VILÁGVÁROSI REGÉNYEK




BOROTVAÉLEN



REGÉNY
FORRÓ PÁL



FEJEZETEK
I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X.



LITERÁRIA KIADÓVÁLLALAT KFT.

 


A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

 

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2016
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.

Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5557-95-8 (online)
MEK-15168






I.

A fiatal lány félig felemelkedett helyéről az autóbuszban és miközben baljával az ülőhely támlájába kapaszkodott, jobb kezét elragadtatva nyújtotta ki:

- Nézze... nézze! - kiáltotta szinte eksztázisban - milyen gyönyörű!

Az autóbusz éppen az alagútból fordult ki és a sziklába vágott kígyózó út alján felszikrázott a napfényben mosolygó tenger. A partján pálmaligetek közé épült villák, márvány kéjlakok, ötemeletes szálloda-kolosszusok, amelyek mégis könnyedeknek és bájosaknak látszottak, csupa karcsú oszlop, függő kertek, erkélyek, a nap elé feszített piros, sárga és kék vászonernyők, a tengeren óriási trópusi lepkékre emlékeztető fehér vitorlaszárnyak: Nizza!

Az autóbusz utasainak nyaka mind előre feszült, a szemük szinte kidülledt, a szivük hevesebben vert az izgalomtól. Lihegve, szinte sirva a rájuk szakadó lenyügöző hangulattól, hördült fel elámult, boldog kiáltásuk: Nizza!

Az arany és szerelem földje, a világ Eldorádója, a természet és az ember fényüzésének találkozó helye.

Elly szinte mgbűvölten állt, az ajka szótlanul mozgott. A harminc évesnek látszó férfi, aki mellette ült, összeszorította a száját. Tekintetében volt valami komor tűz, megdöbbenés és elkeseredés. Egy kicsit utálta és megvetette a körülötte ájuldozó és a gyönyörtől vonagló hölgyeket és urakat, ezeket a szegény kis polgárokat, akik ki tudja, mióta gyüjtött keserves és verejtékszagú filléreiken idejöttek a társasutazással, hogy néhány napig kibicei legyenek a fénynek, pompának, nagyúri életnek! Milyen torz és ellenszenvesen groteszk volt a szegénységnek ez az alázatos hódolata és határtalan csodálkozása a gazdagság előtt. Nádor belepirult. Sohasem érezte magát megalázottabbnak és keserűbbnek, mint ebben a pillanatban, mikor minden izével éreznie kellett, hogy ő is csak ennek a nincstelen, szegény kis túrista csapatnak a tagja, akik egyszer életükben elmentek aranyat szagolni!

Ötödik napja voltak úton. Pestről indultak, az autóbuszon ismerkedett meg Gábor Ellyvel... Édes, fekete szépség, egy kis vörös árnyalattal a hajában... hivatalnoknő. Nagyon kellemes négy nap volt, hegyek között suhant a kocsi, fenyők és hegyi patakok, havasok, csupa harmónia, magány és békesség között. Mindenki szerelmes volt az autóbuszon, a régi pásztornépek derűs mosolya ragyogott a lelkekben, ahogy a végtelen erdőket és mezőket járták és Nádor mérnök úr úgy érezte, hogy imádja Ellyt.

Az ilyesmi gyorsan érlelődik az úton. Indiai bűvészek trükkje, hogy a néző előtt elültetett mangófa magja percek alatt terebélyes fát hajt ki. Így van ez az utazáson sarjadt szerelemmel is.

És Elly egész úton mellette ült, az asztalnál is egymás mellett étkeztek és pillanatig sem fogytak ki a beszélgetésből. Rengeteg mondanivalójuk volt, expressz gyorsasággal leplezték le szokásaikat, beszámoltak arról, hogy mit csináltak eddigi életükben, mit olvasnak, dolgoznak, hogyan képzelik a szerelmet...

De most hirtelen feltünt Nizza és Nádor úgy érezte, mintha szíven vágta volna egy kegyetlen ököl. Ő volt az egyetlen, aki egészen világosan látta, hogy most nem örülni kell, hanem sírni.

Budapesten még tél van és ők befutottak a meleg, vidám tavaszba. Huszonkét fok meleg árnyékban! A Fejes és Gerő építőcég tíz százalékkal újra lenyomta az árakat és Nádor a nagybátyjától kapott nyolcszáz pengővel azért csatlakozott a társasutazáshoz, mert komolyan félt az idegösszeroppanástól. Orvos barátja megparancsolta, hogy néhány hétre okvetlenül kapcsolódjon ki a munkából.

- Istenem, de szép! - mondta még egyszer Elly. A szeme kerekre nyílt és csillogott. Szinte nyelte, habzsolta az eléje táruló tündéri képet. Kincses kamra nyilt meg előtte és szinte látszott, hogyan akart mindent egyszerre felszippantani, elragadni...

- Az örök nő! - dörmögte magában Nádor. - Hisz a csodákban, pillanatok alatt el tudja hinni, hogy ide tartozik, szerves része a csillogó csodáknak, melyek körül vesznek bennünket!

A leány csodálkozva és egy kis nehezteléssel nézett a férfire.

- Mi van magával? Miért olyan fanyar, mozdulatlan? Hát nem lelkesedik?

- Nem, Elly. Én szomorú vagyok!

- Miért?

A férfi ránézett a lányra, megfogta a kezét és csendesen mondta:

- Mert szeretem magát!

Elly a meglepetéstől visszaroskadt az ülésre. A fiú pedig most már lázasan súgta tovább:

- Szeretem és kétségbe vagyok esve, mert tudom, hogy ebből a modern paradicsomból néhány nap mulva vissza kell mennünk Budapestre a szegénységbe, a józanságba! Ordítani szeretnék, mert nem vehetem magát feleségül, hiszen egyikünknek sincsen semmije, noha most herceget és hercegnőt játszunk. Engem éget a gyötrelmes farsangi komédia, amelyet most végig csinálunk... Én tudom, hogy ez álom és nem hagyom magam megcsalni, mint a többiek, akik a felébredésre való gondolás nélkül élvezik a pillanatot. Megtehetik, mert e pillanatban minden vágyuk teljesült, nem is tudnak többet képzelni annál, mint ami most velük történik. De én szerelmes vagyok... Imádom magát! És ez a gazdagság, napfény, pompa, kacagás megcsúfolja az én vergődő, reménytelen, pénztelen szerelmemet...

- Őrült! - mondta a lány megrendülten és egy kis meghatottsággal. De jól estek a férfi forró szavai, melyek végig csiklandozták. Ez valóság volt és csak neki szólt. Érzékivé és hangulatosabbá tette a hatást, mint egy fínom tangó.

És mikor kiszálltak az égő vörös virágok szikrázásában a szálloda előtt és a néger boyok a podgyászokért nyúltak, Elly belenyujtózott a napfénybe és azt mondta:

- Valami történni fog, László! Meglátja, érzem... valami életet felforgató és megváltoztató csoda!



II.

Az esti programm: részvétel az európai szépségválasztás győzteseinek tiszteletére rendezett estélyen. A társaság tagjai az erkélyen kaptak helyet. Onnan bámulták az arany és ezüst káprázatában csillogó termet, amelynek páholyaiban egzotikus fejedelmek, indiai nábobok, európai arisztokraták és amerikai dollármilliomosok ültek...

A terem legjobban exponált díszasztala mellett még senki sem ült. Csak három frakkos fiatalember állt feszes vigyázz-állásban.

Azután egyszerre mozgás támad.

Vékony, középtermetű férfi lép a terembe. Kék frakkot hord és feltűnően magas sarkú cipőt. Arca örökké mosolyog. Ez a mosoly az arcára fagyott, titokzatos és kegyetlen mosoly, amilyent kínai ópium-csempészeken figyelhetünk meg. A sovány, csupa ideg emberke agyon van ékszerezve. Ingmellében, ujjain óriási briliánsok. A kapurtalai maharadzsa bosszús kiváncsisággal hajol előre és végigméri. Ez hát az az ember, aki még előle is el tudja halászni a legjobb asztalt.

Három nő lépked a kék frakkos mellett. Három ékszeres kirakat. Három párisi megelevenedett divatlap. Három prémvadász, akik a világ legdrágább belépőit zsákmányolták. Närz, nyest és hermelin...

A három frakkos úr az asztal mellett mélyen meghajol és... tovább állva marad. Nem szabad leülniök. A három előre megrendelt táncos. Mr. John Harrisson éppen úgy előre megrendeli és lefoglalja őket a társaságában lévő hölgyek számára, mint az asztalt. Azok másokkal nem táncolhatnak. De nem fizetnek rá a mulatságra. Mr. Harrisson száz dollárosokkal és ezer frankosokkal fizet...

A három nő Mr. Harrisson három barátnője. Birodalmának alattvalói. Mert Harrissonnak külön birodalma van Nizzától mintegy tíz kilométernyire egy hegyen. A hegy az ő tulajdona, Két millió dollárért egy óriási kastélyt építtetett a tetejére. További kétmillióért berendeztette. Saját nyolc főből álló rendőrsége van, akik a kastélyba lépés előtt mindenkit igazoltatnak. Ha egy autó a kastélyba vezető útra fordul, automatikus jelzőlámpák gyulladnak ki. A kastélyban hatvan szoba... Színházterem, amelyben a Nizzában üdülő legelőkelőbb művészek lépnek fel. A szinpad mellett szabályos öltözők. Moziterem, melynek falai fekete selyem drapériával vannak bevonva és azokon gyémántstrasszok csillognak. A nézőtéren ülő úgy érzi, mintha a csillagos ég venné körül. Borbély terem és... fogorvosi terem! Mr. Harrissonnak saját legmodernebbül felszerelt fogorvosi laboratóriuma van. A városból ide hozza autója a doktort, ha szükségét érzi, hogy a maga, vagy a birodalmához tartozó hölgyek fogait megvizsgáltassa.

Ezek azok a szobák, amelyeket minden vendége megtekinthet. De van egy görög stílusban épült nagy terem is, amelyet bronz ajtó zár el. Ide csak bizalmas barátainak szabad belépni. Itt van a világ legkülönösebb gyüjteménye. Négyszáz korbács. Az egyiptomi rabszolgatartók korbácsa, amellyel a rabszolgákat sanyargatták. A középkor hóhérainak korbácsa, kínai és perzsa ostorok, magyar karikások, angol kilencágu macskák. Ezüst, elefántcsont és arany-nvelű díszkorbácsok...

- A hatalom örök jelképei! - szokta titokzatos mosollyal mondani.

A falon régi olajfestmény: egy vigyorgó arcú óriás korbácsot suhogtat kezében. Előtte görnyedthátú, alázatos emberek...

Négyszáz korbács! Egy tébolyult agy rögeszméje: ha egyetlen korbács a hatalmat jelenti, akkor négyszázzal egy világot lehet leigázni! A szörnyű gyüjtemény Mr. Harrisson hatalmát jelképezi. Kegyetlen, mindenen átgázoló félelmetes hatalmát!

Senkisem tudja, honnan jött, mi volt húsz esztendő előtt? Micsoda titokban vész el származása? Mérhetetlen vagyonát egy agyonreklámozott kozmetikai csodakenőcsnek köszönheti. Millió számra árulják a világ minden táján. Naponta olvasatlan százezrek hömpölyögnek hozzá New-Yorkból. Buenos Ayresből, Londonból, Melbourneből, Párisból, Alexandriából... A találmány egy szegény vegyészmérnöké volt, akitől potom áron vásárolta meg. A vegyész beleőrült a kétségbeesésbe, mikor látta, hogy találmánya az aranydollárok millióit indította meg, de amelyből egy centet sem kapott. Harrisson soha életében nem fogadta többé a kialkudott összeg kifizetése után. A vegyész megleste és merényletet követett el ellene. A golyó célt tévesztett. A szerencsétlent tébolydába zárták. Megállapították, hogy köz- és önveszélyes elmebeteg.

