FORRÓ PÁL: HA MINDENKI MEGSZÉPÜLNE

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2016
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5572-62-3 (online)
MEK-15768

- Oh! - kiáltott fel hirtelen Lotte kisasszony és izgatott mozdulattal fordult a hall bejárata felé, ahol szmókingos japán férfi lépett be az ötórai teához öltözött elegáns, ragyogóan szép hölgy társaságában.

Boncz Andrást, a budapesti fiatal gavallért, akit édesatyja a német kereskedelem tanulmányozására küldött Berlinbe, - ahol azonban ez idő szerint még nem annyira az árukat tanulmányozta, mint inkább a vásárló hölgyközönséget - mélyen sértette Lotte kisasszony idegessége és tapintatlan felkiáltása. Hogyne, mikor végre egész heti könyörgés után rávette Lottét, hogy menjenek együtt az Adlon-szálloda ötórai teájára és ott egyik legszebb körmondata közepén kiderül, hogy Lotte nem is figyelt rá és egészen más dolog érdekli, mint a szerelem különböző problémáiról tartott előadása.

- Bocsánat, Lotte kisasszony, - mondotta gunyosan - nem tudtam, hogy Berlinben olyan ritka látvány a japán, hogy az emberek a székről szédülnek le izgalmukban, ha megpillantanak közülük valakit. Budapesten hamisgyöngyöket árulnak a Rákóczi-uton és senki sem veszi észre őket!

- Ez őrület! - ismételte másodszor is Lotte - aki nem is hallotta András megjegyzését.

- Valóban őrület, - jegyezte meg epésen András - hogy egy berlini orvoskisasszony, dr. Lotte Kaiser, ennyire felizgul a japán láttára.

- Ugyan, - vett végre tudomást Lotte Andrásról - ki beszél a japánról? Látja azt a nőt mellette, tudja kicsoda, ismeri?

- Müller Friderikának hivják. Együtt jártunk az egyetemre. Kémia-szakos volt.

- Hm, ott tanulhatta meg a vegyületek hasznosságát és ezért barátkozik európai nő létére japánokkal! Igaza van, ez izléstelenség.

- De értse meg végre, semmi közöm a japánhoz. Sem a Friderika izléséhez. Egészen más, érthetetlen, tébolyitó dolog, ami ennyire felizgatott.

- Hát először is Friderika egyike volt a legszegényebb kollégáknak, akinek kopott és izléstelen ruhái közismertek voltak az egyetemen.

- Istenem, sok millió nő futotta be már azt a rövid utat, amely a kopott ruháktól a párisi remekekig vezet!

- Csakhogy Friderika tisztességéhez kétség sem férhet. A legfélszegebb és legerényesebb hajadona volt a világnak.

- Lehet, hogy ez a japán dusgazdag, összetalálkoztak valahol és feleségül vette. Friderika kisasszony, amint látom, feltünően szép hölgy.

- Hát ez az éppen, amit nem értek, ami megfoghatatlan. Müller Friderika volt a legcsunyább lány, aki valaha is átlépte az egyetem kapuját. Ez pedig nagy szó, mert valljuk be, hogy szép számmal akadtak a kolleganők között rémeslábu, rövidlátó, vérszegény, satnyatestü példányok. Friderika valamennyin tultett.

Boncz átnézett a hall szemközti oldalán ülő ujonnan érkezett párhoz és alaposabban szemügyre vette Friderikát. Rózsásan üde, hamvas arca volt, a nyaka, karja, válla formás, gömbölyü, a termete arányos, a haja sötétszőke, dus és hullámos.

- De ha mondom! A legcsunyább, a legformátlanabb, pattanásos bőrü, ritkahaju volt, a lába vastag, az orra hosszu...

- Elég... elég! Ne végezze ki teljesen. De ha ez igy van, akkor ez a nő nem azonos Müller Friderikával.

- Hiszen éppen az a megfoghatatlan, hogy mégis ő az. Abban a pillanatban, mikor a terembe lépett, ő is megismert engem. Egészen furcsa volt... Éreztem, hogy valaki rám néz. A nyakamon éreztem a pillantását. Mint valami apró szuró, nyugtalanitó bizsergést. Bolognában kisérletet folytattak az emberi gondolatnak rádió utján való átviteléről. Bebizonyitották, hogy a gondolatok elektromos hullámokat lövellnek ki és vannak érzékeny emberek, akik ezeket a hullámokat felfogják. Az ilyen emberek a médiumok és igy keletkeznek a telepatikus csodák. Az imént világosan megéreztem, hogy Friderika rámnéz, felismert és... gunyolódik velem!

- Igen. Az egyetemen meglehetősen gyülöltük egymást. Ez érthető, hiszen valamennyi kolléga és tanár nekem udvarolt és ő volt a Hamupipőke... Alattomos, gyülölködő, rejtélyes lány volt, aki mindenkivel haragban volt. Sehová sem járt, minden idejét a laboratóriumban töltötte és szabad óráiban Ázsiáról szóló utleirásokat és tudományos könyveket olvasott. Egyszer a lakására mentem valami jegyzetért. Sohasem felejtem el azt a haragos pillantást és azt a dühös mozdulatot, amellyel kiragadta kezemből az egyik könyvet, amely az asztalán feküdt és amelyet szórakozott kiváncsisággal felemeltem. Egy hindu gyógyszertan volt. Ekzotikus növények gyógyhatásait tárgyalta. Néhány évvel később, diplomája elnyerése után, Friderika eltünt. Ugy hallottam, hogy előzőleg levelezést folytatott valami japán doktorral, akinek egyik könyvét olvasta és ennek bizonyos állitásairól vitatkozott levelében. A levelezés eredménye meghivás volt. Az orvosnak kémiai intézete volt Tokióban és Friderikát meghivta asszisztensnőjének.

- Akkor hát meg van oldva a japán rejtély is. Ez a derék ferdeszemü és pápaszemes ur alighanem az a bizonyos orvos.

- Igen, minden meg van magyarázva, kedves Boncz, egyetlen dolgot kivéve: hogyan ment át Friderika ezen a csodálatos változáson? Értse meg, orvosnő vagyok, nem hiszek a csodákban, de tudományos alapon képtelen vagyok megmagyarázni ezt a rejtélyt!

E pillanatban - mintha csak válasz lett volna a tapintatlan kérdésre - Friderika arca feléjük fordult, a szeme gunyosan villant, az arca gőgösen, megvetően mosolygott. Az egész alig tartott egy másodpercig. Lotte elsápadt.

