Lackfi János
VÁLOGATOTT VERSEK
(1990-2010)
Szerkesztette:
Ijjas
Tamás
TARTALOM
Mikor
már olyan
sokan vannak szobámban
hogy nem fér el az
íróasztal
hogy össze kell hajtanom
egy sarokba
támasztott
száradó esernyőt
Mondom, mikor már
összegyűltek
megtanítom őket mindenre
hogyan kell ébredni,
elaludni
és undok hússal, főzelékkel
naponta fenntartani
magunk
S mikor már odaadtam csodálkozni
nekik egyenként a
tárgyakat
elmondom a legvégső törvényt
hogy az alma igen
az
almafa pedig nem ehető
megkeresem a hátsó ajtót
s világító,
vörös téglák között
a tűzlépcsőn leballagok
Rozsdás
darálót cipelnek a hangyák
Erejüket benőtte a fű
A halál
vaku-ablakát
Madarak csőre töri be
A karmoló gyom
lassan
Iszapba húzza a Napot
Pattogzó arcú csavargó
ballag
Kinek testében hiába feszül a rugó
Foga alatt
homokszemek ropognak
A
jól működő emberek szaga ide nem ér
Megfordítják a párnát, és
tovább alszanak.
A kályha
előtti fullasztó
medvebőr-nehéz pihenés
Az ötágú kézfej
szétterpesztett
homályos ujjaival
A lélegzet szabdalta
füstszalagok
lassan növő hajunk, körmeink
Ha leteszünk a kint
fénylő cipőkről
az előszoba-hideg kabátokról
- ez marad
Néha idegent
keresek a házban
nincs kutyám
s a kert ugyan sustoroghat
ha
egy hamutartóban megtalálnám
levágott körmeit
vagy lába
melegét
egy levetett cipőben
de úgy látszik mégiscsak
idegenül
mászkál a szobákban
ha nem talál otthon
Benyomások
hánykódó kompján
járok parttól partig
nemléttől nemlétig
Olyan
világba jöttem
hol arany hegedűtokkal hóna alatt
járkált a
reggel
a fák ásítva nyújtóztatták görcseiket
Bordáim létráján
fel és alá mászott a napfény
Szerettem
nyelni a tejszínhabot
és rágni a fűszálakat
utánanézni a
mellettem elhaladó
gömbölyödő almafáknak
Tétova ujjal
tapogattam
a zongora töredezett, fehér
elefántcsont
körmeit
hangja illatos volt és kopott
sokakat végigszolgált
már előttem
Ha átmentem
a szobán
mindig akadt kezem ügyébe egy alma
csak egyet-kettőt
haraptam belőle
Már mint gyerek
mindent hamar félbehagytam
Így éltem
csíkos és dagadt
macskák között, az udvaron
mint aki törött
üvegtáblákon lépked
végighaladt az idő
Testemen
futkároztak
az izmok pókjai
erősödtem amint egyenként
vállamra hágtak a
napok
Kitévedtem a
kapun
és mintha cserepes virágok
kíváncsi fejek nőttek az
ablakokban
s én végigvonaglottam
a rosszul csiszolt üvegen
Állandó
ellenszélben haladtam
hajam csattogott
fülem végleg
kivörösödött
hangomban biztos kézzel
dobolt az izgalom
A hosszú
hajúak
kicsik voltak kegyetlenek
vagy én voltam velük
kegyetlen
a kegyetlenséget mint könnyű labdát
dobálgattuk
egymásnak
Egyikkel
együtt sírtam míg egészen
békanyálas nem lett az iskolapad
egy
másiknak pedig majd harminc levelet írtam
aztán elfelejtettem
Ha elhagytak
vagy én hagytam el őket
utána mindig csodálkoztam
hogy lehet a
világon az, akit én már
nem tartok számon
De mostanra
rájöttem
hogy semmin se kell
és nem is tudok csodálkozni
Hisz létezni
csak
azért a másodpercmutatóért érdemes
melyet meglelhetsz
füvek és virágok
fák és bokrok gyökereiben
és amely nem
pihen
körben elszórja az időt
és termékennyé teszi a világot
Azóta
találkozhatsz velem árokpartokon
együtt mászom a tarka
bogarakkal
sarjadok és szétszórom magvaim
mint a pitypang
A kerítés
árnya alá
mint vékony fekete kartonpapír
egy macska árnya
csúszik
utolsó, kékes virágait bontja a kémény
A
nap
végigszalad
a kulcson
amint beteszem a zárba
a szoba
sarkában
letámasztott vándorbot a homály
Azt hiszem,
ez az ágy
régebben az enyém volt
Lefekszem, várom, hogy egy
kéz
megigazítsa fejem alatt a párnát
testemen a takarót
Mikor
tavasszal újra
kimész a nyaralóba
s a tárt ablakokon,
ajtókon
áthúzatod az éledő
levegőt, elkövetkezik
a
bennragadt napok halála
Egyetlen fuvallat rántja semmivé
a
hótorlaszok látványát
az ablaküvegen
A falak
négyszögletű
egymáshozragadt tükrei
szétválnak
közéjük
furakszik
türelmetlen tested
S ahogy ott állsz,
diadalmas
levegő-szalagokkal lobogózva
S míg lengnek
ruháid
marad benned egy
véráram-kerülte hely
edények
egymásba ömlő
némasága
Egy nemlétező Gulácsy-kép alá
A félig
nyitott szekrényekből
Előbújik a tarka moly
Az asztalon
fémszobrok állnak
Vattával telt minden zugoly
Kék utcára
nyílik az ablak
A lépések nem ütnek zajt
Egy imént lopott
fiákerrel
Az álom éppen erre hajt
A kerékről a
sár most
olyan hígan pereg
Akár disznóöléskor
a megmosott
belek
Utálatos egy
tél ez
ápolatlan szakáll
Járnak benne az ujjak
az undor
benne jár
A
megtörténtek csiganyomát
egyre látni még mögöttem
Hiába
borotválom
kiserkedő szégyenemet
Morzsolgatom e
sivatagi
homokot
a kísértések nem szűnnek
utcán könyvtárban
villamoson
Szerencse, hogy legalább
az a kis lendület
hiányzik
belőlem
mely beteljesíthetné
a kínálkozó
lehetőségeket
Nevezzük ezt a hiányt
jóérzésnek?
De már ez a
beleegyező
tunyaság
ahogy elnyújtózom
az álnefelejcsek
között
Minden nap másik
ingem nyakán
hagyok fekete
csíkot
Nem is tudom hogyan
lehetne jobban
... az ismert
példák
nem csábítanak
Vak,
fehérfoltos vadgesztenyék
Cseresznyefákon vastag gyanta
Pörög
a pirosküllős kerék
Nő a bogár s elhull nyaranta
Kötéllé
foszlott pálcavégek
Sárból nagy kalácsok dagadnak
Csendes
vágyak, mik bennem élnek
Háttal ülni, s hogy békén hagynak
Bár tudnám,
hogy neked is elég
Ennyi és hogy nem hagysz magamra
Pörög a
pirosküllős kerék
Nő a bogár s elhull nyaranta
Két
angyal lebegett szobámban
egy színes és egy
fekete-fehér.
Nagyjából egyszerre hulltak le, engedett
az idő
átlátszó celluxa.
Tudom, hogy itt vannak,
egy magasabb, egy
mélyebb,
íróasztal mögötti létezésben.
Amit
a bal szem lát
s amit a jobb
sehogysem illik össze
két
zsákmány szaladgál
egy távcső karikáiban
hol összeáll hol
szétcsúszik
a két kép amint valaki
a fáradtságot állítgatja
benned
Léptek,
mozdulatok
iszapja ülepszik
sűrűség szerint
új és új
rétegekben.
Az első égre nézők
tekintetétől szálkás.
A
második madarak
röptétől szénsavas.
És legfelül a hab,
s a
napfogyatkozás:
eltévedt sas,
korsóba esett légy.
A
kanál nyüzsgő
tócsákat szakít ki
a zöldes lápvilágból
Olykor
kés éle tár fel
többé-kevésbé engedelmes
sziklarétegeket
És
nem szűnik
a villa szárnyas röpte
porcelántól fogzománcig
hol
könnyebb, hol dúsabb a teher
A szőlőfürt a tálon csupa
mozgás
áttetsző szemekkel
labdázik időtlenül
Ím, testembe
betörtem.
Még amikor nekiláttam,
hajtűvel csendbe
matattam,
homlokom izzadt, hátam,
gombostű
hegye, álkulcs
karcolta hiába a zárat,
pántja, lakatja
leverve,
vasrúddal ütöttem a fáradt
fémet,
feszegettem, ó, mit
bántam, bárki felébred
Lám, idebenn vagyok
immár,
csukamáj-olajos sötétet
nyelvén,
hátha növök még,
kutatom, hol az érték,
amelyet magammal
szőnyeg-
batyuvá kötve vihetnék...
belülről
más az alkohol
majd palackba kuporodol
megnő szájad orrod
szemed
libikóka vagy hintaló
de máris hánykódó hajó
s te
áthajolsz a szégyened
korlátján tengeribeteg
Kereszt
alakban bemetszeni,
mint kígyó-marta sebet,
hogy
összeránduljak az élő fájdalomtól,
hogy ne legyen ez az
érzéstelen
té s tova lépés
aszfaltnyi macskatalpon,
hogy ne
járjon minden puhán, síneken,
és a tompa
fejfájás
acélhálója
szorítsa mind jobban a fejem.
Ki kéne venni
részem
a fájdalomból
s én még a szatyrot is
sápadtan leteszem
ha
vágja a kezem.
a
mozdulatok legyezői nyílnak
egy karlendítés hét- vagy
nyolckarú
és százlábúnak lába annyi nincsen
mint lassításban
embernek ha rúg
és elkenődik mint vajaskenyéren
a fejed hogyha
lassan mozgatod
ezer szem száj és orr marad utánad
a
levegőben: ezer magzatod
és mozdulatoktól kásás a tér
mely
beillesztgeti minden gesztusod
egy öntőforma ősi
börtönébe:
ezt valaki már rég kivájta ott
mert -
levedlett bőrt levetett ruhákat -
te is másnak a létét
koptatod
s ha lehajolsz már felegyenesedvén
más megy tovább és
téged otthagyott
Mielőtt
elítélném
felfüggesztem magam
Az ujjaim kampójára
akasztott
táska súlyát nem érzem
Csuklómra mint egy
karperec
mandzsetta tapad
Átmérőjét szélesre tárva
függ
gyűrűm ég és föld között
Cipőm akárha
újságpapírral
tömve
Kalapom gazdájára vár
türelmesen egy fogas tetején
És
degeszre dudált
kesztyűm csak puszta forma
Télikabátom ásító
belsejébe
szorult vergődik most faltól falig
egy önnön
visszhangzó
hangjától kábult denevér
A lomb, a
lombozatnak ezernyi serpenyője,
ezernyi domborított bársony
levél-ülőke
ezerféle üleppel telepszik rá a szellő,
ki pohos
itt, ki vézna, s mily gömbölyű e sellő,
van, ki izeg-mozog, mert
azt a koncerten így kell,
van, ki előredőlve padba vés nagy
betűkkel,
van, aki üli súllyal, mint tette életében,
s habár
remeg, de meg nem szabadul a levél, nem,
emez emészt, a kávét,
sörét vagy napilapját,
amaz dohányzik éppen, amíg a fát
kirakják,
olyik csak félfenékkel ül, széke félrebillen,
tán a
tartózkodása hozta, majd vitte innen,
más lovagolva ül meg, mert
az olyan diákos,
más hintázik, akár a hintaszékben, hisz
álmos,
megint más ringatózik, a székét hátradönti,
és
hátrabukfencezve a semmi mélyén köt ki,
mást mér mindenkinek, jár
fel-le, fel-le a mérleg
serpenyői csapódnak, akár a moziszékek
a
villamosban szellemképek laknak
foncsorai a rétegelt ablaknak
a
kapaszkodóhoz egyszerre nyúlnak
a valaha ott kapaszkodott
ujjak
ez orrot fúj, szívja orrát a másik
nyelv keresi a
reggeli morzsáit
egyik rágja, másik nyálazza ajkát
tükrébe
néz, hol egy harmadikat lát
ki tapogatja arcán a borostát
vagy
pattanás dühíti, s jól borotvált
elrendezik a ballonjuk
esését
sematikusra (domborzati térkép)
a kalapok, táskák,
kabát-szegélyek
összeborulnak és egymásbaérnek
a linópadlón
augiászi horda-
lék, amellyel a sok talp telehordta
s már
átnyúlkálnak az időn, vakarják
a más fülét, igazítják a
karját
mint ingekét szokás, hosszú körömmel
sértik fel a régi
arcot, köszönj el
a bácsitól, ki tegnapelőtt ült itt
szájból
szájba lehellik a kisüstit
behajlítják a más térdét, s ha
itten
láb lábra hág, öt száj egyszerre szisszen
módszeresen
szemüveget cserélnek
mindegyikük a más szemével réved
és
udvariasságot félretéve
bámulnak az idegenek könyvébe
testrész
testrésszel itt egymásba tűnik:
s böngészhetik a megállók
betűit
s az itt lévők közül bár mind leszállhat
a felszállók
tömött kocsit találnak
Füvekkel
színezett
meleg vizet iszunk
Mintás színes papírt
ragasztunk
falainkra
Minden este édeskés péppel
mossuk le ínyünkről
az
ízeket
Az autóutak kétoldalán
berúgott indiánokként
dülöngél
a természet
Fenn a fák
tetején
hóhalmok hevernek,
ezer kezük leér,
fehér kezük
ernyedt.
Földről
felgomolyog
a csatornák gőze,
rácsos fogsoron át
száll a
levegőbe.
Az utcán,
udvaron
fagy lép a nyomokban,
lába súlyosodik,
jég ijedten
roppan.
Az utcalámpa
most
izzad sűrű csöppet,
mely sisteregve hull,
lenn a hóba
töpped.
Egy-egy ág
enged a
beomló erőknek,
kevés hűvös pora
magasból aláleng,
rajtam deres
kalap,
lépkedek a télben,
rengő párákkal a
helyem
elcserélem.
Csapatban
lenn az ikra ül,
s a mozgó testet hangtalan
csak egy-két
késpengényi hal
fájdalma metszi legbelül.
Félig
rothad, félig meg él,
forgatja alig érthető,
és mélyről
felrémlő erő:
ráng egy vászon-durva levél.
Lassan,
remegve gyújtsz gyufát,
a lángját markodba fogod,
míg nyögnek
ólomlombu fák,
s egyre mélyebb a lábnyomod.
A
föld alatt ketten utaznak,
sikongó folyosókon, mélyen,
és a
férfi kezében alma,
s a lánynak kés van a kezében.