Harrisson sovány, dekadens alakja nevezetessége lett a Riviérának. És az új Krőzus körül megkezdődött a nők lihegő tánca. Botrányok sisteregtek körülötte, apró zsarolások, kínos jelenetek, amelyeknek mindig ugyanaz volt a céljuk: férjül szerezni Harrissont! Elszántan, vad akarással, fantasztikus cselekkel próbálták Harrissont kelepcébe ejteni. Arisztokrata hölgyek, kalandornők, asszonyok, táncosnők, filmcsillagok keringtek körülötte dühös elszántsággal. Harrisson ügyvédek, detektivek, valamint dollárezrek segítségével szerencsésen megúszott néhány veszedelmesebb támadást, de belátta, hogy előbb-utóbb csatát veszít. Akadni fog olyan, mindenkinél ravaszabb nő, aki fenyegetéssel, csellel kényszeríteni fogja, hogy vegye feleségül... Oh, Harrissonnak már volt bő tapasztalata. Hisztériás jelenetek: a férjem mindent tud! Kötelességed feleségül venned!... Gyermekünk lesz!... Azután rászögezett revolverek: megöllek és magammal is végzek, ha nem veszel el... stb. Mindezt eddig szerencsésen megúszta. De véglegesen le akarta szerelni az egyre kellemetlenebbé váló támadásokat. Pokoli tervet gondolt ki.

Egy napon hazament. A vörös lámpát kigyujtó csengőt nyomta meg.

Ez Dórának szólt, a gazdaasszonyának.

Dóra négy éve szolgálta Harrissont. Ismerte összes titokzatos szerelmi ügyeit. Afféle agyafúrt testőr és detektív volt, aki hazugsággal, gorombasággal, vagy ha kellett, síma, diplomata hizelkedéssel távolította el vagy tévesztette meg a kellemetlen nőket. Egészen műveletlen és primitív nő volt. Mert csak egészen ostoba, tehát gátlás nélküli nők alkalmasok arra, hogy azokat a buta és otromba szolgálatokat elvégezzék, amelyeket a szerelmi rendtartás követel.

Dóra belépett és szokás szerint megkérdezte:

- Parancsol, Mr. Harrisson?

- Üljön le, Miss Dóra! - mondotta.

A kövér, elég csinos arcú, túlságosan párnázott kezű, rövid ujjú, vastag lábú házvezetőnő elképedve és megzavarodva nézett gazdájára és meg sem moccant.

- Üljön le! - szólt rá mégegyszer Harrisson. A hangja most már hideg, kemény és ellenállást nem tűrő volt.

Dóra bénultan engedelmeskedett. Csak várta: mi következik?

- Miss Dóra - mondta lassan, minden szót külön hangsúlyozva Harrisson, - elhatároztam, hogy feleségül veszem magát!

- Jézus Máriám! - sikoltott fel a gazdaasszony és az arca halott halvány lett.

- Ne kiabáljon, maradjon nyugodtan! - rivalt rá Harrisson, mire a szerencsétlennek a fogai is vacogni kezdtek. Szeme önkéntelenül a jobb felé nyíló ajtó felé rebbent, mely mögött a korbácsmúzeum volt.

- Szóval - folytatta Harrisson, - feleségül veszem. Természetesen pillanatig se gondolja, hogy szeretem, vagy hogy egyáltalában érdekel. Egyszerűen szükségem van valakire, aki mint névleges feleség, gátat vet a hölgyek házasodási dühének és így remélhetőleg a jövőben kikapcsolják ezt a témát.

Harrisson egy kis szünetet tartott. Élvezte, hogyan kapkod a teljesen megzavarodott nő levegő után. Harrisson biztos volt a dolgában. Tudta, hogy ez a legkényelmesebb megoldás. Dóra megmarad továbbra is alázatos rabszolgának. Hogy mit fog szólni a társaság? Harrisson eddig sem törődött a mások véleményével. Akiknek százmilliói vannak, nem kell aggódnia, hogy hizelgők, rajongók és csodálók nélkül marad!

- Értsük jól meg egymást - folytatta Harrisson, - maga látszatra a feleség minden jogát fogja élvezni. Lesz saját autója, háztartása, korlátlanul rendelhet ruhákat, tele aggathatja magát ékszerekkel és ha vendégeim lesznek, ellátja a háziasszonyi tisztséget. Viszont mindannyiszor eltünni köteles, ha kényelmetlennek érzem a jelenlétét. Lehet, hogy időnként néhány hónapi körutazásra küldöm és csak akkor rendelem vissza táviratilag, ha erre szükségem van. A magánügyeimbe természetesen nem avatkozhat, viszont megígérem, hogy én sem fogok túlságosan érdeklődni aziránt, hogy mivel szórakozik utazásai során... Remélem, megértett? Ne nézzen már ilyen ostobán! Válaszoljon! Megértett?

- Igenis, Mr. Harrisson! - dadogta Dóra, aki még mindig nem tudta, hogy ébren van-e vagy álmodik?

- Akkor rendben van! - bólintott Harrisson. - Holnap szólok az ügyvédemnek és a jövő héten megesküszünk! A viszontlátásra Miss Dóra... Apropos, ma este Corbett kisasszonyt várom. Teríttessen az ezüst szalónban!

Hidegen hátat fordított és magára hagyta a megrőkönyödött, teljesen sóbálvánnyá változott Dórát.



III.

A szépségkirálynők felvonulása megkezdődött. Káprázatos imprimék színesedtek, mintha egy indiai kert egzotikus virágai libegnének az ezüst hídon, amelyen az ünnepelt missek átvonultak. Minden miss kezében ékköves monogrammal díszített aranytáska. Mr. Harrisson ajándéka. Holnap viszont Európa valamennyi lapjában benne lesz a szépségkirálynők arcképes nyilatkozata, hogy szépségüket kizárólag a Harrisson-féle kenőcsnek köszönhetik. A versenyt rendező vállalkozó, egy szakállas, magas férfi, valamikor divatszalónja volt Párisban, elégedetten mosolyog. Harrissontól húszezer dollárt kapott, amiért a győztes misseket rávette a reklámnyilatkozatok aláirására. Ez a ravasz szakállas már évek óta rendezi a szépségversenyeket, Harrisson húszezer dollárjának reményében, amely nemcsak bőven fedezi költségeit, de búsás hasznot is jelent.

- Milyen nagyszerű látvány! - lelkesült égő arccal Elly. - Az ember egy pillanatra azt hihetné, hogy a Napkirály udvarába cseppent. Csak Versailles udvari báljain lehetett ennyi ékszer, szépség, pompa...

- Én szívesebben lennék most kint a tengeren. Teli hold van. Jöjjön, szökjünk meg innen... Béreljünk egy vitorlást! - mondotta Nádor.

- Nem... nem... ez sokkal szebb! - tiltakozott Elly.

- Csak oktalan fájdítja a szívét. Irigységet, keserűséget szül, amit lát... A tenger azonban a magáé is, a virágokat letépheti, az illatuk éppen úgy megmámorosítják, mint a milliomosokat...

A lány szinte haragosan nézett a férfire.

- Látja, ez a maga és magához hasonló emberek baja. Nem tudnak hinni és akarni! Miért ne lehetnék én is mindennek a gazdagságnak, életörömnek ne csak nézője, hanem részese is? Ezek a leányok, akik most átmennek az ezüst hídon, néhány hét előtt még nem álmodhattak arról, hogy ilyen zengő, csillogó ünneplés közepébe kerülnek, királynőkké koronázzák őket... Oh, egészen bizonyos, mindegyik fényes házasságot fog kötni... Nézze, a férfiak milyen mohó kiváncsisággal nézik őket...

A férfi felállt.

- Köszönöm, Elly... ez legalább őszinte beszéd volt. Most már tudom, hogy nem szeret! Arra gondol, milyen jó volna, ha magát is egy ilyen férfi kérné feleségül. Én e pillanatban a porszemnél is kisebb lettem a maga szemében...

- Kérem... miért akarja elrontani a kedvemet? Ne érzékenykedjen. Hagyja, hadd élvezzem ezt a nagyszerű látványt!

- Igaza van. Nem is zavarom tovább!

Nádor felállt és sértődötten kivonult. Meg volt sebezve. Halálosan bánta, hogy egyáltalában eljött Nizzába. Ostoba lány! Inkább a hazugságot élvezi, mint azt az eleven valóságot, amelyet ő kínál neki... Még jó, hogy a tenger ilyen csodálatosan szép, nyugodt... Majd egyedül tesz egy kis kirándulást...

Elly észre sem vette, hogy a férfi távozott. Egész lelkével, minden idegszálával élvezte a párfőmgőzzel és diszkrét muzsikával telített terem pazar látványosságait... Hogyan ül az a folyton mosolygó, kék frakkos, gyémánt inggombos férfi a trónszerű karosszékben! Mint egy mongol félisten! Szürke, hideg szemei úgy síklanak végig a nőkön, mint egy keleti kényúré. Tud ez az ember szeretni? Van olyan művészet a világon, amely felgyújthatja az elfáradt érzékeit?

A szürke szemek hirtelen felvetődtek és végigsíklottak az erkélyen. Elly szíve hevesen vert. A tekintetük találkozott. A mosolygó arcon nem változott semmi. Egy frakkos úr néhány szót súgott Harrissonnak, aki válaszolt és elfordította fejét. A társaságában lévő hölgyek kissé idegeseknek látszottak. Úgy látszik, bosszantotta őket a nagy érdeklődés, amellyel Harrisson a szépségkirálynőket nézte. Féltékenyek lehettek. Három... éppen elég. Nem kell bővíteni a kört. A szerelmi cselszövények története bizonyitja, hogy a szultánok mindig kiválasztanak egy kedvenc feleséget és akkor a többi csak statiszta. A három hölgy szívesen megfojtotta volna egy kanál vízben a jelenlevő többi szépséget... Harrisson mindezzel nem törődött. Nem voltak idegei. Felette állt mindannak, ami körülötte történt. Gondolatai már egészen máshol kalandoztak. A szürke szemek megint felszöktek az erkélyre... Elly megrezzent, önkéntelenül kissé előre dőlt. Boldog volt, hogy az új estélyi ruháját vette fel, amely közvetlenül elutazása előtt készült el. Jó lenne most egy tükörbe nézni és meggyőződni, hogy jól fest-e? Az ujjai idegesen markolták táskáját. Egy kis ruzst szeretett volna ajkára kenni.

A felvonulás befejeződött. Megkezdődött a tánc. A három frakkos parkettáncos meghajolt és táncba vitte Harrisson három hölgyét. Harrisson pedig felállt és mint egy fejedelem, cerclét tartott. Köszönéseket intett, megszólításokkal tüntetett ki urakat és hölgyeket és lassan eltünt az általános hullámzásban.

- Hogy mulat kisasszony? Tetszik önnek a bál? - kérdezte valaki hirtelen franciául Ellytől.

Megfordult és arcából szinte kiszökött a vér. Harrisson állt előtte. Elly úgy meg volt lepődve, hogy szinte dermedten, némán állt. De Harrisson erről nem vett tudomást. Síma mosolyával beszélt tovább.

