Karinthy Frigyes
Így írtok ti
TARTALOM, ELŐSZÓ
Tartalom
I. MAGYAR ÍRÓK.
KÖLTÉSZET.
ADY ENDRE.
BABICS BIHÁLY.
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ.
KEMÉNY SIMON.
SZABOLCSKA MIHÁLY.
SZÉP ERNŐ.
TÓTH ÁRPÁD.
GELLÉRT OSZKÁR.
KAFFKA MARGIT.
FÜST MILÁN.
FUTURIZMUS.
MŰFORDÍTÁS.
PRÓZA.
SZOMORY DEZSŐ.
SZÁSZ ZOLTÁN.
ERDŐS RENÉE.
PÓSA BÁCSI.
EÖTVÖS KÁROLY.
MIKSZÁTH KÁLMÁN.
SZOMAHÁZY.
URÁNIA.
A "KERGÉK" KÉPKIÁLLÍTÁSA.
SZÉP ERNŐ.
VEGYES.
MÓRICZ ZSIGMOND.
BIRÓ LAJOS.
NÁDAS SÁNDOR.
BALÁZS BÉLA.
HARCTÉRI TUDÓSÍTÁS.
MOLNÁR FERENC.
MOLNÁR FERENC, A PUBLICISTA.
BRÓDY SÁNDOR.
BRÓDY SÁNDOR, A JÓ SZAKÁCS.
IMPRESSZIONISTA KRITIKA.
SZÍNHÁZI SZAKLAP.
DRÁMA.
HERCZEG FERENC.
BRÓDY SÁNDOR.
MOLNÁR FERENC.
SZOMORY DEZSŐ.
JÓB DÁNIEL.
GÁBOR ANDOR.
BÁNFFY MIKLÓS.
LENGYEL MENYHÉRT.
BIRÓ LAJOS.
HATVANY LILLY.
VAJDA ERNŐ.
KARINTHY FRIGYES.
II. IDEGEN ÍRÓK.
PRÓZA.
A LEFŰRÉSZELT TÜDŐCSÚCSOK.
A CSÖMÖRY-ÚTTÓL EGÉSZEN A FILATORI-GÁTIG.
WILDE OSZKÁR.
OHNET GYÖRGY.
ZOLA EMIL.
ARCÜBASEV.
DICKENS.
GONDOLATRITMUSOK.
MAYERNIK.
A PLATINASZEMŰ ASSZONY.
ALRAUNYEBEJÓ!
KIBIRIA NEM BIRJA KA?
ARAB IRODALOM.
DRÁMA.
ÉTVÁGY.
AZ ASSZONY ÉS A DEMENTIA PREACOE.
KING PRESS.
IBSEN.
CYRANO DE FAUST.
BERNSTEIN.
RIMÁNC A VÍGSZÍNHÁZBAN.
SCHNITZLER.
KINETOFONSZKECSOPERETT.
AZ INTERVJU.
BEFORDULTAM A KONYHÁBA.
A BOSSZÚS TUDOMÁNY.
ALLEGÓRIA AZ ÍRÓRÓL.
Előszó
Csaknem duplájára bővített kiadásban, elrendezve és csoportosítva bocsátja közre az Athenaeum irodalmi torzképeimet, melyeknek első sorozata ezelőtt vagy tíz évvel "Így írtok ti" címen került nyilvánosságra. Annak idején feltűnést keltett, ami a magam hiúsága szempontjából kevesebbet, az irodalmi érdekesség szempontjából azonban többet jelent, mintha azt mondanám, hogy sikere volt. Ezt a feltűnést ugyanis annak tulajdonítom, - és ezt egész unalmasan tudományos tárgyilagossággal teszem, tehát, ha tévedek is, nem a magam iránti elfogultságból tévedek - hogy annakidején vidám könnyelműséggel és szándéktalanul egy újszerű műfajt hevenyésztem össze, több, külsőben hasonló műfaj határmesgyéjén. Nagyrészt humoros műfajok ezek; de én már akkor éreztem, hogy a paródia, travesztia és persiflage elnevezések, amikkel eleinte meghatározták ilynemű írásaimat, nem szabatosak. A paródia valamely meghatározott komoly mű külső formáit alkalmazza komolytalan tárgyra, - a travesztia komolytalan formába öltözteti ugyanannak a műnek komoly tárgyát. A persiflage egyszerűen kicsúfol mindent, hangot és tárgyat, de mindig a szóbanforgó műnél marad. Ezek az én új kísérleteim, melyeknek létrejötte nyilván szükségszerűen következett a kor szellemi törekvéseiből, lényegben tágították ki ama műfajok lehetőségét, melyeknek tárgya nem közvetlenül az élet, hanem annak terméke, a kultúra és szellemi világ, s amelyeket tudományos szempontból élősdi műfajoknak lehetne nevezni: kitágították, még pedig egy másik élősdi művészet, az irodalmi kritika irányában. A képzőművészet szótárából vettem kölcsön egy szót, hogy a műfaj minőségét megkülönböztessem: s elnevezésem, az irodalmi karikatúra (a magyar torzkép szó nem pontosan fedi a fogalmat), csakhamar gyökeret vert és ma már használatban is van.
