Esteban J. Uriburu
Isten tabernákuluma
Barbara Kast élete, 1950-1968
TARTALOM, ELŐSZÓTartalom
A spanyol kiadás előszava
Előszó a német kiadáshoz
1. Thalkirchdorf - szülőhelye
2. Gyermekévek
3. Iskolaváltás
4. Az első szerelem
5. Linderosi élmények
6. Tanulmányi út Brazíliába
7. Megismerkedés Schönstatt-tal
8. A "La Leonera-i" tábor
9. Csoportvezető
10. A halál titka
11. Kötődése Kentenich atyához
12. A személyes eszménye
13. A hivatás kérdései
14. A csoport-eszmény keresése
15. Egy fontos nap
16. Kebelbarátnő
17. Zarándoklat a maipúi szentélyhez
18. A szentély - végleges otthon
19. Az életpálya napok és az évzáró ünnepély
20. Hitbéli útja
21. Szeretetszövetség-kötés
22. Egy fárasztó évvége
23. Hazatérés az Atyához
Utószó
Rövid életrajz
Előszó
A kinyomtatott lapokkal a kezemben, ha visszagondolok a megtett útra - erről a szobámban mindenütt szerteszórt aktatáskák, papírok, másolatok, vázlatok, piszkozatok és fényképek tanúskodnak -, most még jobban érzem ennek a munkának a korlátait, mint kezdetben. Nem arról a bizonytalanságról van szó, hogy folytassam-e vagy inkább abbahagyjam. Sokkal inkább azon gondolkodom, hogy hogyan is jutottam el idáig. Be kell vallanom, hogy személyesen sohasem találkoztam Barbarával. Először 1969 januárjában hallottam róla. Münsterben (Németországban) tanultam teológiát, amikor olvastam a chilei Schönstatt hírlevelén, hogy 1968 decemberében egy, a Schönstatti Lánymozgalomhoz tartozó lány autóbalesetben elhunyt. Barbara Kast-Ristnek hívták. Nem sokkal később megmutatta nekem valaki a fényképét, és a tiszta, nyugodt, ragyogó tekintete nagyon nagy benyomást tett rám. A németországi tartózkodásom után diakónusként tértem haza Argentínába, majd három évre Santiago de Chilébe helyeztek.
1971 júliusában látogattam meg először Linderosban Barbara otthonát, valamint édesanyját, Olga Kast asszonyt. Vele már találkoztam Schönstattban 1968 augusztusában, amikor épp arra várt, hogy beszélhessen Kentenich atyával. Elmentünk a buin-i temetőbe, hogy megmutassa a lánya sírját, és hogy ott imádkozzunk. Apránként érett meg bennem az elhatározás, hogy írjak valamit Barbaráról. Mindig is szerettem a szentek életrajzait, életképeit, mindig teljesen fellelkesedtem tőlük (csak a jól megírtaktól, nem azoktól, amelyeket inkább bár meg sem írtak volna). Észrevettem, hogy a Schönstatt Családban (még ma is) nagy hiány van azoknak az embereknek az életrajzaiból, akik az eszményüket példaértékűen élték meg. Így keletkezett a "Los que cumplieron" (Akik véghezvitték céljaikat) sorozat. Ez a könyv a sorozat második része. Kezdetben ösztönösen, bővebb átgondolás nélkül afelé hajlottam, hogy csak írjak valamit Barbaráról. Aztán a chilei tartózkodásom alatt többször is meghallgatásra találtak a rá bízott imakéréseim. (Szilárdan hiszek a szentek közösségének valóságában, és számomra a látszólagos véletlenek nem véletlenek.) Az, hogy meghallgatta fohászaimat, számomra olyan volt, mint egy isteni terv apró jele. És a különböző oldalak pozitív visszajelzései és bátorításai csak megerősítettek abban, hogy jó döntés volt belevágni ebbe a munkába.
A szokásos lelkészi munka mellett megírni egy könyvet, nem kevés plusz munkát igényel, viszont be kell vallanom, hogy ez a munka nem jelentett terhet számomra, sokkal inkább állandó örömforrássá vált. Megismerhettem egy fiatal lány életét, a vágyait, a harcait, teljes tisztelettel követhettem az útjait, és a legfontosabb az volt, hogy megcsodálhattam az élő Isten jelenlétét ebben a rövid életben. Minél jobban haladtam a munkával, annál inkább tudatosult bennem, hogy mennyire korlátozott és kockázatos vállalkozás ez. Nem kellene tíz, húsz vagy ötven évnek eltelnie, amíg könyvet írnak róla? Nem túl közeliek még az élmények? Nem hiányzik még az az idő az embereknél, dolgoknál és tárgyaknál, ami után már minden letisztázódik? Nem fenyegethet az a veszély, hogy egy ember életének bizonyos nézőpontjait túl egyoldalúan mutatom be, és a többit mellőzöm, annak ellenére, hogy azok is fontosak lennének az összbenyomáshoz? Azt elismerem, hogy ezek a kifogások mind jogosak, viszont szerintem az alábbi a gondolatmenet kárpótol minket mindenért.
Ha Isten munkálkodik egy életben, ha ez a személy Istent őszintén, teljes szívből kereste, akkor erről tanúbizonyságot kell tenni. Minden ember életében vannak magasságok és mélységek, fény és árnyék. Ami viszont végérvényesen jelentős, azok nem az egyéni tulajdonságok és érdemek, hanem sokkal inkább Istennek ebben az életben való munkálkodása, és az, hogy megértsük annak a bölcs és irgalmas Istennek a jelenlétét, aki kiválaszt és gondoskodik, aki ott van a kezdettől a végig. Ha így szemléljük a dolgokat, akkor látjuk, hogy az isteni gondviselés különös módon avatkozott bele Barbara életébe, hogy az ő életében a Szűzanya nagy szerepet játszott, főként az ő jelenléte a bellavista-la floridai szentélyben. A hit fényében vizsgálva - véleményem szerint - az ő hirtelen halála nem csak egyszerűen egy tragikus esemény és egy sorscsapás volt. Emögött áll egy isteni terv, egy küldetés. Ez esetben viszont nagy mulasztást követnénk el azzal, ha ezt a kincset nem emelnénk fel, vagy ha ezt a véka alá rejtenénk. Az Úrnak is az a kívánsága, hogy fény kerüljön a gyertyatartóra, hogy ez mindenkinek a házában ragyoghasson. Ez lényegesen meghatározta azt a döntésemet, hogy a kockázatot örömmel magamra vállaljam.
Esteban J. Uriburu
Santiago de Chile, 1973. december 29.