- Ön, úgy látszik, egyenesen azért jött Nizzába, hogy végignézze a szépségkirálynők ünneplését... Rosszul tette, hogy nézőnek jött. Versenyeznie kellett volna. Az előbb, mikor felfedeztem önt, első gondolatom az volt: magát kellett volna Miss Európának megválasztani! És nekem elhiheti... Azt hiszem, eléggé értek a női szépséghez... Ha szabad érdeklődnöm: ön milyen nemzetiségű?

- Magyar vagyok, Mr. Harrisson!

Harrisson elégedetten bólintott.

- Ön tudja a nevemet? Ah, persze, mindig valóságos bevonulásokat rendeznek, ha megérkezem, azután sürgősen leadnak rólam a még tájékozatlan idegenek számára bizonyos pletykákat... Én, sajnos, nem vagyok ennyire informálva ön felől, a nevét sem tudom...

- Elly vagyok...

- ... csak annyit tudok, kedves Elly kisasszony, hogy önnek elégtétel jár!

- Miféle elégtétel?

- Én önt tekintem a szépségverseny győztesének, mondjuk, versenyen kívül! És szeretném önnek mindazt a hódolatot bemutatni, amely királynőknek kijár... Ha megengedi, egész nizzai tartózkodása alatt vendégemül tekintem! E perctől kezdve egyik autóm állandóan rendelkezésére áll... Melyik szállodában lakik? Majd annak a garázsában fog állni... És szeretném személyesen kalauzolni Nizza rejtelmeiben... Ha kedve van, bejárhatjuk az egész Rivierát. A yachtom állandóan indulásra készen áll lent a kikötőben...

Elly kábultan hallgatta Harrissont. Minden erejére szüksége volt, hogy leplezze rettenetes izgalmát és mosolyogni tudjon.

- Nagyon köszönöm, Mr. Harrisson... de mindez teljesen lehetetlen. Nem vagyok egyedül, társasággal vagyok!

A két szürke szem hipnotikus erővel szegeződött rá.

- Az egyént, a kiválóságot éppen az jellemzi, hogy kiválik a társaságból. A csordából, ha szabad magam így kifejeznem... Ön pletykától fél? Felesleges. A kirándulásainkra feleségem is el fog kísérni! Holnap lunchre legyen szerencsém a kastélyomban. Majd ott megismerkednek... Pontosan félegykor, ha szabad kérnem! A viszontlátásra!

Harrisson tovább ment. Egy izgatott szőke fiatalember hajlongott előtte, aki már percek óta settenkedett a háta mögött.

- Mr. Harrisson, egy indulót komponáltam az ön tiszteletére. A zenekar mindjárt el fogja játszani. Szabad kérnem... egy pillanat türelmet!

A jazz karmestere tölcséren harsogta a terembe:

- Harrisson-induló! Monsieur Henri Gerald szerzeménye!

Általános taps, halljuk! kiáltások. Harrisson megvetően mosolygott. Már ismerte az otromba komédiát. A karmester és az ifjú zeneszerző összejátszanak. Minden szezónban megismétlik ezt a trükköt. Harrisson-indulókat és tangókat mutatnak be abban a biztos reményben, hogy a milliárdos bőkezűen fizet. Harrisson a komponistához fordult.

- Majd jelentkezzen a titkáromnál!



IV.

Madame Harrisson a legfigyelmesebb háziasszonynak bizonyult. Kár, hogy a lunch után heves fejfájást kapott és sürgősen vissza kellett vonulnia magánlakosztályára. Azért még mindig elegen maradtak a sárga szalónban, ahol a feketét és a konyakot itták. A háziorvos, aki egész, étkezés ideje alatt Harrisson mellett ült és vigyázott, hogy drága páciense ne egyen-igyon kelleténél többet. Néha szelíden megrángatta Harrisson kabátját:... kérem, vigyázzon, az ital hideg!... A pástétomból kevesebbet ajánlok, nehezen emészthető...

Ilyenkor Harrisson mindig mosolygott és azt mondta: ... Oh, nagyszerű, rendben van, orvos úr!

Jelen volt a titkár, aki valahányszor Harrisson egy-egy kirándulás, bevásárlás, vagy mulatság ötletét vetette fel, nyomban gyorsírással bejegyezte noteszébe... Jelen volt a sporttrénerek csoportja, a pólómester, a krikettanár, a boxoló izombajnok és ott volt a három szépség is, Kitti, Louise és Marietta kisasszonyok, akik Anglia, Franciaország és Spanyolország női bájait képviselték. Sziruposan édesek voltak a szörnyen elfogódott Ellyhez, olyan szemtelenül jóakaratúak és fölényesek, ahogyan a szerelem világában jártas, magabiztos nők szoktak lenni a komoly vetélytársnak nem tekinthető kezdőkkel szemben. Szinte hangsúlyozták a semmibevevést, a vállveregető leereszkedést, hogy ezzel éreztessék Harrissonnal, milyen jelentéktelen kis macskát villázott fel. A hölgyek fejedelmi ékszereket hordtak és a lábukon lévő harisnya alighanem többe került, mint Elly egész toalettje.

Harrisson meglehetősen szófukar volt. Senkisem mondhatta volna meg, hogy jó, vagy rosszkedvű-e? Még kevésbbé azt, hogy mire gondol ez a titokzatos ember?

A lunch után Harrisson azt indítványozta, hogy menjenek a játékterembe. Kiderült, hogy a kastélyban szabályosan felszerelt rulette- és kártyaszoba van, frakkos játékmesterrel, atlasz térdnadrágot viselő lakájokkal, zsetonokat adó teremfelügyelővel. A játékterem barokk stílusban épült, oszlopok, aranyozott erkélyek, selyemtapéták, művészi freskók és szobrok tették elragadóvá. Harrisson trente et quarante kártyát indítványozott Ellynek, a titkárnak és a háziorvosnak. A többiek a rulett-asztalnál foglaltak helyet.

Elly elpirult, zavarban volt.

- Nincsen pénzem! - mondotta. - Nem számítottam, hogy játszani fogunk.

- Oh - mosolygott Harrisson, - de húsz-harminc frankja csak van?

- Annyi... igen!

- Kezdetnek elég. És reméljük, a többit majd megnyeri!

Igen, Harrisson pontosan jósolt. Elly nyert. Állandóan nyert. Harrisson nevetve biztatta, hogy csak duplázza nyereségéből a téteket. Használja ki a régi játékos babonát, hogy aki először ül le játszani, azt a játék démona pártfogásába veszi. Holnap már bizonyára veszíteni fog...

Harrisson volt a bankár. Ő osztotta a kártyákat. Elly körül forgott a világ. Kis kerek celluloid lapocskák hevertek előtte és mindegyiken egy-egy szám állt: 10.000, 5000, 1000, 500...

Ez mind pénz, vagy játék?

Elly nem tudta elhinni, hogy ez valóság és egy gyermek vakmerőségével és felelőtlenségével játszott. A kerek lapocskák egyre szaporodtak előtte...

Egy óra múlva azt mondta Harrisson, hogy mára elég lesz, kirándulást tervez Monte-Carloba. Ott fognak vacsorázni és meghallgatják a vendégszereplő párisi operát.

A frakkos, öreg tisztviselő, aki a zsetonokat hozta, egy bankjegyköteget tett Elly elé.

- Ötvenezer frank. Parancsoljon mademoiselle!

Ellynek még a nyelve is elzsibbadt izgalmában. Félelem és boldogság harcolt a lelkében. Vagyon feküdt előtte. Pillanatig sem volt kétséges, hogy Harrisson szándékosan hagyta nyerni. Ilyen gyengéd és elmés formában ajándékozta meg. Ezt még csak visszautasítani sem lehetett.

Harrisson titokban nézte és élvezte a boldogságban remegő, égő arcú leányt.

- Örülök, hogy nyert! - mondta Harrisson. - Legalább nem kell visszamennie a társasutazással. Meghosszabbithatja nizzai tartózkodását! És most, ha tetszik, a kocsi kint áll... visszamehet szállodájába átöltözni és pihenni. Este kilenckor együtt indulunk Monte Carlóba!

Mindezt olyan egykedvűen, nyugodtan mondta, mintha valóban csupán egyszerű szórakozásról lenne szó. Holott Elly most már tisztában volt azzal, hogy Harrisson mélyen belenyúlt az életébe és ördögi ügyességgel dolgozik. Milyen egyszerűen intézte el az ittmaradását! Még csak nem is beszélt előzőleg róla. Befejezett tény elé állította!...

Elly boldog volt, mikor végre egyedül ült az autóban és gondolkozhatott. Ez a kocsi is, amelyen megy, tegnap óta a szállodájában kizárólag az ő rendelkezésére áll a soffőrrel együtt... A társasutazáson résztvett hölgyek és urak meg voltak rőkönyödve, elképedt és epés megjegyzések röpködtek emberek gyors szerencséjéről és bámulatos karrierjéről. A nők felvonták orrukat, egyszerre fagyos hidegek lettek, éles gúnnyal mondogatták: ah, Gábor kisasszony önállósította magát, ő már nem áll szóba olyan szegény emberekkel, mint mi vagyunk! Talán ne is zavarjuk külön programmjaiban...

És Elly egyszerre tudomásul kényszerült venni, hogy kinézik, bojkottálják, irigylik és az erkölcsösség örve alatt megvetik.

De olyan lázban égett, annyira kábító ködökben támolygott, hogy ezzel egyáltalában nem törődött. Elragadta egy mámoros szédület, megtelt optimizmussal, csodák váltak körülötte valóra...

Csak Nádor mérnökkel való helyzete volt kínos. A szerencsétlen fiú lefogyott, lelke mélyéig fel volt dúlva.

- Az Isten szerelmére, Ellyke - könyörgött, - térjen észre! Mit akar? Elzülleni? Beáll a rivierai félvilági nők közé? Harrisson szeretőinek számát akarja szaporítani?

- Hogy mer velem így beszélni?

- Meg kell ezt mondanom! Maga elvesztette a józanságát, a talaj kicsúszik a lába alól. Nekem kell visszatartanom... mert én szeretem és féltem...

- Ne féltsen! Semmisem történik. Csak néhány ragyogó nap. Valami, ami soha többé nem tér vissza. Hadd legyek egyszer az élet királynője... Hiszen néhány nap mulva megint kezdődik a régi élet!

És most tele volt pénzzel. Vagyon gyűrődött a táskájában. Annyi pénz, amennyivel még sohasem találkozott magánéletében. Az álom szilárd talajt kapott, őrület lenne erőszakkal félbeszakítani! Hiszen ez még csak a kezdet kezdete! Milyen csodálatos meglepetések várhatnak még rá!

Nádor már türelmetlenül várta. Sápadt, gyűrött, rosszkedvű volt.

- Nem mentem a többiekkel Mentoneba - mondotta. - Magát vártam egész délelőtt. - Elly, okosan kell beszélnünk...

- Kedves László, igazán megható a maga nemes és őszinte barátsága... De én most nem lehetek érzelmes. Önzőnek kell lennem, meg kell ragadnom a szerencsét, amely most mellém került... Kérem, ha igazán szeret, ne akarjon elém állni...

A mérnök keserűen mosolygott.

- Tudom, egyáltalában nem lehetek Harrisson úr vetélytársa! De arra mégis csak figyelmeztetnem kell, hogy holnap az idillnek úgyis vége szakad. Délben indulunk visszafelé!

- Én nem megyek, László. Maradok!

A mérnök elsápadt.

- Marad? Miből? Hogyan?

- Rengeteg pénzt nyertem szerencsejátékon. Ezt el kell hinnie. Becsületszóra mondom: nyertem! Érti?...

- Igen... értem... És most?

