---

Tartalom

I. RÉGI ÉS ÚJ MAGYAR IRÓK
Almási Tihamér
  1. A Borzáné Marcsája
  2. Két év multán és Rendelő óra
Balog: István
  Mátyás diák
Bartók Lajos
  A legszebb
Bercsényi Béla
  A váltó
Berczik Árpád
  Jótékony célra
Bulyovszky Gyula
  Fuzió
Csepreghy Ferenc
  1. A piros bugyelláris
  2. Az élhetetlenek
  3. A szép asszony kocsisa
Csiky Gergely
  1. Az ellenállhatatlan
  2. A proletárok
  3. Mukányi
  4. Cifra nyomoruság
Győry Vilmos
  Nótás Kata
Jókai Mór
  Dózsa György
Báró Jósika Kálmán
  Márenyá
Katona József
  Bánk bán
Kisfaludy Károly
  Halálának félszázados fordulóján
Lukácsy Sándor
  1. Ágnes asszony
  2. Szomszéduram kakasa
Margitay Dezső
  A jó isten
Kürthy Emil és Porzsolt Kálmán
  A párbaj és A szökevény
Szigeti József
  A nagyralátó
Szigligeti Ede
  1. Kemény Simon
  2. Fenn az ernyő és Petronella
Gróf Teleki László
  Kegyenc
Váradi Antal
  1. Tamóra
  2. A tőr
Vörösmarty Mihály
  Csongor és Tünde

II. IDEGEN KLASSZIKUSOK
Shakspere
  1. Julius Caesar
  2. Hamlet
  3. Vizkereszt
  4. Coriolanus
  5. Romeo és Julia
  6. Macbeth
  7. Cymbeline
Molière
  1. A mizantrop
  2. Férjek iskolája
Schiller
  Don Carlos

III. AZ UJABB FRANCIA ISKOLÁBÓL
Augier Emil
  A Fourchambault család
Coppée Ferenc
  A kincs
Idősebb Dumas Sándor
  A saint-cyri kisasszonyok
Ifjabb Dumas Sándor
  1. A demi-monde
  2. A Daniseffek
Pailleron Eduárd
  1. Permeteg eső
  2. A hálátlan kor
Bernhardt Sára vendégjátéka

IV. AZ ELSŐ MAGYAR POLITIKAI SZINMŰ ÉS KORA.
Komédia, Balassi Menyhárt árultatásáról
  1. Általában
  2. Közállapotok
  3. Költészet
  4. Balassa a történetben és komédiában
  5. A komédia tartalma és keletkezése
  6. Jelességei
  7. Kiadói és magyarázói
Könyvészet

---

Előszó

E gyüjtemény szinműirókról és szinészekről szól, kik a budapesti nemzeti- és nép-szinház műsorán az utóbbi évek alatt szerepeltek. Sőt egészen őszintén szólva (azok kedveért, kik minden zsákban csak a macskát szokták keresni) inkább darabokról és szerepekről. Egy szóval: szinbirálatok gyüjteménye, melyek 1878 őszétől 1879 nyaráig a Nemzeti Hirlapban, innen kezdve pedig a Pesti Naplóban jelentek meg. Nem valamennyi birálatomat szedtem össze; főleg az ujabb külföldi darabok ismertetései közül mellőztem sokat s az eredetiekről és klasszikai előadásokról irottaknak is csak a javát válogattam ki.

Mivel igazolom hát könyvem cimét, mely többet látszik igérni egyszerű kritikák sorozatánál? Szeretném módszeremmel: mindig tartózkodtam oly itéletektől, melyek kizárólag egyes művészi mozzanatokra vonatkoznak, az iró vagy szinész egyéniségének figyelmén kivül hagyásával. Az ilyen elszigetelő, egy-egy részletbe fúlt birálat rendesen igaztalan, a legjobb esetben felületes. Az egyéniség, a maga teljességében, a mű-alkotásnak nemcsak forrása, hanem legjobb magyarázata. Ennek vizsgálata és ismerete adja meg a kritikának nemcsak igazságosságát, hanem komolyságát és határozottságát is. Csupán e módszer emeli ki a csevegések és ujdonságok rovatából s teszi a bölcselettan hajtásává: gyakorlati eszthetikává. Ily meggyőződésben próbáltam birálataimnak általánosabb alapot keresni a pillanat külön, olykor esetleges benyomásainál. Ez pedig a művész maga, egyéniségének egészében, tehetségeinek teljességében és különböző oldalaival. Az iró, ki egyebet is irt, a szinész, ki mást is játszott, mint a mi épen ismertetésem tárgya. Minden alkotás magyarázatánál nemcsak kiváló érdekű, de különös fontosságú is az a viszony, melyben magához mesteréhez van. Az eszthetikai formákon túl ez alapja a megitélésnek, mely nem csupán a munkára vonatkozik, hanem a benne érvényesülő tehetségre is. Innen már igyekezetem: képeket rajzolni e birálatokban, bármily töredékeseket, a darabokon és szerepeken kivül, szinműirókról és szinészekről.