- No hiszen, gyönyörü dolog, ha már a doktorok is idegesek! - mosolygott Boncz. - Hiszen éppen most akartam kérni, hogy irjon valami receptet az idegesség ellen, mert bevallom, a história, melyet el méltóztatott mondani, eléggé kisérteties és félek, nem fogok aludni tudni!

- Ne tréfálkozzék, kedves Boncz, az ember sok olyan dolgot sejt meg ösztönösen, melyet egyébként nem tudna megokolni. És én... komolyan nyugtalan vagyok. Bajtól félek...

- Oh, az már meg is történt. Mert kell-e nagyobb baj, mint ha egy csunya nő megszépül és vetélytársnőnek csap fel?

- Maguk, magyarok, mindent elmésséggel ütnek el. Még a legfélelmetesebb dolgon is tréfálkoznak. De vigyázzon, talán sokkal hamarább fog igazat adni nekem, semmint gondolná!

- Kedves doktorkisasszony, - mondotta Boncz néhány perccel utóbb, miközben a Friedrichstrassen levő penziójuk felé haladtak - Berlinben valóban nem nagyon kedélyes az élet. Két hete akarom megmondani önnek, hogy szeretem, de még sohasem mondhattam ki ezt a döntő szót, mert bármilyen bevezetést is kezdtem, ön kiragadta néhány szavamat és abból nyomban bölcsészeti értekezést rögtönzött. Maguknak mindenre van elméletük, mindenen tul vannak, lesujtóan okosak. Tetőtől-talpig észlények. Meg vagyok győződve, hogy a szivük helyén is agyvelő van.

- Bocsánat, barátom, tisztázzuk a dolgot. Maga most szemrehányást tesz nekem, vagy szerelmet vall?

- Szemrehányást teszek, amiért nem vallhatok szerelmet. Az előbb az Adlonban egy isteni tangót játszottak. Imádom a tangó muzsikáját. Csupa méltóság, halk epekedés. És nekem csordultig tele volt a lelkem. Gyönyörüen meg tudtam volna mondani, hogy mennyire szeretem. Azt hittem, megvan közöttünk a kellő érzelmi kapcsolat és akkor kiderült, hogy maga közben idegen hölgyek csiklandozó pillantását érezte a nyakán.

- Maga tulságosan lirai lélek, drága Boncz. Ez különben, ugy látszik, kortünet. Mióta a nők szellemi és egyéni felszabadulása rohamléptekkel halad előre és nem érnek rá érzelegni, a férfiak vették át a nyögdécselés szerepét. Maguk még mindig görcsösen ragaszkodnak a régi szerelmi játékok elavult és gyerekesen együgyü idilljeihez. A ma nője kenyeret keres, öntudatosan választja párját és ehhez igazán nem kell költeményeket szavalni és sóhajtozni. A nő még két évtized előtt is vérszegény, melegágyi virág volt, elpuhult és tehetetlen, mint a háremek odaliszkjei. Ez volt a férfiak legfőbb ellenérve és ütőkártyája: a nő nem való kenyérkereső pályára, mert nem birja a fizikuma. A nők tehát elkezdtek sportolni és ma sulyemelő és birkózó bajnoknőink vannak. A La Manche-csatornát rekordidő alatt usszák át a nők. A harmadik repülőgép, amely átsuhant az óceán felett, már női pilótát is vitt magával. Menjen ki bármely délelőtt a grunewaldi sporttelepre...

- Már kint voltam. Láttam a futóbajnok nőket, a sulydobókat és Fräulein Tscharkowszkyt, a 120 kilós és két méter magas birkózó világbajnoknőt...

- Ez az! - kiáltotta felragyogó szemmel Lotte. - Nem mondhatják többé, hogy a nők testileg elsatnyultak. Megdőlnek a Weininger-féle gunyos számadatok, melyek a nők testi hitványságát akarják bizonyitani. Tscharkowszky kisasszony az uj korszak diadala. A 2 méteres és 120 kilós óriásasszony, aki játszva teremti a földhöz az erejükre olyan nagyon büszke férfiakat. Még egy-két év és a sport minden ágában a nők tartják majd a világbajnokságot.

- Lehet kérem, de ha ez igy lesz, akkor én nem a férfiak legyőzetését fogom siratni, hanem az esztétika halálát! Mondhatom, elszörnyedve menekültem a grunewaldi sporttelepről. Alig vártam, hogy viszontlássam magát és ujra tudjak hinni a női bájban és szépségben.

Lotte megállt, mert a szavainak különös ünnepélyességet és nyomatékot akart adni.

- Erre a megjegyzésére csak azt mondhatom, Boncz ur, hogy éppen olyan felületes, mint a legtöbb megállapitás, melyet a férfiak a nőkkel szemben tesznek. A nők felszabadulása három pilléren nyugszik: erő, tudás és szépség! Fejlesztjük és szépitjük a testünket és mindazt megtanuljuk, amit a férfiak. Csodálkozom a szépségre tett gunyos megjegyzésén. Hiszen a nők sohasem áldoztak annyit a kozmetikának, mint ma. Olvassa el a napilapokat. Tele vannak szépitőszerek ajánlásával. A fodrászok tökéletesen értik a hajfestés művészetét, ami igen fontos, mert igy minden nő az egyéniségéhez legjobban illő árnyalatot választhatja. Szépészeti intézeteinket kiváló szakorvosok vették át, akik tudományos alapon formálják át a testet és javitják a bőr szépségének hibáit. Legyen nyugodt, barátom. Öntudatosan és biztosan haladunk utunkon. A küzdelem első részét csak ugy nyerhetjük meg, ha éppen olyan okosak és erősek vagyunk, mint a férfiak. Ha ezt elértük, akkor kerül sor a szépségre. Én ugy érzem, hogy közeleg az az idő, amikor minden nőnek módjában lesz megszépülni.

- Ki tudja, már talán ez a rejtély is megvilágosodott! Valaminek történnie kellett... egészen különös, rejtélyes csodának, ami megmagyarázza Müller Friderika megdöbbentő átváltozását.

Elhallgatott és elgondolkozva ment Boncz mellett. Igy érkeztek a Viktória-penzióhoz.

Amikor a penzió előszobájába léptek, a nagyterem felől zongoraszó hallatszott és egy erélyes női hang vezényelt: Lábujjhegyen lépkedni! Karokat fel! Ritmust változtatni! Kilégzés! Erős belégzés hátrahajtott felsőtesttel!

