---

Tartalom

Tabula gratulatoria
Köszöntő (S. Varga Pál)

Márkus Béla: Józanság és szemléletesség. Vonások Imre László portréjához
Szirák Péter: Szabadság miatt nyitva. Imre László Esterházy-képéről
Dávidházi Péter: Opponensi vélemény Imre László Epikus műfajok létformája a XIX. századi magyar irodalomban című nagydoktori értekezéséről
D. Tóth Judit: "Együtt lehessünk végre mindig boldogok!" Az euripidészi melodráma kérdéséhez
Imre Mihály: Wilhelm Dilich 1600-ban megjelent hesseni magyar krónikája
Ifj. Barta János: A mezőgazdasági irodalom, mint a bécsi udvar agrárpolitikájának közvetítője Magyarországra a 18. század végén
Kósa László: Kazinczy Ferenc és Dessewffy József gróf barátsága a hétköznapi élet tükrében
Taxner-Tóth Ernő: Kazinczy csapdában (részlet)
Debreczeni Attila: Kazinczy Daimoniájának hermetizmusa
Orbán László: Rövid séta a Kazinczy-emlékezetpalotában
Kondor Tamás: A Bánk bán felállítása
Gyapay László: A Mohács helye Kölcsey életművében
Jánosi Zoltán: "S terjeszd ki védő karodat" A Hymnus vektorai Kölcsey Ferenc Dobozi című balladájában (részlet)
Onder Csaba: Egy ismeretlen Kölcsey "paszkvillus"-ról
Veliky János: Liberális reformerek politikai világképe és Vörösmarty
Ratzky Rita: Petőfi kötetszerkesztési elvei az első megjelent gyűjteményes kötetében - Versek (1842-1844)
T. Szabó Levente: A megszelídített Petőfi? Az 1874-es Petőfi-díszkiadás körüli vita és a korabeli Petőfi-filológia egyidejű egyidejűtlenségei
Bódi Katalin: A hasonlóság alakzatai. Képzőművészet és realizmus Balzac Sarrasine című novellájában
Kálai Sándor: Médium, műfaj, mediáció (Kuthy Lajos: Hazai rejtelmek)
Eisemann György: Az ember tragédiájának kanonizációja az irodalmi közvetítések rendszerében
Nagy Imre: "... az élesztő, mely forrásba hoz..." (Székely György Tragédia-előadáselemzésének mai tanulságai)
Szilágyi Márton: Rákóczi-kultusz 1848-ban (Arany János A rodostói temető című verse ürügyén)
S. Varga Pál: Kettős perspektíva Arany János balladáiban. Tipológiai vázlat
Bitskey István: História és ballada: Tinóditól Aranyig
Abádi Nagy Zoltán: A walesi bárdok angol fordításai. Imre László szempontrendszerének tükrében
Ujváry Zoltán: Arany János költeményeinek folklór forrásaihoz
Hász-Fehér Katalin: A Toldi szerelme olvasási stratégiáiról (Vázlat)
Csűrös Miklós: Néhány bekezdés Reviczky Gyula Arany-kultuszáról
Porkoláb Tibor: "Élő ereklye" (Lévay József irodalmi státusza a XX. század elején)
Fried István: Futó megjegyzések a francia irodalom magyar befogadásáról. Egy esszé vázlatpontjai
Gorilovics Tivadar: Sand Györgytől George Sandig
Hajnády Zoltán: Az isteni Erósz tüze
Berta Erzsébet: "... egy Giotto előtti nép..." Az orosz művészet, ahogyan Rilke elbeszéli
Hermann Zoltán: "Je vous écris..." Tatyjána levele és Nabokov
Fazakas Gergely Tamás: Országos könyörgés, nemzeti böjt és keresztes háború 1849 nyarán. A kortárs és az utólagos értelmezések egy nemzetközi kutatás kontextusában
Csorba Dávid: Jókai és a Debreceni Krónikák
Bényei Péter: Történelemszemlélet az Erdély aranykorában
Takáts József: A regénytől az allegóriáig. Az Egy magyar nábob esete
Szajbély Mihály: Lélektanilag minden rendben. Hol itt a probléma? Jókai Mór: Páter Péter (1880)
Gönczy Monika: A Quijote-elv és a fiktív lény halhatatlansága a 19. századi irodalmunkban
Sinka Judit: Petelei István históriás történetei
Kusper Judit: Szubjektumok regénye. Értelmezési lehetőségek Bródy Sándor Rembrandt című művében
Bényei Tamás: Restauráció: Sherlock Holmes és a királyi korona
D. Rácz István: Versek első személyben: vázlat egy lehetséges tipológiához
Lapis József: Az olvasás őszi allegóriái
A. Molnár Ferenc: Nyelvtörténeti megjegyzések Martinkó András Értjük vagy félreértjük a költő szavát? című könyvéhez
Z. Kovács Zoltán: Az elforduló hagyomány. Verses regény, kritika, vita
Herczeg Ákos: Az önfelmutatás ábrándja. Fikcionalizált életrajz, életrajzi fikció a Margita élni akar és A Szerelem époszából című művekben
Dobos István: A Szindbád-olvasás alakzatai
Fodor Péter: Újrajátszás. A berni döntő magyar irodalmi emlékezetéről
Baranyai Norbert: "Én csak széthulló önmagamtól félek". Személyiség és szerep Reményik Sándor költői önértelmezéseiben
Bertha Zoltán: Az ember dallama. Szempontok az Áprily-recepcióhoz
Cs. Nagy Ibolya: "A vers az, amit hallgatni kell". Impressziók Kányádi Sándor lírájáról
Szentesi Zsolt: Az összedőlt világrend - út a bosszútól a megbocsátásig (Mészöly Miklós: Szárnyas lovak)
Gyürky Katalin: Lázadások könyve (Pavel Brycz: A pátriárkák letűnt dicsősége)
Takács Miklós: Jog, trauma és irodalom összefüggései Borbély Szilárd Halotti Pompa és Egy gyilkosság mellékszálai című köteteiben
Lakner Lajos: Múzeum és emlékezet
Bodrogi Ferenc Máté: Az élmény fogalomtörténetéhez (A magyar szellemtörténet válaszútjai, feltételei és következményei c. kötet margójára)

