MAGADDAL SZEMBEN

Ódor György versei

(Illegális költészet)

6 x 100 válogatott
(kb. 2010-2016)

TARTALOM

ADATAIM:

Név:
Aki szeret, így hív: Kedves György, a reggeli tálalva. Rá hallgatok.
De hívtak már Bolondnak, Hülyének, Rasszistának, Antiszemitának, Kommunistának, Árulónak, stb.
Rájuk nem hallgatok.

Kor:
Mint élő halott, elviselek minden front- és mellékhatást.

Foglalkozás:
Közlekedésmérnök létemre gondolkodó művész, vagy fordítva.

Hit-Vallás:
Az meg mi a csudának? A bohócokat figyelem, nem hasonlítok rájuk.

Barátság:
Egyre kevesebben vannak. Többen elköltöztek már az égi mezőkre, néhányan furcsán megváltoztak.

Világkép:
Egyszerű. Hálás vagyok azoknak a tanítóimnak, akiktől fiatalon ezt megszerezhettem.
Mások számára valószínű ismeretlenek, én meghatódottan, szeretettel gondolok vissza rájuk:
Puskás Sándor, Surányi Károly, Kiss Elemér, Bognár Károly, Kővári József, Balogh László.

SZOMJÚSÁG

A fénykép

Régi fénykép a szobában.
A csend szárad homlokukon,
fény vetül rájuk, vigyázva,
láthatóvá váljon a por.

Itt mennydörgés minden lépés.
Ahol a lélegzet megáll,
elfojtott lesz az érintés
és szelídebb a napsugár.

Az ablaknál néma férfi.
Kifelé néz, befelé lát,
hisz a szüleit szemléli
az itt hagyott szoba falán.

A galamb búgása

Őr állított meg a kapuban,
nem mehetek be, várjak,
fontos dologról értekeznek.
Felszálltam tehát a falon,
szelíd galambbá változva
gubbasztottam a párkány szélén
s láttam, ahogy az urak esznek.
Állva zabáltak, oldalukon
a fegyver élesre töltve,
hisz egymástól is féltek.
Hirtelen felreppentem,
mert búgó sírdogálásomra
egyszerre szegezték rám magukat.
Le is törött a szárnyam.
Ijedtségemben visszaváltoztam
közönséges halandóvá.

A kezed

Megsimogattad fejemet.
Talán csak nem kócos voltam?
Ujjaid között szédeleg
rajtam a sok jóban-rosszban,

féltve, csak reám vigyázva,
mindig elérjél kezeddel
s ketten legyünk egy-egy árva.
Nekem világ a félelmem,

de oly jólesik, hogy neked
elég e csöppnyi szeretet,
szélesre tárt ablak előtt.

Messze bámulok, ég felett,
mint ki rég megfeledkezett,
veled élem meg az időt.

A kiátkozott

Lassacskán két Jézust megélek,
s egyet is nehezen álmodok.
Hívtak már bolondnak, hülyének,
és voltam ellenség, átkozott,

pedig én egy csodát sem tettem,
olcsó emberlélekkel járok,
nem szegődök és nem követnek,
annyi az összes mutatványom,

hogy itt létezem, névtelenül,
élő szóval, majdnem titokban.
Egy zászló leng. Az alsóneműm,
de abból is gyakran kilógtam.

Bolond világ! Szegény emberek!
Ha imádkozom, imádkozom.
Néhanap azért, hogy ne legyek.
Olykor magam is kiátkozom.

A konyak illata

A barátnődről mesélsz, de érzem
gondolataidban a konyak illatát,
ahogy valamikor régen a konyhában,
egy idegen ház szűk helyiségében
csak mi ketten kísértettük meg
a vágy ellenállhatatlan forróságát,
mikor még miniszoknyában jártál,
és combjaidat keresztbe-kasul
húzogattad, mint kis halacskákat.
Remegve töltötted poharamba az italt.

A lakodalom

Kiskirályok lakodalmán
- fele elvtárs, fele úr már -
nincs becsület, nincsen szűzlány,
aki volt, mind kipróbálták.

Ünnepelnek, petárdáznak,
szegény fülében a bánat,
bilincs nélkül, bűnimádat
szennyezi be a nászágyat.

Csupa festék a menyasszony,
csimbókos lesz virradatkor.
Olyan, mint egy osztályharcos,
fegyvere, hogy ne dolgozzon.

Ülepükbe búzaszemet,
észrevegyék, ki, kit szeret,
húst és húst a kenyér helyett -
a disznóba disznószelet.

Vízből zsuppot a fejükre,
ne látszódjék gőgjük tükre!
Vicsorogjon a dögükre
farkasfogunk... egészségünkre!

A legnagyobb öröm

Esős évszak volt, bizonyára ősz.
Lemondtak rólad az orvosok.
Apám vastagon salakkal szórta
végig az udvart, ne legyen sár
a temetéskor. Meg is mondta.
Mennyire utáltam azt ropogós
anyagot! És a fekete szavakat is.
De mi nem hittünk azoknak,
elkezdtünk leveleket írogatni
és sorban jöttek a teáscsomagok.
Úgy itattalak, te voltál a kisdedem.
Egy idő után magad is meg tudtad
tartani a csészét, s mint én, az első
lépéseimnél egykor, visszamosolyogtál:
nézd fiam, már ez is sikerült.
Valami ürüggyel ki kellett mennem,
most már igazán kisírhassam magam.
Örömömben.

A mozdulat

A feldolgozhatatlan dolgok is meghalnak,
előbb-utóbb. Nem elfelejtjük,
csak kormozódik és a felszálló füst hallgat

a kéményen. Gyöngéden ölellek magamhoz
s te úgy esel belém, karomban
tartom a hulló levelet, víz színét, parthoz

sodorjuk elsüllyedt bárkánk törmelékeit.
Mozdulat a legszebbek közül,
hogy letöröljük egy közös élet könnyeit.

A nehézség ereje

Néhány dolgot nem érdemes túlélni.
A gravitációban reménykedem. Hogy megoldja.
Mint a sütőben a hurka kifénylik,
és a forróságtól egyre dühösebb lesz, mogorva.

Fent csupa seb lesz az arcom a Holdtól,
kimerülve rálobbanok árnyékos huzatára,
a tengervizet engesztelőn oldom
bűneitől, ha magába néz, legyen, akit vártam:

önpusztító. Hiába nedves, szomjas.
Hát persze, hogy az élet kaland. Kaland-e az élet?
A kettő nem ugyanaz. Egyik szolga
fénnyel él, másik összeroppant a sötétedésben,

szeretők, kik másra gondolnak közben.
S mikor hasukban rúg az eljövendő, megalkusznak
az asztalnál, kezükben egy-egy sörrel.
És én csak abban vagyok egy légy. Kapálózva, úszva.

A szálloda ablakából

Ott szemben hölgyek a kifutón,
kinek hölgy, kinek sokkal hölgyebb.
Díszhalak az akváriumban.
Néha eltakarja a bozót,
de előbújniuk sem könnyebb,
vergődnek, mit a légy a rumban.

Odakint csenget a villamos.
Csengett, ami sokszor elcsengett
az esőverte, szürke éjben.
Esernyők, fénytelen kalapok,
cápák és bálnák járnak-kelnek
zsákmányukkal síkos útszélen.

Valaki halkan furulyázik
fenn, a második emeleten,
hullámzik szakadó, gyenge hang
a szomszédos reklámtábláig,
ott elakad. Önmagam nyelem.
Mintha nem is élne harag,

mindent elborít e lélegzet
csillogó-villogó párnája.
Rövid, szép kéjekre gondolok,
amik kitárják e kétséget,
s betérnek szállodaszobámba.
Az ajtómon éppen bekopog.

A vágy végpontja

Megpróbáltam verset írni,
és azt is, ahogy elhagyom.
De körülölelt a síri
csönd és a néma fájdalom.

Legjobb lenne élni egyszer
kicsikét, aztán menni el.
E nyolcsoros félig-verssel
elillanni a semmibe.

A világ illata

Látható a láthatatlan
is, csak csöndben, gondolatban.
Mert ez képmutató világ.
Talaján néhány szál virág,

de az is a tolvajoké,
osztják maguknak szirmonként,
s ha ott csavargunk véletlen,
még szagolni sem engednek.

A világ nőnemű

Elnézlek, milyen gyönyörű vagy.
Mert nekem a világ nőnemű.
A születés egy üde hajnal,
mit egy "hosszú nap" elélvezünk.
A zuhany alatt érintelek,
számban tartva a langyos vizet

és magamra veszlek az inggel,
melybe leheleted vasaltad.
Látlak az utcán, mikor sprintel
a buszra egy kislány bakancsban,
majd rám süti tűzpiros arcát.
Ha hallok csiklandós kacagást,

állsz előttem mezítelenül,
combjaid közt a délelőttel.
Zajos világ, melyben lelkünk
otrombaságok szennyezik meg
s e száraz, rideg kattogásból
loccsanok rád, szomjas virághoz.

A természet tapintásával
fogadj bájos öledbe, kérlek,
szülessek férfiúhalálban,
mely naponta merevre éget,
hisz e vágy soha nem múlhat el.
Akkor örökre búcsúzni kell.

Áhítat

Emlékszel, apám? Nem volt szerencsénk
semmivel, és ezt a rangot hagytad rám.
Igaz, nem látogattunk szentmisét,
sem Jézust, sem Jákobot, sem Buddhát,

de még a kommunizmus sem tudott
gyökeret verni kemény fejünkbe,
mindenről lemaradtunk valahogy.
A por ivódott izzadt mellünkre

aratáskor, az életet vágva,
így ma idegen szavakat hallok:
állj közénk, légy hű, ne szavazz másra.
Megérett a föld. A domboldalról

nekem másik, természetes dal szól,
miben nincs gyűlölet, nincs irigység,
a sárga mezőn pipacscsillagok
mondják fel az imát egy szent misén.

Ami költészet

Költő, ha szomorú, sír a nép.
Nem eredhet magában a bú,
ez, ami nyitja szép íriszét.
Mert sosem lehet a szó az úr,

hanem a szív adta gondolat,
hisz' a születéshez anya kell,
s mi e fájdalomban megfogan,
azt már sosem veszítheted el.

Amikor már mindegy

Jó vagy. Szigorú, kemény csendesség.
Nem küzdöd magad fel a mennyekbe,
a pokolba sem, nem hiszel ebben.
Régen sírtál és régen nevettél,

ha miattad vagy rajtad, nem bánod.
Nem nézed magad, nem látod, mi fáj,
olykor úgy gondolod, aludni kár,
a holnapot vágytalanul várod.

Nem kérdezel, téged sem vallatnak.
A hideg és a meleg is mindegy.
Csak a megszokás vált rajtad inget,
megkopott gombjaid leszakadnak.

Egyszerű. Innen már nem kell kiút.
Egyre ritkábban veszel levegőt,
és egyetlen hűséges szeretőd
a ceruzád, ami még írni tud.

Amortizálódás

Lába kelt a lábnak.
Mindenki úgy járhat
itt a poshadtságban
ahogy akar, hisz szabadság van.

Lába kelt a kéznek.
Mindenkit elérhet
itt a szörnyű végzet,
a világ borzalmasan szép lett.

Lába kelt a fejnek.
Mindenki felejthet,
itt ennyire tellett
abból, ami annyira kellett.

Árnyvilág

Elöregedett a tájkép,
halvány csíkot húz a repülő,
tiszta égbolt fél délután.
Minek függöny az ablakokra,
nem rántják el, nem néznek ki,
tető se kéne, nem ázik be,
nem gyúl lángra a ház.
Idő se múlik, szétmállott
a hajnali bóbiskolás,
helyben vagyunk s maradunk.
Lassan minden utca becsukódik,
csend lesz és üresség.
Amit ígérnek, az se több, az se más.

Az asszony

Fáradt a hangja, csendes a szó,
bizonytalan, félénk időben
vékonyka ujjain hempereg
a morzsa, mielőtt megeszi.

A kabát kilengte már magát,
amit a fogasra akasztott.
Gondold el, mégis hogyan lehet
ennyire agyonhajszolni őt!

Él kicsit, azután meg nem is.
Ha újra megy, még mindig fáradt,
kedve, ha van, talán nincsen is,
elnyomja egy rejtélyes bánat.

Halványan néz a semmibe.
Már nem is a munka fáj néki,
a reménytelenség szívódik
a torkára, mint a hajnali köd.

Halkan búgja: mi nem érjük meg,
hogy ide is járjon a postás
fillérekkel és kezed fogva
várjam, hogy végre becsöngessen.

"Ha születtünk is, csak ne lennénk!"
- hallom újra nagyanyám szavát.
Sajnos ilyen emléket idéz
az új világ. Rossz, mint a régi.

Az ing

Mivel kimostad, most rázod,
máris lóg a kötélen,
simogatod, elrendezed,
mint olykor engem, jókedvedben,
nem szólsz hozzá se jót, se rosszat.
A zoknim is csöndben van mellette,
egymás felé sem néznek,
csak párolog belőlük a lé.
Vasalod, ő némán tűri,
üres karjait ingatva.
Megkeményedett nyakára
rábiggyesztek egy kendőt,
oda se neki, közömbös,
úgy áll rajtam, mint tegnap.
Nem inog jobbra-balra,
mindegy ki ma a főnök,
szeretem, vagy nem a krumplilevest,
nem sír a nagy hidegben,
az összes könnyét akkor ejti ki,
mikor a paradicsomlé ráfröccsen.
De akkor igazából vérzik
s mivel bemocskolódott tőlem,
újra indul a mosógépbe.
Látom, több áldozatot hoz értem,
mint én az egész világért.
Némán, türelmesen, míg bele nem szakad.

Barátságok

Járok-kelek. Hol nem kell személyi,
útlevél. Nincs is ujjlenyomatom.
Kárt nem teszek, a szemem sem fénylik,
alig eszem már és alig iszom.

Messze kerülöm a gáncsoskodót,
ha kérdez, válaszomat nem érti,
másképp beszélek hozzá, s mosolygok,
mint a hülye. Látja, nem kell félni

az ilyen senkitől, mit se számít.
Olykor valaki fentről megdicsér,
játssza velem a kisiskolásdit.
Nem röhej? Nem tudom, ki van kiért,

legjobb barátom lábaim közt lóg,
bár ő is szívesebben leköpne.
Mint mindenütt, jó Francois Villont,
ki velem kapaszkodik a ködbe.

Becsapódás

Semmit se tehettem, a testemből
a lélek kirandizott magától.
Morajló üledékként összedőlt
a világ, a város, a lakásom.

Két veréb végigégte a dróton
a légszomj forró költözködését,
hogy' hull hamuba a vándorsólyom,
s leheli ki olvadt irigységét

a híd alól elpárolgó patak.
Megszakadtak a beszélgetések.
Utósistergés, patkányszag maradt,
többé nem kényszeríthetnek, éljek.

bolond szél

bolond idő van fúj a szél
ág a levéllel útra kél
izmos hangyák a fű alatt
eszik a döglött darazsat

repked a rend a szoknyaalj
kitárja mit máskor takar
kalap a fejen megbillen
zúgó szellem a jóisten

mintha csak haragudna ránk
ez a borongós délután
várjuk hogy jöjjön szombat est
amikor minden csendes lesz

hiába szombat és az est
ez a világ már elveszett
érezzük úgyis ha megállt
érte a másikat ne bántsd

Csendélet

Megorroltak rá a bútorok,
a képek a falon... és kimentek.
Már a leheletét se bírták.
Tegnap még pihenőt adott néki az ágy,
most kivetette magából, virraszthatott,
és mikor a tűzhely lángját figyelte,
az eleinte csak hüppögött, mérgében lobbant.
Pedig semmit nem változott,
világéletében ilyen őszinte,
kicsit provokatív volt.
De megsértődött ezen a világ.

Már gyerekkorában külön nadrágszíj jutott
számára, rossz ne legyen.
Nem használt, sokkal ellenállóbb
az ember, ha többször verik.
Mintha nem is a szíj, ő lógott volna a szegen,
s apjának legyen hála,
el is veszített minden istenit.
Így még fájdalmából sem vádolt.
Az iskolából majdnem kirúgták,
észrevették, nincsen KISZ-könyve.
Üres zsebbel, moziba sem járt,
vagonokat rakott ki, legyen cigire,
folyton szerelmes volt, mindig másba,
nem értette, miért ő a városka zsiványa.
Mikor egy verse a helyi lapban
megjelent, meg sem nézte,
az értetlenek úgy hitték,
ez a kevélység leplezése,
pedig csak forgott, mint a cicalány,
várva, nem a holnapot. A holnaputánt.
Állandóan költözött s később a kollégiumban
próbálta védeni társait, verekedett,
véres arccal sokkal szebb lett,
mintha lapult volna a sarokban.
A zsebét bökték a nagybetűk,
hisz olykor oda gyűrte,
mit nem ismert el a spicli-had körülötte:
"Telt edények dőlnek halomba,
megpihennek s várnak egy korra."
Az átkozott áthallás,
a közeg undorító sértettsége,
a kirekesztés! Ezeket mindig nehezen viselte
szabadon száguldó szeszélye.

