Dr. Hernádi László Mihály
Gördülő kavicsok
----
Verseim
PÉCS
2016
TARTALOM
Bevezető
Kikelet
Tavasz
Körforgás
Megbocsátasz?
Emléked őrzöm
Válasz
Búcsú
Fénykép
Első találkozás
Szép volt az ősz...
Az én boldogságom
Búcsúzásnál
Marasztalás
Magamnak
Leszállás
Védekezem...
Gyere, és nézd meg...
Engesztelés
Csöbörből vödörbe
Interjú
Fogadás
Kohn-ballada
Tere-fere
Állhatatosság
A mélyhangú ember esete
Utolsó nyakkendőkötés
Mérföldkövek
Töredék
Invokáció
Éjszakai látogatás
Névnapodra
Nem is nekünk fáj...
Egyedül
Apáink
Most még...
Születésnapodra
Apai örökség
Belül és kívül
Az utolsó tánc
Új Bábel
Doktori avatásodra
Búcsúzóul - egy kocsmából
Találkozás után
Hangod zenéje
Ajándék
Rezdülések
Érkezésed
Lopott szerelem?
Csillagjóslat
Sorsomnak
Az út végén...
Tűnődés
Mindig csak így...
Nálam, veled és általad
Kötődés
Megtalálni
Mi végre?
Képlet
Az első szegfűm sorsa
Újra nálad
Válasz nélkül
Minden elfogyóban
Uram!
Uram, megkövetlek
Barna fiamnak
A legnagyobb ajándék
Gyermekeimnek
Oktogon
Kevés a festő?
Az utolsó fényképed
Őrjítő matézis
Későn...
1990. december 13.
Egyre csak...
Fohász
Milyen lesz?
Stáció
Szenteste alkonyán
Amikor már...
Sohasem
Töredék névnapodra
Évfordulón
Bölcs szív
A Pravda igazsága
Mondóka
Akira kalandjai
A pálosok pókja
Altató
A bakonyi sűrű erdő
Földimogyoró
Kereslek
Turizmus
Micsoda különbség
Birkózó világbajnokság
Maholnap
Egy kártyás emlékére
Ancsikához
Virgi 50 éves
A zirci Városi Könyvtár avatójára
Hilda köszöntése
Huber Márta emlékére
Unokáimnak,
Akirának, Ryunak és
Vincének
Erdélyi áldás
Legyen előtted mindig út,
Fújjon
hátad mögül a szél,
Melegen süsse arcodat a Nap,
Az eső puhán
essen földjeidre,
S míg újra találkozunk,
Hordozzon tenyerén
az Isten!
Úgy érzem, hogy elérkeztem életem legnehezebb bevezetőjéhez. Könyvtári munkáim hosszú sorához elég könnyű volt bevezetőt írnom, mert a munkálatok legvégén leültem, hogy csokorra szedjem az olyan közlendőket, amik a felhasználók vagy a kedves olvasók számára munkáimat jobban értékelhetővé, kerek egésszé tették. A bevezetőben leírt összefoglalások így szerves részévé váltak egy-egy bibliográfiámnak vagy repertóriumomnak.
De most mit adjak a verseimhez? Több mint hat évtized terméséhez? Elsősorban talán annyit, hogy soha nem tartottam magamat költőnek. Életem nagy részében viszont erősen elköteleztem, és erősen beleástam magam a versmondásba. Tehát azt nem lehet mondani, hogy nem rendelkeznék kellő versismerettel, összehasonlítási alappal. Persze, amit tudok, az mindig kevés, de az összeméréshez elég.
Nem mintha lenézném a költőket, sőt éppen ellenkezőleg; tudom, hogy nem nőttem föl hozzájuk. Azt is tudom, hogy most már nem is fogok. De ez nem baj. Ami viszont vitathatatlan, hogy amit leírtam, az szívemből jött.
Kassán születtem 1944. augusztus 15-én. Szüleim dr. Hernádi Mihály orvos és Korponay Julianna. Kassa a szülővárosom, Csetény a nevelőfalum, ahol 1952 februárja óta éltem. 1957 nyarán kavics- és kőbányában dolgoztam. A veszprémi Lovassy László Gimnázium következett (1958-1962). A négy nyári szünetben culáger voltam kőművesek mellett. Majd bányász lettem, földalatti csillés Kisgyónban, Balinkán és Dudaron. 1963-ban fölvettek az ELTE biológia-könyvtár szakára. Az egyetemi évek szüneteiben is visszamentem a bányába dolgozni. Ezután fölváltva voltam hol könyvtáros, hol tanár, hol itt, hol ott. 1979-ben doktoráltam. 1984-től a pécsi Pollack Mihály Főiskola könyvtárigazgatója voltam. A tudományegyetem és az orvosi egyetem fúziója után a Pécsi Egyetem könyvtárának főigazgatója lettem 1998-ban. Megkaptam a könyvtári főtanácsosi címet is. Volt három rákos műtétem: kettő 1994-ben, a harmadik 2002-ben. 2004-ben nyugdíjba mentem, de nem vonultam nyugállományba. Sőt. Azóta jóval többet dolgoztam, mint addigi életemben. 2004-ben megjelent életrajzi könyvem: Színe és fonákja - avagy majdnem végzetes játék a rákkal (Kairosz Kiadó, 398 p.). Igyekeztem úgy megírni, hogy mindenki számára tanulságos legyen. Minden szerénység nélkül állíthatom, hogy az lett. 2007-ben elnyertem a Szinnyei József-díjat, a könyvtárosoknak adható legmagasabb szakmai kitüntetést.
1954 februárjában, mikor nagyobb társaság jött össze nálunk, szüleim azt szerették volna, ha az addig megírt nyolc-tíz versemből fölolvasok a vendégek előtt. Még nem voltam tíz éves sem. Természetesen az lett az eredmény, hogy lányos zavaromban az egész paksamétát egy hirtelen mozdulattal bedobtam a kályhába. Első zsengéim a lobogó tűz martalékává váltak. Tudom, ez nem rengette meg a magyar irodalmat, de az összes eddigi versemet mégiscsak sajnálnám kihajítani. Bármilyen szigorú vagyok magamhoz, a verseim nagyon a szívemhez nőttek.
Most átnyújtom szeretettel kedves olvasóimnak.
Pécs, 2016. január 13.
Dr. Hernádi
László Mihály
Tavasz tündére múlt héten erre járt,
és
átvarázsolta a hófehér határt.
Nézem a földet, alvó
réteket.
Rügyet fakasztva élni kezdenek.
A napsugár is vidáman nevet,
biztatja
őket: - Nagyra nőjetek!
A parkban a fák lombot
hajtanak,
hogy nyáron majd árnyékot adjanak.
Kezdik a munkát kinn a földeken,
hogy
augusztusban új kenyér legyen.
Éjszakára is kitárom ablakom,
és
csupa vidám dologról álmodom.
Figyeltem tegnap a kéklő eget,
hol
bárányfelhőt szellő kergetett.
Kotlós mellett a
naposcsibék
érlelték a sárguló pihét.
Duzzadó rügyek fákon,
bokrokon,
közöttük játszani csuda jó nagyon.
Ember, állat,
növény, bármi az,
mind örül neked, te gyönyörű tavasz.
Dacos október tombol féktelen,
míg nem
győz a tél, rőt avart repít.
Így jön küzdelemre küzdelem...
És
folytatódik tavasszal megint.
Csak ez maradt...
Kinek írtam versem? - kérdezed,
és
mutatod, hogy észre sem veszed.
Mire vársz még, hát menj utadra
el!
