Hippolyte Adolphe Taine
A jelenkori Francziaország alakulása
TARTALOM, ELŐSZÓ
Tartalom
I. KÖTET
ELŐSZÓ.
ELSŐ KÖNYV. A TÁRSADALOM ALKOTÁSA.
MÁSODIK KÖNYV. AZ ERKÖLCSÖK ÉS JELLEMEK.
HARMADIK KÖNYV. A SZELLEM ÉS A TAN.
NEGYEDIK KÖNYV. A TAN ELTERJEDÉSE.
ÖTÖDIK KÖNYV. A NÉP.
II. KÖTET
ELŐSZÓ.
ELSŐ KÖNYV. AZ ÖNKÉNTES FEJETLENSÉG.
MÁSODIK KÖNYV. AZ ALKOTMÁNYOZÓ GYŰLÉS ÉS MUNKÁJA.
HARMADIK KÖNYV. AZ ALKOTMÁNY ALKALMAZÁSA.
III. KÖTET
ELŐSZÓ.
NEGYEDIK KÖNYV. A JAKOBINUSOK HÓDÍTÁSA.
IV. KÖTET
ELSŐ KÖNYV. A FORRADALMI KORMÁNY FELÁLLÍTÁSA.
MÁSODIK KÖNYV. A JAKOBINUS PROGRAMM.
HARMADIK KÖNYV. A KORMÁNYZÓK.
V. KÖTET
NEGYEDIK KÖNYV. A KORMÁNYZOTTAK.
ÖTÖDIK KÖNYV. A FORRADALMI KORMÁNY VÉGE.
Előszó
1849-ben huszonegy éves és így választó valék; de igen nagy zavarban voltam; ugyanis tizenöt vagy húsz képviselőre kellett szavaznom, sőt, franczia szokás szerint, nem csupán egyének, de elméletek közt is választanom. Felszólítottak, hogy legyek királypárti vagy köztársasági, democrata vagy conservativ, socialista vagy bonapartista, s én mindez nem valék, sőt tulajdonképen semmi és nem egyszer irígyeltem sokakat, kik azon szerencsés helyzetben voltak, hogy meggyőződésöknél fogva tartoztak valamely párthoz. Miután meghallgattam a különböző tanokat, be kelle vallanom, miszerint ismereteim még igen hiányosak e téren. Mások előtt fontos érvek reám nézve nem léteztek; nem tudtam megbarátkozni azon gondolattal, hogy a politikában az ember vonzalmak által vezéreltesse magát. Mindenre igent mondó embereim oly módon állították össze az alkotmányt, mint a hogy a legszebb, legújabb vagy legegyszerűbb terv szerint házat szokás építeni; több ily minta képezte a tanulmányozás tárgyát, a marquis palotája, a polgár háza, a munkás laka, a katonák kaszárnyája, a communista közös lakása, s még a kóborlók tanyája is. Mindenik így szólt a maga mintájáról: "Ime ez az ember valódi lakása, az értelmes ember csak ilyenben lakhatik." Nézetem szerint ez okoskodás igen gyenge, mert az egyéni ízlést nem ismerhetem el tekintélynek. Az én hitem az, hogy a házat nem az építész, sem a ház kedvéért, hanem a benne lakó tulajdonosért kell építeni. - Megkérdezni a tulajdonos véleményét: azaz a franczia nép elé terjeszteni jövendő lakásának tervét, gúnynak vagy csalásnak tünt fel előttem, mert hasonló esetekben a kérdés mindig magában foglalja a választ is; és még ha a válasz valóban szabad volt volna is, Francziaország ép oly kevéssé volt azon helyzetben, hogy azt megadja, mint én magam; tíz millió tudatlan még nem tesz egy tudóst. Szorosan véve a felszólított nép megmondhatja ugyan, mely kormányforma tetszik neki, de nem azt, melyre van szüksége; ezt csak tapasztalásból tudhatja; idő kell neki, hogy megmondhassa, vajjon politikai épülete kényelmes, biztos-e, képes-e ellentállani a zivatarnak, alkalmazkodhatik-e