Aztán dolgozott,
hol, mint az állat, hol megszokásból
és hazudozott
kérvényével kezében a tanácson.
Átverte őket, mint annyi mást,
kaphasson ő is már lakást
és munkahelyén az éjszakát
végigrohanta, míg el nem botlott.
Karácsonyok, húsvétok, november hét
szakaszolták, amit majdem-rabként megélt,
ezt felolvasztotta
az erős pálinka
mellé fogyasztott kockacukorka.
Minden változott, ő maradt,
bár érezte, baj, hogy nem halad
a magával büszkélkedő korral,
akkor sem, mikor az újjászületett,
kihányva a vörös csillagot, mint küretet.
Előtte is visszavonták
kinevezését, mert nem kellett néki a párt
s le akarták vetetni kabátjáról
március idusán a kokárdát,
azok, kiknek most egyszerre
egy egész pólóra való jutott
s zászlójukra a nagymagyarország.
Kemény feje a teknőc páncélja
mögül fricskázta tovább
az újgazdagot, az áldemokratát
s mikor az áldozatokat védte,
itthon és kint a világban,
egyszerre lett kommunista,
antiszemita, nemzeti meg miegymás.
Sosem tudta, hol, kinek az útjában áll.
Elfáradt, de nem ezért:
bajusza lassan kifehéredett.
Érezni kezdte testében az öreget,
bár ő magában sosem öregedett.

Kiült a ház elé, füstölögve nézte a tájat.
Gyengülő szeme keresett valamit. Ami még fájhat.
Szuvas gerenda, kutya nyüszít, macska nyávog.
Kalap billen,
a pipa leesik, mint a szobor,
magába roskad a kisöreg.
Holnap jön érte a zápor,
néhány csepp a szájába hull.
Vagy a vadőr, ki olykor itt megpihen.
Ha fel nem kel magától.

Csücsök

Már lenni sem nagyon szeretek,
mert lenni sem nagyon jó.
De hátat sem fordítanék,
inkább köddé válva hinni,
hogy mégsem vagyok itt,
valahol, ahol lent van az ember,
felébredni, álmodtam az egészet.
Ha érezne a kifli csücske,
talán benne szeretnék!
Megmártózni a kakaóban,
s eltűnni egy pici lány szájában:
életcsücsök, életmosoly.
Így valahogy, kint és bent
egyszerre, ahol nem kell lenni,
és jóízű minden alkalommal.
Csak most látom,
kezemben egy kifli. Itt a csücske.

Délben

Állt a kanál a kezében
és nézett a hosszú semmibe.
Szólítgatnám, hogy elérjem,
csak ne ment volna ily messzire.

Aztán mosogatás helyett
odajött hozzám és megölelt.
Gyümölcsből egy érett szemet
kaptam, s nem tudom, még mi jöhet.

dióhéjban

leülni a sötétben a sarokba
tenyeredbe temetni arcodat
a mait és az összes tegnapit
lábaidat magad alá húzva
egyre egyre csak töpörödni
beleférhess a dióhéjba
és várni várni várni várni
éhesen szomjasan bénán
mikor a léptek közelednek
számvetés nélkül eltűrni
hogy roppan roppan roppan roppan

Disszonancia

Hamis hangokat hallatnak
a fényes hegedűk.
Amelyek helyettünk
is mindig, mindent jobban tudnak!
Valamikor értettük,
jobban mondva, értenünk kellett
ezeket a torz zörejeket,
melyekre néhány láb még táncra perdül,
de józanságunk megöregedett,
lassan, megfontoltan lép egyet-egyet
az útszéli, olajos pocsolyába.
Szinte már rájuk sem figyelünk,
de csak húzzák, veszettül,
és nem értik, hogy miért hiába.
Minél több butaságot eltemetünk,
annál finomabb az ember hallása.

Ebéd a 60-as évekből

Széttört üveg és szédülés.
Csepp véred a kamra földjén.
Sírdogálsz, úgy ölellek meg,
mint egy ötéves gyermeket,

kezeden mély vágás nyoma,
bekötöm. Nevet a konyha
szemedben. Fáj a szeretlek.
Anyám, ma én főzök neked.

Édes Anya

Virág, amit a mezőn szedtem
kis kócos-képű gyerekfejjel
és száguldottam vele haza,
boldog légy, boldog, édesanya,
virág, kérlek, köszöntsd még egyszer,
hogy szemében boldogságcseppel
emlékezzen a kisfiúra.

Te dal, mely játszottál a széllel
hamiskásan, most szállj feléje,
hogy felismerje vékony hangom,
idős, gyenge, haldokló asszony.
Mit nékem tanított, az ének,
legyen oltalom szép lelkének:
mint fiúnak véle kell halnom.

Te szó, szívemet simogattad
ajkáról, kérlek, most add vissza
néki az összes szeretetet.
Finoman, oly lágyan öleld meg,
hallja, ahogy őérte remegsz.
Mondd, ahogy ő is gyakran mondta,
édes kisfiam: Édes Anya!

Egy levél sorsa

Írni kezdtem. És elküldtem nektek,
mint egy nyitott sebet. Vértelenül.
Tudom, akaratlanul sebeztem
meg vele szépséges költészetünk.

Hát, beleszaladt a kés a húsba,
de nem hittem, másnak annyira fáj,
a versem bedobjátok a kútba.
Csak azt kaptam érte, ami ma jár.

Egy pohár konyak

Ma elégek, holnap megfagyok,
mitől, kitől, azt még nem tudom.
Egy pillanat s mögöttem hagyok
millió lábnyomot az úton,
gondokat, ritka nevetéssel
egy-egy nagyobb pohár konyakba
rejtett hitet. Csurig kétséggel
elfogyasztom magam, gyorsabban,
mielőtt hinnék valamiben.
Ringatózom saját karomban
és józanságom hazaviszem.

Egy szoknya, egy nadrág

Zavarba estem, megláttam
egy nadrágos nőt szoknyában.
Már ezer éve ismerem,
s csak most kívánta, nőm legyen.

Az adatbázis frissítve,
nem mosolygott rám kicsit se,
pedig hozzá, az ajtóban,
viccként, szoknyásan landoltam.

Nem kértem, nem is akartam,
a nadrágját kölcsön adta,
hogy érezze a testében,
egy férfi ma a vendége.

Egy új ház

Van egy ház, melynek újak a falai.
De koszosak az edények.
Hangos, doboló muzsikát hallani.
Nem láthatod, kik zenélnek.
A bárpultnál néhány előkelőség.
Már szobrok is lehetnének.
A főnök, mint egy öreg fedezőmén.
Jól átveri a vendéget.
Nem barátságos, de úgy kell mondani.
Épp arra jártam, benéztem.
Megtudjam, mitől újak a falai.
Úgy átkenném az egészet!

Egymással szemben

Beszélsz hozzám, én annyit értek
ebből, hogy lágyak a combjaid
a felsiklott szoknyácska alatt

és hangod dallamában ég el
ez a késő délután bennem.
Végighullámzok testeden,

s úgy is szólok, mint a delfinek.
Nem akartam, hogy elpirulj,
gyakran ezzel kínzom meg magam.

Eljöttek értem

Két oldalról akartak lefogni,
elhibázták. Nem volt se bal, se jobb.
Verték a feneküket dühükben,

láttam, a pisztolytáskájuk üres.
Megforgattak, talán azt keresték
tengelyem körül, mi mozgathatja

az ilyen ellenálló anyagot.
Képtelenek voltak ítéletre,
így hát felébredtem rossz álmomból.

Előrejelzés

A levegő páratartalma. Az igen.
Érzem, beleszívódik a csontjaimba.
Hogy egyébként mit mutatnak ki a számok

meg a következtetések, az sosem fáj.
Talán, ha azok is nedvesek lennének,
és nem lehetne őket meghamisítani.

Itt állok a kapualjban és nem tudom,
elinduljak-e ma, vagy itthon maradjak.
Mert a meteorológia se hibátlan.

Ének a varrógép mellett

Halk ének a varrógép mellett.
Próbáltalak utánozni, nem ment.
Úgy tettél, mintha tetszett volna
a hangom, de szemed nevetett.

Izgatottak voltunk mindketten.
Én azért, hogy el ne tévesszem,
te az anyai boldogságtól,
de még jobban, hogy észrevettem.

Az utolsóra nem emlékszem.
Utolsó alkalom, vagy ének.
Talán elloptad magadnak,
holtadban is hallj, s reménykedj.

Értékvesztés

Látok, látok. Mit látok?
Sok-sok tisztátalanságot.
És a nagy sumákolások
csak félelmek, betojások.

Érzek, érzek. Mit érzek?
Borzalmas keserűséget.
Oda s vissza is vérzek,
nehogy elfolyjon a lényeg.

Élek, halok. Hol vagyok?
Gesztusokra is visítok.
A bátor, erős aktusok
miatt sok szem megállhatott.

Mondod-e még? Nem elég!
Itt bárhol lehetek vendég.
Már hazafelé indulnék,
hol minden személyes érték.

Értelmetlenség

Az utcát kettéosztották és aranyszájú
guberálók turkálják benne a szemetet.
Olykor sztrájkidő van és minden megáll,
még a fák levelei sem susognak.
Ahogy kilépek, elnyel valami
titokzatos rend, az új áhítat.
Szétrúgom előttem a földbuckát
s érzem, mennyire fáj a derekam.
Talán emiatt láthatlak.
A lovak, mintha eltűntek volna,
csak a kutyák vonítgatnak
és a kerékpárúton hosszú fehér csík,
fölösleges, elvonja tekintetem
a széllel lobogó szoknyákról.
Közben valahol sírnak. Meghalnak.
Eső lesz, vaskos szürkeség
bánata fekszik a házakra.
Gondolom, ott emberek élnek
és az ablakból lesik, éberen,
mikor mosódik már el az értelmetlenség.
A zebrák, a csíkok, a táblák,
a féktelen, szaporodó tilalmak.
A guberálók maradnak.

Este van

Mint a bánat hegedűje,
szél muzsikál a ház fölött.
Lomhán, remegő fényüket
csurgatják lámpaüstökök.

Este van. Ernyedten laffog
visszáján a sok nagykabát
és mi, a fáradt fogasok,
tartjuk a nap nehéz súlyát.

Az égre szép reménység pókja
szövögeti a holnapot,
szövi egyre csillogóbbra,
mit szegénység álmodott

a konyhaasztal csendjénél.
E csönd csak kiáltott alap,
melyben megül a Hold fehér
vigyora, mi oly sápatag,

mint feketemunkás bére.
Halkan, elvágyódva ugat
egy kutya, tán nem kedvére
teszi, mint mi a dolgunkat.

A lapban, lapos tetővel
alszik egy gyár, rég üres.
A rossz gépek rozsdaőre
kitörte ablakfényüket,

leomlik nagytőke alatt.
De mennyi van nálunk ilyen!
Az erre haladó szavak
súlyát mindig ők döntik el,

kik föltámadást szítanak.
Harsány vonat fütyül amott,
csak lassan, szédülve riaszt
e csendbe néhány zakatot.

Romlottságunkba belelóg
a sötét nagykutyanyelve
és szűk ajtókon bekopog
szomorú, elsápadt lelke.

Kis alamizsnát kap tőlünk,
hiszen mind csak egyet eszünk.
A folyosókorláton csüng
füstös, száradó életünk.

Gazdag vásárkomédiája
buzog, pattog fenn a hegyen,
széles, terülő petárda
ernyője a semmibe leng

és fülelünk, mint a macska,
talán karmolunk is egyszer.
Köhécsel nagy fuldokolva
ez a nagyfenekű rendszer,

varangyos tolvajok miatt.
A házak közötti lámpák,
mint győzelmi hazug cikk-cakk,
már csak rongyainkat rázzák

néma, satnya erőtlenül.
Én is aludni készülök,
mert azért jó, ha létezünk.
Csak szívem vágya füstölög.

Fagyi

Kicsi kanál mosolygós szádban,
olvad benne, izzik a fagyi.
Már megkívántalak korábban,
de valami mindig hazavitt.

Most is csak nézlek, mint a tájat,
jól tudom, el fogok szaladni,
s évek múlva, ha újra látlak,
oldaladon fityeg valaki.

Foghatatlanul

Látszódni, de csak homályosan.
S eltűnni, mikor úgy akarod.
Elvegyülni az óvárosban
szürkén, észrevétlen szabadon.

Aztán nem jönni meg sohasem
és ott sem maradni, hol voltam.
Egy ölelésem se mondja el,
taszítalak, vagy átkarollak.

Bűnök nélkül, hol minden fehér,
olyan, ami már nem csillogó...
Foghatatlanul elengednél,
mint eső, hömpölygő víz, folyó.

Foncsor

Szemközti utca. Hosszú, sötét.
Könnyű szél csapódik a háznak.
Lassan járnak a villanykörték
útszéli oszlopsokaságban.

Zuhan a nap. Bevont vitorla.
Zaj nélkül talán nem is lenne.
A szívekben elhagyott bomba
zeng váratlanul éjjelente.

Szemeinkben a fénylő foncsor
önmagunk mólóközelsége.
Elmerült évek és szétroncsolt
vágyak esnek el az estében.

Füstkarikák

Türelem! Meg kell bíznom mindenkiben,
a gyanakvás öli a szeretetet,
pont olyan leszek, mint kinek nincs szíve,
lomhán, megszokásból ölelgetek,

és fázom, mintha szörnyű hideg volna,
szemeim pedig fénylő porcelánok
fejemben, ki is rakhatnám a polcra.
Bár olykor egyetlen tiltás is átok

a zsarnoktól, mitől nyomban gyűlölök
rút hatalmat, ismerőst és idegent,
előre ráordítok a küszöbön
a kutyára, mi keresel idebent,

de mikor rágyújtva füstjeim nézem,
szelíd magamban mindent megbocsátok.
A kutya feje ott pihen a térden,
s táncolnak köröttünk a vidámságok.

Hársutó

A hárs alatt, hol méhekkel laktam,
tizennyolc év sírdogált alattam
és a házból, két kicsi ablakban
muskátli könyökölt, mosolygott rám.

Anyám nézett át a kerítésen,
hiába nincs már, ma is őt érzem
árnyékommal, egy picinyke résen,
az öreg hársfa korhadó odván.

hétköznapi vágy

a kertembe kéne kimenni
ernyő nélkül, esőben, sárban
nem várni, míg megjön a tavasz
elbeszélgetni az őzbakkal
nézni a mindennapi haldoklást
a fák feketéllő levelein
élvezni, milyen hideg a víz
félig fagyottan, hortyogón
a téliesített pincében
vagy csak egyszerűen lenni ott
minden természetellenességtől
hangoktól, vágyaktól elzárva
hogy a fürdőszobába visszatérve
a forró zuhany alatt emlékezzek
milyen zord a szabadság, szabadon

Hintaló

Látszólag mindenki jól van,
csak néhányan bepisiltek.
Fent, a boldogságszalonban
fényes igéket hirdetnek,
le kéne ide is jönni.
Ide, hol ember vergődik!

Karcsú szárnyakkal repkedünk,
mintha elhagynánk a Földet.
Érinthetetlen lesz a bűn,
ami helyünkre költözhet,
mert jól megfizetnek érte.
Az árulás nyeresége

súlyos bankszámlákba szorul:
álboldogság, álgazdagság.
A fát lassan öli a szú,
de hallani, hogy folyton rág,
teljesen ki nem írtható.
Így ringat bennünk hintaló,

mely egyszer csak összeroppan.
Azt hisszük el, amit látunk,
mi történik valóban,
azt majd megfejtik utánunk
rabok szabad gyermekei.
Ha mernek szabadok lenni!

Hópehely

A koszos várost nézem,
ahogy recseg-ropog
az újulni vágyó környezet,
és az álmok jutnak eszembe,
lehessek egy kicsit újra gyerek,
miközben vacognak éhesen
szemeim előtt a hajléktalanok.
A kirakatban aranyló holmik
díszlenek hatjegyű számok felett,
szédülés fog el, ha lenézek,
oly mély ez a szakadék.
Az otthonokban duruzsol
a gáz, ahol duruzsol.
Nem látni több százezer bar-listás
gondterhelt, félő tekintetét
a bankárok sötét limuzinjaiból.
A lebontott gyárak udvarán
álmosan tátongó üzletek
hirdetik: elmúlt a zsarnokság
mindenkit tápláló bája,
vigyázzunk, őr udvarolgat már
a pénztárosnőnek. Gazdag asszony,
minimálbérig legalább elszámolják.
Kamerák. Hogy lássék a bűn
odabent, idekint, csak ott fent ne.
Az ablakban parányi hópehely olvad.
Oly gyorsan, akár az álmok itt lejjebb.

Húsz év után

Eljöttél. Egy gonddal kevesebb,
legalább nem kell várnom téged.
Szeretem, ahogy nyúlik köztünk

ez a jól átszenvedett idő.
Engedd, hagyjalak távolinak,
játsszak tovább képzeletemmel,

a hangoddal, a kockás blúzzal.
Belesimul kezed kezembe,
s mintha borocskát kortyolgatnék,

úgy ülök veled: pohár szélén,
szám a szádon. És ízlelgetem
az egyre nemesedő nedűt.

