha úgy tetszik: mint a hó, de nincs illata.

Szólnak a harangok, olyan szépen szólnak. Úgy kell lenni, hogy két galamb húzza azt a mély, bánatos hangu öreg harangot, s két galamb-fióka a kicsit, ezt a csilingelő, nyelveskedő harangocskát. Látom, látom, innét az ablakból nagy ügyekezetüket, amint meg-meglebben fehér szárnyuk. S mintha hallanám az öreg galambok hangját, biztatván a fiókákat: szépen húzzad, galambocskám, lakodalom van ma, aranylakodalom.

S húzzák a harangot, olyan szépen húzzák. Búg az öreg harang, miként az orgona, mély, dallamos hangon s cseng a kicsi harang, mint az ezüst csengő.

...És a kicsi szoba zsong, mint a tele méhkas. Ott állanak a szoba közepén az öregek: a meggörnyedt hátu »vén huszár«, egykor, valaha régen, a legszebb legény a faluban. S egy vén asszony, egykor a legszebb leány a faluban, a vidéken, még azon is messze, messze túl. A fekete haj ezüst fehérré szinült, a piros pozsgás arcz csupa ráncz és ráncz. Minden esztendő szántott egy barázdát, kettőt. De olyan szép most is mind a kettő. Nekem olyan szép. S nekünk mind, akik itt sírunk, nevetünk, tudja is a jó Isten, mit csinálunk bolond örömünkben. A fiuk, a leányok, az unokák. Egy kis hadsereg. Nosza, vén huszár, elé a kardot, pattanj föl paripádra s kiáltsd a te kicsi seregednek: előre! előre!

Hiszen ötven esztendő előtt! Nem, nem, még régebb. Mikor ő kigyelme végig tánczoltatta szürke paripáját az utczán, menvén »komandóba!« - Az volt csak a világ, az aranyos világ. Az öreg asszony, az, az, ez az öreg asszony (jól láttam én!) mindig ott kukucskált a kerités hasadékán. Én meg úgy tettem, mintha nem is láttam volna, megsarkantyúztam a szürkét, rövidre fogtam a kantárszárat s hej, az a szürke, mintha érezte volna, hogy: no most mutasd meg, mit tudsz, - fölágaskodott a hátsó lábára, egyet-kettőt kerengett egy álló helyében s azzal tovább repült, mint a madár.

Igen, itt van Pali bácsi. Tiz mértföldről szánkázott ide, hogy megáldja az öregeket. Itt mindjárt a háznál. Annak a háznak födele alatt, melyet Isten segedelméből Huszár nagyapó épített ennek előtte ötven esztendővel. Annak a háznak a födele alatt, ahonnét szárnyra kelt az a rossz fiu s elment olyan messze, de olyan messze, hogy a gondolat is nehezen ér odáig...

- Mert mindig arra törekedtem, hogy urat neveljek a fiamból. Ne túrja ezt a sovány földet. Jól cselekedtem-e, tiszteletes uram?

- Jól cselekedett, Huszár nagyapó. Lássa, milyen öröm az! A fia, a menye, a szép unokák. Lássa, lássa, hogy csókolják kezét nagyapónak, nannyónak a pesti unokák.

- Ha mindig lehetnének! - sóhajt ki az ablak felé az a rossz fiu, aki elment messze, messze, ahová a gondolat is nehezen ér...

De ím körbe állnak mind: fiuk, leányok, unokák, vendégek. Pali bácsi hátára veszi a palástot.

- Hát nem a templomban, tiszteletes uram? Ott, hol ötven esztendővel ezelőtt...

- Ott ma sokkal hidegebb van, mint ötven év előtt. Maradjunk itt, Huszár nagyapó. Itt a kályha előtt...

S tiszteletes uram összekulcsolja a kezét. A galambok ott röpkednek az ablak előtt. A szentlélek lesz az galambnak képében... És imára kulcsolódik minden kéz. És rebegjük tiszteletes uram után: Dicsőség az Istennek a magasságos mennyekben, békesség a földön az embereknek és jó akarat...

Hát min sír itt minden ember? Hát mi van aranyszáju Pali bácsival, hogy egyszerre megcsuklik a hangja s a szép beszéd beleful a sírásba? Mind imádkozunk, de nem tudjuk, mit. Talán a Miatyánkot. Lehet, lehet. Úgy kell lenni, az Istennel társalkodunk mindannyian. Senki sem tudja, hogyan kerül a terített asztalokhoz. Nem is láttuk. Talán az asztalokat is azok a fehér galambok terítették meg, amíg imádkozánk.

Hej, ti azt nem tudjátok, mi van egy székely lakodalmas asztalon. Hogy milyen szép fehér buzakenyér kerül ki abból a sovány földből. Háromszor kell megszántani, de aztán ragyog is a kenyér fehérsége. S úgy tudja meg minden ember, hogy ezt a kenyeret az arany-menyasszony sütötte. Csak a mindenféle furfangos süteményt, tortát készítették a lányok, az unokák. Ez mind olyan új módi.

- Én már meg nem tanulom, - mondja az öreg asszony. - A fiataloké a világ. Hadd csinálják.

De ami ezenkívül föltálalódik, az mind a régi módi. A »sóba főtt« (főtt tehénhus légyen ez) tormával, vörös czéklával és pityókával. Füstölt oldalas, füstölt kolbász káposztaczikával (Látod fiam, Marczika, ez a káposztaczika!), töltött tyúk; ropogósra, pirosra sült verőmalaczok; pulyka-, kácsa-, libapecsenye - tessék válogatni - s végezetül kürtös-kalács és mindenféle furfangos formáju új módi sütemény.

- Ötven esztendő előtt nem volt ennyi mindenféle, gyermekeim, - szólal meg nagyapó. S már föl is emelkedik, a pohárral reszkető kezében. És szól ekképen: Áldott az Istennek szent neve. Ő segélt engem minden ügyekezetemben. Ő adta mellém ezt a derék asszonyt, aki megosztotta minden bánatomat, minden örömemet. Verejték-hullatásomnak ha van látszatja, neki köszönhetem: amit én behoztam a nagy kapun, nem hordotta ki a kis kapun. Mert jegyezzétek meg jól, gyermekeim, hogy a szántóvető gazda nem hordhat be szekéren annyi gabonát a nagy kapu alatt, hogy azt egy asszony zsákocskákban ki ne hordhassa a kis kapun... Éltessen az Isten, feleség, sokáig. Én magamnak nem kivánok már többet a jó Istentől, csak annyit, hogy, ha majd eljő a halál angyala, te fogd be az én szemeimet...

Nem volt más hely, be kellett ülnöm a kis leány kupéjába. Szárnya szegett madárként huzódott meg a sarokülésben s fejével belebujt egy piros kötésü könyvbe, mely nagyon érdekes lehetett, de takarónak fölötte kicsiny. Nem tudom, fogadta-e köszönésemet: nekem igazán kellemetlen volt látnom, hogy én - kellemetlen vagyok neki. Különben, félhomályban, azt sem tudtam hamarosan, egy kicsikén maradt leány vagy serdülő leányka-e utitársam. Annyiból, amennyit szemügyre vehettem rajta, lehetett egy kicsi vézna asszonyka is, kit fürdőre küld az ura.

Akárki volt, akármi volt, úgy látszik, csak úgy hirtelenében feladták a vasutra s abban a szent megnyugvásban, hogy pontban 10 órakor indul a gyorsvonat, már az első csengetésnél ott hagyták. A kis eleven csomag pontosan föl volt adva. Sőt, amint láttam, egy táska is vele, egy kalap-skatulya is, még egy piczike napernyő is. A vonat fütyölt, kiloholt a keleti pályaudvarból s kicsike utitársam nem nézett ki az ablakon. Ő, úgy látszik, nem hagy itt senkit, semmit. Sem apát, sem anyát, sem testvért. Férjet sem, imádót sem. Még egy cselédet sem. Nem dobban meg a szíve, mikor kikerül Isten szabad ege alá a vonat s nem sóhajtja: Isten veled, te szép Budapest! Üdvözöllek, te még szebb szabadság!

Mikor a kalauz belépett s jegyet kért, valamivel többet tudtam a semminél. Óvatosan kidugta fejét a könyv mögül s mondá: Brassóig.

A kalauz kiment s ő a könyvet szépen összehajtotta. Aztán reám nézett, mintha kérdezni akarna valamit.

- Igazán sajnálom, hogy meg kellett zavarnom, de a többi kupé mind tele volt már. Hanem ha kapok mást...

- De miért? Istenem, miért? Ön lefekszik szépen az egyik oldalon, én meg elüldögélek itt a sarokban.

- Én úgy sem tudok aludni. Sőt félek, ön sem alszik. Nagyon sokat köhögök.

Már ez a szava bele is fult a köhögésbe. Kegyetlen görcsös köhögés rohanta meg, halvány arcza hirtelen lángba borult.

- Lássa, lássa, - fuldokolt s erőtlenül hanyatlott feje hátra - lássa, lássa...

- A gyámom! Különben, uram, én csak látszom olyan kis leánynak. Husz éves vagyok már. Persze ön tizennégynek nézett. Mindenki annyinak néz.

Azt mondtam: valóban nem néztem többnek. Pedig az arcza, szenvedő szép arcza többet mutatott husznál.

Nyugodtan, hogy arczának egy izma sem rándult meg, csak szemében villant meg valami csodás, nem e világból való fény - mondá:

- Ha jobban tetszik, úgy más formában mondom: küldenek meghalni. Ez így tart, uram, már hét esztendő óta. Akkor halt meg az édes anyám. A bánat levert lábamról s a brassai nagynéni feladott a vasuton a budapesti nagynéni czimére, hogy ott nála szórakozzak, üdüljek. Félesztendőre rá, mikor látta a budapesti néni, hogy sem kedvem, sem egészségem nem tér vissza, feladott a brassai néni czimére. Ez így ismétlődik most már hatodszor. Folyton föladnak, levesznek...

- Azok még föl sem adnak a vasutra. De nézze, uram, ön megbotránkozik ezen a lelketlenségen. Végre is mit kezdjenek velem. A szegény apa tönkrement, úgy halt meg, hogy semmi sem maradt utána. Áldott jó mamámat sírba vitte a bánat. Most mit tegyen a rokonság egy vézna, fejletlen, köhögős leánynyal? Dolgozni nem tudok, férjhez nem adhatnak... Egyszer csak meghalok s annak kell eltemettetni, akinél eljő értem a jótevő halál...

- Szegény brassai nagynéni! Azt hiszem, hogy ő fog eltemettetni. Csak az édes apám s az édes anyám mellé temettessen! Czinikus vagyok, úgy-e? - kérdezte hirtelen, de szeme könnybe lábbadt s elcsukló hangon rebegte: ne, ne tartson annak!

A vonat hirtelen megállott valamelyik állomáson s a szomszéd kupéból áthallatszott egy jókedvü utazótársaság ki-kitörő nevetése. Egy két szóból kivehettem, hogy a legújabb botrányon csemegéznek.

Közben újra elindult a vonat s a gép loholása, kerekek zakatolása elnyomta a szomszédok lármás beszédét. Csillagos, holdas ég világított a vonatnak s időnkint szikrák kavarogtak a levegőben. Szikrák, melyek alig születtek meg, eltüntek, elenyésztek az éjszakában. A kis leány az ablaknak fordult s hosszan, sokáig bámult a szép nyári éjszakába. Aztán kifáradtan rogyott le az ülésre s mosolyogva sóhajtá: mégis szép, szép ez az élet!

- Nem, nem. Többet nem beszélek arról. A halál az csúnya, förtelmes dolog. Igazán nem is tudom, mi történt velem. Mi mindent össze-vissza beszéltem önnek. Tudja már az egész életemet. Pedig önt bizony nem érdekli, úgy-e?

- Üres udvariasság, - már bocsánat a szóért - de ez is oly jól esik nekem. Higyje meg, uram, nem vagyok elkényeztetve. A nagynéni fiai...

- Mindkettőnek vannak fiai. Oh, istenem, mennyit mulatok rajtok. Ha ön látná, milyen savanyu arczot vágnak, ha néha el kell kisérniök egy üzletbe, egy rokonhoz. Mondhatom önnek, hogy az unokatestvérek nem szeretik a szegény, beteges, igénytelen unokahugot, akivel nem kelthetnek feltünést.

- De kisasszony... Csak nem engedem. Addig le nem fekszem, míg nem látom, hogy alszik.

Összezsugorodott, de nem foglalt el két ülést. Szempillái lecsukódtak s halvány, szelid mosoly játszadozott ajka körül. Aztán lefeküdtem én is s néztem sokáig sápadt, csaknem átlátszó arczát, várva, lesve: elalszik-e igazán.

S ím elnyomta valóban az édes, jótevő álom. De az én szemeimre nem jött el, hiába vártam. Felültem, meghuzódtam a sarokban s egész éjjel ennek a kis leánynak a halála üldözött. Mennél indulatosabban kergettem el, annál kitartóbban jött vissza, újra meg újra ez a kérdés: vajjon hol hal meg ez a kis leány? A pesti vagy a brassai néninél? Mert meghal, meg; nem sokáig él már. Látom: ott lebeg arcza fölött a halál angyala. Úgy tetszik nekem, rámosolyog az alvó leányra s mintha hallanám a szavát is: jere, jere, jobb lesz odafent minálunk. S én úgy szerettem volna kérni a halál angyalát: hallod-e, te angyal, jere ezért a kis leányért a brassai nénihez, hogy fektessék az édes anyja mellé.

...A hegyek mögül nappali fényesség áradott el: az éjnek, hajnalnak vége. A kis leány alszik. Ajka félig nyitva s mintha mosolyogna. Félve, remegve szedem össze holmimat, nehogy felébredjen. Tolvajként surranok ki a félig nyitott ajtón s még egyszer, utoljára megnézem ez arczot, hogy ne feledjem soha, soha. Napsugarak osonnak be az ajtón, s mintha glóriát fonnának a kis leány feje fölé, aki aludt tovább, szépen, csendesen, s csupán annyit suttogott: mamám, édes mamám...

Láttalak, Jób, amint lesütött fejjel elsurrantál mellettem a budapesti nagyköruton. A lámpa fénye egy pillanatra megvilágítá halálra vált arczodat s én rémülten néztem utánad, nevedet kiáltván: Jób! Jób! De te nem hallád az én kiáltásomat: te már akkor feküdtél, száz mértföldre innét, egy hideg, sötét gödörben. S otthon, egy kicsi szobában, siratott az özvegyed s a kicsi leányod: Éva...

Aznap temettek téged, amely napon látni véltelek. Nem te voltál, nem, most már tudom. Delejes látomás volt, semmi egyéb. Nem láthattalak, hisz a te sirodat épp abban az órában hantolák, Jób. De láttalak éjjel. Egész éjjel veled jártam, Jób. Bohó, vidám voltál, mint egykor, régen. Ölelgettél, kényeztettél, mint egykor, régen. S felébredvén, sóhajtám: szegény Jób, te meghalsz... Akkor már ott feküdtél a temetőben. Álmodnak-e a halottak? Mi volt az álmod az első éjjelen? Én te rólad álmodtam, egyedül te rólad. Az egyetlen férfiról, akiről tudtam, bizonyosan tudtam, hogy szeretett engem, nem e világból való szeretettel.

Nem kaptam a halálodról gyászjelentőt, Jób. Ne is kapjak. Akarom, hogy a halálod is mese legyen, amint volt az életed, édes mesemondó társam. Egy édes álomkép vagy nékem, maradj meg annak, míg nekem is üt az óra. Ott aztán, odafent, ha van ez az odafent, a hosszú téli estéken elmondom neked mind azokat a szép tündérséges meséket, azokat a mélabús nótákat, azokat a darabos balladákat, miket halálod óta teremtett a székely nép poétás lelke. Talán lesz közöttük egy szomoru nóta is, mit a székely legények a te bús végedről költenek. Mintha látnám arczod szelid mosolyát, hallgatván a te rólad csinált szomoru nótát. Ugyanaz az egyhangu, mélabús dallam, ami a többi szomoru nótáé. Az első strófa is mind egyformán kezdődik, csupán a név más. A tied majd így kezdődik:

Mikor hazulról elindulál... Te Nagy-Galambfalváról indultál el, Jób. Abból a faluból, melynek a határán régesrégen, a balladás időkben volt egy feneketlen tó. Ebbe temetkezett Kádár Kata, a jobbágy-leány, s szeretője, a büszke nemes asszony, Gyulainé fia, akiket temetének aztán az oltár mögé s akiknek koporsójából nyilék két szál virág. Azok is összeölelkeztek. Te is nemes úrfi valál, Jób! Térdig érő bársony nadrágban jöttél a kollégiumba. S ott, a közt a sok zekés gyerek közt, végigfuttatván tekintetedet, megakadott rajtam s karodat karomba öltvén, mentünk ki a rétre. És jártunk andalogva a Küküllő partján. És mondtunk egymásnak meséket, nótákat, balladákat. Összeforrott a szivünk, a lelkünk s a nevünk. Nem kérdeztük egymástól, kinek van több meséje, nótája, balladája: a tied az enyim volt, az enyim a tied. Mely nagy reményekkel, mely szép álmakkal jövénk föl ide, ebbe a rengeteg nagy városba, mindketten ismeretlenül, egy láda mesével, nótával, balladával! Te verseket is írtál, Jób. Be szép különösen az, melyben édes anyádat siratod! Még a Szemle is megdicsért. Épp amikor halálos ágyadon fetrengettél. S te fölsóhajtál búsan: dicsérhettek most már! Életet adjatok, életet, ne dicséretet! És megeredt a könny szelid kék szemedből: meg kell halni, meg. Itt kell hagynom ezt a jó asszonyt, aki akkor emelt föl, mikor czudar emberek rosszasága, sorsom sanyarusága belöktek a sárba. Itt kell hagynom kicsi leányomat, az édest!...

Ó de jó az Isten mégis, hogy te temetted el édes anyádat, s nem ő tégedet. A te szived akkor majd megszakadt, az övé bizonyosan megszakad, ha téged ravatalon lát. Sohasem láttam olyan szép öreg asszonyt, mint a te édes anyád volt. Regélik, hogy a legszebb asszony volt Erdély országában. A szerény sorsban is előkelő, nemes. Finom, mint a selyem fátyol. Ha Prielle nagymamát látom karosszékben, a te anyád jut eszembe, Jób. Ajka, szeme mindig mintha nevetne. A hangja lágy, meleg. Ez az egy szava: fiam, egy szép költemény volt, mely átjárta a szívet. Én sohasem tudtam eldönteni, mi volt benne a nagyobb: az ész-e, a szív-e?

Hiszen, ha ez a nagy elme, ez a nagy szív kisérhet vala téged minden utaidban, eladdig, míg kezedet annak a leánynak a kezébe teszi, aki most gyászba borulva sirat! De te kikerültél a nagy világba, Jób, s közös lett sorsod mindazokkal az uri gyerekekkel, akiket, míg gyermekek, nem is lehet képzelni másként, mint bársony ruhában; akiknek arczán mindig égni látod az édes anyai csókot; akiknek a nyakkendőjén meglátszik, hogy azt gyöngéd anyai kéz kötötte izléses csokorba; akik nem tudják, hogy honnét jön a zsebpénz s mikor belesodródnak a nagy világ forgatagába, tehetetlenül, kétségbeesetten vergődnek, megbotlanak minden göröngyben, mit a sanyaru sorsban nevelődött ifju dalolva lép át! S ím egyszerre szomoru változások esnek meg te rajtad. Nemes lényed és nemesi voltod kiérzik a kopott ruha alól is, de hiába, a ruha - kopott. Lever a betegség lábadról, s nincs, aki letörülje homlokodról a lázas verejtéket. Nincs, aki egy csókkal megenyhítse fájdalmadat. A mama meghalt. Szép, felséges szép költeményt írtál róla, de a mama nem tud erről semmit: a mama alszik a galambfalvi kriptában s a te sóhajtásod nem hallszik el hozzá.

És akkor mi történt? Akkor történt egy gyönyörü költemény, melyhez hasonlatost te sem írtál és nem írt sok nagy poéta. Fetrengvén ágyadban, a ház előtt megállott egy hintó. Abból a hintóból kiszállott egy falusi leány. Bement a te szobádba S elnyomván megindulását, szinte ridegen, katonásan, mondta: »Maga itt elpusztul, Jób. Jőjjön velem falura.«

S ámbátor prüderiás kisasszonyok könnyen elájulhatnak azon, amit mondandó vagyok, de hát én úgy írom, ahogy volt: »...és segíté vala felöltöztetni a nemes szívü leányzó az istentől, emberektől elhagyott, nehéz betegségben, nagy sanyaruságban sinylődő Jóbot s kivezetvén, felülteté hintajára és vitte vala haza az apjának a házába, hol lefektették őt puha ágyba s dajkálák szeretettel. S mikoron felépüle nagy nehéz betegségéből a szegény ifjú, mondá a leányzónak: te láttál engem nagy testi nyomorúságomban; te dajkáltál, ápoltál, mint egy gyermeket; te visszaadtál engem az életnek: aranyozd meg egész életemet, - s hozzátevé a mesemondó mosolyogva: ásó, kapa s a nagyharang válaszszon el minket.«

Az ablakon beragyogott a napsugár s ennek káprázatos fényében ott lebegett két szál virág összeölelkezve. Mint a népballadában.

Hivságos dicsőség vágya, gyermekkori álmok nem zavartak többé téged, Jób. Ott Kolozsvárt töltögetted ki a rubrikákat a többi vasutasok között. Otthon pedig, ha hazatértél, öleléssel, csókkal várt egy jóságos asszony, édes gügyögéssel egy kicsi leányka, Éva. S lantodat ha levetted a szegről, csak nekik daloltál, egyedül nekik.

De mégsem úgy volt egészen. Írtál egyebet is, nem csupán verset. Gyanus szemmel néztek felülről: nemcsak poéta ez az ember, de ujságiró is. Hiszen majd segítünk rajta! Egyenest Zágrábba akartak áthelyezni. Kolozsvárról Zágrábba! - Ugyan uram, - mondom egy nagy urnak, - mit akarnak ezzel a székely fiuval Zágrábban, hisz egy kukkot sem tud németül! - Nem küldtek Zágrábba, küldtek Debreczenbe. Onnét kergetett vissza rossz tüdőd a Székelyföld fenyvesei közé. Az édes anyaföldre. Ahol annyit hallgattad a mesélő, nótázó legényeket, leányokat!...

Fenyves-erdő balzsamos illata, székely leányok meséje, nótája, annak a hőslelkü asszonynak ölelése, kis leányodnak csókja, mind nem tudtak megtartani és eltemettek azon a napon, melyen elsuhanni láttalak téged... Tudom jól, tudom, miért jelentél meg nekem. Búcsuzni jöttél, Jób. Búcsuzni és meghagyni nekem: írjad, írjad a meséket, öreg, mert az élet oly rövid, oly szörnyü rövid... Látod, én nekem már mennem is kell...

Felvidul a szívem, ha öreg embert s öreg asszonyt látok, amint kart karba öltve szép csöndesen sétálnak az utczán. Mellettük el-elsuhannak szép fiatal párok, boldogan, szerelmesen simulva egymáshoz s mosolyognak az öregek szeliden: csak fussatok, fussatok, majd megcsöndesedtek.

Isten, ki belát a szivekbe, tanuságot tehet mellettük, hogy az ő szivükben nem támad irigység, amint meg-megállnak s hosszan néznek egy-egy fiatal pár után. Mindkettejüknek egy a gondolata: csak fussatok, fussatok, mennyit kell futnatok, míg utólértek minket!