- Ezt írtam neked, ha még érdekel.
Megbántottalak, bocsásd meg nekem,
de
ember vagyok, hát én is vétkezem.
Fába és szívembe véstem a neved.
Nézem
a fát naponta, a seb heged.
De bennem szorító érzés lüktetett,
s
távolba tűnik, hogy átöleltelek.
- Többet nem tehetek... -
Igen, megértem.
Elszakadunk, ősködből csillagok,
de nem tudok
más naprendszerbe lépni.
Fogva tartasz, hát bolygód maradok.
Még melenget a napos délután,
a
haldokló nyár még vissza-visszatér.
Lassan elmúlik. A
ravatalát
befedi az ősz, a lehullott levél.
Arcán az édes, borongós mosoly,
szép
haja a vállán megpihen.
Nézésével nem tudok betelni,
mert
szeretem, mert nagyon szeretem.
S a száj, a száj, az édes,
csókadó,
halvány mosolya hányszor felderít.
S az egész kép hogy
tetszik, csak modellje,
csak édes kis modellje lenne itt.
Megyek hozzád a vonaton,
de ha úgy
mennék, mint a gondolatom,
már rég nálad vagyok.
A kerékcsattogás monoton,
álmodom, és
gondolkodom:
milyen lehetsz?
Az eső változatlanul kopog,
könnyet
sírnak a vonatablakok,
és lassan megérkezem.
Vársz rám! Szemeddel is kacagsz!
Míg
rám nevettél, éreztem azt,
hogy boldog leszek.
Mesélek magamnak
a téli fák alatt.
Szép
volt az ősz is,
mert csókolhattalak.
Az én boldogságom
nem sok, csak
ennyi:
menni hozzád,
csak hozzád menni,
szeretetért
cserébe
szeretetet venni.
Ez az én boldogságom.
Ritkán láthatlak, fáj nagyon.
Mikor
kitárod felém karjaid,
ha lassan a vonatom megáll,
életünknek
legszebb napjait
fogjuk most élni. Ezt ígéri
mosolyod, simogató
kezed.
A búcsúzásnál szép szemedről
még lecsókolom a könnyeket.
Lehunyom szemem. Zárt pillámon át
idézett
képed meglelem,
hogy most, mint annyi oly-várt éjszakát,
ezt is
együtt töltsed el velem.
Rövid az álom, búcsúzni kell.
Egy
napsugártól pirkad már az ég.
Így kérem a tűnő látomást:
-
várj egy percre, egy percre várj ma még!
Bolond fiú, te, nemhogy zsörtölődnél,
hogy
éjszakára nem kaptál lakást,
s a hideg telet most
lemérheted
eleven hőmérőként bőrödön,
de kabátodba jól
beburkolózva
sétára indulsz. Messze még a reggel...
Ne siess!
Minek? Ráérsz. - Nézd, figyeld csak!
Míg sötétben állsz,
anyásan rád lehel
meleg fényeiből egy puha csókot
kamaszkorodnak
legszebb városa.
Bejárod a rég nem járt utat,
a hosszú séta
közben megpihensz, s míg
az elmúlt négy év minden diákcsínyét
eléd
hozza egy röpke pillanat,
a múltra emlékezve, sóhajtva
fölnevetsz.
Így állsz majd meg - ki tudja, hogy mikor?
-
kicsit megtörve, ha majd perced letelt,
visszaintve még
a nagy küszöbről,
hol vár majd rád az örök ismeretlen.
Nevetve
bár, de mégis könnyesen
barátaidnak még visszasuttogod:
Nagyon
szép volt, csak kár, hogy vége már!
Beléptünk a kasba,
tizenhat már-fáradt
ember.
Éles csattanással
csapódott ránk a rács.
Alattunk
kétszáznyolcvan méternyi űr.
A csatlós jelére - hat rövid
dudaszó -
lassan megindulunk. A mélység, mint a
megkergetett
tolvaj batyujából
kiszóródó rablott kincs, egyre
fogy.
Hallgatunk,
mintha írott törvény lenne ez.
Csak a
vezérlécet tartó keresztgerendák
gyors suhogása muzsikál
fülünkben.
Számolni sem tudod, oly gyorsan tűnnek el,
magukkal
ragadva egy-egy darabját
keserves életünknek.
Az apró, táncoló,
sárgafényű lángok
szerteszórják a kas falán
kísértetként
imbolygó árnyékképeinket.
A kezünkben tartott bányászlámpa
fénye
pajkos játékát űzi: fényt
s árnyékot kergetve
végig
arcunk egyre mélyülő, kemény vonásain.
Hallgatunk.
A
kas lelassul, megáll.
Nyitják a rácsot...
Föld, tiéd vagyunk!
Jön hozzám bátyád. Fáj egy kicsit,
hogy
nem kérdezhetem meg tőle sem:
mi van veled, te régi
kedves?
Kamaszkorom és ifjúságom legszebb
- s most tudom
- legfájóbb álmodása.
Gondolsz-e még régmúlt időkre,
mikor
egymásén kívül nem volt más világ?
Vagy feledve engem mindent
elfeledtél,
szerelmünket és az Angliát?
Védekezem, gondolván arra,
ha elszáll
majd egy röpke emberöltő
- s ki tudja, akkor én már hol
leszek -
az öregkor ráncai szép szemedre is
-
alkonyatkor - majd pókhálót lehelnek.
Voltam sokkal mélyebben is,
mint lesz
egyszer végső helyem.
Ha nem félsz egy más világot
látni, majd
gyere le velem.
Nézz körül! Ez itt a munkahely.
Eléd
tárul egy új, modern pokol
véget nem érő szenvedése,
hol gép és
ember együtt robotol.
Mindennap újra leszállunk ide,
mert a
föld nekünk ingyen semmit sem ad.
Hányszor vártam reményt vesztve,
törten,
hogy ő győz a harcban, s egyszer rám szakad.
Tudom, kedves, most nagyon haragszol,
még
homlokod is összeráncolod.
Csak megyünk egymás mellett
szótlanul,
megfognám kezed; gyorsan elhúzod,
s elkezded nagy
vádbeszédedet,
és sorra mondasz érvet érv után.
Édes vagy mikor
értem haragszol,
s én megcsókollak az utolsó szó jogán.
Egyik pártgyűlés után a falu tiszteletben
tartott
jó plébánosa azt mondta a párttitkár fiának:
-
Eredj gyermekem, és mondd meg apádnak,
hogy vasárnaptól kezdve már
a szentmisén
nem ülhetnek első padban párttagok. -
A
titkár elvtárs azt üzente: - Nem baj atyám,
lesz még
körmenet, de egy párttag sem fog neked
húsvétkor majd baldachint
cipelni. -
A falu tiszteletben tartott jó plébánosa
azt
felelte: - Meglesz a körmenet
nélkületek is, de akkor mit
teszel,
ha egy beszámolót sem írok meg neked? -
Egy színésznő - már bőven negyvenes
-
éppen azt számolta, hogy mennyit keres,
egy fiatal
riporter az öltözőbe ront,
s kezdi, hogy neki ez az első riport.
-
Művésznő, most meg fogom interjúvolni.
Erre ő csak elkezdett
dadogni,
és így olvadt tovább a majdnem nagymama:
-
Milyen cuki! Így még nem mondták soha!
Fogad két angol gentleman,
vagy ezer
font a tét,
hogy repülővel felviszi őt plusz b. nejét,
s ha meg
bírja állni úgy,
hogy rémülten nem kiált,
szóval, ha minden
agyafúrt
s nehéz próbát kiállt,
ezer fontot kap
hiánytalan.