Hű, de szép

Nézem, ahogy az óvodások sétálnak:
hű, de szépek. Tipródok a járdán, hű, de szép ez,
közöttük mosolyog Józsefattilácska
gyermekgondolataival, és megállva,
szeméből kiolvasgatom. Hű, de szépek!

Amikor az ember ilyen önmagában
hűdeszépez, a gyermekszemek is hű, de szépek.
Mintha megszorítaná a kezem, lábam
az ő kicsi lábaival együtt, s bátran
arcomba kacagná: hű, de szép ez!

Illem

Megállítanám a kocsikat,
a szelet és minden vonatot.
Meg is állítanám, ha merném
látni, ahogy semmi nem mozog.

Kiállnék oda, hol összefut
egy pontban az összes mozdulat.
Indoklás nélkül, önkényesen
eljátszanám én is az urat.

Egy percre csak, érezzem, milyen
a mások feletti hatalom.
Persze nem teszem, hisz nem lehet
és kiváltképp nem is akarom.

Ismeretlen ismerős

Sosem láttam, de sokkal szebb,
mint lehetne egyáltalán.
Mert hozzáadom vágyaim,

s a keretet az ablakból.
Nagy volt a társaság tegnap,
így kerülhettük el egymást.

Mosolyog a Hold. Azt hiszem,
észrevette, boldog vagyok.
Hogy mitől, magam sem tudom.

Isteni kérdések

Sétálna-e isten az utcán velem
kézen fogva, mint kicsike gyermekem?
Emelné-e a fejét, mosolyogván
az idegenre büszkén, ő az apám?

Lovacskázna-e, ülve a nyakamban,
biztatva, mint ő: fürgébben, gyorsabban?
Mert ha nem, akkor az ugrókötelet
sem fogadja el tőlem, ha fölmegyek.

Játék a gondolattal

Ugrálva örült, amikor betévedt.
Föl-le járkált, átsétált a lábaimon,
végig a folyosón, a kicsibe, a nagyba,
a szekrények mögött összeszedte
a pókhálót, kinyalta az edényét,
hempergett az alomban és lekucorgott
az ágy sarkába. Ott alszik majd
hosszan és sokat. Felugrott a TV tetejére
és elnyávogta magát, ne is nézzem,
ne szóljak rá, s meglesz ő itt velem.

Jellemrajz

Ki ilyen, ki olyan.
Mint kánikulában fagyhalál,
dermesztő hidegben magas láz.
Nyár végén ibolya.

Rendezetlen kiskertek
tülekedéstől forró utak mentén.
Az akácok kikeltek
szélfogónak, rókadögöt temetvén.

Hát, nem úgy alakult.
Az ember és az ember között
szép álmunk a falba ütközött.
Harcolni akarunk.

Jó reggelt!

Minap este láttam a Garast.
Meggörnyedt, horpadt öregember,
fején a nyolcvan éves kalap,
szemében utolsó jóreggelt,

vézna karján, mintha tartaná
testvéreként a Törőcsiket,
rekedtebbé vált hangján
nevet Latinovits. Csak intett.

Így vallotta be: mennyit féltem.
Rájöttem, én is gyáva vagyok,
de hát mégsem hiába éltem,
ha egy percben ennyit láthatok.

Kávészünet

Fény, magas kerítés,
őr, éles lövedék,
ez a betyár világ.
Mennék, nem sietnék,
de azt mind felvennék
utcai kamerák.

Kis bér, milliárdos,
fiútól apához,
új Köztársaság.
Szegény birodalom
lóg az oldaladon
és segélyért kiált.

A patkányok lelke
fajok szavát zengve
máris zászlókat bont.
Szép, jómódú leány
e megosztott világ,
sőt, egy nagy vénuszdomb.

A sistergő átok
ajkadról szivárog,
gyerünk, ha halni kell.
A jövő kamrája
kapuit kitárja
s a kényszer beterel.

Fatuskókba botlunk,
mert kapkod a sorsunk,
ez viharos idő.
Hát én most megállnék,
innék egy jó kávét.
De nem kell kísérő!

kései köszöntő

mire nincsen szó és köszönet
csak elhalkuló ölelésem
inkább sírnom kéne már öreg
testtel és e fiatal ésszel

ahogy vigyázzba vágva állok
meg előtted egy szál virággal
a csók is elakad a számon
szorítlak e hamvadó vágyban

Kinek-kinek

Kinek csodálója voltam,
simogattam ügyes szóval.
Kinek gyűlölt sorsa ért meg,
rúgtam, ahogy tudtam térden.
Mégis, én őt úgy szerettem,
aki bántott, megvert engem.

Kinek szelíd volt a lelke,
ma is mosolyt csal szemembe.
Kinek szúrós tövise volt,
az én fényem beletiport.
Mégis, mindig hagytam magam,
ha bánata engem akart.

Kinek keze vállamon volt,
szívem belé nagyot karolt.
Kinek az útjában éltem,
annak éltét ma sem értem.
Mégis, forog a körhinta,
tőle szédülök naponta.

Kinek fájt, ha nem láthatott,
annak a Hold új fényt adott.
Kinek vasból volt a szíve,
nem vitte nálam semmire.
Mégis, arról álmodoztam,
ő lesz majd a jó a rosszban.

Kinek kisiklott élete,
övé bús lelkem éneke.
Kinek gőg szorult torkára,
torkát éles késem vágja.
Mégis, százszor megsajnálom,
ha olykor szenvedni látom.

Kinek béke van lelkében,
ő lett az én szép testvérem.
Kinek a harc mindennapos,
puszta létem beletapos.
Mégis, legyen néki játék,
melyben én vagyok ajándék.

Kinek a gyász majd én leszek,
annak már ma könnyet viszek.
Kinek vagyok koporsója,
befogadom első szóra.
Mégis, örökre felejtem,
mikor végleg el kell mennem.

Kolduló idő

Bármiről írok, tán mindig ugyanazt.
Lehet, hogy nem is szeretném másképp.
Többnyire idegen vagyok magamnak
a ködben, jobb volna, ha továbblátnék,

ki áll a sikló hajó fedélzetén
verseimben, nyakba húzott gallérral.
Érthetetlen. Aki vagyok, ő nem én,
de nem is lehet egy másik. Csak még van,

az evakuálás nem tökéletes
e világon. A szakadás fájdalma
csak jelzés az időnek: övé leszek.
A változás fáj. Kérlek, hagyd már abba!

Kosztolányi kosztosa

Ma az a rossz ebben a sok jóban,
lassan idegen lehetek itthon,
megünnepelhetem az ivóban,
immár több, mint húsz éve nem iszom,

enyém a földgömb, láthatom, globál
a kéregetés és rá a válasz,
egy homogéntestű prostituált
a szupervalóság és a látszat.

Most már könnyű rokonom lett bárki:
öcséim, húgaim éhen halnak!
Jó órában születtem? Pohárnyi
életből sarjadt ez a nagy mafla,

ki hűségével csalja a másikat,
Kosztolányi kosztosa lehessen
és egykét féldeci után színvak,
a világgal szerelembe essen.

Akkor tudok sírni a muzsikán,
ha dallamában ezt mind megérzem!
Ha nő lehetnék: félig kurtizán,
a másik percben angyal egészen,

még jó, hogy nincs kedvem kifejezni,
hogy a különbséget nem találom.
Globális. Globálisan itt lenni
sokkal nehezebb, mint a halálom.

Könny és mosoly

Hogyan szeretek élni?
Ahogy a gyermek abbahagyja a sírást,
összeszorul a szája széle,
és kis ujjacskáival belekapaszkodik
a hajamba, hogy szinte fáj. Tényleg fáj.
Több, mint az öröm, ennél nem lehet jobb,
tartson akár egy pillanatig,
ne száz éven át lenni, sehogyan.
Az utána következő ölelés,
a könnyek letörlése a bájos arcról
már csak lapátok laspogása felettünk.
Azon mosolyogni kéne!

könny és öröm

most jól vagyok
a kutyák körbeszaladgálnak
az udvaron

eső csapong
ez kell a könnyű szabadságnak
nem szomjazom

szelíd madár
néhány kis barna búzaszemért
kezemre száll

e boldogság
a világ összes gonosz rossz sebét
gyógyítaná

könny és öröm
bármily nehéz volt az életet
megköszönöm

itt a földön
anyám sírodnál térdepelek
emeljél föl

Közerkölcs

A görény odatelepszik melléd,
elmenekülsz, nem bírod a szagát,
mert a tűz és a víz nem egy jelvény,
és nem is mindig ugorhatod át.

A névtelen egyszerre több személy,
a gonoszság nagy erő, agyonvág
bosszúból, s azt hiszed, elmebaj ért.
Mindenkit üldöz, de szimpatizál.

Légyott

Feküdt, mintha éppen ott sem lenne,
horgolatlan terítő, az ágyon.
Szeme lehunyva, egyetlen kelme
sem takarta. Meg kéne kívánnom?

A szesz néma, piszkos üvegben állt,
limlomok között, a kis asztalon.
Mint az ijedt pók, selymes fonalát
eresztve, keble lassún laffogott.

Talán csak a szíve, vélhettem én,
s fehér kezéhez értem hirtelen.
Haragláng gyúlt kékes festett szemén,
darázsként, ezt mégis hogy' képzelem.

A zizzenés, mit egy virágszirom
elhullása okozhatott bennem,
gondoltam, most azonnal otthagyom.
Ő csak nézett fel, a mennyezetre.

Lélekjelenlét

Mit magyarázunk, mi olyan össze-vissza,
amit megveszünk lélekprotézissal,
az nem érték. Ára van, s a föld elissza.

Mert a természetért soha nem fizettünk
egy fillért sem, mégis lelket adott nekünk.
Sajnos gyakran néhány szóval tönkretesszük.

Ölelni, szeretni, lehet hamis dolog,
a lényeg, hogy odabent miként gondolod.
Csak ha természetes, úgy leszünk boldogok.

Lopott szerelem

Légy most olyan, milyen szeretnél.
Finoman, mosollyal játsszad el.
Érezheted, mit lopva mernél
tenni csak velem, de mással nem.

Ne fecsegj, mert akkor hazudnád
az érintést is. Azt nem szabad.
Én úgy hiszem ezt a délutánt
el, ha nem árulgatod magad.

Tégy úgy, ahogy máskor szerettél,
s akkor nem lesz lelkifurdalás:
nem hiba, hogy hibába estél.
Velem. Alig várom, újra árts.

Madárszív

Rám feszül ez a nap, a háztetők,
arcommal sír tavaszi délelőtt,
egy versikét sodor tova a szél,
koppan a sápadtság, pont hazaért.

A kerítésen kismadár figyel,
hallgatózik tolla színeivel:
lásd, megjöttem, torkomban fehér köd,
holnap nélküled továbbrepülök.

Érezni tán csak ily mélyen lehet.
Néhány sorom magába eltemet,
nyugtalanul, mint a madár szíve,
ha gyorsabb is, nem vihet messzire.

Már hiába

Elbújt az ifjúság az ólban
valami szőrös kutya alatt.
Őrzi a házat, az ajtónak
ugrik minden neszre, és ugat.

Lucskos udvar, elsüpped az éj,
alszik benn sok csillogó titok.
Nem mondják már, kérlek, maradj még
egy kicsit, lásd, a kút is kidob.

Fütyörészel, a kezed babrál
a sokszor lenyomott kilincsen.
Az érett sors nyikorgó hangját
a rozsda adja. Több már nincsen.

Olykor úgy visznek, mint a holtat.
Napokra le is eresztenek.
Ott ücsörögsz, mélyen guggolva
s várod az érted nyúló kezet.

Érzed még? Már hiába érzed.
A láng, a tűz lassan kialszik.
Sokat tudsz a semmittevéshez
s még keveset, hogy tudjál annyit.

Masni

Boldog vagyok, csak nem tudok róla.
A szívem mindkét oldalon nyitott,
masnit köttetek a lelógómra,
s aki ráköti, perverznek hívom.

Látok savanyú, fehér arcokat,
kik dobozba zárták el a masnit
és megkeseredve vágyakoznak.
Csak egy maradt számukra, jóllakni

s lebüfögni azt, ki kicsit laza.
Vannak határok és önvédelem:
szerintem a sárga vagy a barna
masni nem igazán jól áll nekem.

Másság

A szerelem nyers, meg nem főzhető.
Érzed határozott vonaglásán.
Szabad, mint a versem, előkelő
pecsétjén csillan ezernyi másság.

Egyesek néhány földi dolognak,
úgy tetszik immár, hiába élnek,
elbíbelődnek a szabályokkal,
ahelyett, hogy velünk élveznének,

ájulás nélkül lehetnek rosszul,
s akkor sem szaggatott lélegzetük.
Kővé meredni csak akkor szoktunk,
ha gyávák vagyunk, ha megijedünk!

Mennyi örömöt...

Mennyi örömöt láttam itt,
mit a bűn, a vétek táplált,
ahogy a gőg a butasággal kacsint
egymásra, s adják tovább, mint a náthát.

Mennyi örömöt loptak el
gondtalan, hatalmi vággyal!
Nem tudom, egyáltalán kimondjam-e,
e jéghideg fényben mennyire fáztam.

Mennyi örömöt éltem át,
ha olykor nem vettem észre,
hittem, hamarost jön egy nedves Medárd,
s ezek az örömök elcseperésznek.

Mindkét szemem...

Mindkét szemem a tiédből vettem,
karjaimon feszülsz hosszú kesztyűként,
simogatom arcod dupla kezemmel,
s dobbanok benned, szerelmes, könnyű vér.
Paráznaillatú nedvet facsarok
reggelente a langyos zöldteába,
őszülök már, és lásd, megkopaszodok,
mégis visszabújok hozzád, az ágyba.

Ajakamon hordozom nevetésed,
a tenyeremben aprócska ráncaid,
csókollak, ha sikoltani merészelsz,
megfeszítem kapálódzó vágyaid.
Szétcsúszva is, lazán és megpuhultan,
elernyedve is csak arra gondolok,
mikor először félve hozzád nyúltam,
nem tudtam még, ez mily nagyszerű dolog.

Mintha lenne ég

Abban a koromban élek,
mikor már többet vagyok szomorú,
elhagyogatnak a barátaim,
hullnak mellőlem, mint a legyek.
Persze, hogy rossz a kedvem,
fiatalabbak, egyidősek,
az is eszembe jutott,
vajon miért nem én megyek.
Fanyar ízt érzek a számban,
mintha gyógyszereket szednék,
talán ifjúságom büntetése,
s mikor lebomlok alfába,
érezzem olykor, miért élek,
megélem a poklot, hogy hiába.
Eszem. Haláltészta, halálleves.
Mint mikor az előszobában megölelnek,
hogy érte egész életen át szeress,
s hideg a láb a takaró alatt.
És ezek a rohadt áthallások,
rég elhunyt ismerősök hangja,
pedig csak a falióra tátog.
Persze tudom, az idő vége klaftat
a folyosón, merő gonoszságból.
A spájzban ráncosodó almák.
Mintha lenne ég,
mindegyiket megsimogatnám.

Mosoly

Úgy álmodsz színes karikákat,
hogy közben velem vagy.
Képzeletben meg tudom élni
újra s újra, ahányszor akarom,
az imént együtt végzett műveletet.
Meg sem mozdulok, mégis,
mintha valóságos szervekkel működnénk.
Minden pillanat alkalmas rá,
hogy éppen jó legyek, avagy gonosz,
imádkozzak, netán káromoljak,
lássam magam őszes szakállát,
de a legizgalmasabb talán
lehunyt szemedbe visszavarázsolni
az élet fényes élvezetét. Nézlek.
Mintha hallanád, mit gondolok,
valahol távol mosolyog a szád.
Csak nem te is?

Most éppen

Most éppen nem akarom.
Most éppen nem érdekel.
Egy vénséges nyugalom
mélyen az ölébe vett.

Most éppen foglalt vagyok.
Most éppen egy csepp eső
szárad fel az arcomon.
Most éppen nincs rá idő.

most ilyen lett

most már csak játszom, lassan nem lesz kivel
öngyilkos sem lesz miattam senki sem
már úgy szeretlek, nem kell elsiratnom
integetéseidet az ablakból
bárhol vagy, bárkivel, idegen mással
ebben az édes, erőtlen világban
tartalak, még ha nem is az ölemben
ha leesek, érzem, tebeléd estem
mert ezzé lettem, ilyen lett a formám
a nélküled s a veled egybeforrt már

Nem

Sokan megbántódnak miattam,
mert nem kívánok rájuk hasonlítani.
Mikor apámnak először mondtam, nem,
ordibált és felemelte a kezét.
Nem ütött meg, de megjegyeztem,
ezt a szót nem igazán kedveli.
A gesztenyefát ketten vágtuk ki
húgom padlós szobában alhasson.
A végén elfáradva megölelt, mint azt a fát.
Azóta magányos gesztenyefa vagyok,
darabolnak, s a fűrész hangja: nem-nem.

Nem volt választása

Ahogy roppant, a magja kiesett.
Félig holtan, félig elevenen,
szabadságba kiszökött állapot
indult romlásnak barna vájaton,

és két csukott ajak közt fogyott el
a pont, a vessző, a gondolatjel.
Inkább kutya lett volna, mint dió.
Bár itt a kutyának se mindig jó.

