SZERB ANTAL
A VARÁZSLÓ ELTÖRI PÁLCÁJÁT
RÉVAI
Elektronikus változat:
Budapest :
Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2017
Készült az
Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az
Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN
978-615-5572-14-2 (online)
MEK-15037
TARTALOM
ROMANTIKA, Ó! Még ma is varázsszó a romantika. Ha
kimondom, enyhén gúnyos mosoly vagy ábrándos messzinézés kíséretében,
valami ma is megmozdul a lélekben. Csodálatos, bonyolult,
meghatározhatatlan fogalom, jelenti a rendbe és törvénybe nem
foglalható nyugtalanságot, ami az életet kiemeli állott unalmából,
jelenti sokszor azt, amiért élni érdemes, jelenti a fiatalságot. A romantika, mint irodalmi jelenség fél
évszázadnyi vajúdás után, azokban a forradalommal és hadjáratokkal
terhes esztendőkben született meg, amikor a XVIII. század átment a
XIX.-be. A szabadságeszme, a romantikus mozgalom politikai tartalma,
véresen kelt fel Páris utcáin és véresen hanyatlott alá a napoleoni
harcmezőkön. Akkoriban az írókban feltámadt a távolságok szerelme,
vadregényes tájakról és exotikus országokról kezdtek mesélni. Lelki
szemük előtt újra felvonulnak a nemzeti mult harcos képei,
"kacagányos apák és heves ifjú leventék", gazdagabb
és vadabb századok ébrednek a költők szavára. A természet lélekkel
telik meg, a sírókkal együtt sír a patak, együtt hervad a
törtszívű lánykákkal a virág, az egész látható világ közelebb jön az
emberi szívhez - és ugyanakkor távolságai sejtelmesebbek lesznek,
valahol nagy hegy ormán messze-messze, nyílik a csodálatos kék virág.
A néplélek fel sem mért mélységei feltárulnak, a balladák és mesék
félhomályos világa: a babona, melyről a XVIII. század filozófusai azt
hiszik, hogy végleg kiirtották, most mint irodalmi téma, visszanyeri
a réven, amit veszített a vámon; és az álom, amit bolondságnak
tartanak józan emberek, most az írók legkedvesebb elmesélnivalója
lesz, a valóságot is az álom színeiben írják le, lesz még idő, mondja
a német Novalis, amikor ébren fogunk álmodni és álmunkban ébren
leszünk... De ha közelebbről megnézzük a költőket,
akik felidézték a romantika "holdfényes mese-éjjelét",
azt látjuk, hogy nem forradalmak és hadjáratok edzették őket, nem
jártak távoli országokban, nem is éltek a természet és a nép körében
és életükből általában hiányzott a romantikus nyugtalanság. Életük
nem volt romantikus, ellenkezőleg... A romantikus mozgalom igazi bölcselője
Németország. Németországnak is egy kis városa, Jéna. Jéna akkoriban
nem volt nagyobb, mint Óbuda régi része, volt egy egyeteme, ahol
akkoriban Schiller volt a történelem professzora és legfeljebb még
arról volt nevezetes, hogy a weimari nagyherceg országához tartozott
és a szomszédos Weimarban élt Goethe, akit néha Jéna utcáin is
lehetett látni, az ilyen nagy ünnep volt a romantikus iskola tagjai
számára. Valamennyien ebben a kis városban éltek életük
sorsdöntő éveiben, azokban az években, amikor fél évszázadra
megszabták a német és általában az európai irodalom útját. Itt élt a
két Schlegel, a romantikus elmélet megteremtői, ide állított be
hozzájuk a fiatal és halálosan beteg Novalis, a Kék Virág költője,
itt nézett ki az ablakon Hegel, a romantika filozófusa, mikor
Napoleon ellovagolt és feljegyezte, milyen nagyszerű, mikor a
Világszellem elhalad az ember háza előtt. De ő maga ülve maradt íróasztala
mellett. A romantikusok élete azokban a belülről oly izgatott és
termékeny években kívülről nézve sokkal egyszerűbb volt, mint egy mai
kispolgár eseménytelen élete. Meglátogatták egymást, teát ittak és
szidták Schiller feleségét. Amíg azután egy nap Novalis meghalt és a
többiek szétszéledtek. Hogy mennyire szűkös volt egy ilyen
német kisváros világa, ma már el sem tudjuk képzelni. Ma legszürkébb
napjaink is tele vannak a távolságok izenetével; vasutak,
repülőgépek, telefonok és idegenforgalmi irodák állandóan
tudatunkba idézik a föld távoli tájait. Utazni ma olcsó és könnyű -
akkor hónapokig tartott, amíg az ember Olaszországba jutott - és aki
nem utazik, az is megismeri a nagyvilágot a mozivásznon és hallja a
nagyvilág hangját a rádión. A mi életünk százszor romantikusabb, mint
a romantikusoké volt. Tele van újsággal és izgalommal. Utcáinkat
hirtelen nőtt újstílusú házak nyugtalanítják, lakásunkba naponta új
találmányok törnek utat, a sajtó naponta új szenzációkkal
szórakoztat. A régi német kisváros szűk utcái, egymás felé hajló
magas, öreg házai közt más szenzáció nem akadt, mint az ember lelke.
Ebben az időben mondta Jean Paul, a német regényíró: az angoloké a
tenger, a franciáké a föld, a németeké a levegő. A század dereka felé közeledve, még
inkább növekszik az ellentét a költők romantikus álma és szűkös
valósága között. Ez a biedermeier-kor, a nyárspolgárság diadala
minden fronton. A kisebb költőkön ebben az időben anakreoni hangulat
vesz erőt: Wein, Weib und Gesang, éneklik - de bor helyett
inkább sört isznak; a nőt energikus feleség formájában ismerik és az
éneklést dalárdákban intézik el, rendszeretően és fegyelmezetten. Ez
az ellenmondás még a biedermeier-kor nagyjaiban is megvan: legszebb
bordalaink költője, Petőfi Sándor, nem ivott sokat, távolról sem volt
olyan részeges, mint verseiben. A vad és színes álmok álmodói igen-igen
szelíd életet élnek. Itt van például E. T. A. Hoffmann, a Hoffman
meséi Hoffmannja, aki kísértetek és látomások, törpék és
"doppelgängerek" seregét szabadította rá az irodalomra:
igaz, hogy éjszakánként rengeteget ivott, de reggelre mindíg
kijózanodott, szigorú, pedáns, poros államhivatalnok volt. Az ő
novelláiban meg is találhatjuk a romantika kétarcúságát, a hétköznap
és csoda egybeolvadását: "Kis Zakár"-jában például egy
mintaszerűen rendes levéltárnokkal találkozunk, akiről nemsokára
kiderül, hogy híres varázsló a magánéletben, elbűvöli és hosszúra
növeszti a városka frakkjait. Uhland és köre keltette életre a
középkori lovagvilágot - tanáros kispolgárságukat nagy ellenfelük,
Heine gúnyolta ki. Mörike, a legbensőségesebb német lirikus, falusi
protestáns lelkész volt, szelíd életében alig történt valami
emlékezetes és közben szőtte álmait a magateremtette szigetről,
Orplidról, igazi hazájáról. Minden romantikusnak volt egy ilyen
Orplidja, ahová a valóság elől menekült. Egy másik típus az, amit például
Stendhal képvisel: a nagy regényíró, aki Metternich-szerűen ravasz
udvaroncok és kérlelhetetlen energiájú fiatal akarnokok sorsát és
zordon szerelmeit ábrázolta, Nietzsche előfutárja, az erő és az önzés
apostola, olasz városkákban töltött be kis konzuláris hivatalokat,
hercegnőkről írt és kocsmárosnéknak udvarolt, nem mindíg sikerrel;
hiába ismerte a könyörtelen karriercsinálás minden titkát, ő maga
sohasem csinált karriert. Sokat lehetne arról is beszélni, hogy
az írók mennyire nem jártak azokon a tájakon, amelyeket leírtak.
Közismert, hogy Schiller sosem látta a vierwaldstätti tavat, Wilhelm
Telljének színhelyét. A kor költői mind rajongtak
Görögországért, de csak egyetlen egy járt ott, Byron, az is csak a
széléig ért el, mikor elragadta a halál. A mi irodalmunkban Jókai a
nagy példa, aki képzeletében Ázsia legtávolibb pontjait bekalandozta,
a sarkvidékre és a tengerek alá is behatolt, nem is beszélve Európa
valamennyi országáról. Még különösebb, hogy milyen kevés elég
egy költőnek ahhoz, hogy minden térbeli távolságnál messzebbre:
egy távoli korba tegyen kirándulást. Az angol költészetben John Keats
volt az, aki a legizzóbban rajongott a görögségért. A Görög Vázához
írt ódája talán a legszebb mindazok közt a művek közt, amelyet a
görögség a nyugati irodalmakban inspirált. Pedig Keats sosem látott
görög vázát, sem más görög műtárgyat, csak egy lexikon tollrajzaiból
ismerte a görög művészetet. Görögül nem tudott. Vagy más példa:
az olasz renaissance legnagyszerűbb irodalmi felidézője, a
svájci C. F. Meyer. Róla Baumgarten Ferenc állapította meg, hogy
Olaszországot és az olasz művészet alkotásait elég kevéssé ismerte,
az olasz renaissance irodalma pedig egyáltalán nem hatott rá. És most "álljunk meg a romantika
bölcsőjénél". A romantikus művészet nagy, nyugtalan
színességének és gazdagságának forrásait hasztalan keressük a költők
élményeiben. A romantikát az élet szürkesége hozza létre. Nem a
valóság, hanem az álom. Német kisvárosok szürkeségéből,
levegőtlen fülledtségéből, unalmából nőtt ki a messzeségek Kék
Virága. Kispolgári élet és romantikus költészet valahogy
összetartoznak. És hogy ma az irodalom kevésbbé romantikus, annak
bizonyára az is az oka, hogy "akár akarjuk, akár nem",
annyira nem szelíd-szürke, annyira nyugtalan, távlatos, vad erőkkel
körülvett és veszedelmes. 1937 Körülbelül ez a címe annak a könyvnek,
amelyet nemrégen írt Freda Strindberg, a nagy drámaíró második
felesége. Strindberg első házasságát ismerik, túlságosan is jól, az
iszonyodásig ismerik azok, akik elolvasták Strindberg önéletrajzának
köteteit. Az irodalomtörténeti pletykatárban feljegyzett,
megszámlálhatatlanul sok rossz házasság közül ez volt körülbelül a
legrosszabb, a határérték, ameddig egy rossz házasság elmehet.
Strindberg egész különös és beteg drámai világképe ezáltal a házasság
által alakult ki, itt fejlődött ki benne az a kényszerképzet,
hogy a világ élettörténete nem más, mint a gonosz asszonyok harca a
jóságos férfiak ellen. Ő volt az egyetemes irodalom
legfanatikusabb nőgyülölője. Mégis, megnősült másodszor is, sőt
harmadszor is. Mert csak az lehet ennyire nőgyülölő, aki nagyon is
szereti a nőket és nem tud náluk nélkül meglenni. A második feleség
visszaemlékezései (igaz, hogy negyven év távolán át tekintenek
vissza) nem oly drámaiak és kétségbeejtőek, mint Strindberg
vallomásai. Nem éltek jól, az kétségtelen. De boldogtalanságuk oka
nem az asszony gonoszsága volt és nem is Strindberg őrültsége.
Józanabb óráiban Strindberg maga is tisztán látta a helyzetet és egy
levélben, melyet Freda Strindberg közöl, végérvényesen megfogalmazta
saját házasságának a belső tragikumát: "Szóval nem tudunk egymás nélkül
élni, ennyi biztos. Össze vagyunk kötözve és csak arra kell
vigyáznunk, hogy meg ne gyűlöljük kötelékünket... te gyakran oly
kegyetlen voltál hozzám, mint amilyen csak egy szerető nő tud lenni,
aki érzi, hogy őt is szeretik. Mindjárt megvetettél, mihelyt gyenge
voltam, vagyis: mihelyt engedtem neked, mint azok szoktak, akik
szeretnek. És ha nem engedtem, gyűlöltél. Befolyásolni akartad
írásaimat, sőt, gyanakszom, hogy üzleties bohózatíróvá akartál
lealacsonyítani. És elhitetted magaddal, hogy buta vagyok, kissé
bolond is. De azt is megértem, mert mindent megértek - hiszen te az
énedért harcoltál. Sokkal inkább hatalomra törsz kis dolgokban, mint
én. De ne beszéljünk többet róla. Kezdjük előlről, a tapasztalatok
által megokosodva." És azután egy idő mulva ezt írja.
"Freda, próbáljuk meg mégegyszer! Gyere és ments meg!" Az idézett Strindberg-levél minden
soráról külön tanulmányt lehetne írni, hiszen úgyszólván minden benne
van, ami magas szellemiségű emberek együttélését meg szokta mérgezni,
- a kötöttségtől való iszonyodás és egyúttal az elhagyottságtól való
iszonyodás megoldhatatlan kettőssége; tiltakozás az asszonyi
uralomvágy ellen; a javíthatatlan idealista jogos vagy jogtalan
panasza a nők reálisabb gondolkozása miatt. De mindennél
lényegesebbnek tartom azt, ami csak a sorok közt van talán, de nem
lehet ki-nem-olvasni: Strindberg a magányosságát féltette a
feleségétől. Megnősült és újra és újra megnősült, keresve a
"megértő társat", aki nélkül élete csonka volt: de
pánikszerűen és vadul tiltakozott és menekült, ha a társ csakugyan
társ akart lenni és "meg akarta váltani" magányosságából.
Mert érezte, hogy magányosságával géniuszát veszítené el. És ez körülbelül a rövid summája
mindazoknak az irodalomtörténetben feljegyzett házasságoknak,
amelyek az alkotó művészt szellemileg hozzá közelálló, "megértő"
asszonyokkal kapcsolták össze. Említsük-e Lord Byront, aki Annabella
Millbanke-ot szellemi tulajdonságaiért, nőben különös matematikai
érdeklődéséért szerette meg és kérte meg, de már az esküvőre alig
lehetett elcipelni és attól kezdve oly szisztematikusan tönkretette
kettejük életét, hogy végül is Annabella szülei nem engedték vissza a
fiatal asszonyt férjéhez, aki erre kétségbeesett és a csapást egész
életén át nem heverte ki? Említsük-e a szegény Csinszka igen
szerencsétlen életét Ady Endre oldalán? Valljuk be, hogy Petőfi
házasélete sem volt zavartalan? Mindenki sok példát tud erre, a
köztudatban is benne él, minden lányos anya ösztönös bölcseséggel
érzi, hogy a lángész nem jó férjanyag. Mindenki tudja, hogy a nagy írók már
akkor is elváltak feleségüktől, amikor még százszor súlyosabb volt a
válás, mint ma. Milton, a költő, már akkor nagy vitairatban, rengeteg
bibliai idézettel alátámasztva bizonyította a válás
megengedhetőségét, amikor felfogása még sarkalatos ellentétben
állt az egész világ meggyőződésével. Legrégibb személyeshangú
lirikusainkat, Balassa Bálintot és Amadé Lászlót éppúgy elhagyta a
felesége, mint Miltont. Rájöttek, milyen rettenetes tévedés
lángészhez menni feleségül. Inkább az ellenkezőre szeretnék
vigasztaló példákat felhozni, példákat, amelyek a lángészt kitűnő
férjnek és hűséges szerelmesnek mutatják be. A legszebb példa talán az angol
Browning-házaspáré, kiknek regényét, a szöktetést és a boldog
házaséveket annyit ünnepli most az angol színpad- és regényirodalom.
Az ő esetükben az az egészen kivételes dolog történt, hogy két
egyformán nagyszerű és mély alkotóművész talált egymásra - az asszony
semmivel sem volt kisebb költő, mint a férfi, hanem talán nagyobb is.
Bizonyára ők ketten igazán megértették és tiszteletben tudták tartani
egymás alkotói magányosságát. Jó férjek voltak azok a költők is, akik
igen korán elveszítették feleségüket, mint Poe Edgár, aki a
csodálatos Annabell Lee című költeményben örökítette meg felesége
emlékét és Dante Gabriel Rossetti, a festő-költő, aki elhúnyt
feleségéhez írt szonettjeit az asszony koporsójába zárta; onnan
exhumálták évek mulva és adták át a nyilvánosságnak ezeket a gyönyörű
verseket. Ez az egyik csoportja az írók
szerencsés házasságának. De: könnyű jó férjnek lenni, ha a feleség
már nem él! Beszéljünk a másik csoportról! Ennek a másik csoportnak az
ismertetőjegyei, sajnos, nem hízelgők sem a költőkre, sem az
asszonyokra nézve. Azt találjuk ugyanis, hogy nagyáltalában nem
sikerültek rosszul azok az író-házasságok, amelyekben a költő nem
"megértő élettársat" vett nőül, hanem nála szellemileg
és sokszor társadalmilag is alacsonyabban álló nőt. Ezek között a
házasságok között elég sok harmonikus akad. Csak futólag említem a nagyon is
közismert példát, Goethét, akinek Christine Vulpiusszal való
házassága meglehetősen zavartalan volt. A mi Berzsenyi Dánielünk
felesége, bár régi nemesi család sarja volt, lelki-szellemi
tekintetben igen egyszerű nő volt és Berzsenyi egy levélben büszkén
említi, hogy vigyázott rá mindíg, nehogy eloszlassa felesége
tudatlanságát. Rousseau élettársa, a sokrokonú Thérèse,
sosem tudott megtanulni írni-olvasni. És Heine, annyi-annyi nő után,
végül is egy kis párisi masamódlányt vett feleségül, aki egy szót sem
tudott németül és amikor mondták neki, hogy férje milyen nagy költő,
azt felelte: - Igen, ezt hallottam már máskor is, de
sosem vettem rajta észre. Heine éppen ezért szerette és tréfás
büszkeséggel emlegette, hogy felesége őt nem szellemi
tulajdonságaiért, hanem egyedül "férfi-szépségéért"
szereti. Érdekes és gyakori eset az
irodalomtörténetben, hogy a költő vonzódást érez egy magas
szellemiségű nő iránt és azután feleségül veszi annak egy egyszerűbb
lelkű nőrokonát. A legnagyobb példa erre Schiller Frigyes, aki nem az
okos Carolinet vette el, hanem a melegszívű Charlotte von
Lengefeldet, de leveleit mindíg kettejükhöz írta, éppúgy, mint Swift,
feleségéhez Stellához, és annak okos barátnőjéhez. Az egyiknek a
szerelmére számított, a másiknak a megértésére. Ez a munkamegosztás a
gyakorlatban jól bevált. Dickens házasságában is volt egy ilyen
"asszisztensnő". Poe Edgárhoz, feleségének szép és okos
anyja majdnem olyan közel állt, mint a felesége. Szóval: vannak vigasztaló példák is.
Nem minden lángeszű alkotó élt szerencsétlen házaséletet és
tette boldogtalanná a feleségét. De azért fiatal lányok számára mégis
ajánlatosabb, hogy olyan derék, tehetséges és jól kereső
fiatalemberekhez menjenek feleségül, akikben nem a lángész szikrája
izzik. 1937 A boldog szigetet mindenki ismeri.
Mikor napi foglalkozásunk egyhangúsága fojtogat, mikor kicsinyes
gondok elszürkítik a látóhatárt, mikor úgy érezzük, nem bírjuk tovább
elviselni szomszédainkat és felebarátainkat - a Sziget, távolban
lebegve, úszva, mint egykor Délos, a horgonytalan sziget, ahol
Apollon született, megjelenik szemünk előtt. "Elmenni egy
szigetre, ahol nem lakik senki, vagy legalább is engem nem ismer
senki, egy boldog szigetre, ahol csak a fa gyümölcse után kell
nyúlnom és másra nincs szükségem" - ennek a szigetnek fáradt
vágyódásainkban mindnyájan polgárai vagyunk. De ennél is több a
távoli sziget: mindnyájan vágyódunk az ismeretlen, a csodálatos, a
kimondhatatlanul messzi után, ami mindenen túl van, óceánok közepén. A magyar olvasó számára ez a sziget
elsősorban a Senki Szigete, ahol Jókai Arany Embere életének
boldogabbik részét tölti. A bűbájos Senki Szigete rengeteg irodalmi
sziget-ős késői unokája. Valamikor a sziget után való vágyódás is,
mint az emberiség többi álma, mithoszokban fejeződött ki.
A mithikus kép él tovább azután az irodalomban, mert a költők
maguktudatlan megőrzik, újra élik és újra költik az emberiség
mithoszait. Már a nyugati kultúra kezdete fölött
őrködő két nagy alkotás, a két homérosi eposz közül is az egyik, az
Odysseia, mindvégig távoli boldog szigetek közt játszódik le:
Odysseus kiköt a lotoszevők szigetén, amelyet nincs kedve többé
elhagyni annak, aki a lotosz húsos levelét ette; egy másik boldog
szigeten Kalypso nimfa kilenc évig tartja magánál Odysseust és boldog
sziget a phaiakoké is, ahová végre megérkezik. A távol szigetek vágya
éppúgy átjárja ezt a csodálatos költeményt, mint a tenger íze és
végtelensége. Ezért látják az Odysseiában minden romantikus költészet
ősét: mert a vágyódás, az elvágyódás és hazavágyódás hőskölteménye
ez. Különösen a kelta mondák világa gazdag
boldog szigetekben, az a különös, sejtelmes hangulatú
mondavilág, amelynek az európai kultúra a Grál-hagyományt és Arthus
király Kerékasztalának emlékét köszönheti. Galahad, a tökéletes
lovag, aki azért jön, hogy jóvátegye Lancelot vétkét, a "Távol
Szigetek Hercege" szép nevét viseli és Arthus király nem hal
meg, hanem visszavonul a "nagy nyugati csata" után a
távoli nyugati Avalon szigetére, ahol örök, halálon túli áloméletet
él. Az ősi mondák boldog szigetei mindíg
valahol Nyugaton terülnek el és ez rámutat bizonyos furcsa és mély
összefüggésekre. Nyugatra megy a nap, ott hal meg, ott temetik el. A
mithoszok távoli boldog szigetei mind halott-szigetek is. Avalon
és a görögök Elysiuma nemcsak boldog sziget, hanem a boldog árnyak, a
békességes ősök szigete is. Caesareai Procopius írja, hogy a frank
birodalom legészakibb részének, Bretagnenak a lakói nem kötelesek
adót fizetni a frank királynak, az ő kötelességük az, hogy
átszállítsák a halottakat a holtak szigetére. Egy ír monda, Brân
királyfi története, arról beszél, hogy a hajósok elértek egy távoli
szigetre, majd mikor visszatérésre készültek és hajójukon magukkal
akartak vinni néhányat a sziget lakói közül, ámulva látták, hogy a
szigetlakók porrá omoltak, mikor kiértek a szabad tengerre. Sziget és halottak a mithoszalkotó
képzeletben szorosan összefüggenek egymással. A mithoszalkotó
gondolkozás ezzel talán azt akarja kifejezni (mert minden mithosz
képekben kifejezett gondolat), hogy a nyugalom, gondtalanság, csendes
boldogság, ami után vágyódunk, a halál nyugalma és boldogsága,
Elysium. A középkor is csodálatos szigetekkel
népesítette be a nyugati tenger ismeretlen tájait. Dante Purgatóriuma
is a Boldog Szigetek egyik változata, a középkor vallásos szellemének
megfelelő alakban. A Purgatórium hegye sziget a tengeren, messze
nyugaton. Odysseus volt az első élő ember, aki meglátta, de ez volt
az utolsó útja, életével lakolt felfedezéséért. Mikor Marco Polo hazajött keleti
útjáról és először hozott hírt Japán kincseiről, a boldog szigetek
legendája konkrétebb alapot kapott és az utánuk való vágy még sokkal
erősebb lett. A vágy többszáz évig növekedett az emberi tudatban, míg
végre útnak indította Columbus hajóját. Milyen szimbolumteljes, hogy
Columbus, aki pedig a Kelet mesés kincseit kereste, nyugatnak indult,
a nap és a legendák útját követve! A fehér ember útja Nyugat felé
visz és Columbus is az ősi és természetes gravitációt követte. Ismét új életre villanyozta a Boldog
Sziget legendáját Amerika felfedezése, majd a Csendes-óceán, amint
döbbent sejtésekkel tele felcsillant Cortez lábai alatt. Az Amerika
felfedezését követő századokban, a XVI.-ban és XVII.-ben a
leggazdagabb a boldog szigetekről szóló irodalom. Ebben a korban a
Boldog Sziget a költői szempontból legtermékenyebb állapotban volt:
csak félig mese, félig pedig valóság. Eldorádó aranyországa csak
mese, de Dél-Amerikában csakugyan kimeríthetetlen ezüstbányák
tárulnak fel a hódítók előtt. A távoli sziget a barokk kor valamennyi
nagy költőjét foglalkoztatta. Shakespeare utolsó és talán legköltőibb
művében, a Viharban adózott a kor szellemének: Prospero meseszigete
mindíg zenével van tele és a lég szellemei engedelmesen hajolnak meg
az ősz varázsló pálcája előtt. Ariosto Őrjöngő Lorántja szigetre ér,
ahol a nimfa kedveseit fává varázsolta, Tasso pedig Armida
tündérpalotáját helyezi távoli szigetre. Időközben pedig a távoli szigetek egyre
közelebb kerültek. A XVIII. század számára az Atlanti-óceán már nem
jelentett rejtelmeket, és a képzelet, megkerülve a viharos
Horn-fokot, átszállt a Csendes-óceánra, amelyet abban az időben
kezdett átkutatni Cook kapitány. A XVIII. század, a felvilágosodás és
józan ész százada, józan és rousseauista képeket vetített a
Csendes-óceán szigeteire. Itt él a Jámbor Bennszülött, mondták, akit
még nem fertőzött meg a civilizáció, aki még oly egyszerű, jó és
természetes, mint amilyen minden ember volt az emberiség őskorában.
Ez a Bennszülött nagyon foglalkoztatta a század közvéleményét. Mit
szólna a dolgokhoz, ha egyszer Európába jönne? Az írók meg is írták a
Bennszülöttel való képzelt beszélgetésüket. A déltengeri szigetek varázsa a magyar
irodalomban is nagyszerű nyomot hagyott: neki köszönhetjük Vörösmarty
Mihály oly kevéssé ismert és oly gyönyörű töredékét, a Délszigetet,
amelyben költőnk romantikus nyelvpompájába burkolva jelenik meg
előttünk a távol sziget és rajta egy magányos gyermek, a természet
gyermeke. A különös az, hogy a Bennszülött
legendája nem volt puszta koholmány. A déltengeri szigetek
kedvező éghajlatuk révén is boldog és áldott földek és az ott élő
bennszülöttek csakugyan békésebbek és boldogabbak, mint a világ többi
tájának lakói. Az óceáni szigetek varázsa a XIX. század végén már nem
mint legenda, hanem mint átélt valóság ihlette az irodalmat és
művészetet. A század végén egy nagy angol író, Stevenson és egy nagy
francia festő, Gauguin, oda menekült betegség, gond és civilizáció
elől. Meg is találták ott azt a lotoszevő paradicsomot, amit kerestek
és műveikben megörökítették azt. Az idő múlik és a távoli szigetek mind
közelebb jönnek. Akinek sok pénze van, ma már minden nehézség
nélkül körülhajózhatja a földet, az óceáni szigeteket útba ejtve. El
fog jönni az idő, amikor az emberek olyan természetes érzéssel fognak
elutazni Tahitibe és Samoába, mint mi a Balaton mellé. A vakációról
hazajövő gyermekek egymásnak déltengeri élményeiket fogják elmesélni.
A föld összezsugorodik az ember lába alatt és a megismerés elrontja a
távolok ködét. Mindent ismerünk már, az egész földet, elvesztek
ismeretlen tájai. Rien que la terre, - csak a föld! kiált
fel egy sokat utazó francia író. Nem maradnak ismeretlen tengerek,
hogy benépesítsük őket vágyaink és félelmeink szigetével, elmúlik az
álom és legenda, nem marad más, mint a valóság: Rien que la terre. 1937 A
REMÉNYTELEN SZERELEM TÖRTÉNETE A reménytelen szerelem története
valószínűleg úgy kezdődött, hogy volt egyszer egy ember, aki
szerelmes volt egy lányba és az nem szerette őt, vagy volt egy leány,
aki szerelmes volt egy legénybe és az nem szerette őt. Fel lehet
tételezni, hogy az első reménytelen szerelmes még abban az időben
élt, amelyet a tudósok történelemelőttinek neveznek és hogy egyszerű
barlanglakó volt az illető. Amivel azt akarom mondani, hogy a
reménytelen szerelem valószínűleg olyan öreg, mint az emberiség,
avagy annál is öregebb. Azt is fel lehet tételezni, hogy a
költők azóta panaszkodnak a szeretett hölgy kemény szíve miatt,
amióta költők vannak a világon. De a költők olyanok, mint azok a
papagájok, amelyeket Jean Giraudoux regényének hősnője, egy női
Robinson talált egy déltengeri szigeten, ahol csak madarak laktak;
ezek a papagájok még sosem láttak embert, ezért nem tudták az emberek
hangját utánozni, hanem csak egymást utánozták. A költők is egymást
utánozzák, nem az embereket. A költő, aki reménytelen szerelméről
énekel, rendszerint sokat tanult egy régebbi költőtől, aki a
reménytelen szerelemről énekelt és aki szintén sokat tanult egy még
régebbi költőtől, aki ugyancsak a reménytelen szerelemről énekelt és
így tovább. Sőt olyan költő is akad, aki talán nem is volt
reménytelenül szerelmes és csak azért énekelt a reménytelen
szerelemről, mert így tanulta mestereitől. Így alakult ki lassanként
a századok folyamán a reménytelen szerelem költői formatana.
Hagyományos és szigorú szabályok írták elő a kottát, amelyre a
költőnek szenvedni kellett, legalább is verseiben. A nyugat-európai
költészet számos hagyománya közül ez a reménytelen szerelem volt a
legerősebb. E hagyomány uralma vagy hétszáz évig tartott és
elmúlhatatlanul szép versek őrzik emlékét. Ha történetét akarjuk nagy vonásokban
elmondani, természetesen azzal kell kezdenünk, mint minden ilyen
áttekintést: "Már a régi görögök is ismerték..." (Mert
mit nem ismertek a régi görögök?) A görögök, mint tudjuk, rendkívül
filozófikus hajlamú nép voltak, keresték a dolgok okát és értelmét és
többek közt sokat tünődtek a szerelem mibenlétén is. Görög orvosi
körökben erre vonatkozólag az a nézet alakult ki, hogy a szerelem
betegség, olyasfajta, mint a ragályos kórok. Infekció történik,
mégpedig nyilván a szemen át, mert a szerelem úgy szokott kezdődni,
hogy meglátjuk azt, akit szeretünk és már érezzük is, vagy legalább
is nemsokára már érezzük a szerelem néven ismert betegség
szimptomáit. A görögök a látás folyamatát úgy képzelték el, hogy
abból a tárgyból, amit látunk, a tárgy kicsi képecskéi áradnak ki és
behatolnak a szembe: például, ha egy rózsát látunk, ez úgy
történik, hogy a rózsából egészen apró rózsák áradnak ki és egy ilyen
apró rózsa bement a szemünkbe. A szerelmi infekció e szerint úgy megy
végbe, hogy a szeretett lény apró képe behatol az ember szemébe és a
szemen át a szervezetbe és ott gyulladást, kóros elváltozást idéz
elő. Le is írták nagy gonddal a szerelmi betegség ismertető jegyeit:
a páciens sápadt lesz, nem eszik és nem alszik, kedvetlen és csak
akkor vidul fel, ha szerelme tárgyát látja, mindíg rágondol, de ha
találkozik vele, szótlan és zavart lesz stb. Mit részletezzük? Mi is
tudjuk azt, amit a görögök. Ez a szerelmi kórleírás az, ami köré
később a reménytelen szerelem szabálytana kikristályosodott. Az
antik világ ugyan jól ismerte a reménytelen szerelmet, de az antik
szellemtől távol állt, hogy kultuszt csináljon belőle. A görög és a
római érzelmileg azért olyan idegen mitőlünk, mert nem ismerte a
szentimentalizmust. Annál jobban megfelelt a reménytelen szerelem
hangulata a lemondáshoz, messzire vágyódáshoz, önként vállalt
szenvedéshez szokott középkori léleknek. A középkori költők
felfedezték a régi görögök kórleírását a szerelemről, és ami a
görögök számára kórtünet volt, a középkoriak számára erkölcsi
kötelesség lett. Legalább is a költők számára. Ez volt az, amit ők
Égi Szerelemnek neveztek. Az égi szerelem költői attitüdje
először Provenceban fejlődött ki és a köztudatban mindmáig
összekapcsolódik a provencei költők gyüjtőnevével, a troubadourral.
Maguk a troubadourok, Guilhem de Montanhagol, a Dante-megénekelte
Sordello és társaik elmerültek a feledésbe. Nem is annyira
költészetük volt fontos, mint az a szerelmi illemkódex, amelyet
költeményeik által létrehoztak és propagáltak. Ezzel az
illemkódexszel már nemcsak a költők foglalkoztak: előkelő hölgyek és
urak kedves időtöltése, szellemi sportja lett, hogy összeültek és
megbeszélték az Égi, az udvari Szerelem problémáit,
megvitatták, adott esetekben hogyan kell egy igaz szerelmesnek és
jólnevelt lovagnak viselkednie. Ezeket a sokszor ünnepélyes és
színpadias formák közt folytatott megbeszéléseket nevezték Cour
d'amournak, a Szerelem Törvényszékének, mert a gyűlés
végén az elnöklő hölgy rendszerint döntést, ítéletet hozott. A provencei szokás és illem lassankint
áthatolt más országokba is. Egy francia, André le Chapelain, foglalta
össze könyvben a szerelmi törvényszékek kialakult véleményét. A
kézirat ránkmaradt, címe De Arte Honesti Amandi, a Tisztesen Szeretés
Művészete. A könyv számos érdekes és nem minden pikantéria nélkül
való fejezetet tartalmaz; a legérdekesebb az, amelyben közli a
szerelem törvényeit, amelyeket maga Ámor adott át egy breton
lovagnak. A szerelemnek Chapelain szerint harmincegy törvénye van;
néhányat itt közlünk belőlük: A házasság nem ment fel a szerelem
alól. Aki nem féltékeny, nem is szerelmes. A szerelem mindíg vagy növekedőben vagy
csökkenőben van. A halott szerelmesnek kétévi gyász jár. A nyilvánosságra került szerelem ritkán
szokott tartós lenni. Minden szerelmes el szokott sápadni, ha
meglátja azt, akit szeret. Szíve összeszorul, ha meglátja
szerelmesét. Az új szerelem a régit távozásra
kényszeríti. Ha a szerelem csökkenni kezd, hamar
vége lesz és ritkán gyógyul meg. Szerelmes ember mindíg félénk. Az igazi féltékenység csak növeli a
szerelmet. Keveset eszik és alszik, aki
szerelmesére gondol. Az igazi szerelmes csak azt tartja
jónak, ami imádottjának tetszését megnyerheti. A szerelem semmit sem tagadhat meg a
szerelemtől. Az égi szerelem tana nem maradt pusztán
írott malaszt, szép szó és költészet. Akadtak kalandos lelkek, akik a
szerelmi törvényszékek és a troubadourok magas elveit a gyakorlatban
is meg akarták valósítani, megjátszották a boldogtalan lovag szerepét
és egész vagyonuk és életük elpazarlása árán valósággá változtatták a
költők szerelmi ábrándjait és hóbortjait. A legérdekesebb, legtanulságosabb
Ulrich von Lichtenstein XIII. századi osztrák főur és költő
élettörténete. Ulrich már tizenkét éves korában, mint apród, egy
hölgynek ajánlotta fel életét. A hölgy akkor talán még nem is tudott
róla, de később sem sokat törődött vele, mikor Ulrichot már lovaggá
ütötték. Ulrich lovagi tornákon számos lándzsát tört hölgye
tiszteletére, egy ízben egy ujját is átszúrták. De a hölgy kegyetlen
szívét ez sem lágyította meg, sőt azzal vádolta Ulrichot, hogy nem is
ő érette sebesült meg az ujja. Erre Ulrich levágatta ujját és egy
szép szekrénykében, egy versike kíséretében elküldte a hölgynek. A
hölgy nagyon örült a valóban áldozatkész szívről tanúskodó
ajándéknak, naponta elővette és nézegette, amit Ulrich boldogan
hallott. De azt is megüzente a hölgy, hogy mégsem fogja meghallgatni,
ha ezer évig hűségesen szolgálja is. Ulrich erre elhatározta, hogy valami
egészen nagyszabásu lovagi tettet fog végrehajtani, hölgye
meghódítása céljából. Harminc kísérővel Velencébe ment, mindnyájuk
számára nőruhát csináltatott és azután kihirdettette
Lombardiában, Karintiában, Ausztriában és Csehországban,
hogy Vénusz, a szerelem királynője végigvonul ezeken az országokon és
viadalra szólít fel minden lovagot. Aki résztvesz a viadalban,
csodatévő hatású gyűrűt kap ajándékba. Aki legyőzi Vénuszt, elviheti
Vénusz lovait, de akit Vénusz győz le, kénytelen a négy világtáj felé
meghajolva tiszteletet tenni egy bizonyos hölgynek. El is indult a
Velence melletti Mestreből és állandó lovagi viadalok közt haladt a
végállomás, Prága felé. Különös ötletének határozott sikere volt: a
hölgy egyre-másra küldte a barátságos üzeneteket, a lovagok
mindenfelől özönlöttek, hogy megvívjanak vele, összesen 307
lándzsát tört és 271 gyűrűt ajándékozott el és mikor Bécsbe ért,
kísérete már nyolcvan lovagból állt. Útközben találkozott szeretett
feleségével (mert az is volt neki, sőt számos gyermeke is) és egy
szép napot töltöttek együtt. A nagy felvonulás a hölgyet is
megrendítette. Most már hajlandó volt Ulrichot fogadni, de csak azzal
a feltétellel, hogy Ulrich mint bélpoklos koldus jelenik meg a
várában. Ulrich erre is hajlandó volt és négy napig várt a kastély
kapujában a többi koldus közt, míg végre romantikus módon, lepedőben
felhúzták a kastélyba. De a hölgy rövidesen ki is dobta, a nélkül,
hogy meghallgatta volna. Erre még Ulrich von Lichtenstein is
elkeseredett. Bécsbe ment és szép asszonyokkal szórakozott, itt
érte a követ azzal az üzenettel, hogy a hölgy mégis hajlandó kegyeibe
fogadni, ha előbb tengerentúli útra megy. Ulrich rögtön készülni is
kezdett a nagy útra, de azután hogy-hogy, hogy-hogy-nem, egy szép nap
elég volt neki a hölgy kegyetlenségéből, nem ment el tengerentúlra,
hanem inkább másik hölgyet választott magának, aki nem volt hozzá
ilyen kegyetlen. Ezt nyilván már előbb is megtehette volna. Mindezt
maga meséli el Frauendienst című verseskönyvében. Vagy egy fél évszázaddal később élt
Zürich városában Meister Johannes Hadlaub, aki Ulrich von
Lichtenstein utánzója akart lenni és paródiája lett. Hadlaub
"meister" volt, polgárember és egy nemes hölgyért
epekedett. A hölgy, ha meglátta Hadlaubot, undorral fordított hátat,
mire Hadlaub még jobban epekedett. Úgy látszik, az egész város nagyon
jól szórakozott a költő szomorúságán és az előkelőségek egyre újabb
és újabb találkozást szerveztek meg a hölgy és Hadlaub között, hogy
legyen min mulatniuk. Volt is min mulatni, mert Hadlaub, mikor a
hölgy elfordult tőle, bánatában összeesett és mikor magához tért és a
hölgy, az előkelő urak hosszas unszolására, kezet adott
Hadlaubnak, Hadlaub örömében úgy megszorította a hölgy kezét, hogy az
ijedtében beleharapott Hadlaub kezébe. Lichtenstein, Hadlaub és a sok hozzájuk
hasonló lelkületű ember volt az Égi Szerelem Don Quijoteja: nem
tudtak különbséget tenni költészet és valóság közt és póruljártak,
mikor a realitással összeütköztek, mint Don Quijote, mikor rohamot
intézett a szélmalomóriás ellen. Meister Johannes Hadlaub polgárember
volt és nem várkastélyban, hanem városban lakott: a középkor későbbi
századaiban a költészet a lovagok kezéből lassanként a polgárokéba
ment át. Az Égi Szerelem tana elválaszthatatlanul összekapcsolódott a
lovagság intézményével és gondolatvilágával; az új, polgári irodalom
mégis átvette, utánzó módon, a régi ideált (amint Hadlaub példáján
láthatjuk), sőt tovább is fejlesztette, elmélyítette, igazi költői
magasságait csak a polgári költők kezén érte el. Legnagyobb költői
nem a provençal és német lovagok voltak, hanem a provençalok
olasz tanítványai, pedig Olaszországban a lovagság sosem vert mélyebb
gyökeret. A XIII. század végén néhány firenzei
költő elkezdett honi nyelven verselni (eddig latinul költöttek) és
megteremtette a dolce stil nuovot, az édes új stílust, amelyen
az édes új érzést, az Égi Szerelmet énekelték. Az édes új stílus
nagymestereinek nevét nem felejtette el, máig is áhítatos
megrendüléssel emlegeti az utókor: Dante és Petrarca nevét. Dante szigorú óriás alakja úgy él
bennünk, mint a vándoré, aki bejárta a túlvilág három birodalmát.
De ő volt az Égi Szerelem legfőbb költő-megtestesítője is. Beatrice
iránt érzett szerelme, amelynek örök emléket állított a Divina
Commediában, de amelynek történetét részletesen a Vita Nuovában írta
meg, sokkal reménytelenebb szerelem volt, mint a provençal
dalnoké, transzcendensen reménytelen szerelem: mert Beatrice meghalt,
mielőtt Dante szerelme teljességre érhetett és Dante szíve
hölgyét csak a Purgatórium-hegy ormán látta viszont, amikor Beatrice
felemelte fátyolát és Dante "a régi vágynak érzé nagy
hatalmát". De nem a megközelíthetetlen és
utánozhatatlan Dante, hanem Petrarca volt az, aki igazán megtanította
az utána következő századokat a reménytelen szerelem művészetére,
Petrarca teremtette meg a reménytelen szerelem klasszikus
versformáját, a szonettet. Tudós költő volt, verseiben régi latin és
újabb provençal költők epekedése szólalt meg újra és szebben,
összefoglalta és végérvényes formába öntötte elődei keservét. Előtte
senki sem tudott oly elegánsan szenvedni megtört szívével, mint ő.
Attól kezdve sok száz éven át minden költő úgy epedett, mint Petrarca
és minden megénekelt hölgy vonásai egy kissé Petrarca Laurájára
emlékeztettek. A petrarcai hagyomány, a reménytelen
szerelem elegáns költészete, sok-sok közvetítőn át szűrődve, két és
fél évszázadnyi irodalmi viszontagságok után, a XVI. század vége felé
Magyarországra is elérkezett. A mi Petrarcánk Balassa Bálint volt, ő
volt az, aki "zengő magyar szózattal" megénekelte
Losonczy Anna kegyetlenségét és ezzel magyar földre hozta a
reménytelen szerelem művészetét. Az ő költeményeiből tudta meg
először a magyar, hogy a szerelmes szeme két eleven kút, amely sosem
szárad ki, a szerelmes szíve égő szén, ő maga pelikán, aki vérével
táplálja szenvedélyét, minden állat megszelidül, csak a szerelmes
hölgy nem, idővel kősziklák és paloták összeomlanak, csak a szerelmes
szíve nem változik: a petrarcás szerelem hasonlatfegyvertára vele
vonult be a magyar költészetbe. Az idő múlt, a világ nagyokat
változott, és a költők szíve még mindíg ugyanarra a dallamra,
ugyanazokban a hasonlatokban vérzett, amelyeket az olasz mester
megállapított. A magyar költészetben csak a XIX. század elején jött
el a két költő, aki a legszebb hangokat találta reménytelen
szerelme számára: Kisfaludy Sándor és Csokonai Vitéz Mihály. Bennük,
közvetlenül a vég előtt, még egyszer felcsillant és
diadalmaskodott a nagy hagyomány. Az a néhány költő, akiket névszerint
említettünk, mind maguk is illusztrációul szolgálhatnak, hogy a
reménytelen szerelem nem töltötte be életüket oly teljes szenvedéssel
és magánnyal, mint ahogy az ember alkotásuk alapján gondolná. Ulrich
von Lichtenstein mellesleg boldog házaséletet élt és számos gyermek
apja volt. De nyugodt házaséletet élt és számos gyermek apja volt
Dante, az égi Beatrice szerelmese is, sőt boldog házaséletet élt maga
Petrarca is. És Balassa Bálint, bár Losonczy Anna iránt érzett
szerelme úgyszólván egész életén végigkíséri, közben azért megnősül,
számos költeményt ír más hölgyekhez, nem is mindíg magas társadalmi
állású hölgyekhez, hanem lengyel citerás lányokhoz és könnyűerkölcsű
bécsi kisasszonyokhoz is és az sem biztos, hogy Júlia, akihez
legszebb verseit intézte, csakugyan azonos-e Losonczy Annával.
Kisfaludy Sándor, mialatt Szegedy Rózához küldözgette haza Himfy
keserveit, osztrák állomáshelyein mélységes szerelmekbe bonyolódott
grófnőkkel és táncosnőkkel, mert nagyon vonzódott a nőkhöz
és ez a vonzódás kölcsönös volt. Csak az egy Csokonai volt, szegény,
akinek az élete beletörött Lilla hűtlenségébe. De Csokonai már egy
másik, őszintébb vonalhoz tartozik. A petrarcai hagyomány egyik
legfőbb mozzanata éppen az, hogy a reménytelen szerelem a költő
számára témát jelent, mint a tavasz vagy a háború, nem pedig
érzelmet. De hát ha meg nem érezték őszintén,
akkor miért éppen ezt a témát választották évszázadokon át? Miért nem
énekeltek inkább például a boldog szerelemről? A reménytelen szerelem sokkal költőibb,
költői feldolgozásra sokkal alkalmasabb, mint a boldog szerelem. A
költőt is sokkal jobban ihleti: mert az ihlet legfőbb táplálója a
vágy és az ember nem az után vágyódik, aki mellette van, hanem az
után, aki messze, elérhetetlenül messze van. És a hagyomány hatalmával is számolni
kell. A költők a reménytelen szerelmet énekelték, mert elődeik is azt
énekelték, mert azt tanulták, hogy a reménytelen szerelem a leginkább
költői téma, költőknek való érzelem. A költői hagyományok hatalma
beláthatatlanul erős - nagy világnézeti és társadalmi átalakulásokra
van szükség ahhoz, hogy uralmuk meginogjon. Ilyen nagy átalakulás következett be a
XIX. század folyamán. A nemesi társadalmak összeomlása, a
pozitivista világkép, a természettudományok, az ipari civilizáció, a
szabadságeszme és ezer más kitevő, a XIX. század teljes nagy
fronttámadása kellett ahhoz, hogy a költők leszokjanak Petrarcáról. A
XIX. század közepének realizmusa a költészetet is közelebb hozta a
hétköznapi valósághoz. Nálunk ezt a forradalmi újítást Petőfi
Sándor neve jelenti. Ő volt az, aki szakított a hagyománnyal és
verseiben azt juttatta kifejezésre, amit ő, Petőfi Sándor, érzett,
nem pedig azt, amit elődei és Petrarca éreztek vagy úgy tettek,
mintha éreznének. A Magas Hölgyet leszállította a piedesztálról a
"szőke kislány" és "barna kislány"
földszintjére, játékos és igaz szerelmi élményeit énekelte meg és
nemcsak a távoli hölgyet, hanem a közel levő asszonyt is. Petőfi
zsenialitásának sikerült az, ami rajta kívül alig egy-két költőnek a
világirodalomban: szép verseket írt a saját feleségéhez. Ez a
petrarcai hagyomány végleges bukása, itt kezdődik egy új költészet
kora. 1937 Egy kitűnő angol író, Frank Harris, azt
mondja Bernard Shawról írt könyvében, hogy az életrajzoknak csak
az elejük érdekes, az a rész, amely a nagy ember gyermekkoráról szól
- mert a nagy ember, mikor felnövekszik, nagy ember lesz, és a nagy
emberek mind hasonlítanak egymásra. Frank Harris megállapítása kétségkívül
túlzás és tréfa, de annyi bizonyos, hogy az embert különös érdeklődés
vonzza például a nagy írók gyermekkora felé. A nagy írók
gyermekkorában van valami titokzatos vonás, ami izgatja az ember
képzeletét. "A gyermek a férfi apja" - mondta egy angol
költő. A nagy író gyermekkorában már ott lappang valamikép az a
személyiség, akivé később lesz; titkos jelek mutatkoznak,
oroszlánkörmök, furcsa játékokban, előreveti fényét a tehetség,
furcsa viselkedésben a géniusz örökös magányossága és a gyermek
sorsában már azok a titkos erők munkálkodnak, amelyek a nagy író
sorsát szükségszerűen és ellenállhatatlanul olyanná alakítják,
mint amilyen a nagy író sorsa kell, hogy legyen. A nagy írók gyermekkora általában nem
boldog. De ebben nincs semmi meglepő, mert másnak a gyermekkora
sem boldog. A boldog gyermekkorról való legendát a felnőttek találták
ki, amikor már teljesen elfelejtették gyermekéveiket; és talán még
inkább a szülők találták ki, hogy megnyugtassák önmagukat. A lélektan
mai művelői inkább abban értenek egyet, hogy a gyermekkor az emberi
élet legboldogtalanabb korszaka. Amit nem is lehet csodálni, hiszen
nincs még egy időszaka az emberi életnek, amikor olyan védtelenül ki
lenne szolgáltatva a külvilágnak, a gonosz idegen hatalmaknak, amikor
annyira alá kellene rendelnie magát mások akaratának. Egy gyermekre
akkor mondjuk, hogy "gondos nevelésben részesül", ha
sohasem teheti azt, amit szeretne. És mégis! A költők a gyermekkor
mesebeli kertjeiről beszélnek, visszasírják csodálatos napjait és
vitába szállnak a végzettel, hogy miért nem maradhattak mindörökre
gyermekek. Ártatlanságnak kora, kedves vagy
te, virágos Így énekel Vörösmarty. A költők egy
része valahogy egész életén át megtartja kapcsolatát gyermekkorával,
gyermekkori élményeiből merít, gyermekkori félelmeit vetíti ki az
irodalomban. Egy másik része pedig kora ifjúságánál, a "tavasz
ébredése" korszakánál állapodik meg. Lelkükben megőriznek
valamit a gyermekből vagy a kamasz fiúból - és némelyek szerint éppen
ez, a bennük továbbélő gyermek vagy gyermekifjú teszi őket költőkké,
írókká. A gyermekkor legnagyobb problémája,
amint tudjuk, az, hogy hogyan alakul a gyermek viszonya a szüleihez?
Vajjon van-e közös vonás az íróknak szüleikhez való viszonyában?
Talán azt lehetne mondani, hogy a művészek általában anyás
természetűek gyermekkorukban. Már az első író is, aki önéletrajzban
adott számot gyermekkori élményeiről, már Szent Ágoston is újra és
újra megmutatja csodálatos Vallomásaiban, hogyan hatott a Gondviselés
anyján, Szent Monicán keresztül, hogy az ezer ösvény közül, amely
eléje tárult, az egy igaz ösvényt válassza. Költők életrajzírói szinte már a
hagyomány erejénél fogva is, sokszor talán már az igazság rovására
is, de majdnem mindíg feljegyzik az íróról, hogy anyjától örökölte
meleg kedélyét, képzeletét. Ennek a konvenciónak talán Goethe az oka.