erkölcseihez, foglalkozásaihoz, jelleméhez, sajátságaihoz, hevességéhez. S a tapasztalás azt bizonyítja, hogy mi sohasem voltunk megelégedve a mienkkel; alkotmányunk épületét nyolczvan év alatt tizenháromszor romboltuk le, hogy újra felépítsük, de hasztalan, mert még ekkoráig nem találtuk meg azt, mely nekünk a legalkalmasabb. Ha más népek e tekintetben szerencsésebbek, ha a külföldön több ily biztos politikai épület létezik, s azok hosszú ideig fennállanak, ennek oka, hogy sajátságos módon jöttek létre, valamely régi, tömör alap, valamely régi, központot képező, több ízben megjavított építmény körűl, mely azonban mindig megtartatott, lassanként megnagyobbíttatott, kísérletek és felépítmények által alkalmassá tétetett a lakók szükségleteire. Egyikök sem épült fel egyszerre, új minta és egyedül az ész szabályai szerint. Azt talán el kell ismernünk, hogy más mód nincs is ily tartós épületek létrehozására, s hogy új, alkalmas és maradandó alkotmánynak rögtöni megteremtése oly vállalat, mely az emberi szellem erejét felülhaladja.
Azon végeredményre jutottam tehát, hogy, ha valaha sikerül felfedeznünk azon alkotmányformát, melyre szükségünk van, az nem a szokásos módon fog történni. S valóban, a fő dolog az, hogy ha ilyen létezik, felfedezzük, nem pedig szavazás alá bocsássuk. E tekintetben vonzalmunk hiábavaló lesz, a természet és a történelem választott számunkra, s a mi dolgunk alkalmazkodni hozzájok, mert bizonyos, hogy azok nem alkalmazkodnak mi hozzánk. Azon társadalmi és politikai alakzatnak megválasztása, melyet valamely nép elfogad és melyben megmarad, nincs saját kényére bízva; jelleme és multja határozza meg. Szükséges, hogy legapróbb részleteiben is azon élő viszonyok szerint alakuljon, melyekhez alkalmaztatik, máskülönben megdől és szétfoszlik. S épen azért, ha elérjük azt, hogy a magunk számára alkalmasat megtaláljuk, az csak úgy történhetik, ha tanulmányozni fogjuk önmagunkat, s minél alaposabban fogjuk magunkat ismerni, annál biztosabban választhatjuk meg azt, mely nekünk a legczélszerűbb. Kerülnünk kell tehát a mindennapi eljárást, s mielőtt az alkotmány formáját meghatározzuk, a nemzetet úgy kell elképzelnünk, a milyen az valóban. Bizonyos, hogy az első eljárás sokkal hosszasabb és nehezebb mint a második. Mennyi idő és tanulmány, mennyi egymás által kölcsönösen helyreigazított észlelet, a gondolatok és tettek minden mezején a jelenben és multban véghezvitt mennyi kutatás, mily sokszerű, százados munka kivántatik ahhoz, hogy egy nagy népről, mely már is átélte egy nép életét, s azért még mindig él, határozott és tökéletes képet alkothassunk! Pedig ez az egyetlen mód arra nézve, hogy ne alkossunk helytelent, miután rosszúl okoskodtunk, s én hiszem hogy legalább magamra nézve, ha egyszer elhatároznám magamat egy politikai vélemény keresésére, az csak úgy történhetnék, ha elébb Francziaországot tanulmányoztam.
