Nyomtassa ki az oldalt!

A könyvtáros


Mint számos újkeletű szakma esetében komoly problémát jelent a legitimáció hiánya, az önazonosság kérdése. Egy foglalkozás vagy bármely csoport esetében a társadalmi elismertség (vagy annak hiánya) fordítottan arányos a csoporttagok önigazolási szükségletével, fontosságtudatával.

Mi is hát a könyvtárosság?

Természetesen hivatás amelynek célja...

Szóval, kissé eltérőek a válaszok attól függően, hogy „szakmabelit” vagy „kívülállót” kérdezünk. Sajnos, a zavaros identitástudat kedvez a pótcselekvéseknek, a hagyománygyártásnak — és még sok egyébnek.

A nem feltétlenül spontán kialakult sztereotípiák közé tartozik a „tudós” könyvtáros, aki minden bölcsességek tudoraként közvetíti a világmindenséget az arra érdemeseknek, a tudás papja, aki a könyv (ma már egyre inkább információ) és a felhasználó között megkerülhetetlen kapocsként lebeg. Az ő szemük előtt nyilvánvalóan a „nagy tudós” elődök képe lebeg, aztán meg a sok okos könyv társaságának hamarost gondolhattak arra, hogy az őrzők is hát... valahogy részesei a tudásnak, ha csak annyiban is, hogy mint annak felkent papjai a könyv/információ és a felhasználó közé ékelődnek.

Keressük az identitást...

Jómagam szerencsétlen évben felvételiztem: a nagy „főszakok” mellett nem indult a bevált „ruhatárszak”, a népművelés, melyet állítom, azért tartottak, hogy legyen egy olyan is, amit még a könyvtáros is lenézhet. A felvételi anyag: általános kultúrtörténet, innen-onnan összehányva, valami bölcsész-előbőrszerű körítéssel, turkálós kiadásban. Komolyan: soroljak fel Verdi operákat — ez hogy jön a polcológiához?

Kezdettől fogva könyvtáros akartam lenni (amivel az egyetemen az elsodort kisebbséghez tartoztam: a közsajnálaton egy soproni sráccal osztoztam, akivel sikerült az elején összebarátkoznom, ő viszont egy megyei könyvtár igazgatójának fia volt, tehát születésétől terhelt, míg én magamtól retardálódtam.

Jóllehet rám is igaz volt az a naiv elképzelés, hogy a könyvtárosság valamiféle bölcsészfoglalkozás, azért nyitott voltam.

Atyák és összeírtak: ha az ELTE könyvtártanszékén valaki egy szekrény sarkában gyanús külsejű hajlítható karú, ám rázható vályút talál, gyanús külsejű hegyes tűk, valamint egy kalauz-pozitív kézi lyukasztó apparátot lel egérrágta lyukkártyahalmok társaságában: én vagyok a bűnös: „Egy és kétsoros peremlyukkártyák könyvtári alkalmazása” speciális kollégiumom maradványai. (Ebből egyszerre levonható az éles elméjű következtetés: ez még a PC korszak előtt történt...)

A tanszékre azóta is boldog nosztalgiával gondolok, oda szakdolgoztam ott doktoráltam (úgy ám, könyvtárból!). Éppen ezért nem mondok neveket: kedves, familiáris hangulatú emberek voltak, akik attól lettek könyvtárosok, hogy írástörténetet, hírlaptörténetet oktattak — a könyvtártanszéken, mert szakterületükön másutt másod-harmadvonalba tartoztak volna. Persze tanultunk azért szakmát is: egyik tanárunk jegyzetében a katalogizálástörténet kapcsán azóta szállóigévé vált zseniális felfedezést tehettünk: Mátyás evangéliumával ismerkedhettünk meg (Mit Máté?)

Tanultunk írástörténetet, hírlaptörténetet, nyomdászattörténetet, olykor-olykor sikerült a tanszéknek egy-egy (más) szakmai "nagyágyút" levadásznia egy féléves speckoll erejéig — hogy elmondhassák nekik „Ő” is a kollégájuk.

Nos, közelegve — sajnos, még nem eléggé — a nyugdíjhoz, kijelenthetem, bár az azték csomóírás érdekes, és az egyiptomi hieroglifák megfejtésének rejtélye kedv és lélekemelő nagysággal bírt, a való életben, könyvtárosként mindezeknek s általában az ott tanultak többségének semmi hasznát nem vettem.

Nos, hogyan látszódik a közelkép — az én interpretálásomban?

Nos, mint minden szakmában, itt is igaz az, hogy van egy szűk szakmai elit, a „tudós könyvtáros” kontra a ténylegesen munkát végző példányok — a tanárok számára különösen ismerős lehet ez a felállás.

A tudós könyvtáros Pallas Athéné polcokközt született gyermekének tekinti magát, a sok szép és okos könyv között hogy is ne lehetne ő is az. A könyvtárat, levéltárat megszállták a másod-, harmadvonalbeli történészek, innen-onnan kikopott kutatók, s végre megtalálni vélték azt a szószéket, melyet a sors egyenesen nekik rendelt, megerősítve a sztereotípiát: a könyvtár „humánértelmiségi” felségterület.

A kisebbrendűségtől, identitásproblémáktól terhelt önvédelmi mechanizmus csodákra képes.

Szinte látom magam előtt a szakma kialakulásának hajnalán a kis lüszterkabátos, cvikkeres, horpadtmellű tudósjelöltet, aki a nagy-nagy gondolkodók könyvei közt lebeg, és sehogyan sem érti, hogy ő miért lenne csak kiszolgáló, közvetítő. Nosza, uraljuk a tudományt: ha csinálni nem tudjuk, rendszerezzük, próbáljuk kézben tartani.

Világbibliográfia... és a természetesen bekövetkező kudarca.

Egyetemes tizedes osztályozás: isteni tízparancsolat, megvolt, de mit nekünk: itt van 10 főosztály, amibe nemcsak a múlt, a jelen, hanem a jövő mindenségét beleszuszakolhatjuk! Teremteni csak-csak, de mi ez ahhoz, hogy mi könyvtárosok adunk rendszert, értelmet az egésznek?