- Wild kisasszony tartja egészségügyi tornáit! - jegyezte meg némi gunnyal Boncz. - Néhány év előtt ezt a penziót feltétlenül huszárlaktanyának minősitették volna, ahol erélyes tornatanárok reggeltől estig fejlesztik a fiatalság tüdejét, izmait, mellét, lábát és külön minden porcikáját. Az ókori legendás amazonok nyájas szobacicák lehetnének e fanatikus egészségügyi tanárnők mellett, akik maguk ugyan javarészt szivbajosok, vérszegények és véznák, de meggyőződéssel hirdetik, hogy az ő módszerük csalhatatlan csodaszere a fiatalságnak és erőnek. Azt hiszem, negyvenhétféle rendszer szerint tanitják a lányokat tornászni és mindegyiknek más elmélete van arra, hogyan kell lélekzetet venni és milyen szög alatt kell előre, oldalra, meg hátra hajolni? Minden tizedik lány, aki elvégzi a középiskolát, tornatanárnőnek megy és minden lány csecsemőkorától kezdve nagyanyaságáig a mozdulatok gráciáját tanulja. Mindazonáltal sohasem volt annyi férfiasan darabos, kemény mozdulatu, testes nő, mint ma.

- Mulatságos, hogy a férfiakat mennyire felháboritja az, hogy a nők öntudatos, okos, önálló életet élnek. Persze, ez kissé megneheziti a dolgukat. Azelőtt minden műveletlen kis legényke vagy sportférfiucska a nyegle nőhóditó mezében garázdálkodhatott a szalonokban. Ma azonban férfi legyen az a férfi, aki urrá tud lenni eszünkön és szivünkön.

- Ne legyen erre büszke, kedves Lotte. Hiszen nem tudja, mennyi boldogságtól fosztja meg magát a tulságos józansága, a diplomás okossága és az elbizakodottsága.

- Téved, kedves barátom. Én tökéletesen elégedett vagyok. Nem mi nők lettünk boldogtalanabbak, hanem maguk férfiak és csak rövidlátásukban hiszik, hogy nekünk mártiromság a diploma és a kenyérkereset. A férfiak elkorcsosultak, a tehetségük kiégett és mi nők léptünk az előtérbe. Az irodalmi Nobel-dijat egy olasz irónő nyerte el. Mindenütt ott vagyunk, mindenüvé előre toljuk őrszemeinket. Ostoba francia regények pamfletteket irnak az önálló nőkről. Azt akarják elhitetni róluk, hogy a szabad szerelem papnői. Holott nekünk nincs is időnk érzéki dolgokkal foglalkozni. Teljesen leköt a munkánk és a sport. Igenis, a sport. Ez a mi szerelmünk.

- Végtelenül sajnálom, hogy nem lettem bokszbajnok vagy labdarugó. Akkor talán megszeretne e rokonszenves foglalkozások kedvéért.

A közös társalgóban ültek és Lotte cigarettára gyujtott. Néhány pillanatig gondolkozott, azután szemközt fordult Boncz-cal.

- Ne gunyolódjék barátom. És ne formáljon még gondolatában sem karikaturát belőlem. Vallomást akar? Azt akarja tudni, hogy van-e szivem? Hogy szenvedek-e néha én is a nagy vágytól? Nos, meggyónom: igen. De nekem célom és hivatásom van, melyekért áldozatot kell hoznom. Mindenki kénytelen értéket áldozni egy magasabb cél érdekében. Én a dolgozó nők egyesületének egyik vezetője vagyok. Minden energiámat az uttörés munkájának szentelem.

- De hát létezhetik-e olyan cél, melyért érdemes áldozatul vetni a boldogságunkat?

- Néha magam is kételkedem ebben. Mert látja... még nem győztem le egy régi, szép emlék kisértéseit.

Boncz ideges mozdulattal dobta el a cigarettáját, érezte, hogy arcából kiszökik a vér.

Dermedt, fülledt csend támadt. A férfi ujjai idegesen doboltak az asztalon. Lotte fájdalmas mosollyal nézett maga elé.

- De hiszen, - szólalt meg végre Boncz - magához senkit sem láttam bizalmasan közeledni és sohasem mondta, hogy szerelmes!

- Ez természetes. Most is csak azért szóltam, mert az előbb olyan nyilatkozatot tett, melyre válaszolnom kellett.

- Megmondom ezt is. Öt év előtt politikát tanitott az egyetemen. Ez ugyan nem tartozott a szakmámhoz, de divat volt hallgatni. A legnagyobb teremben tartotta előadásait és még igy is kintrekedt a hallgatóság fele. A nevét ismeri: Fritz von Battenberg. Ma a külügyminisztérium vezetője. Mi hallgatónők valamennyien szerelmesek voltunk belé. És nekem az a bizarr ötletem támadt, hogy orvostanhallgatónő létemre kollokviumra jelentkeztem nála politikából. Brilliánsan feleltem minden kérdésére. A fiatal professzor csodálkozva kérdezte tőlem, hogyan jutott eszembe politikából kollokválni? És én akkor borzasztóan elpirultam. Erre az egy kérdésére nem tudtam válaszolni. De, ugy látszik, mégis megértett, mert másnap valamilyen ürügy alatt könyvtárába hivott és hosszan beszélgetett velem. Harmadnap ujra ott voltam. És azontul minden héten néhányszor találkoztunk. Szerettük egymást. De választanunk kellett: a hivatásunk vagy a szerelmünk? Neki nem szabadott nősülnie. Diplomáciai pályán az ilyen lépés véglegesen megállithatja az embert. Battenberg nem vehetett feleségül egy egyszerü polgárlányt. Csak a születési arisztokrácia egyik hölgytagját választhatta volna. Ezt nem tette. Inkább nőtlen maradt. És én... orvosnő lettem, dolgozó nő... alelnöke a szövetségünknek. Azóta nem is találkoztunk. A gyönyörü idillnek csak mosolygó emléke maradt és... egy levél!

Boncz némán, kiváncsian bámult Lottera. Látta, hogy sápadt arcán keserü mosoly remeg s a szemében különös fény gyullad, mintha könnyezni vagy villámokat szórni akarna.

- Abban a levélben végzetes harcot üzen nekem Müller Friderika. Mert ez a rut, különös teremtés izzón és halálos szenvedéllyel szerette Battenberget. Elviselhetetlenül szenvedett, mikor megtudta, hogy Battenberghez járok. A pillantása, mikor a kémiai órákon találkoztunk, szinte átfurt és mondhatom, nem mertem volna tejet inni olyan csészéből, melyet előbb az ő keze érintett. Féltem tőle és kerültem. De egy napon levelet kaptam tőle. Szószerint emlékszem a tartalmára: "Utamba jöttél és elvitted azt a férfit, akit szeretek. Most te győztél, de ne örülj. Lesz idő, mikor visszakövetelem tőled. És elveszem, akár a férjed lesz, akár a szeretőd! Emlékezz erre!..."

Lotte elhallgatott, a kandallóba bámult, melynek vörös fénye megvilágitotta arcocskáját.

