LAMPÉRTH GÉZA: PÁPAI DIÁKOK KALANDOZÁSAI A BAKONYBAN

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2016
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-057-0 (online)
MEK-15282

Elmondtam nektek, kedves olvasóim, a három pápai diák kalandos balatoni utazását és szerencsés hazaérkezését az édes szülőházba a délibábos alföldre.^*

A fiúkat odahaza a kis alföldi faluban várva-várta már édes anyjuk és nagyapjok. Az aranyszivű, ezüstfürtű nagyapó, a ki hajdanában a szabadságharcz vitéz katonája volt s olyan szépen tudott mesélni régi időkről, régi emberekről.

Mikor a fiúk elbeszélték nagyapónak utazásukat, ő benne is felébredtek a mult emlékei s így szólt kis unokáihoz:

- Én is a pápai iskolában tanúltam, mi is tettünk akkoriban egy szép utazást, még pedig a Bakonyban. Mi is pápai diákok voltunk, épen úgy, mint ti. Csakhogy a mi utazásunk mégis másforma volt ám, mint a tiétek.

Nagyapó nem soká kérette magát; hozzá fogott és így mesélte el az ő bakonyi utazását:

Mikor én még kis diák voltam, bizony sok minden másképen volt, mint manapság.

Ma már, teszem, alig van olyan kis falucska, a honnan gőzkocsin ne lehetne eljutni az ország bármely más részébe. Gyorsan és kényelmesen. Ha valahol épen nincs is állomás, hát van a szomszéd faluban vagy a legközelebbi városban.

Igy azután természetes, hogy a falun lakó diáknépség is könnyű szerrel utazgat, mikor az iskolák tanulásra hivó csengetyűje a városban megszólal. Csak elmennek az állomásra, föladják a batyut, megváltják a jegyet s felülnek. A gőzparipa füttyent s hipp hopp! - mint a mesében van - egy-kettőre ott terem velük a városban. Mikor meg a csengetyű az édes vakácziót jelzi, épen ilyen gyorsan és kényelmesen jutnak vissza a szülői házba.

Akkor még kevesebb volt a vasút és többet kellett gyalogosan meg kocsin utazni.

A mi kis falunkból sem lehetett még akkor vasúton eljutni Pápára, a hol én és Aladár pajtásom tanúltunk abban a hires nevezetes régi kálvinista kollégiumban, a melyben valamikor Petőfi Sándor és Jókai Mór is tanúlt. Hát mi bizony, vasút nemlétében, csak úgy »fatengelyen« utazgattunk, mint a hogy arra mifelénk a kocsin való utazást nevezik.

Egyszer egyikünk szülei gondoskodtak a kocsiról, máskor meg a másikunké. Valaki mindig el is kisért bennünket és mikor haza utaztunk, elibénk jött, hogy valami bajunk ne essék az úton.

Mert bizony hosszú volt az út; majdnem egy álló napig tartott. Azután meg a Bakonyon vezetett keresztűl. Azon a rengeteg őserdőn, a mely a Dunántúl közepén Fehér, Veszprém és Zala vármegyék területén húzódik át a Balaton tavával majdnem párhuzamosan.

Ma már a Bakonyt is gőzös szeli át; gyorsan, kényelmesen lehet rajta keresztűl utazni.

Hanem én ha vissza-vissza gondolok diákkori utazásaimra, azért mégis áldom a sorsot, hogy úgy »fatengelyen« kellett utazgatnom, nem pedig vasúton.

Elösmerem én is, hogy gyorsabban száguld a füstöt, gőzt lehellő, tüzes szemű óriás vasparipa, mint a mi húsból és csontból való kis lovacskáink, a Csillag meg a Ráró koczogtak. Azt is megengedem, hogy rossz, zimankós időben, téli zivatarban kényelmesebb a csukott és melegre fűtött vasúti kupéban ülni, mint puszta, döczögő parasztkocsin.

De azt is állítom ám, hogy tavaszszal, nyáridon, avagy kora őszszel, mikor a természet teljes pompájában van, mikor enyhe a lég és vidám a határ, akkor sokkal szebb, jobb, hasznosabb és gyönyörködtetőbb a kocsin való utazás.

A ki elkerűlheti, ilyenkor sohase utazzék vasúton. Mert az a gyors és kényelmes utazás ilyenkor ugyancsak sivár, unalmas és kellemetlen. Különösen, ha sokáig tart.

Becsukják az embert egy kis fülkébe, mint a rabot a börtönbe. Fülledt, meleg bent a levegő. Ha ablakot nyit az ember, légvonat támad és a gőzgép füstje, korma csap a szemünkbe. Városok, falvak, erdők, mezők, s a táj ezernyi szépségei sebes vágtatással úgy repűlnek el előttünk, mint valami óriási körhinta alakjai... Bejárhatunk igy nagy vidéket, s alig látunk többet, mint ha mindig szobánkban ültünk volna.

Persze, jó időben utaztunk mindig. Szeptember elején, mikor az iskola kezdődött és juliusban, mikor vége volt a tanulásnak.

A vadregényes erdőségben, százados fa-óriások zöld lomb-sátora alatt kanyargott, hegyen-völgyön át a jól gondozott országút.

Zöld erdőben, vadvirágos zöld pázsit közepén olyan volt az utunk, mintha valami óriási virágos szőnyeg fehér sávján mentünk volna.

