Bevezetés

Naszreddin Hodsá-nak hivják a törökök Csalóka Péterjét. A 14. század első éveiben élhetett a Hodsa, azokban az időkben, a mikor Kis-Ázsiának az a területe, a hol Naszreddin született, előbb Karamánia fejedelemségéhez, majd Bajazid szultán uralma alá, végül pedig a tatár Timurlenk birtokaihoz tartozott. Alig van birodalma a széles nagy Keletnek, a hol a tréfás szavu Hodsa neve a legösmertebbek közé ne tartoznék. Egy Szivri-Hiszár nevü városkában született, a kóniai kerület egyik községében; de azok az összes tréfák és adomák, melyek ma sem tévesztik el viditó hatásukat, egy másik helységgel, Ak-Sehir-rel vannak kapcsolatban. Itt végezte volt Naszreddin az ő hodsai teendőit és ugyanitt van a türbé-je (siremlék) is.

Hodsa, vagyis egyházfi volt a mi Naszreddinünk, amolyan tanitó, biró és papféle egy személyben, községének a legtudósabb és legbölcsebb embere. Nevéhez a tréfás történetkéknek és humoros mondásoknak egész sorozata fűződik, melyek még mai nap is közszájon forognak és apáról fiura, nemzedékről nemzedékre átszállanak. Alakja nem a mű-irodalomban, hanem a nép emlékezetében kövesedett meg, amint hogy az a műfaj is, melyet csak az ő egyénisége teremtett meg, népies szinezetü népi termék. Mondásai a folklor szavaivá finomodtak, alakja egy legenda-kör hősévé alakult. Innen magyarázható meg az a nagy népszerüség, mely az ő nevéhez fűződő és az ő neve alatt ismeretessé vált tréfákat (keleti néven lataif) közkeletüekké, a népnek ugyszólván közkincsévé tette.

A Naszreddini tréfák humora első sorban török humor. Hisz a Hodsából is első sorban a «török» szólal meg, a mint hogy nemzetiesen törökös, és törökösen mohamedános a Hodsa mindegyik tréfájának nyers, látszólagosan együgyü és olykor-olykor trivialis volta is. Mintha csak a maga eszejárását, a maga gondolkozása módját látná benne az a pór-mohamedán, a kinek a tréfálkozása és ezekben nyilvánuló humora még mai nap is azonos a Hodsáéval. Ez a humor, hol póriasan furfangos, hol nevettetően együgyü. Különösen akkor, ha feleletekben nyilatkozik meg. És ebben a szándékos és tettetett naivságban nyilatkozik meg leginkább nemcsak a Hodsa, hanem általában a keleti nép humora. Érzi a kérdésnek naivul nevetséges voltát és feleletével még inkább fokozza. Hallgatóiról azonban fölteszi, hogy szavait megértik és elburkolt czélzatait helyeslik, ha mindjárt a saját megaláztatása árán is. Hány meg hány tréfa esik meg a Hodsa rovására, hányszor vall a szinlelt tudatlanságával és póriaskodó együgyüségével kudarczot. Mintha csak az volna a főczél, hogy minél nevetségesebb és minél mulattatóbb alakká váljék. Mestere ő a szinlelésnek, virtuóza a tudatos és eltanult bárgyuságnak. Annyira a nép szelleméből valók e tréfák és annyira össze vannak forrva a nép benső életével, hogy alakilag is csak a nép nyelvén fejezhetők ki, a nép egyszerü szavainak a közvetitésével. Hiszen e tréfák egész fogalomköre és gondolatvilága nem is terjedhet tul a népén.