Felszállnak, de minden hasztalan,
a sok figura mind
hiábavaló,
a lord néma, mint a trójai faló.
Lent, mikor a sok
pénzt adta át,
így szólt hátra a vesztes barát:
-
Hidegvéred, John, bámulatba ejt!
Mire a nyertes szerényen így
felelt:
- Csak tíz perccel ezelőtt volt nehéz az eset,
mikor
egyik bukfencnél a nejed kiesett!
Kohnnak megszületett tizedik gyermeke,
s
csak ez vörös szegény, a többi fekete.
Kohn fejében ez szöget
ütött,
s e dolgon szerfölött megütközött.
Sok gyanús gondolat
kevergett agyában,
s ezért felkereste a rabbit otthonában.
A
rabbi kérdez: - Kohn, naponta hányszor...?
Kohn szemérmesen
néz és szemrehányón.
- De rabbi! Szád vádat ellenem
kohol,
hisz az ember mindig csak pénz után lohol.
A rabbi
kérdez: - Kohn, hetente hányszor...?
Kohn szemérmesen néz és
szemrehányón.
- De rabbi! Hatvanon túl vagyok,
ilyen
tempóra már nem vállalkozhatok.
A rabbi kérdez: - Kohn,
havonta hányszor...?
Kohn szemérmesen néz és szemrehányón.
-
De rabbi! - Kohn így méltatlankodik,
rabbi titkon felírja,
hogy Kohnné hol lakik,
majd ámulva kérdez: - Hát évente,
Kohn?
S közben ránéz szúrón, vádolón,
töri fejét, hogy a
talányt megoldja,
majd felkiált: - Kohn, a rozsda, a rozsda!
Arisztid és Tasziló a Kürtben
beszélgetnek
sok-sok sör között.
- Mikor lesz már atombombánk? -
kérdi
Arisztid. Tasziló megütközött
a kérdésen s ráncolva
homlokát
gondolkodik, mint ki arra termett.
- Ne
nyugtalankodj Arisztid barátom,
lesz majd nekünk is. Ha ledobnak
egyet.
- Mi lesz a hasznunk, drága Taszilókám?
Arisztid
így morfondírozik.
- Például, hogy a nagy különbség
város
és falu között eltűnik.
Egy fiatalember siet haza
este,
télikabátban is didereg.
Ilyen hideg telet mikor
értek,
nem is emlékeznek rá az öregek.
A sarkon egy kis éjszakai tündér
-
Uram, van egy jó meleg szobám! - int.
Ránéz hosszan, kissé
értetlenül:
- Akkor mi a fenét fagyoskodik itt kint?
- Doktor úr kérem, nagyon mély a
hangom,
az egyik golyómat vegye ki!
Az orvos erősen gyanítja,
hogy flúgos,
de nincs mit tenni; fogja, kiveszi.
Három hét múlva jön ám vissza újra
-
Még mindig mély a hangom! - reklamál,
s mivel általában
kettő szokott lenni,
még egyszer egy műtétet kiáll.
Fél év múlva cérnavékony hangján
kéri
vissza: - Csak az egyiket!
- Nővérke, az úr egyik
golyóját
- dörmögi az orvos - ki hallott még ilyet!
A kedves nővér kinyitja a szekrényt,
hol
sok kis bigyót tárol alkoholban.
Keresést mímel, majd bűnbánó
arccal
s mély hangon szólal meg: - Nem tudom hol van.
- A nyakkendőd hogy áll? -
szóltam rád sokszor,
s próbáltam formálni a nagy csomókon,
miket
biztos, de mindig siető kezeddel
csak úgy hevenyészve megkötöttél.
Nem volt kenyered a nyakkendőkötés.
Volt
is gond mellette; hat gyerek
és öt falu minden betege rád várt,
s
te mindig azt mondtad: - Azonnal megyek. -
Én heccelődtem is, hogy régimódi,
meg
hogy: - Nézd csak, én mindig így kötöm. -
- Jó,
jó, fiam - legyintettél sietve,
és mindjárt másra terelted a
szót,
még csak annyit téve hozzá halkan, hogy:
-
Továbbra is jó lesz ez így nekem. -
Most, az utolsó
nyakkendőkötésnél
mégis úgy kötöm, hogy neked szép legyen.
Apám, vajon tudtad-e, ha eljön
a nagy
harcod, mikor majd megverekszel
te és a halál, hogy meddig,
meddig
tarthat ez a nagy csata,
s ki lesz a győztes? Nem maratoni távon
-
mit életedben sokszor megfutottál,
s pálmákat nyertél - csak
pillanatnyilag.
Hitted-e, hogy most, ilyen korán
csatát te
vesztesz? Lehetséges ez?
Lehet-e az, hogy a Diadalmas ember
-
így írt rólad a Szegedi Napló -
ilyen hirtelen
eltávozik?
Mintha szűknek érezné az élet kereteit,
béklyóit
elhajítva - örök nyughatatlan -
ott is futva hagyja
hátra mérföldköveit.
Koporsóba tettünk. Elkezdtem
zokogni,
arcodra hulltak könnyeim.
Úgy hatott, mintha te sírtál
volna
amiatt, hogy nekünk bánatot okoztál.
Miatyánk, ki vagy a mennyekben...
s ki
megítéled majdan: jó apám
mit is tett ez apró sárgolyón,
rakd
serpenyőbe nemes tetteit,
mérlegeld, hogy sokat
dolgozott,
szeretett, szerették, és szeretett volna
szeretni
jobban s továbbra is.
Nem volt rá idő... A búcsúzásra sem...
És
a kedves, bíztató mosoly
nem volt már az arcán, mikor újra
láttam,
lefagyasztotta a végső küzdelem.
A hosszú útra hogy
készülhetett?
Hívtad, ment Hozzád, fogadd szeretettel,
és
simogasd meg az arcát, Istenem!
Álmomban egyszer újra megjelentél,
meleg
fény övezte homlokod.
Úgy ültünk együtt, mintha téged
várnánk.
Halkan zörgetted meg az ablakot,
mint ki fél; a régi
kedves emlék
rezdülve bennünk száz darabra hull.
Búcsút intve
meglilult kezeddel
indultál visszavonhatatlanul.
Szerettem
volna megcsókolni kezedet,
de az álmomnak azonnal vége lett.
Nem érzed azt, hogy sokszor milyen
gyorsan
s közönnyel morzsoljuk le életünk
egy-egy darabját? És
este rájövünk,
mikor a nap sok apró részlete
a közeledő álom
millió parány
villanásával keverve elszalad
- mint
fényreklámokon a futó betűk -
szemünk előtt, és akkor
döbbenünk rá,
hogy megint, mint tegnap, nem szerettük egymást
úgy,
ahogy mi vágyunk is szeretni.
Büntetve engem, bünteted
magad.
Vezet-e jóra így az életünk?
Mert amit mi egymásnak adni
tudnánk,
ahhoz képest most koldusok vagyunk.
Oly sok rosszat hallunk a világról,
és
olyan kevés jót őrzünk meg magunknak
abból is, mit önként
felkínál.
Csak találgatjuk, mit hoz majd a holnap.
Lelkünket
adva azt hisszük: arany
- sokszor becsapjuk önmagunkat is
-
s ha megtartja, aki elfogadta
- ha most nem,
később - majd rájön, hogy hamis.
A csalás kiderül, mikor
elmegyünk,
ha szerettek minket, legnagyobb csalás.
Magányt
rettegve magányba dermedünk,
és már nem is nekünk fáj az
elmúlás.
