---

Tartalom

Köszönetnyilvánítás
Bevezetés

I. KUTATÁSTÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS
I. 1. Paolo Segneri az olasz irodalom- és prédikációtörténetben
I. 2. Paolo Segneri a magyar irodalomtörténet-írásban
I. 3. A segneriánus missziók kutatása Olaszországban és Magyarországon

II. PAOLO SEGNERI, A NÉP MISSZIONÁRIUSA
II. 1. Itáliai népmissziók a XVII. században
II. 2. Segneriánus missziók a Jézus Társasága osztrák provinciájában

III. A PRÉDIKÁTOR SEGNERI
III. 1. A prédikáció kérdése a trienti zsinat dekrétumaiban
III. 2. A regula előírásai és generálisi instrukciók a jezsuita prédikátorok számára
III. 3. Carolus Regius, Orator Christianus
III. 4. Giulio Mazarini és az értelmet megvilágító prédikáció
III. 5. Panegirici Sacri (1664)
III. 6. Quaresimale (1679)
III. 7. Prediche dette nel Palazzo Apostolico (1694)
III. 8. a Segneri-prédikációk és Magyarország

IV. PAOLO SEGNERI MŰVEI MAGYARORSZÁGON
IV. 1. Segneri műveinek magyarországi kiadásai
IV. 2. Paolo Segneri művei Magyarországon

Összefoglalás
Summary
Riassunto

V. FÜGGELÉK
1. A segneriánus missziók során elhangzó prédikációk témái
2. Paolo Segneri művei a magyarországi katolikus gyűjteményekben

Rövidítésjegyzék a kéziratos források lelőhelyeihez
Felhasznált irodalom
Névmutató

---

Bevezetés

A katolikus egyház újkori történetében a trienti zsinat jelentősége közismert. A római egyház a reformációval szemben önmeghatározásra és önmaga megújítására kényszerült. Előbbi célt a dogmatikai dekrétumok szolgálták, míg a reformokra irányuló határozatok az egyházfegyelem megszilárdítását és a belső megújulást kívánták elősegíteni, melyekhez olyan eszközöket rendeltek, mint a szemináriumalapítás, a canonica visitatio, a püspöki rezidencia- és a prédikálási kötelezettség.

Míg Magyarországon a török jelentette a zsinati határozatok XVI-XVII. századi végrehajtásának legfőbb akadályát, Itáliában más okok (nepotizmus, centralizált intézményrendszer, túl sok egyházmegye, az anyagi források szűkössége, egyháziak érdekeltsége a korábbi helyzet fenntartásában stb.) késleltették azt. A XVI. század végén néhány reformfőpap (pl. Carlo Borromeo, Gabriele Paleotti) tevékenysége lendületet adott a katolikus megújulási törekvéseknek, a következő század során azonban azok csak nehezen jutottak érvényre.

A XVII. századi Itáliában az egyházmegyei papság általában sem mennyiségi, sem minőségi jellemzőit tekintve nem volt alkalmas a nép vallási szükségleteinek kielégítésére, valamint az egyház által számára előírt feladatok teljesítésére. A falvak paphiánnyal küzdöttek, vagy gyakran olyan plébános látta el a papi szolgálatot, akinek elhivatottsága és/vagy képzettsége kívánnivalót hagyott maga után. A népi vallásosság eretnekgyanús, babonával kevert formákat hozott létre, amit az egyház nem tolerálhatott. A populáris devóció elmélyítése és az egyházi intézményrendszer megszilárdításának kérdése ezért szorosan összekapcsolódott egymással.

E problémák megoldásához igyekeztek hozzájárulni a szerzetesrendek is, köztük a Jézus Társasága. A jezsuita Paolo Segneri (1624-1694) életére és munkásságára is tekinthetünk úgy, mint a trienti célok megvalósítására tett erőfeszítések egyik XVII. századi példájára. Misszionáriusként huszonhét éven át járta Észak- és Közép-Itália falvait, hogy az ott élők vallási ismereteit gyarapítsa, megtanítsa nekik a vallásgyakorlat kanonizált formáit, és nem utolsósorban fölélessze és elmélyítse bennük a hitet. Hitszónokként az egyházi év jelentős időszakaiban városokban prédikált, hogy elrettentse hallgatóit a bűnöktől, és erkölcsös magatartásra, keresztény életre buzdítsa őket. Élete végén a pápai udvar prédikátoraként a felsőpapságot emlékeztette kötelességeire és azok elmulasztásának kárhozatos voltára. Műveivel az alsópapság, a gyóntatók, a gyónók, a hívek számára adott útmutatást, lelkigyakorlatos könyveivel és a Mária-kultuszt propagáló írásaival a devóció elmélyítésén fáradozott.