Fák, virágok lehelletétől üde, illatos volt a lég, felhőtelen, tiszta kék az ég. Isten dalosai, csicsergő kedvű kis madarak vidám nótázásba kezdtek a galyakon... Víg kedvvel gyujtottunk rá mi is a régi szép diák nótára:

A kocsisra is átragadt jó kedvünk; velünk mondta a nótát és közbe-közbe pattogtatott ostorával;

Fülüket hegyezve nekirugaszkodtak a kis táltosok s vidáman gördűlt kis kocsink előre hegyen-völgyön át...

Ha faluba, pusztára, erdei telepre, pásztorkunyhóhoz, vagy érdekes várromhoz értünk, ott megálltunk és megnéztünk apróra minden nevezetes látni valót. Igy egyesítettük a hasznost a kellemessel, a mint egy hires római költő tanácsolta.

Ha most azt kérdezném tőletek, édes fiaim, hogy ugyan melyik utunk lehetett mégis kellemesebb? A szeptemberi-e, a mikor a város felé állt a kocsink rúdja, vagy a juliusi, a mikor az édes szülői ház volt a czélunk? Bizonyára azt felelitek rá egy szivvel, lélekkel: hogy az utóbbi volt a kellemesebb.

Hát el is találtátok. Mert vajjon, lehet-e boldogabb ember a világon, mint a kis diák, a mikor az iskolai év végén, szorgalmas tanulással töltött hosszú tiz hónap után, jó bizonyitványnyal a zsebében, haza felé indúl.

Ezek közűl az utazásunk közűl is egy volt különösen érdekes, kedves, vidám és tanulságos, a melyre mindig örömmel emlékezem vissza. Az, a melyet most tinéktek elbeszélek.

Ezúttal Fodor tanító úr, Aladár pajtás édes apja, jött el értünk, hogy haza kisérjen bennünket.

Nagyon örültünk ennek, mert a tanító az egész Bakonyt igen jól ismerte és megigérte, hogy nekünk is meg fog mutatni és magyarázni minden nevezetességet, a mi utunkba akad. Sőt mivel az egész évben jól viseltük magunkat és jó bizonyitványt kaptunk, kérésünkre abba is örömest beleegyezett a jó tanító úr, hogy ne menjünk egyenesen haza, hanem egy kis kitérővel, néhány napig kalandozzunk a vadregényes szép Bakonyban.

Alig értünk ki a város végire, midőn két kis pajtásunkat pillantottunk meg, Bandit és Bélát. Kis batyu volt a hátukon és nagy igyekezettel gyalogoltak a poros országúton.

Megmondtuk, hogy tanuló társaink és jó pajtásaink. Azt persze nem tudtuk, hogy hová igyekeznek a fiúk. Azt gondoltuk, hogy ők még néhány napig ott maradnak a városban és most kirándulnak egy kicsit a vidékre.

De a tanító úr alighanem mást gondolt, mert megállította a kocsit és megkérdezte a fiúktól:

- No, hát akkor ne koptassátok a csizmátokat, hanem üljetek fel a kocsinkra, - mondta a tanító úr.

Szivesen szorítottunk helyet nekik, mert igen jó, szelid fiúk voltak. Szegény gyerek volt mind a kettő, a kiknek bizony még kocsira sem tellett, azért indúltak neki csak úgy gyalog szerrel a hosszú utnak. Szegény özvegyasszony volt mindkettőnek az édes anyja. Bandi Várpalotán lakott, Béla meg Nagyvázsonyban. Ez a két város a Bakony két távol eső pontján fekszik.

- Mind a kettőtöket elviszünk egész hazáig, - mondá a tanító úr, - úgy is meg akarjuk nézni a Bakonyt, így majd jó darabját bejárjuk.

Nemsokára csinos kis falut értünk, melyen túl már ott sötétlettek felénk a Bakony erdős hegysorai, Tapolczafő e falu neve s ott ered a Tapolcza folyó, a mely Pápán is keresztűl folyik. Hűvös hullámaiban sokszor fürödtünk.

A falu közepén áll a kálvinista templom. Mikor a templomhoz értünk, a tanító úr megállította a kocsit s levezetett bennünket egy mély völgybe, a Tapolcza folyó forrásaihoz.

Hatalm as kősziklák alól buzogva-csobogva tör elő több helyen a kristálytiszta hideg víz a föld titkos mélységéből. Az óriási víztömeg két medenczébe gyülemlik össze s azokból a medenczékből indúl útjára a Tapolcza.

- Ez a folyó arról nevezetes, - magyarázta a tanító úr, - hogy télen át sohasem fagy be és olyan erős, hogy mindjárt az elején, a forrástól alig néhány lépésnyire, egy hatalmas malmot hajt.

Hajdanában, mikor ősapáink elfoglalták ezt a földet, - magyarázta tovább a tanító úr, - itt is erdőség volt. Egész idáig terjedt a Bakony. Ezeket a puszta sziklákat akkor sűrű berkek és ligetek födték. Százados fák sötét árnyékában csobogtak ezek a források.

Gyönyörűséges szép hely volt ez akkor. Épen olyan, a milyenen az ősmagyarok az ő pogány Istenüknek, Hadúrnak szoktak áldozni. Mikor erre a helyre rátaláltak, meg is örűltek neki őseink. Mindjárt áldozatot mutattak itt be Hadúrnak. Messze földre híre futott a gyönyörű szent bereknek, a melyiknek párja a nagy Ázsiában sem akad. Messze földről sereglettek ide a pogány magyarok és boldog volt, a ki itt mutathatta be áldozatát Hadúrnak.

Ezeken a hatalmas sziklákon lobogott égre az áldozati tűz, melyen a táltosok, a pogány magyarok papjai, a legszebb fehér paripákat áldozták föl a hadak urának.