- Igen... szeretem! - suttogta halkan. - És kérem... ezt ne felejtse el! Nem szabad a ma délutáni beszélgetést többé megismételnie. És most azt is megértheti, miért akartam minden áron megakadályozni, hogy maga szerelmet valljon nekem.

- Oh, hát mi célja van ennek? Meddő, reménytelen szerelmet hordani szivünkben, mint a középkori várkisasszonyok vagy a holdvilágos bidermayer regények hősnői. No lám, a fölény, diploma, sportedzettség és józanság igy festenek a kulisszák mögött.

- Mint érti ezt, barátom? Honnan tudja, hogy boldog vagy boldogtalan-e a szerelmünk? Volt maga már szerelmes?

- Ha csak ezt tudja a szerelemről, mindössze ennyi érzését, szinét, hangulatát, boldogságát és gyötrelmét ismeri, akkor minek beszéljek?

- És mégis... szeretjük egymást. Néha megszólal a telefon a szobámban és egy hang azt mondja: szeretem! Nem kérdezem, hogy ki beszél és a hang sem mond többet. Olyan ez, mint egy virágszál vagy emlékeztető. És én visszasugom, forrón és könnyesen: szeretem! És most eljött Müller Friderika, hogy elrabolja tőlem!

- A cinkosa! Bűvész, mágikus vagy boszorkánymester... mit tudom én? Nem véletlenül jöttek az Adlonba. Bemutatkoztak. Itt vagyunk. Emlékszel a levélre? Most leszámolunk!

Ideges mozdulattal cigarettára gyujtott, de nyomban eldobta. Kinzottan ugrott fel a bőrkarosszékből és izgatottan járt fel és alá.

E pillanatban megszólalt a telefon. Lotte mintegy hipnotizáltan fordult a készülék felé, szemében rémület látszott.

- Menjen, - mondotta remegő hangon, András felé fordulva - kérdezze meg, hogy ki beszél?

- Ki beszél? - kérdezte. Azután Lotte felé fordulva mondotta: - Magát keresik. Női hang!

Boncz zavartan vette ujra kezébe a hallgatót. De még mielőtt egy szót szólt volna, meghökkenve tántorodott vissza, arcán nagy megütközés látszott.

- A központ elkapcsolt... vagy letették a kagylót! - mondotta tétován a férfi.

De hazudott. Mert mikor füléhez emelte a kagylót, valaki gunyosan belekacagott a kagylóba. De ez a kacagás már egy férfié volt.

Néhány perccel Boncz és Lotte távozása után az Adlon-szálloda egyik boya a japánhoz lépett és halkan a fülébe sugott valamit, mire az idegesen felugrott és Friderika társaságában kisietett.

Négy hatalmas acélláda sorakozott a kapu alatt, melyeket az imént emeltek le láncok és emelők segitségével egy teherautóról.

- Méltóztassék megmondani, hogy hová vigyük a ládákat, mert az igazgatóság nem engedi meg, hogy ilyen sulyos acélládákat az emeleti szobákba állitsunk. Parancsolja talán, hogy beraktároztasssam?

- Isten őrizz! Ezekben a ládákban tudományos felszerelések vannak. Kényes gépek, hajszálfinom szerkezetek. Egy pillanatra sem hagyom őket idegen őrizetben. Van a szállodában a földszinten is szoba?

- Az ajtóink tökéletesek és ha parancsolja, külön biztonsági zárat alkalmazunk.

- Nos, két detektivjüknek ezentul állandóan az én rendelkezésemre kell állnia. A ládákat beállitjuk a földszinti lakosztályba és az ajtókat lezárjuk. Emlitettem az előbb, hogy igen ritka és kényes műszerek vannak benne. Saját találmányaim. Egyelőre senki sem láthatja azokat. A detektivek kötelessége, hogy megakadályozzanak mindenkit abban, hogy az elzárt szobának még csak a közelébe is jussanak. Nincs a szobában kandalló vagy kályha, melynek a kéménnyel összeköttetése van?

Néhány perc mulva megjelent Thieming ur. Az angol képeslapokban láthatjuk néha előkelő főurak esküvőit. Csak azokon van olyan eszményi zsakett, mint amilyen rajta feszült.

- Azt hiszem, - válaszolta ez - hogy kissé sokáig fogom igénybevenni szállodája vendégszeretetét. Hetekig is tarthat, amig egy céljaimnak megfelelő palotát vásárolhatok. S minthogy én senkitől nem követelek bizalmat, átadok önnek egyelőre egy ötezer márkáról szóló csekket. Azt hiszem, megfelel önnek a csekk kibocsátója: a japán nemzeti bank!

Thieming ur azzal a mozdulattal hajolt meg, melyet eddig csak az indiai maharadzsáknak, alkirályoknak és az inkognitóban utazó fejedelmeknek tartogatott. A japánt ezennel szintén közéjük sorozta. Csalhatatlan ösztöne azt sugta, hogy ez a zömök, szénfekete haju, rendkivül energikus ember diplomata, vagy legalább állami küldetésben jár.

És valóban, igy is lehetett. Mert dr. Sawaky Yto hirtelen visszafordult és azt kérdezte:

Thieming ur hirtelen zavartan elhallgatott. Eszébe jutott, hogy Battenberg éppen a sárga veszedelemről tartott hosszu előadást és ismertette Japán minden képzeletet felülmuló háborus előkészületeit. Sőt valami titkos szerződésre is célzott, amely állitólag Kina és Japán között köttetett. Ázsia megmozdult és nem tudni, hogy melyik pillanatban indul el megsemmisiteni Európát! Választania kellett, hogy Amerikával vagy Európával vegye fel a nagy mérkőzést. És választása a sokkal gyengébb Európára esett.

Sawaky arcán könnyü, rejtélyes és egyben gunyos mosoly suhant végig. Thieming ur ugy érezte, hogy a hideg fut végig a hátán. Egyszerre borzalmas gondolat villant át agyán. Ez a kifogástalan németséggel beszélő gyönyörü nő, aki a japán kiséretében van, aki vele együtt érkezett Tokióból, csak kémnő lehet. Thieming ur jó hazafi volt és a verejték ütött ki a homlokán. Elhatározta, hogy gyanujáról feltétlenül értesíteni fogja a rendőrséget. Mindenesetre jó lenne kissé közelebbről szemügyre venni azoknak az acélládáknak a tartalmát, melyeket százmárkás szállodai szobában őriztetnek két detektivvel!

- Figyelted az igazgató elképedését? - fordult Friderika felé. - Ez a jó ember azt hiszi, hogy holnap már japán repülők fogják bombázni Berlint!