Sokoldalú tevékenységéből az olasz kutatás a népmisszióknak és a nagyböjti prédikációknak szentelte a legtöbb figyelmet. Az eredmények mellett azonban számos hiány is jelentkezik. Neve hazánkban még kevésbé ismert, magyarországi recepciójával mindeddig csak érintőlegesen foglalkoztak. Kutatásaink kiindulópontját mégis ezek a tanulmányok jelentették, bennük ugyanis a szerzők azt feltételezték, hogy Paolo Segneri XVIII. századi magyarországi hatása korántsem elhanyagolható.

Jelen kötet célja ezért az, hogy bemutassa Segneri magyarországi hatástörténetét, amit nem egyszerűen az olasz-magyar kapcsolattörténet keretein belül, hanem egyháztörténetbe, prédikáció- és retorikatörténetbe és könyvtörténetbe ágyazva tesz meg. Ehhez először az olasz és a magyar kutatás történetét tekinti át, és ismerteti annak jelenlegi állását. A következő három fejezetben a hatástörténeti vizsgálódások területeit Segneri fő tevékenységei (misszionárius, prédikátor, egyházi író) jelölik ki. Különböző, mégis számos ponton egymáshoz szorosan kapcsolódó, sőt gyakran elválaszthatatlan szerepekről van szó. Ez az összetettség előnyökkel és hátrányokkal is jár. Előnye, hogy többféle tudományterület szempontjainak érvényesítését kívánja meg, ami a téma árnyalt és sokoldalú tárgyalását teszi lehetővé. Hátránya, hogy a tárgy és az alkalmazott módszerek tekintetében valamelyest eltávolítja egymástól a fejezeteket, amelyeket a Segneri-életmű és annak magyarországi recepciótörténete tart mégis egységes keretben.

A hatástörténet missziótörténeti részét a második fejezet mutatja be. A Segneri-féle népmissziós módszert ugyanis a XVIII. században bevezették a jezsuita rend osztrák provinciájában is, amelyhez - önálló tartomány nem lévén - Magyarország és Erdély is tartozott. Így egy elsősorban a katolikusok hitének megerősítésére kidolgozott módszer került alkalmazásra egy felekezetileg megosztott közegben. A fejezet elsősorban az osztrák tartományban tartott segneriánus missziókkal foglalkozik, de a bevezetésben nem tekinthet el az újkori népmisszió és Segneri itáliai missziós munkájának főbb vonalakban történő tárgyalásától sem. A missio Segneriana hazai történetének feldolgozását elsősorban a Jézus Társasága római levéltárában található, a hazai kutatás által eddig kevés figyelemre méltatott források alapján végzi el.

A prédikátor Segneri helye az olasz irodalom- és prédikációtörténetben máig vitatott. A harmadik fejezet nem oldja meg ezt a kérdést, de hozzájárul annak tisztázásához, amennyiben olyan normatív szövegeket von be a vizsgálatba, amelyek szerepet játszhattak Segneri hitszónoki formálódásában, valamint számba veszi Segneri három prédikációgyűjteményének azon megnyilatkozásait, amelyek a prédikátori szerepre és a prédikációszerkesztés módjára reflektálnak. A Segneri-beszédek XVIII-XIX. századi magyarországi hatását a befejező rész tárgyalja.

A negyedik fejezet a Segneri-művek magyarországi kiadástörténetével és hazai könyvtárakbeli jelenlétével foglalkozik. Ehhez egyrészt a már nyomtatásban megjelent bibliográfiákat és könyvjegyzékeket, másrészt katolikus egyházi gyűjtemények katalógusait és Segneri-köteteit használja fel, valamint szerzetesrendek kéziratos könyvlistáit és plébániai könyvjegyzékeket. Ily módon háromféle egyházi réteg könyvkultúrájával összefüggésben vizsgálja az olasz jezsuita műveinek hazai recepcióját, amivel a XVIII. századi magyarországi egyházi kultúrára vonatkozó eddigi ismereteinket is gyarapítja.

A kötetet az eredményeket összefoglaló rész zárja. Paolo Segneri magyarországi hatástörténetének vizsgálata azonban nem tekinthető befejezettnek. Hogy csak néhány további lehetőséget említsünk, a magyarországi segneriánus missziókról bizonyára árnyaltabb képet kapunk, ha azokról protestáns források kerülnek elő, de indokolt lenne a Segneri-prédikációk és a XVIII-XIX. századi magyarországi prédikációgyűjtemények és egyházi retorikák közötti kapcsolatok alaposabb feltárása is. Ennek elvégzése azonban már a jövő kutatási feladata.

---