S tovább mennek, mendegélnek. És látnak öreg urakat, öreg asszonyokat, kik magányosan, szomoruan tipegnek az utczán. Ezeket szánják, sajnálják erősen. Mennyire szeretheti őket az Isten, hogy együtt értek késő öregséget! Milyen szomoru lehet az öregsége azoknak, kik nem részesülhettek Istennek különös kegyelmében; akik futottak, fáradtak, szorgalmas méhként gyüjtögettek, hogy gond nélkül tölthessék az élet alkonyát s ím, bús elhagyatottságban várják: mikor szólítja magához az Úr.

Ó szép, szép az ezüst-hajas öregség, de csak úgy szép, ha férj s feleség, kiknek lelkét szeretet és gond összeforrasztotta: együtt érheti meg!

Megható versenyre kelnek gyöngédségben, apró figyelmességben. Szellő ha lebben, megrettenve néznek egymásra: nem fázol, édes öregem? Nyomban kitünik, hogy egyik se fázik, miközben előszednek plédet, meleg kabátot, sipkát, s úgy bepólyázzák egymást, hogy csak a szemük látszik.

Öreg pár ember tesz-vesz, tipeg-topog reggeltől napestig az udvarunkon. Egyszerü jámbor emberek: gyermek- és ifju-koruk nehéz munkában telék el, nehéz munkában értek késő öregséget. Hetven esztendő nyomja vállát öreg embernek, öreg asszonynak s ím dolgoznak ma is, kora reggeltől késő estelig. Az öreg ember kaszál forró nap hevében; este, reggel öntözi a szárazságban megtikkadott földet; nyesegeti a fákat, irtja a gyomot: nincs pihenése egész nap. Az öreg asszony lejár Budára - mosni. Hajnalban megy el, késő este jő haza. De sohasem egyedül... Az öreg ember, mikor mi fiatalok fáradtan a munkától, bágyadtan a nap melegétől, álomra hajtjuk fejünket: elindul szépen a magas hegy tetejéről, lebotorkál a meredek, göröngyös uton s megkeresvén az öreg asszonyt, együtt botorkálnak haza a sötétben.

Megesik a szívem rajtuk, ha látom, hogy még mindig hullajtják a véres verejtéket - a mindennapi kenyérért. Pénzük van a takarékban, de nem mernek még hozzá nyulni. Ki tudja, hátha még sokáig, nagyon sokáig élnek s éppen akkor nem lesz pénzecskéjük, mikor meglepi a nagy gyöngeség, erőtlenség, talán a betegség. Majd, majd, ha nagyon megöregednek.

És az öreg ember olyan buzgón serénykedik a gazdája kertjében, úgy megizzad, s olyan pontosan elmegy minden este az öreg asszony után, hogy, istenemre, példát vehetne tőle sok, nagyon sok fiatal férj.

Ölelésnek, csóknak vége, nagyon régen vége, de, édes istenem, ez az ő szívüket meg nem keseríti. Egy kicsi jó meleg leves, egy pohár borocska, mit az öreg asszony reszkető kézzel tesz az asztalra, biztatván: egyék, igyék, öregem, s a megnyugvás, hogy megint eltelék egy nap szépen, baj nélkül, betegség nélkül: ezekben a nagyon közönséges dolgokban összeölelkezik a lelkök, fölmelegedik a szivök, s bizony nem siratják vissza a szép ifjuságot.

Szebb, szebb az öregség. Ma százszorta erősebben ragaszkodnak egymáshoz, mint régen, mikor az asszonynak kellett néha a férje után menni, kérve, könyörögve: jere haza! Akkor az asszony mehetett a világ végére munkába, a férj nem ment utána. Majd haza jön magától. Mind a ketten érezték, hogy külön-külön, egymás nélkül is megtudnak élni; most fogyván testüknek ereje, mindennap erősebb a ragaszkodás, az egymásért aggódó gyöngéd szeretet. Látnád őket, amint haza érkeznek ketten! Ragyog az arczuk, a szemük, hogy ismét együtt lehetnek, együtt költhetik el a hirtelen készült vacsorát.

Látván napról-napra ez öreg pár embert, nemhogy félnék az öregségtől, de szinte megirigylem öregségüket. Ők eljutottak odáig: én eljutok-e vajjon, mi eljutunk-e? Látván ez öreg pár embert, egy másik öreg párra gondolok, mely messze, messze innét, erdős hegyek aljában, kicsi faluban éldegél, egész nap ott tipegnek ők is az udvaron s együtt küldik sóhajtásukat felénk: jertek már, jertek!

Ha én is, ha te is, ilyen szép öregséget érhetnénk, Istenem! Ezer baj, gond, gyötrelmes napok, éjek, miket át kell élni, szenvedni addig: mind nem ijesztenek meg engem, ezek nélkül tán nem is lenne édes, kivánatos az öregség. Csak az élet derekán ne törni le! Ha megroskad vállad a munka terhe alatt, ne csüggedj, - inkább küzdeni, inkább megjárni a szenvedések Golgotháját, mint meghalni az élet derekán, kidülni pályád fele utján, talán legszebb terveidnek közepette!

Meglehet, könnyen meglehet, hogy elérkezünk az ezüst-hajas, csöndes öregségbe, s szívünknek keserüséget okoz a leszámolás. Munkakedvünk, önbizodalmunk sok mindenbe fogott s erőnk gyenge volt, hogy mindazt, min lelkesedve csüggtünk, végrehajtsa. Úgy kell lenni, hogy öreg napjainkra valamennyien csöndes, mosolygó filozofusokká leszünk; elménk, szívünk nem háborog amiatt, hogy e világon való utaztunkban nem egyszer épp akkor esett ki kocsink kereke, mikor egy arasznyira valánk a czéltól...

Ereinkben lassan, vékony sugárban csörgedez a vér s ezt bölcsen rendelé így az Isten. Kicsi dolgok nem bántanak, nagy dolgok nem hoznak indulatba s lefektünkben, felkeltünkben dicsérjük Istent, ki megnyujtotta életünket; ki meghagyott erőnkből annyit, hogy tipeghetünk egy kicsi udvarban; tudunk örülni a felkelő, a lealkonyodó napnak s tudunk meghalni keserüség nélkül, mert eleget éltünk...

Nemcsak testünket, szívünket is csak az öregkor érlelheti meg a halálra! Érzem, hogy a halálnak, melytől ma borzadok, akkor majd mosolyogva nézek a szemébe. Most perbe szállanék vele, talán el is hitetném magammal s el akarnám hitetni a halállal is, hogy nagy dolgokat tudnék cselekedni, nagy dolgokat, melyeket senki más rajtam kívül nem végezhet el... Hetven esztendővel a vállamon bizony nem ámítanám magamat, nem senkit, a halált sem. Mondanám neki:

Künn voltam a pusztán s megszerettem. Szomoru, méla csöndje megejtette szívemet. Nem értem, mi történt velem. Gyermekkori szerelmem, az erdő, a sűrű, rejtelmes erdő képe mintha halaványodnék, új szerelem vet árnyékot reá: a puszta szerelme.

Szégyenlem megvallani, most láttam először pusztát. A végtelen rónát szomorkodó kútágasaival, ringó kalásztengerével. A végtelen rónát, melynek fáradtan dől keblére a lángvörösen égő nap, mintha mondaná: még egy csókot, hosszat, édeset, lángolót s hadd szenderülök el puha kebleden.

Ameddig szemem ellát: ez nekem új világ. Világ, melyet csak nótákból ismerék, s mely ím csak most válik igazán széppé, színről színre látván.

Ez, amit látok: ez az édes anyaföld, ez a haza. Érzem, hogy testemnek, lelkemnek itt a gyökere. A nagy város palotáival: fényes, ragyogó börtön. Ahol minden ember kénytelenségből él s nem jó kedvéből. Ahol hiába születtél, hiába nevelkedtél, ez nem az a haza, hová visszasír a szíved, ha sorsod innét messze vet.

Sohasem fog hiányozni nekem, hogy nem városban születtem, nem az aszfalton növekedtem: halálomig hiányoznék a falu, a mező, az aratók nótája, a fonókák tündér-meséje; hiányoznék a föld, a buzatermő, a rét, harmatos füvével, illatos széna boglyáival...

Hallom a kaszák pengését, gulya, ménes kolompját. Kedvet kapok, erős kedvet, hogy megfogjam a kasza nyelét, beálljak a sorba s vágjam a füvet, mint azok a tagbaszakadt, lesült arczu emberek. Már kezemben is a kasza, neki huzakodom s dűl a fű, verődik a rend. Olyan jól esik a kaszások dicsérete, mint a gyermeknek, ha hiba nélkül mondja föl a leczkéjét.

Más ember vagyok, aki tegnap. Tegnap még asztal fölött görnyedeztem, rakván betüt betü után, vetve sort sor után, keresve a szót, a megfelelőt, a frázist, a szebbet, a tetszetősebbet, - ma meg itt vagyok a végtelen rónaság közepében, s nagy kedvem telik abban, hogy... hogy is mondja a nóta?

Fejem fölött vijjongva repül el a bibicz-madár, nem tudom: nevet-e rajtam, vagy meg van elégedve remeklésemmel. Erős vágy kap meg: itt maradni s hullajtani verejtékemet az anyaföldre. Im, bizonyos, hogy ezt jól csinálom. Nincs borbély, aki becsületesebben megborotválja a tüskés arczot, mint én ezt a földet. Nem kritizálják a munkámat. Nem hallom az egyiktől: ej de jó a mai tárczád! - A másiktól: a mai tárcza egy kicsit gyönge! Nem hallok hazug dicséretet, nem szőrös szívü, malicziózus megjegyzéseket. És lám mindenből, amit az iskolában tanultam: feledtem valamit; abból, amit tőled tanultam, édes jó öreg apám, nem feledtem semmit.

Ne mosolyogjatok, a kaszálást is meg kell tanulni. A parasztok közt sem tud valamennyi. S másként kaszál a székely, másként a magyar. A székely nem hajlítja meg a derekát: ő a karjával kaszál s nem lódul utána egész teste. A kaszája is más. Csak egy kampó van a kasza nyelére applikálva, hogy csaknem másfél olyan széles rendet vághat, mint a pusztai magyar. Ennek a kaszája nyelén, mely rövidebb is, két kampó van: egy a közepén, egy a végén. Ezt a kettőt fogja és úgy kaszál. Keskenyebb rendet vág s felületesebb a munkája. A magyarázat egyszerü: módosabb a székelynél, nincs rászorulva, hogy a füvet leborotválja.

Messziről látva, azt hinnéd, néma a puszta, mint a temető. Ám most eleven, hangos hajnaltól - estélig. Pitymallatkor harangzúgásra ébredek. Nem a templomok harangzúgása ez, - a messzi távolban ha látsz egy tornyot fehérleni, - a gulya, a ménes eregél ki a pusztára. Édesen, mélán szóló csengők, mély hangon kolompoló harangok zürzavaros zenéje száll be a nyitott ablakon, mint mikor a városban egyszerre húznak meg minden harangot. De tovább hallgatván e különös zenét, lassankint harmonikussá lészen, édes, altató zenévé.

Ez ébreszt föl a pusztán, ez ringat álomba is. Kellemes bágyadtság zsong egész valódon. S mikor ez a muzsika is elnémul, egész fenségében reád borul a puszta méla csöndje. Ez az abszolut csönd. A puszta, az elébb hangos puszta, egy nagy temető, hol minden csillagos est - halottak estéje.

Testem, lelkem fürdik a kéjben. Nem bánt a gondolat, hogy az a föld, mely előttem elterül, a telekkönyvben nem az én nevem, de a Koburg herczegé után van bejegyezve. Ő talán nem is tudja, mije van. Ő talán nem is látta e földet soha. Nem érezte, nem szívta a frissen vágott fű illatát soha.

Bolyongván a pesti temetőkertben, lelkem sorra látogatja kedves halottjait. Olyan messze porladoznak s olyan sokan vannak! Elfárad a lelkem feleutján s felsóhajt csüggedten: nem, nem érek el valamennyihez! Aztán mintha új erőre kapna, gyors szárnyalással hasít át a levegő égen s repül erdőkön, mezőkön, folyóvizeken keresztül s lankadtan száll le egy sírhalomra.

Hallom a trombitaszót, a dobpergést: ím, rázendít a katonabanda, jőnek a székely bakák rettentő porosan és rettentő mélabúsan. (Egy jó puskalövésnyire van a falujok, de mindig keseregnek, eszi szivüket a »honvágy«.) S jönnek hátul a tiszturak lóháton. Messziről kiemelkedik az ezredes, ez a széles mellü óriás s vélnéd: zászló lobog, amint a szellő meg-meglengeti szép fehér szakállát. Ihol, már az öreg kollégium elé kanyarodott az ezred, a tiszturak mosolyogva néznek össze: az ezredes úr leszáll szürke lováról, kardjával a tiszturak felé suhint s délczegen, fütyörészve lép be a kollégium kapuján.

Nincs nap, hogy ide be ne térjen. Kikönyököl a folyosó ablakán s katonához nem illő türelemmel várja, míg a kálvinista templomban delet harangoznak és ömlik ki a klasszisokból a diáksereg, lármásan és szörnyü éhesen.

- Ezredes bácsi! - üdvözlik messziről a kicsi diákok. És szaladnak hozzá lihegve, adnak neki katonás parolát s állnak előtte, mint a czövek, egyenesen.

- Na, gyerekek, tanultatok-e ma sokat? Hol van Biró Pista? Áristomba került? Hát te Tamó Gyuri, megvetted-e a könyvet?

Száz kérdése van az ezredesnek, nevéről ismeri a diákokat, az ő kicsi katonáit. Az egyiket megczirogatja, a másiknak a vállára üt, azt megdorgálja, mert kóczos (csak légy katona, majd megtudod, mi a fésü!), ezt megdicséri, mert tegnap hiányzott két gombja, ma egy sem. - Te varrtad fel? Na lám, így is kell.

És csusztat a kezébe ennek is, annak is egy pár krajczárt. Annyi az éhes arczu gyerek!

Egyébként ő is a deák-menázsin nőtt fel. Egy tányér leves, egy szelet főtt hus. Este, reggel kenyér, egy kicsi turó, egy kicsi szalonna. Ha volt. Sokszor az sem volt. Csodálattal néznek föl rá nagy és kis diákok. Itt nőtt fel ez a puhaszívü óriás s lám a karja aczél: tiz németet ütne le egy csapásra, mondják a diákok.

- Ütött is, - dicsekednek a fiuk. És legendakör kerekedik alakja körül, bár látják mindennap: a kollégiumban, az utczán s a réten. - Ihol a mi ezredesünk! - s köszöntik szeretettel.

Csak ütne ki már forradalom! Csak még egyszer! Hogy mennének mind az ezredes után, tüzön vizen át. A pokolba is.

Látnád egy nap a kollégium udvarát, mikor özönlik ki a diáksereg s nincs ott az ezredes. Mind megütődve néznek össze, s a vidám lárma szomoru mormolássá válik. Vajjon hol van? Talán beteg? Gyerünk a kaszárnyába, kérdjük meg. És ott kullognak a kaszárnya körül s megkérdeznek minden bakát: hol az ezredes?

Emlékszem, hogy ez a nap nagyon szomoru nap volt. Gyermekszívünk úgy hozzátapadt ehhez a kolosszushoz, hogy megreszketett bele, ha hírét hozták, hogy a kolosszus - ágyba dőlt. Mint a szerelmes ifjut a leányhoz, ezt a hatalmas embert is ellenállhatatlan delejesség vonta az öreg épülethez, a diákseregre meg valami megmagyarázhatatlan szomoruság nehezedett, ha üres volt a folyosó ablaka. Még most is megcsendül szívemben a szomoru hang: nincs itt az ezredes, nincs...

És most félek folytatni az irásomat, mert valaki rámondja: mese, mese, bájos mese és elmosolyodik fölötte.

Pedig az úgy volt, emberek, hogy egyszer egy nagy diák képéből kikelve rohant be a városból, ott a kollégium udvarán elordította magát: Meghalt az ezredes! És tele lett az udvar kicsi és nagy diákokkal s mintha egyszerre nehéz, fekete felleg borult volna arra a darabocska égre, mely a kollégium fölött lebegett az elébb még ragyogó pompában, és lecsapott volna közéjük Istennek haragja: reszketve, némán állottak meg, aztán kitört kicsi szívükből a fájdalom, megeredt szemükből a könny zápora s keserves sírásuk, tudom, felhatott a magas egekig.

S elkeseredett a gyerekek szíve erősen. Ki vezeti majd őket - a németre? Jöttek a professzorok idegesen, izgatottan és bánatosan.

- Csillapodjatok, gyerekek. Beteg volt a szegény ezredes. Nem bírta tovább a kínokat. Azért ölte meg magát.

Beszélhettek: még a czellisták sem hittek nekik. Mintha hallanám most is, hogy belesüvített egy urficska selypes, vékony hangja:

- Fiuk az erdőbe, virágért! - csendült végig az udvaron egy nagy diák vezényszava. Utánam!

S állottak szépen rendbe, katonásan és vonultak végig az utczán, emelt fővel, ahogy ő szerette, de bánatosan, kisírt szemekkel.

S kötvén koszorut sokat, de sokat, várták, míg elvonul a gyászmenet a kollégium kapuja előtt.

Már hallik a gyászinduló, ím bekanyarodik a bús menet eleje az utczába. Lassu, bágyadt menéssel lépnek a székely bakák s feketéllik utánuk a halottas kocsi, halottas kocsi után szomoruan lépdegél az ezredes szürkéje s amint a kollégium kapuja elé ér: megáll egy pillanatra, fejét a kapu felé fordítja. Végig zúg a kollégium udvarán: a szürke megállott! S erre elpityerednek mind a diákok, sírva mondják egymásnak: halljátok, a szürke megállott! Szegény szürke, nem száll le többé rólad a gazdád!

Szomoruan biztatják a tisztek a szürkét: indulj, szürke, indulj. S most is összenéznek, de nem mosolyognak: könynyel telik meg a szemük.

Aztán elléptet az ezred s kilép nyomába a diáksereg. Elől a kicsikék, utánok a nagyok. Nagy koszorukat czipelnek, ketten is fognak egyet, hárman is. Nem néznek jobbra, balra, nem vihognak, mint mikor helyi nagyságok temetésére vezetik ki. Asszonyok, leányok törülgetik a szemüket, kihajolván az ablakba, könnyet hullatnak az ezredesért és látván a búsan lépdegélő fiukat, szánják, siratják őket is: szegény diákok!

S múlnak az évek, nagy diákok lesznek a kicsikből, jönnek újak, kik sohasem látták az ezredest, de emlékét öröklik. Régi kedves tanulóhelyüktől elválnak mind. Küküllő partja, Budvár alja, a fűzfaberek nem csendül meg többet a diákok leczkét hadaró hangjától: mind a temetőbe jár tanulni, sétálva föl s alá a temető útján, meg-megpihenvén az ezredes sírján.

Ez mindig tele van virággal. Erről a sírról, meg arról is lecsippentnek egy-két szálat a diákok, s ráhintik arra az egy sírra. Úgy tetszik, mintha a magasságos égből feddő tekintettel nézne le rájuk az ezredes: fiuk, fiuk, mi dolog ez? Virágot loptok nekem! De ott röpkednek körötte az angyalkák is s ezek mosolyogva biztatják a fiukat:

Könnyen megcsalhatnálak titeket mind, kik ez irásomat olvassátok s kezdeném azon, hogy nagyapának irnám nagyapót. Ti aztán elképzelnétek egy fehérszakállu öreg urat, ki egész nap ott ül a régi udvarház tornáczán, öblös karosszékben, bodor füstöket eregetvén czimeres, hosszuszáru tajtékpipából.

De ugyan minek csalnálak meg titeket? Nagyapó öreg szántó-vető ember, aki esztendők óta készülődik a meghalásra s minden este felfohászkodik a jó Istenhez: Uram, csak addig hosszabbítsd hátralehető napjaimat, míg meglátom a pesti unokáimat s aztán nyugodtan fekszem koporsómba!

Ha Isten szereti nagyapót - s hogyne szeretné, mikor az ő dicséretében öregedett meg, - úgy-e meghosszabbítja a nagyapó napjait? Hátha még hallanátok az öreg asszony fohászkodásait!

Este, ha lefekszenek, nem jő álom szemükre, mind a pesti unokák után sóhajtoznak.

- Én minden éjen látom őket. Ha leteszem a fejemet s elszenderülök, a jó Isten elküldi nekem mind az öt unokát.

- Nekem is háromszor elküldötte... De ez mindig úgy volt, feleség, hogy egy-két szempillantásig szaladgáltak az udvaron; még emlékszem jól, az egyik kiáltotta is: szaladjon maga is, nagyapó, én meg mondtam: ó, lelkem gyermekeim, szaladnék szivesen veletek, de nem tudok...

- Hogy mi történt... Az történt, hogy csak szétrebbentek, mint a megriogatott csibék s úgy eltüntek, mintha a föld nyelte volna el.

- Én is sokszor láttam úgy, hogy csak ide röppentek, mint valami madárkák, aztán huss! elröppentek. De egyszer itt maradtak sokáig, adtam nekik frissen fejt tejet, lágy kenyeret! Jaj, hogy ettek, a szívemről szakadtak! Kérdeztem tőlük: megéheztetek, úgy-e, lelkem gyermekeim?

- Azt mondta a legnagyobb: Bizony meg, édes nagymamám, mert gyalog jöttünk ide Pestről.

- Az lehetetlen, mondtam én. De a többiek is mind erősítették, hogy ők gyalog jöttek. - Hát ez a kicsike is? - kérdeztem én. Akkora volt a lelkem, hogy alig látszott ki a földből. - Ó, őt a hátunkon hoztuk, - mondták a nagyok. - Jaj, Istenem, Istenem, mondtam én, hogy tudott elereszteni az anyátok s az apátok ilyen messze földre!

De már ami ezután szép sorjában következik, nem álom, csupa eleven valóság. Telegrammos irás jelenti, hogy jönnek a pesti unokák, mind az öten. Jön a mama is, az apa is. A »menyemasszony« s a »pesti fiunk«. Egész nap a kezükben szorongatják az irást, babusgatnak benne s közben százszor kimennek az útra, ott tipegnek, topognak, neki pirult arczczal lesik, mikor fordulnak be a kocsik. Mert annyian jönnek, hála legyen a jó Istennek, hogy három kocsit kellett elejbök meg a sok czókmókért küldeni. S mikor már közeledik a megérkezés pillanata, valami sajgó szorongás szállja meg az öregek szívét. Rég takargatott kérdések újhodnak meg az egyszerü emberek szívében: hátha megütődnek rajtuk, az egyszerü falusi embereken, a pesti unokák? Hirtelen mintha elkomorodnának az öregek, hosszan néznek egymás szemébe, nem szólnak egy szót sem, de eltalálják egymás gondolatát. De mintha mondanák: egyszerük vagyunk, de a szívünk jó. Még a madárnak sem vétettünk soha. Mi nem! S hirtelen földerül az arczuk és most csak egyet gondolnak, egyet éreznek: legyenek idegenek hozzánk, csak lássuk őket egyszer az életben!

Hallga, hallga, már hallik a Szellő csengője. Ihol befordulnak a kocsik egymásután. Nagy zajjal, zakatolással, csengéssel, melylyel összekeveredik egy csukorék gyerek lármája, jőnek a pestiek, mint valami lakodalmas nép. Már az öregekhez verődik egy erős, csengő gyermekhang: mamám, nézd, a nagyapó! S csendül utána egy másik gyermekhang: s a nannyó! Apa, mama lefogják a gyerekeket, nehogy kiugorjanak a kocsiból szertelen nagy izgalmukban.

- Jertek, jertek, aranylábu csirkéim, rebegik az öregek s ölelésre nyilik reszkető karuk.

Szemem megtelik könynyel, mi történik köröttem, nem tudom. Csak érzem, hogy a pesti unokák az öregek nyakába csimpajkodnak s ölelik, csókolják. Czirókálják-morókálják a »vén huszár« napbarnította arczát, aztán kézen fogják nagyapót, nannyót s mindjárt vezetnék a kertbe.