E törekvésem következett meggyőződésemből is, a kritika céljáról és feladatáról. A birálatot első sorban a közönség számára irt fejtegetésnek tartom. Arra valónak, hogy nézeteit tisztázza, izlését mivelje, ismereteit gyarapitsa, élvezetét fokozza s biztosabb szempontokhoz juttassa. Az úgynevezett tanulságos kritikák, minőket az elégedetlen irók és szinészek untalan követelni szoktak; azok a "köles-válogató" birálatok, melyek csupa részletes figyelmeztetéseket, aprólékos utasitásokat, kicsinyeskedő tanácsokat osztogatnak: nem a közönség elé valók, hanem az iskolába és a próbákra. Az irodalmi kritika műformája nem is tűri meg. Ez az irónak és szinésznek csak abban a tekintetben ad tanácsot, hogy: ne vállalkozzék oly feladatra, mely erejét meghaladja, vagy a melynek föltételei kivűl esnek művészi egyénisége határain. Azonban ép ezek a tanácsok azok, melyeket senki sem akar megfogadni s a melyek ellen rendesen felzúdul az, a kinek adva vannak. Ideje lenne, hogy tért nyerjen nálunk is az a meggyőződés, hogy: a kritika biró, nem iskolamester.

Még egy kérdésre tartozom megkisérleni a feleletet. Mi birt rá e kritikák összegyűjtésére és újból kinyomatására? Nem akarok ama névtelen "barátok" segitségéhez folyamodni, kiket ilyen esetekben előrántani szokás. Kelleténél nagyobb fontosságot amaz eszthetikai fejtegetéseknek sem tulajdonitok, melyek könyvemben foglaltatnak. Azonban e cikkek, mint adalékok a magyar drámairodalom és szinészet történetéhez, talán nem minden haszon nélkül jelennek meg a könyvpiacon. Nem érdektelen az a művészi mozgalom sem, a melyről szólnak. Az irodalom terén a Szigligeti után következő irók törekvéseit, eszményeit, sikereit juttatja felszinre: a drámában a francia hatást s ezzel a realizmus szilárdulását, népszinműben kisérleteket új viszonyok bevonásával a forma gazdagitására. Amint a nagy tragédiának s igazi komédiának irodalmi képviselői fogynak, úgy régi, nagy ábrázolóinak helye a szinpadon is üresen áll. De gyűlt ott össze egy derék ifju gárda, a mely ime szemeink előtt erősödött meg és gyarapodott fel, tehetségeinek másnemű fegyverzetével másnemű diadalokra készen: a modern szinmű jeles szolgálatában. Ezzel az irodalommal s ezzel a szinházzal foglalkoznak cikkeim. Úgy hiszem, nyujtani fognak ezek némi segitséget a magyar művészet történetirójának, kinek irnia kell majd általa soha nem látott szinészekről és darabokról. A darabokat is holtan fogja találni a könyvtárakban s a legtöbb esetben ép oly kevéssé tudhatja rólok felvilágositás nélkül, hogy milyenek voltak az életben, mikor a mi izlésünk napja világitotta meg őket, mint a porló szinészekről.

Eszthetikai nézeteimről adjon számot könyvem maga, melynek végéhez függelékül odacsatoltam új átdolgozásban egy régibb értekezésemet a magyar dráma történetének első fejezetéről.

Komáromban, 1881. augusztus 19-én.
Beöthy Zsolt

---