Névleges feszültség

Mennyi mindennel megalkudtam,
de erre már nem vagyok képes!
Párnám alá álmokat dugtam,
s onnan vettem elő olykor egy képet,

nem zártam be este az ajtót,
szívemen nem volt biztosíték,
így kiugrott gyakran magamból.
Most kiáltok. Kéne szólni még!

Nézlek

Oldalt állsz, félig levetkőzve.
Nézlek. Parttalan tenger,
beleveszek hullámaidba,
vergődök, érintenem kell,
aztán újra látni mindent,
szemedbe tükrözni a vágyat,
feszülj rám, más se legyen,
mint e kívánat eleganciája.
Folyton izzít a nemelég,
az állandó elejevégeközepe.
Közben felsegítem a kabátod,
sétálgatunk mellékutcákban,
ismeretlenül érző csók ízére
szomjazik a szám újra.
Mosolyogva eltűnsz, majd érkezel
s úgy féltlek, beleőrülök.
Egy életet végigcuppogtunk,
mégis, oly vágyódva várlak,
mintha most érkeztél volna,
csak azért, hogy mellém bújjál.
Nézlek és alig győzöm kivárni.

Nő vagy

Előröl, hátulról nagyon jó.
Szemmel és kézzel is fogható.
Vidám, kedves, pajzán, eleven,
asszonyként az édes szerelem,
férfi észnek mindig idegen,
a fájás lüktető szívemen.
Álomba elringató mese,
ajkamon a csókos énekek,
a legtisztább mezítelenség.
Anyaként Föld, szeretetben Ég.

nyelvem alatt

kicsi üres szívembe
a háború, mi itt van
apránként belopódzik
belehordják a hangyák
s örökre rejtve marad
mert mikorra megtelik
amikor a nyelvemre
venném, már nem is élek

Párnámra virágot

Tégy a párnámra egy szál virágot,
ily szépen lehessek álmatlan,
ha magam zaklatom bűneimért.
Többet miattad követtem el.
Fogd le a kezem, ne tudjam
homlokomra tenni lázasan,
lábaimat mártsd bele a fekete
halál forró szurokjába, ragadjak itt.
Fordítsd ki a világból elmém,
ne tarts fénytelen boldogságban,
ha nincs több út az élvezetekhez.
Mindnek megfizettem az árát.
Zsugoríts be tizennyolc kilóba,
ötéves múltam bársonyába,
hol mosolyogtam, hisz öleltél,
nem ismertem éles baltádat.
Vághatnál új ráncokat rajtam,
elejétől a végéig, ismeretlen legyek
másnak és főleg magamnak.
Törölheted, vedd a gondolataimat
s én viszontszülöm őket, szabadon,
ígérem, nem lesznek jobbak annál,
mint amikkel egész éltemben
bajlódtam, hogy megfeleljek.
Rossz logikámat ne kövesd,
én sem teszem a tiéddel soha,
mit kezdhetnék vele, hiszen
többnyire megmagyarázhatatlan.
Mint amilyen lehetek neked.

És most, miután lefekszem,
altass el, álmodjak egy rózsaszálról,
mely reményeim szerint ott van
mindannyiunk párnáján, illatosan,
hogy másnapra nyerjük vissza
irántad érzett bizonyosságunkat.

Pincecsendélet

Összetört emlékek járnak
a pince poros csendjében.
Hűvös van. Még a bogárnak
is ablak a hideg fénye,

ott szunyókál a párkányon.
Némán állok, kifordítva,
feszített, szürke pókháló
fejem fölött a glória

s vélek szemmel rendet rakni
a lét teli lomtárában.
Egeret látok szaladni
láthatatlan, fürge lábbal

s kezembe veszem a seprűt,
nehogy lyukba bújjak én is.
Tavaszodik. És az elnyűtt
tél a hajamon fehérlik.

Provokatív

Igen. Agyilag vannak sokan ott.
Érzem a paranoia-szagot.
Minden zászlólengetési adót
fizessen az, aki rosszalkodott:
üldöző és beazonosított
egy demokratikus chartát nyitott.

Mitől büdösödik a zsíros konc?
Talán mert azé, ki a disznó volt,
tőkésítve a másképp gondolkodót.
Mondd, meddig kéne még kitágulnod,
hogy test-vérségi jóindulatból
más is kapjon egy kis porcogót?

Pusszantani ma vörös, strassz dolog.
Bár a kitervelt provokációt
letiltatni törvényesen nem tudod.
Sem a jó balt, sem a drága jobbot
nem érdekli, mikor éhen halok -
az angyal és az ördög jóllakott.

Reggeli kávé

Hajnal hasad, kiszélesedik,
a napkorong széle vérnarancs.
Hűs erkélyen a bőr élvezi,
miként megérinti kutyamancs.

Sikoltozik a goromba szél,
a fű alatt egy pusztult madár.
Szemed félig a szobába néz,
ne szenvedd meg e gonosz halált.

A kávé a szádban keveredik
a soha nem lesz gyógyulással.
Ne szólj senkinek, majd megtelik
estig az élet illatával.

részegisten

te mérhetetlen zug-lakó
ott fenn kéken túl magasban
iszod csillagok íztelen fényét
kezemben borospohár
lenyúlsz varánusznyelveddel
érezhess valamit e jóságból
mely melegséget mosolyt ad
közben bátran vétkezem
mit törődsz jókedvűen azzal
a rengeteg megcsalással
mely nem érti e távolságot
s talán még jól is esne néked
ha röhögve arcodba borítanám
ezt az izzadtsággal keresztelt
holtig pogány piros löttyöt

hajnalban zaklatsz dörömbölsz
fájó zsibbasztó szelet fújva
amúgy is szédelgő fejembe
a kiszáradt poharat látod
vöröslő szemeddel az asztalon
dühöngsz megvárom amíg kéred
lássalak téged is térdepelni
vágyva az édent szomjasan
tudva hogy véges a termés
egyszer mindennek annyi lesz
s ihatod végtelen időkig
velünk józanodva a csillagfényt
na jól van töltök ne reszkess
tudom estére tántorogva
megsimogatod néhány elesett fejét

sültös sapka

hogy ne lássam a világot
nagysültös sapkában járok
lábam előtt három méter
e pár évre már elég lesz

nagysültös sapkában járok
ember arcomba ne lásson
hogy sírok-e vagy nevetek
ne érdekeljen bennetek

ember arcomba ne lásson
elém tartok egy virágot
és mikor már alig élek
hervadtan dobom elétek

Szokásos győzelmeink

Iszapba, mocsokba elmerülve
vergődünk. Önfeledt arccal
kinyúlva adjuk rabságnak kezünk.
Ments meg bennünk és zárj kalodába!

Fehér kendők lobognak az égen
harsogva, küszöbön a győzelem,
végy hát levegőt, dugd ki fejed.
Hadd férjen rá a megmentő hurok!

Felzúg a taps, folyós halálzene
csurog a fülünkbe, kiemelnek
az édeskés önelárulásba.
Csak az történik velünk, mi szokott!

Szünetjel

Miért kell magyarázat mindenre?
A vég, az elakadás nem jelent semmit?
A történet csak szentelt betűkkel
ér valamit, ha rá lehet kenni
a papírra és böki szemed?
Van, amiről csak a hallgatás
ad számot, felülírja a jelent,
ha tragikus, ha épp csak blamázs
és neked kell megvigasztalnod,
vagy a lesújtásból felemelned.
Semmi köze a szavakhoz!

Mikor két lépés között meghal egy gyermek!
Mivel magyarázod meg a ravaszt,
milyen név kell az elsült fegyvernek
és annak, aki elsütötte azt?
Mit mondana ott lenn a földben
az az átlyuggatott néhány év?
Van rá válasz? Még az sem, hogy miért!
Két lépés, talán mezítláb.
Mi emeli fel, ki vigasztalja?
Nincs szavam, jel, csak kérdés. Aztán
a csönd, hogy senki ne hallja!

Talált tárgyak

Jól emlékszem, lehajoltam érted.
Boldogságom csak talált fillérek,
és mint a játékot a kicsi élet,
naponta szét-, s összeszerelnélek.

A ruhád volt akkor olyan fehér.
Fakéreg alja, mit leszedtem én,
és a törzseden a holdgyönge fény
impresszióját ma lefesteném.

Találtalak, el is veszítelek.
A boldogság ilyen, eltekereg
és egyik jön a másikuk helyett,
mert elfogyasztani sosem lehet.

Tilalmak

Nekem meg lehet tiltani bármit,
nem mint az énekekben, harcokban.
Nekem meg lehet, csak fütyülök rá.

Fagyoskodók párás lehelete
kővé merevült, fehér ujjakon!
Ne fázzon, tiltsátok meg azoknak.

A telefonnak, hogy ne csörrenjen
meg a választások előtt folyton.
Most hiányzom, mint a falat kenyér.

Nekem egyetlen tiltásom lenne,
nem én vagyok a zsarnok, nem teszem.
De megtilthatjátok, hogy ne tiltsak.

Tiltott szavak

A só, mit az ételbe hintesz,
a szó, mit soha nem érinthetsz,
nem szabad, miért elítélnek,
mi egymagában öl, hisz méreg,
csak ő, csak ő benned a lényeg.
Nélküle a jók sem lennének.

Ha olykor olyan, mint a harmat,
megszólalsz, tisztán csillan rajtad,
akkor élsz, látszódsz csak igaznak.
Különben minden csupa maszlag,
írhatsz vagy beszélhetsz magadnak.
Akkor is, ha felmagasztalnak.

tűz a vízen

szép szavak ülnek csendben a csenddel
nem mondanak semmit nincs üzenet
csak az a lényeg hogy szépen csengjen
krisztusi szólam égi tüzeken

mennyei fényből várni az álmot
halott szívbe a lét melegét
hogy semmit ne láss a valóságból
csak hinni tudj de élni sose élj

Ugyanúgy

Hanyag hajjal
ugyanúgy szép vagyok,
mint déli napban,
ha már rátok ragyogok.
Egyik felem mohás,
a másik napsütött,
kik nevem sem tudják,
én rájuk köszönök.

Láncaimat elvágtam,
de lógnak még rajtam,
a szégyen sátorában
olykor megkoppannak.
Ágaimon madárfészek,
hallom, ahogy csicsergések
keltik fel az erdők csendjét.
Élek, de nem ünnepelnék,

hangos zajban
ugyanúgy jól hallok,
mint fent magasban
látnak a szép sasok.
Az értelem virágai
lassan, lassan csukódnak,
átadom hamvait
egy hosszú mély sírnak.
Befed a föld s könnyeid,
ki szeretni jött, el nem veszít.

Üzenet

Keresetlenül vagyok itt, zajban
és áradó örömökben,
mindenki vigyorog, mint a majom.
Ebben pont úgy látszódom, ahogy te,
ki otthon eszi a rétest.
Nagyon éhes lettem a sok hústól,
(vállaim súrolja a tömeg)
s ha váltunk is néhány szót,
nem szól az semmiről,
az összes ütközés annyi volt,
a tükörben megnéztem magam.
De hogy ne hagyjak itt valami magot,
mosolygós héjam mögé bújva,
rock and roll-hangulatban
kívülről beteszem az ajtót.
Mindjárt haza érek,
remélem, már hálóingben vagy.
Esett. Kerülgetnem kell a pocsolyákat.
Végre valami!

Vadgesztenye

Ezek a nyugodt, sejtelmes nappalok
az ember öreg korában arra jók,
amiért egész életünkben voltunk.
Mint tüskés vadgesztenye, lehullottunk
épp egy arra járó női láb elé,
s felpattanva, szoknyája belső felén
még egy igazán szépről álmodozunk.

Végállomás

Sötét az állomás,
már egy vonat se jár,
lent, a sínen ülök.
És az se baj, ha jön.
Kint vagyok minden éjszaka
és várom, jöjjön a vonat.
Mikor épp a sínen ülök.

MAGADDAL SZEMBEN

A bokrok összeérnek

Már hasonlíthatok jó dolgokra,
függetlenedve művi főrendtől,
mint esőket hoz az ég borongva,
a folyó folyik, s a szél jön szemből.

Nem nagyon szólhatnak ebbe bele.
A bokrok idővel összeérnek
amerre járok, zöld lesz a fejem.
Hegyi szomszéd. Elmúlt hetven éves,

folyton szalutáló tábornokom.
A látóhatár benépesedett.
Nem nyerek csatát, de bátorkodom
azt hinni, sehol semmi végzetes,

jó végigmenni a lombok alatt,
ha az ember célja nem győzelem,
hanem a ma. Ahogy a nyúl szalad.
Mosolygok. Ugye, te is jössz velem.

A mód

Látod, az a most virágzó
orgonabokor pont olyan, mint te, vagy én,
vagy az az öreg néni, ki csokrot
készít belőle és kiviszi a temetőbe,
és a temető is olyan, csak nem
veszed észre, hogy a lávapatakok
rájuk folynak és mindent betemetnek.
Látod, mert még van a szemed.

A nagykönyv szerint

Ahogy egyik nagykönyvben sincs ez megírva.
Ahogy szégyelljük magunkban a keselyűt,
mit nem bír el a toll, nem oldhat a tinta.
Ahogy önzőn, emberi szívvel szeretünk.

Ahogy ma már ezt nem is vehetjük észre,
préselődünk a lyukon, mint a főtt krumpli,
ahogy csoportokba verődünk a téren,
és meg sem próbálunk a másikról tudni.

Ahogy minden bizonytalan, mint a bogár
hanyatt, ablak előtti forró bádogon,
s műholdak titkos jelei lépted nyomán
végigpásztáznak utánad a házsoron,

ahogy felébredsz, mikor gyenge magzatod
fordul álmában, téged követ, s szomjazik,
ahogy nem tehetsz mást érte, mint nyelsz nagyot.
Ahogy néki is hazudnál, ha volna mit.

alkalom

azt sem tudod, hol vagy
alul-e, vagy felül
a testeden gomb van
s egyik sincs egyedül
ha késsel nyitnálak
is szép volna, véres
óvatlan kínálat
attól, aki részeg
nem élsz és nem is halsz
soha meg senkivel
csak azt mondod, itt laksz
nem tudsz fürödni sem
az ablakból látom
lámpavas égig ér
angyal lóg az ágon
kedves vagy, de miért

anyám

csak ült a konyhaasztalnál, némán
tűnődve az étel maradékán
arcáról körmömre folyt a tinta
miközben vele szemben leckét írtam
fejkendőjéről a tarka öröm
leszakadt közénk, feküdt a kövön
egy pillangó szállt be az ablakon
megcsalva minket, mindkét oldalon

Az ölelés folytonossága

Nagyanyám azon a magas ágyon halt meg,
ahol édes, puha melleihez szokott
szorítani, békésen aludjon a gyermek.
A házat most menekültek lakják,
és remélem, az ölelésből maradt annyi
melegség, valaki biztonságban van.

Az út zavarában

Kiabálni könnyű. Félni sem kell hozzá.
Itt az utca mélyén, hol zavarban állok,
derekam nyomja, mintha tartaná korlát,
nem egy, nem is kettő, immár hatvanhárom,

nem az számít, az isten miért, s ki szeret,
hanem elérek-e majd az állomásig,
és lesz-e időm venni nyugdíjas-jegyet.
Az sem érdekes, a józan ész mit állít,

ha a Margit-hídra felfelé kell menni,
s muszáj megpihennem érte félúton,
hiszen dobbanásom százötven per percnyi.
A hal a Dunában miattam fuldokol.

S a részeg, aki vállamra teszi kezét,
higgye csak nyugodtan, a sorstársa vagyok.
Fordítva tán én is feléje intenék,
csak intenék, kiabálni nem akarok.

Azt köszönni, ami volt

Csak mint az arc, kihez hasonlítok
kis hazámban ily rendületlenül,
újratemetett fedelű titkok,
hószagú ölelés mélyen, belül,
a tömésház repedt falaiból
ma szivárgó ötvenéves eső,
reménytelen szegényen, aki volt
nekünk egyszerre csaló s szerető,
ludak tolla udvaron, kis kutya
éltető, mást ugató hűsége,
közös láncos kút, a poros utca,
hárs, teli s teli méhdünnyögéssel.
Köszönöm. Már nem is tudom, miért,
de olykor látom, még itt van velünk,
és várom, ahogy az ajtón kilép
reggel, ha holnap is létezhetünk.

Bátorságpróba

Fiatalon mennyit utaztunk
a vonatlépcsőn, átugorva
a másikra, mert a kocsik
közti átjárók zárva voltak.
Visszatekintve kész életveszély,
de ma is megtenném,
érezzem még egyszer
a szabadság pernyés szelét,
ha könnyeket is csalna ki szememből.
Ha nem lettem volna oly sokat
a halál közelében,
félnék attól is, ki velem jön szemközt.