Goethe megírta magáról, hogy atyjától örökölte alakját és komolyságát
és anyjától jókedvét és mesemondó hajlamát. Ha az író korán
elvesztette anyját, olyan hiány az, amit talán még jobban megérez,
mint más ember. A számos példa közül idézzük Jean Jacques Rousseaut,
akinek különös és beteg életéhez az szolgáltatja a lélektani kulcsot,
hogy minden helyzetben és minden vonatkozásban, a szerelemben és a
társadalomban is az elveszített édesanyát kereste. A magyar irodalom
legnagyobb lirikusai mind emléket állítottak anyjuknak, Vörösmarty,
Petőfi, Ady Endre. Apjáról sokkal kevesebb költő írt. Nem véletlen,
hogy Freud, aki az anyjához való kötöttség kérdésének lélektani
vizsgálatát oly központi fontosságúvá tette, éppen egy művésznek,
Leonardo da Vincinek az anyjához való viszonyából indult ki egyik
első, alapvető tanulmányában. Ritkábban olvassuk, hogy a gyermekre
apja volt erős hatással. Így volt Rousseau életében, aki anyját, mint
említettük, korán elveszítette és apja oldalán nőtt fel. Apja maga is
ábrándos, örök-gyermeki természet volt. Órás volt és Rousseau mint
órásinas dolgozott mellette, de amikor éppen eszükbe jutott,
abbahagyták a munkát, regényeket vettek elő, olvastak és elmesélték
egymásnak, hogy mit olvastak. Nagy általában azt a megállapítást
lehetne megkockáztatni, hogy az író fejlődésére káros, ha apja nagyon
erős, parancsoló egyéniség. Nagy írók fiaiból ritkán lesz nagy író,
még ha tehetségesek is: nem tudnak apjuk művészetének és
nagyságának súlyától megszabadulni, példa rá Petőfi Zoltán tragikus
élete, vagy szegény Mikszáth Albert. De arra sok példát lehet
találni, hogy a középszerű költőnek zseniális alkotó a fia, aki
teljesíti apjának szándékait, amint hogy azt mondják, a gyermek
általában örökli szüleinek meg nem valósult álmait. A
világirodalomban legnagyobb példa erre Torquato Tasso, akit
költő-apja költőnek nevelt és aki megírta mindazt, amit apja nem
tudott megírni. De már Leopardi is azt írja
"Gondolatai" között, hogy azok a fiúk, akiket apjuk erős
kézzel nevel, önállótlanokká válnak. Ezekből nem is lesznek alkotó
művészek. Annál gyakoribb az olyan költő, akit apja erős kézzel
fogott ugyan, de aki fellázadt és függetlenítette magát az apai
befolyástól. A kamaszkori lázadás az apai tekintély
ellen általános emberi vonás. De íróknál ez a lázadás erősebb szokott
lenni és igen mély nyomot szokott hagyni az írók egyéniségén. Hogy a
rengeteg példa közül csak néhányat ragadjunk ki: a magyar irodalomban
Berzsenyi egész ifjúsága apja ellen való hadakozás; apja nem
engedte meg neki, hogy modern verseket olvasson, mert az öreg úr csak
a latin költőket szerette; Berzsenyi titokban szerezte meg irodalmi
műveltségét és még nagyobb titokban költötte első verseit. Katona
József apja, a derék takácsmester és Petőfi Sándor apja, a derék
mészáros, kétségbeesve hallotta, hogy fiuk irodalommal
foglalkozik. Katona még jogász korában is futva menekült egy ízben
szobája másik ajtaján keresztül az ígérkező apai pofonok elől. A
magyar irodalom legzordonabb apja kétségkívül az öreg Kisfaludy volt
legkisebb fiával, Károllyal szemben. Éveken át húzódó perpatvar,
kiutasítások, bocsánatkérések és újabb kegyvesztettség után végül is
apja véglegesen kitagadta Kisfaludy Károlyt. Nem ritka eset, hogy az író olyan ember
akar lenni, mint az apja, de még sokkal gyakoribb, hogy éppen az
ellenkezője akar lenni annak, mint ami az apja. Jó példa erre Bernard
Shaw, akinek az apja részeges és megbízhatatlan ír figura volt. Shaw
annyira iparkodott nem-hasonlítani az apjához, hogy a józanság
apostola lett, nemcsak antialkoholista és vegetáriánus, hanem
életszemlélete is a mámor és a csapongó érzelmesség ellen való
harcon, a józanság bálványozó tiszteletén alapul. A szülői házból a gyermeket első útja
az iskolába vezeti. Az iskola két szempontból is fontos a leendő író
életében: itt találkozik először a kultúrával és itt találkozik
először, kicsinyített alakban, iskolatársai képében a társadalommal. A kultúra leendő továbbalkotójának
találkozása a kultúrával általában harmonikus szokott lenni. A
köztudatban az a képzet él, hogy a lángész nem bírja elviselni az
iskola szürkeségét, nyűgét, összeütközik kicsinyes tanáraival és
nagyon rossz tanuló, rossz diák. Ezzel szemben az igazság az, hogy a
legtöbb író kitűnő tanuló. Amit nem is lehet csodálni - a legtöbb író
gyorsabb felfogású, nagyobb érdeklődésű, mint az átlagember és
minthogy könnyebben tudja kifejezni magát, nem esik nehezére jól
felelni, jól levizsgázni. Még Ady Endre is, a dacos és forradalmi
vérmérsékletű költő, még ő is kitűnő tanuló volt, iskolájának
büszkesége és ő is büszke volt az öreg zilahi kálvinista kollégiumra
és sok-sok év mulva versben köszöntötte, átadva neki a visszahozott
zászlót. De az embernek mindíg az jut eszébe,
hogy Csokonait kicsapták a debreceni kollégiumból és Petőfi megbukott
Selmecbányán. Ez igaz! De egyikük sem hanyagsága vagy rossz
tanulmányi előmenetele miatt szenvedett vereséget a tanárokkal való
örök háborúban. Csokonai kitűnő tanuló volt, olyannyira, hogy nem is
kellett nyolc órára bemennie az iskolába, mint másnak, megengedték
neki, hogy csak kilencre járjon be, mert tudták, hogy szeret későn
felkelni. A baj az volt, hogy Csokonai a kelleténél másfélszáz évvel
előbb fedezte fel az erdei iskolát és a cserkészetet, a modern
pedagógia nagy vívmányait. A gondjára bízott kisebb diákokat
kivezette a Nagyerdőre és ott a szabadban tanítgatta őket.
Mivelhogy a diákok közben néha pipára gyujtottak, továbbá, mivelhogy
ilyen alkalmakkor nem mindíg hordták a kötelező iskolai nyakkendőt,
a tanárok hangulata erősen Csokonai ellen fordult, - ez már az újítók
sorsa! Petőfit pedig - amint ismeretes - idegen nemzetiségű tanára
buktatta meg történelemből, mert Petrovics létére magyar érzésű volt. Tehát, amikor Petőfi azt írja magáról: Szekundába ponált mégis az igazságnál rosszabb színben tünteti
fel magát, éppúgy, mint bordalaiban, melyek alapján azt lehetne
hinni, hogy iszákos volt, holott a tejet jobban szerette a bornál. Ennek a fordítottja Dosztojevszkij
esete. Fennmaradt egy diákkori levele, amelyben elpanaszolja,
hogy nem tudja tovább elviselni az iskola nyűgét és meg fog szökni.
Ötvenéves korában hasonló levelet kapott egy ismeretlen
fiatalembertől. Dosztojevszkij erre azt felelte, vegyen példát őróla,
ő mindíg szorgalmas és kitűnő tanuló volt és sohasem zúgolódott az
iskola szigora ellen. Az iskolába járó nemcsak a kultúrával
találkozik ottan, hanem - amint mondottuk - a társadalommal is.
Itt felmerül a kérdés, hogy a nagy író gyermekkorában hogyan
viszonylik a környezetéhez és hogy leginkább milyen környezetből
kerülnek ki nagy írók. Erre a kérdésre nem lehet egységes
feleletet adni. Igen sok példát lehetne felhozni arra, hogy az író
rendezetlen, elhanyagolt környezetből fakad. Igen sok író apja
tönkrement, mialatt az író gyermekkorát élte: így Petőfi apja, vagy
például Daudet apja, amint "A kis Izé" című gyönyörű
könyvben olvashatjuk, vagy Dickens apja. Dickens az apját a
Copperfield Dávid felejthetetlen Micawber úrjában rajzolta meg. A
végtelenül könnyelmű, de aranyszívű, hosszú megrendítő leveleket író
Micawber úr a legnagyszerűbb apafigura a világirodalomban. Dickens
maga az adósok börtönében nőtt fel és már gyermekkorában munkába
állt, hogy családját támogathassa. Vannak írók, akik alacsony sorból
kerültek fel és gyermekkoruk olyan fordulatos, mint egy kalandregény:
ilyen volt Mark Twain, aki nyomdászinas, révkalauz és bányamunkás
volt; ilyen volt Maxim Gorkij, aki egy szentképfestőnek, azután egy
hajószakácsnak az inasa volt, perecet árult, volt favágó, vasúti
bakter, hajóvontató, halász, zsákhordó, kikötőmunkás és miegymás.
Természetes, hogy az ilyen gyermekkor gazdag élményanyagot nyujt,
kincsesbánya a későbbi író számára. Ilyen a ma élő írók közt
Knut Hamsun, aki napszámos, hajóinas és amerikai csavargó volt. A leggyakoribb mégis az, hogy az író
rendezett, nagyon is rendes polgári környezetből kerül ki és a benne
levő különös képességek, a leendő művészi hajlamok már egészen korán
szembeállítják a környezetével: nem tud alkalmazkodni és
zendülővé lesz. De akármilyen környezetből is kerül ki
az író, rendszerint nem érzi otthon magát a társadalomban,
idegen, nem odavaló az emberek között gyermekkorában. A költő
gyermekkorában olyan, mint Andersen csúnya kis kacsája, akit társai
elűznek maguk közül és csak sokkal később derül ki, hogy hattyú volt.
Baldensperger, a francia irodalomtörténetíró éppen ezt az idegen
érzést, az inadaptációt - ahogy ő nevezi - tekinti az író alapvető
élményének, úgy gondolja, ez az, amiért az író íróvá lesz. És azt
állítja, hogy az inadaptációt valami formában minden nagy író
életrajzában meg lehet találni. Hogy a gyermek, a későbbi író, magányos
gyermekkori társai között, annak többször testi okai vannak. Ilyen
volt Lord Byron sántasága, Kölcsey félszeműsége, Arany János nagyfokú
rövidlátása. Arany maga is úgy gondolta, hogy testi gyengesége miatt
nem lett azzá, amivé környezete révén lennie kellett volna, vagyis
földmívelővé, ezért lett, jobb híján költővé: Így - vézna, ügyetlen testi
dologra - Némely romantikus költő már
gyermekkorában éppoly magányos volt, mint később; sokszor
megrendítően magányos. Ilyen volt Chateaubriand, akit családjának
körülményei is elszigeteltek a világtól: apjával, anyjával és
nővérével egy óriási ódon kastélyban lakott, mind a négyen a
kastélynak más-más szárnyában, mert apja olyan barátságtalan
természetű volt, hogy nem szerette, ha családja melegen összebújik.
Csak este jöttek össze, vacsorára, a roppant lovagteremben. A
hallgatva elfogyasztott vacsora után leültek a kandalló elé, mialatt
apja még mindíg hallgatva fel és alá járt az óriási teremben; mikor a
terem másik felébe ért, alakja elveszett a sötétségben, mert a
gyertyák fénye már nem ért odáig. Amíg apja a teremben volt, nem mert
beszélgetni anyjával és nővérével - és így ültek, amíg éjszaka nem
lett. Kölcsey is megírja magáról, hogy már
mint gyermek félrehúzódott társainak játékától és míg azok labdáztak
és vidámak voltak, ő Akropolisokat épített a homokban. Mörike, mult
századbeli német költő képzeletében külön országot teremtett;
ezt az országot Orplidnak hívták és Mörike ismerte jól Orplid egész
történetét, királyi családját, különös mitológiáját; Orplidban sokkal
inkább odahaza volt, mint a földön. Stefan George, a nemrég meghalt
nagy német költő, nem is érte be azzal, hogy saját országa volt
képzeletében, hanem megteremtette ennek az országnak nyelvét is, egy
nyelvet, amelyet ily módon csak egy ember ismert és beszélt, ő maga,
és ezen a nyelven írta első költeményeit. Mörike és George
szélsőséges példák - de a gyermekkor magányosságát a legtöbb költő
ismerte és többé-kevésbbé mindegyik elmondhatta magáról
Hölderlin szavaival: Megértettem, az éther csöndjét, A legtöbb költő korán megtanulta, hogy
egyedül lesz egész életében, a magány lesz legfőbb átka vagy legfőbb
vigasztalása, mindenesetre legfőbb végzete. A magányosság oka vagy okozata sokszor
az a koraérettség, amelyről annyi költő életrajza beszél. A magyar
irodalomban Jókai Mór volt talán a leginkább koraérett író: még csak
kilenc éves volt, amikor már két verse megjelent nyomtatásban;
tizenhét éves korában már kész ember volt, a komáromi ifjúság
vezéralakja - érdekes, hogy éppen Jókai az, aki viszont mindvégig
megőrizte és írásműveiben kifejezésre juttatta gyermeki kedélyét,
világszemléletének gyermeki ártatlanságát. A magyar irodalom másik nagy
koraérettje Janus Pannonius, nagy humanista költőnk, aki tizenötödik
és huszadik életéve között írta azokat a költeményeit, amelyeknek
világhírét köszönhette, később alig is írt valamit. De a világirodalomban ismerünk olyan
költőt is, aki tizennyolcadik évében nemcsak költői pályafutását,
hanem életét is befejezte: ilyen volt a szerencsétlen XVIII. századi
angol költő, Chatterton; ez a költő, mint Mörike és mint Stefan
George, teljesen konkrét álomvilágot teremtett magának: képzeletében
egy Rowley nevű középkori pappal azonosította magát és megírta a
sosem élt Rowleynak a költeményeit régies nyelven, úgy, ahogy Rowley
korában írtak. De később ki is adta ezeket a verseket, mintha
csakugyan régi angol versek lennének. A csalást leleplezték és
Chatterton nemsokára megmérgezte magát. A magányos és koraérett
költő-gyermekben rendszerint igen korán fellépnek a későbbi
szélsőségekre hajló költői vérmérséklet jelei. Byron mint gyermek,
állandóan dührohamokat kapott; Shelley, a később oly angyalian szelíd
költő, tollát beleszúrta egy gúnyolódó iskolatársa kezébe. Blake
pedig, az őrült, prófétikus festő-költő, mikor festőinas korában a
westminsteri apátságban egy állvány tetején másolgatta a
falfestményeket, lelökött egy fiút az állvány tetejéről, mert zavarta
munkájában. A búskomorságra való hajlam is igen
korán jelentkezik, öngyilkossági tervek alakjában. Ady Lajos megírja,
hogy Ady Endre gyermekkorában, egy ízben, mikor édesanyjától valami
csinyjéért kikapott, elhatározta, hogy öngyilkos lesz, sőt
öccsét, Lajost is megnyerte tervének. Kimentek az istállóba és
felakasztották magukat a kötelekre, amelyeken a borjúkat szokták
vezetni. De a köteleken lévő hurok a borjúk nyakára volt szabva, úgy
hogy az ő nyakukhoz alig ért hozzá a túlságosan bő kötél. Ők mégis
úgy tudták, hogy most már felakasztották magukat, levették nyakukról
a kötelet és lefeküdtek a szalmára, várva a halált. Plato azt tanította, hogy mielőtt az
ember megszületik, vagyis mielőtt a lelke beleköltözik testébe,
a lélek egy világon túli, égen túli térben színről-színre szemléli az
ideákat, a dolgok ősképeit. Minden tudásunk csak halvány, bizonytalan
visszaemlékezés azokra a képekre, amelyeket az előrelétezés
titokzatos korszakában szemléltünk. Plató maga is költő volt.
Különös tanát talán saját költő-gyermekkorára építette fel. Mert
a költő-gyermek csakugyan mintha emlékeznék homályos ősképekre,
lelkébe megmagyarázhatatlan módon sejtelmek hullottak, mintegy a
világűrből, mint némely természettudós szerint az első élő sejt a
földre, a lét legmélyebb titkaira vonatkozólag - és sokszor egész
későbbi költészete nem más, mint annak a kimondhatatlan valóságnak a
keresése, amely felé a gyermekkori sejtelmek mutattak. 1937 Egy tudós német hölgy nemrég könyvet
írt ezzel a címmel: "Az angliai hallgatás lélektana".
Sietve megrendeltem a könyvet, mert magam is már régóta kíváncsi
vagyok rá, miért olyan hallgatag az angol, illetve, ha olyan
hallgatag, akkor miért beszél olyan sokat. Tudniillik tapasztalataim arra
tanítottak, hogy az angol, legalább is bizonyos angol, bizonyos
körülmények között, sokkal beszédesebb, mint más nemzet szülötte. Az
egyszerűbb angolra gondolok, arra, akit ők sajátos geometrikus
kifejezésmódjukkal alsóbb középosztálynak neveznek. Itt meg kell
jegyeznem, hogy Angliában az egyszerű embert, az alsó középosztályt,
az előkelőbb embertől, a felső középosztálytól elválasztó határvonal
sokkal magasabban van, mint minálunk. Angliában egyszerűbb ember
számába menne a fele azoknak, akik itt nagyon nagy uraknak érzik
magukat. Szóval az egyszerűbb angol, úgy vettem észre, egyáltalán nem
hallgatag, mikor például ebédelőtti vagy vacsorautáni pohár sörét
fogyasztja állva a bár-pult előtt. Persze nem valami pesti értelemben
vett zenés, hangulatvilágításos bárra kell gondolni, hanem a sarki
kis kocsmára, amelyet az angol igen találóan a szegény ember
klubjának nevez. Ebben a klubban az angol rendkívül beszédesnek
mondható. Nagyon szívesen megismerkedik az emberrel és két pohár sör
után elmondja egész életrajzát, olyan részletesen, hogy az ember alig
tud elmenekülni előle. Hasonlóképpen, ha az ember Angliában harmadik
osztályon utazik, elkerülhetetlenül meg kell ismerkednie
útitársaival és meg kell hallgatnia családi bajait. Az angol
hallgatagság tehát nem vonatkozik az egyszerűbb angol emberre. Az még
éppúgy szereti a szavakat és a beszédet, mint őse, aki Shakespeare
korában élt. Mert aki a Shakespeare-drámák bőven
ömlő beszédét hallgatja vagy olvassa, az előtt nyilvánvaló, hogy
Shakespeare nem volt hallgatag nemzet szülöttje. A hallgatagság azóta
fejlődött ki. Igaz, hogy már Milton panaszkodik egyik prózai
írásában, hogy honfitársai nem szeretik a szájukat kinyitni, mert
olyan tökéletlen a latin kiejtésük és azt ajánlja, hogy a latin
hangok képzésénél az olaszokat tekintsék mintaképüknek. Az angol
hallgatagság tehát valahol Shakespeare és Milton közt kezdődhetett
el. Kettejük működését csak egy fél század választja el egymástól, de
erre a félszázadra esik az angol szellem legnagyobb fordulata, a
puritanizmus. Valószínű, hogy az angol hallgatagság
gyökerei a puritanizmusban keresendők. Ismeretes dolog, hogy a
puritánok vétkesnek tartották a vidámság minden megnyilvánulását, a
hangos nevetést szigorúan üldözték, de a mosolyt is megvetették.
Bizonyára ebben az időben erkölcsi aggályok merültek fel a
bőbeszédűséggel, a korlát nélkül való önkifejezéssel szemben is.
Hiszen a Biblia azt tanítja: "A te beszéded pedig legyen:
igen-igen, nem-nem". De a hallgatagság csak jóval később
vált angol nemzeti jellemvonássá. Az európai tudatba Verne Gyula
könyvei vitték bele a hallgatag angol képzetét. Mindnyájan emlékszünk
gyerekkorunk legendás angoljára: kockás ruhában áll, a hajó
korlátjára támaszkodva, fején sportsapka, szájában rövidszárú
pipa, amelyet ritkán vesz ki és akkor is inkább csak ilyeneket mond:
well, vagy all right, vagy fogadok, hogy... Képzeletünkben alakja
összeolvad egy másik rendkívül népszerű angolnak, Sherlock Holmesnek
titokzatos és vonzó alakjával. Sherlock Holmes az igazi angol az
európai képzeletben. Flegmatikus, hallgatag és detektív. Verne Gyula és Conan Doyle a mult
század közepének és végének, Viktória királynő korának angolját
vitték be az európai köztudatba. Az angol hallgatagság ebben az
időben öltött igazi formát, ekkor kristályosodott ki. Azelőtt az
angol nem volt annyira hallgatag és azóta megint sokat engedett
hallgatagságából. Mik voltak azok a szellemi és gyakorlati okok,
amelyek az angolt ilyen hallgataggá nevelték a mult század folyamán?
A szakértők szerint legnagyobb szerepe az angol középiskolának volt.
Pontosabban a középiskola egy típusának, az ú. n. public schoolnak.
Ilyen public school Rugby, Eton, Harrow, ezek azok a nagy iskolák,
ahol az angol elit utánpótlása nő fel, azok a kisfiúk, akikre felnőtt
korukban az a hivatás vár, hogy vezessék Angliát, kormányozzák a Brit
Birodalmat, tehát uralkodjanak a világ fölött. Olyan embereket
nevelnek itt a mult század közepe óta, akiknek a jövőben majd távoli
földségeken kell megállniuk a helyüket, ahol egyetlen fehér ember
lesznek ezer és ezer bennszülött között, egyedül, magános
nagyszerűségben kell majd teljesíteniük azt a titokzatos feladatot,
amit az angol "a fehér ember terhének" nevez.
Természetes, hogy a public schoolok kitűnő tanárai a kis angolokat, a
leendő kormányzókat, gyarmati bírókat, tengerész- és katonatiszteket
elsősorban arra nevelték, hogy önmagukon tudjanak
uralkodni. Mert ha a szahib, a fehér úr, elárulja magát,
bizalmaskodik színes alárendeltjeivel, fecseg, akkor elveszti
titokzatosságának a hatalmát, akkor vége van, akkor nem mentik meg a
fegyverek és erőszak, a fehér ember egyetlen nagy fegyvere az
önfegyelem, a hallgatás, a titok. A hallgatás prófétája a nagy
megszállott skót író, Thomas Carlyle volt. Rossznyelvű bírálói ugyan
szemére vetették, hogy túlságos ékesszólással hirdeti a szótlanság
dicséretét, kortársaira mégis óriási hatással volt, ő
tudatosította az angolokban a hallgatagságban rejlő erőt és fölényt.
Carlyle a hallgatagságot bölcseleti alapon dicsőítette: az embernek
önmagába kell mélyednie, el kell szakadnia a fecsegő világtól, ha azt
akarja, hogy felébredjen lelkében a nagy látomás, a megváltó gondolat
és a sorsdöntő tett. Aki fecseg, legfőbb erejét fecsérli el. Don't give yourself away:
ne add ki magad, - ez lett az angol nemzeti jelmondat. A hallgatás
nemcsak a szavakra vonatkozik; a beszéd kísérő jelenségeiben az angol
még hallgatagabb. Kézzel gesztikulálni egyike a legnagyobb vétkeknek,
amelyet az angol jólneveltség ellen el lehet követni; filmjeiken is
megfigyelhetjük, hogy az angolok a kézbeszédet tartják például a
franciák vagy az olaszok legmulatságosabb tulajdonságának. De vállat
vonni is óriási neveletlenség és az arcjáték majdnem annyira
elítélendő, mint a kézbeszéd. Nem illik a szemöldököt
felrántani, a szájat félrehúzni, a homlokot összeráncolni. A pléarc
viselése majdnem kötelező. Ez nagyobbára megmagyarázza azt is, miért
akad olyan kevés jó színész az angolok között és színjátszásuk miért
áll olyan alacsony fokon: az angol szégyel arc- és kézjátékot
kifejteni, még ha színész akkor is, a közönség még a színpadon sem
szívesen lát ilyesmit, egész neveltetése arra irányul, hogy
elleplezze önmagát - lényegében színpadszerűtlen nemzet. Miről nem beszél az angol? Mit kell
főképpen elhallgatnia? Az a hallgatási fogadalom, amelyet az
angol nem tett ugyan le, de általában szigorúan megtart,
elsősorban érzelmi életére vonatkozik. Az angol hallgatagság egyik
legfőbb oka az angol jellemben rejlő nagyfokú szemérmesség. Baldwin,
a volt miniszterelnök mondta, hogy az igazi angol mindvégig megőrzi a
serdülő fiú erős tartózkodását. - A dolgokról, amelyek a könnyeknél is
mélyebben fekszenek, mi nem beszélünk - mondja. Csakugyan, nálunk tizenhat-tizenhét
éves fiúk szégyelik annyira ellágyulásukat és gyengédségüket,
mint az angolok felnőtt korukban is. Az angol kitűnő, hűséges, megbízható
barát szokott lenni, de baráti érzelmeit nem mutatja és sosem beszél
ilyesmiről. Szörnyű kényelmetlenül érzi magát, mikor látja, hogy nem
angol emberek találkozáskor vagy búcsúzáskor megcsókolják egymást.
Angliában a fiúk felesleges érzelgősségnek tartják, hogy apjukat
megcsókolják. Általában nem szeretnek elköszönni, legszívesebben
angolosan távoznak és csak annyit mondanak: "a viszontlátásra",
ha évekre Kanadába, vagy Ausztráliába utaznak. Az angol tanárok
évente háromszor fognak egymással kezet, a három nagy szünet előtt,
mikor szétválnak. Ezt a szót: "barátom", még a levélbeli
megszólításban is kerülik. Tartózkodó és hallgatag az angol még a
szerelmesével szemben is. Nem tudom, bár valószínű, hogy az angol
csakugyan kevésbbé szerelmes természetű, mint más nép, de az biztos,
hogy sokkal kevesebbet beszél a szerelemről. A szép szavakkal való
udvarlás úgyszólván ismeretlen a számára. Az angol nők meglepett
örömmel, boldogan fogadják a leghétköznapibb bókot is, ilyen
szempontból egyáltalán nincsenek elkényeztetve. Igaz, hogy
valószínűleg magukban kissé bolondnak tartják a nagy szavakkal
udvarló külföldit. Az angol inkább tettekben udvarias. - Honfitársaim nagyszerűek egy vasúti
szerencsétlenségnél, de kevésbbé használhatók a bálteremben - mondta
egy angol hölgy. Tartózkodók természetesen a jókedv és a
szomorúság kifejezésében is. Már a XVIII. századi Lord Chesterfield
is azt tanácsolja híres leveleinek egyikében, hogy gyakran
mosolyogjunk, de sose nevessünk hangosan. A szomorúságot még inkább
magánügynek tekintik, mint az örömöt. Megdöbbentő mértékig tudják
eltitkolni bajaikat, ha rossz hírt kapnak, nem közlik, betegségeikről
nem szoktak előadást tartani. Általában nem tartják illő dolognak,
hogy személyes dolgaikról beszéljenek. - Az angol sosem beszél sokat, mert
sosem beszél magáról - mondja igen találóan Capek. És minthogy személyes dolgokról nem
illik beszélni, kérdezősködni még kevésbbé illik. Ha az ember Pesten
egy ismerősével találkozik, az csupa kedvességből azt kérdi az
embertől: Hová mégy? - Angliában az ilyen ember nem tarthat jogot
arra, hogy gentlemannek tekintsék. Pesti ismerősöm két percen belül
azt is megkérdi tőlem, hogy mit csinálok, miből élek, mennyit keresek
átlagban havonta és hogy tudok annyiból megélni. Angliában ez
elképzelhetetlen, az angol előbb lenyeli a fejét, minthogy
ilyesmit kérdezzen. Az ember hetekig együtt élhet egy angollal, a
nélkül, hogy megtudná, mi a foglalkozása, van-e családja és mit
csinál, ha nem vagyok vele. Ez meglehetősen idegesítő, viszont ő sem
kérdez tőlem felesleges dolgokat. Társaságban nem illik üzleti és
foglalkozásszerű dolgokról beszélni. Csak olyasmiről, ami mindenkit
érdekel és amihez mindenki egyformán ért. Mert lehet ugyan, hogy
például egy orvosnak társaságában elejtett orvosi kijelentései igen
tanulságosak, de az orvos azáltal, hogy olyan dolgokról beszél,
amihez sokkal jobban ért, mint a többiek, fölébe helyezte magát a
társaság többi tagjának és ez a legnagyobb neveletlenség. Ezért nem
szabad semmiféle szakszerű beszélgetést sem folytatni. Természetesen
az amúgy is unalmas angol társalgás ezáltal még unalmasabbá válik. Ha
az ember örül, hogy mondjuk egy kiváló történettudóssal kerül össze,
kétségbeesve fogja tapasztalni, hogy a tudós csak a horgászásról
hajlandó beszélni, a híres színész pedig csak a délfranciaországi
hotelviszonyokról. Az angol hallgatagság legfurcsább
oldala mégis az, hogy nem illik társaságban okosan vagy szellemesen
beszélni. Az ok ugyanaz, amiért a szakszerű beszélgetést mellőzni
kell: az okos vagy szellemes ember fölényét érezteti a többiekkel
szemben és ezáltal azok kényelmetlenül érzik magukat. Az angolok általában nem sokra becsülik
sem az intelligenciát, sem a szellemességet. Bizonyos
gyanakvással élnek mindkettővel szemben. Egyik sem egészen
gentlemanhez méltó tulajdonság. Az igazi gentleman szellemi
szempontból jó átlagember és ha felülemelkedik az átlagon, inkább
titkolja azt, mintsem mutogatja. Az angol szellemi hiúsága igen
csekély. Sokkal jobban szereti, ha jó bridzs-játékos hírében áll,
mintha okos ember hírében. Sforza gróf éppen a szellemi hiúság
hiányának tulajdonítja az angol diplomaták sikereit. Az angol
diplomata, ha kell, hülyének tetteti magát - olasz vagy francia
diplomata erre nem képes, szellemi hiúsága nem engedi. És természetesen mélyen hallgat az
angol minden olyan dologról, ami a szemérmet a legkisebb
mértékben sérthetné. Bár manapság már nem annyira szemérmesek, mint
Viktória királynő korában voltak, amikor az asztal lábára is kis
nadrágokat húztak, hogy ne álljanak olyan meztelenül. Egyébként csak
férfiakból álló társaságban az angolok nagyon szabadszájúak. Ennyi mindenről nem szabad beszélni -
hát miről szabad? A felelet erre a kérdésre nem lehet olyan egyszerű,
maguk az angolok sincsenek egészen tisztában vele, legalább is erre
lehetne következtetni abból, hogy egy előkelő angol hölgy honfitársai
megsegítése céljából nemrégiben könyvet adott ki, amelynek
a címe magyarul ez lehetne: "A társalgás kezdete és vége". Mert elkezdeni egy beszélgetést
különösen nehéz. Ilyenkor nagyon jó szolgálatot tesz az időjárás.
Angliában nem tekintik a hülyeség biztos jelének, ha valaki az
időjárásról kezd beszélni, sőt a kereskedői udvariasság meg is
követeli, hogy a vevőt egy-két, az időjárásra vonatkozó kijelentéssel
örvendeztessék meg. Igaz, hogy talán sehol sem befolyásolja az
időjárás annyira az ember kedélyállapotát, mint az esős Angliában.
Azután kitűnő téma a királyi család. A királyi család roppant
népszerűségét talán annak is köszönheti, hogy olyan jó és semleges
társalgási anyagot szolgáltat. Az biztos, hogy első londoni
szállásomról néhány hét után azért szöktem meg, mert nem bírtam
tovább elviselni azt a rengeteg részletet, amit ebéd és vacsora
közben a királyi család tagjairól megtudtam. Egyébként minden kezdet nehéz. Ha az
ember a vasúton megszólít egy angol gentlemant, az először a világ
legtartózkodóbb, leghidegebb hangján azt fogja mondani: pardon?
vagyis: tessék? De ha az ember nem ijed meg, hanem tovább beszél,
legtöbbször kiderül, hogy az angol nagyon kedves és barátságos ember
és boldog, hogy megszólították. Emlékszem, egyszer Párisban, a könyvtár
előtti téren beszélgetésbe kezdtem egy angollal, aki szintén a
könyvtárban dolgozott. Az illetőről az első barátságtalan pardon
lenyelése után kiderült, hogy tanárkollégám és azóta is nagyon jó
barátságban vagyunk. Akkor már három hónapja élt Párisban, a nélkül,
hogy valakivel beszélt volna és haza is utazott volna a nélkül, hogy
beszélt volna valakivel, ha nem kezdek beszélni hozzá. Nem tudott
megbirkózni a kezdet nehézségeivel. De vajjon van értelme annak, hogy
ennyire elzárkózzunk, ennyire ne közöljük személyes életünket,
ennyire megfosszuk magunkat az együttörülés, együttbúsulás
áldásaitól? Persze, hogy nincs értelme. Az angolok kétségkívül
túlzásba viszik a dolgot. Hallgatagságukból sportot és nemzeti erényt
csinálnak. Az a gentleman, aki kilép a klubjából, mert valaki azt
mondta neki, hogy jóreggelt; vagy az az öreg angol, aki évtizedek óta
ugyanabban a klubkarosszékben ül ugyanamellett a másik öreg
angol mellett, a nélkül, hogy valaha szóltak volna egymáshoz,
kétségkívül furcsa és bolondos örömet talál hallgatagságának ebben a
rekordteljesítményében. Hogy túlzásba viszik, azt az okosabb
angolok maguk is érzik. - Az angolok olyan merevek, - mondta
valaki - mint a kályhapiszkálóvas, a nélkül, hogy időnként
felmelegednének, mint az. Hasonlóképp sportot űz az angol
félénkségéből is. Meggyőződése szerint minden rendes ember félénk.
Bizonyos enyhe dadogás a jómodor jele. Nem illik határozottan tudni
vagy állítani. Ezért van annyi letompító kifejezés az angol
nyelvhasználatban: I should think, I suppose, I am afraid, sort of...
in a way, somehow. Minden mondatot jóformán azzal kezdenek, hogy
"azt hiszem". Ide tartozik valahogy az is, hogy mi
például mindíg valamivel többet mondunk, mint amennyi igaz, az angol
pedig valamivel kevesebbet. Mi azt mondjuk szívünk hölgyének:
Imádlak, - az angol azt mondja: - I rather like you - meglehetősen
kedvelem önt. Ez a szerelemvallás általánosan
használatban levő módja. Mi egy kétszobás kutyaólt villának
hívunk, ők kastélyaikat falusi háznak. Mi a dunai csónakot hajónak
hívjuk, ők a hajót, amelyen átkelnek a La Manche-csatornán, csónaknak
nevezik. Nagy különbség. De hát mindez ízlés dolga. Azt hiszem
most már énrám is rámfér egy kis angolos hallgatagság. 1938 Az ujságírás, azt mondják, nem
irodalom, mert pusztán mulandó napi igényeket elégít ki, hiányzik
belőle a maradandóság kritériuma, eleve lemond a
halhatatlanságról, nem tarthat tehát arra sem igényt, hogy az
irodalomtörténész, az irodalmi halhatatlanság ügyvivője, számontartsa
és a jövendő részére konzerválja. Vasárnap délelőtt, mikor a nagy pesti
hagyományokhoz híven, a kávéházban végigolvasom mind a lapokat,
amelyeket a pincér figyelme elém hordott, olyan melankólia fog el,
mint ugyancsak vasárnap délelőttönkint, tavasz vége felé, mikor kint
sétálok a szabadban és látom, hogy hullatják el a gyümölcsfák
rövidéletű, szép virágukat. Nincs az az ősz a szőlőhegyen, vagy az az
etruszk temetőváros Itáliában, amely annyira az enyészetet juttatná
eszembe, mint a vasárnapi ujságok. Mennyi gondolat, ötlet, tudás,
mennyi szerencsésen megfogalmazott ritka mondat tűnik itt a semmibe -
mert hétfőn ez a sok tudás és művészet már a kutyának se kell. A színész és a táncos művészetében van
valami olyan tragikusan mulandó, mint az ujságíróéban. De íme: a
színész és a táncos művészetének művészet-voltát senki sem vonta
kétségbe azért, mert alkotása nem maradandó, még annyira sem, mint az
ujságíróé, akinek munkáit a kutató mégis megtalálhatja, bár nagyon
poros állapotban, a könyvtárakban; - sőt az újabban komoly tudománnyá
fejlődött színháztörténet gondoskodik róla, hogy a színház nagyjaiból
mentse, ami menthető az utókor számára. Senki sem fogja
kétségbevonni, hogy az a megborzongás, az a "thrill",
amely a nagy színészek játékának élvezése közben átfut rajtunk,
embervoltunk legértékesebb megrendülései közé tartozik, jóllehet csak
pillanatnyi és többé talán meg nem ismételhető jelenség volt, ami
kiváltotta, egy hanghordozás, egy mozdulat. De
pillanatnyisága és azután teljes elmúlása csak mélyíti az élmény
kontúrjait. Hát akkor mi jogon bánunk mostohán az ujságcikkel, amely
aktualitása pillanatában esetleg éppoly megrendülést vált ki
belőlünk? És ehhez gondoljuk hozzá még azt is,
hogy minálunk az ujságírásnak kiváltképpen fontos irodalmi szerepe és
hagyománya van, sokkal inkább, mint a legtöbb külföldi országban.
Legnagyobb neveink és történelmünk legnagyobb eseményei összefüggnek
valahogy az ujságírással. Az időszaki sajtó megteremtése nálunk II.
Rákóczi Ferenc nevéhez fűződik, az ő hadjáratainak eseményeit volt
hivatva mindenkinek tudtára adni Esterházy Antal kuruc tábornok
Mercurius Hungaricusa 1705-ben. A XVIII. század végén, mikor a magyar
szellem hosszú álmából új életre ébredt, az akkor keletkező magyar
lapok, Ráth Mátyás, Kultsár István és társaik ujságjai igen nagy,
egészében még fel nem mért szerepet játszottak a nemzeti
eszmélkedésben. A XIX. században jóformán minden nagy emberünk
ujságírással is foglalkozott: Kossuth Lajos legjobb írásai a
Pesti Hírlapban megjelent cikkei, Széchenyi István gróf a napisajtó
hasábjain hadakozott Kossuth Lajos ellen, Arany János a nép számára
való lapot szerkesztett, Kemény Zsigmond a szabadságharc után, mint a
Pesti Napló szerkesztője önt lelket a nemzet passzív ellenállásába,
ujságírók legnagyobb elbeszélőink, Jókai Mór és Mikszáth Kálmán és
azóta Ambrus Zoltán, Herczeg Ferenc, Móra Ferenc, Kosztolányi Dezső,
Márai Sándor és annyi más, legjobb neveink. Azzal is tisztában kell lennünk, hogy a
magyar ujság - ezt igazán minden nemzeti elfogultság nélkül
megállapíthatjuk - irodalmi szempontból magasabb nívójú, mint az
angol, francia, olasz, amerikai. Amivel nem azt akarjuk mondani, hogy
a magyar ujság, mint ujság jobb a nyugatiaknál. Lehet, hogy
hírszolgáltatása kevésbbé fürge, külpolitikai és közgazdasági
tájékozottsága nem olyan messzemenő, mint az övék. De a magyar sajtó
a külföldi lapok mennyi rossz tulajdonságától ment! A francia
ujságok, az előkelő kitűnő reggeli lapokat nem számítva, jóformán
csak reportaget tartalmaznak, külpolitikai részük elfogult, sokszor
hisztérikus, akármiről van szó, mindíg éppen uszít valami
ellen, a tömegszenvedélyeket szolgálja ki. Még különösebb érzés olasz
ujságot olvasni. Végtére mi magyarok is tüzesvérűek vagyunk vagy mi;
de hol van a mi tüzes vérünk egy olasz ujságíróétól? Az olasz
ujságíró mindíg eksztázisban ujjong és mindíg van oka rá. De mindez
semmi az angol ujságokhoz képest. Az angol ujságok nagyrésze óriásira
duzzadt vasárnapi gyermekmelléklet. Közli a királyi család minden
egyes tagjának minden egyes mozdulatát, közli a társaság fontosabb
eseményeit, közli, hogy miben volt a menyasszony és mit érzett a
vőlegény. Néha nagy emberekről, művészekről és tudósokról is ír, de
csak "emberi érdekességű" (human interest) dolgokat,
tehát hogy hogyan golfozik és mit szeret reggelizni. Közölnek
azonkívül beküldött leveleket is, amelyekben az előfizető megkérdi,
vajjon másnak a kiskutyája is szokott-e fütyülni, mint az övé - a
világeseményeket pedig néhány sorban intézik el. Nálunk minden valahogy irodalmibb.
Jellemző, hogy a magyar lapokban mennyivel több névvel jelzett cikk
van, ami már magában is a lap, az ujságírók és a közönség nagyobb
irodalmi becsvágyát mutatja. A magyar ujság szépirodalmi
anyagban, tárcában, krokiban, színes, lírai elmefuttatásban, versben
még az olasz ujságnál is gazdagabb, pedig az olasz lapok a politikai
diszkusszió hiánya miatt kénytelenek nagymennyiségű irodalmi anyagot
hozni. Annyira irodalmiak a mi lapjaink, hogy
szinte már veszedelmesek is a könyvirodalom számára. Nem tudjuk tehát elfogadni azt az
álláspontot, amely az ujságírást kirekeszti az irodalom történetéből.
Az esztétikai értékelés szempontjából sem fogadhatjuk el, mert az
ujságírás bizonyos területein a multban is és napjainkban is
feltétlen íróművészetet láthatunk munkában. És nem fogadhatjuk el
azért sem, mert az irodalomtörténésznek az irodalmon keresztül a
magyar társadalom tudattartalmát és szellemi életét kell megrajzolnia
és ábrázolásában kevés jelenségre építhet annyira, mint az
élet minden mozdulását hűségesen nyomon követő és sok tekintetben
irányító ujságírásra. 1938 Annak, aki irodalomtörténettel
foglalkozik, elkerülhetetlenül szembe kell néznie ezzel a nagy
kérdéssel: mi fontosabb, az író élete vagy műve? Az eredeti és természetesebb felfogás
szerint az író élete fontosabb, a mű csak az író megnyilatkozása,
másodlagos jelenség. "Én voltam az Úr, a Vers csak cifra
szolga" - vallotta Ady Endre. Nagyon sokáig az író személye
állt az irodalmi vizsgálódás előterében. A kritikus a műből az
emberre következtetett és a művön keresztül az embert mérlegelte. Ezt
az eljárást követték a mult század legünnepeltebb kritikusai,
Sainte-Beuve, Faguet vagy nálunk Gyulai Pál. Kritikai működésük
nagyszerű író-portrék megrajzolásában csúcsosodott ki. Az iskolában
tanított irodalomtörténet mindmáig az életrajzot állítja előtérbe. Ezt a módszert megerősítette egyes,
nagyon nagy alkotók példája, akiknél élet és mű elválaszthatatlan
egységbe forrt össze. Ilyen elsősorban Goethe: legnagyszerűbb írásai
életével a legszorosabb összefüggésben vannak, valamennyien "egy
egyetemes gyónás töredékei", ahogy ő mondja, nem is érti meg az
ember igazán, ha nem ismeri életrajzi hátterüket. Máskép olvassuk a
Werthert, ha ismerjük Goethe wetzlari élményét, máskép olvassuk a
Faustot, ha sejtjük, ki volt Gretchen és ki állt modellt
Mephistopheleshez. A magyar irodalomban ugyanilyen Petőfi Sándor:
minden élménye azonnal versbe kívánkozott, költészetében egész
életrajza előttünk áll, élete teljes egészében él a magyar tudatban
és művétől nem lehet elválasztani. Az irodalomtörténet módszere akkor
változott meg, amikor Taine fellépett (Az angol irodalom
története, 1865) és az irodalomtörténeti érdeklődést az író lelki
életéről átterelte a társadalomra, amelynek kifejezője az író;
eddig a lélektan volt az irodalomtörténész segédtudománya, ettől
kezdve az, amit később szociológiának neveztek. A Taine-féle
"pozitivizmust" később felváltotta a szellemtörténeti
iskola, mely figyelmét még inkább a műre irányította az életrajz
helyett, a benne megnyilvánuló nagy egyén-fölötti erőkre:
eszmeáramlatokra, stílustörekvésekre, vallásos érzületre
stb. Ez a fajta irodalomtörténet - vagy
inkább irodalomtudomány - már csak szakemberek számára készül,
alig veszi tekintetbe a laikust, az olvasót, a közönséget. Mert az
olvasót - vagy mondjuk az embert általában - hiába, minden remek
szellemtörténeti elemzésnél jobban érdekli kedves írójának
magánélete. Lehet, hogy ez teljesen ostoba érzés, de az ember nem tud
segíteni magán, mindíg arra kíváncsi, hogy "mi igaz"
abból az érdekes történetből, amelyet olvasott, "mennyire
őszinte" az a költő, akinek verse megrendítette, szóval,
tudományosabban kifejezve, ösztönösen keresi a mű élményalapját - s
az irodalomtörténettől erre vonatkozó felvilágosításokat vár. Mondtuk, lehet, hogy teljesen ostoba ez
az érzés, akármilyen ősi és természetes is. A legtöbb ember egészen
naiv módon azonosítja a szerzőt az írásával. A legrégibb
irodalomtörténeti életrajz szerzője, Boccaccio, feljegyzi Dante
életéről szóló művében, hogy amikor Dante, miután megírta a Divina
Commediát, végigment Ravenna utcáin, az emberek ujjal mutogattak rá:
- "Íme az ember, aki a poklokat megjárta", - mondták és
borzadva szemlélték sötét hajfürtjeit, mert azt hitték, hogy a
pokol korma festette meg azokat. Úgy tapasztaltam, hogy sok "nyájas
olvasó" ma sem sokkal kevésbbé naiv. Szentül hisz benne, hogy a
regényíróval nagyobbára megtörtént az a dolog, amiről ír, a hős ő
maga, a hősnő a felesége, - és ha alkalma nyílik, meg is kérdi az
írót, hogy "mi igaz belőle?". Fantasztikus regények
írói csodákat mesélhetnének arról, miket hisznek el róluk olvasóik. Pedig hát egy regény egészen máskép
igaz, mint ahogy ők elképzelik. Az bizonyos, hogy mindennek van
valami alapja, rendes író semmit sem szop a kisujjából. Alakjait és
eseményeit "az életből meríti"; de nem olyan egyszerűen
történik az, hogy vesz egy ismerőst és leírja, amit tud róla, vagy
hogy elmond egy vele csakugyan megtörtént esetet. Az élet úgy, ahogy
van, a legritkább esetben használható fel művészi célokra. Egy
regényalak nagyon sok ismerős ember vonásaiból tevődik össze, az író
egyik barátja fejét felragasztja egy másik barátja vállára és ráadja
egy harmadik kalapját és egy negyedik modorát. Egy regénybeli
esemény nagyon sok megtörtént és csak álmodott és könyvben
olvasott esemény összetalálkozása, az írói képzelet
csodálatos szövőszék, amely rengeteg sokféle, sokszínű szálat sző
össze és az eljárással maga az író van legkevésbbé tisztában. És az
is biztos, hogy ebben a titokzatos műhelymunkában az író olvasmányai
legalább akkora szerepet játszanak, mint személyes tapasztalatai;
minden irodalom utánzás. Goethe és Petőfi kivételek. Nagyon
ritka az olyan író, akinél életrajz és mű ennyire egybefonódnának.
Általában igen nagy a távolság a kettő közt. Az élmény nem fejeződik
ki közvetlenül. Még akkor sem, ha az író önéletrajzot ír. Nem hiába
adta Goethe - pedig az ő írásában a legkisebb a távolság élet és mű
között - önéletrajzának ezt a címet: Dichtung und Wahrheit, költészet
és valóság. Minden önéletrajz kissé Dichtung, költészet. Még a
világirodalom leghíresebb önéletrajza, Casanováé is. A tudósok
azt is kétségbevonják, hogy csakugyan a velencei ólomkamrák foglya
volt. (Casanova t. i. az onnan való szökésére sokkal büszkébb volt,
mint megszámlálhatatlan szerelmi sikerére.) Annyi biztos, hogy egy
másik nagy önéletrajzíró, Ligne herceg, feljegyezte táviratstílusban
azokat a nagyszerű kalandokat, amelyeket Casanova elmesélt neki. Ezek
közül jóformán egyet sem találunk meg Casanova emlékirataiban. És
Strindberg önéletrajza? Az ember nyugodtan mérget vehet rá, hogy
minden máskép történt. Például leírja, hogy egyszer, egy
élclapban meglátta a saját karikatúráját, szarvval a fején.
Felháborodva mutogatta a képet feleségének és barátainak; de azok
összebeszéltek és mind azt mondták, hogy nincs is ott szarv,
ahol ő látja. Higgyük el neki a szarvakat? A legtöbb író a könyvében valahogy
éppen az ellenkezője akar lenni annak, ami a valóságban. Mintha az
alkotásban akarná kárpótolni magát azért, ami a valóságban elmaradt. Stendhal írásaiban a nagy karrieristát
rajzolja, akinek minden gondolata az érvényesülés, aki fáradhatatlan
energiákat tud célja szolgálatába állítani és az embereket bábuként
kezeli; legfelsőbb ideálja Napoleon. De ő maga mindvégig csak
elméleti stréber maradt, nem vitte semmire, kis olasz városokban
tétlenül tengette életét és mint író is csak sok-sok évtizeddel
halála után lett híressé. Vagy például Kierkegaard, a nagy dán
filozófus: egyetlen regényében Egy Csábító Naplóját hozta
nyilvánosság elé, egész rendszert állít fel, hogyan kell egy leányt
elcsábítani, azután otthagyni. A valóság pedig az, hogy Kierkegaard
csakugyan szakított menyasszonyával, akit imádott, de csak azért,
mert attól félt, hogy nagyon is komoly, filozófusi lénye mellett a
leány boldogtalan lenne. A regényt azért írta, hogy a leánynak
megmutassa, milyen nagy gazember ő és ezzel megvigasztalja az
elmaradt házasságért; ő maga azonban mindhalálig hűséget fogadott
egykori menyasszonyának. Egy századvégi angol költő, Lionel
Johnson, a Rend, az aszkézis költője volt. Barátai úgyszólván csak
akkor jöttek rá titkos szenvedélyére, amikor az alkohol már teljesen
aláásta szervezetét és sírba vitte. Ő elméleti józan volt,
ellentétben Petőfivel, a nagyszerű bordalok szerzőjével, aki elméleti
iszákos volt csak. Csokonai Vitéz Mihály a legszörnyűbb sorscsapások
között könnyedén és vidáman énekelt; ő szegény elméleti boldog volt. A legismertebbek és legfrappánsabbak
azok a példák, amelyek azt mutatják, hogy egy írónak nem kell látnia
azt a vidéket, amelyet nagyszerűen leír: Schiller sosem volt
Svájcban. Jókai nem volt az északi póluson, Mayról vagy Vernéről nem
is beszélve. És mi mégis azt hisszük, hogy az
életrajz beletartozik az irodalomtörténetbe, nem lehet és nem is
szabad kiküszöbölni. Nemcsak azért, mert az alkotás mélyebb
megértésére vezet, sőt elsősorban nem is azért. Hiszen a felsorolt
példákon láttuk, hogy sokszor csak annyiban segít, mert éppen az
ellenkezője igaz. De vannak fontosabb okok is. Megint csak
Goethére és Petőfire kell utalnunk. Az ő életrajzuk nemcsak
költészetüket magyarázza meg, hanem attól függetlenül is része a
nemzeti kultúrának. Példájuk mutatja, hogy a nagy alkotó elsősorban
mint ember értékes és jelentős a közösség számára. Az igazán nagy
író valahogy mintaszerű. Nem erkölcsi értelemben, hiszen Goethén
erkölcsi szempontból elég kifogásolni valót lehetne találni.
Mintaszerű abban az értelemben, hogy nagy ember. - Voilà
un homme! - kiáltott fel Napóleon, mikor Goethe kiment a teremből. - Íme, egy ember: az ilyen ember, mint
Goethe vagy Petőfi, hosszú vagy túlságosan rövid életén át magában
hordozza emberi létünk minden lehetőségét, minden fájdalmát és minden
örömét, teljesebb, mint más ember, emberebb, mint más, mintaszerűen
ember és ez a nagy bennük és ezért tér vissza az ember újra és újra
mintaszerű életükhöz. "Alles geben die Götter, die unendlichen,
ihren Lieblingen, ganz", mondta Goethe. Hogy ők átélték,
egészen, létünk minden fázisát, az mélyebb és vigasztalóbb értelmet
ad a mi töredékesebb életünknek is. 1938 A mai angol, amint tudjuk, hidegvérű,
flegmatikus. Londonban: siető embert ritkán látni. Az angol
civilizáció egyik legnagyszerűbb vívmánya az angol ember csodálatos
időérzéke. A nélkül, hogy sietne; sőt a lehető legkényelmesebb
életmód mellett, mindíg pontos tud lenni. Ha vacsorára hívják meg,
percnyi pontossággal akkor jelenik meg, amikorra a meghívás szól.
Egyébként a meghívó percnyi pontossággal meg is jelöli, hogy mikor
kell megjelennie, például 8 óra 20 perckor. Ha egy angolnak
elmesélném, hogy Magyarországon, ha az embert este fél kilencre
hívják meg, neveletlenség tíz óra előtt megérkezni, nem is hinné el. De az angol flegma nemcsak a
nemsietésre vonatkozik. Az angolt valóban nehéz kihozni a sodrából.
Megdöbbentő türelemmel tud félnapig egyhelyben állni, ha valami
látványosság ígérkezik, például a király hazajön valahonnan, vagy a
lordmayor teljes díszben végigvonul a városon. Egy nevezetesebb
színházi premier előtt már előtte való este sorbaállnak olcsó
helyekért és egész éjjel és egész nap ott állnak, illetve ülnek, kis
zsámolyokon, amelyeket magukkal hoznak. A franciák is nagyszerű
sorbaállók, de az angolok el sem tudják képzelni az életet sorbaállás
nélkül. És sosem vesztik el a fejüket. Ezért
olyan kiválóak hajótörésben, áruházak és színházak égésénél és
amikor egy ingadozó világbirodalmat kell megőrizniük. Dühbe gurulni
nem szoktak. Rendkívül tisztelik azokat, akik társadalmilag felettük
állnak, a sznobizmus talán sehol sem olyan erős, mint Angliában, de
azért, ha személyesen kell érintkezniük a magasrangúakkal,
megőrzik méltóságteljes nyugalmukat, sosem válnak ijedtükben
alázatosakká vagy szolgaiakká. A moziból ismeretes angol komornyik az
iskolapéldája ennek. Valóban, csak a művészi ábrázolás eszközeivel
lehetne érzékeltetni azt a nyugodtságot, ahogy, mondjuk, egy
hotelportás beszél az emberrel. Minden mozdulata tisztelettudó
elismerése annak, hogy az ő legfőbb kötelessége az, hogy
szolgálatomra álljon, de ugyanakkor nyugalmával kifejezi azt is, hogy
ő is ad emberi méltóságára és elvárja, hogy én se feledkezzem meg
arról. Mindez így van ma. De 1725-ben, amikor a svájci Béat de
Muralt könyvet írt az angolok és franciák jellemének különbségéről,
még úgy látta, hogy a franciák civilizált kimértségével szemben
Anglia a szenvedélyek és katasztrófák hazája. El is hihetjük neki.