Ölelj, ölelj, és szoríts magadhoz,
hogy neked se
fájjon úgy az árulás.
Kik boncoltunk, egy nagy csoportban
álltunk,
kit boncoltunk, az asztalon feküdt.
Rajtunk szép fehér
köpeny, kesztyűnk steril,
a néni pedig meztelen, kihűlt.
Mi
húszévesen ott is optimisták,
ő letette nyolcvan éve
terhét.
Minket mulatni vártak este lányok,
s őt talán már rég
el is feledték.
Mi szemeztünk a csinos medikákkal,
ő becsukta
már homályos szemét.
Én megsajnáltam, olyan egyedül volt...
És
megsimogattam elfáradt szívét.
Édesapát, ki bölcs hívását hallva
annak,
aki mindent alkotott,
s rendszerbe fogta a világegyetem
irdatlan
tömegét s a végtelen időt,
ki hallva ezt, már indult is felé,
apám
várhatta félúton.
Találkozott a két rokon.
Most még nem tudom megmondani neked,
hogy
mennyire szeretlek, és akkor sem tudom mondani,
mikor már érzem, hogy
mondani kéne, mert várod,
mert neked is jólesik hallani e szót. De
szeretlek,
és tudd, hogy szeretlek, ha nem is mondom
gyakorta.
Bizonyítsa ezt az egész életem.
Az életünk egymásé úgy legyen,
hogy
kézfogásunk - mit pecsétként adtunk -
szorításnyival
se legyen kevesebb.
Szabadulva lassan hibáinktól is,
ahogy
tervezgettük szépen, okosan,
másoknak-magunknak örömet
szerző
rövid életünket úgy vigyük tovább,
ahogy rá áldását
édesapánk adta.
Mióta magunkra hagytál bennünket,
azóta
fájsz... És egyre jobban...
Emléked mindig élesebb...
Kihűlt
szíved is újradobban...
S mit gyerekfejjel hittem
balgatag
mesékben, mint az ősi átok,
rám zuhant irtóztató
robajjal
a magányod és a hallgatásod.
Álarcosok vagyunk mindannyian
másoknak,
néha önmagunknak is.
És nem hisszük, mert nem akarjuk
hinni:
körülöttünk s bennünk sok minden hamis,
hogy a világ is
csak nagy, kegyes hazugság,
és vétke is csak viszonyítva bűn.
Soha
senki nem tudhatja meg,
hogy mi az igaz belül és kívül.
Míg tánc közben a szabályokon túl is
-
talán utoljára? - átöleltelek,
néma imaként köszöntem meg
azt,
hogy enyém volt eddigi életed.
Korunk fölé már új Bábel
tornyosul,
himnuszt éneklünk centimétereknek,
s ahogy nő tovább
a nagy torony,
árnyai is egyre nagyobbak lesznek.
Új csodák
varázsa, zengő kábulat,
egyszer elriaszt, míg másszor
felhevít.
Tudjuk már a gép nyelvét beszélni, de
soha ne
feledjük el az emberit.
Dr. Kollega Tarsoly Istvánhoz
Ha édesapád, kit betegség köt ágyhoz,
nem
is láthatta most fiát,
ugye érezted, hogy fogta kezedet,
és
őrangyalként mindig melletted állt.
Tudom, hiszen velünk is ezt
tette,
tanítványaival, hát akkor veled...
Mai kincsedet mutasd
meg neki,
és helyettünk is csókolj majd kezet.
Budapest, 1984. január 28.
A műszaki tanárok hímbáljára
Hiányozni fogsz, mint minden estén,
amit
nem együtt töltöttél velem.
Nem álltam meg a negyedik felesnél,
és
ezért van az, hogy reszket a kezem.
A poharak kígyóznak már
előttem
szép sorjában, mint egy szakasz baka.
Ösztöndíjamat
piára költöttem,
így, ha még tudok, hát indulok haza.
Ne kísérj
utamra, nem neked való,
és bennem is már más hang énekel.
Hideg
van itt a Hold-lámpás alatt.
Támaszom oszlop, fal,
kerítéskaró,
attól függ éppen, hogy mit érek el.
A részegek
Mária ölébe hullanak.
Hiányzom neked? - Akkor merre
vagy?
Hiányzol nekem. - Bolond vagyok,
és kétségek közt
kutatom magamban,
hogy nem csak áltatok?
Nem, én becsapni
senkit sem szeretnék,
csak élni még kicsit azt, mi hátravan,
s
időm lejártán Charon ladikján
továbbevezni derűsen, boldogan.
A
túlsó partról még visszainteni,
szívükbe látni, akiket
szerettem,
és mindenkinek megköszönni, hogy
a földi úton ott
jöttek mellettem.
A kerekek a sípszó után eredtek,
ajtók
csapódtak, gyorsult a vonat.
Integető kezed feldíszítette
a
bennem sorjázó félmondatokat,
s mint szellő a kalászt, ringatta
tovább,
mosolyod simogatta a gondolatot.
Milyen szép volt ez a
két napunk,
mit virágként a kora ősz hozott.
Míg bíztatott szemed - benne az ég
kékje,
erdőt-bújt patakok csoboly-nevetése,
félig imádság,
félig kárhozat -
elbúcsúztunk. És hangod zenéje
-
vigyázva, homlokom föl ne sértse -
elsimította a régi
ráncokat.
Mikor az ajkad a búcsúszóra nyílt,
az
egyedüllét belém nyilallt megint.
Már régen messze járt veled a vonat,
még
mindig láttam mosolygós arcodat.
Szavaid gyöngyként hulltak a
szívemre,
csak álltam ott, hívtalak vissza egyre.
Hosszan tartott ez a bűvös kábulat.
Arra
ébredtem, a lelkem is mulat,
mert az álmom éjjel elhoz majd nekem,
hogy
szép ajándékként itt maradj velem.
Ringatsz, mint hajdan bölcső ringatott,
s
a bölcső fáját ringatta a szél
az erdőben, a fenyőfák között,
és
hallgatta, az erdő mit mesél.
Hallgatjuk testünk
rezdüléseit,
földrengéseink rajzó moraját,
és lávafolyamban
megfürödve
hullunk, hullunk egy új világon át.
Vártalak a vasútállomáson,
kitárt
karokkal siettem feléd,
és érkezésed lelkemre
hintett
pilleszárnyakon mennyei zenét.
Várakozás:
örökkévalóság,
míg együttlétünk csak egy pillanat.
És remegve,
mint egykor-kisdiák,
átöleltelek, és megcsókoltalak.
Együttlétünk tiszavirág-élet,
de
minden, ami körülötte van
olyan csodás, hogy a végtelenbe
együtt
s egyszerre lépünk boldogan.
Egymástól messzire
elszakítva
szüntelen egymást keresi szívünk.
Az álmunk,
vágyunk, szerelmünk közös,
ezért nem igaz az, hogy vétkezünk.
Ha nem bíztatott, amit neked írtam,
s
most itt vagyok, még ez sem bíztatott,
hát együtt bízzunk, mit hoz
majd a holnap,
jó szerencsével csillagjóslatot.
Biztos, hogy ez
lesz, gondoljuk remélve,
s félünk attól, hogy másként is
lehetne.
Gonosz varázslat vágyhajóink lékje?
Eldönti majd a
felhőszárnyú este.
Kérlek téged, hisz ritkán
kértelek,
harcunk öldöklő, gyilkos küzdelem,
tudom, de most már
békére vágyom.
Adj hozzá vigaszt, örömet nekem!