Nagyot néz nagyapó s kérdi az unokáktól: miféle mesterség légyen az, édes gyermekeim?

Hárman magyarázzák egyszerre: Jaj, édes nagyapó, Pesten minden házban van egy szörnyü goromba bácsi. Ha kimegyünk a gangra s hangosabban beszélünk, mindjárt felkiabál: menjünk be, ne lármázzunk. Ne adj Isten, - nagyképüsködik a kis leány - hogy az udvaron végig szaladjunk. Ha csunya idő van, mindig bent a gyerekszobában. Ha szép idő van: föl kell szépen öltözni s úgy sétálunk az utczán. - De mennyi kocsi szalad ott, nagyapó! - vág közbe egyik fiu. Ezer szeme legyen az embernek, hogy el ne gázolják.

- Ó lelkem, rab-madárkáim, sopánkodik az öreg asszony. Nem hiába fehér az arczotok, mint a fehérített vászon.

De már ekkor öt pohár frissen fejt tej jelenik meg mesés hirtelenséggel. Úgy kell lenni, hogy nagymamának láttatlan varázsvesszeje van, azzal megsuhintá a földet s fakadott egyszerre öt tejforrás. Csodálatos mód tovább röppennek a kiszabadult »rab madárkák« a házmester tárgyalásától s nagyokat nyelvén, himnuszt zengenek a tejről, melyhez hasonlatos édeset (édesebb a Kugler-czukorkáknál) nem ittak soha.

Övék egyszerre az egész világ, még azon is túl egy sánta araszszal. Im ott állanak egy tágas udvar közepén; ím előttük terül el egy hosszu, széles kert, tele fával, virággal és százmértföldre tőlük a - házmester.

S most látnátok, mint ragyog az arcza a két öreg embernek. Lopva egymásra tekintenek s látom, mit beszél könnyes szemük.

Ti, kiket Isten különös kegyelmében részesített s élhettek a nagy városban, jólétben, nehéz munka nélkül, szemetek előtt nőnek fel gyermekeitek, szemetek láttára kelnek szárnyra s a ti szárnyatoknak védelme alatt rakják meg fészküket is: nézzetek be nagyapóhoz, ki arczának véres verejtékével öntözte a földnek barázdáit s összekuporgatott forintocskákkal küldé fiait a messze idegenbe: eredjetek, ne legyetek a földnek rabjai, mint én valék, legyetek - urak!

Dicsőséget ha szerez a nép fia: e dicsőség híre alig jut el a havasok aljába nagyapóékhoz. Fészket ha rak, mi öröme benne? Szeretné látni a fészket s hajh, az olyan messze, hogy a gondolat is alig ér oda. Talán - ki tudja - nem lennének-e ők, az egyszerü, jámbor öregek, terhére az úrrá lett fiunak. A menyemasszonynak. A gyerekeknek. Itt a cseléd is tán díszesebben jár. Bizonyára díszesebben, mint ők.

S ím a sok kesergés, tünődés, tépelődés után felragyog fejük felett az ég, s a lemenő nap egy meleg sugárt vet reájuk, mely édesen remegteti meg az öregek szívét. Most, hogy mindaz, miről annyit álmodoztak, s amin annyit keseregtek, eleven valósággá lett, azt hiszik, hogy álmodnak.

Pedig ím ott ülnek az öregek a két akácz alatt s köröttük a pesti unokák. És kerekedik egyszerre hűs szellő s Aranyvirág édesen a keblére simul nagyapónak, s gombolván be a mellényét, roppant komolysággal inti: nagyapó, vegye föl a kabátot, mert meghül.

Nagyapónak ezt még nem mondta senki. Hiszen falun nem szoktak meghülni az emberek.

Nagyapó most már tudja, hogy nem álmodik. Minden, amit lát, hall: csupa eleven valóság.

Átellenben a mi öreg házunkkal van még egy öregebb ház: Istennek a háza. Messze földről ha megjövök kicsi falumba, ennek a tornya dobogtatja meg először szívemet, elémbe mosolyogván, híván, hivogatván: siess, siess, jere haza. S reggel, ha kitekintek az ősi hajlék ablakán, ez a torony köszönt először s köszöntöm én is: jó reggelt, jó reggelt. Némán köszönt elébb, aztán megkondul a kicsi harang: giling, galang, giling, galang. S mintha kérdené szaporán: emlékszel? emlékszel? emlékszel?

Gyermekké tesz a vidám gilingelés, feledem a rengeteg nagy várost örökös zsibvásári zajával, az embereket, kik éj-nap kergetik, lökdösik egymást félre; kik sohasem hallják a maguk lármájától a harangok templomba hívó szavát, édesebbet, szebbet, fenségesebbet minden emberi szónál.

Im, itt csönd van, méla csönd, minden szavadat hallom, édes kicsi templomunk harangja! Hangod mintha égből szállana le s elterülne a házak felett; aztán végigcsendül a réten, visszaverődik a hegyek oldaláról, hogy jobban átjárja szívemet, egész valómat.

Mondják, kicsi harang, hogy érczed megrepedt; hangod, az egykor élesen csengő, megsüketült: mondják, de én nem veszem észre. S ha megkopott? Hát az én hangom csengése hová lett? Arczomról a rózsa hová lett? S hová lettek, merre tüntek annyian, kikkel én a porban játszadoztam; kikkel én a kórusban mester bácsi mellett énekeltem egykor, régen:

Összecseng a nagy s a kis harang s ím megmozdul a falu, üresen maradnak a házak, örege, ifja a templomba tart.

Annyi rossz emberrel vet össze sorsunk, annyi gonosz nyelvvel kell társalkodnunk, hát az Istennel ne társalkodjunk soha? Az egyetlennel, ki véges elmének föl nem érhető magasságban van felettünk s akihez mégis eljut a csüggedő szív fohászkodása?

Ó, hadd hallom újra az égbe szálló éneket »Te benned biztunk elejitől fogva!«

Im, hallom is már. Üde gyermekhangok csendülnek végig s mintha szárnyas angyalkák röpkednének az ónkarikás ablakon beverődő napsugárban. Virágillat száll az ének nyomán, megtelik vele Isten-háza: ez lesz a mennyország, ez, a fényességgel, illattal teljes. Tekintetem révedezve jár, keresi az ismerős arczokat. Hej, de megritkulának! Meggörnyedt öreg anyókák lettek a tűzről pattant ifiasszonyokból, ott üldögélnek a hátulsó padban, kezükben egy-egy szál rozmaring, ájtatosan emelik szemüket a tiszteletes úrra, s Isten bocsásd meg nékik, bólintgatnak a fejükkel, mintha mondanák: úgy van, úgy, - ám valóképpen szundikálnak szegények. De ott vannak elől a legények, a leányok, ott vannak fent a kórusban a gyerekek, mind maga az eleven élet, feslő bimbó, kinyilt virág.

Nézem, vizsgálom az arczukat s keresem, betüzöm rajtuk az én gyermekkorom öregjeit. Egy-kettő van itt még közülök, a többi künn a temetőben porladozik. De, keresvén, megtalálom sorra valamennyit, kit nagy legény fiában, kit a leányában, kit az unokájában. Olyikra ráismerek a hangjáról.

- Ez a vén Balázs fia lesz. Épp olyan bánatosan, mélán vegyül hangja az énekbe.

- Ez a Bálintné leánya. Éppen olyan hosszan kitartja az utolsó szótagot, mint az anyja. Amíg ő végzi az első sort, a második sorig jót pihenhet a mester.

Még rá is néznek néha a hívek: elég volt már, Juliska, elég. Ámbátor vagyunk, akiknek soha sem elég hosszan nyujtja el s gyönyörködve nézünk Juliskára, biztatván szemmel: nyujtsad, Juliska nyujtsad!

Volt idő, ó az valami régen volt, hogy ki tudtam volna nevetni a Juliska énekét. De most itt nekem minden olyan szép, engem most itt minden hang mintha égbe emelne, szárnyakat kapván.

Mert hiába, elmerülhetsz istentagadó tudósoknak könyveiben; meg-megejtheti lelkedet a sátán; magadra erőszakolhatod soktudásodnak, századvégi műveltségednek czinizmusával Isten létének botor tagadását: esztendőknek erőszakos munkáját lerombolja s pehelyként fujja el egy pillanat. Egy pillanat, mely megmérhetetlen gyászba borítja szívedet, avagy viszont végnélkül valónak tetsző örömmel tölti el. Gyászbaborult szíved felnyög: óh Istenem! Örvendező szíved felujjong s ennek is csak ez a szava: óh Istenem!

Önkénytelen belevegyül az én kopott hangom is Istennek zengő dicséretébe. Érzem, hogy nem az vagyok, aki voltam még tegnap is. Lényemnek külső mázát lefujta rólam egy csodás lehellet, együgyü, jámbor hivő lélek vagyok s boldog az én jámborságomban, véghetetlenül boldog. És fölsír a szívem ebben a nagy boldogságban: mért nem maradhattam annak, aminek indultam, szántván, vetvén a földet s imádván az Istent, nem ismervén más hatalmat, csak egyedül az övét! Sivár élet, üres élet, hazugságokkal teljes élet, mért hogy lenyügzöd testemet, lelkemet! Nézd, nézd ezeket az arczokat. Kevés tudással, Istennek félelmével járják végig az életnek útját; Istentől várják a termékenyítő esőt, a buzaérlelő meleg napokat, tőle remélnek enyhületet, ha megsokasodik szívükben a fájdalom, nem keresik idegen ég alatt, idegen emberek között... A földön képzelhető boldogság az övék, mert tudnak hinni Istenben és a földön túl való életben. Nem mérik össze a napot a földdel, a holddal: egyik a másiknál mennyivel nagyobb, nehezebb. Nem nézik a csillagokat egyébnek, mint aminek látszik s mint amire szolgálnak is nekik voltaképpen: a föld világító gyertyácskái a sötét éjben. A nap fölkel és lenyugszik s ha Istennek beláthatatlan bölcsessége egyszer úgy akarja: többé nem kél föl.

A megnyugvás Istennek akaratában: ez boldogságunknak legvilágosabb magyarázatja s életük hosszura nyulásának egyszerü titka. Oktalan gondolatok, reménykedések, törekvések nem rövidítik az amúgy is rövid életet s míg az erejében, nagy eszében, ezer bordából szőtt furfangjában elbizakodott újkori ember mindent, mit elér, egyedül a maga érdemének tulajdonít, ím ez a zekés ember lehajtott fővel suttogja a Miatyánkot s hálát ad az egek Urának, ki megsegélte az ő mezei munkájában s egy kalongya buzával többet adott, mint tavaly.

Ó, a tavaly csak husz termett s az idén huszonegy. A tavaly csak negyven véka buzája volt s az idén negyvenkettő!

Ti, kik a városi élet örömeibe merülve éltek, tudom, megmosolygjátok s el sem hiszitek, amit mondandó vagyok: nincs az a ragyogó fényes, dús javadalmu állás, melyért a kopott papi palástot adnám s ha újra kezdhetném az életet, Istennek szolgái közé állanék. Lehetnek a legszebb gondolataid, szívednek melegségét beleöntheted mindabba, mit írsz; mestere lehetsz az írás müvészetének; hiba nélkül rakhatsz szót szó után; gondolataidnak mondatokba foglalt járása lehet egyenes, mint a kifeszített hur, világos, mint a kristályüveg: ezer írástudó közül egy ha tud úgy elolvasni, amint azt te megírtad. Amin az egyik könnyezik, a másik tán mosolyog, csupán azért, mert nem egyformán olvassák írásodat. De a hang, a hang! Az élő beszéd! Ez mindeneknek a szívéhez talál, ha egyszer igazán szívből eredett. Ami, olvasván, hidegen hágy, nyomtalanul röppent át lelkeden: az élő szó ereje által szívedbe markol s könnyet facsar ki szemedből. Ezért lehet a pap, a jó pap, méltó irigység tárgya a legjobb írónak; kétszeresen az, ki pap és író egy személyben. A legszebb hivatás e földön: vigasztalója a búba merült szíveknek, bátorítója a csüggedőknek, fölemelője a porig alázottaknak.

...Ha még egyszer újra kezdhetném az életet... Badar beszéd. Talán nem is lennék olyan jó pap, mint amilyennek elképzelem itt magam, Istennek a házában... Egy nagyon szép beszédet hallottam: ennyi tán az egész.

A kioszkbeli társaságnak, melynek a dunaparti kávéház előtt májusban még három összetolt asztalra volt szüksége, julius közepén elég volt már egy asztal is. Ekörül is már csak négyen unatkoztak. Tegnap még öten voltak, ma négyen. Az ötödik, a leghívebb a hívek között - eltünt. Eltünt búcsu nélkül, amin különben nem botránkoztak meg. Ismerték már Zágoni Sándor, a fiatal ügyvéd és képviselő szokását: őszszel őt is meg-meglepte a honvágy, de nem mondta senkinek, hová, merre megy, csak sejtették, hogy - haza. Az irodája a fővároshoz kötötte, de nem egyszer árulta el, hogy volna már csak egy pár száz hold földje, fölcsapna parasztnak s mint tréfásan mondogatta: csak Szent Istvánkor zarándokolna fel hazánk szeretett fővárosába. Falun született, falun növekedett s nem tudott átplántálódni az aszfaltba. Visszasírt a szíve a kicsi faluba.

- Meglássátok, - mondotta a négyre csappant társaság egyik tagja - Sándor egyszer végképp itt hagy minket. A parasztvér kitör belőle s ott ragad a falujában.

A harmadik asztalnál egy szép szőke leány ült a mamájával. Jól hallotta, amit Sándorról beszélnek s idegesen tépdeste egy égő piros rózsa szirmait. Aztán hirtelen fölkelt az asztal mellől.

Zágoni Sándor, mialatt róla beszélgettek a kávéház előtt, egyedül hevert a hálókocsiban. Lehunyta szemét, de nem tudott elaludni. Az ő lelke ott volt már a kis vörös cserepes fedelü ősi hajlékban. Mit is keres ő már itt? Mi köti ehhez a kicsi házhoz, mely nem is az övé? Apja, anyja meghalt s az ősi ház lakója egy szegény özvegyasszony.

Egy szegény özvegyasszony... Az ő testvére. Egy egyszerü parasztasszony. Ím, ő úr, előkelő úr, a nővére meg parasztasszony. Valahányszor rágondolt, föllázadott a lelke a nagy igazságtalanság ellen, mely a parasztemberek lányán megesik. A fiuból úr lesz, a lány megmarad parasztnak. S most, hogy ismét erre gondolt, egy bájos leányarcz jelent meg előtte. Annak a szép előkelő leánynak az arcza, aki egyedül köti őt még a gyűlölt nagyvároshoz. Ha ez a lány az övé lesz, mehet-e többet a falujába? Ennek a szépséges szép úri leánynak mondhatja-e: isten veled, megyek haza, meglátogatom az én szegény nénémet. Ő tán mondja: - vigy el engem is. - Ó, édesem, oda! Nem érzenéd ott te jól magadat. Talán dugdosva küld majd pénzt szegény Annának, aki most könnyes szemmel áldja őt s imádkozik érette lefektében, fölkeltében.

Elkergette a kellemetlen gondolatokat. Mit, hogy ő majd szégyelje a szegény Annát? Nem, nem, ne félj Anna, ne félj...

Anna és Sándor közt alig volt két év különbség. Együtt nőttek fel, együtt szaladgáltak erdőn, mezőn és együtt dolgoztak. Mikor az úri gyermeket még alig merik az utcza egyik széléről a másikra ereszteni egyedül, ők már kapáltak, arattak. A falusi nép nem is tudta elképzelni egymás nélkül e két gyermeket s míg Sándor kollégiumban volt, Anna úgy járt az udvaron, az utczán, a mezőn, mint egy árva. Hosszan, sokáig elnézett ama táj felé, ahol a kollégiumot képzelte s sóhajtva hivogatta: Gyere haza, Sándikám!

A szívük össze volt forrva. Nem vették észre, mint távolodnak el egymástól a külsőségekben. Lassan történt az átmenet s mikor a parasztfiu csinos jogászgyerekké serdült, Anna büszke volt rá, szeretettel simogatta a divatos szabásu kabátot s nem jutott eszébe, hogy igazság szerint neki meg úgy kellene öltözni, legalább is úgy, mint a papkisasszonyoknak. Természetesnek találta, hogy az öccséből úr lesz, előkelő úr, ő pedig megmarad parasztasszonynak.

Hát az lett, úr, előkelő, úr. És Anna - szegény özvegyasszony. Úgy tetszett Isten bölcsességének, hogy Annát megszomorítsa. Visszaszorult az apai házba egy csomó gyermekkel. Egy pár holdnyi föld: ez mindene. Ha ő is elhagyná, szívtelenül megtagadná a véréből való vért...

...Ott a kávéház előtt tán épp e pillanatban mondta az a szép leány: mamám, jerünk haza. Fázom.

Csillagok ragyognak az égen, az este oly szép. Anna és Sándor kint ül a tornáczban, nem fogynak ki a beszédből.

- Én pedig tegnap délután még nem is gondoltam az elutazásra. Hanem, tudod, este felé valami erős vágyakozás szállotta meg a szívemet. Látni újra ezt a falut, ezt a házat. És különösen téged, Anna! Ó de jó itt! Úgy szeretnék itt maradni halálig.

- Na, megunnád ezt az életet, hamar. Nyomoruság, nyomoruság és mindig csak nyomoruság. Azok a pestiek nem is sejtik, hogy mi mennyit dolgozunk, kínlódunk.

- Bizony az aratás. Jaj ha tudnád, mint búsulok én, mióta az aratás megkezdődött. Arat már az egész falu, csak én nem. Egy kicsi búzaföldem van az egész őszhatárban s nem kapok egy napszámost, aki learassa. Mind lefoglalják a módos gazdák. Mire én napszámost kapok, elérik ez a kicsi búza és kipattog a szeme. Kenyerem sem lesz!

- De Anna! Hogy lehet ilyen csekélységért búsulni! Ugyan hány vékás az a föld? Úgy-e négy? No lám, lesz rajta húsz véka búzád. Ez az egész. Az ára húsz forint.

- Kevés, kevés, de az enyém, Sándor! Jobban esik a kenyér, mit a magam búzájából sütök.

- Nem is hagyom én tovább ott a búzámat. Holnap nekiállok egyedül s learatom!

- De már azt nem engedem, - pattant föl Zágoni Sándor - hogy most arass, amikor én itt vagyok. Én majd learattatom.

Maga sem tudta, miért, bosszantotta ez a dolog. Rosszul esett, hogy az ő nővére ilyen semmiség miatt évelődik. Húsz forint ára búza miatt. Hisz annyit ő naponkint kiad, azt sem tudja, mire. És íme hiába küldi a pénzt Annának, hiába menti fel az élet gondjai alól. Kesereg, évelődik, hogy annak a kevés búzának kipattog a szeme s húsz véka helyett talán tizenöt vékát kap!

- Amiatt a búza miatt ne keseregj. Aludj jól, Anna. Én lefekszem, egész éjjel nem aludtam.

De hiába feküdt le, csak reggel felé jött álom a szemére. Egész éjjel az kavargott a fejében, ha az a szépséges szép úri leány látta volna őket együtt, hallotta volna a beszédjüket... Nem merte befejezni a gondolatot. Tíz óra felé ébredt fel. Az asztalon ott volt egy pohár tej, egy darab rozskenyér. Ez volt itthon az ő rendes reggelije. Egy pohárban bokréta is volt. Anna erről sohasem feledkezik meg. Hirtelen felöltözött, reggelizett s ment az Anna szobájába. Csak a gyerekek voltak bent, köztük egy tizenhárom éves leány: a kis gazdasszony.

Tudta jól, hol van az a búzaföld. Sietett oda, hogy Annával félbehagyassa az aratást. Haragudott Annára. Ez még sem szép tőle. Mit szólnak a népek, ha látják az ő nővérét aratni, most éppen, amikor ő itt van. A követ úr. A nagyságos követ úr!

Csak mikor a mezőre ért, csillapodott le egy kissé. Meglegyinté a búzatengerből áradó illat, egyszerre föleszmélt, önkéntelen megállott s összekulcsolta a kezét. Oly rég nem volt a mezőn, oly rég nem járt a rozsok között, oly rég nem hallotta az aratók énekét, a pacsirták Istent dicsérő csicsergését! Áradozó szívvel üdvözölte az édes anyaföldet! Nem volt többé a pesti előkelő úr, ismét az a parasztfiu volt, ki sarlóval a kezében halad át a búzaföldeken, vágja a búzát serényen, hullajtja a verejtéket, s úgy örül annak a pár kalongya búzának, mintha színarany volna. Tele volt a határ aratókkal s látván mindenütt a nagy lázas munkát, roppant kedve jött az aratásra.

Vajjon tudna-e még aratni? Önkéntelen a balkezére pillantott, melyen még most is látszott egy vékony forradás. Nem kard sebezte meg, hanem sarló. Alig volt nyolcz éves, mikor először állott bele a búzaföldbe s nyiszálgatta - a búzaszálakat. Egyszerre csak nyissz! jól belevágott a kicsi ujjába. No, meg is tanult aratni.

Haj, mennyit arattak Annával ketten! Versenyeztek, hogy melyik arat több kévét. Anna mindig legyőzte. Az ő keze gyorsabb volt.

Amerre elhaladt, szeretettel köszöntötték az aratók. Meg-megállt, szóba állott velük, megkérdezte, hogy s mint vannak. Meg vannak-e elégedve a terméssel?

Ím, látja már Annát is. Le van hajolva, vágja a búzát egyes egyedül, most meg kiegyenesedik s felnéz az égre. Úgy tetszik Sándornak, hogy Anna panaszosan néz az égre, bizonyosan felsóhajt búsan:

Megszaporázta a lépteit, mikor aztán a búzaföldhöz ért, óvatosan Anna mögé orozkodott s hopp! befogta a szemét.

- Az ám, finom, - nevetett Sándor. - Na mindjárt megdurvítom. Add csak ide a sarlódat.

- De biz akarok! Úgy megkívántam az aratást, Anna, hogy azt ki sem mondhatom.

- Nem neked való az már, szívem. A búzafejek megcsapkodják a kezed hátát, a sarló meg fölsérti a tenyeredet: mit szólnak Pesten, ha feltört tenyérrel mégy vissza?

Arcza kigyúlt az örömtől, hogy újra kezébe foghatta a sarlót. Ledobta a kabátját s nekiállt a búzának. Csodálatos könnyüséggel aratott. Csak úgy omlott le lábáról a búza s szaporán gyűltek a kévék.

Közel és messze megállottak az aratók s mind erre a kicsi földre néztek: az özvegyasszony földjére.

Aztán egyszerre csak azon vették észre magukat, hogy az aratók innét is, onnét is hozzájuk sompolyognak s nagy engedelemkéréssel beállanak a búzaföldbe. Ez is ott hagyja a maga földjét, az is, aratják az Anna búzáját s mire a faluban delet harangoznak, csak a tarló mutatja, hogy itt reggel még búza volt.

Aznap éjjel valami csodaszép álmot látott Zágoni Sándor. Megjelent neki az a szépséges szép leány, s mondta, mellére borulván: jól tudok mindent. Láttam, mit tettél... Ó, ha tudnál engem is úgy szeretni!

Nálunk, a görbe Székelyországban is peng a kasza, de nem búzát vág, hanem füvet. A természet egy kerek hónappal hátrább jár, mint a délibábos rónán s az alföldi gazda már el is költötte a búza árát, mire mi belevágunk a sarlóval.

