---

Tartalom

I. FEJEZET. Laromiguière.
  I. Hogyan hanyatlott el a szenzualizmus.
  II. Laromiguière mint tanár; udvariassága, finomsága, művészete.
  III. Laromiguière mint filozófus; tana a cselekvő figyelemről, a képzetek származásáról, módszere. - A franczia analizis értéke, határa.

II. FEJEZET. Royer-Collard.
  I. Hogyan született meg a spiritualizmus. - Royer-Collard stílusa; tehetsége uralkodni és meggyőzni; hajlama elnyomni, fegyelmezni.
  II. Elmélete a külső észrevevésről. - Véleményeinket nem hasznosságuk szerint kell mérlegelni. - A pozitív tudományok fölfedezései által adott érv. - Képzeteink reprezentativek. - A külső észrevevés a valónak halluczinácziója.

III. FEJEZET. Maine de Biran.
  I. Az első ismerkedés. - Birant lehet magyarázni.
  II. A másodszori tanulmányozás. - A gondolkozó elmék hatalma. - Biran szereti az elvont stílust. - Szerinte az akarat a lélek; szerinte a világ monas-ok rendszere.
  III. Czáfolás. - Sem az elhatározás, sem az akarat, sem az életbe lépő elhatározás nem lények. - Az erők természete. - Az elhatározás és az izom összehúzódása közti vonatkozás. - A metafizikai lények kiirtása.

IV. FEJEZET. Cousin mint író.
  I. Cousin szónokias stílusa. - A közhit igazságai. - Mondatai előkelő, kidolgozott volta. - Szónokias tervelés. - Szónokias képzelem.
  II. Cousin filozófiai stílusa. - A kifejezés hibái teremtik az elmélet hibáit. - Homályos, kétértelmű kifejezések. - Cousin szónok és költő a filozófiában.

V. FEJEZET. Cousin mint történet- és életrajzíró.
  I. Miért lelkesedett Cousin a XVII. századért? - A XVII. század jelleme és tökéletlenségei. - Dicsőítő beszéd nem jellemrajz.
  II. Dicsőítő beszéd nem arczkép. - A szónok és festő közt való különség. - Cousin mint szerelmes és tanár. - Megszámozott szillogizmusai. - Pompás külsőségek stílusában. - Egy terét vesztett tehetség félszegségei.

VI. FEJEZET. Cousin mint filozófus.
  I. Cousin első filozófiája. - A pantheizmus vázlata. - Cousin pantheista.
  II. Cousin spiritualista. - A szónok és a filozófus közt való különség. - Cousin egy keresztesháború vezére és szónoka. - Filozófiája a pedagógia s a kormányzat eszköze. - A spiritualizmus konstrukcziója.

VII. FEJEZET. Az ész elmélete Cousinnál.
  I. Az ész meghatározása Cousinnál. - Bizonyítékai. - Isten mint a szükségképi igazságok alanya. - Czáfolás. - Az első petitio principii. - A második petitio principii. - Az első kétértelmüség. - A második kétértelmüség.
  II. Hogyan födözzük fel a szükségképi igazságokat a mathematikában. - Hát a metafizikában? - Hogyan födözzük fel a végtelent a mathematikában. - Hát a metafizikában?

VIII. FEJEZET. Cousin mint tudós és filológus.
  I. Cousin kiadásai. - Okmányok a filozófia történetéhez. - A bibliofil szellem nehézkessége, hidegsége, kicsinyeskedése. - Ritka kéziratok hódítása. - Szép tanulmányok Pascalról és Rousseauról. - A monográfiák hasznossága és tökéletessége. - Ékesszólás a tudományban.
  II. Cousin, szül. 1640-ben, theológus, hitszónok, a nagyvilág embere, Longueville assz. szónoka és Bossuet tanítványa.

IX. FEJEZET. Jouffroy mint író.
  I. Miben különbözik Jouffroy Cousintől. - Hogyan lett Jouffroy filozófussá. - A szemlélkedő emberek szenvedélyessége, eredetisége, szomorúsága.
  II. Jouffroy módszere. - Elővigyázatosságai. - Őszintesége. - Az abstrakt stílus iránt való előszeretete. - Gyöngeségei, ereje. - A tudósok és filozófusok.

X. FEJEZET. Jouffroy mint pszikhológus.
  I. A pszikhológia a szemlélkedő emberek filozófiája. - Jouffroy munkálatai a pszikhológia szervezése körül. - Hasznossága és lehetősége bizonyítékai. - Eszthétikai fölfedezések.
  II. Homályos megjelölések. - Az innen támadó hibák. - Példák. - A tehetségek és az "én" mint valódi, külön létezők. - Az "én"-nek és a tehetségeknek természete. - A pszikhológia s a természettudományok összehasonlítása.