- Minden jól megy! - mormogta. - Talán csak néhány hónap és a cél megvalósul.

- ...akkor az enyém leszel! Ha tudnád, mennyire várom ezt a percet. Oh, milyen őrület ez a várakozás.

- Igy kellett ennek lenni, Sawaky, minden erődet, gondolatodat, érzésedet csak a munkába szabad állitani.

- Ha igy is volt... ha ezerszer igazad van is... miért vagy mindig hideg, józan?... Ha csak egyszer is megmárosodtál és megremegtél volna a szavaimtól, ha átérezted volna a szenvedélyt, amely azokat fűti!

- Munkabér! Jutalom! Pályadij! De nekem szerelem kell... lángoló, mindent elperzselő érzés!

És karjába ragadva a nőt, csókolni kezdte. Friderika kinzottan védekezett és erőtlenül viszonozta a csókokat. Sawaky észrevette ezt.

És csüggedten egy karosszékbe hanyatlott mint már annyiszor tette e gyötrelmes harcban, melyet Friderikával vivott. Különös... most mintha uj titkok elé érkezett volna. Öt év előtt... akkor május volt és csodálatos orchideák nyiltak villája kertjében, egy levelet hozott a posta. Angol levél volt, de Németországból érkezett. Berlinből. Egy doktorkisasszony irta. Kétszáztizenhét oldal és igy kezdődöttt:

Igen, minden igy történt. Szeptember elején érkezett meg Friderika és azután...

Sawaky végig simitotta tenyerével forró homlokát. Oh, micsoda nappalok és éjszakák végtelen sora. Azután a siker és a pokoli terv, miniszterekkel folytatott titkos beszélgetések és a megbizatás! A nemzeti bank korlátlan összeget bocsájt rendelkezésére. A milliárdok ezreit ha kell. Az állam minden megmozditható pénzét... És most kezében van talán az egész világ sorsa. Néha ugy érzi, hogy ez több, mint amennyit egy ember idegei kibirnak. A lélekzete nehéz lett, a halántéka lüktetett, a szive körül nyomást érzett. Minden tagjában ott remegett a türelmetlen, reménnyel és félelemmel vegyes munkavágy.

Micsoda káoszban élt! Széditő, tébolyitó iramban rohantak a napok, melyek benyultak az éjszakákba és reflektorok káprázó fénye mellett virradt rájuk a reggel.

Azután a három szörnyü hét. A borzalmas és fenséges kisérlet, mikor félőrülten, műszerekkel és injekciós tűkkel a kezében, jegyezte minden másodperc történetét. És Friderika lázas, tébolyult szeme, mely a bénult testből parancsolón nézett rá: folytatni! A tizedik éjszaka! Az ember gigászi harca a nagy Titokkal, uj ösvény vágása az Élet legsötétebb misztériumain, uj fények gyujtása a Tudományban! Micsoda széditő, isteni érzés! Elsőnek láthatni a legnagyobb csodát.

Akkor történt!... Sawaky megborzongott a visszaemlékezéstől. Mintha zengő fénnyé vált volna a levegő, a tégelyeket hevitő lángok, az orvosszerek mágikus össze-visszasága, a testből kisugárzó delejes áramok, az akarat és széditő siker elragadó lendülete a lelke mélyéig megrázták és onnan ujjongva tört fel minden, ami élniakarás, piros öröm, vér, vágy, társat kereső szenvedély volt! És ez a társ ott állt előtte, hóditón, asszonyi varázsának teljes vértezetében. Friderika volt!

Igen, abban a pillanatban teljessé kellett volna válnia a csodának. Szótlanul és felremegve a siker mámorában adták az első csókot. És Sawaky karja kinyult, hogy átölelje az asszonyt...

De Friderika elhuzódott. Kitért az ölelése elől. Mit is mondott? Oh, hiszen az mindegy. A nagy fényességben fekete foltok sürüsödtek, uj gyötrelmes titkok...

S most itt van Berlinben. Abban a városban, ahonnan a levelet küldték. Ahonnan mindez elindult. Ide kellett jönnie, hogy a végzete beteljesedjék.

- Én? - nyujtózott Friderika párducos ruganyossággal - most támadok csak életre.

Elbucsuztak és Friderika átment a szomszéd szobába. Sawaky hallotta, amint megforgatta a kulcsot. És most egyedül maradt. Lecsavarta a villamlámpát és a sötétből a másik szoba felé nézett. Az ajtó hasadékán fény szürődött át. Friderika nem feküdt le. Ir. Minden éjszaka előveszi naplóját és abba jegyezget. Vajjon mit irhatott ma? Hány lapot áldozhatott már szerelmükre? Milyen szavakkal rögzitette meg érzéseit? Ha egyszer kezébe kerülnének ezek a vallomások! Sawaky csupa nyugtalanság lett, valahányszor Friderikára gondolt. Szerelem és érthetetlen rettegés gyötörte. De hát mitől félt? Nem tudta. De néha szeretett volna térdre hullani Friderika előtt és könyörögni: Légy jó! Szeress! Nyilatkozz meg: áruld el a titkot, amely szemedben fátyolozódik, a mozdulataid mögött huzódik, mint a kigyó és besurran a csókod mézébe. Alattomosan és kémlelve áll mögötted és vár. Mire vár? Az én életemre... a husomra, véremre, agyvelőmre! Meg akar ölni! Sawaky látomása olyan élénk volt, hogy halkan felkiáltott. Nem tudott tovább a szobában maradni, amely megtelt az ajtón átszürődő fénysugárban remegő apró, izgató üzenetekkel. Lement az olvasóba és szórakozottan forgatta az angol lapokat. De a figyelmét nem tudták lekötni. Már éppen le akarta tenni a Morning Postot, mikor a Külföld rovatában a következő kábeljelentést olvasta:

Sawaky elámult. Hogyan, hát tudják, hogy Berlinben van és ezt egy angol lapból kell megtudnia? Mit jelent ez?

E pillanatban egy félig mosolygó, félig gunyos arcu urat vett észre, aki vele szemben ült és feltünően nézegette.

- A berlini riporterek becsületét akarom megvédeni. Nem akarom, hogy ön hülyének tartson bennünket. A nevem: Blum, a Morgenblatt munkatársa. Ezt azonban csak bizalmasan közlöm önnel és kérem, egy mozdulattal se árulja el, hogy ezt tudja. Mert akkor engem innen egyenesen a rendőrségre visznek!

- Hát érteni én sem nagyon értem, de igy van! Négy nap előtt, mikor a President Rooswelt megérkezését jelentették - amelyen ön utazott - valamennyi berlini lap szerkesztőjét a minisztériumba rendelték és ott szigoru utasitást kaptak: semmiféle hirt nem szabad hoznunk arról, hogy ön Németországba érkezett, nem szabad önnel interjut folytatnunk.