Mi most, úgy tudjátok meg, szénát csinálunk. Székelyül mondva: takarunk. Fent a havasok közt, emberlakta földektől fél napi járóra, vágjuk a czápszakállas füvet, melyen a kasza úgy tánczol, mint egy berugott ember. De a székely ember még a szalmánál silányabb czápszakállat sem hagyja lábán: kicsi a föld, sok az ember; ha lehetne még a ködből is kenyeret facsarna magának, takarmányt az állatjának.

De azt mondhatom nektek, hogy nincs e földön foglalkozás, mely kivánatosságban mérhető volna az erdőn való szénagyüjtéshez. Ennek a munkának a báját, kedvességét, színarany poézisét ti nem ismeritek. Ameddig a szem ellát: erdő és erdő. Azt hiszed, ennek nincs eleje, vége. Azt hinnéd, hogy a vadak birodalma csupán s ím a föld népe százával, ezerével szállja meg, szénagyüjtő leányok nótája csendül bele a madarak énekébe s kaszapengéstől visszhangzik a rengeteg.

Megnéptelenedtek a faluk, a nép az erdőbe húzódik, mint hajdanában, mikor a tatár elől bujdokolt. Nem is látjuk addig édes falunk tornyát, míg az erdei szénát meg nem csináltuk. Mert lekaszálni könnyü ám a füvet: a kaszás munkáját nem zavarja sem eső, sem szél, sem tikkasztó melegség, de míg a nyers, zöld fűből jó száraz széna lesz! Alig hányod szét a rendet, hogy Isten áldott napja jobban átaljárja égető sugaraival, csak megdörren az ég fejünk felett, a mosolygó égen hirtelen összeszaladnak a fellegek és egy szempillantás alatt csuron víz vagyunk mink is, a széna is.

Mi már csak könnyen vennők az áldást, ami nyakunk közé szakad. Közel a leveles ágakból hevenyészett, szénával befödött kaliba, uczczu, amint megered az eső, szaladunk a kaliba alá. Aki be nem fér, terebélyes bükkfa alá húzódik. Olyiknak oly sűrü ága, levele van, hogy sem eső, sem napfény közte át nem hatol. Igazi ház - az erdőben. Ezt a jó Isten építette, ingyen van, házmester nélkül és nem dűl össze. Legfönnebb meggyúl, ha beleüt a mennykő.

De ez a levegő, ez az illat! A falevelek lehellete, a százféle virágból szőtt szőnyeg illata, s az eperé, mely egy-egy darab földet úgy betakar, mintha vörös selyem abroszszal volna betakarva s az áfonyáé, mely feketéllik, mint a gyászcsokor... s belevegyül mindebbe a száradó széna illata: haj, de édes lehetett az ős-ember élete!

Ti azt el sem hinnétek, hogyan élünk itt mi. Hatalmas tüzeket rakunk a kaliba előtt s letelepedvén a tűz köré, hosszu fanyárson pirítjuk a szalonnát. Kukoriczalisztből főzünk rengeteg nagy puliszkákat, s ezt esszük tejjel, túróval. Ez az ebéd. Ez a vacsora. S meg nem unjuk. Szánakozó szívvel gondolunk czivilizált embertársainkra, kik előkelő szállókban gorombáskodnak a pinczérekkel, s kik egész nyáron át csak azért esznek, hogy a következő nyáron Karlsbadba menjenek. Lám, itt nekünk minden ízlik. Talán még a csizmatalp is ízlenék. Mi itt oly édesen alszunk a széna-derekaljon, hogy ennél édesebben az angyalok sem alhatnak a mennyországban. Mire fölébredünk, már jönnek a faluból a leányok a nagy fazék tejekkel, vajjal s mindenféle elemózsiával. Hajnalban indulnak el a faluból s még a harmat föl sem száradott, itt vannak hangos énekszóval. Pedig gyalogoltak jó négy órát. Addig már a kaszások is levágtak jó darabot a fűből. Hosszan, kanyargósan nyúlnak el a rendek, melyekből az apró nép szapora kézzel szedi ki a köményszálakat. Annyit gyüjtenek parasztebédig, hogy egész esztendőre elég lesz a köménymag. Isten őrizz, hogy a székely ember még köménymagért is boltba menjen. Mert - mondják - mindenünk van, csak pénzünk nincs.

Egyszerre csak hallod, hogy itt is, ott is megcsendül az erdő: hangos rikkantással fogadják a leányokat.

Vállra vetik a kaszát s szép csöndesen a tűzhöz mendegélnek. Ott már párállik a puliszka, s egy pillanat mulva nagy darabokba szeletelve úszik rengeteg nagy tálban, mely színültig van tejjel. Ez az igazi reggeli. Ilyen kell a munkás-embereknek. Nem olyan, mint a kávé, hogy egyet-kettőt ugrasz, s azzal annyi, mintha nem is ettél volna. Mind a tál köré telepedünk s kanalazván isteni jó étvágygyal, közben felpislogatunk az égre és kezdünk jövendölgetni: lesz-e ma eső.

- Eső lesz, - mondja a kicsi Zsiga Áron, - aki punktum ember, de csupa virtus és kurázsi, - mert hát tegnap is fellegbe ment a nap.

- Ez így is lesz, míg Medárdus után a hat hét ki nem telik, - mondja nagyapó s erősen búsítja, hogy az idén csupa veres szénát csinálunk.

Na, az irgalmát, még ezt jól ki sem mondá nagyapó, bumm! rettenetes nagyot dördül az ég valahol a hátunk megett. Úgy felugrunk mind egyszerre, mintha egy generális kiáltott volna ránk: ta-alp-ra!

Fejünk felett az a darabocska ég, amit látunk az égnek támaszkodó hegyek között, e pillanatban még olyan tiszta kék, mintha meg volna borotválva. De ím egyszerre csak minden oldalról előhömpölyögnek a nagy, fekete, nehéz fellegek s szemünk előtt elfeketedik az egész világ. Egy pillanat s azt hisszük, hogy mélységes sötét tömlöcznek a fenekére kerültünk. Egyszerre elhallgatnak a madarak s ijedten repdesnek a fészkükbe. Emberek ordításától zeng az erdő.

S rémesen, mint vezényszó a háboruban, húzódik végig ez a szó: ta-karj!

S villát ragadunk mind. Ez aztán a munka, az izgalmas munka. Néhány percz alatt boglyába verni a száradó szénát. Néhány percz alatt végezni egy napnak rendes, nyugodalmas munkáját. De kerekedik rettentő fergeteg, villánk ágai közt derékon kapja a szénát s elnyargal vele veszettül. A jó Isten, ki meleget és esőt egyaránt küld reánk, csak az tudja, hová viszi szénánkat a felbőszült fergeteg. Hiába, nincs a munkánknak látszatja. Mint ahogy a Déva várát rakó tizenkét kőmives munkáját a gonosz tündérek éjjel mindig elrontották, úgy rontja el a miénket a fergeteg. Elrontja őrületes gyorsasággal. Csak azért rakunk össze egy kis boglyát, hogy a viharmadárnak legyen, amit fekete szárnyára kapjon. Csurog a verejték rólunk s iszonyatos birokra kelünk a fergeteggel. És folytatnók kimerülésig, ha közbe nem szólna az ég.

Az ég pedig úgy szól közbe, hogy: megszakad. Nem bírja a nagy fekete fellegeknek rettenetes tömegét: leejti ránk szörnyü zuhanással. S a mint terhét leejti az ég, özönvíz támad a földön. Azt hiszed, nemcsak az ég szakadt meg, de megindult a föld is. Égszakadás, földindulás...

Az a láthatatlan kéz takar mi helyettünk. Őrülten száguld le a hegyek oldalából köröskörül a megszakadt égnek vize. Sárga, mint a halálra vált ember arcza. S ragadja magával a törmelék faágakat, a csutakokat s egyszerre csak megtelik a szűk völgy a piszkos áradattal, megdagad a kicsi havasi patak, melyből az elébb még kifehérlett a kavics, s pettyes hasát mutogatta a viczkándozó pisztráng.

Lihegve húzódunk meg a hatalmas bükkfák alatt. Azok alatt, melyek dombocskákon állanak s melyeket nem érhet föl az áradat. Félénken húzódunk össze: ki tudja, melyik pillanatban hasít le a fa-oldalán Istennek a haragja... Pokoli játékot űznek a villámok. Ennél szebb és félelmetesebb játékot emberi szem nem láthat. Hanem ezt csak én látom, nagyapó s a többi gazdaember szeme mind a földre szegeződik: ahol Istennek megmérhetetlen, kitanulhatatlan bölcsessége szörnyü nagy pusztulást rendezett.

Az illatos széna pocsékká lett. Amit el nem vitt az áradat, az csupa sár, szenny, tele ág-törmelékkel.

S a míg így kesergünk a pusztuláson, átázva, dideregve, egyszerre csak - lássatok csodát, - az a láthatatlan kéz hirtelen kétfelé választja a fellegeket, eldobálja jobbra, balra, egy pillanat s csak egy könnyü, vékony felhőcske sincs a fejünk felett. Csupa ragyogás, mosolygás az ég. A nap - mintha semmi sem történt volna - lemosolyog reánk, éppen azzal a kedvességgel, mint egy órával elébb, mikor a tűz körül üldögéltünk. Ám hazudnék, ha azt mondanám, hogy valami nagy örömmel üdvözöljük a mosolygását. Mintha csak egyedül ő volna a hibás, olyan keserün, szomoru legyintéssel mondja nagyapó:

Ennekelőtte sok száz esztendővel esett meg ez a történet, ha ugyan megesett, és úgy esett meg, amint Karácsonyfalván mesélik az emberek.

Karácsonyfalva a vén Hargita aljában lapul meg, a kis Homoród partján. Azok közül a faluk közül való, melyeknek havasi levegőjét még nem rontotta meg a vasut füstje s nagy valószinüséggel meg sem is rontja beláthatatlan időkig. Ezek a faluk azok, hol egy-egy történet apáról fiura száll, sok száz esztendőn keresztül, öröklődik, mint a föld.

Igen, Karácsonyfalván ma is mesélik Tamása Márton különös esetét. Tudják, hogy Tamása Márton daliás szép ember volt s ami nem szokott ezzel járni, a legszorgalmasabb szántóvető ember a Homoród mentén. De még egyéb is maradt fenn Tamása Mártonról. Legalább a történetéből úgy tetszik, hogy vallásos volt a bigottságig, babonás az ostobaságig s szerelmes a bolondulásig.

Ragyogó szép tavaszi nap volt és Tamása Márton kint szántott a Háromágu dülőben. Ott röfögött körülötte a sertéscsorda, turkálván a földet, mintha csak segíteni akart volna Tamása Mártonnak a szántásban. De ő talán nem is látta a sertéscsordát. Szeme az ekevason, lelke a faluban járt. Azon gondolkozott, hogy vajjon mit csinál most az ő szépséges szép felesége.

Gondolataiból a pásztorfiu sikoltása verte föl. Lelkendezve szaladott hozzá a fiu, néhány ezüstpénz-darabot csörgetvén a markában. Kipirult képpel kérdezte:

Tamása Márton fogta a feszítő fát, s ásni kezdett vele azon a helyen, ahol a sertések pénzt túrtak ki a földből. Egyszerre csak repedt fazék kongása jelenté, hogy pénz van itt elásva. Még egy feszítés s egy rengeteg nagy korondi fazék fordult ki a földből s tenger pénz folyt szét az ugaron.

- Jaj mennyi pénz, jaj-a-jaj! - kiabált a fiu magánkívül, hogy a sertések röfögve szaladtak össze.

- Ördög adta legénykéje, - rikkantott rá Tamása Márton, - ne sikoltozz, mert még ide csődíted a falut! - s hirtelen haragjában a feszítőfával nyaka közé vágott a fiunak.

Hát a szegény pásztorfiu nem sikoltozott többet. Úgy találta megütni Tamása Márton, hogy abban a szempillantásban szörnyet halt.

Tamása Márton körül forogni kezdett a világ. Íme, megölte ezt a fiut, pedig Isten látja lelkét, hogy csak hozzá legyintett. Most már mitévő legyen. Ha világgá nem megy, halálig tartó tömlöczre vetik. Elfacsarodott a szíve a bús gondolattól, hogy el kell szakadni a feleségétől, szíve szerelmétől.

De közben lázas sietséggel szedte össze a tenger pénzt s aztán sietett haza feleségéhez.

- Feleség, nekem világgá kell mennem. Megöltem a sertéspásztorfiut akaratlanul. Esküdj meg, hogy hét teljes esztendeig vársz reám s addig senkinek a kezedet nem adod.

Keserves könnyhullatás közt esküdött meg az asszony: Nem, lelkem uram, nem, hét teljes esztendeig senkinek a kezemet nem adom.

S elment Tamása Márton világgá. Még a feleségének sem mondta meg, hogy merre megy. Azt meg maga sem tudta, hol lesz megállapodása.

Tamása Márton a Mezőségen állapodott meg. Jó messze volt ez akkor a Székelyföldtől. Aki akkor innét a Mezőségre bujdosott, akkora utat tett, mintha ma elbujdosnék - Amerikába. Ott beszegődött egy oláh gazdához béresnek.

Hiszen nem lett volna rossz dolga, ha mindég nyomába nem jár a búbánat; meg a mennyi oláh fáta volt a faluban. Ezek mind bolondultak a deli szép székely legényért. De Tamása Márton hű maradt a feleségéhez. Hajnaltól késő estig dolgozott, mint a barom, álmatlan éjszakákon pedig sóhajtozott, sírt, mint egy szerelmes legényecske és imádkozott, mint egy pap. Mikor azonban egy kicsit elszenderedett, szörnyü rémlátomások látogatták meg. Hallott ő kakukszót, zür-zavaros muzsikaszót, lónyerítést, kecskemekegést, lúdgágogást s babonás lelke azt hitte, hogy mind ez a túlvilágról jő. Holdvilágos éjjelenként lúdlábu emberek, fekete törpék, fehér szakállu öregek és gonosz tündérek, egyik szebb a másnál, azok a szép »asszonyok«, kikkel annyit ijesztgették gyermekkorában, tánczoltak előtte, s hívták, csalogatták, hogy menjen velük... néha lidérczet látott, aztán utálatos varangyos békákat, melyek nagy szemüket reá meregették.

S még nappal sem volt nyugodalma. Mindegyre forgószél kerekedett, ahol járt, udvaron, mezőn, erdőn, mindenütt. S a forgószéltől félt, mert azt hitte, hogy ebben az ördöngös »szép asszonyok« tánczolnak.

Egyszer aztán, halljátok csak, mi történt. Az történt, hogy míg Tamása Márton az udvaron faragott, hirtelen nagy forgószél kerekedett s úgy muzsikált ez a forgószél, hogy a czigánybanda sem különben. Megmérgelődött Tamása s a fejszéjét szörnyü haraggal a forgószél közé dobta. S mintha látta volna a forgószélben tánczoló, muzsikáló »szép« asszonyokat, rájuk kiáltott:

Na, a forgószél el is tünt egyszeribe, de eltünt ám a fejsze is, mintha a föld nyelte volna el. Tamása Márton szentül hitte, hogy a forgószél vitte el...

Telt, múlt az idő, vége felé járt már a hetedik esztendő is. S amint közeledett a megváltás órája, Tamása Márton egyre nyugtalanabb lett. Vajjon várja-e a felesége? Megtartotta-e az esküjét? Rendben tartotta-e a gazdaságát?

Volt a faluban egy kártyavető czigányasszony, elment ahhoz s kártyát vettetett. Azt vetette ki a czigányasszony, hogy a felesége hű volt hozzá eddig, a gazdaságot is rendben tartotta, de már férjhez készülődik, csak azt várja, hogy leteljék a hét esztendő. Még azt is kivetette, hogy egy magas, barna embernek lesz a felesége.

Esze nélkül szaladt a gazdájához Tamása Márton. Azt mondta: isten áldja meg, gazduram, köszönöm a hozzám való jóságát, megyek haza.

- Jól van, fiam, eredj, - mondá a gazda - de ha ki nem szolgálod a hét esztendőt utolsó napig, egy peták bért sem fizetek.

Tamása Márton székely ember volt s meggondolta a dolgot. Hát ő szégyenszemre hazaállítson egy peták nélkül, mikor a felesége megtartotta a birtokot?

Kitartotta a hét esztendőt utolsó óráig. S akkor elindult. Hej istenem, ez volt az út! Több száz esztendővel ennek előtte, mikor, ha esős idő volt, útját állotta a vándornak minden patak. Hidak, pallók nem voltak. Itt rengeteg mocsár, ott rengeteg sűrü erdő feküdt elejbe. S nem toldhatta a napot az éjszakával, mert minden bokorban zsivány leselkedett. Ő pedig sok szép pénzt szerzett hét esztendő alatt.

- Hiszen csak ráad a hét esztendőre egy pár hetet! - vigasztalta magát Tamása Márton.

Ment, mendegélt Tamása Márton s egyszer épen egy faluban esteledett el. Bement egy gazdaemberhez s szállást kért éjszakára.

Mert akkor még Istené volt a szállás. Nagy volt a vendégszeretet. Az igaz, hogy meg is adták az árát sokszor. Nem egy vendég búcsu nélkül ment el s magával vitte a tejszín ezüst tallérokat a láda fiából. De még az is megesett, hogy nem volt, aki a távozó vendég után nézzen: bevonta a halál pókhálója valamennyinek a szemét, még a szopós gyermekét is.

Tamása Mártont nagy szívességgel fogadta a gazda. Még vacsorához is leültette. Vacsora után tűzhely elé telepedtek s diskuráltak a tűzvilágnál. Közben a gazda szerszámfát, fúrót, kalapácsot, fejszét vett elő s el kezdett fúrni, faragni. Lehet attól diskurálni eleget.

Haj, szerelmes istenem, Tamása Márton majd hanyatt esett szörnyü ijedtében. Nézi, nézi a fejszét, s hát ez az ő faragó fejszéje, melyet a forgószél elvitt! Rajta volt a czifrázat: két tulipán s egy kereszt. Kérdi a gazdát:

De még csak most ijedt meg igazán. Nem a gazda felelt a kérdésére, hanem valaki az ő háta mögött, vékony, sipító hangon:

- Ne azt kérdezd, hogy honnét került ide ez a fejsze, hanem gondolkozz azon, hogy holnap reggel kilencz órára hogy s mint érsz haza!

Visszafordul Tamása Márton s hát egy rettentő csunya vén asszony áll ott, két hosszu fog kilóg a szájából s szörnyen vigyorog reá.

Tamása Márton homlokán kiütött a hideg verejték. Alig tudta hebegni: mért kilencz órára?

- Jaj, édes Jézusom! - kiáltott Tamása Márton s reszketett mint a nyárfalevél. - Hiszen hazáig még három napi járó föld!

S amellett halálos félelem fogta el, hogy ki sem mozdulhat ebből a házból. Szentül hitte, hogy boszorkányos házba került. De hirtelen összeszedte minden erejét, s nagyot ordított, hogy a ház megreszketett belé.

- Hiába erőlködöl, Tamása Márton, úgy sem érsz haza holnap reggelre. Hanem én majd segítek rajtad: hazaviszlek!

- Semmivel, - mondá a vén boszorkány. - Annak, aki hét esztendeig hű volt a feleségéhez, mint te, minden jó lélek adósa.

Tamása Márton magához sem térhetett a nagy álmélkodásból, a vén asszony egy rostát vett elő s mondta:

Egy kicsit szabadkozott Márton, de mégis csak beleült. Mindegy akárhogy, csak idejébe haza érjen.

- Aztán figyelmeztetlek, - mondá az asszony - hogy Istent ne említs, keresztet ne vess, és rólam rosszat ne gondolj.

Abban a szempillantásban a rosta már fent is volt a levegőben. Repült sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben, erdők, mezők, folyóvizek fölött s reggel pontban kilencz órakor leszállott a karácsonyfalvi hegytetőn. Onnét jól be lehetett kiabálni a faluba.

Ihol ni, éppen most indul a násznép Tamása Mártonné udvarából. Elől a násznagyok, a vőfények, utánok egy magas, barna ember, oldalán egy szépséges szép asszony: Tamása Márton felesége.

Összeszedte Tamása Márton minden erejét, s bekiáltott, hogy csendült-bondult belé a hegy, a völgy, a falu:

Meglepődve néztek a lakodalmas népek a hegy felé. Megismerték a Tamása Márton hangját. De Mártont nem látták. Talán csak a fülük csengett?

Eközben Tamása Mártonnak eszébe jutott, hogy annak a vén asszonynak meg sem köszönte istenes nagy jóságát.

Visszafordul s hát Uram teremtőm, kit lát? Egy olyan szép leányt, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem.

- Itt vagyok, én vagyok, - mondá a leány s nézésével úgy megigézte Mártont, hogy nem tudott megmozdulni. Lábai a földbe gyökereztek. Látta, hogy indul a násznép, hogy már közeledik is a templomhoz s nem volt annyi ereje, hogy egyet lépjen.

- Bocsáss el, te drága lélek! - könyörgött Tamása Márton. - Ne lássam saját szemeimmel a feleségem esküvőjét.

A szépséges leány eltünt e pillanatban. Nosza, nekirugaszkodott Tamása Márton, szaladt le a hegyoldalon, mintha szemét vették volna. S kiabálta folyton, torkaszakadtából:

Éppen a templom ajtajánál érte be a nászmenetet. Hisz nem kellett, hogy többet mondja: tartóztasd a hitet, Tamása Mártonné. Ahogy meglátta az asszony az ő hűséges urát, nyakába szökött s sírva borult a kebelére.

Az esküvőből semmi sem lett, de lakodalmat csaptak akkorát, hogy még ma is emlegetik - Karácsonyfalván.

A nyáron, hogy kint bolyongtam a budai hegyek közt, kanyargó ösvény szélén egy sírdombra találtam. Ha jól emlékszem, egy borongós, esős napon, nem találván helyemet sem kint, sem bent, nem tudván, hogy mihez kezdjek, verset is írtam erről a sírdombról, melynek:

A verset elégettem, de a furcsa név: Eduard Schittenhelm megmaradt emlékezetemben. S megelevenedik lassankint az alakja is Eduard Schittenhelmnek, aki »honvéd-artilleriszt« vala 49-ben s itt halt meg két nappal Budavár bevétele előtt. Itt, az út szélén, melyet Gülbaba elcsenevészedett rózsabokrai szegnek. Talán éppen egy rózsabokor tövében. Amikor nyíltak, nyiladoztak a rózsabimbók s vérrózsák festék a magyar földet.

Hosszú, csontos sváb legénynek képzelem én Eduard Schittenhelmet, aki magyarul csak annyit értett: előre! S aki odaállt a szittya legények közé: bevenni Budavárát. Szegény jó sváb fiú! Ő már nem mászhatta meg Budavár falát; nem látta lobogni diadalmasan a magyar zászlót Budavár fokán: messze, messze, a vártól, a gyalogösvény szélén, lábáról leterítette egy golyó, talán kettő. A fejfán csak ennyi áll: elesett.

Különben ne gondoljátok, hogy én Eduard Schittenhelmet, itt a sírja fölött, többnek képzelem, mint ami lehetett. Közönséges sváb legény volt bizonyosan, akinek a haza fogalma abban a kicsi házban zsugorodott össze, mely ott fehérlett valahol a hegyoldalon, s a ház körül egy hold szőlő, a szőlő közt néhány szál cseresznye-, szilva- és baraczkfa. Ez volt az ő hazája, ezt védte ő. Elég, ha fölmászik a szittya fiukkal Budavár ormára, meg van védve az ő házacskája is s békével kapálhat tovább a szőlőjében. Végre is, ha minden ember megvédi a házát, meg van védve a haza is.