Cáfolat

Nem az igazat írom,
és nem is a valódit.
Az csak szójáték, egy rím
ékszere, mit a költő odalódít,
de maga sem hiszi.
Azt hisszük el, ami a vágyunk,
a valóságnak ehhez semmi köze.
Lehetsz zseni. Elméletben.
Húsvér mivoltod nem tagadhatod,
bár eltévedsz hellyel-közzel,
olyan vagy, mint a másik ember.
Persze gondolni, gondolhatod.
Az is csak emberi dolog,
ha a büszkék most meglincselnek.

Csak fájna jobban

Bizonyos kor után már csak szép a lét,
tán jól gondolom, annál szebb nem lehet.
Már nem járok el nagy tavakra halért,
de ez se fájna, ha élne itt keszeg.

Nyáron nagy meleg, s szobába zár a tél,
az ősz és a tavasz még veszélyesebb.
Ilyenkor hullunk, mint ablakban a légy,
a másik legyet észre sem veszed.

Addig finom, míg egyre-egyre jobb lesz
a csók, a tánc, az éjszakai koncert,
utána bántja már lábad és füled,

mi tiszta volt, hiába mosod most meg,
senki voltál és senki leszel ott lent,
a világ meg boldog marad nélküled.

Csonka kéz

Vajon, miért fáj ez a csonka kéz?
Talán asszonyt, mellecskét fogna még?
Hamvadó parázsra száraz ágat
dugdosna, gyújtsa még egyszer lángra!
Mit levágtak, s rothadásnak indult,
nem takarja lelaffogó ingujj,
mitől érezheti a szerelmet?
Hisz amíg élt, oly sokszor felejtett.
Hiánya százszor jobban simogat,
megfejtse az emberi titkokat,
a csontok, az elporladó ujjak
a válasz, hogy megérintsen újra.

Csupaszon

A kezdet és a vég nem korfüggő.
Hogy' szaladhatnál el
egyetlen pillanat elől is!
Koordinátapontjaink előtt
is mindig volt valami,
s ha nagyon hajszolod,
elveszik, visszafordulhatsz.
Engem se dobálj, üres leszel,
mint egy rozsdás konzervdoboz,
de ha mindenáron, ha siker,
soha el nem érhetsz.
Tévedhetek egy tízest,
mi a korodat illeti, nem érdekes,
csak izgass fel, boldogan
lógjak, madzag a luftballonon,
és ne műanyagpapírba
a reményt, mikor átadod
magad mezítelenül.
A sötétben is látszik, mert érzem.

Dohányfüst

Valamikor jobban szerette
a dohány illatát, pipázott is,
gondolatai, mint a gomolygó füst,
elszálltak, de ízük itt maradt.
Öregapjától leste el ezeket
a nyugodt vasárnapi perceket,
kár, hogy ebből már oly kevés
a vigasztaló, oly kevés a rend,
talán csak a ráncaiban él,
s lassan-lassan káosszá oszlik.
Hát ezért nem kedveli azt,
aki rászól. Az élet ártalmas,
mert minden egy irányba megy.

Egy jó nő

Egy jó nő finom reggelit készít
és a helyére rakja a ruhád.
Egy jó nő azt adja, amire vágysz,
s ezzel az ő vágyát is megéli.

Egy jó nő olykor elsírja magát,
de ha bajban vagy, rögtön megérzi,
mert ilyen a világ rendje. Félig.
Másik fele otthon aggódva vár.

Egy jó nő, ha fázol, betakargat,
s ha kitakarod, mint egy fél alma,
fehér húsából duzzad a magja.
Egy jó nő a jászol és a szalma.

Egyperces

Boldog vagy, s ez nem más, mint a létezés.
Szomorú, mert harcolsz, küzdesz, ahogy élsz.
Valami sodor, valami ár visz el,
szinte mindegy, miben hiszel, nem hiszel,

állni nem tudsz, nincs egyetlen egy-perced,
észrevétlen, valamennyit elveszted.
Ahogy most olvasol, most ketten vagyunk
éppen. Azután külön elballagunk.

Éjszakai fürdőzés

Ráleltél a helyre egy éjjel,
óvatosan, a hideg köveken,
ruhád a parton szerte-széjjel
dobálva, ott álltál meztelen,

a homokba süppedve lábad,
először csak nézted a tavat.
Elindultál lassan utánam,
ahol magamhoz húztalak,

és úsztál, úsztál, egyre beljebb,
már lebegtél csak, mint a faág,
egész tested magába ernyedt,
nem tudtad még, ez álom csupán,

s mikor egy csillagot magadnak
kinéztél a magányos égen,
felébredtél. Minden egy csabrak
rajtad, s szégyellted ébrenléted.

Élni

Talán még ma
kikiáltozom magam,
ha felérek arra a magas hegyre.
Ha jól sikerül, elmúlik
a szívzörejem és nyugodtan
fekszem le este,
holnap pedig boldogan
ébredek, mint a lepke
a cseresznyebefőttben,
mindennek a tetején.
Még ha észre sem veszem,
döglött kukac lettem én.

Elreppenő

A fejemben egy titkos recept.
Nem illatozik, pedig délre
megtelíti az asztali tálat,
tudja, ha kinn jól mennek
a dolgok, belül is meleg lesz.
A testemen nincs ajtó, mégis
ki-be járnak az évszakok,
nem kell külön elképzelnem
apámat sem, még jól ismerem
a mozdulatait. Kiszámítható.
Tegnap megfogadtam neki,
örökre kicsi maradok, hiába
múltam el hatvanhárom,
amíg ez a recept van a fejemben,
az angyalok sem fognak éhezni.
A hernyókat irigylem. Bábozódnak,
azután egészen más színűek,
és csodálatosak a szárnyaik.

emléknyílás

három szilvafa, alatta kutyaház
kilógott a feje, szőrös kis barát
a konyhából ütemek, a varrógép
kattogása, lúdtoll, a fehér jólét
miből kövér dunna, jó meleg öröm
hátul budi, újságpapír a szögön
alattam hintaló, billentett világ
eresz alatt kicsi szürke hárpiák
zománcos vödör, tíz liternyi patak
a sütő illata, édes buktaszag
szombat, hol este mindent kisepertek
vasárnap-padon ülő öregeknek
kártya, kugli, persze tévé még sehol
a rádióból népies zene szólt
hallgattam, bámultam, én, a kisgyerek
míg a tömésház fala meg nem repedt

Enyém, tied

Vettem egy csomag földimogyorót.
Mit mondjak. Ilyen volt, meg olyan volt,
elsózták. Már nem is sós mogyorót
ettem, talán inkább mogyorós sót.
Nahát! Ilyet én többé nem veszek,
zavar ez a birtokos szerkezet.

Érzék

Jó páran megírták azt, ahogyan fáj,
díszes, szép szavakkal, akár egy zsoltárt,
pont ezért nem érezték, hogy szúr, szorít:
testet fal a szív, a kutya felordít.
Ha szépet lopnék, csalóka, rossz árnyék,
biztos, egyből magam alá csinálnék,
a szó fecseg, csak buborék az ember,
színes buborék, mi elpattan egyszer,
nyálkás nyomot hagy az ősz, a tavasz is,
a céda szeme. Csillog, de mindene hamis.
Bár ölemben tartom, nem félek tőle,
egyszer úgyis elegem lesz belőle.

esti kérdés

mit gondolsz majd egy csendes nyári estén
eltűnődve a vörös naplementén
a társaságról, mi oly messze lesz már
emlékek füstjének leszel-e mentsvár
a galambbal, ki mindenkinek dalol
küldesz-e szép üzenetet valahogy
várod-e tétlenül, hogy megérkezem
maradsz-e még olykor kettesben velem
öregséged, aminek arca lágyabb
beveti-e velem a puha ágyat
s mikor a csend hosszabb lesz, mint az idő
hozzád hajolhatok-e valamiből

Esti séta

Érzem, kopott már a munkaeszközöm.
Nehezen tűröm el a cifraságot,
kedvelem, ki egy mozdulattal köszön,
nem mondogatja, ezt, vagy azt kívánok.

Transzban létezem? Legalább a magam
kis mélyhűtött purgatóriumában.
Itt mindenki olyan komoly, magja van,
szomorkás belseje a boldogságnak.

Meleg az este, most sétálni megyek.
Kíváncsi vagyok, milyen furcsa a Hold,
s elülnek-e valahova a legyek.
A nappal zajongott, mégis csonka volt.

Feledékenység

Mostanában oly sok a zavaró körülmény,
a gondolatok közti vessző ponttá zsugorodik.
Aztán a hosszú-hosszú csendben érzem
a túlérett őszibarack édeskés illatát,
s mikor a legkisebb szellőre lepottyan,
emlékezem. Lehajolni már nem tudok érte

Feledni kell

Érezni, de elfeledni.
Örülni annak, ami jön.
Csak az álljon egy kis cetlin,
épp erre jártam, köszönöm.

Úgy lenni csak, ahogyan nem.
Halkan, érinthetetlenül.
Árnyékban, miként a babszem
pereg, majd a földbe kerül.

Átölelni a hideget.
Titkolni, ahogyan fáj,
mivel azt felmelegíted.
S talán nem hiába voltál.

Felelet

Egyfajta ostobaság kell ahhoz,
hogy néhányan ismerni merjenek.
Nem a véletlen. És ne szabadkozz,
ha nem kedveled ezt a versemet,

hisz minden nap letörlöm a táblát,
ne láthassam előző magamat,
ne higgyem a szavak szorongását,
mit hazudott, vagy vélt a pillanat,

elnézően mosolyogva, szegény
kis senkiházi, megint mit tettél.
Nem bizonytalanság ez. Csak nem én
lehetek az a hű idegenség,

hanem önmagam szeretnék lenni,
nem az a másik, ki nem akarok.
Vagyis, ki lehettem volna. Ennyi,
pedig ilyen soha nem is vagyok.

féreglyuk

amit itt a falból kiharaptam
ma is azt rágom, falat maradtam
lángszemeimmel a kicsi lyukon
átnézni igyekszem, s tovább fúrom

egyesek erővel, kalapáccsal
fejemen őrülten hadonásznak
szikrát vicsorító fogaikkal
gyűlölet robban a dinamitban

a nyelvemet ízlelőn átdugom
a kiharapott kicsike lyukon
hideg lehelet vérzik a hegyén
a semmit érzem az isten helyén

Galambgomba

Nem repül és nem is rak fészket.
Szerencséje. Különben bolondokházában,
vagy modern emésztőgödörben lenne helye.
Kedves színeivel, cafrangok nélkül
megelégszik a belső száműzetéssel,
és lemezkéi teljes fehérségével jelzi,
ez nem metafora, egyre inkább a valóság.
Árnyékban nehéz erényesnek lenni,
és nem is éri meg. Kinevetik, lenézik
a napon tetszelgők, az önméltóságok,
de még a telhetetlen idióták is.
Esze ágában sincs engedelmeskedni,
tönkje törékenységét gondosan elrejti
az önösen rikító képmutatók elől.
Könnyű neki. Ma oly magasok a bolond
szimbolikák, díszletek, az ő kalapja
alig látszik ki a bokrok alól.
Inkább a kukacok, mint az előítélet,
gyűlölet és gyalázat, s ha valaki
mégis rátalál, táplálja őt szelíden.

Határátlépés

Az utca keskeny, hosszan elnyúló,
repedezett járda, öreg.
Szürke lég, mintha kicsi falumból
szállna vissza rám a törek.

Előttem és mögöttem a sok civil
feszes-katonásan lépked.
Nem látni, melyik nevet, melyik sír,
plakát takarja a népet.

Koldus ül a sarkon, illegális,
a látvány miatt betiltva.
Lámpa reszket, vagy a szemem fázik,
zsebemben nyílik a bicska.

Aztán egy fekete Audiból
kiszáll a főnök testőre.
Furcsa utca. Fellélegzek, mikor
lassan kiérek belőle.

határtalan

itt lenn, hol mindig sár van
ha esik az eső
és utak mély porában
mossa lábát a nő
hol a szél füttyszavának
még szép dallama van
és asszonyok kapálnak
a férfihajlamnak
hol köd, s idősek feje
egyszerre tűnik el
égben, ősök szelleme
őrzi: még tűrni kell

Haza

Csak a kutyákat jöttem etetni,
nem megmutatni magam, még vagyok.
Értelmetlenül lenni, meglenni,
minek? Hisz egyszer úgyis meghalok.

Ó, mennyi minden nem izgat fel már,
még az sem, hogy semmi fel nem izgat.
Jelszóm, igazam, zászlóm se leng át,
mi volt is, lekopott a felirat

néhány éve, vagy jóval korábban,
mikor ezt, vagy azt szerettem volna.
Hazaértem. Elvesztek sorjában
házat, udvart, s élek, mint egy szolga.

Hosszúlépés

Nem hegedül a vendéglőben
a cigány. Valamikor fülembe húzta,
mosoly áradt fekete szemeiből,
de úgy látszik, minden húr
elpattan egyszer. Hosszút lépek
az ajtó előtt, mert bentről olyan
zajt hallok, ami nem tetszik.
Minden húr elpattan tehát.

Humanoid

Már régóta nem vitatkozik.
Elrakja a kivasalt ruháit
és elalszik a fotelben.
Hiába várják bárhol,
senkinek nem létezik,
az újságot még egy ideig hordják,
de megtelik a láda,
a telefon percekig csörög,
hallgatja, ahogy elhallgat.
Mint akit tarkón lőttek
és arccal a sárban.

Hülyeség

Már egyre jobban megölném magam,
hülyeség, ez biztos hülyeség.
Belül annyi József Attila van,
azt sem tudom, egyben, darabokban,
csak én vagyok nagyon szanaszét.

Ha valakinek fenn van egy ország,
könnyű neki, jaj, könnyű neki.
Én maradok, akkor is, ha most már
testemet milliárd részre osztják
a nyüvek, a sárga nyüvek itt.

Időtlen ölelés

Néhány szóba szorít egy hurok.
Az ökölbe zárt férfimagány,
amit kimondani nem tudok,
csörömpölne tőle a pohár.
Az eltörölt ésszerűséget
nagyon-nagyon fájó temetni.
Ami történik, az a méreg
bennem, s ölelésem a szebbik
egy időtálló társaságban.
Lyukas a Nap. Hulló parázs van.

Imázs

Írok, mintha ez lenne a foglalkozásom.
Talán abba kéne hagynom ezt is, mielőtt
odafentről valaki illetlenül rám szól.
Amikor tegnap elmentem a tükör előtt,
úgy vettem észre, aki abból felém nézett
nem szépen viseli a ma divatos maszkot,
mint az egyetlen púderos lehetőséget,
mi elfogadhatóvá tenné azt az arcot.

Vagy a tükröt töröm össze, vagy pedig magam
leszek saját ronda képmásom ellensége,
az egyetlen, akit nem a külsőség zavar,
hanem miért nem áll a másik elől félre,
még akkor is, ha mindenben egyet gondolunk.
Vagy le kéne ülnöm, hogy nyögve kitereljem
a gondot, ami mindkettőnkbe belénk szorult?
Lehetőség egy rácsos, hűvös illemhelyre.

isten háta mögött

előfordul, hogy úgy gyűlölnek
sőt jobban, mint a rohadt szilvát
képzelt, kiálló szögre kötnek
még árnyékom is eltipornák
hivatkoznak az új időkre
s csak udvariasságból mondják
gyerünk te dög, gyerünk előre
ha lezuhansz, hintünk rád spongyát

akkor hát menjünk, lépjünk egyet
bő úgyis ez a mellény rajtam
szabjuk át, hiszen a kisembert
nem a ruha, isten takarja
én csak poénból szoktam nektek
felvenni ilyet, de alatta
kiírom magam meztelenre
hisz a költő magát akasztja

Játék a tisztességgel

Nem kívánom, folyton mellettem legyél,
menj, sétálj az utcákon, a parkban,
bámuld a fákat, a férfiakat,
lazulj el egy padon ülve,
szoknyád húzd a térdeid fölé,
és ha jólesik, érezd, mintha
föléd kúszna valaki, súlytalanul.
Ha beengeded magadhoz
játékosan a világ ölelését,
nekem jó, nem szólok bele,
miként fésülöd a hajad, mi a tiéd,
koncentrálsz-e a lépéseidre,
ha átsurransz a gépkocsik között
a túloldalra, hogy egy kirakatban
eltűnődve meglásd magad.
Ha fázol, gondold, én vagyok hűvös
hozzád, és sétálj ki a napra,
vidd a tekintetet, az enyémet,
de meg ne fordulj. Mosolyogva nézem
ajkadon a csillogást. Tőlem kaptad.

Jégvirág

Még emlékszem, rettentő hideg volt
a kis vagon bakterfülkéjében,
a Zita állandóan toporgott,
majd' elfagyott lába szegénykémnek.

A nagykabátokat kigomboltuk
és az enyémben bújtunk meg ketten,
ölelve, simulva, ahogy szoktuk,
markolászgatva a másik testet,

sapkában, mint cirkuszban a bohóc,
piros orrú és fülig szerelmes
két gyerek. Ajkunkra fagyott a csók,
és illatunkra lettem figyelmes.

Jött a vonatom. Én integettem,
ő meg a falhoz támaszkodva sírt.
Fehér jégvirágokat leheltem
a fagyra, s rákapartam valakit.