- Maradok! Nincsenek terveim! Hagyom, hadd sodorjanak a hullámok kedvük szerint. Maga nem tudja, milyen nagyszerű ez...

A férfi lehajtotta fejét. Végtelen szomorúság ült az arcán.

- Akkor hát csakugyan elválunk... Borzasztóan fáj, hogy itt kell hagynom. Félek. Egész lelkemmel aggódom magáért. Rettenetes, hogy ez így történt!...

Nem tudott tovább beszélni, szavait elfojtotta a torkát szorongató sírás.

*

Amikor Elly szobájában magára maradt, agya lázasan dolgozott. Még fülében csengtek Nádor szavai, maga előtt látta a feldúlt arcú, kétségbeesett férfit. A lelke mélyén bizonytalan érzések nyugtalankodtak. Előbbi nagy önérzete és bizakodása már eltűnt. Valóban, mit akar tőle Harrisson? Hová vezet a furcsa barátság? Hiszen Harrisson nős! Micsoda feleség az, aki tűri, hogy a férje három barátnőjét is a kastélyba csempészi és aki diszkréten eltűnik az ebéd végén? Harrisson érdekes, rendkívüli ember, aki nagy hatással van rá... Nádor különb emberi érték, becsületes, drága, meleg lélek... Harrisson csupa rejtett kegyetlenség, félelmes és izgalmas titok! De éppen ez az, aminek ellenállhatatlan hatása van...

De a titkok mögött szörnyű meglepetések lappanghatnak! Olyan erőkkel került szembe, melyek mellett az ő tapasztalatlan lénye eltörpült, tehetetlen porszem...

Nem szabad egyedül maradnia! Itt kell tartani Nádort is! Egy embert, akihez menekülhet, ha baj van! De hogyan tartsa vissza? Nádornak nincsen pénze és ha volna is... micsoda vakmerő és méltatlan játék lenne azt követelni, hogy a férfi, aki szerelmes belé, itt maradjon és statisztáljon az ő és Harrisson flörtjéhez!

És mégis itt kell maradnia!

Elly felemelte a házi telefont és felkérette a szálloda igazgatóját. Néhány perc mulva Smidt úr bekopogott.

- Parancsol, kisasszony?

- Uram... én itt akarok tartani egy urat a magyar vendégek közül.

Az igazgató diszkréten mosolygott. Várta, hogy mi lesz ebből?

- Az illető Nádor László építő mérnök. Nézze, kérem, én átadok önnek négyezer frankot. Legyen szíves, hívassa magához a mérnök urat. Mondja neki, hogy ön legközelebb bizonyos pótépítkezéseket akar végeztetni szállodájával kapcsolatban. A vendéglistából látta, hogy egy magyar építész is van a szállodai vendégek között és maga már sokat hallott a magyar építészek nagyszerű ízléséről és ötletességéről. Szeretné, ha Nádor úr is készítene egy tervet, amelyért szivesen fizet neki négyezer frankot. Nádor úr természetesen boldogan fogja vállalni a megbizatást és én elérem célomat. Legalább két hétig fog mérni, rajzolni, tervezni... Megértett, kérem?

- Kisasszony, ön elmésségben lefőzi saját hontársnőimet is, akik pedig büszkék arra, hogy ötletek terén ők vezetnek!

Az igazgató átvette a pénzt és elhagyta a szobát.



V.

A szenvedélynek is vannak orkánjai és cyklonjai, melyek háromszáz kilométeres vad vágtatással törnek ránk és elpusztítanak minden értelmet józanságot, félelmet.

Harrisson életében először volt komolyan szerelmes.

Félelmes mélységekből tört elő ez az érzés, vastagra rétegeződött gonosz cinizmus, aljasság, kegyetlenség mögül...

Megdöbbentette, felháborította és megzavarta, hogy Ellynél ellenállásra talált.

Igen, tíz nap alatt még az első csókig sem jutottak el. Harrisson még sohasem harcolt női kegyekért. Egyszerűen rendelkezett. A nők bódultan hullottak lábai elé. Az arany remek kábítószernek bizonyult... És ez a lány... érthetetlen! Kedvesebb, mulatságosabb, élénkebb, mint bárki azok közül, akik eddig eléje kerültek és friss, üde arcán nem látszik átvirrasztott éjszakák beteges sápadtsága.

Akarta ezt a lányt!

Először a gazdagsággal szédítette. Még háromszor ültette a kártya asztalhoz és Elly mindig nyert. Már több, mint kétszázezer frankja volt... Azután három autóra ültette Kitti, Louise és Marietta kisasszonyokat, felrakatta podgyászaikat és titkára útján mindegyiknek egy-egy csekklapot küldött. El sem búcsúzott tőlük. A kényurak nem érzelmeskednek és nem törődnek érzékenységekkel... A három hölgy dühöngve tudomásul vette, hogy szélnek eresztették őket.

És aznap délután Harrisson azt mondta Ellynek:

- Szeretném, ha észrevenné, hogy most már maga az egyetlen nő, aki hozzám tartozik!

Elly csodálkozva nézett Harrissonra.

- Az egyetlen? És a felesége?

Harrisson nem válaszolt. Mintha ezt a kérdést nem is hallotta volna. A tengerre mutatott, amelynek örökké kék színe most mintha szürkés zöldbe játszott volna.

- Ma ritka látványban lesz része! Vihar készülődik, szokatlan látvány a Rivierán... Szereti a viharokat?

- Imádom!

Harrisson közel hajolt a lányhoz.

- A halál rettentő misztikuma sötétlik bennük! Nem fél tőle?

A férfi szeme most zöldes szürke volt, mint a vihar előtti tengeré. Fenyegető, sötét, kifürkészhetetlen.

Elly megborzongott.

- Félek! - mondotta és összébb húzta kis fehér keppjét.

Harrisson intett egy lakájnak:

- Coctailt!

*

A Plantage-bár tengerre nyíló terraszán, Nizzától mintegy húsz kilométernyire az országút egy festői részén bizarr társaság szokott délutánonkint összeverődni. Csupa szökevény, tilosban járó szerelmes, akik a Riviera legkülönbözőbb paradicsomaiból, Cannesból, Mentoneból, Nizzából, Monte Carlóból, Juan les Pinsből szökdösnek ide. Fiatal gyerkőcök, alig húsz éves fiatalemberek, rikítóra színezett, petyhüdt bőrű, ötven esztendőn felüli agyonékszerezett amerikai milliomos nőkkel és szikár, sohasem vénülő, a gondtalanság jól konzerváló környezetében kitenyésztett hetven éves lovagok kötnek itt ki Európa és Amerika legtündöklőbb film- és revüszépségeivel. Élő botránykrónika a bár, melyen át a szerelem arannyal, ezer frankos párfőmökkel, ötezerdolláros prémekkel, Cadillac autókkal, ópiummal és paralízissel kevert szennycsatornája hömpölygött.

Az egyik óriási legyezőpálma alá állított, piros selyempárnákkal kényelmessé tett kerti karosszékben zsírosan és a vastag festékrétegek lila-vörös egyvelegében nyújtódzott Harrissonné. Világos-sárga ruhát hordott, amelynek rengeteg anyaga is alig tudta keretbe szorítani a túlzottan gömbölyű bájakat, a selymet szinte szétfeszíteni akaró kebleket. Mellette egy férfiszépség ült. Olajbarna bőrű, villogó szemű, szénfekete hajú, tökéletes alakú spanyol.

- Hallgass, hallgass José! - nevet Harrissonné. - Úgyis tudom, hogy hazudsz! Szédíteni akarsz! És tegnap is láttalak azzal a kis vörös tyúkkal...

- Tudod, hogy az nem szerelem! A partnernőm!

- Nem hiszek neked... Zsarolni akarsz! Mennyi pénzt akarsz? No beszélj bébikém...

- Tegnap nagy pechem volt a kaszinóban! Húszezer frankot vesztettem... De ne beszéljünk erről! Eljösz ma is az Édenbe? Szeretnék táncolni veled.

- Nagy kutya vagy José! A szád és a nyelved síma, mint a kígyóé. De sohasem tudnál valami őrültséget elkövetni értem. Valamit, amivel megmutatnád, hogy igazán szeretsz!

- Nem panaszkodhatsz Dóra! Mindig, mindenben rendelkezésedre állok! - mondta José túlzott gesztussal.

Az asszony keserűen félrevonta száját.

- Igen, kiszolgálsz, mint egy hű és figyelmes inas. De én azt akarom, hogy szeress! Érezni szeretném, hogy nemcsak a pénzemért vagy mellettem... Eh, őrült vagyok! Most kinevetsz magadban... Te José, mit mondanál ahhoz, ha megvallanám, hogy én is gyűlöllek? Igen, utállak... Vannak pillanatok, mikor meg tudnálak ölni!

- Félrebeszélsz Dóra...

- Nem, nem... ez az igazság! Te José, én azt hiszem, túl sokat ittam és most részeg vagyok... Mondd, elhiszed, hogy én szerelmes vagyok?

- Szeretném hinni, hogy igen!

- Te hülye! Mit vigyorogsz? Nem beléd vagyok szerelmes! Én a férjemet szeretem! Érted? Az uramat!

- Hohó... ugratni akarsz!

- Te állat! Te igazán nem számítsz és nem is érted, amit mondok! Én ezt az embert szeretem, aki engem még soha, egyetlen egyszer meg sem csókolt... Aki hat év óta nem vette észre, hogy nő vagyok! Te -, tudod, mit szenvedtem én ezért az emberért! Titokban tanultam, művelt lettem, egy grófot fogadtam és egy elszegényedett hercegnőt, akik arra tanítottak, hogyan kell előkelő társaságban viselkedni... És napról-napra tűrnöm kell, hogy a férjem úgy bánik velem, mint egy számba sem jövő senkivel, mintha még mindig a...

Elharapta a szót, nem mondta ki: ... mintha még mindig a cselédje lennék!

Sóhajtott és vadul, szinte szikrázó dühvel folytatta.

- Tűrnöm kell, hogy a kastélyba hívja a szeretőit és nekem még udvarolnom kell nekik! Kiszolgálom őket...

- Ne mérgelődj Dóra! - mosolygott mézédesen a spanyol. - Itt vagyok én! Hát nem kárpótollak mindenkiért?

- Te sem szeretsz! Ne gondolj hülyének. Jól tudom, hogy mi tart mellettem.

.- Rossz vagy hozzám!

- Szeretnélek végigkorbácsolni, José! Rajtad töltenem ki a haragomat és gyűlöletemet, amely az egész világ ellen felhalmozódott bennem...

- Csakugyan részeg vagy anyuskám!... Nem bírod a zöld italt. Ettől mindig megbolondulsz!

- Röhögnek rajtam! - dühöngött Harrissonné. - Az emberek a szemembe vihognak, mert tudják, hogyan bánik velem az uram! Sajnálnak, vagy megvetnek. És egyiket sem lehet elviselni! Érted? Egyiket sem!

A férfi keze rákúszott az asszony nyakára és megsímogatta.

- No, ne keseregj már! Gyere, kocsizzunk a narancsliget felé... A ligetben sétálunk egyet...

Harrissonné némán engedelmeskedett. Csakugyan túlsokat ivott. Homályosan érezte, hogy egészen hiábavaló dolgokat fecseg és mindennek semmi értelme sem volt.

Az autóban José átölelte a derekát.

- Mered még mondani, hogy nem szeretsz? A robogó kocsiról doblak a tengerbe!

Vigyorgott, fehér fogai vakítóan villantak ki az érzéki szájból.