Szent István király keresztyén hitre térítette a magyarokat. De az ős monda és hagyomány szerint még századok múlva is jártak ide ősapáink, mikor már keresztyének voltak. És bár szigorúan meg volt tiltva, titokban mégis áldozatot mutattak itt be pogány Istenüknek.

Sokáig gyönyörködve néztük a hatalmas sziklákat. Hadúr oltárait, és szinte megjelentek előttünk párduczos, kaczagányos dicső őseink. Látni véltük hazaszerző Árpádot, a mint szép fehér paripán előrobog... utána a hét vezér... s a többi daliák... Áhitat tűze gyúl a szemekben, előlép a táltos, regősök éneke zendűl... kilobban a máglya lángja s száll az áldozat füstje... száll fel a magas egekbe Hadúr trónusához...

Szivünk hevesebben dobogott s áldást mondtunk a dicső ősök emlékére, hogy megszerezték nekünk ezt a szép hazát.

Mint a tanító úr megjegyezte, hajdanta egész Tapolczafőig, sőt még annál is messzebbre terjedt a Bakony. De az idők folyamán jöttek a fejszések, neki fogták gyilkos szerszámjukat a százados fáknak és sorra döntögették őket. Ma is egyre döntögetik és messze földre szállitják a drága fa-anyagot tüzelőnek, ipari és gazdasági eszközöknek. A hatalmas, szép őserdő pedig egyre szűkebb határok közé szorúl és egyre jobban ritkúl.

Ma már jóval az emlitett falun túl kezdődik a Bakony. Jó magas és nagyon meredek hegyre kellett fölbaktatnunk, hogy az erdőbe érjünk. Hogy lovainkon segitsünk, leszálltunk a kocsiról és úgy gyalogoltunk fölfelé. Szegény állatoknak elég volt a puszta kocsit fölczipelni a meredek hágón.

Jól megizzadtunk, mire fölértünk a tetejére. De ott aztán pompás kilátásban gyönyörködhetett szemünk.

Előttünk föltárúlt a Bakony változatos, regényes tájképeivel, hegyeivel, völgyeivel. Égbe nyuló, örökké ködben úszó, fehér fejű havasokat, a minők az Alpesekben és Kárpátokban vannak, itt ugyan nem láthatunk. Hanem annál szebbek és kedvesebbek a szemnek a szeliden emelkedő - itt-ott azért jó magasra nyúló - bérczek, a melyeknek tetejét zöld lomberdő koszorúzza. És a rejtett, vadvirágos völgyek, melyekből egy-egy falu tornya kukucskál ki fehéren. Mély csend mindenütt. Csak az imára hívó harangszó csendűl bele néha az erdők fenséges nyugalmába...

- No, most nézzetek visszafelé, fiúk! - szólt a tanító úr, mikor már az előttünk levő nagyszerű képen soká gyönyörködtünk, - látjátok-e azt a két nagy póznát, a mi oda van tűzve a síkság közepébe?

- Látjuk bizony, - felelt Béla pajtás, a ki hamarosan elértette a tréfát, - még azt a két szunyogot is, a mi a tetején ül...

Erre aztán jót nevettünk. Béla pajtás fején találta a szöget. Ha a tanító úr a pápai kettős tornyot két póznának nézte, akkor a rajta lévő kereszt csakugyan szúnyognak látszhatott.

Most ujra föltelepedtünk a kocsira. Bucsút intettünk Pápa városának és a sík vidéknek, a mely most már végképen eltünt szemünk elől. S vigan gurúlt kocsink a völgybe le.

Mind beljebb vitt utunk az erdőségbe. Egyre szebb, változatosabb erdei tájképek tárúltak elénk.

Ez a Város-Lőd a Bakony közepén fekszik; jó nagy község és lakosai nagyrészt fa-faragással és kőedény gyártással foglalkoznak. A régebbi időben, - mint a tanító úr nekünk később elbeszélte, - nevezetes hely volt.

Mielőtt pihenni tértünk volna, sétát tettünk az utczán, a melyen a Tarna patak fut végig s a part mentén ma már vasút szeli át a községet.

Az utczán feltünt nekünk, hogy az emberek nagy része németűl köszöntött bennünket. Meg is kérdeztük a tanító úrtól, hogy mi ennek az oka?

- Itt is, mint sok más bakonyi faluban, - felelt a tanító úr, - németek laknak.

Ezen aztán még jobban csudálkoztunk. Hogy lehet az, hogy ilyen magyar nevű faluban németek laknak?

- Úgy van az, - mondá, - hogy ezeket a falvakat hajdanta tősgyökeres magyar emberek lakták. Addig, mig a török el nem foglalta az országot a szerencsétlen mohácsi csata után. Akkor, a mint a történelemből tudjátok, ő lett itt az úr és basái kormányozták az országot. Ezen a vidéken a fehérvári basa parancsolt. Ez olyan kegyetlen és zsarnok ember volt, hogy mindenükből kifosztotta a szegény magyarokat. A ki nem engedelmeskedett, azt kardélre hányatta. Így aztán részint kipusztúltak a vidék lakói, részint más, békésebb tájakra vándoroltak. Mikor aztán a törököt ismét kiűzték az országból, mivel elég magyar nem volt, idegen népeket telepítettek ide. A felső vidékről tótokat - mert azok is laknak itt elszórva, - Németországból, a Rajna folyó mentéről pedig németeket. Ezek is onnét jöttek ide.

- De az már nagyon régen volt, - mondá Bandi, a ki legidősebb és legkomolyabb fiú volt közöttünk.