A
folyosókat beutazzák
bársonyülésen ülve, félek,
hogy négyfelé
nyitják az almát,
és előmásznak majd a férgek.
A
múlt maró szivarködében,
Félig álomban, félig ébren,
Hol
minden forma veszteség,
A
képek, mint a régi érmek,
Villognak, bár ma mit sem érnek,
Mind
messze már vagy messze még.
Papírzacskó
zörög kezedben:
Kihűltek már a gesztenyék.
Tűlevelek
árnyalta háló
fogja fel a fenyők tömegét
Néhol, hangos csurgó
alatt
a part öblének foglyaként
kering körbe egy buborék
És
most, akár mosdás után,
arcod az áramlás hideg,
tiszta
vásznába temeted,
mely a víz felől leng ide
És nincs már rög a
talp alatt
sem görcsös, sima gyökerek,
sem sár, sem súlyod nem
maraszt,
az úton mégis megmaradsz
Majd körbeállnak
házfalak,
holdfény metszette poharad
s benne a víz
kristályait,
válladon reccsen a ruha,
s reccsen vállad az ing
alatt
Látod az olajkályha felett
még imbolyogni lelkedet
Teljes
súlyával
talpamra nehezedik a föld
és hátamnak dől a fal
a
hamutartó elnyomott
cigarettámhoz dörgölőzik
A szélcsend
összefogja hajad
kendőt borít rá
a csomóval
állad alatt
bogozgat
Talán
valahová most
visszataláltál a kulcsok
a zárban
hízelkedve
forgatják nyelvüket
Talán csak visszajöttél
e
testbe, valamit
az ablakpárkányon
felejtettél - valami
a
szemedbe ment és
nem sikerült
máig se kihunyorogni
Van-e ilyen
visszatalálás
vagy azóta mindent
megkeseredett
édességeidet
bemászták végleg a hangyák
Kiskorától
fogva szerette
az épp csak fellobbant gyufák szagát,
mohón
szívta be, tágult orrlikakkal,
s el is fújta rögtön, a
lángolás
következő, szokvány pillanatára
nem volt már
kíváncsi,
az olaj vagy méz simaságával tekergő
filigrán
füstszálakat is szerette
s a gyufa szenesedését,
nyakának
vékonyulását,
mielőtt a szivacsosra égett,
törékeny fejhez
ér
Múltkor valaki azt mondta neki
hogy a frissen lobbant
gyufa
illata mérgező
Szemed
sarkában a vakfolt
rejti, hiába
kapkodod utána fejed
Ha a
lépcső tetején
még egy fokra
számítasz, és előrebuksz
Vagy
ha arcod elé
kapod a kezed
de nem csapódik
a szemedbe ág
Ha
a csöndet mint kagylót
szorítod füledhez
kivárva, míg
vonalat
ad
Leszakadt gomb és
kibomlott cipőfűző
Kréta,
mely
súrlódva ír a táblán
de időnként velőig csikorog
Mire a forró
felmosó-
mosogató- vagy fürdővízzel
az udvar végébe érek
kékes
szitakötő-szárnyak
villannak át a dézsa tükrén
A szigeti
fagy
halk reccsenéssel
engedi útjára
a kiömlő vizet
*
Férfi nem
látta
derekamon
szederjes lyukak sorakoznak
mindben a
fájdalom
apró vas-csírája
növekszik
egyenként
illesztem
helyükre őket
*
Térdem és
könyököm táján
elérzéstelenednek
az arcraboruláskor
szerzett
duzzanatok
Saru helyett
ilyen talpakon
lábunkba
oltott
szőnyegen kellene járni
*
Kémények
tüdőmélyről
fuldokló füstje
csapja kormát a
szemcsés
hóra
Kerékről perdülő
vékonybeszédü sár
tolvaj
állatok
árnyai lábnyomai alól
lassanként áttetszenek
a
hullott ágak levelek
*
Fatörzsekből
fürge ifjak
harisnyásan cipellősen
énelébem kiugráltak
Volt
szobámban van egy frigyláda
vaspántjai alatt a fája
szépen
faragva erezve
hajoljatok ti ifjak
vissza az erezetbe
*
Üvegesedő
ujjaim
a koratavaszi
vízben
ruhát öblögetek
Pereg
a buborékok
soha
véget nem érő olvasója
*
Átlényegülnek
a fák
a vézna ízületeket
elrejti a lobbanó levélzet
A
rajtunk dagadozó
bő vászonöltözetből is
mintha már
hiányozna
a testünk
*
Az arcomon
végigcsorduló
köpések
régi nagy sírásokat
idéznek
mostanában
a sírás
nyújtotta megkönnyebbülés
nélkül
is
egyre
könnyebb
vagyok
*
Padló
márványkockái
öröklét metszetei
Idő sodrában
elmosódó
ökörnyál-darabkák
Óriás ásvány-testű fa
lassan
áramló erezete
néhol gyaluforgácsként
tengeri csigákká
pöndörödik
*
Miféle
szándékok
titkos sakkjátszmája
zajlik itt
hétről
hétre
Térden csúszva
mosom fel az imádkozók
láthatatlan
lábnyomait
*
Akármilyen
szorosan
zárom össze kezem
a két tenyér közt bennreked
egy
levegő-buborék
Imádság közben mintha hó
feszülne az
üregben
égető-fagylaló
Ha sikerülne beszívni
azt és csak
azt
a kortynyi levegőt
sosem kellene
többé lélegeznem
*
Ha az eső
már
nagy bocskorcsattogással
ugrándozik
az udvar
kövén
kiszaladok
tág marokkal
a kövér szemű
kibomló
fürtöket szüretelem
*
Törekvés és
válogatás
nélkül magostul
átlátszó köhögtető
maghéjastul
és
szárastul eszem
a savanyú almát
*
Imáim egyre
sűrűbb
szövésű rostáján
mint gabonát vagy híg sarat
szűröm
a gondolatokat
bár kimerhetetlen
az áramló anyag
A pelyva
szertefelhőz
az iszap átcsorog
mit megtisztogattam
visszaöntöm
horgász apróhalat
*
Ma
ébredéskor
könnyű köpenyben
töprengő
gerincű
madárvállcsontú
valaki állt szobámban
háttal
nekem
Elbillentett fejjel az
ablakon nézett kifelé
széttárta
karjait
az ablakkeretben
megfogódzkodott
ruhája kiürült
a
kapaszkodó mozdulatban
azóta ott lóg a függöny
*
Mint a
gyermekkori
nagy hintázások után
vagy ha ültömből
hirtelen
kelek fel
rámtör a megfoghatatlan
rábízom magam
a vasmarkú
szédületre
*
A viszketős
gyapjútakaró
alatt még hallom
a körtefa kinn
sokáig matat a
sötétben
körtéit el-elejti
zizegve
tapogatózik utánuk a
fűben
*
A derengő
marhahólyagon át
ág-mintás
levél-mintás napfény
szüremlik a
falra
*
Naponta újra
fogamzik
óráról órára
kristályosodik a lét
*
Az állandóan
változó
forrásában egy
ábrázolás szemlélete
közel visz
hozzá
mintha lehúnynám a szemem
*
Bosszantóim
egyike tiltott
tárgyat tükröt tartott
elém ma
Mindig
szerettem volna
ilyen egyénületlen arcot
mintha elmosódva
az
idő fölé hajolna
Bűvésznek
lenni szórakoztató
ha hazamegy s rögtön ledobja
aktatáskáját,
tarka kendő
lesz belőle, mely könnyű füstként
elenyészik, nem
dobban földre
kézelőjéből jó tucatnyi
tojást szed elő,
megebédel
és kezéből a szürke újság
postagalambként
tovaröppen
ha akar, még a mennyezetre
is lefekhet, hogy ott
aludjék
és kipihenten ébred reggel
szájából égő
villanykörték
potyognak, hogyha nagyot ásít
De bűvésznek lenni
néha terhes,
hogyha felteszi a kalapját,
biztos, hogy a fejére
hullik
belőle egy nyúl vagy egy macska,
a szőlő fürtje
szerteporlik
porcukorként, ha odamarkol,
ha orrot fújna, óra
kattog
kezében zsebkendő helyett
Megtehetne száz
bolondságot,
s nem tesz egyet sem: hivatása
áldozata, Midász
királyként,
fásultan termeli a csodát
O. J.-motívum
Tizenkét
évig tanultam
hogyan kell legyőzni valakit
melyek az érzékeny
testtájak
rögtön megroggyanó inak
hol vándorol épp a tagokban
a súlypont
rejtőzködő golyóbisa
mégsem vittem
többre
barátságos küzdésnél hencegésnél
bárki büntetlenül
megüthet
(ki úgy gondolja vegye biztatásnak)
záróizmom
zsákszája összerándul
gyomrom egy cérnaszálon fel-le
ráng
körmömig remegek nevemet se tudnám
hibátlanul leírni
olyankor
nem jó vagyok csak tehetetlen
nem akarom eléggé mások
vesztét
a sajátomtól nem tartok eléggé
míg aprítanak nyiszlett
vagányok
egy mágneslemez pillanatra pontosan
rögzíti az
ellenfelek hibáit
s az összes lehetséges pontos reakciót
együtt
minden paraméter:
a mozdulat iránya ritmus erőbefektetés
tehetném
tán de tenni nem tudom
nyilvánvaló hát hogy nem is tehetném
így
foszlik elméletté beidegzett gyakorlat
mi több még tetszik is
titokban
hogy megaláznak
hogy besározódom
A HELYHEZKÖTÉSRŐL GEORGES PERROSNAK
Az ittből
szólok át az ottba
neked ki hallgatsz zsugorodva
s miután
annyi dombra
tetted Bretagne-ban lábadat
az egyik ráunt
fogta
magát és téged eltakart
nem tudom tudod-e nálunk
mit jelent
hogy laposság
hogy lábaink a végenincs tarlót tapossák
s a
kifacsart és összegyűrt kukoricaszárak
s csak dönti valaki a
kékfestő-tálat
s hogy fejedet boglyába fúrnád
legyen az
urnád
s mint ki áttörte magát a föld túloldalára
széna-bajszot
pöködsz hajadat rázva
boldogan hogy mégsem a túloldalon vagy
hisz
csak itt lehet itt van odvad
csak itt pirulhat így a
fény-aszalta
testen az almabőr s hátadra olvad
a nap
gomolya-sajtja
kozma-politika a többi
(az ürgét nagy garral
kiönti)
látod csak ilyen ironizálva
lehet szólni az ökölnyi
húsdarabba
szorult dolgokról melyektől száraz
szem és
torok
remélem érted mire gondolok
A lakás
bármely eldugott zugában
lelhetünk mazsolát.
Ha a papucs
talpára ragadt
valami, s biztos nem rajzszegbe léptünk,
mert
nem fémesen koccan, hanem
puhán tapad a küszöbön, nos,
ekkor
már biztos, hogy apró lepénnyé
lapult mazsolával van dolgunk.
Ez
még megesik, gondolom, mással is,
de - nem mintha szerény
háztartásunk
fényét, kívánnám emelni -
ha nálunk az
ember apró puklit tapint
a viaszosvászon abrosz alatt, ha egy
bútort
eltol a faltól, ha egy légy-féle sötét
foltot vesz
észre az ágyterítőn, ha egy
fiók sarkából kikotorná a
hajszálak-porcicák-
szotyolahéj-gemkapocs alkotta elegyet,
ha
elővesz egy frissen vasalt babaruhát:
biztos, hogy egy vagy több
szem mazsolára
bukkan.
Újabban egy könyvet nem lehet úgy
kinyitni,
hogy egy fonnyadt, szétterült, szemtelen mazsola-arc
ne
nézzen ránk. Előbb-utóbb ott úszik a leves
tetején, elbújik a
vegyeszöldség tarka
szín-keverékébe is némelyik, nemrég
napi
postám bontogatva egy levélből is
mi más hullott volna
ki, lassan azon csodálkoznék,
ha eltűnnének.
Múltkor a kádban
fürdő feleségemre
kezdtek ki tudja, honnan potyogni,
szemerkélni,
majd egyre nagyobb tömegben zuhogni,
mint mikor a
fürtről szüretelt aszú szemeket
öntik kosárból. Mint megannyi
apró heg,
borították el víz-harmatos bőrét, alig látszott
ki
alóluk.
Én, aki nem vagyok nagy mazsola-fogyasztó,
egyéb
esetekben a gyerekekre hagyom
a csipegetést, most, mondjam-e,
magam ettem
le az időnként megborzongó testről a több
kilónyi,
ragacsos-fűszeres mazsola-rengeteget.
Meztelenül
ülök és olvasok
kókadt vagyok dermeszt az est-viasz
de
hirtelen elszégyellem magam
mert mint egy ablak tárva-nyitva a
könyv
s egy lány írta a tetejébe még
az a szerencse gondolom
gatya
után nézve így lefekvés előtt
hogy svédül írták azt a
könyvet és
svédül bizony egy kukkot sem tudok
így van esély
hogy ki a könyvből kinéz
nem érti magyar meztelenségemet
Virrasztó
lámpa világít csak meg szögletnyi geometriát
Feleségem gyermekeim
alusznak
Amikor minden nyugszik
felhagyhatok-e
a
Mindenről való beszéddel?
Az utcán egy-egy autó tolja maga előtt
a
fény-taligát
fáradt
kubikosként
Sűrített paradicsom-konzerv a lakás akár ki se
bontsuk
Nyugszanak ők megannyi kulcs becsukatlan zárban
Mi
forog ilyenkor a minden érintést
levedlett
levegős
kulcs-fejekben?
Lejátszható e kotta az éj klarinétján?
Körbeforgó
gyékény-szövetnek bújkáló szálaiban
most
szalmaszőkén
jár-kel a Nap hiánya
Aggódom ki ne nyíljon a hűtőszekrény
valahogy
borsó-
atomok
Ránk
ne eresszék szorosan begombolt hidegük
Messziről az elmosott
poharaknak
elmosódott
harangszava közelít
Jaj jó a világ ilyen rövidre zárva jó a
kávé-üledék-izü víz is
Bár méz kusza szála rajzolná tovább a
pillanatok csigáit
Bár célirányos várakozásban telne a perc
mint
az
a három és fél míg megfő a tojás kiázik a filter
Úgy öntöm
vödörből az időt mint öblítővizet
szokás
csupa
flitter az udvar
Uram én a palack mélyén kuporgó
Uram én az
időzített koponyájú
Uram én a mintás legyezőként széttárt
lélek
Érzéstelenítve ülök itt
asztalodon
Oly
édes a műtét!