Elég, ha felületesen ismerjük az angol történelmet és az angol
irodalmat. A piros és fehér rózsa Angliája, a feleség- és
szerzetesgyilkoló VIII. Henrik és a bosszúálló Véres Mária
birodalma, az ország, ahol Cromwell "vasoldalú" katonái
oly kéjjel és oly soká irtogatták a gavallérokat, amíg a kocka nem
fordult és a gavallérok nem kezdték irtogatni ellenfeleiket - ez az
ország nem volt a hidegvér hazája. Az angol történelem a
legszenvedélyesebb történelem és egyáltalán nem volt igaza Heinének,
amikor azt mondta, hogy a sors iróniája, hogy Shakespeare angolnak
született. Shakespearenek és kortársainak drámája csak Angliában
születhetett meg, a szenvedélyek és katasztrófák hazájában, ahol a
Shakespearet ihlető krónikák még őrizték az ősi szenvedélyeket és a
napi események az új szenvedélyek pusztító hatalmáról beszéltek. A
mai hidegvérű angol még csak játszani sem tudja a
Shakespeare-drámákat. Láttam egy Othello-előadást Londonban: Othello
még eléggé meggyőzően játszott, mert nem volt angol, hanem igazi
néger, - de már Desdemona jólnevelt angol úrihölgy volt és aprókat
sikongatva, kecsesen dobálta magát az ágyban, mialatt férje
megfojtotta. Ha a világirodalom egészét nézzük a
nemzeti jelleg szempontjából, talán azt mondhatjuk, hogy minden nagy
nemzetnek egy bizonyos lényegbevágó emberi vonás kifejezése jutott
osztályrészül: a franciának az ész és a törvény; a spanyolnak a hit
és az őrület; az olasznak a ragyogó égi látomás; a németnek a
homályos sejtés a lét végső titkairól; az orosznak a lélek mélyei...
az angolnak pedig, régi irodalmában, az volt rendeltetése, hogy a
szenvedélyeket tanítsa meg beszélni. Es a régi angol szerző egy vele
rokonlelkű színházi közönséghez beszélt, ami természetes is. Az angol
színház története viharosság, szenvedélyesség szempontjából semmiféle
más nemzet színháztörténetével nem hasonlítható össze. Hiszen sokszor
már az is kaland volt, ha a Shakespeare-kor közönsége el akart jutni
a színházba, mert a színházak a Themze déli partján álltak, már
Middlesex grófság területén, ahová nem ért el a színészgyűlölő
puritán londoni városi hatóság hatalma. A közönségnek tehát át
kellett kelnie az esetleg nyugtalan Themzén és még veszedelmesebb
volt a hazajövetel, mert addigra a délután éjszakába fordult és
London környéke annyira tele volt útonállókkal, hogy ha valaki
akárcsak Islingtonba akart eljutni (ma már a város közepén van ez a
negyed), jobbnak látta megvárni, amíg egy tizenöt-húsz tagnyi csoport
verődik össze és haranggal jelt adnak az indulásra. Magában a színházban a verekedések
napirenden voltak. A rossz közönség akkoriban a földszinten
foglalt helyet és igazán rossz közönség volt. Shakespeare nem hiába
beszél hagymaszagukról, hiszen előadás alatt is folyton
ettek-ittak és mindent elkövettek hagymaszaguk fokozására. A
helyekért közelharcot vívtak, már csak virtusból is. De
szenvedélyességük nem is annyira egymás ellen irányult, mint inkább a
színpad ellen. Egy színpadi bukás akkoriban meglehetős
zajosan ment végbe és nem minden tüzérségi manőver nélkül. Narancsot,
söröskorsót, szafaládét, ami éppen a kezükbe akadt, mindent
feldobáltak a színpadra. Az angol színháztörténet számos esetről
tud, amikor a közönség megostromolta a színpadot, amelyet pedig
az előrelátó színházépítők olykor tüskékkel kirakott kerítéssel
védtek a közönség túlságos érzelemmegnyilvánulásaitól. Volt rá eset,
hogy a cumberlandi herceg, a királyi család egy tagja vezette a
csalódott nézők rohamcsapatát. A felháborodott közönség több
ízben összezúzta a színház bútorzatát, egy ízben felgyujtották a
színházat, megtörtént, hogy a színészek kardot rántottak a maguk
védelmére és háború tört ki. Ezért később, a XVIII. század második
felében, királyi rendelet alapján két alabárdos katona őrködött a
színpad feljáratánál. Erre az intézkedésre más ok is
vezetett. Az angol színészek ugyanis Shakespeare korában egy-egy
magasállású úr pártfogását élvezték, Shakespeare társulata például a
Lord Chamberlain szolgáinak nevezte magát. Természetesen, ha a
magas pártfogó eljött a színházba, magán a színpadon foglalt helyet,
esetleg kíséretével együtt. Ez a dolog a XVIII. században már odáig
fajult, hogy az előkelő világ tagjai általában a színpadon ültek és
az előadástól nem zavartatva folytatták magántermészetű
beszélgetéseiket. A színészek nem fogadták ezt osztatlan
lelkesedéssel. Történt egyszer, hogy Quin, a század egyik
legnagyobb színésze Shakespeare Macbethjében lépett fel és éppen
azt a hátborzongató jelenetet játszotta, amikor egy tőr jelenik meg
előtte és vonzza mágneses erővel a gyilkosság felé. Ekkor a színpad
egyik oldalán megjelent egy nemesember, leült, körülnézett és a
színpad másik oldalán nagy örömére felfedezte egy jóbarátját.
Mindjárt fel is kelt és keresztülsétált a színpadon, hogy barátját
üdvözölhesse. Quint, akinek nagy monológját így tönkretették, annyira
kihozta ez a sodrából, hogy a kezében tartott tőrrel nekirohant a
nemesembernek. Nagy dulakodás támadt, az áldozatok számára most
már nem emlékszem, elég az hozzá, hogy ettől kezdve senkinek sem
engedték meg, hogy fent üljön a színpadon. Hát ilyenek voltak a régi angol
színházlátogatók. Annál nagyobb csendben vannak a maiak. Tapsolni sem
szeretnek. A mai angolról alkotott képnek egyik
legfontosabb, az angolok által is leginkább kiemelt vonása a
humanitás. Az angol emberséges, igyekszik segíteni a szenvedőkön,
szereti a békés megoldásokat, nem bántja azt, aki bajba került stb.
Jósága és emberségessége az állatokra is kiterjed, hatalmas szervezet
tiltakozik Angliában a viviszekció ellen, sőt a mai angolra semmi sem
olyan jellemző, mint a kutyák és lovak mérhetetlen szeretete. Anglia a kutyák paradicsoma. Az igazi
angol nő, ha külföldön van, állandóan gyanakodva kémlel maga körül,
vajjon nem bántják-e a bennszülöttek a lovakat és ha ilyesmi mégis
előfordulna, képes lenne száz aljas külföldivel is szembeszállni a ló
védelmében. Egy hollandi író azt írja, hogy kísérletképpen megkérdett
számos angolt, hogy vajjon ha egy égő házban egy kutya és egy beteg
ember volna, melyiket mentené meg előbb, az embert, vagy a kutyát? Az
angolok valamennyien habozás nélkül a kutya javára nyilatkoztak. A
kutyák számára gázálarcokat is csináltatnak és hetenkint meghal
egy öreg úr vagy öreg hölgy, aki vagyona jelentékeny részét
kutyakórházakra és egyéb kutyanépjóléti intézményekre hagyja. Ezzel szemben az angolok dédapjai
egyáltalán nem voltak ilyen emberségesek az állatokkal szemben. Az
angolok nemzeti szórakozása évszázadokon át az állathecc, egyidőben
komoly vetélytársa volt a színpadnak. Különösen a kakasviadalt
szerették, egy-egy nevezetesebb csatakakas olyan népszerű
volt, mint mainapság egy futballista. A kakasviadal még emberséges
szórakozás volt a medveheccekhez képest, amikor a gyakran megvadított
medvére kutyákat eresztettek, vagy más állatokat kombináltak össze.
Fogadási szenvedélyük sem maradt mindíg a humanitás határain belül. A
XVIII. században ha valaki összeesett egy londoni utcán, a járókelők
körülállták és fogadtak, hogy meghal-e vagy sem és sokszor órákig
türelmesen álltak körülötte és várták az eredményt. Akik halálára
fogadtak, természetesen nem engedték meg, hogy orvost hívjanak, mert
az már sportszerűtlen beleavatkozás lett volna. A mai angol nagy nőtisztelő - talán
csak Amerikában tartják a nőket még nagyobb tiszteletben.
Különösen az öreg nőknek van nagy becsületük; öregasszonyok és
kisasszonyok sehol a világon nem játszanak akkora szerepet a
társadalom, az ízlés, sőt a politika irányításában, mint ott.
Tisztelik a nőket, de nem szeretik. Ebben minden angolszakértő
egyetért. Más országban kevésbbé tisztelik a nőket, de jobban
szeretik. Az angolok azzal a nagy szereppel, amit a nőknek juttatnak,
ösztönösen kárpótolni akarják őket azért, hogy kevesebb szeretetet és
szenvedélyt adnak nekik, mint a kontinens férfiai. Az angol
hidegvérű, hidegvérű a nőkkel szemben is. Az átlagangol csak
férfitársaságban érzi igazán jól magát. Ez ma így van; a dédapák korában ez is
egészen máskép volt. A régi angol nem volt hidegvérű a nőkkel
szemben és nem is tisztelte őket túlságosan. Ha hihetünk a régi
vígjátékoknak, amelyek a XVII. és XVIII. századi Anglia erkölcseit
festik, azt kell gondolnunk, hogy a férfiak sehol sem voltak oly
felelőtlenül gonoszak és kegyetlenek a nőkkel szemben, mint
Angliában. A sportiv angol szellem, úgy látszik, akkor abban
nyilvánult meg, hogy sportszerűen rontottak meg és hagytak
cserben fiatal lányokat, főkép számszerű eredményekre törekedve. A mai angol, amint mindenki tudja,
ízig-vérig sportember. A nagy futball- és rugby-mérkőzések egész
Angliát mozgásba hozzák, az Anglia-Skócia mérkőzésre ötvenezer skót
jön kedvezményes jeggyel Londonba, még nagyobb nemzeti
esemény a két nagy egyetem evezősversenye és főkép a nagy lóverseny,
a Derby, amikor a bankok becsuknak és minden élet megáll Angliában,
ez a legnagyobb nemzeti ünnep. Minden valamirevaló angol úriember
teniszezik vagy golfozik szabad idejében és golfteljesítményeire
sokkal büszkébb, mint arra, hogy esetleg jó orvos, ügyvéd vagy
mérnök. Ezek ismeretes dolgok. A dédapák nem voltak ilyen
sportszerűek. Legfeljebb a rókavadászatot űzték, azt is csak az
előkelőek és akkor is elsősorban a róka sportolt. Az angolok ugyanis
azt mondják, ha szemükre vetik a rókavadászat kegyetlenségét, amit
oly nehéz összeegyeztetni egyébkor megnyilvánuló nagy
állatszeretetükkel, hogy a róka is szereti a sportot, örül, ha egy
kicsit kiszaladhatja magát. A régi angol nem sportolt, ellenkezőleg,
nagyon is ülő életmódot folytatott. A mai angol a legnagyobb
gonddal vigyáz az alakjára, kövérnek lenni Angliában sokkal
kellemetlenebb, mint például hülyének lenni. Ezzel szemben a régi
angol rettenetesen kövér volt, elég, ha egy pillantást vetünk a
hercegekre és generálisokra, akiket Reynolds és Gainsborough és
kortársaik festettek. A nők is kövérek voltak, a híres Lady Hamilton,
Lord Nelson utolsó szerelme, sem volt sovány. Kövérek és köszvényesek
voltak, állítólag a portói bor mértéktelen élvezésétől, és mert
köszvényesek voltak, még kevésbbé voltak hajlandóak mozogni. Viszont kétségtelen, hogy a régi
Londonban sokkal jobban lehetett szórakozni, mint a maiban és ezzel
nem mondtunk sokat. A mai Londonban, ha az ember el akar menni este
egy hölgyismerősével vacsorázni és egy kicsit táncolni, öt font kell,
hogy legyen a zsebében, vagyis körülbelül száz pengő. És a vacsora
nem lesz olyan jó, mint amilyent Pesten öt-hat pengőért ennének és
táncolni egy füstös night-clubban fognak. A mai Londonban nincsenek
kávéházak. Szeszes italt csak bizonyos előírt órákban, délfelé és
estefelé, tizenegy óráig mérnek ki, akkor is méregdrágán. Tizenegy
óra után már csak a megfizethetetlen night-clubok vannak nyitva és a
szörnyen sivár Lyon's Corner House nevű étkeztetési és
zeneélvezeti nagyáruházak. A diákhotelek halljában még szórakozhatsz
a barátaiddal éjfélig, éjfélkor bejön a háziasszony, jóéjszakát kíván
és eloltja a villanyt. Milyen más volt London hajdanában,
mondjuk Casanova idejében, másfélszáz évvel ezelőtt. A régi Londonnak
nagyobb "kávéház-kultúrája" volt még a mai Pestnél is. Az
egész élet a kávéházakban zajlott le, amelyek szakmák szerint
oszlottak meg. Külön kávéház szolgált a politika, a sport, a
tengerészet, az irodalom, a hamiskártyázás stb. céljaira. Óriási nagy
mulatóparkok álltak az emberek rendelkezésére, mint Vauxhall és
Ranelagh; minden városrész vásárt tartott az év bizonyos napján és
akkor messze földről odacsődült mindenki, aki szórakozni akart. Amikor a régi írókat olvassuk, mondjuk
éppen Casanovát, aki leírja, hogyan sétálgatott a Vauxhall útjain,
jobbra-balra köszöngetve ismerőseinek és féltékenyen keresve azt a
kis francia táncosnőt, aki oly szörnyen meggyötörte őt, bosszút állva
az egész női nemért, - azt kell gondolnunk, hogy London akkoriban jó
néhány délkörrel lejjebb délfelé feküdt, mint ma, sokkal napfényesebb
és melegebb lehetett ott. Hiszen a szórakozások nagyrésze szabad ég
alatt folyt le, az angolok az utcán éltek, mint az olaszok; a ködről
alig hallani. Igaz viszont, hogy amikor a XIX. század
íróit olvassuk, mondjuk Dickenset, az az érzésünk, hogy az ő
idejükben pedig London jó néhány délkörrel feljebb fekhetett észak
felé, mert a XIX. században mindíg tél volt, a városon mindíg barna
köd borongott, mindíg este volt, a nap sohasem sütött. Dickens
idejében London csakugyan sokkal ködösebb volt, mint ma. A köd
ugyanis a Themze mocsaraiból szállt fel, amióta a mocsarakat
kiszárították, az igazi nagy barna londoni köd nagyon ritka, alig
egyszer-kétszer jelenik meg egy esztendőben. Mert íme, még az éghajlat sem állandó,
az is alakul, változik, fejlődik a történelem folyamán, alkalmazkodik
az emberekhez és a körülményekhez. Akkor azon sem csodálkozhatunk,
hogy az emberek és a nemzetek jelleme is sokszor és sokat változik. 1938 Ezen az őszön háromszáz éve, hogy
megszületett XIV. Lajos, a Napkirály. Alakja határozottabb
körvonalakkal él bennünk, mint a legtöbb nagy történelmi fejedelemé.
Ha nevét kimondom, mindenkinek nagy parkok, nyírt fák, fehér
istenszobrok jutnak eszébe, a park útjain gáláns udvari nép, etikett
és paróka; azonkívül mindenki tudja róla, hogy nagyon fogékony volt a
női szépség iránt. A legtöbb ember Pompadourra is gondol vele
kapcsolatban, még egy igen komoly napilapunk igen komoly cikkírójával
is megtörtént a napokban, hogy a jubileumi cikkben Pompadourt, mint
XIV. Lajos kegyencnőjét emlegette. Pedig Pompadour XV. Lajos
kegyencnője volt. XIV. Lajos végzete az, hogy képe az utókor
emlékezetében összemosódik frivol és semmittevő utódjával, XV.
Lajossal. XIV. Lajossal általában igazságtalan az
utókor, a történetírás is, különösen a mult század fanatikusan
köztársasági érzelmű francia történetírói; nincs rá példa, hogy egy
nemzet ily kevés kegyelettel emlékezzék meg egyik legdicsőségesebb
alakjáról. A mai franciák igyekeznek jóvátenni ezt a hibát. Most
már felismerik, hogy XIV. Lajos történelmük legfőbb büszkesége és
általában a világ egyik legnagyobb fejedelme volt. XIV. Lajos minden elődjénél komolyabban
vette a királyi "métier"-t, ahogy ő nevezte, a királyi
mesterséget. Már gyermekkorában, mikor a régi francia roi
fainéant-okról, a naplopó királyokról tanult, megfogadta magában,
hogy ő nem lesz ilyen. Rengeteget dolgozott, ezt nem mindenki tudja
róla. Naponta kétszer is tartott minisztertanácsot, minden fontosabb
kérdésben maga döntött, országának legfőbb hivatalnoka volt. Mellette
nem állt mindenható miniszter, mint apja, XIII. Lajos mellett a híres
Richelieu kardinális. Irtózott attól, hogy valaki irányítsa, az
önállóság fanatikusa volt; inkább maga volt önmaga miniszterelnöke és
vállalta a rettenetes munkát, ami ezzel együttjárt. A legnagyobb
mértékben, vallásosan felelősnek érezte magát Franciaország sorsáért.
Ha valóban mondta volna, hogy l'état c'est moi (de
valószínűleg sose mondta) - akkor is úgy értette volna, hogy
egész személye az államé, nem pedig úgy, hogy az állam az övé. De ezt
csakugyan mondta és igazat mondott vele: je suis seul à
aimer l'état, én egyedül szeretem az államot: mert a kisebb
emberek önérdeküket tartották szem előtt (a hazaszeretet és a
közösségtudat akkoriban még kevéssé volt kifejlődve), csak a király
hivatása és sorsa volt, hogy az állam, Franciaország érdekét tekintse
mindenekelőtt. Általában úgy képzeljük, hogy élete
nagy kastélyainak valamelyikében telt el: a párisi Louvreban (pedig
ezt elhagyta egészségtelen levegője, a benne felhalmozódott piszok és
a párisi csőcselék kellemetlen közelsége miatt), vagy
Fontainebleauban, Saint Germainben, Versaillesben, vagy Marlyban,
amelyet ő építtetett. De szó sincs róla! XIV. Lajos állandóan úton
volt. "Személyesen" megismerkedett Franciaország
valamennyi tájával és amíg egészsége megengedte, maga vezette
hadjáratait, megosztva katonáival a fáradalmakat. Ha odahaza volt,
sem volt mindíg otthon, napirendjének, igen fontos pontja lévén a
vadászat. Mert ez a király, akit mi márványos, tükrös, ezer
gyertyától fényes dísztermekben képzelünk el, csak a szabadban érezte
jól magát; ezért volt a vadászaton kívül legfőbb szenvedélye a kert,
a park. A gáláns, pompakedvelő uralkodó
alapvető tulajdonsága a mélységes, ünnepélyes komolyság volt. A
könnyelmű és heves, vidám és megbízhatatlan, "gall szellemű"
franciákat ő tanította meg a római komolyságra, az ő egyénisége
alakította át az egész XVII. századot, a franciák nagy századát,
az emberi méltóság nagy századává. A számtalan udvari ünnepély, az
udvari etikett kicsinyességeibe való látszólagos elmerülés, a
fejedelmi szerelmek nem titkolt kalandos sorozata, sokszor ügyes
diplomáciai fortély volt: a király, akinek nemes arcvonásai leginkább
mégis a rókára emlékeztettek, így ringatta biztonságba Franciaország
ellenségeit, ugyanakkor, amikor titokban (mert mérhetetlenül
titoktartó volt), előkészítette a rájuk mérendő döntő csapást. A
páratlan fejedelmi pompa, kincseinek közszemlére tétele, a király és
Franciaország dicsőségének szünet nélkül való hirdetése és
felemlegetése sem volt "öncélú": a király azért
"organizálta a dicsőségét", hogy uralkodói fényével az
egész ellenséges Európát elkápráztassa és megfélemlítse. És a kegyencnők? Vajjon azokat is
főképp diplomáciai célokból tartotta? Nem. XIV. Lajos valóban
lobbanékony szívű volt. De igazán csak két nőt szeretett életében,
anyját és Maria Mancinit, és ez a két nő nem volt jó hozzá: anyja
elhanyagolta, mint gyermeket és idegen maradt az ifjúval szemben;
első szerelme pedig, a csúnya, de okos és szenvedélyes Maria Mancini,
Mazarin bíbornok unokahúga, csak addig szerette, amíg azt hitte, hogy
királyné lesz; de Lajos rettenetes belső harcok után lemondott erről,
nehogy az ország nyugalmát felkavarja. Azután következtek a híres kegyencnők.
XIV. Lajos egyikben sem találta meg azt, akit keresett. La Vallière
szép volt, de ostoba és műveletlen. Utódja, Mme de Montespan szép is
volt, okos is, de mérhetetlenül aljas és gonosz; a méregkeveréstől
sem riadt vissza, hogy vetélytársnőitől megszabaduljon, végül magát a
királyt is meg akarta mérgezni, úgy hogy XIV. Lajos iszonyodva
fordult el tőle. Utoljára jött Mme de Maintenon, a király öregkori
szerelme, majd titkos felesége, akinek egyetlen gondja volt, hogy
megmentse a király lelkét az örök üdvösség számára; sokkal
kispolgáribb lélek volt, semhogy megérthette volna az uralkodó magas
művésziségét, amely Versailles és Marly szépségében tükröződött, és a
dicsőség királyi szomját, amely ugyan végnélküli, vérrel pazarló
háborúkba sodorta az országot, de megszerezte Franciaország
természetes határait és végleges egységét. A királynét, Mária Terézia
infánsnőt Lajos sosem szerette, már csak azért sem, mert a gyűlölt
spanyol Habsburgokból való volt, csak politikai kényszerből
vette el, mikor a szíve még Maria Manciniért vérzett; a beteges,
csúnya és jelentéktelen nő még csak egészséges utódokkal sem tudta
megajándékozni; Lajos mégis mindvégig a legmélyebb udvariassággal
vette körül, ha szeretni nem is tudta. Általában szerelmeiben
igyekezett mindíg megőrizni az illemnek és a tisztességnek legalább a
külső formáit. Utódját inti emlékirataiban, hogy legyen erős és ne
tartson kegyencnőt; de ha mégis tartana, két elv legyen mindíg
a szeme előtt: a szerelem miatt ne hanyagolja el a közügyeket és ne
engedje meg, hogy a kegyencnő beleszóljon a kormányzás dolgaiba. Szerette a művészeteket és pártfogolta
az irodalmat. A nagy században, a francia nyelvi kultúra fénykorában
ő beszélt legszebben franciául, a nyelv királyának nevezték.
Megépítette Marlyt és Versaillest, a kastélyt és a parkot, amely
sokunk szemében mindmáig a nyugati kultúra legnagyobb térbeli
megjelenése, olyan, mint az antik kultúrában az athéni Akropolisz. De
ő maga is művész volt, a "királyi mesterség" legnagyobb
művésze mindazok közt, akik ezt a mesterséget eddig gyakorolták. Ő volt a legkirályibb király. Napjának
minden percét, testének minden mozdulatát, életének minden mozzanatát
a királyiság magaslatára tudta emelni. Minden lépését önmaga által
alkotott ünnepélyes és szép szabályok irányították; semmi sem történt
körülötte véletlenül, minden csupa törvény és példaadás volt; amit
tett, rögtön törvénnyé vált. A királyiság csodálatos mesterműve volt
élete; egy egész évszázadot megtanított arra, hogy vannak fényes
magasságok az élet fölött, hogy az ember több, mint amit hétköznapjai
folyamán magából megmutat. Egy évszázadon át ő volt a Vasárnap, a
közvetítő égiek és földiek között. 1938 A század huszas évei még nagyon közel
vannak ahhoz, hogy szellemi jelenségeit egységbe lássuk, hogy azt
mondhassuk valamire: ez a huszas évek stílusa. Általában, úgylátszik,
harminc-negyven évnek kell elmúlnia, hogy egy korszak egységes stílus
benyomását tegye az utókorra. Így pl. most kezdjük meglátni a közös
vonásokat a késői Ferenc József-kor megnyilatkozásaiban. De a
huszas évek valószínűleg az átlagnál hamarabb fognak stílussá válni;
bizonyos jellemző vonások már most is erősen kiütköznek, ha
visszatekintünk. Különösen a szépirodalomban, a
regényírás területén. Akkoriban úgy látszott, a regényírásnak,
vagy talán az egész irodalomnak új fejezete kezdődik. A képzelet, az
álom, a nosztalgiás elvágyódás kezdte kiszorítani a pontos lélek- és
társadalomrajzot, amelyre az előző korszak oly büszke volt. Először is arra az újításra gondolunk,
amely James Joyce nevéhez fűződik. Proust mellett kétségkívül Joyce
volt a legfontosabb regényíró; távolról sem a legjobb, de hatásában a
legjelentékenyebb. Joyce, amint tudjuk, kikapcsolta
regényeiből a logikát. Mondatait, gondolatait, képeit nem az
okság és célszerűség sorrendje köti össze, hanem az asszociációk
törvényei: a rokonhangzás és az egyszerre való beidegzés vonzza egyik
gondolatot a másik után. Egy másik fontos kezdemény volt a
fantasztikum megnövekedett szerepe. Ami azelőtt az exotikus és
ifjúsági regények sajátsága volt, most a magas irodalomban hódított
mind nagyobb tért. Különösen az angol irodalomban, az angol nép és
irodalom hagyományainak megfelelően. Harmadik jellemző vonása e kornak a
nagyvárosias, kozmopolita szellem. Valéry Larbaud már a világháború
előtt versben zengte a nagy európai expresszvonatokat, de a
világháborút követő években mintha az egész francia irodalom
expresszvonatra ült volna: a diplomata-regényírók, Giraudoux és Paul
Morand felfedezték Európát, az európaiságot a franciák és az irodalom
számára. Mindez valahogy nagy fellélekzést
jelentett. A regény mintha megszabadult volna a tompa kispolgári
atmoszférától. Most a regény egyszerre megint előkelő, úri műfaj
lett, hálókocsiban utaztak szereplői elegáns világtájak felé. Kicsit
bolondos volt az egész műfaj, igaz és volt benne valami olyanféle
fiatalosság, amiről érezte az ember, hogy előbb-utóbb ki fogják nőni.
De kétségtelen, hogy a huszas évek regénye érdekes lektür volt. Tele
volt izgalmakkal, meglepetésekkel, a nélkül, hogy a
giccs-irodalom vagy az átlagos izgalomregény, a thriller trükkjeit
használta volna fel. Sőt a giccs tanult a fantasztikumot kedvelő
magasabb irodalomtól, aminthogy ez a helyes és szabályos processzus,
a "gesunkenes Kulturgut" ősi útja. Dékobra pl., a
Morand-iskola népszerűsítője; a La Madonne des sleepings egy
elárusítólányok számára készült és regénnyé nyujtott Morand-novella. Ezek a tendenciák annyira egyidejűleg
és annyi felé léptek fel, hogy az ember azt gondolhatta, egy új
romantika van születőben. Az írók mintha megint egy emelettel
mélyebbre ásták volna le az irodalom alapjait a tudatalattiba,
akárcsak a nagyromantika korában. A történetfilozófus hajlandó volt
azt hinni, hogy itt valami törvényszerűség bontakozik ki: nagy
háborúk után romantikus ízlés következik, így történt a napoleoni
háborúk után, így történik a világháború után is. De azután egy nagy decrescendo
következett, amelynek még nem vagyunk teljesen a tudatában, mert
benne vagyunk. A történetfilozófus, úgy látszik, tévedett; a
harmincas években a koráramlat teljesen megfordult. A fantasztikus és
újszerű kezdemények kimentek a divatból. A harmincas évek nem is a
kiábrándulás, mint inkább a kijózanodás jegyében állnak. Keserű
józanság ez, amely nem vár semmit a saját józanságától. Az irodalomban mindenekelőtt feltűnik a
szociális felelősségtudat növekvő hangsúlyozása. A huszas évek
játékos, fantasztikus irányától már azért is elfordulnak, mert
felelőtlennek találják, minthogy nem foglalkozik a kor
problémáival. Mint a kilencvenes években, a naturalizmus
nagykorában, ma újra megkövetelik az írótól, hogy egyéni sorsokon túl
egy társadalmi osztály helyzetét ábrázolja és szándékait tolmácsolja. A regény általában véve veszített
fontosságából és olvasottságából. Megint olyan kort élünk, amikor az
olvasók iszonyodnak a szép hazugságtól, igazat akarnak olvasni. Ezért
fordulnak az életrajz felé, amely azt az illúziót kelti fel bennük,
hogy csakugyan megtörtént dolgokról szól. Felvirágzik a történelmi
regény, az amerikai best-sellerek egy idő óta mind történelmi
regények. Mert hogy a történelmi regény épp annyira "fikció",
kitalált történet, akár Gulliver utazásai, azt jóformán csak az
tudja, aki megpróbált már történelmi regényt írni és tapasztalta,
milyen lehetetlen feladat egy elmúlt kort "valósághűen"
rekonstruálni. A regényektől megkövetelik, hogy
bizonyos dokumentumértékük legyen. Szeretik az olyan regényeket,
amelyek burkolt önéletrajzot adnak és érezni rajtuk az "átélt"
jelleget. Újra divatba jöttek a nagy családtörténetek, az utóbbi
hónapok legjobb angol regénye, Phyllis Bentley "Sleep In
Peace"-e is az. A Nobel-bizottság valóban a kor nevében ítélt,
amikor a nagydíjat Roger Martin Du Gard-nak adta. Martin Du Gard
főműve, mint hajdan a Buddenbrooks vagy a Forsyte-Saga, egy
nagypolgári család széles epikájú tablója, rengeteg szereplővel,
egyenletes, szenvtelen előadással - minden tekintetben teljes
visszakanyarodás a regényírás régebbi módszerei felé. Jellemző tünet, hogy újra előtérbe
nyomulnak a skandinávok, akik a húszas évek romantikájában, a
romantikus Sigrid Undsetet kivéve, nagyon háttérbe szorultak. Új
skandináv neveket kell megtanulnunk, Duun, Gustaf Janson nevét, - az
amerikai irodalomban óriási sikert ért el a finn (ill. finnországi
svéd) Saari Salminen, aki állítólag szakácsnő volt, mielőtt nagy
regényét megírta volna. Mindezek a régi és egyszer már divatját múlt
skandináv hagyományt folytatják: Salminen Katrinájában a
Björnson-típusú falu-regény újul fel, a többiek a skandináv köd- és
homály-kultusszal foglalkoznak, a nagy elhallgatásokkal, a
szimbólumokkal, a sötétben ülő rettegéssel. Más jellemző tünet, hogy a harmincas
években egyáltalán nincs avantgarde irodalom. Duhamel is megállapítja
új könyvében, amelyet "az irodalom védelmében" írt, hogy
elmúltak azok az idők, amikor minden hat hónapban új folyóirat jelent
meg, új programmal, új nevekkel. A szürrealizmus óta nincs többé
izmus. Az új alakulások legfeljebb politikai eszméikben különböznek
egymástól, nem stiláris és művészi szándékukban. Az írók mostanában egyformán írnak;
nemcsak nálunk, külföldön is. Az egyénieskedő stílus kiment a
divatból, az írók ma olyanok, mint az igazán jóízlésű emberek, akik
egyéniségüket ruházatuknak csak egy-két alig észrevehető, az
általános divattól alig eltérő vonásán hangsúlyozzák. Ez
nagyon szép, nagyon előkelő lelkületre vall, sokkal nemesebb, mint az
egyéniség vásári kihangsúlyozása, - de ha mindenki ilyen nemes és
elegáns, az összkép bizony nagyon monoton, aminthogy ma az elegáns
férfiak gyülekezete is unalmas látvány, akár csak a századvég
gavallérjainak színpompájához képest. Az építészet az a művészet, amely
általában legerősebben magán viseli a kor stílusjegyeit; annyira,
hogy most már az irodalmi stílusokat is az építészeti stílusok után
nevezzük gótikusnak, barokknak stb. A húszas években az építészet
terén még döntőbb fontosságú fordulat állott be, mint a regényírás
terén: végre sikerült új stílust találni, egy stílust, amely immár
nem régebbi stílusok másolása volt, mint a historikus stílusok, nem
is merült ki pusztán dekoratív motívumokban, mint a szecesszió,
hanem igazán új stílus, a modern épületek tektonikus
szükségszerűségének megfelelő. A húszas években az új stílus még
merész és vad volt; bár általában tárgyilagosságra törekedett, olykor
mégis fantasztikus lendületet vett és szokatlan, meglepő,
nyugtalanító volt. A harmincas években az új építészet meghódította
az egész világot, egyeduralkodóvá lett; de ugyanakkor elveszített
minden fantasztikus elemet. A román stílus óta nem volt stílus, amely
ennyire szigorú lett volna; de a román stílus távolról sem ilyen
monoton. A most épülő házak alig különböznek egymástól és ha
különböznek, rendszerint abban sincs öröm. Az új stílus bámulatosan
rövid idő alatt klasszicizálódott. Jellemző, hogy a párisi
világkiállítás épületein megint feltűnt a klasszicizáló stílusok
legfőbb jegye, az oszlop, amelyet az új stílus a húszas években még
oly gőggel tagadott meg. Új klasszicizmus felé megyünk? Vagy
csak új unalom felé? Lehiggadt a művészi ízlés? Vagy csak kimerült,
elvesztette az alkotó játékos kedvet? Ki tudná ma, amikor egyáltalán
semmit sem lehet tudni... A húszas évek új Kunstwollenját a
Régiben való kételkedés, az általános bizonytalanság váltotta ki, úgy
érezték, semmi sem biztos, azért játszottak művészeink. Ma már ott
tartunk, hogy még abban sem vagyunk biztosak, hogy semmi sem biztos.
Most, amikor a skandinávok megint divatba jönnek, az embernek eszébe
jutnak ezek a csodálatos szavak Ibsen "Trónkövetelők"-jéből:
"Kit nevezel beteges kételkedőnek?" kérdi Skule király
Jatgejrtől, a költőtől. "Azt, aki saját kételkedésében
kételkedik". "Azt hiszem", feleli a király lassan,
"ez a halál". "Annál is rosszabb", mondja a
költő, "ez a féligélet". A növekvő új-naturalizmus,
új-klasszicizmus, új-unalom, bizonytalanság és kételyben is
kételkedés, szomorú szellemi atmoszférájában egyedül vigasztaló
mozzanat az, hogy az a metafizikai nyugtalanság, mely a húszas évek
különcködései mögött ott állt, nem múlt el egészen. Joyce és iskolája
kiment a divatból, de nem ment ki a divatból Mauriac és Bernanos. Sőt
mintha az ő vetésük most kezdene megérni, itt minálunk is. Talán a
klasszicizálódás egyúttal a magábaszálló elkomolyodás jele is és
előjele talán egy mélyebben átélt, metafizikai tartalommal jobban
átitatott irodalomnak, mint amilyen a multszázadi volt. De erről
beszélni ma még felelőtlen jövendölés lenne. 1938 Sors bona, nihil aliud. Csak jó
szerencse, semmi más. Ez volt a jelszava Zrinyi Miklós grófnak, annak
a magyar hadvezérnek és államférfiúnak, akinél pedig senki sem bízott
jobban a maga és nemzete akaratában. De nemcsak a sorsával játszó
katonának és politikusnak van szüksége jószerencsére, hanem még a
tudósnak is. Jószerencse nélkül munkálkodása elsüllyed, hírnevét
más nyeri el, eredményei soha vagy csak a halála után kezdenek hatni
a világban, őt magát elfelejtik. Nagyon sok tudós volt, akinek
mindent megadott a Gondviselés ahhoz, hogy híres tudós legyen, csak a
jószerencse ajándékát vonta meg tőle. Egy ilyen, félig elfelejtett
magyar tudós tragikus emlékét idézzük fel most, nyelvtudományunk
egyik legnagyobb alakjáét, Reguly Antalét. Reguly Antal 1818-ban született.
Iskolái elvégzése után külföldi tanulmányútra ment, mégpedig
Németországba, majd északra, Skandináviába, mert az északi világ
gyermekkora óta titokzatos módon vonzotta; rendeltetése hívta, még
maga sem tudta, hová. A skandináv tudósok figyelmeztették az akkor
még kevéssé ismeretes finn-magyar nyelvrokonságra és a fiatal Reguly
egyszercsak megérezte: ez az! Ez az, amiért északra jöttem, ez az,
amiért a világra jöttem. Akkori szellemi nemzedék
képzeletvilágát kevés dolog foglalkoztatta annyira, mint a magyarok
őshazája. A francia forradalmakon kívül ez érdekelte őket legjobban.
Még emlékeztek Horvát Istvánra, aki ábrándos fejtegetéseiben
bebizonyította, hogy valamikor az egész világ magyar volt, vagy
legalább is palóc. Tanításait már megmosolyogták, de tisztelettel
gondoltak alakjára, mert egy idegenimádó korban a magyar öntudat
legfőbb erősítői közé tartozott. Eleven volt Kőrösi Csoma Sándor
híre, aki ábrándozás helyett útnak indult a magyar őshaza felé,
ismeretlen földeket fedezett fel, mígnem meghalt távoli nagy hegyek
alján. Elmenni az őshazába, Vörösmarty Mihály is ez után vágyódott,
mikor időnként elviselhetetlenül sívár volt élete és a messzeség
vonzását hallgatta. Ennek a vonzásnak sodrába került Reguly
is. Ha nem is az őshazát, legalább az ősi rokonokat akarta
felkeresni; a keleti finn-ugor népeket, amelyek elveszve, végtelen
messzeségben éltek az Ural-vidék steppéin és még sosem járt közöttük
magyar ember. Reguly nem maradt meg a puszta ábrándok mellett.
Először Finnországba ment, hogy a nyelvvel tisztába jöjjön, azután
tovább, vadabb, romantikusabb vidékekre, a nyelvrokonság nyomán.
Bejárta a fagyos Káréliát, meglátogatta a nomád lappokat,
rénszarvas-szánokon járva ősi babonáikat hallgatta; azután megtanult
az észtek közt észtül, végre Szentpétervárra ment, hogy felkészüljön
keleti utazására. Az utazásnak igen nagy anyagi
nehézségei voltak. Toldy Ferenc, a magyar nyelv- és irodalomtudomány
csodálatos agilitású mestere és szervezője, tudott Regulyról,
küldetett is neki hazulról 200 forintot és felszólította, hogy tegyen
jelentést az Akadémiának. Reguly nehezen írt, de lassankint mégis
elkészült és lelkes szavakkal fejtette ki szándékát: kikutatni,
"...ha valóban árván és rokontalanul állunk itt a nagy világ
terén, egyes maradéka egy elveszett nemzedéknek vagy hogy élnek-e még
az ösmeretlen rokonok?" Az Akadémia elismeréssel fogadta a
jelentést, de pénzszűkében lévén, nem tudott Regulynak segítséget
küldeni. Az érzékeny lelkű és szervezetű Regulyt a csalódás ideglázba
döntötte. Ekkor egy orosz tudós cikket írt, szemére hányta a
magyaroknak, hogy Kőrösi Csomának angol, Regulynak orosz pénzen kell
kutatnia, holott elég sok gazdag úr él Magyarországon. Erre Széchenyi
István gróf vette kezébe az ügyet és az Akadémia rövidesen talált is
1000 forintot Reguly számára. Reguly a hírre felgyógyult és 1843
végén útnak indult. Hosszabb ideig tartózkodott Kazánban,
majd Permben, annak a vidéknek rokonnépeit tanulmányozva, majd
átkelt az Urál-hegységen és ott volt a titokzatos legközelebbi
rokonnépek, a vogulok és osztjákok területén. Sokáig élt és
bolyongott itt, sikerült megnyernie a félvad törzsek bizalmát, csak
egyszer akarták osztják asszonyok késeikkel apróra felvágni, de
általában nagyon jól megértették egymást, a vogulok és osztjákok
szívesen eldalolták előtte hősi és "medve"-énekeiket
(mert a medve szent állat arrafelé), - és Reguly mindent
szorgalmasan feljegyzett. Majd anyagi és egészségi okokból
Kazánba kellett visszatérnie, éppen amikor a legnagyobb felfedezést
tette, az osztjákok epikus költészetének nyomára bukkant, amely
egészen magában álló a finn-ugor népek közt. Sokáig betegen feküdt
egy orosz kolostorban, majd nagy-lassan hazafelé indult kincseivel,
hogy beszámoljon kiküldőinek. De hazaérve megbetegedett, egy évig
Gräfenbergben kellett üdülnie. Szerencsétlen időben ért haza. 1849:
"ne felejtsd a mezőt, ahol ők elestek..." Akik élve
maradtak, bújdostak, vagy tompa kétségbeesésben vetettek számot
lelkiismeretükkel. Kit érdekelnek a rokonnépek, amikor a magunk népe
elveszett? Regulyt még Eötvös, az első magyar kultuszminiszter
kinevezte az Egyetemi Könyvtár első őrének, az osztrákok
megerősítették állásában. Ez volt minden, amit elért. Hosszú ideig betegsége és az általános
kedvetlenség nem engedte meg, hogy jegyzeteit feldolgozhassa.
Azután múltak az évek és Reguly még mindíg hallgatott. Az Akadémia, a
magyar tudósok kezdtek nyugtalankodni. Hunfalvy Pál, a nyelvész, nem
bírta tovább és nyomozni kezdte, miért nem adja ki Reguly a gyüjtött
anyagot. Reguly betegségére hivatkozott. Nyilván nemcsak testileg
törte össze a vad tájakon kiállott sok nélkülözés, hanem az idők
folyamán lelkileg is összetört. Eötvös József emlékbeszédében Reguly
"kedélyének nemes gyöngeségéről" beszél. Pedig az
tartotta életben szenvedései közt, hogy remélte, egykor mégis a világ
elé léphet, felfedezéseivel gazdaggá teszi a magyar tudományt, maga
pedig elnyeri végre a tudományos hírnevet, amelyre fiatalkora óta
szomjazott. "Nem ismertem senkit", mondja Eötvös, "ki
a dicsőség élvezetére fogékonyabb vala: honszeretetén kívül ez volt
szívének legerősebb, talán egyedüli szenvedélye." Végre 1857-ben engedett Hunfalvy
unszolásának és ketten együtt nekiültek a jegyzeteknek. És ekkor
derült ki a tragikus valóság: Reguly közben mindent elfelejtett.
Testi és lelki szenvedései tönkretették szellemi erejét.
Kétségbeesve lapozgatott jegyzeteinek mérhetetlen tömegében és
már nem ismerte ki magát közöttük. Ott volt a vogul és osztják
szöveg, de Reguly nem emlékezett már az értelmére. Minthogy sebtiben,
hallomás után jegyzett, a szótárak sem segítettek. Hunfalvy a
jegyzeteknek csak igen kis részét tudta magyarra fordítani, Reguly
megint megbetegedett és 1858-ban meghalt, negyvenéves korában. Ugyanebben az évben Ahlquist finn
tudós, Reguly Oroszországban kiadott földrajzi beszámolása
alapján felkereste a vogul és osztják népeket, de semmit sem hallott
a csodálatos énekekből, amelyeket Reguly feljegyzett. Talán a
nehézkes északi ember nem tudott kapcsolatot teremteni a puszta
fiaival, talán már meghaltak azok, akik a dalokat ismerték... Reguly
a kincset az utolsó pillanatban mentette meg, de nem volt ereje, hogy
továbbadja. A kincs mégsem veszett el. Magyar
tudósok, Munkácsi Bernát és Pápay József felkeresték a vogulokat és
osztjákokat, a század végén, amikor az expedició már nem járt annyi
nehézséggel. A helyszínen szerzett nyelv- és népismeretük
segítségével sikerült kibogozniok Reguly jegyzeteinek a titkát, ki is
adták ezeket a gyüjteményeket, ma már mindenki olvashatja.
Olvashatunk a furcsa ősi vogul fejedelemhősökről, kik közül egyet úgy
hívtak: "Pikkelyes-cirbolyatoboz-mogyorófehér-bele",
fivérét pedig: "Nap-hevü-holdvilág-hevü-szent-kard",
másik fivérét pedig: "Tóbaszállott-tóbeli-hét-sirállyal-teli-sapka".
Különös világ tárul elénk az énekekben, egy teljes, gazdag mitológia,
sajátos, más nép hitregéitől eltérő barbár és mégis megejtő
hangulattal. De Reguly műveinek irodalmi
továbbélését is balszerencse kíséri. Ha Reguly nem fekszik betegen az
orosz kolostorban és Gräfenbergben, ha még a szabadságharc előtt
hazatér és mindjárt ki is adja gyüjteményét, felfedezése még
beleömlik a népies-romantikus irodalom folyamába és azt gazdagítja.
Talán Arany Jánosnak megtetszenek a rokonnépek dalai és ihletet merít
belőlük. Ha nem is Arany, valamelyik követője; az akkori
korszellemnek ezek a dalok kedvencei lehettek volna, és az egész
magyar irodalom útját befolyásolhatták volna, egy mélyebb népiesség
felé. De a XIX. század végén, a XX. század elején, amikor végre
napvilágot láttak, az irodalom egészen más irányban haladt.
Távoli nomád népek dalaira csak a szaktudósok figyeltek fel. Reguly
kincsei nem hatottak az irodalomra, a nagyközönség elé pedig sosem
kerültek. Sors bona, nihil aliud. 1939 Mikor a fiatal Goethe gyalog és váltott
postakocsikon bejárta a díszes kicsi fejedelmi udvarokból és
komoly, hálósipkás kisvárosokból álló rokokó Németországot, útjában
meglátogatta a német irodalomnak három vezérét is. Az egyik
Klopstock, a Messiás inkább köztiszteletben, mint közszeretetben álló
szerzője volt, Goethe feljegyzései szerint méltóságteljes és
magasztos jelenség, mintha az égi dolgok földi ügyvivője volna.
A másik Gottsched, a lipcsei irodalmi diktátor. Goethe tévedésből egy
perccel előbb lépett be Gottsched szobájába, mint kellett volna:
Gottsched még kopaszon állt a szoba közepén. Egy szolga berohant és
átnyujtotta Gottschednak az óriási, tudóshoz illő parókát. A
hatalmastermetű Gottsched, aki csak szökéssel tudott megmenekülni az
elől, hogy Nagy Frigyes gránátosai közé ne sorozzák, ünnepélyesen
fejére tette a parókát, az elkéső szolgát úgy pofonvágta, hogy
elesett, majd mosolyogva Goethe üdvözlésére sietett. A harmadik
vezér, Gottsched egykori ellenfele, Klopstock egykori mestere, a
zürichi Bodmer, már nagyon öreg volt, és azzal fogadta Goethét, hogy
Isten különös kegyelmének tekinti, hogy megélheti a napot, amikor
Goethével megismerkedhetik. Goethét ez nagyon megindította, de később
megtudta, hogy Bodmer minden fiatal költőt ezekkel a szavakkal fogad. Goethe bizonyos enyhe iróniával beszél
a német irodalom vezéreiről; teheti, hiszen mikor meglátogatta őket,
már rég elvesztették a valóságos hatalmat és éppen Goethe volt az,
aki a helyükre állt. Akkor már megírta a Götzöt és a Werthert, ő volt
a német irodalom nagy reménysége - és ami oly ritkán esik meg, sokkal
többet adott, mint amennyit kortársai vártak tőle, oly sokat, hogy a
kortársak riadtan fordultak el géniuszának érett teljességétől és
csak az utókor tudta azt felmérni. A fiatal Goethével egyidejűleg tehát
vele együtt négy irodalmi vezér élt akkor Németországban. A
XVIII. század és az azt megelőző az irodalmi vezérek fénykora. Vagyis
az a kor, amikor a klasszikus ízlés uralkodott. A klasszikus ízlés
mindenben a szabályokat keresi, az alkotásból ki akarja kapcsolni az
egyéni szeszélyt, a szélsőséget, túlzást, "általános emberi"
dolgokról beszél, minden művelt ember számára egyformán érthető
formanyelven. Az irodalom szabályok közé szorítása
nem ment könnyen. A klasszicizmust megelőző vérbő és harsány századok
a gazdag, szertelen, vadul csapongó képzelet alkotásait szerették. A
renaissance költői nem sokat törődtek a nyelv tisztaságával, mindent
elöntő, bőséges áradatban törtek ki belőlük a szavak, köztük
idegen szavak, műszavak, tájszavak, minél ritkább volt egy szó, annál
jobban szerették, minél meglepőbb egy hasonlat, annál büszkébbek
voltak rá, szándékosan keresték a túlzást képeikben. Gondoljunk csak
Shakespearere: Szerettem
Ophéliát: negyvenezer Végre megjelentek a színen az első
klasszicisták és elkezdték az erdőt irtani. Az erdőirtás eleinte
testületek útján történt, közülük legnevezetesebb a francia Akadémia,
a nyelv és a műfajok szabályainak hivatalos őre. A francia
Akadémia mindvégig meg is őrizte ízlésszabályozó szerepét. De más országokban, például Angliában
nem alakultak mindenható ízlésszabályozó testületek, itt egyes
írók tekintélye döntött a nyelv és az írásművészet vitás kérdéseiben.
Anglia az irodalmi vezérek igazi hazája. Köztük az első Ben Jonson, a
drámaíró, Shakespeare barátja és legkomolyabb vetélytársa.
Shakespearenek bizonyára sok rossz percet szerzett Jonson pedáns,
szabályokat emlegető, szárazon okos bírálata és gúnyolódása, amelyet
olykor a színpadról is hallatott. "Sufflaminandus erat",
lángját lohasztani kellett, - mondta később Jonson Shakespeareről.
A klasszikus ízlés nem tud mit kezdeni a géniusz szertelenségével,
túlzásait nyesegetni akarja. A következő nemzedék vezére, John
Dryden, már egy kávéházból intézte az irodalom ügyeit, a XVII. század
közepén! Igen nagy tekintélye volt, dilettáns főurak alázkodtak
előtte egy elismerő szóért, mégis oly szegény volt, hogy halála után
csak sok nappal tudták összeszedni a temetésére szükséges pénzt. A XVIII. században Samuel Johnson, a
híres Doctor Johnson volt az angol irodalom vezére. A Cheshire Cheese
nevű kocsma, ahol irodalmi udvarával trónolt, ma is London
nevezetességei közé tartozik. Különös, medveszerű, elhanyagolt
külsejű ember, írni általában lusta volt, de őt tartották a század
legjobb társalgójának és akkoriban a beszélgetés művészetét az
írásnál többre becsülték. Johnson beszélgetéseit csatlósa, Boswell
híven feljegyezte és az angolok mindmáig élvezik furcsa vélekedéseit.
Ünnepélyes stílusáról egy barátja azt mondta: "Uram, mikor ön
kis halakról beszél, az olvasó azt hiszi, hogy bálnákról van szó". A mi irodalmunkban elkésve, a XVIII.
század legvégén jelenik meg a klasszicisztikus törekvés és vele
a vezéri szerep. Kazinczy Ferenc kora ifjúságától kezdve tudatosan és
gondosan készült rá. Olvasott, külföldi tanulmányútra ment,
összeköttetéseket szerzett, szétnézett a megújulásnak induló magyar
irodalomban. Az irodalom telefonközpontja akart lenni, amint Németh
László írja róla: azt akarta, hogy a magyar író-társadalom rajta
keresztül, az ő közvetítésével érintkezzék egymással. Mert a
magyar irodalom akkoriban jóformán megannyi remetéből állt:
földesurakból, akik az ország távoli sarkain, birtokuk magányában
áldoztak a múzsáknak. Vezéri szerepe az volt, mint az angol
és német irodalmi vezéreké: a nyelv tisztaságára ügyelt, a stílus
csiszoltságára, nyesegette a szertelenséget, üldözte a pórias hangot,
magyar szalonok még nem voltak, de az irodalmat már szalonképessé
akarta tenni. Csak a forma érdekelte, eszmék iránt közömbös volt. Az öregedő Goethe Weimarban kissé
únottan fogadta a fiatalok hódoló látogatását. Fukar elismerése
az istenek közé emelte őket, közönye a legmélyebb elkeseredésbe
sujtotta. Hölderlin hanyatt-homlok menekült Weimarból, olyan súllyal
nehezedett rá Goethe közelsége. Grillparzer, amikor Goethéhez
bebocsátották, zokogásba tört ki és nem tudott egy szót sem szólni.