Lesznek-e, maradnak-e és meddig,
kiket
szeretsz: barátok, cimborák,
szeretők, rokonok, ifjú véreid,
majd
unokáid... Lankák új borát
erjeszti tovább, s fanyar
gondolatot
ötvöz hozzá a gyorsuló idő,
mígnem rád köszönt
utolsó hajnalod,
s a halál pontosan szívedbe lő.
Mosolyod bíztat, körbefonva tart,
lüktet
bennem az ősemlékezet.
Áthajolsz puhán a vers fölött,
és belém
csókolod vidámságodat,
majd feloldasz magaddá. Eltűnődöm:
mióta
vagyunk együtt? - Nem tudom.
Törött tükörből egymásra
nézünk
visszatükröződve ezerszer is.
Belém ivódtál. Sejtjeim között
áradsz
tovább, hogy lassan átvegyél,
hogy számomra is megszűnjön az
én,
ha felszívódtál te is szerveimben.
Egymásba rontott
rezgőkörök
cikáznak, remeg bele az éter,
békebíró már hozzánk
nem ér el.
Ádáz csatán kegyetlen a harcunk.
Mindenki győz, és
nem győz senki.
Mindig csak így tudtunk szeretni.
A nap lement, mi izzottunk tovább,
testem
fölszívták gyöngéd katlanok,
és zengtük Érosz víg
csodálatát.
Örömök, eddig hol maradtatok?
Gyertek gyorsan,
öleljetek körül,
és övezzétek kedvesem haját.
A távolság
szegődött őrödül,
míg egymást hívtuk éjszakákon át.
Bilincseinket
messzire hajítva
örvendeztünk fékezhetetlenül.
Váratlan vendég:
a hajnal pírja
omlik be hozzánk, lassan szétterül.
Feljött a
nap. Aléltan pihentünk,
szilaj csatákat álmodva tovább,
míg
békét lelt elcsituló lelkünk,
s egymás karjába ringatott az ágy.
Elmentél, mégis itt maradtál,
távolodva
is közelebb hozzám.
El se mentél, fogva tartalak.
Látod, sokkal
inkább rab a foglár,
ki őrzésedre parancsot kapott,
aki
rabtartód - egyszersmind rabod.
Már menni készülsz, pedig meg se
jöttél.
Itt vagy nálam, mégis messze vagy.
De bennem élsz. A
vágyam űz feléd,
hogy igazgyöngyként megtaláljalak.
Lesz tán idő, egyszer elmesélem:
mi
végre kín és gyötrő szenvedély,
vágyak, álmok, vértelen csaták
s
kínpad vérében fürdetett erény,
leomlott idő mázsás
bilincse...
Lesz idő... Míg mormolom magamban:
- mi végre
hát, ugyan mi végre is? -
Megmártózom csöndes alkonyatban.
Íme, kedvesem, a képlet
összeállt.
Egyszerű pedig, miért nem látod át?
Hiszen
kristálytiszta, apró kis képlet:
szeretlek. - Kedves, már
megérted?
Elküldöm hát utolsó szegfűként,
tovább
őrizni többé nincs jogom.
Eltemetnek szikrázó világok,
lehullok,
és kezed már nem fogom.
Kérlek, a szegfűt tedd majd le rám
a
napnyugtám utáni éjszakán.
Ha nem is hívsz, én mégis elmegyek,
nálad
vagyok, te mégse küldesz el.
Ezernyi kérdés tolul szívünkre,
amire
majd csak az idő felel.
Álmomban a tegnapi reggel
áthajlott a
holnapi mába.
Látlak már én is nyitott szemmel,
várva az újabb,
csodás éjszakára.
Apám halálának évfordulójára
Hogy elhagytad a nagy határkövet,
s
mögötted maradtak minden földiek,
a csillagok között -
kérlek, mesélj! -
merre jársz most? Nincs-e ott hideg?
Van-e
fény? Kivel találkozol?
Emlegetsz-e régi dolgokat,
vagy húsz év
után csillag vagy te is?
Pályádon megállni nem szabad,
és nem
szabad az élőkhöz se szólni?
Balgák, mit is érthetnének
abból?
Hogy lehetne szivárványt álmodó,
kit születetten borít
örök alkony?
Mégis hívlak, meséld el fiadnak!
Itt vagyok a
határhoz közel,
már súghatsz, melyik ösvényen haladjak,
hogy
mielőbb hozzátok jussak el.
Emelj fel, kérlek, nyújtsd felém
kezed,
segítséged bizton megtalál.
Kérlek, felelj! Húsz éve
ismered.
Válaszolj fiadnak! - Milyen a halál?
Nagy szerelmek, nagy fellobbanások...
De
hiszen csodák ma már nincsenek.
Gyertyafénnyé törpülnek a
lángok,
és azoknak is hamar vége lesz.
Tudom, még porszem sem vagyok
hatalmadhoz
képest, mi végtelen,
mégis, Prométheuszként lázadok,
mert
elvetted egyik gyermekem.
A fiamat! A nagyobbik fiamat
kérem
vissza! - Nem! Követelem!
Add vissza őt, nagyobbik fiamat,
s
cserében mindegy mit teszel velem.
Te gyúrtál ilyenné, mindent elviselni,
mit
rám rósz... Nevetve vállalom:
roskasztó terheket cipelni...
De
ez iszonyú már a vállamon.
Százezer mást örömmel cserélnék,
s csak
ez az egy, amiért lázadok...
Uram! Te voltál nékem a hajlék.
Emeld
fel szívem, mert már fáradok.
Uram! Bocsásd meg vétkemet,
pörös szót
szólt szám ellened.
Nem szolgál semmi mentségemül,
szívemre az
éj sötétje ül.
Mi vár még rám, nem tudhatom,
mert az ország, a
hatalom
s a dicsőség is mind
Tiéd.
.......................................
Csak halkan
kérdezem: miért?
Hányszor futottál hozzám, kisfiam,
ha
elestél vagy megvágtad magad,
hogy elzokogd hirtelen-bánatod,
s
én óvón, féltve ölbe kapjalak.
Emlékszel, mikor megcsapott az
áram,
tenyértölcsérből feleltünk neki,
hogy ketten együtt úgy
vágjuk kupán,
ha még egyszer a lyukból jönne ki.
Már nem sírtál, csak fenyegetve ráztad
a
"rossz bácsi" felé pöttöm öklödet.
Szemedben még
könnycsepp csillogott,
de nem féltél, mert ott voltam veled.
Én magyaráztam: nem szabad a
szeggel
piszkálni a konnektorokat...
Gyűlt apránként,
sűrűsödött az élet,
rakódott le a tapasztalat.
Gipszelt karod falatka volt
még.
Kérdeztük: - Barnus, hol kopoghatunk?
- Itt a
csont felől! - büszkén mutattad,
s örültem: milyen kemény a
fiúnk...
A 25-ös uszodát egy szuszra
oda-vissza
bírtad víz alatt...
Hol van sudár, szép atlétatested?
Mindez
már csak emlékkép marad.
Hányszor futottál hozzám, kisfiam,
ha
elestél... De most a föld alatt
a halál ölelt szorosan magához,
s
én nem voltam ott, hogy oltalmazzalak.
Mondd, kisfiam, most hol
kopoghatunk?
Melyik csontod fáj még, kisfiam?
Gyere, mondd el,
meddig fáj az élet,
s hogy mit vétettünk mi, mindannyian.
Hogy állsz a nőkkel? - kérdeztelek
néha,
s a fortélyokra tanítgattalak.
Vásott kölykök voltunk
egyszerre mind,
majd másik pillanatban érett férfiak.
