Minden másképpen van

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2021
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitális Tartalomfejlesztési és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-494-3 (online)
MEK-15588

Tizennyolcéves koromban hagytam abba a naplóírást - addig, nyolcadik évemtől kezdve, mindig írtam, vagy huszonöt kötetet írtam tele, engedve a kényszernek, ami nem bízik meg eléggé emlékezőképességünkben. Most, hogy kuriózumból újrakezdem, magam a legkíváncsiabban, vajjon mi lesz belőle, először is ezen csodálkozom el. Mi a csuda az a naplóírási kényszer? És általában mi az, hogy napló?

Általában a nők és a gyerekek műfaja, úgy látszik. Az ember gyerekkorában ír naplót vagy abból az alkalomból, hogy nőnek született. Ez a két lélekféleség, a gyerek és a nő, kevésbé ismeri sajátmagát, mint a felnőtt férfi - a nő és a gyerek számára az ismeretlen ösztönök és vágyak világa élesen elhatárolva él még, naponta és óránként újabb meglepetést keltve a tudatban, különbeket és megrázóbbakat, mint a külvilág eseményei. A gyerek és a nő szembenáll tulajdon lelkének káoszával - számára nincs nagyobb csoda a világon, mint a tükör, és nincs izgatóbb és különösebb valami, mint a tulajdon képmása. Innen az a belső csalódás, hogy a naplót önmagunk számára írjuk és hogy ennél intímebb műfaj nincsen.

Ez a csalódás, ez a káprázat szorosan összefügg azzal a szörnyű könnyelműséggel, aminek jegyében hajlamosak vagyunk összetéveszteni az őszinteséget az igazsággal. A legtöbb ember azt hiszi, hogy mikor őszinte, akkor igazat is mond - ez az oka annak, hogy a vértanuk kilencven százaléka hazugságokért és tévedésekért áldozza fel az életét. A valódi ember, a felnőtt férfi, akinek élete nem születéstől halálig terjedő illanás, hanem az élet megértésére való alkalom, lecke és tanulság, amiből vizsgáznia kell, aki tehát tulajdonképpen annyi idős, mint az emberi kultúra - a szemlélődő és gondolkodó, a valódi igazságot s nem annak árnyékát kereső férfi nagyon jól ismeri már hatezeréves tapasztalatból az emberi lélek konstrukcióját s egyik legfőbb törvényét: hogy nem azt gondoljuk, amit akarunk, hogy nem azt mondjuk, amit gondolunk s nem azt tesszük, amit mondunk. Hogy valami ismeretlen Akarat él bennünk, talán nem is a magunké, talán nem is életünk érdekében működő Tendencia - ismeretlen énünktől független erők játéka, ismeretlen, a miénktől független cél irányában és ez az ismeretlen valami felborít minden reményt, hogy a gondolatunk és szavaink és tetteink közt harmóniát teremtsünk.

A gyermek és a nő, nem tudván ezt a törvényt, egyik meglepetésből a másikba esik, mikor a díszharmóniák jelentkeznek, meghazudtolva minden öncsalást. Most írok valamit, mondtam magamnak gyermekkoromban, ahol mindent, mindent elmondok önmagamról, önmagamnak - mindent elmondok, amit el kell titkolnom az emberek előtt. És kezdődött a naplóírás tipikus korszaka, az az idő, mikor az embernek, a valóság világából tekintve, még semmi írnivalója nincsen tulajdonképpen, hiszen nincsenek még élményei, nincs mit feljegyeznie, - formátlan ábrák, szertefoszló kísértetek kóvályognak a koponya üregében, mint valami sötétkamrában, aminek lencseredőnye csukva van. A naplóírást rendesen abbahagyjuk, mikor az első élmények jelentkeznek - a szerelem bimbózó napjaiban, amikor van már mit titkolni.

Tudnom kell ezt, értenem kell ezt, mikor külső és belső történések lerögzítése fölé a «napló» szót leírom. Megvan a véleményem az őszinteségről, a magaméról éppen úgy, mint a másokéról. A befelé való őszinteségemben époly kevéssé bízom, mint a kifelévalóban. Ismerem már a gondolataimat, ismerem a «lelkemet» - elég régóta van szerencsém foglalkozni vele. Ezerszer csaltam meg önmagamat, - becsaptam és elkábítottam és megtévesztettem - óvatos vagyok és gyanakodó. Láncon tartom «énkét» a lelkemet, mint valami hasznos, de veszedelmes háziállatot. Birtokviszonyban vagyok vele - nem azonosítom vele magamat. Magamat - magamat nem ismerem, «titok és idegenség» vagyok, valóban - de ami ott erőlködik és vonaglik, görcsös vonaglásban, a csontgolyóban, honnan finom idegszál vezet le nyelvem hegyére és tollam hegyére - ó, azt jól ismerem már! Csak hadd keresse az Igazságot - én várok és figyelek, hiszen az én számomra keresi, - de csak mértékkel - mert «soha nem tudta, mit jelent, halálosan szeretni az igazságot, aki csak arra ügyelt, hogy amit kimond vagy leír, igaz legyen». Én várok és figyelek, - elviselem a gondolataimat, miket érzés és indulat színez és dobál - elviselem, mint szívem verését, gyomrom működését, tüdőm zihálását.

Ki mondta nektek, hogy az a mód, ahogy önmagunkkal beszélünk, az a viszony, amiben önmagunkkal vagyunk, az a látás, ahogy önmagunkat látjuk, lényegben különbözik az általános emberismerettől? Csak tartalomban, adatokban több az, amit magamról tudok, de a tegnapi énem époly érthetetlen valami, mint bárki másé, akit utamba dob a végzet.

Óriási ellentmondás, amit egy nagyon csekély kis félreértés okozott. Ha akarom, fejetetejére állíthatom a kanti szubjektív megismerés rendszerét egy kérdéssel. Vajjon ismerném-e magamat, ha mások nem ismernének? A magányban felnőtt Kasper Hauserek klinikai keresztmetszete egy állatinál mélyebb tompaság képét adja: kusza külvilág, az öntudat teljes hiánya. Vajjon nem mások énjéből merítettem a magamét? A gyerek és a vadember mindenkiről harmadik személyben beszél, önmagáról is - a te és az én egyszerre születik meg. Az első ember mégis csak Ádám lehetett, valami nálunk tökéletesebb lény - degenerált unokáin, a majmokon keresztül származunk tőle, úgy látszik, mert hiszen nem lehet még majom se, akinek nincs kit majmolnia.

«A te szavad legyen úgy-úgy, nem-nem, - valami ezen felül esik, a gonosztól vagyon.» Igy a Szentírás. Igen ám, de az az apostoli egyszerűség, a krisztusi Ige, nagy belső töprengések és kínlódások leszűrt eredménye - vajjon a lélek harcában, az önmagunkkal való társalgásban is ilyen egyszerű volt-e? Nem én vagyok bonyolult, hanem a dolog, amiről beszélek, mondtam egyszer Kovács úrnak, aki roppant egyszerűnek látta az egész kérdést, - meghiszem azt! a vércsepp is roppant egyszerű, míg mikroszkóp alá nem teszed, vagy közelebb nem húzod a szemedhez. S bármilyen kellemetlen, önmagunkhoz egy kicsit túlságosan közel vagyunk.

Arra a kérdésre, hogy mikor vagyunk a legtermészetesebbek, legegyszerűbbek, mindenki gondolkodás nélkül rávágja, hogy olyankor, mikor egyedül vagyunk, mikor nem kell komédiáznunk más kedvéért. Ebből az jönne ki, hogy legtermészetesebb és legközvetlenebb és legjózanabb hang mindig az, ami nem jut el szájunkig. Igaz-e ez?

Legéberebb pillanataimban, a kedv és öröm és életvágy és tettvágy magányában soha nem voltam egyszerű és józan önmagammal szemben. Hogy is lehettem volna? Hiszen a gondolatok ritmusát az agyban keringő vér pezsdülő ritmusa szabályozza - s a gondolatból születő szó, a szóból születő gondolat (vagy nem vettétek még észre, hogy kölcsönösen szülik egymást?) át kell hogy vegye a ritmus lendületét. A botfülű polgár úgy állítja szembe a józan éberséget a hóbortos álommal, mintha az előbbi nyugalmat, az utóbbi csapongó képzeletet jelentene. Micsoda ostobaság! Hiszen aki álmodik, az szükségképpen alszik is, fekszik egyhelyben, lecsökkent, lefokozott testi és lelki életműködéssel - ki találta ki azt a hazugságot, hogy a béna testben szárnyat kap a lélek? Az álomelemző tudomány kimutatta már, hogy álmaink sokkal szárazabbak és józanabbak és anyaghozkötöttebbek, mint éber képzeletünk. Ó igen, voltam józan, voltam materialista, voltam logikus, voltam hitetlen, voltam gyakorlati - de csak álmomban! ébren, szemben önmagammal, legéletteljesebb percem életörömében, önmagamnak és a világnak villámló felismerése kifejezésben és hangban azt a formát, azt a szót választotta, amit a hazug szofisztika a legkeresettebb hazugságnak, komédiának és csalásnak mond: - a pátoszt, ó igen a pátoszt, a valódit, amitől csak azért idegenkedünk, mert összetévesztjük az álpátosszal - a pátoszt, a színház és a templom nyelvét - azt a hangot, ahogy a felébresztett emberi lélekhez s az örökéber istenhez beszélünk.

Naplót írok - ne kívánjátok, hogy túlőszinte legyen. Önmagammal beszélek - félek, megsiketültök belé, ha idefigyeltek; másokkal halkabban szoktam beszélni.

Naplót írok - önmagammal társalgok. De vigyázni fogok, hogy meg ne feledkezzek a százezer emberről, aki olvassa - mert kiáltvány lesz belőle, ha egy percre megfeledkezem.

Mert az még semmi, amit mult héten az őszinteségről és egyszerűségről beszéltem. Az igazság, vagy legalábbis az elhihetőség, a valószínűség harmadik feltétele, hogy amit magamról és a világról állítottam, a valósággal összehasonlítva, igazolódjék, ne bizonyuljon hazugságnak, vagy tévedésnek - ez a harmadik feltétele annak, hogy naplót írok...

De miért is ne? És ha az egész napló nem állana egyébből, mint a naplóírás, a lélek vallomásának kielemzése és feltárása - vajjon fölösleges munkát végeznék-e vele?

Elviselem a vádat és önvádat, hogy fecsegő vagyok. A közlés feltételei, a különféle stílusok pillanatonkint változók, a szerint, milyen anyaggal van dolgunk. Egy aforizma telitalálata, igaz, kötetekkel felér néha - de soha még aforizma fölöslegessé nem tette a köteteket. A gyémántot hiába keresed erőszakkal - ha rábukkantál valahol, szerencséd van, nincs több dolgod vele. Már a rádiummal másképpen vagyunk. Óriási tömeg hitvány szurokércet kell tudatosan, szándékkal felszínre dobálnod, át kell dolgoznod magad az egészen, hogy a Bölcsek kövének, a Magisztériumnak néhány grammját kiszűrd belőle. De megéri a fáradságot, mert a rádium még a gyémántnál is többet ér - holt csillogás helyett eleven erő, örök hatás, elikszír.

Néha kész eredménnyel jövünk a tanítvány elé, néha együtt oldjuk meg a feladatot - boldog tanító, akit kutatás közben kíváncsi, mohó szemek inspirálnak, aki tanulva taníthat. Ennek a műfajnak, a peripatetikus fecsegésnek külön szépsége és izgalma abban van, (ó édes, halhatatlan, fecsegő Plátó!) hogy az akcióban mozgó és zakatoló pompás emberi lélek, emberi értelem, ez a felhőket ostromló és tengermélyeket felkorbácsoló és százmilliós fénysebességeket utolérő legelevenebb valami a világon, munka közben mutatja a műhelyt. Soha nem szerettem a folyékonyan beszélő embert - a szavai mögött megemésztett, unalmas sablonok tespednek. A dadogó, lelkendező, ugráló képzettársításra viszont mindig felfigyeltem - hohó, itt káosz forrong, előttem, a szemeim előtt akar kialakulni valami. Minő ritka alkalom, világ születik, új világ - szinte biztos vagyok benne, hogy jobb lesz a réginél, ami nyilván rossz volt, hiszen szenvedtem és nyugtalankodtam benne.

Ki merészeli mondani, hogy ezzel megtagadtam a logikát, az észszerűséget, minden megértés feltételét és felfordulást, nihilt hirdetek? Sőt, a valódi és abszolút Logost keresem mindenütt, szemben azokkal, akik valahol már tudni vélik. Valamikor Jupiter és a mennydörgés közt igen egyszerű és logikus összefüggést éreztek az emberek - a paraszt pedig, ha süt a nap és esik az eső, tökéletesen kielégítő, minden logikus megfontolást kimerítő magyarázatot talál e különös tünemény megértéséhez abban a végső okfejtésben, hogy veri az ördög a feleségét. Nem hiszem hogy akár a kant-laplace-i, akár a darwini világkép lényegben megnyugtatóbb magyarázatot adott - csak valamivel több összefüggést fedezett fel, több megfontolást kapcsolt egybe.

A megértéshez elég a logika, a megismeréshez azonban kell még valami - márpedig mi az ördögöt értsek meg azon, amit nem is ismerek?

Az út világos ezek szerint, - aki még több, még messzebbmenő, még összefogóbb összefüggéseket keres, annak több megismerésre kell törekedni - előbb figyelni, kitágult szemmel és szívvel, megállított értelemmel felszívni életet és világot - aztán, ha tele van szem és szív, ám hadd induljon meg zakatolva az értelem gépezete.

Megmondatott a régieknek: tégy különbséget a kettő között. Belsődben viharok, vágyak és félelmek remegnek - vigyázz, mindez csak reakció: odakünt, a külső világban erők tombolnak, nagy Principiumok, villany és hő és gravitáció és Létért Való Küzdelem - felvevő, rezonáns szekrénye vagy csak a kívüled kavargó erők játékának, világtükre, mikrofon, vízcsepp.

Mert én igen - ezerszer igen! Százszor próbáltam letagadni, hogy csak káprázat, amit ezenkívül észrevettem, csalódás, önmagam áltatása - százszor nevettem az ostoba kártyáson, aki szerencséről beszélt, a vakbuzgón, aki gondviselést, a fatalistán, aki végzetet emlegetett. De már nem nevetek többé. Valami van, valami egyéb, ha rosszul nevezték is meg.

Felkelek reggel. Valami nyomasztó rosszkedv, levertség, borzongó fáradtság. Semminek nincs értelme, legjobb lenne meghalni. A világ értelmetlen, az élet rossz, az öröm nem éri meg a szenvedést, amibe kerül. Amit tegnap szépnek, okosnak, helyesnek találtam, ma ostobaságnak érzem. Röviden: pesszimista hangulatban vagyok.

Jó, jó, mondja az orvos, biztos elrontottad a gyomrod, vagy az öntudatlanod mélyén háborog valami. Mars, ki a külvilágba, ott a gyógyulás.

És kimegyek a külvilágba. És az első ember, akivel találkozom, valami kellemetlent mond, még mielőtt én megszólalhattam volna. Tudja kérem, mondja az első Ember tünődve, én gondolkoztam éccaka azon, amit maga tegnap mondott és amire én tegnap azt mondtam lelkesen, hogy az szép és okos és helyes. Hát mit szól hozzá, ma reggelre rájöttem, hogy az se szép, se okos, se helyes, hanem az egy nagy marhaság, amit ön tegnap mondott. Alásszolgája.

És tovább megyek a külvilágban és esni kezd az eső és nálam nincs esernyő és bemegyek a kávéházba és lapokat nézek és az egyik lapban rettenetesen megtámadott egyik rajongó hívem és a pincér rámborítja a kávét és nem telefonál az illető, aki megigérte esküvel, hogy telefonálni fog abban a rámnézve nagyszerű dologban és délután jön a sürgöny, hogy sajnos, nem lehet és estére zárva találom az ajtót és éccaka üzenetet kapok, hogy legjobb, ha főbelövöm magam és mielőtt még ezt megtehetném, rendőrök jönnek és letartóztatnak ugyanazért, amiért tegnap kitüntetést ígértek.

Másnap felébredek és összeszedem magam és összeszorítom a fogam és a lelkemben valami különös változást érzek és valami különös erő emelkedik halkan és nyugodtan a szívem és az agyam felé. És egy félóra mulva kiengednek a börtönből és további félóra mulva felajánlják a miniszteri tárcát és az uccán rámmosolyognak és a legnagyobb ellenségem rajongó cikket ír rólam és utóbb kiderül, hogy Párizsban és Londonban és Berlinben és Newyorkban ezen a napon eszébejutottam ennek és ennek és rájöttek, hogy nekem igazam van és intézkedtek, hogy minden úgy legyen, ahogy én akarom.

Nem igaz. Százszor és százszor megfigyeltem azóta, hogy egyszer észrevettem. És nemcsak az emberek viselkedése - az az eső se volt véletlen, ami akkor bekergetett a kávéházba.

Azt nem tartjátok már fantasztikumnak, miután beigazolódott, hogy a rádióhullámok, amiket emberi kéz igazgat, meteorológiai változásokat idéznek elő?

De eddig mindig csak felvevő készüléknek tanították nekünk az emberi lelket, amit a külvilág rezget és kormányoz. Hő és fény, villany és gravitáció. Élet és Létért Való Küzdelem, Természetes kiválás...

A képzeletet pedig, az emberi képzeletet egyszerű képzelődésnek minősítették.

Csakhogy a lélek, úgy látszik, nemcsak felvevő, hanem leadóállomás is. Amit én elképzelek, az éppen úgy alakító és változtató erő és ható erő, mint mindaz, ami rámhat - gömbalakban árad belőlem és a világ minden atomjához elér.

Nemcsak engem teremtett a világ - én is teremtek, folyton újra, világot. Az emberi képzelet, abban a fokban, ahogy kibontakozik és megerősbül, egyre hatalmasabb mértékben vesz részt a világ teremtésében.

És csak az erőviszonyoktól függ, mi lesz mindebből. Voltak pillanatok, mikor elsöpörhetett egy rossz tekintet - de lesz még pillanat, amikor tekintetemtől felrobban a puskaporos-hordó, hogy levegőbe röpítse a régi világot.

Tehát akkor mi ez az egész, ha se őszinteség, se megnyilatkozás, se önmagam megismerése - hiszen, íme, ahogy itt kísérletből felszabadítottam a képzettársulásokat, a gomolygó káoszból egészen másféle formák alakultak ki, mint amiket belém neveltek. Ismerd meg magad - ugyan már!

Talleyrand híres mondásában eljutott odáig, hogy a beszédet gondolataink elrejtésére találtuk ki. Magam meg, ha jól emlékszem, körülbelül odáig jutottam legutóbb, hogy a gondolatainkat azért gondoljuk, hogy önmagunkat rejtsük el magunk előtt, elrejtsük, meg ne ismerjük - önmagunkat, a félelmes, ismeretlen Valamit, a véres valóságot, amit az ókor valami lólábú szörnyetegnek, a középkor ördögnek - egy modern német lélekelemző már csak Es-nek, «Az»-nak, «Ő»-nek mer nevezni, suttogva és tehetetlenül - Valakinek, akivel éppoly kevésre óhajtunk szemtől-szembe kerülni, mint ahogy nem óhajtjuk látni a beleinket és a szívünket és a remegő kocsonyát, mely koponyánk csontcsészéjében lötyög.

Tehát akkor mi ez, mi ez az erőfeszítés, kényszer és szándék egyszerre, gondolni, szólni, írni, beszélni, kiáltani, suttogni - hatalmasabb láz és inger, mint ami kezünket rángatja, mikor élelemért kinyujtjuk? Mi ez a minden cselekedetnél és tettnél (ó naív aktivisták!) gyorsabb és hatásosabb, erőszakosabb cselekvés és tett?

Az emberi képzelet vívja veszett harcát ezen a világon, a megvalósulásért, hogy megtörténjen és testté sűrűsödjék a láthatatlan eszme. Erők sűrűsödnek így össze anyaggá, így tanítja az új fizika - a lélektan pedig így: a gondolat szétbont, a képzelet alkot. Az embernek a létért való küzdelemnek új formája jelent meg az élők világában, amit eddig nem ismert a békés természet. Mily lassú, ártatlan kis küzdelem ehez képest a kedves aesopusi mese, amivel ama szelíd, szakállas aggastyán, Darwin, altatta el a mult század gyermekeit - de még mindig akadnak makacs gyermekek, akik az ember megértéséhez darwini és lafontaine-i hasonlatokért fordulnak az állatvilágba. És oroszlánhoz hasonlítják a hadvezért, aki villamos gombbal levegőbe röpít egy flottát, vagy százezreket indít meg holmi kis pokol felé, amihez képest mégis Szemirámisz kéjkertje a bibliabeli gyehenna - oroszlánhoz! ugyanígy egerekkel játszadozó cicához hasonlíthatná!

Hol vagyunk már és hol volnánk, ha néhány gyermekes hasonlat nem emlékeztetne rá, a létért való küzdelemnek attól a primitív formájától, ami testi cselekvésekkel, kezek és lábak és fogak és körmök kusza kapkodásával harcol az érvényesülésért! Ha már mindenáron állati hasonlat kell - legfeljebb és legalább a kígyót vagy a pókot vennék elő: ezek az állatok állítólag a szemükkel dermesztik és bűvölik meg áldozataikat. Mi emberek régen kezdtük el ezt a harcmodort. A mozgató-idegrendszer munkája nagyon is kevés volt ahoz a rettenetes győzelemhez, ahoz a világotmeghódító eredményhez, aminek reményében az első ember otthagyta állatcsaládját, hogy meginduljon egyedül, meztelenül, fegyvertelenül egy egész világ ellen - néhány száz állatot megölni, megfojtani? ennyit érhetett volna el - nagyon is kevés volt neki. A felvevő, érző idegrendszerből konstruált hát magának hallatlan fegyvert odabent, az idegek központjában - és lőn gondolat és elképzelés és lett belőle szó és elképzeltetés - bűvölőerő, mely száz mérföldön át dermeszti meg s teszi tehetetlenné a kapkodó izmokat, vagy a nála gyengébb gondolatot és elképzelést.

Szokratesz okos ember volt - nem tudom hát jóhiszeműnek tartani bizonyítását, amivel azt próbálja elhitetni velünk, hogy a gondolkodás célja önmagunk megismerése. Ezer évvel később Krisztus már őszintébb: az ő gondolata nyiltan cselekszik - és íme, századokon át és növekvő körzetekben a cselekvő gondolattól elbűvölve önként megy a halálba és lemondásba sokezer ember, akiket élni és harcolni és érvényesülni hívott világra a létért harcoló élet. Mert a krisztusi gondolat fölismerte már önmagában tulajdon forrását, a képet és képzeletet és igévé vált, cselekvő és alkotó, ha másképpen nem lehet, romboláson keresztül alkotó erővé. Látomássá, amiből látomások keletkeznek távoli koponyák belső falán.

És élet keletkezik és halál és világok születnek és pusztulnak el. Valamelyik régebbi írásomban egy apát, aki öngyilkos leánya halálával a «hóbortos regényeket» vádolja, óvatosan figyelmeztettem, fontolja meg, vajjon nem ugyanezeknek a «hóbortos regények»-nek köszönhette-e szegény leánya azt is, hogy megszületett - holmi regénynek, aminek hatása alatt valamikor odanyujtotta a kezét a leány anyja, talán mert valamelyik kedvenc regényhősét látta megelevenedni benne. Avagy nem szaladgálnak körülöttünk arcok és alakok, amiket régi festő vagy költő képzelt el, hogy a lelki rácsodálkozás bűvöletében lemásolja őket az élő anyaméhben ama Vak Szobrász? Egyre jobban látom azóta, mennyire igazam volt, vegyétek szószerint, amit a költő mond - nem hasonlat az, hanem megszületni akaró eleven valóság.

Az Emberi Képzelet vívja világteremtő harcát a Földgolyón - rá kell eszmélnünk, tudatára kell ébrednünk végre: az utolsó században ugyanis gyorsaságban megszázszorosodott ennek a harcnak üteme. A közlekedés győzelmes forradalmának első szakasza lezárult - a gondolat fegyverei korlátlan távolságra szórják szét termékenyítő és gyilkoló csiráit a sugalmazó, lenyűgöző és elképesztő emberi képzeletnek, szinte időtlen gyorsasággal. Amit tegnap Amerikában képzelt el valaki, az ma már sugalmazó és változtató alkatrésze az én képzeletemnek és hatással lesz cselekedeteimre. Néhány hónapja, hogy H. G Wells «William Clissold világa» című regénye megjelent - ma már úgy hallom, Amerikában, Németországban és nálunk is klisszoldiánus szekták vitáznak és harcolnak a reformeszmékért, amiket ez a könyv feldobott. Nagyban megy immár ez a harc, nem lehet áttekinteni, mint a kis testi küzdelmeket - szemünk számára láthatatlanná teszik az arányok. A gondolat és képzelet küzdelme és győzelme önmagával és a világgal szemben valahol ott kóborog az elektromos hullámok közegében, - hiába küldesz ellene díszfelvonulást, tiltakozó tüntetést, katonai parádét.

A «pozitív valóság» romantikusai persze jobban szeretik a látható méreteket. És a testi erőben jobban bíznak, mint a lelkiben - a győzni akaró szellem kénytelen számukra izmokat mutogatni, hogy bizalmukba férkőzzék, - akit meggyőzni nem lehet, azt meg kell fenyegetni, hogy legyőzzük - ez is egy formája a képzelet bűvöletének, ha kezdetlegesebb is, mint a költőé és gondolkodóé. Európában például mostanában valahogy ehez a kezdetleges módszerhez folyamodnak az uralkodásra született szellemek. A nemrég letűnt Clémenceau és a nagyon aktuális Mussolini érdekesen illusztrálják ezt a hanyatló tendenciát, amit az európai korszellem mutat. Valamikor mindketten az általános emberi eszmék, a világérdek lovagjai, nem tudnak másképpen érvényesülni, minthogy feladják az általánost és megtartják az emberit. Kardot csörtetnek és izmokkal fenyegetőznek - mindegy, a cél itt is csak az, hogy a gyengébb lélek megbűvölve a látomástól, amit képzeletébe csempésztek, tapsoljon és engedelmeskedjék. Sajnos, ez a látomás közelről nézve jelképezi csak az erőt és egészséget - a hősködő és kardcsörtető és önérzeteskedő Európa, mihelyt a többi földrésszel hasonlítom össze, siralmasan szétdarabolt, marakodó hangyabollyá válik, közel hozzá, hogy mindent elveszítsen, amivel három századon át világhatalmat verekedett ki magának.

El kell múlnia ennek és jönnie kell egy hatalmasabb és összefogóbb képzeleterőnek. Ma még gondolatcsirában lappang, talán igévé válik holnapra. Ma még néhány vézna kis okoskodás, ártatlan papíron tünődő logikai játék az elme számológépében, hogy így meg úgy, nem jól van az, egységet kellene teremteni, össze kéne fogni Európának, visszaragadni a civilizáció kormánypálcáját - holnapra szót és képet talál a gondolat és megfogamzik és fellángol százmillió lélekben.

És mégis és újra és egyre bizonyosabban: a legerősebb fogja kimondani. Nem a kéz és nem a láb, hanem a fej - egy új teokrácia, a hatalomrajutó, mert uralkodásra termett szellem kiválasztottja.

Egy német csillagász könyvet bocsát közre, amelyben igen kedvesen és egyszerűen közli, hogy számításokat, megfigyeléseket és megfontolásokat végzett, melyeknek alapján van szerencséje bejelenteni, hogy ami a kozmoszt, a világegyetemet, napokat és holdakat, valamint kedvenc Földünknek mindeme dolgok között való helyzetét illeti, egy kis tévedésben voltunk eddig, Aristotelesztől, Ptolemeuson át, Laplace-ig, akinek felfogása ma is uralkodik: a dolog nem egészen úgy áll, ahogy azt az iskolában tanuljuk manapság.

A könyvet magát nem olvastam, csak a róla szóló ismertetést. Azért írok róla, sietve, - tartok tőle, hogy semmi mondanivalóm nem volna többé, ha elolvasnám, egy bosszankodó kézlegyintésen kívül, amivel dadaista műveket szoktunk félretenni. Igy, maga az elmélet ötlete, hallatlanul felizgatott, - nem azért, mert valószínű. Az igazság, annak számára, aki szereti, mindenben megnyilvánul, ami létezik és létrejön: csak nem mindig ott, ahol keresni szokták. Aki hazudik, vagy téved, annak persze nem a szavában, gondolatában, - de azért ne szaladj el mingyárt, ha rajtakapod. Egy nagy tévedés, más irányban, néha tanulságosabb, mint sok kis igazság, - ismeretlen forrásokhoz vezet, a lélek forrásaihoz, ahonnan - és ez a fontos - nem véletlenül bugyogott elő.

Ha valaki azt mondja, hogy kétszerkettő négy, az nem sokkal járult hozzá a matematika fejlődéséhez. De aki azt mondja, hogy kétszerkettő öt, az esetleg új megismerés világát tárja fel a lélektanban.

Azt mondja, hogy ami a Földgolyót illeti, az csakugyan egy gömb, hiszen számtalanszor körüljártuk minden irányban. Jól ismerjük nagyságát felületét, elosztását, pontos térképeink vannak róla.

A tévedés abban rejlik, mintha világunk ennek a gömbnek a külső felületén volna.

Amit mi Földnek nevezünk, az egy belül üres golyó, olyan, mint egy nagy buborék. A mi világunk pedig, Európa és Amerika és Afrika és a tengerek és mi magunk ennek az üres buboréknak a belső gömbfelületén vagyunk. Hogy kívül mi van, arról sejtelmünk sincs, valami nagy tűzréteg lehet nyilván, mert ha a Földkéregben kifelé ásunk (eddig az hittük, befelé), rendesen lávához és tűzhöz közeledünk.

No és, kapsz a fejedhez, akkor mi van a kék éggel a fejünk fölött és a csillagokkal és a Nappal és a tejúttal és az egész végtelenséggel, - ez mind káprázat volt?

Mindezek a dolgok valóságok. Csak nem kívül vannak, hanem belül és nem iszonytatóan nagyok, hanem aránylag elég kicsikék.

Az üres földbuborék közepetáján, a központ körül, forog egy kékszínű, a földgolyóhoz képest eléggé apró gázgömböcske, - akkora lehet az egész mint, mondjuk, az egyik földrész. Erre a gömböcskére, amit mi mennyboltnak hiszünk, vannak kirakva a csillagok, - apró tűzpontok villódzó szikrák, - ó, nem «végtelen», «a mienkénél százmilliószor nagyobb» világok, - gyertyácskák csak, mintahogy gyerekkorunkban tudtuk és hittük, csak lebeszéltek róla bennünket. Bolygótestvéreink, Mars, Neptun, Vénusz és a többi, a központi Földmag és a burok közt keringenek. A Nap pedig, nagyfeszültségű villamos kályha, ott ragad valahol a kék Földmag egyik oldalán, hol egyik felére, hol a másikra kerül, a szerint, hogy éccaka van, vagy nappal.

Egyszóval, mi akik fejjel befelé lógunk ebben a világban, magunk alatt látjuk azt a valamit, amit eddig végtelenségnek hittünk s ami valóságban, mindenestől együtt, sokkal kisebb dolog, mint a Föld, ez a sokat emlegetett «porszem» a világmindenség csillagos egén. A Fény természetének rosszul fogalmazott, rosszul értett magyarázata volt az oka eddigi tévedéseinknek.

Ezek szerint a «végtelen csillagos ég», isten birodalma, nem is más, mint egy kis panoptikum, planetarium, amit szórakozásul mutogatnak nekünk, a mindenségtől elzárt barlanglakóknak, amik vagyunk.

Amerika tehát nem alattunk, hanem fölöttünk van, túl a csillagos égen, túl a napon és bolygókon, túl a kék Földmagon. Eddig, a homorú és nem domború gömbfelületen, kerülő úton értünk el oda, - de ha például megoldják a rakétahajó problémáját, semmi sem lesz egyszerűbb, minthogy az egyenes utat válasszuk, az átmérő irányában. Egy amerikai utazás akkor úgy fog történni, hogy egyenesen megindulunk az ég felé, érintjük a Holdat és bolygókat, elmegyünk a Nap mellett és néhány perc mulva kikötünk a túlsó oldalon, Newyorkban, ami így sokkal közelebb fekszik, mintha az Atlanti-óceánt szeljük keresztül.

Mondanom sem kell, hogy az új Laplace rendszerében - amint az természetes is - minden csillagászati és meteorológiai számítást, bolygók útját, Hold- és Napfogyatkozást, éppenúgy, sőt egyszerűbben ki lehet számítani előre, igazolni utólag, mintahogy az eddigi, tévesnek és nem tévesnek tartott rendszerekben kiszámították, mintahogy kiszámították, pontosan Egyiptom csillagászai, akiknek rendszerében a Föld egy nagy tányér volt a Világelefánt fülcimpáján, vagy isten kalapja, vagy amit akartok.

A bökkenő, sőt megdöbbentő nem ez a csacsiság, amin el lehet mulatni egy félóráig, ha kedvünk van hozzá, vagy elintézni egy mosollyal - a megdöbbentő az, hogy ez a hóbortos elmélet mennyire elárulja forrását - korunk világának és emberének hánykolódó, vajudó lelkét, lelkének mélyét, a nyugtalanságokat és szenvedéseket, amik ott puffadoznak valahol az öntudatlanban.

A világmindenségnek, a rajtunk kívül eső valóságnak, bizonyára hamis, a mostanában ismertnél megbízhatatlanabb és haszontalanabb képét adta ez a német csillagász, ezzel a tükörvilágképpel, ezzel a megfordított-gukker-világképpel, amiben egyszerre minden kicsi lesz, ami eddig nagy volt.

De milyen hű képét adta, önkéntelenül, belső világunk, lelki világunk, az emberi lélek mai állapotának - ennek a magárahagyott léleknek, mely mindenáron meg akarja fordítani a gukkert, mert elvesztette hitét abban a sokmindenféle óriási és nagyszerű és felemelő és magasztos dologban, amit a nagyító gukker mutatott - elvesztette hitét, mert ez a sok nagyszerű és magasztos dolog csak nem akart segíteni rajta!

Fordítsuk csak le a lélek nyelvére ezt a furcsa, új mértant - vegyük jelképnek, vegyük allegorikusnak tételeit - egyszeribe értelmet kap, ami értelmetlen eredetieskedésnek hatott.

Ó, igen, halálosan unni kezdi már a szenvedések, értelmetlenségek, igaztalanságok ellen lázadó emberi lélek, emberi vágy a reménytelen ellentmondást, ami reményei, vágyai s ama rettenetes méretek közt tátong, amivel a folytonos «végtelenség»-et és «határtalanság»-ot papoló pietizmus akarja leszerelni ezeket a vágyakat.

Ó, igen, unjuk már az egyhangú, reménytelen tanítást, hogy kukacok vagyunk és porszemek vagyunk valami «végtelen» bölcsesség árnyékában. Ez a «végtelen» bölcsesség olyan végtelenül homályos és szétfolyó, hogy életünkre való hatásában a semmivel lett egyenlővé, érzésünkben - elvesztettük a reményt, hogy valaha hasonlóvá lehessünk hozzá.

A féligértett, féligfelfogott, hitünk számára használhatatlan Óriási Világ helyett adjatok nekünk inkább egy egészen Kicsike Világot, amiben otthon vagyunk, ahol urak vagyunk, ahol kiismerjük magunkat. Legyen ez a világ akkora csak, hogy éppen elférünk benne - legyen akkora, mint egy barlang, egy lyuk, mi nem akarjuk tudni többé, odakint mi van - mi megvárjuk, míg isten rendbejön önmagával, aztán szólítson minket megint, ha célja van velünk: «Ádám, hol vagy?»

Nem akarjuk többet hallani a triviális viccet: «uram, mi ez a tenger végtelen tükréhez képest?»

Azon a helyen, ahol Dante a poklot sejtette, a Föld legmélyebb belsejében, ott legyen ezentúl a mi mennyországunk.

Mi pedig eldugjuk fejünket, mint a strucc, a föld alá, isten elől, akivel haragban vagyunk.

Nem kell az ő «végtelensége», amiben nekünk a kukac szerepét szánta. Majd keresünk magunknak olyan istent, aki felismeri bennünk az önmagához hasonlót.

Eljön-e végre a tudós, vagy akár metafizikus, aki komolyan veszi a hasonlatot, hogy minden megújul, újrakezdődik, elér valahová, megint visszafordul - komolyan veszi s elkezd valóságosan gondolkozni az Időről, hogy mi az, mit jelent - olyan valóságosan, s eredményesen, amilyen valóságosan s eredményesen a Tér törvényét keresték Pithagorastól Newtonig, Newtontól Rutherfordig?

Mert amit Bergson és Einstein beszél az Idő fogalmáról - az mind nagyon szép és zseniális, - mégis, puszta költészet marad, addig, míg olyan világos és megvilágító tételek nem származnak belőle, mint azok, melyeknek alapján új kísérletek és új felfedezések és találmányok váltak lehetségessé.

Két test egyidőben nem lehet egy helyen. Ez tétel volt, erre lehetett építeni. De csak a térre vonatkozott. Az időről még annyit se mertek kimondani eddig, hogy például ugyanazon a helyen, egyszerre csak egy esemény lehetséges.

Az ismerettan tudósa makacsul ezt hangoztatja: az időt nem lehet közvetlenül tapasztalni, mintahogy teret és anyagot tapasztalunk közvetlenül érzékeinkkel. Ezért nem lehet róla valóságos fogalmunk.

Puszta kifogás. Teret és anyagot se tapasztalunk közvetlenül. Vagy csak nagyon kevéssé. Érzékeink nagyon gyenge műszerek. A mikroszkóp egy világát a valóságnak tárta fel, amit nélküle soha nem vettek volna tudomásul érzékeink. Csakhogy a mikroszkóp azzal vált lehetségessé, hogy hittünk az anyag valóságában, mivel az anyagról pontos és világos fogalmazásunk volt, amit még a görögöktől örököltünk. Nélkülök nincs mikroszkóp és nincs elektron-bombázás. (Miért nem Ázsiában találták fel a mikroszkópot, miért Európában? Mert Buddha és Confucius és Lao-Tse rosszul és homályosan írták körül az anyag fogalmát, a görögök ellenben jól és világosan.)

Olyan meghatározását várjuk az Idő fogalmának, amiből egyszerű tételek jönnek, mint a fizikai tér tételei. Akkor kiderülhet, vajjon nem tapasztalhatjuk az időt, ha közvetve is, valóságosan? S ha valóságosan tapasztalhatjuk - miért ne kísérletezhetnénk vele?

Időmikroszkópunk már majdnem van - a gyorsított mozgóképet egész bátran nevezhetjük így.

Hátra volna még az Időgép. H. G. Wells hóbortos álma, amivel előre és hátra utazhatunk az időben.

Mert maga az idő nem áll, valamiféle mozgása van, csak nem lehet tudni, milyen. Azt, hogy ez a mozgás egyenletes sebességű, a természetes ütemek, csillagok és napok visszatérő ábrái hitették el velünk, - a lélektan finomabb ismerete már kételyeket kelt: hiszen a mozgás üteme felfogóképességünk függvénye és nem megfordítva. Mi órával mérjük az időt, az óra viszont a mi önkényes időfogalmainkkal méri önmagát: hogy két perc valóban, abszolút értelemben is egyenlő hosszú idő, azt soha nem fogjuk megtudni.

Érdekesebb ennél, hogy az idő mozgásának irányát kivétel nélkül mindenki adottnak és változtathatatlannak képzeli: multból a jelenen át a jövő felé.

A költők ugyan beszélnek ilyesmit, hogy kizökkent az idő, hogy visszafordult, hogy megállt, mint Jozsué előtt a Nap - de ki veszi komolyan a költőket? Bergson szerint az idő megfordíthatatlan. A természetfilozófus egyszerűen képekre hivatkozik, amik egymásután peregnek le szemeink előtt s ez egymásutánban határozott rendszer van: a rügyből mindig virág lesz, a virágból mindig gyümölcs. Ezt elnevezi fejlődésnek s ezzel bizonyítottnak veszi, hogy az idő mindig előre felé megy, mint a mozgókép kockái. Megfordított mozgóképen ugyan láttunk már olyat, hogy a gyümölcsből virág lesz, a virágból rügy, de ezt legfeljebb viccnek nézik ugyanazok a bölcsek, akik pedig a valóságos életet is holmi egymásra következő képsorozat színházának fogják fel.

Holott az igazság az, hogy nemcsak a mozgóképen, de a valóságban is néha előre, néha pedig hátrafelé megy az idő. Nemcsak a mozgóképen, de a valóságban is virág lesz és rügy lesz és mag lesz megint a gyümölcsből.

Mostanában sokszor érzem úgy, mintha H. G. Wells időgépén járnék. A híres «déjà vu» érzés, az a «mintha ugyanez már lett volna egyszer», sokszor önti el hangulatom, - vajjon érzéki csalódásról van szó minden esetben?

Bombamerénylet Milánóban, olvasom. Pokolgép a lámpaoszlopban, tizennyolc halott, az anarchistákat még nem sikerült elfogni.

Megnézem a naptárt, évet és hónapot és órát - hiába, az egész olyan, mint egy álom.

Anarchisták, bombamerénylet, pokolgép, diktatúra, diplomácia, hadüzenet, - milyen furcsa az egész! A kilencvenes évek világa, stílusban, - mintha semmi sem történt volna azóta.

Ha nem olvasnám a másik oldalon, hogy a Bremen útban van Amerika felé s ezt rádión közlik, nem tudnám, hogy ébren vagyok.

Ugy látszik, mégis többféle iránya van az időnek. Az utópisták, mikor megírják a «jövő század regényét», erre nincsenek tekintettel. Náluk minden fejlődésben van, előrefelé szalad, - talán azért olyan művészietlenek, mesterkéltek ezek az utópiák.

A világ valódi művészei, minden korban, a tudomány kérlelhetetlen dogmáin túl, ha nem is merték bevallani, mindig érezték az időnek ezt a furcsa ingadozását - talán azért tartották a nagy művészt «halhatatlannak», «időtől függetlennek» a költők. A művészet stílusát a korszellemből szokták levezetni - hogy van az mégis, hogy a stílusok hullámzása fütyül a Századok számtani rendjére - hogy a trecento művészete, érzésvilága visszaálmodta magát valami primitív őskorba, - hogy a tizenötödik század nem ott folytatta, ahol a tizennegyedik abbahagyta, hanem váratlanul s minden magyarázható ok nélkül, egyszerűen azért, mert másképpen nem lehetett, egyszerre csak úgy kezdett látni és gondolkodni és érezni, mintha Hellász csak tegnap lett volna s azóta semmi se történt volna, se népvándorlás, se kereszténység, se eredendő bűn, se megváltás.

Azért, mert a kor szellemét a művész érzi és látja, nem a történelemtudós és nem az utópista. A korszellem pedig nem ismer századokat s nem ismeri az Idő és Fejlődés állítólagos törvényét multból, jelenen át, a jövőbe. Hiába konstruálja meg a lelkes futurista és aktivista, hogy Holnap szükségképpen ezt és ezt fogjuk látni és érezni és akarni, - egyszerre csak közbejön valami, az ember nem tudja, mi az és minden logika és fejlődés és számítás ellenére a holnapból valami furcsa, felemás tegnap lesz, a gondosan előre elkészített és légmentesen konzervált futurista és aktivista képek és szobrok és utópiák és társadalmi elméletek és politikai koncepciók és haditervek és új vallások egyszerre csak komikus torzókká válnak és az emberek megint a Gartenlaubet olvassák és a Fliegende Blätter-t és a festők és írók ott folytatják, ahol Daumier és Dickens abbahagyták és az anarchisták megint dinamitos pokolgépet csinálnak és minden úgy van, mintha ma nem lett volna és az isten se érti az egészet.

Mert ma például nincs ma, de holnap sincs, ellenben olyan az egész, mintha tegnapelőtt volna.

Azért tegnapelőtt és nem tegnap, mert, emlékszem, tegnap még divatban volt például olyan történelmi színműveket írni, amikben Julius Caesar, Krisztus és Napoleon úgy voltak beállítva, mintha mai emberek volnának. Most másféle színdarabok aktuálisok. Olyanok, melyekben én és te és ő egykorú, történelmi jelmezekben játszanánk el egykorú történelmi ízű tragédiánkat és komédiánkat.

Egyszer úgy gondolkodni, beszélni, írni, hogy nem határoznám el előre, miről, - nem mérlegelni, érdemes-e, kell-e, helyes-e, jó-e annak a szempontjából akihez, akikhez beszélek, írok, mégha magam vagyok is az illető (gondolkodás) - vigyázva, hogy annyit csak és úgy, hogy megértse, túl ne értse, félre ne értse. Nem gondolni rá előre, hogy illesszem be a születő gondolatot, elmém és lelkem születő gyermekét a többi, már megszületett közé, mint rendesen. Ezer gondolat, ezer gyerek, sok a magamé, másokat «magamévá tettem», adoptáltam. Mindig, mikor újabb akar születni (megérzi ezt is a gyakorlott lélek), aggódva nézek körül a többi közt - kakukfiók ne legyen véletlenül, amely kitúrja fészkéből a többit.

Milyen egyszerűnek és természetesnek látszik, elgondolni és kimondani. Mégis, száz évben egyszer, ha megesik, hogy akad, aki megteszi. Akkor se jószántából - a korszellem kényszeríti rá. Száz év alatt összezagyválódik a szépen megindult gondolatlánc.

Valamelyik érzékeny és fínom agyvelő nem bírja tovább, megszólal benne a lelkiismeret s látván, hogy zsákuccába szalad az Eszme, elrugaszkodott a valóságtól, inkább vállalja a felelősséget, egyénileg, az addig megtett út költségeiért - visszaáll a starthoz, ahonnan az egész kiindult.

Igy születik meg például Cartesius «Discours sur la méthode»-ja: az a vakmerő és forradalmi pillanat, mikor valaki megállítja a teljes gőzerővel zakatoló üzemét a gondolat-gyárnak, mely eszméket, jelszavakat szállít a cselekvők használatára. Megállítja s így határoz: amit egy pillanattal előbbig gondoltam és hittem, teljes életemben, legyen most mind érvénytelen - elszakítom a láncszemet, a köldökzsinórt, amivel egyik gondolatom, érzésem, eszmélésem a másikba kapcsolódott eddig: lássuk mi történik akkor? Egyik gondolat szülte a másikat mint ahogy egyik sejtből bomlik ki a másik - lássuk, tud-e szülni gondolatot vagy akárcsak, egy érzést, egy eszmélést, akármit a puszta «lélek», aminek eredendő létezésében, eddig legalább, hittem? Mert ha nem, akkor nincs is lélek, akkor, amit annak neveztem eddig, idegingerekből összerakott bonyolult rendszere volt csak különféle testi eredetű kölcsönhatásoknak.

Cartesius tehát behúnyja szemét az ingerek elől és vár - moccan-e valami? S az ürességből és sötétségből, mely hasonlatos ama teremtéselőtti Semmihez és Káoszhoz, süketen kong a csend. Ez valóban a Semmi - de túl rajta, mintha valami Emlék derengene: nagyon is mély a hallgatás, olyan mintha elhallgatna valamit. Ez nem a valódi Nincs - ez valami Van-nak a hiánya: itt volt valami, ami elmúlt. Valami hiányzik - de miből? Csak olyasvalamiből hiányozhat, ami van - a nincsből nem lehet elvenni, csak hozzátenni lehet. Ime, az első két halvány Alakzat, amihez igazodni lehet, a születő új világ két első tengelye. Valami van - és ebből a valamiből valami hiányzik.

Most hát nevet kell adni neki, megkeresztelni az elsőszülött ikreket, akik Tapasztalás és Dedukció nélkül fogantak. A név lehet tetszésszerinti, egy betű vagy egy szó, ahogy az algebrában jelöljük a dolgokat. Cartesius a Valamit, ami Van, ötletszerűen elnevezi Én-nek, a másikat pedig, ami hiányzik belőle, azt a tartalmat, mely eddig betöltötte az Én-t mint ennek része s amit imént elvetett: elnevezi Létnek vagy Világnak. (Fordítva is csinálhatta volna, mint a panteisták, az Én-Világnaprendszer Ptolemeusai - az elnevezés igazán mindegy, hiszen a legtisztább matematika szempontjából valóban közönyös, a Nap forog-e a Föld körül vagy megfordítva.) Erről a valamiről semmi egyebet nem tud, mint azt, hogy hiányzik - hiányzik, mert kivágta magából, mert visszautasította, nem fogadta el.

A közvetlen ősnemzés első két ikersejtjét, Erőt és Létet, ezzel már össze is párosíthatta, hogy megszülessék az első Gondolat: dubito, ergo sum, kételkedem, tehát vagyok - s utána egész világa a valóságot átalakító és újjáteremtő módszernek, az Analízisnek, mely a XVIII. század óta napjainkig minden megismerés és tudás forrása volt.

Minden megismerésé és tudásé - s minden bolondságé és babonáé: régi felbomlott rendszerek részeivel keveredve a felbontott elemek fantasztikus torzalakokká szaladtak össze - a Vallás tiszta formájából s a Tudomány tiszta formájából Vallástudomány, Sacro Egoismo, Nemzetközi Hazaszeretet, Fajbiológia, Csizmadia és kéjgáz vagy a halvaszületett nagymama. Végeredményben pedig mindez egyenes vonalban visszavezethető megint csak oda, ahol a tizennyolcadik század enciklopédistái starthoz álltak, hogy elmondják, mi jut eszükbe olyankor, mikor semmi sem jut eszükbe.

A gondolat Ariadne-fonalát, mely kivezet a labirintusból, nem vesztettük el - csak éppen összegubancolódott a fonál. Összegubancolódott és megakadt - vissza kell menni az ajtóhoz.

Mert nagyon természetes, hogy aki Cartesius kísérletét manapság meg akarná ismételni, annak Cartesiust éppen úgy el kellene felejtenie mint mindazt, ami belőle következett. Az aranycsinálás régi adomája elevenedne fel, önmagába szaladna vissza a fából vaskarika - az ő módszerével keresni meg a kiindulópontot, de úgy, hogy ne gondoljunk erre a módszerre.

De más oka is van annak, hogy ettől a módszertől fáznak manapság a gondolkodók.

Nagyon is sokat szenvedtünk a félreértett, megromlott, összezagyvált, szétkuszált Analízis következményeitől. Világháború és forradalmak, kultúrák csődje, civilizációk visszafelé elsülő fegyverei túlságosan kézzelfogható és szembeszökő módon adták tudtunkra, hogy valahol elhibáztuk a számítást, hogy az Analízis aranycsináló mágiája valahol eltévesztette a vegyarányt. A kotyvalék, melynek szortyogó fazeka fölé hajoltunk kíváncsi szemekkel, egyszerre csak felrobbant - s mi, új Schwarz Bertholdjai e világnak, egyelőre még kissé kábultak vagyunk hozzá, hogy szétszedve az egész fazekat, megkeressük a hibaforrást. Egyelőre még az is szép tőlünk, hogy elismerjük tévedésünket - sajnos, ennyivel meg kell elégedni, sőt örülni kell neki, mert hiszen jócskán akadnak közöttünk, akik a robbanás pillanatában egy kis egészséges ijedtség helyett, egyszerűen megtébolyodtak rémületükben s üvöltő dervis-táncot járván a fazék körül, ma már esküvel erősítik, hogy igenis, eredetileg is a puskaport akartuk fölfedezni, mi nagyszerű Schwarz Bertholdok, dicső hősei a jövőnek - a puskaport és nem aranyat, mert a puskapor az út, az igazság és az élet!

Nem, egyelőre még nem merném megkockáztatni, bármennyire kényszerítő a helyzet.

Előbb el kell múlni a kábulatnak. A robbanás messzire dobott. - Ádám szavait hallom, amint visszahanyatlik, mikor a Föld szelleme megrántja pórázát.

Amit el kell felejteni, aminek valóságában, jogosságában, helyességében kételkedni kellene, hogy megtaláljam nyomban az egyszerű igazságot - a Fájdalom (hiába mondja róla Nietzsche, hogy önmaga is tulajdon elmúlását akarja) egyelőre nagyon közel van még.

Félek, hogy első gondolatom nem volna gondolat - tompa, gyötrelmes érzés volna csak, mint azé, akit kloroformos álmában megoperáltak s ébredésekor még nincs túl a veszélyen.

S azt a Valamit, amit találnék, nem merném új szóval Énnek nevezni - félek, hogy korunk Cartesiusának első mondata így hangzanék - szenvedek, tehát vagyok - s egy nyilvánvaló ellentmondással mégse lehet kezdeni e legújabb testamentumot.

És ahogy tollat veszek a kezembe: megáll a toll - átveszi a szorongó kételyt, habozik.

Ösztönszerűen húzódoztam mindig az írástól, ebben a lelkiállapotban. Nem szeméremből - olyankor, mikor jókedvű és vidám vagyok, nem szoktam szemérmes lenni: olyankor érzem és tudom, hogy lelkem mélyén jót-akarás és szépet-akarás nevet és örül és fütyörész, nincs mit szégyelnem, tiszta vagyok, lehetek szemérmetlen is, nem bántok meg vele senkit. Sőt jót teszek - a vidámságom átragad másokra is, egy árnyalattal talán világosabbá teszem a sötétséget.

Okom van aggódni - ha a vidámság ragadós, vajjon nem ragadós-e a szomorúság is?

Ó igen, tudom, vannak remekművei a szomorúságnak, fájdalomnak, pesszimizmusnak. De ezekről mindig az volt az érzésem, hogy nem szomorúságban, fájdalomban íródtak, hanem a kiállott fájdalom után felszabaduló életkedv termékeny, boldog tetterejében, visszatekintve a sötét tájra, amit most és így drámai módon adatik látni, egészben, összefüggő körvonalakban. Ezekben a remekművekben mindig van egy ösvény, egy irányjelzés, egy útmutató a fenséges felé, ahol napfény van és világosság - végeredményben felemelnek és mélyen megvigasztalnak. Ilyen a Madách pesszimizmusa és Goethe-é és még inkább Shakespeare-é, e duzzadó, pompás fájdalom, tele élettel és humorral. Mert a Poklot is úgy írhatta csak meg eleven ember, hogy visszatért belőle, elárulván a rejtett alagutat, melyen át sikerült kimásznia.

Leopardi halálversei, Schopenhauer reménytelen igéi, Jeremiás siralma, Jób üvöltése - mind csupa élet és hit és bizalom. Egyszer megfigyeltem magam, mikor rettenetesen fájt a fogam. A fájás tetőpontján összeszorított szájjal és behúnyt szemmel hallgattam - nyögni és jajgatni, akkor kezdtem el, mikor lüktetve és sajogva enyhülni kezdett a kín, lélekzethez jutottam, módomban volt megállapítani, mennyire fájt az imént.

Nem ismeritek Arany János csodálatos «töredéké»-t? Leánya halála után írta. Ennyi az egész:

De valamit azért tehetünk ilyenkor is. Azt, amit álmában tesz, aki rájött, hogy rosszat álmodik.

Tudnom kell, hogy nem lehet igazam, ha szomorú vagyok. A szomorúság álom, alvás - az öröm ébrenlét, ébredés. A szomorúság «el akar múlni», az öröm «örökké élni akar». Amit álmomban s különösen a szorongó álomban érzek, hiszek és gondolok, arról tudnom kell, hogy tévedés, álomkép, zagyva kísértet. Nem szabad megijedni tőle. Közel kell menni hozzá, megérteni, szemébe nézni - szétfoszlik rögtön és te felébredsz. Csak azt ne tedd, hogy szorongó álmod képeit az ébrenlétre alkalmazd, - ne általánosíts, ne mondj ítéletet, ne higgy magadnak az istenért olyankor, mert ebből származik minden hamis pesszimizmus és más izmusok, pártoskodás, ostoba elméletek, mindenféle gyűlölet, embergyűlölet, nőgyűlölet, rossz álmok sötétsége ettől terjed szét a világon. Mert az álom is ragadós, mint az ásítás - vigyázz, elalszanak körülötted, mint Csipkerózsa palotájában s azt álmodják, amit te!

Közelmenni a dolgokhoz, amik rémítgetnek, szomorúságod okozzák. Jól megnézni őket, közelről. Könnyen meglehet, hogy elneveted magad, ha közelről látod, miből alakulnak ki ezek a kísértetek - a lepedő csücske, egy darab rongypapír, amit az ujjadon felejtettek.

S ha benne is vagy még a ködben, óceánrepülő pilóta, azért adhatsz jeleket, mozgolódhatsz, keresheted a kivezető utat.

- Uraim, - szól diadallal a fizikatanár, a robbanás után elsötétült teremben, - amint látjuk, úgyebár, most nem látunk semmit. Hogy miért nem látunk, azt mingyárt meg fogjuk látni.

A laikus jót nevet ezen, a fizikatanár rovására, - aki azonban csak keveset ért fizikához és lélektanhoz, az el fogja hinni, hogy a megismerés szempontjából ezek a ködök néha felérnek a legmennyeibb világossággal. A protuberanciákat is napfogyatkozások alkalmából fedezték fel.

Vannak dolgok, amiket nem értek és nem tudok bizonyítani, de bizonyosabb vagyok bennük, mint a kétszerkettőben.

Persze, mihelyt az ember nem elégszik meg vele, hogy az efféle problémát a spekuláció légüres retortáiban fejtse meg, vagy megeresszen valami tetszetős aforizmát, amit ehez hasonló körkérdésekre szoktunk felelni, hanem odatapogat, ahová kell, a jelenség elméleti tükörképe helyett az eleven valóság irányába - egyszeriben kiderül, hogy mindaz, amit eddig erről tudott, vagy felületesen gondolt is néha, a közvélemény hatása alatt, puszta dogma és konvenció, elavult fogalmak, amiket fel kell frissíteni, mivelhogy az élet és tapasztalat nem igazolja már őket. Ez a frissítés pedig nem megy másképpen, csak az alapfogalmak felpiszkálásával.

Igy például egyszer már fel kellene valakinek világosítani a nyájas olvasót (a jó kritikus dolga volna ez, csakhogy mostanában a kritikusok inkább saját, elnyomott írói becsvágyukat élik ki munkáikban, mintsemhogy azzal foglalkoznának, ami az ő dolguk: a művészet törvényeit keresni), hogy tulajdonképpen miféle istencsodája az az író, vagy költő, az úgynevezett «szellemi» művek alkotója, azonkívül, hogy kedves mester, na mi szépen dolgozik és hogy megy önnek ebben a kutya világban.

Meg kellene egyszer már értetni, újra megértetni, mert a régi magyarázat elkopott, puffogó frázissá vált, amit mindenki hasonlatnak vesz csak, nem lángoló realitásnak: megértetni, megmagyarázni, hogy az úgynevezett szellemi alkotás, csakúgy, mint minden alkotmánya az emberi kéznek és értelemnek, emberi testnek és léleknek, létrehozott valóság, eleven hatóanyag, amit az emberi képzelet termel ki, - hogy viszont az emberi képzelet, a folyton születő és alakuló világ szülő és alakító erői közt éppolyan előkelő szerepet játszik, mint a hő, vagy a fény, vagy az életerő, az önfentartó és létfentartó ösztön.

Röviden: a szellemi mű, társadalmi vonatkozásaiban, éppenúgy eleven valóság, mint maga az ember.