Kleist öngyilkos lett Goethe lesujtó bírálata miatt. Csak Heine mert
szemtelenkedni vele. Amikor Goethe megkérdezte tőle, hogy min
dolgozik, azt felelte, hogy egy Faust-drámán. Erre Goethe kidobta. De
lehet, hogy az egész történetet Heine találta ki. Kazinczy is nagy hatalom volt. Kölcsey
és Berzsenyi az ő buzdításán nevelődtek, Kisfaludy Sándor évekig
szenvedett gáncsai miatt. De öregkorára nem dicsőült meg, mint
Goethe. Öregkora a csatavesztések és megalkuvások hosszú sorozata. Az
új nemzedék, Kisfaludy Károly és Vörösmarty nemzedéke fellázadt
ellene, és Kazinczy hiábavaló küzdelmek után Pestre jött, hogy békét
kössön velük. A jelenetet, amint kezet szorít Kisfaludy Károllyal, az
egykorúak oly fontos irodalmi eseménynek tartották, hogy metszeten
örökítették meg. A béke mégsem tartott soká. Kazinczyt egy újabb nagy
irodalmi per közepén ragadta el a halál, hetvenkét éves korában,
abban a végzetes pillanatban, amikor kezdett ő is félretett vezér
lenni, mint Goethe élve mumiává lett elődei, Gottsched és Klopstock. 1939 Újra olvasom Dantét. Az Isteni
Színjáték, Babits Mihály fordításában, már nem is "világirodalom",
hanem itthoni költészetünk egyik legnagyszerűbb alkotása, hozzánk
tartozik, akár a Buda Halála. Valahányszor olvastam, természetesen
mindíg új és új csodálatossága tárult fel előttem. Először maga a
mese és a pokoli táj; azután a furcsa skolasztikus világrend, Dante
éles esze, amellyel minden dolgot el tud helyezni a másvilág
geometrikus pontosságú földrajzában; azután a Paradicsom angyali
muzsikája, fénylő félhomálya, egymásba futó sugarai. És most, hogy
két rádió-híradás és a déli és esti napilap közt olvasom, leginkább
az üt meg, mekkora szerepet játszik ebben a másvilági utazásban a
nagyon is evilági politika. A Pokolban Dante politikai
ellenfelei főnek és fagynak, a Paradicsomban Dante politikai
eszményképei nyerik el örök jutalmukat. A legfőbb bűnösök az
árulók és ezek közt is legkivált a politikai árulók. A három
legnagyobb bűnöst maga a Sátán rágja három szájában mindörökre:
Júdást, Brutust és Cassiust. Közülük is kettő politikai áruló: Brutus
és Cassius, Dante szemében a legnagyobb árulók, elárulták a
Caesart, a ghibellineket, a császárgondolatot. Micsoda politikai szenvedély fűti át a
halhatatlan terzinákat! A másvilági lelkek elfelejtik minden kínjukat
és örömüket, amikor eszükbe jut Itália. Jósolnak, javulásra intenek,
ostoroznak és átkozódnak, mint az Ószövetség prófétái. Nem tudok szabadulni attól az érzéstől,
hogy Dante számára a politikai részek voltak a legfontosabbak. A
Commediát azért kezdte írni, hogy örök dicsőséget fonjon
Beatrice köré; de azután a Nagy Száműzött művében örök időkre
szóló bosszút állt politikai ellenfelein és kiöntötte minden keserűen
aktuális mondanivalóját. Az időközben, mialatt nem a német és
francia harctéri jelentéseket hallgatom, a guelfek és a ghibellinek
harcolják előttem százados harcukat. Nem tudok ellenállni a
kísértésnek és azon tünődöm, hogyan felel meg a két párt a mai
világnézeti állásfoglalásoknak. Melyik a szabadság, melyik a
tekintély pártja? Nem lehet eldönteni. Mind a kettő a tekintély
pártja, hiszen a középkor a tekintély kora. A guelfek a pápa, a
ghibellinek pedig a császár feltétlen, Istentől eredő tekintélyét
hirdetik. A ghibellin Dante az idegen császárt várja, hogy vonuljon
be seregével Itáliába, kardja erejével teremtsen rendet és vigye őt
vissza Firenzébe. A guelfek egy másik idegennek, a franciának az
erejében bíznak. De ugyanakkor mindkettő a szabadság pártja is: a
ghibellinek az Egyház gyámsága alól kinőve, autonóm világi rend
szabadságáért küzdenek, a guelfek pedig a városi, polgári szabadságot
védik a császár és a hűbériség ellen. Dante maga eleinte guelf, mert
a guelf-párt a nép pártja; csak amikor a guelfek közül a hitványak
kerülnek uralomra, megy át csalódottan a császár pártjára. De
végeredményben mindíg csak Firenzéről van szó. Költeményét "firenzei"
nyelven írja. A haza, amelyért Dante szíve ver, Firenze. A gyűlölt és
imádott város, amelyet a legsúlyosabb szavakkal bírál és ostoroz és
ahová örökké, kétségbeesetten visszavágyik. A száműzött politikai
szenvedélye mögött egy melegebb és halkabb humánum húzódik meg: a
nosztalgia. Mikor először jártam Firenzében,
legfőbb élményem az volt, hogy milyen kicsi ez a város.
Megdöbbentett, hogy ekkora helyen fért el az az egész világ, ami
Firenze. Most, Dante olvasása közben, megint ezt érzem. Milyen
kis helyen elfért Dante egész világa! Dante poklot-mennyeket
egybefogó haragja és szenvedélye mögött kicsi, municipális
torzsalkodások, apró városkák egymásközti féltékenykedése áll, mint
realitás. Dante világa Toszkána, Umbria, a Markák és már mint távoli
dolgok, a lombard síkság és Róma. Dante világa: Arezzo, kicsiny hegyi
város, félóra alatt körüljárhatod az egészet; Pistoia, a nagy,
gyönyörű hegyek reggelente lehajtják ködös fejüket a várfalak fölé,
ott vannak egészen közel; Lucca, négy isteni román templom köré
felzsúfolódó kedves sikátorok; Siena, rózsaszínű vidám gyermekkori
elképzelés egy városról, játékosan csillagalakú domb tetején, ha
eltévedsz, már kint is vagy a városból, lent a völgyben és
kapaszkodhatsz fel a meredeken, vissza a kicsi rózsaszín utcába, ahol
Szent Katalin háza áll. Toszkána az európai kultúra csodálatos japáni
kertje; oly kicsi benne mindaz, ami oly nagy, mint történelem.
Autóval félóra alatt bejárhatod az évezredeket, Empoli ősi
pinea-erdejétől le Orvieto etruszk sírjáig: San Gimignanóban, ahol
Dante mint követ járt hajdanán, tizenhárom bárói torony áll akkora
helyen, mint egy tornaterem. Milyen kicsi Dante világa a térben! És
ebbe a kicsi világba belefért minden emberi örvény és minden emberi
magasság, belefért az a totalitás, amelynek neve Dante. Igazán olyan különös ez? Vajjon
összefügg az emberi nagyság a térbeli kiterjedéssel, a nagy számokkal
és azzal, hogy hány milliós a nép, amelyhez az ember tartozik? Azt
hiszem, inkább az ellenkezője az igaz. Shakespeare Angliája kicsi,
falusias, periferiális ország volt, Goethe hazája, Weimar és a magyar
költők hazája Magyarország. A patriotizmus is akkor ereszt legmélyebb
gyökereket az emberi lélekben, amikor szűk, egymással személyesen
összeforrt közösségről van szó. Athén polgárai talán mind ismerték
egymást, mégsem volt nagyobb dolog a világon azóta sem, mint
athéninek lenni. Az ember kis szobában otthonosabbnak érzi magát,
mint tátongó nagy termekben; határa van annak is, hogy mekkora
közösséget tud az ember élményszerűen magával egynek érezni. És csak
azt szerethetjük igazán, azt a teret, azt a népet, amelyet átéltünk,
amelynek a velünk való közösségét érezni tudjuk. Ne irígyeljük a nagy
birodalmakat és értsük meg szűkös magyar voltunk nagy emberi
értékeit. 1939 A napokban olvastam a Havas-iroda
jelentésében, hogy az angol blokádügyi minisztérium mellé húsztagú
francia összekötő képviseletet osztottak be, Paul Morand vezetésével.
A hírnek nem háborús jelentősége vonta magára a figyelmemet, hanem
az, hogy a franciák éppen Paul Morand-t jelölték ki, a bizottság
vezetésére. Paul Morand nevét eddig csak mint íróét ismertem. Mint
írót láttam egyszer Párisban. Néhány évvel a világháború befejezése
után egy magyar diákegyesület tanulmányi kirándulást rendezett
Párisba. Egy kissé azzal az érzéssel jártunk a nemrég még
ellenséges Páris utcáin, mintahogy a kálvinista Szenci-Molnár Albert
lépkedhetett a barokk Róma kövein. A diákegyesület estélyt is
rendezett a kultúrkapcsolatok elmélyítésére és Paul Morand
eljött és felolvasta egy novelláját. Érdekelték a magyarok, egy
furcsa novellát is írt: La Nuit du Budapest, címmel. Már ott mondták nekem, hogy Morand
diplomata: de számomra mégis csak kitűnő regény- és novellaíró
maradt, az az ember, akit maguk a párisiak is a legszellemesebb
párisinak tekintenek. Úgy képzeltem, hogy mint diplomatát
senki sem veszi komolyan, a szellemes embereket általában
gyanakvással szokták fogadni és a novellaírás sem az a mesterség,
amely művelőjét felelősségteljes állások betöltésére minősíti. Ezért
nagyon meglepett, hogy Morand ilyen nagyfontosságú megbízást
kapott. De azután eszembejutott, hogy Jean Giraudoux, a Morandnál
is sokkal különb és újszerű író, ebben a percben Franciaország
propaganda-ügyeit vezeti, hogy Paul Claudel, a nagy újkatolikus költő
és drámaíró milyen nagyköveti állásokat töltött be, hogy volt
tanárunk a budapesti egyetemen, Jean Mistler d'Auriol, miután
mulatságos regényt írt Pestről, igen magas állami funkciót végez.
Morand "carrierje" nyilván nem elszigetelt jelenség.
Franciaországban a regényeket és novellákat "betudják" az
embernek, a jó könyv az állami tisztviselők minősítési lapján nyilván
mint előnyös bejegyzés szerepel, és az előmenetelnél a nemíróval
szemben az író javára billenti a mérleget. Ott az író nagyon fontos
személy. Nemcsak írásai révén, nemcsak azért, mert a nagy politikai
küzdelmeket ott a szépirodalmi fegyverek teljes
felvonultatásakor szokás megvívni. Az író fontos ember olyankor is,
amikor nem ír, írónak lenni annyit jelent, mint a társadalom
vezetőrétegéhez tartozni, ahhoz a réteghez, amelyből az ország első
embereit szemelik ki. Ennek már több mint százéves hagyománya
van. "Franciaországban a Bourbonok elűzése után, helyüket az
hommes de lettres, az irodalmárok foglalták el," panaszolja egy
royalista szerző. Giraudoux, vagy Morand pályafutása más
országban valószínűtlen. Az angolok is kitűnően mulatnak íróik
ötletein, és fejedelmi honoráriumokkal jutalmazzák kedvenceiket, de
mégcsak egy vezércikk megírását sem bíznák rájuk, nemhogy politikai
vagy diplomáciai feladatokat. Körülbelül ez a helyzet nálunk is.
Kiválóbb szépíróinkat, ha világképük egyezik a többség
állásfoglalásával, nagyon megbecsüljük, de a közéletben legfeljebb
díszhelyeket juttatunk nekik, ahonnan hangjuk szépen cseng, de nem
irányíthatja a dolgok alakulását. Nálunk ez a hagyomány. Jókai és
Mikszáth képviselők lettek, de szelíd, megértő, mindent megbocsátó
személyiségük előre kezeskedett arról, hogy nem fognak nagy viharokat
kavarni a házban. Petőfi Sándort viszont, minden idők
legcsodálatosabb politikai költőjét, megbuktatták a
képviselőválasztáson, pedig Petőfi abból az anyagból teremtetett,
mint a nép nagy vezérei. Ha a március 15-i nagy frontáttörés után nem
teszik félre a hivatásos politikusok, talán ő lesz a választott
ember, aki a magyar szabadságharcot a magyar nép szabadságharcává
tudja tenni. A szabály alól akad természetesen
kivétel is: Eötvös József. Egyik tankönyvünk (nem Pintér Jenőé!)
megállapítja róla, hogy ő első miniszterünk, aki mint író is kiváló
volt. Eötvös előbb volt író, mint miniszter, az ember általában előbb
író, mint valami más, az íróság rendszerint igen korán kezdődik, de a
tankönyvíró megfogalmazása mindenesetre rendkívül jellemző a magyar
közfelfogásra, sokkal valószínűbbnek látszik, hogy egy miniszter író
legyen, minthogy egy író miniszter. Bajcsy Zsilinszky Endre, a Független
Magyarországba írt cikkében nemrég erősen megbírált egy sok port
felvert új könyvet, mert abban szenved, amit ő "pánlitterárizmusnak"
nevez. Túlságos fontosságot tulajdonít az irodalmi életnek, a nemzet
egésze szempontjából. Bajcsy Zsilinszky Endrének az adott esetben
feltétlen igazat kell adnunk. Valóban naivitás a szóbanforgó
könyv legtöbb állítása, mint pld. az, hogy Kemény Zsigmond maga elé
tolta Deák Ferencet, holott neki kellett volna vezető helyet
elfoglalnia, a kiegyezést megelőző időkben. Csakugyan naiv az a
törekvés, amellyel a mű egyes jó és kevésbbé jó írónk mellőztetését
úgy mutatja be, mint a nemzet tragikus lejtőre jutását, végzetes
kisiklását. Bajcsy Zsilinszky Endre sokkal jobban ismeri a magyar
realitást, mint a mű könyvek között élő szerzője. Tudja, hogy a
magyar társadalomban milyen keveset jelent az író és az író sorsa,
tudja, hogy a magyar politikai géniusz más területeken sokkal
gáttalanabbul érvényesülhet, mint az irodalomban. Csak abban nem tudunk vele egyetérteni,
hogy olyan fenntartás nélkül örül ennek, sőt még kárhoztatja is a
naiv lelkeket, akik a pánlitterárizmus vétkébe esnek és számonkérik a
történelmen az írókat, az írókon a történelmet. Hivatkozom a
francia példára: Vajjon csakugyan olyan fejetetejére állított dolog,
ha az írókon több mint irodalmi felelősség nyugszik, ha az írókat, a
nemzet öntudatának hivatott kifejezőit odaállítják azokra a helyekre,
ahol a nemzet "őrlelkének őrködnie kell". Vajjon
szégyenére vált-e Franciaországnak tizenkilencedik százada, amikor az
hommes de lettres átvették a Bourbonok örökét? Vagy a magyar példa
mellett maradva: ártott az országnak, hogy Eötvös miniszter volt és
vajjon nem ártott, hogy Petőfi nem lett képviselő? A Bajcsy
Zsilinszky Endre által bírált könyv történetszemlélete teljesen
hamis, magyar viszonyokra alkalmazva, de eléggé sajnálatos, hogy az
ilyen történetszemlélet nálunk a priori hamis kell, hogy legyen. Amivel természetesen egyáltalában nem
kívánjuk azt mondani, hogy üdvös lenne, ha politikusaink között
sok lenne az író. A legtöbb írónak sokkal jobb, ha megmarad az
irodalom mellett, mind az irodalom, mind a politika szempontjából. A
jó írót legtöbbször kár elvonni az alkotástól, a középszerű író pedig
az irodalomban kevesebbet árt középszerűségével, mint a politikában.
Nem is vagyok semmiféle pánlitterárizmus híve. De igen is hiszem azt,
hogy a magyar kiválóan litteráris nemzet, legalább annyira, mint a
francia. Van nemzet, amelynek a zene és a filozófia az elsődleges
kifejezési formája: ilyen a német, más a képzőművészetben talál
magára, mint az olasz. A magyar számára az irodalom a központi
szellemi élmény. Történelmünk legnagyobb fordulatát a
tizenkilencedik századeleji feleszmélést költők álmodták ki,
teremtették meg a semmiből. A magyar géniusz minden szellemi létforma
közül a lírában érte el a legnagyobb magasságokat, lírikusaink azok,
akik a világ egyetemes lírájában az elsők közé sorolandók. Nemzeti
bűnünk, azt lehetne mondani, a szó, a szép és nemes szavak, az
irodalomba futó szavak, szinte morfinista szeretete. Nemzeti bűnünk,
hogy nálunk mindenből irodalom lesz. Éppen ezért különös - tulajdonképpen
csak azt szerettem volna szóvátenni -, hogy az író közéleti szerepe
nálunk mennyire nincs arányban szellemi fontosságával. Petőfi és Ady
ritmusa minden magyar gondolatban ott lüktet, nincs nép, amely a
magyarnál hűségesebb lenne költőihez, és az élő költő a társadalomban
mégiscsak valami jobbfajta csepűrágó igric, szórakoztató, komolytalan
elem, senki sem bízna rá "pénzt, paripát, feleséget" -
hivatalt. 1939 Az utóbbi esztendőkben mind
általánosabbá lesz és lassanként minden szellemi területen
megnyilvánul az a törekvés, hogy a magyarság sajátos vonásait
módszeresen megismerjük, ösztönösből tudatossá tegyük. Ez a törekvés
jelentékeny hatással van a magyar nyelv fejlődésére is. A
nyelvvédő mozgalom, amint ismeretes, a közönség széles rétegeit
ráébresztette arra, hogy nyelvünk elhagyott állapotban van, idegen
szavak, idegen mondatformák, idegen hanglejtések tömege lopakodott be
a nyelv bástyái közé, itt-ott azzal a veszéllyel fenyegetve, hogyha
nem vigyázunk, a nyelv elveszti eredeti ízét és méltóságát. A kitűnő
nyelvvédő könyvek és a rádió népszerű előadásai meglepően nagyarányú
érdeklődést és rokonszenvet váltottak ki az elvont dolgok iránt
egyébként kevéssé fogékony társadalmi rétegekből is. A mozgalom egyre
nagyobb hullámgyűrűket vet s a középiskolai oktatásban is egyre
középpontibb szerepet kap. A közönség figyelmének ráirányulása a
magyar nyelv ügyére, természetesen senkinek sem okoz akkora örömet,
mint az írónak, akinek szerelme és kenyere, ihletője és nyersanyaga a
magyar nyelv. De éppen azért, mert a nyelvvédelem ilyen arányokban
halad előre és mert már nem fenyeget az a veszedelem, hogy
szalmalángnak bizonyul a lelkesedés, itt az ideje, hogy az ember
megkockáztassa egy-két aggályának kifejezését, felhívja a figyelmet
egy-két veszedelemre. Mert ilyenek kétségkívül vannak, éppen az
író számára. A közönség körében elterjedt
nyelvhelyességi mozgalom félelmes beleszólási lehetőséget ad a laikus
kezébe. Írni és beszélni nem mindenki tud, de a "helyes
nyelvhasználatot" vagy azt, amit annak hisz, mindenki
megtanulhatja, akinek ideje van rá. Ez a tény az írónak és az
előadónak sok kényelmetlenséget okoz. A közönség a népszerű
nyelvhelyességi könyvecskével a kezében, okosabbnak érzi magát az
írónál. Javít és kifogásol, kritizál és közben elveszti
önkritikáját. Ismerek egy tanárnőt, aki növendékeit úgy tanítja
helyes magyarságra, hogy elővesz egy Jókai-regényt és rámutat
nagy mesemondónk magyartalanságaira. A magyartalanságot irtani
kell, mondja és ha Jókai követte el, annál rosszabb Jókaira nézve. Az
eset tipikus: a nyelvvédelem a nem-íróknak akkora önbizalmat ad, hogy
elveszítik az alkotó művészet iránti köteles alázatot. Szabályokra
hivatkoznak: és ha az ember valamelyik nagyképű szabály cáfolatául
Arany János egy sorát idézi, azt felelik, hogy Arany János is
tévedhet. Lehet: de akkor ki az, aki biztosan tudja, hogyan kell
mondani? A laikusnak ez a furcsa ellenőrzése
leginkább az idegen szavak körül nyilvánul meg. A sokkal fontosabb
mondattani magyartalanságokat kevésbbé kifogásolják, mert az több
hozzáértést és intenzívebb nyelvérzéket követelne. Az idegen
szavakhoz mindenki hozzá tud szólni. Ez a legtágabb terület a
kicsinyes akadékoskodás és a dilettáns nyelvújító játékok számára. Ezért különös örömmel és megnyugvással
olvastam Zolnai Béla szegedi egyetemi tanár legújabb
tanulmányait. Ez a kiváló képzettségű nyelvész és irodalomtudós
tudományos szakismeretének és kitűnő írói készségének jogán
fel meri emelni szavát a legnépszerűtlenebb ügy, az idegen szavak
védelmében. Egyik új tanulmányának címe:
Szóhangulat és kifejező hangulatváltozás. A cím olyan, mintha a dolog
csak szakembereket érdekelne - pedig e száznyolcvan oldalas mű a
magyar nyelv esztétikájának teljes összefoglalása. Érint benne minden
problémát, amely a nyelv kifejezési eszközei és a művészi hatás
közötti viszony vizsgálatánál felmerül. Így ér el az idegen szavak
esztétikai jelentőségéhez. "Az idegenszerűség keresése -
mondja - igen fontos tényező a nyelvfejlődésben és az
expresszivitásra való ösztönös törekvésben. Elsősorban
stilisztikai probléma ez: az író, a beszélő tudatosan változtat a
nyelv megszokott hangkarakterén, hogy színesítse a meglévő akusztikai
készletet. Az akusztikai idegenszerűségek végeredményben gazdagítják
a nyelvet. Csak egy irodalmi példát idézünk, az Énekek énekének
fordítását, amely nyilván néphez szóló szöveg akar lenni és amelynek
idegen szépségeit barbár dolog lenne kiirtani... mirhától és
tömjéntől illatos... a patikárusnak minden jóillatú porától... és a
te beszéded kedves, mint a "pómagránátnak darabja." Ezzel a nyelvesztétikai alapvetéssel
csaknem egyidejűleg jelent meg a Minerva tudományos folyóiratban
Zolnai Béla két tanulmánya a magyar nyelv mibenlétéről "Szavak
sorsa" és "Magyar gondolatformák" címen. A "Szavak
sorsá"-ban a magyar szókincs keletkezését vizsgálja. A
honfoglalás utáni századokban, mondja, "valóban szentistváni
kép tárul elénk: a magyar nyelv széttárja kapuit, fonetizmusát
idegenszerű hangzatokkal, új szótagkombinációkkal
gazdagítja, mindenfajta jövevényt - szlávot, németet, latint, még
egy-egy franciát is - befogad és magyarrá nemesít... Legmagyarabb,
legszebb, legköltőibb, leginkább hagyományt lehelő szavai éppen azok,
amik idegenből jöttek, míg az ugor szavakat megtartotta pregnáns
erőkifejező rétegnek." Néhány meglepő példát idéz a szláv
szavak asszimilációjára. Ki gondolná, hogy a csárda, a népies
magyarságnak ez a romantikus szimbóluma: perzsára visszavezethető szó
és csak a tizennyolcadik században terjedt el nálunk, mégpedig szláv
közvetítésre. A suba, amit irodalmi szemléletünk szimbólumaként
akaszt a magyar paraszt alakjára: arab eredetű keleteurópai
vándorszó. A puszta, melyen uralkodnak a szelek, a viharok, a
zivatarok, ez utóbbiakkal és parasztjaival együtt szláv szó: de szláv
eredetije nem bír semmi jelentőséggel, míg a magyar puszta európai
fogalommá lett és a magyar táj lelkét szimbolizálja. Közbevetőleg
szólva: szerencsések vagyunk, hogy a magyar nép zivataros, himnuszos
századaiban még nem működtek nyelvtisztogató társaságok, mert
akkor most szegényebbek lennénk a zivatar szóval is, a Délsziget
bűvös sípja, fölkapva a szónak zengő-expresszív lehetőségeit, nem
zúgta volna Vörösmarty ihletével: "Hej, ziv, ziv, zivatar
vagyok én, fia a zivatarnak." Ha a régi magyarok is olyan
bizalmatlanul fogadták volna a jövevényszavakat, mint kortársaink,
a magyar nyelv kifejezőképessége olyan szegényes lenne, mint amilyen
csodálatosan gazdag napjainkban. A magyar nyelvet, mondja Zolnai, nem
kell módfelett félteni, hiszen természete, agglutinációs volta
következtében az idegen szó előbb-utóbb hangzásban is teljesen
megmagyarosodik azáltal, hogy magyar ragokat és képzőket vesz fel és
magyar szavakkal együtt alkot összetett szavakat. "Inkább
bízzunk a nyelv átalakító, magyarrá formáló képességében, mint
az erőszakos szógyártásban. Nyelvünk fölénye - mondja -
életreelevenítő képessége az ilyen asszimilációkban mutatkozik
legjobban: milyen szürke szó a német Vorteil és milyen gazdag,
sokszínű a fortély!" "A háború utáni neo-purizmus német
mintára borúlátóval akarja helyettesíteni a pesszimistát,
derűlátóval az optimistát. Ez az összetétel a lelkiélet szavát
visszasüllyeszti a konkrét érzékelések nívójára és nem válik hasznára
sem a derűnek, sem a látónak, mert új jelentésekkel terheli őket.
Különben is a derűlátó, az esernyős városi ember szemléletét tükrözi,
mert az optimista gazda többnyire borút remél..." "Ne mondj le semmiről. Minden
lemondás egy kis halál." Ezt tanultuk Babits Mihálytól.
Kerüljük a felesleges idegen szavakat, beszéljünk magyarul: de azért
ne mondjunk le semmiről. Ne mondjunk le azokról a finomabb
jelentésárnyalatokról, amelyeket csak idegen szóval tudunk kifejezni,
ne mondjunk le arról a stilisztikai hatásról, amelyet nemescsengésű,
régi idegen szavak váltanak ki, ne bántsuk a poétát, tiszteljük
melankóliáját, hadd keresse fel a Múzsa, amikor az extázis nagy perce
ráköszönt... és főkép, ó nyájas olvasó, ne akarj okosabb lenni az
írónál, amikor az író szíve-véréről, szavakról beszél. 1939 Mikor Pierre de Ronsard, a régi francia
költő megöregedett, beleszeretett a szép és fiatal Helène
du Surgères-be.
Helène az anyakirálynő, Medici Katalin legerkölcsösebb
és legtudósabb udvarhölgye volt; az udvar Minervájának nevezték.
Medici Katalin maga szólította fel Ronsard-t, hogy verseket írjon
Helène tiszteletére. A költő eleinte csak par élection
ünnepelte Helènet, őt
választotta ki annyi sok közül. Dícsérte erényét, révedező és
melankolikus természetét, vonzódását a magányos élethez. Otthonában,
Croixvalban fenyőfát ültetett Helène
tiszteletére s egy tiszta forrást nevezett el róla. De lassankint
mind komolyabban vette a játékot és végül is viharvert szívében
kivirágzott a szerelem. Helène
távoli és hideg maradt; hogy észretérítse az ötvenéves udvarlót, úgy
tett, mint akit csak a szellem örömei érdekelnek. Ekkor írta meg
Ronsard legszebb költeményét, a verset, amelyet Franciaországban
mindenki kívülről tud és megindultan mondogat magában, mint mi a
Szeptember végén-t: Ha már öreg lesz Ön s este,
gyertyája égvén, S ha hallja ezt cselédje, kit már
a munka végén A gondolkodó és büszke
Helène előtt megcsillogtatja lényének legfőbb értékét,
a legnagyobbat, amit adni tud: a költői halhatatlanságot. Mi
ehhez képest az, hogy ő már ötven éves és
Helène fiatal? A női szépség elmúlik, az életkedv is
elmúlik, de él a vers, a tiszta forma, és dacol a tovatűnő idővel. Az irodalomtörténet passzív szereplői
közt - tehát nem a költők, hanem azok közt, akikhez költöttek -
nagyon sok a Helène; az
egész irodalomtörténet Helènek
sorozata. Laura nem hallgatta meg Petrarcát, Losonczy Anna kétszer is
kikosarazta Balassa Bálintot, Mednyánszky Berta Petőfi Sándort; még
Goethét is kikosarazták, még hozzá az a lány, akihez talán a legszebb
költeményét írta, a Trilogie der Leidenschaftot. Igaz, hogy
Goethe már hetven éves volt, amikor megszerette az egészen fiatal
Ulrike von Levezow-t. Goethe ura és barátja: Károly Ágost, a weimari
nagyherceg hiába öltötte magára díszruháját, a szülők a lány óhajára
a házassági ajánlatot visszautasították. Helène
de Surgères nő volt és a
nők nem érzéketlenek az ajándékok iránt. A figyelmesség és
gavallérosság, azt mondják, csodákat tett már hidegszívű szépeknél.
Vajjon ha Helène valami
hirtelen vizióban meglátja az utókort, amely Ronsard jóvoltából
szépségét emlegeti, amíg csak franciák lesznek a földön, továbbra is
hideg és büszke marad? Nem lágyítja meg ez a mindennél csodálatosabb
ajándék? Úgy képzelem, meglágyítja.
Helène, az udvar Minervája, bizonyára nem tartozott
azok közé a gyakorlatiasan gondolkozó nők közé, akik egy autót vagy
bundát többre becsülnek a költői hírnév és halhatatlanság minden
fajánál. Ha Ronsard egy mai rajongója az időgépen visszaszáll
Medici Katalin udvarába, felkeresi
Helènet és bemutatja neki, mennyi könyvben szerepel
azóta neve, mennyi nyelven szavalják a róla írt költeményt - még
magyarul is, messze-messze, a világ végén! - remélem,
Helène nem tud ellenállni. De az is lehet, hogy
Helène de Surgères
így gondolkozott: - Ronsard örök hírnevemet azzal
alapítja meg, hogy kegyetlenségemet énekli. Különben is, a versek már
készen vannak - maradjunk tehát a kegyetlenség mellett. Ebben az esetben Ronsard volt a hibás.
Azt kellett volna mondania: - Kedves
Helène, ha meghallgat, olyan verseket írok Önről, hogy
szolgálói, szolgálóinak unokái és azoknak egészen késői dédükei
is áldani fogják nevét, amiért engem ezekre a versekre ihletett, - de
ha nem hallgat meg, nem írok Önről egy árva sort sem. Vagy úgy
teszek, mint angol kollégám: Shakespeare, aki nemsokára meg fog
születni és amikor felnő, az enyémhez hasonlóan halhatatlan
szonetteket fog írni egy bizonyos Fekete Hölgyhöz, de sosem fogja
néven nevezni az illetőt és az utókor megszámlálhatatlan angol,
francia, hindu s egyéb Shakespeare-kutatója hasztalan töri a fejét,
hogy ki is lehetett az a nő, aki Shakespearet nem hallgatta meg. Ulrike von Levezow kilencven éves
korában halt meg. Nem ment sohasem férjhez. Furcsa módon örökre hű
maradt a meg nem hallgatott költőhöz. Hogy
Helène de Surgères-rel
mi történt, miután elhagyta az udvart, nem tudom. De úgy képzelem,
öregkorában, "este, gyertyája égvén", sokszor fülébe
csengtek költőjének szavai: Én föld alatt leszek már s merő
árny, csonttalan, S majd bánja már szerelmem s
lenéző gőgje olvad, - (Tóth Árpád fordítása) 1939 Ezekben a szörnyű órákban, amikor a
nemzetek megméretnek és senki sem tudja, melyik fog könnyűnek
találtatni, álmatlan éjszakákon keressük a Súlyt, amely lefelé
nyomhatja, népünk javára, a mérleg serpenyőjét; keressük a fegyverek
erejében, kincseink hatalmában, földünk fekvésének sorsszerűségében
és akinek a szó és a gondolat a mestersége, keresi a szavak és
gondolatok arzenáljában. Az irodalom a lélek válasza a sorsra. A
magyar irodalmon végighúzódik gerinc gyanánt, férfias felelet gyanánt
egy királyi gondolat. Nem is gondolat, kevesebb vagy több annál: a
gondolkodásnak, a világ tudatosításának egy alapformája, egy lelki
kiállás a dolgokkal szemben, ami speciálisan magyar. Ez adott
erőt régi nagy nemzedékeknek a maihoz hasonlóan súlyos, a nemzet
létét mérlegelő éjszakákon. Úgy nevezhetném: az "és mégis"
világnézete. A magyar nemzeti eszme, minden emberit
magábaölelő teljességében, a mult század elején tudatosodott, a nagy
romantikusok, Széchenyi, Kölcsey és Vörösmarty
műveiben. Ők is egy rettentő végzetérzés súlya alatt tünődtek magyar
voltukon, borzongva szemlélték a "sírt, hol nemzet süllyed el",
a máskeblű népet, mely majd a négy folyam partjára áll; a magyarság
legsötétebb jóslatait ők hallatták, az őrület felé görnyedve a
felelősség súlya alatt. Egy ilyen pillanatban írhatta
Vörösmarty Keserű Pohár-ját, amelyet mindmáig énekelünk:
"gondold meg és igyál..." A pohár csakugyan keserű; ennél
tragikusabb bordal nincs a világirodalomban. A költő arról beszél,
akit minden eszménye elhagyott: csalódnia kellett nőben, barátban,
társadalomban. Nincs más vigasztalása, mint a boradta feledés, a
mámoros feloldódás abban a tudatban, hogy egyszer úgyis mindennek
vége lesz. De íme az utolsó versszakban egyszerre megfordul a vers,
tragikus ihlete férfias bizakodásba megy át: Gondolj merészet és nagyot Az irodalomtörténetíró hajlandó ezt a
váratlan fordulatot bizonyos külső adottságokkal megmagyarázni: a
vers bordal, nem végződhet egészen komor hangokon, a műfaj szabályai
nem engedik; Vörösmarty e verset a biedermeier-kor békésen
beletörődő, a tragikus megoldásoktól irtózó
levegőjében írta, nem is fejezhette be másképpen. Nem lehet ebből
következtetni Vörösmarty gondolkodásformájára. De mit mondjunk, ha ugyanezt a
struktúrát találjuk Vörösmartynak két legkomolyabb, legmélyebbről
szakadt versében is? A Gondolatok a könyvtárban Vörösmarty
filozófiai szempontból legtudatosabb, legkidolgozottabb
költeménye, világszemléletének summája: a Vén cigány pedig az
elborult Vörösmarty látnoki, megszállott, már szinte emberi méreteken
túli halálos feljajdulása. Ezeket a verseket nem köti semmiféle
műfajszabály, semmi közük a jámbor biedermeier szellemhez - itt
végleges, legtisztább formában maga Vörösmarty beszél. Mindkét
költemény a reménytelenség ódája: a Gondolatok a könyvtárban a
gondolat nyugodt, világos nyelvén, a Vén cigány vad víziókban,
a rémület paroxyzmusában mondja el a költő kétségbeesését: "Irtózatos
hazugság mindenütt!" "Az Isten képét szíjjal ostorozzák!"
"Odalett az emberek vetése!" S mindkét vers végén megint
megfordul a hangulat, a kétségek és zengő zivatarok után derűs hangok
szimfóniájában úszik a gondolat és a látomás boldogabb partok felé,
ahol "kihallhatók az angyalok zenéjét", Noé bárkája egy
új világot hordozva tűnik fel a vizeken. De Vörösmarty csak egy költő;
amit mond, talán csak őrá magára vonatkozik; talán elhamarkodott
volna ebből a magyarság gondolatformájára következtetni. Menjünk hát
vissza a gyökerekig. Nézzük, mit mond Zrinyi, "dicsőségünk,
végső daliája nevünknek?" Vegyük elő a Török Áfiumot. Vegyük
elő azért is, mert kevés ilyen aktuális könyvet találunk. A
költő-hadvezér nehezen görgő, de annál szuggesztívebb mondatokban
tárja fel a magyarság rettentő helyzetét a fenyegető sárkány
torkában, a török halálveszedelemben. Megmenekülésére nincsen remény;
sorra veszi a külföldi hatalmakat és bebizonyítja, hogy a magyarság
azoktól semmi jót nem várhat, "akinek nem bornya, nem nyalja".
Azután keserű önszemlélettel fordul a nemzet felé: a régi erő
kiveszett, csak "innya", restség és tudatlanság
mindenfelé. És ekkor így kiált fel: "Oh egek! Oh Isten! Mért hoztál
ki minket Scitiábul, holott ottan avagy nem bomlottunk volna meg
ennyire... avagy ha bomlottunk volna is, nem látott volna ennyi világ
minket magunk rosszasága miatt veszni. De ha nincs haszon a
panaszolkodásban és a haszontalan való fohászkodásban, nyúljanak az
remediumokhoz, ha vagyon; s vagyon is penig, ha akarunk! Mert
noha a mi magunk népét, amint mostan vagyon, jól leábrázoltam...
mindazonáltal ha kérded: kit kévánok s micsoda nemzetet akarok
oltalomra, azt mondom: a magyart kévánom. Miért? azért,
mert ez a legalkalmatosabb, legerősebb, leggyorsabb és, ha akarja,
legvitézebb nemzetség. Kétszáz esztendeje leszen immár, hogy a
magyar törzsekkel harcol,... de mégis Isten nem hagyott mindnyájunkat
elveszni... Azért magyart kévánok oltalomra, nem indust, nem
garamantát, sem olaszt, sem németet, sem spanyort." És harmadikul kérdezzük meg Madách
Imrét, a magyar gondolatvilág legfőbb megfogalmazóját, akit
mindegyre idézni szoktunk problématikus helyzetekben. Madách is
ugyanazt mondja, amit Zrinyi és Vörösmarty, nem annyira idézhető
szentencia alakjában, mint inkább nagy művének struktúrája által,
ugyanazzal a váratlan átfordulással, mint Zrinyi és Vörösmarty.
A költők legfontosabb mondanivalói nem azok, amiket elmondanak, hanem
ami alkotásuk belső formájában fejeződik ki. Az ember tragédiájának optimista
befejezésén sokat tünődtek az irodalomtudósok. A rettentő látások
után, amelyek Ádámot gyötörték, felfedve előtte az emberiség
reménytelen jövőjét egészen az eszkimó-szín iszonyatáig, logikusan
minden inkább következik, mint a "küzdj és bízva bízzál".
Hogy ezt az ellentmondást megmagyarázzák, egyesek azt mondták, hogy a
történelmi színek csak ördögi káprázatok; más szerint az eszkimó-szín
nem fejezi ki Madách véleményét; ismét más szerint Az ember
tragédiája misztérium-dráma, ezért áll a végén, kissé
szervetlenül, a műfajhoz hozzátartozó mennyei vigasztalás. A
magyarázók tehát, hogy megszabaduljanak az ellentmondástól,
zárójelbe akarják tenni vagy a történelmi színeket vagy az
eszkimó-jelenetet vagy a befejező szavakat; ami annyit jelentene,
hogy Madách nem gondolta nagy művének minden egyes részét egyformán
komolyan. Ezt pedig éppen Madáchról, legabszolútabb
szellemünkről nem lehet feltételezni. E magyarázók tekinteten kívül
hagyják a költemény belső formáját. Ezt talán nem is lehet a
költeményből magából megérteni; de ha együtt látjuk a magyar irodalom
egészével, ha felismerjük belső formájában ugyanazt a törvényt, amely
Zrinyit és Vörösmartyt vezette, a titok megvilágosodik. És itt, a Tragédiában fejeződik
ki végérvényesen az, amire gondolunk. A Tragédia három főszereplője
közül ketten vereséget szenvednek: Ádám öngyilkos akar lenni, Lucifer
pedig görnyedezve, átkot kiált, mikor az Úr megjelenik. Csak Éva az,
aki diadalmasan mosolyog: a történelem szörnyű víziói őt nem
rendítették meg - talán nem is látta őket, a költő efelől kétségben
hagy - csak egyet tud: hogy anya lesz, hogy általa az élet
diadalmaskodik az elmúláson. A gondolat csődöt mondott, Ádám
idealista, építő gondolata éppúgy, mint Lucifer materialista, romboló
gondolata; de az élet erősebb a gondolatnál. A gondolat logikája
szerint, Ádám és Lucifer szerint le kell bukni öngyilkosan az
örvénybe, ez az egyetlen észszerű válasz az emberi sors
kérlelhetetlenségére; de Éva szerint, az élet princípiuma szerint
csak egy igaz gesztió van: Mit állsz, tátongó mélység,
lábaimnál? A német Vaihinger, Kant könyveit
kommentálva, kidolgozta a német léleknek annyira megfelelő
"Philosophie des Als Ob"-ot, a "mintha"
filozófiáját: "Tégy úgy, mintha..." A magyar filozófusnak
Madách alapján ki kellene építeni az "és mégis"
filozófiáját: "Tégy úgy, hogy mégis..." lesz még egyszer
ünnep a világon. Tanának igazolására sietne az egész magyar
történelem. A magyar, megdöbbentő történetének számtalan
halálkanyarjában, hányszor ért már arra a pontra, ahol minden
racionálisabb nép behúnyta volna a szemét és lezuhant volna! A három
idézett költő közül kettő ilyen halálkanyarban szólalt meg: Zrinyi a
török torkában, Madách a szabadságharc utáni letargiában. Zrinyi, ha
Nyugaton születik, összeszorított fogakkal, hallgatva esik el: Madách
keserű lesz, mint Schopenhauer. De mert itt születtek, magyar szögben
lehulló napsugarak alatt, kétségbeesésükből az "és mégis"
reményen túli reménykedése nőtt ki. Mert itt nem a ráció számít. Ráció
szerint már rég elpusztultunk volna. Akik Magyarországon logikusan
gondolkoztak, mindíg kétségbeestek. Itt a remény a reménytelenségben
van. Abban, hogy a végső órákon, amikor a nemzet sorsán őrködő
riadtan takarja el szemét, amint az örvény felé közeledünk - hirtelen
titkos erőtartalékok nyílnak fel a lélekben. Erőtartalékok, amelyek
túl vannak minden ésszel, akarattal elérhető dolog határán; erők,
amelyek kegyelemszerűen jönnek, amikor már mindenről le kell
mondanunk. Mint a halálos veszedelemben levőnek egyszerre
megszázszorozódik a lélekjelenléte és sohasem sejtett erő száll a
karjába, a szemébe, egész élete, elmúlt és eljövendő esztendei mind
kapaszkodó kezébe tolulnak - úgy törnek fel olykor a nemzet életében
a titkos erők, amelyeket felhalmoztak a századok. Mint mikor a görög
hajósnak, a vihar szörnyű tetőfokán, gyilkos hullámok fölött,
megjelent az árbóc ormán fényben a Fehér Istennő Leukothea. Ki tudja, mi rejlik a költő öntudatlan
műhelyében, ki tudja, micsoda titkos sugallatokat ad neki a közösség,
amelynek szócsöve? A nagy magyar költők talán ösztönösen azért
engedték művükbe a kétségbeesés látomásait, hogy "a lét és
nemlét határán", a kétségbeesésen is túl megtalálják ezt az
irracionális vigasztalást, reményentúli reményt, az "és mégis"
mágiáját. És talán ezzel a varázslattal, az utolsó pillanat
megidézésével akarták kifakasztani a nemzetben alvó kiszámíthatatlan
erőforrásokat. Az erőforrások még nem apadhattak el.
Költők, kiáltsatok! A Fehér Istennő még megjelenhet. 1939 Az emberfajt, mikor el kellett helyezni
az élőlények rendszerében, ahol minden egyéb fajtának már két neve
volt, az optimista XVIII. század Homo Sapiensnek nevezte el. Később a
tudósokban jogos kétségek merültek fel az ember sapiens, bölcs
voltára vonatkozóan s egyesek azt indítványozták, nevezzék el az
embert arról a tulajdonságáról, amely leginkább megkülönbözteti az
állattól, Homo Fabernek, eszközökkel dolgozó, fúró-faragó
embernek. Huizinga, a nálunk is jól ismert nagy hollandi
kultúrtörténész legújabb művében felveti a Homo Ludens, a
játszó ember fogalmát. Szerinte az ember legjellemzőbb vonása játékos
hajlama, minden kulturális tevékenység a játékból sarjad ki. Tétele első pillanatra talán meglepő,
sőt "játékos", - de a vastag kötetben felhalmozott példák
és fejtegetések elgondolkodásra bírják az olvasót. A játék bizonyos
szabályokhoz kötött, öncélú tevékenység, amelyet semmiféle
gyakorlati, hasznossági elv nem vezérel. Az emberiség ősi
korában ilyen játék minden, ami nem közvetlenül az élet fenntartására
szükséges - így elsősorban az egész élet középpontjában álló vallási
szertartás. Huizinga hivatkozik a mi kiváló antik
vallástörténészünknek, Kerényi Károlynak egy tanulmányára,
amelyben őt megelőzően az "ünnepből", a hétköznapok
rendjéből kiemelkedő, magasabb hangulatból vezeti le az ősi népek
vallásosságát, tehát a kultúra kezdetét. Az ősi ember ünnepe játék:
álarcot ölt magára és megjátssza, hogy egy isten szállt belé,
eltáncolja az ősök és a totem-állatok cselekedeteit - négerek,
indiánok és más primitív népek mindmáig ilyen ünnepekben és ilyen
ünnepekért élik le életüket, valósítják meg az örök dolgokkal való
kapcsolatukat. Ez a játék természetesen a játszó szemében éppolyan
komoly, mint a gyermekek játékai. A primitív ember nem tesz még
különbséget játék és "komoly dolog" között. A "komoly
dolog" fogalma csak később fejlődik ki, a játék negációja
gyanánt. Kezdetben vala a játék... Az archaikus népek legtöbb játéka
verseny-jellegű. A kezdetleges társadalom általában antitétikus
felépítésű: a törzsön belül két altörzs van és azok állandóan
versenyeznek egymással. A nagy Burckhardt a görög
kultúra jellemző vonásának tartotta az "agonális",
versenyző jelleget - azóta tudjuk, hogy minden ősi kultúra agonális
természetű. Nemcsak a vallási szertartások, ünnepi táncok és
erőpróbák, hanem sokszor a primitív törzs egész társadalmi és
gazdasági élete is. Vannak indián törzsek, amelyeknél az ú. n.
Potlatch szertartása dívik: az egyik törzs időnkint
meglátogatja a másikat, s a vendéglátó törzs kötelességének tartja,
hogy minden értéktárgyát, esetleg feleségeit és gyermekeit is
odaajándékozza a vendégeknek. De egy idő mulva a vendéglátó törzs
visszaadja a látogatást és most a volt vendégeken van a sor: nemcsak
viszonozniuk kell a vendégszeretetet, hanem a törzs becsülete azon
fordul meg, vajjon felül tudja-e múlni volt vendéglátóit
bőkezűségben, pazar ajándékokban. Két egyiptomi cigány, írja Huizinga,
egy hírlapi beszámoló nyomán, egyszer összeveszett. Egybehívták tehát
az egész törzset és annak jelenétében mindegyik megölte valamennyi
birkáját, majd mikor ezzel nem tudta a másikat lefőzni, elégette
valamennyi bankjegyét. Az, aki kevesebb áldozatot tudott hozni,
nehogy alulmaradjon, eladta hat szamarát, hogy az így szerzett pénz
elégetésével fölényben legyen. Mikor hazament a szamarakért, felesége
tiltakozni próbált, mire leszúrta az asszonyt. Az agonális
hajlam, az ember vágya, hogy felülmaradjon ellenfelén a
küzdelemben, ennyivel erősebb minden "gazdasági
szükségszerűségnél". A jog, az igazságszolgáltatás
gyakorlata is agonális, játékgyökerű. Legősibb formája a versengés,
a párbaj, az istenítélet. Az egész lovagi társadalom, lovagi
becsület, lovagi élet grandiózus társasjáték, kiemelkedés az anyagias
szürkeségből a Kerényi módra értelmezett ünnepség szférájába. Hasonló meglepő példákkal és meglepő
ügyességgel bizonyítja, hogy a költészet, a művészet, a zene, a
filozófia és a tudomány, sőt még bizonyos fokig a gazdasági élet is
az ember ősi játékos magatartásából keletkezett. Azután végigmegy az
emberi kultúra korszakain és kimutatja, mekkora szerepet játszott
bennük a játékos elem. Különösen a nyugati kultúra fénykorában, a
barokkban és a rokokóban erős a játékosság: a ruházkodás, a paróka, a
szalon-élet legjellegzetesebb hordozói. Csak egy "komoly"
század volt, a XIX. század. Ez tette általánossá az élet "komoly
felfogását": a hasznossági elvet és annak szörnyű gazdasági és
társadalmi következményeit. És ma? Huizinga úgy találja, hogy a
látszat szerint a játék-elem ma megint erősödőben van. De a mai sport, professzionistáival,
rekordhajszolásával, túlságosan "komoly dolog"; különben
is elvesztette minden kapcsolatát a szertartással, melynek része volt
a görög időkben. 1939 KARJEL,
FINOMORSZÁG, ESTHONNYA 1769-ben egész Európa lázasan figyelt
egy eseményt, amely Európától igen messze ment végbe: az égbolton. A
csillagászok kiszámították, hogy ez lesz az esztendő, amikor a Vénusz
bolygó átmegy a Nap előtt. Expedíciókat szerveztek a földkerekség
legtávolabbi pontjaira, ahonnan a nevezetes kozmikus eseményt a
legjobban lehetett megfigyelni. Egy ilyen expedícióval
indult el James Cook kapitány is az Endeavour fedélzetén
s útja idővel hatalmas felfedező utazássá bővült, a
csendesóceáni szigeteknek és a titokzatos kontinensnek,
Ausztráliának tudományos megismerésével gazdagította Európát.
Útja az irodalmat is megihlette: a sziget, ahol csillagászati
megfigyeléseit végezte, Tahiti, mítosszá növekedett a XVIII. századi
írók kezében, könyveikben itt él a Boldog Bennszülött, akit
még nem rontott meg a civilizáció s akinek életét és véleményeit
annyiszor idézi a preromantikus kor Európa-fáradt költője és
gondolkozója. Különös véletlen folytán a Vénusz
átmenetele a magyar szellemi életben is a boldog ősvilág képzetét
idézte fel és a magyar irodalmat egy külön magyar Tahitivel
ajándékozta meg. E példa azt bizonyítja, hogy valóban a csillagok
irányítják az emberek útját - igaz, hogy ez az egyetlen példa rá az
egész irodalomtörténetben. Történt ugyanis, hogy VII. Keresztély,
Dánia és Norvégia királya is expedíciót küldött a Vénusz
átmenetelének megfigyelésére, országainak legészakibb pontjára, a
norvégiai Vardöhusba. Az expedíció vezetésére Hell
Miksát, a magyar származású bécsi jezsuita atyát kérte fel, ez pedig
magával vitte magyar rendtartását, Sajnovics Jánost. 1769
június 3-án meg is figyelték a Vénusz átmenetelét, de útjuk más,
váratlan eredménnyel is járt. Ahogy a tudós kolozsvári professzor,
Halász Ignác, kedves multszázadi stílusban írja, "egy
ezredek óta ismert csillagot mentek felfedezni és egy még nem ismert
csillagot fedeztek föl a magyar nyelvtudomány egén: a magyar és a
lapp nyelv rokonságát". Hell amikor útra készült, már
elhatározta magában, hogy utánajár a magyar és a finn és lapp nyelvek
rokonságának, amelyet Commenius Amos János, a nagy pedagógus
és utána sok más tudós emlegetett már a XVII. században is, de
Magyarországon nem vettek róla tudomást. A magyar nyelvtudomány első
művelői a magyar nyelvet csak a héberrel hasonlítgatták egybe,
minthogy azt tekintették a világ legrégibb nyelvének, hiszen Ádám és
Éva is héberül beszélt - találtak is sok nagyszerű egyezést. Hell
maga a csillagokkal lévén elfoglalva, Sajnovicsot bírta rá, hogy a
kérdést tanulmányozza. Sajnovics már útközben is nagy
lelkesedéssel dolgozott és az egyetlen akkori lapp szótárból 150
szót írt ki, amely magyar szavakkal egyezett. Élménye mégis
megrázó lehetett, amikor odafent Finmarkenban eleven lappokkal
találkozott, akiknek ajkáról alig elváltozott magyar szavakat lesett
le. A megrendültséget kimért tudományos latinságán is
keresztülhalljuk: "ut, dum ipsos sermocinantes audirem, in
patria, inter Ungaros me versari crederem, úgyhogy, amikor beszélni
hallottam őket, azt hihettem, hogy hazámban, magyarok között vagyok." Sajnovics felfedezését külföldön nagy
érdeklődéssel fogadták, de idehaza jóformán semmi tudományos
visszhangja nem volt, a nyelvészek még vagy ötven évig tudomást sem
vettek a magyar-finn nyelvrokonságról. De az irodalom, amely
Magyarországon minden dolog bölcsője s itt a költők hazájában mindíg
félszázaddal előtte jár tudománynak és politikának, most is azonnal
felfigyelt. A Bessenyei György köréhez tartozó, franciás
műveltségű előkelő költők rögtön tiltakoztak a halszagú atyafiság
ellen. - "Sajnovics jármától óvjuk nemzetünket" - int
Barcsai Ábrahám, a testőr és Orczy Lőrinc, a különös
öreg generális, nem késlekedik az iróniával. Te pedig csillagász, bár akárki
lehetsz, De míg ezek visszautasítják a
finn-lapp-magyar rokonság gondolatát, a magyar népiség irodalmi
képviselőjének, Dugonics András szegedi piaristának, a
"nemzeti lélek tüzes ébresztőjének" képzeletét az
ujság azonnal megragadja és híres regényének megírására ihleti. Ez a
mű, "Etelka, egy igen ritka magyar kisasszony Világosvárott
Árpád és Zoltán fejedelmink idejében", az első magyar
könyvsiker: az 1788-as első kiadást 1791-ben nyomon követi a második,
ami akkor csodaszámba ment és lelkesedéssel fogadták a folytatásokat
is: a Jolánka című regényt s az Etelka Karjelben című
színdarabot. Hogy a magyar közönségnek mennyire kedvesek lehettek
ezek a könyvek, legjobban az mutatja, hogy a két női név, amelyet
Dugonics teremtett, Etelka és Jolán, mindmáig használatban
van. Az északi rokonság megbukott az egykorú tudományban és a
finnyás elitirodalomban, de meghódította a magyar közösség szívét. S
az utókor ezúttal a naivaknak, hiszékenyeknek és örülni tudóknak
adott igazat. Az irodalomtörténeti kritika nem sok
jót mond az Etelká-ról. A könyv Árpád idejében játszódik, de a
XVII. és XVIII. század parókás hangulatát vetíti vissza a magyar
őskorba, mert mintaképei, amint újabban Baróti Dezső, a fiatal
szegedi tudós az eddiginél nagyobb apparátussal kimutatta, a
barokk-kor külföldi regényei. Árpád gyenge, tehetetlen, szerelmeinek
élő kényúr az abszolutizmus korából, tanácsosai, az idegen Róka,
orránál fogva vezeti. Az ősmagyar hölgyek, sőt urak is,
egyre-másra elájulnak, egyízben egyszerre négyen is hevernek aléltan:
Etelka, atyja, Gyula vezér, szerelmese, Etele herceg és azonkívül a
hűséges dajka is. Igaz, hogy Etelka, amikor ájulásából magához tér,
ugyancsak huszárosan szokott káromkodni, mert Dugonics a tiszaparti
halászok nyelvéből vett közmondásokkal ízesíti stílusát. "Ő
büdös vaj, te kukacos szalonna, egybeillötök" mondja. Ez a könyv sikerét bizonyára nem kis
részben a Sajnovics felfedezése által életrehívott ábrándnak
köszönheti. Etele ugyanis, a regény hőse, északi rokon, vagyis inkább
északi magyar, mert Dugonics elfogadja Sajnovics elméletét, hogy az
északi rokonnépek valamikor mind magyarok voltak. Etele
rangrejtve jár Magyarországon: ő a karjeli fejedelem fia. Hell Miksa szerint Karélia a
magyarok őshazája. Neve, amelyet Karjalának és Kirjalának is
mondanak, a magyar Kar-jel szóból származik: hiszen a tartomány
címerében is két kar van, az egyik nyilat, a másik kardot tart,
jeléül az ősmagyarok vitézségének Sajnovics versbe is szedte: Melly vitéz szív lakott hajdan
eleinkben, Dugonics szerint a scythae regii, az
ókori írók által említett királyi szittyák laktak itt s a "királyi"
szóból származik a Kirjala neve. A folytatásokban Dugonics képzelete még
tovább megy az északi boldog és vitéz magyar őskor rajzában. Az
Etelka Karjelben, egy finn szigeten játszódik le. Megtudjuk,
hogy a lappok igazi neve lápok, a finneké finomok, a
Balti-tenger jó magyarul, sőt szegediesen Balta tengör,
Bothnia Botország volt, Ingermanland orosz tartomány Hopvár,
Holmia pedig Holmi. A lápok fejedelmét abban az időben
Széplakinak hívták. Szentpétervár helyén, amely akkoriban
Karéliához tartozott, nagy város állt, neve Nagyhabi. És
mindenütt az egész északon, mindenütt magyarok laktak, boldog,
becsületes, vitéz magyarok, olyan romlatlan fiai a természetnek,
mint amilyenekkel a XVIII. század képzelete Tahitit népesítette be. Dugonics nem egyetlen ábrándozója az
északi őshazának. Perecsenyi Nagy László époszának hőse,
Szalkadár, esthonnyai (vagyis észtországi) fejedelem az V.
században hősiesen harcol russzusokkal, gothusokkal; Grönlandba megy,
majd Columbust messze megelőzve felfedezi Amerikát, ott az
amazonokkal barátkozik, de az öreg amazonok féltékenyek a fiatalokra,
behívják a peruiakat, azok legyőzik és megölik Szakadárt: maradékai
alapítják meg a japán birodalmat. Azelőtt mindíg mulattam, ha Dugonics
András könyveit olvastam vagy írtam róluk, ma is, de mulatságomba
most meghatottság vegyül. Most kezdem megérteni, mit jelenthetett a
magyarság számára akkor a felfedezés, hogy nincsen egészen
egyedül, társtalan ősnép gyanánt ezen a világon, hogy vannak, ha
messze északon is, de hozzá hasonló nyelvet beszélő népek, most
értem, miért szépek, még esetlen naivitásukban is, a régi szegedi pap
ábrándjai. Most egyszerre nagyon valóságosak valahogy ezek az
ábrándok, nagyon közel vannak a távoli rokonok, belül és közel - mint
ahogy a karunkat csak akkor vesszük észre, ha fáj. 1939 Mindmáig él a köztudatban az a
romantikus hagyomány, hogy Shakespeare életét titok és homály födi.