Aztán egyszer boldogságtól
dagadva
újságoltad, hogy van neked Lucád.
Erős karoddal
levegőbe kaptál:
nagy örömödet így érezzem át.
Most már tudom, angyalt kaptál az útra,
ő
tette teljessé rövid életed.
Luca, te drága! Köszönet
mindenért,
százszor, ezerszer köszönöm neked.
Olyan voltam, mint egy csintalan
gyerek,
ha meglátogatni hozzám jöttetek.
Féktelen jókedv feszít
legbelül,
s az arcomra a vidámság kiül.
Derű szövi át minden
sejtemet,
mert gyermekeim itt vannak velem.
Most csend hasít
belém és fájdalom.
Mindent bezár az Oktogon.
Az életből, mondd, majdnem húsz elég?
Hány
pillanat az idő egésze?
Mi volt, mi eldöntötte, hogy
ugrasz,
vagy tán haza mégy-e?
Mi volt, mi eldöntötte? - Mindegy
már,
nincs, aki e kérdést megfelelje...
Tested sínek közé
zuhant, míg a lelked
csak szállt, szállt fel, fel a végtelenbe.
Nagy varázslat készül fönt a
mennyben.
Csúszhatott kicsit az égi terv.
Ezt behozni rád
gondolt az Isten,
s egy intéssel magához kéretett.
Tekinteted még távlatot keres,
s nem
volt hátra már fél óra sem.
- Tudtad akkor? Pillanat műve
volt?
Készültél rá? - Nem, azt nem hiszem.
- Mi
bánthatott belül olyan nagyon?
Itt hagyni mindent mi
késztetett?
Hogyan munkált a szörnyű gondolat,
míg a tervből
megvalósult a tett?
Ezernyi kérdés... Válasz sehol...
Ezekre
már senki sem felel.
Még távlatot keres tekinteted,
s nem volt
hátra már fél óra sem.
Uram! Csodálom roppant művedet,
kezednek
csupán hat nap munka volt.
Már megbocsáss, hogy én szólok Neked,
a
matematikán esett némi folt.
Mert úgy tanultuk: háromból egy -
kettő,
s én balga fejjel tanítottam is.
De lásd be, kérlek,
Uram, Teremtő,
az evidencia mennyire hamis.
Számokat véve logikája van,
és
bűvölhetünk elvont dolgokat.
De három gyermekből egyet... Jaj,
Uram!
Nem bírom követni, és minden szétszakad.
Karácsonyra - vártátok nagyon
-
villanyvasutat kaptatok.
Öreg jószág, még öcsémmel
nyúztuk,
ezért is volt olyan ütött-kopott.
De ment szegény. A
mozdony homlokán
egy aprócska lámpa világított.
Sebességváltó,
bakter, állomás,
három vagon... És alagútja volt.
Ahogy a fát
körbe-körbejárta,
szemetekben nagy öröm csillogott,
s egymás
kezéből vettétek ki
az irányt megszabó váltóbotot.
Később már
keményedett a játék...
A sínre léptél az alagút mögött,
és
kacagtátok: kijött a mozdony,
s hozzád ütődve, hogy
erőlködött.
Belül nevettem én is, mert öcsémmel
szakasztottan
ugyanezt csináltuk.
Kívül-komolyan soroltam rendre, hogy
szegény
vasúttal, Barnus, ezt nem játsszuk.
Emlékezetből mondtam fel a
listát,
ismerve sok csínyt, mi még
hátravan.
.......................................................
Most
későn szólok: Kisfiam, vigyázz!
Vigyázz fiam a földalattival!
Kedvesed névnapján, kisfiam,
ha jutott
is neked Luca-pogácsa,
mit ízlelgethettél egy darab ideig,
de
nem lelted benne Luca-pénzed,
s a hosszabb élet álma
szertefoszlott.
Tompán puffanó rögök koporsódra,
tompán
puffanó rögök szívemre.
Elfogyott már minden könnyem,
befelé
sírok egyre, egyre.
Istenem! Ki példákkal mutattad,
hogy
kételkedve nézzek dolgokat,
Hozzád fohászkodom, mert egyik ág
-
Te akartad így - most megszakadt.
Az lett volna rendjén -
mert hiszen
az életnek is szabott sora van -,
hogy én
előbb... S csak azután, sokára...
S most megelőzött a nagyobbik
fiam.
Döntésedben megnyugodva mondom
- és soha többé nem
kételkedem -,
Uram, vigaszt adj szeretteimnek,
s ha
kérhetem, adj gyors halált nekem!
A föld alatt már békesség
honol.
Megpihenhet zaklatott szíved.
Miattad félek mégis, hogy
milyen lesz
a karácsony s az élet nélküled?
Gyermekként a jövőt kutatva
elképzeltem:
lesz lányom és fiam.
Réka, Barna, Márton - sorra
jöttetek...
Most egy pillanat, és minden odavan,
mert kiléptél
a sorból gyáva hős.
Vagy hős gyáva? Ugyan ki érti ezt?
Pénz,
rang, vagyon nem kábított soha,
s csak ez sújt porba, a legnagyobb
kereszt.
Jézus Krisztus születése napján
gyertyát
gyújtok a sírodon.
Először itt, temetésed óta...
Zavart imámat
mormolom.
A gyertya fényét könnyeim törik,
sírodat vastag hó
lepte be.
Kisfiam, csak álmodjál tovább,
s hozzon békét
karácsony ünnepe.
Barna fiam 20. születésnapjára
Amikor már túlcsordult
keserűség-poharad
amikor lementél húsz lépcsőfokot az
Oktogonnál
éppen húszat mit években meg sem értél
amikor a
földalatti sárga fénye
már kettéosztódott az
alagút-sötétben
amikor élesedett a dübörgő monstrum hangja
s
egy másik hang halkan megszólított
amikor már bemérted közelgő
végzeted
amikor gyorsuló iramban végigpergett a film
s
életre-gyávaságod hősivé magasztosult
és lendületet venni
visszaléptél
amikor szöveteid megkapták a borzalmas parancsot
s
engedelmeskedni utolsót feszültek
s maradék-létedet belökték a
sínek közé
amikor felrobbant a tüdőd s eltört csontjaid
belülről
szaggatták szét az izmot és a bőrt
amikor koponyádon át agyadig
gördült a kerék
mert a féktávolság végpontja éppen odaesett
amikor
már lelked messze járhatott
az elvágyódás maradt csak ott halott
tekintetedben.
Mi végre vagyok a világon,
s mi végre
van a világ nekem?
Hogy alig túl életem delén
már sirathassak
apát és fiút,
míg csaknem lepereg a rám szabott idő,
s a
tébolyult éjszakákat öröklét mossa egybe,
és összegződik a kín s
az őrület,
és különbség is annyi lesz csupán,
hogy számomra nem
lesznek nappalok,
csak örök éj az örök szenvedéssel?
Sohasem
lesz vége gyötrelmeimnek,
akár élek, akár meghalok.
...az embernek ebbe
kell
belebolondulnia,
hogy alig húsz évig volt egy Barnabás
-
neve szerint a vigasztalás fia.
- Kicsit király? -
kérdezted,
és pipáddal fogaid között
oldalra fordultál,
beállítva
a legelőnyösebb látószöget,
hogy félprofilból tényleg
király legyen
arcéled s a füstölgő pipa.
Szippantottál néhány
sűrűt, egymásután,
és bodor, kék koronát rajzoltál
egy pillanat
alatt szép fejed
köré.
.................................................
-
Király bizony! De mondd, Király,
szívem halott királya, miért van
az,
hogy nem kellett tovább az alig-kezdett élet?