Kezemet
kicsípi a fagy
kesztyűmet odaadtam fiamnak
iskolába menet
mert
otthon hagyta sajátját
indulás előtt szennyesbe tettem
trikót
alsót gombócba gyűrt zoknit
(el ne vesszen a párja)
visszafelé
kávét ittam a boltban
befizettem a postán a havi
részletet
leadtam kivizsgáltatni a székletet
menetközben
kólával pizzával unikummal
kúráltam tegnapról maradt
fejfájásomat
vettem levesbe való pulykanyakat
egyedül a
homeopátiás bogyókért
nem mentem el a gyógyszertárba
de ennyi
feledékenység belefér
teljesen normálisan viselkedem
egészen
hihetően élem
valakinek az életét
a magamét az imént
olvastam
ki a buszon
Csontomból
szívd ki a velőt
feszítsd ki ereim kötélnek
tépd le körmeim,
hajamat
szálanként mind kihúzkodd
erőmet vedd el,
nyáladzó
kisdedként henteregjek
lapos erszényként
lötyögő
húsomba kór harapjon
és fejemben zörgő
kaviccsá
szárítsad az agyam
szedj szét, rakj össze
engemet
csak foglalkozz velem
csak velem
foglalkozz,
Istenem.
Reggel
a piacon
csirke-szárnyak könyöklő
mozdulata a bádogon
most
a presszóban
cinkpultra támaszkodó
rövid ingujjas
férfikar
látványa ahogy a tükör lemetszi
A sárgás
szőrtelen
petyhüdt bőr
az áttetsző erek
ugyanaz itt is ott
is
Mit tudni melyikük
csontja marad a tányér
szélén mikor
lépjük át
a kannibalizmus
rögzítetlen határvonalát
Az emberfia
mit teszen
köp egy kicsike vért
nem mondja hogy nahát
nahát
nem kérdezi miért
Díszzsebkendőbe
köhögi
s behajtogatja majd
középtájra a díszköpést
behajtja
majd a bajt
S a
mellényzsebébe teszi
van szíve, afölé
tán megfog egy
ólomgolyót
az a kicsike lé
Tóth Krisztának
Csak a
szájak pirossa
csak a fogak fehére
csak a falak lemosva
csak
a tarló leégve
csak a
vízben a kék szem
csak a dér szempillámon
csak amíg nem
emlékszem
csak amíg kitalálom
csak
hangyaút a bőrön
csak szőrszálak sudára
csak a pók-vájta
gödrök
az udvar hímporában
csak frissen
mázolt vasra
rárajzolódó ujjbegy
csak aszfaltban maradt
talp
egy helyben állva megy-megy
csak a karc
az üvegben
csak a szegnyom a fában
csak amit már feledtem
csak
amit megtaláltam
A
boldog-szomorú Kosztolányi Dezsőnek,
Szakács
Eszternek
Van
faragókésem, mamuszom,
Van lefagyasztva csirkehusom,
Csepp
piros almám, mind kukacos,
Méztől a szájam még ragacsos,
Gyöngy
a boromban perdül ezer,
Hogyha beteg vagyok, van ki kezel,
Van
fura kincsem, négy szöszi fej,
Négy puli-haj, négy száj
lefetyel,
Van mohos, alvó pincefalam,
Magam-faragású
fakanalam,
Nagy lufivá fújt bőrfocim is,
Bor, s ha akarnám,
volna Guinness,
Van örömöm s még van közönyöm,
Istenem és
hozzá imakönyv,
Reggelem, alkonyom, déli verőm,
Dupla
személyes, nagy heverőm,
Van sose szívott, régi pipám,
Van
kitörölni sanda csipám,
Tűz, lobogó, szeszt inni barát,
Partra
hasalt bárkám s Ararát,
Zöld Skoda, mélyén hörg a motor,
Kertbe
csörömpöl a hárfa (eol),
Van madaram, ha a fűre leszáll,
Van
levegőm, csak enyém, ki-be jár,
Rímem, elég papirom,
ceruzám,
Posta a ládám tölti kuszán,
Csöng telefon, keresik
nevemet,
Elhavazó munkám betemet,
Tervem ezerszám, percnyi
időm,
Tornacsukám és tollas-ütőm,
Van kavics, ásvány, van
csigahéj,
Kenyér vacsorára: holdnyi karéj,
Farkasi étvágy,
homéroszi kedv,
S van lyuk az ajtón, hol dühömet
Rúgva
kitöltöttem: vicsorog,
Van szerelőnk is, a csap ha csorog,
Kell
szemeteszsák: gyűl a szemét,
Hogyha növény hajt: kell a
cserép,
Minden anyaghoz a láda, kosár,
Tégely, üveg, zsák,
kanna dukál,
Kell ruha, hogyha a régi lukas,
Kell az akasztó,
polc, a fogas,
Ház-dobozunkban ezer skatulya,
S mindben egy
új: Matrjoska-baba.
Görget, amim van, görgetem én,
S forgok e
vásár görgetegén:
Hord a tulajdon, mint lavina,
Mert csupa
vant szül mind, ami van.
Könyvelési vers
Részletezett
telefonszámlámon jól kimutatható,
hogy aznap nulla óra háromkor
harminchárom,
nulla óra hatkor pedig ötvenkilenc másodpercet
beszéltem
barátainkkal. Miután egyikük átjött hozzánk
a
gyerekekre vigyázni, durván fél óra múltán ő is
hazaszólt
ötvenkilenc másodperc erejéig. Reggel
hat óra három perckor pedig
telefonon megkérte feleségét,
váltsa fel őt. Nem sokkal később
hazaértem,
és miután a gyerekek elmentek iskolába,
öt perc
huszonhat másodpercet beszéltem
anyósommal, majd harmincöt
másodpercig
szüleim vonalával álltam kapcsolatban:
az
üzenetrögzítő vette fel.
Aztán jól láthatóan a számítógép elé
ültem,
és körímélben értesítettem
a hírről mindenkit, akit
tudtam.
Mindez
összesen százkilencvenkilenc forintomba
és hatvankét fillérembe
került.
A valódi végösszeg egyelőre mégis talány:
Ágnes lányom
született meg azon az éjszakán.
Filmekből
lestük el, hogy kell
meghalni, géppisztolysorozat
drótján
rángatva, hánykódó
mellkassal, megrogyó lábakkal
dőlni a
porba, s még ott is
fetrengeni tovább, öklendve
végül,
ilyenkor buggyan
paradicsom-vér a legyőzött színész
szája
sarkán.
Mennyit gyakoroltuk az erőszakos vég
koreográfiáját!
Érjen bár ágyban,
párnák közt, míg csövek, tasakok
lógnak
belőlünk vagy a fürdő-
szobában tehetetlenül elzuhanva,
megvan
már a gyakorlatunk, profi
halott válik belőlünk.
Nikoláj Bojkovnak
Vannak
szabadon tenyésző versek
senki nem írta még meg őket
Ilyen
volt az a szivárványszín tűzgolyó
melyet a galambszaros pesti
járda
kellős közepén láttam vibrálni
fogyó holdként
kitelni-összemenni
éppoly irreális mint valami
odamontírozott
komputergrafika
megmagyarázhatatlan röhejes ufó
Felnézve
láttam hogy a kirakatban
madzagra fűzött
CD-lemez
himbálózik-forog a légkondicionálás
leheletének
ütemére
s vetíti fényét a lábam elé
Nemrég meg két üres és
koszos
orvosi gumikesztyűt vettem észre
a párizsi flaszteron
a
hidegben megmerevedtek
őrizték a kihűlt kézmozdulatok
hangsúlyát
az ujjak domborzatát
Szemben épp
egy hölgy húzta fel
bőrkesztyűjét
s akkor még nem tudtam
hogy Nancy mellett
lakó
festő barátom egy szekrényfiókban
utcán talált fél pár
női kesztyűket
tárol egész gyűjteményre valót
S azt a két
lányt mondjam-e még
egyikük arcán a párnahuzat
gyűrődött
nyoma
pár perce puha otthonos
langyosságban heverhetett
s
most ott állt a metró-kocsiban
idegen testek között
Másikuk a
nyári villamoson
térdére tette fonott szatyrát
s utána a bőrén
cikornyás
vöröses mintázat maradt
élő anyagnak
öntudatlanul
adott át valamit a holt anyag
Lám addig böködtek
e leíratlan létező
versek amíg papírra szegeztem
mindet ez
lett a vesztük
már papírbörtönbe zárva tengnek
A föld
izom-hepehupás
hátára dőlve fekszem
lovára hajló katona
valami
zizeg a sátorvászon alatt
szűk járatban préselődik előre
akár
a barlangászok
próbálom vállammal
összenyomni találgatva
merre
lehet
nehogy az alsó világból
a felsőbe átrághassa magát
Nem bírok
hosszan
háton heverni pedig úgy
egyszerre foghatom
mellettem
kétoldalt heverő
lányom fiam kezét
lelkifurdalás mintha
sziklafal tetején
elereszteném
egyiküket a másikért
A
sátorponyván tegnapi
esőcseppek tétova tánca
szemhéjunkat
lyuggatja mind
ritmusukból kiolvasható
merre bókolnak a
fák
időnként vitorlázó levelek
koppannak s finom
zipzár-zajjal
kéjesen szánkáznak le a földre
a selyemszöveten
Még följebb
emberekkel töltött
repülőgépek karistolják
a sötétet aminthogy
néhány
nap múlva én is odafenn
süvítek az idelenn
helyett
akkor már itt nem lesz
ki találgassa utamat
csak
elfonnyadt füvű
sárgás sátorhely-négyzetek
Isten
komótosan fényéveket
lépeget mire földre dobban
ahol volt most
már nem leled
de mire kimondod megint
ott lesz
csillagcsizmában
egyszerre milliófelé
indul el sehol sincs
de
mindenhová odaér
Nincs benne
semmi vad és
semmi különleges,
ahogy így egy régi, olasz
(mért
pont olasz?)
filmen kézenfogva
távolodik
lányom és
feleségem
talán a kis kék egyberuha teszi
mely máris nőiesen
harangoz
azon az ötéves testen
Mennek cukorért,
öt kilót
hoznak, elképzelhetetlenül sokat,
meg
bodzavirág-tányérokat,
hatvan darabot, de egyiken
se legyen
levéltetű,
hogy a tizenhatkilós kondérból
a leáztatott
címkéjű,
parafával, csorgatott viasszal lezárt
bolti
borosüvegekbe
töltve átcsempésszük a télbe
az opálos,
sok-karátos,
tömény arany-nyarat
Amilyen
az adjon isten, úgy puffanik,
Az asszony verve jó, ne halaszd
holnapig.
Ágyát ki mint veti, várj a helyébe jót,
Addig jár a
korsó, amíg ér takaród.
Aki
szelet vetett, két szék közt pad alatt,
Akinek nem inge, az lel
majd aranyat.
Kolbásznál több a nap, ajtó mögött helye,
Nem
fér meg két dudás, maga esik bele.
Éppoly
kicsi a bors, mint a rosta lika,
Odakinn tágasabb, de benn a
barika.
Beszélni színezüst, másik fülén kimegy,
Nem vénember
azért Mohamedhez a hegy.
Falra
borsót, kemény dió, legszebb öröm,
Világtalant vezet, zsák
foltját, kő kövön.
Szamár szenved, habár nagyot nem
érdemel,
Holló a hollónak harapást szőrivel.
Kicsi,
ámde erős, mint halottnak a csók
Járt utat el ne hagyj, a másik
lábam ott.
Kinek a pap, kinek hány nap még a világ,
Ló is
botlik, előbb, mint a sánta kutyák.
Ki
mint él, lassan járj, vízzel főz, húzza ág,
Szégyenlős koldusnak
ne nézd a fogsorát.
Előre ne igyunk, tolláról
madarat,
Jobb ma egy túzok, és ki nem szól, bölcs marad.
Lucien Noullez-nak
Beleírni-beleolvasni
a tájba.
Beleírni-beleolvasni magadat.
Nézni feletted a
fellegeket.
Nem mert sokan nézik,
sem mert kevesen nézik,
a
nézésnek nincs köze sokhoz,
se kevéshez.
Várni, hogy a fent
majd
beleír-beleolvas a lentbe.
Most ír bele, most ér
bele
borodba az első esőcsepp.
Most ízleled, most
olvasod
üzenetét.
Szemcse
vagyok, egy lap
kis anyajegye,
belém törik Isten
ceruzahegye.
Körtében
kövecske,
kiköpni való.
Steril hullaszaggal
tévéhíradó.
Temetetlen
élet,
elvermelt halál,
lottyadt krumpli, répa,
beteg
csíra-szál.
Hogy ez mind
nem így van?
Bizony, meglehet.
Majd akinek írtam,
sajnál
engemet.
Ma
ég a gyomrom, ég,
És feljön a savam,
Eleven, akinek
Még
gyomra, sava van.
A
testemről pereg
Sok sejtnyi bőrlemez
Lassanként elfogyom:
E
jelmez jellemez.
Elfogyok,
kitelek,
Akár a hold-golyó,
Fogynak a hitelek,
Még
utolszor, no jó.
Pulton
támaszkodom,
Megtámaszt ez a pult,
Pincérként tornyosul
Hátam
mögött a múlt.
Mint
morzsát lesöpör,
Mint terítőt leránt,
Lesz nagy csörömpölés
S
tovább, torony iránt.
Hogy
szép szeme akár a jáspis,
Hogy bőre mint az alabástrom,
Hogy
fogsora gyöngyből kaláris,
Csepp kagyló minden
harapás-nyom,
S
hogy imádni kell puszta árnyát,
Melyen
a szellő ringva jár át,
Mindezt, gondolom, mondta más is.
Mást
mondok én: nincs oly alantas
Fekélye, más rejtett
hibája,
Szemölcs, bűz vagy bűn, hogy e lantos
Pörsenését is ne
imádja,
S
bélgázát is ne úgy szagolja,
Mintha
csak ámbrát szimatolna,
Míg szíve agyában harangoz.
Sőt,
ha kitolnák a két szemét még,
Hajára fognák a borotvát,
Ragya
verné ordasra képét,
S katonák ropogtatnák
csontját,
Gyakván
őt sorra lucskos ágyán,
Igen:
még akkor is imádnám,
Ha minden sejtjét kicserélnék.