- Azt, hogy a doktor urat nem tudósnak, hanem politikai személynek tekintik. Nincsenek önnel tisztában. Várják és figyelik, hogy mit akar cselekedni? El akarják önnel hitetni, hogy nem vettek tudomást jelenlétéről. Azt remélik, hogy igy kevésbbé óvatosan fogja a dolgait intézni. Remélem, méltányolja bátorságomat, hogy mindezt elmondtam önnek és hálás lesz érte!

- Bocsánat! Nem német, hanem francia és angol lapok számára küldök tudósitásokat! Tehát: miért jött Európába?

- Kizárólag tudományos kutatásaim kiegészitése és az eredmények ismertetése céljából.

- Milyennek látja professzor ur az Európában annyira rettegett "sárga veszedelem" kérdését? Hisz-e az Európa és Ázsia közötti háboru lehetőségében? Egy uj tatárjárásban?

- Professzor ur az emberi vérkeringés szabályozása, a vér összetételének megváltoztatása, a sejt szaporitása és elosztása körébe vágó roppant horderejü felfedezéseket tett. Öt év óta azonban egy német doktorkisasszonnyal egészen más irányu kisérleteket folytatott, melyek állitólag az emberiség életét forradalmasitó eredményre vezettek. Azt mondják, hogy a fiatalság meghosszabbitásának, vagy az örök szépség titkának kérdését oldotta meg. Mi igaz ebből?

- Nem baj. Legfeljebb én leszek kénytelen kitalálni valamit a professzor ur helyett. Sokkal régibb ujságiró vagyok, semhogy ilyen kis makacskodással zavarba lehetne engem hozni. Oh, kitaláltam én már néhány ezer választ életemben. De mindenesetre az ön érdekében állna, hogy valami okosat adjak a szájába. Tehát: hosszu élet vagy szépség?

- Brávó! Mindenki szép lesz! Már látom az ujságok öles hirdetéseit: Dr. Sawaky kenőcse mindenkit megszépit, üdévé tesz. Remélem, professzor ur, ön liberális ember és fajra, nemre és vallásra való tekintet nélkül szépit meg mindenkit. Ugyanis bevallom, magam is beállnék paciensei sorába.

- Hát még én, mister Sawaky! Képzelje, nálunk Berlinben még mindig szakácsnő izlésük van a hölgyeknek. Nem a szellemes arcu csunya férfiakat szeretik, hanem az atlétákat. Az én Olgám is a bajnoki labdarugó csapat vezércsatárjába szerelmes. Uram, az én riportjaimat az egész világ gyönyörüséggel olvassa, de a kedvesemet még sohasem tudtam rávenni, hogy elolvassa valamelyiket. Utálja az irókat. Az egyetlen irodalmi műfaj, melyet élvezni tud, a sporttudósitás. Higyje el, professzor ur, a film rontotta meg az emberiség izlését. Csupa Apolló és Herkules szerepel. És valamennyien tornáznak. Árkokat ugratnak, sziklákat másznak. Ennélfogva a nők azt gondolják, hogy csak a sportférfiak szépek és csak azok lehetnek hősszerelmesek. De ön, remélem, sport nélkül is szépit?

- Ragyogó! Meg fogom irni, hogy ön, az élettan legkitünőbb ismerője, megveti a sportot és tagadja szépitő hatását! Uram, százmillió embertársam nevében szoritom meg a kezét! Ön uj reményt csillogtat a lecsuszott, női kegyekből kiesett intellektuális emberek felé.

Sawaky igen kényelmetlenül érezte magát. Azt gondolta, hogy nagyon cifrán fog festeni az interju.

- Felesleges! - szavalta Blum. - Legyen meggyőződve, a legszellemesebb, legmeglepőbb, legszakszerübb szavakat fogom a szájába adni.

- Professzor ur, jegyezze meg, hogy a jó ujságiró mindenhez ért. A megszépités titkát ön fedezte fel, de irni arról mégis csak én tudok!

E szavak után büszkén meghajolt és távozott. Egészen bizonyos, hogy sokkal különb embernek érezte magát Sawakynál, akit mindössze ötven frankra értékelt. Ennyit remélt ugyanis kapni a "Figaro"-tól megirandó tudósitásáért.

Sawaky megkönnyebbülten lélekzett fel. Szüksége volt a magányra és nyugalomra, hogy fontolóra vegye helyzetét. Tehát kémkednek utána. Kelepcébe akarják csalni. Az arcára furcsa, keserü, gunyos mosoly ült. Oh, micsoda felfordulás, izgalom lesz itt huszonnégy óra mulva!...

Az olvasószobába hirtelen egy nő lépett be. Nem vette észre Sawakyt, azt hitte maga van. A szomszédos társalgóból jött, hogy felfrissitse arcszinét. Különböző szines pudereket szedett elő, apró tégelyeket és gyors mozdulatokkal festette arcát, ajkát, szeme alját a tükör előtt. Egyszerre riadtan fordult meg. Valaki gunyosan nevetett mögötte. Egy furcsa, japán férfi, aki csufondáros pillantással mérte végig.

De a japán akkor már eltávozott a teremből. Fojtott, különös nevetése még behallatszott a folyosóról.

A lámpák nagyrészét már lecsavarták. Néhány halványkék villanykörte égett. A folyosón álmos csend uralkodott. Sawaky óvatosan haladt előre. A lépései nesztelenek voltak. Az egyik keresztezésnél egy pincért látott közeledni, mire gyorsan egy oszlop árnyéka mögé rejtőzött. A fal mellé lapulva osont előre, fekete kabátjának feltürte a gallérját, hogy még jobban a homályba olvadjon. Jól tudta, hogy mindjárt különös látványnak lesz a tanuja. Balfelé tartott, emlékezett még, hogy két bronzszobor között kell elhaladnia és azután...

Most hirtelen imbolygó árnyak vetődtek a szemközti falra és halk nesz hallatszott Négy ember tanakodott suttogva. Azután mintha kulccsal kaparásznának egy ajtó zárjában. Sawaky kezében megremegett a revolver. De még várnia kellett. Megfeszitett idegekkel figyelt. És inkább érezte, mint hallotta, hogy az ajtó kinyilt. A falakról eltüntek az árnyak. A négy férfi a szobába léphetett...

Sawaky órájára nézett. Éjfél utáni egy óra. Számolt: egy perc... két perc! Lassan előre kuszott. A szoba ajtaja nyitva volt. Most vad ugrással a küszöbön termett, revolverét felkapta és beharsogta a szobába!