Ha pedig ezt belátjuk, akkor már egész bátran élhetünk a «szószerint vett hasonlat» (lásd: «Isten felfedezése» című jegyzetem) módszerével - ősi képeket alkalmazva a dolgok megítélésében.

Ősi képek és metaforák beszélnek a mű «fogantatásáról» és «születéséről».

Az író, bármilyen kómikusan hangzik ez köznapi értelmében, igenis fogan, teherben jár és szül.

Most nagyon könnyű volna e hasonlat látszólagos konzekvenciáját levonni, mint ahogy a dekadensek le is vonták, félrevezetve önmagukat és a világot, hamis képet adva a közvélemény számára, egyben ártalmasat is, mint ahogy mingyárt kiderül. Ez a kényelmes következtetés így hangzik: az íróban tehát van valami nőies vonás.

Az író a legférfiasabb férfi a világon, hiszen a legférfibb munkát végzi: alkot és teremt. Azonkívül az emberi tulajdonságok közül azoknak együttesére van szüksége, amik a valódi férfit jellemzik: éles logikával párosult erős képzelet, munkakedv, kitartás, emlékező tehetség, világos látás, kifejező erő!

Persze, első pillanatra így egy ellentmondás falára bukkanunk - visszafordulni azonban nem lehet, ezt a falat át kell törni.

Van egy tréfás feltevés, hogy Nobel állítólag díjat tűzött ki annak a férfinak számára, aki, először a világon, gyermeket szül.

Ha feltesszük a lehetetlenséget, hogy ezt a díjat valaki megpályázza, sőt véletlenül egyszerre többen pályáznának a díjra, nyilvánvaló, úgy-e, hogy a pályázat feltételeinek az a férfi fog leginkább megfelelni, aki egyébként a legférfiasabb a pályázók közül, hiszen a pályázat szerint férfi legyen az illető, - az átmeneti lények, hermafroditák kisebb eséllyel fognak elindulni a versenyben.

Egész bátran használhatjuk tehát a kényelmetlen hasonlatot, hogy az író olyan férfi, aki szül - ez a különössége és különlegessége azonban egyedül és kizáróan csak magára a szülés tényére vonatkozik, egyébként semmiben sem hasonlít a nőhöz, sőt természetben és kedélyben annak legtermészetesebb ellentéte - alkotásra, vezetésre, kormányzásra hivatott ember: férfi.

Ez a paradox helyzet a fogalmak zűrzavarának legfőbb forrása. Ez az oka annak, hogy bizonyos zavaros korokban, melyek nem ismerték fel kellőképen a szellemi alkotás jelentőségét, az író kénytelen volt megtagadni férfiasságát - a mű kedvéért, hogy azt megmentse, megalkossa, kénytelen volt nőies eszközökhöz nyúlni, ravaszkodni, hazudni, hízelegni a hatalmasoknak, bohóckodni, gyávának mutatkozni, meghunyászkodni. Cserébe megkapta koldusalamizsnának azt az udvariasságot és elnézést, ami a nőknek szokott kijárni - szüksége volt erre az alamizsnára.

De a valódi író, lelke mélyén mindig tudta, hogy ő nem gyáva - mint ahogy nem gyáva a teherben járó anya, ha meghátrál olyan veszély elől, mellyel különben a nő is szembenéz: nem önmagát védi, hanem egy másik, még tehetetlen és védtelen életet. Ne veszélyeztesd a magzatot, amit lelkében hord, ködös ábránd formájában - majd meglátod, hogy férfival állasz szemben! Vagy várd meg, míg megszüli mind, s próbáld a művét bántani - majd meglátod, hogy férfival állasz szemben!

Hogy lehetne hát ezen segíteni - hogy lehetne megoldani az író furcsa helyzetét?

Nem kell válaszért fantasztikus utópiát tervezni. A történelemnek van egy nagyszerű példája a megoldásra. Még hozzá nem is a «felvilágosult» közelmult történelmének - a «sötét» középkor szolgáltatja a példát.

Az építőművészetnek tudvalevően legremekebb és legtökéletesebb alkotásai a középkor gigantikus dómjai. Szellemi és testi erő óriási munkája épült be a dómok falába - művészek tervezték és építették meg őket. Egy emberélet tartama nem is volt elég ahoz, hogy befejezzék, - a művész, aki építette, fiából, vagy tanítványából önmagához hasonló művészt nevelt, hogy folytathassa a munkát, mikor ő kidől majd.

Az a vallásos erő, ami a középkort eltöltötte, ösztönszerűen megtalálta az egyetlen lehetséges módot.

Ha ma kimondod ezt a szót: «szabadkőműves», Kovács úr rendőrért kiabál, és a destruktív zsidókat kezdi emlegetni. Kovács úr ugyanis nem tudja, hogy ez a szó honnan származik. Felvilágosítjuk Kovács urat, hogy szabadkőműveseknek azokat a dómépítő mestereket nevezték, akik egy ilyen mű felépítése céljából összeálltak és letelepedtek azzal az elhatározással: hogy addig nem mennek el onnan, míg a művet fel nem építik, akkor se, ha száz évig tart. És a sötét középkor hatalmasai, akik minden emberi jogot elnyomtak, ezeknek a mestereknek önálló autonómiát adtak, - a «szabad» szó a kőműves előtt azt jelenti, hogy a dómépítő mesterek nem tartoztak semmiféle hatóság és közigazgatás törvényei alá: külön, saját céljaiknak megfelelő törvényük, alkotmányuk volt, cselekedeteikért csak annak tartoztak felelni s a maguk kebeléből választott bíráknak, akikben megbízhattak, mert megértették őket, egyébként senkinek. Szabadok voltak, s hogy vissza nem éltek szabadságukkal, bizonyítják a dómok, - a művészt ugyanis, ha felszabadítod, szabadságát nem rombolásra, hanem építésre fogja felhasználni. Építésre, férfias munkára, - vagy e mesterek, e művészek nem voltak talán férfiak? Férfiak voltak bizony, s még hozzá a legbátrabbak közül valók: - ott fejezték be művüket, szédítő magasságban, a torony tetején!

Ilyesféle privilégium kellene talán a szellemi mű alkotójának is, nem az a bizonyos «kedves mester» féle émelygős udvariasság és elnéző gyengédség, amivel a nők színvonalára próbálják süllyeszteni az írót, vállveregető, «irodalmat támogató» hatalmasai a földi javaknak.

Vagy pedig, ha már erről nem lehet szó, ha az író, a szellem kiválasztottja, kénytelen megelégedni annyival, hogy olyanféle szórakoztató élvezeti cikke legyen a társadalomnak, mint a csinos nő, vagy a szultánnak az ő háreme, ahelyett, hogy helyet adnának neki a társadalmat irányító és kormányzó férfiak közt - akkor legalább legyünk ebben következetesek. Ha férfiönérzetét, férfibecsületét, a mostoha körülmények közt megtagadni kénytelen sokszor - adjatok neki külön művészbecsületet és védjétek meg, csakúgy, mint ahogy a női becsületet védi és oltalmazza külön törvény. Erre a külön törvényre, mely szerint, ha női becsületről van szó, nem engedik meg a bizonyítást, hanem egyszerűen elítélik a rágalmazót azért van szükség, mert a nőt védeni kell, mert a nő teherben jár és gyermeket szül, és mert a gyermek fontosabb minden egyébnél, talán még a női becsületnél is.

Az ember reggeli mellett ásítozva nézi a lapot. Előbb felszalad a szemöldöke, aztán vállat von. («Ami tegnap ökölemelés volt, manap már jó, hogyha vállrándítás...», sóhajtja Ignotus.)

A Szegényház-téren egy cipészmester tőből leharapta szép ifjú nejének a nyelvét.

Feledkezzünk meg a dolog otromba humoráról («mit keresett a válófélben lévő asszonyka nyelve a dühös férj szájában?») lássuk «a közös végsiker» szempontjából, miért olyan szenzációs az eset. A siker ugyanis óriási - félnapig erről beszél egész Pest, a hölgyeknek hideg fut végig a nyelvén.

Gyakorlott újságíró egy pillanat alatt felfedezi a siker titkát. Ebben a szóban rejlik «szép és ifjú». Ha egy anyósnak, vagy holmi vén satrafának a nyelvét harapták volna le, nyilvánvaló volna, hogy egyszerű büntetőeljárás történt, egyéni akció formájában - a szóban és szájban forgó nyelvet lehetetlen volt másképpen megállásra bírni. (Állítólag még a hős szájában is tovább pergett, azért köpte ki ijedten - mondanák.)

A nyelvleharapás ilyenformán szerelmi eksztázis képzetét kelti, s a még le nem harapott nyelvek kéjesen csettintenek, városszerte.

Úgy bizony. Hát mégha az egész fejét leharapta volna - akkor mennyire szerette volna, mi?

Az ember végre hajlandó azt gyanítani, hogy igazi szerelem csak Új-Zéland szigetén található. Ott ha valakit szeret az ember, egészben leharapja a földről.

Viszont jó volna egy új szót találni arra az indulatra, mikor az ember például nem harapja le a szép és ifjú nő nyelvét, tekintettel, hogy a szerelem szó ilymódon le van foglalva arra, amitől leharapja. Hacsak nem nevezem röviden gyűlöletnek az ilyen tartózkodó viselkedést.

A világbékéről konferenciáznak Amerikában. Módszereket, kísérleteket ajánlanak.

Mi már tudjuk, bölcs és vén tudósai a világnak, milyen gyermekes hóbort, «túlhaladott álláspont», gimnázista-képzelődés, amivel itt Amerika nevetségessé teszi magát, elárulva példátlan műveletlenségét.

Igaz, hogy a repülőgépet és rádiót is Európa fedezte fel - viszont, el ne felejtsük, a darwinizmust is Európa. Ugyan gyerekek, hagyjátok abba! Bízzatok meg bennünk, mi kiszámítottuk és meghatároztuk az emberi természetet, mélyére jártunk a lényegnek, megcsináltuk test és lélek anatómiáját és megállapítottuk, egyszersmindenkorra, végérvényesen, olyan végérvényesen, mint ahogy Archimedesz és Newton meghatároztak, végérvényesen, bizonyos fizikai törvényeket; - mint ahogy Kant megállapított végérvényesen bizonyos etikai és ismerettani törvényeket - hogy a háborúskodás kényszere, tehát feltétele és oka, éppen olyan lényeges és változatlan, végérvényes és elmaradhatatlan alkatrésze lelkünk összetételének, mint ahogy testünk összetételének végérvényes és elmaradhatatlan alkatrésze a máj és a vese például, - hogy tehát kár okoskodni, háború mindig lesz, mint ahogy bizonyos váladékai mindig lesznek a testnek, - hogy világbékéről beszélni éppen olyan gyermekes és műveletlen, valódi humanistához méltatlan dolog, mint perpetuum mobiléről, vagy homunkulusról beszélni komoly természettudósnak.

Európai létemre szinte árulásnak érzem, ha mégis, makacsul és izgága suhanc-tempóval, izgat valami: szám elé tartott tenyérrel átsuttogni az Óceánon - hé, izé, gimnazistatársak, ti csak folytassátok azért, csakazértis! Én itt jártam iskolába, gyerekek, én ismerem e szakállas tanár urakat, kik oly bölcs és szomorú mosollyal, oly elnéző bólogatások közt hirdetik a mindentmegértő lemondás tanát. Tudjátok mit, én már láttam őket felsülni, e tanár urakat - én láttam nem sikerülni a kísérletet, amit a Tétel bizonyítására készítettek elő - és láttam sikerülni a kísérletet, mely megcáfolta a Tételt! Nekem a nyolcadik á-ban még azt magyarázták, hogy levegőnél nehezebb test soha nem fog repülni a levegőben, emberrel hátán, mert ebben elvi lehetetlenség rejlik - én láttam megváltozni ezt az elvet, mikor egy rossz tanuló, aki nem volt az iskolában aznap mikor ezt tanították, egyszerűen felemelkedett a levegőbe.

Örök törvény, változhatatlan elv! Talán nem is olyan változhatatlan, mint amilyen örök. Örök háború feltételei az emberi lélek elemei közt? Majd jön valaki, aki megtalálja, ugyanott, az örök béke feltételeit is - csak rajtunk múlik, melyiket engedjük érvényesülni.

Valaki, aki átkel amaz Alpokon, melyekről Napoleon nem tudta, hogy lehetetlen átkelni rajtuk - és átkelt.

Két filmet láttam ezen a héten - a Királyok Királyát, Krisztus dramatizált tragédiáját és egy Napoleon-drámát.

Ha az isteni misztériumot nem nézem, két emberi sors története volna mindkettő, tehát egymással összemérhető.

Két harcos élete, két katonáé - hazájáért harcol mindkettő. Egyiknek «országa nem e Földről való» - ellenfele a szövetkezett emberi gonoszság és butaság és nyomorúság. A másiké itt a Földön - neve Franciaország, ellensége minden nemzet, mely többre akarja tartani magát. Egyik a békéért áldozza fel életét, másik életéért a békét, - de békéhez, élethez, harchoz mindkettőnek köze van. Napoleon, a harcos, Moszkvában világbékét hirdet - Krisztus, a békítő, Jeruzsálemben korbácsot emel a templom kufáraira.

De csak egyik vértanú, - a másik csak bukott hős. Krisztus a halálával megnyeri a háborúját - Napoleon elveszti a magáét. Cselekedet volt mind a két élet - Krisztusé sikerült, Napoleoné nem sikerült, az egyik győzött, a másik legyőzetett.

Innen, az Idő távolából nézve, nyitva marad a kérdés - vajjon nem egymás ellenfelei voltak?

Példájuk mindenesetre örök tanulsága a kétféle harcmodornak, két jelszó zászlaja alatt - az egyiké így hangzik - erősítsd magad, lélekben, hitben, akaratban és győzni fogsz ellenségeden, - a másiké: gyöngítsd ellenségedet, tedd tönkre, öld meg, ha belepusztulsz magad is. Utolsó csepp vérre megy mind a kettő, - de a krisztusi vér termékenyít és kibont - használ mind a két félnek, mint az a harc, amit a természettudomány struggle for life-nek nevez s a fejlődés feltételének ismert meg.

Napoleon ragyogó pályafutása végeredményben a hibás, téves cselekedet kudarcát példázza - Krisztus vérverítékes kálváriája a helyes, okos cselekedet diadalát.

Valaki felvetette a kérdést, kedélyes társalgás közben - vajjon, ha Madách élne s a Tower- és Phalanster-jelenet közé beékelné ennek a mi korunknak színjátékát is (okvetlen szükség van rá, mert a Madách-korabeli jelentől vagyunk olyan messze, mint amilyen közel vagy messze vagyunk az orosz phalanstertől) - a kor hősei közül ugyan kit választott volna a három állandó figura, Ádám, Éva és Lucifer jelképes szerepéhez?

Míg ezt írom, elsötétül az utcai világítás - lebegő híd emelkedik, két meszelő munkás néz be a harmadik emeleti ablakomon. Udvariasan köszönnek.

Ime, korunk Sánta Ördögei. Hány lakásba, hálószobába, fürdőszobába pillantanak be egy nap, intím életekbe, ahová senki másnak nem adatott betekinteni.

Barbusse «Pokol»-ja jut eszembe, a hotelszoba kilesett rejtelmei. Naturalista írónak, vagy újságírónak nem ajánlhatnék pompásabb kalandot, mint egy ilyen házmeszelésben való részvételt álruhában.

Lapozgatom a noteszemet - néhány gyűrött papír a zsebemben - és váratlanul, óvatosan, valami tétova szánalom fog el: önmagam iránt. Furcsa, úgy-e? Nem szoktam sajnálni magam. Ha bajba kerülök, haragudni szoktam magamra, szidom és csúfolom magam, amiért nem láttam előre a bajt, vagy lusta optimizmussal azt reméltem, hogy engem kivételesen elkerül majd. De ezek a jegyzetek olyan szánalmasak. Egy szó, odadobva sebtiben, utalás nélkül - elfelejtettem hozzátenni, mire emlékeztessen a szó? csupa csomó a zsebkendőn, sejtelmem sincs már róla, mikor és miért kötöttem. Nyilván nagyon zaklatott lelkiállapotban lehettem akkor, leírtam a szót, elfelejtettem kulcsot adni hozzá annak, akihez adresszálva vannak, jövőbeli, most jelenbeli énemnek. Ezzel elvesztettem az összekötő kapcsot azzal, aki a szót leírta - nem tudom, ki volt, mi történt vele akkor, milyen lelkiállapotban volt, mi volt a tartalma és formája a sok tolakodó képzetnek, érzésnek, melyeknek jelenben adott összességét szoktuk én-nek nevezni. Idegen, ismeretlen valaki lett az illető, csak annyi valószínű róla, hogy szenvedett, mert hiszen segítségért kiáltott, egy odavetett szóval, egy S. O. S.-sel - s éppen mert idegen, mert nem én vagyok az, kezdem megszánni szegényt. Hogy sietett, milyen kuszák a betűk! Milyen rendetlen! Nem vigyázott rá senki. Pedig ő is volt gyerek biztosan és az édesanyjának, míg élt biztosan fájt, ha a gyerek rendetlen és elhanyagolt volt - ó igen, jobban fájt, mint a gyereknek az a kis baj, amiért sírni szokott.

Ezentúl csakazértis gondolni fogok erre. Hogy mindenkinek a világon van valakije, az édesanyja, akinek nagyobb fájdalom az ő szenvedése, mint tulajdonmagának. És ha magamat nem tudom sajnálni már, igyekszem legalább az anyám fiát sajnálni magamban.

Néhány szó jelentésére mégis emlékszem, homályosan. Például erre itt: keresztrejtvény. Úgy látszik, éppen erről jutott eszembe, az életem zaklatott voltáról, hogy soha nem zökkenhettem bele a sínbe, ami a rendes, maradandó írvaalkotás, írvaépítés feltétele. Valaki megkérdezte nagyfelületesen, van-e s ha van, mi az, amit a magam mondókájának tartok, a program, a felfedezés, a megismerés, a Tétel, ha úgy tetszik, vagy meggyőződés, vagy Tan, vagy nemtudommicsoda, aminek közlése céljából lettem s maradtam író. Hogy ezt foglaljam össze neki. S ön még nem jött rá magától, kérdeztem, mindabból, amit olvasott tőlem? Bizonytalanul vont vállat. S most magamat kérdezem meg - vajjon az ő hibája-e, vagy az enyém?

Ez a szó: keresztrejtvény, azt jelenti, hogy mindkettőnké. Valóban, van hitem és vallásom, bizonyosan van, de ennek a vallásnak Hiszekegy-ét és Miatyánk-ját és Hegyibeszédét nem volt módomban összefüggőbben kinyilatkoztatni, mint a boldog vértanúknak, s talán éppen azért, mert úgy látszik, a vértanúságról is volt és van külön hitem. Mégis, valamit dadogtam már eddig is, de ennek értelme úgy van elrejtve, szavakká, szinte szótagokká és betűkké tördelve szét, a sok lim-lomban, amit írtam, mint a keresztrejtvényben elrejtett mondaté, vagy verssoré, amihez előbb meg kell fejteni a keresztrejtvényt s aztán külön megkeresni benne.

Tudom már, ezt akkor jegyeztem fel, mikor valaki egy különben igen szép, úgynevezett «szabad» verset olvasott fel nekem. A vers tetszett, meg is mondtam, mégis, nem tudtam igazán felmelegedni. Ön nem szereti a szabad verset, jegyezte meg némi udvarias gúnnyal a költő. Pedig... és itt néhány szokványos magyarázat következett a «kötött» rímes és ütemes versművészet haldoklásáról. Védekezés közben aztán egyszerűen kijött a megoldás.

Nézze, még olvasás közben azon törtem a fejem, ugyan mire is emlékeztet engem formában ez a szabad vers, - mert nagyon emlékeztet valamire, ami nem vers, holott mégse próza. Egyszerre eszembe jutott. Hát persze. A noteszemben vannak ilyenféle formájú írások, mint ez - azok, amelyekben egy megirandó (egyébként igen ritkán megírt) vers témáját vázolom fel nagysietve, míg az inspiráció tart. Ez a jegyzet, ez a vázlat nem valami rövid kis utalás ám - részletesen, bonyolultan, sok szóval szoktam lerögzíteni az érzelmi képzettársulások tömegét, amiket az inspiráció kilökött - melegen még az indulattól, mert hiszen az indulat válogatja ki magának mindig a legmegfelelőbb szót. Egy ilyen vers-téma, jegyzet-formájában, egészen olyan mint a divatos szabad versek. Ha aztán, nagyritkán, verset csinálok egy ilyen jegyzetből, rendesen sokkal kevesebb lesz benne, mint amennyi a jegyzetben volt, - kevesebb, de viszont lényegesebb és igazabb és szolidabb valami. És nem is a gondosságon múlik a különbség - higgye el, sokszor tovább gondolkozom azon a szón, amit a jegyzetben írok le, mint azon, amit aztán versbe foglalok. Ön azt mondja, méltatlan játék, ha a költő rímeken töri a fejét, ahelyett, hogy a leghűbb, legigazabb, legőszintébb kifejezést keresné, mint ahogy a szabad vers költője teszi, mikor in flagranti leplezi le érzéseit. Óh, hogyne! Ez az in flagranti leleplezés mindennél fontosabb - de csak a költő számára! A vers, a mű, a kész mű mégis csak az lesz, amit aztán ebből alkot a költő, érzéki és érzékeltető elemek, ha kell, rím és ritmus hozzáadásával, a passzív élvező számára, aki nem élte át indulatom, akivel tehát át kell életni - és éppen itt kezdődik a költészet.

A szabad vers, korunk jellemző költői műfaja, műfajszerűség szempontjából tulajdonképpen nem vers, csak verstéma, műhelyvázlat, vázlat a modellről (ez esetben lelkem indulattelt állapotáról) az igaziról, akit nem állíthatok be, mert hiszen éppen valami észrevétlen mozdulatát akartam ellesni. Csakhogy a művészet, mostoha korunkban, ritkán jut el az alkotásig. Sőt, mintha elfelejtené már álmát is az alkotásról - mintha fel akarna számolni az egész törekvéssel, mintha végeladást rendezne, kitárja a műhely ajtaját s beengedi a profán kíváncsiakat - íme a csődtömeg, íme szerszámaim, ecseteim, állványaim, vázlataim, az egész bűvös konyha, tessék, nézzétek meg, vegyétek meg, ki ad többet érte?

A festészetben vagy harminc éven át tartott ez a csődtömegkiárusítás - harminc éven át volt «divatban» a műhelytitok, mint kuriozitás. Csupa «tanulmányfej», csupa «vázlat», csupa «radierung», csupa «studium» - egy nemzedék nőtt fel, mely kezdte elfelejteni magát a művet, a nagy kompozíciót - a végén ott tartott már, nyegleségében, hogy meg se értette a mult mestereit, gúnyolni kezdte őket, míg aztán a kiárusítás is meg nem bukott s a csőd csődje fejbe nem ütötte, hogy a sivár valóságra eszmélve, megértse végre, mi történt - szétszedték a művészt s elmaradt a mű.

Mert még egy szót látok itt, a «költészet» alatt, most veszem észre, apró betűkkel. «Szűznemzés».

Mi az ördögöt akartam mondani ezzel? Szűznemzés! Ez valami hasonlat lesz. Szűznemzés, ahogy emlékszem rá, entomológiai szakszó, azt a furcsa dolgot jelenti, hogy bizonyos rovarfélék vannak, ahol a hím több, egymásután következő nemzedéket termékenyít meg egyszerre. A megtermékenyített nősténytől csupa nimfa, nő-állat származik, s ezek, hím nélkül, tovább szaporodnak. Öt-hat nemzedék jön így, egymásután, egyre satnyább, gyöngébb, fejletlenebb - ki is pusztulna, ha nem jönne egy újabb hím, mely a fajtát újra megtermékenyíti most, előre, öt-hat nemzedékre.

Akárhogy is van, a költészetre valóban találó ez a hasonlat. Három-négy nemzedék nő fel egy nagy költői egyéniség kultuszában, aki mindent adott - tartalmat és formát, egyszerre megtermékenyítve három-négy költőnemzedéket. A gyöngülés, satnyulás a negyediknél kezd aztán észrevehető módon veszedelmessé válni - hol a tartalom, hol a forma veszti el életerejét - úgy érezzük néha, az egész költészet jutott válságba, nem kell a vers, nem kell a művészet, nem kell a gondolat.

Holott a költő hiányzik még, aki új formával, új tartalommal termékenyíti meg a halhatatlan költészetet.

Nem is tudom, hogy történt. Valaki tréfából a fejemre tette a maga kemény kalapját, a tükörbe néztem és elnevettem magam. Szomorú voltam aznap, tudom is hogy miért, leverten sétáltam - egész másféleképpen, mint egyébkor: nem lázadozva, dagályos haraggal - egyszerűen, természetesen, magától. Nem tudom, mikor voltam utoljára ilyen furcsán szomorú, talán nem is az életemben. Hogy is mondjam csak. Valahogy úgy, mint akit megbántottak, de nincs módjában haragudni, mert sejtelme sincs, ki bántotta meg, mikor és hol. Egy kicsit mindig szórakozott voltam, bevallom. Úgy látszik, Soroksáron hátulról fejbeütött valaki engem, de amilyen szórakozott vagyok, én akkor éppen Kispesten tartózkodtam és így nem vettem észre közvetlenül a dolgot - azért mégis csak fáj egy kicsit az embernek az ilyesmi, ha nincs is jelen és így nem is tudhat róla.

Szóval nagyon furcsán hatott rám, mikor megláttam magam a kemény kalapban, még hozzá nevetve. Apám ugyan kemény kalapot hordott, sőt cilindert is, de úgy-e, az apám mégis csak jóval öregebb és komolyabb ember volt nálam, nem igaz? Éppen azért nevetve körülnéztem a társaságban, mint aki bohócsipkát vagy álarcot vesz fel, hogy mulattassa az embereket - de abba kellett hagynom a nevetést, mert csak egy páran nevettek velem, a társaság többi tagja komolyan, félrehajtott fejjel, szakértően mustrált és bólingatott és azt mondták, mit akarsz, egész jól áll, becsületszavamra.

Gyorsan levetettem és visszaadtam a tulajdonosának és másról kezdtem beszélni. De tegnap reggel bementem a kalaposhoz, nem volt bent senki a boltban, körülnéztem és gyorsan, pillanatok alatt, mielőtt ráeszmélhetnék, megvettem a kemény kalapot. És feltettem a fejemre és kimentem az uccára. És zsebredugott kezekkel és hetykén mentem és mindenkire ránéztem, mert még percekig reméltem, hogy mégis csak megállanak az emberek és elnevetik magukat, és utánam fordulnak és meglökik egymást beszélgetés közben, - te! odanézz! De nem történt semmi ilyes, egy ismerős jött szembe, komolyan megemelte a kemény kalapját és én zavartan a kalapomhoz kaptam, fönt, a kalap tetején, ahol a puha kalapot szokta üstökön ragadni az ember, mikor leveszi, mint a tulajdon üstökét olyan könnyedén, hogy néha a haját is megfogja a kalapban - ám babráló, ijedt ujjam beléütközött a kemény kalap kemény és magas és domború keménységébe és lecsúszott róla, és akkor észbekaptam, hogy mi van a fejemen és illedelmesen, ahogy kell, alul, a karimánál fogtam meg és úgy billentettem előre. Más ismerősök is jöttek, kemény kalapban és félóra mulva belejöttem az új köszönésbe.

Ma már természetesen áll a fejemen. És ahogy járom az uccát, egyre több keménykalapost fedezek fel - nem is tudtam, hogy ilyen sokan vagyunk, nem figyeltem eddig. Hallgatva megyünk el egymás mellett, másféle arccal, mint a többiek. Ismerkedem velük, az újság izgalmával nézem őket, mint aki új környezetbe került, ismeretlen világba, ahol ezentúl élnie kell majd. Valamilyen spiritiszta elbeszélést olvastam, vagy álmodtam egyszer, már nem is tudom, ahol a testből elszálló szellem pontosan leírja a kísértetvilágban töltött első órájának benyomásait. Izgatottan suhan keresztül az uccákon, a falak előtt visszahököl, míg rá nem jön, hogy azokon is át tud suhanni. Eleinte csak élőket lát, meg akarja szólítani őket, de azok nem felelnek és a tulajdon hangját se hallja. Aztán itt is, ott is felbukkan egy kísértetarc, az élők közt. Egyre több. Hol elvegyülnek a járókelők közé, hol fölöttük lebegnek, suhannak, gomolyognak, összefolynak. Az arcuk fehér, tűnődő - szomorúan, figyelmesen néznek rá, átlátszó, tág szemekkel közeledni próbálnak - riadtan menekül előlük, aztán borzalom didergeti végig, megsejtvén a mosolytalan közeledés okát: hogy ő is olyan immár, mint ezek. Aggódva meg akarja tapogatni magát, és végre, ahogy nemlétező kezei átszaladnak nemlétező bordái és vállai közt és találkoznak, üresen, a nyaka alatt, valahol a tüdő táján - végre rájön, hogy nincs teste. És hogy ez most már így lesz ezentúl. De még pontosan emlékszik mindenre, ami volt - csodálkozva próbálja elmondani a versikét, amit nyolcéves korában anyja születésnapjára tanult be és a vers hibátlanul megy és emlékszik az arcára és arra az érzésre, amivel elmondta, és a ruhája színére és szagára emlékszik orr nélkül és szemek nélkül.

Én is emlékszem a puha kalap világszínére. Igen, ez más dimenzió. Az ember lecsapja a puha kalap szélét, fütyörész, megáll a kirakat előtt, bámészkodik. Továbbiramlik, felnéz az égre. Ejha, mondja magában, mert eszébejut valaki, délután felmegyek X-hez. Nincs semmi oka rá, nem tudja, mit akar vele beszélni, de biztos benne, biztosabb, mintha tudná, hogy sokat és különöset fognak beszélni, valamit, amitől más és új lesz minden, megbeszélik és elhatározzák, hogy milyen legyen ezentúl a világ. Több jó ember kellene, több nevelés, fokozni kell az étvágyat, intézkedni, hogy a pókok ne egyék meg a legyet. Divatba kell hozni a kék nyakkendőt, a szerelmet, a világforradalmat és a barackpálinkát. Majd holnap intézkedünk, azonnal, haladék nélkül. Ezt gondolja az ember, vagy nem is gondol semmit, fölösleges, minden gondolat és terv nélkül bizonyos az ember valamiben, ami van és valamiben, ami nincs és nem lehet. Ezt gondolja és e császári gőg belső érzésével furcsa ellentétben olyan szelíden és alázatosan mosolyog és szelíden és alázatosan mosolyogva néz mindenkire és gondtalanul köszön előre - a puha kalap, oly puhán, elnézést, megértést kérőn és követelően hanyatlik le fejéről - ó ti komoly felnőttek, akik felépítettétek a nagy házakat és hidakat és vasutakat, ne haragudjatok szórakozottságomért, de annyi szép gondolattal és képpel van tele a fejem - pardon, doktor úr! Ön az? nem haragszik, úgy-e? És a doktor úr nem haragszik és senki se haragszik, miért is haragudna? Hiszen olyan kedvesen puhák és bohémek és gyermekek vagyunk - mindenkinek öröm vigyázni ránk, öröm félteni, hogy meg ne botoljunk e göröngyös világban. A puha kalap öble kérőn tágul eléd - dobjatok belé valamit, ha mást nem, egy sóhajt, «mit tud maga az életről!» vagy «magának könnyű!» amit hetykén, felnőttesen utasítunk vissza és azt érezzük, hogy könnyű bizony, nekünk, van mivel emelni.

Igy volt a puha kalap világában, valamikor. Itt, a kemény kalap birodalmában nem ismerik, úgy látom a vállveregető jóindulatot. A kemény kalap alatt még fáj a fejem amaz ütéstől - és puszta megszokásból, még emlékezvén tegnapelőttre, körülnézek, részvétet keresni. De részvét nincsen, egyszerűen, komolyan, csodálkozva néznek vissza kutató tekintetembe. Ah, úgy, téged fejbeütöttek. Persze. Nem is voltál jelen, nem tehetsz róla, nem tehettél ellene? Mindegy ez. Hogy ez mi? azt kérded? Furcsa kérdés. Ez egy tény. Hogy mi következik belőle? Amint látod, már következett is: a kemény kalap. Hiszen azért vetted fel, vagy nem? Vagy te még nem is tudod, miért vetted fel? No majd megtudod. Egyelőre csak arra figyelmeztetünk, hogy a kemény kalap milyen feltünően hasonlít a sisakhoz. Mi már nem emlékezünk rá, de neked még emlékezned kellene, közelebb vagy időben, hogy puhakalapos korodban könnyebb volt egy-két fejet betörni, mint egy-két kemény kalapot. Hogy fáj? Arról nálunk nem szokás beszélni.

Igy szólnak a csodálkozó szemek és lassan elszégyelem magam, amiért részvétet vártam. Nem, nem, igazatok van, kemény kalapok. Igazatok van - csak egy napja hordom s máris úgy érzem, jobban fájna a részvét, mint amennyire az ütés fájt.

Amerikában, azt mondják, nem szabad panaszkodni. Öngyilkosság előtt egy órával a «how do you do?»-ra előírásos válasz, harminckét fog kitárásával: «glorious» «ragyogóan».

Te pedig bujj el mélyen, mélyebben. Énke, bujkáló, örök nevetés, valahol a harcoló, marakodó szervek és idegek félreeső zugában, agy alatt, gyomor mélyén, összekuporodva, zakatoló szív keménykalapja alá. Most nem akarlak látni, akkor se, ha előkerülsz. Majd szólok.

Tessék, már megint paradoxonnal kezdődik, mihelyt egy kicsit odafigyelek. (Pedig ne hidd, kedves olvasó, aki legutóbb is intettél leveledben, hogy fanatikus barátja vagyok az ellentétnek - az igazság, ha majdnem mindig más is, nem mindig éppen ellenkezője a közkeletű hazugságnak.) Az ember szereti, ha szeretik, ehhez nem fér kétség - mégis, első emlékem a szeretetről, minden későbbi emlék ősforrása, kettős színezettel jelentkezik. Négyéves lehetek benne, (onnan gondolom, mert ötéves voltam, mikor anyám meghalt), anyám fölemel, karjaiban tart, hevesen, nagy indulattal szorongat, csókol, lihegve, nevetve és sóhajtozva fojtogat ölelésével. Én kézzel-lábbal kapálózom, szeretnék már a földön lenni, szinte dühösen védekezem - közben zavaros érzésem van, egyrészt sejtem, hogy ő ezt szeretetből teszi, másrészt tiltakozom a szeretetnek ilyen túlzott, testi és lelki integritásomat veszélyeztető kitörése ellen. Később, nyolcéves koromban, szép fiatal hölgynek magyarázok valamit, nagy élénken, kapkodva, a szalónban - csodálkozva, mosolyogva figyel, tetszik neki a hév, amivel a kis kölyök lelkendezik, egészen közel hajol, - meg akar csókolni? Visszakapom a fejem, udvariasan, de határozottan jelezve a távolságot, amire szükségem van, hogy fontos elvi kérdésről szóló mondókámat befejezhessem s amiben megzavar a hatásnak ez az összetévesztése - ő is, kissé szégyenkezve, visszahúzódik és komolyabban figyel. Más emlék. Talán két és féléves vagyok, zsalugáteres szoba. Rokon néni ölében nálam kevéssel idősebb kisfiú (unokaöccs?) bömböl és üvölt a paprikajancsiért, amit mellemhez szorongatva tartok. Csitítgatják, szidják, magyarázzák neki, hogy az az enyém - eszeveszetten ordít tovább, toporzékol. Csendben, ámulva figyelek, szorongatom a paprikajancsit. A gyerekkel nem bírnak, kihurcolják a szobából, nem akar menni, húzzák a földön, elkékülve ordít. Mikor az ajtóig sikerült elhúzni, hirtelen felállok guggoltomból, odatotyogok az ajtóhoz és titokban kezébenyomom neki a paprikajancsit. Abban a pillanatban elhallgat, mohón magához szorítja, még egy rántás - eltünik. Nézem az üres ajtót, maflán, aztán fájásra leszek figyelmes, a mellemben, ahonnan kitéptek valamit. Rettenetesen, elviselhetetlenül, egy életre szóló érvénnyel fáj a szívem a paprikajancsiért.

Nem is sejtem, miért kapcsolódott ez a harmadik emlék a másik kettőhöz - az emlékek nyilván jobban tudják, mint az érzelem, mi közük egymáshoz. Talán csak a szeretet folytonosságát akarják jelezni, amint felém áramlik, amint tovább áramlik belőlem: természetes körforgás, valami ismeretlen közegben, kézzelfogható tünetek közt - a harmadik példában már áldozatot, fájdalmat, lemondást követelve. Annyi bizonyos, hogy ezt a körforgást hosszú, hosszú ideig olyan természetesnek, magátólértetődőnek hittem, hogy a szeretetnek inkább a fölösleges, hangos kimutatása nyugtalanított, mint a hiányától való félelem.

Már felnőtt férfi voltam, huszonkét-huszonhároméves, mikor először hallottam egy emberről, egy ismerősömről határozottan állítani, hogy az nem szeret engem. Jól értsük meg, nem olyasvalakiről volt szó, akivel összevesztem, vagy akire megharagudtam, vagy megbántottam, - hogy hiúság, harc, versengés, irígység, nézet és ízléskülönbségek milyen indulatokat váltanak ki, azzal mindig tisztában voltam, ezt leszámítottam a szeretet általános fogalmából, abból az ösztönből, amit nagyon egyszerűen lehet négy szóba foglalni: mindenkit szeretek, akit nem ismerek, - vagyis mindenkifelé azzal közeledem, hogy szeretni fogom.

Ez új dolog volt. Az illetőt nem nagyon ismertem, annyira emlékeztem csak, hogy mindig barátságosan szoktam köszönni neki, megkérdezem, hogy van, figyelek rá, amit felel. Egyébként nem is volt jelentékeny ember, így tehát az a döbbenetesen kínos érzés, ahogy ellenszenvének a híre hatott rám, nem az önfentartási ösztön, az általa okozható kár félelméből fakadt. Nem is hiúságból, mert a közönye csöppet se bántott volna, azzal nyugtattam volna meg magam, hogy nem ismer.

Meg voltam döbbenve, kijöttem a sodromból Ez új dolog volt, ismeretlen. Napokig nem tudtam magamhoz térni, fejbeverten, sóhajtozva kódorogtam az utcán. Védőbeszédeket gondoltam ki magamban, romantikus találkozásokról képzelődtem, amelyben az illetőnek módjában lesz meggyőződni róla, mennyire tévedett, milyen rosszul ítélt meg. Aztán a másik végletbe estem - vizsgálni kezdtem magam, vajjon nincs-e igaza? Egész sereg gonosz, csúf, ellenszenves testi és lelki tulajdonságot fedeztem fel magamban, kezdtem igazat adni neki, éreztem a szükségét, hogy megváltozzam, majd csüggedt belenyugvással feladtam a reményt, hogy valaha is szeretetreméltó ember legyen belőlem.

Mindezt egyetlen, ismeretlen, jelentéktelen, epés és rosszindulatú ember közvetve, másodkézből kapott véleményének a hatása alatt. Nevetséges érzékenység, vagy ostoba hiuságnak tetszhetik, első blikkre, ez a nagy reakció - alapjában, most már tudom, minden élő embernek, az Embernek túlbecsülése volt az oka. Valami igen-igen nagy dolognak éreztem akkoriban az embert, világnak és természetnek, az egész mindenségnek legcsodálatosabb csodáját, értelmét és lényegét és biztosítékát és célját, a legnagyobb ígéret letéteményesét, Isten trónörökösét láttam és tiszteltem az emberben - s a filozófiai ellenpróba, hogy minden külső és belső megismerésnek, az érzések legapróbb rezdüléseitől a Tejútig ívelő végtelen panorámának forrását és központját egyetlen emberben, önmagamban találtam meg, igazolta ezt a rajongó hitet. Természetesnek véltem azt is, hogy önmagamat másokban, másokat önmagamban ismervén meg, minden ember, többé-kevésbbé homályos tudattal, ugyanazt a nagy dolgot jelenti: hogy megannyi Kozmosz és Világmindenség szaladgál ezen a világon, koncentrikus gömbök, végtelen rádiusszal - lévén a Szellem világában érvénytelen a fizikai tétel, hogy egy helyen több test nem fér el egyszerre. Mármost így vélekedvén az emberekről, nagyon is érthető, milyen félelmetes és borzasztó volt elgondolni a számomra, hogy lehessen egy Kozmosz, egy Világmindenség (annak az embernek a világa), amelyben én, mint objektum, mint ennek a világmindenségnek egyik alkotórésze, valami ellenszenves, kivetendő, rossz dolog legyek - úgy szerepeljek ebben a világban, mely tulajdon középpontjából nézve, egyetlennek számít, mint ami elrontja, megcsúfitja e világ összhangját - és szépségét - én, éppen én!

Vajjon szerényebb, vagy elbizakodottabb lettem azóta, hogy ma már nem tudnám, nem tudom így lelkemre venni, ha meghallom, vagy rájövök, hogy ez vagy az az embertársam nem szeret. Jobban szeretem magam vagy kevésbbé? Ez nem is fontos - fontos az, hogy nem hiszek már abban a nagy, lényegbevágó egyformaságban. Nem szeret, rosszul ítél meg, nem ismer - annyi baj legyen. Néha még megtisztelőnek is találom, jól esik, emeli az önbecsülésem - aminthogy máskor megesik, hogy restellem a nekem nem rokonszenves ember rokonszenvét. Csodálkozni legfeljebb azon a harcias tekinteten csodálkozom még, amit ismeretlenek vetnek egymásra - ugyan mi bajuk egymással?

Mintha nem az volna már, aki volt. Nem mindentől különböző, egyetlen valóság. Átmenetek vannak, a törvény igájában sinylődő állatvilág felé - a különbség csak fokozati. Sokszor riasztó látomásom van, szédülök, mint akit soká forgatott az örvény, nem látom merre visz az Idők árja. Visszafelé szaladunk? A mennyek nagy kapuja, melyet a szent Megváltó mindnyájunk számára kitárt, mintha lassan becsukódnék, távolodnék - messziről integet még Elisium, a nyájas Szokratesz tündérligete, ahová csak kevesen, kiválasztottak, juthatnak el.

Épkézláb férfi sose várja a nőtől, hogy szeresse - megelégszik vele, ha szerelmes belé.

Néha mégis felvillant bennem - őt ugyan miért ne lehetne szeretni, egyszerűen, szerelmes teketória nélkül szeretni, annak, ami, - lelkes embernek, hozzám hasonlónak?

Szerencsére, az első keserves kudarc után hamar észbekaptam, meggyőződvén róla, hogy épkézláb nő sose elégszik meg szeretettel - megköveteli a szerelmet.

Gyerekfejjel hajlandó voltam lázadozva dühbe jönni ezen - ejnye, a tagadóját, hát különbnek, embernél többnek tartja magát, hogy nem elég neki, ha magamhoz emelem - hódolatot vár, mint valami Isten?

Mi jogon? Miért? Ki emberebb - ki Istenebb a másiknál? Férfi? Nő? Egyik se? Mindkettő? Egyik? Melyik?

Egy intelligens vidéki kislány aztán, tisztelettel, de igen jóízűet kuncogva a markába, miközben fenti ostobaságaimat elhandabandáztam előtte, világosságot gyujtott.

Nézze, mondta elnézőleg, ez nagyon szép, ez a metafizika, de jöjjön vissza a földre. Az egész dolog nyitját megsúgom magának, de igérje meg, hogy nem szól senkinek. Ez mind szamárság, ezzel a dologgal, hogy a nők ilyenek, meg olyanok, rosszak, meg jók, meg ember, meg állat, meg Isten, meg minden. A nők egyszerűen gyöngék - érti? Nem metafizikailag és Istenileg és emberileg gyöngék - hanem szószerint, úgy, ahogy mondom, gyöngék az izmaik, az inaik, a karjuk, az idegeik, az agyvelejük - nemcsak a férfihoz képest gyönge a nő, hanem a dolgokhoz képest, a világ tehetetlen, nehéz tárgyaihoz képest, értse meg - és a nő ezt tudja, ezzel születik, ezzel a tudattal. Egy nő, ha lát egy követ, amit fel kell emelni, ahhoz, hogy tovább jusson, előre tudja, hogy az neki nem fog sikerülni - a férfi mindenesetre nekimegy a kőnek, tudván, hogy legtöbbször félre is gurítja. A nő közvetlenül nem tud semmit megcsinálni, amire szüksége van - közvetítő kell neki és ehhez a közvetítéshez a férfit kell felhasználnia - ez pedig nem megy máskép, minthogy elhiteti a férfivel, hogy annak a dolognak az elvégzésére, annak a kőnek a felemelésére, neki a férfinek van szüksége - elhiteti fortéllyal, ravaszsággal, bűvvel és bájjal, mert - értse meg - a szeretet kevés ahoz, hogy cselekedni is tudjunk másért valamit - ahoz szerelem kell! Szerelem, furcsa vegyüléke szeretetnek és önzésnek - mind a kettőnél álnokabb és mélyebb, mind a kettőnél hatalmasabb.

Húszéves koromban tanulmányt írtam a könnyekről, a sírásról. Azt bizonyítgattam benne, hogy a sírás a lelki és testi mámornak egyik legintenzívebb, majdnem azt mondhatnám, legperverzebb fajtája - zsongító jóság, bódító gyönyör a könny, veszedelmes szenvedély, kéjelgés, amit szemünkkel követünk el, öntudatlan szándékkal, ravaszul keresve azt a boldogító kielégülést, aminek tetőfokán kibuggyan fölizgatott, dagadt szemünkből.

De ha a sírás akart és keresett mámor, majdnem boldogság - mi akkor a nevetés?

Igen, mi a nevetés, kérdem először most, negyvenéves koromban, kétszerannyi életév után, mint mikor a könnyek forrását fölfedeztem.

Mert nem olyan egyszerű a dolog, mint ahogy első pillanatban hinnéd. Arról, amin nevetni szoktunk, a komikumról, sokat beszéltek és írtak már esztétikusok, lélekbúvárok, sőt természettudósok, fiziológusok és biológusok is. A komikum törvényei nagyjában ismeretesek - körülbelül tudjuk mi az, ami nevetést vált ki az emberből: - csakis az emberből, mert nevetni csak az ember nevet minden állatok közt, mint ahogy (rejtelmes dolog! de talán ennek is kiderül az oka!) öngyilkos is csak az ember tud lenni, minden állatok közt. (Lásd: Pillanatnyi elmezavar.)

Tudjuk, mi az, amin nevetünk - de miért nevetünk egyáltalán? mit jelent ez? mi történik bennünk olyankor, mikor nevetünk? Erre a kérdésre senki se felelt még szabatosan. Bergson híres könyve, «A nevetésről» címe ellenére, megint csak komikum-elméletet ad, nem szól hozzá ahhoz a testi és lelki állapothoz, amiben nevetés közben leledzünk.

Ime, egy szűz terület, fehér lap a fogalommeghatározások enciklopédiájában. Könyvet lehetne írni róla; viszont, ha meg tudom lelni nyitját, így kapásból, néhány utalás se mond kevesebbet. Lássuk csak:

Kezdem a végén, azon a paradox gyanún, ami már az imént felvillant bennem, mikor a sírás elemzésére céloztam. Általában a sírást a fájdalom, a nevetést az öröm megnyilatkozásának tartjuk, abból a tapasztalatból indulva ki, hogy a bennünket ért kár megríkat, a haszon megnevettet! Az ám, de valamit kifelejtünk olyankor. A kár nem közvetlenül váltja ki könnyünket. Előbb szomorúvá tesz s a szomorúságból enyhülünk bele sírásba. S hogy mi a szomorúság: arról fentebb írtam már, most csak annyit teszek hozzá, hogy külső kifejezésben is a síró ember arca, ködben fénylő, kitágult szembogarával, félig nyitott ajkaival arra a kéjben, csaknem üdvösségben úszó, átszellemült kifejezésre emlékeztet, amivel a mennyország közellétét érző szentek és angyalok ábrázatát szokták ékesíteni festők és szobrászok.

Ezzel szemben, ha tárgyilagosan (tehát nem együttnevetve) nézem a nevető ember arcát, mit látok?

Kínosan szétfeszült száj, görcsbehúzódó ínyek. Összefutó, megduzzadt szemhéjak közé elbúvó szemek, kétoldalt ráncbaverődő halánték.

Ha hasonlóságot keresek, mire emlékeztet leginkább ez az arckifejezés: kénytelen vagyok rájönni, hogy bizony leginkább arra, amikor valami erős testi fájdalomtól eltorzul az arc. Súlyos műtéteknél szokott az önmagán uralkodó ember ilyenféle fintort vágni, széthúzott ínye közt fogát vicsorgatva, szemét összehúzva. Csodálatos, hogy még nem tűnt fel senkinek, mennyire emlékeztet a kínpadon gyötrődő áldozat arckifejezése arra, amit nevető, vagy vigyorgó kifejezésnek ismerünk, pedig a haláltusáját vívó ember tipikus kifejezése, az úgynevezett facies hippocratica is figyelmeztet erre a hasonlóságra. Végre, mindehhez csak egy képet még: minden borzalom és félelem végső jelképét, a visszavonhatatlan halál emblémáját idézem - a csontkoponyát, arcán immár félre nem ismerhető, össze nem téveszthető, határozott, kimondott, széles nevetéssel, megdermedve, egy örökkévalóság részére véglegesítve.

Rémes, úgy-e? Hiába, ez így van. Most vedd ehhez a nevetés hangját, lihegő, gyors, kifelé böffenő csuklások a torokból - és kész a paradoxon:

Szemben a sírás gyönyörével itt áll előttünk az ember a nevetés kínjába kényszerítve.

Ez eddig külső kép volt; amit következtettünk belőle, puszta impressziónak, önkényes ötletnek tetszhetik! Nézzük hát, mi történik belül a nevető emberrel.

Testileg, mint fiziológiai funkció, a nevetés könnyen meghatározható. A rekeszizom összehúzódik, rángatózva próbálja megfordítani a gyomor úgynevezett perisztaltikus mozgásának normális irányát. A tüdő gyors kilégzéssel ellensúlyozza az ebből származó csuklásokat.

Sajnos, nem mondhatunk mást: feltűnően emlékeztet az egész egy igen enyhe lefolyású ökrendezésre, - arra a kínos testi állapotra, mikor a gyomor, nem tudván megemészteni a belékerült, nem odavaló anyagot, a legrövidebb úton igyekszik megszabadulni tőle, visszahajítva a szájon keresztül, amit a szájnak nem szabadott volna befogadni. Ez a folyamat, főként ideges embereknél, akkor is megindul, ha a szóbanforgó, nem gyomorba való anyag nem is került bele ténylegesen a gyomorba, csak a képe vetítődött tudatunkba, olyan tendenciával, hogy esetleg bele kerülhet, - esetleg nem is a képe, csak a képzete, az is elég, hogy ökrendezzünk tőle, vagy legalább elémelyedjünk. Ezt az émelygést, a tudatunkba került kellemetlen képzet reakcióját nevezzük közönségesen undornak.

Ime az első, lesujtó eredmény: az első kapocs, amit a nevetés összehasonlító elemzése nyujt, hogy nyomán mélyebbre hatolhassunk, a lényeg felé.

Növényi és állati eredeténél fogva az emberi ösztön a külvilág minden tárgyához azzal a tendenciával közeledik, hogy bekebelezze - csakúgy, mint közös őse, az egysejtű véglény, mely egyszerűen szétlapul és körülfogja, magába temeti az útjába vetődött testecskéket. Testileg ez a tendencia az evésben és ivásban nyilatkozik meg - lelkileg pedig abban, hogy a külső világ minden jelenségét, összefüggését, viszonylatát igyekszik megismerni, vagyis tudatába bekebelezni, mint befogadható valóságot.

A fejlődés folyamán kiderülvén, hogy a bekebelezhető tárgyak bizonyos része bajt és halált okoz, kialakult egy válogató és megkülönböztető apparátus, védekezésül. Ennek az apparátusnak testi működését az undor, lelki működését a félelem szabályozza. A testünkre ártalmas anyagoktól undorodunk, a lelkünkre ártalmas képzetektől félünk - félelem és undor tart vissza, hogy befogadjuk őket: hogy megemésszük a mérget és valóságnak fogadjuk el azt, ami képtelenség.

Ezen a ponton egyelőre (hiszen nem könyvet akarunk írni) meg is állíthatjuk a dolgok gyökerébe bocsátott mélyfúrót. Közvetlen folytonosságot találtunk két merőben állati indulat, undor és félelem s egy merőben emberi megnyilatkozás között. Félelem és undor - e két kellemetlen indulatból fejlődött és finomodott, eredetétől felismerhetetlenné alakulva, az a lelkiállapot, amitől nevetnünk kell. (Kell - mert sírni akarunk, de nevetni kénytelenek vagyunk.) Fejlődésközben ellenkező előjelt kapott, legalább felületesen nézve - kellemetlen érzésből, látszólag kellemessé vált.

És kívánjuk és követeljük a nevetést, a sírást pedig gyűlöljük és tagadjuk.

Tudatunk éhesen tárja ki az érzékszervek minden nyílását a külvilág felé. Mohón igyekszik felszedni, megismerni, megérteni és logikusan összekötni (szervíteni, megemészteni) mindent, ami útjába esik. A rosszat jóvá, a csunyát széppé, az értelmetlent értelmessé átalakítani.

Ekkor jön valami, ami erre az átalakításra merőben alkalmatlan. Valami, egy történés, tünet, akármi, ami makacsul és szívósan ellenáll a törekvésnek, hogy az emberi értelem szerves alkatrészévé váljon - makacsul és szívósan az akar maradni, ami eredetileg volt a külvilágban, nem akar résztvenni az emberközponti világrendben, nem akar fölbomlani, nem akarja lényegét elveszteni.

És felharsan a nevetés - görcsös, kínos eredetű tiltakozás - elhárítás és kidobás. A nevetés görcsének rövid kínja árán megszabadulunk, kilökjük magunkból a képzetet, amit értelmünk képtelenségnek ítélt. Minél képtelenebb a dolog, annál nehezebben esik ki - annál erősebb, hosszabb a nevetés. Utána megnyugvás következik, de korántsem az a zsongító, altató, békítő, ami a sírást szokta követni. Figyeljék meg: átröhögött órák után elégedetlenül, morcosan nézünk körül, mikor magunkra maradunk (azt már Bergson mutatta ki, hogy a nevetéshez társaság kell - csak a bolond nevet magában), nem tetszik a világ, szeretnénk változtatni rajta, jobban helyezkedni el, megváltoztatni a körülményeket. Egy ismerősöm, aki sokáig ült börtönben, egyszer szemrehányást tett nekem, amiért humoros könyvet küldtem neki be olvasmányul. «Mit tudod te, - förmedt rám - milyen szörnyű az, nagyot röhögni a börtönben, aztán eldobni a könyvet, ráeszmélni, hol vagyok - és szégyenkezni, hogy én nevettem!»

Mert a sírás béke, megnyugvás, belenyugvás, halál, nirvána, boldogság - a nevetés harc, ellenállás, szenvedés, élet.

Ezért tagadjuk a sírás üdvösségét - ezért követeljük a nevetés kínját.

Mennyi mindenféle számot kell tudni az embernek, hogy eligazodjék egy ilyen nagy városban, megtalálja a helyét, megtaláltassa magát azzal, aki keresi, - mennyi adatot kell nyilvántartani ahoz a minimumhoz, hogy egyenlő mértékkel mérjék (mérték! ez is egy szám!) a legközönségesebb tucatemberrel (tucat! ez is egy szám), vagy legalább épeszű emberszámba (szám! ez is egy szám) vegyék. Sokszor, nagy elbizakodottságunkban, kinevetjük és lenézzük a matematikust, tudákos makacsságával, hogy folyton összead és kivon és oszt és szoroz, mintha azt hinné, hogy össze lehet adni egyik életet a másikkal, hogy ki lehet vonni az örömből a szenvedést, hogy el lehet osztani a boldogságot, hogy meg lehet szorozni egyik percemet a másikkal, - mégis, nemcsak nagy tudósok, nagy költők is állították már, hogy a matematika a legösszefogóbb, legigazibb képe a világnak, fölötte áll minden filozófiának, forrása minden vallásnak, sőt az egyetlen út (Newton Izsák szerint is), amin megközelíthetjük (abstrakció, azaz kivonási művelettel) magát a Nagy Együtthatót, minden egyenlet ismeretlenjét, akit a köznyelv Mindenhatónak is nevez.

(Annyi bizonyos, hogy mikor egy időben hevenyén és felületesen olvasgatni kezdtem az emberi gondolkodás történelmét, az első, ami szeget ütött a fejembe, egy számomra furcsa fölfedezés volt. A mai értelemben vett filozófia, mint kiderült, az úgynevezett kozmogoniákból, világképekből, ezek viszont a kozmológiákból, világjelképekből, világmesékből származtak, - végre kozmogóniák és kozmológiák valami ködös és kusza, megint csak mai szemmel nézve értelmetlen és önkényes számtani játék, az úgynevezett kabalisztika forrásából buggyantak elő. Fantasztikus és hóbortos számkabalák és számbabonák maradtak bent az emberi gondolkodás őskorából, végeredményei valami érthetetlen számolási műveletnek, aminek magyarázatai és levezetései elvesztek, - de én már nem tudok mosolyogni rajtuk, mióta megtanultam, hogy példának okáért a mi háromdimenziós világképünk, ami nélkül gondolkodni és beszélni se tudnánk, egy ilyen, a görög filozófiába véletlenül becsúszott és bent maradt titokzatos hármas-számkabalából alakult ki rendszerré és tudománnyá.)

Számomra (nini csak, minden percben újabb fölfedezést teszek a szavak gyökvonásában; hiszen ebben a szóban is, hogy számomra, benne van a szám, a «számomra» szó is annyit jelent, hogy én, a világ közepe, csak egy szám vagyok) - szóval számomra épp olyan elengedhetetlen föltétel, hogy a nagy coordinata-rendszer valamely kis pontján meghatározzam létezésemet, mint bárki számára.

Nemcsak tudnom, figyelnem is kell rájuk, számon kell tartani a számokat, hogyan módosulnak, változnak.

Az első szám, amire emlékezem, évszám volt: ezernyolcszázkilencvenhat, első ráeszmélésem az időben való elhelyezkedésemre.

Aztán a házszám, ahol akkor laktunk, hétéves koromban, Bezerédy ucca tizennyolc. És mennyi házszám azóta, amik kevés kivétellel megmaradtak bennem, mint felesleges teher (bár ki tudja? - ha összeadnám a házszámokat, talán kijönne belőle valami).

Ha csak így hevenyében megpróbálom elsorolni, mennyi számot kell tudnom magammal és mindazon dolgokkal vonatkozásban, amikre szükségem lehet, hány számot, csak ahoz, hogy normálisnak tartsanak és ne röhögjenek a szemembe, amennyiben valami egyszerű kérdésre nem tudok felelni, - kész Frankl Móricnak kell tartanom magam.

Mert úgy-e mit szólnának a legegyszerűbb tárgyaláson, ahol személyi adatokat vesznek fel, ha nem vágnám ki gondolkodás nélkül az év- és nap-számot, amikor születtem, amikor iskolába jártam, katona voltam, megnősültem? Hogy hol lakom, hányadik emeleten, hogy hány szobám van és hány gyerekem és mennyi a fizetésem?

