---

Tartalom

DALOK LAURA ÉLETÉBEN

Kik hallgatjátok szerteszórt dalokban
Hol földi tagjait oly égi szépen
Ha életem a kíntól és a gondtól
Minden lépésnél vissza-visszanézek
Havas fejével indul az atyóka
Sok állat van e földön, mely merészen
Minél közelebb ér hozzám a végső
Keleten már lángolt a szerelemnek
Magányosan, mélázó baktatással
Ha tűz a tűzet nem oltotta még el
A hazugságtól óvtalak serényen
Midőn az ég gyorsan hajol nyugatra
Áldott a nap, a hó, az év s az évnek
Úgy elfáradtam sok-sok nemtelenség
Arany haja szétszóródott a szélben
Cézár, mikor a tisztelt főt fogadta
Üdítő, tiszta hullám
Ha nem szerelmet, akkor hát mit érzek?
Nincs békém s nem szítok háboruságot
Mily idea az ég milyen körében
Ti szerencsés füvek, boldog virágok
Mikor az ég, a föld, a szél már néma
Bátran lépek a félelmes vadonba
Pó, gyorsfutású, dagadó vizednek
Ó, szívemet szorító szép kezecske
Kinek csak álma boldog és szeretne
Aranyát Ámor mily érből vehette
Midőn a Napszekér tengerbe gázol
Veréb a háztetőn, erdőn a dámvad
Várják az estét, gyűlölik a regget

DALOK LAURA HALÁLA UTÁN

Az élet elfut, vissza sohse fordul
Jaj, szemeim, Napunk felhő mögé tünt
Ha madarak zokognak és morajlik
Sennucciom, fáj, hogy itthagytad barátod
A szem, amelyről oly forrón daloltam
Ha tudtam volna, hány szivet vigasztal
Ha visszanézek szálló éveimre
Ó völgy, ahol jajom gyakorta hangzott
A szép időt a langy szél visszahozta
A csalogány, mely oly búsan siratja
Víg napjaim között, milyet keveset
Bús rímek, szálljatok a durva kőre
Kedves madár, ki énekelve repkedsz
Tükröm gyakran jósolta közeledtét
Siratom elmult éveim, mikor csak
Boldogságos Szűz, csillagokkal ékes

---

Előszó

Petrarca az európai kultúra egyik legnyugtalanabb korszakában élt. A néha századokig tartó monumentális építkezések, fényes egyházi és világi ünnepségek, körmenetek, bevonulások szenzációit irtózatos járványok és véres kivégzések megrázó élménye váltogatta. Itália városállamai örök harcban állottak egymással, de a város falai között is pártok öldökölték egymást, a városokat összekötő utak mentén pedig rablók leskelődtek. A félsziget teljes hosszában tele volt menekülőkkel, száműzöttekkel, konspirálókkal. Petrarca is menekülés közben született 1304-ben Arezzoban, ahová apja, a firenzei jegyző, a "feketék" elől futott. Születésének vándor csillaga holtig kísérte: városról-városra költöző családja a provencei Avignonban, a pápák akkori székvárosában telepedett meg, s ez lett az a középpont, ahonnan nyugtalan és kíváncsi útjaira elindult s ahová távoli viszontagságok után sokszor évek mulva visszatért. Megfordult Párisban, Brabantban, Flandriában, Németországban, Itália majd minden nevezetes városában, követségben járt Prágában és egy azóta megcáfolt legenda szerint még Budán is. Színes és változatos életet élt, s ha a dicsőség volt az, amire sorsát föltette, sikeres életet is. Mint avignoni aranyifjú, kedvence volt a társaságoknak, mint udvari ember, kegyeltje a hatalmasoknak, mint a változó, de mindig hódolattal üdvözölt pápák pártfogoltja, megkapta azokat az egyházi szinekúrákat, melyekből írói hivatásának kényelmesen élhetett.

Latin versei és iratai, humanista kutatásai - nem pedig "vulgáris" olasz dalai - fiatalon híressé tették s megszerezték számára azt a dicsőséget, hogy a római Capitoliumon ünnepélyesen költővé koronázták. Tekintélye nagy volt. Költők, tudósok, bíborosok és zsarnokok voltak a barátai s ez utóbbiak mindig szívesen látták vendégül udvarukban. A kor politikai indulatai sem állottak távol tőle, Itália egységének gondolata más nagy szellemekkel együtt az övé is volt s Cola Rienzi forradalmától csak a bukáskor fordult el. 1374-ben Arquában, Pádua közelében halt meg, a legenda szerint éjszaka, olvasás közben, könyvére bukott fővel.