Egyre az a
dokumentumfilm jár az eszemben:
francia idegenlégiósok
Algériában, közönséges
utcai harcok, közönséges utcai halál
Sehol
az akciófilmekből ismert golyó-sivítás,
vakolat-fröccsenés,
akrobatikus ugra-bugra
A lövés annyi csak, mint mikor a
kelleténél
kicsit hangosabban koppan a pohár
alja egy kávéházi
asztalon
Földön fekvő felnyírt tarkójú suhancok,
egyikük fekve
marad, furgonra rakják,
fogai közt megmerevedik lassan
a
rágógumi, hajón szállítják vissza Európába
Itthon pedig
közönséges kerti béke,
közönséges kerti élet, rágógumiként nyúló
pillanat,
tavaszi hó-szállingózás: nyárfa-bolyhok,
lenn a fű
közét is kitöltik, vatta-szőnyeg,
míg puli-szőrré nem áznak az
első esőben
Most még látom, amint lucskos-vörösen isszák a
terjedő
vért, így kapkodnák szét az öngyújtóról lehulló
láng
sok szaladó kis bokrát
Elhullt
a szegény esperes, de a kommunisták
börtönét kipróbálta elébb
Még
szerencse, hogy ott a rádióban a bécsi mise
hogy úgy mondjam, az
olyan muszájtalan
Már nincs időhöz kötött
szükségletem, de a
bélszínroló
tasakját gyűjtöm, kitűnő csomagolóanyag
Kis
undorral vásárolok, mégis megcsinálom,
ahogy nyolcvan évig
megcsináltam
Szegény asszony, ő egy kialakulatlan
ember,
hiába, korán került
felhasználásra
Numerálisan idősebb
hölgy,
ő sem bokázó fiatal már
Múltkor itt volt a fiam,
megevett
kétszáz gramm vajat reggelire,
utána lemértem
pontosan:
kell is az egy ilyen nagy testbe
Mondják, időnként
lázas, de ez a melegség
az ő testi hőmérséklete
viszonylatában
kevéssé egészségtelen
Fáj, hogy a
családi
körülményekből utóbb kimaradtam
Egészségi jóllétem
felől nem érdeklődnek,
a telefondrótban nem törik össze
magukat
Megjegyzem, az unalom még mindig
egészségesebb, mint a
rosszhír
Én vagyok, ugye, a rossz kabát a fogason,
nem tudják,
mit kezdjenek velem
Az időjárás ügyét felsőbb
légrétegekben
rendezik
Esténként elnézem, milyen szépen
alszik a lakosság
Valamit
mindenki csinál
hord magánál papírzsepit
előreengedi a
hölgyet
mindig átadja a helyét
szája elé teszi kezét
azt
mondja hogy nem történt semmi
pulton hagyja a visszajárót
ha
rágyújt a füstöt félrefújja
segít felvenni a kabátot
mindenki
csinál valamit
legalább ne nagyon zavarjon
Valamit
mindenki csinál
olyasmit vesz a ruhája alá
vagy éppen nem vesz
alá semmit
tudja hogyan szeretik a haját
ma ő fizet és ugyan
hagyd már
virágot hoz kis apró ezt-azt
megdicséri az új
illatot
a reggelit az ágyba viszi
tudja a kávét hány
cukorral
mindenki csinál valamit
mégis könnyebb legyen
megszokni
Valamit
mindenki csinál
vesz a gyereknek egy motort
nem nyit rájuk a
kisszobában
egy csöppet megtoldja a zsebpénzt
elengedi
kenutáborba
nem szól hogy hangos a zene
elkerül minden kényes
témát
úgy tesz mint aki észre se vette
hogy hajnalban jött meg
berúgva
Mindenki csinál valamit
minél kevésbé legyen útban
Valamit
mindenki csinál
várja a családot ebéddel
ruhát varr pénzt
dugdos a zsebbe
hoz egy kis friss kerti zöldséget
demizson
bort ad süteményt pakkban
jelzi van egy kis spórolt pénze
vigyáz
addig a gyerekekre
jöttök csillagom amikor jöttök
majd
mosogatok nézd csak a tévét
Mindenki csinál valamit
könnyebb
legyen őt elviselni
Valamit
mindenki csinál
ami felesleges kidobja
gyűjt a számlán a
temetésre
a papírokat előkészíti
rájuk írat telket és
házat
szétosztogatja a ruhákat
összeszedi kit
értesítsünk
katalógusból kinéz virágot
sírra nem kell sokat
locsolni
Mindenki csinál valamit
ne legyen túl sok ügyintézés
magam
magamra nem merem rábízni
táplál föld zsírja s könnyű égi müzli
magam
magamat szép sorban kinőttem
szőnyeg terítve belőlem mögöttem
magam
magamnak zsákszáját bekötném
ki ne ömöljön mérgező közönykém
magam
magamat mint ajtót bezárnám
félszemű kulcslyuk leskelnék ki árván
magam
magamnak levélben üzennék
többé ne várjam maradjak csak emlék
magam
magamból szívesen kivenném
sótlan és lúgtalan lenne az eredmény
magam
magamba bújnék mint bozótba
bajt ne hozzak a rám áldást hozókra
magam nem
fenném hogy ne legyek éles
meg ne sebezzem ki érint bőréhez
magam
magamat venném a hátamra
holtig ölelném zsibbasztó gázkamra
magam
magamban tanulok nem hinni
úgy megszorultam mint falban a tipli
Szanaszét
járva mennyi hőt vesztek el.
Tőlem langyos a szék
deszkája,
vécé-ülőke, szerszám nyele,
autó kormánya. Az
étel-italmaradék,
amit ürítek, párolog,
langyos ruháim,
cipőm
rosszul záró rétegei
csak úgy ontják a hőt a
vakvilágba.
Telente látszik, hogy a beszéd,
a lélegzés sem
egyéb,
mint hőveszteség, s ha valakivel
tisztességesen kezet
szorít,
puszit vált az ember,
bizonyosan jó pár
kalóriával
szegényebben megy tovább.
Pótolni kell evés,
ivás,
fűtött szobák, ölelések
hevével, tűnődve,
merre
tarthat most a világ
hő-láncolatában
a belőlünk ezerfelé
szökött
kölcsön-meleg.
Szeretteimtől
elhúzódom,
Barátságaimat visszakérem,
Mint hernyó, magamba
gubózom,
Embrióként pörgök a térben.
Elém lép az
éjszaka halkan,
Dobócsillagokkal felszerelt nindzsa,
Fekete
ruháján rés a szemnek,
Egy szeme szűk rés, az is bandzsa.
Idegeim úgy
rángatóznak,
Mint élő hús a kocsonyában,
Nézem, hogy belül
mivé lettem,
Nézem, hogy ott kinn mit csináltam.
Mint
meztelencsiga besózva,
Úgy fordulok ki most magamból,
Lét-kabát
bélését kitárom,
Lettem egyszemélyes karambol.
Nincs sálam,
de megigazítom,
Egyre szorosabb anakonda,
Surrogva röppennek
az évek
Dobócsillagnak homlokomba.
Egyre
kevesebbet adok,
Egyre többet védekezek,
Sokak közt magam
maradok,
S magamtól ki védene meg?
Kavicsok a
nyelvem alatt,
Nyelvem egyre jobban pereg:
Kővé szilárdult
szópatak,
Szavakból nagy kőgörgeteg.
Tanulgatok
hallgatni is,
Miként templomi perselyek,
Akár igaz, akár
hamis
Hang hull belém, megcsörrenek.
Újabban, ha
mérges vagyok,
Egypár tányért földhöz verek,
Ezernyi arcom
csillan ott:
Szerte köröttem repeszek.
Újabban, ha
békés vagyok,
Ezer darabra szétesek,
Ezer arcot
toldozgatok,
Mint filmkockákat filmesek.
Legyek, mint
a fa, egyszerű,
göcsörtjeimmel sokszemű,
ússzon
bennem az erezet,
s ne legyek víznél nehezebb,
ne tegyenek
vízre soha,
legyek egy sufni oldala,
mely
csendben tartja a tetőt,
a tető pedig tartja őt,
a lábam majd
rohadjon el,
föld korhassza nedveivel,
rám a gombák
kiüljenek:
padba iskolás gyerekek,
morzsoljon
bárki, szétesem,
anyagom porlik lisztesen,
végül aztán,
mit bánom én,
vigyen el a fűtés-idény.
Dehogyis
tagadom, meghíztam,
Focizok, de a láb nem villan.
Tizenegy
kilogram túlsúlyban
Lebegek: telivér, bús kullancs.
Van előny,
ugyebár, mindebben:
Leverem, aki bánt, hogy nyekken.
De viszont
csurog az izzadság,
Nehezen hajolok, ingnyak vág,
Kimerít az a
pár lépcsőfok,
Busz után ha futok, megfúlok.
Cipelek,
szuszogok: kandisznó,
Fura tánc az elefánt-diszkó.
Dehogyis
tagadom: meghíztam,
Poharamban ezért csapvíz van.
Cukor és
buborék ártalmas,
Adalék, színezék: elhallgass.
Se söröm, se
borom, sem vodkám,
Pedig a pia úgy - vágyott rám.
Ne egyek
sokat és nem sokszor,
Kivi, őszi, narancs felspannol.
Se szalonna,
se jó disznósajt,
Csibemell, zuza, még mit óhajt?
Recsegek a
vizes zsemlémmel,
Libazsír, oda te nem nézel!
Se süti, se
csoki, sem habcsók,
Ropi, csipsz nyema most, ej, haspók!
A kinőtt
ruhatár énrám vár!
Lesik a hasamat: fogytál már?
Fut a sok
dekagramm szép sorban:
Leszek újra, ki még nem voltam.
Mint
vashurokba akadt riglit a faanyag
nem ereszt, míg szilánkosan ki
nem szakad,
úgy fog meg
engem most a lakás,
tölti feszített tükrű gyermek-szuszogás.
Ólomcsizma,
sárkolonc óvatos lábamra nő,
borom felszíne horpad, alvó alatt
lepedő.
Zümmög itt
egyre több villamos gépezet,
árammal töltenek, álmaim nehezek.
S mint kis
állatból, mit végszükségben valaki levágott,
az ébresztőórából
digitális, ciklámen vér szivárog.
Szegény
nejem csak egy dalt zongorázik
pedig nem is csak egyet
s nem
is olyan szegény
De hát ez költemény
És terelgeti
a szobán át
az elefántcsonton, pont ott,
az öt gyerek kiszívta
csontok
kálcium-hiányát
Naponta
egy-egy
fehérrépa helyett ezt
találta ki, a csontba
végül
talán a zene is beépül
A levegőben
ott hömpölyög szegényre
halványult tömlőnyi vére
kezén a véna
kékje
tempózik lusta krallban
Néhány
szelet
cékla s pár deka mák helyett
pótolni elveszett vasat
sok vérlemezt
tán megteszi a dallam
Buborék-súlyú
tekegolyó
gyanánt zongoraszó
gördül a parketten
míg mind a
ketten
halljuk a
távolba vesző
égen a mérhetetlen
visszhangot feldübörögni
végre:
ledöntött tekebábok üstdobzenéje
Doktor úr,
mit mondtam,
sztrájkol már a kálcium a csontomban.
Doktor úr,
fogadtam,
felmondott a fluorid a fogamban.
Doktor úr,
érzem én,
csapatait kivonja az oxigén.
Doktor úr,
rettentő,
emigrál a vitamin a testemből.
Doktor úr,
jabaptam,
rettenetes szélcsend van az agyamban.
Doktor úr,
hoplahopp,
összevesztünk, és a vérem elhagyott.
Te odalenn
zongorázol
én verset írok idefenn
hogyha egymáshoz
közelednénk
gyermekeink közénk pörögnek
a te szoknyádba
kapaszkodnak
az én ingembe akaszkodnak
kik öleléseinkből
lettek
meghiúsítják ölelésünk
mire este lesz elaludtál
mikor
reggel lesz én még alszom
majd beleöljük billentyűkbe
te
odalenn a zongoránál
én idefenn számítógépnél
amit elmondanánk
egymásnak
egyetlen nagy ölelkezésben.
Ülök a lenti
vécén, s a csatornacsövön át,
szagzáró vízrétegen
keresztül
szűrődik felém, amint tizenegy éves
fiam egy
szinttel feljebb énekel.
Zümmögő szúnyoghang,
tengeralattjáró
morzejele, nem tudom, születése előttről
jön-e
vagy halálom utánról.
Látom őt a jövőben, utcán áll, ferde
fényben,
kabátban, rágyújt, ha dohányzik,
nem gyújt rá, ha
nem.
Dallamot dünnyög, hallom a kettőnket
elválasztó idő
közegén keresztül,
hallom egy szinttel lejjebb, ahol
akkor
leszek.
Most azt
játszom, hogy irigykedem
irigylem a kopaszra nyírt
bronzkoponyájú
újságkihordó hosszú szakállát
hányavetin kigombolt ingét
Lányok
szellős ruháit szőrtelen
kaucsuklábát csilingelő fogát
Munkások
bagószagát
eldobált sörösüvegét
mohos arcát loncsos
ruháit
Nénikék leszegett fejét
félliter tejét
mely a
bevásárlóháló
szemei közt ki-kibuggyan
Úgy leadnám magam
az
összes kilót
valami ruhatárban
egy bontóban vagy
szervkereskedőnél
Befordulnék egy mellékutcába
aztán még egybe
és egy harmadikba
Nézném
macskák hempergését
amint hátukra fordulva bokszolják az
eget
Hallgatnám hogy bóbiskol a kerti csap
álmában nyála
cseppen
Hogy cserél helyet ablaknyitáskor
a kinti fürge és a
benti lomha levegő
Tán
felcsapnék magam is szobalevegőnek
lélegezzenek be fújjanak
ki
telítsenek gyertyafüsttel hagymaszaggal
parfümspriccel és
dohányillattal
égessék oda a pirítós kenyeret
nyissanak
ablakot s én kimegyek
helyet cserélek szobányi oxigénnel
úszom
tovább a kezem égig ér fel
Én mindent
összetörök,
óraszíjam folyton szétszakad, övemnek
csatja
szétesik, kabátom belső zsebébe sem
csúsztatom, hanem
erőltetem
dagadt pénztárcámat, melyből
amúgy is ki
kellene
pakolni a dolgok legalább felét,
minek
cipelek
magammal annyi
igazolványt csekket
névjegyet,
nadrágjaim zsebe is a rengeteg
papír, kulcs és
aprópénz miatt
szakad ki, és rossz minőségű
tollak kicsorgó
tintája festi meg,
de nekem úgysem érdemes
drága tollat venni,
mert azt is
elhagyom, a másokét viszont
többnyire ellopom,
az
egész világot olyan
erőszakosan használom,
veti szememre
feleségem csöppet sem indulatosan.
És igaza van.
Ahogy
zuhanni kezdek a kútba,
lentről egy hozzám hasonlóan
kapálózó
figura zuhan felfelé, felém.
Eltorzult arca mind
közelebb ér,
látom megnyíló szájüregét,
bőrén a gyűrődéseket,
mint ahogy
a víz bőre gyüremlik odalenn.