A telefónszámokról nem beszélek, - az külön tudomány. Valamikor, még emlékszem rá, nem volt telefónkönyv, - a telefónos kisasszonyoknak minden számot kívülről kellett tudni, hathónapos kurzuson tanulták. Ma minden rendes városi ember tud legalább annyi telefónszámot, mint amennyit ezeknek kellett tudniok akkor.

Ám milyen természetesnek találják a kalaposboltban, hogy nekem tudni kell a fejbőségemet, mekkorát nézne a suszter, ha képtelen volnék felvilágosítást adni a lábam méreteiről.

Tudnom kell a gallérom számát és tudnom kell a sorsjegyem számát. Ha az ember egy kis utazásra szánja magát, mennyi számot kell megjegyezni, - a vonatét, az indulás idejét, a megérkezését, a kézipoggyász számát, a fülke számát, a hotelszoba számát, a hordár számát, az étkezőjegyem számát, az útlevelem számát, a könyvoldal számát, ahol abbahagytam az olvasást, - most számítsd ehez a szünetlen számolást, a percre sem enyhülőt, hogy mennyi pénzem van, mennyi hiányzik, mennyibe kerül ez, mennyit szánhatok arra.

Tele van számokkal a zsebem. Mindenféle villamosjegy, elszámolás, leveleken szereplő házszám. Ha az egészségünkről van szó, számok útvesztőjén, számok rizskásahegyén kell keresztülvágnom magam - mekkora a vérnyomásom, mennyi a pulzusom, mennyi vérsejtem van, amire mind tekintettel kell lenni.

Ezerféle rangsorba, lajstromba, aktába vagyok bevezetve, tisztában kell lennem a sorszámmal, amit kaptam, minden mozdulatomat, viselkedésem, az emberekkel való érintkezésem minden árnyalatát az határozza meg, hogy az ő szemükben hová, kihez, mihez tartozom, mennyit értek a mennyiségek között, - élet- és halálkérdés a szám, hiszen agyonlőhetem magam, ha kiderül, hogy már nem számítok, hogy nem szorzok és nem osztok, mint a Nagy Semmi, akit nem számítanak az élők közé.

Igenis az élők közé. Mert hiába próbálom megnyugtatni magam, hogy ennek semmi köze az élethez, hogy ez csak olyan eligazodás, ez a mindenféle szám - emberi találmány a szám, a rend kedvéért, a természetnek nincsen dolga vele.

A természettudomány, ahogy egyre szabatosabban igyekszik megismerni élet és lét feltételeit egyre nagyobb megdöbbenéssel kénytelen felismerni, hogy a természet bizonyos rejtelmes, majdhogy azt nem mondtam, kabalisztikus számokkal dolgozik.

A kristályok képződése, minden anyagalakulás ősformája határozott számrendszerek kényszere szerint történik: két-három-négy-tengelyes formákban. Az elemek atomszámát mintha matematikus számította volna ki, oly hibátlan sort alkotnak - nem ismert elemeket fedeztek fel, egyszerűen úgy, hogy számítottak erre a számításra. De az élet világában is szerepelnek ezek a furcsa kabalák. Az emberi test hőfoka harminchét - éppen harminchét, nem több és nem kevesebb. Mihelyt több, vagy kevesebb, már nincs emberi élet, - aminthogy semmiféle élet nincs bizonyos határozott hőfokon alul és felül: akárhogy berzenkedik a természetet lenéző szellem és lélek, a természet nem enged a negyvennyolcból, amit egyszer kimondott.

S aki ezeket önkényes belemagyarázásnak véli, amit csak ráfogunk a természetre, - azt emlékeztetem a legutóbbi évtizedek biológiai kutatásának egyik legcsodálatosabb felfedezésére, az úgynevezett mendelizmusra. E felfedezés szerint az élőlények építőköveiben, a sejtekben, bizonyos testecskéket találtak. A sejtanyag festése után - a testecskéknek, a kromozomáknak számbeli összehasonlításából kiderült, hogy számuk jellemző arra az élőlényre, amelynek sejtjeiben feltalálhatók. A kutya sejtjeiben ennyi és ennyi van, a mókuséban kettővel több vagy kevesebb, - minden fajtának megvan a maga határozott kromozoma-száma. És most jön a bomba, a nagy ágyú, a minden matematikust megszégyenítő, csodálatosan rejtelmes és csodálatosan egyszerű logikája a logikátlansággal vádolt természetnek, - kiderült, hogy a milliárd sejtből álló sejttársadalomban, amik egy élőlény testét alkotják, egyetlen, illetve a kétneműeknél két sejtféle van csak, amiknek kromozoma-száma nem annyi, mint a többié, hanem annak pontosan a fele: és ez a két sejt éppen a petesejt és a spermium, a magsejt és a porzósejt, az a kettő a sok között, melyeknek egyesüléséből, vagyis a két szám összeadásából származik a többi, születik az élet, igazolódik a világ teremtőjének pontos és szabatos számítása.

Egy döntő dolog igenis van, - mondtam a vita hevében - (megint ezekről a hullámvonalakról volt szó, hogy fejlődik-e a világ, megy-e valamerre, vagy visszatérő ütemek játéka csak az egész, megújhodása a Mindigvoltnak) - nem is tudom, hogy fejezzem ki, nem szeretek ismétlésbe esni. Talán így: soha még ilyen kicsike nem volt a Földgolyó, mint amilyenné mostanában lett - persze viszonylagosan. A szóbeli és fizikai közlekedés egyre gyorsuló irama összezsugorította a világot - elhiszem, hogy ez is volt már, az is volt már, mindenről volt már szó, de arról még nem volt szó soha, hogy amit gondolok, csinálok, amit akarok vagy szeretnék, arról, - ha úgy tetszik neki vagy nekem, - percek alatt értesül a Föld egész lakossága - s ha személyesen akarok erről meggyőződni, napok alatt ott vagyok, hipp-hopp, ahol lenni akarok. Tündérország, ami a hétmérföldes csizmákat illeti, eljött e világra, - némi csalódást csak annyiban hozott, hogy Tündérország sokkal kisebb országnak bizonyult, mint amilyen Valóság országa volt valaha. Chesterton azt írja valahol, nem érti, miért akarják a Kozmoszt mindenáron valami igen nagy dolognak elképzeltetni a metafizikusok - őneki jobban tetszik egy icike-picike, apart, hercig, intim kis világmindenség gondolata. Nagyon jellemzőnek találom ezt az ötletet a közlekedés századában - jellemzőbb, mint amennyire elmés vagy igaz s éppen ezért, mert a reakciós tudomány- és technikatagadó, antievolucionista Chesterton volt vele kénytelen önkénytelenül elismerni, hogy az általa sokat emlegetett Tündérországot íme mégis csak az a bizonyos «tudományos» fejlődés varázsolta elő. Hát persze, minden visszatér és megújul, - de nem veszitek észre, hogy ennek a visszatérésnek és megújulásnak a tempója gyorsul soha nemlátott mértékben, térben és időben? Percek alatt kerüli meg gondolatom a glóbust - a világtörténelem fázisait évek alatt daráljuk le, mint a megunt leckét - ebből mégis csak kijön valami, csak tudnám, mi? (Úgy rémlik, már-már szinte tudtam, - de aztán elfelejtettem megint. Kételyek fogtak el - talán éppen azért, mert túlközel jártam az igazsághoz. A Sark közelében a mágnestű ingadozni kezd, tudjátok - úgy látszik, Isten közelében vagyunk így a hittel.)

Egyébként kedves játék alakult ki a vitából. Annak bizonyításául, hogy a Földgolyó lakossága sokkal közelebb van egymáshoz, mindenféle tekintetben, mint ahogy valaha is volt, próbát ajánlott fel a társaság egyik tagja. Tessék egy akármilyen meghatározható egyént kijelölni a Föld másfélmilliárd lakója közül, bármelyik pontján a Földnek - ő fogadást ajánl, hogy legföljebb öt más egyénen keresztül, kik közül az egyik neki személyes ismerőse, kapcsolatot tud létesíteni az illetővel, csupa közvetlen - ismeretség - alapon, mint ahogy mondani szokták: «Kérlek, te ismered X. Y.-t, szólj neki, hogy szóljon Z. V.-nek, aki neki ismerőse... stb».

- Na erre kíváncsi vagyok, mondta valaki - hát kérem, mondjuk... mondjuk, Lagerlöff Zelma.

Két másodpercig gondolkodott csak, már kész is volt. Hát kérem, Lagerlöff Zelma, mint a Nobel-díj nyertese, nyilván személyesen ismeri Gusztáv svéd királyt, hiszen az adta át neki a díjat, az előírás szerint. Már pedig Gusztáv svéd király szenvedélyes teniszjátékos, résztvesz a nemzetközi nagyversenyeken is, játszott Kehrlinggel, akit kétségkívül kegyel és jól ismer - Kehrlinget pedig én magam (barátunk szintén erős teniszjátékos) nagyon jól ismerem. Ime a lánc, - csak két láncszem kellett hozzá a maximális öt pontból, ami természetes is, hiszen a világ nagyhírű és népszerű embereihez könnyebb kapcsolatot találni, mint a jelentéktelenséghez, lévén előbbieknek rengeteg ismerőse. Tessék nehezebb feladatot adni.

A nehezebb feladatot: egy szögecselő munkást a Ford-művek műhelyéből, ezekután magam vállaltam és négy láncszemmel szerencsésen meg is oldottam. A munkás ismeri műhelyfőnökét, műhelyfőnöke magát Fordot, Ford jóban van a Hearst-lapok vezérigazgatójával, a Hearst-lapok vezérigazgatójával tavaly alaposan összeismerkedett Pásztor Árpád úr, aki nekem nemcsak ismerősöm, de tudtommal kitünő barátom - csak egy szavamba kerül, hogy sürgönyözzön a vezérigazgatónak, hogy szóljon Fordnak, hogy Ford szóljon a műhelyfőnöknek, hogy az a szögecselő munkás sürgősen szögecseljen nekem össze egy autót, éppen szükségem lenne rá.

Igy folyt a játék és barátunknak igaza lett - soha nem kellett ötnél több láncszem ahoz, hogy a Földkerekség bármelyik lakosával, csupa személyes ismeretség révén, összeköttetésbe kerüljön a társaság bármelyik tagja. Már most felteszem a kérdést - volt-e valaha kora a történelemnek, amikor ez lehetséges lett volna? Julius Caesar hatalmas ember volt, de ha például eszébe jut, hogy az akkori Amerika valamelyik aszték, vagy maja-törzsbeli papjához néhány órán vagy néhány napon belül protekciót szerezzen - ezt a tervét nem öt, hanem háromszáz láncszemen keresztül sem tudta volna megvalósítani, márcsak azért sem, mert hiszen Amerikával és annak lehetséges vagy nem lehetséges lakosairól kevesebbet tudtak abban az időben, mint amennyit mi a Marsról és annak lakosairól tudunk.

Valami van, valami folyamat, ritmuson és hullámon túl - szűkülés és tágulás. Valami összemegy és kisebb lesz és valami szétárad és egyre nagyobbodik. Lehetséges, - lehetséges volna mégis - hogy ez az összemenés és kisebbedés, - hogy ez a fizikai világ és ez a Szétáradás és Nagyobbodás ezzel a pislákoló kis szikrával kezdődött, ami sok millió évvel ezelőtt gyulladt ki az ember-állat idegkocsonyájában, - hogy szétáradva, és nagyobbodva és mindent fölégetve, ami útjába kerül, lángbaborítsa és összezsugorítsa és hamuvá égesse az egész fizikai világot? Lehetséges - hát mégis lehetséges volna, hogy az erő legyőzi az anyagot - hogy a lélek erősebb és igazabb igazság, mint a test - hogy az életnek értelme van, mely túléli az életet, - hogy a jó túléli a rosszat, az élet túléli a halált, - hogy Isten mégis hatalmasabb az ördögnél?

Mert kérem - restelkedve vallom be, bocsánatot is kérek érte és tiltakozom ellene, hogy azért bolondnak tartsanak, - ezen a protekciós játékon még mindig gyakran kapom magam rajta, nemcsak emberek, hanem dolgok összefüggésében is. Sajnos, magától megy ez már nálam, mint a köhögés. Haszontalan játék, semmit sem tudok vele megváltoztatni - hiába, úgy vagyok vele, mint a játékos, aki mindenét elvesztette kártyabarlangjaiban: de inkább babra játszik tovább, vagy csak úgy semmibe, nyerés reménye nélkül: csak a kártya négy színét láthassa. Reménytelenül zakatol bennem a Gondolat furcsa játéka - két láncszemmel, három láncszemmel, legfeljebb öt láncszemmel, hogy kaphatnék kapcsolatot, összefüggést az élet elémkerülő apró-cseprő dolgai közt, - hogy akasszam össze egyik jelenséget a másikkal - a viszonylagost, az elmulót hogy hozzam vonatkozásba a nem viszonylagossal és maradóval - a részt, hogy kössem össze az egésszel? Jó lenne élni, élvezni, örülni, venni a dolgokat csak abban a vonatkozásban, ahogy örömömet szolgálják, vagy fájdalmat okoznak - hiába! izgat a játék, hogy a rámnevető szemben, a felém sujtó ökölben egyebet is keressek, mint amennyi elég, hogy odahúzzam magamhoz vagy védekezzek ellene. Valaki szeret, - valaki haragszik rám - miért szeret, miért haragszik? Ketten nem értik egymást, - nekem meg kell érteni mindkettőt - de hogyan? Szőlőt árulnak az uccán, - kisfiam sír a másik szobában. Ismerősurat megcsalta a felesége - a Dempsey-mérkőzésen százötvenezer ember üvöltött - Romain Rolland új könyve nem kellett senkinek - X. barátom megváltoztatta véleményét Y-ról - lánc-lánc-eszterlánc, hogy lehetne e zagyvaságban összekötő vonalat lelni? mégpedig gyorsan és közvetlenül, nem harminc kötet filozófiával! Legfeljebb következtetéssel, mégis úgy, hogy a lánc, ami a dologból indul utolsó láncszemével minden dolgok forrásához, önmagamhoz vezessen. Mint ahogy...

Mint ahogy ez az úr... ez az úr, aki idejött az asztalomhoz... ahol ezt írom, idejött és megzavart, valami jelentéktelen ügyes-bajos dolgával: kiverte fejemből, amit éppen mondani akartam. Miért jött ide, hogy mert megzavarni? Első láncszem: nem sokra tartja az egész irkafirkát. De miért? Második láncszem: általában nem becsülik annyira az irka-firkát világszerte, mint csak negyedszázaddal ezelőtt. Ennek az a világrengés az oka, mely a Szellemet kompromittálta, - ha csak ez jött ki belőle, ami kijött, nem sokat érhetett a századvég híres eszmeáradata, «világszemlélete». Harmadik láncszem: ezért uralkodik Európa fölött a Félelem és Erőszak felszabadult hisztériája, felbomlott a Rend - negyedik láncszem!

Jöjjön hát az új Rend, jöjjön el a világ új megváltója, mutassa meg magát újra a világ Istene, égő csipkebokorban, legyen béke, legyen háború, legyen forradalom, hogy - ó, ötödik láncszem! - ne történhessen meg újra, hogy valaki engem zavarni merészeljen, mikor játszom, mikor képzelődöm, mikor gondolkodom!

A «Vérző Aréna» című filmben, amit ma este megnéztem, Rodolphe Valentino szerepel, szegény, és még egy szép, fekete nő, aki miatt hősi halált hal a nagy toreádor. Afféle Carmen-típus.

Azaz dehogyis Carmen, hiszen éppen ez az. A szóbanforgó nő úgynevezett Démon, a «szép vámpír», illetve vérivó kígyó, ma még modernnek számító hősnője a wedekindi Lulu-féle dráma- és regényirodalomnak és az ebből alakult közfelfogásnak. Carmen kecses és alapjában önzetlen kacérsága és szerelmi cinizmusa tudvalevően ártatlan játék, e Messzalinák világszemléletében - sérthetetlen és büntethetetlen gyilkosok ők, férfiak pusztulnak rakásra miattuk és ők csak kacagnak, mert hiszen nincs földi törvény, amely felelősségre merészelné vonni őket; a bíró, férfi lévén maga is, éppen úgy elsápad és meginog tekintetük bűvös erejétől, mint az áldozat, aki tetemre hívja gyilkosát. Egyszóval ilyenféle nő ez is, többek között például azért hagyja faképnél szegény Valentinót, aki pedig férfinek van olyan csinos fiú, mint vámpírunk nőnek, mert egy rablóvezér tetszik meg neki, egyesegyedül annál az oknál fogva, hogy már sok embert ölt, tehát feltehető róla, hogy vámpírunkért még néhány tucatot hajlandó ölni.

Mindezt megfelelő szabadgyakorlatok, váll- és derékkígyóztatások, kéjesen és vésztjóslóan rángatózó szempillák, alsóajakharapdálások és zsebkendőtépések kíséretében cselekszi és mondja démonunk, és a toreádornál, aki otthagyta miatta hű nejét és szerető gyermekeit, megfelelő sikere van e szabadgyakorlatokkal, - illető elveszti fejét, bika felöklelvén, kötél szakad vala, hősnőnknek akkoron sok máj adatott vala. Szóval - sikere van.

Nem így a közönségnél. Hogy nálam nincsen, az neki még nem ártana, velem igazán nem érdemes vesződni, én már húsz évvel ezelőtt, mikor fénykorát élte életben és színpadon a strindberg-wedekindi vérnőstény, akkorákat ásítottam ezekre a produkciókra, hogy szív helyett legfeljebb az állkapcsom fenyegetett helyéből való kiugrással: a negyedik-ötödik áldozat halálhörgése közben rendesen jóízűen aludtam már, és soha nem tudtam meg, mi lett a démonból: világcárnő, avagy illemhelynénike. Mondom, velem nem érdemes vesződni. Éppen jóízűen és vidáman ásítoztam ezúttal is, amikor sajátságos megfigyelés ébresztett eszméletre.

A közönség, még hozzá nem valami előkelő és pallérozott ízlésű közönség, nem a város szívéből való, inkább egyszerű, külvárosi, akinek kutyakötelessége volna kéjesen és áhítattal borzongani, mikor Szép Bestia királynő őfensége kegyesen megjelenik előtte, - a közönség egyáltalán nem borzongott, se kéjesen nem borzongott, se áhítattal nem borzongott, hanem szépen, halkan kuncogni kezdett, előbb a tenyerébe, aztán nyiltan és hangosan - nem sírt, nem átkozta a gonosz bestiát, aki elrabolja az utolsó gyermekét anyja kebeléről s a hű nő feje alól kilopja a férjet, - nem átkozta, hanem egyszerűen nevetségesnek találta, kinevette. Kedvenc nőstényördögünk, az asszonyi sátán, egy nemzedék mumusa, amivel ijesztgettek bennünket, úgy megbukott, mint a pinty, - a férfit, aki tönkrement miatta, nem végzetes bűvölet tragikus vértanújának, hanem egyszerűen kicsit hülyének, őt magát paprikajancsinak minősítette az egészséges közvélemény.

Csodálkozva néztem körül, a jóízű ásítás torkomon akadt. Mi történt itt? Győzött a választékosabb ízlés, a jobb belátás, - győztek volna eszméim, melyeknek nevében két évtized óta hirdetem, hogy: de Lulum vero, quae non sunt nulla questio fiat, - hogy női démon nincsen, ha van, akkor azért és attól van, mert a ponyvaművészet megcsinálta és a közvélemény elhitte őket?

Egy pillantás az eleven vászonra, aztán vissza a közönségre, meggyőzött, hogy ilyen messze, sajnos, még nem tartunk.

Rájöttem, miért neveti ki a közönség ugyanazt a démont, aki húsz évvel ezelőtt még égnek meresztette az üstökét és verítéket csalt a homlokokra.

Szegény démonom tizenötévelőtti toalettben kígyózta el férfiölő hastáncát, - jól értsük meg, nem százévelőtti és hatezerévelőtti, hanem pont tizenötévelőtti divatú ruhában. A film, e modern történelemírás, immár elég koroska ahoz, hogyha nem is korok, legalábbis divatok változását megérezze. A szóbanforgó film ezelőtt tizenöt évvel készült és abban az időben a nők még kontyot hordtak és bokáig érő ruhát és sleppet és testhez feszülő derekat és mindenféle furcsa malomkőkalapot virágcsokrokkal és madarakkal és fűvészkerttel és tollakkal és kócsagokkal és rájerekkel és dárdasarkú cipellőt és - ismétlem - bokáig érő szoknyát, aminél égszakadásnak és földindulásnak, Szodomának és Gomorrának számított, ha a lábszár, vagy teremtőatyaúristen, a térd kivillant.

Mindezeket összeadva, kedvenc nősténypárducunk pont úgy hatott minden Szodomájával és Gomorrájával együtt, mintha ugyanezeket a dolgokat mondjuk ápolónői vagy hullaszállítmányozási egyenruhában cselekedte volna, ami pedig nyilván nem lehetett a célja.

A kómikum itt ugyanaz, mintha valaki például úgy menne el, teszem föl, megölni a csábítót vagy vezekelni a tragikus bűnért, hogy két törülközőt kötne a gomblyukába, vagy a hóna alatt közben egy tisztított pulykát szorongatna. A tizenötévelőtti női ruha jelmeznek számít ez esetben, míg maga a darab korszerű akar lenni, - nyilvánvalóan kómikus ellentét, ha egy nő rendes társaságban minden ok nélkül jelmezben jelenik meg. A női öltözködés tíz-tizenöt év óta történt gyökeres és forradalmi változása ugyanis nem puszta divatfejlődés. Sokkal többet jelent, egy váratlanul, rejtelmes okok és célok jegyében szinte katasztrofális erővel beköszöntött korszellem-átalakulásnak tüntető hangsúlya van mögötte: olyasféle jelkép, mint forradalmi időkben a frigiai sapka, vagy a trikolór - tüntetés és kihívás, új program, új erkölcsök, új törvények követelése, szakítás a multtal, valódi reneszánsz, nyilt szembefordulás a fennálló társadalmi renddel, amit az önmagát ismételve kérődző férfiruha jelképez. Micsoda vakság a rövidszoknyás, kurtahajú viseletben egyszerű divatot látni! Hát nem látjátok, milyen határozott, milyen cafrangtalan, milyen puritán? Katonáék viselete ez, harci ruha, - csak nézzétek az új női kalapot, azt a rohamsisakra emlékeztető fejtakarót, nézzétek a térdig szabadon dobbanó lábszárakat! - hol látjátok benne a szemérem és kacérság amaz ingerlő játékát, ami a pusztán divatcsináló embernőstény öltözködését szokta irányítani? Dehogyis kacérkodik a mai nő lábaival - épp ellenkezően, azt hirdeti velök, hogy szakított a rabszolgakor alattomos eszközeivel, kacérsággal, démonkodással: ártatlan játékok ezek, az elnyomatás guerilla-csatái! a mai nő nyilt harcot kezdett, ezekre nincs szüksége többé. A mai nő felhagyott az egyéni akcióval - mit neki két-három férfiskalp, amit holmi ügyesebb női briganti, női desperádó tűzhetett eddig a kalapja mellé! A mai nő az egész fronton vette fel az élethalálharcot, nem három-négy férfi, hanem az egész férfitársadalom ellen. Rablóvezérek lehetnek cifrák - a katonák egyszerűek.

Ime, a magyarázat. Ezen a démonon azért nevetett a közönség, mert korszerűtlenebb ruhában jelentkezett, mintha Tutankhamen halotti leplét vette volna fel. Ruhája ósdibb, mint amilyen régi, - ami régi, az lehet megható és tragikus, az ósdi okvetlenül nevetséges. Nem az emberi végzetet idézte, mely örökéletű, csak a korszellemet, mely folyton változik. Nem Messalinára és lady Machbethre emlékeztetett, csak a nagynéninkre. A nagynéninkkel pedig kevésbé azonosítjuk magunkat, mint Julius Caesarral vagy az Übermensch-el.

Az emberi tragédia hullámvonala nagy hullámokból áll, úgy látszik, messziről jön, messze tart az idő tengerén. S az egyik hullám ormát csak a másik hullám ormáról láthatod, ezért áll most közelebb hozzánk a távolmult, mint a közelmult. Egyszer a futuristáknak mondtam ezt: a holnapután jobban fog hasonlítani a tegnapelőtthöz, mint a ti holnapotok a mi tegnapunkhoz.

Meleg van. Lankasztó és bágyasztó meleg, lustán pislogok magam elé, a gondolatok gépe álmosan moccan, lazán lógnak a kerékszíjak: összekötő apparátusa az egész kapcsolás-rendszernek. Inkább vágyakozom és képzelődöm. Jó volna valahol az északi tenger sziklái közt lubickolni, vagy fent mászkálni a Dolomitokban. Tünődve simogatom a fejem, hátul, a tarkómon. Érdekes, most veszem észre, ha intenzíven és erősen gondolkozom, elől szoktam fogdosni a fejem, a homlok táján, - a vágy és tárgytalan képzelődés mozdulata (éppen ezért nőies vonás, nők szokták gyakran csinálni) ez a nyakon összekulcsolt kéz. Az agyvelő táj-anatómiájához nem nagyon értek, de abban bizonyos vagyok, fizikai valóságban érzem, hogy a tudatos, célirányos, okos és okozatos gondolattevékenység a koponya elülső felében zajlik le, - hátul, a nyultagyvelő fölött fészkel az ősibb, állatibb, gyerekebb lélek-központ, féltudatos álomhabarék, sóvárgás.

Meleg van, ki töri a fejét melegben? Elterülve a margitszigeti strand homokján sütkérezem, behúnyom a szemem, szemhéjam vékony hártyáján keresztül egyetlen, sötétsárga ködfolttá folyik össze a végtelenség. Ez a Nap, a Nap, legrégibb ismerőse mindennek, ami él. Valamikor ilyen lehetett az egész égboltozat, amilyennek most behúnyt szememen keresztül látom: sárga lángolás, óriási tűzvész. Később zsugorodott össze egyetlen égitest fókusába.

Nap, Nap! Égő világosság, az egyetlen világosság a világon. Milyen halvány, milyen pislákoló minden hozzáképest. Magam is, a képzeletem, gondolataim, terveim, emlékeim belül, a sötét kamarában, amire olyan büszke vagyok. - Én, a nagy Bizonyosság, az egyetlen és első Bizonyosság, amire Cartesius valaha rábukkant. Most, hogy szemhéjam gyenge páncélját áttörve, belémdöfi két rettenetes dárdáját, kétkedés fog el, - azért vagyok-e valóban, mert gondolkodom? Nem sokkal inkább így: sütkérezem, tehát vagyok!? Tenyészem, tehát vagyok!? Érzem a napot, tehát vagyok!? Vagy talán még határozottabban: a Nap van, tehát én is vagyok. Ugyan hol, miféle pince mélyén kotoltam ki a rögeszmét, hogy mi ketten, egyenrangú felek, szembenállunk egymással. - Ő és Én? Ahogy így elterülök alattad, ahogy így szívol és húzol magadhoz, végigtapogatsz forró csápjaiddal, ó Nap, Nap, óriáspolip, meztelen testem minden porcikája kineveti azt a nevetséges kis törpe bálványt, akit az ember saját képére teremtett magának, istennek nevezvén elbizakodottságában. Holott hozzád hasonlíthatok csak én, senki máshoz, Nap, közvetlen Teremtőm, elhullajtott szikrád vagyok, testem parányaiban az elektronok naprendszerével.

Meleg van. Körülöttem homok, homokon túl zöld fű és virág. Méh zizzen a levegőben, madár csap el, légy birizgálja fülem. Odaát a pilisi hegyekben harkály kopácsol, mókus illeg a fán. Ez mind van és él, egyiknek se jutott eszébe más istent csinálni, más bálványt ünnepelni, más szertartást csapni, máshoz csicseregni, búgni, zizzenni, sercegni, nőni, kinyílni, mint hozzád, láthatatlan, mert túlfényes Egyetlen - és mi mért nem értenénk meg a napraforgó egyszerű imáját? Valamikor értettük egymást, fű, fa, virág, fecske és bogár, - de mi aztán megtanultunk beszélni: azóta nem értjük egymást.

Meleg van. Odaát, Afrikában, kókuszpálma alatt heverész a szerecsen, - évezredek óta nem csinál egyebet: létezik. Nincs történelme, nincs «fejlődése», - de van-e fejlődése mindamaz élőknek, akiktől fejlődni megtanultunk? Francé-nak már a harmadik könyvét olvasom a növények életéről, - egyre nagyobb meghökkenéssel kezdem megérteni, hogy életünknek e mozdulatlan és néma társai nemhogy nem primitívebb, de sokkal bonyolultabb, ravaszabb, csaknem azt mondhatnám, ötletesebb és zseniálisabb megoldásait találják a tulajdon problémáiknak, mint mi a magunkéinak. Nem őseink a növények, hanem testvéreink és nem hitványabb testvéreink. Maeterlinck új könyve a termeszekről a szociális problémák megoldásának kész világát tárja fel, - mikor fogunk ott tartani a társadalmi berendezés összhangjában, ahol a termeszek? Mindez nagyon szép, de hol érvényesül itt a fejlődés törvénye? Virágok és termeszek és bogarak tízezer éve, hatezer éve, mióta ismerjük őket, nem változtak - ilyenek voltak mindig, nem ilyen tökéletlenek, hanem ilyen tökéletesek.

Meleg van. Persze, azért mégse szeretnék se termesz lenni, se napraforgó, se szederinda. Bár, ki tudja. A forró napfényben fürödve, majdnem úgy érzem, mindegy: élni jó, élni szép, élni gyönyörűség, akármilyen formában. Az egész zavar és baj és szenvedés ott kezdődött, mikor olyan nagyon különválasztottam magamat a többi élőtől, kimondván magamban a szót: én. Az előbb azt mondtam: mégse szeretnék termesz lenni. De miért? Hát bizony, a termesz «egyéni» élete nem valami dicsőséges. Az «én» érzést egyáltalában nem ismeri más élő, csak az ember, - nem érdemes nekik ismerni, nem különböztetné meg őket ez az érzés és élvezni az életet enélkül is lehet, úgylátszik. Csakhogy...

No de igazán nagyon meleg van. És ez a sok meztelen test körülöttem, többé-kevésbé hasonló az enyémhez. Egyik kicsit kövérebb, másik kicsit soványabb, - annak a fiatal embernek a felülete ugyanolyan, mint az enyém, a lábai hosszabbak, az orra keskenyebb. Ha egy kicsit kikorrigálnám, átrajzolnám, azt hinnék, ikertestvérek vagyunk. Hát igen, ő Ő, én pedig Én vagyok. De honnan veszem ezt a szörnyű nagy bizonyosságot? Ha nem veszem olyan tragikusan a létezésemet, nem olyan végzetszerűnek a dolgok összjátékát, melyek világrahoztak: egyszerre felborul az egész «én» központ, - és ugyan miért vegyem éppen a magamét végzetszerűnek, csak a magamét, senki másét? Miért tudom olyan kényelmesen elképzelni, hogy ezt a fiatalembert itt be lehetne más élőlénnyel helyettesíteni, - csak éppen engem nem?

Meleg van. Lássuk csak - miről is volt szó? Ki az, hogy én? És rögtön felelek rá: hát az apám és anyám fia. De ők, bezzeg... ők, az megint más. Őket már nem tartom olyan végzetszerűnek, mint magamat - az ő halálukat nagyon jól meg tudtam érteni, ők odakünn voltak az esetlegességek világában. Az ám... de éppen itt kezdődik...

Tegyük fel, hogy apámat más vidékre sodorja a véletlen, más élet nyílik előtte, más leányt vesz el feleségül, - anyám is más férjet választ magának. Tegyük fel, hogy mindkettőjüknek fiúgyermekük születik, külön-külön - most melyik volnék én, melyik érezné magáról ugyanezt, melyik tapogatná meg így a karját, mint én most, azzal a bizonyosságos érzéssel, hogy ez én vagyok - az apám fia, vagy az anyámé? Melyik volnék én a kettő közül?

De még ilyen messzire se kell mennem. Tizennégyéves koromban be voltam iratva a tengerésziskolába - valami csekélységen mult, hogy itthon maradtam. Ha ez a csekélység közbe nem jön - hol lennék most és ami még furcsább, ki lennék most? Mert nyilvánvaló, hogy azt a nálam félfejjel magasabb, napbarnított, boldog és vidám, snájdig tengerész-kapitányt, vagy admirálist, vagy mit tudom én, aki most az én nevemmel üldögélne valahol a bengáli kikötőben, yachtjának fedélzetén, miután felfedezte az északi sarkot és körülrepülte a Földet - nyilvánvaló, hogy ezt az urat nem azonosíthatom ezzel, aki itt a margitszigeti strand homokján azon tünődik, miről írjon ma este cikket, hogy a vasárnapi számból ki ne maradjon.

Eh - nagyon meleg van! Kegyetlen, kegyetlen Nap, szétolvadok és elájulok tőled - vissza a hűvös homályba, adjátok vissza játékszeremet, Eszmét és Gondolatot - adjátok vissza, hogy hinni tudjak magamban megint.

Ha jól emlékszem, Oscar Wilde merte kimondani először, hogy az a megállapítás társalgás közben, miszerint az idő szép, nem okvetlenül banalitás - illetve sokkal nagyobb banalitás lehet, ha mindenáron kerülni óhajtván ezt a közhelyet, egyéniségünket igyekszünk érvényesíteni a társalgásban. A banalitástól irtózó ember okvetlen azt mondja e helyett: «énrám az időjárás nagy hatással van», szóval magáról kezd el beszélni - és bizonyos vakmerőség kell hozzá szerényebbnek lenni és belátni, hogy az idő mégis csak szebb, mint Kovács úr, tehát érdemesebb róla beszélni.

Mindezt kénytelen előrebocsátani alulírott harmincnyolcéves magyar író, aki nem tehet róla, hogy harmincnyolcéves korában látta meg életében először, ugyanakkor és egyszerre Velencét és a Tengert. Idefelé utazván gondolt olyasfélét, hogy a tengerről és Velencéről mintha már hallott és olvasott volna valahol, tehát e dolgok felfedezésével nem tesz majd különösebb szolgálatot, riporteri minőségében, a lapnak, ahová útilevelét irányítja. De aztán megnyugtatta magát, hogy majd ilyenféle impresszionista címmel írja meg: «Én és Velence», vagy «Hogy látott meg engem először életében a Tenger».

Erről azonban le kell mondania, most, hogy itt ül az Adria partján, kábultan és ostobán, túl élete delén - egy ember, a tenger partján. Le kell mondania, mert szemenszedett hazugság volna minden szó, amit önmagáról írna - az igazság pedig ezzel szemben egyszerűen az, amit egyszer kártyázás közben mondott neki egy kereskedő, mikor a parti elvesztése fölött bosszankodott: «Uram, mi ez a tenger végtelen tükréhez képest!»

Hát kérem, igen. Higgyék el nekem, nem azért, mert én ez és ez vagyok, hanem mindössze azért, mert harmincnyolcéves vagyok és mert csak ember vagyok - higgyék el, annak a kereskedőnek volt igaza és nem Marinetti úrnak és nem Nietzschenek és nem Kantnak, aki azt állítja, hogy nem az ég kék, hanem én vagyok kék, nem a világ nagy, hanem én vagyok nagy, nem a szoba sárga, hanem én vagyok sárga és nem a poloska büdös, hanem én vagyok büdös.

Van szerencsém tehát mindezekről a kiváltságos előnyökről, valamint az egész einsteini relativitásról e percben tisztelettel lemondani és őszintén megállapítani a következőket:

A tenger, a tenger, a tenger, mikor a vonat ablakából először megláttam, egyáltalán nem csodálkozott rajtam, nem rendült meg, nem hördült fel, nyugodtan és kéken csillogott, szétterpeszkedve duruzsolt a hasán fekve - igen, az a határozott érzésem volt, hogy a hasán fekszik, a hátát mutatja és meg se fordul arra a hírre, hogy egy egyéniség érkezett, egy költő, aki még nem látta őt. A tenger kéken és végtelenül feküdt - és valamit dalolt, valóban, - hogy mit dalolt, nem tudom, de arra esküszöm, és a nyakamat teszem rá, hogy téves az a Pesten elterjedt információ, miszerint a tenger egy kis hotelszobáról dalolna és egy pamlagról és parfőmről és efféléről. Valamit dalol a tenger, valóban valamit dalol - de lesujtva és megsemmisülve és szégyenkezve, és fájdalmas, mélységes csodálkozással látom immár, és fájdalmas, szégyenkező áhítattal vallom immár, hogy nem is érthetjük meg soha szövegét ennek a dalnak, mert ez a dal nem az emberről szól, nem a költő mélabújáról és a csalfa barna kislányról, aki elment, nem látom többé már soha, ó nem, sajnos, nem - mert az a dal nem az emberről és nem az embernek szól - a tenger az éggel beszél valamit, szilajon és türelmetlenül, valami istennel felesel és nagyon mindegy neki a csalfa kislány és a fájdalmas költő. Ez a tenger látta Browningot és D'Annunziót is és látta Byront és Wagnert - azok is róla daloltak, azokról se ő dalolt - hogy imponálna neki a halhatatlan fűzfa keserves panasza az éjben?

Aki a velencei pályaudvaron leszáll, hogy félperc mulva a pályaudvar folyosójáról kibukjon a Canale Grande-ra: az megtudja, mi volt az Ezeregyéjszaka tündérmeséje. Mert Aladin csodalámpája nélkül lehetetlen ez a varázslat, - de először kell látni, hogy így lásd, különben úgy jársz, mint Andersen királykisasszonya, aki mindent csodálatosnak látott, csak azt nem, ami valóban az: a természetest. Egyszerre látni meg valamit, egy pillanat alatt, amit sok évszázad rajongása és tenger-szerelme és isten-szerelme izzadt ki magából, mint gyöngyöt a kagyló - ez az, amit semmiféle Bedekkere a világnak meg nem magyaráz. Az első pillanat a döntő pillanat embernél, városnál egyformán - azért akarom sebtiben lerögzíteni, most, pár perccel azután, hogy a vaporetto először kötött ki velem Szent Márk terén. No hát, itt ülök az árkádok alatt, előttem a Campanile, mögötte Szent Márk temploma, mögötte Bizánc, mögötte egész Kelet tarka rejtelme, mögötte «Arábia minden fűszere» - de hogy jegyezzem fel e gyorsfényképre, hogy Velencébe belészeretni, ostobán, nevetségesen, reménytelenül, csakúgy, mint ahogy annyi más belészeretett, Goethe és Shakespeare és Kovács úr unokatestvére - belészeretni egy életre, mint valami komisz és könnyelmű, szívtelen táncosnőbe, akiről az eszemmel rögtön tisztán látom, hogy minden pillantása, minden mozdulata, ruhájának minden fodra kiszámított kacérság, durva tetszeniakarás - hogy így, és éppen ezért és ennek ellenére Velencébe belészeretni igenis «pillanat műve» volt.

Bosszankodom és nevetek magam is e keserves banalitáson, - de mit tegyek? Félórája ülök itt és szerelmes vagyok Velencébe - részeg vagyok, káromkodni szeretnék félszeg helyzetemben. Mert hiszen hiába mondom magamnak jobbik eszemmel, hogy gonosz varázslat ez - hogy a «Tenger Menyasszonya» Velence nem átszellemült, tiszta szűz, hanem igenis, ismétlem, komisz kis táncosnő, menyasszonyi fátyolban. Hiába mondom magamnak, hogy ez a Szent Márk-tér egyszerűen nevetséges a fölhalmozott, összezsúfolt, hencegő gazdagságával - hogy a dózse-palota olyan, mint valami ízléstelen ékszerdoboz, amit ezeknek a dózséknak, ezeknek a hadimilliomosoknak, ezeknek a középkori síbereknek készített, aranyat és fáradságot nem kímélve az útálatos rabszolga-hízelgés - hogy maga a Bizáncból rabolt templom komikusan nem idevaló, a többi közé, a szájas keleti tarkaságával - hogy hogy jön ide ez a hórihorgas torony, minden ok nélkül, a tér közepére, még csak nem is a közepére, hanem kicsit oldalt - hogy az egész egy émelygős díszlet valami képtelen rémdrámához, vagy inkább egy hirtelen meggazdagodott marhakereskedő lakása, ahová mindent összezsúfoltak, olajnyomattól és terrakottától kezdve az ötvösművészetek remekéig, míg olyanná nem lett az egész, mint egy szakértelem nélkül összedobált múzeum raktárhelyisége.

Mert ez a híres Szent Márk-tér, a szemébe vágom fölényesen és megvetéssel és irígyen és haraggal és tehetetlenül, amiért útálom és lenézem és szerelmes vagyok belé és neki ez mindegy, a vállát vonja és ordenáré módon dicsekszik, mint a rossz hetéra, «nekem mondod, fiam? nekem, aki után négy évszázad óta bomlanak a költők? akihez négy évszázad óta írják a verseket? akinek egy-egy ékszerét, hogy elkészítsék, lángeszű művészek sorvadtak el tucatjával, hogy jobban tessem neked - nekem mondod, Velencének, a Tenger Menyasszonyának? Ha nem tudsz hozzájárulni szépségemhez, hallgass és pusztulj innen - nem vagyok kíváncsi rád!»

Igy beszél Velence, gyöngyházlegyezője mögül bódító pillantással, a céda bajadér - a ragyogó Velence, a szennyes, piszkos Velence, a vén Velence, akiről jól tudom, hogy Szent Márk tere és Canale Grande-ja mögött mint a kiöregedett metressz sárga, zörgő csontjai, lottyadt bőre, kifestett, foghíjas szája, korhadt házak romhalmaza gőzölög a miazmás vízen - így beszél a fiatal párok vén kerítője és jól tudom, hogy minden szava émelygős, hazug romantika, ponyvaízlésnek való giccs, - így beszél a vén csoroszlya, a hoppon maradt, öreg menyasszony, négyszáz esztendeje jegyese csak a tengernek, a büszke tengernek, aki el nem veszi soha, így beszél, s én mégse tudok felállni és elmenni innen ki, a tiszta, szabad vizekre, - itt kell maradnom, itt akarok maradni és émelygős, vadregényes szavakat keresek magamban, szerenádot motyogok hozzá, ízlésem ellen, az ő ízlésének megfelelőt, hogy meghallgasson.

És ha nem hallgat meg, fizetek és megetetem a galambokat, beülök egy gondolába és végigringatózom a Ponte dei Sospiri alatt és mandolint veszek a kezembe és kifordított szemekkel énekelni fogom Hozzá:

mert így van, szórul-szóra, ez az igazság és ezen nem segít semmiféle futurizmus és expresszionizmus és utópia és kollektív szocializmus és jövő zenéje - szeretlek, mint annyi más, mint mindenki, mint apám és anyám, akik idejöttek nászútra, mint fiam és lányom, akik idejönnek majd - szeretlek, ragyogó Velence, vén Velence, ifjú Velence, csúf Velence, gyönyörű Velence!

A díszes banketten, amit meghívott magyar újságírók tiszteletére rendeztek itt, hogy teljes joggal eldicsekedjenek e pompás fürdőváros fejlődésével, jobbra tőlem harcsabajuszú, pocakos polgártárs ül, vidáman hunyorgó szemekkel, elhordott, vasalatlan szürke ruhában, mellényén kétsillinges dubléóralánc. Telivér osztrák típus, kereskedőféle - az a kocsmai «Mayer úr» az asztalnál, akit a régi Fliegende Blätter rajzaiból ismerünk, szakértelemmel kortyolja a jóféle «heurige»-t, nagy törzsét állandó, békés nevetés rengeti, ahogy elégedetten néz körül a tányérok és poharak arzenálján. Oldalt kacsint felém, a tekintetével jelzi: «Na ja, gschiet uns alles Recht, net?»

Ez a kedélyes bácsi ugyanis Ausztria pénzügyminisztere és Baden volt polgármestere - egyébként norinbergi árúkból boltja van itt a városban és a boltban most is ott ül a felesége, a pénztárban.

Az asztal körül adomáznak és tósztoznak. Nagyokat nevet az adomákon, a tósztokra mértékkel és okosan válaszol. A francia pénzügyi viszonyok kerülnek szóba, megkérdem, mi újság a Herriot-kormánnyal, mert reggel nem olvastam lapokat. Ő se, azt mondja, de ami a frankot illeti... Legyint. «Na ja, saunz, dass ist so...» És gyakorlati példát mond el Európa pénzügyi helyzetéről, hasonlóképpen. «Wenn áner auf'm Turm steht, sag'ma, und áner d'runten steht...» A példa talpraesett, okos, láttató, olyan, amilyet poharazás közben eszelnek ki józan, elfogulatlan kispolgári elmék, akik sohase tévednek. Papírszeletkére pár számot ír fel: «Saunz, dass sind 900 Milliarden, dass sind 2000 Milliarden, und dass sind 150 Milliarden. Die 900 und die 2000 Milliarden zahlen uns die Leute glatt und leicht, die 150 Milliarden zahlen's halt schwer.» És jóízűet nevet hozzá és összegyűri a papirost.

Nem így képzeltél egy pénzügyminisztert és egy percig zavartan tünődsz, vajjon a te elképzelésed volt-e hamis, vagy itt valahogyan egy rendkívüli eset adódott, forradalmi újítás a szakmában. Annyi bizonyos, hogy mindjárt lebilincselően vonzó a dolgoknak ez a közvetlen viszonya - két perc alatt beleszoksz és nagyon természetesnek és józannak és célravezetőnek találod, sőt három perc mulva már azon csodálkozol, hogy másféle is lehet egy pénzügyminiszter: hiszen ami ezen túl van, nagyképűsködés és nevetséges hókuszpókusz. Most már fordítva érzed, mint előbb, mikor a cédulát elolvastad. Most adva van először is Kollmann kereskedő úr, aki azonkívül Baden polgármestere volt és harmadsorban, még azonkívül, Ausztria pénzügyminisztere.

És mikor a beszélgetés során és szerzett értesülésed alapján rájössz, hogy Kollmann norinbergi kereskedő úr igen okos és értelmes és józan és körültekintő és helyesítéletű kereskedő és ember, már magátólértetődőnek találod, hogy pénzügyminiszteri minőségében is nyilván kitünően elvégzi a dolgát, miután ehhez is ugyanolyan kvalitások kellenek, mint a kereskedéshez: értelem, becsületes, józan ítélet, körültekintés, óvatosság. A mérleg, ami ott a szatócsboltban áll, megtestesült valóságában nem különbözik attól az elvont szóval jelölt mérlegtől, ami egy államháztartás egészséges lüktetését egyensúlyozza.

Ime, a valódi demokrácia lényegének keresztmetszete, úgy ahogy világ kezdete óta megvolt normális, vagy gyógyuló időkben. Ez az a «politikai irány», aminek megértéséhez nem kell politikusnak lenni - lévén a demokrácia nem is politikai irány, hanem egészen egyszerűen a társadalom nevű csorda együttélésének az az egyetlen lehetséges formája, ami huszonnyolcféle lehetetlen «politikai» forma közül puszta negativumokból magától alakul ki minden száz esztendőben egyszer, mikor a világboldogítás zseniális hősei eltűnnek a homályban. Swift Jonathan egyik szatirájában oda lyukad ki, hogy egy ország kormányzásához nem kellenek zsenik és tehetségek, ezek csak veszedelmet hoznak az országra - ha a meglévő törvények jók, teljesen elég néhány tisztességes és becsületes ember, aki józanul és erélyesen alkalmazza ezeket a törvényeket és őrködik fölöttük, hogy betartassanak. A kormány, az maga a törvény - az ország vezetője csak kormányos, aki mellette áll és igazgatja.

Ez a kedélyes bácsi, akit csak «Pepperl»-nek nevez mindenki, klasszikusan a demokráciának ezt az egyszerű tételét igazolja. Okos ember, tisztességes ember, jó ember és erélyes ember, zseniális fogalmazását a világgazdaság problémájának nem fogod hallani tőle, ha ott poharazol vele a badeni kiskocsma piros asztalánál - de ha körülnézel egy kicsit s megtapasztalod az intézményeket, amik hatáskörébe tartoznak, kezdesz másképpen gondolkodni a dolgokról s egy kicsit elszégyeled magad az utópiaálmodó «nagy kormányférfiak» nevében, akiknek minden szava belekerül a történelembe, de azontúl aztán semmi se marad utánuk.

«Pepperl»-ről a történelem nem fog följegyezni talleyrandi vagy macchiavellii aforizmákat. Viszont - hogy csak egy példát mondjak a sok közül, mert ezt véletlenül saját szememmel láttam - menj ki a most elkészült badeni strandfürdőbe, nézz körül és nemzetgazdaságtani, valamint államtudományi diploma nélkül rá fogsz jönni, talán életedben először, hogy városi adót fizetni nem valami vallásos szertartás, vagy kegyeletes ősi hagyomány, hanem egy igen reális és jó üzlet is lehet, aminek kamatait személyesen élvezheted, a tulajdon életedben. Ami itt történt, az minden badeni polgár számára közvetlen haszon és eredmény.

Itt három hónap alatt fölépítettek valamit, ami a polgárság általános érdekeit szolgálja. Két száz-száz méter hosszú medencében a legkékebb kénes gyógyvíz, fölszerelve a kényelem és jólét legmodernebb eszközeivel - körülötte négyezer ember számára való kabin-paloták, egy egész kis telep, tengeri fürdő a szárazföldön, valóságos kis uszoda. Badenben sok a szálloda és szanatórium, - ezek most életre-halálra versengenek egymással és az eredmény: a közönség válogathat a legolcsóbb üdülési és gyógyulási és nyaralási lehetőségek közt. Senkinek kára ebből nem lesz.

Hogy haszna lesz-e? Egyelőre haszonnak tekintem ezt a pár soros elmefuttatást a valódi demokrácia problémájáról. És haszonnak tekintem, hogy megismerhettem a demokrácia egyik legérdekesebb és legjellegzetesebb figuráját - ezt a Kollmann József nevű kitünő polgártársamat, az osztrák pénzügyminisztert - «Pepperl» bácsit, akiről, hogy most már társadalmi rangjának és tekintélyének is elégtételt szolgáltassak, meg kell említenem, hogy a háborúban őrmesteri rangig vitte fel.

Ő az egyetlen őrmester az osztrák kabinetben - a többiek csak káplárok és őrvezetők voltak.

A felesége most is ott ül a boltban. Rendes, szorgalmas országban. Azt mondja, az egy biztos üzlet. Rendes, szorgalmas országban a miniszterválságok gyakoribbak, mint a csődök.

És még sok mindent szeretnék enni, mindenféle halakat, pókokat, rákokat, tengeri rózsát, meg azokat a kis furcsa csikókat, ezeket az eleven sakkfigurákat, amik a tengerben vannak. Szemem és fülem és orrom és ujjam kevés, hogy ezt a csodavilágot, ezt a nagy, híg tömeget befaljam és szétárasszam - az ínyemmel és gyomrommal is meg kell tapintanom. Ételnek elkészítve úgy hívják ezt a mindenfélét: «frutta del mare», tenger gyümölcse. A víz, a víz nyüzsgő életével, - mennyire érzem, hogy ez az élet ősi közege, a bölcső, ahonnan származunk! Drága, bölcs barátom, Ferenczy Sándor éppen most ír könyvet, ha jól tudom, amiben kimutatja, hogy öntudatunk mélyén micsoda fájdalmas honvággyal érezzük magunkat halnak, polipnak, nemtudomminek, amik voltunk!

Ma jó darabot úsztam befelé a kristálytiszta Adriába. Figyeld az úszó ember szomjas lihegését, ahogy ledugja a fejét, prüszköl, tátog, nyalja a száját, - hogy szeretne elbújni a víz alá, lemerülni a mélybe, azokkal a szép lassú, súlytalan mozdulatokkal, ahogy a lassított moziképen mozog az élet! Lebukom, kígyózom a tükör alatt, szemem-szám kitátom - és csalódottan bukom fel gyorsan a levegőre, mikor váratlanul kifogyott a szusz belőlem, - csalódottan, mint a nyomorék, aki pár percre elfelejtette, hogy pár millió évvel ezelőtt elvesztette a kopoltyúját, nem maradhat a víz alatt, ahol olyan jól érzi magát.

Valahogy vissza kellene szerezni, mesterségesen. Hiszen a szárnyainkat már visszaszereztük, szabadon csapongunk már a légtengerben, mint valamikor, mikor denevérek és albatroszok, ördögök és angyalok voltunk, - hogy van az, hogy a mű-kopoltyú problémájával nem foglalkozott a technika annyit, mint a repülőgéppel, vasúttal? Hiszen az emberi élet területe egyötödrésze csak a föld felületének, - a többi víz, rengeteg vízréteg, egymás fölött, térfogatban sokmilliószor annyi, mint amennyin most élünk, - és ez mind a miénk lehetne! Hiszen az élet közege, ha meggondolom, sokkal inkább hasonlítható egy óriási akváriumhoz, mint hegyvölgyes tájhoz! Milyen jó volna most lemerülni, órákig bolyongani, lebegni a titokzatos korallerdők fölött, lejjebb, ahol már csak a medúzák villanyfénye világít kéken, Atlantis utcái során, - felfolyni megint, örvénylő uszonycsapással, látni újra a remek, szikrázó gyémántot ott fent az égen, csillagok koh-i-noor-ját, a Napot! Van-e szebb mozdulat a világon, mint a hangtalanul csapongó, három dimenzióban szabadon szerteszökellő halaké, angolnáké s a medúzáké, amint összecsavarodva, szétterülve megint ringanak el az örök, hétfátyoltáncos balett kulisszái közt?

Kimászom a partra. Ólomnehéz a kezem és a lábam, szuszogva vonszolom a homokbuckákon át. Mint aki a Holdból esett le és keservesen tapasztalja, hogy háromszor akkora súllyal, háromszor nehézkesebb mozgással kénytelen ráfizetni a rangemelkedésre, hogy egy háromszor akkora bolygó állampolgára lett.

Egyébként a tintahal egész jó. Szurokfekete levét is megittam. Milyen tehetségtelen lehet egy ilyen állat, ennyi tinta van benne, mégse ír semmit. Én úgy érzem most magam, a lakoma után, mint egy óriási töltőtoll, isten kezében. Remélem, remekművet fog írni velem.

Nem tudom, mit akar tőlem Kemény Simon, csodált és szeretett költőtársam. Mert úgy érzem, mintha engem akarna leckéztetni legutóbbi, Velencéről szóló jegyzetében. Hogy aszongya, Velence nem díszlet és giccs, hanem a férfias belátás és értelem és akarat és erő csodája. Ami az erőt és akaratot illeti, rendben van, - de hol látja ő a belátó és előrelátó és tervező értelem művét Velence térképén, ezen a kusza ábrán, amit az Aquilejából menekülő hajósok riadt rémülete hevenyészett össze, első formájában, őskori telepet, ami aztán megkövesedett és gyöngyöket termelt ki magából, mint a kagyló? Hiszen éppen ebből áll egyedülálló szépsége, - Velencét a naiv képzelet szülte a világra, elevenné vált álomrajz ez a város, ákombákom, gyermekes arabeszk, aminek semmi értelme, mégis szebb - New-Yorknál és Csikágónál. Egyébként a «díszlet» szót impresszionista értelemben használtam, - éppen Kemény Simon ne értene meg? Tegnap a «Szevillai borbély» előadásán voltam Velencében, - esküszöm, előadás után, a színház előtti kis térre kilépve, az a határozott benyomásom volt, hogy a kulisszák közé kerültem, - tökéletlen színpadról egy tökéletesebb színpadra.

Reggel, első nap, álmomból rettenetes halálüvöltés kelt fel. Az utcáról hangzó, elnyujtott vonítás, rémület és kétségbeesés csatakiáltása.

Egyre távolodik, mintha valaki minden kapuba beordítana. Mi az, az isten szerelmére? Kitört a világháború? Véres kardot hordanak körül? A szívem rendületlenül zakatol.

Öreg bácsi szőlőskosarat visz. Azt kínálja. Hogy aszongya: «Szép szőlőt tessék». Ez volt a halálhörgés.

A szép kis fehér villamosoknak itt nincs megállóhelyük. Ha valaki fel akar szállni, a sínre áll, int a villamosnak és a villamos megáll. Leszállni is így kell. Nem is rossz.

Én ehhez nem tudok hozzá szokni, akármilyen művelt vagyok. Hogy az ajtók egyenesen, lépcső és küszöb nélkül, a vízbe nyílnak ki. Ezek sohase szórakozottak, vagy valami egyebet jelent nekik az «ajtó» fogalma, mint nekem? Soha nem történik meg velük, hogy reggel, szemüket dörgölve és ásítva, még álomittasan, kimásznak az ágyból és belépnek a Földközi tengerbe?

Végeredményben, nekem beszélhetnek, itt mégis csak áradás van, ez az egész. Ezer éve van áradás - mégis csak áradás, és kész.

Vagy pedig a vízről nem tudják, hogy micsoda. A csónakunk befordult egy mellékutcába, aztán átvágott két ház közt, kirobogott Velencéből és most a szabad vízen sietünk a szomszédos kis sziget felé.

Kétoldalt, százméternyi közökben mérföldjelző cölöpök, végig, pontosan, mint valami országúton. Odébb telegráfoszlopok sora tűnik el, a láthatárig húzva a drótot. Temetőt hagyunk el magunk mögött, aztán megint a síkság. Csakugyan víz? Gondolák és dereglyék jönnek szembe, bandukolva a vízi országúton. Egyiken szőlő tetézett kosarakban, a másikon szénakazal. A kazal előtt kiskutya ugat - majd azt mondtam, a bakon.

Kis falun robogunk keresztül. A motorberregésre félmeztelen parasztgyerekek ugrálnak elő a piszkos kapuk alól és - fejest ugranak az országútba. Kiskutya dühösen ugatva úszik utánunk darabig, aztán lemarad, visszakullog.

Tiszta tanyai kép, az Alföldről. Csak éppen hogy víz a földje. A búzatáblákat keresem szórakozottan, meg a kurtakocsmát, ami «oda rúg ki a tengerre.»

Rekkenő, déli hőség. Ejnye, nem kútágas az ottan, az a rúd? Hát egy csepp víz sincs itt a közelben?

Esküszöm, előre tudtam. Hogy valamit le fogok ejteni ebben az üveggyárban. Hát le is ejtettem. Egy szép üvegbarackot. Nem baj, fujjanak másikat. Gyerünk vissza a csónakba.

Templom, a hatodik századból, naiv, elbűvölő képekkel a bibliából. Olyan régi, szinte egyiptomi.

A templom udvarán sovány fekete nő püföl mocskos, hatéves Murilló-angyalkát. Angyalka ordít, mintha nyúznák.

Szegény Bródy Sándor! Ő mondta mindig utolsó éveiben, hogy eljön ide, Padovába, fügeszüretre, növendékorvosnak! (Igy mondta!) Már nem jutott el. Szeretném megvigasztalni halóporában - nincs is fügeszüret Padovában. Szent Antal-templom van, a kegyes szent különféle testrészei láthatók.

A külvárosban a folyosók kint vannak az ablak előtt. Két ajtóban egyszerre megjelenik két asszony, fent, a negyedik emeleten, átbeszélgetnek.

Gyönyörű kislány csókot dob valakinek egy rettenetesen vén ház piszkos ablakából, inkább odvából. Nem tudom miért, Pirandello jut eszembe és egyszerre világosan értem és hűnek érzem a «Hat szerep» című darabját, ami kicsit idegenszerűen hatott rám otthon. Mégis igaza van Taine-nek?