Jelen

Nem gondolok semmire, ez a jussom:
egy pár bőrös virsli, fél szelet kenyér.
Az agyam levált mindenféle húsról,
terítő neked, hogy gondosan egyél.

A mozdulat fáj, már mindenem kopott.
Az időm is ennyi, nyitva résnyire.
Mint anyában, hol a gyermeke halott,
még el sem kezdi, és úgy is végzi be.

Jó lesz ez

Azt hiszem, jobb lesz ez, mint gondolom.
Ha már nem nyirbálom a bajuszom
és elfelejtem, hogy hova tettem
szemüvegemet a szememen fel,
és az ajtó előtt a papucsot
békának nézem, s akkorát ugrok,
mint a papucs, hogyha béka volna,
és berakom őket a mosdóba.
Kézben tartogatom a csapvizet,
s fejére löttyintem, ki hízeleg,
aztán átbújok a szúnyoghálón
pizsamában, meztelenül, bárhogy,
s ez addig tart, ameddig egy néni
nem kezd hozzám hangosan beszélni.
Kívüle senkit nem ismerek fel,
az ő segge alszik a seggemmel.

Kancák tánca

Cseresznyeillatú cseresznye.
Éreztél hamisíthatatlant,
ki csak úgy magától Nő?
Tekintete éj-feketén olvad
a rózsát tépő szenvedélybe,
s egy halványzöld selyemkendő
lobog, lobog vele a szélben.
Kancák között a legelső,
a tisztán gyönyörű Renoir,
tánc a mellein, amelyből
végigring, és megáll a bokán.

Piros ruhás menyasszony. Te remegés.
Feloldalak a bűntől. Legyünk te, meg én.

Karácsony

Édes Anya! Karácsony van,
küldöm ezt a napot is utánad.
Nincs külön ünnep. Számomra
az a jelentése a halálnak:

mindörökké együtt vagyunk.
Este van. Az emberek most szépek,
hisz egymás arcán az arcuk.
Szótlanul fordulok feléd, s nézlek.

kék szilva

négy besztercei szilvafa a kertben
kettő-kettő, átlósan, párosával
öregember botorkál velük szemben
eres kezében kis fonott kosárral

már rohad a gyümölcs, mert nem ért oda
nem ért oda az öreg idejében
homlokán izzadtság, benne út pora
s az idő kéklik szomorú szemében

Keveset kérek

Csak annyit, hogy szeressem magamat.
Legalább titokban, ha nem szabad.
Ne csak a testem öleld meg, engem,
szeszély nélkül, sose félelemmel,
tedd keserűen és tedd édesen,
ahogy jólesik, ahogy épp vagyok,
hogy kibírhassam érted az életem,
gyönyörködve benned híven, vakon.

Kis boszorka

Nem hord bugyit, mondta, s én vállat vontam.
Mindegy. Minek is ebben a melegben,
füllenthettem volna: gatyát se vettem.
De nem füllentek, kicsit ehhez szoktam.

Figyeltem szűzies, festetlen száját.
Várnék rá februári hóesésben,
s dideregnék, istenem, el ne késsen.
De megöregedtem, a kutyafáját.

Ismertem az anyját, oly, mint a lánya,
ő már rám se néz, régen elfelejtett.
A fiatalnak sokkal jobb a lába.

Bolond vén kecske, egy marék só mellett
álldogál bambán, és csurog a nyála.
Mint akit egy szép boszorkány szemmel vert.

Kismadár

Mikor már nem kellek senkinek,
számít-e, meleg van, s nem hideg,
bársony, vagy szűr-e a takaróm,
ha nem ölel meg a haza, hon?
Mikor a szeretet boltokat
nyit és méregdrágán fojtogat!
Hamis hitek, hazug istenek
fölém nehéz földet hintenek,
de én egy madárröppenéssel
írom ezt odafönn az égen.

kómában

talán nem kéne így kilépnem magamból
amit adok, talán nem is kéne adnom
gondolataimban túl rövid a semmi
csak tudnék egyszer magamba visszamenni

a remény idekint rossz, rozsdás ócskavas
bent meg földi ördög, akinek pokla snassz
alattam az élet, minden más felettem
leszakadt szívemnek koporsója lettem

muszáj kibírnom, ha szét is roncsolódok
néhány vérrögtől, s többé nem kapok csókot
zúgnak a fejemben apró szélütések
ettől leszek most már mindörökre részeg

Konfiguráció

Beleszerettem a fürdőköpenybe.
Odabent ázik a rendszer magában,
miközben a géphez ülve bootolok.
A köpönyeg a bőrömbe szerelmes,
az újraindítást nagyon utálja,
látja, minden nap kevesebbet tudok.
Mosdatva vagyok a régi mutánsa,
ha nincs kedvem törölközőre, nedves,
inkább lucskos, alatta jól elernyedt.
Kis börtönök épülnek. Ehhez már ma
pont egy új villámhárító dukálna.
Jó lenne, ha telne merevlemezre!

Kötődés

Amiről azt hittem egész álló életemben,
csak egy hasznavehetetlen fekete pont,
már észlelem, mily fontos csavar,
mi összetart a mindenséggel.
Alatta egy mintás fazékból kilóg
a merítőkanál fehér nyele,
nélküle disznók módjára a vályú mellett
megértem volna a mészárlásra.
Lehetséges, már csak a rozsda tart?

Közelkép

A szomszédban épp a gitárt pengetik.
Elváltak, s ki itt maradt, húr a társa.
Jó volna itt hagynom mindent nekem is,
másfelől tavasz, inkább akarása,

mi robbanótöltetet tölt egy lyukba
és fűzi a zsinórt gonddal, ügyesen,
arra gondol, amikor azt meggyújtja,
boldogságjelet rajzol az üvegen.

A székem roppan, mikor megmozdulok,
belülről nézzem a reszkető fákat,
szemetes vödröt, a kutyát, ki futott,
s a lélegzetnyi csendet harapdálja,

aztán nem történik semmi, szüntelen
elalszik a zsinór, elalszik minden,
várakozunk, mi fejemre port terem.
Rázzák a rongyot a legfelső szinten.

Közömbös dolgok

Ahogy paradicsomban pirosodnak
az öreg nyár utolsó darabkái,
adjál helyet a közömbös dolgoknak
is, combtól lábszáron át bokáig,
s a rengeteg hibalehetőséget,
az ismételhetetlen vonalakat
szőrszálain, viszonyaiban nézd meg.
Emeletek és ablakok ritmusa
játszik völgyeivel a homlokzaton.
Sétálj vele, a pillanatnyi túra
végén fáradtan öledben tarthatod.

Lecsó

Egész éjjel körömet futom,
lóg rajtam a szerelem micsodája,
időnként áll, mintha félúton
valaki engem külön magyarázna.

Minden kapaszkodik, ha fonnyad,
ha szűkül, mint a megkésett naplemente:
szakadékból feltörő Mont Blanc,
vagy kiszáradt kút, ami feneketlen.

Ne higgy el semmit, a horizont
alá vetett ágy többnyire szédület,
lehetsz Casanova, vagy ringyó
e világon, semmi nincsen nélküle,

bámuld magad előtt a tócsát
két ölelés között, a száműzetést,
s rájössz, ki fűvel-fával, jól járt.
A tisztaság lassan már csak ülve szép.

Madártávlatból

Messze vagy. Tán én néked nem is,
bár lehet, hogy elfelejtettél.
Az erkélyen egy galamb, szelíd,
ma épp ő van itt a kezednél.

Nagy hömpölygő folyó a város,
s te egy másikban, egy másikkal.
Sok-sok boldogságot kívánok,
ezt már annyiszor aláírtam.

Talán holnap lesz az utolsó
nap, amikor még ideröppensz
egy madárral, vagy a folyosón
vársz még, ott, ahonnan eljöttem.

Zúg a harang a város fölött.
Megint azt a másikat hallom,
nem Rómába, ide költözött.
Ki lettem volna veled vajon?

Mágia

Alattunk, a földnek mélyében
már alszik egy kis emberiség.
Gyorsan szánt a vaseke, mégsem
tudjuk egészen feledni még.
Egy könnyű fehér alsószoknya
porszemként egyik szemembe hull,
ezredekre, vagy századokra
csordul sósan könnyemből a múlt.
Ráhajlik az erdőre a nap
korongja, a fény kissé zavart,
öregapám fején a kalap
félrebillen, erős szél szaval,
haragjában felejtett mesék
cseppjeivel ered az eső.
Lemossa fák fáradt levelét,
és megkereszteli az időt.

Majd akkor

Ha költő leszek, nem írni fogok,
akkor már nem lesz efféle dolgom.
Könyvem kínálom az Oktogonon,
a bevételt a kocsmába hordom.

Reggeltől estéig csak árulok,
aztán estétől reggelig züllök,
a feslett úrinőket bámulom
alulról is, de inkább felülről,

vasárnap győztesen, mint a málna,
boldogságomban kipirosodom,
s hallgatom, ahogyan körbejárnak
engem sikongva a villamosok.

Kerülöm a hosszú-fehér asztalt,
kis kockás terítő az ölemben,
csak magamnak mondogatom, halkan,
de nagy baj, hogy hajléktalan lettem.

Másolat

Egyre inkább hangomban a hangod,
a tükörbe se merek belenézni,
ott állsz megfordítva. Ahogy görnyedek,
mintha cipődet vennéd fel, oldalról
kezdesz ilyen furcsán őszülni.
Újra. Földszagú a tenyerem,
mint a kertből a konyhába belépsz.
A lábujjaim is kezdenek a tiédhez
görbülni és pont úgy kapok a mellkasomhoz,
de bennem még igazi kráterek vannak,
hiába gombolom az ingem félig,
ugyanúgy, feszít, mert a halálfélelmet
leküzdeni, igen, azt te jobban tudtad.
Eltévesztett ütemek. Nem parancsolhatok
nekik, hiszen már azzá lettem,
kibe lassan-lassan hűlni kezd a szívem.

Meeg

Menj már innen!- röffentem a cicára,
majdnem lelöktem az asztalról.
Elfelejtettem miatta két sort,
és csak annyit válaszolt: mee.
Jól van, gyere ide, nyúltam felé,
de elugrott, és mint egy kisasszony,
fenekét tekergetve kivonult.
Tudtam, ha most utána megyek,
úgy járok vele, mint egy rossz nővel,
nem lesz hozzám többé őszinte.
Csak másnap délután kuporodott
mellém, de nem vettem észre,
fel sem emeltem a fejem a könyvből.
Jó darabig mozdulatlanul bámult,
szinte hallottam, ahogy ver a kis szíve.
Egyszer csak dugdosni kezdte
fejecskéjét a karomhoz, mintha viszketne.
Megsimogassalak? Meeg.

Megjöttek a fecskék

Pont tegnap érkeztek meg az erkély
árnyékos kontya alá a fecskék,
a nap is egy nappal öregebb lett,
a szél pedig gyorsan újravedlett,
a felhők elhaltak, jó darabig
szárazság van. A harangszó hamis.
Újszülött bölcsőjében a harmat
tejízűen felsír, majd elhallgat,
harisnya nélküli délidőben
sétálnak szemem előtt a hölgyek.
Már lassú vagyok, csak bogarászok
a fűben, s fenn a fecskepárok,
mintha ezer felé szakadnának,
szelik az eget. Sötét szobámban
a csönd szomjazik, hát megitatom.
Egyedül néki jár ma irgalom.

Mélységben

A héj megrepedt. Kikelt a kiscsibe.
Csak nem tudom, mért' került ez ennyibe.
Friss fehér kalácsban a tiszta ujjam
körme alatt zöldes piszok van újra,

rossz fogú melósok éhen döglenek
méltatlanul, lepik őket a legyek,
az árokba sepert nyúlós fáradtság
beleég szemükbe. Nem is látják,

szétcsúsznak, mint a pakli magyar kártya,
és tegnapi ígéreteket hánynak
ölükbe, majd azt mohón visszaeszik.
Undorító! Hát igen, ez vagy nekik.

mennyi az annyi

honnan tudjam, van-e nékem lelkem
sosem láttam, csak a szívem dobog
a piroson hányszor át nem keltem
holnap talán lopni, ölni fogok
és vért hörpölök, a szomjam oltsam
hisz más lé egyre ihatatlanabb
ki tudja, hányan állunk a sorban
az életért, ha túlperzsel a nap
és hol leszek, ha minden porrá válik
miből tudjam, mennyi az az annyi
ha ma sem értem, mért' az a másik
test, amibe szeretnék zuhanni

Méreg

Most, mint akármelyik tenyerem,
nincstelen, végképp üres vagyok.
Biztos ez az árvaság jele.
Az elágazó folyók itt bennem
nem visznek már zúgva sehova,
egyre több sötét visszér halott.
A megfoghatatlan dolgokba
szeretek bele. Mi kémia.
Téglavörös állomásoknál
kicsapódik belőlem a só,
spórák éktelenkednek, mohák,
az öreg, kemény kőfalakon.
Jobb híján egy maszatos kézzel
törölgetem, az is csak mázol,
a tüskés szögesdrótot érzem.
Annyira hiányzol!

mérleghinta

labancvilág ez, egyre több a főnök
átnevelik, mit nehezen kiköltök
nyeglén odavetve, ki ettől boldog
(szerelem is könnyebb, ha kicsit olcsóbb)
elsirathatom, legyek bárhogy ezzel
érthetőbbé teszem egy újabb verssel
mivel e tartás erőmből szivárog
ha más is kell, magamtól ennyit várok
már oly régóta egy bennem a szándék
nyugodtan értsd el, értékeljed másképp
bár olykor bátran kiállok magasra
s okosan visszaugrok önmagamba

Merről a szél fúj

Nem ígérhetek semmit.
Nincsenek titkaim,
s mégis, mi van, minden titok.
Kézzelfogható lenni
éppen csak fikarcnyit,
merről fúj a szél, onnan nyitok.

Ha lenne egyetlen perc
valahol elrejtve,
melyben nem érvényes a pénz,
az idő, s ez a ketrec,
hol nem állna szemben
velem, ki jobbra-balra néz,

egy csokor hóvirággal
felfedhetném magam.
De így, feltételes módon,
rossz filozófiának
semmit nem ér szavam-
butaság, hogy gondolkodom.

Mitől a has megy

A sok letagadott hiányban,
istenem, mennyi-mennyi báj van!
Zászlók lengenek a magasban
a főnökért. Fenn ül a kasban.

Munkátlanok ágat gyűjtenek
erdőn-mezőn, jól befűtsenek,
mert a rossz bor jobban melegít
a segélynél. Egymás seggei.

Nőket cserélnek ki fegyverre.
Kinek nője van, hát fegyverbe,
letérdelni kukoricára,
készül az urak alkotmánya,

és mivel mi doh, holnap penész,
indul a menet, gyors hasmenés,
meg csend legyen, meg ne pofázzál:
az ember kisebb lesz koránál.

Most, vagy soha

Eljött az idő, mikor a szavak
az őrlőben többé nem figyelnek,
az éles kések meg nem hajlanak,
szaftossá válik hites, hitetlen,

a nyálkás köztársaság-darabok
elkeverednek nyúlós belekkel,
péppé zúzva virágot és magot,
mit verejték nyitott, ültetett el,

álljon a rendszer, álljon már végre
a talpára, minek nincs is talpa,
az se számít, a sötét háttérben
isten féltőn arcát kivakarja.

Mostanában

Nem teszek semmit, se jót, se rosszat,
mégis úgy mosolygok, az már nem is mosoly.
Egy napon majd hallod, valaki sír a szobában,
de rajtad kívül csak egy keskeny
holdsugár lesz a sötétben,
azt nem vigasztalhatod. Foghatatlan, mint én.

Múlt-kor

Már nem várlak. Órákat is késhetsz,
tavasz van, egy kicsit mégis hideg.
Sétálok az áprilisi széllel,
legalább tudom, miért és kivel.
Már nincs hó, amiben megfürödnénk
még egyszer a liget fái alatt,
nélküled most én lettem a többség
sok férfi között, s egyre szabadabb.

Egy baj van. Nem fordulhatok sarkon,
a ködben megláthatnám az arcod.

Nagypéntek

Régen volt, jaj, már nem is tudom,
nagypénteken, három órakor,
öregapám feküdt az ágyon,
ajka nyoma még a poháron,
sírt egy kicsit, közben rám nézett,
kezét szorítva az enyémhez,
azután, mint egy szelíd vándor,
elköltözött a fényvilágból.
Az udvaron megmosakodtam
a kútnál, ahogy ő is szokta,
a jéghideg víz elernyedve,
mint a keze, csurgott mellemre.

Nem bontalak fel

Arc nélküli voltál, meztelen,
éjjel-nappal folyton kapható,
és hányszor, de hányszor.
Hozzád edződtem, bolond a falhoz,
fal a bolondhoz, s ha eszembe jutsz,
csak mint egy sört, megkívánom.
Mit tudják, mi ez, kik a nagy égiekkel
meg az erkölccsel papolnak nekünk!
Hogy percenként változunk, vagy még
gyorsabban, akár a tiszta ösztön,
kikerülhetetlen. Így is szeretkezhetünk.
Már hogyne tudnám én! Akár egy doboz,
amit soha nem akartam felbontani,
csak örültem, hogy van és örök.
Kopott frázisok nélkül élhetnék,
de ha lemegyek az utcára nélküled,
mások miatt felöltözködök.