Találkozásunk
elkerülhetetlen,
nagy reccsenéssel szakad át
húsa a húsomon,
csontja a csontomon.
Nem tudok visszanézni, nem tudom hát,
vele
mi lett, én zuhanok tovább.
A leginkább az nyugtalanít,
hogy
közvetlen közelről úgy láttam,
mintha kút-mély szemeiben
is
egy-egy mihozzánk hasonló alak
zuhanna szakadatlan.
Régi barátoknak
Izzik bennem
még pár zsarátnok,
de nem vagyok jó már barátnak.
Magamhoz
sincsen már türelmem,
nemhogy a más baját füleljem.
Ringtunk rég
nagy szómámorokban,
most a poharak alja koppan.
Csak elütöm,
mint pingponglabdát,
a szavakat, ha adogatják.
Ez botot
dob, az szalad érte,
szétrágja, mire visszaérne.
Szók közt a
szóköz egyre több lett,
néha ráncos csend-kása töpped.
Csak a
nevetés változatlan,
vagy majdnem az, kivár, s
kicsattan.
Felröhögjük, mint régi slájmot,
mindazt, mi bánt,
mindazt, mi bántott.
De már a
szemek alja mélyül,
foltnyi sötétnek menedékül.
De már ráncok
huzagolódnak,
kellenek összefogni, drótnak.
Már
elégettük a világot
benső kohónkban elviláglott.
Most
hamujában kotorászva
mindegyre több az érc, az ábra.
És csak a
vésők cincogása,
pöndörödik forgács forgácsra…
És csak
a huzalok az égen,
bennük az élet észrevétlen.
Kanadai
szállodaszobámban éjjel három-négy óra körül
rendszeresen
felébreszt mobiltelefonom csörgése. Az otthoniak
nyilván úgy
vélik, reggel tíz-tizenegy tájban már a művészlelkek is
biztonsággal
hívhatóak, nyilván ücsörgök számítógépem előtt,
és dolgozom,
ahogy kell. Ehhez képest én szorgos önmagamtól
mintegy négyezer
kilométernyire aludni próbálok ég és föld között,
a tizenötödik
emeleten, közben a függöny résén áthunyorognak
a szemközti
toronyházak - az irodákban szégyenérzetemet
fokozandó,
ilyenkor, éjszaka is derengő, mini képernyőket
böngésznek,
faxpapírokkal hadonásznak a hangya-
sziluettek. Ágyam odvában
vackolódó tücsökként
próbálok visszazuhanni az álom legalább
tizenöt
emeletnyi mélységébe. Estig aztán hangya
módjára
nyüstölöm a munkát, és szédülő tekintetem
lehajigált
gyümölcsei időnként nagyokat toccsannak az odalenn
tátongó
aszfalton, ám hiába készülök el egy-egy jobb szöveggel,
fordítással,
otthoni énem kábultan húzza a lóbőrt, meghallgatni
sem hajlandó,
amit írtam, visszatúrja magát földszintes álmaiba.
Miközben fürdök,
ő bambán kortyolgatja ebéd utáni kávéját,
miközben Robinsonként
a szupermarketben partra sodródott, olcsó
élelmiszereket falatozom,
bébirépát sonkával és fűszeres
zöldséglével, ő felolvas egy író-olvasó
találkozón, miközben
franciául nyilatkozom egy angol nyelvű
rádióadónak, ő különórára
fuvarozza gyermekeit. Hiába ismétlem
meg mozdulatait, hiába
utánzom mimikáját, hiába próbálom aprólékosan
visszaadni a
stílusát, hiába, hogy én tudok róla, ő pedig mit sem sejt
rólam,
képtelenség, hogy utolérjem, Akhilleusz sosem előzi meg a
teknőcöt,
mert amíg bizonyos távolságot megtesz, a páncélos
atyafi szintén araszol
valamennyit, igaz, sokkal kevesebbet, de
az a kis eltolódás mindig megmarad.
Majd repülőre ülök, hidat
verek a térben, és sokszor tizenöt emeletnyi
magasból temetem be
az idő közöttünk tátongó szakadékát.
Elcsíphetetlen mégis a
pillanat, amikor két énem összeolvad.
Apró csomó a
bőr hártyája alatt
tapintható nem látható
nem növekszik fel se
szívódik
sírba viszem vagy sírba visz
Titkos helyen egy
anyajegy
ugyanaz a toll ugyanott
lányomon is jelet
hagyott
Oltásvirágok vállamon
testem viaszába
mélyedt
pecsétgyűrű-nyomok
Köldököm labirintusa
csak az enyém mint
ujjlenyomat
göcsört göb és gumó
senki másé nem lehet épp
ilyen
A köldök gödrében pedig
ingem vagy pólóm szöszei
gyűlnek
össze apró gomoly
csak szerelmem szedheti ki
Kosztolányi Dezsőnek
Lyuk
a fogamon. Kitöltetlen hiány.
Fogorvosom nem foltozta be,
Mert
eleven még gyökere,
S ha ideiglenes tömést kapott,
Sajogni
kezdett mindannyiszor,
Tűvel és késsel magam estem neki
A
sajgó léket kiszabadítani.
Lyuk a fogamon. Nem fáj sosem
Mégis
érzem, kín lapul odabenn,
Lesve az alkalmas pillanatot.
Néha
úgy képzelem, nem vagyok,
Pontosabban nem úgy vagyok,
Ahogy az
ember lenni szokott,
Vagyis nem test és kiterjedés, hanem
Hiány
terjeng hűlt helyemen,
Ez a lyuk az egyetlen való,
Bár hézag,
pontosan látható,
Aprócska rés a valóság falán,
S én nem itt,
hanem a túloldalán,
Létezem, negatívba fordulva ki,
S csak
nyelvem képes kitapintani
A lyukat, amelynek túlfelén
Az a
világ van, honnan hiányzom én.
Használom
számítógépemet,
de fogalmam sincs, a képernyő
kocsonyás
szilíciumzizegése mögött miféle
rézcikornyákon,
bélalagutakon illan
az ujjbeggyel beletöltött
okosság- és
butaságrakomány,
és hogy miképpen rejti
számok-betűk
egymásutánja
a kutyusnak
odavetett néma utasításokat
Vezetek
autót, de mindig csak
okosan bólogatok, míg autószerelőim
besült
dugattyúról, kiégett tömítésről,
felfúrt hengerről értekeztek,
az
illem kedvéért haboztam,
mikor kérdezték, elvégzem-e
otthon a
javítást magam, vagy inkább
ők csinálják, buzgón kerestem
a
hűtőrendszer fúvókáját, mikor
útfélen lerobbantam, s egy
ezermesterbe
oltott szamaritánus segítségemre
sietett
Van házam,
de apróbb javításoktól, festéstől,
gletteléstől, konnektorok,
dugaljak reparálásától
eltekintve sose voltam képes
komolyan
beleavatkozni a rendszer működésébe, bojler
vízkövét
kiüríteni, fűtést, gázt
megszerelni, leégett,
meghibásodott
háztartási gépeken eligazodni, s ha a
tévé
tönkremegy, nekem ugyan hiába
emlegetnek diódát,
képcsövet, miegymást, ki vagyok
szolgáltatva az ilyen-olyan
mesterek
kénye-kedvének
Élek a
bőrömben, de sejtelmem sincs,
miféle mirigyek mit és hová
ürítenek,
hol keletkeznek enzimek, miként szívódik fel
pozdorjává
tört porckorongom
az ízületek között, úgy tapogatom ki
a bőr
alatt a gyanús dudorokat, duzzanatokat,
kiugró ereket, mint
ismeretlen
vakírás-karaktereket, figyelem rémülten
a fájdalom
olykor átsurranó nyilait,
találgatva, melyik jelent majd
hadüzenetet,
s mikor törnek elő a szövetek dzsungeléből
hujjogó
skalpszedő indiánok
Használom a
világot, járok-kelek a kérgén, nem sejtve
tektonikus mozgást,
lávafortyogást,
ideges belső rezzenéseket,
akár kocahalász a
hol sima,
hol bolyhos, hol meg szakadozott
elem hátán, míg
állat- és növénykavargás
falja-nemzi egymást
bambán billegő
csónakja alatt,
és felülről átláthatatlan törvények
szerint
hengerül, zilálódik, rendeződik
egymásra tornyozott
hullámok élő fala
Borzongva érzékeljük a
tompa fenyegetést
A padláson
éjjel fiam feje felett
Sertepertélve futkosnak az egerek
Lábuk a
fafödémet karistolja
Később lovak vágtatnak dobogva
Szarvas
szökell át nyomában kutyafalka
S mikor a hajtók csörtetése
elhalna
Kotyogni
kezd a padlástér a bálnák
Testrakományukat rajta áthimbálják
A fák
erezetében görnyedten menetelve
Bakanótával vonul honvédek
seregje
És minden
görcs a fában robbanás mely
Gyűrűket vet örvénylő bombakráter
Szél vijjog
sívó jégtáblák recsegnek
Lávafolyások perzselik fel a csendet
Földrészek
apró miszlikekre hasadnak
S minden göröngyön buja tenyészet
sarjad
Világok
dűlnek egyesülnek odafent
A padláson éjjel fiam feje felett
Nem veszek
csapot tízezerért,
meg százezerért sem veszek csapot.
Pedig
annyiért is láttam ám,
kocka alakú a csöve, szintúgy a
tekergetője,
nyilván kocka alakú vízcseppek
vagy egyenest
jégkockák
potyognak belőle.
Mi ukrán csapot vettünk a
piacon,
ezernégybe volt,
az árus először halálra
váltan
hadonászni kezdett,
majd jön az Igor, ő érti a
nyelvet,
s minthogy Igor jött is,
hát lett csapunk.
Az
ukrán csap formára
miniatűr ipari kútágas
az acélszín ukrán
rónaságon,
afféle billegővel nyitható,
billeg voltaképp az
egész csap,
mert nem szabványos
magyar mosdólyukba
szánták.
Valahol lenni kell szabványos
ukrán
mosdólyukaknak,
melyekbe nyilván beleillik.
Alul csöpög,
ezért
lavór áll alatta,
vize meg rozsdás.
Egyik ismerősünk szerint
a
rozsda egészséges,
sok vasat kell fogyasztani,
más ismerősök
szerint
a rozsda mérgező,
szervezetünkben
felhalmozódva
gyilkosunk lesz.
A magam részéről egy
régi
viccben kapaszkodom meg,
mely szerint mosdó és
árvagyerek
közt az a különbség,
hogy az egyiknek van csapja,
a
másiknak nincs apja.
Így hát remény szerint csapunk,
még ha
ukrán is,
valamelyest
enyhíti árvaságunk,
csapom le a
labdát.
Majdnem
Nobel-díjat kapott a pasas,
Mozgóképen rögzítette egy fatörzs
rohadását,
Majd szépen leforgatta visszafelé a filmet,
Ezzel
modellezve az élet keletkezését.
Végül is a szétfoszlás
(visszafelé sálszoftész)
Fájdalma kiadja a sejtenkénti
építkezés
Kínkeserves munkáját, csak a szikráról
Hallgat,
arról, hogy a centrifugában
Egybepörgetett, kémiailag
pontosan
Kimért összetevőkből miért is nem
Áll össze ín és
ideg, vér és velő.
Ugyanígy nem
tudhat az időt felporciózó,
Rovarszárny-cirrenéssel pergő
digitális óra,
A repterek suhogó menetrend-táblája
Arról, hogy
miként olvad egybe
Két pillanat kocsonyás golyóbisa,
Hogy
miként tágul vagy sűrűsödik
Össze a személyes űrben a
cseppek
Lánc-lánc eszterlánca, miként nyújtózik
Bennem
csúzligumivá az egyik, törpül
Atommá a másik perc.
Nem érhetjük
tetten, mikor fordul át
Egymásba keletkezés és rothadás
Valahogy
úgy, ahogy a magasba lendített
Alma eléri diadala csúcspontját,
minden
Egyes sejtjével és nehézkedési erejével
A magasság felé
törekszik, elvileg
Miért is ne érhetné el azt, mígnem
Ami
eddig előnyére vált, villámgyorsan
Kárára fordul, és amiként
sebessége
Elszivárgott felfelé menet, éppoly
Mértékben gyorsul
most zuhanása.
Felfoghatatlan,
ahogyan pályáját
Befutván visszatér önmagába a
Mindenhol
egyenes vonalú idő,
Melynek görbülete éppúgy nem
Érzékelhető,
mint ahogy a hasasodó
Föld hátán is mindenütt egyenes
Terepen
haladunk, rejtély az is,
Miként lehet, hogy a
végtelenített
Időegyenes mégiscsak létező
Két végén ugyanaz az
istenarc
Szemléli az onnan egyetlen pontnak
Tűnő, egyetlen
cseppként szemsarokba
Gyülemlett időt.
Kun Árpádnak
A halottak a
mosógépbe mennek,
Ott benn buliznak, vidám társaság.
Rikkantva
lábukat magasba rúgják,
Átkarolják egymás üres nyakát.
És
kánkánoznak még kart-karba öltve,
Vagy a lábuk
összekeveredik,
Felcsévélődik törzsük egy végtagra,
Hogy
többet aztán le nem fejthetik.
Egyre vadabb a tengermélyi
torna,
Körülöttük tajtékos levegő,
Busa szigetnyi bálnaként
lebegve
Átúszik köztük egy-egy lepedő.
Órákig tart a testek
utazása,
Azt se tudják, élők vagy holtak-e,
E vitustáncban
jobbra-balra rángnak
Szabálytalanul, mint láncos teke.
Aztán
nyílik a börtön-üvegajtó,
Szétszéled a kapatos
társaság.
Felöltjük a holtak mosott ruháját,
És így lépünk egy
új életbe át.
Az
Állatkertben felújították az oroszlán téli, zárt lakhelyét,
És a
tágasság érzetét fokozandó, az ápolók áthaladását
Biztosító
folyosót nem falazták le, hanem törhetetlen,
Több rétegben
ragasztott üveglapokkal zárták csak le az állat elől.
A csalóka
látszat így az volt, mintha fenevadat és embert
Semmi el nem
választaná egymástól. Időbe telt, míg
Mind az oroszlán, mind az
ápolók hozzászoktak:
Ami átlátszó, nem feltétlenül átjárható is
egyúttal.
Így eshetett meg, hogy a talicska
elefántürüléket
Gyanútlanul arra toligáló egyik
alkalmazottat
Rossz érzés fogta el, és hirtelen hátrafordulva
Az
állatok királyát pillantotta meg, amint teljes
Erőből nekifutva,
mint potya zsákmányra,
Éppen őrá veti magát. A sokat látott
ápoló
Azonmód ájultan nyúlt el a padlón,
Az oroszlán pedig
hatalmas döndüléssel
Ütközött az üvegfalnak, nyilván jól
összetörte magát.