- Azóta már megtanúlhattak volna magyarúl - folytatta Bandi nemes fölindulással. - Kötelességük is lett volna! Mert, a ki magyar földön él, magyar kenyeret eszik, annak - bárhonnét származott is - szent kötelessége, hogy szivben, lélekben és nyelvében is magyar legyen!

- Szent igazság, fiam, a mit mondasz, - szólt a tanító úr. - Bizony nem volna szabad itt idegen szónak hangoznia, és sehol e hazában. Ezeknek az embereknek talán csak az az egy mentségük lehet, hogy a török után sokáig, sajnos, majdnem a legutóbbi időkig, még a német volt az úr a mi szegény hazánk fölött. Az pedig még a magyarokat is németekké igyekezett tenni minden módon: erőszakkal és csalafintasággal.

- De ha a multban meg is volt ez a mentségük, - folytatta a tanító úr, - most már nincs meg többé. - Most már itt az ideje, hogy magyarrá legyenek mind egy szálig. Ezen kell munkálnunk minden erőnkkel. Ennek az eszmének legyetek harczosai ti is, édes fiaim, ha megnőttök. Hogy mint a költő mondja:

Hevűlő szívvel hallgattuk a tanító úr lelkes beszédét s megfogadtuk, hogy ha Isten segit bennünket, a magyarság szent eszméjének szívvel, lélekkel buzgó harczosai leszünk.

Mikor sétánkat elvégeztük, épen alkonyúlt a nap. Bucsúsugarai még ott égtek a bércztetőkön s aranyszinűre festették az erdők zöld lombkoronáját.

A rengeteg erdők s a vadvirágok ezreinek lehelletétől üde, illatos a lég. Szinte érzi az ember, hogy tágúl a tüdeje, hogy kering gyorsabban, fürgébben, a vére, mikor ezt a pompás erdei levegőt szívja; megkönnyebbűl egész testében és repűlni szeretne, mint a madár. Nincs az a fásúlt szív, a mely itt föl ne vidúlna. Testi és lelki beteg egyaránt gyógyitó balzsamra lel itt.

A vendéglőnk nagy ódon kétszárnyú épület volt s gyönyörű helyen feküdt. Hegy tövében, a Tarna patak partján. Körűle százados fák zúgatták lombjukat. Mindjárt lehet róla sejteni, hogy aligha falusi vendéglőnek készűlt ez valaha. Nagy tágas udvarán, melyet düledező kőbástya körített, hatalmas faragott kövek darabjai hevertek.

- Ezek a kövek, - mondá a tanító úr, - annak a régi időnek hírmondói, a mikor még tiszta magyar község volt Város-Lőd és nevezetesebb szerepet játszott mint manapság.

A neve is más volt akkor. Leveldnek, vagy Lövöld-nek hívták. Itt a vendéglő helyén állott a híres lövöldi zárda és szeretetház, melyet Nagy Lajos királyunk alapított 1360-ban. A karthauzi szerzeteseké volt s itt lakott a szerzet főnöke is, a kit főperjelnek hivtak. Olyan nagy úr volt ez a perjel, akárcsak egy püspök és palotájában sokszor fordúltak meg a magyar királyok. Mátyás király is többször megszállt itt vadászatai közben...

Mialatt a tanító úr így beszélt, egészen leáldozott a nap. Csillagok ezre gyúlt ki az égen. A faluban megszólalt az estharangszó s bezengte a völgyeket. Azután mélységes csönd lett, csak egy-egy tücsök czirpelt s egy-egy csalogány csattogott édesen valahol az erdőszélén...

A vendéglős jelentette, hogy kész a vacsoránk. Épen asztalhoz akartunk ülni, midőn különös zaj hallatszott az országútról. Csakhamar megtudtuk a zaj okát.

Elől egy félig meztelen, barnaképű gyerek czigánykerekezett be nagy vidáman a kapun, sikongva visítva követte négy-öt hasonló öltözetű kisebb-nagyobb ficzkó. Azután két apró gebe egy ponyvával leteritett szekeret húzott be. A kifeszített ponyva alatt nők és férfiak ültek, a tetején pedig lánczra kötött majmok ugráltak. Egy lompos barna medve s egy púpos teve zárta be végűl a különös menetet. Mindegyiket egy-egy szálas, napsütött arczú, széles karimás kalapu férfi vezette lánczon.

Persze, mindjárt ott hagytuk a vacsorát, az udvarra szaladtunk és nagy érdeklődéssel vizsgáltuk a különös embereket és állatokat.

Kiváltképen Aladár pajtásnak tetszett szörnyű módon a dolog. Ő volt köztünk a legelevenebb, legpajkosabb és legkalandosabb természetű. Mindig vadász-történeteket olvasott szabad idejében és Amerika őserdőibe vágyott. Ő mindjárt meg is barátkozott a komédiásokkal. Sorba simogatta a majmokat, felült a teve hátára s a medvét is meg akarta czirógatni, hanem ott majdnem pórúl járt. A maczkó koma nem volt barátkozó kedvében és mikor Aladár feléje nyúlt, megcsörgette a lánczát és haragosan rámordúlt...

De ez nem ijesztette el Aladárt s vacsora után megint leszökött a komédiásokhoz. Kenyeret és czukrot vitt a majmoknak; ezek a fürge, figurás kis állatok tetszettek neki a legjobban.

Reggel, mikor fölébredtünk, már jó magasan járt égi utján a nap. Az ivószobába terített szalmazsákokon háltunk és nem kis meglepetéssel vettük észre, hogy egyik zsák üresen áll s Aladár barátunknak csak a hűlt helye van rajta.