Hát én azt honnét tudjam, hogy kinek a kezére került az Eduard Schittenhelm honvéd-artilleriszt háza, szőlője. Meglehet könnyen, nem is volt sem háza, sem szőlője, de látta, hogy minden épkéz-láb ember fegyvert ragad, ágyu mellé áll s mind csak Budavárát lövi: hát odaállott ő is egy ágyu mellé, s lőtt, míg holtan nem terült el itt az útnak szélén, talán egy vadrózsabokor tövében...

Egy bizonyos: szebb helyen nem temethettek volna el, Eduard Schittenhelm! Sírod széléről látom egész Budapestet s egy magasságban fekszel Budavárával. És amit te álmodni sem mertél volna, Eduard Schittenhelm, sírod mellé egy kicsi kápolnát építének a hegyi lakók. Fejed mellé pedig állítának egy fakeresztet, melyet kidönthet az ég haragja, kimoshat a záporeső, - másnap újat állítanak helyébe. Kik? Akik erre járnak.

Ha te azt láthatnád, Eduard Schittenhelm, hogy kora tavasztól, késő őszig, sírodon el nem hervad a virág. Urak, úri dámák, úrfiak, kisasszonyok, akik téged, ha élsz, meg sem látnak, - ím erre járván, megállapodnak sírodnál s virágot dobnak reá. Neked nyílik az első ibolya a hegyek közt, neked az utolsó, sápadt őszi kikerics. Munkás leányok, kik innét a hegyek közül sietnek be hajnalonként a városba, nagyhirtelen koszorut kötnek mezei virágból s ráakasztják a keresztre; ha nem fér oda, leteszik szépen sírodnak dombjára. Sohasem láttak, híredet sem hallották, csak lesillabizálják a nevedet nagynehezen, kitünik, hogy akkor haltál meg, mikor az a rettentő nagy háború volt s még meg is könnyeznek, Eduard Schittenhelm!

Hős hadvezérek sírján elhervad a virág. Mikor eltemették, koszorú-tenger borítá sírjukat. Húsz-harmincz esztendeig kizarándokol sírjához a hálás nemzedék, s mondván egy szép beszédet, széles, hosszú szalagos koszorúnak a kiséretében, kegyeletes szívvel ott hagyják a sírját. Ott hagyják egyszer - örökre.

Hős hadvezérek sírján nem nyílik a virág, elrothadt a koszorú, a szalag s ím a te sírod virággal ékes mindig, Eduard Schittenhelm!

Szittya pajtásaidnak, kik bevették Budavárát, szobrot emeltek. Talán téged is illet e szobor. Hiszen te is lőttél, egyre lőttél, míg le nem terített egy golyó. De mind együtt, a te szittya pajtásaid, akik egy sírban porladoznak, nem kapnak annyi virágot, mint te egyedül, Eduard Schittenhelm! Aztán egyszer megtelik a temető, s a te pajtásaid porát tovább viszik, ki tudja, hová? Ha viszik. A te poraidat el nem viszik innét soha. Itt az út szélén nem áll útjába senkinek. A temetőbe sokan jönnek, de sok a halott is: ezer sírkő mellett haladunk el közönynyel, rájuk se nézvén. A te sírod megállít, Eduard Schittenhelm! - Ni, ni, ki nyugszik itt? S látván sírodon a tenger sok virágot, nincs bátorságunk, hogy ne dobjunk, bár egy szálat reá! Valami babonás félelem száll meg s önkéntelen tekintünk szét: Hol van egy szál virág, hogy leszakítsuk s oda dobjuk a többi közé. Így ápolja a te sírodat: kegyelet és babonás félelem. S mert épp fejednél áll a kicsi kápolna, még imádkoznak is lelked üdveért. Ezer meg ezer név a kápolna oldalán s ez mind megállapodott a te sírodnál. Közöttük, úgy látom, kisasszonyokkal kiránduló gavallér is, talán éppen az, ki kerek egy milliót örökölt az apjától, de két esztendő sem telék el, fű nőtte be apja sírját, a büszke, ragyogó obeliszk mögött. De a te sírodra virágot dob ő is, mert dobnak a kisasszonyok is...

S ahogy telnek, múlnak az esztendők, nagy hőssé, daliás vitézzé formál téged a képzelet, Eduard Schittenhelm! Talán az enyém is, bár most hosszú, csontos sváb legénynek képzellek el, akit, ha nem olyan hosszú legény, tán nem is ér a golyó, elröpül a fejed fölött. Élnél most is s búsan járnál egy hold földecskéden, melynek a szőlejét letarolta egy láthatatlan bogár. Jobb neked így, Eduard Schittenhelm, ámbátor semmi örömed abban, hogy sírod virággal ékes, mivel te azt aligha látod. Volna csak egy hajítással beljebb az úttól, bizony giz-gaz borítaná, emberi szem meg nem látná. Madár ha fölkeresné, ember soha. De itt az út szélén... na, lám, még tárczát is írtam rólad, Eduard Schittenhelm!

Mintha látnék két öreg, hófehér galambot, mikor nagyapó s nannyó kint tipegnek az udvaron. Tarka-barka galambfiókák röpködnek az öreg pár körül, szedegetvén a földről a piros, aczélos búzaszemeket.

- Csak egyetek, egyetek! - biztatják az öregek, - ne gondoljatok velünk. Egy-két búzaszem ha marad, nekünk az is elég.

És elnézik hosszan, sokáig, valami nagy lelki gyönyörűséggel, amint a fiókák próbálgatják a repülést.

Isten látja lelküket, nem sóhajtozzák vissza a soha vissza nem jöhető napokat, amikor ők is próbálgatták a szárnyukat, mikor egyszerre csak - huss! egy merész röppenéssel fölszállottak a magas levegő-égbe, kerengvén az udvar, a kert felett.

Ámde mit beszélek, ím nannyó ott ül a kőasztal mellett s le nem veszi szemét a kéklő hegyekről. Messze a falu fölött kékes párában úsznak a hegyek s most, hogy a lemenő nap visszaveti ragyogó fényét reájuk, úgy tetszik, mintha rengeteg, nagy kék bársonylepel borulna erdőre, mezőre, az egész világra.

- Könnyen beszél maga, - mondja nannyó, - mert már elbúcsuzott az erdőtől. De én még nem.

- Én már elbúcsuztam, nannyó. Azt hittem, a szívem szakad meg, mikor utoljára gyűjtöttem szénát az erdőn. Sírtam mint a gyermek.

- Mondtam annak a nagy bükkfának: (emlékszel-e rá, olyan terebélyes, hogy húsz ember is alája huzódhatik az eső elől?) az isten áldjon meg, fa, többet engem nem látsz. Őrizzen meg isten villámütéstől, hogy még az unokáim is ülhessenek alattad!

- Ó hát én hogyne emlékezném arra a fára. Ott van éppen a kaszálónknak a végén, egy kicsi dombon. Hát attól az almafától elbúcsuzott-e, akit az én édesapám oltott? Emlékszik-e, éppen szénagyűjtés idején érett meg az almája. Be jó volt ott az erdőn az édes alma! Hányszor áldottuk az édes apám emlékét, mikor a rekkenő melegben eltikkadtunk s az a jó leves alma megnedvesítette a szájunkat! Vajjon nem vágták-e ki az unokák?

- Az unokáim mindig igérik, hogy fölvisznek egyszer s mindig húzzák, halogatják. Kivágták azt a fát, nagyapó, azt mondja nekem valami.

- Már pedig emlékszem, hogy tavaly még ott volt. Ott, ott. Bizonyosan ott. Ettől is elbúcsuztam, el én. Bizonyosan elbúcsuztam.

Következik erre hosszú hallgatás. Könny pereg le a nannyó szeméből. Úgy tetszik, a nagyapóéból is.

Na, nézzetek be egy kicsit az udvarunkra, mint készülődik nannyó a nagy útra. Halovány arcza piros az édes izgalomtól. Százszor is megkérdik a pesti unokák:

- Az erdőre, aranyos csirkéim, az erdőre. Oda, hol az én édes apám almafája van.

A szekérszin alól kihúzzák a könnyű fél-vágás szekeret s azt maga nagyapó rakja tele puha, illatos szénával. Csinál oly ülést nannyónak, hogy a királyné is elülhetne rajta. S amíg csinálja az ülést, folyton beszél az unokának, aki nannyót az erdőre viszi.

- Vigyázz, édes fiam, nannyóra. Rossz az út, vigyázattal hajts, nehogy megrázza nagyon.

- De én félek. Hogyne félnék? Mi lesz velem, ha kifogyok nannyóból? Ha én szekérre ülhetnék, bezzeg akkor nem félnék. De én már nem bírom a szekérrázást.

...S mintha látnék tarka-barka galambfiókákat, amint röpködnek az öreg galambok körül, úgy röpdösik körül nannyót az unokák, kisérvén a szekérhez. Mind fogják és ültetik a szekérbe.

Ezt már az utczáról kiáltja vissza nannyó. Kisérik szemmel, míg a szekér el nem tünik egy kanyarodónál. S még aztán is sokáig kint áll az utczán, míg a szekérnek a pora is felszáll, eloszlik a levegőégben, - a nagyapó.

Mintha látnék öreg fehér galambot, aki elvesztette a párját s búsan tipeg az udvaron: ez nagyapó. Hiába röpkedik körül a galambfiókák, arcza nem derül föl. Reggeltől estélig helyét nem találja. Kezdi azon, hogy számítgatja magában: vajjon most hol járhat nannyó. Valahol Érczes puszta körül. De meglehet, hogy még nem értek odáig. Jó, ha Kövespatakig értek. Csak ott valami baja ne essék, mert az csúf, gödrös hely nagyon. Na, eddig ott lesz. Vajjon fog-e szénát gyűjteni? Bizonyosan nem állja meg. Aztán majd fölhevül nagyon, vizet iszik s betegen hozzák haza...

- Ó, fiaim, attól megfagyhatna nannyó. Isten őrizz, hogy cselédre szoruljon.

Így aztán mégis eltelik valahogy a nap nagyapónak. De amint a nap alább, alább száll, nagy nyughatatlanság szállja meg. Mindegyre hallgatózik: nem hallja-e a csengőt? Küldi az unokákat:

- Menjetek a borvízkutra, hozzatok nannyónak friss borvizet. Tudjátok, mennyire szereti.

- Meglátjátok, mennyi epret hoz nannyó, gyerekek! Emlékszem, egyszer, mikor még fiatal házasok voltunk, egy szempillantásra nagy kosár epret szedett, míg én a napszámosokkal kaszáltam. S amellett főzött ebédet, vacsorát, s még szénát is gyűjtött. Milyen friss asszonyka volt, istenem!

Jőnek, jőnek. Vidám csengetéssel fordul be a szekér az udvarra. Nagyapó reszket az örömtől. A lábai megfiatalodtak, szaladva szalad a szekér elé. Mindenkit elhárít az útjából, remegő karját kitárja:

Ím, az a jó Isten egy pillanatra visszaadja nagyapó karjainak a régi hatalmas erőt s szép gyöngén leemeli nannyót a szekérről.

Megfogja a nannyó kezét s egy fiatal szerelmes gyöngédségével vezeti az akáczfa-testvérek alá: az ő fájuk alá.

- Nem volt rá szívem, nannyó. Már tavaly sem volt ott. Kiszáradt... mit tehettek mást: kivágták.

- Csak a töve van... Reáborultam, nagyapó, s megcsókoltam. Hogyne csókoltam volna, hiszen az édes apám ültette!

És csakugyan itt vannak az unokák. Körülállják nannyót s csendesítik ők is.

Az Isten tudja, hol tudta eddig rejtegetni: egy kis kosárka terem hirtelen a kőasztalon. Kiárad belőle édes eperillat.

Meg kell követnem Bodosi Endrét, amiért haszontalan embernek nevezem őt, holott valóképpen élhetetlen ember ő. De hát nálunk az élhetetlen embert haszontalannak mondják, nyilván azért, mert sem magának, sem másnak nincsen hasznára. Maradjon hát Bodosi Endre - haszontalan ember.

Emlékszem rá még gyermekkoromból. Akkor ő már bajuszos legény volt, de olyan nyápicz, hogy ha egy jó szél föl nem kapta, az igazán csoda. Az anyja, egy öreg özvegy papné, mennyit sopánkodott! Édes Istenem! Mi lesz Endrécskéből, ha ő behunyja a szemét. Ha legalább megházasíthatná, s kapna melléje egy derék fejérnépet, aki vezesse, támogassa Endrét az élet göröngyös utain. Ez a fejérnép lehetett volna egyszerü székely leány, ámbátor Endre szinte kitanulta a diák-iskolát. De mit ért a tanulása. Semmiféle hivatalra nem volt alkalmatos. Úr nem tudott lenni, paraszt még kevésbé. Maradt az öreg papról szép birtok, de mit ér, ha a gazda nem tudja megfogni az eke szarvát, a kasza nyelét, ha még egy ökröt sem tud befogni a járomba. Megverte az Isten az ilyen gazdaságot.

Akkoriban híre volt, hogy az öreg papné háztűznézőbe ment Endrével Bodor Pál uramhoz, akinek volt szép eladó lánya. Szókimondó asszony volt a papné s minden teketória nélkül megmondta Bodor uramnak az igaz valóságot.

- Az én Endrém olyan, mint egy darab lágykenyér, de haszontalan. Sem ereje, sem esze a gazdaságra. De a lelkem uramról maradt reá szép birtok. Kőház olyan, amilyen nincs több a faluban. Csak egy ügyes asszony kellene ebbe a kőházba, aki Endrét komandérozza... Egyet mondok, Bodor uram, kettő lesz belőle, házasítsuk össze Endrével a kigyelmed leányát.

- Engedelmet kérek, tiszteletes asszony, de nekem olyan vej kell, aki megfogja az ekeszarvát s a háznál ő viseli fején a kalapot, nem a leányom.

Nagy szomorusággal tért haza szegény papné a fiával. De hát a házasság Isten dolga, legjobb azt az ő bölcsességére bízni. Olyan bölcsen nem pároz össze földi ember, mint az Isten.

Hát egyszer csak mi történt? Az történt, hogy Bodosi Endre eljegyezte Bálint Lidit. Ez a leány nem volt szép, de kaczérságának nagy volt a híre s szintén papi familiából eredett. Szerette a cziczomát s a kényes jó életet. Egyébként éppen olyan élhetetlen volt mint Endre.

A lagzin magam is ott lábatlankodtam s emlékszem, hogy soha olyan szabadon nem turkáltam a mindenféle jóban, mint akkor. Kicsi diák voltam s Bodosi Endre mind azzal biztatott: egyél, öccsém, egyél, tudom, hogy sokat koplalsz úgyis a kollégiumban. Én tudom, én próbáltam.

De maga-magát még biztatni sem tudta Bodosi Endre. Előtte volt a sok mindenféle jó, s ott is maradott. A menyasszonya dugott egy-egy falatot a szájába s csúfolta, hogy még enni sem tud.

- Sem enni, sem tánczolni! Ilyen embert ki látott? - szólott Lidi a vendégekhez.

A vendégek mosolyogva néztek össze. Gondolom, azt mondta a tekintetük: sok minden van még e világon, amit nem tud. De szóval azt mondták: szerelmes, nagyon szerelmes. Azért nem tud sem enni, sem tánczolni.

Hanem a szegény özvegy papné mindegyre félre fordult és sírt keservesen. Vigasztalták az asszonyok, ne sírjon, az a sora a legénynek, meg kell hogy házasodjék. »Páros élet a legszebb a világon«. Ámbátor nem esküszöm meg rá, hogy ez a nóta élt-e már akkor.

A házból kikerekedtünk a kertbe, a czigányok neki vetették a hátukat egy legörbült öreg almafának s húzták, ahogy tudták. Mint egy kis fiut, aki nem akar iskolába menni, úgy fogta kezén a menyasszony a vőlegényt s vitte a tánczba. No ez igazán szánalmas kép volt. A menyasszony pörgette a vőlegényt s ő szegény feje, mit tehetett egyebet: pörgött. Mintha most is látnám Bodosi Endre izzadt, szégyenkező arczát, amint idétlenül ide-oda támolygott a menyasszonya kezén. Egyszerre aztán csak félreállott s leült egy padra. Akkor a menyasszony belekapaszkodott egy derék szál falusi legénybe s járta vele a tánczot, hogy csak úgy lengett, lobogott rózsaszín menyasszonyi ruhája.

Azalatt az öreg papné vitte a vendégeket a gabonásba, hadd lássák, mi tenger gabonát ad a fiatalok kezére. Tele voltak a hombárok aczélos búzával, nagyszemü rozszsal, aranysárga kukoriczával.

- Ebből ketten megélhetnek három esztendeig, ha még össze is dugják a kezüket.

Az istállóban hat ökör hevert nagy lomhán, s négy szép szürke ló nyerített, röhögött, várván az abrakot. Aztán tehenek, borjak. Künn a mezőn száz darab juh.

- Lássa, lássa, Bodor Pál uram, - mondta az öreg papné, - van itt minden, ami kell. Csak jó asszony kellett volna még.

Mindezt nem hallotta a menyasszony, aki tánczolt eszeveszetten, sem a vőlegény, aki ült csöndesen, boldogtalanul egy helyben. Csak nekem szólott néha, biztatván; tánczolj, öcsém, tánczolj, tudom, hogy a kollégiumban nem lehet tánczolni...

Egy élhetetlen embernek az élete lehet-e érdekes? Nem, én azt gondolom, hogy egy élhetetlen embernek az élete nem lehet érdekes.

Előbb kiürül egy búzás hombár, azután a második, harmadik. Aztán a háromból csak kettő telik meg a következő esztendőben, a harmadikban csak egy, aztán egy sem. Csak úgy félig. S az is olyan szemetes. Menj ki a búzadülőbe s ott mind megismered messziről a Bodosi Endre földjeit. A törpe, gyér búzaszálak közül kinyúlnak a katáng-kórók, az alja csupa tövis, konkoly, káromkodva aratják a napszámosok.

Ilyen annak a gazdának a földje, ki maga nem tudja megfogni az eke szarvát. Aki mindent a cselédre hágy.

Az ökrök csipőjére tarisznyát lehetne akasztani s már csak kettő van ilyen is a hatból. Egyszer csak kimegy az a kettő is az udvarból és soha vissza nem térül. A földeken a buja vetések hullámzanak, de más gazda szántotta, vetette. A szép kőházat, melynek három salukáteres ablaka nyílt az utczára, elékteleníti egy utczára nyíló, üveges ajtó. Fölötte egy név: Stern Izsák vegyes-kereskedése.

A gazda a feleségével s egy csomó gyerekkel (mert gyermeket ád az isten az élhetetlen embereknek is), a hátsó szobában húzódik meg. A két első szobát Stern Izsák lakja. Mondják már a faluban, hogy nemsokára a Stern Izsáké lesz a harmadik szoba is, az egész ház is, az udvar, a kert, a csűr, az istálló. Megveszi szép lassacskán czukorral, kávéval, rizszsel, gyertyával s mindenféle házi szükséggel.

Mindezt ha látná az öreg papné, vakra sírná a szemét. De az öreg papné ott künn porladozik a temetőben, nincs, aki dajkálja, gyámolítsa, szomoru sorsában megsirassa Endrét.

S ím csakugyan úgy lesz, amint a faluban beszélik. Stern Izsák vett a falu végén egy kicsi zsellérházat s mondja az élhetetlen embernek:

- Látod, én jobb vagyok, mint a milyennek gondolsz, vettem neked egy házat a házad helyett, költözz oda. Ez a ház az enyém.

Hát aztán egy élhetetlen embernek az életében még mi lenne érdekes? Meghúzódnak a zsellérházban s tesznek egymásnak szemrehányást, keserüt.

- Haszontalan voltál, nem dolgoztál, nem vigyáztál a cselédekre, ez lett a romlásunk.

- Megéltünk volna mi, ha nem is dolgozom, de neked csak a vendégségekre állott az eszed.

- Talán bizony te nem ettél, ittál! Főztem, sütöttem, amíg volt miből, s te is ettél, ittál, amíg volt mit.

Az a kávé... A vidékbeli atyafiak vetnek valamit egyszer-másszor, s akkor, mintha letörlődnék arczukról a nyomoruság, a bánat, a keserüség. Az a jó meleg kávé! Ennek az illata, mintha beszállana a szívükbe s kiengesztelné egymás iránt a nyomoru élhetetleneket. S nyelvén nagy mohón a jó bivaly-tejes kávét, megtelik a szívük reménykedéssel... Messze, negyedik vármegyében van a »haszontalan« embernek egy gazdag tiszttartó bátyja. Írnak neki, az bizonyosan segíti. Ez úgy felvillanyozza őket, hogy nem találják helyüket, Vizet önt a haszontalan ember a kiszáradt kalamárisba, s ír a nagybácsinak egy végtelenül szomoru, siralmas levelet.

Az ő levele. Kedves öcsémnek szólítja. Megtelik a szívük melegséggel. Lám, a jó Isten nem hagyja el. De ím egyszerre összefolynak a betük, a haszontalan ember arcza fehér lesz, mint a fehérített vászon. Mintha kikiabálna a néma betükből egy durva hang. »Jere, én nálam ellakhatsz, te élhetetlen, lesz ételed, italod, ruházatod halálig, de elébb a fiaidat add mesterségre, a leánykáidat szolgálatba s azt a pusztító feleségedet hagyd el. Ide ne hozd. Küldeni nem küldök semmit. Talán bizony, hogy a feleséged elkávézza!«

Halotti csönd nehezkedik a sötét szobácskára. Aztán nyersen, indulatosan rákiált az asszony a haszontalan emberre:

És akkor aztán mi történt? Az történt, hogy a haszontalan ember szeme megtelt könynyel. S összetépvén a nagybácsi levelét, megfogta gyámoltalanul az asszony kezét. És bátortalanul fölemelvén rá feddő tekintetét, mondá néki a haszontalan ember:

Tudom, hogy porrá lettél régen, Gergely, édes kicsi pajtásom s ím beszélek te hozzád, írván levelemet a temetőkertbe. Most, hogy újra itt vagyok kicsi falumban, oly sok év után, nevetős arczod megelevenedik, bármerre járjak: az utczán, a patak mentén, a réten, az erdőn, mindenütt velem jársz, mint egykor, régen, nagyon régen. Ihol szalad két fiu vesszőparipán, szélnél sebesebben, talán a gondolatnál is sebesebben. Gyí Fakó, Csillag, gyí! Aztán egyszerre csak ledobjuk magunkat vesszőparipánkról, egybefogódzunk s hajrá, kettesben nyargaljuk be a rétet, kiszegve fejünket, mint a daczos csikók, tánczolva kényesen, meg újra neki iramodván a virágos rétnek.

Alig tudott elválasztani az alkonyat. Folyton kisértük haza egymást: én téged a falu felső végéről az alsó végére, te vissza, míg ránk sötétedett. Gyűlöltük az estét, mely kezünket kikapcsolá, ujjongva köszöntöttük a fölkelő napot, az áldottat, mely újra egybekapcsolt.

Ó, szép gyermekkor, hová levél? És te Gergely, mivé levél! Por vagy, hideg por.

Nyolcz esztendős voltam, mikor egyszer nyakadba borultam és sírtam keservesen:

Neked itthon kellett maradnod, Gergely. Azt mondta az édes apád: Gergelyből legyen gazda. Elég egy urat nevelni egy familiából.

Urat! Szegény székely ember mind azt hiszi, hogy világ pompájára neveli a fiát, ha iskolába adja. Milyen urak lesznek belőlük, Istenem! Szép ifjuságuk megoszlik a könyvek magolása s a nehéz mezei munka közt s amikor szárnyukra kelnének, bekerülnek egy kalitkába, melynek büró a közönséges neve s körmölnek ott néhány forintért, míg ki nem dőlnek. A gazdának maradott testvér irigykedve gondol az úrrá lett testvérre: neki jó dolga van! Ő úr! Nem hiszi el, nem lehet elhitetni vele, hogy nincs annál az uraságnál keservesebb kenyér a világon. Hogy az úrrá lett testvér megmérhetetlen szomorusággal sóhajtoz kicsi faluja után s ki-kitekintvén bürójának ablakán, egy nap százszor tör ki szívéből a keserüség: ó édes falum, mért hagytalak el. Mért nem szánthatom sovány földedet, mért nem kaszálhatom füvedet, versenyt nótázván legényekkel, leányokkal!