Rám
testálódott félig szítt pipád.
S Te megmaradsz már
örökké-kamaszon
súlyos titkok tudója, bölcs halott,
Kisfiam,
Király, szívem halott királya. -
Zsoltárok Könyve 90:12.
Gyermekkorom álmatlan éjszakáin
hányszor
fohászkodtam hozzád, ó, Uram,
a halált félve kértem, tarts meg
engem,
nem tudván arról, ami még hátravan.
Napjaim számlálva bölcs szívhez
jutottam,
a békességet Benned megtalálom,
csak derűt adj, mint
eddig annyiszor,
s én megmosolygom a saját halálom.
Brezsnyev elvtárs a díszszemlére
a
Vörös téren megjelent.
Caesar, Batu kán s Napóleon
meghívottként
vele ment.
Masíroztak nyalka gyalogosok,
vége-hossza
nincs neki.
- Mit szólsz hozzá? - kérdi Brezsnyev
s
erre Caesar feleli:
- A római légiókban is
voltak
bátor harcosok,
de a számuk a csatákban
olyan hamar
elfogyott.
Lett volna csak század ennyi
és ilyen snájdig
emberem,
hát a vén Európát játszi könnyen,
fél kézzel is
megverem. -
Rengett Moszkva, mert a téren
tank
özönlött tank után.
Irigykedve nézegette
a felvonulást Batu
kán.
- Ha mind az enyém lehetett volna,
Isten bizony, nem
tódítok,
de ami csak volt itt a Földön,
én mindent meghódítok.
-
Hangja elfúlt, mert az ég
s az ég alja
is mennydörög.
Lövöldöznek vaktölténnyel
a katyusás ördögök.
-
Napóleon, te mit szólsz ehhez? -
De Bonaparte nincs
sehol.
Ezért Brezsnyev kapja magát
s a császár után lohol.
A lépcső alján, közel ahhoz,
hol Iljics
alussza álmait,
Napóleon lapozgatja a
Pravda legújabb
számait.
- Ha ez az újság enyém lett volna,
ma úgy tudnák
az emberek,
hogy a waterlooi ütközetet
Napóleon nyerte meg. -
Hátamon a zsákom,
zsákomban a
mákom,
mákomban a rákom.
...
Hej, mondóka, mondóka,
mondd
meg nékem,
hogy zsákomban,
sok mákomban
hány rákom van?
Két
rákom volt,
nem volt mákom,
egy rákom sincs,
nagy mákom
van.
...
Ha lesz zsákomban mákom,
ha a mákban lesz még
rákom,
ha a rák kirágja zsákom,
ha elfolyik minden mákom,
a
zsákomat odavágom.
Max, a kutyánk szereti
Akirát,
búcsúzkodtak kint a teraszon.
- Kisgazdám, csak siess haza,
kérlek,
hiányozni fogsz nekünk nagyon.
Május van, mikor most
útra keltek,
november lesz, mire haza érsz.
Közel már a két
éves korodhoz,
sokkal többet s két nyelven beszélsz.
- Ne búsulj, Max, jövök én még
vissza,
csak a világ végére megyek.
Megnézem, hogy mi újság
Japánban
s köszöntöm a nagyszüleimet.
Megnézem a kinti nagy
kutyákat,
bámulom a fákat, bokrokat.
Hiányozni fogsz te is,
barátom,
ezért gondolok rád oly sokat.
Akira már többször járt
Japánban,
Toyamában időzött sokat.
Egy szőke srác a messzi
Budapestről
meghódította ott a lányokat.
Igaz, hogy még vigyáz
rá papája,
igaz, hogy a mama eteti,
másfél éves, így a
liberóját
a szemére senki sem veti.
Toyotáját délcegen megüli,
arcán ragyog
autós öntudat.
De a szülők Hondáján repülni,
az még csak a
mesés kábulat.
És ha éppen nem hagyják vezetni,
úgy zokog, hogy
majdnem megszakad.
Kétrét görnyed s bánatát elsírja...
Magyar
bánat - japán ég alatt.
- Marci felrak szekrény
tetejére,
egy-kettőre levetem magam.
De ő elkap félúton, s
remélem,
a játékkal így minden rendben van.
Edinával most
indulnak vissza,
nemsokára mi is elmegyünk,
s hogy ne maradjon
ilyen űr utánam,
kellene egy kistestvér nekünk.
Érdekelt, hogy milyen itt az élet.
Mamám
csinált sok szép tárlatot.
Szerencse, hogy ordítani bírok,
így
talán még enni is kapok.
Most már lassan haza készülődöm,
otthon
várnak rám a nagyszülők.
Érdekes, hogy mindenütt hiányzom,
itt
is várnak, ott is várnak ők.
Hárman ültünk a szentmisén,
Magdi, Éva
meg én.
Körbefont a csendes áhítat,
mikor egy óvatlan
pillanat,
s hálójáról Éva pulóverére
pöffeszkedett peckesen
a
pálosok pókja.
Bejárt ott minden hajlatot,
s a szakember
szemével nézte:
egy sima egy fordított.
Gondoltam: nem maradhat
ott,
s legott
pöcköltem bele egy akkorát,
hogy számára
hatalmas űrön át
menten átrepült
az előttünk ülő hölgy
nyitott
imakönyvére.
Egy kicsit elszenderült
a landolás után,
lehiggadt
a vére,
s mi folytattuk tovább
a megkezdett imát.
Pókunk,
azaz a pálosok pókja
- el ne vegyük a tulajdonjogot! -
az
imakönyv és a hölgy iránt
teljes közönyt mutatott,
s a túlsó
padról
a pulóver
rendezetten szedett
szemeivel szemezett.
A
liturgia szerint
letérdepeltünk,
s mire helyünkre
visszaültünk,
hiába kerestem tekintetemmel,
mert addigra a
pálosok pókja
szőrén - s főleg - szálán
eltűnt.
Aludj, aludj, szép gyermekem,
s az
álmaidról mesélj nekem!
Ha majd a föld ölébe visszatérek én
is,
utam végén találkozhatunk.
Álmodd tovább az életet,
s mondj el
mindent, amit lehet!
Te már szabad vagy, nem köt semmi itt a
földön.
Kisfiam, aludj, jó éjszakát!
Mese unokáimnak
A bakonyi sűrű erdő
rettenetes nagy
vadon.
Három kismalac élt benne
vidáman és
szabadon.
Mindegyiknek külön tisztás,
nádfedeles
házikó.
Mindegyik azt énekelte:
a Bakonyban élni jó.
A tisztáson jót játszottak
malacka és
társai.
Olyan zajt csaptak, hogy más neszt
nem lehetett
hallani.
A tisztás szélén az erdőben
éhes farkas
kullogott.
Gyomra korgott, látszott rajta,
hogy nem
vacsorázhatott.
Azt hitte, hogy kismalac lesz
a
legfinomabb falat.
De a malac észrevette,
s a házikóba
beszaladt.
Becsapta az ajtót gyorsan,
bezárta az ablakot.
Az
ajtó farkast orrba verte,
ki éhesen elballagott.
A második tisztásnál is
lát a farkas
malacot.
Társaival tapsol, táncol,
kurjantgattak jó nagyot.
De
mire az éhes farkas
elkapná a malacot,
addig az már mindent
bezárt:
kéményt, ajtót, ablakot.
A harmadik tisztáson is
zengett a nagy
dáridó.
Messze hangzott énekük,
hogy a Bakonyban élni jó.
A
farkas itt is pórul járt,
siratja a vacsorát.