Egy autó jött velük szemközt. A hegyoldalba vágott szűk úton a két kocsi alig tudott egymás mellett elhaladni. Harrissonné azonnal felismerte a bennülőket. A férje volt a magyar lánnyal. Harrisson szeme meg sem rebbent, mikor elmentek egymás mellett. Egyáltalában nem volt bizonyos, hogy ő is meglátta-e feleségét és a mellette ülő spanyolt, vagy nem? José, aki mindebből semmit sem vett észre, be akarta fejezni gáláns szolgálatait és az asszony fölé hajolt, hogy megcsókolja. De Harrissonné heves mozdulattal taszította el:

- Nem! Most nem akarom!

José vállat vont, visszaegyenesedett ülésén és egy hatalmas szivarra gyujtott.



VI.

Harrissonnénak a feje fájt. Már két piramidont szedett és kínzottan ült a kitárt ablak mellett. A szökőkútat nézte, a bronzból és márványból faragott mezítelen nimfákat és szatírokat, akik a kút sziklacsoportján játszadoztak, az óriási vörös, sárga, kék és fehér virágokat... az Indiából hozatott lótuszokat, melyek a melegvízű patakban ringottak, a rikácsoló papagályokat és pávákat, Karut és Sutikut, a két szelidített csimpánzt, akik szabadon jártak-keltek a virágágyak között. Igazi urak voltak, nem gázoltak a gyepre, megelégedtek azzal, hogy a fák karcsú ágai között végeztek nyaktörő tornamutatványokat.

A szoba ajtaja kinyilt és Harrisson lépett be. Az asszony meglepetten ugrott fel. Erre még nem volt példa, hogy a férje keresse fel.

- Dóra - mondotta Harrisson - egy kis beszélni valóm lenne.

- Kérem... beszéljen!

Az asszony minden porcikájában remegett. Ösztönösen érezte a fenyegető bajt.

- Nem nagy dolog az egész. Meg akarom köszönni eddigi jó szolgálatait, amelyekre ezentúl már nem lesz szükségem.

- Hogy érti ezt? - dadogta Dóra és az arca szinte elfehéredett.

- Meg akarok nősülni és mi ketten most szépen elválunk. Természetesen bőségesen gondoskodom magáról. Kétmillió frank és teljesen berendezett palota Párisban, Londonban, New Yorkban, vagy ahol parancsolja...

- Nem, ez lehetetlen... teljesen lehetetlen! - hebegte magánkívül.

Harrisson megdöbbenve nézett Dórára. Meg sem értette, hogy miről van szó annyira képtelennek érezte ezt a lázadást.

- Mit mond, kérem? - kérdezte. Arcáról egyszerre eltűnt az örökös mosoly. Jéghideg, kegyetlen mongol arc nézett az asszonyra.

- John... ne űzzön el... magával akarok maradni! Szeretem!

Harrisson zöld szemei sötét tűzzel villantak meg.

- Megőrült? Hogy merészeli?...

- Szeretem! - kiáltotta magánkívül a szerencsétlen asszony. - Hát nem látja, mit szenvedtem maga mellett hat esztendőn át? Minden megaláztatást eltűrtem, mert maga mellett lehettem. Mert mégis reménykedtem, hogy egyszer... egy napon talán... valóban a felesége leszek!

- Hallgasson! - kiáltotta magánkívül Harrisson. - Ennél gyalázatosabb dolgot még nem is hallottam! Mi világosan megegyeztünk, hogy csak formailag kötünk házasságot. Hol van még nő, aki annyit kapott volna gazdájától valaha is szolgálataiért, mint maga? Számlálatlan pénzt, korlátlan szabadságot, társadalmi nevet és rangot. Úgy látom, zsarolni akar, még többet...

- Nem! Nem!... - sikoltotta Dóra. - Egy fillérje sem kell. Csak szeressen!

- Vigyázzon! - kiáltotta most már fenyegetőleg Harrisson. - Velem nem lehet büntetlenül ujjat húzni. Ne kívánja megismerni az ökleimet!

- De hát miért... miért ne volna lehetséges, hogy szeressen? - zokogta Dóra. - A világ már régen tudomásul vette, hogy a felesége vagyok és soha, senkinek sem volt kifogása ez ellen. A legelőkelőbb hölgyek boldogan voltak társaságomban... Estélyeinken kifogástalanul töltöttem be a háziasszony szerepét... És el tudtam tünni, amikor csak parancsolta. Elutaztam, ha így kívánta... Megalázottabb voltam az utolsó kutyánál... Ha akarja, tovább is tűröm ezt a poklot... csak ne váljon el!

Harrisson felhördült és megragadta karjánál az asszonyt. Senkisem hitte volna, hogy ez a vékony test csupa acélizom. Ujjai rettenetes erővel vésődtek Dóra karjába, az asszony felsikított és eszelős rémülettel nézett az urára, aki eltorzult arccal, ellenállhatatlan erővel vonszolta maga után.

Két szobán keresztül hurcolta vergődő áldozatát, akinek lilavörös lett az arca és elfulladva hörögte:

- Az Isten irgalmára... mit akar... ne bántson!...

Még egy ajtó vágódott fel. És ott álltak a korbács múzeumban. Dóra visszatántorodott. Vad erővel akart menekülni, de Harrisson, mint egy tébolyult, irtózatos erővel rángatta vissza. És a következő pillanatban felkapott egy rinoceros ostort. Dóra irtózva, velőtrázó sikoltással kapta arca elé a két kezét. A korbács kegyetlen csattanással csapott a hátára. A ruha megrepedt az ütés nyomán és véres csíkot hasított... Még egy állatian dühös ütés... Dóra eszméletlenül esett össze. Harrisson egy korsó vízzel öntötte végig. Az ájult nő kinyitotta szemét... Harrisson még mindig ott állt, kezében a korbács.

- Most már tudod, mi vár rád, ha tovább ellenkezel! - mondotta gyűlölettől remegve. - Remélem, elég lecke volt, okultál belőle... Itt a nyilatkozat, amelyben kijelented, hogy megcsaltál... Viszonyod volt Don Miguel José parkettáncossal...

- Nem igaz... csak a táncpartnerem volt! Hiszen te rendelted hozzám az Alhambrában...

A rinoceros ostor ismét a levegőbe emelkedett.

- Aláírod? - sziszegte Harrisson. Dóra halálra kínzottan, az eltaposott féreg tehetetlenségével nyúlt a töltőtoll után és a nyilatkozat alá írta nevét.

A rejtélyes kínai mosoly visszaszökött Harrisson arcára.

- Rendben vagyunk! - mondotta. - Igazán nem értem, miért kellett ezt ilyen kínos formában kierőszakolnom... Remélem, ezentúl több józansággal és udvariassággal fogok találkozni.

Hátat fordított és kisietett a szobából. Nem látta, hogy a véresre vert, szerencsétlen asszony milyen kínlódva tápászkodott fel és hogyan támolyog a szobájába. Ott gondosan becsukta maga mögött az ajtót és egy számot tárcsázott fel.

- Te vagy az José? Azonnal találkoznunk kell... Életbe vágó dologról van szó!... Sok... nagyon sok pénzt kereshetsz!



VII.

Nádor László reménytelenül vergődött napok óta a pótépítkezés tervrajzával. Nem csoda, hiszen a gondolatait képtelen volt a munkára összpontosítani. Minden igyekezete kárbaveszett, mert buzgalmánál és akaratánál erősebb volt rémült nyugtalansága és kínzottsága: mit csinál Elly?

Még mindig reménykedett. Már azt is csodának tekintette, hogy az utolsó pillanatban kapott munka lehetővé tette, hogy továbbra is Nizzában maradjon. És a szerelmes ember határtalan akarása és kétségbeesett reménykedése egyre biztatta, hogy valami történni fog, ami Ellyt ismét kijózanítja...

Azt már látta, hogy a leányt vak szenvedély hajtja előre. Olyan felfokozott idegállapotban él hetek óta a rázuhanó eseménytömegek közepette, hogy képtelen nyugodtan gondolkozni és mérlegelni. Talán nem is akar. Nem mer mérleget csinálni, csak viteti magát a forró siroccóval, amelynek sodrába került.

De a szerelmesek éppen úgy hisznek a képtelenségekben, akár az őrültek.

Nádor nem adta fel a harcot. Voltak pillanatok, mikor egész lelkével, minden csepp vérével érezte: Elly az övé lesz!

De az is igaz, hogy ezekre a fellobbanó bizakodásokra súlyos csüggedéssel szakadtak a reménytelenség és kijózanodás keserves órái. Igaz, Elly mindennap talált néhány percet, amikor beszélgettek és ilyenkor kedves, barátságos volt, de a férfi könyörgésére mindig csak egy válasza volt:

- Kedves barátom... nagyon köszönöm, hogy ilyen jó hozzám... de mi nagyon messze szakadtunk egymástól! Nem szabad rám haragudnia! Ami velem történik, abban én talán nem is vagyok cselekvő személy... Az eszemnél és akaratomnál erősebb hatalmak intézik sorsomat...

- Vigyázzon az ébredésre Elly! A nagy viharok jellemző tulajdonsága, hogy rövid ideig tartanak és nyomukban nem marad más, csak a szörnyű pusztulás...

Elly szemében lázas tűz csillogott.

- Nem, László... velem most nagyszerű dolgok történnek!... Én már nem vagyok és sohasem lehetek többé az, aki voltam... És ez nemcsak képzelődés, hanem kézzelfogható valóság...

- A szerencsejátékon nyert pénzre gondol?... Menekülnie kellene vele, hogy megmentse... Mire vár még? Mi következhetik még?

- Nem tudom! De látja, mégsem mehetek... Örök gyötrő nyugtalanságként égne bennem a szemrehányás, hogy életem legnagyobb lehetőségei elől menekültem... Még várnom kell... még történnie kell valaminek!

László feladta a meddő harcot. Érezte, hogy Elly teljesen kisiklott hatalma alól. Egyre nagyobb távolság zuhan közéjük...

És akkor egy napon Elly lelkendezve, az izgalom lázában szállt ki fehér autójából. Valósággal rátört Lászlóra, mint aki alig várja, hogy végre megmondja valakinek a nagy titkot és szenzációt:

- Barátom... milyen boldog vagyok, hogy itt találom! Most megfulladnék, ha egyedül lennék, ha senkinek sem mondhatnám el, hogy mi történt! Sohasem volt nagyobb szükségem egy megértő, kedves barátra, mint most...

László letette a körzőt és a rossz előérzet fojtott izgalmával fordult Ellyhez:

- Mi történt?

- Menyasszony vagyok!

- Menyasszony? - tántorodott meg a férfi.

- Igen. John Harrisson megkérte a kezemet...

Nádor fehér volt, mint a fal.

- De hiszen...

- Tudom, mit akar mondani! Hogy nős, felesége van. Elválnak. Láttam az asszony nyilatkozatát. Ma délután együtt voltam Harrisson ügyvédjénél, aki már holnap reggel benyujtja a válópert... Azt mondta, néhány hét alatt lebonyolítják. Hiszen Harrisson mérhetetlen vagyona minden utat megnyit...

- Hozzá megy? - hebegte László elfulladva és a szeme könnyes lett. - Szereti?

Elly arca egy percre elkomorult. Mintha kihunyt volna az a nagy lángolás, amely hetek óta szüntelen lobogással fűtötte.