Telt, múlt az idő, Gergely, s haza-haza vetődvén, irigykedve néztem tornáczos kőházadat. Pályám fele útján én még s te már gazda vagy! Van szép házad, csűröd, istállód, telked körül kőkerítés s a zöld zsalu mögül kimosolyg egy szép fiatal asszony, karján egy röpkedő fiucskával. De csudálatos, megfoghatatlan én előttem, mindez a jó téged nem tett boldoggá. Bánatos mosoly ült napbarnította arczodon s ülvén terített asztalodnál, fel-felsóhajtál búsan: oh ha engem taníttatott volna az én édes apám!

Nincs e földön igaz boldogság, Gergely, csak ott, ahol te vagy: a föld alatt. De azért szép az élet, Gergely! Úgy tetszik nekem, hogy a mező, az erdő ma még szebb, mint volt gyermekkoromban! Pedig ma már nem ketten futunk versenyt a széllel, hanem a te fiad s az enyém, Gergely! Mit is véthettél te a jó Istennek hogy elmédet megbóditá s gyilkos fegyvert adott a kezedbe! Hogy itt tudtad hagyni kicsi fiadat, aki éppen olyan nevetős arczu, mint te valál. Aki éppen olyan fürge lábbal vágtat fel az utczán, ki a mezőre, mint te; vágtat az én fiammal, mint te én velem!

Mit mondtam én, hogy nincs igazi boldogság e földön, csak ott, ahol te vagy, a föld alatt! Nem igaz, Gergely, nem igaz! Láttad volna, mikor az én fiam, egy csapat gyerek közül első nézésre kiválasztotta a fiadat! Sohasem látták azelőtt egymást. S ím egyszerre a kurta nadrágos, hosszu harisnyás, sárga czipős pesti gyerek a karját karjába ölti egy fiunak, aki szőttes nadrágban, magyar csizmában, bokrétás posztókalapban szaladgált a többi parasztgyerek közt s mondá neki: gyere velem, legyünk jó barátok.

- Édes fiam, légy jó barátságban ezzel a fiuval. Mikor én ilyen kis fiu voltam, mint ti, az Árpád apja volt az én legjobb barátom.

Ó Gergely, Gergely, ha te most élnél, tudom nem emelnél fegyvert magad ellen! Nem hagyod árván fiadat, de örülnél életednek, látván, mint elevenedik meg szép gyermekkorod! Imé, mely megmérhetetlen Istennek az ő jósága, öröklődik az ő kegyelméből a szeretet, a barátság apáról fiura!

Rajta, fiuk, rajta! Fogjátok össze kezeteket, uczczú, vágtassatok árkon-bokron át. Na, most vissza. Pihenjetek. Éhesek vagytok? Megfáradtatok? Jertek elé, jertek. Puha kenyér, vaj, kalács, kávé, van itt minden, ami jó, megenni való. Egyetek, igyatok!

Így van ez, Gergely, így nap nap után s te nem látod, szemednek fénye kialudott, porrá lett, elvegyült azzal a hideg sárga agyaggal. De ha van szívedből még egy porszemecske, tudom, fölmelegszik s földobog a sírból. Tekints le csak a magas egekből, mi történik a földön. Tekints le a mi kicsi kertünkbe, hol annyi virágot tépdestünk egykor, régen.

Nézd, mit csinál a két fiu. Vágtak hajlós fűzfavesszőt, s meghajlíták szépen karikába-körbe. Aztán a két végét összekötötték jó erős házi czérnával. És szaggatják sorba a virágot, mit a kertben találnak: szekfüvet, rozmaringot, égő piros mályvát s rákötözik jól a fűzfa-karikára.

Koszoru lesz ebből, Gergely, a te sirhalmodra. Im, már kész is a koszoru. Megfogják két oldalt s úgy mendegél az utczán ki a temetőbe a két fiu: egy kurta nadrágos, hosszu fekete harisnyás, sárga czipős s egy magyar csizmás, szőttes nadrágos, fölbokrétázott posztókalapos fiu...

- Lili, - mondta tegnap délután a mama - ne menjünk ma a jégre. Beszélni akarok veled.

- Nana, édesem, hisz előbb megismerkedtek. Ez természetes. De mondhatom, az apa nagyon kedvező informácziókat nyert Fehér Alfréd úr felől.

Az apa éppen a legjobb pillanatban lépett be: zokogva borultam a mama keblére. Szegény apa rémülten szaladt hozzánk. Hiszen ő oly jó. Ő úgy szeret engem! Életét adná a boldogságomért. Tudom, jól tudom, hogy nagy üzleti elfoglaltsága közben is egyre az én jövendő boldogságomra gondol, folyton szerzi az informácziókat a házasulandó urakról. Ah, végre megtalálta a hozzám illő embert! A szerelem? Majd megjön az is a házasság után. Talán még a házasság előtt... A mama, az apa mind ezt duruzsolta a fülembe egész napon.

Este van, késő este s én nem birok lefeküdni. Félek az ágytól. Az átelleni házban egy ablak még mindig világos. Az apa irodájának az ablaka. Úgy tetszik nekem, föl és alá sétál valaki. Szegény Kovács Jenő! Ez ő lesz, bizonyosan ő. Mostanában késő éjjel is dolgozik. Csinálja a mérleget. Talán most épp azon gondolkozik: az idei mérlegbe belejön még ez a tétel is: Lili kisasszony hozománya 80 ezer forint. Ezt a tételt is neki kell bevezetni... Belátok a szívébe, hiszem, szentül hiszem, hogy elvenne egy krajczár nélkül. Hát Fehér Alfréd úr? Nem, nem, Fehér Alfréd úrnak üzlete van. Fehér Alfréd úr nem ronthatja meg hitelét azzal, hogy szegény leányt vegyen feleségül. Szegénynek szegény, gazdagnak gazdag: ez a földi igazság. És a házasságok az égben köttetnek!

Mi vagyok én? Áruczikk, semmi egyéb. Szépségem, jóságom - ez is jó, de fő, hogy Fehér Alfréd úr az üzletébe fektethessen még 80 ezer forintot. Ó, Jenő, Jenő, szegény barátom, miért nincs üzleted! Vagy akkor neked is pénz kellene? Csak pénz, csak pénz?

Elég csinos, tűrhető modoru úri ember, bár látszik, hogy társaságokban nem igen forgott. Kezdetben egy kissé elfogódott volt, de csakhamar fölmelegedett, amint az apa üzleti dolgokra vitte át a társalgást. Nekem nem maradt más szerepem, mint megfigyelni őt. Azt a hatást tette rám, hogy testtel-lélekkel kereskedő.

Oly lelkesedéssel beszél egy-egy nagyobb szabásu üzlet miként való keresztülviteléről, amelyhez fogható lelkesedést csak Jenőnél tapasztaltam, midőn egyszer egy kedvencz irójának a munkáiról beszélt. Akkor volt ez, mikor apa a tisztviselőit egy vasárnap ebédre meghívta svábhegyi villánkba. Áhitattal hallgattam ezt az ifjút, kiről az apa nem egyszer nyilatkozott nagy dicsérettel: sohasem volt még ily kitünő - könyvvivőm! Ím, egy ember, gondoltam magamban, aki a számok világában is megőrizte idealizmusát. És megdobbant a szívem: ez, ez! Ezzel boldog tudnék lenni. Amennyire feltünés nélkül tehettem, alkalmat adtam Jenőnek, hogy hozzám közeledhessék. Ő megértett engem, de láttam arczán megvillanni a szomoru, lemondó mosolyt. A kedvemért megtanult korcsolyázni s ha a hivatalból megszabadult, jött szegény pontosan, kisért, mint az árnyék... Búsan, csüggetegen, tudva, hogy az árnyék csak kisérhet, de utól nem érhet...

Fehér Alfréd úr, ha ugyan bántaná ilyen csekélység, nyugodt lélekkel vezethet majd az oltár elé, ha tényleg az üzlet megköttetik. - Kovács Jenő sohasem mondta nekem szóval: kisasszony, szeretem! Az igaz, annál többet beszélt a szeme. Én sem mertem többet kérdezni tőle: Kovács, miért oly szomoru mindig?

Volt egy szép álmam, egy tündérséges szép álmam. Vége, vége. Kovács Jenőnek havi 200 forint fizetése van az édes apánál. És ujévkor 500 forint ajándék. Nekem ennél kevesebb is elég volna, hogy a szép álom valóra váljék, de mit szólna hozzá az apa? És a mama? És az - üzleti világ? Az, az, az üzleti világ!

...Fehér Alfréd úr azzal búcsuzott el, hogy holnapután - ha megengedik - ismét teszi tiszteletét és bemutatja az édes anyját is.

A Fehér Alfréd úr édes anyja derék, közönséges asszony. Korához képest túlságos sok és nehéz ékszereket visel, s beszédén meglátszik, hogy nem részesült különösebb nevelésben. De végre is - anya, aki a fiának a jövendőjét szívén hordja, épp mint az én mamám az enyémet, látatlanban nem vásárol, ami egészen természetes. Ha nem csalódom, elég kedvező hatást tettem jövendő anyósomra, bár a kimért udvariasság határait aligha léptem át. Azt hiszem, egészséges, jóképü leánynak talál, akivel a fia, miután a hozományom valóságához nem férhet kétség, meg lehet elégedve. Ámbár egy párszor olyasmit is emlegetett, hogy az ő fia nagy keresletnek örvend s kaphatott volna százötvenezer forintos leányt is. De az ő fia nemcsak a pénzre néz.

Ó kedves, aranyos őszinteség! Nem mondja, hogy: az én fiam, az én Alfrédem nem néz a pénzre. Bizony néz, de néz egyébre is.

Mily nyugodtan tenném most a kezemet Fehér Alfréd úr kezébe, a többi leányok példájára, ha nem szeretném Kovács Jenőt! Irgalom Istene, ne hagyj el! Mit írtam le! Nos? Szeretem, szeretem, szeretem!

Egy hete, hogy Fehér Alfréd úr először tette nálunk tiszteletét s ma megkérte a kezemet.

- Lili, - mondta az édes apa meghatottan - Fehér Alfréd úr fölkeresett az irodában.

- Nem, apa, nem. De ez téged ne búsítson. Fehér Alfréd helyett jöhetett volna Fekete Alfréd, éppugy nem szerelemből mentem volna hozzá, amint nem megyek Fehér Alfrédhez. Akit én szeretek, azé nem lehetek, mert az szegény ember.

- Olyan hangon kérded, édes apa, hogy meg nem mondhatom. Légy nyugodt, nem lesz semmi baj. Az üzleti érdek a fő.

Megmondjam, hogy Kovács Jenőt szeretem? Az apának az volna az első dolga, hogy elküldje Jenőt - végkielégítéssel. Ki tudja, kapna-e egyhamar megfelelő állást? Pedig Kovács Jenő szegény apját s anyját is tartja. Sőt úgy hallottam, hogy van egy nővére is, akit férjhez kell hogy adjon. Évek óta spórolja erre a pénzt. Csak egy szegény zsidó embert ismernék, akinek nem kell eltartani a szüleit s kiházasítani a nővérét! Szerencsétlen emberek! Az egész életük robotolás, visszafizetése a kölcsönnek, mit gyermekkorukban kaptak. S milyen szűken, milyen kicsi összegekben kaptak! És a 80 ezer forintos hozományok mégis a Fehér Alfrédeket illetik meg! A Kovács Jenők örüljenek, ha kapnak tizezret. Ebből ötezer a szüléké, ötezer a kiházasítandó nővéré!

...Az apa irodájában az az ablak, mely mögött Kovács Jenő szokott dolgozni, még mindig világos. Pedig már elütötte a tizenkettőt is. Ki tudja, talán keres egy krajczárt, melyet ha meg nem talál, nem tökéletes a mérleg. Vajjon fog-e reszketni a keze, mikor beírja a 80 ezer forintot? Jó éjt, Kovács Jenő.

A kézfogó megvolt, és elmult sok, sok minden, amit nem volt erőm beírni a naplómba.

Holnap délben lesz az esküvő, teljes világítás mellett. A házassági szerződést ma írtuk alá. Egész nap özönlöttek a szerencsekívánók s hozták az ajándékokat. A kis szalon ezekkel van tele. Egy kisebb rendü ékszeres bolt. Csupa ragyogás. Apa húszezer forintra becsüli az ajándékokat. Arany, ezüst, mind - masszív. S ebben a rengeteg kincsben nincs egy gyűszünyi boldogság!

Délután öt órakor eljött a közjegyző a kész szerződéssel. Bevonultak az apa szobájába. Bement a vőlegényem is. Nekem meghagyták, hogy csak akkor menjek be, ha hívnak. Egy félóra múlva csöngetés hallatszott be az előszobából. A szívem hangosan kezdett verni, valami azt súgta, hogy ő jön, ő. Kisurrantam a szalonból s ím csakugyan belépett - Kovács Jenő. Arcza halovány volt, szeme beesve. A kezében egy kis fekete táska. Némán meghajtotta magát. Én megindultan adtam kezet neki, ő lehajolt, megcsókola kezemet s úgy tetszett nekem, hogy egy könnycsepp esett rá. Az én szemem is könnybe borult.

- Én így gondoltam, - mondá Kovács szomoru mosolylyal. Ime, kisasszony, fölhoztam az ön hozományát.

Nemsokára hívtak engem is. A vőlegény már aláírta a szerződést. Nekem föl sem olvasták.

A vőlegényem, mikor a szerződést aláírtam, megfogta a kezemet és az ajkamat megcsókolta. Ez volt az első csókja. Én meg állottam bambán, forgott körülem minden, forgott Kovács Jenő is a fekete táskával, mely lapos volt már, ellenben a vőlegényem kabátja két oldalt puffadt.

- Talán mégis jó lenne - mondotta az apa - visszatenni a pénzt a táskába s úgy vinni el.

Egy különös gondolat villant meg az agyamban. Ha most ez az ember, amint hazafelé megy, elveszítené a hozományt! Mi lenne akkor? Visszamenne a házasság? Vagy elvenne hozomány nélkül? Vagy nem venne el és visszafizetné a pénzt? Vagy újabb hozományt akarna kicsikarni... apa nem engedné, inkább felbomlani hagyná a viszonyt?... Ha így lenne! Ha így lenne!

Porból lettem, porrá leszek: tudom. Testem minden részének más-más a rendeltetése e földön; egy a vége, egy a sorsa a föld alatt: porrá lészen, nemcsak a kezem, a szívem is. Egyszer csak utolsót dobban a szívem, s hajh! megfagy benne szeretet, szerelem. Ti sírva borultok rám, gyerekek, s talán hangos jajszóval vádoljátok a jó Istent, mert részeltet engem is az utolsó nagy jótéteményben: a halálban. És sírván, megfeledkeztek Istennek megmérhetetlen jóságáról, mely a könnyet ajándékozá nektek: a legdrágább kincset a búba merült szíveknek.

Mert én nem tudom elgondolni embernek azt a rettentő állapotját, ha Isten, mikor egyik kezével belémarkol a szívünkbe, másik kezével a könnynek forrását meg nem fakasztaná. Az ember sokkal tökéletlenebbnek van megteremtve, semhogy ezt tehetné velünk. Tud verni az egyik kezével, de nem tud áldani a másik kezével ugyanakkor. Embernek erejét meghaladó erő, embernek jóságát, kegyességét meghaladó jóság, kegyesség ez, emberek! Istennek csodálatos titka ez, melynek mélyére látni szemünk képtelen, de jótevő hatását érzi a szívünk s érezvén, önkénytelen áldjuk érette az Istent, az örökkévalót, a minden időkben egyet, változatlant.

Boldogok, akiknek könnye van, igaz enyhületet ez ád a búba merült szívnek, nem az emberek résztvevő szava.

Hát én tudom, ki ne tudná, hogy szívünknek, ha egyszer kihült, nem lészen többé melegsége; kezünkből, ha egyszer porrá lészen, nem lészen újra kéz; s én hiszek mégis testünknek feltámadásában, lelkünknek örök életében. S ha néha könnyet facsar szememből a bús gondolat, hogy egyszer itt kell hagynom mindazokat, akiket szerettem; az életet, mely kevés örömével, sok bánatával oly szép én nekem, - megvallom töredelmesen: e könny igazi könny, de nincs benne igazság: az önző, telhetetlen ember könnye ez, aki a földön szeretne örökéletet s nem a mennyeknek ismeretlen országában. Aki bár ezerszer hajtsa ki örömnek és bánatnak a poharát, ezeregyediknek is kivánja amazt, s azt hiszi, elbírja emezt.

Ha születtünk, meg is kell halnunk. Valamiképpen meghalnak azok, kik életet adtak nekünk, hogy legyen egy talpalatnyi helyünk e földön, azonképpen helyet kell engednünk minekünk is az utánunk következőknek. Az ne búsítson senkit, hogy meghalván, hírünk, nyomunk se marad e földön. Hogy temetők kapuján a »Feltámadunk« egy üres szó, melyet együgyü lelkek vigasztalására találtak ki a papok. Amikor holttestünkre borul a sírhalom, bár nem tevénk, amíg éltünk, az emberiség emlékezetére érdemest, - mégsem vesztünk el nyomtalan: - tovább élünk gyermekeinkben, vérbeli atyánkfiaiban, akikre lényünkből valami, ha csak egy halvány vonás is, átörökölődik. Ez a feltámadás, ez az örökélet, emberek! Megelevenedni gyermekeinkben, unokáinkban, a késő ivadékokban. Testünk réges-régen porrá lett s mi mégis élünk, ott járunk-kelünk az emberek közt, s tán épp ezer év multán fog megszületni lényünknek, egész valónknak tökéletes képe-mása. Hosszú időn keresztül talán csak több ivadékban megoszolva élünk: egy a jó, más a rossz tulajdonunkat ölti magára; egynek az arcza, másnak a testtartása emlékeztet reánk, de jön majd egy, akinek teste, lelke, vére, természete, mindene a mienk, csupán a ruha rajta más.

Ez nem üres bölcselkedés, csudálatos példáit az ivadékokban való feltámadásnak mindennap látom, látjátok ti is bizonnyal. Hányszor mondjátok egy gyermekre: szakasztott a nagyapja, a dédapja! Hányszor találtok meglepő csudálatos hasonlatosságot az élő ivadék arcza s a százakkal előbb megdicsőült ősnek fakuló arczképe között. S olvasván ez ősnek életét, cselekedeteit, lényének jellegző vonásait régi írásokban, megdöbbent a lelki hasonlatosság. Azt hiszitek, a haloványodó arczkép megelevenedett, leszállott a földre, itt él közöttetek. Látom a fiamon, hogy hiába született ősei földjétől messze földön, hiába nő fel városban és nem falun, hiába dresszirozzák a modern nevelés minden eszközével: testének tartása, arczának a mimikája, kezének a természetes gesztikulácziója; hirtelen föllobbanó s épp oly hirtelen lecsendesülő természete; hirtelen jókedve és hirtelen elkomolyodása, elmélázása: szakasztott az öreg nagyapó, a szegény szántó-vető ember, aki majd tovább él úrfi unokájában...

Ám gyarlók vagyunk s félünk, nagyon félünk a haláltól. Meg-megreszketünk a gondolatra, hogy a halál elszakít szeretteink köréből, vagy ami még rettenetesebb: leszakítja keblünkről a legkedvesebbet. Megnyugvásunk a hitben, hogy tovább élünk ivadékainkban, hiába, nem tökéletes, önös természetünkön zátonyra jut, s vannak órák, mikor nem látunk semmi egyebet, csak egyedül a halált, a fagyos kezű halált. S bár tudjuk, hogy gondolatnak is rettentő, szeretnők tudni, meddig élünk? Hogyan halunk meg? Szép csöndes halállal vagy elébb át kell szenvednünk a kínok kínjait? Vagy meghalunk hirtelen, leütve egy villámtól, abban a pillanatban talán, mikor sietve sietünk haza, szeretteink közé? Meghalunk anélkül, hogy gyermekeink fején még egyszer megpihenhetne áldó kezünk s szívünk melegét egy utolsó csókban rájuk lehelhetnénk?

Sokan mondják: csak hirtelen halni meg, egy szó, egy sóhaj nélkül. Mondják, de kivánni nem kivánja azt senki igazán. A kínok kínja semmi annak a gondolatnak kínjához, hogy talán idegenben, senkitől nem ismerve, teszi reánk fagyos kezét a halál; meghalni, mint a vadállat az erdők rengetegében, nem látva egy szerető, könnyes arczot, nem érezve még egyszer, utolszor szeretteink csókjának melegét. Avagy talán könnyebbség a hátramaradottak szívének a hirtelen halál? Soha, soha.

Inkább haljak meg gyötrelmes betegség után, csak szememnek utolsó fénye szeretteimre essék. Hadd lássam, hogy lassankint belenyugszanak ők is, amiként belenyugszom én is a változhatatlanba s ha behunytam szememet, leljen megkönnyebbülést szívük, fölzokogván: óh, csakhogy nem szenved többé!

Siratnak-e halálom után, tesznek-e koszorut síromra: ez a gondolat nem bánt engemet. A könny, mit halálom fakaszt szeretteim szeméből, az ő szívüknek a megkönnyebbülése s a koszoru, mit síromra tesznek, nemcsak a kegyelet munkája, de szeretteink lelkének a megnyugvása is: áldozván a kegyeletnek, ezzel is enyhülését ápolják sajgó szívüknek.

Csak ki a temetőbe, emberek! s látván a temető kapuján a Feltámadunk-at, hitetlenül el ne forduljatok. S leborulván kedves halottatok sírjára, áldjátok Istent, aki a könnyet ajándékozá nektek: a legdrágább kincsét a búba merült szíveknek!

Nem tartom fölöslegesnek előrebocsátani, hogy Szováta székely falu a Kis-Küküllő mentén s berbécs magyarul kost jelent. Most már nyugodt lélekkel bizhatják rám magukat olvasóim s jöhetnek velem Maros-Vásárhelyre, a Török fő-höz czímzett korcsmába. Meglehet különben, hogy ennek a korcsmának ma már híre-pora sincs, mert én most a régi jó világban járok, amikor hat sájn krajczár volt egy kupa bor s egy petákért mértek egy font húst. Azt mondják az öregek, hogy akkor a font több volt a kilónál. A korcsmában tiszta szőlőlevet mértek, a regále-pálinkát nem ismerték, minden székely »szeszgyáros« volt s maga főzte a pálinkát a kis-üstön. Nem voltak takarékpénztárak, tehát minden embernek volt pénze. Nem jártak le politikai vigéczek mandátumért. Hanem jöttek annál sűrübben a magyarországi bellérek, szedték össze a havasi legelőn nevekedett tulkokat, a szép gyapjus juhokat s fizették csengő aranynyal, ezüsttel.

De hagyom az elegikus hangot, elképzelem, hogy ott vagyok én is a Török fő-ben s nézem nagy gyönyörűséggel, amint egy dali szép legény kiáll a korcsma közepére, összeveri sarkantyús csizmáját, oda-odavet egy ezüsttallért a pengő czimbalomra s nagyokat kurjantván, biztatja a morékat: húzzad, czigány, húzzad! Nem ide való, de ismeri az egész vidék. Nagy Ádámnak, a híres magyarországi bellérnek a fia: Tamás. Széles tüsző a derekán: aranynyal, ezüsttel. Százával veszi a tulkot, ezrével a juhot s hajtja ki nagy Magyarországra. Amikor ő beül a Török fő-be, megtelik a korcsma vásáros emberekkel. Itt számlálja le Nagy Tamás a sárga aranyakat, a tejfehér tallérokat a székely gazdáknak, akiktől tulkot vagy juhot vesz. Ki-kimegy a korcsma udvarára, hol összekeveredve bőgnek a tulkok, bégnek a juhok, egyik-másik tulkot megtapogatja, a szebbeket meg is simogatja, aztán bemegy a korcsmába, leülteti az atyafiakat, megtraktálja magyarosan és - fizet.

