Adolf Philippi
A képírás régi nagy mesterei színes képekben
TARTALOM, ELŐSZÓ
Tartalom
ELŐSZÓ.A MEGFIGYELÉS SZEMPONTJAI.
AZ OLASZ FESTÉSZET.
A RÉGI NÉMETALFÖLD.
A SPANYOLOK.
NÉMET FESTŐK ÉS GRAFIKUSOK.
A FRANCIA FESTÉSZET IRÁNYAI A XVIII. SZÁZADBAN.
KÉPEK.
Előszó
Ha az utolsó három századot abból a szempontból vizsgálgatjuk, hogy a művészetek közül melyek érvényesültek századonkint legjobban, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy a XVIII-ikban az irodalom, a költészet volt a vezető, a XIX. század első sorban zeneinek mondható, s hogy a XX. mintha a szépművészetek jegyében indult volna meg. Az új század számos életbevágó nagy föladata mellett itt bizonyos békés, de hatékony föllendülés észlelhető a szépművészetek terén is, mely az építést, a szobrászatot és a festést új irányok felé igyekszik terelni, noha a cél határozatlan körrajzaival a jövő ködéből még alig tud kibontakozni. Ezzel azonban együtt halad a réginek megbecsülése is, ha nem is mindenütt. Múzeumok, művészeti folyóiratok, művészettörténeti munkák folytonos szaporodása mind ez utóbbiról is tanúskodik.
E könyv szülőoka részben szintén a mult megbecsülésének átérzése s az a meggyőződés, hogy miként minden téren, úgy a szépművészetek terén is csak a történeti fejlődés érlelhet jó gyümölcsöket.
Ilyen irányú munkákra - ha tárgyuk nem volna is a szép, a régi szép - már csak azért is szükség van, mert a mult értékét illetőleg rengeteg sok téves nézet burjánzik körülöttünk, amelyek körül tájékozódni, azokat ha szükséges, kellő értékükre leszállítani a mult ismerete nélkül alig lehet.
Ilyes tájékoztatást adni óhajt e könyv, s illetve megvetni azt az alapot, amelyen a XIX. századig való régi festőművészet megértése és élvezése föl volna építhető, már amennyire ez 121 képen lehetséges.
Eszköze a képek színes másolata mellett a népszerű magyarázat. Az utóbbi nélkül a régi idők elismert remekei előtt sokszor egészen tanácstalanul állunk; a magára hagyott kritika ilyen esetben mindent elronthat, sőt a kevésbbé őszinte lelkekben valóságos diszharmóniát kelthet, mert nem merik bevallani, hogy nekik a régi képek nem tetszenek. A magyarázat a történeti fejlődés egymásutánjának szemmeltartásával kijelöli a művész helyét, rámutat jellegzetes vonásaira és a szükség szerint hosszabban vagy rövidebben értelmezi magát a bemutatott képet, kiemelve a mű fölismert, igaz becsét; ahol alkalom van rá, röviden ráutal a művésznek Szépművészeti Múzeumunkban látható más képeire.
Ez utóbbi tekintetben, meg abban, hogy a közkeletű idegen műkifejezéseket, ha nem magyarázza is meg mindenütt töviről-hegyire, de legalább világosabb magyar egyértékes nevöket is közli, egyenesen a magyar olvasó közönség igényeinek akar megfelelni. Ugyanez a szempont volt irányadó annak mérlegelésénél, hogy mi és mennyi vehető át a mű német kiadásának Philippi Adolf giesseni egyetemi tanártól származó magyarázataiból, amelyeket a kiadó társulat megbízásából alapul kellett vennem, továbbá, hogy hol kell tőle eltérnem s mit és mennyit adhatok hozzá a magaméból.
A képekkel kapcsolatos szöveg egy-egy nagymester méltatását - természetesen - nem merítheti ki, ez már azért sem volt lehetséges, mert némelyiknek óriási munkásságát itt csak egy-két kép s ugyanannyi oldal szöveg világítja meg. A képek szövege tehát csak magyarázat s nem egyszersmind összefüggő művészettörténet akar lenni.
Az utóbbi célra Philippi terjedelmes Bevezetése szolgál, amely történeti egymásutánban a régi képírás legfontosabb kérdései körül tájékoztat. A könyv ezen részét Sárosi Andor fordította.
A föntnevezett kiváló művészettörténeti író irányelvei szerint kiválogatott képek egész sorát is készen kaptam, mindössze Mányokynk Rákóczyját volt alkalmam a szép sorozathoz hozzácsatolnom. Részben ez a nyitja annak, hogy a képek mind a külföldi múzeumokból valók, de meg a hiányzó jellegzetes festményeket illetőleg a hozzáférhetőség kérdése is közbejátszhatott, kivált a renaissance freskóinál, amelyeknek a helyszínén való, színes sokszorosításra alkalmas fölvétele ezideig még elháríthatatlan akadályokba ütközik.
Bíztat az a remény, hogy a munkával talán sikerül az olvasónál elérnem éppen nem könnyű célomat: egy-egy régi képtár alaposabb megtekintésére kedvet ébreszteni, fölkelteni azt a tudatot, hogy a régi festmények tára nem herbárium, nem megfakult, ellajstromozott növények gyűjteménye, amely csak a tudóst érdekelheti, hanem minden ósdisága mellett, vagy talán éppen ezért egy darab élet, csak meg kell szólaltatni a szükséges fölvilágosítások szövétnekénél.
Ezen az alapon tovább építgetve, bizonyára föl fog ébredni az újabbkori és a legmodernebb képírás tisztább megértése, értékelése is. Ez utóbbihoz a könyvet kiadó Franklin-Társulat a munkának az újabbkori festőkre kiterjedő folytatásával a maga részéről szintén hozzá óhajt járulni, ha ez az alapvető rész kellő fogadtatásban részesül.