Névmutató

---

Előszó

Ki ne ismerné az emlékezés paradoxonát? Azt a furcsa helyzetet, amikor már nem az erdő sűrűjére s a tenger kékjére emlékszünk, hanem a fényképre, amelytől emlékük megőrzését reméltük, s amelyet azóta százszor megnéztünk; az unalomig ismételt történetekre, amelyek egyre átláthatatlanabbul fedik el a valóságos erdőt és a valóságos tengert.

Ki ne ismerné a szó kétarcúságát, a szóét, mely felidéz és elfed egyszerre? A veszélyt, hogy a szavakban megbúvó előítéletek, hátsó szándékok, elvakultságok a valóság helyébe lépnek?

Mindannyian ismerjük ezt, s mégis újra elővesszük a fényképeket, elmeséljük a történeteket, s mondjuk, mondjuk a szavakat, vakon megbízva bennük. Vagy nem mindenki? Vannak tán, kik úgy vélik, egyetlen szót sem lehet ártatlanul kimondani? Akik meg vannak győződve, hogy a szónak ez az eredendő kétszínűsége a szó művészetét is fenyegeti? Hogy az irodalmi formák, minél többet ismételgetik őket, sablonosakká válnak, közhelyeket és előítéleteket közvetítve eleven tapasztalás helyett?