- Az a gondolatom támadt, hogy ezekben a ládákban veszélyes dolgok vannak... hiszen éppen ugy vannak csomagolva, mint a robbanóanyagok. Meg akartam nézni, hogy nincs-e az oldalukra valamilyen utasitás irva?

- Együgyüség. Ezt tőlem is megkérdezhette volna. Egy világváros legelőkelőbb szállodájának igazgatója nem tesz titkos látogatásokat valamelyik vendége szobájában, hacsak erre felsőbb rendelete nincsen. Ez a három ur tehát az államrendőrség embere.

- Nem akarom fokozni a helyzetük kinosságát és ezért nem kérek igazoló iratokat. Ellenkezőleg, rendelkezésükre állok. Melyik láda felnyitását parancsolják?

Az egyik zömök, borotváltképü férfi előlépett, habozva nézett körül s azután rámutatott az egyik hatalmas szürke acélládára:

Sawaky egy vékony ezüstláncra füzött kulcsköteget vett elő és egy ideig figyelmesen keresgélt közöttük. Azután beillesztette a kikeresett kulcsot a láda zárjába és felnyitotta. A négy férfi kiváncsian hajolt a nyilás fölé, de nyomban csalódottan néztek össze. A láda üres volt.

Felnyitotta a másik ládát. A detektivek belenéztek. Az is tökéletesen üres volt.

- Bocsásson meg, doktor ur, - jegyezte meg a zömök, borotváltképü - de ez mégis csodálatos. Miért cipel ön magával ilyen sulyos üres ládákat Japánból?

- E ládákra feltétlen szükségem van tudományos kisérleteimnél. Vannak kényes preparatumaim, melyekhez nem szabad sem fénynek, sem nedvességnek érnie és amelyeket állandóan ugyanazon hőfokon kell tartani. E ládák sajátságos szerkezete az én titkom és csak Tokióban készitik. Remélem beérik ezzel a magyarázattal és nem fognak tovább zaklatni?

A négy férfi bocsánatkérést mormogott és együtt távoztak. Sawaky gondosan becsukta utánuk az ajtót. Azután elővette jegyzőkönyvét és egy feljegyzést nézett meg: február 22. 1 óra 17 perc. Az órájára tekintett. Egy óra 15 perc volt. Még két perc. Sawaky a ládához lépett, néhány csavart forgatott meg és fokokra állitotta be.

A csavar körül hirtelen lilás fény kezdett derengeni és abban a pillanatban az imént még üresnek látszó ládában különböző tárgyak körvonalai bontakoztak ki. A levegőben sajátságos, átható illat terjengett. Mintha erős savak kémiai bomlása indult volna meg. Okkultista könyvek emlitik, hogy a sötétben néha hirtelen foszforeszkálva és fátyolos áttetszőségben válik anyaggá valami, amit addig sem látnunk, sem tapintanunk, sem éreznünk nem lehetett. Igy bontakozott ki a ládában egymásután azurkék, rubin, sárga és kékes-zöld villódzásban titokzatos tartalma. Sawaky mohó, felragyogó pillantással simogatta végig a drága kincset. Arcán kaján, ördögi diadal ült. Azután ismét elforgatta a kondenzátorokat, kikapcsolta az áramot és gondosan becsukta a ládákat.

Kiment a szobából, az ajtót becsukta maga mögött. Visszakanyarodott a főlépcsőházhoz és lassu léptekkel felhaladt a szőnyeges lépcsőn.

Mikor a szobájába lépett, a szemközti ajtó résén még mindig átszürődött a fény.

- Ir... még mindig ir! Rettentő sok mondanivalója van, fülledt titkok, melyeket nem mer rám bizni... melyeket nem vallhat be és éjszaka papirra kell vetnie, hogy ne vessék szét a szivét.

A verejték kiverte homlokát, az ágya szélére ült és belesápadt a szörnyü gondolatba. De nyomban felrázódott bénultságából, ellenállhatatlan erő, végtelenbe lobogó szerelem lenditették előre. Beszélni akart Friderikával, hazudjon neki, kábitsa el... mindegy, csak ez a fekete árnyék tünjön el. Szereti! Emberfelettien, őrjöngve, esze és teste minden rezdülésével. Minden munkája, vergődése ezért volt. Minden sikere csak ez lehet!

Az ajtóhoz ment és a keze gépiesen lenyomta a kilincset. Az ajtó kinyilt. Friderika tehát a távollétében bennt járt nála. Kereste? És mikor visszament szobájába, nem csukta be az ajtót. Miért? Vissza akart még jönni? Vagy őt várta?

Egy pillanat ezredrésze alatt villant mindez át a férfi fején. Azután meghökkenve döbbent vissza. Különös látvány tárult eléje. Friderika az asztal előtt ült és... aludt. Mély álomba volt merülve. Az asztalon papirlapok. A napló levelei. Sawaky rászólt:

Az orvos észrevette, hogy valami nincsen rendben. A lányhoz sietett és gyengéden megrázta. Friderika a mozdulattól megingott és ha a férfi meg nem fogja, lezuhan a székről.

Sawaky ijedten visszahelyezte a karosszékbe és körülnézett. Magyarázatot keresett: mi történt? És akkor egy keskeny, csillogó szerszámra esett a tekintete: a morfiumos tü.

Sawaky visszaemlékezett a kisérletek boszorkányéjszakáira, a végsőkig korbácsolt idegek összeomlására, amikor Friderika a morfiumban keresett enyhülést. Talán ismét rosszul lett? Valószinü, hogy ezért kereste? S mikor nem találta, visszament és injekciót adott magának...

Az asztalon lévő sápadt papirlapok mint gonoszkodó szellemkezek nyultak Sawaky felé. A férfi kerekre nyilt, rémült szemmel nézett rájuk. A szive hangosan dobogott. Az álomba dermedt nő ugy feküdt mellette, mint egy médium, akiből a hipnotizőr parancsára kilépett a valódi lénye és betükké vált az asztal tompa selymére hullatott papirokon. Sawaky keze kinyult az irások felé és mintegy részegen, tántorogva lépett feléjük. Sohasem érzett ehhez hasonló izgalmat.

De nem merte még felvenni. Előbb az alvóhoz lépett és megfogta a kezét. Gondosan vizsgálta az érverését. Azután a szive fölé hajolt és feszülten hallgatódzott.

Sawaky nehezen lélekzett. Düh, fájdalom, keserüség marcangolták és haragosan turta szét a napló leveleit. Egy nevet keresett!... A férfit akarta ismerni! Ki az?

- A ravasz kis bestia! - dühöngött - no lám, milyen óvatos volt. Nem szolgáltatja ki a kedvese nevét!