A mesterséges határ nem engedte, hogy
ragadozó
És zsákmánya elidegenedett környezetben bár,
De a
klasszikus szereposztás szerint találkozzanak.
Mármost az
oroszlán, mint az okos pszichológusok
Kifejtik, apa-szimbólum,
éppen ezért nagyon árulkodó,
Mondják ezt is, hogy a stabil
apaképpel rendelkező,
Bizalomteli környezetben cseperedő
gyermekek
Nem félnek az oroszlántól, a rettegés ellenben
jellemző
Tünete az apahiánynak vagy éppen a család férfitagjától
való
Félelemnek. Kihúzom magam, mert Ágnes lányom
Kedvenceinek
listáján kifejezetten előkelő helyet
Foglal el a sörényes, bűzös
fenevad, de persze közben
Nyugtalanítóan az motoszkál fejemben, a
négy nagyobb
Gyereket már nem lesz olyan könnyű
állásfoglalásra
Bírni oroszlán-ügyben, valljatok csak színt,
semmi
Köntörfalazás, mi a véleményetek a nemes négylábúról!
Nem,
ennél körmönfontabban kellene, esetleg
Jobb is hagyni az egész
ügyet, tartok a dzsungel
Koronázatlan uralkodójától, tartok az
igazság pillanatától,
Amikor hátrafordulva, megpillantom a rám
vetődő
Szörnyeteget alulnézetből. Vagy éppen felfogom,
Mit
jelent a páni rémület arckifejezése az odalentről
Rémülten rám
pillantó arcon, miközben feltörő
Agresszivitásom önkívületében
akaratom ellenére
Gyilkos karmokkal vetődöm zsákmányomra, én, az
oroszlán.
Egy csecsemő temetésére használt antik agyagkorsóról
Cserépedényben
halott
csecsemő-csontváz
Agyag szilárd
magzatburkába zárva
Kutacsán
át
agyába belelátni
Az űrt öleli
korongolt csontedény
Kis
teste
megtelvén a halállal
Kis testével
megtelt a korsó
Vagy épp a
halál
fogta körül mint korsó
Tán a halál
ölelte körbe
testként
Ekképp
vagyunk
bezárva a halálba
Ekképp vagyon
belénk zárva halál
Várjuk
talán
hogy belőlünk kiöntsék
Hogy belőle
minket kiöntsenek
Van
itt ez a graffiti-ügy,
Hát tudod, olyan tipikus.
Úgy
bosszant, mikor feltűnik
Egy épp felújított ház falán,
Torz
ákombákom, amelyet
Csak az ért, aki odafújta,
És képtelen
lenne valaha is
Éveknek monoton során
Összespórolni annyi
pénzt,
Hogy a házat nagy nehezen
Felújíttassa rendesen,
Az
érti még, akinek így üzent,
S ki fentiekre szintúgy
képtelen,
Csak él a világba bele,
Semmi tartás, se
szorgalom,
Mind laza, mint egy rágógumi,
S mint kínai bölcs,
közönyös.
És
úgy bosszantanak azok
A savanyú vénemberek,
Kik képtelenek
megérteni
Ezt a nemzedéket, amely
Túl van tudáson és
időn,
Fuldoklik szeméthegy alatt,
Melyet fejére zuhintanak
A
magunkfajta okosok,
Bankárok és sajtóguruk,
Így ő a kispolgár
rendezett,
Kiglancolt falain üzen,
Hogy nincsen rendben semmi
sem,
Esélytelen a szeretet,
Mechanika a szerelem,
És
üvölteni kellene,
De az üvöltés szabadalom,
Százalékot fizetsz
utána
Egy multinak, melynek a világban
Mindenhol van
telephelye.
Ezt
nem értik a vénemberek,
Az ilyenek, mint például én.
Öt
nő az öltözőben,
egy kupacban a csillogó-villogó
fürdőruhák,
bikinik, monokinik,
így, beeső nappali fénynél
minden
szembeszökőbb.
A tükörben, mint télen, kályha tetején,
egy sor
sosem elég feszes birsalmapopó.
A kicsi molett
összecsippenti
hasán a hájat elégedetlenül,
dülleszti mellét
elégedetten.
A magas, karcsú ikrek
náluk is magasabb,
karcsúbb
barátnőjüket csodálják.
A kicsike fejletlen,
simára
esztergált csontfigura, irigyli a
domborulatokat, nem
sejti,
hamvasságáért a többiek őt irigylik.
Az ezüst, arany
gyűrűk egy halomban,
a mosdó szélén várják
a fürdés végét.
Julio Cortázarnak
Minden
ország fővárosának főterén
északon délen hóban sárban
napsütésben
ott áll egy indián
mindegy van-e sastoll a
fején
vagy koponyájában belül visel csak tolldísz-glóriát
mindegy
borul-e vállára színes takaró
vagy éppen belülről béleli sejtjeit
a minta
mindegy borostyánlevű colagyökeret
vagy rágógumit
csámcsognak villogó vasfogai
talán minden városban
talán
minden főtéren
ugyanabban az időben
pont ugyanaz az indián
áll
pánsíppal gitárral furulyával
jelen nem lévő zenésztársak
tornyozzák háta mögé
a Kordillerák meredek zöld
szökőárjait
harsogó öngyilkos zuhatagokat
lábánál a petyhüdt
hangszertok
mint kibelezett krokodilus hever
s a hangfalból
időnként kiszakad
egy széttárt szárnyú, hatalmas
kondorkeselyű
készen arra hogy a pénzdobáló
bámészkodók közül
valakit elragadjon
az illető aztán már csak a vérivó
istenek
lépcsős piramisa tetején egy oltárasztalon
felnyitott
gőzölgő mellkassal tér magához
Míg ülök a
parton, és utasra várok,
Nincs bennem semmi különleges,
Megvan
a lábam, kezem. Kicsit jobb kötésű
Vagyok az átlagosnál, ennyi az
egész.
Csak ha mellém áll valaki, akkor látni,
Hogy hozzá
képest minden részem hatalmas,
Hogy hozzám képest minden része
csökött,
Hogy idomtalan szörnyeteg vagyok,
Kit kővel dobálnak
meg messziről
A gyerekek, majd vihogva elszaladnak.
Mégis rám
bízzák magukat kényes úriasszonyok,
Álmatlan éjszakákon mintha
parázs-ágyon
Hánykolódnék, érzem csepp ülepüket vállamon.
Rám
hagyatkoznak pénzes zacskóstul
Fukar kereskedők, szemükben
jeges
Rémülettel tartják szemmel az aranyat,
Inkább vesznének
maguk a habokba,
Mint hogy azt veszni hagyják.
Vittem urat,
parasztot, papi rendet,
Hej, ha a vállam mesélni tudna,
Elmondaná
hátsó nézetből a világot!
Mikor jött az a kisfiú, mondtam
neki,
Hát a szüleid hol vannak, de persze
Nem felelt, csak
nézett parancsolóan,
Az ember esze megáll, dohogtam,
Aztán
majd hozhatom vissza a túlpartról,
Vagy tán még menetközben
megrémül
A sodrástól, kapálózni kezd, tudom is én,
Milyenek
ezek a kölykök.
Ahogy vállamra vettem, és kettőnk
Megnyúlt
tükröződését néztem a vízen,
Az jutott eszembe, hogy most
lettem
Igazán óriás, épp egy ilyen kis tökmag
Hiányzott hozzá.
Vittem tántorogva,
Deréktól lefelé csurom folyóvíz
voltam,
Felsőtestemet izzadság áztatta csatakosra.
Közben
csúfondáros-súlytalanul ficánkolt
A felszínen ez a kétfejű,
emeletes lény,
Szakasztott úgy festett, mintha fejen állna
A
gyerkőc, és két karjával ölelve tartaná meg
Szintén tótágast
álló, otromba testemet.
Végül már minden erőm fogytán
Mintha ő
vonszolna a víz színén kúszva
Engem ki a partra, ilyet még nem
pipáltam!
Zihálva terültem el a homokban,
Ahogy zavaros
szemmel a távolodó fiú
Után néztem, mintha nem is a föld
hátán
Járna, hanem talpával rugdosná felfelé a földet,
Akár
egy labdát, boldogan éreztem,
Hogy összezsugorodtam, talán
akkorára,
Mint egy vizipatkány, mint egy magzat,
Van már,
akihez képest én is
Törpe lettem.
1. Plaza Balassi
Tesókám, mi
lehet a széles föld felett
Szebb dolog a plazánál!
Átléped
küszöbét, hűs burkot sző köréd,
Mintha jégen kószálnál.
Nagy
télben jó meleg, nagy nyárban enyhület
Ruha
gyanánt reád száll.
Rossmann jó
illatot, szökőkút harmatot
Terjenget
itt arcodra,
Szintetikus a dal, vár vitéz
diadal
Sétányokon
harcolva.
Akin nincs vértezet, az rosszkor
érkezett,
Belevész
a habokba.
Mert folyik
a csata, kinek van csapata,
Ki
magányos vitéz csak.
Itt mindegy, hogy ki vagy, ugyanaz a
divat
Diáknak
és melósnak.
Ha nem új a kabát, bámulnak rajtad
át,
Szinte
nulla kiló vagy.
Moziba
befelé ömlik a tarka nép,
Képeket
vacsorázni.
A film mit nem hoz el! Karnyújtásnyi
közel
Hollywoodi
akárki!
Zörög kukorica, bukj le, cicamica,
Orrod
alá szalámi!
Vámpír
csókol tinit, kopasz guru tanit,
Kis
kínai kötekszik,
Két nőnek egy pasi, fájdalmuk
alhasi,
Trendik,
markánsak, szexik.
Elmédbe chipeket zsenik
építenek,
Gyilkológép
lehetsz itt.
Bőröd zsíros
tipus? Vár a kozmetikus!
Kinyomkodnak
- ez ünnep! -
Faggyút is, gennyet is, az élmény nem
hamis,
Dobj
le trikót és inget!
Ha nagy a vashiány, kilyuggatunk,
babám,
Belövünk
pár pírszinget.
Melled
ereszkedik, enni szeretsz pedig?
Kondizzál
és varrasd fel!
Gyúrd ki a testedet, sebész esik
neked
Tű-cérnával, kiskéssel!
Némi arcplasztika, úgy rúghatsz
lasztiba,
Csecsemőnek
kinézel!
A sok ízes
bigyó van ahol mind bió,
Száz
százalék természet,
Csupa meggy itt a meggy, répa a répa
meg,
Kizöldül
már a véred!
Aki ebből eszik, az sohasem veszít,
Nem
fogja az enyészet,
Régi a
rendszered? Nem lehet tetszened!
Nézz
körül, mi a pálya!
Laptopod tegnapi? Most kell
dobbantani,
Dobhatod
a kukába!
Vegyél nagyobb agyat, mert agyad csak
agyag,
Véges
a gigabájtja.
Színeknek
temploma, felbúgó orgona,
A
pláza mint mennyország,
Zabál füled, szemed: látványt, hangzást
nyeled,
Koponyád
kivattázzák!
Kiföstik arcodat, megvívják
harcodat,
Túlvilági
vagányság!
2.
Plaza Kosztolányi
Ó, Pláza,
Ó,
Pláza,
Lelkemnek
Hagymáza,
Fájó
test
Sebláza,
Dalollak
Nótázva!
Színeknek
Egyháza,
Képzelet
Fegyháza,
Rabjaid
Mókázva
Dicsérnek,
Ó,
Pláza!
Ha
vágyom
Márkákra,
Kincseknek
Tárháza,
Tócsává
Szétázva
Rohanok
Plázába!
Szememet
Tépázza,
Agyam
be-
Téglázza,
Özönlik
Mézmáza:
Fejemre
Rókázza!
Áramként
Megrázva
Testemet
Mintázza,
Tetkózza,
Hennázza
Vad
Pláza,
Nagy Pláza.
Bámulom
Káprázva,
Folyosón
Vágtázva,
Az
árak
ÁFÁzva,
Ó, Pláza,
Ó, Pláza.
Akad
itt
Jégkása,
Bigmekbe
Mártáska,
Ne hallgass
Gátlásra,
Ez
pláza,
Ez pláza.
Nincs
pénzed,
Drágácska?
Végy
falból,
Kártyára,
PIN-kódot
Tárcsázva.
Ó, Pláza,
Ó,
Pláza!
Anyád
lesz,
Árvácska,
Masszíroz
Rád mászva,
Kicserél
Száz
másra,
Csak tiéd
Száz Pláza!
Csupa
Pénz,
Csupa Lé,
Csupa Zsé,
Ártábla:
Nincs,
aki
Ráfázna,
Ó, Pláza,
Ó, Pláza!
Kinek
jön
Halála,
Rárogyva
Szatyrára
Lelke
míg
Elszállna,
Mindegyre
Duplázza,
Ezerszer
Triplázza,
Csak
azt zso-
Lozsmázza:
Ó, Pláza,
Ó, Pláza,
Nagy
Pláza,
Szent Pláza!
3.
Plaza Salsa
A
csillám-buborékos sok folyosó most morajló tenger,
villódzás
földön-égen, kéken és lilán,
kezünk is zölden dereng fel.
Élet-maradék,
mindenhol emberraj jár aranyló uszonnyal,
parázsló szemmel-arccal
énekel belül,
üvegakváriumban mindenki izzó aranyhal.
Keringünk
foszforeszkáló itallal a kézben,
kéket iszunk, és kékül az arc, a
kéz, a két szem
burjánzik hullám-puha mozgásban a művi nappal!
Mélységben a
magasság,
centrifuga-pörgés, szemekben borostyán,
legbelül él
a néma, béna, léha csend,
zümmögve gyülemlik a habos láng.
Könnyű
ölelés - minden vérem az eremben dörömböl,
a tested
hóhullás, vízritmusú permetlibegés,
szívemben pendül meg a kés.
Pláza-folyosókon
plankton-libegés,
most láng a kezed, pitypang a lábad,
lufivá
nő a szíved, a kedved kiárad.
Él a kezed
már, moccan a láb,
él a hajad, lobogó-suhogás,
él a füled,
hangorgiák,
él a szemed, villog a világ...
Tágul az űr,
tágul a tér,
csápjaival körbefonogat és körbeér -
mint
óriási kéz,
ebből tudhatod, hogy élsz.