- Gyónni akarok magának László. Én magát jobban szeretem... Látja, van bátorságom ezt megmondani. És bevallom: úgy félek, remegek mindattól, ami történt és ami még előttem áll, mint egy kincskereső, aki előtt félelmes barlangot nyitnak meg, amelyben drágakövek vannak, de lehet, hogy ismeretlen szörnyek és démonok leselkednek... Túlságosan nagy a szerencse, amely ért... Nagyon kérem édes, jó barátom, ne tartson most erkölcsi leckéztetést. Ne mondja azt, hogy a lélek nyugalma többet ér a dollármillióknál. Ne beszéljen szívről, egyszerűségről és más ilyesmikről... Talán csakugyan van egy magasabb erkölcsi világrend, amelynek szemszögletéből nézve én most csúf, erkölcstelen, önző dolgot csinálok! De akkor sem tudok más lenni... Harrisson a világ egyik leggazdagabb embere és most maga mellé akar ültetni a mesevárába... Nézze, én dolgozó, modern lány vagyok, én tudom, mi a reális élet, bennem nincsenek olyan érzelmes ellágyulások, mint a régi regények hősnőiben. Én nem tudok milliókat, hatalmat egyszerűen felrúgni, nem tudok föléjük emelkedni a magasabb erkölcsiség nevében. Higyje el, mindenki így cselekedne a helyemben... Lehet, hogy én most védekezni akarok maga előtt... lehet, hogy jól esne, ha azt mondaná, hogy igazam van és megkönnyítené lelkiismeretemet!...

- Én ezt sohasem fogom mondani! És ha egyetlen lehetőségem nyílna, hogy visszatartsam, megtennem!

- Harrisson szeret és ő is érdekel engem... Van benne valami, ami csodálatraméltó... lenyűgöző erő és szinte emberfeletti hatalom, amely mindent megvalósíthat...

- A pénz ereje, amely most magát is elrabolja, Elly. Amely mellett az én szavam nevetséges szúnyogdöngés... És mégis azt mondom, talán meghallja ezt az erőtlen szót is: ... maga nem a boldogság útján indul el!...

- Miért nem tud igazságos lenni, László? Vagy önzetlenebb?

A férfi csüggedten nézett maga elé.

- Talán igaza van. Én a szívemmel nézem mindazt, ami magával történt. A szerelem végtelen önzésével állok útjába. Jobb is, ha feladom ezt a szomorú csatát... El fogok tűnni az életéből Elly... Talán még ma este elutazom, lehet, hogy holnap, mindegy... Jobb is, ha nem találkozunk többé és nem búcsúzunk... Vannak búcsúk, melyeknél igen keserves megfelelő szavakat mondanunk egymásnak... Tűnjünk el egymás életéből... Szorítsunk szépen kezet és... Isten vele!

Elly egy pillanatig megrendülten állt. Azután hirtelen mozdulattal a férfihez hajolt, arcon csókolta és azt mondta:

- Isten vele!

A következő pillanatban felszaladt a szálloda lépcsőin.



VIII.

José visszahökkent, mikor Harrissonnét megpillantotta. Még sohasem látta ilyen feldúltnak. A szerencsétlen asszony ijesztően nézett ki, Arca sápadt volt, nehezen és aprókat lélegzett. A szája időnkint görcsösen megrándult. Karosszékben ült, párnák közé ágyazva... Harrissonné a kastély egyik külön épületszárnyában lakott, melynek lakosztálya egészen elkülönült a főépülettől és más úton volt megközelíthető, mint a kastély főbejárója. Harrisson ezt természetesen nem a felesége, hanem a maga kedvéért és kényelméért építette így...

- Mi történt veled? - kérdezte José őszinte megütközéssel.

- José - súgta rekedten Harrissonné, - akarsz pénzt... rengeteg pénzt keresni?

A spanyol szeme felcsillant.

- Természetesen! Minek kérdezel ilyen feleslegeseket?

Harrissonné lehúzta egyik ujjáról a hét karátos óriási brilliánsgyűrűt és odanyújtotta az elképedt dzsigolónak.

- A tied! Ez csak előleg! Százezer frank készpénzt kapsz még, vagy ha akarod, ezt a másik gyűrűt... vagy a fülbevalómat... választhatsz...

- És mit kell érte csinálnom?

- Ismered azt a lányt, aki a férjemmel jár napok óta?... Tudod, azt a magyart gondolom...

- Hogyne! Természetesen... Szép kis muri volt miatta! A három kidobott hölgy őrjöngött... Különösen Marietta... Ha nem lépek közbe, azt hiszem, levitriolozta volna!

- Annak a lánynak el kell tűnnie! Érted? Muszáj!

José élesen Harrissonnéra nézett:

- Meg akarod öletni?

- Pusztulnia kell! Behálózta, tökéletesen megbolondította a férjemet. Harrisson válni akar tőlem, hogy feleségül vehesse... Ostorral vert meg miatta... Ide nézz... csupa vér még most is a hátam...

Letépte magáról a kínai selyem pizsamát és megmutatta a szörnyű sebeket. A spanyol elfüttyentette magát.

- Ettől ugyan megkaptad! - mondta némi gúnnyal.

Az asszony szeme tüzelt a haragtól.

- Ezért fizetni fogok... A te kezeid messze nyúlnak, José...

A spanyol tiltakozva intett:

- Hová gondolsz? Csak nem gondolod...

Harrissonné türelmetlenül vágott közbe:

- Most ne komédiázz. Tisztában vagyok veled. Benső viszonyban vagy Nizza egész alvilágával. Ha akarod, akkor ez a lány eltűnik. És akarnod kell!

- Fegyházba, vagy vérpadra akarsz juttatni?

- A te dolgod, hogy ügyesen intézz mindent! Egész életedben nem lesz semmire gondod. Gazdaggá teszlek. Megszökhetsz Ausztráliába vagy Ázsiába, ahol soha meg nem találnak... És nem is kell a saját bőrödet kockáztatni... Találj ki valamit... Bérelj fel másokat! De azonnal...

José keresztbe tette lábát és cigarettára gyújtott. Néhány pillanatig némán szívta. Az asszony hideglelősen várta válaszát.

A spanyol letette a cigarettát.

- Kétszázezer frank! - mondta hidegen.

- Megőrültél?

- És előre kell biztosítanod! Átadod a gyöngysorodat és a nagy gyémánt diadémot... Egyidejüleg mellékelsz hozzájuk egy sajátkezűleg írt nyilatkozatot, hogy az ékszereket saját elhatározásodból ajándékba adtad nekem...

- És ha megszöksz? Ha csak kicsalod az ékszereket?

José vállat vont.

- Ez bizalom kérdése! Csodálom, hogy ekkora titkot mertél rám bízni, ha kételyeid vannak! Hiszen ha csak pénzt akarnék szerezni, úgy most sokkal kényelmesebb és kockázatmentesebb lenne, ha egyszerűen átsétálnék az uradhoz és közölném vele, hogy micsoda megbízást kaptam. Azt hiszem, szívesen megadná ennek az összegnek a kétszeresét is a kis titokért és nekem még a fejem sem fájdulna meg!

Harrissonné arca hamuszürke lett.

- Nagyobb és agyafúrtabb gazember vagy, mint gondoltam! Megkapod az ékszereket, de esküdj, hogy megteszed, amire kértelek!

José gúnyosan nevetett.

- Esküdjek? Kissé különös lenne Istent hívni tanunak ilyen vállalkozáshoz. Bolond vagy, Dóra. De légy nyugodt. A mi világunk betyár becsülete különb és szigorúbb, mint az úri kaszinóké. Mi végrehajtjuk azt, amiért megfizettetjük magunkat!

Harrissonné nehezen feltápászkodott és remegő léptekkel ment a falba épített páncélszekrényhez, melyet titkos gombnyomással nyitott fel. Egy fiókból kivette a gyöngysort és a diadémot. José szemrebbenés nélkül, nyugodtan ült a helyén. Megvárta, amíg az asszony hozzá viszi a mesés értékű kincseket. És olyan hideg, fölényes mozdulattal csúsztatta azokat zsebébe, mintha mindez életének legapróbb, minden jelentőség nélküli epizódja lenne. Orcátlanul belecsókolt Harrissonné nyakába.

- Légy nyugodt, szivecském, megszabadítlak a lánytól, ámbár, ha meggondolom, nem vagy hozzám éppen túlságosan gyengéd és tapintatos. A férjedhez ragaszkodsz, mikor itt vagyok én!...

Harrissonné idegesen hárította el a hízelgő mozdulatot, mellyel José át akarta ölelni.

- Eredj! Most igazán nincs kedvem ostobáskodni!

José gúnyos udvariassággal meghajolt és kisietett a kastélyból.

Néhány perccel utóbb egy villa kapuján csengetett.

- Marietta - mondotta - mikor a szalónba lépett, ahol az olasz táncosnő egymásra tornyozott bőröndök között csomagolt, - örülök, hogy még nem utaztál el. Nagy szükségem van rád ma este! Tudod, hogy ma nagy gála estély készül az Édenben! Ékszerrevü... a legújabb, legdivatosabb ékszereket mutatják be a párisi, londoni, amszterdami és new-yorki ékszerészek... Persze nagy felvonulás lesz! Minden Nizzában időző mondén hölgy már napok óta figyelmezteti barátját, hogy ezen a revün feltétlenül részt kell venni! A nizzai ékszerrevü a nagy szeretők nemzetközi kongresszusa, ahol mindenki megjelenik dollárkirályával, lordjával, márkijával vagy grófjával, esetleg közönséges polgári milliomos barátjával és kigusztálja az ékszert, amellyel leginkább pukkaszthatja meg barátnőit és amelyről legtöbbet írnak a különböző képes lapok!

Marietta ingerülten nézett Joséra.

- És miért mondod mindezt nekem? Ugratni akarsz? Tudod, hogy e pillanatban én is a leégettek közé tartozom!

- Pedig mégis volna rá mód, hogy ma este egy remek brilliáns gyűrűvel szaporítsd ékszergyüjteményedet! És még hozzá a legkellemesebb módon!

- Nem szeretem a rejtvényeket, José. Miről van szó?

- Oh, csak érdekes személyi híreket akarok elmondani. Például éppen most voltam az Édenben. Érdeklődtem a rendelt asztalok iránt. A díszasztal foglalt. Harrisson úr megrendelte Charles nevű kollégámmal együtt. Vagyis vele lesz a magyar hölgy is...

- Ugratni akarsz?

- Ellenkezőleg. Alkalmat akarok neked adni a bosszúra! Neked ma okvetlenül szintén meg kell jelenned az estélyen. Már lefoglaltam számodra egy igen kitűnő helyet, ahol szinte észrevétlenül ülhetsz. Tudod: a jobb hármas inkognitó páholy. Harrissonnak és a nőnek feltétlenül el kell menniük a páholyod mellett. Te abban a pillanatban teljes erővel őnagysága fejéhez vágod a pezsgős poharadat... Érted? Botrányra van szükség, óriási botrányra! A többihez már semmi közöd sincsen... az már az én dolgom és az embereimé...

Marietta csupa villamosság volt.

- Miért teszed ezt? Kinek akarsz szolgálatot tenni vele?

- Ehhez már semmi közöd! Örülj, hogy bosszút állhatsz! És a gyűrűt természetesen megkapod!

Marietta gondterhelten rázta a fejét.

- Sejtem, hogy mi készül! De a legrosszabb helyet és időt választottad. Hiszen az ékszerrevü idejére a termet megtömik detektívekkel...

A spanyol nevetett.

- Miért tömnék meg? Csak nem hiszed, hogy a revüben a valódi ékszereket mutogatják? Azok ott pihennek szépen az ékszerészek széfjében a szállodában, az estélyen csak a hajszálnyira hasonló hamisítványokat láthatod... Felesleges aggódnod, Marietta, bennem igazán megbízhatsz! Csak vágd nyugodtan szépséges vetélytársnőd fejéhez a poharat, esetleg az üveget... a bíróság meg fogja állapítani a jogos felháborodást... Attól még nem lesz komoly baj... A többiért pedig már nem te leszel felelős! Szóval, rendben vagyunk?