Egész városrész, árkádokkal. Árkád, az olyan oszlopos ámbitus-féle, végig a ház előtt. Szerintem nagyon praktikus ez a középkori építőmotívum. Zárt karaktert ad az utcának és a legjobb általános, állandó esernyő mindenki számára.

Kövérek és elbizakodottak. Azt hiszem, összeköttetésben állanak a galambeledel-árusokkal, percentet húznak. Annyi bizonyos, hogy irónia van bennük, - a drágán megvásárolt kukoricát, amivel megkínáltam őket, néhány óra mulva, némikép feldolgozva, viszontláttam a kalapomon.

A feleségem ma délután bement egy olasz könyvkereskedésbe. Nem tudván jól olaszul, a francia tudományát szerette volna érvényesíteni és előkelően így szólt:

A francia szóra az olasz boltos ránézett és csak ennyit mondott savanyúan németül:

Nem lehet élni tőlük. Este a moszkitó zizeg ablakodon, reggel a repülőgép berreg, olyan alacsonyan és közelről, hogy azt hiszed, rögtön az orrodra ül.

Villával kell, amit gyorsan és ügyesen forgatsz magad felé, míg fel nem csavarodik - akkor hirtelen átfordítod, visszacsapod és bekapod. Akik gyakorlattal csinálják, úgy hatnak rám, mint a számomra legrejtélyesebb és legmegfoghatatlanabb művészet: az úgynevezett női kézimunka mesterei, akik kötni és horgolni és hímezni tudnak. Ezen is látni, mennyi nőiesség van az olasz fajtában.

Életemben először a tengert itt a Lidón láttam meg: reggel levetkőzvén, kilépve a kabinból. Tekintetem a láthatár felé meresztve, elbűvölten, egyenesen megindultam, - mikor derékig ért a víz, lassan eleresztettem magam és nesztelenül úszni kezdtem a Végtelen felé, - ezt érezhették a görög harcosok, mikor «Thalattá»-t kiáltottak, - ezt érezhette Kolombusz az Óceán partján, amelyről akkor még nem volt biztos, India homokját érinti-e túlsó partjával vagy egyenesen a kristályégbe torkoll.

Ezt éreztem és ekkor egy hang szólalt meg a hátam mögött, kedélyesen, magyarul:

Állítólag nagy pályadíj van kitűzve annak a kérdésnek a megoldására, hogy lehetne a poshadó tengervizet mesterségesen felfrissíteni időnként.

A Giardino Publico-ban internacionális képkiállítás. Minden nációnak van egy pavillonja. Nem túlságosan érdekes. Valami bágyadt kérődzés az egész vonalon, semmivel telefestett vásznak. Néhány csinos portré. A franciák meglepően gyengék, érdekesebbek még a hollandok. Modorosságok, nem modorok versenye - de a legmodorosabbak a futuristák, akiknek külön pavillonjuk van. A Jövő Művészete, ez a makacs elszántság, hogy július ötödikén próbáljunk úgy viselkedni, gondolkodni és érezni, mintha ma október hetedike volna (istenem! mondd már, hogy előre kiszámítható, huszonöt év mulva milyen lesz a világ), e pillanatban közelebb áll a közel multhoz, mint a közel jövőhöz. A távol jövő úgy érzem, jobban hasonlít a távol multhoz, - annyi bizonyos, hogy ezt a futurizmust túl fogja élni Tintoretto és Giotto.

A két hű barát egymás nyakába borul. Kettejüknek összesen három szeme van. Igy hívjuk őket: Coli és Nungesser. Egyébként is valami kedves komikum lebeg körülöttük. Coli és Nungesser. Zoro és Huru. A szakértők fejüket vakarják, vállvonogatva, mikor a gépjükről van szó. Furcsa egy gép. Szó sincs róla, szolíd darab, talán egy kicsit túlságosan tömör ahhoz képest, hogy izé... át akarják vele repülni!... Ők Fehér Madárnak nevezik, inkább Ólommadár lehetne a neve. Ha vizet ér, úgy lehúzza az orra, mint a malomkerék. Fura gép. Olyan... hogyismondjam... olyan kedélyes formája van. Nagy darab légi hintó, majdhogy azt nem mondtam, dilizsánsz. Mikor megindul, recseg és ropog az egész - mélyen belesüpped kereke a homokba, - végre lihegve, zakatolva, mégis csak fölemelkedik... de mintha billent volna egyet? vagy csak a levegőben döcög? Mindegy! Lassanként mégis eltűnik az Óceán ködében...

És Párizs vár és szájtátva figyel... elmúlik egy nap, megint egy... csak türelem! Milyen kár, hogy nem vittek rádiót magukkal! Ugyan mit is vihettek? Találgatás indul meg, vannak, akik tudni vélik. Egy nagy darab sajtot vittek bizony, meg hamubasült pogácsát. Két pár meleg virstlit, mit lehet tudni. Öt csomag gyufát, három méter cipőzsinórt, ezek az újak hamar szakadnak. Esetleg két pakli kártyát, egy szájharmonikát, mindenesetre a Vie Parisienne legfrissebb számát, amiben az édes, sikkes párizsi nőcskék meztelenkednek - unalmas lesz talán ez a hosszú út.

Az út bizony, úgy látszik, elég hosszú. Még mindig nem jelentkeznek. Vannak ostoba pesszimisták, hazafiatlan boche-ok, afféle istentelen szocialisták, akik olyasmit merészelnek károgni, hogy talán sohase is jönnek vissza... hogy a dolog nem volt eléggé előkészítve, kiszámítva... hogy talán bajuk esett... Quel culot!... Szemtelenség! Defetista rágalom! Franciák ők, mesdames et messieurs, ha ők becsületszavukat adták, hogy mertek kételkedni -? A Nouma Roumestánok, a Cyránók - a Bouvard és Pecuchet népéből valók!

S a szőke, szálas, karcsú ifjú kilép szárnyai közül, mint ama Lohengrin a hattyúfogatból. Kilép, magányosan, fenségesen, egyedül, ahogy odaát beleült szűk kis hajlékába ennek a fogatnak, mikor a Grálgalamb üzent - ereggy, indulhatsz neki a hóviharnak, a Hihetetlen és Elképzelhetetlen sikerülni fog: sérthetetlen vagy.

A mindenáron anekdotákra vadászó világsajtó hiába próbál mulatságos epizódokat kicsikarni belőle - a messzeség, amin át érkezett, ködbevész. Néhány rövid szó, drámai erejű, szinte jambikus lendülettel. Hóförgeteg az Óceán fölött - a köd gomolygott, jégpáncél feszült, mindegyre vastagodva, szárnyaimra. Még egy ujjnyival vastagabb s nem bírja túlsúlyát a váz - órákig ezen mult minden. Aztán mozdulatlan éccaka, a berregő sárkány egyhelyben áll, alatta rohan a láthatatlan víztömeg, túl a szuroksötéten. A szájtátó képzelődés szívdobogva csóválja fejét: mit érzett, mondja, ebben a csodálatos éjszakában, az ember, akit húszezer év katonás nemzedéke elsőnek termelt ki magából, hogy ezt a szenzációt átélje?

De Lindbergh-Lohengrin titokzatosan hallgat. Mit éreztem? Nem tudom. Semmit. Unatkoztam. Nie sollst du mich befragen.

Dehát gondoljátok el, képzeljétek el mégis - fölötte csillagok, a Szíriusz, alatta felhők kóválygó óceánja, néha keresztülbukik rajtuk, négy-ötszáz métert zuhan, egy pillanatra felbukkan a feneketlen sötét. Az embertelen messzeség, magasság és mélység összeomlik, szétárad, megfoghatatlanul. Ez a Teremtés éjszakája, mikor vizek és felhők szétváltak az ötödik nap. Nemsokára felbukkan keleten az első Hajnal s látni fogja az első élőlényt az elemek és erők káoszából kiemelkedni. Állat vagy isten? - alulról, a tengermélyből emelkedett ki, vagy felülről cikázott alá? A tudomány alvilági ördöge, krokodilból és disznóból és majomból összeeszkábált emberördög, vagy a vallás bukott angyala, isten kezéből kihullott szikraszem?

Nyilván, hogy nehezebb legyen kitalálni. Sportszakértők szerint ezt az emberfölötti munkát, harmincegy órát egyhelyben, ugyanazokkal a mozdulatokkal, ugyanazzal a megfeszített figyelemmel és erőfeszítéssel, az éberségnek és akaratnak csak valami túlfűtött, makszimumra felcsigázott izgalmi állapota teszi érthetővé.

Elhárítás ez az «unatkoztam», drámai lerövidítése az ötödik felvonás krízisének és katarzisának, védekezés a karzat profán csőcselékének tolakodása ellen.

Dehogyis unatkozott. Kitárt karokkal énekelt, ahogy én őt elképzelem. A Nagy Áriát énekelte, s az Északi Szél, valahonnan az Antarktion, valahonnan a Spitzbergák, valahonnan Norvégia felől peergynti akkordokkal kísérte kísérteties énekét. S ott az óceán fölött találkozott Ibsen és Strindberg szellemével.

Mert északi szél, északi rejtelem ő is. Még a nevük is hasonlít. Lindbergh és Strindberg.

Végre telivér amerikai hang! És telivér amerikai arc - és telivér amerikai stílus. Indulás előtt kiadós, jókora nyilatkozatok. Széles mosoly a szétküldött fotográfiákon, kalaplengetés a kép előtt, egy kis egészséges beharangozás. Egy kis gyanú a szívben - a gyár igazgatója is ott lesz, a gyár, a gyár, a gyár! vajjon nem egyszerű ipari reklám az egész? Ha sikerül, az is jó, ha nem sikerül, megérte a befektetést, az egész világ visszhangozza a cég nevét - mindegy az, kudarccal vagy sikerrel kapcsolatban - a fő, hogy mindenki megjegyezze.

De Chamberlin mégis megérkezik pünkösd hétfőjén - megérkezik és még hozzá leveri Lindberghet, teljes tíz órával.

Igaz, nem olyan síma, nem olyan eszményi, nem olyan drámai szabatossággal, mondhatnám. Dramaturgiai hibák vannak, esztétikai hibák - az Opera igazgatója visszaadná a művet, mert a vonalvezetés nem tökéletes s a kontrapunkt zavaros. Kétségkívül, a téma még döbbenetesebb, szélesebb és átfogóbb, mint a másik volt - de ezek az átkozott gyarlóságok! Először is hiába, nem ő az első. Aztán meg nem pontosan ott száll le, ahol kellett volna. A benzinje kifogy, no de ilyet! hát benzin hajtotta, nem a lelkesedés? Megint nekilódul, most meg az olajjal van baj - újra leszáll, eltörik a légcsavar. Várni kell, míg újat hoznak. Berlin már türelmetlen. No, de minden jó, ha a vége jó.

Megérkezik - hihetetlen, mennyit beszél és mennyit eszik! Teliszájjal beszél, mindene nevet, a szeme, szája, még az orra is. A feléje irányuló kíváncsiságnál csak az ő kíváncsisága nagyobb: nem tagadja, mennyire örül, hogy láthatja azokat, akik őt látják.

Még a kis pechjén is mulat. Hallatlan, eltévedt a határon! Pedig leereszkedett egészen, hangosan kiabált és integetett a parasztoknak «kérem, jól megyek Berlin felé? Köszönöm!» Dehát ez a fránya köd! Hát istenem, egy kicsit eltévedt. Tévedni emberi dolog.

És Chamberlin figurája a legemberibb is mindhárom közül. Társat visz magával, mert nem jó az embernek egyedül lenni ilyen fárasztó úton. Lekési az elsőséget - de hiszen nem az elsőség a fontos, hanem hogy másodiknak különb legyek az elsőnél! Hibákat követek el, sebaj, majd kikorrigálom!

S ami a legfőbb - vidáman nevet. Nevet a világon, egy kicsit sajátmagán - s az isteni Lindberghen is picikét, akit «repülő bolond»-nak nevez, talán nem is a vakmerősége, hanem a komolysága miatt. Hiszen, lám, különbet is lehet produkálni, minden nagyképűség nélkül - könnyedén, fütyörészve! Csak ember vagyok, tökéletlen és könnyen tévedő - és mégis, úgy látszik, nekem adatott a lehetőség, hogy kikorrigáljam és tökéletesebbé és szebbé és jobbá tegyem ezt a rejtelmes istenek által nagy hűhóval teremtett világot!

A zseniális és mélyszívű, a színészek közt legemberibb Chaplin-éra emlékeztet a neve.

Ők a minden időtől független költészet... Don Quijoteja és Sancho Panzája a valóság forgó és változó szélmalmának... még most is repülnek, nem érkeznek meg soha, de repülni fognak az idők végezetéig.

Sokat veszekedtünk mi, vagy húsz éven át, ezzel a halk, finommosolyú, szelíd Tóth Árpáddal.

Talán azért, merthogy én se nagyon halk, se nagyon finommosolyú nem voltam. Húszéves koromban azzal a szerény, de határozott programmal jelentem meg a Newyork-kávéházban, hogy a világegyetem, úgy, ahogy van, merőben elhibázott intézmény, - már kezdetben számítási hibák csúsztak bele, amiknek képtelensége egyre szembeszökőbb lesz és éppen itt az ideje, hogy egy vagy több ember, esetleg közülünk valamelyik, átvegye a dolgot és rendbehozza. Ez volt a Felelős Ember, az új istenség, aki vállalja a következményeket.

A legszebb, legnemesebb, legbájolóbb rímek. A legtökéletesebb, legeredetibb, leghibátlanabb hasonlatok. Olyan hasonlatok, amik mellett sántított a valóság.

- Hát nem látod? Hiszen éppen ez a nagy rend, ez a vastraverze a verseidnek, - ez mutatja, hogy a Végzetbe és Bánatba való belenyugvás, a vers tartalma, csak alkalom rá, hogy valami nagyon is megmaradó dolgot mívelj, maga a Vers dacos és ruganyos és vidám tiltakozás ama Halál és Elmúlás ellen, amiről szól. Valóságos épület egy ilyen vers, - olyan, mint a technikai találmányok.

Nem értettük egymást. Én a halhatatlanságot valóságnak képzeltem, amit nem Isten és Természet, hanem az Ember megjelenése tesz lehetségessé ezen a világon.

Egyszer, egy formulában azért mégis megállapodtunk, erre a tárgyra vonatkozóan. Már hajnal volt, hajnalig sétáltunk a Ferenc körúton, matematikáról és versekről beszélgettünk. (Igen művelt ember volt, jól tudott mindent.)

Az ő kálvinista mennyországa és másvilága nem tűrte a misztikus homályt. Arról a kérdésről, hogy van-e túlvilági élet, olyan szabatosan tudott és akart csak beszélni, mint egy sakkfeladványról.

Emlékszem még a formulára. Arról volt szó benne, hogy mivel a végtelenség ép olyan messze van tőlünk, mint mi a végtelenségtől, s mivel a végtelenség képtelenség és felfoghatatlanság, tehát mi is, annak egy része, képtelenek és felfoghatatlanok vagyunk. Tehát minden lehetséges, a túlvilági élet is, csak az nem, ami van.

A szerkesztőségben vagy egy hónapja láttam utoljára. Bejött, sápadtan és soványan, köhécselve - mosolyogva és szivarozva, tünődve ült a helyén.

Gorombán támadtam rá, hogy leplezzem meghökkenésem és nyugtalan emlékét előző napi kérdezősködésemnek az orvosától, aki csak legyintett.

- Nézz ide. Igy néz ki egy emberi tüdő, Látod? Ennyi volt nekem is, mint másnak, ennyi meg ennyi évvel ezelőtt. Most ennyi van belőle. Ennyi év alatt fogyott el a többi, - most számítsd ki, mennyi idő kell, hogy ez a maradék elfogyjon.

- Hát tudod mit, Pádi. Mondok neked valamit. Te roppant nagy tudós és csodálatos orvos vagy. De én azt mondom neked, hogy ennyi tüdővel, mint amennyi állítólag most van neked, szerintem már most sem lehet élni. Vagyis két eset van. Vagy hamis az egész elmélet, vagy pedig te már nem is élsz.

- Tehát marhaság az egész. Évezredeken át hitték az emberek, hogy a dobhártyával hallunk. Aztán kiderült, hogy a dobhártya nem is kell - a koponyacsont is elég. Az is kiderült, hogy a szervek gyönyörűen be tudnak rendezkedni egymás helyettesítésére - a bél átalakul gyomorrá szükség esetén és így tovább. Én belemegyek ebbe a dologba, a te tönkrement tüdőddel - de ha ez igaz, akkor kijelentem neked, hogy te már régen nem a tüdőddel lélekzel. És mire elfogy a tüdőd, addig kopoltyúd fejlődik valahol, vagy nem tudom, mi - a lényeg az, értsd meg, hogy nem fogsz meghalni, érted?! mert nem akarsz - és te el fogod hinni nekem, amit számtalanszor bizonyítottam, hogy nem a természet élteti a dolgokat, hanem a képzelet és akarat.

- Hát persze! Helyben vagyunk! A sírbeszéd! Ezért nem tudtam veled soha semmire menni - mert neked nem az élet a fontos, hanem ezek a romantikus hagyományok! A stílus! Az ízlés! A stílszerűség, anyagszerűség, ami a versben, elismerem, helyén van - de mi köze ennek az élethez? Az egész fatalizmusod ebből a hagyománytiszteletből, stílusi módokból fakad! Mivel meg van írva, hogy egy lírai költőnek tüdővészben kell meghalni, fiatalon - elő van írva, mint a szonett formája és a terzina formája... tehát gyerünk, meghalni! Szomorúfűz-szemlélet, halálesztétika! Ma]d kiverem a fejedből, a teremtésit!

És még egy héttel ezelőtt is, pár nappal a halála előtt, makacskodtam vele. Ott ült a díványon, torkán jegesborogatással.

- Nézd, Pádi. Hallgass rám. Legyen eszed. Gyógyulj meg. Az orvosod nagyszerű ember, de nemcsak rajta múlik. Igérd meg, hogy meggyógyulsz. Izend meg a testednek, a torkodnak és tüdődnek, hogy jöjjenek rendbe. Ők hajlandók lesznek. Nem emlékszel a versedre, a gyufáról? Egyetlen szál gyufa, ami lángbaborítja a világot, ha lehet... Hiszen van még benned egy gyufányi tűz... Találj ki valamit...

És most, először, mintha ő is fantáziálna, a józan, mértéktartó, mosolygó Pádi.

- Ezt nem tudtad? Ez két hete van. A Pasi. Van egy Pasi, akiről Pádi beszél mostanában. A Pasi mindent elintéz, míg Pádi fekszik, a Pasi járkál a városban, dolgozik, verseket ír - a Pasi egészséges és minden úgy történik, ahogy Pasi akarja.

Az elsötétedő szobában, ahová benyitottam, feltámasztva a vánkosra, viaszarccal és kinyujtott kezekkel, ott feküdt valami furcsa dolog, ami első pillanatban nagyon hasonlított Pádihoz, de aztán nyilvánvaló volt, hogy nem Pádi az - ez a valami, amit itt a halottas emberek éppen öltöztetni kezdenek, aminek merev végtagjai szellemtelenül és szinte komikusan lógnak és libegnek, amint ráadják az utolsó ruhát - ez a merev arc, ami nem mosolyodik el mindeme furcsaságon, ami körülötte történik, amit vele csinálnak - nem, nem, ez egy tárgy, ez egy viaszbaba, amit Pádi helyére csempésznek - de hát akkor hol lehet Pádi?

Körülnéztem és - megsúghatom, Pádi? - az elsötétülő szobában, szemben az ággyal, ahol a halottöltöztetők szorgoskodtak nagy komolyan, egy homályos sarokban, a másik ágy mögött egyszerre csak megláttalak. Ott álltál a sarokban, Pádi, ujjaddal a szádon, sebesen hunyorgatva integettél, hogy ne szóljak, ne áruljalak el. Aztán az ágy felé bökdöstél mutatóujjal és jelekkel rajzoltad le és írtad a levegőbe, hogy ez az ott... ne szólj senkinek, ez, akit ott öltöztetnek... ez a Pasi... akiről beszéltél... na, mit szólok hozzá?

Na, mit szólsz hozzá, integetted, - hát nem jól csináltuk? Na, híres, úgy-e mégse vagyok fatalista, szomorúfűz-romantikus? Mit szólsz ehez a megoldáshoz? Pasival, aki ennyire hasonlít hozzám, már két hete megbeszéltük ezt - ma éccaka, aztán végrehajtottuk a dolgot. Ő lefeküdt ide, halottnak, hogy igaza legyen Természet Rendjének és Orvostudománynak - én pedig... amint látod, köszönöm, végre jól vagyok. De remekül játssza, mi, a komoly halottat? Nézd, hagyja magát befektetni a koporsóba - és nem nevetné el magát, az istennek se! Végig fogja hallgatni a sírbeszédeket is, meglátod, egy pissz nélkül és az egész szertartást... Ha nem árulsz el... és hiszel nekem... hm... holnap lesz a temetés... hová mész a temetés után? Tudod mit - menj be a kávéházba... jó, persze, neked cikket kell írni rólam, tudom... hát jó, menj be, ha van időm, egy percre okvetlenül benézek... majd megbeszéljük, mit írjunk erről az érdekes kísérletről...

És így történt, hogy itt ül szemben velem, a másik széken, szivarral a szájában és int, hogy csak fejezzem be gyorsan, aztán majd beszélgetünk, vagy sakkozunk - és én csodálkozom, hogy senki se látja, - vagy csak szokásból tesznek úgy, mintha nem látnák, az illendőség kedvéért, mely előírja, hogy akit eltemettek, annak jövését-menését az emberek közt, úgy kell tekinteni, mintha csak a képzelet játéka volna?

A pofon a pesti fürdő strandján maradt el. Nekem kellett volna a pofont világrahozni: egészséges, életrevaló, derék pofon lett volna, hasznos tagja a pofonok társadalmának. Apja a Szemtelenség, anyja a szemtelenség felett való Felháborodás: a legjobb pedigré. Ott szunnyadt tenyerem méhében - tudja isten, miért nem szültem meg: idegességből, gyávaságból, szórakozottságból, jóságból - e pillanatban nem az a fontos. E pillanatban az a fontos, hogy íme, igazolódik a nagy tétel: - a természetben nem vész el semmiféle energia, csak átalakul - az elmaradt pofon helyett íme itt az írás, olvassátok, Csak azt nem tudom biztosan, ér-e annyit, mint amennyit a pofon ért volna. De hiszen éppen erről van szó.

Egyébként úgy történt, hogy a rekkenő hőségben leheveredtem egy strandszékre és behúnyt szemmel, kábultan, a gyermek és az ősember és a növények tompa, ájult életmámorával húztam magam felé a lángoló Napot és tűrtem, hogy húzzon maga felé.

Félálomban azt hittem, hogy talán egy bólogató fűtársam vagy páfránytársam ért hozzám a gyenge szélben. Hát nem. Erélyes hang szólal meg.

Az ember gyermekkora óta megszokta, hogyha azt mondják hölgy és felállni, akkor az ember automatikusan feláll, tudja isten, miért. Köteteket írtam ez ellen a babona ellen, de úgy látszik, hiába, még magamon se tudtam segíteni. Ezúttal is szépen felálltam, meg se néztem, ki a hölgy és ki az intő szózat, hunyorogva és álmosan felálltam és elmentem. Szembe jön egy fürdőalkalmazott.

- Nem kell kérem bérelni, mindenki belefekszik, ha van szabad egy szék. Ha nincs, megvárja, míg szabad lesz.

Hirtelen felébredek. Körülnézek. Mindenfelé szabad székek és foglalt székek. Akárhová leültethette volna.

Visszamegyek a tett színhelyére, mondok, most már mégis megnézem magamnak. Hát a volt székemen tényleg egy női nemre beosztott felebarátom ül. Előtte, büszkén, mint egy Napoleon, áll egy fekete trikó. A fekete trikó erősen ki van tömve, főként elől, a has táján dudorodik feltűnően. Jobban megnézem, hát egy emberformájú valamivel van kitömve. Alul két szőrös nyúlvány, felül egy harmadik. Ez utóbbin fekete szőrpamacs alatt két fekete nadrággomb, aztán egy hegyes és görbe nyúlvány, ez alatt szintén fekete, keskeny és hosszú nyílás.

Egyszerre elpárolog a mérgem. Hát persze. Ennek a jó örmény kereskedőnek vagy nemzetközi utazónak szívós, kemény kis kobakjába a hatezeréves európai civilizáció, a krisztusi lovagkor emlékéből annyi kerülhetett csak bele, amennyi belefért - az udvariasságot és úriemberséget valahogy úgy képzeli, hogy a hölgyekkel szemben akkor és azzal udvariasak a férfiak, ha egymással szemben durvák és neveletlenek. Csaknem apai részvét fog el. Már tanítani szeretnék. Megveregetem a trikót, hátul, a szőrös duzzadt nyakszirten.

De már embergyűrű áll körülöttünk. Kellemetlen. Négyszemközt szívesen tanítok, de így, itt előadást, szerzői matinét, rögtönzött peripatetikus értekezést tartsak, ebben a reinhardti rendezésben, szabad ég alatt? Nem ízlésem. Különben is jól megalapozott véleményem van ezekről a «szabad ég alatti» színdarabokról.

A Kitömött Trikó, kitünő ösztönnel, észreveszi zavaromat, amit effajta kéretlen nyilvánosság sokkal nagyobb mértékben szokott felidézni olyan emberekben, akiknek közük van a valódi nyilvánossághoz, mint olyanoknak, akik először vagy ritkán kerülnek hozzá. A meztelen táncosnőt arról ismertem meg egyszer, hogy feltűnően szemérmes volt az utcán. A Kitömött Trikó érzi ezt.

A pofon, az egészséges, derék, jó pofon megmozdul tenyeremben, mint mikor kellő pillanatban, a gyermek megmozdul anyja méhében: anyám, meg akarok születni. E helyett fokozódik az ostoba zavar az embergyűrű miatt, melynek egyes tagjai felismernek. Felismernek és várnak. Csillogó szemmel, biztatva, boldogan várnak, hogy pofozzam fel a pimaszt. Pofozzam fel, kezdjem el, nekik is viszket a tenyerük, ha én felpofozom, ők is felpofozzák. Az igazságos, egészséges, termékeny és termékenyítő, a minden rohadt és rohasztó, minden szépnek és jónak és nemesnek makacsul ellenálló, gyógyíthatatlan Butaság és Otrombaság bűzös, felfújt, régóta nyakunkon ülő pöfetegét szétpukkasztó, drága, szép, vidám, édes pofon illata már itt lebeg a levegőben - ki kell csak ereszteni tenyerem kalitkájából, mint a Szabadság füttyös rigóját - hadd csattogjon, csattogva hadd szálljon ég felé! Ég felé szállva hirdesse istennek: élünk, míg élni akarunk! e dudváktól és gyomoktól ellepett földi paradicsomban, megint egyszer, újra élni akarunk, kidugni fejünket dudva és gyom közül, szabadság, szépség, igazság virágai!

A régi, gyermekkori, vásott makacsság összeszorítja a tenyerem, mindent tönkre tesz. Cirkuszban nem játszom. Majd, ha én akarom, tudjátok? Csakazértse.

De ezt is úgy mondom neki, halkan, szemérmesen, inkább csak fülébe súgva, sértő szándék nélkül, mint ahogy az orvos mondja meg a rákbetegnek, hogy fiam, rákbeteg vagy, a helyett, hogy meggyógyítaná, ha orvossággal nem megy, műtéttel, ha belepusztul is a műtétbe, inkább pusztuljon bele, ne fertőzzön meg másokat.

Aztán lehajtott fejjel elmegyek onnan, átlépem a cirkusz porondját - mögöttem felcsattan a lárma, szidják a trikót, a trikó ordít, hogy ő nem hülye (szóval, nem hitte el, hogy az), hogy majd ő megmutatja nekem, majd kapok én tőle. Értelmetlen zűrzavar, senki sincs megelégedve, semmi sincs elintézve.

Ha a kellő pillanatban lekentem volna a pofont, a következő pillanatban már elfelejtem az egészet, - másra gondolhatok, arra, amire szeretek gondolni, amire gondolni születtem - mindenre, ami szép, ami élet és lét, mindarra, ami lesz, - arccal a jövőnek fordulva, mily szép gondolatokat súgott volna az örömre nyíló remény! E helyett jó félóráig tünődtem kényszerűen azon, miért is nem kentem le a pofont - s íme, ennyi az, ami megmaradt belőle.

Ha a pofon elcsattan, ma talán a madarakról írok, vagy Istenről - talán ma eszembe jut, talán éppen ma, egy megoldó és megváltó szó, akármilyen csekélység, amitől egy árnyalattal jobb és boldogabb és vidámabb lesz valaki - egy szó, akármilyen csekély, ami megfejti a szenvedés zűrzavaros, érthetetlen rejtvényeit - egy gyógyító, pici szó, gyógycseppecske a nyelv hegyére, amitől mégis jobban megenyhül a lázban szomjadó, mint a torkából áradó panasz, mint a szívére áradó részvét minden tengerétől.

Mert cselekedet és gondolat, gondolat és ige közt egészen más, sokkal mélyebb és bonyolultabb kölcsönhatás van, mint ahogy ostoba elméletek, amikben se cselekedet, se gondolat nincs, hirdetik.

Hogy a véres, nagy cselekedet kiábrándította a művészt is és az ő közönségét is - a költő elvesztette hitét az Igében, mely íme, nem tudta megakadályozni az igaztalan rombolást - s hitét vesztve, hitelét is elvesztette.

Az Ige a Művészet nagyságának nem az a mértéke, hogy meg tudja-e szüntetni a durvaságot és ostobaságot, - még az se, hogy megtudja-e bosszulni, nevetségessé, gyűlöletessé tudja-e tenni, bár ez utóbbi még inkább.

Cselekedetre csak cselekedet lehet a válasz. Az Igének semmi dolga velük, - ám ők lássák.

Igaztalan, lelketlen, értelmetlen és rút győzelmeket, ál-győzelmeket tett lehetségessé a kellő pillanatban le nem sujtó ököl, - az igazság tenyeréből kellő pillanatban el nem csattant pofon s hogy a kalmárháton nem cserdült meg, akár a templom szentélyében is, Krisztus korbácsa. Nem az a baj, hogy háború volt, hanem az a baj, hogy rosszul végződött, - nem javította meg a világot, az igazság megszégyenült, nem bűnhődött a bűnös, nem szabadult fel a megkötözött képzelet. S ha a háború után hanyatló irodalmat látunk, - ez csak annyit jelent, hogy a mindkét oldalon csúnyán és rosszul sikerült háború szégyenteljes emléke miatt az irodalom nem tud tovább lendülni célja felé, - egyhelyben áll, kérődzik és tünődik és nem tud eligazodni.

Az igazság pofonja ha elcsattan, új világot teremthet, - ha elmarad, legfeljebb néhány savanyú bölcsesség származik belőle. A művészetet pedig nem a bölcsesség, hanem a képzelet termékenyíti meg.

Vége a szezónnak, ennek a szép, pogány nyárnak - a strandok jóízű embergyümölcse naspolya-barnára éretten mászik ki a vízből, lerázva magáról a gyönyörű cseppeket és bizakodva néz körül a hűvösödő világban: merre fordítsa, hová használja a felgyűlt nap-energiát? S az elcsendesedő vizeken lassan libabőrzik a békanyál.

Tengerpartok, tavak, gombamódra szaporodó nyilvános fürdők nyüzsgő világa: barátságosan búcsúzom tőletek. Kedves gyerekek voltatok mind az idén, nők, férfiak, apró kölykök, egyforma trikóban, egyformán pacskolva és lubickolva. Kortól, vallástól, nemtől függetlenül, - kedvesek voltatok, mert gyerekek voltatok. Mintha az idén bontakozott volna ki először az a sokat emlegetett jó hatás, amit nők és férfiak korlátlan, fesztelen és meztelen társaséletétől vártak a századvég «Körperkultur» snobjai, akik váltig ígérgették, bizonygatták, meg nem félemlítve a szkeptikus mosolytól, hogy ez a nyiltság és természetesség az erkölcsöket nemcsak hogy meg nem lazítja, de inkább tisztábbá és erősebbé edzi.

Valami van a dologban. Eltekintve az agyonkoptatott igazságtól a teljes meztelenségről, mely sokkal erkölcsösebb, mint a félmeztelenség, valahogy úgy vettem észre az idén nyáron, hogy a nemi erkölcsök hőmérője, a tónus, az a mód, ahogy nők és férfiak egymással, egymásról beszélnek, ha el is veszítette romantikus lendületét és dagályát, legalább megszabadult attól az alattomos, fojtott és tisztátlan fülledtségtől is, mely ott lappangott és bűzlött a nemi romantika hátterében, elbújva, alattomosan és gyáván a «felmagasztalt női ideál» szoknyája mögé. A «pikantériák» és «kétértelműségek» hánytató humora, hálistennek, lomtárba került - a ravaszul és kétértelműen hunyorgató filiszternek egyszerűen orra alá dörgölték a «pikantéria» egész egyértelmű tárgyát, - nesze, fogd meg, nézd meg, ne célozgass sületlen vicceiddel, - itt van, amire folyton célzol, mondd már ki, nevezd meg, aztán próbálj végre valami másra is gondolni. Próbálj valami másra gondolni, egyebet is észrevenni, - egy pontra szegzett alattomos tekintetedet emeld fel végre, - nézd már, szerencsétlen, hát ilyen a lábam és a combom és a tomporom, lakj vele jól, de aztán eszmélj fel végre: idenézz, orrom is van és fülem is van és arcom is van, - nézz a szemembe! arra való a szemed!

A középkor piedesztálra állította a nőt. Gyanús helyzet, a férfi szempontjából, tekintettel a női öltözék különleges jellegére, ha felteszem, hogy a férfi áhitatos szemmel tekint fel e piedesztálra. Valahogy szemérmesebbé vált az egész dolog azzal, hogy a nő leszállt róla. Két szép emberpéldányt láttam, minap, a strand korlátja fölé hajolva, szorosan, egymás mellett - egy csaknem meztelen, fejlett, izmos férfit s egy csaknem meztelen, karcsú, szép nőt - csillogó szemmel, élénken, nagyokat nevetve beszéltek valamit. Ó nem, nem arról, amire te gondolsz, hunyorgató filiszter, - véletlenül kihallgattam: nem titkos találkát beszéltek meg. A strand hedonistáján mulattak.

A strand hedonistáján, aki ott üldögél, az árnyékban, mélabúsan lógatva lábát a lépcső fokáról. Most tőle is búcsuzom, szeretettel és elnézéssel, már nem haragszom rá: nem fogom látni egy évig, elnyeli a kávéház, ahová nem szoktam járni.

Vézna, csenevész testén fantasztikusan lötyög, térden alul, a kölcsönkért trikó. Szemüvege ferdén áll vértelen orrán, rövidlátóan pislog ki a szemüveg fölött. Ha beszélni kezd, egész teste rángatózik, mintegy furcsa vitustáncban: illeg a füle, billeg a feje, torkából vékony, szinte hangtalan nevetés nyihog, kopasz nyaka oldalra fittyen, sárga foga zörög, vállát felhúzza. Az egész olyan kedvesen, szinte vonzóan szánalmas, az ember megsímogatná, mint egy intelligens, rosszulfejlett kisfiút, aki nem tehet róla: attól még nagyon jó tanuló lehet, szellemi pályán sokra viheti, majd orvost nevelünk belőle, vagy tanárt, vagy könyvtáros lesz az Akadémián.

Hová gondolsz, hogy tanár, meg könyv, meg intelligencia, meg szellemi élet, egyáltalán!

Ha tudni akarod: ő a pogány, minden érzelmi cafrangot kikacagó, kegyetlen, fölényes Életimádat, a wilde-i értelemben vett hedonizmus apostola itt a strandon - ő Hellász képviselője, a szókimondó Pán, a félistenit neki!

Ha leülsz mellé és szerényen társalogni kezdesz, mondjuk valami irodalmi, vagy politikai eseményről: unatkozva, szórakozottan pislog. Aztán gúnyosan cirkalmozott, kivárhatatlan hosszú mondatban, nyihogva, hebegve és rángatódzva értésedre adja, hogy milyen nevetséges vagy ezekkel a dolgokkal, - az élet nem irodalom és politika és nem a haza sorsa és a kultúra jövője és egyéb ilyen nyim-nyám szamárság. Az élet: szerelem és pompa, ragyogó bűn és hatalom és nők, nők, nők, remek nők, nagyszerű nők, színésznők, drága bestiák, akik mindig fölülmaradnak, - ez az igazság! Kérem, azt mondja, ma már az nincsen, már a drámaírók is belátták, hogy szerelem meg hűség, meg becsület, meg ilyen problémák, az ma már nem téma, - a nők fel vannak szabadulva, nem hisznek már az ilyen ócskaságokban!

Feltünően sok baja van a nők felszabadításával. A legnagyobb feminista. Folyton azon rágódik, hogy a nők, hálistennek, ma már szabadon gondolkodnak a szerelemről. És ilyenek a nők és olyanok. A nők. Ragyogó előadásokat hebeg a nőkről, akik végre hatalmuk tudatára jutottak. A nők így, a nők úgy. Nézze, uram, azt ott, az államtitkár szeretője, micsoda remek alakja van. Az tudja, mit csinál.

Csiklandós célzást tesz, feléd hunyorít, mintha azzal gyanúsítana, hogy irígyled az államtitkárt. Egészséges férfi létedre szemérmes vagy és nem bírod ezeket a célzásokat - inkább zavarbajössz és elódalogsz. És azon tünődsz magadban - ugyan mit akar a nőktől? Miért akarja a nőket még jobban felszabadítani? Ő talán olyan nagyon fel van már szabadítva, férfilétére?

Gépiesen visszafordulsz, már nem találod a helyén. Egy derék polgárasszony mellett ül a strandszéken, annak magyaráz. Remek alakja van magának, gyönyörű alakja van, - mondja neki (mintha nem tudná őnélküle is). Csak az a kár, hogy olyan ostoba polgári fogalmai vannak - ilyen remek alakkal magának karriert kellene csinálni, nem így élni, ahogy maga él - magának ragyognia kellene, ilyen alakkal, nagyvilági nő lehetne, kurtizán lehetne, ilyen alakkal. Ma már az nincsen, férjhez menni, meg ilyenek. Már a franciák is belátták. Ilyen alakkal. A nő teste az övé. A nő szabadon rendelkezik, ilyen alakkal. Ma már a nők szabadon gondolkodnak a szerelemről.

És így folytatja szabad előadását nyihogva és hebegve - a női szerelem felszabadításának eszméje elragadja: lelki szemei előtt megjelenik a Felszabadult Nő, vészesen kifordult szemekkel, gúnyos mosollyal, meztelenül rugdalódzva gyémántos gyeplővel felkantározott seprűnyélen a csillagok felé, alulról reflektorral megvilágítva.

S a derék polgárasszony nagyokat röhög - aztán kacéran felugrik, na megyek öltözni, kedves Izé, maga egy életművész! Annyit mindenesetre elért a strand hedonistája, hogy otthon goromba lesz a gyerekekkel - én itt tönkreteszem magam veletek, ahelyett, hogy a magam életét élném. Aztán egy kicsit gondolkodik és rájön, hogy nem is olyan nagyon tette tönkre. A gyerekeket nevelőnő neveli, nekem semmi dolgom - ha richtig elmentem volna kokottnak, ahogy az az Izé ajánlotta, a strandon sokkal több bajom lenne. Jobb így - a férjem derék ember - és Ödönt is elveszteném...

A strand hedonistája közben, magáramaradva, ott kuksol az elnéptelenedett lépcsőkön és tünődik. Hellász forró napja leáldozóban, - cihelődjünk, vár a kávéház. A nők ostobák, még mindig nincsenek felszabadulva eléggé, - tele vannak konzervativizmussal, ócska babonákkal, elfogultsággal: íme, egész nyáron prédikálom nekik a szabadságot és egy se borult a keblemre. Még mindig félnek.

S míg dideregve és rángatózva a kabin felé tart, valami tompa sejtelem, émelyítő bánat fogja el, - tompa sejtelme valaminek, hogy talán előlről kellene kezdeni az egészet, - talán egészen előlről - talán a maga számára kellene kiharcolnia előbb, kellett volna kikényszeríteni, kezdetben, más, erősebb testet anyától, más, erősebb lelket apától, - a nők majd csak rájönnek maguktól is Lucifer és társai nélkül, mihez kezdjenek testükkel és lelkükkel e pazar hellén nyári sugárözönben ez édes, enyhe őszi borúban.

Egész Pestet elbájolta és megbűvölte ez a drága kis angol bohóc, aki most egy hónapig fellépett az orfeumban. A könnyünk csurgott, úgy kellett nevetni. És ahova megyek, mindenütt, ahol szóbakerül, vagy eszünkbejut, mindenki próbálja utánozni, felemelt karokkal, gyönyörben kifordított szemekkel, az ájult elragadtatás hangján, ahogy ez a felejthetetlen kis Rivels csinálja:

Tudniillik ez a kis trükkje és művészete és filozófiája. Ő egy kis bohóc, ugrál a színpadon, a hagyományos maskarában, mint a többi. De ha a partnere közben azt mondja neki például: «te, most hagyd abba a cigánykereket, trombitáljunk», akkor abban a pillanatban abbahagyja a cigánykereket, széttárja a karját, szeme az ég felé fordul és olyan eszméletlen, földöntúli boldogsággal, mint akinek legmélyebb, legtitkosabb vágya és ambiciója és életcélja és rendeltetése teljesül, mint egy könnyes hálaimát istenhez, aki megengedte, hogy üdvözüljön, úgy rebegi, elgyöngülve, fejét ingatva a kéjmámortól:

És elkezd rettenetesen trombitálni. És trombitál és akkor egy emelkedő hangsor közepén a partnere azt mondja neki: «te, inkább ugráljunk egymás fejére, mint az akrobaták» és Rivels eldobja a trombitát, a szeme kifordult, széttárja a karját (lásd, mint fent).

És bármit mondanak neki közben, hogy hegedüljünk, valami szomorút és meghatót, most kukorékoljunk, most csináljunk egy hidat, most bontsuk le a hidat, most legyünk komoly apák, most legyünk szöcskék, most legyünk elefántok, Rivels rögtön abbahagyja az előbbit és rögtön hajlandó szívének egész rajongásával és lángoló hitével szöcske lenni és elefánt lenni és komoly apa lenni és hídépítő mérnök és hídromboló forradalmár lenni: annyira odavan hivatásának nagyszerűségétől, bármi legyen a hivatás, hogy az elragadtatás folytonos kitörése állandóan megzavarja a hivatás gyakorlásában, - mint akrobata például már a partnere fején állva, egyszerre csak széttárja karját «Akrobaat...!!... Ó!!...» rebegi és a fején álló másik partner lepottyan a fejéről.

Alapos a gyanúm, hogy ezúttal nem a torzságon, groteszkségen, nem a rendkívülin nevettünk, hanem olyasvalamin, ami annyira rendes és általános emberi vonás, hogy nevetésünk az önfelismerés kielégülésénél is több - nem azon nevetünk, hogy ilyenek voltunk, mondjuk, gyermekkorunkban, hanem azon, hogy ilyenek vagyunk most is - sőt nem azon, hogy ilyenek is vagyunk, hanem azon, hogy csak ilyenek vagyunk.

Mert azt ugyebár nem kell külön magyarázni, hogy Rivels produkciója a léleknek azt az állapotát ábrázolja, amit nagyképűen gyermekkornak szoktunk nevezni. A gyermek számára - állítólag csak a gyermek számára - minden játék, minden szerep, amibe beleképzeli magát, a szerep tartamára végtelenné tágult, egyetlen lehetőségnek tűnik - az önmagához való tökéletes hűtlenség száz változatban.

Briand az órateremben Stresemann és a többi külügyminiszter jelenlétében ünnepélyesen felolvassa a Kellog-féle békepaktumot, mely szerint... amint azt már tudni méltóztatik. Most pedig írjuk alá uraim, jó? - mondja Briand és a külügyminiszterek sorra az asztalhoz járulnak és ünnepélyesen aláírják... Remegő kézzel veszik kezükbe a tollat, és mielőtt aláírnak, Briand-al együtt, egy pillanatra kifordul a szemük és széttárul a karjuk a meghatottságtól.

És akadnak ezrével és százezrével politikusok, újságírók, katonák, volt katonák, sőt közönséges emberek is európaszerte, akik együtt mondják és írják velük:

Egy óra mulva Briand külön az angol külügyminiszterrel aláírja a Németország és Amerika elleni háborús szerződést. És lelkesen egymás szemébe néznek.

És Angliában és Franciaországban külön, és Németországban és Amerikában külön, egyébként ugyanazok a politikusok és újságírók és katonák és volt katonák, sőt közönséges emberek is, lelkesen kiáltanak:

Francia könyv került a kezembe, Richet írta, a címe: L'homme stupide, az ostoba ember. Filozófiai munka, igen komolyan tárgyalja és bizonyítja felfedezését, mely szerint az embert minden élő állati és növény fajtától határtalan butasága különbözteti meg. Az okosság és butaság exakt fogalmából indulva ki, mely szerint okosság az, ha egy élőlény egyéni és faji élete érdekében a körülményeket helyesen ítélve meg, helyesen cselekszik, butaság pedig ennek az ellenkezője, - kimutatja, hogy soha és sehol semmiféle állat és növény annyi ostobaságot nem mível a körülmények és dolgok ostoba megítélése következtében mint az ember.

Annyi bizonyos, hogy egy kutyával, vagy akárcsak egy patkánnyal nem lehetne például megcsinálni azt a viccet, hogy egyik pillanatban kenyeret, másik pillanatban égő gyufát tartunk az orra alá, anélkül, hogy a különbséget, személyünkkel szemben való miheztartás szempontjából, ne ítélje meg helyesen. Egy marhanyájjal vagy akár egy raj darázzsal, nem lehetne elhitetni, hogy bizonyos elvi megfontolások eredményeként leghelyesebb a felgyujtott istállókba menekülni a legelő veszedelme elől. Az is feltűnő, hogy az emberek nagyon sokat gondolnak az állatokra, mikor fogalmakat alkotnak, az állatnak pedig eszébe se jut az ember, hacsak rossz sorsa össze nem hozza vele. Például a bátorság és gyávaság eszményét csak az oroszlánra és nyúlra gondolva értjük meg - s mivel a bátorságot egész helytelenül mindig helyesnek és szépnek tartjuk, igyekszünk akkor is az oroszlánt utánozni, mikor éppen inkább nyúlnak lenni volna szép és helyes. Egy oroszlánnak nem jutna eszébe, hogy ő olyan bátor, mint Mussolini. Az oroszlán egyszerűen azért bátor, mert körülményei és adottsága folytán számára az a legcélravezetőbb - ugyanazért ugyanolyan helyes és találó megfontolással bátor, mint amilyennel a nyúl gyáva. Az a gyanúm, hogy amennyiben az oroszlánnak mégis van valami ideálja, akit tisztel, az nem Mussolini, hanem egy nyúl, aki olyan bátor mer lenni, hogy még előle is elszalad.

Aki az oroszlánkölyökkel, vagy cicával, nyuszival vagy fecskefiókával játszott valaha, olyan vonást fedezhetett fel benne, ami a fejlődés folyamán, úgy látszik, eltűnik: a fantáziát.

A cica karmol és harap, mint egy oroszlán - az oroszlánkölyök kapkod a gombolyag után, mint a cica.

Az előbb azt mondtam: az állatok nem utánozzák se egymást, se az embert. Egyetlen állat kivétel - a majom. Talán nem is a külső, a belső hasonlóság terelte rá a figyelmet, mint lehetséges rokonra.

Az emberről egyszerűen nem lehet még megállapítani, hogy okos-e vagy ostoba. Egy egész fajta, amelyik még nem érett meg! Egy egész fajta, gyermekkorban. Nem lehet tudni, mi lesz belőle. Nincsenek tulajdonságai. Hatezer éve képzelődik, játszik. Partnere, a természet, odasúg: te majom! És ő, elragadtatva:

Drága Rivels! Drága testvére Szokratesznek, Napoleonnak, Mussolininek, Kelloggnak - csak a költő ért meg téged igazán, az egyetlen, aki józanná öregedett ebben a részeg, ebben az Európának nevezett részeg cirkuszban.

Mindnyájunknak mosolyogni kellett, pedig csakugyan tragikus volt a dolog: a derék iparos, úgy látszik, mégiscsak elkövette «végzetes tettét», amiről a nevelőnőt előzően levélben értesítette.

Hogyne, mikor így kezdi búcsúlevelét: «mire e sorokat olvasod, én már nem vagyok az élők sorában».

Vagyis könnyen meglehet, hogy szegény illető azóta «jobblétre szenderült», illetve «elköltözött», miután «önkezével oltotta ki életét».

Csupa finomízlésű, művelt, modern ember volt jelen, mikor a nevelőnő sírva megmutatta a levelet, mit lehet tenni róla, hogy első érzésünk nem az afölött való rémület és részvét volt, hogy egy embertársunk meghalt, a legtragikusabb és legképtelenebb halállal, amit a természet ismer - hanem azzal a kegyetlenséggel, amire csak finomízlésű és művelt ember képes, azt a komikumot vettük észre először, amit utolsó megnyilatkozásának banalitása jelent finomízlésű és művelt ember számára.

Csak utóbb eszméltem rá, hogy, bár magam is mosolyogtam, az egész jelenetből valami kellemetlen utóíz maradt meg bennem - de nem a szegény iparos, inkább a mosolygó társaság kárára.

Nézzük meg közelebbről ezt a szánalmasan banális kitételt. Mi van rajta nevetséges? Ehhez azonban az kell, hogy úgy elemezzük, mintha először hallottuk volna. Ime a banalitás első ismérve: (könnyen meglehet - s éppen erről van szó - hogy az egyetlennek bizonyul) azért nevetséges, mert nyilvánvaló, hogy nem az illető maga találta ki élményének hatása alatt, hanem csak átvette, egészben, és alkalmazta élményére.

Aki ezt a búcsúmondatot öngyilkossága előtt először írta le, (bár az a gyanúm, hogy nem valódi öngyilkos volt, hanem holmi író adta regényhőse szájába) akárki mit mond, valami nagyon szép és megrendítő és emberi lélekerő, szinte fenséges tragikum ihletét örökítette meg. Mire e sorokat olvasod... így, a megbélyegző idézőjel nélkül, ha elképzelem a halálraszánt embert, bámulnom kell, hogy volt bátorsága és képzelőereje elképzelni az életet, mely az ő halála után lesz s melyben az ő testtelen lelkének szerep jut. Mire e sorokat olvasod... abban a pillanatban, mikor leírta, szinte csodát tett: jelenné varázsolta a jövőt - látta és élte a pillanatot, előre, mely az ő számára időtlen semmi lesz - egyszerre élt a jövőben és jelenben, legyőzte a félelmet és halált.

De így vagyunk a többivel is. Magukban véve, idézőjel nélkül, nagyon szép és nemes és költői képek mindezek a banalitások.

Kioltotta életét. Bizony, a költészet ősi sejtelmét a tudomány igazolta; égő, lappangó lángocska minden egyes élet, talán tűzbeborítaná a világot, ha idejében el nem fújja valami rejtelmes tűzoltó, akinek, úgy látszik, vigyázni kell rá, hogy a világ lángba ne boruljon. Minden halál erőszakos halál - nőnénk, terjeszkednénk, bontakoznánk, talán az égig csapna fel fejünk, ha valami irígy Rend nevében el nem metszené gyökerünket a halál kaszája.

S nem segít semmi ez ellen. A szerelem megpróbálja túllépni a törvényt - újrakezdeni az egészet, túljárni a nagy tűzoltó eszén. Megsejtvén előre, hogy egymagában gyönge lángocska egy élet ellene - a Nagy Tűzvész nevében két lángocska szövetkezik, apró lángcsirákkal, életszikrákat csiholva, szórva szerte, mikor két ajak összeforr - hiába! a mélység éppen abban a pillanatban nyeli el őket, mikor már halhatatlanná tennék magukat, mert a szerelem sötét verem.

Csupa szép, tökéletes, mélyen elgondolt, végigérzett, ellenőrzött és igazolt s még hozzá művészi tökéllyel kifejezett igazság.

Csak éppen nem illik a szájába annak, aki mondja. Akárki mondja, most már senkinek nem illik a szájába. Valamikor illett, régebben, annak az egyetlennek, aki először mondta ki, - esetleg még néhánynak, kortársaknak, akik idézték.

A banalitás egy elmult kultúrkor szellemi kincse, szellemi hagyatéka, öröksége. Úgy vagyunk vele, mint minden hagyatékkal. Az új nemzedéktől nem azt várjuk, - bármilyen gazdag a hagyaték - hogy elköltse és fölélje, eltékozolja. Gyüjtsön ő is, mutassa meg, hogy a hagyaték nélkül őmaga mire képes. Hogy ősnek is akkora, mint utódnak, - hogy méltó apa és méltó fiú.

A világot, annak minden igazságát és valóságát, összefüggését és mozgató erőit, minden nemzedéknek újra fel kell fedeznie, úgy, mintha sohase hallott volna felőle semmit. Valami egészséges, rugalmas ösztön gondoskodik róla, hogy így legyen. Ez az ösztön elvet, eldob minden olyan igazságot, amit túlsokszor fejeztek ki egyformán. Eltompul, elvásik az ilyennel szemben az értelemnek az a képessége, hogy a szó mögött keresi és megleli a fogalmat. Önkéntelenül csak a szót hallja már üresen darálni, mintha kavics csörögne. Egyszer azt mondtam: minden igazság meghalt abban a pillanatban, amikor megnevezték és kinyilatkoztatták. Ez talán túlzás - annyi bizonyos, hogy az új fogalmazásokra nemcsak azért van szükség, mert a régi tökéletlen volt, hanem azért is, mert a régi már elkopott.

Az életet, annak minden pillanatát minden pillanatban újra felfedezni - fontosabb ez nekünk, igazabb, megbízhatóbb, megnyugtatóbb érzés a legtökéletesebb matematikai szabálynál. Kétszer kettő négy, - előttem álljon, szemem előtt szülessen meg az a két valóságos dolog, két ember, két alma, két csók, meg az a másik kettő - hadd mondjam ki, mintha én jöttem volna rá először, hogy együttvéve négy.

Eleven ember szájából eleven szót akarok hallani, - azt az egyetlent, amit az az egyetlen, soha nem létezett, soha vissza nem térő együttállása, konstellációja a véletlen körülményeknek megkíván, mikor ennek a pillanatnak embere ezzel az élménnyel kerül össze. Ilyenféle volt már, ilyen még soha. Öngyilkos volt már, de csak egy lehetett, akinek esetében a külső és belső körülmények és indulatok összképét pontosan fedte az a lelkiállapot, amiben mást írni nem lehetett, csak ezt: «mire e sorokat olvasod...» Aki másodszor írta le, már banalitást írt, - lehet, hogy ő maga nagyon átérezte a mondást, mégse volt igaza: csak úgy történhetett a dolog, hogy beleképzelte magát annak a lelkébe, aki először írta le, s akkor már nem önmaga volt, - színész volt és komédiás, szegény, a nélkül, hogy tudott volna róla a halál pillanatában - eljátszott valamit, ami már egyszer megtörtént, tehát a valóságban ugyanúgy nem ismétlődhet meg többé.

Már pedig a színészet és komédia hazugságnak hat, - a hazugság pedig komikus.

Puszta óvatosság. Úgy látszik, öregszem. Még megvetem a multat, - de már kezdek félni a jövőtől.

Vajjon nem lesz banális a mi nagy «egyszerűségünk» és «természetességünk», minden frázistól való beteges irtózásunk valamikor?

Abban a társaságban, amelyben mostanában forgok, annyira félnek már a közhelyektől, hogy a «jónap»-ot is idézőjelben, gúnyos nyomatékkal mondják, nem azonosítva magukat azzal a jámbor halandóval, aki csakugyan szeretné, ha nekem jó napom lenne.

Ebben a társaságban minap legalább tízszer hallottam a banalitás lesujtó ítéletét.

Végre úgy éreztem, hogy ez az egész tónus egy idejétmult, unalmas, közhellyé vált banalitás.

És ezt a banális szót, hogy «banális», nem vagyok hajlandó kimondani többé.

Berreg és pereg a film - ott ülök a nézőtéren. Körülöttem viharos derültség, aztán meghatott csend, gyors, lüktető változatokban.

Egy idő óta - bizonyosan más is megfigyelte - szokatlanul élénk az eleven vászon közönsége: mintha megváltozott, felszabadult volna. Az a tátott száj, amivel a mozi őskorában - húsz évvel ezelőtt - bámulták a lepedőt, akkor még nem a drámának vagy komédiának szólt - magát a csodát bámultuk, a találmányt, hogy íme, él és mozog a lerögzített pillanat - az Emlék Élménnyé varázsult. Ez a tátott száj sokáig nem tudott becsukódni.

Mintha csak mostanában értünk volna odáig, hogy a közönség napirendre tért a csoda fölött. Mint ahogy napirendre tértünk, hatezer éve, azon is, hogy összerakott, apró jelek, vonások sűrű soraiból Gondolat és Szellem alakult ki s többé nem csodáljuk a betűt - a mozi közönsége sem fordul már hátra csodálkozva, az ördöngős masina felé, mely mindezt műveli.

Valóságos élmény készpénzének veszi a mult visszavarázsolt árnyékát. Éppen olyannak vagy talán olyanabbnak, mint amit eleven színészek produkálnak a színházban.

Egy új tünet lépett fel: most még kicsit furcsa, nemsokára természetesnek fogjuk találni.

Tapsol és hangosan nevet és hangosan sír: érintkezésbe lép a falrafestett ördöggel és angyallal. Tetszését nyilvánítja, megjutalmazza a színészeket, akiknek árnyéka van csak jelen - az árnyékkal izen az elevennek.

Engem is magávalragad. Egyelőre még nem tapsolok - kényszerműveltségem, a belémnevelt kényszerintelligencia, egyelőre még megkülönböztet képzeletet és valóságot s nevetségesnek érzem, ha a kettőt összezavarják.

Ám a tömeghangulat villanyköre átcsap már rajtam is. Azt még nevetségesnek találom, hogy a lepedőre rajzolt figurát élő színésznek nézik, de azt már nem találom nevetségesnek, hogy ezt az elevenséget drámainak, a valóság teljes, valódi tükrének, kinyilatkoztatott Életnek veszik, mint a drámákat, a nélkül, hogy egyetlen szót szólna a színész.

Dráma folyik s a dráma hőse nem szól egy szót se. S íme, mégis mindent megtudunk róla, hogy mire vágyik, mit szenved és örül, - megtudjuk róla, hogy jó ember vagy gonosz, együtt érzünk vele vagy haragszunk rá. Megtudjuk, éppen olyan bizonyossággal, mint ahogy amott Hamlet tragédiáját megtudjuk abból, amit beszél, - emitt megtudjuk abból, amit tesz.

Jannings arca eltorzul, szemébe könny szökik, előrehajol, a tükör felé - s a boldogtalan szerelem látomásától éppenúgy összeszorul a torkom, minthogy összeszorult torka ükapámnak Werther keserves tirádáját olvasván, vagy behunyt szemmel hallgatva Romeo szavalását.

Van ebben valami nyugtalanító. S szavak tején felnevelt értelmem, értelmemből táplálkozó képzeletem mélyén valami nagy, nagy, komor kétség jeges borzongása fut át - ködösen, szótalanul.