XI. FEJEZET. Jouffroy mint moralista.
  I. A morál a szemlélkedő embereknél a filozófia czélja. - Az emberi rendeltetés utáni kutatás.
  II. Jouffroy hipothézise és dedukcziói.
  III. Czáfolat. - A rendeltetés szó kettős értelme. - Az erkölcsi képzetek mekhanizmusa.
  IV. Jouffroy született 1680-ban, angol, protestáns, filozófus és boldog ember.

XII. FEJEZET. Miért volt az eklekticzizmusnak sikere.
  Az eklekticzizmus két oka. - A tizennyolczadik század szelleme: a kritika és a bizalmatlanság. - A tizenkilenczedik század szelleme: az álmadozás s az abstrakczió. - A költői filozófia s a filozófiai költészet. - Cousin támogatva a patriotizmus, liberalizmus s a történet népszerűsége által. - Cousin segítve változásai által. - Az eklekticzizmus spiritualizmussá válik. - A föntartó, a fenyegető körülmények. - Az ujítók jövője.

XIII. FEJEZET. A módszerről.
  Két filozófus. - Egy analista.
  I. A szók elemzése. - A fizikai világban. - Példák: az élet erő. - Az erkölcsi világban. - Példák: egy nép vagy század szelleme.
  II. A dolgok elemzése. - A fizikai világban: az emésztés. - Az erkölcsi világban: Rabelais; Dürer Albert. - A szók és tárgyak elemzésének tárgya, eljárása.

XIV. FEJEZET. A módszerről. (Folytatás.)
  Egy szisztematikus. - Az okok természete. - A dedukczió.
  I. A fizikai világban: az élőtest.
  II. Az erkölcsi világban: Róma története. - A dedukczió tárgya, eljárása. - A természet eszméje.

---

Bevezető

Hogyan kerül Taine e munkája a "Filozófiai Irók Tárá"-ba? fogják nehányan kérdeni. Talán mert a franczia metafizikusokon végzett kritikája kifogástalan? Mert az író tanai mind tudományos érvényűek vagy legalább eredetiek? Kétségbevonhatjuk mind a két állítást s a könyvnek mégis megmarad érdeme, a maga történeti és irodalmi jelentősége. Mikor a franczia spiritualizmus Cousin visszavonultával fejlődése java útján túlhaladt: Francziaországban ez a könyv volt az irodalmi emberek részéről az első nyiltabb, rendszeres támadás. A megvetés, melylyel a filozófusok Royer-Collard-tól Cousin-ig Condillac iránt viselkedtek, e könyvben most ellenük fordul: a megvetett filozófus egy késő tanítványa meg akarja mutatni, hogy a történeti felfogással, a természettudományok vívmányaival gazdagodott Condillac még mindig erősebb, mint a franczia spiritualisták egész serege. Ennek a munkának indul neki Taine az előttünk fekvő könyvben - mint maga mondja - a fiatalság harczias hevével és kiméletlenségével. Csakhogy megtámadva a franczia metafizikát, mely a skótok tanán s Descartes rendszerén élődött s Kant félreértésén fejlődött: azt hiszi, hogy most már minden metafizikussal is végzett; másrészt mindenütt "tényeket" követelve, végre nem egyszer ténynek fogadja el a legingóbb hipothezist, mely valamely fiziológiai kézikönyvben helyet foglal. Merészen transponál: a metafizikát pszikhológiára, a pszikhológiát fiziológiára vezeti vissza, az elmét pedig puszta színpaddá teszi, melyen a vak benyomások maguk erejéből sorakoznak, a szó szoros értelmében teremtik az "én"-t és a tudatot. Szerinte csak egyes tünemények és ezek kapcsolatai léteznek s ezek a kapcsolatok: okok, törvények a megismerő elmétől ép oly függetlenül állnak fönn, mint maguk a tünemények, mint maga a világ. - Hume skepticzizmusát, Kant ismerettani problémáját Taine nem akarja ösmerni. Sőt előtte a logikai szükségesség, mely az okot az okozattal, a törvényt a jelenséggel összefűzi, egyáltalán nem is probléma; a legnagyobb erélylyel, egy dobásra oda veti a dolgok sorába s körülbelül azt mondja, hogy a benyomásokkal úgy jut az elmébe, mint sugár a szembe. Ez azon pont, melyet Mill, ki őszinte empirikus létére Hume-on végzi, nem tudott megérteni. A magyarázat egyszerű. Taine, kinek elméje erős képzelemmel a dolgokban mindig rendszert is keres, itt sem állhatott ellene hajlamának. A skepticzizmusnak útját kellett vágni. Oda helyezte hát Condillac-ra Hegel-t; s ha az elsővel azt mondja, minden érzéki benyomás, a másodiknak is igazat ad, hogy minden: logikai szükségesség. Így azután lehetővé válik, hogy a filozófia az egész világot rendszerbe foglalhassa, melynek czíméül az állhatna: "A Condillac-kal megjavított Hegel", vagy "A tapasztalásból kiinduló raczionalisztikus természettudomány".