Nem egyforma keletüeknek látszanak a Naszreddini adomák. És amint hogy régibb időbeli tréfákat az ő nevével szokás összekötni, azon mód találunk ujabb keletü, sőt európai uton átjött történetkéket is, melyeket ugyancsak a Hodsa nevével hoznak kapcsolatba. Lehet, hogy a népszellem rokonságának ugyanegy megnyilatkozásai, de lehetséges az is, hogy vándorlásnak vagy átvételnek az eredményei. Még mai nap is szokásban van, hogy az ujabban és rendesen a nép ajkán keletkezett tréfákat ugy adják elő, mintha csak a Hodsával és a Hodsa idejében történtek volna meg. Igy inkább megmosolyogják és jobban el is hiszik. Noha nem volna nehéz épp azokat a lataif-okat különválasztani, melyek kétségen kivül bizonyitják a Hodsa egyéniségének teremtő humorát. Annyira sajátosak, annyira egyéniek e történetkék, hogy az ujabb idők és más fajbéliek humorával nem is téveszthetők össze. Ilyenek főleg azok a tréfák, melyek a Hodsa korabeli társadalmi, közigazgatási és erkölcsi szokásokra és a mainál primitivebb életmódra vonatkoznak. E szokásokkal oly bensően függnek össze a Hodsa mondásai és humoros cselekedetei, hogy csakis az ő korában és első sorban az ő személyével történhettek meg.

Ha messze idegenből kerül valaki a községébe, a Hodsa van megbizva a szóbeli fogadtatásával és ha idegenbe kell valakit küldeni, megint csak a Hodsára vár a feladat, hogy leleményességével helyt álljon. Hogy a legtöbbször nem ugy viselkedik, a hogyan kiválasztottsága és Hodsa voltának a méltósága megkövetelné, azt ismét csak a mindent kibékitő humorával lehet kimenteni. Szókimondó és néha nagyon is trivialis volta, különben sem szurhatott akkortájt szemet. Az efféle tréfái az akkori közizlésnek a hőmérői, és az ezen csoportba tartozó lataif-okból csak érdekes tanuságokat vonhatunk le az idejebeli társadalmi és erkölcsi világnézletre. Hisz nagyjában ugyanilyenek az állapotok még a mai Kis-Ázsiában is.

A Hodsa tréfái még rendszeresen összegyüjtve nincsenek. Csupán egyes kis füzeteket, népolvasmánynak szánt ponyva-termékeket ismerünk, melyeket irni is alig tudó emberek állitottak össze, mint a Hodsa nevéhez fűződő és neki tulajdonitott tréfákat. Ezek alapján készültek azok az idegen nyelvü átültetések is, melyek a világirodalomban a török Eulenspiegel, vagy a keleti Aesopus-jelzőjével ajándékozták meg az ak-sehiri tréfamestert. E gyüjteményemben csak az élvezhetőbbeket és az izlésünkkel össze nem ütközőket illesztettem bele. Sőt czélzatosan válogattam össze az olyan tréfákat, melyeknek európai vagy a messzebb keletről is ismeretes másai csendültek meg bennem. És midőn évekkel ezelőtt a Hodsa hajdani székhelyében, a kóniai vidéken jártam, közvetlen a nép ajkáról leshettem el őket és azzal a közvetlenséggel volt módomban lejegyezni, a hogyan talán a Hodsa szájából kihangzottak. Hisz e tréfákban önkéntelenül is megkövesedett a török kifejezések és nyelvhasználat népies zamatossága.

A Hodsa élte körülményeiről alig tudunk valamit. Egyetlen emléke az a máig is fennlevő hires türbe (siremlék), melyet a hagyomány szerint, még életében állitott fel magának, hogy a késő utókort is megnevettesse vele. Nyitott csarnokban van a siremléke, falazat helyett csak oszlopok tartják. Az északi fal helyét egy nagy ajtó foglalja el, melyet egy vaslakat tart zárva, hogy a nyitott sirhely megközelithetlen voltát szimbolizálja. És jelképe lett az örök tréfának, a soha ki nem haló humornak. Aminthogy a Hodsa alakja is egy fogalommá finomult, a török nép-humor meg nem hamisitott fogalmává.