A természet és a kultúra szépségei iránt egyaránt fogékony szellem és a mozgalmas élet ezernyi élménye azonban éji lepkerajként egyetlen fényforrás körül kering: Petrarca huszonhárom éves korában, az avignoni templomban, a nagypénteki szertartások közben megpillantott egy előkelő és erényes hölgyet, aki férjnél volt s férjét idők folyamán tizenegy gyermekkel ajándékozta meg. Ez a hölgy volt Laura, akit e bizalmas nevén századok óta az egész művelt világ ismer. Hogy Petrarcát a találkozás pillanatában csakugyan átjárta-e az a villámcsapásszerű megrendülés, amely évtizedeken át tartó reménytelenség ellenére e hölgyhöz kötötte, avagy csupán a késői troubadour-költészet konvenciója szerint választott benne szent ereklyét, hogy érzés-imitációkból, költői cirádákból, allegóriákból és szójátékokból építsen oltárt fölébe: nem tudhatjuk. A Laura-versek változatos anyaga mindkét föltevés mellett szolgáltat érveket.

Az bizonyos, hogy testi szerelem nem volt közöttük - a tudós férfiú ezirányú vágyait néhány ágyassal elégítette ki. De a vágy éppen azért őrizte meg egy életen át erejét, mert kielégítetlen maradt s mert fojtva, rejtve, földalatti utakon bujdokolva kereste a lelki réseket, amelyeken keresztül áloméletéből világosságra szökhet. Sőt megőrizte erejét, a végleges lemondás melankóliájába burkolva, még akkor is, mikor Laurát egy országokon végigszántó pestisjárvány elragadta. Petrarca szerelme - mint minden troubadour-szerelem - nem a test világában játszódott le, hanem a képzeletében: de nem a képzelet hideg ürében, hanem a vágysarkalta fantázia meleg levegőjében. E nélkül a mégis szinte testi telítettség, érzelmi valóság nélkül elképzelhetetlen az a gazdag hangszerelés, az a sok, rebbenésnyi változat, amelyet egyetlen téma fakasztott Petrarca lantján. Petrarca ebben a képzelt-valóságos élményben fedezte föl századokra a szerelem új nyelvét, s legalább is a kesergő szerelem gazdag érzéskincsét: s igazi nyelvet csak az élet és élmény hozhat létre, a kigondolt, mesterséges nyelvek hamar elsorvadnak.

De bizonyos az is, hogy a költő, aki jobblábával egy új tartomány határát lépte át, baljával még ott állt az amour courtois hagyomány-földjén. Akármit is érzett, az érzést megtetézte a játékkal is, azzal a ma már kellemetlenül üresnek ható, de a középkor szimbólum-világában talán távolibb gondolatkapcsolatokat elindító játékkal, amely nem egy versét élvezhetetlenné teszi. Mesterkélt versformák (sestinák, madrigálok, balláták), tudós allegóriák, Laura nevével való szüntelen negédeskedések (a név apró mutációkkal babérfát, dicsfényt, levegőt, aranyat is jelent), riasztó okoskodások tizedelik a Canzoniere több, mint 300 szonettjét, canzoneját s egyéb olasz versét.

E válogatott gyűjteményből elsősorban ezeket az elfonnyadt virágokat vetettük ki. Ami ma is friss, aminek színei ma is gyönyörködtetnek, még ha itt-ott a multból megidézett mesterművek körül elkerülhetetlenül ottlengő enyhe hervadás-illat csap is meg bennünket, annak javát próbáltuk itt csokorba gyüjteni. Természetesen másvalaki tán más verseket válogatott volna össze, hiszen ahány kommentátora volt a költőnek, mind más-más válogatással jelölte ki a Canzoniere színe-javát; nem is szólva a korok változó ízléséről.

Akadhat olyan mai olvasó is, aki egyhangúnak ítéli az állandó szonett-formát. Csakugyan, lényegében a szonett is mesterkélt versalak, de hogy a középkori versformák közül mégis éppen ez őrizte meg életerejét századokon át, elsősorban Petrarca hatása alatt, azt mutatja, hogy mesterkéltsége összevág a versépítés belső törvényével. Mint a csontváz, amely az emberi ideál-típus hordozója, a szonett csontváza is egy költői ideál-alak harmonikus, tömör, kellemes vonalait szabja meg. A szonettek közé fölvettünk mutatóba néhányat a nagy canzonék közül is, nemcsak a változatosság kedvéért, hanem hogy bemutassuk Petrarca nagylélekzetű líráját is. Kötetünket a Boldogságos Szűzhöz intézett könyörgés zárja, Macaulay szerint a világirodalom legszebb himnusza.

Oly korból valók e dalok, amelyben az emberiség egyik legnagyobb válságával vívódott. Az egyik nagy szellemi rendszer már elégtelennek látszott, bomladozott, a másik még alig derengett. Az elégedetlen lelkek ilyenkor a multban keresik a még bizonytalan jövő előképét. Petrarca is, az első humanisták egyike, a klasszikus kor emlékeit gyüjtögetve s magyarázva próbálta a példaadó mult kapuját felnyitni. Korában ennek köszönhette hírét-nevét. A következő századoknak azonban nem a mult fölidézése őrizte meg művét, hanem a jövő előreérzése. Petrarca sokban úgy érzett már, mint a modern ember, mint a XIX. század szentimentális szerelmese, mint a XX. század önmaga lelkének titkaira hallgatódzó magányosa. Daloskönyvében azért tudunk gyönyörködni ma, mert magunk is kissé Petrarcák vagyunk s Petrarca is kissé mihozzánk volt hasonló.

Sárközi György

---