Malackák meg
táncot roptak
három napon s éjen át.
A nudista strandon egyszer volt nagy
csődület,
amikor egy szép szál férfi nekivetkezett.
Mindenkinek
szinte elállt a lélegzete,
mert bőre fehér, szerszáma meg
koromfekete.
- Hogy csinálta? - kérdik tőle
irigy férfiak.
A nők pedig sóvárogtak a kontraszt
miatt.
Mosolyogva válaszolta: - Egyszerű nagyon,
a
testemet beásom, és ezt meg kint hagyom. -
Egytől-egyig minden férfi kis ásót
kerít,
bekaparják magukat a jó recept szerint.
Éppen hogy csak
véget ért a nagy hadművelet,
amikor egy idős hölgy a strandon
megjelent.
Lornyonjával nézegeti, káprázik szeme,
azt
hiszi, a napszúrás tréfálkozik vele.
A botjával piszkálgatja a
példányokat.
Az egyikre nagyot sóz, majd menten kifakad.
- Ezer dollárt adtam tegnap pont egy
ilyenért
(más kérdés, hogy a tegnapi minden pénzt
megért).
Akárhogy is fundálok, sehogy se érthetem,
hogy ez a
sok földi jó itt vadon megterem.
Pécs, 1997. december 6.
Hosszú utadon most merre vándorolsz,
s
a végtelenbe merre jársz?
Rád köszönnek ott a fényes
állócsillagok,
s az utad végén vár apád.
A Vatikáni Múzeumban sürög-forog a
tömeg.
Nem csoda, hogyha eltéved egy turista kisöreg.
Megszólít
egy bombázót (sok régi emlék kevereg):
- Mondja kérem, a
Laokoón-csoport ugyan hol lehet?
A hölgy kissé elmélázik, míg a sminkjét
rendezi,
három centis szempilláit közömbösen fölveti.
Szép
fejében csak egyetlen egy szem válasz kavarog.
- Nem is
tudom, kérem, én az IBUSZ-csoporttal vagyok. -
János bácsi mikor meghalt,
elindult az
özvegye,
hogy a legszebbik koporsót
az urának megvegye.
Az állami vállalatnál
tele van a
kirakat.
Egy négyezres portékán az
özvegy szeme megakadt.
A maszeknál ugyanaz a
koporsó már
nyolcezer.
Juli néni reklamál is,
hogy ez ugyan hogy lehet.
A maszek kihúzza magát.
-
Négyezer? Az olyan is.
Abban kettőt nyújtózkodik
s a koporsó
szétesik. -
Kutathatok árkon-bokron át,
mégsem
lelek két kis unokát.
Árválkodik a Városliget,
Akira és Ryu nem
integet.
Repülőre fölültek a srácok,
s becsavarogják kerek e
világot.
Tokió épp jó lesz főtanyának,
óvodába, iskolába
járnak.
Izmaikat nem hagyják el mégse,
lázasan készülnek pesti
mérkőzésre.
Nagypapa lesz híres-hírhedt ellenfelük,
eddig még
nem tudott jól elbánni velük.
Úgy hallom, telt ház lesz a
következő meccsen,
a küzdő feleknek minden csontja reccsen.
A
nézők tapsolnak, aztán hazatérnek.
Így lesznek bajnokok a Fukui
testvérek.
Övék lesz csillogó, fényes aranyérem,
enyém meg az
ezüst - de csak ha megérem.
Születtem,
éltem,
többször is
jártam
a mezsgyén,
még itt vagyok.
Holnap,
maholnap
eljönnek értem,
és
átölelnek
a csillagok.
Fergeteges, nagy tarokk-csaták,
kontra,
rekontra és újabb riposzt.
Csúf kibicként közbeszólt a
végzet
ennyit mondva csak: skíz oszt, nem oszt.
Szili Csabáné emlékére
Sűrűsödik, nehezül az idő,
könyvünk
lapjai hogy peregnek.
Az ember kisebb-nagyobb vágyai
nekifeszülnek
a fergetegnek,
csak hajt, és űz a tenni, tenni kell.
Mindezt
bölcsen, oldó derűvel,
vidám mosollyal szőtted át
-
megérezve a legnagyobb csodát:
az élet csöndes hétköznapjait
így
varázsoltad ünnepnapokká.
Kő repül a vízbe, és a
csobbanást
hullámgyűrűk viszik a túlsó part felé,
míg
gyöngyszem-kacagásod szelíden
belopódzik didergő szívünkbe.
Bírósági épületben
le-föl sétál
Virgike,
minden ajtón azt nézi, hogy
hol is lesz a bűnpere.
Még mielőtt félreértik
gyorsan közhírré
teszem;
nem vádlott ő, hanem ügyvéd!
Megremeg most a kezem,
Mert a mi kis ünnepeltünk
félszáz éve
született.
Lásd be Virgi, hogy ez ellen
fellebbezni nem lehet,
vagy ha mégis: Tábla elé
viszik majd az
ügyedet.
ahogy ismerünk mi téged,
ezt is lazán megnyered.
A következő félszázadra
azt kívánjuk mi
neked,
hogy az Isten még sokáig
dédelgessen tégedet.
A zirci Városi Könyvtár avatójára
Járási rangja volt,
majd később
városi,
de ahogy nőtt, egyre
szűkebbek falai.
Feszengett
mindenki
a sok-sok könyv között,
míg végre tágasabb
otthonba
költözött.
Itt is utolérte
a könyvtári végzet,
s a helybőség
bizony
hamar elenyészett.
Rengeteg munkával
hogy megújult
mára.
Koccintsunk a könyvtár
felavatására!
Mindezt csak avégett
mondtam el
barátom,
mert itt telt el anno
egy sor ifjúságom.
60 év még nem nagy idő.
Ugye, Te is
érzed ezt?
A sok emlék fölgyülemlik,
elvarázsol, s nem ereszt.
Ruhatárad hozod, viszed:
szandál,
csizma, pótcipő,
nagykabát, meleg pulóver,
ha elromlana az idő.
Szvetin voltunk, és az égből
megbámul
Szent Hadrián,
mert nagy bőszen úszni tanulsz
mélykék vizű
Adrián.
Mary fodrász frizuráján
minden szál haj
égnek áll,
amíg neked tetsző módon
újabb sérót nem kreál.
Csomó mindent megvásárolsz,
felét
vissza is viszed.
Ha meglátnak, haptákba áll
Árkád, TESCO,
Praktiker.
Madridi út ugrott minap,
épp, mikor
szép az idő!
Hiába, sok még a fehér
galléros gaz bűnöző.
Szentföldre régóta készülsz,
odavágyik
kis szíved,
csak az a baj, hogy az útra
nem akadt még
partnered.
Elfelejted, Izraelben
néhanapján lőnek
is.
A bomba mily kellemetlen
férfinek is, nőnek is.
Mucikám és Hurka Gyuri
két nagyszerű
unoka.
Nap végére el-elfárad
örökmozgó nagymama.
60 év még nem nagy idő.
Ugye, Te is
érzed ezt?
A sok emlék fölgyülemlik,
elvarázsol, s nem ereszt.
Szeretettel gratulálunk!
Elcsüggedni
nem szabad.
Vársz egy kicsit s dédunokád
köszönti a nyolcvanat.
Adventi versmondás a Széchenyi
téren,
Mikuláskor Bertók Lászlót köszöntjük,
akkor lesz
nyolcvan, mennyi feladat,
mellette napi gondok, törlesztés,
hitel,
sárga csekkek... most mind ködbe vésznek,
s fotelod
örökre bezárja kínzó magányodat.