Kerestük mindenfelé, kiabáltuk a nevét, de csak nem jött elő. A vendéglős se tudott róla semmit, nagyon ügyesen osonhatott ki a szobából.

A tanító úr már megijedt, mert ismerve fia csintalan és kalandos természetét, azt gondolta, hogy Aladár megszökött a komédiásokkal. Mi is azt hittük, annyival inkább, mert a komédiások is eltüntek a vendéglőből.

Már indulni akartunk, mikor a vendéglős megnyugtatta a tanító urat, hogy a komédiások csak a falut járják be s azután visszajönnek; a kocsijuk itt van még.

Csakugyan néhány percz múlva óriási porfelhő és éktelen sivalkodás, zürzavaros lárma jelezte, hogy jön a karaván.

Megint egy czigánykerekező fiú nyitotta meg a sort. Utána szép rendbe bevonúlt az egész csapat az udvarra. Köztük volt a mi Aladár pajtásunk is. Egy majmot vezetett lánczon s a mint meglátott bennünket, egyenesen felénk tartott a majommal.

De Aladár egész komolyan odaállított édes apja elé és megkérte, hogy vegye meg számára a majmot.

- Már ki is alkudtam a komédiás emberrel, - mondá egészen nekihevűlten, - tíz forintért ideadja. Mondhatom, megéri, remekűl tánczol...

A tanító úr nem tudta hamarjában: nevessen-e, vagy bosszankodjék a dolgon. Végre is jól megpirongatta a szeleburdi fiút, mi pedig jól kinevettük és elneveztük »majom-tánczoltató«-nak.

A majom-vásárból persze nem lett semmi. Hanem a dolognak híre futott és Aladáron sokáig rajta maradt a »majom-tánczoltató« név.

Útközben még két nevezetesebb helyet találtunk: egy kis német falut s egy nagy magyar falut.

A kis német falu neve Herend és porczellángyáráról nevezetes, Európaszerte híres, drága és szép porczellán készűl itt.

A nagy magyar falut pedig Szent-Gálnak hívják. Ennek a lakói tősgyökeres magyar emberek és mind régi nemesek. Hajdanta híres vadászok voltak. Rengeteg erdeikből ők szolgáltatták a vadat a király asztalára. Ezért aztán nemességet és mindenféle kiváltságokat kaptak a királyoktól. A jó szentgáliak máig is büszkék arra, hogy őseik királyi vadászok voltak.

- Régebben ez is mind erdőség volt, - mondta a tanító úr, a várost körűlvevő kopár hegyekre mutatva. - Sűrű erdő közepére épűlt valamikor Veszprém vára és jó menedékhely volt az ellenség támadásai ellen.

- Azt bizony bajos volna megmondani, - felelt a tanító úr, - ki épített ide először. Nagyon régi város Veszprém. Már a rómaiak is ismerték. Akkor Cimbriana volt a neve. Később Szvatopluknak, a híres szláv királynak székhelye és erőssége volt. Tőle foglalták el őseink és pedig a krónika szerint Uszubu vezér.

A meredek Várhegyre mentünk, a mely a város közepén emelkedik. Onnét szép kilátás nyílik az egész városra. Csupa hegy-völgy ez a város, szűk és girbe-görbe utczákkal. Tréfásan úgy is hívják, hogy »a görbe város.« Ilyen sziklás, szakadékos, hegyes-völgyes városa még csak egy van az országnak, a felvidéken: Selmeczbánya.

- Négy különböző hegyre épűlt a város, - mondá a tanító úr és sorba mutogatta ezeket a hegyeket. - Az ott éjszakon a Temető hegy, amott délfelől a Cserhát s emitt nyugaton a Jeruzsálem-hegy. A negyedik ez, a melyiken állunk: a Várhegy, melynek egy részét Szent-Benedek-hegynek nevezik. Ez a legmeredekebb mind között, természetes tehát, hogy a várat ide építették.

- Nagyon hasonlít ez a veszprémi vár Buda várára, - jegyezte meg Béla barátunk, a ki már volt Budapesten.

- Igazad van, - hagyta helybe a tanító úr. - Csakugyan hasonlít rá a fekvése. Ez is olyan meredeken néz le a Séd-folyóra, mint a budai vár a Dunára. Csakhogy persze a vár is, meg a folyó is jóval kisebb, mint amott.

A magyar történelemben először Szent-István király alatt szerepel a veszprémi vár. Ennek bástyájára tűzték ki ugyanis Koppány vezér felnégyelt holttestének egy részét. Koppány vezért azért érte ez a rettentő büntetés, mert az ősi pogány hit védelmére fegyvert fogott koronás királya és a keresztyén vallás követői ellen.

Szent István itt püspökséget is alapított, a mely máig fennáll. A király nejének, Gizellának igen kedves helye volt. Szép nagy templomot is építtetett itt, melynek egy kis kápolnája ma is épségben van. Gizella-kápolna a neve. Egy palástot is őriznek ebben a kápolnában, a melyet a hagyomány szerint Gizella királyné sajátkezűleg himzett.