Olyan nagyon hittük, hatezer éven át - hogy amit érzünk, amit gondolunk, amire vágyunk, amit szeretünk és gyűlölünk - hogy mindez akkor szabadult fel, akkor lett mindannyiunké, akkor talált módot megnyilvánulni, kifejeződni, mikor megtanultunk beszélni egymással.

S most visszatérnénk a jelbeszédhez, amivel indulatot lehet csak kifejezni, gondolatot nem?

Gondolat és szó egyszerre születik meg. S aminek nincs szüksége szavakra, nincs szüksége gondolatokra se.

Avagy tévedtünk volna hatezer éven át? Az emberek egymáshoz való köze, egymással való dolga nem egymás gondolatában derül ki, - hanem abban, aminek kései, félrefejlett, félrekényszeredett túlfinomodása, elfajzása csak a gondolkodás - az ősi, örök indulatokban, amiket egymásban keltünk?

Új Atlantisz ez - egy zsákutcába tévedt kultúra süllyedt a tenger alá? Gondolatisten s az ő szolgája Szó, haldoklik a hűvös alkonyatban?

Talán nem is a mult kísértete - a jövő zenéje e szótlan jelbeszéd? Ama Faremidó zenéje, ahol szavakra s gondolatokra nincs már szüksége a tökéletes emberistennek - felismerte, hogy a gondolat önmagába tér vissza, egy ember dolga, s ahol ketten vannak, ott összhangot, összeolvadást az indulat fensége teremthet csak a semmiből? S elhagyván a szót, először kezekkel és szemekkel fordult a másik felé - majd felzengett újból torkából a Hang, de nem recsegő zörejek többé, zavaros gondolatok nyikorgó szerszáma, szó: - az eredendő, céljában önmagára eszmélt hangszál muzsikálni kezdett, hogy gyönyörködtesse a másikat, összeolvadjon vele, mint ahogy a szerelmesek egymás szemébe merednek, egymás lelkét keresve.

Az ám - Ramon Novarro és Dolores del Rio éppen ezt cselekszik a vásznon. És nincs más hang, csak a kísérő zene. Még egy pillanat s hajlandók vagyunk azt hinni, hogy nem is a zenekarból hallszik, - az ő torkuk és arcuk és szájuk és szemük énekel.

Mellettem Sasné és Okosné, a jókedélyű barátnők, nagyokat nyelnek a meghatottságtól.

Gondolat halála - szavak Atlantisza - micsoda ostobaságokat fantáziáltam össze, elkeseredésemben!

Nem halál ez, csak álom - meggyötört lelkek álma. Alszol csak, fáradt, halhatatlan gondolat.

Nem belőled ábrándult ki a világ, ó dolgok isteni értelme, értelmes isten, eszme - prófétád árult el, a gyarló emberi szó.

Nem a drámából, csak a színpadból - nem a pátoszból, csak az álpátoszból - nem az értelemből, csak az értelmetlenségből, nem az igéből - a hazugságból.

Sok, sok, sok volt a szó, - nyeltük és faltuk és hittük a szót, száz éven át - s aztán a század elején egyszerre csak kiderült, hogy levegőt nyeltünk és faltunk, testté, vérré nem vált bennünk: szembekerülve a valósággal, mikor az ősi ösztön kitört, nem volt erő és hatalom a szavaktól felpuffadt lélekben - nem segített más, indulatokkal szemben, csak az indulat.

S a véres valóság napjaiban a közönség szép csendben kiábrándult a szavakból.

A szó elvesztette hitelét. S hazugságon kapva, a megbántott hívő most már egyáltalán nem hitt a szónak, - valami sejtelem gyökerezett belé, hogy kezdetben se volt más a szó, mint hazugság: a rémület szülte, a gyengébb jajkiáltásából tagozódott beszéddé - félrevezetni az erőset, leszerelni, húzni az időt, halogatni a végzetet.

Nagyon sokat hazudhattunk össze embergyerekek, hogy már csak az indulat közvetlen testi reflekszében, a mozdulat őszinteségében tudunk hinni!

Először a politika, a pánik szoktatott le az igazmondásról, - véres arénává alakította a világot, hallgatni kellett, vagy hazudni, hogy be ne törjék a fejed - s hallgattál inkább, vagy hazudtál: betört fejben mit ér az igazság?

S aztán jött a tudomány, hogy kételyeket keltsen - igazság-e, amit annak hiszel? A lélekelemzés mindent megingatott benned - nemcsak másnak hazudsz, boldogtalan, megrémített gyermek: annyira benne vagy már, önmagad se hiheted el tulajdon gondolatod.

Mi maradt hát, mint a puszta gesztus, az ősi rebbenés, ami talán mégis elárulja igaz helyzetedet, vonatkozásodat mással, önmagaddal?

Nem kell dráma. Nem kell irodalom. Nem kell költészet. Nem kell színház. Elég a beszédből. Nagyon sokat csalódtunk egymás szavában.

Egyelőre mindegy, hogyan beszél, - a lényeg az, hogy csakugyan beszél, ha gügyögve is: évek, vagy csak hónapok kérdése, hogy egészen jól beszéljen. Hozzá lehetünk már szokva tapasztalásból, hogy a Technikumok, ez a káprázatos gépvilág, ez a nyüzsgő gép-élet, mely itt született meg szemünk előtt, az életnek ez a legújabb formája a Földön, az ember állatéhoz hasonló tevékenységével és céljaival, a Technikumok, amiket saját képünkre teremtettünk, e különös szörnyek, homunkuluszok, egyelőre még agyvelőnk méhébe kapaszkodó köldökzsinórral - e nálunk tökéletesebb és szabatosabb műszerek (ki tudja? talán éppen az Übermensch ősei - talán nem is egészen álom volt, amit Faremidóban álmodtam, hogy egykor még leszakadhatnak a köldökzsinórról!) - nos igen, hozzá lehetünk szokva, hogy a már megszületett Technikum éppen olyan gyorsan és bámulatosan bontakozik ki, tanul meg beszélni és járni, erősödik végre férfivá, a maga nemében, mint az eleven emberkölyök.

Beszél a gépkölyök, bizonyisten. Furcsa dolog, s mint a «papamamát» gügyögő gyereknél, itt is az első pillanatban inkább a komikum bája fog meg, mint a fejlődés fölött érzett áhitat. Mint a gyereknél, az első kimondott szó után inkább azon nevet az ember, hogy milyen kicsike még a gyerek, mintsemhogy azon bámulna el, hogy már milyen nagy. Pontosan ezt éreztem a beszélőmoziban. Már kezdtünk hozzászokni, hogy a mozgóképet, mint technikumot komolyan vegyük, a valóság hű, csaknem egyértékű látszatának, tökéletes tükörnek. Most, ahogy megszólal a kép, egyszerre kiderült, hogy igazán kép, csak annak is nagyon tökéletlen: vászonraeső halvány árnyék, nagyon messze van még végső formájától, a szikrázó tükörtől, mely maradék nélkül adja vissza a valóságot, színben, fényerősségben, plasztikában. Kicsit korán szólalt meg, az ember nem hiszi el neki, hogy torkából és tüdejéből jön a hang, gramofónt és rádiót gyanít, egyszerűen azért, mert a mai mozgóképnek még nincs valóság-formája. Előbb a színes és plasztikus képet tessék megcsinálni - amíg szín és plasztikum, e finomabb valóságelemek hiányoznak a vászonról, az olyan durvább és vaskosabb valóság-elem, mint a hang és beszéd, nem vegyül harmonikusan a többivel, komikusan és groteszkül különválik, inkább rontja a hatást, mint emeli, - végeredményben a mozgóképnek inkább tökéletlenségét hangsúlyozza, nem a tökéletességéhez járul hozzá.

A másik - de ez már nem technikai baj. Ehhez már nincs köze a Homunkulus-Übermensch utópiának, ez már csak miránk tartozik, rendes, nyavalyás, hús- és véremberekre - ezen nem segít semmiféle gépezet és műszer, se rádió, se repülőgép, se röntgenfény, semmi se - ezt, gépeken és utópiákon innen, gőzgépbácsi és villamosmotornéni támogatása nélkül, magunk közt kellene valahogy elintézni, ha lehetne - csakhogy úgy látszik, nem lehet, egyszerűen azért, mert nem akarjuk, mert ezen a nyavalyán és fájdalmon és kellemetlenségen nem akar senki segíteni, se te, se én, se ő, - mert, úgy látszik, ezt a nyavalyát és fájdalmat és kellemetlenséget az emberek, mi emberek, még mindig jobban szeretjük, mint azt a módot, amivel segíteni lehetne rajta - sőt, nyavalyás emberről lévén szó, nem ragyogó, tiszta, gusztusos gépről, az se lehetetlen, hogy éppen azért ragaszkodunk hozzá, mert fájdalmas és kellemetlen és lehetetlen. Ugyanis - kedves utódaink, ti tökéletes géplények - a ti őseitek, mi emberek (és ezt ti, bármily tökéletesek lesztek, sőt éppen azért, soha nem fogjátok megérteni) olyan furcsa istencsodái voltunk, hogy sokszor jobban vonzódtunk a tökéletlenhez, mint a tökéleteshez - jobban szerettük a kínt, mint az örömet.

És ezzel egyszeriben aktuálissá vált megint a nagy Bábel-kérdés, amit a század képírástendenciája, a soknyelvű szó helyébe közérthető képet helyettesítő civilizáció próbált, megoldás helyett, erőszakkal megkerülni. A világ lázas erőfeszítéssel, egyre szédítőbb tempóban igyekszik közlekedni és közeledni, - ez a fejlődés iránya - de beszélni nem tudnak egymással az emberek, mert minden nemzet ragaszkodik a nyelvéhez, nyelvkultúrájához. Kultúra és civilizáció így, ezen a ponton torlódtak egymás ellen - valóban Bábel tragikómikus katasztrófája fenyegetett. Amerika, a világfilmipar megteremtésével - látszólag kettévágta a gordiusi csomót. Nem kell beszélni, akkor mingyárt meg fogjuk érteni egymást - íme a film, íme a fotográfia, a kép, a jel, az ábra, amit mindenki megért - éljen a mozikép: az új jelbeszéd, mely fölöslegessé teszi a színpadi szót! S megszületett, hevenyén, egy új esztétika és dramaturgia, sőt világnézet és filozófia és metafizika is, a film metafizikája, hirdetvén, hogy e csodagyermek mindenkié egyszerre, hazája széles e világ, mert cselekvéssel és cselekménnyel csinálja meg ugyanazt, amit eddig szóval intézett el az ember. S nem vették észre, hogy ez nem előrelépés, hanem visszahanyatlás az egyiptomi hieroglifek ködébe.

A gyermek, mondom, megszólalt - és angolul szólalt meg. Véletlenül éppen angolul. Csak azok értik, akik, véletlenül éppen, tudnak angolul is.

A nagy világfilmcégek, Amerikában, az egész világ számára készítik filmjeiket - néhány iratot kell csak behelyettesíteni és Kamcsatkában éppen úgy megveszik és előadják a képet, mint a Fokföldön.

De mi lesz most, ha az emberi szó visszanyeri természetes jogát a vásznon is - ha a filmdráma hősei megszólalnak - kiki a maga nyelvén?

Az elnyomott, megcsúfolt emberi szó felharsan újra - és Bábel látomása újra fenyeget, megbosszulva az elnyomatás természetellenes korát.

És mi lesz a világsikerrel? A filmdrámát, ha egyszer beszélni kezd, nem lehet ám lefordítani idegen nyelvre, nem adhatjuk idegen színész szájába - a beszélő filmnek élni és halni kell ott, ahol született, még sokkal inkább, mint az eleven angolnak, franciának, magyarnak, ha csak angol, csak francia, csak magyar, nyelvében, kultúrájában!

Az emberi közlekedés kérdésének félmegoldása, kép, képezés, film, fotográfia, íme, fonákjára fordul.

Adódott egy egész megoldás - valami Zamenhof nevű orvos álmodta meg. Világnyelv, gépiesen konstruált műalkotás, bizonyos eszperantó. Nemzetközi segédnyelv, amit, tulajdon nyelvén kívül, mindenki tanuljon meg. A nemzetközi közlekedés nyelve.

Mégis, érthetetlenül, megokolás és magyarázat nélkül, valami határozott huzódozás és vonakodás tapasztalható szerte a világon, amit - őtőlük tudom - képtelen legyőzni az eszperantisták lelkes, rajongó hite és akarása.

A válasz: idegenkedő vállvonogatás. Ugyan kérem! Természetellenes, ellenszenves, élettelen, művészietlen dolog - ezek a stereotíp ellenvetések.

Dehát nem természetellenes minden a világon, ami lehetővé teszi a természetest - technikumok és műszerek és minden emberi alkotás, az egész úgynevezett civilizáció?

Civilizáció és kultúra - sokat beszélnek összevissza e két fogalom jelentőségéről, kölcsönhatásáról, harcáról.

Az ember természetellenes tevékenysége odairányul, hogy természetes értékeit megóvja és megvédje és konzerválja. A civilizáció célja: közkinccsé tenni a kultúrát.

A műnyelv célja nem az volna, mint ahogy az ostoba finnyáskodók hiszik, hogy elsöpörje és meggyöngítse, hanem éppen ellenkezően, hogy megoltalmazza a nemzeti nyelveket, e sokezeréves kultúrértékeket, Bábel fenyegető forgószelében.

Nagy rokonszenvvel nézem a műnyelv harcosainak reménytelen, tragikus küzdelmét a korszellem ellen.

Aggódó olvasóm, aki leveled bevezetésében figyelmeztetsz, hogy nagyon rosszul csinálom, amit csinálok - hogy mindenféle ötleteimet, «eszméimet», gondolataimat, elvont és konkrét felfedezéseimet, amiket te régóta figyelsz, miért «forgácsolom» szét, ahogy mondani szokták - miért irkálom meg össze-vissza, hol könnyed csevegés formájában, hol jelentéktelen kis humorokban, hol egy novellahős szájába adva, mint mellékmondatot, néha meg éppen aforizmának dobálva el - véleményed szerint ez «eszmék és gondolatok» közt sok olyan volt, amiből mások köteteket írnak össze, új elméleti és gyakorlati világképet kanyarítanak belőle, megadják formában is az új gondolatnak azt a fontosságot, amit a jelentősége megérdemel.

Kedves jóakaróm, te mondád, lehet, hogy igazad van - nekem őszintén szólva annyi mindenfélére kell gondolnom, annyi külső és belső történést kell feldolgoznom, akár tetszik, akár nem, hogy közben felbukkanó «eszméim» «jelentőségé»-nek mérlegelésére nem igen marad időm. Hátha még azt is tudnád, - restellem bevallani - hogy ami egyáltalán papírra kerül, milyen elenyésző kis része annak, ami beszélgetés, vitatkozás közben röppent el uccán, villamoson. Tudod mit - oda se neki! Nem baj, nem kár érte! Ne tarts léhának, se álszemérmesnek - könnyelműségem mögött a legnagyobb gőg éppen úgy elfér, mint a legmélyebb szerénység. Egyszerűen csak azt akarom mondani, hogy az a gondolat, ami rendszerbefoglalás és lerögzítés, a gondolattőzsdén való hivatalos bejegyzés nélkül elvész - az nem is érdemelte meg, hogy megmaradjon: viszont a valamirevaló gondolat mindezek nélkül is megmarad, - olyan az, mint a tüzes szikra, akárhová esik, nyomot hagy maga után, előbb-utóbb eljut a maga helyére. Ami gondolatom ért valamit, jó volt, helyes volt, igaz volt, a valósággal megegyezett, annak a hatásáról meggyőződtem, bárhol nyilatkoztattam ki, az bevált, mint megállapítás, mint jóslat - visszakerült hozzám, elevenen és meggyarapodva, miután elvégezte körforgását a gondolatok tarka kozmoszában, akkor is, ha egy szó, egy jelző formájában vetettem el valahol beszélgetés közben, - ami pedig puszta spekuláció volt csak, dialektikus játéka a valóságtól elvonatkozott értelemnek, azt hiába írtam, vagy írtam volna meg vaskos kötetben, holtan és ismeretlenül feküdne valamelyik könyvtár poros polcai közt. Nem igaz ám mindig, hogy scripta manent, verba volant - lám, ama Krisztus kezéből egyetlen sor írás sem maradt meg, mégis tisztább képünk van világszemléletéről, mint Spengleréről például. Kitünő elődöm a jóízű kávéházi beszélgetésben: Szokratesz se adta ki filozófiáját «Grundriss des Idealbegriffes in objektiver und subjektiver Anschauung» címen a Cotta-cégnél - ő bizony még krokit se írt az Athéni Naplóban, ő nem szabadalmaztatta találmányát az eszmék világában - beszélgetéseiben még arra se ügyelt, hogy a tanítvány, akinek magyarázott, megkülönböztesse tulajdon észrevételét a mesterétől; sokszor úgy vezette rá az igazságra, hogy a tanítvány azt hihette, ő fedezte fel azt (lévén neki az igazság fontosabb, mint aki rábukkan) - mégis az ő gondolataiból tudjuk, hogy harmadfélezer évvel ezelőtt is élt már és látott és figyelt és jósolt a Gondolat.

Tehát, kedves olvasóm, akit ezekután egy plátói beszélgetés stílusában egyszerűen Olvasosz barátomnak nevezek, jöjj velem sétálni a Dunapartra vagy üljünk le ide Gundelosz kertjébe, a Gellért-szálló napos oldalán, - te még azzal se törődj, hogy rajtad kívül lesz-e egyáltalán, aki megtudja, miről beszéltünk!

Nos, tehát - hol is hagytuk abba legutóbb, Olvasosz? Azt mondod leveled további lapjain, nagyon érdekelt, amit multkoriban a mozgókép metafizikájáról, a színészi ábrázolás új halhatatlanságáról csevegtem. Gondolkodtál róla és úgy látod, igazam lehet, mikor azt állítom, hogy a Film, a lerögzített külső történés felfedezése van olyan jelentőségű esemény az emberi kultúra történetében, mint 6000 évvel ezelőtt az Irás, a lerögzített belső történés felfedezése volt. Hogy a halhatatlanná rögzített Mozgás, a halhatatlanná rögzített Történés kultusza új korszak kezdetét jelenti, - mert mint ahogy a gondolatot konzerváló Betű egész világát teremtette meg, kölcsönhatás útján, gondolatnak s belőle származó cselekedetnek - a történést, az eleddig csak emlékképben, csak a lelken belül kísértő Multat eleven jelen valósággá varázsló Filmszalag is új világgá kell, hogy megteremtse, szintén kölcsönhatásban, cselekedetnek s belőle származó gondolatnak. Más világ lesz ez, mint a mienk, - más világ, amelyben beszélni fog, ami eddig csak megesett - és megtörténik, valósággá válik, ami eddig csak beszéd volt, szóvirág, képletes kifejezés, hasonlat.

Nagyon szuggesztíven hatott rád, írod, - fantasztikus utópia - ötletem a jövő évezred könyvéről, erről a négyszögletes kis dobozról, amelynek felsőlapján, mintegy tükörben, valóságban játszódik le előtted a regény, egy a dobozban szaladó hajszálvékony filmszalag jóvoltából, mint ahogy a mai könyvben vékony betűsorok vetítik eléd - lévén majd a filmszalag tulajdonképpen csak tökéletesebb, közvetlen megoldása ugyanannak a célnak, amit a betűsor közvetve, a képeket felidéző fantáziádon keresztül jelenít meg számodra. Igazad van további okoskodásodban, hogy az így kiszolgált képzelet ellustul és elcsökevényesedik, miután készen kapja, amit eddig magának kellett megalkotnia - de mit tudhatod, micsoda új erőre kap majd a Gondolat, felhasználva az energiafölösleget, amihez így jutott? Én már most is megfigyeltem magamon, hogy regényolvasás közben csak gyönyörű képeket láttam lelkemben - de a filmregény pergése mellett gyönyörű gondolataim és indulataim születtek a nézőtér sötét kamrájában.

Persze mindez álom és tapogatózás ezidőszerint. Ha az emberi kultúra kovácsát és őrszemét, a művészt kérdezed meg ma még, mit jelent a kultúra történetében a filmszalag, ő tiszta lelkiismerettel azt fogja felelni, hogy semmit - igaza is van a maga világát nézve, mert kultúra és művészet az ő szótárában egy és ugyanazt jelenti: márpedig ezt jól jegyezd meg, a csak nemrég született filmiparban még nincs és nem is lehet kinyilatkoztatott művészet - érthető, hogy a művész érzékeny idegeivel csak a technikumot látja meg benne, mint ahogy a muzsikus is kopogást hall csak, ha kontár kezek csapkodják a zongorát.

Csodálkozol Olvasosz - kontár kezek, kérded, a világ nagy rendezői, gyárosai, színészei - az egész óriási apparátus, amivel Amerika és Németország készíti és válogatja, holt és eleven anyagot nem kímélve, a pazar bőkezűség melegágyában életreserkent filmkígyót?

Annyit fogadjunk el igazságnak és tanulságnak az új filozófiából, hogy kultúra és civilizáció egészen más, igen gyakran ellentétes fogalmak. A filmipar (hiszen éppen azért nevezzük egyelőre filmiparnak filmművészet helyett) nyilvánvaló példa erre az ellentétre. Amíg a gyárak és gyártelepek és gyárosok és tömegrendezők és felépített Babilonok és rekonstruált középkorok és ókorok technikai világából került ki a filmszalag, hogy uniformizált tömegek képzeletére hasson, addig mindez csak a civilizáció terjesztését jelenti, ha jelenti, de semmi köze nincs és nem is lesz soha ahoz, amiről előbb beszéltünk. Egyebet pedig nem tapasztaltunk eddig - nyugodtan elmondhatjuk hát, hogy a filmtechnikum már megszületett, filmművészet azonban még nincs.

A film első költőjét nem a filmipar szüli meg. Valahonnan az ismeretlen homályából bukkan elő - ismeretlen városból vagy faluból, ahol, és ez is fontos, soha nem játszottak még filmet. Nem fog tudni Hollywoodról és Pola Negriről és Lubitschról - sejtelme sem lesz róla, hogy szcenáriumot kell írni - annál kevésbé, mert művésszé születésének talán éppen az lesz az első feltétele, hogy nem tud írni és olvasni. Nem olvasott soha semmit, ellenben valahonnan egy felvevő gép kerül a kezébe, egyszerű kis doboz, talán ő maga eszkábálja majd össze s mikor kész, gyermekes örömmel és dobogó szívvel kezd el majd játszani vele, az új eleven Szemmel, aminek emlékképeit össze lehet kötni, formába lehet önteni. És elindul majd játékszerével és megcsinálja a Történés első ábécéjét és első hanglétráját - és játszani kezd rajta, mint ahogy első primitív hangszerén az első dalt elpengette valaki, leírván annak első szövegét. Elindul naív és boldog szemmel, fütyürészve, kebléhez szorítva az Eleven Szemet - és ahol lát majd valamit, röppenő madarat, egy tájat, rohanó vizet, fájdalomtól vagy örömtől eltorzult arcot, lemenő napot, pirulva elforduló vagy kacéran mosolygó leányt - valamit, ami lelkével rokon, amire megrezzen benne valami, amit szeret, amihez vonzódik, amiért kár, hogy el akart mulni - azt fel fogja jegyezni a filmszalagon - és hazamegy és otthon összeállítja magának a képeket és a képekből megszületik majd az első filmköltemény, utána az első naív filméposz és a többi.

De akkorra rombadőltek már Hollywood kasírozott filmvárosai és a filmgyárak porlepte vázai fölött a sakál üvölt, mint ma Cheops piramisainak tövében.

Még hozzá magam jószántából. A szépséges szép őszi derűben éppen arra visz a kocsi - széles kapu, két oszlopán bikát fékező mészároslegények szobra. Mi ez, kérdem a sofőrt. Ez kérem a vágóhíd.

Ugyanaz a kényszer, ami belevisz a csődületbe, keresztülfúr a sínekig, ahol a villamos gyereket gázolt. Aminek «köszönhetem», hogy nemcsak enyhe naplementét, lampionok alatt korcsolyázók boldog nevetését, májusfát és karácsonyi pudingot láttam, hanem haldoklók verítékes arcát is és súlyos műtéteket és siralomházat és emberakasztást.

Lelkem mélyén a vadállat lakik, vérszomjas ősöm. Perverzus örömöm telik a vérontásban - kéjelgek benne, öntudatlanul. Résztvevő, sápadt arcom mögött jóllakott állat röfög ilyenkor - egyszóval és röviden: rejtett szadizmus. Különben, mi okom volna, hogy magam keressem fel az effajta szörnyűségeket?

Nem gondolod, hogy kissé túlgyorsan mondtad ki sommás ítéletedet fölöttem? Meghallgatásom nélkül - azzal a szilaj hévvel, amivel új törvényhozók alkalmazzák törvényeiket - nem válogatva, sietve az általánosítással.

Új lélektan, kegyetlen az ítéleted, egyszerűen onnan tudom, hogy kegyetlen, mert fáj nekem, igaztalannak érzem, hogy ilyen egyszerűen intézed el. Te vagy szadista, új lélektan, tudod?

Nem igaz, hogy szeretem látni a vért és szenvedést és halált. Nagyon jól emlékszem rá, hogy rosszul lettem és csaknem elájultam, mikor véletlenül, először kerültem szembe vele. Nagyon jól emlékszem rá, hogy erőltettem és szoktattam magam, hogy végig tudjam nézni mint mások, egyszerű, közönséges emberek, akik nem betegek és nem perverzek és neuraszténiások, - de erről később.

Hogy mondjam? Én ezen már sokszor tünődtem. Még nem jutott eszetekbe? Nekem igen. Nekem sokszor volt már az a határozatlan, szorongó érzésem, hogy egyszer majd valahol, valamikor vizsgáznom kell. Hogy egész életemet, úgy, ahogy keresztülvergődtem rajta, mindenestől, önmagamat is beleszámítva, valami ismeretlen bizottság mérte ki rám, tanulmányútnak és iskolának, hogy nekem mindebből, amit láttam és éltem, be kell számolnom majd, mert kérdezni fognak: hát ezt láttad-e? no és milyen volt? És mi lesz, ha nem tudok felelni? Ebben az iskolában nemcsak az életet és örömet és szükséget adták fel leckének - a halál és szenvedés is fel van adva, és nem ingyen kaptam ama Legfelsőbb Egyetem szertárából a drága tanszereket: szemem és fülem és idegeim, - felelnem kell majd, mire használtam őket. Ó, igen, hidd el nekem, kegyetlenül boncoló új lélektan - ez az érzés, hogy látnom és figyelnem kell, nemcsak mások örömére és szenvedésére vonatkozott - sokszor döbbent belém tulajdon örömöm és szenvedésem közben és sokszor éreztem úgy, mikor a fogam fájt, vagy mikor csókolóztam, hogy van valami rokon a kettő között, hogy nem a csók és nem a fogfájás a fontos abban a pillanatban, hanem az, hogy nekem tudnom kell, milyen a csók és milyen a fogfájás.

Új lélektan, te sokat foglalkozol az álommal - szereted kikérdezni az embert, mit álmodott. Nos hát, elképzelem ama Legfelsőbb Ébrenlétet, amiről már sokszor beszéltem - az a Legfelsőbb Lélekbúvár, aki ott vár rám, mit gondolsz, nem lesz kíváncsi rá, vajjon álmodtam-e vágóhidat?

Kedves szerény fiatalember, városi tisztviselő, kalauzol előzékenyen a hatalmas udvaron, tiszta, alacsony épületek közt.

Ennek a nagy városnak a gyomrában vagyunk itt - ami húst Pesten esznek, az itt megy keresztül. Hetenként ötezer marha, ugyanannyi sertés. Ide hajtják fel a nyájakat - (nem láttátok még, csendes éjszakákon, ahogy végigballag utcáinkon a legelők csendes csapata?) - ott, abban a nagy helyiségben, kialkusszák, eladják, élősúlyban, a kereskedőknek. Istálló is van, ezek itt - saját jéggyár, amott raktárak, húsfeldolgozó üzemek, kolbászműhely - majd mindent megnézünk, sorra. Ma különben csendes nap van - kedd és péntek a felhajtás ideje. Ilyenkor, szombaton, kettő felé, szünetel a munka.

Csakugyan, alig látni embereket az egész telepen. Süt a nap, kései legyek táncolnak a kék levegőben, sehol semmi élet. Minden tisztára seperve, lemosva - eddig egy csepp vért nem láttam.

Kísérőm megáll egy barak előtt. Bekukkant. Ahá, itt éppen zsigerelnek, - tetszik?

Bemegyünk. A földön szétbontott, megtermett ökör - két legény boszorkányos gyorsasággal metéli, bontja - zsírosan fénylik a hófehér háj, piros hús; egy-kettőre ott lóg a szegen a hatalmas tömeg.

Üres, alacsony csarnok. Végig a falon kampók, egyéb semmi. A kampókon vagy húsz kizsigerelt ökör. A padozat kőkockái vérben fürdenek. Most, egy negyedórán belül vágták le és dolgozták fel mind a huszat.

Ez hát a tulajdonképpeni vágóhíd. Csodálkozom. Sehol semmi szerszám, öldöklő gépezet.

A két legény éppen befejezte az utolsót. Az egyik - szép, nyilt, intelligensarcú magyar fiú, kurta, éles bárdot vesz a kezébe, megnézi az élét, az ajtó felé fülel. Kint, a folyosón, halk bőgés. Odafordulok.

A folyosón leszegett fejjel, tempóban, ringatózva, ahogy az istállóba szokott bemenni, szürke, pompás bika közeledik. Ingujjas, harcsabajuszú mészáros tartja kezében a kötőféket.

A bika jön. Nem néz se jobbra, se balra. Halkan bőg. Egy pillanatra végigcikáz még hátán a kívülről beáramló napfény - a bőre kéjesen összeborzong. Békésen közeledik.

A bejárathoz ér. Nem néz előre. Nem lát semmit. De megáll. Visszahúzza a fejét. Bőg.

Belevágnak, lökik, taszítják előre. Határozatlanul áll - nem akar bemenni. Nem rémülettel, nem harciasan - nem ellenállás ez, inkább habozás. Valami különös dolgot érez - talán ahoz hasonlót, mikor először látta meg a napvilágot.

Ne felejtsd el - az ő ösztöne számára ez a halál a természetes halál. Évezredeken át, sok-sok generáción keresztül, nagyon kevés marha pusztult el végelgyengülésben. A fajta ösztönében ott kell hogy legyen nyoma a bárdnak - ez a fajta így egyezett ki istenével, az emberrel. Te ingyen, harc nélkül adsz nekem legelőt - én ezzel szemben lemondok életem két-három utolsó esztendejéről. Tiszta üzlet - világos és egyszerű.

Egy taszítás még - és leszegett fejjel, most már hangtalanul, de minden ízében remegve, az állat átlépi az ajtót.

Attól fogva, hogy a küszöböt átlépte, minden ellenállás nélkül tűri, hogy odaállítsák farral a falnak. Mozdulatlanul, hangtalanul áll. Földreszegezett tekintetében zavar és szégyenkezés. Jól látja így is, hogy a mészároslegény odaáll eléje, néhány centiméternyire és magasra emeli a villogó bárdot. Jól látja, mégse mozdul. Nem emeli fel a fejét.

Mint egy óriási bőrlabda, amit kipukkasztottak, mint egy hatalmas rongytömeg, esik össze az állat.

A legény lehajol, vasdarabot dug be a sebnyíláson, felkotorja az állat agyát - abban a pillanatban a lábak se rugdalóznak már. Kinyitják a nyak duzzadó erét - vastag sugárban indul meg a vér, kopog és csörög az odatartott vödör fenekén.

A legény rámnéz. Tiszta, kicsit tünődő, egészséges tekintet. Mosolyog. Illemtudóan, csendesen felelget a kérdéseimre.

A villamoson, hazamenet, a bájos X-nével találkoztam. Mikor megtudta, honnan jövök, borzadva húzódott el.

X-nétől félek. Szegény Karcsi barátom, ő kergette abba a szerencsétlenségbe - X-né már elfelejtette, én ott voltam, mikor azt a szörnyűséget mondta neki, mosolyogva, szinte hízelgően.

Később azzal védekezett, hogy ő nem tudta, milyen hatással lesznek a szavai. Mit tehet róla, hogy Karcsi egy ilyen érzékeny bolond. Különben később kiderült, hogy ostoba pletyka az egész.

Igen, így volt ez már egyszer, - nagyon régen volt - mi ez? miféle kísértetek? Igy bolyongtam én, feltűrt gallérral, a sötét pesti éjszakában, soványan, lázas szemekkel - ugyanezzel a tombolással a szívemben... távolról a tömeg üvöltött, a sansculotte-ok...

És Danton széles mellkasa zihálva, mint a fujtató, ebben az ördögi kovácsműhelyben. Rikolt és zihál és fujtat a roppant mellkas és röhögő lángok csapnak fel minden szavára... lobognak, szikráznak, füstgomoly csap vissza torkába - aztán összecsap a feje fölött.

Hűs szellő suhan át a Wesselényi utcán, megborzolja a hajam, odakapok. Még barna, egyelőre. De már itt oldalt... reggel vettem észre.

Az a bizonyos fiatalember, aki lázasan, feltűrt gallérral, soványan robogott át ugyanezen az utcán, visszafordul onnan a sarokról, büszkén, kócosan, egy kis gúnnyal.

Éppen kétszerannyi, mint ez a drága, rajongó, tehetséges német fiatalember volt, Büchner, mikor ezt a Danton című dolgozatot papírra karmolta oroszlánkörmeivel. Szegényke, pár év mulva meghalt, nem érte meg ezt az éjszakát, amit éppúgy átélt volna negyvenévesen, ahogy most én, visszaemlékezvén ama látomásra.

Mert veled s tán nemcsak veled együtt, Büchnerem, magam is megkaptam s kiálltam ama lázas betegséget a te korodban, sőt még valamivel előbb. Azt hiszem, nem is restelkednénk bevallani egymásnak, ha valami einsteini negyedik dimenzióban találkoznánk. Hogy miként kezdődött, hogy folyt le, - emlékszel?

Hogyne emlékeznél! Hiszen Carlyle könyve «History of French Revolution» akkoriban jelent meg. Olvastad, úgy-e? Hogyne olvastad volna. Ha az én koromban lennél, nem tagadnád már magad előtt se, hogy soha Dantonod meg nem írod e káprázatos könyv hatása nélkül, nem tartanád megalázónak, hogy közvetve, egy remekművön át csapott meg ama Látomás, mintahogy nem resteljük, ha a pokolról írván, vagy beszélvén, Dante jelzőit és képeit használjuk közvetlen képnek és jelzőnek.

Tizenhétéves voltam, mikor Carlyle époszát először olvastam. Addig a történelemkönyv unalmas patronjait ismertem csak - a forrásművek, memoárok megismerésének szomjúságát Carlyle oltotta belém.

Soha nem felejtem el annak a szívdobogtató izgalomnak ízét, mikor néhány nap mulva a Nemzeti Múzeum hírlaposztályában elém tették a «Moniteur», a «L'ami du Peuple», a «Père Duchesne» néhány sárga eredeti példányát. A «L'ami du Peuple» című napilapba aznap Marat írt vezércikket.

Mint egy futóbolond, bolyongtam aztán az utcákon, magam elé meredve, megállva néha, ég felé emelve sovány aszkéta-arcom. A Városliget volt a Tuillériák, a Hernád-utca holmi párizsi sikátor és a Széna-tér a Gréve-piac.

Először én is Dantonra gondoltam, őt kell megírnom, belőle érzek magamban valamit. Aztán a Tengerzöld Megvesztegethetetlen fúrta belém savószín tekintetét - mily idegen! mily izgató! Senki nem értette meg - ó, én ismerem a pokolt, ami e külső Mérséklet mögött tüzel! vagy nem suhant el mellettem is az imént egy illatos úrinő, itt a Váci-utca Szodomájában - valódi ci-devant...?

Mire besötétedett, Budára kerültem át, a Krisztina-téren tértem magamhoz. Ez nem Párizs, te őrült, te nem vagy Desmoulin Camille, ezerkilencszázötöt írunk és nem ezerhétszázkilencvenhármat.

És ekkor döbben belém először a kérdés, - szinte elhűltem, hogy eddig nem jutott eszembe.

De ezerhétszázkilencvenhárom itt is volt, Buda akkor is állt, ugyanezek a falak, a Vár és a Bástya azokban az órákban, mikor Párizsban Lajos fölött ítélt a konvent. Valamelyik felmenő rokonom talán épp ezen a helyen sétált, soványan, feltűrt gallérral a hűs budai estében... az «Ami du Peuple» néhány példánya éppen úgy eljutott ide is, mint ahogy ma eljut a «Figaro» és a «Quotidien», - vajjon mit érzett, vajjon mire gondolt?

Nem amit az iskolában tanultam róla. Néhány száraz, de megbízható adat, ha jól emlékszem, Fraknói püspök könyve egy szikár, sötétszemű ferencrendi apátról, aki valami diplomáciai kiküldetésben Párizsban járt abban az időben és visszatért.

Tizenegyre vetődtem haza, a Gizella-térre. A lépcső már sötét volt. Mire felértem a negyedik emeletre, készen volt a «Vérmező» című szimfonikus éposznak induló költemény első két strófája:

S aztán, vetkőzés közben, sötétben, hogy a szomszéd szobában észre ne vegyenek, míg a telihold éppen kibújt a Gerbeaud-ház fölött:

Iskolakönyveim, a fizika és algebra, ott hevertek az éjjeliszekrényen: emlékszem, forgolódás közben le is ütöttem őket. Nem tudtam elaludni. Először Fröhlich jelent meg előttem, algebratanárom, a katedrán, - mellette a Főigazgató és a Tanfelügyelő. Hidegen, komoran, kérlelhetetlenül. Fejemre húztam a paplant. Próbáltam elhessegetni a képet. Nem ment. És már jöttek a szavak maguktól, folyamatosan, a rettegő félálomban:

Egy pillanatra felriadtam - istenem, az algebrát nem írtam meg, mi lesz holnap? Eh! Legfeljebb nem megyek iskolába! Elbliccelem az órát. Ezek úgyse értenek engem. Mit tudják ők? Gyerünk, hol is hagytam abba? Martinovics a kínpadon vallani kezd.

Hm. Esetleg viszek igazolványt, hogy miért nem készültem. Értsék meg. Hogy is? Valami történt. Rettenetes. Hallottam valamit.

A hajnal szürke világossága kandikált már be az ablakon, drága Büchnerkém, mikor az utolsó strófák sorai ott remegtek tizenhétéves ajkamon

Az Emil Ludwigé juttatja eszembe. Ha parancsolják, az időszerűség is. Néhány év előtt volt a Napoleon halálának - most néhány hónap mulva lesz a Tolsztoj születésének századik évfordulója.

Emil Ludwig úrnak, a jeles német biografusnak is, hallom, jubileuma van ebből az alkalomból. Vagy kétszázezer példányt adtak el ebből a Napoleon-életrajzból Németországban és egyebütt, főként Amerikában.

Gratulálok neki. Ehhez mindenesetre. A kétszázezer példányhoz. Viszont nekem csak egyetlenegy példányhoz van közöm: ahhoz, amit elolvastam. S mivelhogy a dolog természeténél fogva a többi százkilencvenkilencezerkilencszázkilencvenkilenc példányban ugyanaz van, ez a rettenetes nagy szám - legalább számomra - nem világítja meg jobban se Napoleont, se Emil Ludwig urat, mintha utóbbinak művét kéziratban, előbbit személyesen lett volna szerencsém bizalmasan ismerhetni.

Mert hát mégis csak ez a fontos. Ez az egy példány, a sok egy ember számára - ez világkezdetétől s úgy látszik immár világ végéig (bár a mult évtized fiataljai beszéltek valami «kollektív lélek»-ről) lényegesebb mértéke volt és lesz minden értékelésnek, mint az a bizonyos valami, amit általában sikernek szoktak nevezni s általában ilyenfajta számokkal mérnek, hogy, mondjuk, Emil Ludwigot kétszázezer példányban olvassák és Napoleon négyszázezer embert fogott el, vagy győzött le itt meg itt.

A kétfajta siker közt határozottan van rokonság. Csak az a kérdés, milyen természetű. Az egyikről, Emil Ludwigéról, számomra már valószínű, hogy nem nagyobb, mintha csak egy ember olvasta volna el, mondjuk én, és annak, mondjuk, jobban tetszett volna. Lássuk a másikat.

Emil Ludwig könyvében, sajnos, sehol. Az egész könyvben Napoleonról van ugyan szó, hogy hová járt iskolába, kikkel érintkezett, ki volt a szeretője és miket mondott, olyankor, mikor nyilvánvalóan tudatában volt, hogy akiknek mondja, egyenesen és kifejezetten oly célból jegyzik fel szavait, hogy azokat száz év mulva Emil Ludwig felhasználhassa könyvében annak bizonyítására, hogy Napoleon volt akkora ember, amekkoráról Emil Ludwignak érdemes könyvet írni - de ez a Napoleon semmi egyebet nem csinál, mint adalékokat az életrajzírók számára. Ilyenek vannak a könyvben: «Ebben az időben Napoleon már érzi, hogy a sors embere». «És Napoleon felismeri a történelmi pillanatot».

Képünk abban a pillanatban ábrázolja Napoleont, amint éppen felismeri a történelmi pillanatot.

Határozottan felemelő kép, csak nem nagyon alkalmas az elképzelésre. S éppen azért, olvasás közben, ahogy szabadon csapongó képzettársításaimat figyelem, mindenki eszembe jut, a nagynéném Bécsből, Hornyák tanár úr, akivel egyszer beszéltem Napoleonról Visegrádon, Chateaubriand, aki szintén ilyen hősnek érezte Napoleont, csak sokkal régebben, mint Ludwig - szóval mindenki, csak éppen...

Egyszer maga Napoleon is eszembejut, ennek a Napoleon-életrajznak olvasása közben. Eszembejut, de olyan erővel, olyan élesen, hogy meghökkenek - mi ez? megbolondultam? honnan tudom én ezt? hiszen én nem ismertem személyesen Napoleont... becsületszavamra, sose láttam.

A borodinoi ütközetről van szó. Emil Ludwig részletesen tárgyalja, hogy Napoleon az ütközet előtt hogy állt szemben történelmi végzetével, mely őt milliók végzetévé tette. És ahogy ezt olvasom, valahol, hátul az agyamban, ahol, úgylátszik nem gondolatok vannak, hanem Valóságos Emlékek, a valóság tükre, lustán és értelmetlenül egy nagyon éles és színes kép bukkan fel.

Napoleon az ütközet reggelén megkapta Párizsból a reichstadti herceget ábrázoló festményt, - beállíttatja sátrába, a tábornokok bejönnek, körülállják Napoleont és meghatott tisztelettel, hallgatva asszisztálnak a fenséges látványhoz, ahogy a Sas itt, a harcok mezején, néhány pillanatra elmélyed a távoli fészekben pihegő Sasfiók képmásának szemléletébe... Napoleon szemébe könny szökik, nem tud szólni, csak int, hagyják kissé magára a képpel. A tábornokok tisztelettel és meghatva kivonulnak a sátorból: odakünt egymásra néznek, bólintanak. Persze, az Oroszlán nem szereti, ha gyöngének látják, - egyszerű apának, aki gyermekére vágyik. Napoleon egyedül marad a sátorban.

Egyedülmaradva, körülnéz. Tudja, hogy odakint a tábornokok egymásra néznek, bólintanak és azt gondolják, hogy persze, a nagy ember nem szereti, ha gyöngének látják, egyszerű apának, aki egyedül szeretne könnyezni, fiára gondolva. Azt is tudja, hogy ehhez körülbelül két perc kell, amíg ezt így elgondolják a tábornokok. Tehát legalább két percig kell egyedül lennie. Ez egy kicsit sok, tekintve, hogy a könny, amit a szép jelenet kiváltott, abban a pillanatban visszaugrott, mikor a tábornokok kimentek. Napoleon únja a két percet. Unalmában egész közel megy a képhez, ami egyáltalán nem érdekli, lehajol és a körmével egy vastagabb festékcsíkot kezd vakargatni, kíváncsian, hogy meg van-e már száradva és egyáltalában milyen furcsák ezek a festők, ilyen csíkokat kenegetnek a vászonra és abból kép lesz. A puha festékből egy picike a körme alá megy: ez elég hozzá, hogy most már csak ez a köröm érdekelje, - a másik körmével piszkálni kezdi. Még mielőtt sikerült volna kipiszkálni, eszébe jut, hogy a két perc valószínűleg letelt már, - visszalép a képtől, elhomályosítja szemeit és kissé remegő hangon kiszól, hogy bejöhetnek már.

Furcsa kép, furcsa Napoleon, nemde? Ez bizony egy hiú, nagyképű, kicsinyes pojáca, uraim, nem férfi, legjobb esetben mulatságos komédiás.

Viszont ezt a képet, amiből kiderült az igazság, olyasvalaki árulhatta el, aki megleste Napoleont, mikor egyedül volt. Mondom, szinte meghökkenek - honnan a csudából él bennem egy ilyen éles emlék, amiből Napoleont és az egész Napoleon-kérdést jobban megértem, mint száz kötet Emil Ludwigból?

Tolsztoj «Háború és Béke» című regényében olvasható ez a jelenet, csaknem ilyen részletesen.

Mert, jól értsük meg, nem azon vitatkozom én most, hogy Tolsztoj ítélete helyesebb-e Napoleonról (puszta véletlennek tartom ugyanis, hogy Tolsztoj véletlenül nem sokra becsülte Napoleont - ez azon múlik, hogy a tulajdon látomását így értelmezte-e vagy úgy) vagy Emil Ludwigé. Én csak azt állapítom meg, hogy Tolsztojnak van látomása Napoleonról, Emil Ludwignak pedig nincs. Hogy a Tolsztojé látomás, vagyis a valóságnak megfelelő, érthetetlen, de nyilvánvaló hűség, az abból derül ki, hogy íme, még mielőtt tudtam volna, honnan, az élmények erejével jelentkezett képzeletemnek abban a rekeszében, amelyben az élmények emléke szokott jelentkezni.

Ez magában nem volna különös, hiszen régi dolog, hogy a multat, mint létezettet, ugyanaz a művész látja jobban a történelemírónál, aki a létezőt is jobban látja a politikusnál. A különös - és ez már, művészeten túl, az ítéletek világába tartozik - hogy Tolsztoj regényében Napoleon mellékfigura, jelentéktelen epizódalakja ama hősök történetének, akikről a regény szól: egyszerű emberekről, Jancsiról és Juliskáról.

Napoleon - jelentéktelen, kicsinyes, nevetséges figura, ott, ahol Jancsi mélységesen és nagyszerűen ember és Juliska mélységesen és nagyszerűen asszony?

Romániában élt állítólag tíz évvel ezelőtt egy százhúszéves ember, akiről azt állították, hogy személyesen ismerte Napoleont! Egy német újságíró meglátogatta ezt az embert és szívdobogva faggatni kezdte, milyen ember volt a császár. A derék aggastyán megsímogatta szakállát, pislogni kezdett, mint aki rengeteg emléke közt válogat (istenem! annyi embert ismert), aztán felcsillant a szeme.

- Ja... Sie meinen Napoleon? Ja, ja... ich hab' ihn gekannt... ja... ja... Nna, also... er war halt a' herzensguter Mensch... aba' dumm!!!

- Ugyan kérem, - mondta progresszív barátom - már hogy gondol ilyet! Nézzen körül! Hogy gondolja, kérem, hogy egy ember a huszadik században...

Aztán tovább beszélt valamit, csak fél füllel tudtam figyelni, rettentő meleg volt, hiába berregett íróasztalomon a ventillátor. De úgyis mindegy, nem kell nekem arra figyelni. Neki minden harmadik szava az, hogy huszadik század és hogy ma már az nem úgy van. Ma már egy ember nem tehet ilyet és egy asszony nem gondolkodhat úgy, és egy gyerek nem nevelkedhetik amúgy és a kutya is csak tévedésből ugat olyanformán, mint kétszáz évvel ezelőtt, mert még nem tudja, hogy ez a XX. század és hogy az ő ugatása minden időszerűség híján, tulajdonképpen tárgytalan. Mert kérem, ma, amikor azok a rém nagy házak és a repülőgép és rádió és rakétahajó és freudizmus és a nők haja. És ahogy beszél és berreg a ventillátor, látom a képet, ahogy az ő képzeletében alakul - a világ egy nagy gőzgép, egyre sebesebben pörög és a kerekei és csavarjai és szelepei, napok és holdak és csillagok, egyre síkosabbak és kerekebbek és minden egyre fejlettebb és tökéletesebb és minden, ami kicsi volt, nagyon megnő, a városok egyre nagyobbak, az őserdők egyre kisebbek, mindenki egyre okosabb és szebb és nagyszerűbb és végre akkora lesz a világ, hogy nem fér el a világon. Mert ezek a csökevényes dolgok, amik ma még vannak, ezek csak olyan átmeneti dolgok, a fejlődés betegségei, hogy azt mondja, szenvedések meg bajok, az nem jelent semmit. Egy művésznek, teszi hozzá szemrehányóan, aki vátesz és a jövőbe lát, nem kellene ezt magyarázni, - hát nem mitőlünk, költőktől és látnokoktól és gondolkodóktól tudja mindezt ő maga is? Vagy talán meg akarom tagadni magam?

Ezen egy kicsit megütközöm. Nem, semmiképpen nem akarom megtagadni magam. Hogy is van csak? Persze, mint látnok és gondolkodó - no igen, magam is remélek valami Jövendőt, ami más, mint «e gyalázatos jelen». De mint művészt...

Nézze kérem, hogy is magyarázzam csak meg magának. Én várom és hiszem azt a jövőt, de én azt nem úgy képzelem, hogy abból hiányozni fog az, ami most van. Az a valami gazdagabb dolog lesz, nyilvánvalóan, mint ez - de úgy-e, a gazdagság, a Több, az éppen abból áll, értse meg, hogy magában foglalja a kevesebbet: ezzel különb a kevesebbnél, nem azzal, hogy nagyobb.

Nézze, ne arról beszéljen, hogy minden, ami most van, megnő és megváltozik és tökéletesebb lesz. Ez engem, bevallom, nem vigasztal, inkább nyugtalanít. Köszönöm szépen. Ha az, ami most van, szenvedés és gyötrelem, - a maga fejlődési rendszerében az, ami lesz, egy sokkal nagyobb és fejlettebb szenvedés és gyötrelem lesz. Én itt most lihegek és kínlódom a melegtől - és maga azzal traktál engem, hogy ez a meleg még tökéletesebb és nagyobb lesz? Köszönöm szépen, hisz ez egyenesen a pokol hitvallása, meg azoké az istentől elrugaszkodott tudósoké, akik kiszámítgatják nekem, hogy százezer év mulva a Nap visszaszippantja a Földet és akkor megint felolvad és fehérré izzik, ami nagynehezen megkeményedett és lehűlt.

Nekem, ahogy itt ülök, egyetlen vigasztalásom, hogy valahol a Spitzbergák táján mégis csak hűvösebb van, mint itt és milyen jó lenne odamenni egy kicsit. Viszont, ha ott volnék és kezdenék dideregni, megint csak nem az vigasztalna, hogy másrészt, istentől elrugaszkodott tudósok szerint, a Föld százezer év mulva kihűl és jéggé dermed, hanem az, hogy, hál' istennek, Budapesten jó meleg van és ha ezt megúntam, legfeljebb leruccanok egy kicsit oda.

Nem nagyon meleget és nagyon hideget képzeltünk mi szívvel és lélekkel születő élőlények, mikor vagy negyvenezer évvel ezelőtt elhatároztuk, hogy meglátogatjuk ezt a világot. A testünk hőmérsékletét illetően harminchét fokban állapodtunk meg akkoriban, - ez azt jelenti, hogy egyszersmindenkorra lekötöttük testünket és lelkünket annak az egyetlen külvilágnak, mely valahol e hőmérséklet körül ingadozik, sokezer lehetséges hőfok változatában.

S ami meleg és hideg adatik vágyunknak és képzeletünknek, az - kicsinyben rejlik a nagy - végtelen gazdagságát a Jóreménységnek e néhány foka körül tombolja ki.

Tudja mi tetszik nekem a Jövőn? Nem az, hogy legyőzte és eltemette a Multat és Jelent.

Tudja mi tetszik nekem az emberen? Nem az, hogy egysejtű véglényből ilyen bonyolult és hatalmas, eleven gépezetté fejlődött. Az tetszik, hogy végeredményben ilyen egysejtű véglényekből, sejtekből van összerakva ma is. Őssejt, a nagy Ádám, minden élet forrása, nem halt meg: ott találod a mikroszkóp alatt, ha a békés, langyos posványnak egy cseppjét ráteszed tárgyüvegére.

Tudja mi tetszik nekem a felhőkarcolókon? Hogy harminchetedik emeletén ülve elábrándozhatom azon az óbudai kis kunyhón, ahol tegnap megálltam s eltünődtem és megállapítottam, hogy éppen olyan primitív, mint amilyenek az őslakók kalyibái lehettek. Róma és Aquincum előtt, az őslakóké és az ősembereké, - primitív, mint egy cölöpépítmény, pedig most építették, a XX. században.

Tudja, mi tetszik nekem Newyorkon? Hogy békében meghagyta és megtűrte Velencét és Firenzét - meghagyta és csodálva zarándokol el hozzá.

Tudja, mi tetszik nekem a repülőgépen és rakétahajón? Hogy ablakaiból, ha lenézek, ott látom az országúton azt a kétkerekű talyigát, amivel négyezer évvel ezelőtt talyigázott errefelé valami hellén paraszt.

És szeretem a szörnyű szövőgépet, mert ahogy elbandukoltam a budai uccán, egy zsalugáteres, földszintes ház ablakában fejkendős öregasszony ült s hunyorgó szemmel tartotta a világosság felé a varrótű fokát, hogy beletaláljon a vékonyrapödört cérnaszállal, - beletaláljon ugyanannak a varrótűnek a nyílásába, amit hatezeréves sírokban talált meg a geoneológus.

És szeretem a rádiót és gramofont, mikor Mozartot játszik és Rameau dalait. Gramofón és jazz - az egy kicsit sok ugyanabból a jóból, - kicsit kevés ugyanannak a jónak.

És szeretem a kurtaszoknyás és kurtahajú nőket, mert eszembejuttatják Pompadourt s a kecses kis Manont - és szeretek mindenkit, aki eszembejuttatja a többit.

És tetszik nekem, hogy a világ minden együttvéve: szenvedés és kéj és öröm és kín, felhőkarcoló és varrótű és mult és jövő, - tetszik nekem, vigasztal, felüdít mély bánatomban, lehűt, kijózanít, felemel a boldogság fülledt mocsarából az örök Vigasz, az örök Remény, - hogy minden együtt van, hogy az Idő benne van a Térben, nem szalad el belőle, nem hagyja el, viszi magával, - tetszik nekem az a másik, megfordított Ember Tragédiája, amit valamikor talán megírok még: (copyright!) - nem negyvenezer év története, egyetlen óráé csak, - tizennyolc színben egyetlen óra a Földgolyó különféle helyén - s ugyanabban az órában mindenütt, király és királynő, forradalmár és forradalmárnő, léha kéjenc és hitvány kokott, rajongó férfi és hívő asszony, kiábrándult tudós és unatkozó Borbála, Übermensch és eszkimóleány szerepében csak az az Ádám és Éva, akit az Időben láttunk, - mint egy óriás képeskönyv, aminek ábrái egymás mellett mutatják ugyanazt a változatosságot, amiről azt hittük, áloméletünk csalóka időmértékével, hogy egymásután pergett le szemünk előtt.

A riportanyagból, ami itt fekszik előttem, világosan össze lehet állítani az esetet, nem kell semmit hozzátenni és nem kell elvenni belőle semmit.

Ezt, hogy meg kell írni, kénytelen az ember külön hangsúlyozni ezúttal. Kénytelen pedig azért, mert a fennálló, majdhogy azt nem mondtam, törvényes orvostudomány szerint az eseten semmi különösebb megírni, vagy kiemelni való nincsen: a fennálló, törvényes orvostudomány szerint Fischer Zsigmondot azért vitték tébolydába, mert megőrült - ez klinikai ügy, a stílus, ahogy foglalkozni kell vele, a klinikai kórképek szaknyelve, úgynevezett anemnezis. Amikor tehát nem klinikai szaknyelven, hanem egyszerű emberi szaknyelven írom le az esetet, vagyis úgy, ahogy történt - tisztában vagyok vele, hogy vétséget, legalábbis kihágást követek el a fennálló, törvényes orvostudomány ellen.

A tudomány fennálló törvényeit (jól tudja mindenki, aki ismer) lelkesen és hívő hittel tisztelem. Ha most mégis kivételt teszek, teszem azért, mert éppen az elmebajjal szemben a tudománynak csak a rendelkezései és ítéletei világosak, indokolásai nem egészen azok. Hogy valaki elmebeteg (a paralízist kivéve), azt objektíve, az agyállomány és idegállomány elváltozására «ma még» (ahogy mondani szokták) nem lehet megállapítani - nem lehet, még utólag, kórbonctanilag sem. A tudomány kénytelen megelégedni bizonyos cselekedetekkel, amik valóban rendellenesek. Ezekből diagnosztizál. Vagyis tulajdonképpen a tudomány sem tesz egyebet, minthogy leírja, milyen különös és rendellenes cselekedetek történtek.

Az történt, hogy Fischer Zsigmond pékmester egy idő óta rendkívül nyugtalan volt. Nyugtalanul «viselkedett», ahogy környezete mondja - fel és alá járt, ingerült, szórakozott volt. Ez a nyugtalanság ugyan, szerény nézetem szerint, csak akkor feltünő, ha felteszem, hogy a pékmester csak úgy, minden ok nélkül volt nyugtalan. A környezete szerint ok nélkül volt az, mert hiszen a bolt jól ment, a pékmesternek vagyona volt, család egészséges, a pékmester gyomra rendben van. Mihelyt azonban felteszem, hogy a pékmester valami egyéb ok miatt volt nyugtalan, mint pénz, család és gyomor: akkor a szórakozottság és ingerültség egyáltalán nem természetellenes. Tegyük fel, hogy a pékmester tünődött, töprengett valamin. Ha az ember tünődik és töpreng valamin, akkor nagyon természetes, hogy szórakozott, - az volna természetellenes, ha nem volna szórakozott.

Nos tehát, hogy a pékmester csakugyan töprengett és tünődött valamin, az csakhamar kiderült. Családja ugyanis, nyugtalankodván miatta (érdekes! szóval a család is nyugtalan volt, mégsem vitték a családot tébolydába!), pihenni küldte a pékmestert Purkersdorfba. Purkersdorfból visszatérve, a pékmester látszólag nyugodtabb is volt, már nem szaladgált fel és alá.

Egy reggel körlevelet nyomatott ki a környező lakossághoz, amelyben bejelenti, hogy olcsóbban, lényegesen olcsóbban akarja adni a kiflit és zsemlyét - rá akar fizetni a kiflire és zsemlyére, csaknem ingyen akarja adni. Meg is indokolta, hogy miért: azért, mert segíteni akar az emberek nyomoruságán.

S hogy a «téboly logikája» még teljesebb legyen: a pékmester fogta magát és személyesen megindult, kosárral a kezében kihordani és szétosztani a kiflit.