Nincstelen válaszok

Szólna még egy utolsót,
viszontválaszt a vicsornak,
mikor eszébe jutott régről
az a lány, kinek nevét
azért nem mondta ki
senkinek, ne fájjon.
Inkább hagyja az egészet,
fennköltségében, izmusában,
színlelőn hiteltelen hitében.
Hamis bizonyítvány,
miből kicsorognak a jegyek,
és csak a hazug érdem,
a koppanó kemény papír marad.
Szólna még, de ez a kabátja
egy fogason, amit mindig
oda tett és ott felejtett.
Emlékeztessen rá valakit.

Óriás

A minap találkoztam egy óriással.
Félrelökött: törpékkel nem barátkozom.
Csupa vér volt, főleg ott, hol másnak nyál van,
mint aki egy világot maga birtokol.

Ijedtemben egy kis vöröshangya lettem,
és belül felszaladtam nadrágja szárán.
Mire észhez tért volna, úgy megcsipkedtem,
ugrált, üvöltözött, hempergett a hátán.

A minap találkoztam egy törpével.
Kicsit furcsa volt, lógott rajta a bőre.
Szegény, már majdnem megölelt örömében,
de mint egy hangya, eliszkoltam előle.

Önnön birtokomban

Nem tudom, ki vagyok, nem tudom, ki leszek.
Majd megfejtik ítészek, földi istenek.
A büntetéseim sem magamból kapom,
csak egy kisember vagyok, s nem a hatalom.

Bántok és bántanak, de ez nem érdekes.
A lényeg, lesz-e értem hitel, vagy kezes.
Szemeimben őrzöm a magam sötétjét,
mások lámpásai adják azok fényét.

A jogom pont annyi csak, mint az önérdek.
Nem süllyeszt alátok, nem emel fölétek.
Bár sokkal rosszabb, mikor észre sem vesztek,
mint a "földet rá", ha véletlen tüsszentek.

Egyke lehetek a saját értelmemben.
Pedig elférnétek valahányan bennem.
De nem lehet, hisz zajos tömeggé válnék,
hideg-színtelenné, mint a tűnő árnyék.

Őrangyalok

Nem akarok meghalni.
Egyszer már beletörődtem
az elkerülhetetlenbe, elfogadtam,
de most, hogy kutyás,
meg lovasrendőrök
járőröznek a temetőkben,
végképp elment tőle a kedvem.
Keresem a szabadság
és istállószag összefüggéseit,
nehogy konyakkal lökjem le
az aszpirint.

Pillanatkapcsoló

Bárhonnan megyek el, olyan, mintha végleg,
főleg mostanában, hogy egyre hűvösebb
lett az idő, s ezért egyszerűbb a képlet.
Józan a gondolat, nincs, ami sürgősebb.

Ha pillantásod hosszabb lenne, láthatnád,
velem vagy akkor is, amikor nem vagy itt,
az a néhány utca sosem volt távolság,
különben is, az összes távolság hamis,

csak a pillanat hosszú, míg ideérek
tőled, s várok, várok, mikor kezdődik el,
aminek a vége az a mintha végleg.
Az idő! Másolata az előttinek.

Rákászás

Békát nyúztunk a rákért
a Sárvíz loccsanó vizében,
de az nem a halál még,
csali, ma sem tudom, miért nem

gondoltunk rá, ha ölünk,
és világít a béka segge,
miért köröz fölöttünk
lassú rákok sasmadár-lelke,

de amikor ma gyakran
megnyúzott embereket látok
munkanélküli bajban-
hát eszembe jutnak a rákok.

Rapszodikus

Amikor idegen tél volt,
tudtam, mire számíthatok,
meleg bakancsot húztam
és vastag kabátban jártam,
de mióta kitavaszodott
és már egy rongyom sem maradt,
az időjárás is mások önös
érdekei szerint alakul.
A vihar elviszi a házat a fejem fölül,
és mint a kiskutya, kuncsorognom
kéne egy kis csontért,
éhen ne dögöljek a napon.

Rólad

Lehetne valamit írni rólad,
de nem találom a szavakat.
Hívhatlak szerencsének, balsorsnak,
ezek egyenként sem igazak.
Vagy épp egy szekrény, benne a fogas,
ahova beakasztottalak,
apró kavics, olyan kis bogaras,
meg-megbicsakló nyelvem alatt,
hiányzó, már sosem fájó fogam,
cipő, mi feltöri sarkamat,
selymes szőrű, bozontos, vagy kopasz,
csalánban habzsoló kismalac-
lehetnél, de nem, mert valahogyan
nem találom meg a szavakat.
Mintha örökre elvesztél volna,
sosem találom a szavakat.

Rombusz

Azt, hogy ökölcsapásaim hiányoztak
valahonnan, észre sem vettem.
Csak mikor már minden áradt
és dőltek a falak,
akkor roppant alattam is az ágy,
a fülemnél zúgott a rúgók
egyszeri szétpattanása.
Egy másikat szeretnék, kérem szépen!
Egy másik házat, vadi újat,
mert itt a felületi kezelés smafu,
a nagytakarításnak is véresen nagy az ára.
A jövőm helyén kacsintgat a nagy semmi.

Rózsaszirom

Várunk nem létező csodákra.
Úgy érezzük, ma még korán van,
holnap zöld hártyájú, soványka,
bűzölgő lötty lesz a pohárban.

Képzelünk finom messzeséget.
Közben több millió szegény lett,
mint a front után, feketében
falja lelkünket az enyészet.

S emlékezünk. A rózsák nyílnak,
hisz az ember mindent kibírhat,
ha egyikünkre rá a sírhant,
másokra még a tavasz virrad.

Súlytalan percek

Már megint látom azt a szőkét.
Ilyenkor jár bevásárolni,
kilenc után, mint az óramutató,
tiktak, tiktak a járdán.
Egymás mellett az emberek:
fogason lógó egyke kabátok.
Néhánynak több van a zsebében.
Akkor ültették ezt a fenyőfát,
amikor fészket raktam. Fújt a szél.
Nézem, már négy emelet magas,
kész a nemzeti együtt se működésre.
Én meg kicsit összetöpörödtem.
Ez van, már nem úgy beszélek,
mint egy gyerek, nem is úgy hallgatok,
rájöttem, a sors csak egyszerű kamu,
eleve elrendelés nélkül gubbasztok
itt a szakadék szélén,
s ha most lépek egyet, szabadon,
megtehetem jobbra, balra is,
csak előre nem. Lezuhannék.
De nem vagyok palimadár,
már jön is a boltból az a szőke,
nem sejti, mennyit könnyített rajtam.
Azt hiszem, az egyetlen szív,
amellyel nem tudok mit kezdeni,
itt rendetlenkedik bennem.

Szeánsz

A tüntetésekről beszélsz.
Már tiszta politika vagy,
illetve ettől nem vagy tiszta.
Megint a nyugdíj, mi lesz
a fiatalokkal, miből, hova,
mennyit, kilakoltatás,
elvették, azok megkapták,
összeadod, kivonod,
a nőkkel is jól kiszúrtak,
hallom, most jönnek a tűzoltók,
a rendőrök, a lakásárak,
benzin, rezsi, és a végén
még a temetés is.
Borzasztó!

Gyere, bújjunk össze kicsit!
Meghökkensz: ez most
hogy a fenébe jutott eszedbe?

Szelet vetett

Lehullva oszlik a fény a sarokba.
Nyeglén rádől egy fáradt gitár.
Az asztalon papírcetlik között
légytetem. Hanyatt, gyászruhában.
Az ablakon beoson egy idegen
huzat és mindent összekavar:
megfejthetetlen, elfuserált kép.
Valaki mindent a helyére rak.

Szemben a ténnyel

Holtat költögetni, hányszor tettem én-
mondhatják is rám, bolond vagyok.
Egy fillér sem jár ezért a versemért,
legfeljebb ötven botot kapok.

Bennem nem bolyong a sokféle hűség-
minden ölből kipottyantam én.
A ténnyel állok szemben reggel büszkén,
meggörnyedve ül a kanapén.

Felejteni, csak azt tudna az ember-
leformázni a bűnös agyat.
Mindenki maga magához kegyetlen,
s ha nem is sír, gyakran hallgatag.

Oly sok dolog kiesik a kezemből-
lehajolni nem tudok érte.
Semmi baj. Talán azért nem veszem föl,
másoknak azt jobban megérje.

Szókatona

Mit mondani szeretne, mit érez,
mondja ki hát kedvesem, mondja csak,
ne gyúrogassa, kezébe élvez
idő előtt, s lesz a szó lankatag,

ám ha finoman átölelgeti,
elveszejtve dühét, s a szomorút,
meglátja, szebb, mint az eredeti
szókatona, aki már bevonult.

Ezzel talán el is játszadozhat
kedvesem, dédelgetve ölében
kedvére szegénykémet naphosszat.
Se pont, se vessző nem kell föléje.

Szufla

Mi ez az aranyos képű ökörködés?
Szétnyílt a függöny és csak dobpergés,
némi séta, egy-egy otromba szó,
de az unalom felőrli az idegeket.
Kérem szépen, én egy szenzációéhes,
ingerfüggő barom vagyok,
ha cirkusz, ugorjon már az az artista,
vagy tolja a fejét a hímoroszlán
pofájába, mert reklamálok
a pénztárnál a nyugdíjam miatt.
Hiába, minél öregebb az ember,
annál kevesebb az esélye,
hogy felérjen a Himalájába
és körülnézzen a Hollywood-szerű,
neoncsillagokkal teli égen.
Most meg halálba kerget ez a képzavar.

Szúnyog

Semmi nem marad, csak az ujjaink
közt elmorzsolódó reszketés.
Mily szánalmas: még el is siratnak!
Egy szúnyog szívja a véremet,
nem tehet jöttéről, távozásáról,
a létéről sem. Véletlen,
mint az Egész, minek neve sincs.
Megvárom, amíg jóllakik és elrepül.
Mindent így kellett volna,
hisz egyszeri és megismételhetetlen,
de ez is csak egy próbálkozás volt.
Viszket, mint az életem.

Szürkebarát

Esténként Marával bagózom
a ház előtt. A langyos szélben.
Egy veréb csiripel a dróton
egymagában, ott üldögélve.
Szám sarkában fuldoklik fehér
melle, de szó sem lehet róla,
ha áldás vagy, börtön is legyél,
szűk a lét festett folyosója,
különben is, régóta tudom,
néhány veréb szárnya hibádzik.
Sasnak hiszi magát, s lebukom,
akkor is, ha a szó baráti.

Takaró

Sötétedik. Csak magammal
beszélgetek éjjelente.
Minden fogamat megszámolom,
lassan ízlelgetem az időt.
Mindkettő egyre kevesebb,
mint apró kavicsokat,
játszva rejtem őket nyelvem alá.
Legalább nem dadogok.
Ezzel leplezem a félelmeim,
éjjel és magamban.
Csak magammal beszélgetek,
lassan már nappal is.

Találka

Elmentem, bár nem vágytam az útra,
hideg volt, de nálad még hidegebb.
Arcodon pír, befagyott a múltba,
láttam, a mosolyt is csak színleled.
Belém karoltál, a vastag kabát
miatt egy csöppet sem éreztelek,
mint pornóban, kikent nő farát,
döfködték arcunk idegen szelek.
Azt mondtad, régóta erre vágytál,
én inkább jó meleg sült krumplira,
mi gőzölög, s édesebb a szádnál-
bár csak ne hinnék ebben annyira.

Ebből elég is volt. Ajtón belül
ketten voltunk, én mégis egyedül.

Tappancs

Időnként kóbor, elűzött kutya vagyok.
Nem tudom, mit gondoljak
más ebekről, a vizslák
okosak és a korcsok talán buták,
de akiket féltve, pórázon tartanak,
ki vannak gömbölyödve és nagyképűek.
Még a pincsi is.

Ha elkényeztetett társaimmal találkozom,
próbálom felfújni magam,
bozontos farkam behúzom, nehogy
elvigyenek a sintértelepre.
Amikor újra szabadon
éhezek, fázom gazdátlanul,
magamban hangtalanul nyüszítek.

Tiszta udvar, rendes ház

Valami baj van a szemközti házzal.
Naponta lemossák az ablakpárkányt
a negyediken, a sarki lakásban.
Másnap újra, a nyílásokat tárják
és megindul a nagy-nagy csiszmákolás.
Piros fejkendőben, asszonymikulás
órákig sepri, sikálja az erkélyt,
nehogy egy hajszála is ott maradjon.
Az tetszik, amikor ingben-gatyában
a langyos esőre a férfi felnéz,
markába szorítva a csíptetőket,
hogy egyet-egyet komótosan rakjon
a teregetett, csipkés bugyogókra.
Sajnos, így megy ez már több, mint húsz éve,
el is nevezték őket gondoskáknak.
Magamban biztosabb lehetek felőle,
nagy piszkosság történt abban a házban,
ha naponta többször is törölgetik
a párkányt, majd újra, elölről kezdik
az erkélyen. Vagy honvédségi körlet?
De más lakó az orrát ki sem dugja.
Kussolnak. Szerintem mindenki tudja,
nagy piszkosság történt abban a házban,
de pszt, én sem szólok senkinek többet.

Tűnődő

Ma újra aludni lenne jó.
Mesevilág és halotti csend.
Elúszni távolba egy hajón
álmokba ringató tengeren.

Csak pislákolni, mint a kanóc.
Anyám puha ölébe venne.
Mondaná, nehéz vagy, mint a só,
s én hozzábújnék, tente-tente.

Ma újra aludni lenne jó.
Tejről álmodni éjjelente.
Arra ébredni, esik a hó,
ahogy a dunnát rám emelte.

Ugrás

Erre vártam. Ugrani a toronyból
a rossz elől, mint egykor a mólónál.
Nem több ez, mint felállni az asztaltól
hirtelen, hajakat felborzolván,

csak a kerek fenekemet mutatva.
Ahogy ítélkezel, így egyszerű,
mikor még minkét lábunk mozdulatlan.
Oly beteges lett a csorda: mehetünk

a szabadulást remélve felfelé,
leoldva derekunkról az övet.
Te ugorj először. Ha már nagy lettél,
szárnyad se rövid! Meglátjuk, ki követ.

Utazás

Már mindenem összepakoltam.
Elég volt hozzá egy kis bőrönd.
Asszony, két gyerek, egy gondolat.
Aztán lefeküdtem, néztem a plafont,
és kezdtem magamat is csomagolni,
de bármilyen éleket is hajtogattam,
láttam, én már nem férek bele.
Még maradok, tovább kell fogynom.

Utóirat

Kedves Mari! Ma rossz hírem van.
Nem érdekel a véleményed.
Lakáskulcs zörög a zsebemben,
szigetelt ablak mögül nézek,
lehet, hogy nem is éltél soha
és valahogyan én sem élek.
Minden cím ismeretlenné vált,
és köddé a szellemiséged,
esik, ez is csak illúzió,
csukom szemem, a cseppek kékek,
kattan a zár, az ajtó tárva,
a lakás sem kell, magam félek.
Megsimogatom a falakat
egy ökölből kinyitott kézzel.

Üres szemgödör

Nem tudom, mi van.
Előre egyáltalán, utólag
pedig elfelejtem. Mindig.
Valami kép, homályos,
összetört tányér. A kontúrjai
talán, talán. És hányszor?
Ez még nehezebb,
ha többször: álmosító, unalmas.
Életjelek hajlanak be,
mint a lenyírt, rothadó fű szaga,
vagy gondolkodás közben egy
erotikus vázlat az írólapon.
Üres szemgödör, ha mosolytalan,
és salak, ha ropogott is.
Itt ülök egy kis törmeléken,
kihunyt csillag, vagy bármi,
hát ezen kívül a többi
olyan hátha, olyan esetleges csak.
Kihunyásaim is bizonytalanok.

Vendégszeretet

Arra gondolok, mire felébredek,
szó nélkül minden és mindenki elhagy.
Üres lesz az otthon, az ajtók helyett
tátott száj, függönytelen huzat leng majd.

Nem tehetnék mást, nyomban elutaznék,
hol várna egy zajokkal teli lakás.
Más furcsa emberek, másik szabad nép,
csak nem volna benne e felfordulás.

Mert magamat nézve másokat látok
a polctalan, tükörtelen falakon,
ha elegem is van a társaságból,
kik nincsenek ma velem, befogadom.

Vérnyomás

Gyakran látom, hogy alszik a város,
közben nyugtalan szívem hallgatom,
és méricskélem a vérnyomásom,
kezem elernyedve az asztalon.

Már nem is nézem a pert, a számot,
hisz emlékszem, ahogy a lábnyomom
átszelte ezt a kicsiny országot,
hogy elhagyhassa a múlt századot.

Félmosolyom festői e tájon,
hol ember az emberrel káromol,
sajnos, már nap mint nap csúcsra járok,
felpörög az idő rabláncomon:

miért ez a harc, a robbantások,
az ügyefogyott, gazdag látnokok,
s mért' nyugodnak bele a polgárok,
a mély sötétség rajtuk átkocog.