A székely atyafiak lekönyökölnek az asztalra s a borosüvegek közül gyönyörködnek a magyarországi legény tánczában. Aztán lassanként megtelik a korcsma. Ki egy pohár italra jő be, ki hogy megbámulja a magyar tánczot. Mert más a magyar s más a székely táncz.

- Úgy látszik, jó vásárja volt öcsémuramnak, - szólal meg egy öreg székely a sarokból.

Észre sem vették eddig az öreget. Meghúzódott egy sarokban s egymagában iddogált. Még lajbi sem volt rajta s az inge fekete volt a szénportól. Szegény napszámos embernek látszott, nem ismerte senki.

- Én-e, öcsémuram? Nem szoktam én tréfálni. Úgy tudja meg, öcsém uram, hogy az én berbécseim nyakát akármilyen mészároskés el sem vágja, olyan berbécsek azok.

- Nem én. A székely embernek a szava az írás. Az apám sem tudott írni, a nagyapám sem, mégis mind becsületes emberek voltak.

- Hanem, igaz, el is feledtem, - mondja Nagy Tamás - az én embereim ma hazaindulnak azzal, amit összeszedtem. Elhajtja-e kend Aradig a berbécseket?

- El én. Ha én nem, a fiam; ha a fiam nem, a leányom. Hát csak kerüljön hozzánk, öcsém uram, s ha a nevemet elfelejtené, csak kérdezze meg, hol lakik az az ember, akinek az a sok berbécse van: útba igazítják.

Kisgyörgy Máté a zsebkendője sarkába kötötte a tíz aranyat, felült a szekérre, melyen faszenet hozott a városba s szép csöndesen hazakoczogott. Nagy Tamás tánczolt tovább, meg le-leült az asztalhoz, ivott a székely atyafiakkal. Egyszer megszólal egy atyafi:

- Az apám mindig azt mondta nekem: gondold meg elébb jól, fiam, amielőtt szólanál. Jól meggondoltam.

- A tüzes istennyila üssön a kend meggondolásába! Hé, korcsmáros! nyergeltesse fel a lovamat! Mert tudják meg kentek, hogy nem a tíz aranyat sajnálom, de hogy meg tudott csalni az a »bugyuta « góbé. No, megállj!

Fölpattant Nagy Tamás a lovára s vágtatott Kisgyörgy Máté után. De nagy haragjában itt is rossz útra tért, ott is. Sötét este lett, mire Szovátára ért. Megállít az utczán egy legényt:

- Az az ember? - felelt a legény s elkezdett röhögni - csak jöjjön utánam az úr, oda vezetem.

- Jó kedvem van, mi köze hozzá? Szabad székely vagyok. Szabad nekem röhögnöm, sírnom, tánczolnom, tudja meg az úr. Itt lakik az az ember!

Nagy Tamás a sötétben is kivett annyit, hogy a fekete inges ember tornáczos kőházban lakik. A kőbálványos kapu még nyitva s nagy tágas udvarra lép, hátul az udvarban kettős kőcsűr, nagy cserepes istállók, ólak. Azt hitte, hogy a »szabad székely legény« megtréfálta. Szabad annak nem csak röhögni, de tréfálni is. Le sem szállott a lóról, bele kiáltott a sötét udvarba: hé, legény, hol vagy, jere!

- Honn vagyon, instálom. Éppen most ültek vacsorához. Tessék bemenni, ellátom én a lovat.

Na oda benézhetett. Nyolcz czímeres ökör hevert a hidláson. Aztán tehén is vagy hat. De még ló is volt hat. Borjú, csikó, temérdek.

A szeme-szája tátva maradt Nagy Tamásnak. Azt hitte, álmodik. Hogy annak a fekete inges embernek ennyi szép marhája legyen! Egészen megkönnyebbült a lelke. Nem is kérdezte, hol vannak a berbécsek. Ahol ennyi szarvasmarha van, lesz ott juh is, berbécs is százával.

Kisgyörgy Máté uram mind erről nem tudott semmit. Asztalnál ült a feleségével, nagy legény fiával s szép eladó leányával. Az asztal közepén nagy kerek tálban párállott a töltött-káposzta. Egyszerre csak kopogtatnak az ajtón s még tesséket sem várva, beállít Nagy Tamás.

Fölkelt az asztaltól Kisgyörgy uram, elejébe ment a vendégnek, fogadta nagy áradozással: Kerüljön elébb, üljön ide az asztalhoz, ami szegény asztalunkhoz. Zsuzsika, széket! Ejnye, ejnye, de örvendek, öcsém uram. A töltött káposztát szereti-e? Hát a kolbászt? Feleség, bort a pinczéből. Ugy tudd meg, hogy ez az úr magyarországi, annak a híres bellérnek, Nagy Ádámnak a fia.

Nagy Tamásnak elállott a szava. Ez nem is az az ember, akivel ő találkozott. Zsinóros zeke van rajta s kiragyog a zeke nyakán a lehajtott hófehér inggallér. Az asztalon cserépedények, de ő elébe finom porczellántányért tesz Zsuzsika s pirulva kinálja: tessék ebből a töltött káposztából.

- No igazán jól cselekedte, öcsém uram, hogy még ma megtisztelte szegény házunkat, - áradozott Kisgyörgy Máté uram. - Vegye fel azt a poharat. Ejnye no, ne kináltassa magát. Bátrabb legénynek szemléltem ma délelőtt.

- Hát, hogy az igazat megmondjam, Kisgyörgy Máté uram, nem néztem ki ezt a jó módot kigyelmedből. Ugyan bizony, miért hord kigyelmed szenet a városba? Hisz nincs rászorulva.

- A becsületes kereset nem szégyen, öcsémuram. Lássa én ezzel kezdettem s ezzel is végezem. Szegény ember voltam s megsegített az Isten.

- Igazán megsegítette. Benéztem az istállójába. Milyen szép marhái vannak!

Nagy Tamásnak feltünt, hogy Kisgyörgyné asszony hirtelen szemrehányó tekintetet vetett az urára. Összenéztek a gyerekek is, a legény meg a leány. Egy kicsit pirultak, meg mosolyogtak. Úgy tetszett, hogy szeretnének nevetni. De ámbátor ők is szabad székelyek voltak, a Kisgyörgy uram házánál nem volt mindig szabad nevetni.

Aztán vacsora közben különös gondolatai támadtak Nagy Tamásnak. Egyszerre csak azon vette észre magát, hogy Kisgyörgy uram folyton beszél, de ő abból nem hall semmit. Beleakadt a szeme a Zsuzsika szőke hajába, nefelejts szemébe s azon gondolkozott, hogy milyen jó volna, ha azokat a berbécseket együtt hajtanák el Aradig, Zsuzsika és ő. Ott aztán megfogná a Zsuzsika kezét s vissza sem eresztené többet. Aztán éjjel sem álmodott egyébről: egész éjjel hajtották s terelgették Zsuzsikával ketten a berbécseket. Arany gyapja volt valamennyi berbécsnek s a merre elhaladtak, mindenütt megcsudálták. Nemcsak az aranygyapjas berbécseket, de Zsuzsikát is. Gondolom, hogy Zsuzsika is ilyenformát álmodhatott, mert reggel, mikor Nagy Tamás az öreggel kiindult a rétre, pirulva kérdezte: úgy-e, vissza jő ebédre? Úgy-e, vacsorára is itt marad?

Felültek egy lőcsös szekérre. Kisgyörgy Máté uram kecczentett, s a székely lovak tánczolva mentek ki az utczára. De Nagy Tamás nem a lovakban gyönyörködött. Amíg csak az út el nem kanyarodott, folyton visszatekintgetett, köszöntgetett kalapjával Zsuzsika felé.

Kint voltak a réten, vágtattak a lovak, de tanyának híre-nyoma sem volt. Egyszerre aztán hirtelen megállította a lovakat Kisgyörgy Máté uram.

- Azért mondtam, hogy akármilyen mészároskés el nem vágja ezeknek a nyakát!

Nagy Tamás arcza elborult. Hát mégis igaza volt annak a székely embernek: Kisgyörgy Máté megcsalta őt. A szívébe nyilallott, hogy a Zsuzsika apja - csaló.

- Úgy-e, most azt gondolja öcsém uram, hogy megcsaltam. Itt a tíz aranya s tanulja meg, hogy látatlanban ne vásároljon.

De már erre felderült a Nagy Tamás arcza. Egy jó tréfa volt hát az egész. Hozzá még tanulságos. Neki meg hozott is egy jó - gondolatot. Mondta Nagy Tamás:

- Igaza van, bátyám uram, nem jó látatlanba vásárolni. De látottban jó, ugy-e?

- Zsuzsika te! Ez az úr azt mondja, hogy jól megnézett téged. Hát te megnézted-e?

...A kő-berbécsek bizony ott maradtak a szovátai réten, még mindig megveheti, aki akarja, no de voltak a Kisgyörgy uram aklában igazi berbécsek, juhok, bárányok. Nagy Tamás álma mégis valóra vált: kettecskén hajtottak, terelgettek egy nyájat nagy Magyarországra. Aranygyapja volt valamennyinek.

Magad mondád, fiam, hogy te már nem hiszel a Mikulás-mesében. Olvastad egy könyvemben, hogy mama és apa tölti meg a czipőcskéket mogyoróval, czukorral, amíg ti alusztok, talán éppen álmodtok öreg Mikulásról.

- Eszerint azt sem hiszed, hogy karácsonykor Jézuska hozza azt a sok szép ajándékot neked s testvérkéidnek... - mondám én búsan, mert igazán megszomorított, hogy szegényebb vagy már egy illuzióval.

Te elpirultál s abbeli félelmedben, hogy a karácsonyfa alatt nem lészen a te számodra kard, puska, csákó, azt mondád, - tele szájjal, lelkesülten mondád: ó, azt hiszem! A Jézuskában hiszek, édes apám!

Marczi, te hazudtál. Az első hazugság, mely kiröppent ajkadon. Mert te sejted régen s most már tudod is, hogy a karácsonyfát, mely a szent estén fölgyúl a gyermekszobában, a mama meg én vásároljuk a Duna partján. Mind azt a sok csillogó-villogó kedves semmiségeket, melyek a fenyőfa ágain ragyognak a gyertyák fényében, s mindazokat a drága, anyagi erőnket tán meg is haladó játékokat mi vesszük, heteken át szaladgálván utczáról-utczára, boltból-boltba, szemlélve, válogatva, alkudozva, mindig újabb meg újabb tárgyakat találva, melyekről azt hisszük, hogy neked és testvéreidnek édes örömet szereznek.

Ne játszuk tovább a bujósdit, fiam! Emeld föl bátran a fejedet, nézz a szemembe s mondd meg nekem szívednek rejtegetett titkát és én cserében elmondom neked, hogy mi része van a kicsi Jézuskának a te karácsonyi örömeidben.

A kicsi Jézuska: az örökkön élő, soha el nem muló szeretet, édes fiam. Ő lakozik a mi szívünkben, mikor édes izgalom fog el minket s minden apát és anyát ezen a nagy világon: megszerezni néktek egy este felejthetetlen örömét, isteni gyönyörüségeit. Megnevezhetetlen érzés szállja meg szívünket, egész valónkat: érzés, mely csak a magasságos égből eredhet; mely csak mindnyájunk szerető édes atyjának, Istennek lehet ajándéka. Csodás változást érzünk karácsony ünnepének közeledtén. Feledjük a mindennapi élet váltakozó bajait, keserüségeit; a mindennapi kenyér megszerzésének verejték-fakasztó, testet-lelket ölő súlyos terheit; feledjük, hogy minden garas, mi házunkhoz kerül, életünket rövidíti; feledjük a gyötrelmes gondolatokat: mi lesz veletek, ha mi kidőltünk. Szívünket csak egy vágy izgatja most: mennél teljesebbé tenni nektek a karácsony-est örömeit.

Ne sirasd, fiu, hogy a gyönyörü illuzió szertefoszlott! Ne bántson téged a gondolat, hogy nem a szárnyas angyalkák, kicsi Jézuskának e hű postásai röppennek be szobádba karácsony estén, megrakodva kedves játékaiddal! Ne bánd, fiu, ne bánd, hisz isteni érzés ád a mi lelkünknek is szárnyat, mikor magunkban meghányjuk-vetjük: mi volna nektek legkedvesebb. Vajjon telik-e erre is, arra is? S ami eddig nem szomorított soha, most szomorít a szegénység. Anyádnak új kalap kellene, nekem új kabát. Ő mondja: jó még a régi. Mondom én is: jó, nagyon jó még a régi. És összekeresgéljük ami kicsi eldugdosott, megkuporgatott pénzecskénk vagyon. És elindulunk a nagy útra. Mosolygó arczu emberek áradatja hullámzik kint az utczán. Urak, úriasszonyok nehéz csomagokkal megrakodva törnek utat maguknak. Tele vannak a boltok gazdag és szegény emberekkel. Az egyik csak az árát kérdi a portékának és fizet. A másik alkudozik: Szeretné megvenni azt a keréken járó csikót, mert ennek tavaly is legjobban örült Palkó. De drága, nagyon drága. És mégis megveszi. Kérges tenyerü munkásemberek, kik hajnaltól késő estig izzadnak nagy nehéz munkában; akik ma még nem tudják, vajjon a jövő házbér fizetésekor nem kerülnek-e ki az utczára ártatlan gyermekeikkel: ím, itt állnak a fényes kirakatok előtt, elfacsarodott szívvel olvasván: ára egy forint, ára két forint, annak meg öt forint... Hát ők, jó, ha egy trombitácskát vehetnek. De vesznek. Valamit vesznek, ha koplalnak is miatta. Nevet a szemük az örömtől, mikor a trombitácskát a hónuk alá rejtik. Hogy fújja majd ezt Pistike, istenem, hogy fújja majd! Trara, trara, tra!

Valami különös mámor ejt a hatalmába. Mindent, amit látunk, meg akarunk venni. Tudjuk jól, hogy egy-két nap s a legtöbb játéknak siralmas vége lészen, de most nem tudunk okoskodni. Most mind egy érzelem rabja vagyunk: örömet, egy óráig tartó nagy, erős örömet szerezni tinektek! Szórjuk a keservesen szerzett pénzt, mint a kártyás, kit szenvedélye megvakít; mint a részeg ember, kinek eszét elvette az ital. Heteken át hordjuk haza nagy titokban, amit összeszedtünk, eldugjuk, rejtegetjük. Karácsony estéjén elzárunk egy szobát. Kegyes hazugságokkal ámítunk titeket. Hol ez, hol az szalad ki közétek: mindjárt, mindjárt nyílik az ajtó. Még nem jött meg Jézuska, de jő, már nincs messzire. Csak legyetek nyugodtak. Izgatottan kötözgetjük a fenyőfának gyenge ágacskáira a gyertyákat, a szárnyas angyalkákat, a nyalánkságokat; telerakjuk az alját játékokkal és mikor azt hisszük, most már szép rendben van minden, meggyujtjuk a gyertyácskákat, fordul a kulcs, nyílik az ajtó: jöhettek! Megjött, itt volt a kicsi Jézuska!

Ha már a magad eszétől rájöttél, fiam, hogy nem Jézuska hozza a karácsonyfát s mindazt, mi rajta és alatta van: nem villan-e meg agyadban egy gondolat, nem dobban-e meg a szívedben egy érzés, mely leborulni készt téged és minden gyermeket a szülei szeretet e szent, önzetlen nyilatkozása előtt? Nem veszed-e észre, mily nagy és isteni munkát végeznek a szülők, mikor lemondanak a szerzett öröm dicsőségéről, s azt teljességében ráruházzák a kicsi Jézuskára! Ők nem tettek semmit; mindent, de mindent a kicsi Jézuskának köszönhettek. Nekünk elég, ha látjuk örömtől hevülő arczotokat, ha halljuk kis kacsóitok tapsikolását, csengő nevetéseteket, kicsi szíveteknek boldog áradozását. Ez a mi örömünk, ez a mi boldogságunk. Ez tölti meg szívünket azzal az édes izgalommal, mely soha, legyen bár szívetek legjobb, a legnemesebb, a leggyöngédebb, nem tölti el a tieteket, ha néha-néha a mi örömünkön munkálkodtok. Ezt az édes izgalmat csak a szülő érzi, fiam, ti nem; ebben az édes izgalomban nem lesz addig részetek, míg egy gyermek azt nem mondja nektek: apám! anyám!

Többé-kevésbbé hálásak vagytok, de megszokjátok a tőlünk nyert örömeket s amit mi egy isteni érzés hatalmában teszünk érettetek, lassanként puszta kötelességnek látszik a ti szemetekben. S ha tán erőnk és szerencsénk fogytán nem teljesíthetjük majd minden vágyatokat, ti nem veszitek észre, hogy szívünk majd megszakad ebbeli fájdalmában, s mikor leginkább sajog a szívünk, talán éppen akkor vádoltok lelketekben azzal, hogy szeretetünk melege gyengül irántatok. Csak akkor tudjátok meg - s hajh, nekünk talán már későn! - hogy a szülőnek amily megmérhetetlen az öröme, ha örülni lát, oly megmérhetetlen szívének a szenvedése, ha nélkülözni lát titeket! Ha majd saját gyermeketek karácsonyfáját gyujtjátok föl; ha majd beteg gyermeketek ágya fölött virrasztotok, mosolyt erőltetve arczotokra, míg szívetek halálos félelmek közt vonaglik: csak akkor értitek meg egész valójában: mik valánk tinektek! Idő és messzeség elválaszt egymástól, de szívetek visszasírja a mi szívünk melegét; föl-fölragyog emléketekben a csillogó fenyőfa, megelevenednek a szemkápráztató semmiségek, s míg áradozva ölelnek, csókolnak gyermekeitek, szeretettel emlékeztek reánk s könnyes szemmel rebegitek: édes jó anyám! édes jó apám!

Úgy, úgy, fiam, te nem fogod elfeledni ezeket a tündérséges estéket soha. Azt a jó mamát s apát, aki téged annyit bolondított kicsi Jézuskával, amiképen bolondítod te is majd a te gyermekeidet. S ne bánd, ha majd a te gyermekeidnek is szertefoszlik az illuziója, csak megtalálják helyette szivedben kicsi Jézuskát: a magának semmit sem követelő, de a véréből való vérnek mindent megadni kész szeretetet!

...Nyílik az ajtó, jöhettek gyerekek. Megjött, itt van látatlan köztetek a kicsi Jézuska.

Csak egy vékony bárányfelhő, hasonlatos egy fehér selyemkendőhöz, lebegett az égen, mikor a városból hazafelé indultunk. Erővel vissza akart tartani Pali bácsi:

Jó bor mellett a férfi-ember csak elmaradna, de az asszony-embernek nincs maradása.

Mit volt tennem, még egyszer kocczintottam Pali bácsival s felültem a kocsira. Fölnéztem az égre, láttam lebegni az idres-bodros bárányfelhőt s magamban igazat adtam Pali bácsinak. Annyit én is tudtam az időjóslásból, hogy a bárányfelhő közeli vihart jelent. Eszembe jutott az a nap, mikor kislegény koromban szénát gyüjtöttünk az erdőn Anikóval.

Aztán egyszerre csak rettentőt csattant az ég, két nagy fekete felleg összecsapott, mint két ellenséges tábor, megszakadt az ég. Isten nyila lecsapott itt is, ott is; amott egy büszke tölgyfa hasadt ketté, emitt egy pásztor-kaliba lobbant lángra s mi összebujva egy mogyoróbokor tövében, sírva imádkoztunk a jó Istenhez: ne hagyjon el.

...Igen, a gyerekeket nem lehet magukra hagyni. A gyerekek várnak. Alig érünk ki a városból, nagy fekete felleg nyelte el az idres-bodros bárányfelhőt, egy pillanat s gyászfeketébe borult az ég felettünk. Forgószél tánczolt körbe-karikába, mindenütt, előttünk: látni véltem benne a boszorkányt, ki a vihart csinálja.

Eresztette. Prüszkölve vágtattak a lovak, versenyt szaladtak a széllel, vadul nyargaltak bele a poros fekete világba. Olyan volt a vidék, mely pár perczczel elébb csupa ragyogás, mosolygás volt, mint a pokol. Piszok, por, feketeség. S bele-belenyilalt ebbe a feketeségbe a villám, mely össze-vissza nyargalt az égen, hirdetve Istennek haragját, a gyarló bűnös embereknek.

Igazán úgy volt, babonás félelem szállt meg. Egy szempillantás alatt százféle dolog villant át agyamon. Makacsul belefészkelődött a gondolat, hogy hátha épp most ér utól a balsors, amitől annyiszor remegtem, miről nem egyszer írtam is: búcsu nélkül halni meg, nem látván még egyszer, utoljára gyermekeimet. A villámok czikkázása, a haragos ég csattogása ijesztő hirtelenséggel érlelte meg a botor hitet, hogy villámütés vágja ketté életemet, melynek ím még delelőjére sem jutottam el. Amire nyugodt órákban elmém lusta volt, most végig nyargalta a jövendőt, azt, ami sirom bezárulta után következik. Belenyilalt szívembe a kérdés: mi lesz gyermekeimmel, ha hirtelen, egy szó nélkül, meghalok. Meghalunk. Mindketten. S mintha a jó Isten haragját növelte volna ez a kérdés is, nagyot csattant, dördült az ég, hogy a föld is megreszketett belé. Mintha hallottam volna az Úr szavát: Nem hiszel bennem, te hitvány földi féreg? Hát ki volt veled eddig, ha csüggedtél; ki öntött lelkedbe új erőt, ha erődben megfogyatkoztál! Megérdelmelnéd, hogy lesujtsalak!

Mi lesz a gyermekekkel? Akad-e egy szív, mely melegéből juttat nekik egy keveset? Csak egy keveset. Egy lehelletnyit. Hogy meg ne fagyjon a szívük. Most annyian beczézik, de akkor?

Még az irka-firkák is keresztül nyargaltak megkínozott lelkemen. Egy csomó befejezetlen tákolás. És én majd nem olvashatom, nem hallhatom: mi kár, hogy félbemaradtak!

Nem tudod: mi jobb. Nyargalni veszettül vagy csöndesen, lépést mendegélni. Ha nyargalsz, leüt a villám; ha lépést mégy, tovább sanyargat a vihar. A lejtős úton már szembe szalad a szennyes esővíz. A hegyek oldalán patakok zuhognak le az égből. És itt vagyunk az erdő közepében, aljában a fellegbe borult mogorva Murgónak, sehol egy ház, egy födél, csak egy kicsi kaliba sincs.

Ah, Istenem, mikor kitombolta magát a vihar! A szívünk felujjong, bágyadt testünkben mintha friss vér pezsegne, észre se veszszük, hogy ránk szakadt a korom este. Csakhogy a vihar elmúlt. Szemünk belemered a sötétségbe, alig látunk egy lépést elébb, de mindegy: most már hazajutunk. Egy végtelenségnek tetszik az út, de a veszedelemnek vége, látjuk, újra látjuk, mindjárt látjuk őket.

Aludt az egész falu. A gyujtó világánál megnéztem az órát: éppen éjfél volt. Az ablakok sötétek. Sötét a mienk is mind. Alig tudtuk fölverni a cselédet.