Pedig az irodalomtörténet Shakespeare életét ma már jobban ismeri,
mint bármely kortársáét. Igaz, hogy minél jobban ismerjük, annál
titokzatosabb. A külső homály eloszlásával a belső titok egyre nő. A
nagy alkotó emberi alakja mindíg is titok és csoda marad - azért oly
vonzó és nyugtalanító. Vajjon a Shakespeare-szonettek Dark
Lady-je, sötéthajú hölgye csakugyan megcsalta a költőt a
szonettekben szereplő, rajongva szeretett előkelő baráttal? Ki tudja?
A versek abban az időben még nem voltak vallomások, mint később. És
talán nem is kell élményt keresnünk, hogy megmagyarázzuk a nagy
keserűséget, amely Shakespeare tragédiáiból halhatatlanul árad
felénk. Talán nem csalódások tették ily sötéten látóvá, hanem csak
az, hogy lelke tragédia-írónak való lélek volt. Nem ez a
legtitokzatosabb Shakespeare történetében. A legtitokzatosabb Shakespeare
öregkora. 1611-ben Shakespeare nemcsak nagy drámaíró, hanem gazdag
ember is. Két színház társtulajdonosa, sok félretett pénz, egész kis
vagyon ura. Ekkor megírja utolsó színdarabját, az óceánokon túl,
meseszigeten játszódó Vihart. A Vihar hőse Prospero, a
száműzött milánói herceg, aki varázshatalmával a föld vad szörnyeinek
és a levegő könnyed tündéreinek parancsol. A végzet úgy rendeli, hogy
Prospero szigetére kerül a trónbitorló, aki miatt el kellett hagynia
hazáját. Prospero megbocsát neki és visszatér Milánóba, miután
elbúcsúzott csodaszigetétől. Elbúcsúzik varázshatalmától is, eltöri a
pálcát, amellyel a lég szellemeinek s a tündéreknek parancsolt: mind
e durva bűbájt (Babits Mihály fordítása) A tudósok úgy gondolják, hogy ezekben a
szavakban Shakespeare, a szavak nagy varázslója, búcsúzik el a
csodaszigetétől, tündérpalotájától: a színháztól, ahol egyformán ura
volt a föld szörnyeinek, a féktelen indulatoknak és a lég
szellemeinek, az illanó, édes-merengő hangulatoknak,
amelyekkel hol legmélyebb gyökeréig megrázta, hol a legtávolabbi
vágyak felé indította vitorlázni a hallgatók szívét. Prospero
elbúcsúzik varázshatalmától és visszatér szülőhelyére. Shakespeare is
ezt tette. Visszatért Stratford-on-Avon-be, ahonnan egykor, - ha igaz
- igen kellemetlen körülmények közt, mint vadorzónak, a büntetés elől
kellett megszöknie. Most visszatér, mint tekintélyes ember,
akire szülővárosa büszkén mutat. Földbirtokot vásárol, valami olyasmi
lesz, amit a mai angolok gentleman-farmernek neveznek: úriember, aki
a gazdálkodás örömeinek él. Részt vesz a városka ügyeinek
intézésében, barátságos, jó szomszéd, vendégszerető házigazda kis
vidéki körében - és az irodalommal, a színházzal nem törődik többé.
Műveinek sorsa sem érdekelte: a híres Folio-kiadást halála után
állították össze barátai, nagyobbára a színházi súgópéldányok
alapján. Ez a legrejtélyesebb Shakespeare körül,
ez a visszavonulás, ez a megmagyarázhatatlan befejezés. Hogyan lehet,
hogy egy költő - s még hozzá egy Shakespeare! - ennyire el tudjon
szakadni attól, ami életének nagyszerű értelme volt? Hát a költészet
nem ellenállhatatlan kényszer a választott számára? Egyszerűen abba
lehet hagyni, mint valami jövedelmező üzletágat, ha már eleget
kerestünk? Mi itt a magyarázat? A legegyszerűbb magyarázat az, hogy
Shakespeareben is élt az angol ember oly erős vágya a falu, a
természet után, ő is arra vágyott, hogy szülővároskájában,
köztisztelettől övezve, az egyszerű élet nyugalmának és örömeinek
éljen. Nem is kell ehhez angolnak lenni. Ez volt Arany János legfőbb
álma is: "Csöndes fészket zöld lomb árnyán... S hogy megint
ültessek, oltsak." Talán Shakespeare lelkében is ott rejtőzött
mindíg a józan és takarékos polgár, s drámáiban végigjárva valamennyi
emberi szenvedélyt, végül is ott kötött ki, ahol Voltaire Candide-ja:
műveljük meg kertjeinket. Taine híres Angol Irodalomtörténetében
egy másik gondolatot vet fel: "Szeretem azt képzelni",
mondja, "hogy ő is, mint Goethe, éppen viharzó képzelete
segítségével szabadult meg a viharzó képzelet veszedelmeitől; hogy a
belső tűz azért nem okozott robbanást életében, mert kivezető utat
talált a költészetben; hogy a színház megmentette életét, mert
Shakespeare, miután alakjaiban végigélte az emberi élet valamennyi
bolondságát és nyomorúságát, végül is letelepedhetett az emberek
között, nyugodt és melankólikus mosollyal, üdülésképpen képzeletének
légi muzsikáját figyelve." A költő, gondolja Taine, költészete
révén megszabadult szenvedélyeitől, belsejének tragikus
feszültségeitől - és azért vonult vissza Stratfordba, mert lelke
későn és drágán szerzett derűjének ez a csendes környezet és
életforma felelt meg. És még egy harmadik magyarázat is
lehetséges. Ez a magyarázat annál valószínűbb, mert maga Shakespeare
mondja Prospero ajkán keresztül. Shakespeare megöregedett; s ő
is elmondhatta, mint Prospero: Milánóba 1940 Mindnyájunk közös ismerőse, Don Juan,
nevét egy XVII. századi spanyol színdarabban nyerte el. Don Juan
Tenorio saját nevén a régebben Tirso de Molinának tulajdonított A
sevillai csábító a v a g y a kővendég
című színdarabban jelenik meg először, hogy azután évszázadokon
keresztül ezen a néven szerepeljen a színpadon és a köztudatban. Nemrég elolvastam a régi spanyol
darabot és meglepő felfedezésre jutottam, amelyről nem találok
említést a Don Juan mondájával foglalkozó tanulmányokban. Legnagyobb
megdöbbenésemre ugyanis azt vettem észre, hogy Don Juan egyetlen
egy áldozatát sem "csábítja el" a szó mai értelmében,
vagyis: egyet sem szédít meg férfiúi igézetével, hogy a szerencsétlen
leány fejét vesztve, letérjen az erény útjáról, mint a Faustbeli
Gretchen és rengeteg irodalmi utódja. Amikor a színdarab elkezdődik,
koromsötét van. Don Juan búcsúzik egy hölgytől, aki ekkor veszi
észre, hogy a sötétben mást fogadott, mint akit várt és kétségbeesik,
hogy Don Juan volt a vendége. Don Juan tehát nem férfiúi szépsége,
hanem a sötétség segítségével diadalmaskodott. Ugyanezt a trükköt
mégegyszer megismétli a dráma folyamán. Majd házassági ígérettel
meghódít egy naiv parasztlányt; egy másik parasztlányt pedig úgy
szerez meg, hogy főúri fellépésével megfélemlíti a vőlegényt a
lakodalom napján; a fiú lemond menyasszonyáról, hogy az a
főúrhoz mehessen feleségül. Házasságot ígér Donna Annának is. A
darabban szereplő nők nem Don Juannak nem tudnak ellenállni,
hanem a nagy partínak - hiszen Don Juan az ország egyik első
arisztokratájának fia. Amit akkor csábításnak neveztek, ma inkább a
házasságszédelgés fejezetébe tartozik. Az ősi Don Juan áldozatai nem annyira
szerelmükben csalódtak, mint inkább reményeikben: nem lett belőlük
egy előkelő spanyol úr felesége. A drámaíró és kora nem is abban
látta Don Juan bűnét, hogy összetörte a női szíveket, hanem abban,
hogy cinikus módon semmibe vette ígéreteit, megszegte esküjét,
kigúnyolta a házasság szentségét, nem tisztelte még a halottat sem,
akit maga ölt meg és lakomára hívta áldozata kőszobrát - tettekben
dacolt a vallás szent törvényeivel, istentagadó volt. A darab végén
ezért sujtja az égi harag a kárhozat helyére. Amikor a kőszobor kezet
fog vele, Don Juant tűz járja át és összerogy. A nők megtört szívéről nem igen esik
szó. A XVII. század spanyoljai még abban a középkori, lovagi
konvenciókban éltek, hogy csak a nő tetszik a férfinak, a férfi nem
tetszik a nőnek, a nő csak elfogadja, vagy a legjobb esetben
viszonozza a férfi szerelmét. És, úgylátszik, csak akkor viszonozza,
ha ennek gyakorlati értelmét látja. E felfogás átalakulásával párhuzamosan
alakul át azután Don Juan története is a későbbi feldolgozásokban.
Molière Don Juanja még
mindíg cinikus házasságszédelgő - le plus grand épouseur,
ahogy szolgája: Sganarelle, nevezi - de itt már nagyobb szerepet
játszik az elhagyott nő fájdalma: Don Juan első felesége,
Elvire, kit a lovag kolostorból szöktetett meg, a darab
legmegindítóbb jelenetében visszatér és bűnbánatra inti Don Juant,
akit még mindíg szeret. De Don Juan a mi értelmünkben vett Don
Juanná csak Lord Byron verses regényében válik. Most már a XIX.
század elején vagyunk, a romantikus érzelmi élet fénykorában. A
szerelem most már nem a test vad szenvedélye, és nem is a házasság
szelíd előjátéka, hanem nagy érzés, amely csodálatos gazdagságával
elönti a lélek minden rejtekét. Byron Don Juanjának az a sorsa, hogy
szerelmet ébreszt minden nőben, akivel találkozik - ezek a szerelmek
mentik meg életét veszedelmes kalandjaiban; amikor rabszolgaságba
esik, a keleti királyasszony olvad fel iránta. Innen már csak egy lépés a modern, a
fordított Don Juanhoz, Bernhard Shaw John Tanner-jéhez (Don Juan
Tenorio angol neve ez) az Ember és Felsőbbrendű Ember-ben.
Shaw itt azt bizonyítja, hogy teljesen megfordítva igaz, mint ahogy a
régi költők írták: mindíg a nő a kezdeményező, a nő a csábító,
szegény Don Juan hiába menekül előle Spanyolország sivatagaiba
és az alvilágba, a nő mindenütt utóléri s végül feleségül megy hozzá. Még egy megdöbbentő felfedezést tettem
a régi spanyol darab olvasása közben. A hajótörött Don Juant a tenger
partra veti. Amikor ájulásából magához tér, éppen egy halászlány
ápolgatja. Don Juan kinyitja a szemét - és úgy, csuromvizesen,
azonnal beleszeret a halászlányba és mindjárt szerelmet is vall neki.
Azt hiszem, mindmáig ez a Don Juanok legfőbb titka. A legnagyobb
gyakorló Don Juannak, Casanovának emlékiratai is erre tanítanak. Hogy valaki Don Juan legyen, annak
legfőbb feltétele nem az, hogy ő tessék minden nőnek, hanem az, hogy
neki tessék minden nő. Aki válogatós, nem lehet Don Juan. És
hogy mindegyikbe rögtön, halálosan, feltétlenül szerelmes tudjon
lenni, mintha ez volna az első nő, aki szívét megindítja. A multja, a
régi nők el kell hogy tűnjenek, - Don Juannak nincs emlékezete - a
jövőre nem szabad gondolnia, - Don Juannak nincs fantáziája, - egész
élete koncentrálódik a jelenvaló pillanatra, a kalandba. Mert jól hazudni csak az tud, aki el is
hiszi, amit hazudik. Ez a kalandor örök-emberi típusának
lélektanához tartozik. 1940 Ha barátunkról azt akarjuk mondani,
hogy odaadóan, epekedve, régi világbeli idealizmussal szeret valakit,
azt mondjuk, olyan szerelmes, mint egy trubadur. Az élet szépségét, a korai-középkor
hallgatag és komor századai után, 1200 körül fedezték fel ismét, a
"Provence daltelt mezőin". A fejedelmi gazdagságú
toulousei, poitiersi, ventadorni grófok kastélyában mindennapos
vendég lett a zene, a tánc, az ének és a szerelmi kaland, a vidámság
úri kötelességnek számított, az élet legfőbb kincsének a "gay
saber"-t, szerelem és dal "vidám tudományát"
tekintették. A történelemnek ebből a gyönyörű és rövid pillanatából
nem maradt fenn más, mint a trubadurok dalai. A trubadurok mind-mind a szerelemről
énekeltek. Költeni annyit jelentett, mint a szerelemről énekelni - a
költészettant ők a "szerelem törvényeinek" nevezték. Mert
a trubadur szerelme nem volt ám valami egyszerűen és szabadon
kivirágzó érzés: annak is voltak szabályai. Igy minden trubadur azt vallotta, hogy
a Hölgy, aki felé a költő sóhajtása száll, magasabbrendű lény.
Ellenállhatatlan szépsége kényszeríti a dalnokot, hogy szerelmes
legyen belé. A Hölgy maga nem szerelmes, sokkal légiesebb annál; csak
visszautasítja vagy elfogadja a lovag szerelmét, mint egy virágot. A
költők leírásában jóformán minden Hölgy egyforma: mind fehér- és
bíborszínű (szőkék előnyben); mind csupa érték, szépségük mellett
főkép tudásukat és udvariasságukat dícsérik. A Hölgy csak előkelő származású és csak
férjes asszony lehet. Lányok ebben a lírában nem szerepelnek. A Hölgy
és a lovag hűbéri viszonyban állnak egymással. A lovag felajánlja
szolgálatait, a Hölgy elfogadja, ennek jeléül esetleg egy csókot vagy
egy gyűrűt ad. A Hölgy, amint sok szép mondából tudjuk, különféle
nehéz feladatokat róhat a lovagra, akár a Szentföldre is elküldheti.
A lovag a Hölgynek feltétlen hűséggel tartozik. A Hölgy a lovagnak
nem tartozik semmivel. De ha akarja, megjutalmazhatja hűséges
szolgálataiért. Az utókor számára éppen ez a jutalom a
legkényesebb kérdés. Maguk a középkoriak, úgylátszik, kevésbbé
törték rajta a fejüket. Ahogy éppen jött. Volt lovag, aki szerelmének
teljes viszonzásáért esengett, volt, aki kevesebbel is beérte, volt,
aki egészen lemondott a jutalomról. Ezekből a nagyon is
egyforma, nagyon is konvencionális versekből nem igen lehet
megállapítani, mi az élményszerű valóság a trubadur-költészet
mögött, vagyis magyarul: hát hogy is volt a Hölggyel és a lovaggal? Az illuzióromboló XIX. század boldogan
mutatott rá a távolságra trubadur-ábránd és trubadur-valóság között.
Hiszen a trubadurt legtöbbször hűbéri kapcsolat fűzte Hölgyének
férjéhez. A főúr szolgálatába fogadta a szegény lovagot vagy
polgárfiút, a dalnokot s ennek kötelessége lett, hogy verseiben
népszerűsítse ura politikáját és növelje ura tekintélyét azzal is,
hogy feleségének szépségét magasztalja. Szolgálataiért igenis kapott
jutalmat; de nem szerelmi jutalmat, hanem sokkal gyakorlatibb hasznú
dolgokat: ruhát, kosztot-kvártélyt, készpénzt, esetleg kis hűbéri
birtokot is. Természetesen ilyen körülmények közt nem lehet
túlságosan komolyan venni, amit a trubadur a Hölgyről és magáról
énekel. A trubadur hódoló költeménye csak fizetett dicsőítés. A valóságban a Magas Hölgy nem is volt
olyan magas, olyan szent méltóságú: Bernart de Ventadorn, a trubadur,
versében utasítást ad Hölgyének, hogyan viselkedjék, ha férje megveri
- csak vigyázzon, mondja, hogy a szívét ne üssék meg. Az Erec és
Enide című lovagi eposzban a hősnőt állandóan felpofozzák, pedig
a költő szerint a természet maga is meglepődött, amikor elkészítette
e remeket. S a szerelmes lovag talán nem is olyan szerelmes. Szerelme
csak költői fikció és a Hölgy jóindulata csak mentir cortes, udvarias
hazugság. A XIX. század kritikus szelleme
valószínűleg ebben a kérdésben is kissé túllőtt a célon. Itt ugyanis
nem lehet általánosítani. Voltak ugyan szegény trubadurok is, akiknek
társadalmi és anyagi helyzete alig különbözött a zsonglőröktől, a
középkor vándor énekmondóitól és csepűrágóitól. Ezeknek szerelme
a Magas Hölgy iránt nyilván csak költészet. Örültek, ha a szobalány
szóbaállt velük. De a trubadurok névsorában találunk olyan előkelő
neveket is, amelyek viselőjéről nem lehet feltételezni, hogy
készpénzjutalom ellenében epedezett: grófokat, hercegeket, sőt
királyokat is. Ezek vagy azért írtak szerelmes verseket, mert divat
volt, vagy azért, mert igazi szerelem égett bennük és kifejezésre
vágyott. Különben is, legalább is mai
felfogásunk szerint, nehéz elképzelni, hogy a férjek akkoriban
megfizették a költőket azért, hogy feleségüket hírbe hozzák. Mert
hiszen egy szép asszony annál többet ér, minél kevesebbet beszélnek
róla. S az említett Bernart de Ventadornt Hölgyének férje az
országból is kikergette, Peire Vidalt félig agyonverték a pásztorok,
amikor a Hölgyhöz farkasnak öltözve akart belopózni. Guilhelm de
Cabestanh szívét pedig a féltékeny várúr feltálalta feleségének,
mire az asszony kivetette magát a vár ablakán. Ha hihetünk ezeknek a
trubadur-mondáknak, akkor, legalább is a férjek, komolyan vették a
trubadur-költészetet. 1940 Goethe fia, August, gyermekkorától
fogva emlékkönyvet vezetett, a kor szokása szerint. A nevezetesebb
emberek, akikkel megismerkedett, mind beírtak néhány kedves sort. De
egy elmés és nem nagyon tapintatos francia kis versben figyelmeztette
a kisfiút leendő sorsára: "Ha azt akarja, hogy tiszteljék,
gondoljon erre az igazságra: ritka dolog, hogy egy nagy ember fia
számítson az utókor szemében". "Egy nagy ember fia..." -
csakugyan ez volt a fiatal August von Goethe társadalmi rangja,
foglalkozása, büszkesége és végzete. Az irodalomtörténet sok nagy
ember fiáról tud, akinek egyéni élete nem fejlődhetett ki és maga
elhervadt a hatalmas örökség árnyékában: a mi irodalmunkban a
legmegrendítőbb példa Petőfi Zoltán tragikus és rövid élete. De mint ahogy Goethe élete és
személyisége a legteljesebb példázata mindannak, amit a költőről, a
lángészről, a nagy emberről tudni lehet, fiának életében is
legtisztább vonalakban valósul meg a "nagy ember fiának"
sorsa. Tragédiájában nincsenek külső és véletlen szövődmények,
mint Petőfi Zoltán tüdőbaja - August von Goethe abba és csak abba
megy tönkre, hogy Wolfgang von Goethe fia. Christiane Vulpius szép, fiatal
munkáslány volt, mikor Goethe házába vette - Goethe természetesen
nem gondolt házasságra, de később gyermekük, August kedvéért mégis
feleségül vette, az előkelő társaság nagy felháborodása dacára.
Goethe nem volt különösen gondos férj és apa. Christiane és August az
év nagy részében nem is látták; és August létezését jóformán csak
akkor vette tudomásul, amikor az megjelent már a világban és mindenki
úgy nézett rá, mint Goethe fiára. Ekkor Goethe is felfedezte és
beállította Augustot abba a munkakörbe, amely azzal a ranggal járt,
hogy valaki Goethe fia. August von Goethe egyetemi évei nem
voltak vidámak: társai azzal az ellenszenvvel vegyes tisztelettel
néztek rá, amellyel nagyon magasrangú emberek fiát szokás fogadni.
Goethe sem akarta, hogy fia elmerüljön az akkori diákélet
duhajkodásaiba és August már akkor sem ismert más kötelességet és
célt, mint hogy nem is fiúi, hanem hivatalnoki lelkiismeretességgel
teljesítse apja akaratát. A pedáns pontosság, úgy látszik, jellemének
alapvonása lehetett. Mikor visszatért Weimarba, a nagyherceg
szolgálatába - ma azt mondanók, állami szolgálatba - lépett és mint
kamarai tanácsosnak az lett a feladata, hogy apját, a minisztert
helyettesítse, tehát még fizetést is azért kapott, hogy apja mellett
mint annak fia szerepelt. Ő felügyelt a középítkezésekre, ő
képviselte apját ünnepélyes alkalmakkor, amelyek Goethét fárasztották
volna, ő ment el helyette minden temetésre, mert Goethe görcsösen
elkerült minden találkozást a halállal, - mikor felesége halálos
ágyán feküdt, beteget jelentett és nem kelt aznap fel. August volt
azonkívül apja saját múzeumának, érem- és ásványgyüjteményének
rendezője és igazgatója. Ekkor következett be a tragikus
fordulat. A "felszabadító" hadjáratok kora ez: a német
fejedelemségek Poroszországgal az élen felkelnek Napoleon uralma
ellen, az ifjúság hősi lelkesedéssel lép be az önkéntes csapatokba.
August von Goethe sem vonhatta ki magát. De az öreg Goethe,
honfitársainak nagy megdöbbenésére és fájdalmára, nem vett részt az
általános lelkesedésben. Tisztelte Napoleont, uralmát Európa fölött
áldásosnak tartotta, félt, hogy a porosz győzelem a barbárság diadala
lesz. Miniszteri hatalmával kieszközölte, hogy August felvette ugyan
az önkéntesek egyenruháját, de nem ment el a háborúba. A diadalmasan visszatérő önkéntesek
megvetéssel illették Augustot és egyikük annyira megsértette,
hogy August párbajra hívta. De ekkor Goethe megint közbelépett az
államhatalommal: az önkéntesnek bocsánatot kellett kérnie
és bezárták. August kiesett a vele egykorúak közösségéből; mással
mint apja körével nem is igen érintkezhetett. August házasságát is fiúi minőségben
kötötte. Apja szemelte ki számára Ottilie von Poggwischt. Az igen
előkelő lány megfelelt Goethe ízlésének; abba a típusba tartozott,
mint Goethe szerelmei, Charlotte Buff, a Werther hősnője, Lili,
Marianne von Willemer. August buzgón és lelkiismeretesen
beleszeretett a lányba, Ottilie sokkal jobban tisztelte Goethét,
semhogy nemet mert volna mondani és Goethe sürgette a házasságot,
mert a Goethe-házban sürgős szükség volt háziasszonyra és Ottilie épp
olyan pontosan teljesítette kötelességét, mihelyt bekerült a bűvös
körbe, mint férje, August. A házasság nem indult rosszul, több
gyermek is született, de később egyre boldogtalanabb lett. A lelkes
és élénk Ottilie nem találta meg Augustban, a csak-Goethe-fiában azt,
amit várt és mindinkább elhidegültek egymástól. Auguston, amint a
rosszkedv és a lelki válságok meglazították benne a Goethe-fiúság
fegyelmét, mindjobban kitört anyja természete: borban és rossz
társaságban keresett vigasztalást. Az öreg Goethe nem tudott fiának más
orvosságot, mint azt, ami őt annyi bajon keresztülsegítette:
elküldte Olaszországba. De Itália, az élet földje az apának, a fiú
temetője lett. August von Goethe Rómában himlőt kapott és meghalt,
fiatalon, negyvenegy éves korában, apját megelőzve a halálban. Goethe Rómában jártában gyakran látta,
költeménybe is bevette a protestáns temetőt, a falakon kívül, Cestius
sírpiramisa alatt. Szerette ezt a barátságos sírkertet, úgy érezte,
csontjai nyugodtabban pihennének itten. Fia még ebben is apja ízlését
követte; ott fekszik Cestius piramisa mellett, a temetőben, ahol a
két legnagyobb angol költő: Keats és Shelley alussza örök álmát. 1940 Semmi sem olyan jellemző egy költőre,
mint a képei, hasonlatai. Mutasd meg hasonlatodat és megmondom, ki
vagy, mondja a kritikus a költőnek. A középkori költő verseiben még a
nap is lovagi páncélban vágtat fel az égre vagy vadászsólyomként a
felhőkbe vágja karmát és úgy kapaszkodik fel nagy erővel, amint
Wolfram von Eschenbach gyönyörű költeményében olvashatjuk. Hindu
versekben a viharfelhők mint részeg elefántok táncolnak az égen;
tengerésznépek költői a felhőket nagy aranyos gályáknak látják. A költői hasonlatok eredetileg azt a
célt szolgálták, hogy a költemény közönségéhez közelebb hozzanak
kevésbbé ismert dolgokat. Homeros például a visszavonulni kénytelen,
de az ellenség felé fenyegetően hátra-hátra forduló Aiast oroszlánhoz
hasonlítja, amely megtámadta a juhnyájat, elragadott egy juhot,
azután elmenekül a botokkal rárohanó pásztorok elől, de vissza-vissza
mordul rájuk. A homérosi költemények közönsége még gyakran látott
oroszlánokat, ritkábban hadakozó királyokat - a költő tehát a
kevésbbé ismert jelenséget, a királyt az ismertebb, az oroszlán
segítségével magyarázza, jeleníti meg közönsége előtt. Ez a hasonlat
természetes szerepe. De később a költemény közönsége már oroszlánokat
is éppoly ritkán látott, mint hadakozó királyokat; ekkor a homérosi
hasonlat eredeti célja elveszett szem elől és azt gondolták, hogy a
nagy hasonlat arra szolgál, hogy díszítse a költeményt. Homéros hasonlatai a valóság felé
haladnak: a közönség számára kevésbbé valóságos királyoktól a
valóságosabb oroszlánok felé. A mi nagy eposzköltőnknek, Vörösmarty
Mihálynak nagy hasonlatai éppen ellenkező irányúak. A világirodalom
legkülönösebb hasonlatai közé tartoznak. Szépségben, erőben, meglepő
voltukban is kiválnak. Vegyünk szemügyre egy-két hasonlatot a Zalán
Futásából, ebből az egészében véve talán nehezen megközelíthető, de
részleteiben csodálatos remekműből: Így kél hős Ete, és lobog ékes
tolla sisakján. Mint mikor a tündér lecsap a
tengerbe kezével, Máshol a magas égen agyarral száguldó
veszett sárkányhoz hasonlítja a zord Viddint, a gonosz éji sötétből
megszabadult lélekhez, aki váll gyanánt magára emel egy szörnyű
sziklát és úgy megy végig az ősi világon; vagy "égre borult"
rémhez, aki "iszonyú szemmel letekint a földi világra";
Árpád úgy halad, mint mikor "Isten járja hatalmas lábbal
tengereit". Milyen furcsa hasonlatok! A jelenség,
amelyet megvilágítanak, sokkal valóságosabb, mint a hasonlat,
amellyel megvilágítják! A dárdájával fenyegetően intő Ete hős
reálisabb, mint a sajkán utazó sárga halál; utat nyitó seregek közt
egymásnak rohanó két fejedelmet ugyan nem látunk mindennap, de még
mindíg sokkal hétköznapibb jelenségek, mint a tündér, aki lecsap a
tengerbe kezével; a bolgár Viddin is közelebb áll a megszokott
dolgokhoz, mint a veszett sárkány, vagy a megszabadult lélek.
Vörösmarty hasonlatai a homérosi hasonlatok fordítottjai: nem a
valóság felé, hanem a valóságtól elvezetnek, a valóságos dolgot
mesebeli, mítikus, látomásokban élő csodavilághoz hasonlítják. Ezek a hasonlatok fényt derítenek
Vörösmarty különös belső világára. Vörösmarty képzeletének
megszállottja volt - ez a csodálatos benne, és ez végzete is, ez a
megszállott, rettenetes gazdagságú képzelet sodorta az őrület
örvényei felé. Képzeletében a mese és a mítosz tündérei, sárkányai és
szörnyetegei oly otthonosak voltak, oly fesztelenül jártak-keltek,
mint a hétköznapi ember tudatában a házbér és a fűszeres. Más költő,
ha hasonlatokat keres, madarak, fák, virágok és csillagok jutnak
először eszébe - neki éji rémek, a tengerjáró istenség hatalmas lába.
Óriási, vad, ősvilági képzetek éltek Vörösmarty költői műhelyében és
lávaszerű verseivel együtt ömölnek ki a megdöbbent olvasó elé,
mint egy tűzhányóból. Egyúttal nagy poétai bölcseségéről is
tanúságot tett Vörösmarty ezekkel a furcsa hasonlatokkal.
Mert az egész nemzethez forduló eposzköltőnek olyan képeket kell
versbe szőnie, amelyek mindenkinek mondanak valamit. Homérosnak
könnyű volt: hallgatósága egy társadalmi osztályból, egy
életforma embereiből került ki, hasonlatai egyformán szóltak
mindenkihez. De Vörösmarty közönsége, az egész magyar nemzet,
megoszlott száz különböző embercsoportra, különböző
képzeletvilággal. Csak egy maradt meg, ami közös minden
emberben: a mese. A sárkányok és a tündérek mindnyájunkban egyformán
bennünk élnek. Ha mélyebben magunkba nézünk, a sárkány ott bent
sokkal valóságosabb, mint a repülőgép. Ha a repülőgépek egyszerre
mind elpusztulnának, a következő nemzedéknek talán már nem is
volna semmi képzete a repülőgépről. De sárkányok mindíg lesznek, amíg
emberek élnek a földön... Vörösmarty képzeletében ez a
közös-emberi világ éledt újra és öltött költői alakot. Kortársai,
Széchenyi István gróffal az élen, már Lánchidakon és
Duna-szabályozáson gondolkoztak, a költő pedig délszaki tündéreket
látott és felhődárdás gonosz isteneket. Képzelete révén elavult ember
volt, a régmúlt hős-idők embere - és képzelete révén sosem fog
elavulni, amíg csak magyarul olvasnak és beszélnek. 1940 Mindnyájan büszkék vagyunk a magyar nép
dalaira és ami még több, mindnyájan szívesen hallgatjuk, hiszen
természetes, egyszerű szépségük befogadásához semmiféle előkészület
nem kell. Csak a szakemberek tudják, hogy a népdalnak nem volt mindíg
ilyen becsülete. Évszázadokon keresztül a magasabb társadalmi
rétegekhez tartozó emberek egyszerűen nem vettek tudomást a
jobbágyok, a parasztok dalairól. A népdalok gyüjtése, költői és zenei
feldolgozása csak a XVIII. század végén indult meg. Eleinte
még nem is igen tudták megkülönböztetni az igazi népi dalt a
hamisítottól; a kritikusok is olyanok voltak, mint sok pesti asszony,
aki minden kézimunkáról elhiszi, hogy "szépművészet", ha
kissé rikító a színe. Ezekben az első években még sok hamis
népdalgyüjtemény aratott óriási sikert. Ezek közül a hamisítványok közül
legnevezetesebb a Guzla. 1827-ben egy strassburgi könyvkiadó
közrebocsátott egy titokzatos módon hozzáérkező kéziratot. A kézirat
délszláv balladák francia prózafordítását tartalmazta, jegyzetekkel
ellátva. A fordító az előszóban annyit elárult magáról, hogy olasz
ember, de anyja spalatói morlák nő volt, ő maga kitűnően tud
"illirül" (vagyis dalmátul, horvátul), bejárta Boszniát,
Dalmáciát, Horvátországot, majd politikai okokból elmenekült az
osztrák uralom elől, Franciaországba költözött és most már egészen
franciának érzi magát. A gyüjtemény legtöbb balladáját,
mondja, egy öreg bosnyák dalnoknak, Hyacinthe Maglanovichnak
ajkáról jegyezte le. Közli Maglanovich képét is: ott ül óriási
bajusszal, fején hatalmas fekete kucsma, és guzláján, egyhúros
hangszerén muzsikál. Elmondja, hogyan ismerkedett meg ezzel a híres
nótafával, aki sohasem énekel, csak akkor, ha már kellő mennyiségű
bor van benne, akkor is sokáig kéreti magát. Maglanovich több napig
élt a házában, aztán egy nap hirtelen eltűnt. A balladák maguk olyanok, mint a
népballadák szoktak lenni. Hasonlítanak egy kicsit a székely és a
skót népballadákra, nagy szerepet játszik bennük a vérbosszú és a
vámpír. Ez utóbbi a specialitásuk. A székely és skót népballadákban
nincsen szó vámpírokról, vagyis halottakról, akik sírjukban
továbbélnek, éjszakánként a falubeliek vérét szívják és áldozatuk
maguk is vámpír lesz. A vámpírt arról lehet megismerni, hogy ha
kiássák a sírjából, holttestét teljesen épségben találják meg, ajka
vörös, szakálla megnőtt. Egyetlen orvosság ellene, ha szívét
átszúrják és testét hamuvá égetik. A Guzla tudós fordítója a balladák
közé egy kis tanulmányt iktat be a vámpírokról. A balladáknak óriási sikerük volt. A
francia kritika lelkesedéssel üdvözölte és azt jósolta, hogy a Guzla
az ossziáni dalok vetélytársa lesz. (Nem is tudták, mennyire igazuk
van: az ossziáni dalokról is kiderült, hogy hamisítványok.) Egy angol
kritikus az egyik balladát "a világ legnagyobb költője
legnagyobb teljesítményének" nevezi. Nem kisebb ember fordítja
őket oroszra, mint Puskin; lengyelre pedig Miczkiewicz. Ranke, a nagy
német történettudós forrásmű gyanánt használja őket. Egy másik német,
egy délszláv szakértő versben fordítja a balladákat németre, mert "a
francia prózán keresztül is kihallja belőlük az eredeti
versmértéket". Csak Goethe nem hiszi el, hogy eredetiek. És Goethének igaza volt. A balladákat
nem fordították délszláv dalokból. Prosper Mérimée írta őket, akkor
még fiatal ember, később híres író, a francia műemlékek országos
felügyelője, szenátor és Eugénia császárnő belső embere. Mérimée
sosem járt délszláv vidéken, "illirül" sem tudott. Adata
alig volt, saját képzeletére támaszkodott. A derék nagybajuszú
Maglanovich pedig sosem élt. Mérimée a Guzla második, 1840-es
kiadásának előszavában elmondja a kötet keletkezésének történetét.
1827-ben Dalmáciába és Boszniába akart utazni, hogy könyvet írjon
ezekről az országokról, minthogy a romantikus ízlés nagyon vonzódott
Európa akkor még félvad területeihez. De nem volt pénze az utazáshoz.
Mérimée ekkor fejére ütött - és megírta előre a könyvet, amelyet úti
benyomásai alapján kellett volna megírnia, hogy a könyv jövedelméből
azután csakugyan elutazzék és ellenőrizze magát. Így is lehet. A
könyv sikere mindenesetre igazolta. A kedves az, hogy még ez a történet sem
igaz. Mérimée nem írta a könyvet pénzkeresés céljából, hiszen másutt
azt mondja, hogy a kiadó, aki nem tudta, kié a kézirat, semmit sem
fizetett érte. Nem is egyetlen misztifikációja
Mériméenek. Ifjúkori drámáit is úgy adta ki, mint egy fiatalon
elhúnyt spanyol színésznő, Clara Gazul műveit. Clara Gazul sem élt
soha. A drámákat itt-ott ma is játsszák, de Mérimée neve van a
színlapon. Mérimée ma már népballadákkal nem tudná
becsapni a világot. A népköltészet kincseivel nagykészültségű tudósok
foglalkoznak, a folkloreisták. Ha Mérimée ma állna elő, mindjárt
rárohannának és lelepleznék. A Gazul-tréfa még sikerülhetne, de a
Guzla aligha. 1940 A "mal du siècle",
a század betegsége, a mult század betegsége volt. Ma már meg sem
értjük ezt a betegséget, a mult század olyan messze van. Semmi sem
olyan elavult, mint ami tegnap történt; a görög ókor nem régimódi,
nagyapáink ideje az. A "század betegségét"
"világfájdalomnak" is nevezték. A világfájdalom fájdalom
a világ miatt; fájdalom, hogy a világ olyan, mint amilyen és nem
olyan, mint ahogy a költők megálmodták. Hogy az élet apró és szürke
valóságnak láncolata, nem áll csak nemes és magasztos érzelmekből. A világfájdalom korának főszereplője és
mintaképe Lord Byron, a nagy angol költő. Az emberek sok-sok
évtizeden át éltek Byron bűvöletében: Széchenyi István gróf a század
elején Byron-idézetekkel kezdi naplóját és Erzsébet királyné a század
második felében még mindíg Byron-verseket ír naplójába. Byron
bölcsőjéhez, mondja Macaulay, minden tündért meghívtak, egyet
kivéve. A tündérek el is jöttek; az egyik nemességet ajándékozott
neki, a másik lángelmét, a harmadik szépséget. A gonosz tündér, akit
nem hívtak meg, utoljára érkezett és minthogy már nem tudta
megsemmisíteni azt, amit nővérei kedvencükért tettek, hát minden
áldásba valami átkot kevert bele. Byron régi és előkelő családból
származott, de a család vétkek és balgaságok következtében
lehanyatlott... nagy képességekkel rendelkezett, de valami
beteges volt szellemében... olyan feje volt, hogy a szobrászok
kedvvel faragták márványba, de olyan sánta lába, mint az
utcasarki koldusnak... De a főbaj a század betegsége, Byron
lelkében ült. Élete az emberiség ormain játszódott le. Olyan ez az
élet mint egy nagyszerű film; ünneplik és üldözik, szerelmek és
botrányok kísérik minden lépését, életúnt világfi és nagyszerű
szabadsághős egyszerre és egyszemélyben, hölgyek elájulnak, amikor
váratlanul belép a terembe, egy leány tíz évvel Byron halála után
annyira beleszeret, hogy öngyilkos lesz miatta. Mindent megkapott,
amit az élet adhat; fényt, gazdagságot, olyan írói sikert, amilyen
alig jutott ki rajta kívül másnak, és olyan férfisikert is,
önfeláldozó barátok és asszonyok vették körül és egy nagy eszme
szolgálatába állíthatta vagyonát és életét - és mégis boldogtalan
volt. Tudatosan és önérzetesen boldogtalan.
Mikor Rómában felkereste Thorwaldsent, a világhírű szobrászt, hogy
szobrot készíttessen magáról, Thorwaldsen meglepve látta, hogy Byron
valami egészen különös, drámai pózban ül le eléje. Kérte, hogy legyen
csak olyan, amilyen máskor szokott lenni. "De én ilyen vagyok!"
- kiáltotta Byron felháborodva. És mikor a szobor elkészült, nem
tetszett neki. "Nem jó, - mondta, - én sokkal boldogtalanabb
vagyok." És hányan követték ebbe az akart,
gondosan őrzött szomorúságba! A férfiak sötét arckifejezéssel
léptek be a társaságba, titkos bánatukat feltünően titkolva. A
hölgyek ecetes salátát és krétát ettek, hogy sápadtak legyenek, vagy
nem ettek semmit. Ebben is Byron babonázta meg a kort. Byron ugyanis
hízásra hajlott, de mint angol és mint világfi, nagyon féltette
vonalait. Időnkint szigorú diétát tartott, alig vett magához mást,
mint kétszersültet és ásványvizet; igaz, hogy egy idő múlva megúnta
és mérhetetlen evéssel-ivással kárpótolta magát. Ez az erőltetett és
rendszertelen fogyókúra aláásta idegeit, megnövelte ingerlékenységét
s mintegy testi alapjává lett világfájdalmának. Lassankint az evést
egészben véve megvetendő és méltatlan dolognak tartotta; egy
marchesából kiábrándult, mert nagy étvággyal fogyasztott el egy
borjúkotlettet és legfőbb szerelme, Guiccioli Theresa grófnő,
azt mondják, egyáltalán nem evett. Byron hatása alatt azután az evés
kiment a divatból az előkelőbb lelkek között; nem azért nem ettek,
mert az elhízástól féltek, mint kortársnőink, hanem azért, mert az
étvágy nem volt összeegyeztethető a világfájdalommal. A mi századunk minden tekintetben
szerencsétlenebb a békésen fejlődő, jómódú és szelíd, polgárian
magabiztos és becsületes mult századnál. De abban az egyben
szerencsésebb, hogy kigyógyult a "század betegségéből". A
mult század sápadt, törékeny álmodozói és csapott vállú fejfájós,
ájulós kisasszonyai után a sportos, napbarnította nők és férfiak
jöttek divatba. A bánat ma már nem dicsőség, ellenkezőleg, a jókedv
kötelező, a keep smiling, és akinek ma baja van, őszintén igyekszik
eltitkolni embertársai elől, nehogy lenéző sajnálkozással még inkább
rosszabbítsák helyzetét. És különös, de így van: azt a
szerencsét, hogy a "század betegsége" elmúlt, annak
köszönhetjük, hogy olyan szerencsétlen nyugtalan korban élünk. A
békés, boldog XIX. században az emberek bőven ráértek lelkükkel
foglalkozni - és a lélek, ha magára marad, általában szomorú.
Szomorú, mert lélek az anyag világában, és szomorú, mert magára
marad. De ki engedheti meg magának napjainkban azt a fényűzést, hogy
lelkének éljen? A megnehezült idők minden erőnket igénybe veszik. Nap
mint nap és óráról órára újra meg kell verekednünk a realitás hétfejű
sárkányával, magunkért, mieinkért, országunkért. Csak a közvetlen
fájdalmakat érezzük és nem érünk rá a nagy személyfölötti
bánatok megsejtésére, mint Byron és kora. És ez nagy szerencse a
szerencsétlenségben. 1940 A régi, romlatag házakban, amelyek a
pusztulás szélén állnak, elszaporodnak a patkányok, a pókok, előbújik
a mindenfajta élősdiek félelmes hada - a társadalomban valami hasonló
történik, amikor valami nagy intézmény, vagy egy történelmi korszak,
a vége felé közeledik. A francia forradalmat megelőző évek a
szélhámosok fénykora. Ekkoriban minden bizonytalanná vált, amit
az emberek évszázadokon át hittek és tiszteltek; s ezért a gyengébb
lelkek elhittek mindent, ami bizonytalan. Ekkor élnek az emberek,
akik azt állítják magukról, hogy több száz vagy ezer évesek: Saint
Germain gróf és D'Eon lovag; ekkor él minden idők legnagyobb
szélhámosa, Cagliostro is. Akkora csaló volt, hogy bekerült a
világtörténelembe és az irodalomtörténetbe is. Goethe színdarabot írt
róla és meglátogatta szülőházát Palermóban. Cagliostro életét, természetesen nagy
homály borítja. A rávonatkozó egykorú írásokat vagy ő iratta, vagy
ellenségei írták; az előbbiek túlságosan ragyogó, az utóbbiak
túlságosan sötét képet festenek róla. Hívei szerint senki, még ő maga
sem tudta, kik voltak a szülei. Csak sejtette. Mert amikor Arábiában
járt, egy igen előkelő mekkai seriffel találkozott, aki hosszasan
nézett rá könnyes szemmel, majd így búcsúzott tőle: Isten veled,
szerencsétlen gyermeke a Természetnek. Ellenségei szerint is arab,
egy keleti fejedelem útimarsalljaként érkezett Európába, majd a
fejedelmet eltette láb alól és kincseiből élt költekező életet. A valóság az, hogy Cagliostro
Palermóban született, igazi nevén Giuseppe Balsamonak hívták,
csínytevései miatt kellett szülővárosát elhagynia, Rómában feleségül
vette a szép Lorenzát, aki mindvégig kísérője és bűntársa maradt és
azután vándoréletet élt, Európa legtöbb országában megfordult.
Cagliostro grófnak címezte magát, mindenütt talált hiszékeny
emberekre és mindenütt menekülnie kellett a rendőrség elől. Milyen nagyszerű kép, amint Cagliostro,
a kalandor, megérkezik egy idegen városba: négylovas hintója
előtt fullajtárok lovagolnak, inasok a kocsin, a város legelőkelőbb
fogadójában bérel szobákat és mindjárt gazdag vacsorára hívja
ismerőseit. Nemsokára kialakul körötte a kis szekta. Eljönnek a
kíváncsiak és azok, akiket feleségének szépsége vonz; de legtöbben a
bölcset, a prófétát és varázslót keresik benne. Mert hiszen ő a
Nagykophta, az egyiptomi papok tudományának utolsó letéteményese, aki
mindenütt "egyiptomi páholyokat" szervez, hogy a
választottakat beavassa a természet és a lélek legmélyebb titkaiba.
Betegeket gyógyít, idősebb hölgyeknek visszaadja ráncnélküli egykori
arcukat, idősebb uraknak a fiatalos kedvet. A jövőbe lát: vízzel telt
edényekben parancsára megjelennek a szellemek. A médium ilyenkor egy
kisfiú, vagy egy ártatlan hajadon, az látja a látomást a vízben,
Cagliostro pedig értelmezi. Ha a hajadon nem lát semmit, a hajadon
hibája: bizonyára nem ártatlan. A hajadonok inkább látnak valamit... Cagliostro "jó ember". A
philanthropia, az emberszeretet ebben az időben olyan kötelező póz a
jó társaságban, mint napjainkban a sportszerűség. Cagliostro a
szegény betegeket látogatja, titokban, de úgy, hogy mindenki
észrevegye, gavallérosan szórja a pénzt, mindenkinek juttat belőle.
Talán csakugyan gavalléros és jószívű volt - szélhámosok gyakran azok
szoktak lenni. Egész Európában elterjesztett arcképe alatt ezek a
verssorok olvashatók franciául: Az Emberbarátnak im lásd
vonásait, (Igyekeztem XVIII. századi magyar
hangnemben fordítani.) Bizonyára mint csaló sem volt teljesen
rosszhiszemű. Babonáit és őrületeit nem tudja ilyen meggyőző erővel
előadni, ha maga nem hisz egy kicsit bennük. Szerepének megszállottja
lehetett, mint egy jó színész. Pályájának tetőfokát közvetlenül a
francia forradalom kitörése előtt éri el. Strassburgban megismerkedik
Louis de Rohan hercegbíborossal, a legelőkelőbb francia főurak
egyikével. Rohan - írja a herceg egyik embere - valami annyira
tiszteletreméltót és jóságosat látott Cagliostro arcában, hogy rögtön
a legnagyobb bizalmat érezte iránta. (Pedig arcképe után ítélve, arca
inkább olyan volt, hogy az ember begombolta a zsebét.) A hercegnek alapos szüksége volt jósra
és tanácsadóra: szerelmes volt, meg akarta hódítani Marie
Antoinettet, Franciaország királynéját. A hiszékeny Rohan később egy
zseniális szélhámosnő hálójába került, az egy ál-királynővel
hozta össze és egy mesés értékű gyémánt-nyakláncot csalt ki belőle.
Cagliostro, a próféta, nem látott át a játékon, biztatta Rohant és
így részben oka volt Rohan bukásának, amely őt is magával rántotta. A
Bastilleba zárták, majd Londonba kellett menekülnie. Innen már lefelé megy az út. Londonban,
szokása szerint tudományos előadásokat tart. Ez az út volt Cagliostro
utolsó diadala. Fáradtan és mindentől kikopva tért vissza Rómába,
ahol elfogták "egyiptomi" tanaiért és az inkvizíció
börtönébe csukták. Itt halt meg, évekig tartó fogság után. És vele
együtt meghalt az a kor is, amely szerelmes Rohanokat, imádott Marie
Antoinetteket és egyiptomi varázslókat termett, az ancien régime szép
kora. Másfélszáz év távlatából nehéz
megmagyaráznunk, mi volt a titka Cagliostro hatásának. Csak egyet
tudunk bizonyosan: nem a meggyőzés erejével hatott. Illetve mégis
azzal, de bizonyos furcsa módon. Állandóan beszélt, kifogyhatatlan
szóáradatával megbűvölve tartotta a hallgatóit, akik szavait,
mint a legfőbb bölcseség kinyilatkoztatását hallgatták. De hogyan
beszélhetett? Hiszen semmiféle nyelven nem tudott rendesen és sokkal
zavarosabb fejű volt, semhogy tisztán ki tudta volna magát fejezni.
Tisztelői is feljegyzik, hogy állandóan titokzatos "keleti"
szavakat kevert beszédébe. Azt hiszem, éppen ezek a titokzatos keleti
szavak rendíthették meg legerősebben hallgatóit. Az Értelmetlennek
különös bűvölete van, kiváltképpen fáradt és kiábrándult
emberekre. Minden, amit értünk és tudunk, oly lapos, oly unalmas, -
mondják ezek, vagy érzik magukban. Jöjjön tehát, amit nem tudunk és
nem értünk, éljen minden, aminek nincs értelme. Cagliostro titka, az
értelmetlenség lehetett. 1940 Holdnak lenni sem lehet csupa élvezet.
Legalább is így gondolta Petőfi Sándor, amikor A Hold Elégiáját írta.
Ebben a költeményben a hold elpanaszolja, hogy ő legnyomorultabb lény
a teremtés rendjében, inkább járna lenn koldus bocskorában, mint az
égen ezüstsarkantyús csizmában, inkább szívná a csapszékek borszagát,
mint fent a csillagvirágok illatát, amit nem is lehet csodálni,
hiszen minden kutya és minden poéta megugatja. Néha-néha jön ugyan
egy igazi költő is, de addig mennyi keserves nyávogást kell
meghallgatnia! Csakugyan, szegény hold! Attól kezdve,
hogy a XVIII. század közepén divatba jött a lélek és a fájdalom,
divatba jött a hold is és száz esztendőn át minden jóravaló és
kevésbbé jóravaló költő verset írt hozzá. A magyar irodalomban a
kedves, mélabús, tüdőbeteg pálosrendi szerzetes, Ányos Pál, nyitja
meg a hold-költők hosszú sorát Egy boldogtalannak panaszai a
halavány holdnál című versével. A cím úgyszólván mindent elárul:
csak a hold van ébren a boldogtalanokkal, akik búsan csergő patakok
mentén vagy sírkertek ölén zokogják panaszaikat, éjfélkor
megjelenik a kötelező kísértet, a költő nem fél tőle, dehogy is,
hátha a kísértet is sokat epekedett, amíg élt és most azért jön, hogy
egy-két könnyet ejtsen szerettei közelében; de még a kísértet is
elszalad szegény költő elől, neki sincs szíve, senkinek sincs szíve,
a szentimentalizmus száz esztendejében a költők úgy tudták, hogy
szívvel kizárólag csak ők rendelkeznek és eleget búsultak e miatt. Ányos Pál verse mintegy tömény-oldatban
foglalja magába az egész korhangulatot, azt a lélektörténeti
időszakot, amely a hold jegyében állt. Az "érzékeny szívek"
- így nevezték magukat a szebb érzelmekre képes, választott emberek -
szenvedve élték végig a zajos, munkás, józan nappalt és vágyódtak az
éjszaka után, amikor a nyüzsgő, terhes, fagyosszívű köznapi világ
lenyugszik és ők magukra maradnak a holddal, a természettel és
bánatukkal. A hold lett a barátság és a nemes, tiszta szerelem
csillaga, annyi érzés szállt feléje, hogy lassanként ő maga is
átitatódott szentimentalizmussal - én ma sem tudok ránézni a nélkül,
hogy eszembe ne jutnának régi költők és szerelmesek holdas panaszai. Azután a lélektörténet következő
korszakában, a romantikában, a hold Aladdin bűvös lámpása lett,
tündéreket és dzsinneket hívott elő. Az ezüst holdfény alatt terültek
el a romantikus, vágyódó képzelet bűvös kertjei, várromjai, az erdei
tisztás; messze, messze, ahol a villik járják táncukat és aki halandó
közéjük téved, édes melankóliában hal meg, vissza sose tér: Mondbeglänzte Zaubernacht, De az emberek végül is mindent
megúnnak, a holdat is. A százéves hold-tiszteletre ellenhatás állott
be, a költők kezdtek kevesebb meghatottsággal beszélni a holdról.