Ha a pékmester például Napoleonnak képzelte volna magát és kiáltványt intézett volna a fasisztákhoz - tisztára a kiáltvány fogalmazásán múlik, hogy becsukják-e (esetleg tébolydába, esetleg börtönbe) vagy vezérnek nevezik ki. Ebben az esetben még erősen ingadozott volna a diagnózis. Már valamivel veszélyesebb lett volna a helyzet a tébolyda irányában, ha a pékmester például hentesmesternek képzelte volna magát, - a hentesmesterség elég határozott, hozzáértést követelő valami ahhoz, hogy a hentesmesterek megállapíthassák ebből a rögeszméből a pékmester őrültségét.

Pékmesternek képzelte magát, a szónak egész eredeti és valódi értelmében, mely szerint pékmester az az ember, aki a kiflire és kenyérre éhező emberek számára kiflit és kenyeret süt, hogy ne éhezzenek.

Hát ez volt az, amin a pékmester tünődött és töprengett, egész addig, míg haza nem tért Purkersdorfból. Ha tovább töpreng és tünődik és nem teszi meg azt, amire tünődés és töprengés közben rájött, talán soha nem derül ki róla, hogy tébolyodott.

Mert a tébolyt, addig, míg agyállományi elváltozást kimutatni nem lehet, kénytelenek vagyunk egyelőre így definiálni: őrült az, aki megteszi, amit gondol, akkor is, ha azt nem szokás megtenni abban a korban és azon a helyen, ahol az illető él - őrült az, aki úgy cselekszik, ahogy jónak látja, akkor is, ha azzal önmagának vagy másnak azon a helyen és abban a korban bajt okoz.

A pékmester is érezhette, hogy vele valami baj van, valami nagy baj történt vele, amikor megindult abban az irányban, amit a belátása és értelme és érzése kijelölt.

Azt olvasom, hogy mikor a mentők eljöttek érte, nem hökkent meg, nem csapott lármát, nem ellenkezett. Mosolyogva bólintott, majdnem felszabaduló sóhajjal. A kezét nyujtotta és csakhamar kiderült, hogy nagyon jól tudja, hová viszik, várt rá, számított rá.

- Nagyon örülök, hogy elvisznek a Lipótmezőre, - mondta - az egy csendes hely, jól kialhatom magam, úgyis olyan álmos vagyok.

Aludni akart a pékmester, mint aki rájött, hogy valamit elhibázott, ugyanakkor, mikor egy másik hibát, egy élet hibáját, jóvá akarta tenni.

Nem használom fel az olcsó, ízléstelen hasonlatot, bármennyire kínálkozik. Ama Mesterrel, aki egyebek közt pékmester is volt, mikor öt kenyérrel ötezer embert lakatott jól, holott abban az időben és azon a helyen az volt a megállapodás, hogy öt kenyér csak öt embernek elég.

Csak annyit, hogy vannak jelek, amik azt mutatják, hogy isteni lelkének legmélyén is rendjén valónak érezte a szörnyű félreértést, a képtelen és gonosz ítéletet, «mely meg volt írva eleve.» Mert ez a képtelenség és ostobaság és félreértés rendet teremtett és békét az ő lelkében, ahová valami halvány, derengő kis gyanú fészkelte be magát, önmagával szemben, egy nappal előbb, mikor a hűs ligetben így szólt a lelkében támadt kísértethez, «mégis, ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy ő akarja.»

Ezt a gyanút, hogy a jócselekedet mindig és mindenütt jócselekedet-e valóban, - egy módon lehet csak eloszlatni: aludni egyet rá. Aludni, esetleg három napig, esetleg háromszáz évig, esetleg háromezer évig.

A Megváltás történetében, úgy érzem, túlhangsúlyozza korunk a keresztet, a feltámadás rovására.

Ez nem nevelőnőtörténet, nem a lovoodi árva érzelmes regénye, nem tanulságos parabola, a mult század közepének modorában, melyben a jóság és erény elveszi jutalmát.

Külső formájában talán hasonlít mindezekhez. És mégis, ugyanakkor, meglepőbben és modernebben hat rám és forradalmibb újítás és jövőbemutatóbb intés számomra, mint a távolbalátógép és Georg Kaiser színdarabjai és a szürrealizmus.

Annyiban igaza van a dickensi emlőkön nevelődött érzelmességnek, hogy Toncsi, a szobalányunk, a legkedvesebb, legelbájolóbb jóság és hűség mintaképe. Fiatal és igen csinos, mindenkinek tetszik, aki ránéz - az asztalnál, ha új vendégek vannak, mindig elhallgat egy pillanatra a társalgás, mikor csinosan és tisztán és szerényen megjelenik, a levesestállal. De minden hiúság és kacérság távol van tőle, ha kénytelen észrevenni, vagy tréfásan figyelmeztetik a hatásra, amit kelt, kedvesen, elnézően, jóindulatúan nevet rajta, nem csinál nagy dolgot belőle - nyilvánvalóan nem azzal a titkos elhatározással viszi vissza az üres levesestálat, hogy moziszínésznőnek megy, miután egyik vendégem, a színigazgató, megdícsérte az alakját. Sőt, minél jobban tetszik, minél jobban meg vannak vele elégedve, minél jobbak hozzá, annál lelkesebben csinálja a dolgát. Ezt azért kell külön hangsúlyozni, mert manapság, ha egy úrileánynak például azt mondják, hogy ő milyen szép és ragyogó úrileány, akkor az úrileány ezt okvetlenül úgy fogja érteni, hogy ő túlszép és túlragyogó úrileánynak, tehát színésznőnek kell lennie. És ha színésznő lett és azt olvassa magáról, hogy ő milyen érdekes és nagyszerű színésznő, akkor ezt okvetlenül úgy fogja érteni, hogy ő túlérdekes és túlnagyszerű színésznőnek, tehát grand kokott-nak kell lennie. Ezzel szemben, ha Toncsi észreveszi, hogy őt egy nagyon kedves és csinos és derék, szorgalmas, pompás szobalánynak tartjuk, ez őt arra sarkalja, hogy még kedvesebb és derekabb és szorgalmasabb szobalány legyen. Egyszer, pár nappal azután, hogy belépett, megköszöntem neki egy szolgálatot, amire nem kellett figyelmeztetni, magától vette észre, hogy szükségem van rá. Azóta soha, semmire nem kell figyelmeztetnem. Reggelenként úgy fekszik minden ruhám két széken, mintha egy belvárosi úridivatüzlet kirakatrendezője állította volna össze. A nyakkendő felbodorítva, az ing két karja keresztbetéve, mintha imádkozna a rend és tisztaság oltárán.

Vendégeim ízetlen viccelődésére, hogy hát hogy állunk szerelem dolgában, vidáman, lányosan nevet. Kitérő, elhárító, mindig ízléses válaszával helyreállítja azt a distanciát, amit a rosszízlésű vendég megbontott. Megtartja a távolságot, - ha egy lépéssel közeledsz hozzá, ő egy lépéssel hátrál. Ő szobalány és a vendég vendég. Nem lehet bizalmaskodni, mivel ő sem bizalmaskodik.

Mikor először hallottam, hogy Toncsinak udvarol valaki, a belémnevelt hagyományok tehetetlenségével holmi derék őrmesterre, vagy iparoslegényre gondoltam, aki feszesen felugrik majd, ha a konyhában véletlenül ott találom. Toncsi derék, okos lány, gondoltam futólag, nem lesz semmi baj, legfeljebb engem ér kár, a jó iparos egy nap megkéri, elviszi és mi sokáig várhatunk, míg ilyen szobalányt kapunk megint.

De kiderült, hogy senki nem tudja pontosan, ki udvarol Toncsinak. A szakácsné vagy diszkrét, vagy maga sincs tisztában a dologgal - feleségem faggatására csak annyit tud mondani, hogy Toncsit néha elkíséri valaki, mikor a gyereket hozza, vagy csarnokba megy. Toncsi neki is csak annyit mondott, hogy ő nem tudja, hogy történt, de az illető egy nagyon finom, nagyon, nagyon jóságos és kedves úr, aki soha nem viccelődik vele, egész komolyan beszél, mindenféle okos és érdekes dologról, emberekről meg gépekről is, amit ő mohón hallgat és tanul.

Tolsztoj «Feltámadás»-ának története ködlik fel bennem. A gróf, akinek feltámad a lelkiismerete... elhatározza, hogy elveszi az egyszerű szolgálót, akit elcsábított... elkíséri Szibériába...

S a belémnevelt romantika tehetetlenségével látom már a magas, Krisztus-arcú, hallgatag férfit, homlokán belső küzdelmek ráncaival, amint ott sétál Toncsi mellett és halkan, tünődve dadogja a Megbánás és Megváltás igéit - a nagy Igét, mely egyenlővé teszi az embereket, ledöntve a társadalom korlátait.

Várni kellett. Toncsi még nem volt ott. A kapu előtt egy úr sétál, idegesen. Nini... hisz ez az izé... az Izé Bandi... az az építési vállalkozó, a ki szokott járni a mi társaságunkba is... Futó képem van róla, afféle elegáns ficsur, udvarolgatni szokott az asszonyoknak, akik mindenáron meg akarják házasítani, jómódú ember lévén. Ha jól emlékszem, a szép X-nével próbálják mostanában összehozni, aki féléve vált el az urától.

- Á... szervusz... hát te hol jársz erre? Ja persze... el is felejtettem... a te fiad idejár tornázni... Na, én megyek is...

Aztán csendesen, vidáman, jókedvűen elnevettem magam. Ő egy pillanatig habozott még. Aztán ő is elnevette magát, jókedvűen, vállatvonva. Soha nem láttam ilyennek. Hiszen ez egy kedves, ismerős, rokonszenves fiú - hogy van az, hogy nem vettem észre eddig? Igaz, hogy mindig az asszonyok közt láttam csak, társaságban - kettesben nem találkoztunk.

- És én valami regényes különcnek képzeltem az illetőt - mondtam nevetve. - No és mi lesz X-nével? ha megtudja, hogy te titokban...

- Ne udvariaskodj. Nagyon jól tudom, hogy mások is annak látták, aminek én láttam és látom ma is. Hála istennek, hogy minden szégyent és gyalázatot vállalva, mégis volt erőm elszakadni tőle.

- Mert X-né és az összes X-nék ott nálatok, és mindenütt, az egész táncoló és vigadó és strandoló és korcsolyázó és teniszező és flörtölő és zsúrozó és viccelő és pletykálkodó és házasságközvetítő, négermuzsikás és szemöldökszőrszálkitépő X-néi a ti egész polgári társadalmatoknak ugyanaz, és ugyanazok zöldben, ami az én feleségem volt lilában.

- Hallgass, az istenért, idenéznek! Hiszen úgy beszélsz, mint egy kommunista...

- És ezt itt mondod nekem, titokban, mint valami összeesküvő? Miért jársz közéjük?

- Mit tegyek? Ez maradt rám örökségül, abból az életszínvonalból, amiben ízlésem, hitem, naív reményeim ellenére kénytelen voltam élni, hogy úriembernek tartsanak... Ahhoz nincs erőm, hogy őszinte legyek... hogy megmondjam... hogy a szemükbevágjam... hogy miközben fapofájú vigyorral és hülye szójátékokkal honorálom a céltalan, ostoba önzés karatyoló gágogását, amit ők szellemes társalgásnak neveznek... hogy közben nekem egy kis cseléden jár az eszem... Megint az asztalra csapott.

- Hát igen, egy kis cseléden! No és? Cselédromantika! Liliom! Városliget! Feltámadás! írta gróf Tolsztoj Leó.

- Ostobaság. Azért, mert kedvesnek és vonzónak találok egy egyszerű kis női lényt, aki kedves és vonzó és egyszerű, aki hittel és életkedvvel és önbizalommal tölt el, ha két percig beszélek vele, - szemben azokkal, akik nem kedvesek és nem egyszerűek - akiktől fáradt vagyok, akiket nem bírok tovább ideggel, hittel, erővel, pénzzel... akik...

- Miért volna ez mingyárt forradalom? Ez az én privát ügyem, akinek nem tetszik, ne csinálja utánam. Vagy ha forradalom - hát igenis, hadd legyen forradalom - de akkor igazibb és véresebb és igazságosabb mindannál, amit a felséges bendő és felséges kacabajka nevében valaha elkövettek - vagy talán a szívemre nincs akkora szükségem, mint a hasamra? Igenis, tanulják meg és tudják meg ennek a kornak polgári asszonyai! Itt egy világháború volt - ebben a világháborúban elvérzett a férfiak fele - a másik fele minden világháborúnál véresebb és idegtépőbb harcot folytat azóta életéért, önérzetéért, szabadságáért - és közben felnőtt mellettünk egy polgári asszonytípus, amelyik, mintha semmit se tudna az egészről - folytatja ostoba ábrándozását, önző, makacs élvezetvággyal, mulatságról, piperéről, flörtökről - a többit, a többit, ami gyereknek kell, férjnek kell, férfinek kell, hogy kedve legyen élni és harcolni érte: hűség, odaadás, kedvesség, gyöngédség - ejh, azt majd elvégzi a szakácsné meg a szobaleány! Forradalom? Hát igen - mi lenne, ha az ostoba férfiaknak eszébe jutna egyszer, hogy mindezt közvetlenül is meg lehet kapni - hogy nem kell okvetlenül elvenni őnagyságát is ahhoz, hogy egy jó szobalányhoz jussak? Ha nem kapunk rendes asszonyt mi polgári férfiak, a polgári társadalomtól - ki tilthatja meg nekünk, hogy friss, érintetlen, hajlítható és boldogító és boldogítható asszony-anyagért akár a proletárság mélyébe nyúljunk alá? Majd akkor észbekapnak talán... mert el kell jönni a leszámolásnak... ha... ha egyszer...

- Két éve... Nálunk volt... mielőtt... mielőtt... izé... elváltam... a feleségemtől...

Fejlődéstörténeti film, mint vasárnapi ájtatosság. Német gyártmány, látható most néhány pesti moziban. Nem tudom, az eredeti német feliratokat fordították-e magyarra, de legalább is remélem, nem szeretném magyarnak érezni ezt a stílust és beállítást. Kezdődik egy hosszú ajánlással a nagyérdemű közönséghez, melyben a film szerzője részletesen mentegetőzik, hogy aszongya, nem akarja senkinek a vallásos érzését bántani azzal, ami itt most jönni fog és ne is vegye senki magára - ő csak úgy elmondja az esetet és eszeágában sincs azonosítani magát holmi istentelen felfogásokkal, amiknek következtében ezek a dolgok egyáltalán szóbajöhettek. E fohászkodás után az ember holmi fekete miséket vár, utána Sodoma és Gomorrha pusztulását, vagy effélét. Hát kérem, megjelenik a vásznon, sok hűhó és példálódzás után az a gyalázatos, pornográf disznóság, amire itt elő kellett készíteni az érzékeny vallásos szíveket: egy őssejt, mikroszkóp alatt, amint kettéválik. Utána a közönségesen ismert fejlődéstörténeti sematizmus, amint az minden iskoláskönyvben látható. Alsóbbrendű állatok, gerinchúrosok, gerincesek s végre az ősember, vicsorgó fogakkal - ősember után közvetlenül két ismert moziszínész mint cölöpépítő. Hála Istennek, mondok, megvan a sokat keresett «missing link» az a bizonyos típus, ami a neandervölgyi majomembert összeköti Darwinnal - Darwint mondtam, isten ments, nem a szerzőt! Szóval - hogy is van csak? Őssejt, ázalék, gerinchúros, emlős majomember, moziszínész, Darwin - íme, eddig tart a lánc. Aztán jön, közvetlenül, szerző, aki mindezzel nem azonosítja magát, őt ne keverjék bele ebbe a pakliba, lehet, hogy a papája, aki még istentelen darwinista volt, a majomtól származik, de ő és a nagyérdemű közönség ilyen ízléstelenségbe nem fog bele menni. Végig a filmen újra, meg újra mentegetődzik a szerző és hangsúlyozza, hogy azért a világot igenis Isten teremtette és istenments, hogy valaki a bibliát ne vegye szóról szóra, különben is az «újabb kutatások» már bebizonyították, hogy nem úgy van az, ahogy az az izé, az a hogyhíjják, akinek a nevével (azt hiszem, Darwinra céloz) nem akarja beszennyezni az ünnepi hangulatot, hirdette, hanem igazán úgy, ahogy azt mindenki külön-külön, a saját hittanóráján tanulta. Csakhogy azzal nem fejezi be, hogy most pedig mindenki fürödjön meg és bőjtöljön három napig.

Én darwinista is vagyok és hívő lélek is vagyok. (Különben Darwin is vallásos ember volt.) Mint ilyen, megállapítom, hogy a film is nagyon szép, a feliratok is nagyon szépek. Akkor hát miért feszengtem kínosan s velem együtt minden jóízlésű ember e kegyes produkció alatt?

Van egy régi zsidó vicc, amelyben az egyházi tanuló így okoskodik: a csokoládé is jó, a fokhagyma is jó - milyen jó lehet a csokoládé fokhagymával?

Ez az egyházi tanuló csak képzeletében kéjelgett e pompás lakomán - a legújabb «népnevelés» azonban, úgy látszik, fel is akarja tálalni.

A vallás is jó dolog, gondolja a derék népnevelő, a tudomány is jó dolog. Azonkívül mostanában, kiélezett formában, divatban is van mind a kettő. Hát még milyen jó lesz együtt, a kettő! Pompás eledel, amitől megmarad isten káposztája s jóllakik a tudásvágy kecskéje is.

Ó igen, kegyes népnevelő, van is, s éppen a világ legnagyobb szellemeinek lelki konyhájában folyik is, éppen mostanában, egy bizonyos erőfeszítés, hogy egybeforrasszon hitet és tudást, megtalálja Istent a Gondolat világosságában s a gondolatot Isten igéjében - de amíg e csodálatos étek, a szellemnek e nektárja, és ambróziája el nem készül, együgyű kotyvalékodat meg nem emészti a szemérmes és büszke lélek. Ez a lélek keresztüllát rajtad, jól tudja, honnan fúj a szél. Nem Istennek akarsz te hízelegni, csak annak az áporodott, szomorú «konjunktúrának», mely tudja Isten, hogyan, elhitette az emberekkel, hogy megint aktuális ama porcukorral kevert szenteltvíz, amivel az angol-amerikai (Dayton!) hipokrízis próbálja, minden század végén és elején, elárasztani a világot s amelynek sekély reklámhitelénél a valódi progresszív tudományban mindig több és mélyebb vallásosság rejlett. Hadd csak békén a hitet és a tudományt - add meg a császárnak, ami a császáré, s Istennek, ami istené: de ne csinálj velük közös üzletet, egy füst alatt, mert egyiket se lehet becsapni. A valódi tudomány - hányszor ismételjem még? - mindenütt keresi azt az Istent, akit te rögzítni akarsz - ismereteit nem váltogatja, hanem bővíti - s ha a darwinizmust mostanában megpróbálja felülmulni, ez nem azt jelenti, hogy mást akar, hanem azt, hogy többet, teljesebbet akar. A tudomány nemcsak hogy nem szégyenli a fejlődéstörténet multszázadbeli felfogását, hanem büszke rá, amikor korrigálni és fejleszteni akarja - te se szégyeld magad az ő nevében. És a pápának való hízelgés túlbuzgalmában ne akarj pápább lenni a pápánál - hidd el nekem, én ismerem őt, neki se tetszik ez a dolog.

A halálraítélt elmebeteg. Az ítélet végrehajtását felfüggesztették, mert az elítélt elmebeteg. Elküldték a tébolydába, gyógykezelni. Ha kigyógyult, semmi akadálya, hogy az ítéletet végrehajtsák.

Mikroszkóp. Mégis csak a legnagyobb, legdöntőbb jelentőségű találmány és felfedezés eddig, az emberiség történetében. Mert, hogy repülni lehet, azt tudtuk kezdettől fogva és azt is tudtuk, hogy száguldani lehet, mint a vihar és tudtuk a villámot is és sejtettük, hogy távoli világok vannak, hasonlóak a miénkhez - de azt nem tudtuk, hogy a porszem és a vízcsepp nem az, aminek látjuk, hanem valami egészen más, ezerszer bonyolultabb és ravaszabb valóság. És a mikroszkóp felfedezésének nem is az a lényege, érzésem szerint, hogy a valóság világába világított be - hanem az, hogy a lélek világába világított be, amikor nyilvánvalóvá tette, hogy értelmünk nem megbízható forrása az ítéleteknek, nem megbízható mérlege az igazságnak, miután valóságellenőrző készülékei, a szervek, egyszerűen rosszul működnek. Az értelembe vetett vakhit borult fel üdvös és hasznos módon, amikor kiderült, hogy szemünk a lélek tükre, (közbevetően megjegyezve, érdekes, hogy ezt a képet a fejlődéstan is igazolta: a szem, mint szerv, egyenesen az agyból fejlődik, agysejtek nyúlványa, két kidugott csáp, periszkóp) rossz tükör, rosszul mutat: kívülről befelé.

Az új lélektan hivatása, belátván, hogy ez a tükör belülről kifelé se mutathat tökéletesen, korrigálni az öntudat hibás megismeréseit.

Rossz darab. Mi volt a szerző célja? Nem lehet tudni, mert nem érte el. Nem lehet tudni, hová volt irányítva a nyíl, mert beleesett a pocsolyába.

Repülő. Jó magasan lehetek. Onnan gondolom, mert már senki se bámul alulról. Alulról már nem látnak.

A jó pacifista nem mondja, hogy ne legyen harc. Csak azt, hogy béke is legyen.

- Azt a szép darabját játssza, művész úr, Beethovennek, amit Dantenak ajánlott.

- Ugyan, ne beszéljen... Na nézze, már meg is van! Ez itt! Nem látja? Felül, oldalt, oda van írva:

«És láték egy asszonyt ülni veres fenevadon, mely teljes vala káromlásnak jeleivel...»

«Öltözött vala pedig bíborba és skárlátba... kezeiben aranypohár vala, tele útálatosságokkal és az ő paráznaságának tisztátalanságával...»

Bécsben félreverik a harangot, a főpap remegő hangon szólítja fel a sátánt, hogy távozzék a leányzó testéből.

Pesten a parlamentet nézi templomnak, önmagát Bouillon Gottfriednek egy gyengestílű képviselő és keresztes hadjáratot hirdet. A miniszter (később kiderül, milyen okosan) figyelmezteti, hogy ne csináljon reklámot annak, ami ellen harcol.

Spengler fáradtan legyint. Mit karattyoltok itt bűnről, erényről? Nem A Nőről és A Sátánról van szó, - ez mind puszta metafizika! A kézzelfogható valóság, ennek a nőnek fekete bőre, világosan mutatja, milyen célból küldetett, előörsnek, hogy engem igazoljon. Európa haldoklik, kultúránk kiélte magát, - hadd jőjjön az új népvándorlás, jőjjenek a négerek és... mongolok - a behelyettesítő módszerrel megoldott kétismeretlenű egyenletet, amint az kétkötetes művemben meg vagyon írva, íme, nyilvánvalóan helyesen állítottam fel: az egyik Ismeretlen, e néger Salome, már meg is jelent.

Egy szimultanista költő mindössze arra utalt könnyedén, minden további nélkül, vajjon nem tünt-e fel nekem, hogy a balkáni földrengések akkor kezdődtek s azóta fokozódnak, egyre hevesebben, mikor és mióta ez a Joséphine megindult Párizsból és jön, egyre közelebb. Kelet felé? Ő nem akar rémképeket festeni, de majd jegyezzem meg, mi lesz itt május elsején, ha tényleg fellép a Royal Orfeumban.

«És az ő homlokára egy név vala írva: Titok, a nagy Babilon, a paráznáknak anyja...»

Valami rokoni közöm mégis csak van vagy volt mindeme látnokokhoz. Ugyanazt tegyem, mint a rokonság - látatlanul mondjak ítéletet Heródiás felett, aki fültanuk szerint, többízben határozottan kijelentette, hogy nem óhajtja a fejemet, mindössze egy négypengős belépőjegyet szeretne eladni nekem, mint a többieknek?

Nem. Jánosi mivoltomban a lényeget mindig többre tartottam a formáknál - s amíg eleven szemem és fülem bírja, a látványt nem fogom látomással pótolni. Én bizony kimászom a ciszternából, lemászom az oszlopról és megnézem ezt a Salomet, ezt a Thaist, ezt a Kísértő Némbert, ezt a Nagy Paráznát.

A szomszéd szobában, oldalt, a tükör mellett, meghökkentően sovány, barna karok nyúlnak fel. A következő pillanatban, mélyen kivágott estélyi atlaszruhában egy igen magas, sovány, furcsán lefésült, fekete leány siet ki az ajtón.

Óriási meglepetés számomra. Salome feltünően hasonlít egy bizonyos Jolán nevű lipótvárosi hölgyhöz, akit még a békéből ismertem és mondhatom, nem volt nagyon szimpatikus nekem, egyetemre járt, minden ok nélkül, feminista volt, galileista volt, freudista volt, amellett azonban neokatolikus is volt, lovagolt, táncolt, szónokolt, folyton véleménye volt, egészbenvéve minden nőiesség ellentéte volt, mégis nagyon lenézte a férfiakat, akik szerinte csak a nőt látták benne, pedig dehogy.

«Full face» viszont mulatságosan kedves pofa Baker. Csupa ellentét. Okos, könytelen és mosolytalan, folyton ugráló bogárszeme alatt minden pillanatban jóízű nevetésre csattan a két piros banán, a pompás fogsor: de a mosolyt minden átmenet nélkül hagyja abba, mintha dróton járna a nevetőizom: akkor egyszerre túlkomoly lesz. Ideges, finom majomkezei az ujjak végén egészen feketék.

Komolykodó kérdéseket is teszek, hogy elnyomjam nevetési ingeremet, mert muszáj nevetnem, hogy minden idegenszerűsége mellett milyen ismerős.

- Azt hallom, Joséphine, vallásos lélek vagy, templomba járó. Gyermekkorodban is az voltál?

- Mondd meg őszintén, - milyennek képzelted Istent? - Fehérnek vagy feketének?

- Rosszul értettél, Joséphine. Azt kérdeztem, gyermekkorodban milyennek képzelted, amikor még érezni és hinni nem tudtál, csak képzelni.

Nem ugrik be. Ő metafizikai alapon áll, ne tessék őt zavarbahozni. Gyorsan abbahagyom, még kiderül, hogy én vagyok a kísértő sátán.

A két impresszáriót, egy kis olaszt, meg egy kis franciát, nyugtalanítja angol nyelven folyó beszélgetésünk. Beleszólnak, háborgatnak, aztán elhallgattatva Joséphine-t, kézzel-lábbal kezdik nekem magyarázni, «Milyen intelligens, kérem, az ember nem hinné!»

És hevesen gesztikulálva, példákat mesélnek, egymásralicitálva, Joséphine értelmességéről. Kérem, milyen okosat mondott Dekobrának, aki filmet írt neki.

Mintha valami kiskutyáról, vagy idomított majomról lenne szó. Tessék elhinni, több esze van ennek, mint némely embernek.

Kínosan feszengek, Joséphine-re nézek, lopva, gépiesen mosolyog. Tévedtem volna? Lehetetlen.

- Mondja, chère Baker, súgom oda neki egy óvatlan pillanatban, nem feszélyezi önt, ha a jelenlétében úgy beszélnek önről, mint egy tárgyról?

- Mikor Z. úr, aki bemutatta, az ön jelenlétében biztosított engem, hogy ön egy rendkívül jelentékeny és nagytehetségű író.

Multkor egy fényképen tünődtem, valami ausztráliai utazó hozta, vad nők és férfiak guggolnak a tűz körül, az egyik furulyázik, a másik tünődik.

Mindegyik hasonlított valamelyik pesti ismerősömhöz, jólelkű, szelíd, kedves népekhez - egyik se hasonlított azokhoz a Lombrosó-típusú bűnöző fejekhez, amik naturalista színdarabokban és regényekben, filmplakátokon, mint «Szőrös majom» és «A bestia» és a többi képviselik, vérbenforgó szemekkel az «ősemberre való atavisztikus emlékeztetést».

Az ókorban nem is ismerték, pedig, időben, közelebb voltak az ősemberhez. A középkor teremtette meg a vadember fogalmát - Cortez Ferdinándék és a többi condottieri. Vad indiánok, emberevők, akiket tűzzel-vassal kellett (hát kellett?) pusztítani.

Rémes pofák jelentek meg a naív otthonülők képzeletében: csillogó fogak, fölborzolt haj. És volt is a dologban valami - a kép ugyanis abban a pillanatban ábrázolta istennek e szegény, legelésző állatkáit, amikor a «szelíd» európai váratlanul rátámadt, puskával lövöldözött rá.

Abban a pillanatban vadultak meg, mikor bennünket megismertek. Egy bárány arca a halálos rettegés pillanatában borzalmasabb látvány, mint a tigrisé, mikor jólakottan sütkérezik.

Egyszer már jusson eszünkbe, hogy a «vad» szó (németül «wild» és «scheu») a «félénk» szóval is rokon.

Drága Joséphine, kedves nőnemű embertársam, ezt csak úgy titokban intem feléd, - hát mit tegyünk, úgy-e? Muszáj vadnak lenni, muszáj rettenetes négertáncot csattogni, muszáj vérivó ősembernek lenni, mert így kívánja tőlünk Spengler és a csőcselék és a nagyszájú próféták, - ha nem tudjuk kimutatni előkelő ősünket, a neandervölgyi bestiát, nem hiszik el nekünk, hogy jogunk van a boldogsághoz, amit egymásnak adni tudunk, egymáshoz hasonló emberek. Ha nem megy máskép! A csőcselék borzongani akar, vadságtól, fenyegető szólamoktól, földrengéstől, - mozgasd hát öreg Föld, lomha irhádat, hadd mulassanak a gyerekek.

Téged, Joséphine, még külön azért is sajnállak, hogy nőnemű vagy, ebben a megvadult, megnégeredett Európában, - te kedves, jó kis hű kis cselédkéje és kedveskéje Van Zanten boldog éveinek! Ugyan mit akarnak szemérmes meztelenségedtől ezek a furcsa, részegtekintetű, vadtekintetű fehér emberek?

Te már megtanultad, egy önérzetében elnyomott nép okosságával és intelligenciájával rájöttél.

Szemérmetlen meztelenséget akarnak, - húzzad fel hát azt a pár libegő rongyot, ami többet sejtet, mint amennyit eltakar! Fekete angyal, játszd el a mumust és krampuszt, hadd borzongjon kéjesen a magát angyalnak képzelő fehér ördög!

Én a Rossz Nőt, a Bestiát, a Női Sátánt, akit régi és új próféták festettek a falra, nem találtam meg benned sem. Távozz békével, - nem te vagy a nagy Babilon.

A millennáris emlékmű előtt újból két lovasszobor bukkant fel - első pillanatban közlekedési lovasrendőrnek véltem őket, még csodálkoztam, minek kellenek ide, az aránylag kis forgalom színhelyére. Közelebbről kiderült, hogy Álmos és Előd vezérek halhatatlanságát hirdetik.

A hét vezér hét lovasszobra lassanként elkészült. Meglehetősen egyformák - egyik jobbra néz, másik balra, harmadik a kantárszárat fogja, negyedik előredől.

Nem értek szobrászathoz. A pesti szobroknál meg különben is pechem van: egyik se tetszik, vagyishát ők se értenek hozzám. Mindegy, hiszen mondom, hogy nem értek a képfaragáshoz. Minap egy szobrász csaknem kihajított a műterem ablakán, mert elmondtam neki naív véleményemet az egész mesterségről: ha már egy művészet olyan durván közeledik a valósághoz, hogy három kiterjedésben, valóságos anyagból utánozza a valóságos életet, miért nem teszi meg az utolsó lépést - miért nem festi ki természetes színekkel a bálvány képét, valóságos ruhába öltöztetvén figuráját? A panoptikum viaszfigurái nem igénylik a művészi alkotás tekintélyét - pedig hát, ha nem többet, még kevésbé kevesebbet jelentenek az életábrázolásban, mint például az úgynevezett «naturalizmus» és «verizmus» jelent az irodalomban.

Dehát aszongya, stilizálás, idealizálás, jelképezés, meg minden. Magam részéről ugyan hiába keresem mindezt a városligeti lovasrendőrökön. Annyit megállapítok, hogy a hangsúly mindig a lovon van ezeknél a lovasszobroknál. Eltekintve attól, hogy egy ló, tömegben legalább négyszer akkora valami, mint egy ember, a szobrász még műgondban is rendesen a lovat részesíti előnyben: a lóra odabiggyesztett szomorú figura, holmi mellékes tehernek hat, amit az életteljes paripa a legszívesebben lerázna. Hol itt az idealizálás, az emberi géniusz, emberi lélek halhatatlan eszméje?

Nem hét ember, hét ló halhatatlanságát hirdetik ezek a szobrok. De a szobrászok makacsul ragaszkodnak ezekhez az óriási lovakhoz, mihelyt arról van szó, hogy hős hazafiaknak kell emlékművet állítani. Ló nélkül nem ér az egész - nem is hős, aki nem lóhátról nézi a világot, közben nem is veszik észre, hogy inkább a lói hősiségnek emeltek emlékművet, mivelhogy testi értelemben a ló csakugyan bátrabb és erősebb, mint az ember. Különben nem az ember ülne védekezésből az ő hátára, hanem megfordítva. A hatást még fokozza, hogy a ló rendesen prüszköl, toporzékol, nyerít, tüzet lövel orrlikain, iszonyú mérges és bátor: az egész figyelmet magára vonja.

Hiába, a szokás igézetében a modern szobrászok se tudnak megszabadulni ezektől a rettenetes lovaktól, - lóvá teszik az egész szobrászművészetet. Több mint elég, nagyon is sok volt a lóból középkori műveken, mégse akarják abbahagyni. S mintha valóban csak a ló volna fontos, nem az ember, akkor is ragaszkodnak a lóhoz jelképesen, mikor ember és ló természetes viszonya, mint történelmi emlék, már régen nem igazolja ezt a párosítást, melyben mindig az ember veszit a ló javára. Jó, nem bánom, Álmos és Előd csakugyan lovon jártak, többnyire, csatában és békében, - de mit akarnak Hindenburgtól például, mennyiben jellemzi Hindenburgot az a rémséges, nagy lovasszobor (tömegarányban: hadvezér törve ló, úgymint 1:5), ami ott éktelenkedik Berlin főterén? Hindenburg végre is a világháború hőse volt s a frontokon való közlekedésre autót használt, csakúgy, ahogy Álmos és Előd lovat használtak, az akkori közlekedési viszonyoknak megfelelően. Igaz, az automobil is jókora tömeg, de legalább szerényen viselkedik, nem ugrál és toporzékol, észre lehet venni azt is, aki rajta ül. Miért nem automobilon ábrázolják tehát Hindenburgot? Mert az nem költői? Mert az nem jelképes? Mert az nem örök motívum? Ugyan kérem!

Először is: ami azt illeti, hogy örök motívum. Miért volna örökebb az, ami régi? És különben is, puszta kifogás az egész - ha a lovat csak azért tették Hindenburg alá, mert a ló időtől és divattól és korszerűségtől független ábra, a hősiség eredetére emlékeztető valami, akkor miért ül ezen a jelképen egy modern tábornoki egyenruhában feszengő Hindenburg? Miért nincs rajta páncél és sisak? Csacsi beszéd. Ha a ruháját a modern igényeknek megfelelően ábrázolták, a közlekedési eszközét is annak vehették volna, ami volt: automobilnak. Mert igenis, ismétlem és ragaszkodom hozzá, a ló közlekedési eszköz, (hacsak nem külön ábrázolják, mint természetrajzi valóságot és szépséget), annyira az, hogy volt idő, mikor még ló sem volt, mint ahogy ma már nincsen ló, hanem automobil van helyette. Miért jelképes dolog tehát a ló és nem jelképes dolog az automobil?

Maradna az utolsó érv: hogy a ló eleven és művészi tárgya a művészetnek, az automobil pedig nem az.

Ez már komolyabb ellenvetés. Ebbe belemehetünk, egyszerűen azért, mert a művészet tárgya csakugyan a természet - már pedig a lovat, mint eleven, rejtelmes valóságát az életerőnek, a természet alkotta, az automobilt azonban ugyanaz az ember, aki másirányú becsvágyának ösztönzésére művészi művekben örökíti meg a természetet. Az automobilt az ember csinálta, az automobilt tehát csak egy másik, jobb automobil pótolhatja, mintahogy egy eleven ló pusztulásáért csak a kőbefaragott ló művészi szépsége kárpótolhat bennünket. A művészet magát az életet akarja halhatatlanná tenni, nem azt, amit az élet produkál.

Még így is nyitva marad a kérdés - miért éppen ott alkalmazzák a lovat olyan sűrűn és makacsul, ahol nem önálló, önmagáért való létezése a fontos, hanem gépies, közlekedést lebonyolító minősége: az ember társaságában? Persze, hogy szép látvány egy szép ló, talán csakugyan szebb, mint egy automobil - de ember nélkül, csakúgy magában, még sokkal szebb volna.

Ez is puszta szokás, semmi köze a külső vagy belső törvényhez, ahoz a bizonyos «örök» törvényhez...

Jól van, békében hagyom már a lovat, eleget nyargaltam rajta. És «jelképekkel» végre is nemcsak a képzőművészetek dolgoznak - a költészet, trópusaival és hasonlataival, éppen elég anyagot ád, a «jelkép» kultusz tanulmányozására. Véletlenül a lovat a költészet is sűrűn emlegeti hasonlatképpen - egyebek közt önmagát is lovasította, holmi szárnyas, táltos pegazus formájában. Dehát megigértem, hogy leszállok a lóról. Nincs is rá szükségem, hiszen abból akarok kiindulni, hogy a «jelkép» és «hasonlat» nem mindig természeti jelenség, nagyon sokszor emberi kéz alkotása.

A hajó kedvenc hasonlata és jelképe a költészetnek, jelenti a gyorsaságot, az élet tengerén való hányódást, akadályok, balsors hullámaival dacoló bátor lelket.

ami azt jelenti, hogy én nem félek, nem tartok lépést a középszerűséggel és átlagossággal (nem leszek a szürkék hegedőse), hanem előrerohanok.

Hogy van az mégis, hogy a hajónak, mint közlekedési eszköznek fejlődéséről nem akar tudomást venni a jelkép?

Miért tartjuk «költőinek» és «művészi»-nek ha azt mondja a költő, hogy repülj hajóm - és miért tartanánk mesterkéltnek és művészietlennek, holmi futurisztikus és aktivisztikus affektálásnak és erőszakoskodásnak, ha a költő, aki véletlenül ma él és nem abban a korban, mikor a hajót feltalálták, azt mondaná, hogy repülj gőzhajóm, vagy repülj villanymotoros csónakom, vagy repülj turbinásom - holott a hajójelkép, tekintettel a «repülj» szóra, ezúttal tényleg a gyorsaság képzetét óhajtja kelteni.

Mert arról nem is merek beszélni, mi lenne, ha egy költő annyira meg merné sérteni a «művészet» «örök» törvényeit, hogy például ilyen őrültséget és képtelenséget és költőietlenséget merészelne leírni: repülj repülőgépem.

Megsebesült a jobbkezem, néhány napja felkötve hordom. Ezt a jegyzetet nem a kéz írja, nem az összetanult apparátus, gondolaton, idegen, izmokon át, a tökéletes államgépezet, melyről a szocialisták álmodoznak. Diktálom, amit gondolok, s mint valami új és másféle folyamat visszaható tüneteit (nem szoktam meg a diktálást) figyelem, hogy alakítja gondolatomat az a tudat, hogy így van.

Hiába próbálom elhitetni magammal, hogy nincs különbség: hogy az idegen kéz, mely helyettem ír, annyit végez csak, mintha a kabátomat gombolná be helyettem valaki. A kéz nem gép, s minden, ami szóvá és beszéddé válik bennem, szükségképpen átmegy annak az élő embernek a gondolatain is, akinek diktálok. Átmegy, megszűrődik, s engem sem hagy közömbösen, mivé szűrődött. Akárki az illető, - gépírókisasszony, iskolásgyerek, írótársam, vagy laikus - biztos, hogy valami módon másféleképpen alakul a szó az ő jelenlététől, mintha egyedül volnék. Ő az első olvasó, még hozzá egész különös minőségben, ha jól meggondolom. Több, mint olvasó, tulajdonképpen munkatárs. Kénytelen vagyok számolni vele, mert jelen van, látom kérdő arcát és már is az az érzésem, hogy szinte a szóbanforgó tárgynál is jobban érdekel a tárgyról szóló véleményemről való véleménye. Ebben a pillanatban világosan érzem a gondolkodó és hirdető, az alkotó és teremtő, a tudós és tanító közti lényeges különbséget. Gondolkodó és hirdető és alkotó egyedül van a tárgyával: ketten vagyunk (szubjektum és objektum, ahogy a régi lélektan nevezi) egyik a tehetetlen és formátlan létező, a másik, aki formát és kifejezést teremt.

A forma és kifejezés nem több és nem kevesebb, mint amennyi a tárgy tartalma. Azzal, hogy az asztalt meghatároztam, négy lábával és lapjával, akár szóval, akár papíron az ábrázolómértan segítségével, maradék nélkül tettem tudatossá és örökkévalóvá az asztal fogalmát. De mingyárt megváltozik a helyzet, ha a két fél, tárgy és tudós közé, egy harmadik tolakodik: harmadik, aki a tárgyat nem ismeri. Annak a számára formát kell változtatni. És megszületik kifejezésen túl a közlés szükségessége. Most már nem elég, hogy tárgyamat kifejeztem, úgy kell kifejeznem, hogy a harmadik, aki soha nem látta a tárgyat, képet kapjon róla. Sem a definicióból, sem az ábrázolómértan kusza vonalaiból nem fogja megtudni, milyen valójában az az asztal. A művészhez kell fordulnom, aki a szemfényvesztés és ámítás különféle eszközeivel úgy varázsolja ide a papírra, mintha valóság volna: íme a roppant különbség. Ez a harmadik személy, nevezd tanítványnak, olvasónak, közönségnek, élvezőnek, egész világnak, aki felé fordulsz, a nagy ismeretlen előtted: ez érdekli a művészt. Enélkül légüres tudás és megismerés volna a világ, a magános Ádám paradicsomkertje, puszta lét és formula. A nyugtalan ösztön, hogy van valaki, aki nem tud arról, amit te tudsz, és nélküled nem is tudná meg soha, rákényszerít, hogy erőt végy magadon s megtagadva magad másképpen szólj, mint ahogy magaddal beszélsz, az ő szótárát vedd kölcsön. - Figyeld a jó tanítót és a jó művészt: ők ketten tudják csak megcsinálni, ami a legnehezebb s amihez se tudós, se alkotó nem ért: hogy tulajdon gondolatait annak a szavaival fejezze ki, akivel közölni akarja: a gyermekével.

S mingyárt a magyarázat is kész, miért érezzük önkénytelenül, hogy a hadvezér, művész és diktátor közt van valami rokonvonás. Az ember sorsának, társadalomtörvényeinek nagy kutatói egyedül voltak szobájukban, mikor tökéletes értékű és teljesen használhatatlan törvényeiket megformulázták. Az eleven élet, mely szakadatlanul és makacsul ontja magából a valóságot megismerő látnokot, a törvényalkotó tudóst és tudatlan gyermeket, nem elégszik meg ezzel. Napoleon híres kiáltványai egyszerűek és naívak, mint a népiskolák ábécés könyveinek fogalmazványai.

Marx és Napoleon - mind a kettő, diktatúráról ábrándozott, de Marx csak írt és Napoleon csak diktált.

Ibsen azt mondja: írni annyi, mint ítélőszéket tartani önmagunk felett. Diktálni talán annyit jelent, megfellebbezni ezt az ítéletet, áthárítani a felelősséget.

Mert művészet ide, művészet oda - annyi bizonyos, többet ér egy jó zsarnok, mint egy rossz forradalmár. A világot nem megismerés és belátás, hanem a képzelet kormányozza - nagy szerencséje a világnak, ha szép és jó és boldogító képeket tud inspirálni az, aki a kormánykeréknél áll. S az emberek nem szívesen engedik ki kezükből ezt a szerencsét - a történelem sok képtelensége közt egyik legfeltűnőbb az a tény, hogy a cirkuszt rendező zsarnokhoz sokszor jobban ragaszkodott a nép, mint a kenyeret osztogató uralkodóhoz. Nem mindig a Brutusok hiányán mulott, ha a cézárok túlélték március idusát. Bármilyen furcsa dolog, bármennyire ellenkezik minden logikával - a tapasztalat azt mutatja, hogy érettük legalább annyi ember pusztult el, lelkesedésből, önfeláldozásból, mint általuk, ellenszegülés és lázadás miatt - legalább annyi a harctéren, mint a vérpadon, vagy száműzetésben. Élni nem kell, de hajózni kell, mondta a nagy admirális - az egyszerű emberi lélek pedig ezt: élni nem kell, de boldognak lenni kell. S ha boldogságot csak a képzelet ád - inkább meghalni egy boldogító illúzió utolsó percéért és perceiben, mint élni illúziók nélkül.

S ha mégis a fejlődés iránya a diktatúrák hanyatlását mutatja - ennek az az oka, hogy egyre kevesebb illúziót tud teremteni az emberi lélek. Az illúziók ősi forrása kiapadóban van s új forrásokat még nem fedeztünk fel magunkban (csak sejtjük néhányan, hogy vannak, talán dúsabbak és gazdagabbak a réginél).

Freud Zsigmond legújabb, testamentumszerűen ható könyve: «Egy illuzió története» címén a legboldogítóbbak egyikével számol le: elemzéssel mutatván ki, hogy Istent szükségszerű akaratunktól, tudatunktól független munkájával lelki apparátusunknak, mi magunk teremtettük, saját részünkre - a mennyboltra vetített óriási tükörképünket vettük valóságnak, gyermeki önszerelmünk révületében.

Alapjában nagyon mindegy. Igy, ez a fogalmazás, a valódi hívő számára egyáltalán nem Istentelen. Annyit jelent csak, mint mikor a matematikus egyik számítási rendszerből a másikra tér át - Ptolemeus helyett Copernicus: amit tudni akarunk, az üdvösség és megváltás útját ezzel a rendszerrel is ki lehet jelölni. Isten a teremtő és alkotó - ha tehát Istent az Emberi Lélek teremtette és alkotta, akkor legfeljebb az emberi lelket nevezzük ezentúl istennek; az is van olyan ismeretlen és láthatatlan, mint Jehova, vagy Allah. A Külső Bizonyosság helyett, Belső Bizonyosság - fő, hogy legyen valami bizonyosság. Értsük meg végre, ó filozófusok, papok, ateisták, tudósok és költők, gondolkodók és hívők, - minden olyan tan, mely elismeri s abból indul ki, hogy Valami Van, vallásos és istenes - istentelen és vallástalan tétel egyetlenegy van csak, azé, aki azt állítja, hogy Nincs Semmi.

A freudi hitvallás kritikája e szerint abból indulhat csak ki, hogy szebben, könnyebben, rövidebben, világosabban és egyszerűbben fogalmazza-e meg számunkra a Nagy Létezőt, mint az uralkodó vallások, vagy sem. Mindegy az, a lélek teremtette-e istent, vagy Isten a lelket - az a kérdés, hol érezzük magunkat nagyobb biztonságban: a szemünk ablakán át beömlő valóságnak nevezett külső világban, amit Isten teremtett, nem tudni, hogyan - vagy behúnyt szemmel, lelkünk mozgását figyelve.

Nos, egyelőre úgy látszik, a behúnyt szem nem adja meg ama nagyobb biztonságérzést - tántorgunk és tapogatózunk. A lélekelemzés nem tart még ott, hogy össze is tudja szedni megint, amit szétszedett: enélkül pedig hullaboncolás az egész, keresés, kísérletezés, nem eleven, alkotó és teremtő valóság.

A szétszedett lélekkel nem tudunk semmihez fogni. Ha az Emberfölötti Ember, az Emberisten, valahonnan, az idők távolából, elém toppanna most, megjelenne előttem, mint Mózes istene a csipkebokorban, hogy megkérdezze: mennyit tudsz a lélekről, fiam? azt kellene felelnem: Uram, beszéltem egy csomó «kianalizált lelkű» embertársammal, a te papjaiddal s megkérdeztem tőlük, ki vagyok - de ők megint csak annyit feleltek rejtélyes mosollyal: nem azt gondolod, amit akarsz, nem azt mondod, amit gondolsz, nem azt teszed, amit mondasz. Ez a Lélek szentháromsága.

Kicsit konfúzus isten ez nekem. Isten, aki nem hisz önmagában - hogy higgyek benne én?

No és - mi a véleménye a politikai helyzetről? - kérdezte végül az újságíró. Kitérő válaszomra - (olyasféle gesztusom volt, zavartan huzigálva mutatóujjamat az íróasztal lapján, mint az Övé, mikor a házasságtörő asszonyról kérdezték) - a gúnyos kérdések egész sortüze következett. Hogy van az, hogy ön soha nem foglalkozott politikával? Nincs politikai meggyőződése? Vagy talán - izé - nem meri - izé - kimondani? Talán bizony nem azonosítja magát az uralkodó politikai felfogással? No és? Akkor meg éppenhogy kutyakötelessége volna beszélni, lázadni, harcolni. Bezzeg Shaw Bernát, akit az ön kritikusai gyakran emlegetnek, nem fogja be a száját - támadja és ostorozza, negyven éve az angol kormányt, a világkormányt, mindent és mindenkit, nemcsak közvetve, az irónia képletein át, hanem közvetlenül is, bíráló szavakkal, hozzászólva a napi eseményekhez.

Negyven éve. Na látja, fiam, helyben vagyunk, most már tudok valamit mondani.

Annál is inkább, mert éppen az éjszaka olvastam el a «Vissza Matuzsálemhez» kitünő előszavát, melyben ez a remekbekészült Shaw Bernát mintegy összefoglalja különféle lázadásait és tiltakozásait a társadalmi és politikai rend őrült törvényei ellen, amik negyven éve halmazódtak fel lelkében.

Az írás kitünő, a tiltakozások és ellenvetések az emberszeretet és jószándék legnemesebb forrásából bugyognak elő, lángoló tűzzel és fénnyel - az érvek metszően okosak és igazak, csaknem mindegyiket (külön-külön véve) aláírom.

És mégis - együttvéve az egész inkább elrettent attól, hogy kicsiny körömben magam is politizáljak, mintsemhogy serkentene erre.

Mingyárt meg fog érteni, ha jó matematikus módjára leegyszerűsítem, képletbe foglalom az esetet.

Tegyük fel, hogy egy ilyen Shaw Bernát negyven évvel ezelőtt talál egy olyan politikai úton létrejött törvénycikkelyt, melyben mintegy gócsejtjében a rákos daganatnak sok baj és szerencsétlenség és méltatlanság forrását ismeri fel. Shaw Bernát író, nagyszerű író, népszerű író - semmi akadálya, hogy megkezdje harcát a veszedelmes törvénycikkely ellen. Meg is kezdi - meggyőződésétől fűtve az érvek és bizonyítékok egész arzenálját sorakoztatja fel. Az érvek és bizonyítékok kitünőek, a világ tapsol, minden okos és jóakaratú ember igazat ad neki - negyven év mulva, mert körülbelül ennyi idő kell hozzá, hogy egy eszme a maga tisztaságában, közismertté váljék.

No és - mondja ön, hát kérem, mit akarok ezzel mondani? Hát persze, ez így van rendjén - mi ebben a lehangoló?

Ebben az a lehangoló, kedves barátom, hogy Shaw Bernátnak minden okos ember igazat ad, könyveit szétkapkodják, darabjait megnézik, - de a szóbanforgó törvénycikkely éppenúgy megvan mint negyven évvel ezelőtt, izmosabb és erősebb mint valaha, mintha csak önnön képtelensége és ostobasága táplálná, vagy éppen az érvek és ellenvetések pergőtüze. Ez az ostobapofájú törvény, mint egy városligeti kardnyelő, vigyorogva kapja be a feléjehajított bombákat, jóízűen megrágja és lenyeli, mintha lekvárosgombóc volna és utána vidáman dörzsöli egyre püffedő hasát.

Hát persze, mondja ön Shaw Bernáttal, ez csak azt jelenti, hogy a törvényeket ostoba és önző (elismerem, hogy a kettő összefügg) emberek csinálják és tartják fenn, - éppen azért kell, hogy az okos és derék emberek tiltakozzanak.

Én pedig azt mondom, - lassan a testtel! Maradjunk csak az előbbi hasonlatnál. Egyik oldalon áll a Törvény mint pofozógép, - másikon a lelkes Iró, harcos fegyverzetben, - oldalt ön, aki figyeli a nagy mérkőzést. Eleinte hangos brávókkal üdvözli a telitalálatokat, amint a bombák elpukkannak a pofozógép szájában. De mikor kezdi elunni magát, a brávók lanyhulni kezdenek és ön eltünődik. Negyven éven át dobálta az igazság és fölény bombáival az Iró a Rossz Törvényt, - a Rossz Törvény összepofozva és bombázva ott áll a helyén s az Iró még mindig, egyre hevesebben, bombáz és sustorog és lángol. Nem ködlik fel az ön lelkében, öntudatlanul is, a gyanú, hogy az Irónak fontosabb a bombásdi-játék, mint a látszólagos cél, hogy ledöntse a bálványt? Hogy tehát a férfias és pompás támadás, melyben tehetségét és erejét csillogtathatja, éppen úgy kell neki mint a Rossz Törvénynek a bomba, - nem lehetnek el egymás nélkül, szükségük van egymásra. Különben, ha nem így volna, ennyi idő alatt az Irónak már régen észre kellett volna vennie a fentebb szerényen említett lehetőséget, hogy a Rossz Törvényt minden kívülről származó támadás csak táplálja és erősíti.

Hogy mit akarok ezzel mondani? Világos, hogy mit akarok ezzel mondani. Azt, hogy akinek igazán nem tetszik egy politikai úton létrejött törvény, és őszintén óhajtja, hogy azt eltöröljék vagy megváltoztassák - az, ha részt akar venni ebben a munkában, okvetetlenül politikusnak megy. Igyekszik politikai hatalmat szerezni, minél nagyobbat, akkorát, hogy módjában legyen eltörölni vagy megváltoztatni ezt a törvényt. Ha Shaw Bernát annakidején, mikor a Rossz Törvényt fölfedezte, őszintén és lelke mélyén fel lett volna háborodva ellene, abba kellett volna hagynia az írást, meg kellett volna választatnia magát képviselőnek, igyekeznie kellett volna hatalomhoz jutni, pártot alapítani, megbuktatni a kormányt, kormányra kerülni és akkor beszélni a Rossz Törvényről. Bármily különösen hangzik, de ilyen karriért könnyebb csinálni, mint írói karriért - vagy, ha nem is könnyebb, legalább is biztosabb és célravezetőbb. Shaw negyven éven át támadta a maga Rossz Törvényét - azóta egy tucat Lenin és Mussolini törült el egy csomó Jó Törvényt, amit ők Rossz Törvénynek hittek, öt év alatt, meg három év alatt, meg egy év alatt.

De Shaw Bernát lenézi a politikusokat és törvénycsináló hatalmasokat. Viszont a törvényt amit csinálnak, veszedelmesnek tartja, tehát nem nézi le, sőt igen komolyan és behatóan foglalkozik velük, szétszedi és megvizsgálja őket, hogy ártalmas természetüket kimutassa. A politikussal, aki csinálja a törvényt, egy megvető kézlegyintéssel végez, ostoba ember és kész, mondja róla - de viszont nagyon komolyan veszi azt, amit ez az ostoba ember csinál. Ez éppen olyan, mintha a tudós egy életen át kutatná a mikroba által okozott daganat természetét, de nem törődne a mikroba természetével. A tudós még tehet ilyet, esetleg, azzal a megfontolással, hogy a mikroba az állattan körébe vág, ő pedig hisztológus és nem entomológus, - de az orvos, ha gyógyítani akar, mindakettőt kell, hogy komolyan vegye.

(Sőt, a mikrobát még komolyabban mint a daganatot, mivelhogy előbb van a mikroba s csak aztán a daganat.)

Hogy van az, hogy Shaw Bernátnak negyven éve nem tetszenek az angol törvények - és még egyszer sem jutott eszébe, hogy vagy megváltoztassa ezeket a törvényeket, vagy otthagyja azt az országot, melyet ilyen rosszul kormányoznak? Nyilván azért, mert, mégha önmagának sem vallja be, a politikus ostobaságáról és alávalóságáról titokban csakúgy vélekedik mint Goethe:

Ne felejtsük el - ön kettőt kérdezett. Hogy érdekel-e a politika és hogy van-e politikai véleményem?

Az első kérdésre habozás nélkül felelek egy harsogó igennel. Már hogyne érdekelne. Hiszen mindnyájunk sorsa függ tőle, jobban mint tulajdon jellemünktől, amivel a tudomány és művészet határoz meg bennünket. E pontban Napoleon és Goethe egy gyékényen árultak. De be kell vallanom valamit, amin csodálkozni fog. A politikából mindig csak a politikai beszédeket olvasom el, amik pedig többnyire ostobák, hiszen politikusok mondják őket - soha a vezércikket vagy tanulmányt, amik pedig többnyire okosak, hiszen írók írják őket. Mert azt óhajtom tudni, mi van - hogy mi lehetne, azt köszönöm szépen, magam is el tudom képzelni.

A második kérdésre, hogy van-e politikai véleményem? - ezt abból fogja megtudni, hogy fellépek képviselőnek: de ebből is csak legföljebb annyi fog kiderülni, hogy igenis, van. Hogy mi a véleményem - ezt majd csak akkor mondom meg, ha legalább miniszterelnök leszek.

Valami párbaj históriával kapcsolatban mondotta ki valaki ezt a szót ma: úriember. A párbajról is volt szó, általában - a társaság két részre bomlott azonnal, az «okosak» habozás nélkül eldarálták a két sablónt, hogy a párbaj nevetséges csökevénye a középkornak, anakrónizmus. A másik párt gúnyosan mosolygott, végre kereken kijelentette, határozatilag, hogy a párbajellenesek egyszerűen gyávák és nem férfiak és nincs becsületük, mert igenis, a becsületet védő «modern» törvények képtelenek elégtételt adni fínomabb és érzékenyebb becsületsérelmekért: ezt csak vérrel lehet lemosni.