Ma is megmértem a vérnyomásom,
ma is ugyanannyi, az átkozott,
mégsem, mégsem magamat sajnálom.
Nem jól keltünk át a múlt századon.

ELKÖTELEZETLENÜL

A csendről

A csendnek van mindig igaza.
Őt még senki nem cáfolta meg.
Többnyire megértjük, mit akar,
hiszen folyton egy irányba megy.
Kijut a sötét erdőből is.
Ha hallgatok, pórázon vezet.
Ruháján nem akad meg tövis,
a meztelennél meztelenebb.

Mint távoli madarak röpte.
Látni véljük, de nincsen sehol.
Az egyenes, amely mind görbe,
amit a távolság igazol.
Észreveszed, mikor megérint.
Nem forró, de nem is túl hideg.
Ilyen egy arc, lehet egy kéz is,
a magánynál sokkal szelídebb.

Csendből jövünk, s oda távozunk.
Ollótól a koporsószögig.
Ha kérded, azt adja válaszul,
néki a mindenség is rövid.
Ma már gyakorta elképzelem,
milyen csendes lesz az, ami volt.
És mily semmit ér az életem,
benne a kisember, aki szólt.

A fa alól

Semmi nem változik. Csalánba lépek
árnyas fák alatt és a szúnyog csipked.
Éhes kis világokat látni, szélek
rojtosodnak, hát levetem az inget.

Lassan elnyel ez az emésztőgödör,
az egyszerű lét rág, mar, marakodik
akkor is, ha ellenségem megölöm.
Újra előbújik, a föld alól is.

Talán nem kéne lélegeznem. Lehet?
Talán lenni egy kicsit könnyebb volna,
ha nem vonszolnám folyton a szekeret.
Másoknak nem telne annyi ostorra.

Kinézek a fa alól, a lét vakít,
még eztán érkezik a nyár, lesz nehéz.
Így marad minden. Egy ág fölém hajlik,
s engem árnyékában felfal a penész.

A fuldokló

Semminek sem neveltek. A vastaps
számomra szánalmas szúrós szemét.
Új morálról dünnyög, hadar, vakkant
szabadon oly sok börtöntöltelék.

Egy tóba estem, hol csak cápa van.
Mosdatom, etetem, meg ne öljön.
Véres húscafatok és rám ragadt
jajgatás rajtam a rongyos öltöny,

a percmutató kattanásába
beleüvöltenek pártkatonák,
csobban az üveg, görcsös hátára
esik a kisember, élő fonák.

Nyakkendőket így még nem utáltam,
ily hazug még nem volt ige s alany,
lubickolva ebben a mocsárban
aggastyánként holtra írom magam.

A múlt örvénye

Ha ott lennék, késő lenne,
de eljöttem, s most ez a baj.
A kertben gyomos az este,
bennem is kaszálni akar,

tömésház alján arcképet
rajzolnak szürke salétrom-
testek ujjai, s a szélben
tovább öregszik a vén por.

Siratóasszonyok. Némák.
Szárnyát veszített nagymama.
A könnyek ragacsos mézgák,

senki nem igyekszik haza,
mennék, és ott porladnék már:
egy levált vakolatdarab.

A vén piás

Ha nem írnék, lehet, hogy innék
és szétrúgnám este a kocsmát,
megzöldülne sárga irigység,
volna bennem, de másik oltár.

Nincsen köztük semmi különbség.
Mind a kettő egy nagy bolondság,
csak épp másképp hívják a söntést.
Versem egy fröccsért odadobnám.

Ajándék

Hát december lett. Télebb. Dérfejű.
A fán megdermedt a levéltetű.
Ha én lehetnék ma a Mikulás,
a nyuggernek szűrnék egy kis piát
a gigájába, ide ne fagyjon,
s messze elsüllyednék, mint az alkony
a szürke napkereszteződésben,
ne találjanak, ha keresnének.
Mert lehet, hogy többet már nem jövök,
csak leveleket küldök, küldözök,
s ha gondoljátok, az semmit nem ér,
induljatok a józanság felé.

akad egy hely

nincs számomra hely, hol égig érnek a fák
és az arcokra fagy a komor grimaszsor
az a pont sem izgat fel, ahol elhagytál
dühöng, dörög a szürke ég virradatkor
piros lett a zaj és kesernyés az édes
a könyvlapokat átokvihar hordja szét
ölelésed helyett az érintés mérge
élesítgeti meg a hosszú konyhakést
a falakat erős vasbetonból fonták
körénk sebhelyes pofájú kőművesek
mégsem számít, merre, valakivel, hol jársz
csak várom, érj már haza, szerethesselek

alvás

lecsukódnak a megfáradt szemek
e perctől néma igazság leszek
nem fogható, s persze láthatatlan
csak jusson testemre meleg paplan
csendesek a buszok, a vonatok
az idő sem kattog, nem vontatott
az utcalámpák is kívül lesznek
a gyűlöleten, álszereteten
mint messzi bolygók a napok körül
forgok, keringek magamon belül
s mikor megéhezek, reggelire
asztalomon isten kihűlt szíve
pedig fényre, melegségre vágynék
a valóság sötét, gőgös árnyék

Apróhirdetés

Míg adok valamit, köszönje meg szépen.
Mint egy rózsaszál a menyasszony ölében.
Ő viseljen kalapot. Mindenki lássa.
Legyen hideg, kimért, szűk a pillantása.
Máskor meg izgatott. Nyeglén hízelegve.
Nyissa meg lágy szívét, a kicsikét, teste.
De gyújtson rám tüzet, ha végképp elestem.
Mert a bölléreknek késből van a lelke.
Amikor megzavar, maradjon soká nálam.
De bújjon el messze, ha annyira vártam.
Arcomra fessen tizenkét bohócfoltot.
Sose érdekelje, akármit is mondok.
És legyen, mint a szűz. Vesztében is győztes.
Ha kételyem támad, undorodjék tőlem.
Nézzen rám, ha más ítélkezik fölötte.
Így őrizzen meg magának mindörökre.

Az ajtó két oldalán

Ajtó előtt, ajtó mögött állunk.
Pár centi, ennyi köztünk a világ.
Lélegzetünk a kulcslyukon átjut,
s ki belül van, a másikra kilát.

Egyikünk sem tud innen elmenni.
Mi tart bennünk, egy élethossznyi rés.
Az őszi szellő kezd lengedezni,
és elfúj minket, mint egy tollpihét.

Ha lehetne, megérintenélek.
Kívül-belül a kilincsen kezünk.
Szemeinkben fénylő álomképek,
amit tapintunk, emlékezetünk.

Bácsi

Gyuri bácsi
a legkitaszítottabb magyar költő,
aki nem is költő,
mert nem verseket ír,
hanem lerajzolja a gondolatait
az aszfaltra, a házak falára
és azután az ablakból nézi,
ki, milyen fintorogva les rájuk.

Gyuri bácsi
nincs is, csak azok számítanak,
akiknek kötetei jelentek meg
mindenféle színes kiadásban.
Azt mégsem lehet kinyomtatni,
hogy éljen a párt,
éljen meg abból, amit dolgozott,
őt meg ne zargassák.

Gyuri bácsi
nem megy és nem is jön
sehonnan és sehova,
mert a sehonnai bitang embert
egyik gyülekezet sem szereti,
legyen az irodalmi, vagy kocsmai,
így hát maga présel, maga iszik,
és maga fogja magát eltemetni.

Bármit is teszek

Ahogy meghal valaki nesztelenül.
Úgy fázom. Teljesen elhagyom magam.
Ahogy a lenyírt fű sárgán elterül.
Látod, csak úgy tudlak érezni, ha vagy.

Nem tudom, miért van kőből a kezed.
Az egész olyan, mint valami áttét.
Ahogy mindennel téged érintelek.
Mintha elém tennél egy csésze kávét.

Ha morog az ég és az eső szakad,
abban bőrig elázva beszélgetek.
Mint nagyanyám volt. Szólítgatom magam.
S jólesik, ha folyton közbekérdezel.

Tudod, mit mutatnék szívesen rólam?
Ahogy rajzollak. Hogy hajad fésüljem.
Lassan csak árnyékod leszek. Valóban,
untatlak így, s néha kilépsz belőlem.

Bármit is teszek, csak tárgyak maradnak.
A végén kezedből hűvös lesz a kő.
Ha olykor egy teljes órán át békén hagylak,
nyüszítek, mint a kutya. Hideg a föld.

Cetli

Mindenkiben akad egy vékony cérna,
amitől lelógunk, s egyszer elszakad.
Ha ma születnék, ringyó lennék, céda,
és senkinek nem mondanék igazat.

Üresen ásít elmémben az élet,
megyek magam holttá nyilvánítani.
Mától ilyen szabadságból nem kérek,
váljon inkább minden olyanná, ami.

Mit tudok, ráfér egy keskeny cetlire.
Az összes többi dolog kidobható:
"annyit is ér, ki nem vitte semmire."
Lám, lám! Drágán kurválkodni volna jó.

Csigaszögön

Szöges bakancs, fényes csigaszöges,
fel-felsértegette az utcakövet,
ahol kő volt és nem csúszka, fagyott sár,
amiben a szegényebbje szaladgált,
belülre kapca, jó meleg lepedő
a lábnak, orrocskája volt legelöl,
aztán simult hátrafelé, a bokát
körbenyalta, mint kötött sál a tokát.
Akár a finom tökös-mákos rétes.
Nyújtottuk és felcsavartuk két kézzel,
vigyázva, nehogy a bőrtölteléket
felsértse járás közben, ahogy lépked
hajnali ötkor, felszántva a havat
az állomásig, merre a nép haladt
a sűrű, januári fehérségben.
Ez mind elszállt a gőzmozdony füstjével.

Ébren álmodó

Ahogy öregszem, meztelen lányok
potyognak ki álmaimból, futkároznak
a szobában, csitítgatom őket
megrémülve, felébred a feleségem,
de ők nyugtatnak, semmi baj,
ahogy téged ismerünk, egy pillanat
alatt elbújtatsz minket.

Ego

Nemcsak mi vagyunk. Ezt úgy értem,
hogy nemcsak az én.
Tüzet sem tudnánk gyújtani
egy másik anyag nélkül.
Ötévesen már arattam,
úgy néztem fel a rozs felnyúló
szárára. Kis kezemben szorítottam.
A gazda ott állt a gyepű szélén
fényesre suvikszolt csizmában
és nézte anyámat, ahogy hajlongott.
Meg tudtam volna ölni.
Hatvan év múlt el azóta,
hiába a forradalom, a tudomány,
mi lényeges, nem változott.

Egy perc

Mert meg is történhetnek a dolgok.
Nem úgy alszik, mint mi, a gondolat.
Megtehetem, hogy sálat nem hordok,
s szégyellnem kell rekedtes hangomat.

Közel vagyok mindenhez. Kis titok
a nagy folyók sodródó kövében,
sziklákhoz ütődve felvisítok,
de olykor a nagyobb a törékeny.

Egy perc tart meg egy egész életet.
Nem az akarat, a hiány szállít
a hátán óriási jéghegyet,

egészen le, a kiszáradásig.
Sosem kívántam, hogy költő legyek,
nékem a költészet, ami számít.

Egy pohár bor

Semmiségben, ma semmiségben élek.
Úgy tartom magam fel, mint egy pohár bort,
minek csillogó szemébe nézek,
s több leszek, ha lecsúszik néhány korty,

csak véle jó, más minden dög és vétek,
nincs hova változnom, míg józan vagyok.
Ebbe a mocsokba? Mocsokba mégsem
leszek hajlandó, inkább megfulladok,

ahogy a sűrű füstben egy kis mosoly
elgörbül, s így válik láthatatlanná.
Szinte elpárolog ebből a korból.
Valaki itt körbe-körbe szaladgál.

Lehet, hogy én? Kergeti a gőg, a zaj.
Elrejtem évezredes kövek közé
ezt a kisembert, elrejtem önmagam,
semmiségből a minden legyen övé,

nemcsak egy ölelés, nemcsak egy jó szó,
széttárt combok és sóhajok nedvesen,
hanem mit csókol a pohár, az óbor
íze, zamata; édes szerelmesem.

Egyke

Kettőből vagyok összevakarva,
jobban értsem, merre jobbra-balra.
Kettő a szemem és az orrlyukam,
külön-külön is használni tudjam
a fülem, a kezem és a lábam,
emésztéshez két üreges járat,
kisujjam, nagyujjam, alul-felül,
a tomporom, ha az ember leül,
arccsontom, jobb és bal agyféltekém,
szívpitvar, szívkamra és a vesém,
máj-vese együtt, talán korábban
egy párban voltak, csak elpiáltam.
De szomorú, ha arra gondolok,
amiből egy van, az már csak lóg-lóg,
pedig ha az egyik pihent volna,
Gyuribá' még folyton kupakolna.

Egymás mellett

Tegnap a kertek alján jöttem haza,
eldobált embereket láttam sátrak alatt,
a hidegtől reszketve egymáshoz értek.
A közeli házak kéményeiből szakadt
a füst a hirtelen beköszönt őszi dérbe.
Fehérre ázott autószemek lecsukódtak,
emlékeimben fagyott, véres sár fénylett,
ahol toporogtam a tizedik életévet,
és messziről néztem a ruszki tankokat.
Kulcsra zártam az ajtót az előtérbe érve
félelmemben, szerencsére a lakásban
könnyű meleg volt, szeretet és béke.

Éjjel-nappal

Nézem az arcod olykor éjjel,
sötétben egyre jobban látok.
Nyugodt, lassú lélegzetvétel,
hajad őszülő párnaráncok.

Valamiért gyűlölök mindent
ilyenkor, ami már nem te vagy,
földet, eget, a nincsen istent,
bármit, mi csak holmi testet ad:

csillogó kavics, hamis ékszer.
Vajon hova jársz mostanában
nélkülem, amíg fel nem ébredsz?

Talán néhány szál virággal
egy sírhoz, húszéves öcsédhez.
Köztünk pihen az ő magánya.

Elkötelezetlenül

Beszélgessetek csak rólam,
addig megyek a mosdóba,
lefürdök tetőtől talpig.
Ha tovább is folytatjátok,
frissebb levegőre vágyok,
elszívok kint néhány stanglit.

Egy valaki utánam jön,
csak egy, apró kavics zörög
talpa alatt, mégsem hallom.
A távolba nézünk, messze,
hol a szónak nincs értelme,
de kezét enyémben tartom.

Emberi fájdalom

Nem számít, gazdag vagy-e, szegény,
csak őrült légy a szerelemben,
halj meg az egyetlen kalandért,
ha vágyódsz. Szemembe nézz és merj.
Mikor nagyon fáj a csalódás,
mutasd meg azt másnak, ne dugdosd,
érzelmeid égető csúcsán
sose változzon át arcod,

onts tiszta fényt, nekem s magadnak.
Élj részegülten, óvatlanul,
táncolj, kacagj, pördülj nyakamba,
s ne szégyenkezve, ne légy hazug.
Ha mást is mondasz, nem érdekel,
maradj hű-magad mindörökké,
lássam, ahogy ütni-vágni mersz
érte: a megbízható szépség,

ki nem csillog, veszíteni mer,
elhallgatni és kiáltani,
mint a Föld, mikor árnyékot vet,
igent és nemet is vallani.
Ki vagy s hol, emberi fájdalom,
elvérezve vagy épp undorral,
megtudni rólad nem óhajtom.
Csak azt, mikor a teliholdat

bámuljuk sokan, vagy-e velem
és adod-e, amit én adok,
mindent, ebben a szűk éterben,
hol sosem számít, mit akarok,
de az igen, ha egyedül vagy,
mikor kívüled nincsen semmi,
öleled-e sebzett önmagad,
szeretsz-e így velem létezni.

Érzékiség

Rendet rakok az őszi kertben.
Gondosan. Kigyűjtöm a javát
és megsemmisítem, mi nem kell.
Gereblyézem a fű hajzatát,

finoman, mint nő bokájától
juthatok el a vénuszdombig,
lassú, gyengéd, de mégis bátor
mozdulatokkal. A korom is

így kívánja, s nem sebezhetem
fel a természet-test gyönyörű
hosszú fehér combját meztelen
érzékiségében. Hogy' örül

az őszi nap nekem! Melegít,
s felszárítja a falevelet.
Már félgömb alakú mellein
csillog hatvannégy év szeretet.

Esthalál

Ma meghaltam, nem vagyok egészen,
csak állok itt, csak ülök, meg fekszem,
ha elfordulva szemedbe nézek,
látom benne, mennyire öregszem.
Tépem magamból, mit néked adnék,
te se légy könnyebb, cipeld e szívet,
ha elfogyna, jaj, ne sírj, itt van még,
bújj közelebb, ha pislogva intek.
Józan ésszel nem bírlak ölelni,
egy szebb halál kell, az a mámoros,
csak az ifjú, aki még törekszik,
nekem már koporsó a vánkosom.
Ha fél vagyok, pótolj ki egészre,
ha kétszer annyi, most vághatsz ketté,
mint a gyermek a hazug mesékre,
hangtalanul, csókoddal feleljél.