Taine jelen művében különben csak röviden utal filozófiai nézeteire: néha fegyverül használja támadásaihoz. - Midőn pl. Royer-Collard tanát a "külső észrevevésről" nagy elevenséggel taglalja s azon eredményre jut, hogy az a külső észrevevést a külső észrevevéssel magyarázza -: ennek ellenében Taine is állít fel egy elméletet. A külső észrevevést a halluczináczió tényére vezeti vissza; mivel azonban a halluczináczió érzéki csalódással jár, a külső észrevevésről Taine azt mondja, hogy igaz halluczináczió. S mit ér el vele, hogy egy tapasztalati ténynek lényeges sajátságát épen az ellenkezőjére változtatja s a külső észrevevést a szervezet bizonyos pathologikus állapotával kapcsolja egybe? A halluczináczió ténye oly kevéssé fejti meg a külső észrevevést, hogy inkább a külső észrevevés lehetőségén alapszik a halluczináczió.

De sem Taine eredeti állításaiban, sem kritikája eredményeiben nem fekszik a könyvnek főérdeke. Maine de Biran-t taglalva, kikel a sok metafizikai lény föltevése ellen, melyek a tünemények világa mögött rejtőzve, azt titkos kiadásban még egyszer ismétlik. Kifakadásának veleje az: a tünemények világán belől ne forduljunk metafizikai magyarázatokhoz. De hát erről a metafizika már régen lemondott. S midőn Jouffroy-ról szólva Taine irtó háborút visel a régi pszikhologia ellen, mely a lelki élet tüneményeit mind megannyi külön tehetségből magyarázta Molière doktora módjára, ki az ópium altató hatását annak altató erejével okolja meg: már rég lebontott falakra intézi ágyúját.

A könyvnek tulajdonképeni becsét irodalmi tulajdonságai, a felhozott sok érdekes példa, irodalmi, történeti megjegyzés adja meg, első sorban pedig az a modor, melyben Taine történetírói módszerét a filozófusokra alkalmazza. Élvezettel, tanulsággal lehet olvasni, hogy vezeti vissza tanaikat az illető filozófusok egyéniségére, uralkodó szellemi sajátságaira. Mint "angol irodalomtörténetében" az egyén tipikus vonásaiból úgyszólván dedukálja az irodalmat, a franczia forradalom történetében a "souverain nemzetőr" lelki állapotából a forradalom kegyetlenkedéseit: úgy itt is a filozófusok egyéniségét, elmebeli sajátságait keresi munkájukban. Csakugyan legjobb részeiben e könyv a pszikhologus és nem a filozófiai író műve: ott legjobb, hol szerzője a filozófiai tanokat, hogy gyakori szavával éljek, csak "kémlőszernek" nézi, melynek segélyével a filozófusok lelkébe láthat. Ilyenkor éles világot vet arra a pontra, hol tudományos meggyőződéseink egyéniségünkkel egybeforrnak. Hanem ezen módszernél egy dolog, s nem kis dolog mégis homályban marad: magának a franczia filozófiának fejlődése. A tudós nem önkényüleg állítja fel problémáit. Azokat határozott helyen találja, melyet a tudomány fejlődése számára minden egyéni önkénytől függetlenül megjelölt. S ennek a fejlődésének megvan a maga szigorú logikája, határozott menete, melynek törvényeit nem kereshetjük pusztán a munkálkodó egyének, vagy fajok pszikhológiájában. Taine-nél ellenben a doktrináknak tulajdonképen nincs is történetük, csak a filozófusoknak s így esik meg, hogy a franczia spiritualizmus kritikájához a mérteket nem a metafizika történeti fejlődéséből veszi, hanem egyszerűen Condillac-tól kölcsönzi el.

A fordító.

---