- Rendben!

José mosolygott:

- Tudtam, hogy okos lány vagy, akire számítani lehet!



IX.

Már mindenki tudta és terjesztette a nagy szenzációt:

- Harrissonnak új barátnője van! Azt mondják, komoly szerelem! Válik a feleségétől... Egy magyar lány, aki csak úgy véletlenül vetődött ide egy társasutazással...

Minden szem a «Harrisson-asztalt» nézte, alig várták, hogy a kék frakk bevonuljon. Különösen a nők voltak kíváncsiak, hogy milyen lehet az a lány, aki ennyire kiforgatta valójából a mindig nyugodt, ideg- és érzésnélkülinek látszó Harrissont. Voltak, akik már látták együtt őket, de a vélemények nem egyeztek. Néhányan rendkívüli szépségnek, érdekes race-nak mondották Ellyt, de a legtöbben vállukat vonogatták és fitymálva jegyezték meg, hogy nem tudják, mi tetszhetett Harrissonnak az egészen jelentéktelen, nem is elegáns és legfeljebb csak csinosnak mondható lányon!

- Nagyon raffinált bestia, körmönfont kalandornő lehet! - jegyezték meg.

Az asztal mellett már ott állt unott mozdulatlanságában Charles, a legelegánsabb parkettáncos vadonatúj frakkban. Harrisson szigorú parancsa szerint az általa megrendelt táncosnak elegánsabbnak kellett lennie még a walesi hercegnél is. Viszont az is igaz, hogy káprázatos összegeket nyujtott át nekik.

Az ékszerrevű egyelőre még csak a nézőtéren kezdődött. A szőke Ingres, a kapurtalai maharadzsa ez idő szerinti szerelme felvette híres smaragdnyakláncát, amelynek minden darabja muzeális értékű volt. Polignac márkinő egyetlen rubintot csillogtatott nyakában, amelynek tüze és szépsége azonban ámulatba ejtette a szakértőket. Goold Daisi, a zafirkirálynő halvány fényű, teljesen áttetsző pompás zafirokat aggatott fülébe és ugyanilyen kövek csillogtak ujján és nyakában. Hófehér bőrén szinte misztikusan hatott a bágyadt kék csillogás, olyan meseszerű beteges fényesség volt ez, mint amilyennel a mesebeli tündérkirálynőket festik, akik holdsütéskor lépnek ki a virágok közül.

Azután egyszerre izgatott mozgás támadt, a mulató személyzete kétrétbe görnyedve felsorakozott, az igazgató alázatos mosollyal hajolt meg a közismert kék frakk előtt és Harrisson Ellyvel a karján a terembe lépett. Ha történetesen Elly édesanyja is jelen lett volna ennél a nevezetes bevonulásnál, alig ismert volna rá tulajdon lányára. Ellyn Nizza legelőkelőbb divatszalonjának legdrágább modellruhája volt, egy halványezüst költemény, jobbválláról élő virágokból komponált szalagdísz hullott le, a dekoltázst brilliáns csatt foglalta össze. Belépője megpillantásakor a hölgyek felhördülve ismerték fel azt a csodálatos närz-cappet, mely a Rohnlender & Comp főkirakatában teljesen egyedül, sötétbársony háttérben mint egy királyi ékszer volt közszemlére téve és amelyről minden jelenlévő tudta, hogy az ára kerek százhúszezer frank volt. Harrisson ma délelőtt nyujtotta át Ellynek...

Távcsövek emelkedtek, az emberek felálltak, ágaskodtak, szinte szemérmetlen kíváncsisággal fikszirozták a nőt, aki ilyen gyors és szédületes karriert csinált...

Elly mindebből nem látott semmit. Szinte elviselhetetlen lámpaláza volt. Napok óta állandóan zavaros körökben sétált, idegei még nem szokták meg a rászakadt csodákat, amelyeknek valóságában még alig mert hinni. Lassan, szinte szertartásos lépésekkel haladtak fenntartott páholyuk felé, tőlük két lépésnyire az igazgató mint egy hadsegéd kalauzolta őket...

Azután hirtelen valami hihetetlen, megfoghatatlan dolog történt.

Az egyik páholyból tengerzöld estélyi ruhába öltözött, fiatal nő hajolt ki és teljes lendülettel Elly fejéhez vágott egy pezsgős poharat!

- Piszok... aljas wamp! - kiáltotta magánkívül. - És a következő pillanatban egy újabb pohár repült Elly fejéhez. A halálra rémült lány felsikoltott, megtántorodott, homlokára véres csík rajzolódott...

Óriási pánik támadt. Mindenki felugrott! Szenzáció! A legyőzött vetélytársnő merénylete az utód ellen. Fejvesztett rémület a személyzet között.

Mi lesz most? Megsértették a Riviera titokzatos aranykirályát... Az emberek előre rohantak... Zavaros hangok, kiáltások. A termen éles füttyök hasítottak át:

- Le a szeretőuralommal!...

Mi ez? Megszervezett tüntetés? Kirobbant, előre megrendezett botrány?

Bűzbombák röpködnek! Sikítások! Néhány nő elájul.

Néhány pincér vad dühvel Marietta páholyába ugrik és közel harcot vív az üvegeket dobáló, tomboló, karmoló leánnyal, akit nem lehet kituszkolni. Ruhája rongyokban lóg a válláról.

Hirtelen a terem három-négy pontján is verekedés támad. Senkisem tudja, hogyan, miért? Székek és öklök emelkednek a levegőbe. Szmokingos urak ütik egymást, nők hisztériásan visítoznak. Harrisson lélektelenül próbálja visszaszorítani az előre nyomuló tömeget, de a túlerő egyszerűen elsodorja.

Elly nem értette, mi történik körülötte. Homloka sajgott... Két férfi karon ragadta és kifelé húzta. Elly magánkívül sikoltotta:

- Segítség!

Halálos, verejtékes rémület ült a szemében. Egyszerre megérezte: ez nem segítség! Merénylet! Nem azért viszik kifelé a teremből, hogy megmentsék a tömeg fullasztó gyűrűjétől, bekötözzék, magához térítsék! Az ismeretlen férfiak szemében ellenséges, izgatott tűz... libegő és kiméletlen gyorsasággal hurcolták a kijárat felé!

- Segítség! - kiáltotta még egyszer Elly.

Úgy látszik, már mások is felismerték, hogy miről van szó. Többen a merénylők felé rohantak. De nem tudtak előre hatolni. Mintha szerencsétlen véletlen lenne, összeütköztek, elgáncsolódtak ismeretlen férfiakban, akik maguk is úgy tettek, mintha megzavarodva futkostak volna.

- Rendőrség! - bömbölte egy mély férfi hang.

Detektívek igyekeztek a kijárat felé, székekre ugráltak és onnan harsogták:

- Senki ne mozduljon! Vissza a helyekre!...

Néhány detektív, úgy látszik, felismerte a veszedelmet és ökölcsapásokat osztogatva, próbált utat törni az embertömegben, amely meggátolta őket, hogy Elly után rohanhassanak... A gyűrű engedett, már úgy látszott, hogy elérik a nőrablókat, amikor váratlan dolog történt.

A terem villamoslámpái hirtelen kialudtak. Rövidzárlat, vagy... valaki elvágta a vezetéket! A poklok minden rémsége bénította meg az embereket. A nők jajveszékelve sirtak... A vészlámpák erőtlen, kékes pislogása egyáltalában nem enyhítette a helyzetet.

Valaki elordította magát:

- Tűz van!

Egyszerre áll el nyolcszáz ember szívverése, egyszerre szökik ki a vér az arcukból, egyszerre érzi mindenki a halál irtózatos, váratlan közelségét. És úrrá lesz a téboly... Menekülni! Egyetlen gondolat ural mindenkit: megmenteni a puszta életet!

Ablaküvegek csörömpölnek, amint székeket, asztalokat vágnak beléjük. Az őrület deliriumában azon át próbálnak kiugrani az estélyi ruhás, áramvonalas tünemények, akik most egymást rugják, karmolják, harapják... arcukon vér csurog, az ékszerek lerángatva és eltaposva csikordulnak a cipők alatt, senkisem törődik velük...

És mintha az alvilág démonai lennének, ebben a sötétben halálos biztonsággal surran a fal mellett áldozatával a két óriás... Elly érzi, hogyan emelik a levegőbe, már az előcsarnokban vannak...

Az irtózat és kétségbeesés őrjöngő erejével próbál ellenállani. Jobbkezét kiszabadítja és az egyik gengszter szemébe kap. Az felordít fájdalmában. A következő pillanatban Elly szörnyű ütést érez... Mintha szétloccsantották volna a fejét... Szeme előtt elsötétült a világ...



X.

Nádor bement a szálloda igazgatójának irodájába.

- Uram, elhoztam a tervet... Bevallom őszintén, magam sem vagyok tőle nagyon elragadtatva. Nem szeretném, ha ezek alapján itélné meg a tehetségemet... De képtelen vagyok nyugodt idegekkel és elmélyedéssel dolgozni. Tekintse ezt, kérem, ideiglenes megoldásnak... Ha megérkeztem Budapestre, azonnal hozzá fogok egy új kivitelhez és remélem, egy héten belül elküldhetem önnek...

Az igazgató udvarias mozdulattal nyúlt a tervrajz után és úgy tett, mintha komolyan tanulmányozná.

- De hiszen ez kitünő megoldás, nagyon meg vagyok vele elégedve! Egészen felesleges volna új ötleteken törni a fejét... Nagyon köszönöm... A tiszteletdíjat majd a pénztárnál folyósítják!

Nádor megrőkönyödött. Nem igen értette a dolgot. Úgy látszik, buta dolog volt szerénykedni...

Kissé zavartan ment a pénztár felé.

- Mondja uram - kérdezte a portástól, amint átment a hallban -, mikor kezdik meg a pótépitkezéseket?

A portás értelmetlenül bámult rá.

- Pótépitkezéseket? Erről, kérem, még nem is hallottam...

Nádor előtt egyre érthetetlenebb lett a dolog.

- Nézze - mondotta a portásnak -, engem érdekel ez az ügy! Próbálja megtudni, hogyan áll a dolog?

És átnyujtott egy száz frankost a portásnak.

Azután lesétált a tengerpartra. Néhány nap előtt rábukkant egy magányos zátonyra, amely egy vöröses színű szikla alatt szélesült. A tengerpartnak ez a része egészen kihalt volt. Jó hely olyan ember számára, aki megutálta azt a furcsa, zavaros, aranyporos életet, amelyből ide csak néha szakadt egy-egy jazz-bandból kirikoltó hangfoszlány, vagy távoli autó motorzúgása. Nádor búcsúzkodni akart... Nehéz volt a szíve, amint elnézett a tenger felett. Szomorú ember nem találhat jobb társat a tengernél. Belesóhajthatja minden bánatát. A hullámok csak jönnek, nekilódulnak a sziklának, oda teregetik a végtelen mindent lenyügöző titokzatosságát és abban megfüröszti az ember könnyező lelkét. Holnap reggel már vonaton ül... elmarad mögötte a tenger és nem lesz többé senki, akinek elpanaszolhatja keserüségét!

Ellyt sem látja többé... Elvitte az arany számum... azur partok mámoros fergetege!

Órákig ült egy homokpadon Nádor és csak nézte a sötétkék vizet. De jó lenne sziklává válni, örökké itt állni az idők végtelenjében, bölcsen, keményen, emberi élet és gyarlóság felett!