A sok hadakozás következtében, a mit a lázongó pogány-magyarokkal kellett folytatni, - így tartja a hagyomány - nagyon kiürűlt a királyi pénztár. A király panaszkodott feleségének, hogy sehonnan sem tud immár pénzt keríteni a háború tovább folytatására. Ha pedig a háborút tovább nem folytathatja, akkor a pogányok fognak győzedelmeskedni és Krisztus hitét végképen kiirtják. A királyné, a ki buzgó keresztyén volt, már előbb minden ékszerét és drágaságát odaadta a háború költségeire. Még csak egy pompás és nagyértékű prémes ruhája maradt, a mely igen kedves is volt neki, mert édes anyjától a bajor herczeg asszonytól kapta volt azt. A kegyes szivű királyné, férje panaszait hallván, még ezt a kedves és drága ruhadarabot is eladta, hogy az árát fölajánlhassa a hit védelmére. A monda szerint ezekkel a szavakkal vált meg kedves ruhájától:

Ennek emlékére lett a vár neve, melyben akkor a királyné lakott, Veszprém.

- Az ott Rátót, - mondá. - A rátótiakról sok furcsa dolgot mesélnek, mivelhogy azok mindig nagyon furfangos és különös észjárású emberek voltak.

Igen kiváncsiak voltunk és kértük a tanító urat, hogy mondjon el néhány rátóti adomát.

Ime egy-kettő a javából, a miket a tanító úr elmondott, míg kocsink vígan döczögött előre:

Mátyás király egy forró nyári napon a Bakonyban vadászgatott. A rátóti erdőben járva nagyon megszomjazott és forrást keresett, hogy szomjuságát eloltsa. Bolyongása közben egy rátóti emberrel találkozott.

- Hogyne tudnék, - felelt vissza röviden a rátóti ember, a ki valami talián iródiáknak nézte a királyt. - Csak gyüjjék velem az úr.

A szomjas király nagyon megörűlt és hűségesen követte emberét tüskén-bokron át.

Jó félórai gyaloglás után egy magas hegytetőre értek. A király nagyon megizzadt és még jobban szomjazott.

- Amott la! - szólt az ember nyugodtan és dél felé mutatott, a honnan a Balaton tava látszott.

- Nem a Balatont akarom én látni, - mondá a király még türelmetlenebbűl. - Szomjas vagyok, inni akarok!...

- A' megint más, - felelt az ember még nagyobb nyugalommal. - Mért nem mondta mindjárt, hisz ott voltunk a forrás mellett. Ott azt mondta, hogy nem tudnék-e vizet mutatni? Hát, gondoltam, ha csak az kell, akkor már mutatok jó sokat...

- Igazsága van, atyafi, - mondá Mátyás király jót nevetve és miután visszaérkeztek a forráshoz, gazdagon megjutalmazta a tréfás eszű embert.

Keresztbe tartva indúltak el a létrával s így az erdő széléhez érve, nagyon megakadtak. A fák igen sűrűn állottak egymás mellett s így természetesen nem lehetett tovább vinni a létrát úgy keresztbe tartva. Mindenki úgy segített volna ez esetben magán, hogy a létrát hosszába fordítja s gyöngyen átviszi a fák között, mert ahoz volt hely bőven.

Hosszas tanácskozás után, fejszékért mentek, kivágták az erdőt olyan szélesen, a milyen széles a létra volt s úgy vonúltak keresztűl nagy diadallal.

A jó rátótiak egy szép napon azt vették észre, hogy a tornyuk tetejét köröskörűl szép zöld fű verte ki.

Mindjárt összeült az érdemes kupaktanács, hogy hát mitévők legyenek azzal a fűvel? Mert ott hagyni egyrészt csúfság volna, másrészt pazarlás is, mert olyan szép gyenge fű még a réten sem nő mindig, meg kell azt becsűlni.

Ebben mindnyájan megegyeztek. Csak az volt a nagy kérdés, hogy hát mit csináljanak azzal a szép gyenge fűvel?

- Az kétségtelen, atyafiak, hogy az a fű a község fűve, mivelhogy a torony is a községé.

- Minthogy pedig a községnek vagyon egy bikája, a mely bika tudvalevőleg fűvel táplálkozó állat, kétségtelen, hogy az a szép gyenge fű a község bikáját illeti meg jogosan.

- Világos, mint a nap! - zúgták rá a többiek. - Le kell hozni a fűvet a bika számára.

Csak egy volt a bökkenő. Az egész faluban nem akadt olyan bátor ember, a ki fölment volna a torony tetejére, hogy a fűvet learassa és lehozza; a fű pedig magától nem jött le.

Megint összeült a kupaktanács és elhatározta nagy bölcsen, hogy ha a fű nem jön le, hát menjen föl a bika és legelje le.

Nagy erős csigát erősítettek hát a torony tetejére és azon felhúzták a bikát. Az egész falu kivonúlt, hogy tanuja legyen: mikor a falu bikája a torony tetején megeszi a falu fűvét.

Mikor a szegény bika már jó közel volt a fűhöz, egyszerre csak megnyúlt a nyaka és kileffent a nyelve.

- Ni, ni, már megérezte a fű szagát... már nyujta a nyelvét utána... húzzátok csak még egy kicsit, mindjárt eléri! - kiáltotta a nép össze-vissza.

De bizony a szegény bika nem harapott a szép gyenge fűből egy szálat sem, mert a csiga kötele úgy összeszorította a nyakát, hogy a nyelvével az életét is kiadta.

Jól mulattunk a rátótiak furcsa eszén, mi alatt egy másik kis faluba értünk. A neve Öskü.

Itt a falu közepén, egy kerekalakú magas domb tetején különös régi épület vonta magára a figyelmünket.

- Ni, ni, török mecset! - kiáltott a világlátott Bandi pajtás a különös épületre mutatva. -- Budavárban is láttam ilyent...