Ennek a kezdődő reakciónak jele Petőfi imént idézett költeménye is.
Alfred de Musset a holdat, amely egy velencei torony fölött álldogál,
az i betű fölötti ponthoz hasonlítja, ami a hold méltóságának erős
csökkenését mutatja. Baudelairenél a hold lámpás egy óriási néger
kezében; itt kezdődik a szimbolista költők kora, a bizarr hasonlatok
divatja, a modern költészeté, amely a holdat előkelő multjához nem
méltó szerepkörrel és jelzőkkel ruházza fel: A Hold talán tüzet evett, mondja Ady Endre és Babits Mihály még
kevésbbé tiszteletteljes, amikor így szól: a hold, a szemtelen, De azért nem kell a holdat félteni.
Sokkal mélyebb szálak fűzik őt az irodalomhoz, semhogy teljesen
kimehetne a divatból vagy végkép humoros alak válhatnék belőle. A
legújabb költők mintha megint több respektussal beszélnének róla; egy
új szentimentalizmus hangjait halljuk itt-ott kicsendülni és lehet,
hogy a hold újra el fogja foglalni megillető helyét a költői
égbolton. Melyek azok a mélyebb szálak, amelyek a
holdat az irodalomhoz és a szellemi emberhez általában oly erősen
hozzáfűzik? Schopenhauer is felveti a kérdést. "Miért hat a
telehold látása oly megnyugtatóan, jótékonyan és felemelően?" -
kérdi. Mert a hold csak a szemlélet tárgya, válaszolja és nem az
akaraté, magasan fölötte áll minden földi vágyunknak és célunknak,
"mindent lát és semmiben sem vesz részt". "Talán az
is hozzájárul", - fűzi tovább gondolatát - "hogy
látásában milliókkal osztozunk, akiknek egyéni különbözősége itt
megszűnik, ebben a látványban egyek lesznek... a hold világít,
anélkül, hogy melegítene; bizonyára ez az oka annak, hogy
szűznek nevezik és Dianával azonosítják. - Kedélyünkre való jótékony
hatása révén lassankint kebelbarátunkká lesz, míg a nap olyan, mint
egy túlságosan nagy jótevő, szemébe nézni nem tudunk". Azt is mondja Schopenhauer, hogy a
holdfénynek ugyanaz a művészi hatása, mint az idegen tájnak: szép,
mert nem tudjuk az összefüggéseket, a dolgok elvesztik hétköznapi
realitásukat, kiemelkednek a józan oksági kapcsolatokból,
érdekmentesek lesznek. A holdfényben minden táj mesetájjá változik. És tegyük hozzá, amiről a nagy
pesszimista bölcs nem beszél: a hold megmarad. Akármi is történik
velünk és a világgal, a hold megmarad. Benne feltétlenül
megbízhatunk. 1940 "Múzsámat szólítom, hadd
panaszolja életemnek hanyatlását, úgy, mint a megélemedett hattyú,
mely már utolsó óráit közelegni érezvén, abból vett fájdalmát
hajnalonként bánattal énekelgeti." Az öregedő Bessenyei György
írta ezeket a gyönyörű szavakat, Isten- és ember-elhagyta
remeteségéből, ahová büszkeség, fatalizmus, fáradtság és az élet
általános céltalansága száműzte. "Megélemedett hattyú",
mindíg ez a furcsa kifejezés jut eszembe, ha magas korban lévő lírai
költőkre gondolok. Furcsa ez a kifejezés, de furcsa a jelenség is,
amelyet kifejez. Az "öreg költő", mintha valamikép
önellenmondás volna. Annyira megszoktuk, hogy a költő fogalmát az
ifjúság fogalmával társítsuk össze. Legkivált mi magyarok: hiszen
legfőbb költőnk, a költő, Petőfi Sándor, egészen fiatalon
esett el és így örök ifjúságban él képzeletünkben. A költészet az
ifjúság egyik jele, megnyilatkozása: ifjúkorában mindenki szeret
verseket olvasni, nagyon sokan érzik költőnek magukat és nem is
egészen alaptalanul: mert élnek bennük azok az érzések, amelyek a
költészet anyagát alkotják, ha esetleg hiányzik is a készség, hogy
költői módon fejezzék ki. Később azután a legtöbb ember abbahagyja a
versírást és olvasást, "megkomolyodik", vagy inkább
elszürkül, elvesznek lelkéből a színek és színes érzelmek, "felnőtt"
lesz. Sok hivatott költő is áttért pályája derekán a prózaírásra. Csakugyan, mi marad meg a líra nagy
témáiból a megélemedett hattyúnak, az öreg lirikusnak? Brunetière
híres megállapítása szerint a költőnek három dologról kell újat és
szépet mondania: a szerelemről, a halálról és a természetről. A
szerelem nyilvánvalóan az ifjúság birodalma; bizonyos életkoron túl
már fájdalmas és félszeg szenvedély. Remélni oly nehéz írja Vörösmarty, nem is olyan öregen,
39 éves korában. Bár az igazi nagy költők késő öregkorukban sem
félszegek, amikor szerelemről költenek: Goethe hetven fölött írja a
Marienbadi Elégiákat! Furcsa módon a halál-költészet is az ifjúság
kiváltságai közé tartozik: minél öregebb lesz a költő, annál
kevesebbet beszél a halálról. És a természettel is csak az ifjú lélek
tudja megtalálni azt a rajongó kapcsolatot, ami a költészet nagy
ihletőinek egyike. És mégis voltak nagy költők, akik nem
hallgattak el, sőt talán legszebb verseiket öregkorukban írták
meg. Nincsen nagyon sok ilyen - de ezeknek a választottaknak a
költészetében valami különös szépséget találunk, valami mély hangot,
amelyet hiába keresünk a fiatal költők verseiben, valami földöntúli
halvány ragyogást, mintha már egy másik világból hullana rájuk sugár. Három nagy példa megtanít, milyen
költői lehetőségek maradnak nyitva az idős költő számára, egy nagy
német, egy nagy francia és egy nagy magyar költő példája. A német költő természetesen Goethe.
Öregkori lírájában az érzések helyét a bölcseség foglalja el: az a
végsőkig megérett, a dolgok lényegét alapvető formákban kifejező
bölcseség, amelyre Goethét páratlanul gazdag élettapasztalata és a
hosszú életen át szüntelenül folytatott gondolkozás tanította
meg. Ezt a végső bölcseséget nem is lehet már máskép kifejezni, mint
versekben, az ókor jósnői is versben közölték mélyértelmű
tanításaikat. A francia példa Victor Hugo. Neki
öregkora adta meg a súlyt, a tekintélyt, hogy mint valami egyenrangú
fejedelem emelje fel szavát Európa döntő nagy kérdéseiben.
Száműzetésben élt a Csatorna egyik kis szigetén, "az óceán
szikláján", ahogy ő mondta és büszke volt rá, hogy a posta
kezéhez hozott így címzett leveleket: Victor Hugónak, Óceán. Innen,
remete-sziklájáról buzdított, átkozódott, mennydörgött és zúgott a
fehérszakállú költőpróféta, ha veszedelem fenyegette két nagy
eszményét: "Patrie, mon autel, liberté, mon drapeau!"
(Oltárom, ó haza, szabadság, lobogóm!) De az öregkor legigazibb költője mégis
a magyar ősz nagy énekmondója, Arany János, "a környék agg
fülemiléje", ahogy önmagát nevezi a Toldi szerelmében. Késő
verseiben nem a végső bölcseséget hirdeti, mint Goethe, nem a
költőfejedelem sziklájáról mennydörög, mint Victor Hugo, hanem az
öreg ember lírai mondanivalóját mondja el. Csendes lemondással beszél
testi gyengeségeiről: Mi vagyok én? Senki Pál, A Tölgyek Alatt, az emlékét őrző
margitszigeti tölgyek alatt visszagondol falusi gyermekkorára,
eltünődik, mit ér mindaz, amit alkotott és annyi kétely után végre
megnyugvást talál: "egy barázdát én is vontam". És egy
szép versben (Mindvégig) költői módon megadja a feleletet arra a
kérdésre, amelyet felvetettünk: írhat-e az öreg költő és miről? S ne hidd, hogy a lantnak 1940 Száznegyven évvel ezelőtt, 1800
december 1-én született. A szelíd dunántúli táj szürke-fehér téli
álmát aludta és téli álmát aludta a szélesebb haza, a szelíd
Magyarország is. "A tehetetlen kor jött el", - panaszolja
a költő - "puhaságra serényebb gyermekek álltak elő az erősebb
jámbor apáktól." Hol a költő, aki "a riadó vak mélységet
felverje szavával?" Vörösmarty maga volt a költő; hogy nemzete
felébredt a százados álomból, nem kis mértékben az ő szavának
köszönhető. A köztudatban is úgy él, mint az
Ébresztő, a költészetté nemesült trombitaszó, a munkás hazaszeretetre
és összetartásra buzdító Koszorús Költő. De ez csak egyik oldala
bonyolult, ellentmondásokban gazdag egyéniségének. Vörösmarty nemcsak
koszorús költő. A koszorús költők általában kifogástalanok és
unalmasak, ők az irodalom színjeles diákjai. Vörösmarty nem
kifogástalan és nem unalmas. Nem tartozik azok közé, akik, mint
Petőfi vagy Ady, szabadon és őszintén feltárják verseikben
életüket és érzéseiket; Vörösmarty mérhetetlenül zárkózott, amikor
magáról beszél, akkor sem beszél magáról, de néha amikor másról
beszél, lopva és óvatosan belérejt versébe valami mélyről felszakadó
vallomást. Ezeknek a nem-közvetlen, titkos vallomásoknak az alapján
tudjuk, milyen megszaggatott, lázas és gyötrődő lélek lehetett. Nem
síma, kiegyensúlyozott klasszikus. Ő a magyar irodalom
legromantikusabb költője. Saját géniuszának betege és
megszállottja. Más költő okosan felhasználja képzeletét, mint a
repülőgép a robbanó benzint, felhasználja, hogy szállhasson vele.
Vörösmarty nem ura képzeletének: képzelete használja fel őt,
elszabadultan ragadja ismeretlen tengerek felé. Tehetsége nem fér el
a polgári világ megszokott jelenségei közt: kevés és unalmas neki a
realitás. Messze maradjatok el, nagy messze,
ti hitlenek innen! És ha néha mindennapi dologról is ír,
kezében az is új, nagy és rettenetes lesz. Amiről beszél, mind
óriási, végtelenbe vesző távlatot kap. Ha Priesznitzet ünnepli, a
vízgyógymód és a jámbor borogatások feltalálóját, így szólt: Priesznitz visszaadá a víznek régi
hatalmát A vízről is úgy beszél, mintha a régi
rómaiakról vagy a leláncolt titánokról volna szó. Hát még ha
nagyobbszerű tárgyak ihletik: ilyenkor felvonul verseiben a viharok,
villámok, oroszlánok, éji lidércek, tengeri szörnyetegek vad
hadi népe, dübörgő, szélvészként tovaragadó wagneri hangszerelésben. És romantikus örökös, bánatos
elvágyódása is. "Az elég nem elég", mondhatná ő is a
svájci költővel; mindennapi kicsi világunk kevés ennek a végtelentől
megmérgezett léleknek. Sejtelmes tájakra vágyik, "tündérvölgyekbe",
ahol "nemtők" táncolnak holdvilágos éjszakán, a magyar
nép őshazájába, ahová egy gyermekkori barátja elindult és nem tért
sose vissza, a mult, a "régi dicsőség" visszahozhatatlan
tájaira, vagy a dunántúli Völgységbe, "fiatalsága
tündérországába", mert itt élt Etelka, itt élt a fájdalmas,
reménytelen, örök vágyú első szerelem. Elérhetetlen vágy az
emberé, Sokszor azt hiszed, csak a kezed kell
kinyujtani és eléred - de mikor megfogod, szétfoszlik a kezed közt.
Amit el nem érsz, az után vágyódsz mindörökké; amit elérsz, már nem
is kell neked - ezt tanítja Vörösmarty. Mégis ő írta a Merengőhöz-t.
Legismertebb költeménye megcáfolja valamennyi többi művét,
meghazudtolja Vörösmarty egész lényét: a bírhatót ne add el
álompénzen, mondja, ábrándozás az élet megrontója... A magyar
költészetnek ezeket a legnyárspolgáribb igazságait a magyar irodalom
legkevésbbé nyárspolgári költője írta. A költőknek csak fenntartással
szabad hinni; Kölcsey sosem pipázott és pipadalt írt, Petőfi keveset
ivott és részeges bordalokat költött. Vörösmarty óva inti ifjú
menyasszonyát az ábrándozástól - de nem azért, mert ő sosem
ábrándozott, hanem éppen azért, mert nála inkább senki sem ismeri az
elszabadult képzelet veszedelmeit. Egész férfikora hősi harc, hogy
megfékezze képzeletének gyönyörű szörnyetegeit - de végül is a
démonok győztek. A késői, meghasonlott lelkű Vörösmarty nem uralkodik
többé képzeletén, elveszti a kapcsolatot a valósággal és átlép abba a
félelmes világba, ahol már az álom az igaz és az igaz az álom. És
ekkor, amikor az emberek számára már elveszett, magával tehetetlen,
szerencsétlen rom, ekkor írja utolsó és legszebb költeményeit. 1940 Mert mindíg volt háború és mindíg volt
haditudósító. A háború mindenek atyja, így tanította Hérakleitos, a
sötét bölcs. Bizonyos fokig az irodalomnak is; az elbeszélő költészet
legősibb tárgya kétségkívül a háború. Az európai irodalom
legkezdetén, mindjárt egy nagy haditudósítás áll: Homéros
Iliásza. Ez a háború még teljesen személyes
jellegű. Vitézek állnak szemben vitézekkel: a háború rengeteg
párbaj összege. A fővitézek tízével, százával pusztítják az
ellenséget; a költő lelkiismeretesen felsorol mindenkit,
akinek az a dicsőség jutott osztályrészül, hogy valamelyik nagy
király kezétől essék el. Elmondja azt is, hogyan sebesült meg, ki
ija-fia volt, hol volt hazája, hány ökre, juha volt, amíg élt. A homérosi harcba repülőgépek helyett
levegőben szálló istenek avatkoznak bele. Az istenek olykor már
eléggé modern harcászati eszközökkel élnek, például ismerik már a
ködösítést: sebesült kedvencüket ködfelhőbe burkolva ragadják el a
csatatérről. Ismerik az álcázást is: időnkint egy halandó alakját
öltve magukra, elegyednek a csatába. Megtörténik, hogy két isten
kerül szembe egymással, ilyenkor megvívnak, meg is sebesülnek és
rettenetes jajkiáltások közt térnek vissza Olympusra. A görög a szavak embere. A háborúban is
- ha hihetünk nagy haditudósítóinknak - mérhetetlenül fontos
szerepet játszottak a szavak. Homéros hősei hosszas és kidolgozott
módon szidják egymást, mielőtt összecsapnak. Hérodotos leírásában az
ütközet sorsa azon fordul meg, hogy a vezérek helyesen értelmezik-e a
jósszavakat, amelyeket a delphi jósda küldött. A hadvezérek ütközet
előtt üzenetet váltanak és Hérodotos nem volna igazi görög, ha az
üzenet szellemessége nem érdekelné jobban a csata lefolyásánál.
Thukydides vezérei pedig gyönyörű szónoklatokat mondanak ütközet
előtt; a görögökről el is lehet hinni, hogy csata előtt figyelmesen
meghallgatták és műértően megbírálták vezérük szónoklatát. A középkori ember a tettek embere. A
tettekben keresi azt a csillogást, amit a görög a szavakban. A
középkori költő-haditudósítóknak kevés a személyes bátorság:
beszámolójuk lényege a remekelés, a bravúr. Nem elég bátornak
lenni, a bátorság magátólértetődő. A bátorságba valami kalandos,
meglepő vonásnak kell elegyednie, hogy feljegyzésre méltó legyen.
Roland, Nagy Károlynak, a "virágos szakállú császárnak"
híres vitéze észreveszi, hogy a szerecsenek árulással bekerítették
egy sziklaszorosba. Még ideje volna segítséget kérni, Nagy Károly
serege még nem jár messze - de büszkesége nem engedi meg, hogy
segítséget kérjen. Csak akkor fúj kürtjébe, az Oliphantba, amikor már
halála közeledik. A görögnek, a rómainak a győzelem
kellett, mindegy volt neki, akár vitézséggel éri el, mint Achilleus,
akár csellel, mint Odysseus. A középkor szemében csak a kiontott vér
koronázhatja meg a győzelmet; azt győztük le, akit megöltünk. "Menj
előttem és szolgám leszel a másvilágon", - mondta Lehel a
császárnak, mielőtt agyonütötte. Az izlandi mondák egyik hőse, Eigill
Skallagrimm, kalandozás közben ravaszul ellopja egy földesúr kincsét.
De mikor a zsákmánnyal visszatér hajójára, lelkiismeretfurdalása
támad; nem viselkedett vikinghez méltóan. Visszatér tehát, felgyujtja
a földesúr házát, az ajtó mellé áll és a kifelé menekülőket egyenkint
levágja. Most már nyugodt lélekkel térhet vissza hazájába,
kiérdemelte a haditudósító, a skald elismerését. A skald a hosszú prózai mondákat lakoma
alkalmával eleitől végig fejből el tudja mondani. Az izlandi "sagák"
tárgyilagosak és józanok. A többi középkori haditudósítás általában
nem idegenkedik a túlzásoktól. A görög a szavakat díszíti fel, a
középkori a tetteket duzzasztja hallatlan arányuakká. Ahol a görög
hős száz embert ölne meg, a középkori legalább is ezret. Túlzásaikról
különösen híresek az ír hősmondák. Ilyeneket olvashatunk bennük: a
kócos vademberek haja olyannyira égnek állt, hogy felnyársalták vele
a fejükre esett almát, annyira nevettek, hogy meginogtak az égen a
csillagok. Nem csodálkozhatunk tehát, ha a hősök annyira
összeszurkálják egymást, hogy a nap keresztülsüt a testükön, vagy
hogy a madarak átrepülnének rajtuk, ha az volna a természetük, hogy
átrepülnek az embereken. A középkori haditudósítók nagyon
konzervatívok voltak. Akkor is ragaszkodtak a lovagi hadviselés
hagyományaihoz, amikor a háború a valóságban már más fegyverekkel
dőlt el. Froissart, a késői középkor nagy haditudósítója úgy írja le
a háborúkat, mintha lovagi tornák lennének. A francia király
felderítő útra küld négy lovagot. A lovagok visszatérnek, a király
elébük lovagol, mert minél előbb meg akarja tudni, hol az ellenség.
De egyik lovag sem akar megszólalni a másik előtt, az udvariatlan
lenne. Hosszú ideig tessékelik egymást, míg végre a király elveszti
türelmét és megparancsolja egyiküknek, hogy beszéljen. Ilyen lovagi hiúságok miatt, a francia
és burgundi lovagok esztelen vitézkedése miatt veszett el a nápolyi
csata is. A haditudósító beszámol, milyen elegánsan és
harcszerűtlenül vonultak a lovagok a háborúba: az elveszett csata
után a lovagoknak gyalog kellett menekülniük, de cipőjüknek olyan
hosszú, visszakunkorodó orra volt, hogy nem tudtak szaladni benne,
előbb le kellett vágniok cipőjük orrát... A menekülő lovagok később
azzal szórakoztak, hogy egy kötetnyi balladát írtak össze, ki-ki
szíve hölgyéhez. 1941 A magyar irodalom nőalakjai közül még
mindíg Szép Ilonka az, aki legerősebben él a tudatban: a
hős-derék Toldi Miklós, a tündérek közt kalandozó János vitéz, a
mindenben egyformán tökéletes Kárpáthy Zoltán férfialakja
mellett, a törékeny, halálba-búsuló biedermeier nőalak. Ismeretes,
hogy Vörösmarty csodálatos költeményéből először ez a két verssor
született meg: Hervadása liliomhullás
volt: Ez a két sor tökéletes kifejezője egy
egész kor hangulatának. Szép Ilonkának rengeteg társnője és
követője akadt a magyar romantika almanachjaiban. A tudós és kitűnő
Zolnai Béla, e korszak buzgó tanulmányozója összegyüjtött belőlük egy
bánatos csokorra valót. Kisfaludy Sándor Csobáncza az 1823-as
Aurorában érzékeny kép kíséretében jelenik meg, a képnek ez a
szövege: "Itt látható virágában a kegyes
szűz, kit a szerelem és a gonoszság oly korán sírba fektetett. Mély
szomorúság fekszik szelíd képén, mintha kivágyna az életből, melyből
László elköltözött." Császár Ferenc így ríkatja meg a
gyengéd olvasónőket: "Mint gyönge májusi gally, levágva a
tenyésző ágról, hervadozott a gyönyörű lányka, jegyese távozása
után... Ott ült többször a szép lány a zsámolyon, melyet távol
szerelmese faragott, ott ült violaágyai között, az éj késő óráiban, a
hold nyájas sugarinál, mint szelíd éji jelenet (értsd: jelenség) s
fonnyadó virágszálakat tűze keblére: jelképét hervadó szívének;
ágyba hanyatlott és ezt koporsóval cserélte föl." Ugyanez a fínomérzésű Császár Ferenc
(egyébként Petőfi egyik legádázabb ellenfele) még a versolvasástól is
félti a gyenge szüzeket, nehogy a versek felköltötte hevesebb érzések
idő előtti hervadást okozzanak. Mert hátha a vers bút, esetleg
szűkínt (értsd: szív kínját) énekel, vagy pláne "szerelmi
kéjeket". A legnagyobb veszedelmet pedig a harci
dalok jelentik. Mert mi történnék, ha a költő arról írna versében,
hogyan küzd és esik el hazájáért a fiatal dalia? Ez végzetes hatást
tehetne, mert a leány sírna. "És a könnyártól bimbókint
feselne Amitől Isten ments! És ezek a drága, hervadó leányok, kiket
a költők szenvedélyesen hasonlítanak össze a rózsabimbóval, mind
eszményien szépek voltak. Az "eszményi szépség" a
korlélek másik jellegzetessége. Ha elemezni akarnók, mi rejlik e
fogalom mögött, micsoda nagyszerű filozófiai és esztétikai rendszerek
polgári és költői csökevénye ez, köteteket írhatnánk össze. A mult század "eszményi szépsége"
középhelyen áll az irodalomban a régi és a modern nőábrázolás között.
A régi költők egyrésze egyáltalán nem írta le a nők külsejét, beérte
annak megállapításával, hogy szép: Shakespeare nem árult el semmit
Ophelia külsejéről és öltözetéről. Más részük meg bizonyos
konvencionális vonásokat emelt ki: a piros ajkat, a hófehér keblet, a
ragyogó szemet. Ezek a nők mind egyformák, mert a költői képeket már
a római elegikusok és a provencei trubadurok olyan simára csiszolták,
hogy nem mondanak el semmi egyéni vonást. Ezzel szemben a modern író
egyénít, a női arcon az érdekli, ami arra az egy nőre jellemző és
senki másra: A Háború és Békében például hányszor tér vissza Tolsztoj
Andrej herceg első feleségének rövid alsó ajkára: még fia is örökli
stb. A mult század "eszményi szépsége" mintegy átmenet,
amint mondtuk: a költő már ábrázolni akarja a nőt, akiről ír, de
egyelőre még nem a valóságból ellesett, hanem eszményi vonásokkal.
Íme egy-két példa Zolnai Béla gyüjtéséből: "Minden inger, igézet, báj és
vonzerő, mely a teremtés szebb cikkeiben egyenként létez, a hölgyben
összpontosul", - mondja Kuthy Lajos, a negyvenes évek
elfelejtett híres prózaírója. "Szép az új virág, ha épp
reggelen rezgő gyönggyel telve bimbóöltönyéből a napra kilép; de mi
az egy félénk nőarchoz, melyet az első tánckörbe lépés elbíboroz?...
Szép a vadhegy élő forrása, de szebb a nőkedély, mely egy szív gazdag
kútfejéből üdvével fellobog." Az Aurora évkönyvben, a magyar
romantika legfőbb orgánumában olvasható a következő leírás: "Az állgödröcske, melynek ingó,
tünékeny szélein a többi kecsek szemléletében elrészegült lélek
elandalogva tévedez... az a lelki élet, mely mindezekben mutatkozik,
az a lányiság, mely ártatlanság, vágy és rejtőző hévből alkotva a
leány minden ereit és egész valóját elfutá..." Vagy hogyan ír le egy nőalakot a
különben józan és tárgyilagos erdélyi Jósika Miklós: "Ő nem járt, ő lengett, mint a
májusi illat lanyha szellők ölében. Ruhái oly olvadékony anyagúak
voltak, mint a havas kristály folyama, símultan ömölve tagjaira s
szobrozva vonalait; összenőve, vagy inkább lehelve, láthatatlan
szálakból, szegély és varrás nélkül, mint a rózsa tavaszi leple." Vajjon milyen eszményi anyagból
készíthette az eszményi varrónő ezt a csodás ruházati cikket? Milyen
lehetett egy eszményi szépség a valóságban, amikor belibbent a
bálterembe, vagy fortepianója mellett ült? Mit csinált, mikor nem
epedt és nem hervadozott? Az embert gyógyíthatatlan nosztalgia gyötri
a mult szelíd és eszményi tájai felé. 1941 Petrarcának, Laura halhatatlan
szerelmesének, nemcsak szonettjei maradtak fenn, hanem kitömött
macskája is és egy sajátkezű rajza, amely ezt a nevezetes állatot
ábrázolja. Azt hiszem, ezzel a macskával fogom
majd kezdeni, ha megírom a macskák irodalomtörténetét. Lehet,
hogy már az antik költők is szerették a macskát, sőt nagyon
valószínűnek tartom, hiszen mindmáig a latin népek az igazi
macskabarátok, az inkább kutyapárti északiakkal szemben; de
pillanatnyilag nem jut eszembe egy ókori adat sem macska és költő
barátságáról. Ami az egyházatyákat illeti, Szent Jeromosnak, amint
ismeretes, oroszlánja volt... a családban marad, de mégsem ugyanaz.
Ebből az okból nem lehet bevenni Sarah Bernhardt leopárdját sem. "A forró szerelmesek és a zordon
tudósok érett évszakukban szeretik a macskákat, a hatalmas és édes
macskákat, a ház büszkeségét, akik, mint ők, fázósak és mint ők, az
ülő életmód barátai", - mondja Baudelaire híres szonettjében,
amely a macska-irodalomtörténetnek mintegy alapokmányaként
tekinthető. Baudelairenek van még egy gyönyörű szonettje a macskáról,
de ez már nem olyan tiszta dolog macskai szempontból. Ebben ugyanis a
költőnek a macskáról az imádott nő jut eszébe, a macskát tehát már
nem önmagáért szereti, nem érdek nélkül és ez minden rendes macskára
nézve nagyon megalázó lehet. Minthogy itt készülő
macska-irodalomtörténetemnek mindössze vázlatát akarom bemutatni,
csak futólag említem meg, hogy a nagy Richelieu kardinális szintén
nagyon szerette őket, filmeken rendszerint kismacskái társaságában
jelenik meg. Richelieure és Baudelairere való tekintettel, nem lehet
határozottan állítani, hogy aki a macskákat szereti, rossz ember nem
lehet. Fontos irodalomtörténeti fordulat a
XVIII. század vége, a nagy preromantikus ízlésváltozás, amikor is az
emberek felfedezik a természetet, a sír magányát, a nemzeti multat és
még egy csomó dolgot; ebben az időben újra felfedezik a macskákat is.
Thomas Gray akkori, híres angol költő gyönyörű verset írt Horace
Walpole macskájáról. Itt meg kell említeni, hogy ez a Horace Walpole,
a nagy romantikus ízlésváltozás egyik legfontosabb tényezője
Angliában, ő építi magának az első régies, "gótikus"
kastélyt, ő írja az első "gótikus" regényt, vagyis
rémtörténetet és ezzel irodalmi iskolát alapít - tehát lehet
valami, az ízlésváltozással összefüggő dolog abban, hogy éppen az ő
macskáját örökítette meg a költészet. A macskát egyébként tragikus
sorsa tette irodalmivá. Egy alkalommal a macska éppen napi
szemleútját végezte a kastélyban, mikor két "angyali formára"
lett figyelmes: két aranyhalra, amely egy hatalmas kínai vázában
úszkált. A macska mind nagyobb érdeklődéssel és vággyal szemlélte az
angyali formákat, kezét is kinyujtotta utánuk, mélyebben lehajolt és
íme, megcsúszott és beleesett a vízbe. "Malignant Fate sat by
and smiled", ott ült a rosszindulatú Sors és mosolygott.
Szegény Selyma nyolcszor merült fel a vízből, segítségért kiáltva
valamennyi vízi istenséghez, de nem jött egy delfin, egy nereida, sőt
egy inas vagy szobalány sem (ami talán hasznosabb lett volna) - a
kegyencnek nincsenek barátai, állapítja meg a költő. A tanulság,
amelyet levon, a következő: szép hölgyek, vigyázzatok, sokszor
egyetlenegy hamis lépést nem lehet többé jóvátenni. Valahogy így lehetne elindulni; aztán
felsorolnám a rengeteg tudóst, aki a macskákat szerette, megemlítve,
hogy a nagy Taine életében csak két verset írt, mind a kettő
macskákról szól. Nem véletlen tehát, hogy Arany János A Tudós
macskája címen írta meg a magyar irodalom egyetlen nevezetes macskai
költeményét. Macskaszempontból ez az alkotás nem nagyon rokonszenves,
hőse éhenhal, a nélkül, hogy a költő egy-két melegebb szót szólna
róla. Annál inkább szívükbe zárják a macskák T. S. Eliotot, a modern
angol költészet vezéralakját, mert újabban egész kötetet szentelt a
macskáknak és rossznyelvek azt mondják, hogy ez egyetlen érthető
verseskötete. Más kritikusai azt vetik a szemére, hogy a könyvben
leírt élmények után ítélve, rossz macskatársaságba keveredhetett. A könyv második és elméleti részében
azután azt fejtegetném, mi az oka ennek az ősi és szilárdnak mondható
kapcsolatnak macska, illetve költő és tudós között. Nyilván a két
élőlénynek, a macskának és a tudósnak, illetve költőnek
természetrajzából kellene kiindulni. Fel kellene keresni jellemük
közös vonásait. Hogy mindkét részről fázékonyak és az ülő életmód
barátai, amint Baudelaire megállapítja, talán helytálló, de magában
még nem elégséges. Talán közelebb járunk az igazsághoz, amikor azt
mondjuk, hogy mindkét élőlény szélsőséges individualista: az
egyéniséget mindenekfölött tiszteli, szereti a saját életét élni és
nem tűr semmiféle idegen befolyást. A macska természetét kitűnően
jellemzi Kipling híres meséjének címe: "A macska, aki egyedül
sétál és minden hely mindegy neki". A kutya a nyárspolgárok
kedvence, alkalmazkodik, hűséges, barátságos, szolgalelkű, nagyképű
és anyagias, mint gazdája. A macska nem alkalmazkodik, egy darab
őserő az ember lakásában, "zsebtigris", ahogy
Kosztolányi mondta. Nem csoda, hogy rokonának érzi a tudós,
aki a jelenségek nagy őserdejében keresi az utat és a költő, aki maga
is eltévedt nemes vad a megszelidített emberek társadalmában.
Megértéssel és néha irígykedve tisztelik a macskát, zárkózott és
független egyéniségét, a mozdulataiból áradó hűvös előkelőséget, a
titokzatos csillogást, amelyet szeme tükröz vissza a félhomályban;
tisztelik benne minden költészet anyját, az éjszakát. 1941 Ebben az esztendőben lesz hatszáz éve,
hogy Rómában költővé koszorúzták Francesco Petrarcát, Laura
halhatatlan szerelmesét. Ekkor harminchét éves és már dicsősége
tetőfokán áll, fejedelmek versenyeznek barátságáért. A dicsőséget a
középkorban sem adták, úgylátszik, ingyen: Petrarca egész életén át
buzgó önpropagandát folytatott, állandóan dícsérte magát, csodálatos
nyugalommal. Időnként még avval is dicsekedett, hogy mi mindennel nem
dicsekszik. A költő-koronázást is gondos reklámhadjárat előzte
meg: addig-addig puhította barátait, a Rómában nagybefolyású
Colonnákat és Róbert nápolyi királyt, amíg azok rávették a szenátust,
hogy meghívják Petrarcát Rómába, költővé koszorúzni. Ekkor Petrarca
újabb ügyes lépést tett: gyorsan meghívatta magát a párisi egyetemmel
is, az is költővé akarta koszorúzni. Petrarca most egy ideig
megjátszotta a habozást, majd Róma mellett döntött. Hogy az ünnepi
aktusnak még nagyobb jelentőséget adjon, előbb Nápolyba ment; ott a
király és udvara három napon át vizsgáztatta a kor minden
tudományából, hogy megállapítsák, vajjon megérdemli-e a kitüntetést.
Mondanom sem kell, hogy Petrarca a próbát kitűnően megállta és
mindenki nagyon tisztelte érte. Végre 1341 húsvétján Orso szenátor a
római nép lelkes ujjongása közben fejére tette a babérkoszorút.
Petrarca sietve értesítette híveit, hogy e világi dicsőséget csak
azért fogadta el, hogy másokat az irodalom művelésére buzdítson. A nagy költő és a kitűnő reklámfőnök
ily szépen megfértek benne; ez is mutatja, mennyire kettős természet
volt Petrarca. Két kor határán állt, középkor és újkor között;
rajongott az új szellemért, a renaissance eljövendő eszméiért,
amelyeknek éppen ő volt egyik első kimondója, - de a régi
világképtől sem tudott és nem is akart szabadulni. Ha valami újat
hozott, mindíg ő maga ijedt meg tőle legjobban és sietett letagadni. Legérdekesebb példája ennek a különös,
visszakozó lelki beállítottságnak a Mont Ventoux híres megmászása.
Petrarca az első ember, akiben már olyan erős a modern
természetérzés, hogy minden gyakorlati cél nélkül, pusztán a szép
kilátás kedvéért fáradságos út árán felmegy az Avignon melletti Mont
Ventouxra; ő az első turista. De amikor felér a csúcsra, jóformán
szét sem néz, hanem előveszi Szent Ágoston Vallomásait és a könyv
ezeknél a gyönyörű szavaknál nyílik fel: "Az emberek
megcsodálják a hegyek magasságát és a tenger árját, a folyamok széles
hátát és az óceán messzeségeit és a pályát, ahol a csillagok járnak -
és önmagukat elhagyják és önmagukon nem csodálkoznak". Petrarca
magábaszáll és elszégyelli, hogy felment a hegyre. Legalább is ezt
írja. Latinnyelvű műveiben a világi javak
megvetésére intette olvasóit és önmagát, de esztendőket töltött az
avignoni pápai udvarban, hogy valami jól jövedelmező egyházi állást
könyörögjön ki magának. Petrarca ezt is nagyon szépen meg tudja
okolni: azért időzik az udvarban, hogy emberismeretét gyarapítsa.
Jövedelemre pedig azért van szüksége, hogy másokon segíthessen; meg
aztán minél több a pénze, annál nyugodtabb a lelke, annál
zavartalanabbul szentelheti magát a klasszikus írók olvasásának;
különben is csak rövid átmenetről van szó, úgyis meghal nemsokára és
az állás felszabadul. (Elég hosszú élet adatott neki ezen a földön.) Ő az első humanista, az első ember, aki
lelke egész szenvedélyével és egyetlen szenvedélyével az ókor
nagy emlékei, a római írók alkotásai felé fordul. Kortársait megveti,
csodálatos nosztalgia gyötri a latin mult nagy tájai felé. Mégis
jónak látja időnként sajnálkozni az imádott ókori mintaképeken, akik
a pogányság sötét éjjelében tévelyegtek. Petrarca, a betegesen hiú
ember, szemére hányja Cicerónak, hogy leveleiben túlságosan nagy
szerepet játszik a vana gloria, az üres világi dicsőség
keresése. Mikor Cola di Rienzi, a néptribun,
merész kísérletbe kezd, hogy helyreállítsa a római köztárságot,
Petrarca fellelkesedik, útrakel Franciaországból, hogy Rienzi
segítségére siessen; de mire megérkezik, a néptribun már megbukott.
Petrarca feltűnés nélkül visszavonul; a pápai udvarnál egy szót sem
szól a fogoly Rienzi védelmében, pedig talán megmenthetné; sőt,
szemére hányja, miért nem halt meg fegyverrel kezében a Capitoliumon,
így illett volna a római mintaképek követőjének. Római olvasmányainak hatása alatt ő is
rajong a szabadságért, de sötét orgyilkos zsarnokok udvarában
éldegél, azok nevében teljesít diplomáciai szolgálatokat, buzgón
védelmébe veszi azt a végsőkig romlott Nápolyi Johanna királynőt, aki
meggyilkoltatta férjét, Endre magyar herceget, Nagy Lajos királyunk
öccsét. Ugyanilyen őszinteséget találni
költészetében is. Petrarca halhatatlan, évszázadokon át mintaként
ható szonettjeit a megközelíthetetlen, tiszta Laurához írta, nagy
epekedésében. De azóta sem lehet határozottan megállapítani, ki volt
ez a Laura és élt-e egyáltalában, nem csak a könyvember költötte-e
magának ideálul. Viszont egyszer sem említi költeményeiben gyermekei
anyját (vagy anyáit), azt a sok-sok nőt, aki életében valóságosan
szerepelt és akivel egyáltalán nem oly epekedő módon bánt, mint ahogy
az ember a szonettek alapján hinné. Élet és mű - a kettő között sokkal
nagyobb a távolság, mint ahogy az ember gondolná; különösen a régi
költőknél. Petrarca, a koszorús költő, kettős életet élt. Az egyik
életéről, arról, amely a földi valóságban játszódott le,
karrier-gondok, önpropaganda, asszony- és gyermeksírás között, nem
beszél műveiben. A műben eszményi ember szólal meg, az a
személyfölötti személyiség, amelyet a legnagyobb keresztény és pogány
mintaképek, Szent Ágoston és Cicero olvasása közben épített ki maga
fölé. És igaza volt. Nekem nincs igazam, amikor ilyen indiszkrét
vagyok vele szemben. (Mentségemül szolgáljon, hogy ez a
mesterségem.) Mit számít a mulandó ember, apró bajaival és
gyengeségeivel? Csak a mű számít, a műben "megmarad a
romolhatatlan". 1941 Egy 1900 körül megjelent német
hetilapban a következő rajzot lehet látni: kövér, kopasz úr kitűnő
étvággyal fogyasztja a vendéglőben a hurkát, előtte nagy korsó habzó
sör. A mellette levő asztalnál néhány sovány, művészkülsejű egyén
összesúg: - Ezzel nem érintkezhetünk. Ez nem terhelt. Ez a fin-de-siècle,
a századvég hangulata. Egy évszázad vége rendszerint csak naptári
tény. 1799 és 1800 közt nincs nagyobb különbség, mint 1799 és 1798
közt; az emberek akkoriban nem-igen vették észre, hogy új századba
léptek át, minden ment tovább az útján. De az 1890-es évek embere úgy
érezte, hogy az elmúló XIX. századdal csakugyan végetér valami.
Mintha a világ múlnék el a századdal. Ha nem is vártak valami mindent
elpusztító katasztrófát és Utolsó Ítéletet, mint a hívők Kr. u.
1000-ben, mégis úgy érezték, hogy az európai civilizáció a végére
jutott. Ez volt az a kor, amikor művészkörökben
kötelező volt az idegesség, a fáradtság, a túlságos érzékenység, a
neuraszténia. Hanyatló korban élünk, mondták, mi vagyunk a kimerült,
túlságosan kifinomult, életképtelen utolsó nemzedék. Paul
Verlaine, a kor nagy francia költője, ezt írja egy híres versében:
"Je suis l'Empire à
la fin de la décadence", én vagyok a (római) birodalom a
hanyatlás végén. Ezért nevezték magukat dekadenseknek, hanyatlóknak. Úgy érezték, mindent elmondtak már
előttük, nincs semmi új, semmi érdekes, mindent úntak. Valami sosem
álmodott Új után vágyódtak, ami még meg tudná rendíteni ellankadt
idegeiket. Ezért keresték mindenben a mesterkéltet a természetes
helyett. A természetről általában nem volt jó véleményük. "A
természet ideje már lejárt", írja Joris Karl Huysmans, a
hollandi származású dekadens francia író, "a kifinomultak
türelmes figyelmét határozottan kifárasztotta már tájainak és egeinek
utálatos egyformaságával. Milyen egyhangú raktára a réteknek és
fáknak, micsoda banális ügynöksége a hegyeknek és tengereknek!"
Még szerencse, hogy a természet nem szokott megsértődni és tovább
produkálja csodálatos tájait és egeit, mezőit és tengereit, a
dekadensekre való tekintet nélkül. Nőben sem szerették a természeteset.
Már a dekadensek előfutára, a nagy Baudelaire megírta, hogy a
kifestett nő százszor jobban tetszik neki, mint az, aki nincs
kifestve. A nők viszont nem voltak olyan befolyásolhatatlanok, mint a
természet. Hogyan él az igazi dekadens? A kérdésre
megkapjuk a választ, ha elolvassuk Huysmans legkülönösebb regényét,
az A rebours-t (Visszajáró). Hőse, Des Esseintes herceg
(természetesen herceg, mi is lehetne más, de Huysmans ezt csak
egyszer, mellesleg és mintegy kedvetlenül említi) nagyon előkelő és
gazdag család utolsó sarja. Fiatal korában kipróbálta az élet minden
örömét és megcsömörlött tőlük. Nem vigasztalták azok a kísérletek
sem, amelyekkel valami különöset, újat akart bevinni az életbe.
Hiába adott barátainak fekete kárpittal bevont szobában vacsorát,
fekete abroszon, csupa fekete színű ételt és italt, ez sem
mulattatta. Hiába hódított meg egy hasbeszélőnőt, aki meghitt
együttlét közben "külső zajt" tudott csinálni, mintha
ellenséges fenyegető emberek közelednének az ajtóhoz; idővel ezt is
megúnta. Minthogy egészsége mindegyre rosszabb
lett, elhatározta, hogy tökéletesen visszavonul a világtól. Falusi
kastélyt vett magának és azt, saját tervei szerint, a mesterkéltség
mesterművének rendezte be. Ebben a házban semmi sem
természetes. Minden más, mint ami. Ebédlőjébe például egy hajókabint
épített be, tengeri mérőeszközökkel, menetrendekkel, térképekkel a
falon. A kabin kerek kis ablaka egy akváriumra nyílik, amelyben
óraműre járó halak úszkálnak. Hálószobája kolostorcella - de fala
nincs igazán fehérre meszelve, az túlságosan természetes volna, hanem
a legritkább selyem- és szövetburkolat utánozza a kolostorfal
fehérségét. Itt él Des Esseintes és azzal
szórakozik, hogy ital- és szagkoncerteket rendez magának. Különböző
parfőmöket szagol egymás után, különböző likőröket kóstolgat művészi
sorrendben és a szagok és ízek gondosan kiszámított egymásra
következése épp olyan élvezetet okoz neki, mint a hangverseny
látogatójának a hangok egymásra következése. Azután elhatározza,
hogy a változatosság kedvéért Londonba utazik. De csak Párisig jut -
itt beül egy vendéglőbe, ahová főképp angolok járnak, angol ételeket
és italokat vesz magához, kint esik az eső, az egész olyan, mintha
Londonban lenne. Ennyi elég is neki, nyugodtan hazautazik. Míg végül
a nagy magánosságban tönkremennek az idegei és orvosi parancsra
vissza kell térnie az emberek közé. Milyen távol van ma mindez! Hogy kiment
a divatból a fáradtság, a betegség, a dekadencia! Az európai
civilizáció összeomlását ugyan azóta is egyre jósolják a szakértők,
de még mindíg nem omlott össze. A századvég túlságos kifinomultsága
és "ízlése" ma éppen ízléstelenségnek hat. Rosszul lennék
Des Esseintes oly nagy gonddal összeállított narancssárga és kék
színű dolgozószobájában, egy sort sem tudnék írni. Idegesség? Ma is
akad ugyan neuraszténiás ember, de igyekszik eltitkolni - akkoriban
pedig neuraszténiás tüneteket mutatott az is, akinek kutyabaja sem
volt. Vajjon egészségesebb lett azóta a világ? Vagy talán annyira
beteg lett, hogy jobbnak látja nem dicsekedni vele? Maga Huysmans sem maradt meg a
dekadencia mellett. Hitetlenből hívő katolikus lett, gyönyörű
könyveket írt az egyházművészet és egyházi zene szépségeiről és mint
benedek-rendi oblátus fejezte be életét. 1941 Mens sana in corpore sano, tanították a
régiek. Mi itt, Pesten, úgy mondjuk: Fő az egészség, - ezt mondjuk
bizonyos nagyvárosias-cinikus lemondással olyankor, amikor valami
nagy veszteség ér bennünket vagy barátunkat és a mondat értelmére
talán nem is gondolunk. Ha gondolkoznánk rajta, kísértésbe esnénk,
hogy azt higyjük, az "ép testben ép lélek" is a nagy
alapvető hazugságok közé tartozik, amelyeket cipelünk magunkkal és
kritikátlanul elhiszünk, egyszerűen azért, mert nincs időnk
megvizsgálni, vajjon igazak-e. Az irodalomtörténet tanúsága legalább
is könnyűszerrel meggyőzhet arról, hogy sokszor nagyon is nem-ép test
hordozta és szolgálta a legépebb lelket. Mert vajjon van-e épebb
lélek, mint a nagy költőé, aki emberfölötti erővel viseli hátán a
mások szenvedését is, hogy a közösség, a nemzet, az osztály, a
felekezet vagy a kor szócsöve legyen, aki félelem nélkül száll le
embersorsunk legmélyebb tárnáiba, hogy kimondhatóvá tegye az addig
kimondhatatlant és ezáltal felszabadítsa a lelkeket, akik addig a
hallgatás rabságában sínylődtek? És ezek a nagy és ép lelkek hányszor
laktak törékeny, beteg, szenvedő testben? Igen sok esetben a betegség vagy
fogyatékosság nyit utat a költői pálya felé. Arany Jánosról tudjuk,
hogy maga is földművelő lesz, mint apja és mint ősei, ha gyenge szeme
alkalmatlanná nem teszi a mezei munkára. Öreg szülei taníttatni
kezdték, mert másra nem lehetett használni; így nyílt meg előtte az
irodalom világa, ahogy maga mondja, megrendítő szerénységgel: Így - vézna, ügyetlen testi
dologra, - Szeme egyre gyengébb lett és nagyon is
korán beköszöntött rosszkedvű öregségében már abban is
megakadályozta, hogy, mint a Tudományos Akadémia titkára, eleget
tegyen kötelességének; ekkor felmentették hivatali teendői alól
és ez a kényszerű szabadság érlelte meg Arany Jánosban, a
Margitsziget neki oly kedves tölgyei alatt, legszebb verseit, az
Őszikéket. Arany János gyenge szeméről eszünkbe
jut Milton, aki kora ifjúságától kezdve páratlan költői
lelkiismeretességgel készült egy nagy eposz megírására, - de amíg ép
testben élt, ezer más, sürgősebb munka folyton elhívta: kitört a
"szentek forradalma", Miltonnak, lelke parancsát követve,
oda kellett állnia Cromwell mellé, tollát az Ügy veszi igénybe, meg
kell védenie a királygyilkossággal vádolt angol népet, meg kell
védenie az akkor is fenyegetett sajtószabadságot... és csak,
amikor az Ügy, amelyre rátette életét, elbukott, ő maga pedig
megvakult, csak akkor, "fallen on evil days", rossz
napokra hullva, írta meg, vagyis mondta tollba leányainak az
Elveszett Paradicsomot. A vakból látnok lett, szeme előtt
felcsillantak a Mennyország fénylő síkjai és a Pokol "sötét
tűzzel" égő tájai. A modern angol irodalomnak két nagyon
nagy neve, ha nem is vak, de nagyon közel áll hozzá: a napokban
meghalt James Joyce, a regényforma megújítója, és a szellemes és
szomorú Aldous Huxley. A másik legfontosabb érzékszerv, a fül
fogyatékosságára is lehetne példát hozni. A XVI. századi Pierre
Ronsard, aki új korszakot nyit a francia költészetben, azért vonul
vissza az udvartól irodalmi magányba, mert nagyothall; a mult
századvégi angol költő, Swinburne is ezért tölti remeteségben életét. Mindkettejük a rím és ritmus legnagyobb
mesterei közé számítanak irodalmukban; a vers belül is hallható
zenéjében kerestek, úgy látszik, kárpótlást az elveszített külső
muzsikáért. Sok költő mérhetetlenül törékeny
alkatú. A XVIII. századi angol Pope segítség nélkül felöltözni,
járni sem tudott, mégis korának legharciasabb és legkíméletlenebb
költője volt. Stevenson tüdőbaja miatt a Csendes-Óceán egy szigetén
élte le életét. Tüdőbeteg volt a magyar romantika vezéralakja, a
regényes életű Kisfaludy Károly is, súlyos tüdőbetegségben írta
legszebb verseit Reviczky és Tóth Árpád. Ez talán a leggyakoribb
betegség költők közt s egyben a legköltőibb betegség is. Másokat betegségük szobába börtönöz és
ebben az unalmas fogságban készülnek nagy alkotásaik: az olasz
Leopardit rossz hátgerince kényszeríti sokéves fogságra, akárcsak
kortársát, Heinét, a "matrác-sír" foglyát. A túlzó apai
féltés erőszaka tartja évekig ágyban a gyengeszervezetű
Elisabeth Barrettet, aki azután egy költőtársa, Robert Browning
segítségével megszökik, férjhezmegy megmentőjéhez és
Olaszországban erősszervezetű nő lesz belőle. A modern alkotások
közül Marcel Proust csodálatos nagy regénye, az Elveszett Idő
Keresése, ilyen évekig tartó beteg-fogság következménye: az író
parafával bélelt falak közt, leeresztett redőnyök mögött, fuldokolva
és halálát várva kereste meg az Elveszett Időt, élte át újra
emlékezetében mind a látottakat és hallottakat, és írta meg ezt a
regényóriást. A beteg költők egy része a betegség
ellenére ír, másrészük azonban a betegség ihletésére,
és tudja, hogy hálával tartozik neki: így Nietzsche, aki betegsége
miatt fiatalon megvált egyetemi katedrájától, a nyarat a svájci
havasok közt, a telet az olasz Rivierán töltötte, szenvedések közt,
embertelen magányban írta műveit, amelyek az egészséges, bátor és
önző Übermensch mindenekfölöttvalóságát hirdetik. Nietzsche nem
felejti el, mivel tartozik betegségének és így ír egyik könyvének
előszavában: "Nem akarok hálátlansággal elbúcsúzni nehéz
betegségem idejétől, amelynek hasznát mindmáig nem merítettem ki
teljesen... Ami a betegséget illeti, szinte kísértést érzünk, hogy
azt kérdezzük: vajjon nélkülözhetjük-e egyáltalán? A nagy fájdalom a
szellem végső felszabadítója..." És utolsó tanúnak megidézzük a
legnagyobbat, Dosztojevszkijt. Nagyszerű világképe, mindent magához
ölelő kozmikus szeretete betegsége nélkül talán nem is alakul ki.
Rohamai előtt élte át azt a csodával határos élményt, amely
alkotásának is középpontjában áll: "Vannak pillanatok, nem
tartanak tovább öt vagy hat másodpercnél, amikor hirtelen az örök
harmónia jelenlétét érzem... Mintha az ember hirtelen megismerné az
egész természetet és azt mondaná: - igen, ez jól van... A legfurcsább
az, hogy az érzés oly világos és az öröm oly nagy. Még öt másodperc
és a lélek nem bírná ki, meg kellene semmisülnie. Ezalatt az öt
másodperc alatt egy életet élek át és odaadnám érte egész életemet.