Olyan nehezen vánszorgott tovább, mintha csakugyan megkövültek volna a lábai. Sohasem lesz többé olyan boldog, mint volt az utazás alatt, ameddig ide nem értek! Mennyi csodálatos szépséggel, elbájoló hangulattal lepte meg a váratlanul rászakadt szerelem... És milyen kegyetlenül kellett kiábrándulnia!

Nagyon fájt a szíve! És ebben a pillanatban nem is tudta világosan, hogy magát sajnálja-e, vagy Ellyt? Igen, Ellyt! Maga sem tudta volna megmondani, mi az a furcsa aggódás, amely lelkére nehezedik... Világosan érezte: Ellyt baj fenyegeti!... Ez a szédítő lendület, amellyel hirtelen feltört, ahogyan elhagyta a csendes, nyugodt élet lehetőségeit és a pillangó bódultságával beletáncolt az eléje tárt ragyogásba... volt ebben valami ijesztő és kísérteties!

Ha tőle függne! Ha megtalálná a szavakat, melyeknek ereje nagyobb az aranyból kiáradó bűvöletnél!

Csüggedten sóhajtott és letörölte kibuggyant könnyeit.

Azután vissza indult a szálloda felé.

A szálloda portása sunyi mosollyal fogadta.

- Mindent tudok, monsieur és ha megengedi, gratulálok!

- Miről beszél? - kérdezte szórakozottan Nádor. Gondolatai még mindig a tengerparton jártak...

- Az épitési tervről, természetesen!

- Ah, igen... köszönöm...

- De ez igen nagy titok! Az állásommal játszom, ha elárulom! A legnagyobb diszkrécióját kell kérnem, uram... Hiszen önnek szeretnék egészen rendkívüli szolgálatot tenni...

- Nyugodtan beszélhet és igérem, nagyon hálás leszek!

- Uram... amint mondtam... szó sincsen építkezésről!

- De hát akkor?...

A portás szemtelenül hunyorgott:

- A pénzt a magyar hölgy adta... aki szintén itt maradt... ő akarta ezzel a trükkel nagyságodat visszatartani! Óh, kérem, a nők! Kifogyhatatlan a leleményük, ha szerelmesek! Ha erről beszélni kezdenek...

Nádor arca pillanatonkint változtatta színét. Azt hitte, meghülyült, nem jól hall...

- Honnan tudja ezt? - motyogta.

- Természetesen a direktor úr titkárnőjétől. A direktor nevetve mesélte, hogy monsieur milyen halálosan komolyan vette a rajzot... és a titkárkisasszony meg én kölcsönösen el szoktunk egymásnak mindent mondani. Nála érdeklődtem az építkezés iránt és akkor nyomban kipakkolta ezt a remek esetet...

Nádor gépiesen egy bankjegyet nyomott a markába. Agyában motor zakatolt. Új látások és megértések bontakoztak benne. Hirtelen támadt optimizmus érlelte benne a már teljesen reménytelennek látszó hitet: Elly szereti! Még nem végleges a döntése, habozik, de hiába játszotta meg, hogy végérvényesen Harrissonhoz szegődött, bujkálva és ravaszul mégis visszatartotta!

Nem akart, nem tudott mégsem elválni!

Táncolni tudott volna örömében. A vére frissen keringett. Pillanatok alatt felélénkült. Csak a nagy letörések ellenhatásaként tudunk ilyen viharzó örömöket fellobogtatni.

Azonnal találkozni akart Ellyvel. Bolond szédületében már semmit sem tartott lehetetlennek. Valósággal felrepült a második emeletre, ahol Elly lakosztálya volt. Szíve boldog ritmusban dobolt, amikor bekopogott.

De a zörgetésre senkisem válaszolt.

Nádor csalódva, egészen elhervadt kedvvel fordult vissza. A folyosón szembejött vele Elly szobalánya.

- A kisasszony már félórája elment!

- Hová? - kérdezte Nádor és maga is tisztában volt azzal, hogy ez bizony együgyű kérdés volt.

- Nem tudom - válaszolta a szobalány. - A hölgy ragyogó új estélyi ruhában volt. Azt hiszem, az Édenbe ment az ékszer-revüre... Ma mindenki ott lesz!

- Ah persze, hogyne! - motyogta Nádor.

Egyszerre megint nagyon kishitű lett. Optimizmusa kilobbant. Keserű és kétségbeesett volt.

Hát persze, hogy Harrissonnal van! Micsoda gyerekes ostobaság volt az előbb azt hinni, hogy mégis csak őt szereti! A ravaszul küldött négyezer frank... talán csak szánalomból jutatott fájdalomdíj! Hadd szórakozzon a szegény, koldus építész még néhány napig Nizzában. De az is lehet, hogy kegyetlen dac: azért is megmutatja Nádornak, hogy Harrissonné lesz. Orra alá dörzsöli, hogy hiába akarta ijesztgetni, kedvét venni, mégis a vakmerőké a győzelem.

Keserű haragjában és megalázottságában Nádor legszívesebben visszaadta volna a négyezer frankot. De sajnos, ezt nem tehette. A pénzből ki kellett fizetnie tíznapos szállodai számláját és persze az utiköltséget Budapestig...

Nagyon restelte, hogy ilyen naívul beugrott. Az arca égett az izgalomtól.

Nem tudott sem csomagolni, sem a szállodában maradni. Most már nem utazhatott így el. Még egyszer találkoznia kell Ellyvel. Szemébe kell vágnia, hogy csúf és ízléstelen játékot űzött vele. Megmondja, hogy leálcázta a felállított kelepcét.

Kiment a hosszú, pálmákkal szegélyezett sétányra, amelyen ebben az órában hullámzott legszínesebben a nemzetközi korzó. Fényreklámok szikráztak fel, színes reflektorok ontották fényzuhatagjaikat a mulatók bejárata előtt.

Nádor magábaroskadva járt. Maga sem tudta, mi célja, értelme van még donkihótei harcoskodásának. De a benne feszülő nyugtalanság és kétségbeesés szinte megőrjítette. Mégis csak kell tenni valamit...

Autók torlódtak meg előtte. Estélyiruhás hölgyek és urak mennek fel a széles lépcsőkön, amelyeket hordókba dugott virágzó narancsfák szegélyeznek. Kábító, édes illat, neoncsöves szivárvány-káprázat, csillogó lakájruhák, fehér szarvasbőrnadrágok, aranyzsinór-zuhatagok, érdemrendek fölött óriási szikrázó brilliáns betűk: É d e n !

Nádor megállt, mintegy bűvöletben, mint egy ember, aki a végzetet várja. Előtte hömpölygött, csillogott az aranyfolyam, szenvtelen arcú, bálvány-nők, akik szinte egybeolvadtak ruhájuk és ékszerük gőgös pogány istenségével és férfiak, pöffeszkedve és elnyujtózva, mintegy az egész világ felett mérhetetlen gazdagságuk tudatában.

És akkor, egy királyi bevonulás koronájaként, felbőgött Harrisson fehérzománcos óriás autója és megnyíló öléből kiszállt a kék frakk és az ezüst estélyi ruha.

- Elly! - akart feljajdulni Nádor, de a szó ott halt el ajkán reménytelen aléltságban.

És akkor - szinte ködökön keresztül - valami furcsát, érthetetlent látott. Néhány ember közvetlenül mellette összebújt, ragadozó szemük Ellyre tapadt és Nádor világosan hallotta, amint az egyik félhalkan mormogta:

- Ez az! Tartsátok szemmel... Ferguson és Harris... induljatok!

Két frakkos, rettentő húskolosszus elindult a bejárat felé, mintha vendégek lettek volna.

Nádor szíve vadul vert. Rettentő félelem fogta el. Valami nem tetszett neki, minden idegszálával érezte: valami szörnyűség fog történni!

És nem tudta, mit tegyen. Csak állt, földbegyökerezett lábbal, mint akit végzete rendelt egy őrhelyre, ahonnan nem szabad többé elmozdulnia...

A közelében még mindig ott állt a gyanus férfi, aki az előbb a két óriáshoz szólt és időnkint titkos jeleket adott. És ahogyan kezével különböző mozdulatokat végzett, Nádor megfigyelhette, hogy újabb és újabb alakok sodródtak be a mulatóba, akik előbb alig észrevehető fejbólintással jelezték, hogy tisztában vannak szerepükkel...

Mit jelent ez? Szólni kellene a rendőrnek.

De hátha csak rémlátás? Kinevetik! Hiszen lehet, hogy éppen a kirendelt detektívek sietnek elfoglalni helyeiket.

Tíz percig állhatott így.

Akkor furcsa, zavaros kiabálás szűrődött ki a teremből, ajtók csapódtak fel, sikoltások hallatszottak, a mulató előtt álló néhány rendőr berohant az épületbe.

A következő pillanatban hirtelen kilobbantak a fények...

Azután őrjöngő, a rémülettől félig halott férfiak és nők buktak ki az ajtókon, a telihold kísérteties, sápadt világításában elkárhozott lelkek döbbenetes víziója bontakozott ki.

És akkor egyszerre megpillantotta Ellyt. A két óriás cipelte a levegőbe kapva.

Első gondolata az volt, hogy megmentették, kihozták a szabadba. De azután látta a tébolyult erőfeszítéssel karját kiszabadító lányt, amint vad menekülniakarással az egyik férfi szeméhez kap, hallotta halálravált segélykiáltását és egyszerre mindent megértett...

Felordított és egyetlen ugrással mellette termett. A gangstereknek még idejük sem volt észbekapni, már az egyik eszméletlenül vágódott el Nádor rettenetes, csontot zúzó ökölcsapásától. A másik meg sem kísérelte az ellenállást. Rohanó rendőrök érkeztek a szerencsétlenség színhelyére, riadtan, lélektelenül röffentek össze az emberek, az utca feketélett, morajlott, irtózott és sopánkodott. Szirénák vészes búgása söpörte el az úttesten bámészkodókat, mentők, tűzoltók és rendőrök megkezdték a mentő munkát.

Magasra torzítva röppentek fel az első vészhírek: húsz halott... gangsterek kifosztották az ájult nőket... Harrissont halálra taposták a pánikban!

Nádor egy autóba emelte az eszméletlen Ellyt és hazavitte a szállodába!

*

Hajnalban tért csak magához mély eszméletlenségéből Elly. A szálloda orvosa megkönnyebbülten lélegzett fel:

- Túlságosan nagy volt az idegrázkódtatás. Még szerencse, hogy rosszabbúl nem végződött a dolog... Az izgalmak meg is ölhették volna!

Elly sápadt arcáról könnyek peregtek. Nem tudott szólni, csak némán szorította Nádor kezét, aki meghatottan, mélységes imádattal és aggódással állt mellette.

Egyikük sem szólt, de az ajkuk remegett és a szívük tele volt forró indulattal.

A szobalány belépett, jeges limonádét hozott a betegnek.

- Rettentő... rettentő! - fecsegett. - Most mondják, hogy Harrisson belehalt a sebeibe!

Fejét a tenyerébe fogva, kitántorgott az ajtón...

Nádor érezte, hogyan rándul meg görcsösen Elly keze. Ujjai még szorosabban fonódtak az övé körül, megbocsátást és segítséget kérőn. És egészen halkan, mintha nagyon távolról és nagyon mélyről jönne, felsírt hozzá a kérdés:

- Meg tudna nekem bocsátani?

A férfi ránézett a könnyes arcra, azután belőle is felcsuklott az elfojtott sírás. És az érzésnek e szent felviharzásában a lányhoz hajolt és megcsókolta.


VÉGE.