S mi a mai Francziaország? Hogy e kérdésre megfelelhessünk, tudnunk kell, miképen alakult ez a Francziaország, vagy, még helyesebben, figyelemmel kell kísérnünk fejlődésének folyamát. A mult század vége felé, a vedlő gubóhoz hasonlóan átalakuláson megy keresztül. Régi szervezete felbomlik, maga semmisíti meg legbecsesebb intézményeit és halálosnak látszó vonaglásba esik. Azután, sokszoros ingadozások és kínos tetszhalál után ismét magához jő. De szervezete már nem a régi: bizonyos csendes benső munkálkodás után, a réginek helyét egy új lény foglalja el. 1808-ban nagy körvonalai már mind meg vannak állapítva és határozva: a megyék, kerületek, járások, községek; ezóta semmi változás sem történt a felosztásban és külalakban; a concordátum, a törvénykönyv, a törvényszékek, egyetem, az Institut, a megyefőnökök, az államtanácsosok, az adók és adószedők, a számszék, az egyforma és központosított közigazgatás: tehát főbb közegei, ugyanazok maradtak; a nemesség és polgárság, a munkások és földmívesek, szóval minden osztály megtartotta azóta ama helyzetét, érdekeit, érdemeit és hagyományait, melyeknek birtokában látjuk őket ma is. Az új intézmény tehát szilárd és tökéletes egyszersmind; következésképen annak alkotása, hajlamai és képességei már előre is meghatározzák a kört, melyben eszméi és működése mozognak. A többi nemzetek körülötte, valamennyien azon munkálkodnak, hogy a hűbéri államból modern államot képezzenek, csakhogy az egyik gyorsan, a másik lassan, mindannyi nagyobb kímélettel, s némelyik jobb sikerrel; a felvirágzás általános és majdnem egyidejű. De ez új alakban épen úgy mint a régiben, a gyengébb mindig zsákmánya az erősebbnek. Jaj annak, kit lassú kifejlése, a békóiból rögtön felszabadult és felfegyverkezett szomszédnak szolgáltat kezeibe! Jaj annak is, kinek erőszakos és rohamos átalakulása a belső egyensúlyt megzavará, s kit vezető közegeinek túlzásai, legfontosabb szerveinek káros változásai, az életerőnek lassú elfogyása oktalan tettekre, gyengeségre, tehetetlenségre kárhoztatnak az arányosabb, egészségesebb szomszédok közepette! Azon szervezetben, melyet Francziaország a jelen század elején magának alkotott, jelenkori történetének minden vonásai megvalának, a politikai forradalmak, társadalmi rögeszmék, az osztályok meghasonlása, az egyház szerepe, a nemesség, polgárság és a nép magatartása, a bölcsészet, irodalom és művészet fejlődése, iránya, vagy eltévelyedése. Ha tehát meg akarjuk érteni jelenlegi helyzetünket, sohasem szabad szem elől tévesztenünk azon borzasztó és termékeny válságot, mely által a régi uralom a forradalmat, s ez az új uralmat hozta létre.
Iparkodni fogok e három korszakot: a régi uralmat, a forradalmat, és az új uralmat híven és pontosan leírni. Ki merem mondani, hogy nincs egyéb czélom, s hiszem meg lesz engedve nekem mint történetírónak, hogy a természettudóshoz hasonlóan cselekedjem; oly szemmel tekintem tárgyamat, mint a rovar átváltozásait. S különben a dolog magában is oly érdekes, hogy megérdemli, miszerint önmagáért is megfigyeljük, s nem kell erőlködnünk, hogy hátsó gondolatok elől meneküljünk. Mentek levén minden részrehajlástól, kíváncsiságunk tudományos szinezetű, és figyelmünk egészen azon belső erők felé fordul, melyek a meglepő munkát végzik. Ez erők az egyes csoportok helyzete, szenvedélyei, eszméi és akarata, s nem csupán megkülönböztetni, hanem legpontosabb határaikat kimérni is képesek vagyunk. Szemeinkkel látjuk azokat, és nincs szükségünk találgatásokra, kétes jóslatokra, határozatlan vonatkoztatásokra. Ritka szerencsénk magával hozza, hogy látjuk az embereket, külsejöket és belsejöket