Megéri". A betegség, látjuk, miközben összetöri
a költő szegény szenvedő testét, mélyebbé, nagyszerűbbé teszi
szellemét és alkotását. A költőt leveri lábáról, de láb helyett
szárnyat ad neki. 1941 Ha bennszülöttnek tengerentúli országok
primitív őslakóit nevezzük: az európai ember első találkozása vele
akkor történt, amikor Columbus Kristóf 1492-ben patraszállt a
nyugatindiai szigeteken. Az Afrika-járó portugál hajósok már előbb
érintkezésbe kerültek a guineai négerekkel, de csak Columbusban merül
fel igazán a probléma, hogyan viselkedjék a fehér ember a színesekkel
szemben, a bennszülött ekkor lép be az európai tudatba. Erről a találkozásról maga Columbus
számol be. Első útján ugyanis részletes, mindenre kiterjedő
hajónaplót vezetett. E hajónapló eredeti formájában nem maradt az
utókorra, hanem azokban a bőséges idézetekben és kivonatokban,
amelyeket Bartolomeo de Las Casas püspök, Spanyol-Amerika első nagy
történetírója őrizett meg művében. Az első bennszülöttek... Columbus annyi
aggodalom és kétség után végre eléri a nyugati világot. Miután hálát
adott Istennek és bevárta a hajnalt, kíséretével partraszállt.
Kezében a castiliai királyi lobogó, mellette két kapitánya, azok
kezében is lobogó, hegyes rúdját földbeszúrják, szétnéznek és
írni kezdenek. Hivatalosan leszögezik, hogy Ferdinánd király és
Izabella királynő nevében birtokukba vették ezt a földet, erről
jegyzőkönyvet vesznek fel és aláírják... A bennszülöttek máris
odagyűlnek a partra, nézik őket. Nézik őket, mint szelíd, jóindulatú,
de félénk állatok; mint ahogy egy szarvascsorda nézné őket, amely még
sosem látott embert. Bizakodó kíváncsisággal, de minden pillanatban
készen, hogy elszaladjanak. A fehérek magukhoz csalogatják őket.
Üveggyöngyöket mutogatnak - azokat a bizonyos üveggyöngyöket,
amelyekről annyit olvastunk ifjúsági olvasmányainkban; pontosan nem
is tudnám, mi az, de kétségkívül óriási hatást szokott gyakorolni a
bennszülöttekre. A fehérek üveggyöngyökön kívül csengőket is adnak, a
bennszülöttek ezeket fülükre aggatják és igen boldogok. Cserébe oda
adnak mindent, amijük csak van: gyapot-gombolyagokat, ennivalót,
fakérget és aranyat, válogatás és meggondolás nélkül. Columbus
jelbeszéddel értésükre adja, hogy a fakéreg is nagyon kedves, de ő
valahogy jobban szereti az aranyat. A bennszülöttek mosolyogva veszik
tudomásul ízlését. Az első jó benyomás később csak
megerősödik. A bennszülöttek oly gavalléros lelkek, mint hazájuk, a
tropikus természet, amely sosem fukarkodik adományaival. Mikor
Columbus egyik hajója zátonyra kerül, a kacika, a törzsfőnök zokogva
siet hozzá, rendelkezésére bocsátja egész népét, hogy segítsenek
kirakodni, maga is munkához lát saját felséges kezével, rokonai pedig
mindegyre sírva borulnak Columbus nyakába és kérik, fogadja el
vagyonukat kárpótlás gyanánt veszteségéért. Csak egy dologgal nem tud Columbus
kibékülni: hogy ezek a tisztességes bennszülöttek, ezek az urak,
ahogy időnkint nevezi őket, nem hordanak ruhát. A hölgyeken még van
valami, de az is minimálisnak mondható. Még a királyon sincs semmi és
csodálatosképpen mégis rendkívül komolyan és méltóságteljesen
viselkedik. Idővel találkozik egy királlyal, akin ugyan szintén nincs
ruha, de kezén kesztyűt hord: ez már Columbus ajándéka, kezdetét
veszi a civilizáció. Még különösebb, hogy a bennszülöttek a
fegyvert jóformán nem ismerik. Csak gerelyük van, az is fából.
Egyáltalán nem harciasak. Veszély esetén gyorsan elszaladnak vagy a
földre vetik magukat. Rémüldözve nézik a spanyolok íjját, kardját,
ágyúját. Három tengerész, bár semmi rossz szándéka nincs, puszta
megjelenésével megszalaszt többszáz bennszülöttet. Columbus ennek
természetesen örül. Egészen csekély kísérettel bejárhatná ezeket a
szigeteket, írja, bizonyos benne, hogy nem esnék semmi bántódása. A legnagyobb elragadtatással ír a
bennszülöttekről. "Felségtek higyjék el nekem, hogy a kerek
földön nincsenek ezeknél jobb emberek és ennél a szigetnél (Haiti)
szebb ország. Felebarátaikat úgy szeretik, mint önmagukat; s hozzá
mindíg szelíden és vidáman viselkednek, udvarias szavukat
mindíg mosollyal kísérik. Igaz, hogy mind a férfiak, mind a nők
állandóan mezítelenül járnak-kelnek, de biztosíthatom
Felségteket, hogy erkölcseik feddhetetlenek és királyuknak a
legnagyobb hódolattal engedelmeskednek." Columbus a jövőre gondol. Minthogy ezek
a bennszülöttek természettől fogva ilyen jók, és minthogy úgy
látszik, semmiféle pogány vagy eretnek szektának nem hívei, sőt
egyáltalán semmilyen vallásuk nincsen, minden nehézség nélkül meg
fognak érni a keresztény hitre, mihelyt megfelelő szent férfiak
kioktatják őket a vallás igazságaira. Sajnos, a jövőbelátó Columbus képzelete
nem áll meg ezen a nemes és üdvösséges ponton. Hamar össze tudja
egyeztetni az örök és az ideigvaló előnyöket. Minthogy az uralkodók
új és nemsokára már keresztény alattvalói ennyire jámbor
természetűek, semmi sem áll útjában annak, hogy azt tegyük velük,
amit akarunk. És mindjárt tudja is, hogy mit akar: ezek a
bennszülöttek fognak itt városokat és várakat építeni, dolgozni,
a fehérek szorgalmas szolgái lesznek, ez az igazi aranybánya, az
ingyen munkaerő... Még sajnosabb, hogy Columbus nem maradt
meg pusztán az elgondolás mellett. Be sem várta, amíg a bennszülöttek
mind jó keresztények nem lettek. Későbbi útja alkalmával már
százszámra fogdostatta őket és hazavitte Spanyolországba. A zsúfolt
hajófenéken a szabad levegőhöz szokott indiánok nagyrésze elpusztult,
aki életben maradt, rabszolgának adták el. Mert az áhított aranyból
Columbus nagyon keveset talált az Újvilág szigetein és valamivel
fedezni kellett az utazások költségét, be kellett bizonyítania, hogy
felfedezése nem haszontalan. És így kezdődik el, mindjárt az első
felfedezővel és az első bennszülöttekkel, az indiánvilág szörnyű, a
fehér ember arcába mindmáig szégyenpírt kergető katasztrófája. A
spanyol hódítók egy évszázad alatt teljesen kiraboltak, kiirtottak,
rabszolgaságba süllyesztettek és őserdők mélyébe kergettek egy egész
világot, amely az övéknél talán szebb és emberibb volt. A
szerencsétlen indiánokért senki sem emelte fel szavát, csak Las Casas
püspök, Columbus útjainak és az indiánok tragédiájának humánus lelkű
történetírója, de ha volt pusztában elhangzó szó, az övé volt az. 1941 Százhúsz éve és néhány hónapja annak,
hogy az ausztriai császár sbirrjei elfogták a lombardiai
fiatalokat, a carbonarikat, akik Olaszország felszabadításáról
álmodoztak. A hónapokig tartó vizsgálat alatt valamennyien
összetörtek és vallomásokat tettek, amelyekkel nemcsak önmagukat
ítélték el, hanem szabadon maradt társaikat is bajbadöntötték. Az
elfogott carbonarik közül egyedül a törékeny, leányos természetű
Silvio Pellico, a költő viselkedett férfiasan, példaadó
bátorsággal. Van egy fajta bátorság, amelyet csak az érez, aki tudja,
hogy élete maga is alkotás és később legenda; Pellico ezek közé
tartozott. Két társával együtt halálraítélték.
Velencében a Campanile előtt pellengérre állították őket, azután
visszavitték a félelmes ólomkamrákba, a Doge-palota ólomtetői alá. A kegyesszívű Ferenc császár, népének
atyja, később a halálbüntetést meghatározatlan vagy a halál által
meghatározandó ideig tartó fogságbüntetésre változtatta át. A
foglyokat elszállították a morvaországi Spielbergbe, Ausztria
legfélelmesebb börtönébe, ahol nem sokkal később a magyar Lovassy
Lászlónak és fiatal társainak is szenvedniük kellett. Pellico
barátai, Oroboni gróf, Villa és Moreto meghaltak a nélkülözésektől.
Hozzátartozóikkal nem érintkezhettek, híreket nem kaptak a
külvilágról. Pellico egy tévedés következtében abban a hitben élt,
hogy szülei meghaltak, holott éltek és évről-évre várták haza fiukat
Torinóban. Olvasniuk alig lehetett a foglyoknak és
idővel kényszermunkát is végeztettek velük. De a legszörnyűbb
szenvedés mégis a magány volt, különösen az annyira társas, baráti
természetű Pellicóra nézve. Annyira tele volt szeretettel, hogy egy
pillanatig sem élhetett a nélkül, hogy ne szeressen valakit; a
börtönőr kislányát, majd egy ismeretlen nőt a szomszéd cellában, mert
olyan szép és szenvedő hangja volt. A foglyok minden leleményességüket arra
fordították, hogy valamikép érintkezzenek egymással. Ez sokszor
sikerült is a jószívű börtönőrök segítségével. Mert gonosz és
embertelen bírákkal és tisztekkel bőven volt dolguk, de a szegény
emberek, akikkel kálváriajárásukban találkoztak, mind jók voltak
hozzájuk, még az oly idegen németek és morvák is. Pellico csodálatosképpen mindezt
túlélte és megélte azt is, hogy tízévi fogság után szabadon
bocsátották. A szenvedések közt egyre mélyülő vallásosság adott erőt
ennek a törékeny léleknek, hogy mindenkinél acélosabban viselje el a
ránehezedő gyötrelmeket - és még valami: hogy író volt. Egy
pillanatig sem szűnt meg író lenni. Évekig csak rossz feketekávéból
élt, az étkezésről le tudott mondani, de a papírról nem. Ha nem
használt semmiféle ravaszság és börtönőri jóság, hogy papírt
szerezzen (az osztrák hatóságok jól tudták, hogy minden tiszta
papiroslap veszedelem a zsarnokságra), akkor az asztalra írt
drámákat, eposzokat és regényeket. Ha nem volt több hely,
letörölte, ami kész volt, hogy tovább folytathassa. Mert nem is a mű
volt a fontos, hanem az alkotás megváltó ereje. Hősiesen viselte
szenvedéseit, mert tudta, hogy mindez csak élményanyag, a sors
rettenetes, de gyönyörű ajándéka, anyag, amelyből egyszer majd
megépíti a művet, amelyért a világra jött: a Börtöneim-et. 1941 Dulcinea del Toboso, ahogy a manchai
lovag szíve bálványát nevezi, egy igen lényeges vonásban különbözik a
világirodalom legtöbb regényhősnőjétől: abban, hogy egyetlen egyszer
sem lép fel személyesen a regényben. Cervantes, a Don Quijote költője
elmondja, hogy amikor Don Quijote elindult, hogy helyreállítsa
Spanyolországban a lovagvilág régi dicsőségét, amint
lovaghoz illik: hölgyet választott magának. Don Quijote ekkor már nem
volt fiatal, szép ember sem volt a szó köznapi értelmében és előzőleg
esztendőszámra ki sem mozdult szobájából, ahol a régi, nagy lovagokra
vonatkozó könyveket tanulmányozta. Érthető tehát, hogy nem volt
kéznél olyan hölgy, akibe illendően beleszerethetett volna; hölgyeket
nem is ismert a lovag, csak a regények magasztos és elérhetetlen
várkisasszonyait. Márpedig nem indulhatott útnak, ha nincs egy hölgy
képe a szívében - rendes lovag ilyesmit nem tesz. Ekkor, szerencsére,
eszébe jutott egy parasztlány, aki sok-sok évvel ezelőtt tetszett
neki; hogy vajjon ő is tetszett-e a lánynak, arról nem mond a könyv
semmit. Ezt a leányzót nevezte el a jóhangzás kedvéért Dulcinea
del Tobosónak, mivelhogy Toboso faluban lakott. A lány valamikor
messze földön híres volt arról, hogy kitűnően ért hurkák és egyéb
disznónemű ételek besózásához - ez minden, amit Dulcineáról tudni
lehet. Hogy élt-e még akkor, amikor Don Quijote nekivágott az
óriásoktól és varázslóktól hemzsegő világnak, teljesen bizonytalan. Emlékszünk rá, hogy Don Quijote
többeket kényszerített, vagy legalább is kényszeríteni akart arra,
hogy ismerjék el Dulcinea fölényét a világ valamennyi hölgye fölött,
azután pedig elhatározta, hogy meg fog őrülni szerelmi bánatában.
Hiszen a nagy Orlando is megőrült, azóta is csak mint őrjöngő
Lórántot emlegetik, Hölgye nem kis dicsőségére. Hűséges kísérője: Sancho Panza, a józan
kis paraszt, megdöbbenve figyelmezteti Don Quijotét, hogy Dulcinea
nem követett el semmi olyat, amiért Don Quijoténak őrjöngeni kellene. - Ezért vagyok én különb a többi
lovagnál - feleli Don Quijote. - Azok csak akkor őrjöngtek, ha okuk
volt rá; én minden ok nélkül is hajlandó vagyok őrjöngeni Dulcinea
kedvéért. Azután eltünődik, hogy valóban
őrjöngjön-e, mint Orlando, vagy pedig érje be a sírással, mint
Amadis. Végül igen helyesen, a középút mellett dönt. Néhány óvatos
bukfencet vet és megbízza Sanchót, hogy az esetet kellőkép
kiszínezve mondja el Dulcineának. Sancho távozik. Tekintettel azonban
arra, hogy gazdája úgyis bolond, Sancho nem megy el Tobosóba;
nyugodtan kialussza magát, azután mindenféle hazug hírrel tér vissza
Don Quijotéhoz. A sors úgy akarja, hogy később
mindketten elvetődjenek Tobosóba. A lovag felszólítja csatlósát, hogy
mutassa meg neki kedvesének gyönyörű palotáját. Éjszaka van, Sancho
nem talál oda. Másnap reggelre kelve, Don Quijote sürgetni kezdi.
Sancho akkor merész hadicselt eszel ki. Gazdájától gyakran hallott
olyan varázslókról, akik Don Quijotéval aljasul bántak, például
szélmalommá változtatták az óriást, akivel a lovag hősiesen
megküzdött. Jöjjön a varázsló! - mondja magában az
okos Sancho és amikor három parasztasszony közeledik a réten
feléjük szamárháton, kiabálni kezd, hogy Dulcinea jön feléjük díszes
paripáján, két szépséges kísérőasszonyával. Don Quijote kínos zavarban közli, hogy
ő csak három parasztasszonyt lát. Az egyiket fel akarja segíteni
szamárparipájára, de az magától felugrik, férfimódra ül a szamáron és
azonkívül, mondja Don Quijote, mintha fokhagymaszaga is lett volna... Sancho kétségbeesik. Íme, a gonosz
varázsló úgy elbűvölte a szerencsétlen gazdáját, hogy parasztlánynak
nézte a gyönyörű Dulcineát. Don Quijote erre nem tud felelni; Sancho
a saját fegyverét fordította ellene. Ha nem hiszi el, hogy
elvarázsolták, akkor el kell ismernie, hogy az óriás sem volt óriás,
hanem közönséges szélmalom. Különben is, Don Quijote elhiszi, ezért
Don Quijote. Ezentúl már csak egyszer látja
Dulcineát: amikor látomásai vannak a Montesinos-hegy barlangjában.
Dulcinea most elvarázsolva, parasztasszony képében jelenik meg
előtte, - ha ugyan megjelenik és nemcsak Don Quijote találta ki az
egészet - és pénzt kér tőle, hogy új szoknyát vehessen magának. És most jön a legkülönösebb. Don
Quijote egy barátságos herceg udvarába ér. A herceg valóra váltja
lovagi ábrándjait. Sanchóból rövid időre valóban helytartó lesz,
amint Don Quijote megígérte neki. A hercegné pedig megkérdi Don
Quijotét, vajjon valóban él-e Dulcinea, vagy pedig csak álomkép. Mire
a bölcs-bolond Don Quijote azt feleli: - Csak az Isten tudja, van-e a világon
Dulcinea vagy nincs? Puszta fantóm-e ő vagy sem? S ez nem is olyan
tárgy, ami felől szükséges volna az utolsó porcikáig bizonyosságot
szerezni. Íme Don Quijote őrült bölcsesége.
Tudja, hogy valóban élt valamikor egy parasztlány, az, akit ő
Dulcineának nevezett el. De azt is tudja, hogy az a bizonyos Dulcinea
del Toboso, akiről ő beszélni szokott, nem él máshol, csak az ő
szívében, az ő képzeletében. Van-e? Nincs-e? Ki tudná megmondani? A legtöbb szerelmes azt hiszi, hogy az
az ábrándkép, amelyet szívében hordoz, valóban él és azonos azzal a
kislánnyal vagy asszonnyal, akinek nevét viseli. Pedig az a valaki,
akit szeretünk, csak bent él szívünkben - a valóságos kislány
vagy asszony pedig egészen más, talán csak hurkák besózásában kiváló. Tanuljatok bölcseséget Don Quijotétól,
szerelmesek! 1941 Az írói munka, éppúgy, mint az erény,
"önmagában hordja igazi jutalmát". Kosztolányi Dezső írja
valahol, milyen különös érzés volt mindíg számára, hogy írásaiért
pénzt kapott. Olyan ez, mondta, mintha azért fizetnék, mert
cigarettázik. Szinte igazságosabb lenne, ha ő fizetne az örömért,
hogy írhat. De másfelől az író úgy érzi, hogy ha
már egyszer megfizetik munkáját, hát őt is úgy tekintik, mint a
polgári társadalom dolgozó tagját, akkor viszont a javadalmazás, amit
munkájáért kap, egyáltalán nem áll arányban a munka nagyságával és
értékével. Shakespeare korában, amikor a színészek igen díszes
ruhákban jártak-keltek a színpadon, egy színész nadrágja majdnem
annyiba került, mint amennyit a drámaíró kapott darabjáért. Ez az
aránytalanság azóta sem szűnt meg teljesen. Egy üzletember félórai
beszélgetéssel és néhány telefonálással tízszer annyit kereshet, mint
az író hónapok és évek olyan különleges tehetséget kívánó munkájával,
amelyet rajta kívül talán senki se tudna elvégezni az országban,
olyan odaadással és önmegtagadással, amelyet csak a szerzetesek
életével lehet összehasonlítani. Így keletkezik az íróban a gyötrő,
féltékeny érzés legfőbb munkatársával, a kiadóval szemben. Azt látja,
hogy a nadrág még mindíg többet ér, mint a darab, a kiadó többet
keres művén, mint ő maga. Ekkor felmerül az íróban a nagy kísértés:
mi lenne, ha magam lennék műveim kiadója is? Talán mégsem olyan nagy
tudomány a könyvkiadás, semmiesetre sem lehet olyan nagy tudomány,
mint az írás. Így gondolkozhatott valóban Sir Walter
Scott, a mult századeleji nagy angol regényíró, akkor, amikor
könyveivel már olyan szép összegeket keresett, hogy Abbotsfordban
kastélyt vehetett magának és ott úgy élhetett, mint a régi századok
vendégszerető földesurai, akikről annyi kedvvel és oly szépen írt
regényeiben. De nem elégedett meg Abbotsforddal: vagyonával betársult
könyvkiadójához, önmaga lett önmaga kiadója. És ez olyan rosszul vált
be, hogy el kellett adni Abbotsfordot és késő öregkoráig dolgozni
kellett, hogy kifizethesse üzletemberi adósságait. Hasonlóan járt Honoré de Balzac, a
csodálatos francia regényíró. Balzac a pénz és az élet szerelmese
volt, meg akarta hódítani Párist és a világot, szobájában ott állt a
kandalló fölött Napoleon mellszobra és ezt írta rá: "Amit ő a
kardjával, azt én a tollammal fogom megcselekedni." De
mikor látta, hogy az irodalom nem hozza meg a vagyont, amely után
vágyott, kilépett a "gyakorlati életbe". Ő is kiadó lett.
Az volt az ötlete, hogy olcsó kiadásban fogja a közönség
rendelkezésére bocsátani a francia klasszikusokat. Ez az alapjában
véve emberbaráti gondolat később kitűnően bevált üzletileg is, ma már
minden országban közkézen forognak a klasszikusok olcsó kiadásai,
lassankint még nálunk is lesz ilyesmi. De Balzac ötletével megelőzte
korát; az idő még nem érett meg az olcsó klasszikusok számára. Vagy
az is lehet, hogy nem volt jó üzletember. Ez annál meglepőbb, mert
hiszen regényeiben annyi kitűnően megrajzolt nagy üzletember
szerepel, a pénz egyik író művében sem játszik akkora szerepet, mint
az övében. Papiroson, képzeletben óriási üzleteket bonyolított le,
hatalmas szakismerettel és leleményességgel. De más az elmélet és más
a gyakorlat. Balzacnak kiadóvállalatán nemcsak a saját pénze ment el,
hanem családjáé, sőt szíve hölgyéé is és egész hátralevő életében
neki is azért kellett dolgoznia, mint Scottnak, hogy könyvkiadói
adósságait is kifizesse. Tehát az "elmélettel", az
írással kellett megkeresnie mégis azt, amit a "gyakorlatban",
a kereskedelmi életben elveszített. Annyit dolgozott, mint senki
más. Este nyolckor lefeküdt aludni, de éjfélkor már felkelttette
magát, barátkámzsájába burkolózva (ebben a kámzsában láthatjuk
Balzacot Rodin világhírű szobrán) íróasztala mellé ült és dolgozott
egyfolytában tizenkét órát, néha még többet is, lankadó szellemét
feketekávéval élesztgetve. Élni nem ért rá máskor, mint abban a
néhány délutáni órában, amely szabadon maradt. Adósságainak
törlesztését csak egy évvel élte túl; hatalmas szervezete kilobbant,
mint egy elhasznált villanyégő. A harmadik intő példa üzleti tervekkel
foglalkozó írók számára Mark Twain. Mark Twain mérhetetlenül
üzleties gondolkozású, régivágású amerikai volt és természetesen
nagyon bántotta, hogy művein nem keres annyi dollárt, mint amennyit
kereshetne, mert a haszon egy részét a kiadó teszi zsebre. Végül ő is
kiadó és nyomdász lett; de nyugtalan és leleményes természete nem
érte be a rendelkezésére álló eszközökkel; megvett egy zseniális, új
találmányt, egy újfajta nyomdagépet és ez a találmány oly
zseniálisnak bizonyult, hogy elvesztette rajta mind a dollárt, amit
könyvein keresett. De egy amerikai írót nem könnyű agyonütni; Mark
Twain nem keseredett el, felolvasó körútra indult, az egész világon
mindenütt tódultak az emberek, hogy megnézzék Tamás Úrfi és
Huckleberry Finn szerzőjét és mire hazatért, gazdagabb volt, mint
valaha. Többet azonban nem bocsátkozott kiadói vállalkozásokba. Az igazi író, amikor gyakorlati ember
akar lenni, kissé olyan, mint a bibliai Jónás próféta, aki el akart
szökni az isteni küldetés elől, hajóra szállt, de az Úr viharral érte
utól, a cethal gyomrába került és végül mégis próféta lett. A hivatás
elől nem szabad menekülni és, amint a példák bizonyítják, nem is
lehet. 1941 Különös szabályszerűség nyilvánul meg
abban, hogy egy kor a múltnak melyik időszakát tartja mintaképének,
vagy melyik felé vonzódik történelmi nosztalgiája. A klasszikus
századok antikvitás-kultusza után a romantika a középkorban találta
meg álmainak otthonát, a XIX. század második fele a renaissance felé
fordult. Ha ehhez hozzávesszük a huszas években megnövekedett
érdeklődést a barokk és a rokokó iránt, azt lehetne mondani, hogy a
történelem paradigmatikus korszaka is együtt halad az idővel:
minél későbbi egy korszak, annál későbbi korszakot tekint eszményül. A mult század rajongása az olasz
renaissance iránt napjainkban erősen idejét múlta; Olaszországban
jártunkban legtöbbünket már nem a cinquecento hatalmas emlékei
ragadják meg, hanem újra az antik emlékek, mint Goethét, vagy az
olasz gótika maradványai, mint Ruskint. A tudomány is kikezdte azt a
nagyszerű képet, amelyet a mult század nagyjai, elsősorban Burckhardt
és Taine alkottak a renaissanceról. Bizonytalanná vált, hogy vajjon
csakugyan a renaissanceban kezdődik-e az, amit a modern Európának
érzünk: az individualizmus, a szabad gondolat, általában a "nagy
felszabadulás". Huizinga azzal ásta alá Burckhardt elméletét,
hogy kimutatta, hogy a Burckhardt által jellegzetesen
renaissance-korinak mondott mozzanatok már a késő-középkorban is
fellelhetők. Spengler pedig kétségbevonta az egész olasz renaissance
szerves voltát, fontosságát a nyugati kultúra egészében, pusztán
"firenzei epizódnak" minősítette. Kétségtelen, hogy a XV. és a XVI.
század folyamán a középkor keresztényi értékrendszere nem "veszett
el", nem is ingott meg, hiszen a nép szélesebb rétegeit a
renaissance-szellem alig illette, még Itáliában is hatalmas területek
maradtak érintetlenek és a XVI. század végén, az ellenreformációval a
régi értékek visszanyerték eredeti tekintélyüket a szellemben is. Az
a nagy átalakulás, amelyet Burckhardt és kora a renaissance-ba látott
bele, tulajdonképpen sokkal később, a XVIII. század közepén
következett be. Ilymódon problematikussá válik annak az
embernek történelmi helye, aki a leginkább renaissance-ember a
burckhardti kép szerint: Niccolo Macchiavellié. Híres vagy hírhedt
nagy műve, az Il Principe, amint tudjuk, tanács-gyüjtemény
fejedelmek számára, a hatalom utolérhetetlen kézikönyve.
Tanácsai gyakorlatiak, hidegek, józanok, nem ismernek semmiféle
érzelmi vagy erkölcsi szempontot, csak magát a célt: a hatalmat.
"Az emberekkel - mondja - vagy jól kell bánni, vagy össze kell
zúzni őket, mert kisebb sérelmekért bosszút állhatnak, a nagyobbakért
nem; azért, ha valakit megsértünk, úgy kell azt tennünk, hogy ne
kelljen bosszújától tartanunk". "A szerzés vágya igen
természetes és általános; az emberek mindent megkaparítanak, amit
megkaparíthatnak és ezért dicséret illeti őket, nem szidalom".
"A fejedelem abból legyen bőkezű, ami nem az övé, sem nem
alattvalóié; így tett Cyrus, Caesar és Nagy Sándor is; mert ha másét
pazarolja, nem árt hírnevének, csak használ neki; míg ha magáét
pazarolja, az ártalmas". Az új fejedelemnek, ha hatalmát meg
akarja szilárdítani, nem szabad visszarettennie semmiféle
kegyetlenségtől, árulástól, szószegéstől, sőt mindez kötelessége,
mert ha gyenge, kihull kezéből a hatalom és az állam anarchiába
süllyed. A fejedelemnek csak két dologra van
szüksége: fortunára és virtúra. A virtú a
hatalom kérlelhetetlen akarása és az elérésére szolgáló
eszközök zseniálisan gyors és egyáltalán nem válogatós
felismerése. A legfőbb érték ez a virtú: ez emeli az embert a
többiek fölé, akik szintén gonoszok, de a mellett gyengék és ostobák
is és megérdemlik, hogy a fejedelem hatalma alá hajtsa őket, mert in
mondo non c'è
volgo. Nagy újság a Macchiavelli művében a
gonoszság feltétlen, gátlásnélküli tudomásulvétele volt. Az emberiség
erkölcsi elvei, a nagyközépkor magasztos keresztényi és lovagi
eszményei gondolkozásán semmi nyomot nem hagytak; a kérlelhetetlen
realista szeme előtt csak az ősi ösztönök állnak, fejedelmének csak
azokkal kell számolnia. A politikában nincsen erkölcs, csak
szükségszerűség, necessita. Erősebb szembefordulást a középkor
világával el sem lehet képzelni. A XIX. század, amely általában oly
szigorúan ítélte meg régi írók erkölcsi magatartását, Macchiavellivel
szemben csodálatosan megértő és megbocsátó volt. Embertelen eszméit,
mondták, szentesíti a cél: Itália felszabadítása az idegen uralom
alól; Macchiavellinek lángoló hazaszeretete diktálta a kérlelhetetlen
elveket. Elismeréssel adóztak elfogulatlan, "középkori
hiedelmektől" el nem homályosított tekintetének és
őszinteségének, amellyel elsőnek ismerte fel, hogy a világot érdek és
hatalomvágy vezérli és hogy az államérdek nem lehet tekintettel
morális meggondolásokra. De a valóság az, hogy Macchiavellire
kiválóképpen áll, amit Spengler az egész renaissanceról mond: benne
nem annyira az új eszmevilág jut szóhoz, mint inkább a régi, a
középkori ellen való reakció. Mert Macchiavelli nem elfogulatlan:
elfogult mindennel szemben, ami jóság és magasabb erkölcsiség.
Nemcsak a papokat gyűlölte, mint megannyi más renaissance-kori író: ő
magát a keresztény vallást gyűlölte, ez a negatív szenvedély jut
kifejezésre írásaiban. Nem is tárgyilagos, semmi sem áll távolabb
tőle, mint a modern kor tudományos személytelensége: ha választania
kell két fejedelem közt, egy olyan közt, aki árulással és
gyilkossággal és egy olyan közt, aki tisztességes eszközökkel éri el
ugyanazt a célt, bizonyára habozás nélkül a gonoszat választja. "A
hatalomnak ez a szűzies szerelmese", ahogy Valeriu Marcu
szellemesen nevezi, kétségkívül gyönyörködött saját
embertelenségében, akár az önzés későbbi nagy teorétikusai, Swift,
Stendhal, Nietzsche. Egyik levelében büszkélkedik vele, hogy a
hízelgésben már rég felvette a keresztséget, a felszentelést és
az áldozást; hazudozásban pedig már doktorátust szerzett.
Dicsekvéséből nem hiányzik az épater le bourgeois hajlandóság
sem. Bizonyára mindíg valami jóleső érzés fogta el, amikor egy
megdöbbentően embertelen sort írt le. Éppen ezért nem szabad írásait úgy
tekinteni, mint a renaissance "nagy felszabadulásának"
megnyilatkozásait. Könyvét a kortársak üldözték és neve a közvetlen
utókor, például az erzsébetkori angol dráma nyelvhasználatában az
ördöggel rokonértelmű; mítosszá lesz, az abszolút gonoszság
megtestesítőjévé. Ez nem felszabadulás: aki ennyire az ellenkező
végletbe megy át, az még nagyon is benne gyökerezik a középkori
világképben. Macchiavelli negatívan gótikus lélek, mint a sátánosok,
a középkor negatív vallásos megszállottjai. És mindezekért nem is lehet
Macchiavellinek megbocsátani. Az itáliai hazaszeretet nem volt benne
olyan erős és olyan határozott, mint ahogy a mult század tanította,
hiszen a nacionalizmus csak éppen születőben van ekkoriban és
még eléggé bizonytalan érzés; különben is a hideg gonoszságnak ezt a
fokát a hazaszeretet sem igazolja. Mentségéül lehetne felhozni, hogy
az ő korában az Alpokon túl már rég megvalósították Macchiavelli
álmát, központosították a királyi hatalmat, megteremtették a
nemzeti hadsereget és eszközökben semmivel sem voltak válogatósabbak,
mint Macchiavelli "Fejedelme". Olaszország szellemileg
előbbre volt, de katonai és politikai szempontból elmaradt a Nyugat
országai mögött. Macchiavelli csak azt követelte, ami a Nyugaton már
rég megvalósult. Ez igaz; a korabeli nagy királyok
semmivel sem viselkedtek különben, mint Cesare Borgia - aminthogy nem
viselkedett másképpen a ragyogó erkölcsiségű nagyközépkor megannyi
fejedelme és vezére sem. De nem írtak könyvet a politikáról és ha
elolvassák Macchiavelli könyvét, talán elszörnyedve dobják el
maguktól. Ők csak gyakorolták ezeket az elveket, de nem vallották. Macchiavelli náluk gonoszabb és
kárhozandóbb: mert rossz lelkiismerettel megtenni ezeket a dolgokat
sokkal kisebb bűn, mint helyességüket elismerni. A király vagy Cesare
Borgia vétkezett, amikor így követelte az államrezon, a necessita
- de Macchiavelli a szellemet árulta el, az erkölcsi értékrendszert
kezdte ki, emberi méltóságunk gyökereit ásta alá, századok számára
igazolni akarta a zsarnokságot, az igazolhatatlant. 1941 A napokban olvastam egy kitűnő novellát
az első szerelem keserveiről. Az első szerelem általában épp olyan
népszerűségnek és köztiszteletnek örvend, mint a gyermekkor;
mindkettőről azt állítják, hogy rendkívül boldog állapot; holott
legtöbbször igazán nem az. A gyermekkor szörnyűségeiről most ne
beszéljünk; a novella csak azt juttatta eszembe, hogy milyen kínos
volt az első szerelem. Nem az a legeslegelső, amikor az ember még nem
is mer viszonzást remélni, mert esetleg még csak tizennégy éves, a
hölgy pedig már tizennyolc vagy még öregebb; hanem az az igazán első,
amely már viszonzásra is talál. A novella hősét a hősnő
viszontszereti, de számára is ez a szerelem az első és így egyikük
sincs tisztában avval, hogy miről is beszéljenek. A fiú nagy
buzgalommal lehadarja a mondatokat, amelyeket erre a célra gondosan
elkészített. Ettől kezdve azonban nincs mit beszélnie, a lány pedig a
fiú hallgatásában közömbösséget érez és így ő sem tud mit
beszélni. Így kínlódják át a hónapokat, amelyeket a sors nekik erre a
gyönyörű ajándékra, az első szerelemre szánt. Ó, szörnyű ez a hallgatás, olyan,
mintha befalazták volna az embert, de mégis milyen gyönyörű
ahhoz a másik hallgatáshoz képest, amikor azért nem tud beszélni az
ember, mert már nincs mit beszélnie. Ez a másik és sokkal
gonoszabb hallgatás akkor szállja meg a lelket, amikor elmúlt már a
szerelem, de még nincs erőnk a szakításra, várjuk a csodát, hogy
talán valami jótékony forgószél szívünk hölgyét hirtelen Kínába
telepíti. Aki tud énekelni vagy fütyülni, ilyenkor énekel vagy
fütyül, hogy mégis valami hangot adjon, hangot, amely áthidalja
a feltétlenül együtt töltendő időt. De aki nem tud vagy nem akar
énekelni és fütyülni, az ilyenkor zsebrevágott lélekkel hallgat,
kínosan, konokul gyötörve magát és a másikat. Az ember valósággal úgy
érzi, hogy valami összeszorítja a torkát, testi erőfeszítésbe kerül
minden szó, amit olykor mégis kinyög. Amikor azután az együttlét után
összetalálkozik egy közömbös ismerőssel, úgy ömlik belőle a hosszasan
visszaszorult beszéd, mint Münchhausen befagyott trombitájából a
melegben megolvadt hangok. Van olyan eset is, amikor az ember
azért hallgat, mert nem mer beszélni. Ma azonban ritka már az olyan
férfi, aki nem mer szerelmet vallani; a két nem közti érintkezés
annyira könnyűvé lett, hogy legtöbbször szerelmet vallunk, mielőtt
még akarnánk. Ha a nők néha azt hiszik is, hogy lovagjuk nem mer
szerelmet vallani, ez ma legtöbbször csak látszat. A valóság az, hogy
a lovag nem is akar szerelmet vallani. Valamikor nem így volt. A
régebbi irodalom egyik kedves témája, hogy a szerelmesek nem merik
bevallani, hogy szeretik egymást és ebből mindenféle bonyodalom
keletkezik, mígnem szerencsés véletlen folytán a nagy titok mégis
kiderül és minden jóra fordul. Úgylátszik, nemcsak a regényekben
történt ilyesmi, hanem olykor még a regényíróval is megesett.
Legalább is Kemény Zsigmond báróról azt beszélik. Egyszer már
eltökélte magában, mondják, hogy megkéri egy grófkisasszony
kezét, fel is öltötte az ünnepélyes ruhát, amelyet abban az időben
ilyen alkalmakkor fel kellett ölteni, el is ment jövendőbelije
házához. De nem tudta elmondani azt a néhány szót, amely a
lánykéréshez elengedhetetlenül szükséges; hazament és agglegény
maradt. Azt is mondják, hogy a lány szülei kikosarazták; de az előbbi
változat igen jellemző Kemény Zsigmondra. A magyar irodalomban ő és
Arany János arról nevezetesek, hogy többet hallgatnak el, mint
amennyit elmondanak. Egyik kitűnő esszéistánk Arany János művészetét
a jéghegyhez hasonlította: a mű csak a jéghegy víz fölé kiemelkedő
része, a hegy óriási nagyobb tömege láthatatlanul a víz alatt marad.
Arany nem írt egy szerelmesverset sem, vagy ha talán írt is, akkor
sem bocsátotta ki sosem a kezéből. Kemény és Arany epikus művészetükben is
központi helyet adtak a be nem vallott szerelem, a szólni nem tudás
motívumának: Kemény Özvegy és Leánya című regényében, Arany
pedig, valószínűleg Kemény hatása alatt - Toldi Szerelmében.
Ha Piroska bevallaná Toldinak, ha Toldi bevallaná Piroskának, hogy
szereti, minden jóra fordulna - de visszatartja őket valami,
szemérem, félénkség, büszkeség, dac. Hogy tudtak hallgatni ezek az emberek!
Nagy hallgatásuk egyidőben politikai lett, nemzeti állásfoglalás is
volt: az elnyomatás alatt Kemény és Arany azzal fejezték ki maguk és
kortársaik véleményét a kormányról, a közállapotokról, a korról,
amelyben éltek, hogy nem beszéltek róla, gyönyörűen, következetesen
és arcrándulás nélkül másról beszéltek. Si tacent, clamant, -
hallgatásukkal kiáltanak, - mondta Cicero Catilina
összeesküvőtársaira. És itt már a hallgatás másik arculata
kezd felénk fordulni. Eleinte arról beszéltünk, micsoda kín a
kényszerű hallgatás. De a hallgatást ősidők óta kincsnek és áldásnak
tartja a népbölcseség és az életfilozófia. Hallgatni arany,
olyan értelemben is, hogy az igazi, a termékeny hallgatás,
dolgozószobánk csodálatos csöndje, amikor mosolyogva néznek ránk a
könyvek a polcokon, csakugyan olyan aranyszínű és aranymézes ízű,
mint egy nyári késő-délután. Az egyiptomiak istenként tisztelték a
gyermek Harpokratést, a hallgatás istenét, Isis fiát, akit a görögök
is imádtak. A pythagoreusok titkos társasága háromévi hallgatást
követelt meg tagjaitól felavatás előtt. Ilyen hallgatási
fogadalmak a keresztény középkorban is igen gyakoriak, gondoljunk a
karthauziakra, a néma barátokra. Favete linguis, mondták ünnepeiken a
régi római papok, ami annyit jelentett körülbelül, hogy hallgatással
ünnepeljétek az istenséget. Ma is gyakori, hogy bizonyos ünnepélyes
alkalmakkor néhány perces hallgatással áldoznak egy emléknek. A
hallgatásnak mindmáig valami mágikus-misztikus ereje maradt: még
mindíg úgy érezzük, a hallgatásban gyüjti össze erőit a lélek, a
saját erőit és a magányban beléje tóduló kozmikus erőket, az erőket,
amelyek éltetik és továbbviszik. Ha beszélünk, kiadjuk magunkat, ha
hallgatunk, akkor a német kifejezéssel élve: wir sammeln uns,
összegyűjtjük magunkat. A beszéddel szegényebbek, a hallgatással
gazdagabbak leszünk. A nagy költők mindíg tudták, hogy a
szép szavak varázshatalmánál csak egy nagyobb kifejezési
lehetőség van: a hallgatás. Nem érez, aki érez szavakkal mondhatót,
mondta Vörösmarty Mihály. Shakespeare hőseiből páratlan,
megdöbbentő bőséggel ömlenek a szép szavak, a legegyszerűbb
dolgot is mennyeket rengető pátosszal tudják kifejezni, de amikor a
legnagyobb érzésre kerül a sor, milyen csendesek lesznek! The rest is
silence, - a többi hallgatás, ez Hamlet végszava, és Macduff, amikor
hírül hozzák, hogy Macbeth megölette feleségét és gyermekét, csak
ennyit mond: My children too? - A gyermekeimet is? Babits Mihály pedig így fejezte ki a
költőnek saját eszköze, a szó ellen érzett ellenszenvét: Szók, keserű A nagy lírikusokban valami furcsa,
önmaguk ellen forduló vágy él, hogy megszabaduljanak áruló
eszközeiktől, a szavaktól, amelyek cserben hagyják őket, amikor a
legnagyobb szükség lenne rájuk: hogy túljussanak a szavakon, romances
sans paroles-okat, szövegnélküli románcokat költsenek, mint
ahogy Paul Verlaine mondta - vagyis zenét. 1942 KÖLTŐ,
BOSZORKÁNYMESTER ÉS MÉREGKEVERŐ Listius László gróf nevét főképp azok
ismerik, akik Babits Mihály költeményeit olvasgatják. A Recitativ
kötetben van egy gyönyörű szonett, ez a címe: Régi magyar arckép. A
vers Listius László költői arcképe: Ihol ama híres gróf Listius
László Ez a Listius László a magyar
irodalomtörténet egyik legkülönösebb alakja. Nem költeményei révén;
költeményei nem jobbak és nem rosszabbak a többi XVII. századi
"főrangú költő" naiv és dilettáns verseinél. A magyar költők közt, akiket az életben
is többnyire az a nemes idealizmus vezérelt, amely műveiket
sugalmazta, s akik közt még a bohém is kevés, annál gyakoribb az
egyszerű polgár - Listius az alvilági küldönc, a magyar Villon, a
magyar Rimbaud, merev barokk díszruhában és sörényes parókában. A
barokk kor, a XVII. század, a nagy ellentétek, a nagy belső
feszültségek kora: ekkor élnek a nagy misztikus szentek és
gondolkozók, Avilai Szent Teréz és Pascal, és ekkor élnek a
világtörténelem legsötétebb kalózai. A kor művészete is az
életimádás és a halálfélelem, a vérmes érzékiség és az
önsanyargató mennybekívánkozás végletei közt ingadozik. Rubens
százada és Greco százada ez. A barokk kétfelé húzó erői néha egy
alkotásban találkoznak - ez teszi felejthetetlenné Tasso
Megszabadított Jeruzsálemét - és néha egy ember
személyiségében, ezért oly döbbenetes Listius László élete. Áhítatos
verseket írt és vérpadon halt meg, miután vétkeivel nem egy, de tíz
halálbüntetésre szolgált rá. Listius vagy Listi László gazdag,
előkelő és irodalmi hajlamú családból származott. Már egy XVI.
századbeli Listius: Sebestyén is latin verseket írt. Listius László
apja, Ferenc, 1616-ban latin filológiai munkát adott ki s ebből arra
lehet következtetni, hogy a család tudományszeretete az
akkori főurak magas műveltségi színvonalát is felülmulta. Apját korán
elvesztette; anyja, a nemeslelkű Gyulaffi Zsuzsánna révén Erdély
legelőkelőbb családaival tartott rokonságot és társadalmi
helyzetét még inkább emelte Bánffy Hedvig grófnővel való házassága.
Minthogy birtokai a nyugati határszélen feküdtek, gyakran megfordult
a bécsi udvarban is. Mégsem töltött be semmiféle közhivatalt, mint
korának többi főrangú embere. Már fiatalkorában is mindenféle
rosszat suttogtak róla. Első felesége életében megnyert egy gyanús
birtokpert; később kétségtelenné vált, hogy kitűnően ért az
okirathamisítás művészetéhez. Első felesége halála után Listius
feleségül vette Kecskés Évát. Ekkor már gróf volt és visszavonultan
élt várának, Köpcsénynek ódon falai közt. Lidl Ulrik mészáros azzal vádolta
Köpcsény urát, hogy szolgái valami titokzatos "tüzes
szerszámmal" éjnek idején felgyujtották házát és csűrjeit.
Fogler Sebestyén polgár pedig azzal állt elő, hogy Köpcsényben a
várúr meggyilkolta az ő mostohalányát, aki ott szolgált. A környékbeliek úgy tudták, hogy
Köpcsény falai közt boszorkánymesterséget űznek. Listius gróf,
mondták, "megfőzött egy fekete tyúkot tollastul, egy fekete
malacot szőröstül, s abból hét tál ételt készítvén, kenyérrel, egy
korsó borral együtt hét keresztúton ásatta el", vagyis
áldozatot mutatott be az alvilág szellemeinek. Úgy tudták, ezért
jutalmul olyan erszényt kapott az ördögtől, amelyben mindíg aranyat
talált, ahányszor csak belenyúlt. Egy jezsuita később azt vallotta,
hogy látta, amint a gróf egy pappal misét mondatott egy varázsigékkel
bevont kard meztelen lapja fölött. Beszélték, hogy magát a Sátánt is
megidézte a közeli Leányvár kísérteties romjai közt. Mindez a babonás kor riadt és együgyű
mendemondája is lehet, - de valószínűleg van valami magva. Komáromy
András, Listius tudós életrajzírója, úgy véli, hogy a gróf maga
költötte boszorkánymesteri és aranycsinálói hírét, hogy elleplezze a
módot, amellyel valóban hozzájutott aranyaihoz. De Komáromy sem
vonja kétségbe, hogy Listius vonzódhatott a fekete mágiához és
kísérletezhetett módszereivel; lelki alkatába nagyon is beleillik ez
a vonás. A mai ember esetleg elnézné neki az
ördöggel való vagy legalább is megkísérelt cimborázást; súlyosabbak
azok a vétkek, amelyeket emberek ellen követett el. A környékbeliek
úgy tudták, hogy felesége mérgezett borral eltett láb alól egy Jandi
nevű pásztort. A régiek könnyen rámondták valakire, aki hirtelen
meghalt, hogy méreg által veszett el, de Listius ellen később annyian
és oly egybehangzóan vallottak, hogy nem lehet kétség: csakugyan
méregkeverő volt. Egy bécsi orvos, saját vallomása szerint, egész
könyvet írt számára a mérgek elkészítési módjáról; Listius állítólag
azért kérte meg erre, mert egy török basát akart elveszejteni. Külön
vegyészt tartott Köpcsény várában, hogy titkos szereit elkészítse. A XVII. század társadalmi viszonyai
közt Listiust talán sohasem háborgatják komolyabban, ha
kegyetlenkedéseinek csak jobbágyok és polgárok esnek áldozatul. De
voltak az áldozatok hozzátartozóinál hatalmasabb ellenségei is;
elsősorban tulajdon hozzátartozói. Legfőbb ellensége
unokatestvére, Listius János báró volt. A két Listius ádázul gyűlölte
egymást. Listius Lászlónak nem volt gyermeke és János úgy tudta, hogy
nem is lehet. Annál nagyobb volt János megrőkönyödése, amikor Listius
Lászlónak és Kecskés Évának fiúk született, majd amikor a kis örökös
csecsemőkorában meghalt, még egy fiúk született, György. Listius Jánost a dolog nem hagyta
nyugodni. Nyomozást indított és lassanként kiderült a furcsa és
szörnyű igazság. György nem volt Listiusék gyermeke. A várúrnő csak
színlelte hogy gyermekáldást vár. És mikor ideje eljött, férje
Bécsből egy terhes asszonyt csempészett be a várba és ennek fiát
adták ki Kecskés Éva gyermeke gyanánt. Az anyát pedig a gróf
sajátkezűleg ütötte agyon egy nagy kalapáccsal, holttestét szolgái
tüntették el. Majd, amikor az első gyermek meghalt, megismételték a
rettenetes komédiát. Mindez és számos más borzalom
nyilvánosságra került, amikor Listius János kezdeményezésére
az 1659-i országgyűlés eljárást indított Listius László ellen, mint
okmányhamisító, boszorkánymester, gyujtogató és méregkeverő ellen;
azonkívül hazaárulással, a törökökkel való paktálással is vádolták. A
vizsgálatot Madách János, a nagy költő egyik őse vezette. Bár valamennyi tanúvallomás súlyosan
terhelő volt, Listiusnak mégsem történt semmi baja. Az eljárás a
végtelenségbe húzódott. Csak két esztendő mulva, 1661-ben jutottak
odáig, hogy újabb kihallgatásokat rendeltek el. Az új tanúk már azt
is tudták, hogy a gróf garabonciás diákokat idézett meg, hogy
viharral pusztítsák a környéket s hogy spiritus familiarisa van, aki
minden kívánságát teljesíti. Listius alakja borzalmas fantómmá
kezdett nőni, egy egész országrészre ráhullt rémes árnyéka,
bűnei mindinkább eltorzultak a legenda felé, nem is embert láttak már
benne, hanem éji kísértetet. Ő pedig valami hátborzongató nyugalommal
élt tovább, szökésre nem gondolt, nem is védekezett, mint akit
titokzatos erők tartanak védőszárnyuk alatt. Komáromy András úgy véli, sikerült
felfedeznie a titokzatos erőket és pártfogásuk nagyon is prózai
okait: Listius baráti ajándékképpen elengedett negyvenezer tallért,
amellyel Wesselényi Ferenc, az ország nádora tartozott neki.
Akárhogy is történt, 1661 májusában királyi leirat felfüggeszti a
Listius ellen folyamatban lévő eljárást. A felhők elvonultak Köpcsény
vára felől. És ekkor váratlanul kitör a
katasztrófa. A pör alkalmával Listius ellenfelei fejére olvasták
bűneit, valószínűleg olyanokat is, amelyeket nem követett el, de
egyről, a legfontosabbról ők sem tudtak: arról, hogy honnan
származnak Listius aranyai. Listius, mint annyi más korabeli főúr,
mint maga Wesselényi nádor, állandó pénzhiányban szenvedett, rosszul
kezelt birtokai nem fedezték költséges és titokzatos szenvedélyeit.
Egymásután zálogosította el birtokrészeit, de ez sem segített, sem
az, hogy az ördöghöz és a mágiához folyamodott. Gyakorlatibb
megoldást kellett keresnie. 1661 augusztusában, tehát néhány
hónappal azután, hogy megszüntették ellene az eljárást, Listius
grófot Bécs városában hamis pénz verése miatt elfogják és
bebörtönözik. A XVII. század szemében a pénzhamisítás a legnagyobb
vétek, e mögött Listius minden egyéb cselekedete eltörpült. Magyar
főúri voltára való tekintet nélkül ausztriai törvényszék elé
állítják és azt, akinek gyilkosságai, méregkeverése, zordon
titkai miatt semmi baja sem történt, mint pénzhamisítót halálra
ítélik. 1662-ben hóhér fejezi le Bécs piacán. Még börtönben ült, amikor megindult a
főúri versenyfutás Listius birtokáért, amelyeket a kincstár
elkobozott. Még osztrák pályázók is akadtak. A birtok nagyrészét
mégis az ős-ellenség, Listius János báró nyerte el. De úgy látszik,
átok feküdt a köpcsényi váron és boszorkányjárta környékén. Listius
János nemsokára meghalt és a vagyont fia, ifjabb Listius János
örökölte, ki tudja, mennyi családi terheltséggel együtt. Fiatalon
megúnta a világ hívságos örömeit, birtokát eladta Esterházy Pálnak,
maga pedig jezsuita lett Velencében. Listius László "fiát",
Györgyöt, természetesen törvénytelenítették, örökségén kívül
nemességét is elvesztette. De Listius anyja, Gyulaffi Zsuzsánna,
magához vette a gyermeket és úgy nevelte, mint unokáját, idővel a
nemességet is megszerezte neki. A Listius-átok azonban itt borongott
e fölött a kis ál-Listius fölött is: huszonkét éves korában
önvédelemből rálőtt valakire, aki féltékenységből meg akarta ölni,
mást talált el, börtönbe került és ott halt meg. Ilymódon Listius Lászlóból nem maradt
fenn más, mint költeményei, közöttük az áhitatos versek, amelyek oly
különös ellentétben állnak szerzőjük életével. És Babits Mihály
verse, amely ezeket a gyönyörű sorokat adja Listius szájába, mintegy
a vérpadról felhangzó búcsúszavak gyanánt: Hóhér bárdja küldi Isten elé
lelkem: 1942 Amióta nem lehet külföldre utaznom,
játékokkal igyekszem a bennem élő utazási ösztönt lecsillapítani és
elaltatni: azt játszom, hogy úgy járok-kelek Budapest utcáin, mintha
idegen volnék és először csodálkoznék el a város szépségén. Újra
felfedezem a Hősök-terének tágas, szellős arányait, a Batthyány-téri
Szent Anna-templom máriateréziás, nagyasszonyos nyugalmát, a
sokat bántott és mégis oly világvárosias Széll Kálmán-téri "síntér"
hídján elszórakozom a villamosok igyekezetén és enyhe, de
őszinte elragadtatás fog el, ha akár a Dunáról, akár a másik
oldalról, a hegyek felől, meglátom a Várhegy páratlanul szép
vonulatát. Szinte sajnálom, hogy itt születtem, irígylem az igazi
idegent friss élményeiért. És újra és újra rájövök, hogy az egész
gyönyörű városban a legszebb a Lánchíd. Nem akarom leszólni többi
tiszteletreméltó hídunkat, de a Lánchíd szépségét akkor érezzük
legjobban, ha velük összehasonlítjuk. Mennyi nemesség van a
Lánchídban, milyen előkelő hallgatagság, gőgös szerénység, bájos
könnyűség és ódon mélabú! Valahogy végérvényes, mint minden nagy
alkotás; az ember úgy érzi: igen, ez az, egy hídnak ilyennek kell
lennie! A Margit-hídban nincs elég méltóság; az Erzsébet-híd pedig
először is sárga, ami egyáltalán nem hídhoz illő, másodszor is nagyon
is hangosan mutogatja vaskonstrukcióját, túlságosan büszke arra, hogy
modern, éppen azért ma már kissé elavultnak hat, olyan, mint az
Eiffel-torony. A Lánchíd nem avul el soha, a Lánchíd klasszikus;
olyan, mint Arany János. A multkor a 18-as villamossal utaztam a
budai Duna-parton és egyszerre csak ott álltunk közvetlenül a
Lánchídnál. Olyan hirtelen és meglepően állt előttem, mint valamikor
Veronában a Castel Vecchio hídja; kiszálltam a villamosból, ezt meg
kell nézni, gondoltam, az ember nem mehet csak úgy el egy ilyen híd
mellett. És most rajongásomhoz bizonyos
ünnepélyes érzés is járul: kezembe került Vajda Pál R. kitűnő
tanulmánya, amelyet a Közművelődési Tanács adott ki és ebből
megtudtam, hogy a Lánchíd most lesz száz éves. 1842 augusztus 24-én
tették le alapkövét. A tanulmányból sok minden más érdekes
dolgot is megtudtam a híd történetéből. Az előzmények közé
tartozik, hogy már Zsigmond király és Mátyás király is gondolt arra,
hogy Pest és Buda közt hidat építsen; Mátyás renaissance grandezzával
márványból akarta a hidat felépíteni. 1767 óta hajóhíd kötötte össze
a két várost. A hidat a téli hónapokban szét kellett bontani,
ilyenkor megszűnt a közlekedés a két város között, egészen addig,
amíg a Duna keményre nem fagyott. Jégzajlás idején azután
lehetetlenség volt az egyik partról a másikra átjutni. 1800-ban Pest
város lakossága, élén a magisztrátussal, átment Budára József nádor
lakodalmára; közben megindult a jég és az egész város a tulsó parton
rekedt. A hajóhíd a mai Vigadó előtt állt; a Deák Ferenc-utcát azért
hívták régen Nagyhíd-utcának. Érdekes tartozéka volt a régi
Hajóhídnak a hídvám, amely évente átlag 12.000 forintot jövedelmezett
a híd tulajdonosának, a két városnak. A nemesség, papság és a két
szabad királyi város polgársága mentes volt a hídvám fizetése alól.