Imre László e gyanakvó emberek fajtájába tartozik. Olyan korban nőtt fel, amely megtanított a szó kétarcúságának felismerésére és leleplezésére. Irodalmárként kezdettől fogva azokhoz a művekhez vonzódott, amelyek támadják, rombolják az irodalom bevett sémáit - ám ezt nem felforgató szándékkal teszik, hanem azért, hogy a sablonok alól maga az élet bukkanhasson elő. Leginkább olyan szövegeket tüntet ki figyelmével, amelyek arra törekszenek, hogy a paródia eszközeivel, humorral, iróniával és öniróniával felszabadítsák a szó felidéző erejét az "üzenet", a "mondanivaló" (ideologikus) szolgálata alól. Nem is az a meglepő ebben, milyen széles terep nyílt meg így, hanem az, hogy hirtelenében milyen bensőséges kapcsolatra léptek egymással a 18-19-20. század magyar és európai "antiirodalmi" szövegei. A 20. századi magyar irodalomtörténet-írásnak alighanem kivételes pillanata volt, amikor Imre László Sterne-től A helység kalapácsán, a két Arany verses regényein át Esterházy frissen megjelent Termelési regényéig egységes hatástörténeti összefüggéssé alakíthatta ezt a poétikai hagyományt - a bontakozó posztmodern irodalom történeti perspektíváját nyitva meg ezzel.

De már egy évtizeddel korábban ez a beállítódás vezérelte elméleti tájékozódását is. Pályája kezdetén elkötelezte magát az orosz formalizmus mellett, amely a költői nyelv alakulásának lényegét a megszokottá, sablonossá vált, kiüresedett, formák folytonos leváltásában látta. És persze - stílszerűen - magát a formalizmust is (tapintatos) bírálatban részesítette, mihelyt úgy látta, hogy sablonosan alkalmazza saját tételeit.

Ám ha az "antiirodalom" iránti, tisztán esztétikai természetű vonzódást nem a destrukció, hanem a szó felidéző erejének felszabadítása indokolja, ennek önmagában is az esztétikumon túlra mutató, etikai jelentősége van. Mert az irodalmi formák ideologikus kiszolgáltatottsága csak leképeződése annak a nyelvi jelenségnek, amely diktatúráktól és forradalmaktól tarkított történelmünk elmúlt másfél századában annyi baj okozója volt - s amely mindennapi életünket is buktatókkal rakja tele. Az "antiirodalmon" nevelkedett irodalmár mindannyiszor magabiztosan mutathat rá az elfogultságok, előítéletek, tévhitek (19. századi szóval: "rajongás") megnyilvánulásaira, tűnjenek föl a (soha leomlani nem akaró) barikád bármelyik oldalán. S ha a "nagy elbeszéléseket" nem azért leplezi le, hogy a magáét állítsa helyükbe, a "pártatlan kívülállás" - mint a modern narratíva tartozéka - ugyancsak idegen tőle. Mert a - nyilvános - szóval szembeni gyanakvás nem a függetlenség, hanem a nagykorúság pozícióját alapozza meg; ama nagykorúságét, amely nemcsak a kritikai és önkritikai reflexióra, de az önkéntes elköteleződésre is képessé tesz. Gyanakvó emberünk azok mellett az "antiirodalmi" írók mellett kötelezi el magát, akik a gondolkodást béklyózó beidegződések elleni tiltakozásukkal nem egyszerűen a felidéző erőt adják vissza a szónak, de egyúttal olyan - ártatlanságukat vesztett - fogalmak hathatós körülírására is képesek, mint tisztesség, hűség, felelősség, állhatatosság, helytállás, küldetés, és hasonlók. Azt a szemléletet, amely e nevükön nem nevezhető fogalmakból összeáll, olyan szavakkal illethetnénk, mint liberális, nemzeti, konzervatív - ha e szavak rég el nem vesztették volna ártatlanságukat.

Imre László számára mindez nem teória. Ha kedvenc műfajának, a verses regénynek két főszereplője van - a történet hőse maga s az eseményeket ironikus kommentárokkal kísérő elbeszélő -, az ő élete olyan regény, amelyben e két szerep találkozik. Főszereplőként ismeri és magáévá teszi elbeszélő-önmaga ironikus-humoros kommentárjait, ugyanakkor önként kötelezi el magát ama bizonyos ingathatatlan erkölcsi alapelvek mellett, amelyeket a naiv ártatlanság - vagy éppen az elfogultság - gyanúja nélkül már nem lehet kimondani.

Isten adjon még sok fejezetet e folytatásos regényhez.

S. Varga Pál

---