- De laktak századokkal ezelőtt, - mondá a tanító úr, - és ez a magában álló, henger formájú torony csakugyan az ő idejükből maradt fenn. Alkalmasint valamely hatalmas bég vagy basa sírja fölé építették Allah tiszteletére. Abban is igaza van Bandinak, hogy egészen hasonlít a budavári mecsethez, a mely alatt az utolsó budai basa, Gül baba, »a rózsák atyja« fekszik.

Utunk a Kikeri-tó mellett egy magas töltésen vezetett, mely óriási koczkakövekből volt fölépítve.

- Ez a tó, - magyarázta a tanító úr, - Mátyás királynak volt kedves halastava. Sokféle drága halat hozatott bele a Balatonból és más külföldi vizekből. Nagy kedvvel halászgatott azután benne és maga fogta az asztalára valót.

Ez a hatalmas töltés pedig a rómaiak idejéből való. Egy darabja ez annak a nagyszerű országútnak, mely Pannoniát - igy nevezték a rómaiak a Dunántúlt - keresztűl szelte. A római nép műveltségének és hatalmának bizonysága ez a nagy fáradsággal és költséggel épített út, mely évezredek mulva is épségben áll.

Nemsokára feltüntek Vár-Palota tornyai. Képzelhető Bandi barátunk öröme, mikor hazaérve édes jó anyját viszontlátta.

Most már ő kalauzolt bennünket tovább, mert igen jól ismerte szülőhelyének minden zegét-zugát.

Először is a várba mentünk. A vár a község közepén áll és komor, viharverte falai, saroktornyai s nagy felvonó hidjai viharos időkről beszélnek.

A palotai várat Mátyás király korában a hatalmas Ujlaky Miklós építette. A mohácsi csata után török kézre kerűlt s ezután folytonosan véres csaták szinhelye volt. Hatszor ostromolta meg egymásután a magyar sereg. Minden kövét honfivér áztatta, minden köve hazaszeretetről beszél.

A várból a hegyek közé vezetett bennünket Bandi, a melyek a helység mögött emelkednek.

- Ez itt Ó-Palota, - mondá Bandi, - s a hagyomány azt tartja, hogy Mátyás királynak volt e helyen fényes palotája. Innen vette volna nevét Várpalota is. Gyakran időzött itt a nagy király udvarával. A Bakonyban rendezett vadászatok fáradalmait itt pihente ki s ilyenkor fényes mulatságok és lovasjátékok szinhelye volt ez a palota.

Gyakran megfordúlt itt az óriás erejű, törökverő hős: Kinizsi Pál is. A hős hadvezérről és az igazságos királyról ma is sokat mesél a nép ezen a vidéken. Az ő emlékükhöz füződik annak a hegynek az elnevezése is, mely amott szemben áll. Annak a hegynek a neve: »Márkus szekrénye«.

- Furcsa a történet is, a mely hozzá fűződik, - felelt Bandi és elmondta az érdekes regét:

- Volt Mátyás királynak, - így meséli a nép, - egy Márkus nevezetű udvari bolondja. Ezt a bolondot, mivel rendkivűl vidám ficzkó volt, nagyon szerette a király és mindenüvé magával vitte. Ide is elhozta.

A jókedvű Márkusnak egy rossz tulajdonsága vala azonban. Nagyon szarkatermészetű volt ő kegyelme. Ha valami nagyon fényes, csillogó tárgyat meglátott ura asztalán, azt, ha csak lehetett, elemelte. Oly ügyesen azonban, hogy a gyanú mindig másra esett.

Egyszer itt mégis rajta csipték Márkus urat. Valamelyik udvari szolga meglátta, mikor egy értékes ezüst kelyhet elemeit és kiosont vele a palotából az erdőbe.

Mikor Márkus visszaérkezett a palotába, azonnal a király elé idézték. Ott volt akkor épen Kinizsi Pál is.

A bolond felelet helyett egy bukfenczet vetett és Kinizsi lábához gurúlva így szólt:

- Előadnám én, ha valaki ide tudná hozni a szekrényemet, hanem olyan erős legény nem született még a világra. Vitéz Kinizsi Pál uram már csak erős ember, de az én szekrényemet meg se tudná mozdítani. Fogadjunk, hogy nem tudná...

Mátyás király csak mosolygott, mert ő már tudta, hogy valami tréfa jár megint a bolondos Márkus fejében. Hanem Kinizsi felruczczant:

- No, azt a szekrényt szeretném látni! Itt a kezem, Márkus... Mibe áll a fogadás?

- Az ezüst kehelybe, - vágott közbe a király. - Ha a bolond megnyeri a fogadást, övé a kehely és még büntetését is elengedem.

- Tessék csak utánam jönni, - szólt Márkus kaján vigyorgással és vezette az urakat ki az erdőbe.

És mindjárt be is bizonyította, hogy csakugyan az a hegy a szekrénye, melybe a kelyhet tette. Elhengerített helyéből egy követ s az alája vájt üregből elővette az ezüst kelyhet. Sőt a többi eltünt csillogó és drága tárgy is előkerűlt onnan, a mit mind azért tüntetett el Márkus, hogy alkalom adtán ezt a tréfát végrehajthassa.

Kinizsi persze nem tudta megmozdítani ezt a furcsa »szekrényt« s így Márkus megnyerte a fogadást.

Mátyás király jót mulatott a bolond tréfáján és megparancsolta, hogy annak a hegynek ezután »Márkus szekrénye« legyen a neve.

Bandi pajtás otthon maradt s mi tovább folytattuk utunkat a Bakony belsejébe.

Most olyan vidékére értünk a Bakonynak, a hol az ipari élet a legelevenebb. Ajka vidéke ez.

Magában Ajkában, mely különben jelentéktelen kis falu, nagy üveg-gyár van.