egyaránt. A régi uralom emberei egészen közel állanak még hozzánk, szemeinkkel láthatjuk őket. Mindegyikünknek volt alkalma ifjuságában amaz eltünt világ nehány fenmaradt alakjával találkozni. Palotáik közől még nem egy létezik, a lakosztályok és a bennök levő bútorok még érintetlenek. Képeik segedelmével követhetjük őket házi életökbe, látjuk öltözeteiket, szokásaikat, mozdulataikat. Irodalmok, bölcsészetök, tudományuk, hírlapjaik és levelezéseik segedelmével képesek vagyunk elmondani mit gondoltak és beszélgettek. Az emlékiratok egész serege, melyek harmincz év óta a köz és magánlevéltárak homályából kikerültek, elvezetnek egyik nagyúri teremből a másikba, mintha csak járatosak voltunk volna azokba. Azon képet, melyet e társadalom önmagáról alkotott, az idegen utazók levelei és naplói önálló rajzaikkal ellenőrzik és kiegészítik. E társadalom pedig mindent elmondott magáról, kivéve a mit köztudomásúnak és mindennapinak tartott a kortársakra nézve, s mit mesterségesnek, unalmasnak vagy kicsinyesnek, a mi a vidéket, a polgárságot, a földmivest, munkást, a közigazgatást és életmódot illeti. Pótolni akartam tehát e hézagokat, s a művelt és tudományos francziákon kívül megismerni magát Francziaországot is. Maury úr szívessége és Boutaric úr becses útmutatásai mellett alkalmam volt kiaknázni kézirati okmányok egész seregét, a tartományi felügyelők, adófőnökök, a királyi jogok bérlői, a hatóságok, minden néven nevezendő és mindenféle fokozatú hivatalnokok és magán emberek levelezéseit a régi uralom utolsó harmincz esztendejéből; a királyi háztartásról szóló különféle jelentéseket és emlékiratokat, a köz rendek jegyzőkönyveit és okmányait százhetvenhat kötetben; az 1789 és 90-iki katonai parancsnokok levelezéseit, az egyházi bizottság száz kötegében található leveleket, emlékiratokat és részleges statisztikai adatokat, a megyei közigazgatási közegek és helyhatóságoknak a miniszterekkel 1790-1799-ig folytatott levelezéseit kilenczvennégy kötegben, az államtanácsosoknak 1801 vége felé nyert küldetésökről tett jelentéseit, a megyefőnököknek a consulatus, császárság s a restauratio alatt 1823-ig terjedő levelezéseiket és tanulságos, mindeddig ismeretlen adatok oly halmazát, hogy nem habozom azt állítani, miszerint a forradalom története még meg sem íratott. Csak ezen okmányok nyújthatnak élő képet a köznemesség, lelkészek, a vidéki szerzetesek és szerzetesnők, ügyvédek, a városok előljárói és polgárai, vidéki és falusi ügyvédek, a munkások és művészek, tisztek és közlegénység felől. Csupán ezek tüntetik fel részletesen és közelről az emberek állapotát, a lelkészi lakok, kolostorok, városi tanácsházak belsejét, a munkás díját, a föld termését, a földmíves adóját, az adószedő feladatát, a nagyúr vagy főpap kiadásait, az udvar költségvetését, életmódját és szokásait. Ezek kalauzolása mellett pontos számadatokkal szolgálhatunk; meg tudjuk mondani, hogy óráról órára mit tettek eleink, leírhatjuk valamely nagy ebéd étlapját, s lerajzolhatjuk a díszöltönyt, melyet viseltek. Birtokában vagyunk még azon papírmintáknak, melyek után Marie-Antoinette királyné ruhái készültek, s melyek kelet szerint vannak rendezve, másrészt képet alkothatunk a földmíves viseletéről is, elmondhatjuk minő kenyeret evett, megnevezhetjük a lisztet, melyből az készült, s a legpontosabban meghatározhatjuk, mennyibe került neki a kenyér fontja. Ily források segedelmével majdnem kortársaivá leszünk azoknak, kiknek történetét megírjuk, s nem egyszer történt meg velem, hogy midőn a levéltárakban olvasgatám e régi, elsárgult iratokat, kisértetbe jöttem hangosan megszólítani amaz ősöket.
1875 augusztus.