Az irodalmi torzkép meghatározói röviden ezek: Nem egy bizonyos művel foglalkozik, hanem egy bizonyos íróval, azzal, ami az íróban egyéni és döntő: a modorával, illetve modorosságával. Torzkép, humoros műfaj, mert nem azt nézi az íróban, ami benne szabályos és általában művészi, tehát szép, hanem ami benne különös és különlegesen egyéni, tehát torz: - de egyben jellemrajz, kritikai műfaj, meghatározza az írót, az általában, normálisan széptől való eltérésének fokát és minőségét. Egy ceruzavonással odavetett, jólsikerült torzképről gyakran hamarabb ráismerünk valakire, mint az arcképéről, ahol pedig a művész felhasznált mindent, amivel rekonstruálni lehet a valóságot: vonalat, színt, fényt és árnyat - egyszerűen azért, mert az életben is arról ismerünk rá ismerőseinkre, ami az arcukon a szabályos szépnek rovására megy. Valamivel nagyobb orr a kelleténél, valamivel ferdébb szem, egy furcsa vonás a száj körül - ez az, amit úgy nevezünk: te vagy az. Az eszményi szép, ami felé törekszünk, unalmas, báj és kedvesség és tehetség nélkül való sablon, élettelen formula. A bájban és kedvességben mindig van valami torz és viszont a torzban valami báj; és ha nevetünk a torzképen, azért nevetünk, mert vonzódunk az élethez: aki nevet, az bizonyára örül és szereti azt, amin nevet.
Most már tudom, hogy alapjában véve szerettem azokat az írókat, akiknek torzképét itt találja az olvasó. Meghatottan gondolok az örökre letűnt korra, amelyből származtak: melynek művészete tele volt hóbortos ágaskodással, naiv hetykeséggel, nagyképű modorossággal, szőrszálhasogató lélekelemzéssel, világmegváltó "kollektív eszmékkel" és világmegvető individualizmussal, érzelmes cinizmussal és jéghidegen unalmas "életérték"-kereséssel, naiv, zavaros komplikáltsággal és ravasz, kiszámított primitívséggel, mohó, semmiről le nem mondó pesszimizmussal és mindent megvető optimizmussal, külső formákra esküdő büszke művészöntudattal és belső tartalmat kereső humanizmussal, nekibúsult, Párizs felé lihegő hazaszeretettel és tősgyökeres, pántlikás internacionalizmussal, érzékforraló nőgyűlölettel és ártatlan, álmodozó erotikával; - meghatottan gondolok erre a korra, melyről hiszem, hogy a magyar irodalom egyik fénykora volt. Világrengető háborúk és forradalmak unalmán keresztül felragyogó szemmel emlékezem a "béke" korára, mely csupa esemény volt és csupa izgalom és mesélni szeretnék e nemzedéknek - mely ágyúdörgésben, gépfegyverek zajában nevelkedett - a nagy időkről, melyeknek tanúja voltam.
*
A torzképek, egyenkint, az írókról szólnak - az egész gyüjteményből, úgy, ahogy most megjelenik, tulajdonképpen a kor irodalmi arcának torzképe kellene, hogy kialakuljon, ha mindazokról, akik érdekeltek és akikről szerettem volna, írhatok. Így az összkép nemcsak hogy tökéletlen és hézagos, de hűtelen és - jelentéktelen írókkal és jelentéktelen művekkel is foglalkoztam, akiknek talán nevét se ismeri majd a következő évtized - és nem írtam olyanokról, akiknek jelentőségét irodalmunk történetében jól ismerem. Főként második kötetemre áll ez, a külföldi irodalomra. Hogy Ohnet szerepel és Nietzsche, vagy Strindberg, vagy Shaw, vagy Wells nem, ez még nem volna baj, hiszen a kor torzképéből nemcsak az írók, de a közönség arcára is rá kell ismerni, - de nem talál az olvasó egy vonást se abból, amivel egy Poe, egy Romain Rolland, egy Gerhard Hauptmann, egy Thomas Mann, egy Tolsztoj, egy Dosztojevszkij vésik be magukat korukba. Ennek az oka egyszerűen az, hogy álmomban sem számíthattam egy ilyen bővített kiadásra. Irkáltam, egyre ritkábban ezeket a torzképeket, úgy, ahogy egy könyvnek vagy egy írónak szeszélyes sikere időszerűvé tette, rendszertelenül és szempontok nélkül. Többnyire vicclapokban jelentek meg, szerkesztői ösztönzésre - együttvéve és összegyűjtve, komoly kötetben nem számítanak rá, hogy a magyar irodalom krónikása megmentse őket a feledéstől. A magam részéről, bár ez lényegtelen, őszintén bevallom: jobb szeretném, ha inkább semmi nyoma nem maradna annak, hogy éltem és írtam, mint annyi, hogy "Így írtok ti" az én nevemhez fűződik - kínosan szégyelném magam, ha többet jelentene ez a könyv, akárcsak a napi események történetében is, mint amennyit az én életemben jelentett. Ha mégis érdemesnek gondoltam, néhány szót írni eléje, ez nem a könyv tartalmáért történt, ami nekem, ma már, sok tekintetben idegen, hanem annak a műfajnak a tiszteletére, amelyről fentebb beszéltem s amelyben, azt hiszem, igen tanulságosat és figyelemreméltót és mulatságosat lehetne produkálni.
Budapest, 1920 decemberében.
Karinthy Frigyes.