A Csinger-völgy Ajkától mintegy fél órányira van és arról nevezetes, hogy itt aknázzák ki azt a kőszenet, a mit a köröskörűl levő hegyek mélysége rejteget magában. Nagyon érdekes látványt nyujt ez a bányatelep. Érdemes megnézni annak, a kit útja arra felé vezet. Most már gőzösön is megközelithető.

A hegyekről nézve olyan, mint egy óriási fekete folt, a mely füstben, gőzben úszik és szép zöld keretbe van foglalva.

A kőszén-portól fekete ott minden; feketék a házak, az emberek, állatok. A füstöt, a gőzt rengeteg nagy gépek ontják, melyeknek segítségével a kőszenet kiemelik a föld gyomrából. A zöld keretet meg köröskörűl zöldelő erdők alkotják.

A bánya-igazgató engedelmével leszálltunk a mélységbe, a hol a különböző aknákban szurtos képű bányászok izzadva törik, vágják a szenet. A hatalmas koczkákat azután más emberek vas sineken gördülő apró kis kocsikra, úgynevezett »kutyák«-ra rakják s úgy szállítják oda, a hol az óriási emelőgép működik; az aztán felszállítja a föld szinére.

Isten áldott napjának egy árva sugara sem süt oda. Örök sötétségben, fülledt levegőben, apró lámpások bágyadt fényénél végzik nehéz munkájokat a bányászok. Elszakítva családuktól, szeretteiktől, sok száz méter mélységben a föld alatt. A bányász gyermeke sohasem tudja, mikor bucsúzik el utoljára édes apjától... Sohasem tudja, mikor temeti maga alá a föld örökre az ő kenyérkeresőjét, az ő gyámolító nevelőjét...

Azért, hideg téli estén, kényelmes szobában, ha a kőszén jótékony melegét érzitek: gondoljatok mindig a szegény bányászra, a ki élete koczkáztatásával járúl hozzá a ti kényelmetekhez. És ha hallotok nagy szerencsétlenségről (sajnos, oly gyakran hallani!) mely gyenge, gyámoltalan árvákat fosztott meg édes apjuktól: oszszátok meg filléreiteket a szerencsétlenekkel.

Lépten-nyomon egy-egy ujabb érdekes kép tárúlt elénk. Mindenütt folyt a munka serényen. Itt meszet, amott szenet égettek. Odább óriási bükkfákat döntögettek ki, hogy belőlük különböző gazdasági eszközöket, villát, gereblyét, kasza-, kapanyelet, kocsi-kereket, talicskát stb. készitsenek. Az ilyesmik készítésében nagyon ügyesek a bakonyi emberek. A faragás tudománya már velük születik.

Nemsokára egy hegyoldalba értünk. A tanító úr itt ismét megállította a kocsit.

- Ez a Kab-hegy, - mondá, - innen nyilik messze vidékre a legszebb kilátás. Olyasvalamit is láttok innen, a minek nagyon megörűltök.

A szép szálas tölgy-erdőben egy tisztásra érve rengeteg erdei eperre akadtunk. Mint a virág, úgy lepte el ez a pompás zamatos gyümölcs az egész térséget, csak úgy piroslott tőle az erdő. Másutt ilyen tájt juliusban már rendesen elérett az eper, de a Bakonyban még javában érik.

Odább egy kis ligetes helyen apró vályukra találtunk. Egy kunyhó előtt voltak felállítva. A kunyhó előtt öreg vadász pipázgatott.

- Tessék csak egy kicsit várni, mindjárt megtudják, - mondá a vadász és valamit hintett a vályukba. Azután kis sipjával csalogató hangot hallatott.

Okos szemű őzikék csörtettek elő a sűrűből és egyenesen a vályukhoz mentek, a melyekből jóizűen falatozni kezdtek.

- Itt etetjük őket, - szólt a vadász, - hogy jó kövér pecsenyéjük legyen, mire az asztalra kerűlnek.

Másfelé röpködött a mi tekintetünk. Délvidékre, a honnan egy szép völgynyiláson a Balaton kék vize mosolygott felénk. Arra volt szülőfalunk...

A hegy alatt nem messze Nagy-Vázsony házai fehérlettek. Béla pajtás az édes anyja házikóját is látta már. Oh, mily nagy boldogsággal töltötte el szívét annak a kis háznak látása!...

- No most oda nézzetek a nagy bükk-fa irányába, azon a kis dombon át, - mondá a tanító úr mosolyogva. - Mit láttok ott?

Ott Béla pajtás megmutatta azt a kis kotyogó malmot, a melyben a monda szerint Kinizsi Pál molnárinas volt. Majd a várba is elvezetett bennünket, a melyet már híres hadvezér korában szintén Kinizsi építtetett. A hajdan erős várnak ma már csak egy tornya áll. A hagyomány úgy tartja, hogy a törökverő hős vezér Miszlenovics nevű bajtársával itt is van eltemetve. Mintegy ötven éve sulyos csatakardot találtak a romok között, s úgy mondják: ezzel aprította Kinizsi a törököt...

Még a város mellett levő régi kolostor romjait néztük meg, a melyet Kinizsi Pál neje, Magyar Benigna építtetett. Oda járt, mondják, imádkozni, míg hős férje a csaták mezőit járta.

Ezután búcsút vettünk Béla pajtástól és mint a kis méhecske édes mézzel, - mi édes emlékekkel megrakodva haza felé siettünk.

* A "Három pápai diák balatoni kalandozásai" czimű könyvemben, a mely szintén a Filléres könyvtárban jelent meg. L. G.