Aznap reggel
munkába indulva,
ahogy a szűk előszobában
nehéz táskámmal
imbolyogtam,
miközben a kölyökkutya
kajlán ott kajtatott
keringett furakodott
a lábam és az ajtó,
az ajtó és a táska,
a
táska és a lábam,
a lábam és a lábam
közötti térben,
szorult
helyzetemben
ráhúztam a kutya lábára a vasajtót,
nyalogatta is
még délután sokáig,
de azt én már nem láttam.
te mesélted
utólag.
Hajnalban keltél aznap is,
előbb megsétáltattad a
kutyát,
aztán lezavartad a reggeli hajrát,
jutott uzsonna
minden uzsonnás-zacskóba,
reggeli minden gyomorba,
füzetek
könyvek csekkek igazolások minden táskába,
aláírások minden
üzenő-füzetbe,
előre kiszámolt kiránduláspénz a
borítékba,
gyerektest minden kabátba,
és most a kimerültségtől
az asztalra borulva elaludtál,
a kutya vinnyogására felriadtál
rémülten kiszaladtál,
hallottad, ahogy dühödten becsapom az
ajtót,
láttad távolodó sziluettemet a drótüvegen át.
Nem
tudtad, mindez miért,
aminthogy nem tudtam én sem,
mondtál
valamit,
de a szavakat elnyelte az ajtó,
pedig vártam, esetleg
kinyitod, utánam jössz,
magyarázatot kérsz és adok a drótüveg
túloldalán.
De nem. Végig ez járt fejemben, míg a kormányt
tekergetve
magam mögé göngyöltem a környék dombjait,
tarlót
sárga fákat trágyahalmot,
szétesett, kusza boglyát, s egy időtlen
idők óta
a mezőn kallódó, mind jobban földbe süllyedő furgont,
ez
járt fejemben tanítás közben, megbújt a diákarcok
mögötti térben,
most azt hiszed,
direkt húztam rá az állat mancsára azt az
ajtót,
csak mert a kutya hozzád tartozik,
te akartad álmodtál
róla gyerekkorod óta,
te foglalkozol vele eteted
tanítod,
jutalmazod ölelgeted szeded nejlonzacskóba a kertben a
piszkát,
a te hangodnak engedelmeskedik igazán,
mindinkább azt
hittem, azt hiszed, a te lábadra
akartam ráhúzni igazán azt az
ajtót,
azt akartam, neked fájjon te vonítsál,
vádoltalak
magamban,
vádoltam magamat.
Tudtam, csak a könnyű, belül
üreges
szürke műanyag telefonkagylót kellene
felemelnem,
levegőben ringatózna közben a harmonikaszerű
zsinór,
könnyebb lett volna felemelnem azt a kagylót,
mint így
cipelnem egész nap ezt a téglával
teli láthatatlan
tengerészgyalogos-zsákot,
de tudtam azt is, a telefonkagyló
titokzatos fémötvözettel
telt meg belül, felemelni nehezebb
bárminél.
Tele volt az a zsák ostoba bosszúvággyal önkínzó
fájdalommal,
csak még egy kicsit hidd azt, hogy direkt volt,
míg
el nem mondom, nem direkt,
tele volt az a zsák kettőnk
szétválogathatatlan nyavalyáival,
súlya estére annyira
összetörte
csontom inaim húsomat,
hogy eldőlök, ha neked nem
támaszkodhatom
a drótüveg vasajtó belső oldalán,
és testemből
kimegy az áram, ha nem kereshetem meg
szájammal az érintkezési
pontokat
a nyakadon az orrodon
a homlokodon a szájadon
a
lehunyt szemhéjadon.
A Lázervin
meghalt?
Meg.
Ő írta ezt a könyvet?
Ő.
Aki
könyvet ír, az mind meghal?
Meg.
És aki könyvet
olvas?
Az is.
És aki nem ír és nem olvas?
Bizony
az is.
Akkor nem a könyvekben van a halasztás.
Hát
nem.
Csinálsz nekem egy hosszúlépést?
Az nem gyereknek
való.
Mért, mi van benne?
Bor meg szóda.
És aki
megissza, hosszabbat tud lépni?
Egy ideig igen.
És
aztán?
Ha túl sokat iszik, egyáltalán nem tud lépni.
És
ha keveset?
Akkor még ugrándozni is tud.
A Lázervin
szerette a hosszúlépést?
Nem tudom, nyáron biztos, mert
olyankor nagyon jól esik.
Mégis télen lépte a
leghosszabbat.
Mégis.
Most már nem lehet utolérni?
Most
már nem.
Akkor se, ha iszom hosszúlépést?
Akkor
se.
Akkor inkább iszom rövidet.
Az végképp nem
gyereknek való.
Mi való a gyereknek?
Tea meg
gyümölcslé.
Akkor csinálj nekem gyümölcslépést.
Az
milyen?
Gyümölcslé meg szóda.
Jó, csinálok.
Várj
csak, én mégis szeretném egy kicsit utolérni a Lázervint.
Most
rögtön?
Valamit meg kell beszélnem vele.
Hát nem
tudom…
Tegyél még valamit a gyümölcslépésembe, akkor
sikerülni fog.
És mit tegyek bele?
Öröklét.
LACKFI JÁNOS, A KOMPUTER ELSŐ SAJÁT KÖLCSÖNKÖLTEMÉNYE
Hiteles másolat Mezey Katalin nyomán
lelkifurdalásom
van mert egy csomó ingyenmunkát
vállalok
a
küldetéstudatos író szerepében
tetszelgek
ahelyett
hogy azt az időt a családomra
szánnám
vagy
pénzt keresnék alatta szintén a családomnak
lelkifurdalásom
van mert egy csomó ingyenmunkát nem
vállalok,
pedig
olyan szerencsétlen az aki kéri
és
ki segítsen rajta ha én nem
ki
karolja fel a világ özvegyeit és árváit ha én
nem
és
szegről-végről az üggyel is egyet lehet
érteni
azért
meg amit én csinálok tudniillik hogy
írok
alapból
pofátlanság pénzt elkérni
azt
ingyen kellene csinálni
mosolyogva
a
nép üdvére és a haza javára
hát
miféle haszonleső féreg vagyok én
lelkifurdalásom van mert
egy csomó pénzes munkát
elvállalok
és
úgy látszik mintha csak a
pénzért
pedig
nem is
jó
nem mondom jól jön az a pénz
minél
több annál jobban
de
nem azért vállaltam
akkor
is elvállaltam volna ha ingyen
kérik
juszt
is elvállaltam volna
csak
akkor nem azért lenne
lelkifurdalásom
mert
pénzes munkát vállaltam el hanem mert ingyent
lelkifurdalásom
van mert még nem csináltam meg egy csomó
munkát
és
már a körmömre égnek
és
már telefonálnak és már
fenyegetőznek
bár
nem is telefonálnak és nem is
fenyegetőznek
de
nagyon csúnyákat gondolnak
rólam
ezt
én innen nagyon jól hallom
lelkifurdalásom van mert
megcsináltam ugyan egy csomó
munkát
és
már nem égnek a körmömre
de
a számlát még nem állítottam ki
róluk
és
a nyilatkozatot sem töltöttem
ki
és
a szerződést sem írtam alá
és
a postára sem vittem el
és
megint kicsúszunk az utalásból
és
megint nem lesz jó a datálás
és
addigra már az igazolás is
lejár
és
kelletik kérni újat
és
különben is magamra vessek
és
fújhatom a kis pénzemet
ha
már nem szorult belém akár egy hangyányi számszaki fegyelem
sem
lelkifurdalásom van mert az utolsó pillanatban
hívtam fel a könyvelőt
az
adóbevallás miatt
és
így kapkodásra kényszerítettem
szegényt
pedig
nem is kapkodós hölgy és valóban most sem
kapkod
úgyhogy
ezt a lelkifurdalást nyugodtan
elfelejthetem
sebaj
marad elég
lelkifurdalásom van viszont mert még a
tavalyi adóbevalláshoz sem készítettem
el
a
részletes útnyilvántartást hogy pontosan hol jártam a kocsimmal
egész évben
és
ha az adóhatóság kiszáll és rájön akkor jaj
nekem
úgy
tűnik mintha sehol se jártam volna egész évben a
kocsimmal
pedig
nagyon is jártam keresztbe-kasul bejártam az egész
országot
csak
nem papíroztam még le és akkor annyi mintha meg sem tettem
volna
és
remélem hogy az adóhatóság nem jár irodalmi
estekre
mert
ha igen akkor most lebuktam
lelkifurdalásom van mert
nem vittem szerelőhöz a
kocsit
pedig
amikor középállásban van a
kormány
közepes
sebességnél valami nagyon
nyikorog
és
ez nem jó jel ez nagyon nem jó
jel
és
már az utazás előtt is így volt
és
bejártuk Csehországot és nem lett semmi
bajunk
még
egy felfordult lakókocsit is láttunk az út
szélén
és
nem mi voltunk azok mert akkor nem láthattuk
volna
amúgy
meg simán mi is lehettünk volna
azok
igaz
hogy nincs lakókocsink
és
én ahelyett hogy hálás lennék nem viszem szervízbe a
kocsit
pedig
írva vagyon ne kísértsd Uradat Istenedet
lelkifurdalásom
van mert megjött a suliból az egyik
gyerek
és
fölment a szobájába és én nem mentem
utána
pedig
egyedül van kettesben lehetnénk kitűnő
alkalom
ehelyett
én itt a viszkető lelkifurdalásaimat
vakarászom
amelyek
talán nem is viszketnének ha nem vakarásznám
őket
hanem
fölmennék és beszélgetnék a gyerekkel
lelkifurdalásom van mert
nem megyek el orvoshoz pedig rendszeresen vérzik az
orrom
hopp
megindul egy csöpp és már csurog
is
egyszer
az egyetemen pont óra előtt az ingemre
csöppent
alig
tudtam kiszedni hideg vízzel így olyan lett mintha kávé
lenne
hihi
a szenilis tanár úr lekávézta az
ingét
múltkor
egy esten is elindult lefelé pont
olvastam
szerencsére
elkaptam zsebkendővel nem vették
észre
remélem
most nem történik semmi hasonló
lelkifurdalásom van mert
még nem hívtam fel édesanyámat
és
nem kívántam boldog
születésnapot
mert
miközben boldog születésnapot kellett volna
kívánnom
egy
verset írtam neki
arról
hogy miért van
lelkifurdalásom
lelkifurdalásom
lelkifurdalásom
lelkifurdalásom
lelkifurdalásom
Fenn
a madárlesen ülök
És újmadárul füttyögök
Leplezni cseppet sem
tudom
Enyhe ember-akcentusom,
Dalaimban többnyire van
Valami
tán madártalan,
Amint némi madáros is,
Csak remélem, hogy nem
hamis.
Madárkodás nem kenyerem,
A madár virtust ismerem.
Madár
himnuszra ébredek,
És madártejjel festeget,
Fenyegető, nagy
fényeket
Madár tájra madár ecset.
Madárvér hányszor
ontatott
Emitt a madár ugaron,
Számkivetetten jár madár,
Ott,
ahol már madár se jár.
A szembeszéllel szembeszáll,
Sörét
kaszál, fogy a madár.
Bár erdeink határain
Túl is madár szót
hallani,
De rajtunk madár átok ül,
Nézzük egymást
idegenül.
Madár madárnak farkasa,
Nem anyánk a madár
haza.
Ritka az is, hogy pár madár
Zsivajgó rajba
összeáll,
Madár madárnál madarabb,
Egymást cibálja mind a
rab.
Madárharapást csőrivel,
Míg nagyobb madár nem visz el.
A
madár nemzet óhaja
Ősmadaraknak óhaza,
Hív a haza, talpra,
madár,
Madár földön ki-ki megáll.
Ki hígmadár, ki
mélymadár,
Amerre tárul a határ.
Madár modor nem
jellemez,
Madár vagyok, nem jelmez ez,
Idegen tollam
veszthetem,
Aki madár, nem tart velem.
Van
kenguru,
nincsen erszény,
van kereszt,
nincs
keresztrejtvény.
Van út és
vas,
de nincs vasút,
rajzolj basát,
semmi-hasút!
Van hal és
van
tévé-adás,
mégis mondják,
nincs haladás.
Emeletes
ház
a semmi,
légliften kell
azt belengni.
Méretlen
tenger
a semmi,
kiskanállal
kell kimerni.
Nagy
barlang
a semmi szája -
minket esz meg
uzsonnára.
Elinal a
szárnyas idő, a szörnyes idő, a szőrös idő,
caplat az uszonyain,
battyog a szárnyán, szirmain iramodik,
mint körkörös és
harmonikaszerű gyűrűző mozgással a féreg,
mint ahogy észveszejtő
tapsikolás közepette csörtet a növény,
egy helyben állva nézi őt
a tovazakatoló ég, ki utazik itt?,
ki integet a peronon?, ki a
vonatablakban állva?, lejtőn lefelé,
nagyokat szökellve görögnek
a sziklák, siklanak a görögök,
elveszett aranygyapjú után
veszettül evezve, tán az idő falova
csempészte ide be őket, mikor
a ló begördült, még Taigetoszról
menekült csecsemők voltak,
odabenn megnőttek, most
csupa szőrös férfi, pajzsukon
szörnyfej,
mely
ráijeszt az időre,
s az visszafelé megindul, mint Isten
parancsszavára a Jordán
folyása, mint a Volga a mindenható
szovjet tervezőmérnökök
asztalán, fantaszta neonfényben,
visszafolyik a nőkbe a
havi vérzés, mellükbe a tej,
visszatöltődik tehénbe a
tehénlepény, kiürül a kolbászbél,
húskockák mozaikköveiből
összeáll újra a pointillista disznó, a
téglák komótosan cammognak
a föld-alom felé, átkelnek a
tűztengeren, testük összelöttyed,
hengergőzve, tocsogva omlanak
vissza az agyagágyba, kihűl a
Nap és újra izzik, mintha sebesen
pislogna Isten, széthull
a Föld és
összetapad,
egyetlen
képsor ismétlődik a képernyőn
oda-vissza, elakadt a lejátszó,
kinő a csecsemő haja, előbb
pihés majd göndörödik, vállig,
derékig, sarokig zuhog,
majd gyérül az összeaszott koponyán,
helyenként kopasz
foltok adnak újra teret a lenszösz babahajnak,
közben
mosolygó száj, egyre több, majd egyre kevesebb fog,
megint
egyre több, mohón megrágott étel, mohón
megrágott szerelem,
bújócskáznak a testből ki-be a
csecsemők, nekik is nő hajuk, nő a
testük, nő a foguk,
majd hullik és roskad és potyog, és az ő
testük kapuján is
csecsemők bujkálnak át meg vissza, s a
csecsemők is
csecsemőket szülnek, amint a trójai faló is szőrös
férfiakkal
vemhes, inal a szárnyas idő, szörnyes idő, szőrös idő.