Kik fizették tehát a tizenkétezer forintot? Nyilván azok, akiknek nem
volt pénzük. Kivéve a cigányokat, nekik ismeretlen oknál fogva
szintén nem kellett hídvámot fizetniük. Nemrég olvastam az angol Paget
Magyarországról szóló útleírásában, milyen sajátos módszerrel
állapították meg a vámőrök, hogy ki köteles adót fizetni és ki nem.
Ha jólöltözött úriember jött, azt szó nélkül keresztülengedték; ha
népi viseletű ember érkezett, azt mindenképpen megállították. A
jobbágy ilyenkor búsan, de szó nélkül fizetett; aki káromkodott és
tiltakozott, arról a vámőrök tudták, hogy nemesember és minden
további származási okmány nélkül átengedték. Az állandó híd terve már Széchenyi
előtt is többször felmerült, így Sándor Móricz gróf, a híres lovas,
Metternich veje, 1820-ban félévi jövedelmét hajlandó lett volna
feláldozni az állóhíd céljaira, tárgyalt is már angol szakértőkkel.
De a nehézségeket csak akkor lehetett leküzdeni, amikor Széchenyi
István állt a mozgalom élére, teljes tekintélyével és szellemi
nagyságával. 1832-ben kezdték meg a tárgyalásokat,
ekkor alakult a Budapesti Hídegyesület. Széchenyi és Andrássy György
gróf nemsokára Angliába utazott, hogy szakértők véleményét kérdezze
meg, vajjon lehet-e a Dunán olyan hidat építeni, amelyet nem sodor el
a Duna jege, és ha lehet, nem fogják-e megakasztani a híd pillérei a
Duna jegét, nem fog-e áradás keletkezni? Az angol szakértők
megerősítették Széchenyi elgondolását: a Dunán Lánchidat kell
építeni, akkor a két egymástól távolálló pillér között nem fog
megakadni a jég. De alighogy eloszoltak a technikai
aggályok, felléptek a sokkal súlyosabb politikaiak. Széchenyi ugyanis
úgy tervezte, hogy a híd költségeit a hídvámból kell megtéríteni, ezt
pedig egyformán fizeti majd nemes és nem-nemes. Ez lett volna az
"első rés a nemesi kiváltságok falán". Az országgyűlés
konzervatív része hevesen tiltakozott és amikor mégis elfogadták a
törvényjavaslatot, gróf Cziráky Antal országbíró kijelentette, hogy
"ez a nap Magyarország végső romlásának napja". De az
ország annyi más csapás után az egyenlő hídvámot is elviselte. A Lánchíd felépítése a köztudatban
Clark nevével forrt össze. De csak kevesen tudják, hogy
tulajdonképpen két Clark munkálkodott a híd körül. Az egyik: Tierney
William Clark angol mérnök készítette a híd terveit; a másik: Adam
Clark nem is volt mérnök, hanem ezermester-féle, abból a bátor és
leleményes emberfajtából, amely az angol ipart akkoriban az egész
világon diadalra vitte. Széchenyi bizalmas embere volt, már előzőleg
vele építtetett a gróf jachtot magának és most őt bízta meg a Lánchíd
körüli munkálatok vezetésével. A két Clark semmiféle rokonságban nem
állt egymással, tiszta véletlen, hogy mind a kettőt Clarknak hívták. Száz évvel ezelőtt, 1842 augusztus
24-én, ünnepélyes keretek közt lerakták a híd alapkövét. Részt vett
ebben Károly főherceg és József nádor; az ünnepélyes aktusról
oklevelet állítottak ki. Az egykorú tudósítás szerint "ez
oklevél, melly még több főrangú személy által is aláiratott, egy e
végre készült tokba rejteték, és a hozzá adott arany- és ezüst
pénzdarabokkal együtt Clark úr által az alapkőben hagyott üregbe
téteték, melly azonnal egy 130 mázsás kővel takartatott be. Ekkor
őfenségök egy Londonban ezüstből készült, 200 font sterlinget érő
elefántcsontnyelű ragaszhányókanállal a kőre ragaszt vetének és egy e
célra készült diófakalapáccsal hármat-hármat ütének a kőre;
ugyanazt tevék a prímás, országbíró, tárnok, báró Sina György, gr.
Széchenyi István és Clark urak, mind annyiszor a jelenlévők
'éljen'-eivel és az építés körül foglalkozó angolok
'hurrah'-aival kísértetvén. Ez ünnepélyt hasonlag
ágyúdörgések hirdeték a két fővárosnak. Ekkor a fenséges
főhercegek és a főhercegnők; úgyszinte a jelen volt főszemélyek a
katonai hangászkar által játszott népzene közt eltávozának, és az
ünnepélynek hetedfél órakor vége lőn". Hogy Széchenyi István számára mit
jelentett a Lánchíd, tudjuk. Nemcsak közlekedési eszközt, nemcsak
"rést a nemesi kiváltságok falán", hanem jelképesen is
hidat, hidat Magyarország és a magasabb emberiség, az eszményi Európa
között. Széchenyi lázasan figyelte a híd épülését, beköltözött a
pesti parton álló Ullmann-féle házba, hogy mindíg a közelben
lehessen; úgy érezte, ha a híd elkészül, küzdelmes és belső
válságokkal gyötört élete sem múlt el értelmetlenül. És minél
tovább épült a híd, annál nagyobbak lettek aggodalmai; a politikai
látóhatáron Negyvennyolc zivatarfelhői kezdtek felvonulni. Az emberek akkor sem voltak különbek,
mint most, örömmel kezdtek ki mindent, ami nagynak és szépnek épült;
a pestiek kedvenc pletykatárgya lett a Lánchíd. Azt beszélték, hogy
Clark 600.000 forinttal megszökött és a híd abbamarad. De 1848
március 28-án felhúzták az első hídtartó láncot. Clark Ádám büszkén
sétált végig rajta többízben is Pest és Buda közt. Amikor Széchenyi
ezt meghallotta, súlyos szemrehányásokkal illette Clarkot, hogy minek
teszi ki életét felesleges veszélynek, azután pedig ő is végigsétált
rajta. A forradalmi légkör a híd körül is
érezhetővé vált. Munkáslázadás tört ki, a pesti munkások azt
követelték, bocsássák el az idegen szakmunkásokat. A lázadókat
Széchenyi fellépése csendesítette le. Széchenyit egyre sötétebb előérzetek
gyötörték és egy pillanatig úgy látszott, igaza lesz: miután tizenegy
láncot szerencsésen felhúztak, a tizenkettedik leszakadt és magával
ragadta azt az emelvényt is, amelyen Széchenyi éppen állt. De
Széchenyi kitűnő úszó lévén, kiúszott a partra. - Így fog ez velünk is menni - mondta.
- Tizenegy óráig fényesen fog sikerülni minden, s midőn
elbizakodásunk nagyra nőtt, a tizenkettedik órában törik össze
minden. A háború kitört és Széchenyit elborult
elmével vitték a Dunán, kedves folyóján, külföldi gyógyintézet felé. De a híd mégis-mégis felépült.
1848-ban, bár még nem volt egészen kész, megindult rajta a forgalom.
Nemcsak polgárok jártak át rajta: átvonultak a magyar honvédek is,
majd később Windischgrätz herceg osztrák serege, hetvenezer katona és
270 ágyú. A szabadságharc alatt többször
fenyegette pusztulás a még el sem készült hidat. Hentzi osztrák
generális fölszedette egy részét, hogy a honvédek ne használhassák és
lőporos hordókat helyezett el mellette. Ezeket a lőporos hordókat egy
Alnoch von Edelstadt nevű osztrák ezredes, szivarját beledobva,
felrobbantotta; de a híd megmenekült, míg merénylőjét széttépte a
robbanás. Később a magyar seregek parancsnoka, Dembinsky akarta
felrobbantani a hidat, amelyet Clark Ádám érvelése mentett meg.
Dembinsky leszedette az útpályát és a kereszttartókat, úgy hogy a
hídon megint nem lehetett járni. A hídépítés munkálatait csak a
szabadságharc összeomlása után fejezték be. 1849 augusztus 20-án
adták át ünnepélyesen a forgalomnak. A sors kegyetlen tréfája, hogy
az első ember, aki a végérvényesen elkészült hídon végigment, Haynau
volt, a hóhér. Széchenyi István ekkor már döblingi
magányában viaskodott sorsának fúriáival. A legnagyobb magyar a
legtragikusabb magyar volt; minden sikerült, amit akart, de minden
egészen máskép, mint ahogy ő akarta: hídján a terrorista zsarnok
vonult keresztül, a nemzetet felébresztette, de a felébredt
nemzetre katasztrófa várt. Az idő mégis neki dolgozott. Nagy
alkotása, a Lánchíd, ma is áll, összeköti egységes fővárossá a
két partot és jelképesen is Széchenyi győzött vele: a híd nemes
szépsége továbbra is mutatja az utat Széchenyi eszményei, a magasabb
humánum, a belső harmónia felé. 1942 Hála istennek, a magyar írásművekben
régóta nem volt annyi erkölcsi méltóság, mint napjainkban. Kiderült,
hogy a jellem még a géniusznál is fontosabb. Ebben a tételben azelőtt
csak a tehetségtelen írók hittek, maguk vigasztalására, de ma már
általánossá vált. Legkitűnőbb íróinknak is minden második szava:
jellem, magatartás, kiállás. Keblünket büszkeség dagasztja; az utókor
nyilván úgy fog rólunk beszélni, mint az irodalmi erkölcs
fénykoráról. Bár néha, félénken, úgy érezzük, talán
egyhangú is már ez a sok erkölcsi nagy hang; az irodalom végtére is
nem legényegylet vagy vasárnapi iskola - és a magyar nyelvben
kifejeződő ősi bölcseség már rég véleményt mondott az írott
malasztról. És amellett kissé gyanakszunk is. Az
irodalomtörténet tanít erre. A görögök harmóniáról beszéltek és
Hellasz felőrlő polgárháborúkban veszett el. A középkori költők
mindúntalan a triuwe-t, a hűséget dicsőítették és a történelem sosem
jegyzett fel annyi árulást, mint a középkorban: keressük csak
fel Dante Poklának megfelelő tájait az Inferno utolsó énekeiben.
Carlyle mindíg a hallgatásról írt, olyan bőbeszédűen, mint egy
hegyipatak. Petőfi írta a magyar irodalom legszebb bordalait és
amikor Jókai borral kínálta meg, azt mondta: - Tedd el, Móric, azokat a butéliákat,
én csak tejet iszom. Mi is azt mondanók már: Tedd el, Móric,
azokat a butéliákat! Tokosítsd be már a magatartásodat! Hidd el,
a jellemmel is úgy van, mint a csókkal: gyakorold és ne magyarázd. Te
is útálnád úgye az olyan írót, aki, mondjuk, nagyon jótékony
természetű, de írásaiban az orrunk alá dörzsöli jótékonykodásait.
Vannak szép cselekedetek, amelyeknek az értékéhez hozzátartozik
az is, hogy letagadjuk a nyilvánosság előtt. Az álfrivolitás
"magatartása" sokkal előkelőbb, mint az álkomolyságé. A
nagy franciskánus szentek bekenték magukat mézzel, azután
meghenteregtek tollpehelyben és úgy mentek ki az utcára, hogy
nevessenek rajtuk - és inkább csak odahaza voltak szentek, cellájuk
Istennel teljes árnyékában. Vagy gondolj Byronra, milyen szörnyű
cinikus volt, tisztességes ember szóba sem állt vele - és mégis meg
tudott halni Missolunghion alatt! Ne képzeld, hogy a jellem öreg
szmóking; nem arra való, hogy szellőztessük és időnként
átalakíttassuk. 1943 Bizonyos jelek arra vallanak, hogy nyár
van. Erre mutat az, hogy néha kiülhetek az erkélyre, bár ilyenkor öt
percen belül megered az eső; és erre vall az is, hogy nagyon sokszor
jut eszembe Páris. Mikor ugyanis az ember fiatal volt, nyaranta
többnyire Párisba ment, és ezért a nyár jelei valahogy mindíg párisi
képeket villantanak fel bennem. Oly hirtelen suhannak át, hogy szinte
alig tudom térbelileg elhelyezni őket: hol autók surrannak el
beláthatatlan sorban az Arc de Triomphe körül, hol a Metro rohan elő
az alagútból, hol egy kiskávéház pultja előtt állok és a bordói bort,
tízóraimat szagolom; de leggyakrabban mégis a Bibliothèque
Nationaleban járok. Mert mégis ez volt a legszebb az
ifjúságban. Mindenütt jó volt, de a legjobb a könyvtárban. Talán
azért, mert többnyire nem dolgozni, nem tanulmányokat folytatni
jártam oda, hanem nyaralni. Úgy mentem el délelőttönkint a
könyvtárba, mint ahogy más a strandra megy. Útközben soha nem
ellenőrizték, hogy hány könyvet viszek be és hozok ki. Dícséretemre
legyen mondva, nem loptam el egy könyvet sem. Pesten pedig ez is
nehezebb, mint ahogy itt minden nehezebben megy: ha el akarsz lopni
egy könyvet, le kell mondanod a kalapodról, mert azt csak akkor kapod
vissza, ha minden könyvet visszaadtál. Miután bementél és elhelyezkedtél,
következett a könyvtárlátogatás legizgalmasabb része, a könyv
kikeresése a katalógusból. Ez valóságos detektívregény volt
akkoriban. Azt mondják, a francia észszerű nép és szereti a
világosságot, áttekinthetőséget. Hát a Bibliothèque
Nationale katalógusán egyáltalán nem látszottak meg ezek a nemzeti
jellemvonások. A katalógusokban megtalálni valamit
olyan leleményt igénylő feladat volt, hogy nem is tudnám módszerét
írásban elmondani, mindössze annyit szemléltetésül, hogy csak a
harmadik nyáron jöttem tisztába a katalógus minden
csínjával-bínjával; büszke is voltam rá és egész délelőttököt
töltöttem azzal, hogy egy-egy ismerősömnek vagy esetleg egy addig
ismeretlen, de rokonszenves hölgynek megmagyaráztam, hogyan kell
bánni vele. De éppen ez volt az izgalmas, - ha az ember a könyvet
rögtön megtalálja, mint pl. a British Museum utólérhetetlenül
tökéletes katalógusában, a mulatság fele elvész. A franciák értenek
az élet művészetéhez. Apropos hölgyek: nem tudom eldönteni
magamban azt a kérdést, helyes-e, hogy a könyvtárba nőket is
beeresztenek. Nem mintha irígyelném tőlük, - hanem a férfiak miatt.
Azt hiszem t. i., hogy az embernek sehol sem tetszenek annyira a nők,
mint a könyvtárban. Ha egy valamennyire is jóképű nő belép,
minden férfi feléje fordul és hosszú percekre kizökken a munkájából.
Talán az ellentét okozza. Mert mitől különbözik egy nő annyira, mint
a könyvektől? A könyvtár hangulata estefelé a
legsűrítettebb, a közeledő zárás előtt. A csönd még intenzívebb
lesz, szinte zúg, forrón és izgatottan, mintha mindenkinek attól
függne az élete, sikerül-e zárás előtt még ötven oldalt elolvasnia;
csak a lapozás monoton ritmusa hallatszik. Háromnegyed hat előtt
öt perccel azután egy erre a célra rendelt személy dörgő hangon ezt
kiáltja: Mesdames et Messieurs, on va bientôt fermer! A végső é
rendkívül hosszú és kacskaringósan tűnik el a távolban. Azután
háromnegyed hatkor ugyanez a személy megszólal, röviden, mint a
végzet, amely előrebocsátotta baljós hírnökeit. Csak ennyit mond: On
ferme. Visszaadod a könyveket, kimégy zúgó
fejjel, megállsz egy pillanatra a könyvtár előtti téren, a Square
Louvois-n, megszemléled a szoborcsoportozaton látható négy nőt, akik
Franciaország nagy folyamait ábrázolják és egy pillanatig eltünődsz,
melyik jobb nő, a Loire, vagy a Garonne; azután elballagsz a Szajna
felé, a Quartier és a Montparnasse felé, a kávéházak, a szórakozások
felé, melyek Párisban is többnyire olyan unalmasak, mint a világ
többi városában. A könyvtárban pedig átveszik birodalmukat a
farkaskutyák. A nagy raktártermekbe ugyanis a tűzveszély
miatt nem vezették be a villanyt; ezeket a termeket óriási
farkaskutyák őrzik éjjelente. Az évek folyamán bizonyára megtanultak
egyet-mást a sok tudomány között; de úgy hallom, hogy a kutyák
bizonyos rossz szokásáról nem tudtak lemondani és ezzel sok kárt
okoztak a könyvekben. Míg végre az igazgatóság bölcsen úgy döntött,
hogy a legalsó polcokra nem helyez könyveket. Hát ilyen volt a könyvtár, ahol
ifjúságomat töltöttem. Most már nagyon sok éve nem jártam arra és
közben a világban sok minden megváltozott. Az utoljára kintjártaktól
azt hallottam, hogy ötvenévi munka után végre elkészült a nagy, új
katalógus, amelyben mindent rögtön meg lehet találni. De a könyvtárak
egyebekben nem sokat szoktak változni és remélem, ha egyszer kijutok,
mindent a helyén találok. Talán még az aggastyánok is meglesznek. Már
ott tartok, hogy utánuk is vágyódom. 1943 Alig volt költő, akinek a híre olyan
lassan érett, mint Hölderliné. Kortársai és közvetlen utókora alig
tudtak róla. Tulajdonképpen csak a mult század legvégén fedezik fel,
a köztudatba pedig csak a mult világháború után megy át magában
álló költői nagysága - most, száz esztendővel halála után úgy tudjuk,
hogy minden idők egyik legnagyobb lirikusa volt. Ha hirtelen feltámadna és látná, hogyan
ünnepelnek egy Hölderlin nevű régi költőt, bizonyára azt hinné, egy
névrokonáról van szó. És ha mégis meggyőződnék arról, hogy ő az,
akinek különös verseit szerte a világon olvassák, ő az, akit
ünnepelnek, riadtan menekülne valami hegyi magányba - hiszen sosem
volt idehaza az emberek között, örök idegen volt a földi tájakon. Egy
talán sohasem volt aranykor országából jött, merengve, távoli dolgok
követének; és ezt a messze országot ő úgy hívta: Hellas. Protestáns teológusnak készült.
Tübingenben együtt nevelkedett Hegellel, aki később a német
idealizmus nagy filozófusa lett és tudományos rendszerré építette ki
azokat a gondolatokat, amelyek Hölderlinnel való beszélgetései során
fakadtak, tanulószobájuk éjszakájában. Hölderlint azután Schiller
vette pártfogásába; Jénába költözött, ahol Schiller akkoriban
egyetemi tanár volt. Ez a kis város azokban az években több kiváló
elmét és magasabb szellemi feszültséget foglalt magában, mint Európa
akárhány fővárosa egy egész évszázad alatt. Hiszen a weimari
nagyhercegség egyetemi városa és a weimari nagyhercegség Goethét
jelentette; Goethét, aki maga is gyakran feltűnt Jénában, magánosan
és befelé mosolyogva. De éppen ezt a nagyszerűséget nem tudta
Hölderlin végtelenül szerény és érzékeny lelke elviselni. Úgy érezte,
megsemmisül Goethe és Schiller nagysága mellett. Milyen tökéletesen
ostoba az a mondás, hogy csak a "lumpok" szerények!
Minden igazán nagy ember szerény, mert tisztában van a mások
értékével. Schiller fiatal barátját ekkor
Frankfurtban helyezte el, egy Gontard nevű gazdag pénzember házánál,
mint Hofmeistert. A cím szépen hangzik, de tulajdonképpen nevelőt
jelent. Itt élte át Hölderlin élete egyetlen regényét: szerelmes lett
a ház fiatal, szép és okos asszonyába, Susette von Gontardba, akit
műveiben Diotima néven tett halhatatlanná. Diotima: így hívják azt a
legendás asszonyt, akiről Platon Lakomájában azt olvassuk, hogy
Sokratés tőle tanulta a legmagasabb bölcseséget. Hölderlin
Diotimájában eszményképét látta megtestesülve, eszménye pedig a
görögség volt; "Nicht wahr, eine Griechin!" mondta
Diotimára egy barátjának, aki Gontardéknál meglátogatta. Az ő nyelvén
ez volt a legtöbb, a legszebb, amit mondhatott. A szerelmi regény fejezeteit és
epizódjait nem ismerjük; Hölderlin csodálatos költeményekben és
egyetlen regényében, a Hyperion-ban ünnepelte Diotimát; de
ezek annyira feltisztult, idealizált alkotások, hogy a nyers
élményből nem árulnak el semmit. Csak annyit tudunk, hogy Hölderlin
két évig élt Frankfurtban, azután hirtelen és meglepetésszerűen
eltávozott. Semmi adat nincs arra nézve, hogy Gontard féltékenysége
űzte volna el. Lehet, hogy önként távozott, amikor Diotima és ő
ráeszméltek, hogy szeretik egymást. Költészetéhez mindenesetre
ez illenék. Néhány évi ide-oda hányódás után
Hölderlin ugy érezte, hogy mindenki elhagyta, Schiller is, mert nem
érkezett válasz utolsó levelére; Bordeauxba ment tehát, száműzetésbe,
egy ottani német családhoz Hofmeisternek. Közben Diotima meghalt. De
Hölderlin a levelet, amely erről értesítette, már nem kapta meg;
talán sohasem tudta meg Diotima halálát. Mert Bordeauxban kitört
rajta az őrület és - a részleteket megint nem tudjuk - elindult
hazafelé. Úgy látszik, gyalog és összevissza vándorolt, ösztönét
követve, az izzó nyárban Franciaországon keresztül és betegségét
valószínűleg még napszúrás is súlyosbította. Mikor hónapok múlva
hazatért, riasztó romja volt csak önmagának, Olykor feltűnt egy-egy
barátja házában, a csodálkozónak tompa hangon csak annyit mondott:
Hölderlin - és tovább sietett. Később csendes, jóindulatú, ártatlan
tébolyult lett, természetének angyali tisztasága és jósága nem
veszett el az elmebajban sem. Családja a legokosabbat tette, amit
tehetett: egy derék asztalosmester családjához adta, hogy ápolják és
gondját viseljék. Itt élt, játszadozott a gyermekekkel, mindenkihez
nagyon kedves és udvarias volt, és ha megkérték, még verset is írt
látogatóinak - megrendítően egyszerű, szép, halk, négysoros kis
verseket; minden elhagyta, de a Múzsa hű maradt. Száz éve halt meg; tehát nagyon sok
évet töltött elborult elmével, negyven esztendőt, élete nagyobb
felét. Negyven évig hallgatott ez a lélek: de évszázadokig beszélnek
még művei, az emberi szellem legmagasabb fellángolásai az örök dolgok
világa és a természetben rejlő isteni felé. 1943 "Már a régi görögök is ismerték a
bőrt", így figurázta ki annakidején Karinthy Frigyes a régi
Uránia Tudományos Színház ismeretterjesztő előadásait. Ebből a
közmondássá vált mondatból is kitűnik, hogy minden dolog
ismerete a görögöknél kezdődik. Mindnyájan tudjuk ugyan, hogy voltak
nagy keleti kultúrák, egyiptomiak, babiloniak, kínaiak a görögök
előtt is, de ezeknek a távoli népeknek tudása a mienkkel alig függ
össze; amit mi tudunk, azt a görögök tudták először. Még nem ment tehát át a köztudatba az,
ami pedig vagy ötven esztendő óta nyilvánvaló tény: hogy maguk a
görögök is örökölték tudásukat, sok tekintetben már a készbe ültek
bele, magán a görög földön már előttük járt egy nagynevű civilizáció,
a praehellén kor műveltsége. Ez akkor kezdett felderengeni, amikor
Schliemann 1875-ben elkezdte ásatásait a régi Trója helyén, hogy
megtalálja a Homéros-megénekelte város maradványait. A tudósok
kétkedve fogadták a lelkes műkedvelő iparkodását, mert valahogy úgy
képzelték, hogy Trója városa csak a költészet birodalmában létezett.
De maga Schliemann is meglepődött, amikor nemcsak a homérosi Tróját
találta meg a föld gyomrában, hanem alatta még négy sokkal régebbi
várost is, ősibb kultúrák emlékeivel. Eredményén felbuzdulva azután
kiásatta Mykénét, Agamemnon király fővárosát is. De a praehellén kor
egész nagyszerűsége csak akkor világosodott meg, amikor 1910 tájban
Evans és mások elkezdték kiásni Knossost és Phaistost, a mondabeli
Minos királynak "labyrinthusait", óriási palotáit Kréta
szigetén. Az ásatások azóta is egyre folynak és a
világnak ugyancsak oka van a csodálkozásra. Lassankint kibontakozik
szemünk előtt egy ősrégi, Kr. e. háromezer évre vagy még régebbre
visszanyúló kultúra, művészet, életforma, amelyről a mult századnak
még fogalma sem volt. És ez a krétai-égei szellem valami olyan
csodálatos üdeséget, életteljességet, a világmindenséggel való
olyan eleven kapcsolatot mutat ránkmaradt kisszámú romjaiban is, hogy
szinte elhomályosítja a nagy görög emlékeket. A krétai
alkotásokhoz viszonyítva, a híres és évszázadok óta csodált
görög szobrok sok hozzáértő ember szemében hideg, akadémikus,
túlságosan is kimért és kicirkalmazott műveknek látszanak. A görögök
kétségkívül okosabbak voltak elődeiknél; de a krétaiakban több volt a
lélek, a vér, az életáram. Az, amit örök szépségnek érzünk és aminek
mintaképeit a görögökben látjuk, ott indult el Kréta szigetén; a
görögök továbbépítették és szabályok közé klasszicizálták. Kik voltak ezek a bámulatos krétaiak?
Tulajdonképpen nem tudjuk, aminthogy egész történelmüket
homály borítja. A koponyavizsgálat azt bizonyítja, hogy nem voltak
sem indoeurópaiak, mint a görögök, sem sémiták, mint a
szomszédos ázsiai népek, sem hamiták, mint az egyiptomiak. Az atlanti
fajhoz tartoztak, akárcsak az etruszkok és Ős-Európa megannyi más, ma
már eltűnt népe. Alacsonytermetűek, feketehajúak és vörösesbőrűek
lehettek. Kitűnő tengerészek, kereskedők és iparosok voltak,
termékeiket a Földközi-tenger legmesszebb partvidékeire exportálták.
Azonkívül kitűnő sportemberek is, ők találták fel a bikaviadalnak
valami ősi formáját, amelyben nem az volt a cél, hogy megöljék a
bikát, mint a spanyol bikaviadalokon, hanem az, hogy a hátára
ugorjanak és ott elképesztő erőmutatványokat vigyenek végbe. De a
harci erényekben nem tűnhettek ki. Északról jött hódítók mindegyre
elárasztották földjüket. Az ásatások a nagy palotákat úgy találták,
mint ahogy a királyfi Csipkerózsika kastélyát: az ötvös asztalán ott
feküdt a félig megkezdett kámea és mellette a szerszámok, a konyhában
a tűz fölött a nagy üstök... úgy látszik, a palota az utolsó
pillanatot őrizte meg, amikor az ellenség betört, mindenki otthagyta
munkáját és elszaladt. Végül is a dórok, a legharciasabb görög törzs,
hódította meg a szigetet és véget vetett a krétai népnek, mintegy
1200 évvel Krisztus előtt. A görög mitológia sok mindent tud
mesélni a régi Krétáról: megőrizte Kréta királyának, Minosnak
nevét, aki oly igazságos volt, hogy halála után ő ítélkezett az
Alvilágban a halottakon. Valószínű, hogy Minos nem egy király
volt, hanem általában a királyt jelentette Krétában. Az őskrétai
bikaimádás emléke megmaradt Ariadné mondájában, akit Théseus, az
athéni hős mentett ki a labirintusból, megölve a Minotaurust, a
bikaszörnyeteget. Egy másik monda arról beszél, hogy Zeus bika
képében ragadja el a tyrusi királylányt, Európát, Kréta szigetére.
Szimbólumnak is beillik: Keleti hazájából először Kréta szigetére
kerül Európa, az európai civilizáció. Minden jel arra mutat, hogy a krétaiak
a nőket igen-igen nagy tiszteletben tartották. Legfőbb istenségük egy
istennő volt, akinek papnők és női ruhába öltözött papok mutattak be
áldozatokat. A fennmaradt krétai istenszobrok mind egészen
kicsinyek; viszont a festményeken, melyek áldozati jeleneteket
ábrázolnak, az isten vagy istennő éppen akkora, mint az áldozók.
Ebből a tudósok arra következtetnek, hogy a krétaiak nem bálványok
előtt áldoztak, hanem élő emberek előtt: Minos, a király játszotta
ilyenkor az isten, a papnő pedig az istennő szerepét. A szerepjátszás általában közelállt
hozzájuk. Talán volt a knossosi és phaistosi palotának színháza,
illetve a palotába felvezető lépcsők úgy épültek, hogy a színház
nézőteréül lehetett felhasználni. Falfestmény is maradt fenn,
amely valószínűleg páholyban ülő hercegnőket ábrázol. A papnők a szertartások alkalmával
földig érő prémszoknyát viseltek, hátul kis farkkal, a szoknya fölött
pedig jóformán semmit. A férfiak hosszú hajat hordtak és tollat
tűztek beléje, nagyon sokat adtak "vonalaikra", derekukat
díszes övvel erősen összeszorították. Nagyon szerethették az élet szépségeit,
örömeit, ünnepeit. Nem féltek a haláltól és attól, ami a halál után
jön: derű, harmónia, vidámság fejeződik ki minden emlékükön.
Amint mondtuk, életükben igen nagy
szerepet játszhatott az ünnep. Szerettek táncolni, a képek szerint a
királyok is folyton táncoltak. Szerették a karéneket; egyes tudósok
azt mondják, a görög költészet, a kardalok, a himnuszok, a
homérosi eposzok, sőt még a tragédiák formái is krétai eredetűek. De ez csak feltevés. A krétai kultúra
egyelőre szép, de néma a számunkra. Nem ismerjük nyelvét, nem
ismerjük irodalmát. Sokáig azt hitték, nem is tudtak írni. De azóta
az ásatások igen sok krétai feliratot hoztak napvilágra; csakhogy
eddig még nem sikerült senkinek sem megfejteni titkukat. A
krétaiaknak ugyanis saját írásuk volt; eleinte képírásuk, mint az
egyiptomiaknak, majd betűírásuk, mint a föníciaiaknak és a
görögöknek, de jeleik értelmét és nyelvüket egyelőre nem ismerjük. Ez
olyan titok, amelynek kulcsát egyik napról a másikra megtalálhatják.
Mindössze csak az kell, hogy egy kétnyelvű szöveg bukkanjon a
napvilágra: olyan, amely ugyanazt a szöveget krétai nyelven, krétai
írással és valami más, ismert nyelven, görögül vagy egyiptomiul
mondja el. De addig is, amíg az írott emlékek
megszólalnak, néma szavakkal beszélnek hozzánk a művészi emlékek.
Látjuk a festményen a királyt, amint liliomos mezőben táncol, három
nagy tollal a fején, jogarral a kezében, mint a mesék királya, vagy
trónusán ül "griffek", madárfejű oroszlánok között;
látunk nagy ünnepi felvonulásokat, csodálatos művészettel megfaragott
áldozati bikákat, de a hétköznapi élet egyszerű jeleneteit is:
hazatérő parasztokat, sportolókat és különösen kitűnő állatképeket,
macskát, amint madárra les, kutyákat, amint vaddisznót üldöznek,
ijesztő polipot, vadkecskét, amint kicsinyeit szoptatja. Ezek az
állatképek a legcsodálatosabbak. A természet valami olyan
ősi közvetlenségben szólal meg bennük, hogy a görög alkotások
mellettük kiagyaltnak látszanak. Íme, egy elveszett Paradicsom! Kréta
Szigete, Európa bölcsője. 1944 1 Mennyi mindent máskép hívnak ma, mint
azelőtt. A semmittevést ma kikapcsolódásnak hívják, a krémpitét
krémesnek, a gyávaságot gátlásnak vagy máskép korszerűségnek, a
termetet alaknak, az ostobaságot ideológiának. Barátom nem törődik a gyakorlati
élettel. Pénzkereső mesterségét elhanyagolja, mert jobban szeret
olvasni, sétálni, komoly dolgokról beszélgetni. Ennek következtében
soha sincs pénze, de nem bánja; és ha történetesen mégis pénzre tesz
szert, képeket, hamutartókat, vagy horgászfelszerelést vesz
rajta; és ha még több pénze akad, kölcsönadja. Nagyon gyakran
szerelmes, de ábrándos, ártalmatlan módon; az illető hölgy olykor
észre sem veszi. Azelőtt úgy hívták volna: idealista - ma azt
mondják, infantilis jellem. Másik, volt barátom, szókimondó ember;
nem nyeli el azt, ami a nyelvén van, kimondja, sőt kiírja bátran,
főkép amikor tudja, hogy a tömeg mögötte áll. Az igazat barátainak és
fegyvertársainak is a szemébe mondja, kertelés nélkül és
csodálatosképpen ez az igazság mindíg kellemetlen. Általában nem
rajong embertársaiért, de a hozzá hasonlókat bírja ki legkevésbbé;
ezeket árulóknak tekinti és ezért elárulja minden titkukat. Bár nagy
nyelvész, szavait ilyenkor nem válogatja meg. Azelőtt úgy hívták:
sült paraszt - ma népi költő. 2 Keleti meséket olvastam. Az egyikben
azt mondják: "Ó, te szegény királyfi, ha el akarsz jutni abba
az országba, ahol az aranymadár él, bizony kétszáz évig kell
utaznod!" Íme, akkor olyan nagynak hitték még a földet, hogy
azt képzelték, kétszáz évig kell utazni rajta és még mindíg nem érni
a végére. Ma már tudjuk, hogy ha mindenütt szárazföld volna és egy
királyfi elindulna rajta egy megbízható tevén, vagy akár
gyalogszerrel, néhány év mulva visszaérkeznék oda, ahonnan elindult.
Hol vagyunk már a kétszáz évtől! Vagy akár csak Fogg Phileas
nyolcvan napjától! Közel van minden. Kicsi lett a föld.
Összezsugorodott. Nem is tudom, érdemes-e hosszabb ideig tartózkodni
egy ilyen szűk helyiségben. Minden igaz. A mult században a
tudomány főfoglalkozása az volt, hogy leplezze, minden hamis, semmi
sem úgy volt, mint ahogy a jámbor régiek hitték. Homéros sosem élt; a
fáraó nem fulladt a Vörös-tengerbe; Lehel nem vágta fejbe a császárt;
az Orléansi Szűz nem ugrott le sértetlenül a toronyból és talán nem
is volt szűz; a derék, becsületes Brutus negyvennyolc százalékra
adott kölcsön, a Borgiák viszont aránylag úriemberek voltak. Ma ellenkezőleg, a modern tudomány azt
bizonygatja, hogy minden igaz. Az atomfizika megállapította, hogy az
alkimisták nem is voltak olyan bolondok. Most olvasom Dacqué német
egyetemi tanár igen szép könyvét, amelyben azt állítja, hogy
sárkányok nemcsak voltak, hanem az emberek harcoltak is velük; voltak
egyszemű óriások, haltestű pikkelyes emberek és griffmadarak is. Ha
nem is Józsua állította meg, nincs kizárva, hogy a nap egyszer
megállt; éltek már emberek, amikor hold még nem is volt az égen;
csakugyan a tengerbe süllyedt Atlantisz szigete. Várom az időt, amikor kiderül, hogy
Hófehérke csakugyan felébredt, Hamupipőke jó partit csinált és
Piroska megette a farkast. 3 Barátom, a tanár mondja: Éppen dolgozatokat javítottam. Tizenhat
éves fiúk írtak valami szabad témáról, egy kirándulásról, vagy
hasonlóról. Mainapság ugyanis már nem az a dolgozat címe: Az anyai
szeretet Toldi Miklósban, vagy Az atyai szeretet Petőfi
Sándorban. Tantervi utasításaink a modern pedagógia irányelveit
követik és azt kívánják, igen helyesen, hogy a tanulókkal ne
irodalomtörténeti tanulmányokat irassunk, azt bízzuk a
szakemberekre, hanem inkább "élményszerű" dolgozatokat.
Éppen erről akarok beszélni. Furcsa módon, amióta "élményszerű"
dolgozatokat kell iratnunk, azóta a dolgozatokban minden második szó
az, hogy "élmény". A tanuló elmondja, hogy leesett az
első hó és ez "felejthetetlen élmény" volt. Kerékpározni
ment s megereszkedett a hátsó gumija, nagy élmény volt. De
szerencsére végül mégis megérkezett keresztanyjához és ott kitűnő
túróscsuszát kapott, ami csodálatos élmény volt. Izgatott
költőknek nincs annyi élményük, mint ezeknek a gyerekeknek. Ez engem,
bevallom, sokáig idegesített. Az én időmben az élmény szó még a
választottak titkos kincse volt. Rajongtunk tanárunkért, Sik
Sándorért és többek közt azért rajongtunk érte, mert magyarázatába
ilyen szavakat szőtt bele: élmény, egyéniség. Mi magunk még nagyon
sokáig nem mertük használni ezeket a felnőtt szavakat. Hogyan történt
szegény élménynek ez a degradálódása, hogy ma már a legszamarabb
tanuló is leírja, habozás nélkül, éppen olyankor, amikor semmi sem
jut az eszébe? Azután gondos utánjárással erre is
rájöttem. Kiderült, hogy amióta a modern pedagógia élményszerű
tanítást követel, azóta lelkesebb kollégáim szisztematikusan
ránevelik a tanulóifjúságot az élményre. Egyrészt úgy, hogy
minden második szavuk az, hogy élmény. Másrészt pedig úgy, hogy
igyekeznek élményekről gondoskodni a diákság számára. Egy kollégám pl. meg is mutatta nekem,
hogyan kell ezt csinálni. Levezette osztályát az udvarra és ott
gondosan becsomagolt staniclikból (hogy is kellene mondani?) előzőleg
erre a célra félretett kenyérhulladékot szórt szét. A szomszéd
templomtoronyról csapatostul odaszálltak a galambok és szelíd
természetükhöz képest, bámulatos rövid idő alatt elfogyasztották,
majd visszarepültek eredeti helyükre. - Látja, kollégám, - mondta a
pedagógus - ez most élmény a tanulóifjúságnak. Most felmegyünk és
dolgozatot írunk róla. Egy másik lelkes tanférfiú érettségi
biztos volt nálunk és meglepő kérdéseivel halálra gyötörte a fiúkat.
A zárókonferencián azután megmagyarázta: azt akarta, hogy az
érettségi élmény legyen a számukra. Az is volt, nem kétséges. Amíg
élnek, erről fognak álmodni. - Furcsa - mondtam eltűnődve barátom
szavain. - A pedagógusok tudhatnák, hogy diákjaik igazi élményeiket
nem fogják beleírni a dolgozatba; nem is tudnák, mert ahhoz legalább
Rimbaudnak kellene lenniük. Az ember azt gondolná, a tanárok közt is
kell akadnia néhány olyannak, aki maga is volt valamikor tizenhat
éves. Ha emlékeznének - aminthogy tiszta szerencse rájuk rézve, hogy
nem emlékeznek -, ha emlékeznének még a lázra, az átsírt
éjszakákra, a szörnyű, züllött, ostoba és csodálatos
szerelmekre! A bűntudatra, amely az öngyilkosság szélére vitt, a
vad viziókra külvárosi csavargásokon, a rajongó megszállottságokra
budai hegyek közt, ha emlékeznének, hogy csak egy utca, csak egy
földrajzi név milyen kimondhatatlan sejtelmekkel volt teljes, ha
emlékeznének, mit jelentett akkor Ady vagy Babits egy verse, micsoda
földrengéses megrázkódtatást, vajjon szükségét éreznék, hogy
élményeket szerezzenek diákjainknak? Hiszen a tizenhat éves úgy él,
mint ha a Shakespeare-kor drámáinak két felvonása közt ágálna,
mintha Dosztojevszkij egy félretett regényét igyekeznék sürgősen
végigélni. Romok és sivatagok között, ásító kanyonok mélyén,
orkánokban és légtölcsérekben, megőrült forgószínpadon és elvadult
hajókon... Ezeket élményre nevelni: olyan, mintha a száguldó
repülőgépnek magyaráznám a sebességet, mintha deliráló lázbetegnek
egy kis feketét adnék, hogy élénkebb legyen... Vajjon mit akart
velünk a természet, amikor úgy rendezte, hogy néhány év alatt,
mindjárt kezdetkor kiégjünk és azután csak a hamvakat őrizzük egy
életen át? 4 A szép nő felszáll a villamosra. Te
újságod vagy könyved olvasod és egy darabig magad sem tudod, miért
hagytad abba az olvasást. Újra olvasni kezdesz és akkor jössz rá: Ja,
igen. Ez az arc... Jobban meg kellene nézned. Újra felemeled fejed és
keresed. Most nem látni jól, közétek álltak, egy kalauz szikáran
gonosz, vagy egy polgártársad kövéren ostoba arca nyomul eléd.
Kedvetlenül visszatérsz a könyvedhez. Mégis meg kellene nézni. Úgy
emlékeztetett valakire. (A szépség mindíg emlékeztet valakire. Vagy
valamire. Nem tudod, kire és mire.) A nő arca egy pillanatra
felvillan kalauzok és polgártársak között. Nem az egész arca, csak
profiljának egy része. Felvillan, olyan éles szépséggel, hogy fáj
neked. Gyors, gazdag folyamat indul meg benned: a
profilrészletet kiegészíted egy teljes, csodálatos arccá. Ezt az
arcot "nem látod lelki-szemed előtt", nem tudnád
lerajzolni, ez az arc nincs, egy arc lehetősége az, amely fellobbant
benned, parancsolón. A nő most felemeli kezét, hogy megigazítsa a
haját. Sajnos, kesztyűben van, de így is látszik, hogy keze
fínomvonalú; a belső folyamat eléd vetíti egy gyönyörű kéz
lehetőségét. Addig izegsz-mozogsz, amíg az alakját is többé-kevésbbé
megfigyelheted. Nem, itt sincs hiba. Mélységes fájdalom fog el. Ez a
nő szép, hiába, szép. És hiába szép. Most leszáll egy úr, és
profilját egészen megkapod. A szomorúság valami még sajgó, de már
édes jóérzésbe megy át. Belül távlatok nyílnak, multadból bizonytalan
képek derengenek és vetítődnek mesebeli jövőkbe. Hogy is mondja
Stendhal: A szépség a boldogság ígérete. Hozzátehetnéd: Az
elérhetetlen boldogságé. A szíved elszorul. A nő most leszáll, kinézel az ablakon
és amint ebbe az irányba fordul, sikerül en face is meglátnod.
Az orra kissé széles, a szeme kissé kifejezéstelen. Nagy-nagy
megkönnyebbüléssel sóhajtasz fel. Hála Isten, nem is olyan szép.
Nyugodtan tovább élhetek. 5 A szépség örök titok. A nagy
esztétika-könyvek nemigen visznek közelebb a megfejtéséhez. Ki tudná
megmondani: miért, mikor, mire mondjuk, mire érezzük azt, hogy
szép. A művészetnek, rég gondolom, nem az a célja, hogy szép
dolgokat hozzon létre. Az építészet legnagyobb remekei nem
szépségükkel, hanem hatalmuk bűvöletével igéznek le. A zene érzelmek
felkavarásával fog meg. A modern festészet megveti a megszokott
értelemben vett szép arcokat, szép tájakat; mint elavult polgári
ócskaságot, az olajnyomatokra és a képes-levelezőlapokra bízza
azt, ami szép. Az irodalomban talán a versek szépek - a regénynek,
novellának egészen más adja meg az értékét. Nőkre pedig akkor
mondjuk, hogy szépek, ha megkívánjuk őket, tehát ha nem "érdek
nélkül tetszenek". A tájakat akkor szeretjük, ha hangulatainkat
tükröztetik vissza. Szélesebb értelemben vett családtagjaim
közt van egy Molly nevű skót juhászkutya. Ez a kutya szép. Nem csak
úgy, ahogy kutyák szoktak, szóval nem csak szép példány, a maga
fajtáján belül, mert megfelel a kutyafajvédők által előírt
fajszabályoknak. Ez a kutya an und für sich szép. Megy az utcán és
megállnak a környékbeli nép egyszerű gyermekei. - Molly, te, olyan vagy, mint a Greta
Garbo - mondják. - Milyen jó, Molly, hogy te nem tudod, milyen szép
vagy. Ez a kutya nem azért szép, mert
gondolatokat vagy hangulatokat ébreszt, nem azért szép, mert
emlékeztet valami kimondhatatlanul édes és elmúlt dologra. Nem azért
szép, mert vágyakat kelt és nem azért szép, mert megfelel a
szabályoknak. Ez a kutya az egyetlen tisztán szép dolog, amit
életemben láttam. Szépsége olyan ősi, természetes valóság, mint az,
hogy négy lába van és ugat. 1944
LÁNGÉSZHEZ MENTEM FELESÉGÜL
A BOLDOG SZIGETEK
A REMÉNYTELEN SZERELEM TÖRTÉNETE
NAGY EMBEREK GYERMEKCIPŐBEN
MIÉRT HALLGAT AZ ANGOL?
UJSÁGÍRÁS ÉS IRODALOM
AZ ÍRÓ ÉS ÉLETRAJZA
APÁK ÉS FIÚK
A NAPKIRÁLY
ÚJ KLASSZICIZMUS?
SORS BONA, NIHIL ALIUD
IRODALMI VEZÉREK
KÖLTŐ HAZÁJA...
ÍRÓK A GÁTON
SZAVAK SORSA
HELÈNE ÉS A HALHATATLANSÁG
KESERŰ POHÁR
HOMO LUDENS
KARJEL, FINOMORSZÁG, ESTHONNYA
A VARÁZSLÓ ELTÖRI PÁLCÁJÁT
DON JUAN TITKA
A TRUBADUR SZERELME
GOETHE FIA
MINDIG LESZNEK SÁRKÁNYOK...
GUZLA ÉS GAZUL
A SZÁZAD BETEGSÉGE
CAGLIOSTRO
A HOLDVILÁG
A MEGÉLEMEDETT HATTYÚ
VÖRÖSMARTY MIHÁLY
HAJDANI HADITUDÓSÍTÓ
"...A HÖLGYBEN ÖSSZPONTOSUL"
A TUDÓS MACSKÁJA
PETRARCÁT KÖLTŐVÉ KOSZORÚZZÁK
A DEKADENSEK
ÉP TESTBEN ÉP LÉLEK?
AZ ELSŐ BENNSZÜLÖTTEK
AZ ÍRÓ ÉS A FOGSÁG
DON QUIJOTE SZERELME
AZ ÍRÓ MINT ÜZLETEMBER
MACCHIAVELLI TÖRTÉNELMI HELYE
A KÉTARCÚ HALLGATÁS
KÖLTŐ, BOSZORKÁNYMESTER ÉS MÉREGKEVERŐ
A SZÁZÉVES LÁNCHÍD
JELLEMESEK ELŐNYBEN
NYARALÁS A KÖNYVTÁRBAN
HÖLDERLIN
GÖRÖGORSZÁG A GÖRÖGÖK ELŐTT
KÉT CIGARETTA KÖZT
Fához az áldásnak völgyében vagy te hasonló.
Sok
szamár professzorom
Adtam fejem a bölcs tudományokra,
Barázda helyébe
szántván sorokat,
- Nem kérkedem ezzel, mert azt se sokat.
az
emberek szavát nem értettem soha.
Engem a zúgó ligetek
zengése
nevelt fel
és szeretni a virágok közt
tanultam.
Az istenek
karján nőttem fel.
Testvér szerelme, összefogva, nem
Ér fel
az enyimmel.
Tűz mellett ül, sodorva meg bontva a
fonalt,
Dúdolva verseim, mélázón mondja majd:
Ronsard
dícsért így egykor, mikor még szép valék én.
El-elnyom a buzgóság s főt bóbiskolva hajt,
Nevemre
fölneszel s Önre áldást sóhajt,
Akinek munkálkodtam örökös
dicsőségén.
Mirtusok árnya közt nyujtózom gondtalan,
Ön
meg anyóka lesz, tűzhelynél görnyedő,
Óh, higyjen hát nekem, tán
késő lesz már holnap,
Éljen, tépje a rózsát, ma még van rá idő!
És
tedd rá éltedet:
Nincs veszve bármi sors alatt,
Ki el nem
csüggedett.
Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt.
Kedves rokonidhoz tüstént visszamehetsz,
Vélek száraz
halból készült málét ehetsz,
Mert lám ítéletet nyelvünkről nem
tehetsz.
Mutattya fegyveres "kar-jel" címerekben.
Megtagadom ma: még utolszor égi
Zenét igézek
(égi zene, zengj!)
E nyomorultak szellemére, célom
Elérni: s
aztán pálcám eltöröm,
Több ölre ásom föld alá s a tenger
Mérőlánc
által eddig el nem ért
Mélyébe hányom könyvemet.
Vonulok,
ott már minden harmadik
Gondolatom sírom lesz.
Integet a fölemelt dárdával, s
visszariasztó
Mozdúlattal Izács csonkult tetemére mutatgat.
Ily
szörnyű lehet a déltengeri sárga halál is,
Melly a szárazhoz kis
sajkán csendesen indul,
S lassu szelek hordják veszedelmes szája
leheltét;
Végre rohanva megyen s a népes partok utána
Holtak
testeivel hosszan beterítve maradnak.
Ott az eget vívó hullám két részre
kitérvén,
Tiszta verőfénytől ragyogó vízoszlopok állnak,
Ő
pedig a száraz tenger fenekére lerándul,
S a kibukó szörnyet
buzogánnyal verdesi, rontja:
A két had fénylő fegyverben imígyen
elállott,
És iszonyú képpel közepett egymásra rohant a
Két
fejedelmi vitéz.
Ki naponként ontja szerte áldásait,
Életet
hosszabbít, a szegényt segíti,
A Hasznosnak vágya hű szívét
hevíti.
Die
den Sinn gefangen hält
Wundervolle Märchenwelt,
Steig auf in
der alten Pracht!
Lángot
evett, tüzet evett
Ez a vén gethes paripa,
hízik
magában.
A kornak
alkonyán,
S szeretni tilt az ész
Letünt remény után,
Egy
fájó gép, mely pipál.
Ereje
meglankadt:
Csak hangköre más;
Ezzel ha elégszel,
Még
várhat elégszer
Dalban vidulás.
Nincs kedvem, sem időm mindennapi dolgokat
írni:
Újat írok, nagyot is, kedvest is, rettenetest is...
S ősi erőben kél újra az emberi faj.
Elérhetetlen tündér csalfa cél.
Ártatlanság képe, s bánaté.
Virágra kebled szunnyadó szerelme,
- S a nyilt
virágban szüdet vesztenéd."
Adtam fejem a bölcs tudományokra,
Barázda
helyébe szántván sorokat,
- Nem kérkedem ezzel, mert azt
se sokat.
ős tengerekből
üllepedett
szók, kiszáradt tengerek alja, ti
felejtett könnyek
alja, ti gondolat
kegyetlen izgatói - ha szótalan
tudnám
zenémnek önteni gyógyvizét,
tán elringatna...
írtam krónikámat, magyarokért gyászló
ritmusban a gaz
tar vérpatakot gázló,
fegyver, hadieszköz, címerek és zászló.
az leszen bírája, akinek adósa. -
Könyörögj
érettem lybanoni rózsa!