Ennek előtte ötven esztendővel, három székely diák nekivágott gyalogszerrel a nagy magyar Alföldnek. Látni akarták színről-színre a délibábos rónát, melyről annyi sok költeményt írt Petőfi; a kidűlt-bedűlt falu csárdát; a puszta közepén szomorkodó kutágast; a lobogós ingujjas, árvalányhajas betyárt, akiről annyi nóta és mesébe illő történet szállott át az ő kicsi, girbe-görbe országukba. Fiatal lelkük tele volt illuzióval, a zsebük - hát az üres volt. Mikor a legelső csárdába befordultak, egy ezüst huszas volt az összes vagyonuk. Hanem a csárda teljesen megfelelt a várakozásuknak: kidőlt-bedőlt a fala, félre volt csapva a födele, mint a részeg ember kalapja. S hogy az illuzió teljesebb legyen: tűzről pattant menyecske fogadta a belépőket. Csókra állt a szája, ölelésre a karja. Akkoriban még egy ezüst huszasért meg lehetett inni egy pár itcze bort s a mi diákjaink csakhamar hangos kedvre derültek. Duhajkodtak betyármódra, úgy amint olvasták és hallották s közrefogván a csárdásnét, ölelgették, éppen úgy, mint - odahaza.

A fiuk még szót se szólhattak, hirtelen megnyílt az ajtó, de úgy, hogy majd kifordult a sarkából. Négy szál betyár lépett be, sudár magas legény mind a négy, lobogós ingujjban, gatyában, árvalányhajas kalapban. Czifra szűr a hátukon, az övükből kicsillogott a pisztoly, a páros kés, a kezükben puska, s csakúgy döngött a padló, amint puskájukat leeresztették a szoba földjére. Épp abban a pillanatban siklott ki a csárdásné az egyik diák keze közül, ijedt sikoltozással. Bizonyos, hogy amennyire várták a diákok, annyira váratlanul léptek be a betyárok. Zavarodottan néztek össze, de nem kerülte el a figyelmüket, hogy a betyárok szeme is összevillant, haragosan, vésztjóslóan. Le akartak ülni az asztalhoz, hogy folytassák a borozgatást, mintha semmi sem történt volna, de a betyárok közül a legfiatalabb hirtelen előlépett, mellen ragadta azt a diákot, kinek a karja közt látta a csárdásnét. Arcza, szeme lángban égett s ordított, mint a megsebzett vad:

- Ejnye, ejnye, barátom, hát az nem olyan nagy dolog. Nézze, mi diákok vagyunk, azért jöttünk...

Elő akarták adni kellő alapossággal, hogy mért jöttek a délibábos rónára. De nem mondhatták el, mert a betyár közbevágott.

Úgy tetszett, mintha megszelidült volna, bárány lett az oroszlánból. De csak úgy látszott. Leültette a diákokat, leültek a társai is.

A csárdásné, aki elébb csupa tűz, kaczérság volt, félénken, reszketve sompolygott elé a borral. Nem mert a betyár szeme közé nézni.

Az asszony felemelte a tekintetét, könyörögve nézett a betyárra. Az volt a tekintetében:

- Ne haragudj, csak bolondoztam velük, de isten bizony, egyiket sem csókoltam meg.

- Hát diákok vagytok, - szólalt meg a betyár rövid hallgatás után. - Akkor bizonyosan sok szép nótát tudtok.

- No ha tudtok, gyujtsatok rá. Innét reggelig nem mentek. Isztok és énekeltek. Hanem azt előre megmondom, hogy egy nótát csak egyszer szabad énekelni s reggelig mégse fogyjon el a nóta.

Első pillanatban nem is vették komolyan a diákok ezt a beszédet. Hiszen majd énekelnek, amíg berekednek s elénekelnek bizony ők egy nótát tízszer is. Ugyan ki tudna alkonyattól reggelig énekelni, mindig csak új nótát?

Akkoriban nagyon divatos volt a »Földiekkel játszó égi tünemény«, minden háznál énekelték ezt. Még ma is elő-előveszik az öregek. Ezzel kezdték a diákok is. A betyárok kitették az asztalra pisztolyaikat, búsan lekönyököltek s csak akkor mozdultak meg, mikor egy nótának vége lett. Minden nóta után bort töltöttek, kocczintottak a diákokkal s aztán intettek: mást! Mikor vagy húsz nótát elénekeltek, megállottak.

- Nem addig a! - ütött az asztalra a legfiatalabb betyár. - Ölelgetni tudsz, úgy-e diák! Nótát, mert különben, látod ezt a pisztolyt? De újat!

Még csak most vették észre a diákok, hogy a betyárok egész komolyan gondolták a reggelig való nótázást. És újat! Mindig újat. Kezdették rosszul érezni magukat. Besötétedett, már meg kellett erőltetni az emlékezetüket, hogy új nótát találjanak.

Mert meg-megpróbáltak, hogy egyet-egyet ujra énekeljenek, de a fiatal betyár, mintha csak pennára vette volna valamennyit, amint belekezdettek, ráütött az asztalra: ez már volt!

A hideg verejték kivert a diákok arczán. Egyszerre csakugyan kifogytak a nótából. Hanem hirtelen föltalálták magukat. Ha az Istenházából lehet csárda, mért ne lehetne a csárdából templom? Előszedték a templomi énekeket. Hisz annyit tanultak a kollégiumban! Új erőt, kedvet kaptak, neki bátorodtak, amint megkezdették a sort a kálvinisták legszebb templomi énekével: Te benned biztunk eleitől fogva!

Valami ünnepi hangulat szállotta meg a betyárokat is. Szilajságuk szelidségre vált. Ki tudja, mikor hallottak utolszor templomi éneket. Magukra hagyták a diákokat, nem bánták, ha egy éneket többször ismételnek is, csak énekeljenek. Már harmadszor énekelték azt, amelylyel megkezdették a sort s észre sem vették, hogy kinyilt az ajtó s egy szép barna legény lépett be. Szó nélkül leült az asztalhoz, lehajtotta fejét s ugy hallgatta a templomi éneket. Mikor az éneknek vége volt, akkor köszöntötte őket: jó estét, fiuk.

A diákok is, a betyárok is meglepődve néztek rá. Úgy belemerültek az énekbe, hogy egy sem vette észre a legény jövetelét.

- Hát te hogy cseppentél ide? A padlásról ereszkedtél-e le, vagy a földből bujtál ki?

Azzal ledobta a szűrét, puskáját, a sarokba dobta árvalányhajas kalapját s a diákoknak fordult.

- Hiszen az meglehet, - mondta az egyik diák. - A mi kollégiumunkból is elszökött egy diák s úgy hallottuk, hogy betyár lett belőle.

Aközben Pista fölvette a kalapját s úgy félig a szemébe húzta. Egykedvüen kérdezte:

- Hja, annak nagy története van. Karácsony hetében, egy hajnalban fölment a katholikus templomba s mielőtt a »roráté« megkezdődött, belopódzott s a sötétben ellopta az arany feszületet az oltárról. Mire felgyujtották a gyertyákat, kiosont a templomból. A pap, amint az oltárra lépett, észrevette, hogy eltünt a feszület. Meg sem tartották a roráté-t, fellármázták a várost. A gyanu a kálvinista diákokra esett, mert ezek mindig eljártak a roráté-ra. A pap azonnal a kollégiumba ment s kérte, hogy zárják be a kollégium kapuját, járják sorba a szobákat, aki nem lesz otthon, bizonyosan az lopta el a feszületet. Mindenkit otthon találtak, csak Bakó Gyurit nem. Nem is jött vissza többet. Reggel már híre-pora sem volt a városban. A legjobb a dologban, hogy nem is vitte magával a feszületet, ott van a városban s még sem kapják vissza.

- Az úgy lehet, hogy Bakó Gyuri nem a maga, hanem egy leány kedvéért lopta el a feszületet. Abban a korcsmában, ahová Bakó Gyuri járt, volt egy szép leány. Gyuri erősen belehabarodott s egyszer azt találta mondani: úgy szeretem magát, Ilonka, hogy még lopni is tudnék magáért!

- No azt szeretném látni, - mondotta a leány. Másnap hajnalban Gyuri ellopta a feszületet, szaladott vele a leányhoz, bekopogtatott az ablakon, a leány kinyitotta az ablakot, bevette a feszületet...

Azzal felkapta a földről a szűrét, motoszkált benne s egy szempillantás múlva az asztal közepére vágta a feszületet. Aztán leborult az asztalra és sirt mint egy gyermek.

- Emeld fel a fejedet, pajtás. Ne sírj, no. Ne légy olyan gyerek. No... no...

Bakó Gyuri lassan felemelte a fejét, arczáról letörülte a könnyet s csöndes, vontatott hangon mondta:

- Itt a feszület, lássátok. Most már csak hiszitek, hogy nem adtam át annak a leánynak. Kopogtattam az ablakán, de nem nyitotta ki. Hallottam a lármát, a csöngetést a kollégiumban, hallottam, amint kiabálták: lustrálni! lustrálni! Azt is hallottam, hogy valamelyik kiáltotta: ez bizonyosan Bakó Gyuri volt! Bódult fejjel nem tudtam, mit tegyek. A kollégiumba nem mehettem vissza, elfogtak volna a kapunál. Ész nélkül szaladtam ki a városból. A végét - látjátok. Itt vagyok. Betyár vagyok. Hordom magammal ezt a feszületet. Elvetni, nem tudom elvetni, visszaküldeni sem tudom. Hanem az igaz, hogy még eddig visszatartott a gyilkosságtól...

- Mert ne higyjétek ám, hogy mi betyárok gyilkosság nélkül nem tudunk megélni. Akinek sok pénze van, megállítjuk: állj meg, hé, adj a pénzedből, hadd legyen nekünk is. Úgy-e, így van, fiuk?

- Vissza... Annak már egy kicsit vége... Hanem ezt a feszületet vigyétek vissza, nesztek. Vigyétek vissza, az Isten áldjon meg.

- Hanem aztán a feszületet átadjátok ám. Ne gyanusítsák többet azt a szegény leányt...

Amint leszáll a nap, kiülünk a nagyapó kapuja elé: ez a mi kioszkunk. A falu, mely egész nap csöndes volt, mint a temetőkert, ilyenkor megelevenedik: a fiatalság vidám dalolással jön a mezőről, az öregebbje görnyedt háttal ballag, lassan megemelinti kalapját, köszöntvén illendőképpen: Adjon Isten jó estét. Egyik-másik megállapodik előttünk, megkérdezi: hogy szolgál az egészségünk. Úgy-e itt jobb az ájer, mint Pesten? De csakhamar engedelmet kérnek, talán terhünkre is esik az ő beszédjük s kívánván nyugodalmas jócczakát, lassan eltünnek az alkonyat homályában.

Legutolsónak jő az öreg Bedőné. Nyolczvan felé járó öregasszony, pitymallatkor fölkel, ma ennek, holnap annak a gazdának a földjén dolgozik, mindig ő az első, aki munkába fog, este meg a legutolsó, aki félbehagyja. A fiatalabbak előre sietnek, már rég a faluban hangzik a nótájuk, s vén Bedőné még a mezőn tipeg. Bizonyosan tudjuk, hogy Bedőné el fog jönni kapunk előtt, s míg ő meg nem érkezik, nem megyünk be: várjuk Bedőnét. A gyerekek kiállnak az utcza közepére s mikor megpillantják nagy, széles szalmakalapjában, lármásan jelentik: jő Bedőné, jő! És halljuk messziről reszkető hangját, áradozó szavait: ó édes, aranylábu csirkéim! Egy nagy lapos kő hever a kapu előtt, s erővel leültetik a gyerekek: üljön le, Bedőné. Meséljen. A fiuk a zsebükből, a leánykák kötényük alól előszednek egy s más ennivalót; vajas kenyeret, mely nekik volt szánva, de hát ők - nem éhesek, sőt kisül, hogy a frissen fejt tej sem ízlik már olyan jól, mint nyár elején: egyék, igyék, Bedőné.

- Én-e? Én, igen, lelkeim. Most is többet dolgozom a fiataloknál. Mert higyjék meg, instálom, ez a mai fiatalság nem ér egy petákot. A leányok? Az mind kisasszony. Hazahozzák a módit Brassóból, czipellőben járnak, kontyot kötnek - hát ilyent ki látott s hallott? Az én fiatalságomban még a templomig is kezünkbe vittük a csizmát, csak ott húztuk fel az ajtó előtt. De ma, lelkem! Ma!

- De, hogy a tűz lángja vesse fel az ilyen világot, akkor nagyobb volt a mód s mégsem űzték egymást a czifraságban! Ma a zsellér ember leánya is olyan izébe szorítja a derekát, én nem is tudom, minek hívják, csak látom, hogy lihegnek benne, még a nyelvüket is kivetik.

- Az, az instálom alássan, el tetszett találni. A nagyságáék bizonyosan láttak is ilyent.

- Ismerik-e az én unokámat? Most került haza a czégér, Brassóból, az is úgy jár. Mondtam neki: minek ez neked? Zsellér volt minden nemzetséged, az is marad. Jobb volna, ha egy borjut vennél, te, példa, te! De annak beszélhetek mint a fekete földnek.

- Nekem! Jaj, lelkeim, nekem éppen nyolcz élő gyermekem. Tíz volt s abból nyolczat felneveltem, kettőt eltemettem. Hat fiat neveltem a császárnak, de nekem soha, egy rézgaras nem sok, annyit sem adott a császár. No, felnevelém őket, a fiukat s a leányokat, ami kicsiny földem volt, elosztogattam köztük, hadd boldoguljanak. Jaj, ha hallották volna, lelkeim, mi szépet mondtak nekem! Csak adja kezünkre a földet, anyó. Mi eltartjuk nyolczan. Kezét-lábát összekalácsolhatja, sóra, fára nem lesz gondja: él a készből. Hát én hittem nekik bolond fejjel, pedig eleget mondotta Huszár gazduram: ki ne adjon a kezéből semmit haláláig, Bedőné. Jó erősek, hadd dolgozzanak s szerezzenek. De így s de úgy, beszéltek a gyermekeim, kend úgy is mit csinál özvegy létére? Tud-e szántani? Tud-e kaszálni? Addig s addig, hogy kiforgattak a szép eszemből. Nem volt elég a föld, de még a háztól is úgy elvittek mindent, lelkeim, de úgy, hogy még egy cseréplábas sem maradott. No, jól van. Telik-múlik az idő, elkövetkezik az aratás, el a cséplés s hát nekem egy gyermekem sem hoz egy szem gabonát sem. Sorba járom valamennyit, kérdem: jut-e nekem valami az Isten áldásából. - Kérdje meg az Istentől, - mondotta nagy mostohán a legidősebb fiam. Mondtam én: hallod-e, András, én a jó Istennek semmit sem adtam, amim volt, nektek adtam. - Menjen a többi fiához, azoknak mind többet adott! - Jaj, lelkem fiam, ne káromold a jó Istent, mert nekem egyik gyermekem olyan kedves volt, mint a másik, egyet sem rövidítettem meg. De annak beszélhettem, akár a kőnek.

Hullott a könnyem, mint a záporeső, nagy sírással elmentem a második fiamhoz, attól a harmadikhoz s így véges-végig, lelkeim, valamennyit sorra jártam. Mind azt mondták: a másiknak többet adtam, kérjek attól! Azt hittem, hogy a legkisebb leányomnak jobb szíve van.

Mondtam neki: Julis te! Hét testvéredet végig jártam, még jó szót sem adtak, ha van szíved s Istened, segélj rajtam. Búzaaratáskor betöltöttem a hetvenöt esztendőt, az én karjaim nem bírják a nehéz munkát. - Én segéljek? Egyedül tartsam el? - kiabált nagy nyersen. - Földből, marhából én kaptam a legkevesebbet. Mindenik kedvesebb gyereke volt magának, mint én. Még kicsi koromban sem szeretett úgy, mint a többit, mert azokat kerek egy esztendeig szoptatta, engem pedig csak hat hónapos koromig!

Hallották-e ezt, lelkeim! A szívem majd megszakadt, mikor ezt hallottam. Ha tudnák, lelkeim, hogy mért szoptattam csak hat hónapig Julist! Mert az úgy volt, hogy egy fiam, a hetedik, meghalt szörnyü halálnak a halálával: elragadták a lovak s diribbe-darabba szakadt minden porczikája. Éppen akkor szoptattam Julist s én, akár hiszik, akár nem, bús betege^* lettem a fiamnak halálának, de olyan bús betege, hogy hozzám beszélhettek az emberek, nem szóltam, mintha megfogott volna a szavam s esztendeig emberi szem az én szájam mosolygását nem látta. Jöttek az asszonyok s mondták: hallá-e, ne szoptassa tovább azt a leánykát, hiszen ami kicsiny teje van, az sem jó, olyan a gyermek arcza, mint a viasz. Ezt így fel nem neveli. Akkor választottam el Julist. Ítéljék meg, lelkeim, igaz lélekkel, tehetek-e róla, hogy bús beteg voltam? A fiamnak voltam a betegje, a szívemről szakadtnak. Ha Julis halt volna meg, annak is betegje leszek, bizonyosan tudom.

- Óh Istenem, a dolgot nem panaszolnám fel: abban nőttem fel, abban halok meg, csak a gyermekeim hitványsága ne fájna. Az fáj, erősen fáj.

Aztán fölkelt, csendes jócczakát kívánt s eltipegett ahhoz a gazduramhoz, akinek dolgozott s akinél ma vacsorál.

A gyermekek néztek utána, míg el nem takarta a sötétség. Valamelyik felsóhajtott:

Hallom a zúgásodat, erdő, édes kicsi falum erdeje. Tomboló vihar volt tán, mikor elindult, csöndes, andalító zúgás, mire ide ért. Mindegy nekem, csak a te zúgásod légyen, erdő, édes kicsi falum erdeje!

Nem, nem, ez nem csalóka képzelődés, én hallom hangodat. Ismerem, mint azt a méla harangszót, mely templomba hítt valaha régen s melyhez hasonlatost nem hallottam s nem hallok soha. Ez a te hangod, erdő, ez a te sóhajtásod: ehhez hasonlatos több nincs a föld kerekén.

Ó te áldott erdőzúgás, hogy eljövél az édes anyaföldről s meglátogatsz engem a messze idegenben! Hogy megemlékezel rólam nehéz rabságomban, nagy erős lelki nyomorúságomban!

Mert nehéz az én rabságom, nagy az én lelki nyomorúságom, ó erdő, erdő, édes kicsi falum erdeje!

Van-e lelked, erdő? Ha van, figyelj rám. S van-e Istened? Ha van, ki ne csacsogd az én panaszomat. Meg ne hallja valahogyan az az öreg ember s az az öreg asszony. Tudom, tudom, jól ismered őket. Az öreg ember folyton búcsuzik tőled: Isten veled, erdő, többet nem látlak! Az öreg asszony pedig mindég nyugat felé néz: vajjon látom-e még a fiamat? S mikor aztán leszáll az este és lepihennek szépen, nem jő szemükre álom. S mondja az öreg ember, szóval folytatván a bús gondolatot: ki zárja le a szemünket, hogyha meghalunk?

Folytatja az öreg ember: a vérünket felneveltük világ pompájára... Vajjon gondol-e ránk?

Hallod, erdő, hallod? Felneveltek engem világ pompájára! S ez igaz: köröttem valóban pompa, fény. Megvalósulva mind, mit mesemondók szárnyas képzelete teremtett, a tűzvilágnál. Amit én ájtatos csodálattal hallgaték, ím látom a valóságban: a ragyogó palotákat, melyek, úgy tetszik, csakugyan forognak, mert bármerre nézek: elémbe fordul egy, elémbe kettő, három, tíz, húsz, ah, ki tudná, hány van. S laknak ezekben a palotákban gála úri népek. S végiglebbennek a széles utakon, ki gyalog, ki hintón, szép asszonyok, leányok: ezek azok, ezek! Ilyeneknek képzeltem én egykor a tündérkisasszonyokat. Megszédítik lelkemet az emberi elme csodálatos alkotásai. A gőzparipa, melynek nincs távolság; a messzebeszélő, mely a haza határain túl röpíti a szót; s az emberi találékonyság ezer meg ezer műve, mik e századvég puha emberének minden kényelmet megadnak, - s mely kegyetlen sors! - egyet nem tudnak feledtetni mégsem: téged, te édes anyaföld, a te zúgásodat, te erdő, édes kicsi falum erdeje!

Te, erdő! Neked meg merek vallani mindent. Neked, ki annyiszor hallád a gyermek csengő énekét; ki annyiszor láttál, szedvén kosaramba illatos epret; ki annyiszor láttad verejtékes arczomat, gyüjtvén a szénát a te földeden; tenéked megvallom, hogy én itt rab vagyok. Idegen az idegenek közt. Hogy gyötrelmes gondolatok nyügözik meg lelkemet. Hogy én csalom a világot és csalom magamat, mikor a századvégi ember simaságával kezet szorítok az emberekkel. Mikor én jó ismerősként köszöntök embereket, akiket sohasem ismerek meg s akik engem nem ismernek meg soha. Akiknek nincs sem erdejük, sem rónájuk, sem Istenük, sem hazájuk: mindenütt egyformán boldogok, ha van kenyerük. Akiknek az az erdő a legszebb, amelyikhez legolcsóbban visz a vasut s melyiknek aljában legnagyobb a - kényelem.

Tenéked, mondom, erdő, de hallják meg az emberek is: a szegény szántóvető ember nem a világ pompájára neveli a fiát, de neveli - s mennyi gyötrődés, ensanyargatása közt neveli! - megmérhetetlen lelki nyomoruságra. Tegnap még egyik kezében könyv s a másikban az eke szarva. És a barázdában megy elébb, elébb s olvasván a könyvet, észre sem veszi, úgy jut a messze idegenbe. Egy talpalatnyi volt az övé az édes anyaföldből s ezt a talpalatnyi földet egy asztalra váltja föl. Tegnap még övé volt erdő, mező, - ma már egy asztal mindene. Ezen keresi a kenyerét, ezen kergeti a hívságos hírnevet. A szíve visszasír az édes anyaföldre, s mint egy rab ide van lánczolva asztalához. El-elszáll hozzá az erdő zúgása, hívja, csalogatja: gyere haza!

És beleveti magát az áradatba. Szeretne hasonlatos lenni a többi emberekhez; megragadni minden alkalmat, mely feledtetni képes téged, édes anyaföld és nem tud feledni, nem soha! Mindennap gyötrelmesebbé lészen a gondolat, mely eszébe juttatja a véget, az elkerülhetetlent. Élni, küzdeni messze az édes anyaföldtől és meghalni e magas, rideg falak közt s a legnagyobb, mit elérhetsz s ezt sem láthatod már: hatlovas kocsin visznek a temetőbe s míg a gyászmenet elvonul, megakad a közlekedés! Elveszteni az életedből esztendőket, mindig egy asztal fölött görnyedezvén, csak azért, hogy ne zekében, hanem frakkban vegyülhess az emberek közé!

Hát ez az a »világ pompája«? Ez az a »világ pompája«, mely zeke helyett frakkot ád reád, de a lelkedet nyomoruságba, meghasonlásba temeti!?

Nekem adhatjátok az egész világot, a szívem visszasír ahhoz a talpalatnyi földhöz, melyen először ejtém ki e szót: anyám! S ha fegyverrel kellene védeni hazámat, e talpalatnyi földben védeném meg.

És kínálhattok nekem kincset, hírt, nevet, csak egy a válaszom: adjátok vissza kicsi falumat zúgó erdejével!

...Ím, édes erdőm, kiöntém neked szívem panaszát. Mondd el az egész világnak, csak annak az öreg embernek ne, csak annak az öreg asszonynak ne. Hadd higyjék: világ pompájára neveltek engemet...

* Azt hiszem, ez a kifejezés ismeretlen írótársaim előtt, s mert a kedélybetegséget nagyon találóan fejezi ki, talán nem fölösleges, ha felhívom rá a figyelmet.