Hazafelémenet, kettesben maradtunk a párbaj hősével, aki a vita folyamán hallgatott, vállát vonogatta. Kérlek, mondta és hirtelen megállt - én úgy veszem észre, ezek mind szamarakat beszéltek. Hogy párbajozni, általában és minden esetben, ostobaság és barbárság - ez éppen úgy nem igaz, minthogy nem igaz, hogy az ember azért párbajozik, hogy a becsületét rendbehozza. Nézd, itt van ez az én párbajom. Jól sikerült úgy-e, ő engem megsértett, pimaszkodott, erre párbajoztunk, én kicsit felhasítottam a bőrét, erre ő is bocsánatot kért, én is, nagyon jóba váltunk el. Na már most, ha visszagondolok az egészre - ez volt az, ami miatt történt, érted, - ez, hogy most sokkal jobba vagyunk mint azelőtt. Szó sincs itt az én becsületemről. Mondok valamit - akár hiszed, akár nem. Az ő becsülete miatt párbajoztam, nem a magamé miatt. Nekem ez a Sándor, akivel párbajoztam, már régen tetszett, nagyon derék, tisztességes, értékes embernek tartottam mindig, par distance, szerettem volna a barátaim közé számítani. De ő valahogy mindig bizalmatlan volt velem - éreztem, hogy hamis képe van rólam, azért nem szeret. Ez bosszantott, feszélyezett és ingerült voltam a társaságában. Én provokáltam ki belőle a sértést. Párbajozni akartam vele. Ha valaki megakadályozta volna a párbajt, valamelyik párbajellenes, modern barátod, a sértést egyikünk se tudta volna elfelejteni - egy életen át gyűlöltük volna egymást. Szerencsére nem sikerült megakadályozni. Ott aztán, a vívóteremben, kitárva egymás előtt meztelen mellünket, őszintén egymás szemébe nézhettünk, két ember. Az első bevágásom után láttam, hogy elmosolyodott - tetszett neki, hogy határozottan mérges vagyok rá. Ő engem affektált és nagyképű, hazug embernek képzelt (te tudod, nem vagyok az), most láttam, hogy megváltoztatta a véleményét. Kíváncsian nézett rám, ingerkedett, jobb vívó lévén - a vége az lett, hogy elnézett egy duplavágást, jól felhasítottam a képét. Kicsit bosszankodott, de már nem rám, hanem a saját ügyetlenségére - ő maga nyujtotta a kezét, miközben varrták. Mindketten nevettünk. Meghívott a birtokára, ezt nem is mondtam el ezeknek. Tudod, kérlek, meggyőződésem, hogy mi mind a ketten fínomérzésű és jó, de kicsit szemérmes, tartózkodó emberek vagyunk, ebben kicsit hasonlítunk is és éppen ezért nem értettük meg egymást évekig, holott közös eszményekért harcolunk. A párbaj lehetővé tette, hogy megértsük egymást és kibéküljünk. Azt hiszem, ez a modern párbaj tulajdonképpeni célja. Két úriember, akik valami félreértés folytán haragszanak egymásra, békejobbot nyujt a kardon keresztül. Kölcsönösen elismerik egymásról azzal, hogy kiállnak egymásnak, hogy méltónak tartják egymást erre a megtiszteltetésre. Ő sértve érzi magát - én hajlandó vagyok testi épségemet, esetleg életemet kockáztatni, hogy a sértettség fájdalmas érzése elmúljon a lelkéből. Én sértve érzem magam - ő is hajlandó erre. Nem furcsa? Igazán úgy van, voltaképpen nem a magam - az ő becsületéért párbajoztam. Embertársamnak ennél önfeláldozóbb nagyrabecsülését igazán nehéz elképzelni - mennyire becsüljük egymást. Az életünket kockáztatjuk egymás becsületéért! Természetes, hogy ezután ki kell békülni - a test kiontott vére behegesztette a lélek sebét, amit sértett hiúság lékelt belé. Azt pedig igazán nem kell magyarázni, hogy milyen jó üzletet csinál, aki lelki sebet testi sebre vált be - nagyon jól tudjuk, mennyivel hamarabb gyógyul az utóbbi.

Nem tudom, tréfa volt-e vagy se, amit ez az úr mondott. De valahogy mintha egy árnyalattal mégis visszavilágított volna az úriemberség fogalmának eredetére. (Soha még ilyen zavaros, százféle, ellenkezőértelmű nem volt ez a fogalom mint napjainkban). Az úriemberség forrására mutatott vissza, a lovagiasságra - az úriember családfájának egyik előkelő, régi (ha nem is a legrégibb) ősét idézte: a lovagot. A középkor nemes lovagját, aki mindig más becsületéért harcolt, soha nem a magáé miatt - özvegyek, árvák és szegények védelmében. És ezzel az úriemberség, a lovagság (chevalier, caballeros, gavallér) fogalmának első föltételét jelölte meg - úriember csak önzetlen, alázatos lélek lehet - aki a sértékeny és érzékeny önérzet patyolatkeszkenőjének dölyfös lobogtatásában érzi, az már karikatúráját, elcsenevészedett korcs-utódját ismerte csak az úriembernek. A párbajhőst, aki «becsületére kényes», összetévesztette Mancha nemes lovagjával - pedig csak a hiú, szamár Sancho Panza ő, aki fölvette ura vértezetét.

Nehéz is őket megkülönböztetni - vannak korok, amikor ruhát cserélnek Don Quijote, a rajongó s gyakorlatias érzékű fegyverhordozója. Don Quijote az Sancho Panza és Sancho Panza az Don Quijote: így haladnak végig a történelmen.

A magyar példaszó módot ad rá, megjelölvén a választóvizet, melyből sértetlenül kerül ki a nemesfém. Az úr a pokolban is úr - próbáld ki hát balsorsban, nyomorban a két figurát. Sancho Panza üvölteni és nyávogni, vagy legjobb esetben káromkodni kezd, mihelyt a lángok felcsapnak körülötte: Mucius Scaevola összeszorított foggal tartja közöttük kinyujtott karját. Az úr a pokolban is úr, - úr volt Szokratesz, és úr volt Confucius és Buddha s a Názáréti is, és mindazok, akikről tudjuk, hogy megjárták a szenvedések poklát s kikerültek belőle, sértetlenül.

Nietzsche hérosza nem az: hatalmának teljében csak úr, de nem ember - a lemondás hősei emberek, de nem urak.

Úr és ember. Erő és hatalom, az egyik feltétel - vissza nem élni vele, jóra használni, a másik. Az uralkodó lehet úriember, a zsarnok soha.

Egy évszázadon át szenvelgett lovagi ruhában Sancho Panza, a gáláns férfi - szerelmi alamizsnát kunyoráló szolgalélek: íme az úriember egyik karikatúrája. A másik Nietzscheé - ha nőhöz mégy, korbácsot vigyél magaddal. Egyik sem bizonyult úriembernek a szerelem poklában. Aminthogy nem úriember az a figura, akit minap láttunk egy vígjáték hőseként, ki a gőgös nőt azzal bünteti meg, hogy egy éjszakát kell vele töltenie, - ellenben úriember a Schiller lovagja, aki felhozza ugyan a keztyűt az oroszlánok közül, de nem fogadja el jutalomnak azt, aki ilyet merészelt kívánni tőle.

Mert ami a szerelmet illeti, - mint az úriemberség egyik mértékét... itt egy kis baj van.

Aki nem férfi, nem lehet úriember. Viszont nem lehet úriember, aki csak férfi, semmi más.

Ő talán az volt - csak az a baj, hogy nem úrinőkkel volt dolga - különben nem derült volna ki róla, hogy Don Juan.

Nincs kétség benne, ez a regényírás klasszikus értelemben vett tökélye: ezt jobban nem lehet csinálni. Egyrészt a külső valóságnak, mozgásnak és cselekvéseknek és helyzeteknek és állapotoknak olyan éles és színes és plasztikus tükörképe, amihez képest a tulajdon szemünkkel látott valóságos élet, hétköznapi hangulatban, homályosnak és szétfolyónak tűnik. Ez élesség és életteljesség minőségének és fokának jellemzésére hasonlatot már a technika legújabb eredményei adhatnak csak: ma már vannak olyan fényérzékeny lemezek, amik az emberi szemnél százszor hívebben és mélyebben és többet «látnak» meg a valóságból. (Persze, ez a hasonlat is gyönge és egyoldalú - de mit lehet tenni? Amikor egy író «megjelenítő erejé»-ről van szó, lévén a megjelenítés hatása, elsősorban képszerű valami, hozzászoktunk ahhoz, hogy hasonlatainkat a képzőművészetből vegyük kölcsön, festőiségről, plaszticitásról beszéljünk. Ebből jön ki aztán a sok zavar, határvillongás a művészetek között. Azonban nem lehet ezen segíteni - az írvaalkotás, mint már többször nekirugaszkodva megpróbáltam eldadogni, több, mint művészet, muzsika, retorika, költészet, filozófia összessége lévén, egészében fölötte áll mindeme művészeteknek, külön-külön, tökéletesebbet, összefogóbbat akar mindegyiknél - s mivel magában foglalja ilyenformán a tulajdonönmagát ellenőrző kritika művészetét is, tulajdonképpen fölötte áll a kritikának: innen a zavar. Bármelyik művészetről van szó, a kritika, a valósággal hasonlítván össze a művet, mértéket és hasonlatokat kölcsön vehet más művészetekből, a valóságnak egy részével, egy kategóriájával lévén csak dolga, azzal, amit fül, vagy szem, vagy szív, vagy értelem fedez fel belőle. Az írvaalkotás azonban fül is, meg szem is, meg szív is, meg értelem is egyszerre és együtt, még hozzá mindezeket ellenőrző kritika is - röviden, az egész ember. Az író művészetét csak egy magasabb művészethez lehetne hasonlítani, de magasabb művészet nincsen, hacsak!... Hacsak az nem, mely a valóság világát teremtette. Hiába mondom hát, hogy Tolsztoj figurái olyan klasszikusan élnek, mint, mondjuk, Lionardo da Vinci figurái. A festészet és szobrászat figuráiról, ha nézem őket, elsősorban a valódi, élő ember jut eszembe, másodsorban az époszokból, legendákból, regényekből ismert ember - az époszban vagy regényben szereplő figura azonban csak a valódi modelre emlékeztet, mint legközelebbi, egyetlen és közvetlen mértékre. Festészettől, muzsikától, filozófiától, költészettől indulva a valóság felé az éposz és regény az utolsó állomás: azontúl már csak a meztelen valóság van. Egy festő Napoleonja hasonlíthat és emlékeztethet Nagy Sándorra, vagy Julius Caesarra, - vagy egy állatra, vagy egy istenre, vagy egy virágra, - az író Napoleonja csak a valódi Napoleonhoz hasonlíthat, különben rossz a mű. Mert fület és szemet és szívet és értelmet lehet az egész emberhez mérni, de az egész ember legfeljebb istenhez mérhető, ha van.)

Ami pedig a tolsztoji figurák belső valóságát illeti, aminek lélektan és filozófia volna összehasonlító kritikája...

Egy kis lelki kalandomat mondom el, olvasás közben adódottat, annak igazolására, hogy a lélektan és filozófia mérónja éppen úgy félrebillen Tolsztoj lelki élesenérzésének szinte rejtelmes mélysége fölött, mint ahogy félrebillen a külső valóságot ellenőrző kritika mérónja Tolsztoj élesenlátása előtt.

A Karenina Anna című regény nem tudom hanyadik oldalán Annát egy régi, a regényben nem jelentékeny szerepet játszó barátnője látogatja meg. Anna már elvált férjétől, Vronszkijjal él együtt. Kedvesen, vidáman, kicsit mégis kényszeredetten beszélgetnek. A barátnőnek feltűnik, hogy Anna egy új szokást vett fel, amit eddig nem tapasztalt nála, - néha, mosolygás közben, furcsán, idegesen hunyorít az egyik szemével.

Olvasás közben, ezt minden jó olvasó tudja, csak tudatos figyelmünk és kritikánk koncentrálódik az olvasmányra - féltudatos képzeteink szabadon csaponganak közben, kényük-kedvük szerint társulnak egymással, logikátlanul, ahogy szubjektív élményeink, emlékeink véletlene összedobálja őket. Én se tünődtem hát, hanem, mint jelentéktelen és érdektelen asszociációt, egyszerűen tudomásul vettem, hogy ennél a sornál, mikor a barátnő észreveszi Annának furcsa hunyorgatását, egy bizonyos mondat jutott eszembe, amit a terjedelmes regény elején bizonyos Levine mondott a bátyjának a parasztok helyzetéről Oroszországban.

És természetesen el is felejtettem volna rögtön ezt a logikátlan képzettársulást, ha átfordítva a következő oldalra, akkorra megdöbbenésemre, hogy felkiáltottam olvasás közben, nem kapom a következő passzust:

E csodálatos kaland jelentőségét éppen olyan nehéz megmagyarázni, mint amilyen könnyű megérteni.

Az orosz írók általában gyakran dolgoznak hőseik belső gondolatbeli történéseinek leírása közben úgynevezett «szabad képzettársulások» ábrázolásával: természetessé, közvetlenné teszik ezzel a leírást, valószínűvé és valószerűvé, hiszen ezeket minden olvasó, magából, jól ismeri. Ezek a képzettársulások a könyvben is épp oly logikátlanok és ellenőrizhetetlenek, mint a valóságban, hiszen nem az a céljuk, hogy valami igazságot, vagy törvényt fedezzenek fel, éppen csak utalni akarnak az emberi képzelet jellemző csapongására.

Anna barátnőjének eszébe jut valamiről valami, a két dolog között semmi összefüggés nincs («maga se tudja, miért jutott eszébe...»), az író tovább megy.

Ez a logikátlan képzettársulás a két dolog közt, egy perccel előbb, mint a regényfigurával, tehát függetlenül a regényfigurától, vele is megtörtént.

A képzettársulás tehát mégse véletlen. És nem önkényes ötlete az írónak. Anna hunyorgása és az Anna által nem ismert, más világban élő Levine-nek bátyjával a parasztkérdésről szóló beszélgetése közt összefüggés van: a két jelenségnek valami közös gyökere van, valami titkos jelentőség köti össze őket - valami ismeretlen lelki, vagy erkölcsi törvényességnek kétféle megnyilatkozása utal az együvétartozásra.

Nem valószínű. Kérlelhetetlenül lelkiismeretes, hőseivel és olvasójával éppen úgy, mint önmagával szemben szinte gyötrődve őszinte íróról lévén szó: ha tudná, meg is írná - olcsó, szemfényvesztő hatás pillanatra se csábította Tolsztojt.

Ő csak tükröt ád - hű tükrét az ábrázolt léleknek, amit tulajdon lelkéből konstruált meg. S ha a tükörképen íme, ott találunk egy fényfoltocskát, valahol a képzetek labirintusában, amiről kiderül, hogy valami ismeretlen, de nyilván létező fényforrás vetítette oda - ugyanazzal a bámulattal ismerjük el vele szemben való tökéletlenségünket, mint mikor a csillagos eget fotografáló fényérzékeny lemezen felfedezzük, halvány pontocska formájában, a távoli csillag képét, amit szabad szemmel nem vettünk észre.

A műszer, utóbb, igazolja a fényérzékeny lemezt, hogy nem «művészi ábra» volt a pontocska, hanem rejtelmes távolbalátás - a távcső majd felfedezi a láthatatlan csillagot. Valamikor, két-háromszáz év mulva a ma még tökéletlen lélektan is igazolni fogja talán Tolsztoj tökéletes művészetét.

Érdekes, most veszem észre: ennyi figura közt egyetlen írót se találok. Művész akad egy-kettő, (a Kreutzer-szonáta zongoristája stb.) - önmagát soha nem keverte bele regényeibe. Nem is lehetett, - hiszen az ötszáz figura úgy született meg, hogy önmagát törte ötszáz részre.

Hetvenéves korában megtagadta a regényeit. Ötszáz sors börtönét írta meg, - azután a Megváltás problémája döbbent belé - hogy lehetne utat találni, kifelé, a Sors börtönéből?

Senki nem látta úgy a valóságot, mint ő. Végre elfáradt - ennyi valóság után, egy korty Igazságot szeretett volna.

Az «Evening Standard» című angol lap multheti számában érdekes cikket olvasunk az emberi kegyetlenkedés kérdéséről, igen bonyolult nevű úr tollából, aki mint látjuk pap, vagy püspök, mindenesetre így írja magát alá, «W. R. Inge D. D. Dean of St. Paul», amiből nem tudnánk kiokoskodni, ha a következő számban Shaw Bernát nem reflektált volna a cikkre, mint sértett fél, akit a cikk írója idézetében, úgy látszik, hamisan értelmezett.

Válaszának további soraiban Shaw úr igen nyájasan és lelkesen igyekszik meggyőzni W. R. Inge urat, csaknem könyörög neki, hogy higyje el, hogy ő, mármint Inge úr, a világ egyik legnagyobb ökre, akit, Etonban és a teológiai főiskolában, ahol (sic!) «műveletlenségét tanulta», a legnagyobb fáradsággal képeztek ki ökörré, - csak így történhetett, hogy őt, már mint Shaw-t, ennyire félre tudta érteni. Legenyhébb kifejezése Inge úrról «this monster» «ez a szörnyeteg».

Nem tudom, mit felelt Inge úr Shawnak, megegyeztek-e az elvi kérdésben, hogy ő, már mint Inge úr, ökör, avagy Inge úr új tárgyalási alapul inkább Shaw Bernát ökörrényilvánítását ajánlotta kiindulópontnak. Én csak a szólás- és véleményszabadságnak erre a megkülönböztetett értelmezésére szeretném felhívni a figyelmet - magam, mióta sűrűbben olvasom az angol essay- és debatter-irodalmat, kezdek már hozzászokni, hálaistennek. Chesterton egyik legújabb «Halhatatlan Ember» című, metafizikai mélységekben és magasságokban járó remek könyvében egyoldalú vitát folytat egyebek közt, H. G. Wells-szel is, melyben krisztusi szelídséggel és sugárzó szeretettel fejtegeti, hogy kitűnő barátjának, írókollégájának és szeretett klubtársának gondolatmenete miért is teljesen «stupid» és «idiót», azaz hülye és agyalágy.

Rosszul ismer az olvasó, ha most azt hiszi, hogy fenti példákat holmi naív káröröm jegyében idézem - hogy lám lám a «művelt» Nyugat, a Nagy Angol Példa, na ennél mi barbár magyarok, igazán fínomabbak vagyunk - nálunk ilyen faragatlan tónus igazán nem képzelhető el irodalmi vitában.

Ó nem, sajnos nem, sajnos, éppen ellenkező célzattal idéztem. Sajnos, nem kárörömmel, inkább mély írígységgel. Irígyen olvasom és nézem magát a tényt, függetlenül a tónustól, a tényt, hogy Londonban, ha egy író megpendít valami közérdekű és izgató kérdést, akár gyakorlati, akár elvi jellegűt, akkor a másik író hozzászól ehez a kérdéshez, magáévá teszi, a maga ügyének érzi, természetesnek találja, hogy nyilatkoznia kell, mintha csak egyenesen hozzáfordultak volna. Az Eszmék és Gondolatok birodalmában úgy érzi magát az angol író, mint nálunk a miniszter a parlamentben, ahol természetesen felszólal, kötelességszerűen, ha egy reszortjába tartozó ügyet feszeget a képviselő. Élet, halál, Isten, emberiség, morál, fejlődés, művészet, társadalom, boldogság, jóság, kegyetlenség - az angol író úgy érzi és tudja (oka van hinni is!), hogy a kérdések megoldása, a kérdésekben való kutatás az ő feladata és hivatása - ez rá van bízva, épp olyan természetesen, mint ahogy a suszterre van bízva a cipőcsinálás és a fejedelemre a kormányzás. Bátran lehet az angol író a vita hevében olyan goromba, mint a pokróc - a lényeg ugyanis nem a gorombaság, hanem a kultúrának és civilizációnak az a mélységes beidegzettsége, aminek tudatában éppen azért lehet bátran goromba, mert hiszen mind a két vitatkozó fél tisztában van vele, hogy a gorombaság nem egymás személyének szól, hanem a kettőjük személyénél fontosabb kérdésben, problémában való magatartásának. Mind a két fél tudja, hogy a probléma a fontos, a problémát kell elintézni, a probléma kedvéért kell feláldozni egyéni büszkeséget, érzékenységet, finnyás finomkodást, udvariasságot, csupa olyan dolgot, ami «nem tartozik a tárgyhoz». Igy aztán érthető és nagyon helyes és rokonszenves a nálunk érthetetlen «lovagiatlan»-ság, hogy efajta «elvi» diskurálás után a két angol író nem provokáltatja egymást, nem ránt kutyakorbácsot, hanem karonfogva vacsorázni megy a Pen-Clubba.

Mert lehülyézés és leökrözés mögött sokkal mélyebb tisztelete rejlik viszont az egyén, az egyéni élet hozzáférhetetlen integritásának, mint amilyenről mi álmodni mernénk valaha. Chesterton ökörnek és hülyének nevezheti Wells-t és Shaw szörnyetegnek nevezheti Inge urat, abból az alkalomból, hogy előbbi hibásan magyarázza Darwin tételét, utóbbi rosszul értelmezi Johanna szerepét Shaw darabjában - de elképzelhető-e, hogy akár Shaw, akár Chesterton egyetlen bíráló szót, vagy akárcsak véleménynyilvánítást merészelne megengedni magának abból az alkalomból, hogy mondjuk Wells megnősült, vagy Inge úr autót vett magának, vagy Akárki úrnak jól megy, vagy rosszul megy.

Na most, magyarom. Ezzel szemben találd ki nálunk a spanyolviaszkot, vagy akárcsak a gyufát (amit véletlenül magyar talált fel) - mit fogsz tapasztalni? Nyugodt lehetsz, semmi bántódásod nem esik, se a spanyolviaszkért, se a gyufáért. Senki sem mászik a képedre, hogy a spanyolviaszkot kár volt feltalálni, mert az már fel volt találva, még hozzá sokkal jobban, mint ahogy te csináltad - viszont a gyufát egyszerűen nem veszik tudomásul, szaladgálhatsz vele fűhöz-fához, míg aztán valami külföldi vigéc el nem viszi Svédországba, ahol csakhamar rájönnek, hogy egy ilyen kis szál fácskával fel lehet gyujtani a világ összes rothadó és fertőző szemetét, esetleg fel is gyujtják vele. Ez esetben itthon is felfigyelnek a nagy kivilágításra, amikor is számíthatsz rá, hogy szülőházad és pipagyüjteményed fényképe belekerül a képeslapokba.

Ezt a címet adtam, óvatosan, egyetlen könyvemnek, melyben nem krokik és novellák, hanem úgynevezett értekezések vannak, hozzászólások a szellemi arisztokrácia, az írók és gondolkodók világparlamentjének napirenden lévő, tehát égetően fontos kérdéseihez. A cím rendben is van, mert hiszen kérdezni valóban senkit sem kérdeznek a világparlament permanens ülésén - akinek mondanivalója van, jelentkezik. Ami azonban speciális magyar tanulság, hogy a kérdezetlen hozzászólásra senki nem is felel. Beszélhetsz, amit akarsz, feldobhatsz ötleteket, reformokat - bejelentheted a dobostorta egy jobb és gazdaságosabb készítési módját, csakúgy, mint a világmegváltás harmadik, bővített és javított evangéliumát - rábukkanhatsz a poloskajárvány és az általános boldogtalanság rejtett forrásaira - beszélhetsz tücsköt-bogarat, vagy mélységes igazságot közölhetsz - aztán ugyan nézheted, hogy támogassanak, igazoljanak, vagy ellentmondással erősítsenek. Nem fognak gorombáskodni, nem haragszik senki, nem állnak oda vitatkozni veled - nincs gáncs, nincs elismerés: egy nagy-nagy hallgatás van.

Mert ha egyszer-kétszer mégis előfordul, hogy kritika és vizsgálat tárgyává teszik elméd és lelked egyszülött hitét: a vizsgálat második percében az a kínos meglepetés ér, hogy nem a gyereket vizsgáztatják itt, hanem a papát. Lelkesen, naivan, fiatalon nekimész az élet ezerfejű szörnyetegének, hogy megközelítsed Augias istállóját, hogy kibontsad, vagy kettévágjad a gordiusi csomót - érdeklődést látsz, boldogan fellélekzel, hogy társakat kaptál a nagy műhöz: míg egyszerre csak azt látod, hogy az érdeklődés központja nem a mű, hanem a te személyed. Véleményt mondasz a cserebogár halhatatlanságáról s közben rájössz mingyárt, hogy Shakespeare különb író, mint Kotzebue. S ekkor megszólal a debatter, a kritikus, az ellenfél, s azt feleli, hogy Shakespeare már csak azért sem lehet különb, mint Kotzebue, mert hiszen te, aki ezt állítod, két évvel ezelőtt bizonyos okokból kiléptél a fogyasztási szövetkezetből és különben is az unokafivéredről furcsa hírek vannak elterjedve a városban.

Swift Gulliverje beszéli, hogy a törpék országában egy különös törvénykönyv keltette fel a figyelmét, kiegészítése a mi törvénykönyveinknek, amit ebben az országban olyan természetesnek találnak, hogy nélküle nem tudnák elképzelni a másikat se. Mi csak büntetőtörvényt ismerünk, de ők, a liliputiak (talán éppen azért olyan kicsikék) bizonyos fajta jutalmazótörvényt is kodifikáltak. Aki bűnt követ el, a törvény megbünteti, - de aki jót cselekszik, annak ugyanolyan természetű jutalom jár, mint amilyen büntetés érte a gonosz cselekedetet: ugyanolyan értékű örömben, haszonban részesítik, mint amekkora szenvedést, kárt okoznak annak, aki a bűnével szenvedést és kárt okozott.

Ebben az országban kevesebb szükség van sejtelmes és bizonytalan, földöntúli és testentúli ígéretekre, mint amilyenekkel mifelénk szokták toldozni-foldozni holmi zavaros teozófiák az eleven életet élő és harcoló embernek azt a kellemetlen tapasztalatát, hogy rosszat tenni rizikóval jár ugyan, esetleg veszít az ember, viszont esetleg nyerhet is, - a jócselekedetet azonban egészen bizonyosan legfeljebb odafönt, egy ismeretlen országban írják fel az ő «követel» rovatába: itt e Földön pedig nem adnak rá még előleget se. És kellemetlen tapasztalatából kénytelen azt a kellemetlen következtetést levonni, hogy az emberi társadalomban nem jó és rossz harcol egymással, hanem éppen úgy gyenge és erős, mint a természetben, - ebből viszont világosnak látszik, hogy amit mi jónak nevezünk, az emberi nyelven gyengeségnek, amit pedig rossznak, az erőnek számít.

Holott, holott - ez a következtetés egészen hamis: nem az emberre, csak a társadalmi törvényekre jellemző, azokból merítjük. Mivel eredményét és hasznát (szerencsés esetben) csak a sikerült rossz cselekedetnek látjuk és mivel hozzászoktunk (a gépies, fizikai világ törvényeit alkalmazván magunkra), hogy energiát csak ott tegyünk fel, ahol munkasiker jelentkezik, a levertség és - szomorúság gyenge, rossz óráiban, hajlamosak vagyunk rá, hogy a rosszaság mögött erőt, a jóság mögött az erő hiányát, tegyük fel, gyöngeséget, ami csak szükségből, kényszerből nevezte el magát erénynek. Mindgyárt megváltozna, megjavulna ez a hamis értékelésünk, ha volna jutalmazó emberi törvény is, mely felismerve, hogy csak az állatra áll a puszta gyenge vagy erős ellentét bizonyossága - az ember mélyebb és bonyolultabb érzelmi életénél fogva, igenis, jó vagy rossz, függetlenül erejétől vagy gyengeségétől - belátva, hogy a jó nem hiánya, hanem ellentéte a rossznak, éppen úgy eleven erő, mint az: a jócselekedetet éppen úgy pozitív valóságnak tekintené, mint a rossz cselekedetet. Kiderülne az, amit már-már lehetetlennek kezdünk tartani, puszta felületességből, hogy nem minden rossz ember erős és nem minden jó ember gyenge ember - sőt (ez már más kérdés, külön kell bizonyítani, hogy miért) valószínű, hogy emberek közt, ellentétben az állatokkal, inkább az erősek szoktak jók lenni!

Mindez egy barátomról jut eszembe, akit most bizonyos vétekkel vádol a törvény. Nem akarván elébe vágni az igazságszolgáltatásnak, nem nevezem meg sem őt, sem a vétket, amivel vádolják. Mondjuk, egyszer megsértett, megbántott valakit, vagy valakiket, akikhez tartozik testben és lélekben, érdekben és érzelemben. Tegyük föl, hogy vétkét annak rendje és módja szerint megállapítja a törvény: ez esetben büntetés vár rá. De hol a törvény, mely nemcsak a vétket kutatja, hanem egyebet is? Az eset tudniillik nem olyan egyszerű. Az illetőről pontosan megállapítható, számtalan dokumentummal, hogy ugyanazok érdekében, akiket, állítólag, egyszer megbántott, rengeteg jót tett már, harcolt értük, cselekedett, áldozatot hozott, igyekezett hasznot hajtani nekik és érdektársaiknak.

Mi itt a teendő? Ha azt az egy vétket büntetjük csak és nem vesszük tekintetbe a jót, amivel nyilvánvalóan több hasznot hajtott azoknak, akik miatt tette, mint amekkora kárt okozott vétkével - furcsa eredmény jön ki, azzal a tudatos vagy tudattalan utóízzel, vétkes és szemlélő lelkében, hogy rosszat tenni kár volt ugyan, de jót tenni nem volt érdemes. Vagy belenyugodjunk annak a groteszk anekdotának tanulságába, melyben a kormányost, miután megmentette a hajót, érdemrenddel tünteti ki a kapitány, de utána rögtön főbelöveti, mert mentés közben megsértette a hajóreglamát?

Ha volna jutalmazó törvény is, volna rá mód, hogy jó és rossz, mint ellentétes erők, kiegyenlítsék egymást, harmóniát teremtve a világban.

Mert fontosabb az, hogy jó és hasznos emberek legyenek közöttünk, mint az, hogy rosszak és kártékonyak ne legyenek.

Nem mondom azt, ó kegyes és hívő lelkek, hogy ne bocsássatok meg ellenségeiteknek. Azt szeretném, ha egyszer kivételesen, barátaitoknak is meg tudnátok bocsátani.

Egy nőt láttam rettenetes helyzetben - az életéről volt szó, egy másik nő miatt - döntő pillanat, melyben kockán forgott minden, ami féken tartja a mindnyájunkban ott leselkedő öngyilkost: hiúság, önérzet, szerelem. Beszélnie, határoznia, cselekednie, döntenie kellett: esetleg gyilkolni, ha máskép nem megy: életveszélyben volt. Halotthalvány lett az arca, a szája elfehéredett, a torka összeszorult - ijesztő volt. Ekkor véletlenül a szembenlévő tükörre esett pillantása - pillanatra, ájultan behúnyta a szemét, aztán a retikülje után kapott - a következő percben ott ugrált már remegő ajkai közt a pirosító.

Bámulva néztek rá, valaki elnevette magát. Én nem nevettem, nagyon jól megértettem. Ugyanaz az életfentartó ösztön ágaskodott fel benne, mint a férfiben, mikor halálos veszedelemben verekedni kezd támadóival.

Nagyzási hóbort - hm. Vajjon okvetlenül őrült-e? Császárnak képzeli magát - pedig nem az! No és? Napoleon talán nem képzelte magát császárnak? Mégis az volt.

No, nem kell megijedni - nagyon jól tudom a különbséget: csakhogy ez a különbség sokkal kisebb, mint hinnétek. Mindössze annyi, hogy nemcsak elképzelte, de el is tudta képzeltetni a többiekkel.

Kétféle embernek van szüksége Istenre - az együgyűnek és a lángésznek. Előbbi nem ért meg semmit, utóbbit nem érti senki. Előbbit Isten közvetíti és tolmácsolja az emberekhez, utóbbi az embereket közvetíti és tolmácsolja Istenhez. Előbbi mindent megbízhatatlannak és elégtelennek érez, amit gondol, - utóbbi mindent megbízhatatlannak és elégtelennek érez, amit emberektől hall, - szüksége van valakire, aki őt embereknél jobban megértse.

Freud Zsigmond álomfejtése egy új hieroglif ábécéjét kezdte el kibetűzni. Kiderült, hogy álomképeink közt van néhány visszatérő, mindenkinél kivétel nélkül egyformán jelentkező kép, ami nem közvetlen ábrázolás, hanem csak elem, - eleme, betűje, jelképe valami ősi, elfeledett képírásnak, titkos írásnak, amivel tiltott szöveget akar közölni velünk lelkünk pogány őse és alkotója: a vágy.

Farkas Imrével és Sebestyén Gézával ültek össze egyszer, valamikor boldog időben, hogy egy igazán jó daljátékot kellene csinálni. Valamit, aminek a hőse ilyenféle, dalos, kedélyes magyar, mint éppen Lóránt barátunk, aki a muzsikát csinálná hozzá. Hosszas töprengés, vita, nevetgélés, borozgatás után megállapodtak benne, hogy jövő csütörtökön megint összeülnek, addig Imre barátunk kigondol valamit, valami történetet, akár kettőt is, hogy válogatni lehessen - Sebestyén igazgató úr közben számadást csinál, hogy osszák meg a munkát, jövedelmet - aztán hipp, hopp, hurrá, lehet kezdeni.

A jelzett időben pontosan találkozik az összeesküvő triumvirátus. No, Imruci, kezdi Sebestyén a negyedik pohár után, halljuk hát, mit okoskodtál ki. Farkas Imre frissen nekifog, elmond három takaros operett-témát, amiket közben megtervezett - cselekmény, történet, minden szépen rendben van, felvonásokra tagolva, még a hatásos jelenetek is jelezve vannak.

Sebestyénnek tetszik mind a három. Lórihoz fordulnak, mit szól hozzá, melyiket válasszák. Lóri csak bólint elismeréssel, de nem felel, ködös, ábrándos szemekkel mered maga elé. Nógatják, nyilatkozzék. Megvakarja hatalmas üstökét, aztán vontatva, távolbanézve kezd el beszélni, mintha magának beszélne.

- Tudod, pajtás... szép, szép... nagyon szép ám mind a három tündérmese, amit itt elmeséltél nekünk. A te patyolatos, kislányszívet álomba ringató tolladra való mind a három... gyönyörűséges lenne mind, ha megírnád... De... megmondom őszintén, nem ilyesmit gondoltam én.

- Hiszen, ha én azt tudnám... Valamit, valami igazit, valami olyat, tudod, ami mese is, meg valóság is, de inkább valóság, mint mese. Valamit, amit még sose csináltak, tudod - valamit, amit még senki se próbált.

- Dehogyis nem, szép is az, meg jó is, meg mulatságos is, meg eredeti is. De tudod - nem az igazi élet azért.

Kínos hangulat. Géza zavartan krákog, Imre határozatlanul feszeng. Kis szünet. Fráter Lóránt sóhajt, maga elé néz, álmatagon elmosolyodik. Aztán békítően, vígasztalóan teszi kezét Imre karjára - és mintha látomása volna, mint aki élete nagy titkát készül feladni, szakadozva vallani kezd.

- Hát tudod mit... akkor multkor, megmondom most, amiről nem akartam beszélni. Van nekem egy témám - tíz éve forgatom a fejemben, dédelgetem a szívemben, álmodom álmomban, bontogatom napközben. Sose gondoltam rá, hogy megcsináljam, - nem íróember vagyok én - de most, hogy így kiszedtétek belőlem... azt gondolom, pajtás... meg lehetne próbálni talán. Én csak a témát adnám - úgy, ahogy megtermett, mint a kökörcsin a mezőn, - te pedig azzal a te muzsikás, boszorkányos tolladdal szavakba öntenéd.

A két barát félig megdöbbenve, félig meghatva bámul Lórántra. Ejha, teringettét, ennek a fele se tréfa. Tíz éve rejteget itt magában egy daljáték-témát, amiről senkinek se szólt, amihez képest sablonos kis történet mind a három eredeti terv. Imrének átvillan az agyán, hogy utóvégre Madách is egyetlen darabtárggyal terhesen járta a világot hosszú esztendőkig és senki se sejtette, mit forgat, micsoda gigászi elhatározást; nem nézte ki belőle senki a lángészt.

És Lóránt, maga elé mered és mint akinek látomása van, lassan beszélni kezd:

- Hát... elmondom... de jól figyeljetek. Elmondom, mintha mesét mondanék - mesét, ami a szívemből nőtt.

- Hát tudjátok... arról volna szó ebben a darabban - hogy volt egyszer egy fiatalember.

- No már most ez a fiatalember... ez az akárki-fiatalember, én a nevét nem tudom, azt már neked kell kitalálni, pajtás, hogy mi legyen a neve...

- Mondom, mondom, hiszen abban vagyok, hogy mondjam. Hát, tudjátok, - ez a fiatalember... ez a fiatalember szeretett egy lyányt.

Szünet. A két barát tátott szájjal, kidagadt szemekkel vár. Lóránt bátyánk az asztalra csap, aztán két kezét üstökébe mélyesztve előrekönyököl az asztalon, nagyot, keserveset kurjant:

- De úgy szerette azt a lyányt... tudod... de úúúgy szerette... de úúúúúgy sze...ret...tee...

Szünet. A két barát vár, nem mer megszólalni. Végre Imrus bátorodik neki, izgatottan, sürgetve.

Lóránt bátyánk felkapja a fejét, gőgösen, önérzettel, villámló szemekkel.

- Mit tudom én? Nem vagyok én íróember. Az már a te dolgod, hogy a részleteket szavakba öntsed.

Az anekdotát igen jóízűen adta elő Illető, gurultunk a nevetéstől. Később eltünődve a dolgon, még mindig mulatságosnak találtam, de már nem olyan nevetségesnek. Eszembe jutott, mennyi mindenféle csacsiságot olvas meg beszél össze az ember az alkotáselmélet nagy kérdéséről, a témáról. Hogy nincs téma, hogy van téma. Hogy nem az a fontos mit, hanem az, hogy hogyan. És így tovább. A témát nemcsak előbb, hanem még utóbb is, mikor a mű már megvan, úgy fogalmazhatom, ahogy nekem tetszik. Első percben, úgy-e, milyen komikusan hat, hogy Lóránt bátyánk nagyszerű témának találta a lelke mélyén dédelgetett élményt, a lányról, akit úgy, de úgy szeretett a fiatalember. Mégis senki nem cáfolhatja meg, ha azt mondom, hogy végeredményben például Hamletnek is csak az a témája, hogy egy egzaltált fiatalember úgy, de úgy szerette az apját - Raszkolnyikov története pedig, egy mondatba összefoglalva nagyon közönséges, nem is túlságosan bonyodalmas detektívkaland. A téma, ha meggondolom, csakugyan ebben a «de úgy!»-ban rejlik, nem a leány és fiatalember egymáshoz való vonatkozásában.

Csakhogy persze - éppen ez a «de úgy!» című egészen eredeti és magábanálló darabtéma és verstéma és képtéma és szobortéma az, amit senki más nem csinálhat meg, csak akinek «eszébe» jutott.

Este lefordítottam magamban Goethe híres versét, a «Wer nie sein Brot mit Tränen ass» kezdetűt - közben a magyar nyelv titkán tünődtem, mint már annyiszor. Összehasonlítás miatt ideírom az eredetit:

Most függetlenül attól, megvagyok-e nem vagyok-e megelégedve a fordítás szépségével, tisztára a hűséget hangsúlyozva, amikor azt állítom, hogy megvan benne a német eredeti gondolat- és hangulattartalma: szinte magam is megdöbbenve nézem, összehasonlításban, hogy ugyanazt a tartalmat mennyire másféle kész anyag válogatására ösztönözte bennem, nem a formai kötöttség, nem rímek és ritmus (ez a kötöttség nem is olyan nagy, mint a laikus hinné), hanem a magyar nyelv szellemének kényszerítő parancsa. Csodálkozva eszmélek rá: minden erőfeszítésem ellenére, hogy egy puritán eszközökkel kifejezett, tisztán filozófiai gondolatot magam is ilyen tisztán, fölösleges cafrangoktól ment formában fejezzek ki: a magyar mégis tele van olyan képekkel, amiket elmaradhatatlannak érzek. Már az első sorban a «sózta» az egyszerű «ette» helyett, - de írhattam mást? Hiszen nyelvünkben ezt így mondjuk, így kelti ugyanazt a hatást, még erősebben, pregnánsabban, drámaiabban, mint a német.

Tele a képek tarka, ömlő sokaságával, minden szava, minden kifejezése mögött az ősi, érzéki, élmény duzzadó nedveivel, a világ egyik legdrámaibb, legepikusabb nyelve a magyar. Az epikában klasszikus költőink a legszebb időmértékkel, a drámában. Shakespeare-fordításaink bizonyítják ezt, biztató igérettel - mi lesz, ha egyszer megszületik az igazi magyar dráma, a nyelvnek ezekből a csodálatos lehetőségeiből.

Ezek gondolatbeli széljegyzetek Dickens olvasása közben. Jó húsz éve, hogy utoljára olvastam Dickenst; kíváncsi voltam magamra, mennyit változtam azóta, a rég halott, mégis maradandó mérték tükrében. Könyv és olvasó viszonya nem olyan egyszerű valami ám, nagyon nem mindegy, életünk melyik szakában találkozunk a «halhatatlan útitárs»-sal. Apám, ki hetvennyolc évet élt, gyakran mondogatta, hogy a húszéves Goethet húszéves korában szerette, a negyvenéveset negyvenéves korában, és így tovább, - hetvenéves korában jutott el odáig, hogy Faustot hiánytalanul értse és élvezze. (Ugyanakkor Casanova is kedves olvasmánya volt, bizonyságául, hogy nem a tárgyon múlik, vajjon érett lélek volt-e, aki hozzányúlt - a gáláns önéletrajz hőse is hetvenéves korában írta meg életkalandját.)

Ezenfelül, Dickens halhatatlansága, úgy tetszik, az ütemekben visszatérő, úgynevezett időszaki források életéhez hasonlatos. Kiapad, csappan, hanyatlik, erőt gyüjt - tíz-húsz évenként megint felbuggyan, frissebben mint valaha. Az idők idomulnak vissza hozzá, vagy benne van valami időtlen, örökké jelen és örökké jövendő? A Shakespeare-fordítások minden ötven évben elavulnak, újakat kell csinálni, hogy megközelíthessük valahogy az eredetinek frisseségét, jelenvalóságát, modernségét - Németországban, hallom, akadt már futurista fordítója is, aki kimutatta, hogy egyedül ez a formanyelv alkalmas rá, Shakespearet hűen adni vissza.

Nyilván nemcsak a «formanyelv» az írásnak, előadásnak az a bizonyos egyéni íze és zamata, amit Bouffon magával az emberrel azonosít. A dickensi kedélyesség és kedvesség forrása nagyon is tulajdon korának geológiai rétegéből buggyan elő - nagyon könnyen elképzelhető, hogy ha avulttá nem is válik, idővel elveszíti közvetlenségét, - a mosoly, amit fakaszt, inkább annak a sajátos érzésnek szól, amit a «régi, naív és kedélyes» világ hangja vált ki bennünk: ebbe a mosolyba egy kis elnézés is vegyül, a nélkül hogy észrevenné az ember.

Kedélyességen és kedvességen túl, valami egyéb van itt. Nincs rá más szó: az esztétika a meglehetősen langyosízű és bőségesen kompromittált «humor» kifejezést szokta használni. «Mosoly könnyek között», «aranyos derű», «mindent egyformán szerető bölcs megértés» és hasonló semmitmondó laposságok társulnak ehhez a szerencsétlen «humor» képzethez, elrontva az étvágyát annak, aki eleven emberi indulatoktól, szeretettől és gyűlölettől egyformán korbácsolva, nagyon jól tudja már, hogy aki mindent megért, az tulajdonképpen semmihez sem ért, és aki mindenkit szeret, az senkit se szeret. Ettől a «mindent megértő, szerető és bölcs mosolytól» Dickens még nagyon rossz regényíró lehetne, mert az írás nemcsak mosoly és bölcseség, hanem vér és veríték, nemcsak elrévedező szem, hanem vadul dobogó szív, nemcsak derűs és világos megismerés, hanem rejtelmes titok és ismeretlen eredetű ösztön.

De Dickens nem az, nem rossz regényíró, hanem éppen ellenkezően, hatalmas és nagy regényíró, úgy látszik - és éppen erről akarok beszélni - nagyobb és igazibb (talán csak Tolsztojt és Dosztojevszkijt kivéve), mint akik utána következtek.

Hagyjuk hát a «humor» generálszószának ezt a nyavalyás szempontját: talán akad másik, mélyebb, igazibb, örökebb, általánosabb.

Egymás életébe és útjába kerülő emberek külső figurájának, belső és külső történéseinek, sorsának, örömének, bánatának leírása, rendesen egy vagy két bővebben, mélyebben ábrázolt főalakkal a központban.

Azért, mert a külső és belső élet örökké változó és elsuhanó, elmúló, visszatérő, megint elszaladó képei a művészben, ki mindezeken túl még a saját mulandóságát is érzi és sejti, nyugtalanságot kelt, nyugtalan vágyat, hogy mind e habzó zűrzavarban valami állandót, megfoghatót, lerögzíthetőt keressen, amit aztán életnél szolídabb anyagba: szavakkal és betűkkel kifejezhető ábrák keretébe másoljon át, hogy el ne múljon, ami el akar múlni, holott kár érte - hiszen értelem és szépség volt benne s a mindig újraszülető élethez való vonzó és tanulságos hasonlóság és különbség.

Annak, hogy az éppen soronlévő, élő életet egyre gazdagabbá és tartalmasabbá tegye, mindig újra hozzáadván az élet világából nyert tapasztalathoz az író világából nyert tapasztalatot.

És nincs elevenebb kapcsolat a világon, mint a regényhős és az élő ember közt. Ismerőseinket elfeledjük, - élő ember sokszor látja embertársát az irodalom ködén át, regényhősnek, puszta hasonlatnak: a regényhőst mindig a valósággal hasonlítjuk össze. Az ember élete és drámája és problémája a regény - vagy hányszor ismételjem még, hogy az ember sorsa e világon sokkal inkább könyvtárakban intéződik el, mint parlamentekben és főhadiszálláson?

Nem mindegy az, hogy a regényírónak, aki emberekről beszél, mi a véleménye az emberről.

A XIX. század második felében valaki, elbizakodván a tudomány nagy eredményeiben, feltette a kérdést: «íme, tudjuk már, milyen a fű és a fa és milyenek az állatok - lássuk hát, milyen az ember?»

És a méltatlan kérdésre, mert az óvatos és körültekintő tudomány elodázta a választ, kotnyelesen megszólalt a Művészet és nagyképűen úgy tett, mintha őt kérdezték volna.

És kezdődött egy korszak, mely a regény céljául nem az emberi sors, hanem az ember megismerését tűzte ki: pedig ez nem művészi, ez tudományos kérdés. És leírták és megírták az embert, úgy, ahogy a XIX. század természettudósai, Linné és Brehm, a növényeket és az állatokat írják meg. És regény helyett kaptunk természetrajzi könyveket, amik «emberismerettel» voltak megírva. És tapsoltunk a pompás ábráknak, amiből kiderült, hogy Nana és Gervaise és Saccard és Homais úr arca és bőre ilyen és ilyen, - hogy ilyen és ilyen körülmények közt, ez meg az közülök így és így viselkedik (és fog majd viselkedni, az idők végeztéig), hogy csontjaiból enyvet főznek és húsa ízletes. Ugyanúgy, ahogy a kutyát és macskát és elefántot írja meg Brehm.

Míg meg nem érkezett Tolsztoj Leó, százegynéhány figurából álló menazsériájával, akikről kiderült, hogy a legkülönfélébb alakban, egyenként, ahogy elővezette őket, mind magunk vagyunk - és kiderült, hogy történhetett ez: úgy, hogy mindegyiket önmagából alakította ki a ravasz költő, csak a külsőt maszkírozta el, mint afféle arc-művész, akit az orfeumban mutogatnak.

Mert az agyoncsodált «emberismeretet» csak a laikus tartja olyan nagy dolognak: a valódi művészeknek kevés dolga van vele. Megkülönböztetni, a tudomány dolga - a művészet hasonlít, - mert a tudomány azzal foglalkozik, amit még nem ismer, a művészet azzal, amit már ismer.

Csak a laikus csodálkozik, ha adott pillanatban eltalálom gondolatát. Nem veszi észre a huncutságot, hogy csak a magam gondolatát mondtam el neki, és mivelhogy ez a gondolat készen van benne is, csak annyit kell elhitetni vele, hogy éppen az imént társította a többihez - ennél pedig nincs könnyebb. A lélek nagyon hajlamos arra a belső kancsalságra, az időrendben, hogy valamiről, ami most történt, azt higgye, hogy egy pillanattól előbb vagy később esett meg.

Ime, negyedszázaddal előbb, Dickens ott kezdi, ahová a naturalisták nagy fáradsággal eljutottak, hogy kipihenjék magukat egy finom és előkelő Thomas Mann-ban, mintegy jól végzett munka után.

Nem alkot figurákat, a figurái készen vannak, mint a bábszínház színészei, - a regény arra való, hogy e bábok elevenné váljanak benne.

Az ember: ugyanez, de csak az időn kívül. Mert egy pillanat, az akarat pillanata, mindent felborít.

Dickens jó emberekkel és rossz emberekkel dolgozik, állván a jók pártján - szereti az embert, de gyűlölve gyűlöli az emberben lakozó ördögöt.

Dickens rossz emberei megjavulnak - de erről nem tudtak a regényírók, akik utána következtek, mert ők a jelent látták csak: a változatlan jelent.

Milyen kedvesek, de milyen kedvesek ezek a színészek, a «Teatro dei Piccoli» szereplői, de milyen jóízűet nevettem rajtuk, megvigasztaltak és felüdítettek, nem maradt vissza semmi kellemetlen utóíz, mint mikor eleven színészeket látok, hacsak az nem, hogy nincs módomban gratulálni nekik, megköszönni az élvezetet személyesen, - szerényen feküsznek ők a skatulyában, a sok drót és zsinór közt, ami a kezükre és a fejükre és a lábukra van akasztva, nem primadonnáskodnak ők, és nem hiúskodnak, és nem irígykednek, és nem intrikálnak, nincs semmi baj velük, nem kell vigyázni a kritikusnak, hogy meg ne sértse valamelyiknek az érzékenységét, nem vitatkoznak az íróval, hogy melyik a fontosabb, intimpista nem bosszantja az ízlésemet gáláns titkaik szellőztetésével, - halottak és merevek ők, csak a rivalda lángja gyújtja ki bennük az elevennél elevenebb élet homéri komédiáját.

Nem vonom vissza a szuperlativust: elevenebb élet ez a valódinál. Mert, odaragadva a székhez, sóbálvánnyá dermedve bámulatomban, hogy nini, milyen pompásan utánoznak ezek minden elképzelhető mozdulatot: csak az első két-három produkció bűvöletében találtam éppen a hajlékonyságukat és életteljességüket meglepőnek. Aztán, a következőkben (a Szevillai Borbélyból, a Gésákból játszottak egy-egy jelenetet, majd néhány karikatúra következett: egy híres zongoraművész, egy néger Salome tánca) lassanként ráeszméltem, hogy sokkal többről van itt szó, messzebbmenő művészetről, hogy ezek az egyszerű drótbabák sokkal többet ambicionálnak, mint az élet utánzását, amivel pedig meg szokott elégedni a középszerű művész. Lám csak, eszméltem rá meghökkenve, nem is olyan életteljes, sőt nagyon is gépies a furcsa, groteszk rángatózásuk. Csakhogy a komikum, ami ebből árad, ezúttal nem magyarázható olyan egyszerűen, mint a Bergson híres elméletében. Hiszen én már jó félórája nem azon nevetek, hogy elevenséget mímelő figurák árulják el a bennük működő gépezetet, hanem sokkal inkább azon, hogy eszembe juttatják és kicsúfolják azt a gépiességet, amivel eleven színészek mozognak a színpadon. Fölényesen s tudatosan és szándékos művészettel csúfolják és karikirozzák az eleven színészt, aki roppant életteljesnek és eredetinek képzeli magát, holott, - és éppen ez derül ki a bábjátékból - nevetséges módon és mindig egyformán rángatja őt belülről valami ostoba sablón, a «színművészet szabályaihoz» való merev ragaszkodás, «a színművészet örök törvényeiről» való hamis, tehetetlen, tehetségtelen kényszerképzet drótszerkezete. Nini, dehogy is élethűek! csak lehetnének, sokkal életteljesebbek, mint bármelyik élő ember, hiszen a plafónig ugorhatnának és úszhatnának a levegőben, de ők most nem élethűek, csak színpadhűek akarnak lenni, ők most nem azt akarják demonstrálni, hogy milyen élethű a drótbaba, hanem azt, hogy milyen drótbabaszerű majom az élő ember. Rajtakapom magam, már régen nem azon nevetek, hogy dróton rángatják őket, hanem azon, hogy úgy tesznek, mintha dróton rángatnák őket.

A Belvárosi Színházban láttam valamikor Schnitzler «Bátor Kasszián» című úgynevezett marionett-játékát, aminek színpadi trükkje az volt, hogy a színészek úgy mozogtak benne, mintha bábok volnának. Most, hogy visszagondolok erre a produkcióra, elszégyelem magam, nem a drótbabák, hanem a színészek nevében. Most látom csak, milyen gyenge produkció volt, mereven mozogtak, tipegve jártak, recsegő, staccato tempóban mozgatták a fejüket. Nevetséges! Próbáljon egy eleven színész olyan hajlékony bukfencet csinálni, olyan lágyan siklani át a színpadon, olyan gráciával lebbenteni a lábát, mint e drótbabák közül akármelyik, ha kedve szottyan rá, - menten kitörne a csigolyája, elszakadna az izomzat belső, nehézkes drótszerkezete. Nevetséges, hogy az ember csúfolni merészelje a Gépet, az elevenség, a mozgás tökéletessége nevében. A Gép már régen elevenebb, mozgásában és cselekvésében célszerűbb és tökéletesebb lény, mint szülőanyja, az ember, akinek agyából kipattant, - a gépiességet, mint a tehetetlenség és ügyetlenség komikumát csak addig csúfolhatja az ember, míg gyorsabb, fürgébb mozdulatai voltak, differenciáltabb, finomabb munkát tudott végezni, mint a gép. A marathóni futó, a római harcos méltán nevette ki holmi faltörő kos otromba erőfeszítését, vagy a csikorgó taligát, - próbálj kinevettetni, a gépiesség komikumával, egy gépfegyvert, amint végigsepri a mezőn bukdácsoló katonasort, egy torpedót, amint elsiklik a víz felszíne alatt, szétrebbentve a lomha halakat, egy repülőgépet, amint kanyargó íveléssel, karcsú siklással kering fel a magasba, míg láthatatlanná, szinte éterivé finomult gyorsaságától a légcsavarnak buta kövek módjára zuhannak le körülötte a makacs, «eleven» madarak. Nem emlékeztek Faremidóra? Ezek a drótbabák valamivel közelebb állanak már a Doszirékhez, Faremidó tökéletes géplényeihez, kiknek beszéde muzsika, gondolata cselekedet, mint mi nézők, - azt máris, felelősségem teljes tudatában állítom, hogy jobban el tudnák utánozni azt a módot, ahogy a «Bátor Kasszián»-ban szereplő színészek, mondjuk, egy Ibsen-darabot eljátszanának, mint ahogy ugyanezek a színészek őket utánozták a Bátor Kassziánban.

Jó, jó, persze, tudom, nem őket illeti a magasztalás, hanem, úgy-e, mégis csak azt az eleven embert ott, a szuffiták közt, aki hajlékony, zongorázó ujjaival a drótok és zsinórok zongoráját billegeti. De hiszen éppen ez az! Ha színész volna az az úr, aki itt csak rendező, soha nem tudná úgy eljátszani a szerepet, mint ahogy ezek a színészek az ő rendezésének engedelmeskednek. Kezének tíz ujja valóban remek művészetet produkál, elismerem, - de ha egy eleven színész, vagy akár a tulajdon testének drótszerkezetét, az idegek zsinórzatának központját adnátok a kezébe, feltéve még azt is, hogy el tudna igazodni rajtuk, soha nem tudná ugyanazt a szabatosságot elérni, már csak azért sem, mert az izmok és csontok durvább munkára, harcra és védekezésre és nem kizáróan művészi alkotásra rendeltetett nehézkes szerkezete nem engedelmeskedne oly könnyedén. Hogyne, itt is a rendező csinál mindent, mint a valódi színházban, - de micsoda élvezet itt lenni rendezőnek! micsoda élvezet és micsoda különbség! Salome megszemélyesítője nem idegeskedik rendezés közben, hogy őt végrehajtással fenyegeti a szabója, adjanak neki előleget. Ofélia nem válik figyelmetlenné, gazdag szeretőjére gondolva. Stuart Mária nem pikkel a rendezőre, mert az a másik primadonnának udvarol. Lohengrin nem küzd indiszpozicióval, gyomorsav túltengése miatt, Othello nem retteg, hogy a féltékeny férj, akinek elcsábította feleségét, beveri a fejét, és Romeo esze nem jár a délutáni lóversenyen, ahol eldől a halmozása.

Nagyszerű dolog ez a bábszínház. Betetőzése annak a fejlődési folyamatnak, aminek, a színház ősi formájából kibontakozva második etapp-ja a film volt. A halhatatlan és tökéletes, életnél életebb, mert az életből elvont, az életet sűrítő gépiesség egyik legfontosabb feltételét, a megbízhatóságot, már a film jobban közelíti meg: amit a filmrendező egyszer, eleven színészekkel, alkotott, az pontosan úgy játszódik le, százszor és ezerszer, a szaladó szalagon, ahogy ő megcsinálta - a gép forog, az Alkotó pihen. Ime, a bábszínház még tovább megy - az eleven színészből sűríti ki és vonja le, ami benne tiszta, a művészet nyersanyagául száz százalékig felhasználható érték: hogy mozgatható tagjai vannak. Jó rendező soha nem kívánt többet egy színésztől.

Lesz-e még tökéletesebb? Nem tudom. Én a legközelebbi darabomat mindenesetre a Teatro dei Piccoli érdemes igazgatójának fogom először felajánlani.

Mit dolgoztál ma? Megint semmit? Szóval, henyéltél, pedig jól tudod: nulla dies sine linea.

Talán éppen azért nem írtam, mert túlságosan sok írnivalóm volt. Ma nagyon tele voltam, indulatom túlnagy tömegben lódította ki magából a szennyes, forró lávát - egész energiámra volt szükségem, hogy visszatartsam, hogy szét ne vesse edényét, hogy korai cselekedetté ne váljon, ami még csak gondolatnak való.

Ma azt csináltam egész nap, hogy nem dolgoztam. Nagyobb fáradságomba került, mintha dolgoztam volna.

Kopenhágában kérvényt adtak be az állatvédők, hogy bocsássák szabadon az állatkerti fenevadakat. Méltányos kívánság. Élőlényeket a szabadságukban gátolni jogtalan dolog - de miért nevezik ezt állatvédelemnek? Ez talán valamivel mégis több: ez már állattámogatás és érthetővé tenne egy embervédelmi kérvényt, oly irányban, hogy arra az időre, míg a fenevadak szabadlábon szaladgálnak a városban, az emberek, bebújhassanak az elhagyott ketrecekbe.

Az állatkertben különben tanácskozás volt ebben az ügyben - nagy vita alakult ki, melynek folyamán többen felszólaltak. Az oroszlán egészen jelentéktelen kis részt követelt magának abból a külvilágból, melyen osztozkodniok kell - éppen csak annyit, amennyi őt jogosan megilleti, mivel ő nem akar hozzányúlni a máséhoz, neki elég az oroszlánrész. A zsiráf felállt és csak annyit mondott: uraim, rövid leszek. A kutya mindenről lemondott, ő pietista alapon áll, elég neki az a tudat, hogy odafenn a mennyországban meghallgattatást talál. Csak előre, édes fiam, kiáltott lelkesen a rák, miközben a hiéna a konzervatívizmus ellen szónokolt. A papagáj aggályosnak találta a papok szerepét és az eszperantót ajánlotta az emberek és állatok közti hivatalos nyelvül. A krokodil gúnyosan kacagott és a medve élesen kikelt a charleston ellen.