csomizom a
ruciba
a
habtestem
tinibugyi gumija
bemélyedten
kukisali
parival
az
étrendem
szoli moci tekila
az
én trendem
koviubi
pörivel
a
kedvencem
lekipali csokival
jaj
vétkeztem
fusizik a
fatim is
a
műhelyben
vegyigyümi üviben
a
sparhelten
depizik a
szaniban
a
mutterchen
dobi cigi dugiba
a
farzsebben
könyi szivi
nehari
ha
tévedtem
lityi-lötyi pasival
azt
végleg nem
vidikazi
zacsiban
a
víkendem
csörizi a telimet
a
véletlen
Lovasi Andrásnak
A pulykák
nem forgatnak filmet
Nem gyártanak rakétát se diszket
Nananná
nananná
A pulykák nem köszörülnek késeket
Nem tanulnak
kommunikációelméletet
Nananná nananná
A pulykák nem szőnek
kézműves tarisznyát
Az olajfúrótornyok feléjük igen
ritkák
Nananná nananná
A pulykák csak csőrrel háborúznak
Vörös
fejük kétszeresére duzzad
Nananná nananná
A pulykák megmásszák
a primitív létrát
Vastagon lefossák a bontott téglát
Nananná
nananná
A pulykák esténként szépen lefeküsznek
Kék fény az
óljukban sose lüktet
Nananná nananná
A pulykák a világvégétől
se félnek
Nem írnak ragrímes költeményet
Nananná
nananná
Pulykacombot eszem ezért szól az ének
Ezért nem a
pulyka eszi az enyémet
Nananná nananná
Miatyánk, ki
vagy az áram
magasfeszültségű dobozában,
a hőhidakra kiülő
ószövetségi penész-szakállban,
körtecseréléskor a létrára
mászva
izzasztó, megsürűdött meleghullámban,
kinn felhők
foszlott gúnyás szabadcsapatában,
a nagybani piac untig önismétlő
gyümölcskupacában,
tán te vagy az a félrebillent, gömbölyű fejű
klón ott
a tetején, pici szeplők az almahéjon a gondok,
gyűrt
álladon légynyi okos kecskeszakállad,
fejed búbján fésű le nem
simítja a szárat,
vagy tán te vagy itt mind ez a sok viaszos,
sima zárvány,
szilva-alveolok, körte-kobakok, ezerfejű, napfényt
okádó sárkány.
Szent
nevedet minden tócsa színén kivéssék,
akinek kell, vigye, költse,
tessék,
hatalmas aranybalansz fenn a hitelesség,
súlya a
földre leessék,
onnan felemeltessék,
pecsétet
éget
minden
homlokra, kilógó vállra, karra,
bárki akarja, nem akarja,
s
bárha minket a fény zavarna,
súnynánk bendőjében a rácsfogsorú,
hatalmas szobahalnak,
rést talál a folyékony fém, átég, becsorog
rajta.
Jöjjön el az
az ország,
üssék birkabőrünkre mennyei szavatosság
pecsétjét,
triangulum-szerü minta,
dátummal, sorszámmal, lemoshatatlan a
tinta,
s ha majd a mészáros fogasra
akasztja
lelkünk bőrét,
izzik az ábra rajta,
de hiszen itt van az ország,
megérzik a
bőrön át a mozgó lapockák,
itt van test-zsákba varrva,
bújtatva
bodzába, muharba,
melyet félrehajtva
homlokon talál a nap
biliárdgolyója,
nem igazán lehet szavakkal szólni róla.
Akaratod
legyen a mágnes,
mely rozsdás vasporra, rám les,
ránts össze,
legyek egy test,
pólusaid közt ide-oda kergess,
legyek
szőlővérre szomjasan lebukó seregélyhad,
formázzak sejthalmazzá
tapadó méhrajt,
maradjak akaratod szerint az egy és az
összes,
lomhán mozduló mézzel csordultig tölttess,
kaptár-testbe
öltöztess.
Amint a
mennyben,
ha kéken újra vakolják,
vagy oltatlan sistergő
fehérrel meszelik a portád,
vagy újra gyújtják születésnapi
tortád,
hisz minden nap újszülött vagy,
s mégis oly sokadik
születésnapodat ülöd meg,
éjszaka hosszat kell a tüdődet
teleszívni,
hogy hajnalra elfújhasd az egészet, így ni!
Úgy a földön
is,
hol porló csokoládé
ragasztja lábunk, nyúlós, mint a
málé,
cirádáiban a porcukros téli talajnak
letapadt vérszívók
a magvak,
és mindegyikünk a hatalmas tábla sakknak,
kockakővel
kirakott utaknak,
padlólappal alulról lezárt házaknak
nyolcszor
nyolcas mezőin baktat.
Mindennapi
kenyerünket add meg.
ne keseredjünk, akár a vadmeggy,
mely
lassan vérzik el, a fa alatt elszórva sok alvadt csepp,
ragadozó
gyanánt tépjük lüktető nyers darabokra
a világot, mely menekül
kavarogva,
végtelen mintázatú, cseppfolyós, nagy
folyamokkal
itassuk szemgolyónkat,
bármily kevésnek látszik a pár mili
csarnokvíz, belegöngyöl
bárki többet is az óceánnyi nagy
vízlepedőkből,
húrokon lereszelt, talpak alatt roszogós
hangokkal
etessük a fülünket, sokkal,
nyírt fű, friss
fűrészpor vagy eső szagát habzsoljuk,
táguljon az
orrlyuk,
add-vedd világnyi tested,
mielőtt megeszel, etess
meg!
Bocsásd meg
vétkeinket,
mosd ki szennyesünket, a földre szórt, büdös
inget,
savanya zoknit, mindet,
gázolunk kupacukban
térdig,
hínárjukat képtelenség lábunkról letépni,
nap mint nap
újra sarjad,
ha elszakad, megvarrjad,
illatosra vasaljad!
Miképpen mi
is megbocsátunk,
törjön kettőbe minden átkunk
mérgezett
nyílvesszője, vagy hulljon vissza
miránk, fetrengjünk mérgétől
rángatózva,
csörögjenek bennünk láthatatlan
a másokra szórt
kövek, mint kockák poharakban.
Ne vígy
minket a kísértésbe,
szavaid húsunkba mind mélyebbre vésd be,
itt
a fájdalom kése,
hisz akkor emlékezni fogunk az idő homokfúvója
maratta
feliratra,
testünket bármi tarka
fény fürdesse,
habarja.
Szabadíts
meg a gonosztól,
mely sose borzaszt, sose borzol,
asztalnál
szívesen tölt még a borból,
bele képzeletporból, álomporból,
egy
ágyban hálunk, sose horkol,
cirógatja minden csiklandós
részünk,
ál-szégyenlősen heherészünk.
Tiéd az
ország, hatalom és dicsőség,
bár a nyakunkba kössék,
mint
követ, mielőtt az embert vízbe löknék,
vagy mint kóbor kutya
farkára kötözték
a csörömpölő edényt, hogy nevetve lessék,
merre
jár, az a kő inkább csak
maradjon nálad,
a lábas csörömpöljön
teutánad,
hisz víz alatt is lélegzel,
s összemész évente
egyszer,
majd megnövekszel,
bár karácsonyi bazár zörög
körülötted,
kiteszed egyszülötted,
körbegöngyölöd
magaddal,
befogadod, leszel neki ágy meg asztal,
te vagy az
Úr, illanó, ravasz hal
az Űr áramában,
ha tandemezünk, jössz
utánam,
szinte magától jár a lábam,
ha hátranézek, már
előttem
fogod a kormányt kék mezőben,
s a jármű valójában
csónak,
tükrén a tónak,
beálltál hullám-lapozónak,
levegőt
lapátolsz nagy ütemben,
benned ülök, léggömb kosarában, vagy tán
te bennem,
gömb vagy, forró levegő vagy kötélzet,
gömb vagyok,
forró semmi, érzet, képzet,
látlak, bárhova nézzek,
s aki
vagy, mégse, sehol se láttam.
A világ magnélküli
mandarinjában,
te vagy a kiköpni lehetetlen sok kis
atommag,
feketehúsú dinnye az este, benne ezernyi odvad,
hisz
e fénymagokban is ott vagy,
te keleszted a holdat,
hol dagad,
hol olvad,
tied a borszag, a mennyei pincepadka,
a hat alom
csipás kóbormacska
és a giccs ősrég, bár giccsnek csak ember
láthatja.
Feldobod: malomkő, leesik: ciklámen,
mindörökké,
ámen.
Képtelenek
vagyunk felnőni a pusztításhoz.
Emberi műnek tekintjük,
akciófilmek agresszív
Elmeszüleményének, beteges
katonásdinak,
Mint mikor egy másik kisgyerek minden belátható
Ok
nélkül szétrombolja nagy fáradsággal cizellált
Homokvárunkat,
mellyel a romlás ellenében állítottunk
Örökkévaló emléket. Egy
homokvárat összezúzni
Hitünk szerint barbárság, mikor
évszázadokon,
Életen át halmozzuk össze majdan
lakástűzben,
Bulldózerek foga nyomán elenyésző műveinket
A
térben. Pedig a pusztítás nem a Teremtés elleni
Lázadásként, nem
az újraalkotni képtelen, roncsoló
Ember perverziója. A pusztító
ember a pusztító
Isten rossz klónja csupán, földhöz csapdossa
Más
tulajdonát. Istenről korlátozott elmével,
Úgy képzeljük, folyton
csak teremt, marka öbléből
Szárnyas, lábas kreatúrák pattognak
elő, vége-hossza
Nincsen a lények özönének. És persze Isten
Tart
fenn mindeneket, újítva sejtek állományát
Nap nap után, mannát
hullatva a pusztában, érthetetlen
Módon áramoltatva át a világ
anyagát, elevenítő
Energiáit minden testeken. Ami eztán jön,
Azt
szeretnénk kisikálni, kitörölni az emlékezetből,
Az őrjöngő,
öldöklő földi pokol látványából kivonni
Az isteni tébolyt és
erőt, azt hajtogatjuk, ez már
A sátán műve, a bukott angyal harap
és karmolászik,
Mint sarokba szorított, hisztis kisgyerek.
Isten
hatalma azonban nem ér véget ott, hol a jóra
Törekvő elme falba
ütközik, az Úr ura
A pusztításnak, beomló kráterek, egy
falásra
Mélybe hörpintett városok, lángoló könyvtárak,
Szörtyögve
süllyedő hajók, kipusztuló ősemlősök
Parancsolója. A
Vörös-tengert mint tenyerét
Csapja össze, és e tapsra szertehull
a fáraó
Serege. Gyufaszálak gyanánt lobbantja el
Az
elsőszülött csecsemők létét, s a szenesedett
Végű szálakat
összeszedegetve a sparhelt
Tüzébe veti. Vérré változik a folyók
vize, lelegelnek
Mindent a sáskák, hamueső lepi el a
termőföldet,
A hegyeket szélfűrészek reszelik ásványi
porrá,
Zuhataggá egyesülő esőcseppek vájják üregesre,
A
napfény röpke súlyától berepedező szikla
Önmagától beomlik. Ott
lüktet Isten a véres
Megsemmisülésben, melyet nem holmi düh
vagy
Gonoszság, hanem szükségszerűség és
Anyagfáradás nemz, és
amely nem kisebb,
Nem nagyobb titok, mint a keletkezésé
Vagy a
fennmaradásé.
Éjszaka a
vécében egy bogár szaladgál
Fel-alá a fal mentén
A csempe és a
fal közötti résbe
Igyekszik befurakodni
Látszik már majd'
megőrül
Mert a rés szinte akkora
Hogy beleférjen de csak
szinte
Fél lábbal pontosabban háromszor fél pár lábbal
A fal
túloldalán érzi már magát
Mégse jut beljebb néhány
milliméternyinél
És én tudom hogy vállalkozása reménytelen
Innen
csak az ajtón juthatna ki
De az ajtó ritkán nyílik
Akkor
például ha én kinyitom
Most én vagyok az egyetlen éber lény a
házban
Már rajta és egyéb általam nyilván nem tartott
lényeken
Legyeken pókokon és szúnyogokon kívül
De hát ezek
ajtót úgysem nyitogatnak
Aztán ott a küszöb
Nem biztos hogy
tud küszöböt mászni
Egyáltalán tudja-e (én tudom) hogy a küszöb
túloldalán
Sokkal de sokkal több falat találna
Futkoshatna
mindnek a tövében
Az maga volna a szabadság
S ki tudja vajon
nem találkozna ott
Egy másik esetleg nőnemű bogárral
Már
feltéve hogy ez meg hímnemű
És ketten együtt egy hatalmas
eposznak
Lehetnének ősanyja és ősapja
Mit tudom én milyen
gyorsan szaporodik
Az ilyen bogár rak számtalan petét
S
azokból is nemzésre készen
Talán havi talán heti talán
napi
Tucatnyi bogár bújik elő
Előbb-utóbb átvennék a
teljhatalmat
Irányításra alkalmatlan
Gyenge emberkezemből
S
a dicsőséges bogárkrónikák
Bogárévszázadok múltán is
arannyal
Jegyeznék fel az ő szent nevét
Most még eltaposhatnám
megváltva őt
Szenvedéseitől én vagyok istene
Az egyetlen aki
tud róla de Istennek
Pocsék lennék még bogárkám nevét sem
ismerem
Már nem kereszt- és vezetéknevét
Hanem faját alfaját
sem
Nemhogy számon tartanám anyja méhétől fogva
Jó persze
anyjának nem volt méhe
Csak potroha és abban ő mint
pete
Eltaposni azért nem akarom
Ha kicsit nagyobb volna nem
mondom
Svábbogarat nem tűrnék idebenn
Kicsit kisebb volna nem
mondom
A hangyák például idegesítőek
De ő szerencséjére pont
ekkora
Se nagy se kicsi mint én is egyébként
Pár kollégáját
már kidobtam a kertbe
De félek nehogy a lábát törjem közben
Meg
aztán lusta is vagyok
Vár a számítógépemben Thelonious Monk
A
gyapjúsapkás néger zongorista
Aki úgy kapkodja ujját
Mintha a
billentyűk izzanának
Istennek elég lusta vagyok
Nem vállalom
fel így késő este
Az amúgy sem túl hálás szerepet
Melynek a
vége mindig csak reklamálás
A vécéajtót becsukom villanyt
leoltom
Futkos a bogár a sötétben
A rázárt ajtó mögött
Néha
megáll liheg
Már ha egy bogár tud lihegni
Remegni biztos tud
hát remeg
Engem meg vár Thelonious Monk
A fehér elefántcsonton
futkosó kezek
Fekete bogarak
Egy eposz kezdete
Vagy vége