Hát igen, némi zűrzavar, némi bomlási tünet - nem csoda, hogy a gondolkodók gondolkodóba esnek és a kritikusok kritikusnak érzik századunkat. Spengler új Atlantist jósol, a keresztény kultúra végvonaglását jelzi. Egy nagyon érdekes magyar könyv, Ligeti Pál «Új Pantheon felé» című kultúrtörténeti tanulmánya ennél is messzebb megy. Hullámrendszerével, mely az építészeti, szobrászati és festői korok egymást felváltó fázisaival érzékelteti az összekapcsolódás és szétesés törvényét, arra a meglepő eredményre jut, hogy tulajdonképpen nem is egy bizonyos kultúra, hanem az egész eddig ismert kultúrtörténelem végnapjaihoz közeledünk, egy nagy dráma befejezéséhez, melynek első felvonása Egyiptom volt, a második Róma és Athén - s hogy ez a mostani, London és Newyork, az utolsó - s hogy aztán merőben ismeretlen új dráma kezdődik, amihez nekünk immár nincs közünk.

Most még egy metafizikus hiányzik, aki ez egyre nagyobbodó hullámoknál is nagyobb hullámok egységében ismerje fel a hármastörvényt. Ebben a rendszerben a ma ismert kozmikus világ történetére alkalmazná, óriásivá felnagyítva, a kicsiben felismert analógiát. Az építészeti kornak megfelelne az alkotó korszak, az általunk, emberek által ismert kozmosz teremtése, forrongó ködfoltjaival, tejutaival és alakuló naprendszereivel. A szobrászi kornak megfelelne a kiformálódás ideje, mikor csillagokká és bolygókká és napokká keményedik az anyag, kérget kap és alakot. Végre a harmadiknak, a festészeti kornak megfelelne a kéreg felszínén megjelenő szerves élet, tarka színeivel és egyéni változatosságával s végül az emberrel, mint isten kifáradó alkotóerejének utolsó, «impresszionista» művével, akit már «saját képére» teremtett, önmagát mulattatva, emlékül egy másik isten számára, aki új kozmoszt teremt majd a régi helyén.

Egyszer nagy elkeseredésemben az embert a föld daganatának, az életet a lét betegségének neveztem. Ismétlem, nagyon el voltam keseredve. Mindenesetre feltűnő, hogy íme az a filozófia és metafizika, mely a törvényt valahol a külvilágban, az emberen kívül keresi, szükségképpen szintén erre az eredményre jut.

Tegnap rájöttem, hogy a férfiszakáll, naponta borotválkozó embernél, természetes időmérő eszköz. Finom tapintásom lévén, reggel, ha az államat tapogatom, körülbelül meg tudom állapítani, korán van-e még, vagy sokáig aludtam. Ha például turista minőségben szakadékba esnék s elveszteném az eszméletemet (tegyük fel, hogy ugyanakkor a zsebórám is összetörne), magamhoz térve a szakállamról tudnám meg, vajjon napokig feküdtem-e eszméletlenül, vagy csak órákig.

Az is van, hogy az érkező vendég karakterét fel lehet ismerni azon, ahogy az előszoba csengetyűjét megnyomja. A koldus akkorát csenget csak, hogy éppen rémlik, - esetleg le lehet tagadni, hogy csengetett, magától szólalt meg a csengő egy negyedpillanatra. Mind a három fiamat megismerem a csengetéséről, jobban benne van a jellemük és jövendő sorsuk, mint egy grafológiai analízisben, vagy tenyérjóslatban. A nagyobbiké udvarias és nyugodt, a középsőé türelmetlen, agresszív, a legkisebbé játékos, vicces. Vannak önérzetes csengetések és vannak szemtelen csengetések, fenyegetőek és biztatóak. Máskép csenget a postás, mikor pénzeslevelet hoz, és másképpen, mikor fizetési meghagyást. Vannak kétségbeesett csengetések, olyanok, mint egy sikoly, amiktől lélekzetállító csend lesz s az ember nem meri kinyitni az ajtót, - a Dráma áll ajtónk előtt, revolvercső robban, ha kinyitjuk - a Halál vár künn, vagy még annál is rosszabb: senki! Csak a csengő szólt magától.

Ma is, ahogy felmentem a szerkesztőségben a belső lépcsőn, egyik emeletről a másikra, egy kis hidegség futott át a hátamon. A lépcső szőnyegére esett tekintetem és észrevettem, hogy a szőnyeg alaposan elkopott. Pillanatig nem tudtam, mitől lettem ilyen levert - aztán eszembe jutott, hogy véletlenül pontosan emlékszem erre a szőnyegre, amikor először jártam rajta - vadonatúj, piros szőnyeg volt, akkor húzták fel. De hisz ez lehetetlen... Hiszen ez tegnap volt... Még emlékszem, milyen ügyben jártam itt akkor... Ugyanazok a tervek, vágyak, ambíciók, bajok, hitek, hangulatok, amik miatt most vagyok itt, amiknek nevében most rögtön, hamarosan, egy óra alatt, néhány nap alatt el kell intézni ezt meg ezt... hogy aztán végre hozzáfoghassak a Nagy Programmhoz... ami miatt ezeket az átmeneti szaladgálásokat csinálom, hogy túllegyek rajtuk hamarosan, minél előbb túllenni... még ezen, meg ezen... no meg ezen, csak gyorsan doktor úr, csak gyorsan szerkesztő úr, csak gyorsan fiam, essünk túl rajta, csak gyorsan főúr azt a kávét, gyorsan segéd úr, ne szappanozzon olyan sokáig... Csak gyorsan, gyorsan, csak már múlna el az éjszaka, csak már reggel lenne, csak már este volna, csak már azon a dolgon túl volnék, csak már az a per a hátam mögött volna... csak már jönne a vonat, csak már megérkézne... csak már látnám, csak már itt volna, csak már megcsókolhatnám... Csak már menne, csak már ne látnám...

Micsoda téboly! Hiszen akkor, amikor mindez megtörténik, mikor a szerkesztő úr elintézi, mikor túlestél rajta, mikor hozták a kávét, mikor a szappanozást befejezték, mikor reggel lett és este lett, mikor a vágyad teljesült, mikor a hátad mögött volt a baj, - nem az élethez, hanem minden bajnál nagyobb bajhoz, a halálhoz kerültél közelebb egy lépéssel.

Útközben a villamoson, lefordítottam magamban Heine versét, a «Lazarus»-ciklusból. Életének utolsó évében írta.

A Vigadó-téren áll egy nagy tizenkétszemélyes autó. A Hangli körül őgyelegve a rekkenő hőségben, csodálkozva veszem észre, ahogy lassan megtelik - nők és férfiak szállanak fel, nyilván nem egy társaság, nem egyszerre érkeznek, nem is beszélnek egymással. Egy cvikkeres úr, három sárgakalapos hölgy, két másik hölgy valami nyomtatványt nézeget. Fiatalember, diákforma, noteszbe jegyezget. Agilis fiatalember, az autó mellett magyaráz.

Pesti ember kíváncsi. Közelebb megyek, bámészkodok. Az agilis egyszerre csak hozzámlép és angolul megkérdezi, hol a jegyem. Hanyag angolsággal, kissé orrhangon motyogok valamit. Vagy úgy, mondja ő, fent van az irodában, rendben van, tessék felszállani, ide.

Felszállok a három sárgakalapos lány mellé, gondolom, majd csak megtudom tőlük, hová megyünk és mit akart tőlem az az angol úr. A lányok feszesen ülnek. Kicsit meleg van, mondom udvariasan vigyorogva. Nem tetszik tudni, mit akart tőlem ez a fránya ánglius?

Az egyik lány nagy jóindulattal rámnéz, nem felel, a másikhoz fordul és angolul azt mondja neki, hogy én biztosan olasz vagyok, azért beszélek törökül. Ugyanakkor az agilis hátrakiabál: «Mehetünk, Spitzer, hű, de disznó meleg van!»

Az agilis felpattan a sofőr mellé és abban a pillanatban beszélni kezd. Ladies and gentlemen, that's the most fashionable tea-room of Budapest, Gerbeaud. Meine Damen und Herren, das ist die eleganteste Conditorei von Budapest, Gerbeaud. Signora è signori, questa è la piu elegante pasticeria di Budapest, Gerbeaud.

És ettől fogva folyton beszél, mint egy automata, mindent háromszor elmond, három nyelven, de folytonosan és cezura nélkül, mint egyetlen mondatot. A mondat elején öten figyelnek, a közepén négyen, a végén hárman.

Rendkívül éles eszű ember lévén, máris tisztában vagyok a helyzettel. Ezek idegenek, akiknek Budapestet mutogatja az Idegenforgalmi Iroda. Nem rossz. Most legalább módomban van azt is kitapasztalni, - hogy hat Budapest arra, aki először látja és főként, hogy hat rám az ő első impressziójuk, amit így titokban lesek el. Most csak arra kell vigyázni, hogy el ne áruljam magam, - amit eddig hallottam idegenektől szülővárosomról, abból sohase tudhattam, mennyit kell levonni udvariasságra: most köztük vagyok, magam is idegen, úgy beszélnek velem, mint egymásközt. A kémkedés izgalma fog el. Noteszt veszek elő. Áhítattal csüggök a guide ajkán, bólogatok, szorgalmasan jegyezgetek, mindenféle halandzsát firkálok a noteszba, miközben kétfelé kémlel a fülem.

Az Andrássy-szobor előtt megállunk, leszállunk. Mindenütt elől vagyok, jegyezgetek, lelkesen csóválom a fejem. Please, kérdem fontoskodva a vezetőt, nyitott notesszel a kezemben, it is a monument, isn't it? Yes, immediately, mondja ő és némi szánakozással vegyes undorral néz végig rajtam, nagyon okos angol lehetek, gondolja, rögtön észrevettem, hogy ez egy szobor, nem hagyom magam becsapni. Aztán mutogatni kezdi a szobor két oldalán a relief-eket. Magamban kicsit elszégyelem magam - ötéves korom óta legalább ezerszer mentem el az Andrássy-szobor előtt, rá is néztem a reliefre és csak most látom meg, mit ábrázol, ahogy vezetőnk magyarázza - nini, csakugyan, hiszen ez Bismarck! ez meg Deák! ez Erzsébet királyné! Bámészkodásom egy percre őszintévé válik, olyan őszintévé, hogy csaknem elárulom magam - lelkesedésemre a vezető gyanakodva néz rám.

Bevonulunk a parlament épületébe. Apró, bámuló kiáltások mellettem, mögöttem, ahogy a díszlépcsőn felhaladunk. Hát ez igazán szép. Marvellous, isn't it? szólal meg mögöttem az egyik angol kislány és rámnéz. Na végre! Persze, most jut eszembe, Amerikában csak a nők szólíthatják meg a férfit, a férfinek várni kell. Két perc mulva megtudja tőlem miss Reynolds, hogy bolgár kereskedő vagyok, először járok Budapesten. Én is megtudom, hogy ők testvérek. Csikágóból átruccantak kicsit Európát nézni, Velencéből jönnek, két napja vannak Budapesten. Mit szólok ehez a városhoz, mi? Remek! Voltam-e már a Dunaparton, hát a Gellérthegyről láttam-e az egész várost? Még nem, holnap azt is megnézem. Hát azt okvetlenül nézzem meg, ha valami szépet akarok látni, mondja a másik. Ami azt illeti, mondom hűvösen, én láttam Velencét és Lidót a Campaniléről... Az semmi, mondja a harmadik. Nna, túlzás, mondom én kissé tartózkodva... maguk, úgy látom túlságosan lelkesednek ezért a Budapestért. Maga nem látott semmit, mondja a legkisebb, majd mi holnap megmutatjuk magának, ha akarja, a Dunapartot. Kérem.

A vezető szigorúan néz ránk, hogy ne fecsegjünk annyit. Ez itt az ellenzéki folyosó. Mi az az ellenzék, kérdi váratlanul a cvikkeres angol úr. A vezető kezdi magyarázni neki, aszongya, akik a kormány ellen vannak.

Bevonulunk az ülésterembe. Vezetőnk középre megy a Ház asztalához, leülünk a padokba, (Gömbös Gyula úrtól bocsánatot kérek, csak miután leültem, vettem észre, hogy épp az ő helyén vagyok, - viszont Héjjas Ivánnak ezennel üzenem, hogy meg lehet tisztelve, Reynolds kisasszony, aki az ő padjába ült, sokkal csinosabb, mint például Lendvai-Lehner). A vezető felrohan az elnöki emelvényre, megint lerohan, eljátssza, hogy történt, mikor Kovács képviselő rálőtt Tiszára és mutatja a golyók helyeit. Kicsit groteszkül hat rám a jelenet, így három nyelven elmondva, - mintha egymásután egy angol, egy német és egy olasz Kovács Gyula követett volna el merényletet szegény Tisza ellen, ugyanazokkal a szavakkal, miközben ő nyugodtan és megadással ült az elnöki széken. De ahogy a mellettem ülő angolra nézek, egyszerre az ő szemén keresztül, megérzem az emlék vad tragikumát, ahogy kiemelkedik a történelmi és földrajzi exotikum különlegességével, idegen képzeletben. Kerekre nyílott szemmel bámul az angol - zavaros ismereteiből regényes kép szalad össze, puszták homokján száguldó paripák, villogó fokosok, cifraszűr, cigánymuzsika. Valószínűen úgy képzeli el Kovács Gyulát, borjúszájú ingben, árvalányhajas kalapban - odakünt, a folyosón lepattan lováról és karabélyt rántva «ki a legény a csárdában?» kiáltással ugrik a Ház asztalára, miközben bíró uram, a Házelnök, kiveri pipáját.

Egy német úr ül a másik oldalomon, aki, úgy látszik inkább a praktikum és tisztesség szempontjából mérlegeli az esetet. «Na, Gottseidank, wenn ihm nur nichts passiert ist», jegyzi meg megkönnyebbülve, mikor megtudja, hogy Tiszát akkor nem találták a golyók. Aztán gondosan feljegyzi, hogy melyik évben és napon történt a dolog, nehogy véletlenül elfelejtse. Na, wenn ihm nichts passiert ist, tűnődik mégegyszer.

Kimegyünk a terraszra. Na, mit szól ehhez, mondja diadallal Reynolds kisasszony, Csikágóból, ahogy kitárul előttünk a Duna kettős partkaréja, - látott-e már ilyet? Hát bizony, el kell ismernem, ez már valami. Igen? hát várjon csak, most mingyárt megyünk a Margitszigetre, ott fog csak ámulni, - mi hárman már voltunk tegnap, tudja, ott van egy meleg forrás... kénes víz, ha bedob valamit az ember, rögtön megkövesedik. Igazán?! (nini, ezt tényleg nem tudtam, pedig háromszor nyaraltam a szigeten!)

A szigeten a három csikágói kisasszony teljesen átveszi oktatásomat. Látván, hogy nem valami tökéletesen értem a vezető hadarását, szépen lefordították nekem érthető, angolra. Hallotta? Nem értette jól? Ez egy királylány volt, ez a Margit, szent nő. - nézze ezt a követ, ez valami különleges, itt a romok alatt találták és régi, titkos írás van rajta, olyanféle, mint a hieroglif. Ebben a korban divatban voltak a szentek. Gentlemen preferred Saints, jegyzem meg elmésen. Nevetnek. Olvastam azt a könyvet? Hogyne. De úgy látom, maguk nagyon lelkesednek Magyarországért. Hát mit tudtak róla odaát eddig? Hát - izé. Nagyon szép ország, a papa járt erre a háború alatt. Valami Francis Molnár nevű írónak a darabját látták. He is a very clever man. Igazán? Majd megnézem. A háború után meglehetősen szétdarabolták az országot. Kár érte. Igazán? Lehet, hogy igaza van, miss Reynolds, eddig nem gondoltam rá.

Hallotta? Ez az Andrássy-street. Szép Street. Dehogy, rosszul értette a vezetőt, jegyzi meg az egyik kisasszony, nem Vilmos császár-út. Filmos, Filmos, így kell ejteni. Mintha Párizsban volna az ember. Szép ez a nagy templom - Bazilika a neve, mit szól hozzá? Szép, de miért fordít hátat a Körútnak?

Nekem ez jobban tetszik, ez itten... hogy mondja? Hallgassa csak a vezetőt... a deáktéri evangélikus templom... mit mond róla, tessék csak mondani, hogy miről nevezetes? Ugyan kérem... na és azt nem említette meg, hogy ebben a templomban kereszteltek engem, vagy negyven évvel ezelőtt?

Igaz is! Micsoda tehetségtelen vezető! Budapestet mutogatja - és a legnagyobb nevezetességet, aki itt ül a háta mögött, nem ismeri meg.

Belvárosi állatkereskedés kirakatában bukkantam rá ma délelőtt, különben régi ismerősöm, pár év előtt az állatkertben is volt belőle néhány darab, nem tudom, megvan-e még.

Kínai táncoló egér a hivatalos neve. Ezek az állatfurcsaságok, félszemű halak és kétfejű teknősbékák, többnyire kínai eredetűek, - ott állítólag évezredeken át tenyésztik ki az efélét, valami sajátságos makacssággal, amit mégis nagyon emberinek érzek, éppen, mert természetellenes.

A táncoló egér táncát ne tessék hasonlatnak, vagy kölcsönzött megjelölésnek képzelni. Ez a kis állat, egyébként a rendes fehér egértől semmivel sem különböző külső megjelenésével, a szó szoros értelmében táncol, - nem úgy, hogy táncszerű mozdulatai vannak, vagy életszükségleteinek elvégzése táncra emlékeztető ugrálásokkal történik. A lepkék tánca nem igazi tánc, azok így keresik egymást és a virágot, számukra a legegyszerűbb és legpraktikusabb és célravezetőbb életfentartási érdek, ami számunkra gyönyörködtető játék. Az én egeremet, ha két percig figyeled, rájössz, hogy nála nem erről van szó. Az én egerem tánca a legöncélúbb tánc a világon, az emberi táncnál is érdektelenebb művészet. Az emberek mégis csak azért táncolnak, hogy egymásnak tessenek, vagy szórakozzanak, erőgyüjtés céljából. Az én egerem, hogy úgy mondjam, nem mulatságból táncol, de nem is meggyőződésből, mint a dervisek, akiknek vallási szertartásuk a tánc, - vallási etikáról, nem hinném, hogy szó lehet az én egeremnél, aki egyébként, ismétlem, ugyanolyan, mint a többi.

Megpróbálom leírni ezt a táncot. Egerem, mondjuk, a kuckóban észrevesz egy búzaszemet. Felfigyel, fülét hegyezi, orrát mozgatja, aztán egyenesen megindul a búzaszem felé. Ám mielőtt odaérne, a félúton, váratlanul, de mindig ismétlődő gépies egyformasággal, kicsit felemelkedik hátsó lábain, villámgyorsan megpördül háromszor a tengelye körül, aztán nyugodtan folytatja útját a búzaszem felé.

Gyorsan megelőzöm a misztikus természetbölcselő közbeszólását, aki olyasfélét rebesgetne, hogy talán a búzaszem és a tánc közt valami ismeretlen összefüggés van. Nincs semmi összefüggés. Ez nem táplálkozási tánc és nem is szerelmi illegés, mint a madaraké. Egerem egyedül is ezt a táncot táncolja és olyankor is, mikor nem éhes. Egerem egyszerűen nem tud meglenni e nélkül a tánc nélkül. Nem örömében táncol és nem bánatában és nem indulatában és nem gerjedelmében, - magától értetődően táncol, minden negyedik-ötödik lépése után háromszor villámgyorsan megpördül a tengelye körül, aztán megy tovább, dolgára. Ha két perc helyett négy percig figyeled, ellenállhatatlanul az az érzésed van, mintha azok közül a bizonyos jux-automatajátékok közül látnál egyet, amiknek ferdére faragott kerék, vagy speciálisan beállított rugó lévén a hasában, természetes mozdulataik közt váratlanul egy nem odavaló, kómikus mozdulatot tesznek. Egerem is automatikusan és minden érzés nélkül csinálja ezt a pörgést, mint valami nyilván számára is kellemetlen és terhes, beteges kényszer hatása alatt, mint mikor az ember köhög például, - látnivalóan terhére van a saját tánca, akadályozza őt szabad mozgásában, sokszor lekési miatta kitűzött célját, idegesen legyint, mint a köhögő ember, hogy ne zavarják, - tánc után pihegve csóválja a fejét, hm, megfojt ez az átkozott tánc, aszongya.

Ösztönből? Az iskolában azt tanultam, hogy az ösztön létfentartó intelligenciája a létért versengő fajnak, mindig valami életérdek irányában. Nahát, ezzel a tánccal nem sokra viszi egerem ebben a versenyben. Sőt ellenkezően, - más, rendes egér elkapja előle a magot, míg ő táncol.

Azt mondhatnám, soha ekkora marhaságot nem láttam, mint ez a tánc, ha nem félnék, hogy megsértem a derék, egészséges marhákat, akiknek igazán nem jutna eszébe ilyesmi.

Viszont hová tegyem a természet bölcsességéről szóló darwini világszemléletemet, tisztesség ne essék szólván, ha faji értelemben normális dolognak veszem a táncot? Mert ha csak holmi egyéb betegség volna ez a rendes egerek között, hát rendben van, - végre, kerge birkák is vannak, de azért a birka mégis okos állat, aki tudja, mit kell tennie, hogy neki minél több gyapja és húsa legyen, az ember számára. Itt azonban egy egész fajta van megkergülve, - a kölykök kergén születnek és továbbadják a kergeséget, mint a bölcs természetnek bármilyen más rendeletét és intézkedését.

Egyébként pedig az efféle furcsaság nem elszigetelt eset a fajták világában. Ismerünk egy galambfélét, az is folyton táncol és hozzá olyan furcsán húzza vissza a fejét hátrafelé, hogy minden percben elveszti az egyensúlyát emiatt és felbukik. Maeterlinck a termeszekről szóló könyvében megemlít egy hangyafajtát, amelyik olyan őrült gyorsasággal száguld előre, hogy rendesen túlszalad azon a célon, ahová indult. Ha, mondjuk, cukrot tesznek elébe és ő megérzi, úgy nekiiramlik, hogy aztán nem tud megállani, átszalad a cukron aztán ijedten és fejvesztetten, szédítő iramban szaladgál össze-vissza, nem tudja többé megtalálni és ugyanabban a tempóban szégyenszemre hazaszalad. Évmilliók óta él ez a hangyafajta, a legkeservesebb körülmények között, évmilliók óta a legnagyobb kellemetlenségei és hátrányai vannak emiatt a veszekedett, hebehurgya viselkedése miatt és még mindig nem jött rá, hogy egy kicsit fegyelmeznie kellene magát. Nem, ő csak száguld, mint a veszett fene, - meg van őrülve!

De nemcsak ez a fajta. Még nagyon, nagyon sok fajtája az élőknek. Talán... talán a legtöbb.

Nekem ez régi gyanúm, csak nem mertem soha beszélni róla, féltem, hogy engem tartanak majd bolondnak, mint a bolondházba került épeszűt a bentlakók.

Régi gyanúm, hogy az élők világa, kormányzójával, a «bölcs természettel» együtt, meg van keveredve. Nem lehet tudni, mibe bolondult bele, talán éppen a «létért való küzdelembe», amit meg lehetne érteni, ha a természettudósok nem próbálnák folyton azt bizonyítani, hogy ettől a küzdelemtől szükségképpen kiélesedett az esze és ösztöne az élőknek. Holott épp olyan logikusan azt is lehetne mondani, hogy beleőrültek ebbe a küzdelembe, mint ahogy a túlsoká tartó és túlfeszített harcba az egyén is belehülyülhet.

Éppen annyi bizonyítékom van erre, mint az ellenkezőjére. A termeszekről és méhekről és hangyákról nem győznek áradozni a tudósok, hogy milyen tökéletes és harmónikus «társadalmi életük» van, milyen remek összjátékával az ösztönnek támogatja bennük minden egyén a fajtát, hogy életben maradjon. De arról senki se beszél, hogy milyen gyalázatos és háborodott és értelmetlen és oktalan és kegyetlen, mániákus szadizmussal öldösi és kínozza az egyént a fajta ezekben a társadalmakban egészen fölöslegesen is, tönkretéve a keserves kínnal előkészített boldogság egyetlen pillanatát, mániákus mohóságában, hogy minél gyorsabban új egyéneket termeljen, új kínszenvedésekre, a fajta érdekében. Még csak azzal sem lehet észszerűvé mentegetni ezt a módszert, hogy a régi generáció boldogságát az új generáció tökéletesebb boldogsága kedvéért áldozza fel, hiszen a fajta megháborodott «géniusz»-a falanszteri fegyelmével azt is megakadályozza, hogy legalább a gyermekek mások legyenek, mint a szülők voltak. Fejlődésről beszélnek, de ki mondja meg, hogy egyén és társadalom ellentétes érdekei közül melyik az, aminek érvényesülése jelenti ezt a fejlődést? Vajjon az agyondícsért termesztársadalom nem végső foka-e, szemléltető képben, mint ad abszurdum bizonyíték, azoknak a lehetőségeknek, amik várnak ránk, ha «társadalmi életünk» tökéletesen kifejlődik? Hiszen a termeszek sok millió évvel idősebbek minálunk.

Nem vagyok éppen anarchista, de köszönöm alássan, nem kérek ebből a tökéletes társadalomból. Nekem a «bölcs természet» nagyon gyanúsan viselkedik, mielőtt szakértő meg nem vizsgálja az elmeállapotát, eszemágában sincs útmutatását fentartás nélkül követni, édesjó Bicsérdy barátom, semmi garanciát nem látok benne, hogy a bölcs természet valami jót akar velem, vagy általam, vagy rajtam keresztül mással, vagy akár saját magával. A bölcs természet, mióta munkáját ismerjük, az élők világában folytonos szenvedéseket okoz az élőknek, már pedig a bölcs természettől kapott tudatlan és tökéletlen értelmem, akárhogy csűrjük-csavarjuk, minden bölcs természettől függetlenül, túl társadalmon és életen, halálon is túl, test nélkül is, az üres űrben is, azt fogja ordítani, hogy a szenvedés rossz, a boldogság pedig jó, aki tehát szenvedést okoz, aki a boldogságot is csak úgy tudja megoldani, hogy szenvedéssel és halállal köti össze, az nem bölcs és nem tökéletes, hanem őrült, - minden cselekedetében az, - ezeknek a cselekedeteknek következményeit nem is ő, a bölcs természet, hanem a bölcs természet felett álló Isten segítségével az Ember kell, hogy kikorrigálja, természetellenes hitével a jóban, természetellenes tagadásával a rossznak.

Tizennyolc évvel ezelőtt jelentkezett először. A Népszínház uccában laktam, éretlen fiatalember és roppant tekintélyes szerkesztő egyszemélyben, már saját lakásom volt, szobalány és előszoba és fürdőszoba és «bokros teendők» és rendkívüli elfoglaltság és «sajnálom, nem érek rá, tárgyalnom kell» és lázas tervek és kétszázkilencven évre való program, napra beosztva és mellékesen az emberiség megváltása, e célból elsősorban előkészítése annak az egyetlen hónapnak, melynek folyamán nem kell dolgoznom és ijedeznem, hogy mi lesz holnap, hanem nyugodtan leülhetek szemlélődni és megfejteni a világrejtvényt lóugrás szerint, - előkészítése ennek az egyetlen hónapnak, amiről, őszintén szólva, még ma is hiszem, hogy döntő eredményt jelentett volna számomra és a világ számára, - sajnos, nem tudtam bebizonyítani eddig, mert ez a hónap, a függetlenségnek és gondtalanságnak ez a hónapja most van éppen előkészületben, eddig nem jutottam hozzá.

De már akkor ez a hónap lebegett előttem és mikor a szobalány bejött, hogy keresik az urat, szigorúan felnéztem az íróasztal mellől, hogy engem ne zavarjanak. Ám a szobalány tanácstalanul és zavartan állt és én is zavarba jöttem és az előszoba felől valami különös és feszült és aggodalmas csönd csapott be, mint egy léghuzam.

Fuksz úr valóban az előszobaajtóban állt, a félig nyitott ajtóban, egyik kezével még mindig a kilincset fogta Fuksz úr, várva arra, hogy első türelmetlen mozdulatomra vagy tekintetemre visszahúzódik és lefut a lépcsőn, hátrálva, mint egy visszafelé forgatott filmálom. Kalap nem volt Fuksz úron, homlokán vastag verítékcsöppek gyöngyöztek a szuszogó izgalomtól,- vastag száján különös tétova mosoly, ami jelenthetett alázatos elfogultságot és szemtelen gúnyt egyszerre - annyira úrrá lett rajta ez a kétértelmű, bamba vigyorgás, hogy ajka szélén a nyál is kicsordult. És ugyanez a kétértelműség volt a hangjában is, mikor végre a harmadik kérdésemre, hogy mi tetszik, riadtan és rekedten megszólalt:

- Ó kérem, nem fontos... úgyszólván... nem sürgős... csak tessék befejezni, ha dolga van szerkesztő úrnak... bizonyos tekintetben...

És már hátrált. Most már én is meghökkentem - mi az, talán nyers volt a hangom, vagy durva? Mintha hirtelen elhomályosult volna Fuksz úr savószínű tekintete...

- De kérem... kérem... nincs semmi sürgős dolgom... tessék talán bejönni.

- Ó kérem... ne tessék fáradni... úgyszólván... nem akarom háborgatni... bizonyos szempontból ámbár... itt is maradhatok... majd várok...

Jó öt percig kellett kapacitálni, míg az írószobámig kényszerítettem, - ott is megállt az ajtóban és nem volt hajlandó leülni.

Próbáltam kedélyes lenni, hogy fokozódó nyugtalanságomat és zavaromat leplezzem. Nem tudom miért, az a feszült érzésem volt, hogy ha nem erőlködöm, két perc mulva én is ugyanígy dadogok és vigyorgok, mint ő és abból valami kínos és elviselhetetlen helyzet kerekedik, amiből nem lehet kimászni, mindketten megállunk, dermedten, vigyorogva nézzük egymást és nem tudunk megszólalni többé és sóbálvánnyá válunk és úgy maradunk.

- Hát mi ujság, kedves Fuksz úr? - mondtam, éppen ezért, csevegőn és a vállát veregettem, - állás kellene talán? vagy valami segítség - vagy protekció?

- Á... szó sincs róla, - sietett biztosítani - úgyszólván... bizonyos tekintetben... ámbár nincsen szükségem, kérem...

Ezután igazán nem lehetett volna mást kérdezni megint, hogyhát akkor mit akar? De képtelen lettem volna mégegyszer elviselni, ha nem kapok erre választ, - az az érzésem volt, hogy akkor fel kell ordítanom, vagy hozzávágni valamit, vagy nekimenni és legurítani a lépcsőn - és ahogy ránéztem, mintha észrevett volna valamit a tekintetemen, hamuszürke lett az arca, behúnyta a szemét és ájultan vigyorgott a rémülettől.

Elfordítottam a fejem és gyorsan beszélni kezdtem, össze-vissza. Mutogattam neki a tárgyakat, a könyvszekrényemet - idegesen néhány szót ejtettem készülő munkámról, a nehéz viszonyokról. Egyszer véletlenül ránéztem és úgy rémlett, vastag mosolya most megint inkább szemtelen és gúnyos, mint alázatos. Az órámhoz kaptam.

- Hát, kedves Fuksz úr, - mondtam tettetett könnyedséggel, ál-szórakozottan - nem haragszik, nekem most mennem kell - talán elkísérne?

- Ó kérem, kérem... ugyanis... ne tessék zavartatni hagyni magát... ámbár... lehet mondani...

Határozott mozdulattal kaptam fel köpenyem, kalapom. Az ajtóban előretessékeltem, csökönyösen ellentállt, végre előrementem. Lent az uccán még egy darabig hallgatott mellettem, én folyton beszéltem, hangosan, össze-vissza, mint a kereplő, hogy csönd ne legyen, mert akkor megint meg kell kérdeznem, mit akar. Ő vigyorgó tisztelettel hallgatott.

Az uccasarkon kocsi állt. Semmi dolgom nem volt sehol, aminthogy az uccára se kellett volna lejönnöm. De ez nem mehetett tovább.

- Na, isten vele, Fuksz úr - én felszállok. Kocsis... izé... a Bajza uccába...

És a kocsi elhajtott velem. Nem fordultam hátra, tudtam, hogy ott áll még a sarkon a kettévágott «ugyanis»-sal nyelvén, éreztem, hogy nyers és durva módon hagytam a faképnél, mielőtt elmondhatta volna, hogy nem akart zavarni, mielőtt erről olyan őszintén és szívből meggyőzhetett volna, ahogy ő érezte. De nyomasztó köd ült az agyamon, - tudtam, hogy örökéletű valami kezdődött, ami engem is el fog kísérni a sírig.

Tizennyolc év óta, mind a mai napig, Fuksz úr szabálytalan, de elég sűrű időközökben megjelenik nálam - lakásváltoztatásaim, magánéletem, családi ügyeim alakulása nem nyugtalanítják, mindig tudja a címemet.

Szabálytalanul, de csökönyösen, megújra megjelenik nálam, közölni velem, hogy nem akar háborgatni. Beszélgetésünk tárgya idegállapotom és a magam hozzájárulása szerint, változó formában ugyanaz, mint első alkalommal volt. Halkan, gyorsan csönget, akkorát csak, amennyiből még nem derülhet ki biztosan a szándék, hogy csakugyan be akar jönni, - az a csöngetés, amit esetleg vissza lehet szívni és amit nem ismétel meg az ember akkor se, ha nem nyitják ki az ajtót.

Ha mégis kinyitják, megáll az ajtóban és fogja a kilincset. Izzad és kétértelműen vigyorog. Rendesen olyankor jön, - és ez már szinte jelképes - mikor éppen valami nagy izgalom előtt vagy után vagyok, nagy bajban, döntő jelentőségű változás előtt, a tizenkettedik órában, mikor cselekedni, intézkedni kellene végre ebben a húsz év óta húzódó problematikus ügyben, ami az életem, - mikor éppen meg kellene tenni azt az egyetlen, kicsike, igazán egyszerű lépést, amivel gyökeresen rendbejönne minden - már a telefónhoz nyúlok, már felkelek, már nyitom a szám, már indulok, hogy megtegyem, mikor felhangzik halk, nyöszörgő csengetése s nekem már nincs erőm kiszólni, hogy ne nyissák ki az ajtót.

Elébe sietek és még mielőtt megszólalna, gyorsan, határozottan és férfiasan beszélni kezdek. Részletesen kifejtem neki, hogy milyen kár, hogy éppen most, nekem ugyanis el kell mennem, tudja, ezek az új választások meg minden. Izzadva figyel és néha, ahogy lélekzetet veszek, egy-egy szót kinyög a régi mondatból, hogy ámbátor, ugyanis, bizonyos tekintetben, semmiképpen nem akar háborgatni. És én veszem a kalapom és együtt lemegyünk és én megindulok ellenkező irányban, mint amerre dolgom volt, mint amerre azt a bizonyos intézkedést kellene tenni. Ő elkísér, alázatosan és türelmesen, míg valami ismeretlen ház kapujában el nem tűnök előle, ahol aztán tíz percet várok a kapu alatt, hogy utóbb óvatosan kikémleljek: elment-e már?

Egyszer talán vele kellene tartani. Elkísérni, utánnamenni, - vezessen hát ő - egyszer meg kellene tudni, mit jelent a titokzatos ige, hogy nem akar háborgatni. Mennék utánna, míg félszeg, furcsa alakja besuhanna a kerepesi temető nagykapuján, ahol az a négy hosszú hét vár, a független nyugalom, mikor majd megoldom a nagy kérdést.

Mi lenne, ha egyszer komolyan venném a szót, ha egyszer azt mondanám: most pedig hallgassatok el, szavak, csörgő cserepek, odabent a koponya csontcsészéjében, amikből, ha felrázom őket, mindig kialakul valami képlet, valami gondolat és ítéletszerű vélekedés, - ha egyszer megfordítanám a gép lendítőkerekét, visszafelé - vagy egy pillanatra megállítanám az egészet? Értsük meg: tisztában vagyok vele, hogy a gondolataim tulajdonképpen nem az enyémek - küzködő, életéért harcoló ember vagyok, nem váltottam passzpartút az életre, minden nap reggelén újra be kell bizonyítanom, kiverekednem az élethez való jogomat, mindennap újra meg kell szülnöm magamat a világra, ha élni akarok estig, meg kell szülnöm magamat fájdalommal és vérrel, ahogy rendeltetett, életem fentartásához minden pillanatban legalább akkora energia kell, mint amekkora ahoz kellett, hogy világra verekedje magát az a kis sejtmag, amiből lettem. Ez a harc testem és értelmem minden frontján állandóan áll, - gondolatok és szavak, érzelmek és indulatok, különféle fegyvernemei ezek hadseregemnek, valamilyen érdekét szolgálják a titokzatos, makacs Akaratnak, mely tehetetlenül ragaszkodik hozzá, hogy ebben a formában legyek és maradjak, vakon tagadva egy másféle forma lehetőségét. Örömeim és fájdalmaim, ennek a harcnak stációi ezek, - amaz győzelmi ujjongást, emez vesztett csaták páni félelmét jelzi bennem mint harctéri jelentés, amiből kiderül, mihez állok közelebb: élethez vagy halálhoz. Nem adatott meg nekem a biztonságérzésnek amaz egyetlen pillanata, melyben önmagammal találkozhatnék, - az Igazság, mely ott szunnyad lelkem mélyén, felszínre nem kerülhet, - katonák állják el a tudat bejáratát, hogy megvizsgálják: hasznos-e, életfentartó-e amaz igazság? mert ha nem: vissza a homályba!

Mi lenne, ha egyszer becsapnám tulajdon katonáimat s magam állnék oda őrszemnek, feltolakodó önmagam elé: - megállj, ki vagy? A jelszót!

Egyszer-kétszer majdnem sikerült. Erőfeszítés kellett ehez is, - erőlködtem, hogy ne figyeljek a gondolataimra. A szórakozottságnak néhány tiszta, boldog pillanatában sikerült elhallgattatnom magamban a harci zajt, behúnyt szemmel és hegyező füllel próbáltam meghallani, ami túl van rajta, azt a másik, halk neszt, ami kívülről hangzik, a külső valóságból, amit meg lehetne hallani, ha vérem zuhogása, szívem zakatolása, tüdőm lihegése, gyomrom rángatózása, idegeim telegráfdrótjainak csengetése nem szólna szünetlenül.

Gyermekkoromban, mikor muzsikát hallgattam, előbb a szöveget kellett elfelejtenem, aztán a muzsikához fűződő indulatemlékeket és vágyakat: szomorúságot, életkedvet. Azt, amit beleképzeltem a muzsikába, aztán azt, amit a szerző képzelt bele. És mikor mindez eltűnt és megszűnt, az a borzongó, furcsa érzésem volt, hogy valami maradt még mindezek mögött, - a hangok kapkodó ugrálásában valami távoli, távoli erőfeszítés, nyugtalan dörömbölés, zongora és hegedű húrján és koponyám külső falán - mintha valaki kétségbeesett jeleket adna, sürgetne és figyelmeztetne, hogy mondani akar valamit, emlékeztetni akar valamire, - mintha beszélne hozzám valaki, hozzám és nekem, ismeretlen nyelven, amit elfelejtettem.

És én is próbáltam akkor és azóta jelt adni ennek a Valakinek. De hogyan tehettem? Sejtettem én homályosan, hogy szóval hiába hívom - a szót emberek használatára tanultam s ez a Valaki nem ember. Betanult imát ha daráltam, hegyezett füllel várva a választ, siket csönd volt utána. Behúnytam hát a szemem s elállítottam a szavak gépezetét. S ilyenkor, egy-egy pillanatra, hallottam is azt a távoli kopogást.

És hallottam a tengerparton is, fülemhez emelve a homokból felszedett kagylót - valami zúgott a kagylóban, egyformán, makacsul és én elálló szívveréssel suttogtam: Halló! Ki beszél? Ott a horizont másik oldalán ki tartja kezében a másik kagylót?

És próbáltam összeköttetést kapni artikulálatlan ordítással, mikor tűrhetetlenül fájt, hogy a másik ember meg nem ért engem, rossz hozzám, gyűlöl, mert azt hiszi, hogy gyűlölöm. És a másik ember riadtan nézett rám, azt hitte, megőrültem, vagy meg akarom őt sérteni, pedig nem neki szólt kiáltásom, hanem annak odaát, az egyetlennek, aki ismeri inkognitómat.

És próbáltam jelt adni neki könnyel a szememben és nevetéssel a számon és óvatos, szelíd csókkal az asszony száján - és ő próbált jelt adni nekem mennydörgéssel az égen és fenyegető morajjal a föld alól.

Két dolgot most már biztosan tudok. Az egyik, hogy rajtam kívül van valahol ő, aki tud rólam, aki jobban tudja nálam, ki vagyok. A másik, hogy hiába keresem így, - hatalmasabb ő nálam, csak ő találhat meg engem - vakon tapogatózva, ha mindketten keresgélünk, eltévesztjük egymást, elmegyünk egymás mellett. Egyikünknek csendben kell maradni, - hadd legyek én az, a gyöngébb és fáradtabb. Várnom kell és figyelnem - várnom és figyelnem türelemmel - és csak mikor közelemben érzem tapogató kezét, szabad immár suttognom halkan: itt vagyok, itt vagyok, itt vagyok, én vagyok az, - lám, milyen egyszerű és világos lett minden, jaj, Istenem, én Istenem, én külön Istenem.

A kifejezés és közlés, a formanyelvek sok mindenféle izmusa soha nem nyugtalanított túlságosan - gondolkodás, beszéd és írás közt valahogy közvetlenebb kapcsolatot éreztem magamban mióta az eszemet tudom, semhogy a formakérdés nagy problémává dagadhatott volna számomra, amikor beszéltem, vagy írtam. Bevallom, mindig is egy kicsit komikusan hatott rám (első írásaim, a karikatúrák is erre vallanak) az a halálosan komoly, kétségbeesett erőfeszítés, amibe a legtöbb író beleőrül, hogy érzése, vagy hangulata, vagy gondolata, vagy megfigyelése számára kiválogassa az eddig ismert és ezután még elképzelhető írásmódok és modorok legjobbnak vélt lehetőségeit. Én bizony valahogy naívan úgy gondoltam, hogyha betartom a mindenkor éppen érvényben levő gramatikai szabályokat, a közlésnek (vagyis annak a célnak, hogy a másik ember lelkében és értelmében ugyanazt a folyamatot felidézzem és megindítsam, ami engem közlésre ingerelt) ezeket a gyakorlati konvencióit, ez éppen elég, ezzel minden formakötelezettségemnek eleget tettem - a többi, hogy mit idéztem fel, mekkora hullámot vertem a másik lélekben, úgyis attól függ, hogy bennem mekkora volt az indulat, vagy gondolat hulláma - ezen nem segít semmi úgyse, semmiféle díszes skatulya: hiába veszem kölcsön Lehel kürtjét és Paganini hegedűjét, ha nincs mit muzsikálni rajta, - ha pedig van, két ajkam összecsücsörített fütyülője is nagyon megfelelő hangszer. Lehet, hogy a stílus maga az ember, de embernek mégis csak előbb születünk, mint stilistának. Vállat vonok, ha ilyet hallok például: ez meg ez az író a görög bölcsek klasszikus nyelvét beszéli, - a másik kecses és könnyű, mint a népdal, - a harmadik Shakespeare erejével szól, - a negyedik az «apostolok pátoszáig tért vissza», «biblikus hangot ütött meg». Nem hiszem, hogy van külön biblikus hang és nem biblikus hang. Én azt hiszem, hogy Jézus Krisztus a maga korának természetes hangján beszélt, azon a hangon, abban a stílusban, ahogy abban az időben általában beszélni szoktak - csak hát volt mit mondania. Nem gondolnám, hogy például a szabadalmi iroda örömmel fogadná, ha egy merőben új és csodálatos és korszakalkotó találmány leírását, mondjuk expresszionista stílusban kapná meg, vagy az «apostolok pátoszával» megfogalmazva. Minél homályosabb a dolog, amiről beszélek - annál világosabban kell beszélnem róla, hiszen beszédem célja éppen az, hogy e homályt eloszlassam, - sötétséggel nem lehet világítani.

Mégis és mindennek ellenére, ahogy ma végigfutottam az ujságot, egy nemrégiben divatbajött írásmodor jogosultságát éreztem meg: a szimultanizmusét, azt az ábrázolási módot, mely mozgóképszerűen rakja egymás mellé a térben adott jelenségek tömegét, válogatás és összefüggés nélkül. Megértettem, hogy nem kiagyalt «izmus»-ról van szó, - aki egy ilyen ujság elolvasása után gondolkodni próbál, egyszerűen elképed és összezavarodik. A nép gyermekét félig-meddig még az állati életre berendezett idegrendszerével a feldolgozni való impressziók olyan tömege vágja fejbe óránként és percenként megújuló rohamban, hogy mindeme dolgok összefüggésének megítéléséről le kell tennie, - elég, ha arra képes, hogy a puszta tényt tudomásul vegye.

Reggel hat órakor Byrd kapitány elindul Newyorkból. Tíz perc mulva jelenti rádión, hogy az Óceán fölött repül, az idő kedvező. További negyedóra mulva jelenti, hogy most az egyik tartályból ki fogják szivattyúzni a benzint. Félóra mulva ezt a jelentést a világ valamennyi ujságja közli, - Tokióban és Melbourne-ban éppen úgy beszélnek róla, hogy most félóráig várni kell, mert Byrd benzint szivattyúz a negyedik tartályból, mint Washingtonban vagy Budapesten. A rádió tovább berreg: Byrddel, aki hétezer méter magasban csücsül egy felhő tetején, közlik, hogy pilótakollégája közben Honoluluba érkezett. Öt perc mulva az illető pilótakollégájával közlik Honoluluban, hogy Byrd, aki New-Foundland fölött ebédel éppen, szivélyesen gratulál neki a kellemes úthoz, amiért ő viszont hálás köszönetét továbbítja az ír partok felé, ahová Byrd közben megérkezett.

A Földgolyó teljes lakossága, másfélmilliárd ember, összevissza kiabál kedélyesen, - egy óriási füllé változott a világ, mindenki hallja - egy-két év és mindenki látni is fogja egymást. Varázslat történt: az óriási bolygó összezsugorodott, akkorává, mint valami kedélyes kocsma, ahol az élő emberek összegyűltek egy kis tereferére. Mindenki hallja a másikat, mindenki elmondja baját, örömét, mindenki kíváncsi a másikra.

Összezsugorodott a Föld - ó, ezek a költői lelkek! csóválná fejét a Haladás lelkes apostola. Talán azt akarja mondani, hogy az Ember nőtt meg óriássá?

Fordíts azon az ujságlapon, - Byrd kapitány útja csak az első két oldalt foglalkoztatja. A következő oldalon:

A gorilla-ember eddig tizennyolc gyilkosságot ismert be - csak úgy passzióból fojtogatta meg a nőket. Grosavescuné felmentésének hatása alatt a második hitvesgyilkosság. Öngyilkosság a szállodában. Öngyilkosság az igazgatói irodában. Öngyilkosság a börtönben. Öngyilkosság a táncteremben. Öngyilkosság a csillagásztoronyban. Öngyilkosság az Eiffel-torony tetején.

Hogyan? Ezek mind a Haladásnak és Reménynek és Kibontakozásnak e nagyszerű napján lettek öngyilkosok - nemcsak önmagukat, ezredévekre való sorát a nemzedékeknek pusztítva el önmagukban, - fiakat és unokákat, akiknek számára most készül mennyországgá átalakulni a világ? Ezek öngyilkosok tudtak lenni, mielőtt értesülhettek róla, hogy Byrd hány órakor érkezik meg Párizsba - ezek nem voltak rá kíváncsiak, hogy megérkezik-e egyáltalán? Ezeket nem érdekelte a rádiójelentés, amit nekik is percenként ordított fülükbe a rikkancsgyerek, hogyha estére nem, hajnalra biztosan megérkezik - ezek nem várták be a hajnalt, az Emberfölötti Ember megváltó hajnalát? Nem gondoljátok, ti öngyilkosok, hogy Byrd kapitány méltán érzi majd sértve magát, ha nem siettek elébe - hogy undorodni tudtok és lenézitek azt a világot, hogy ott tudjátok hagyni azt az életet, melynek szerencséje lehet ujjongva ünnepelni őt?

Hallgattok, ti öngyilkosok - mit is mondhatnátok? Ugyan minek érdekelt volna engem, megérkezik-e Byrd kapitány? Talán nekem hozott jó hírt, örömhírt, - azt a szalmaszálat elhozta-e magával, amire szükségem volt, hogy élhessek tovább az önzésnek és kegyetlenségnek és gyilkolásnak és remegésnek és gyűlöletnek és megnemértésnek ebben a poklában, amitől örülök, hogy megkímélhettem meg nem született gyermekemet. Érdeklem én Byrd kapitányt? Őt a repülés érdekli. Én őt nem érdeklem, - ő se érdekel engem.

Ezt feleli az öngyilkos, - azért hát hallgass, haladás lelkes apostola, aki folyton az Emberről papolsz, a diadalmas Emberről, a győzelmes Emberről, holott Ember nincsen, csak emberek vannak, akik közül egy-kettő fent repül, magasan, a többi meg legszívesebben lelökné onnan, hogy a helyébe üljön. Hadd el a filozófiát, az összefüggéseket, úgyse érted az egészet - a kedélyes kocsmává összezsugorodott földgolyón folyik tovább a harc. Jönnek a röpülőgépek egyre jönnek, nyugat felől, hozzák a harcos katonákat, az anyag fölötti győzelem boldog hőseit - mikor jön egy kelet felől, a boldogtalan lelkek orvosával?

Addig kár összefüggést keresni e tarka képek panorámájában. Ha Madách ma élne, az Ember Tragédiáját nem időben írná meg, hanem térben - egy óriási, szimultanista drámában, amelynek színei a földgolyó életének egyetlen napját ábrázolnák - és kiderülne, hogy ezen az egy napon, ezerkilencszázhuszonhét július elsején Ádám és Éva, a föld különböző pontjain, különböző alakban éppen úgy eljátsszák sorsukat a gorilla-embertől az eszkimóig, mint ahogy eljátszották az egymásra következő századok egymásra rakodó rétegei közt, - hogy az Idő éppen úgy nem segít, mint ahogy nem segít a Tér - hiába minden, az emberen csak az isten segíthetne, ha akarna.

Az ember alkalmakat keres, hogy kiélje, kicselekedje, kiörülje és kiszenvedje a belészorult mindenféle indulatot - ennyi az egész. Évforduló, újév, Szilveszter, születésnap, vasárnap, emlékünnep, halotti tor: csupa titulus bibendi és titulus vivendi. Ezek a csomópontok az egyformán szaladó időben, mindnyájan igen jól tudjuk, nem jelentenek valóságos határokat, illetve nem különböznek a többi naptól és pillanattól. Az idő nem áll meg attól, ha megállítjuk az órát - a mennybolt óriási látványos cifferblattján azért csak tovább szalad Nap és Hold, Nagymutató és Kismutató, senki még őket megállani nem látta. De hát menjünk bele, hogy újév van, hogy ez egy kiemelkedő, magasabb pont, ahonnan messzebb lehet látni multba és jövőbe - hiszen mindig erről van szó: emlékezni és jósolni. Menjünk bele, használjunk fel az alkalmat - emlékezzünk százmilliomodszor a változhatatlan tegnapra és jósoljuk meg százmilliomodszor azt a holnapot, amit nincs erőnk és kedvünk megcsinálni - lévén jósolni sokkal kényelmesebb és egyszerűbb, mint cselekedni. Rendes ember, finom ember, úriember nem avatkozik bele a Gondviselés dolgába - ő tanult tudományt és mindenféle okosságot és ha ő látja, hogy a torony teteje ingadozik, akkor ő, a nehézkedési erő törvényét ismervén, szépen megjósolja, hogy a torony le fog szakadni, esetleg annak a másik, nem eléggé rendes és okos embernek a fejére, aki abban a pillanatban éppen arra sétál.

Van szerencsém tehát az ezerkilencszázhuszonnyolcas esztendőre megjósolni, hogy minden nagyon szép és kívánatos lesz: a bárány nem fogja megenni a farkast, ha illedelmesen viselkedik.

A költőnek nincs ünnepe, mivelhogy neki nincsen hétköznapja. Mivelhogy neki egyetlen ünnepe van csak, de ez születésétől halála pillanatáig tart - úgy hívják ezt az ünnepet: jelen pillanata. Egyetlen alkalom az ő számára - ezenkívül nincs alkalom több a világon. De micsoda alkalom, Úristen! ha csak egy pillanatig éreztétek volna, soha nem volna kedvetek, szükségetek többé, vasárnapot, évfordulót ünnepelni! Pillanat, most, örök évforduló, évezredforduló, ami soha többé vissza nem tér - minő csodás alkalom, szívdobogtató kaland a nagy úton, ismeretlen tájak felé! Itt állani a mult partján, a hegy peremén, szakadék szélén - állni a parton, egy lépés még - aztán az ismeretlen óceán, levegő, tenger. Ezt érezhette Kolumbus Kristóf, állván az Atlanti-tenger partján, szemét a láthatár felé meresztve, melyről nem tudhatta még, idegen világ fölé borul-e, vagy közvetlenül a csillagos egekbe bomlik?

Mögötte elhagyott vidékek. Jól emlékezik. «Járt a gyermekvágy forrásvidékén - a csalódás hideg patakján keresztülgázolt, sötét alagútján a kétségbeesésnek sajgó, zakatoló vonatok vitték.» De mindez mögötte van, meg nem változtathatón. A mozgógép megállt s egyik lábukkal a levegőben, szóra nyilt szájjal, felemelt kézzel állva meredtek a figurák. Egy kéz, ami felé nyúlt, egy szó, amit elkapott, a ház tetejéről zuhanó kő, ami elől félreugrott. Mindez megállt, megmerevedett a levegőben.

De ami előtte áll - azt még el nem határozta senki és semmi. Abba még beleszólhat, ott még dolga van, ott nem parancsol se bölcs belátás, se okos tudomány - ott még senki se járt, síneket senki se rakott le, vonalakat senki se húzott, házat senki se épített, ott nincs enyém és tied, ott nincsenek akták és bizonyítványok, bélyegek és pecsétek, ott sorsa nincs bent lajstromokban, mert az az ország még senkié, azt még el nem foglalta senki, azt még nem osztották fel egymás között a hatalmasok. Mert ennek az országnak utaira táblákat és kerítéseket nem raktak, utait senki nem ismeri - ott az utak talán - felhőbe szaladnak, talán a föld alatt mennek - ott talán fehér, ami itt fekete, ott talán fent van, ami itt lent, ott talán nem a földre esik az eleresztett kő. Senki se merje mondani, hogy ott is a földre esik, mert ebben az országban még nem látott követ senki és nem látott fehéret és feketét, mert ez az ország az ismeretlen jövendő.

Ebben az országban még vannak esélyei. Ami ott van, ahoz hozzányúlhat, megváltoztathatja, helyéről eltolhatja. Intésére ott visszafordulhat, ami elindult s megindulhat, ami helyben áll. Mert ott lefejti csuklójáról és szeméről letépi a köteléket hallgatag útitársunk, a százszor megláncolt, százszor megcsúfolt képzelet.

Valaki hazugnak és képmutatónak nevezett, mert bizonyos észrevételemet bizonyos dologról nem akkor mondtam el, amikor történt - máskorra halasztottam, időszerűtlennek éreztem elmondani és a helyzet sem volt alkalmas. Eltűnődtem ezen a dolgon - valóban hazug volnék? Igaz, hogy nem elégedtem meg a puszta hallgatással: néhány ártatlan, de mégis csak valótlan állítással próbáltam elütni a dolgot, időt nyerni.

De a lelkem mélyén megvolt a szándék, hogy mihelyt hely és idő alkalmas lesz, mihelyt számíthatok rá, hogy az elmondott észrevételt úgy és annak érti, aki hallja, ahogy és aminek gondoltam: haladéktalanul elmondom.

Nem hiszem, hogy messzebb lehet menni az őszinteségben. Az őszinteségnek feltételei vannak, nemcsak annak a személyében, aki vall, hanem annak a személyében is, akinek vallunk. Az igazi igazság szempontjából nemesebb, szebb dolog ártatlanul hazudni, mint abban a biztos tudatban lenni őszintének, hogy abból, amit mondtam, éppen a valóság fordítottját fogja felfogni a tótágast álló hibás lelkiállapotban leledző gyóntató.

A férfinak, aki hazugnak nevezett, vervén a mellét, hogy ő bizony kimondja áperte, amit gondol, az elbizakodottságán mosolyogtam, - ugyan honnan veszi a bátorságot feltenni, hogy igazat gondolt?

A nőnek, aki képmutatással vádolt, egyszerűen azt feleltem: Asszonyom, meztelenül kiszaladni az utcára, nem okvetlenül nemes őszinteség, leszakítása konvenciók hazug láncainak, - lehet az egészen konvencionális szemérmetlenség is. Ami a képmutatást illeti, engedje meg, ahoz mégis csak különlegesebb alkalmat várok a mostaninál, hogy egyebemet is mutassam, mint a képemet.

Találkoztam a Röntgen-szemű emberrel, a vesékbe nézővel, aki előtt nincs titok. A mélybelátóval, aki a felület mögé fúrja pillantását és szemedbe mondja, amit magad se tudtál, vagy letagadtál magadnak, mások elől mindenesetre rejtegettél. Hogy a lapockacsontod elferdült, hogy a medencecsontod nem valami sikkes, hogy szélesen és útálatosan vigyorog két állkapcsod és szemüreged hátsó nyílásán át meglátni a mögötte kujtorgó kísértetet.

Eleinte nagyon imponált, hideg borsódzott végig hátamon, ahogy a Láthatatlan látható lett kék fényben villódzó lemezén mélységes szemének - fokozta a hatást az elsötétített szoba, titokzatosan villogó műszerek.

Ez régen volt. Ma már nem vagyok oda annyira, ha a csontvázamat látom - megszoktam, hogy a nagy kaszás nem kívülről fenyeget, hanem ott lakik, kényelmesen, bennem, türelmesen várakozva estig, amikor majd szépen magamtól levetkőzöm - lehúzom egybeszabott bőrbekecsemet, üstököm szőrmekalapját, bőrbekecsem zsíros bélését, izmaim ingét, idegeim finom óraláncát, hogy aztán ő is lefekhessék. A Röntgen-szemű ember se babonáz meg többé - rájöttem némi fogyatékosságára, ami nem kisebb, talán nagyobb, mint az enyém. Lehet, hogy az én szemem tökéletlen, amiért nem látok a mélybe, - de neki, - csodálkozva jöttem rá idővel - szembaja van, ami talán nagyobb hiba a tökéletlenségnél. Hiába néztem rá legkedvesebb mosolyommal, ő csak csontok vigyorgását látta - belelátott a vesémbe, de nem vette észre a télikabátomat. A láthatatlan láthatóvá lett számára, de eltűnt a látható - megtanult olvasni sötétben, de a napvilág elveszett látóköréből.

Egyelőre az élet van, a létnek ez a kis része éppen elég látni- és felfognivaló, egy életre: nyilván oly célból, hogy lássam és felfogjam. Ha számomra is van még, előtte és utána, valamiféle lét - ott ráérek, megfelelő eszközök birtokában, felfogni és megérteni, ami előtte és utána és körülötte van.

A kormánypálca pedig mindig annál legyen, aki ha üt is vele, legalább oda üt, ahova néz.