S amint feldultan, kutató gyorsasággal körülnézett, Friderika könyöke alatt megpillantotta az utolsó iveket. Óvatosan és egyenkint huzta ki őket és olvasni kezdte:

A japán mozdulatlanul ült székében. Szeme szurósan, kegyetlenül szegeződött Friderikára.

- Micsoda komédiás, - mormogta keserüen. - Szándékosan rendezte ezt a jelenetet. Nem volt bátorsága szemembe mondani az igazat és igy tárta elém.

Felállt, gondolkozott. Azután az asztalhoz lépett, a napló leveleit gondosan elrendezte, eltüntette a legkisebb nyomot is, amely elárulhatta volna, hogy a szobában járt. Az arcán ismét megjelent az alattomos mosoly. Visszament szobájába és cigarettára gyujtott.

Azután az ablakhoz lépett és kitekintett az utcára. A késő éjszakában zugott, örvénylett, csillogott a világváros sohasem szünetelő élete, festett arcu nők, mulatókból hömpölygő szerelmespárok, éjjelező művészek, csavargók, kalandorok, milliárdosok emberóceánja. És közöttük jár az ismeretlen férfi is. Ebben a városban él. Akit Friderika szeret és akihez visszatért. És akivel ő - Sawaky - élet-halálra fog küzdeni. Vele? Nem, mindenkivel. Az ostobák! Bódultan keringenek, kacagnak, apró szerelmi kalandokba mámorosodnak és nem tudják, hogy már készül az édes méreg. Az édes, gyönyörü, mindent elpusztitó méreg!

Lotte orvoskisasszony reggel kilenc órakor elindult Miss Margaret szépészeti intézetébe, amelynek vezető orvosa volt. Miss Margaret ötvenezer dollárral és egy sereg recepttel a zsebében érkezett három év előtt New-Yorkból, ahol igen kalandos életpályát futott be. Tizenhatéves korában manikürözött. Tizennyolc éves korában megtanulta a masszirozás nemes művészetét és egy szépitő orvosnak lett az asszisztense. Ott megismerkedett a különféle villanygépekkel, kék, vörös és sárga lámpákkal, rázó, evező, lovagló masinákkal, hütő, izzasztó, kenőcsöző eljárásokkal. Három év alatt tökéletes sarlatánná lett, aki fölényesen és csalhatatlanul rendelt minden szépséghibára orvosságot. És ezt az orvosságot is maga keverte. Mert az okos és élelmes lány esetenkint egy patikushoz járt, ott megtanulta a száritó, puhitó, hámlasztó, szőrtelenitő kenőcsök készitési módját és ugy tett, mint minden más társnője: ő is kevert néhány titokzatos szinü, nagyszerü illatu pomádét, azokat a rubin, topáz és smaragd szineiben tündöklő csodálatosan szép üvegekbe és tégelyekbe rakta, amelyek mindegyikét olyan gondosan pecsételték le, mintha kiváncsi emberszemtől, napfénytől, levegőtől, nedvességtől és minden más profán érintéstől óvni akarták volna a drága kincset.

Newyork legtökéletesebb rajzolójával készittetett kis rajzokat a tégelyek cimkéire. A rajzok arany, viola és gránátvörös szinekben a női szépség előtt hódoló Világot ábrázolták. És a hóditó nő keze egy kis diszes asztalkán nyugodott, melyen ott feküdtek Margaret kisasszony csodaszerei. Három évvel utóbb az orvos meghalt és egész vagyonát hűséges asszisztensnőjére hagyta. Margaret még egy évig Newyorkban maradt. Kiszámitotta, hogy a nagy konkurrencia mellett még évi huszezer dollár értékü reklám sem elegendő arra, hogy szépészeti intézetét felvirágoztassa. Nem tud versenyezni Braddockkal, aki félmillió dollárért rendezett be egy márványpalotát, melynek földszintjén bronzból és mozaikból készült fürdőtermek vannak, ahol a kádban ülő páciensekre váltakozó sorrendben vetitettek gyógyitó hatásu kék és sárga sugarakat, vagy Pynsent csodatermeivel, ahol japánok és négerek dörzsölgették a milliárdos hölgyek arcára az emaillefestéket és minden testrész ápolásához más-más zenekar játszott megfelelő hangulatu muzsikát, mert Pynsent elmélete szerint a kezelés eredményéhez feltétlenül szükséges a paciens kellő lelki hangulata is.

Miss Margaret tehát elhatározta, hogy olcsóbb valutáju országot keres és választása Németországra esett. Ez nem volt véletlen. Megfigyelte, hogy Newyorkban az intézetébe tévedt idegenek legtöbbje német volt. Németország - gondolta miss Margaret - mindenben utánozza Amerikát. Különösen a filmgyártás terén szeretne Holywooddal vetélkedni. Hölgyeiknek tehát elsőrendü érdeke, hogy ellessék az amerikai nő szépségének kulissza-titkait. Azt fogom hirdetni, hogy Norma Talmadge, Laura La Plante, Vera Reynolds az én intézetemben szépültek meg. Néhány csomag ajándék piperecikk ellenében bizonyára kapok tőlük dedikált fényképet is. Ezeket valamennyi lapban közölni fogom.

Igy történt, hogy néhány hónappal utóbb Berlin valamennyi lapjában a következő hirdetés jelent meg:

Lotte Kaisert aznap délelőtt nevetve, ugrató mosollyal fogadták orvostársai a belgyógyászati klinikán.

- Reméljük, Lotte, hogy nem hoz szégyent ránk és maga nyeri ezt a szépséghez kötött orvosi állást. Örökös blamázs lenne, ha kiderülne, hogy szebb orvosnő is van Berlinben, mint maga!

Lotte nevetett, régen megszokta már az efféle enyelgéseket. Nem is igen törődött vele. De a délelőtt folyamán a klinikán igen kellemetlen hirek terjedtek el. A kormányhoz közel álló körökből kiszivárgó hirek szerint a kórházi orvosok fizetés-rendezése ismét eltolódik és valószinüleg csökkenteni fogják az eddigi létszámot...

Lotte meglehetősen reménytelennek látta jövőjét. Fizetéséből csak nyomorogni lehetett, magánprakszisa még nem volt. Igaz, mindennap akadt néhány kérője, de hát Lotte már mást szeretett.

A menzába mentek ebédelni. Siralmas tömegkoszt, vérszegény leves, izetlen, sovány hus, sok káposzta, lekváros derelye... brr! Ezt Lotte egyáltalában nem szerette. És a kollégák elviselhetetlenül szürkék, szórakozottak, pénztelenek voltak.

Lotte ebéd után hazafelé sétált. És egyszerre, amint az utcán felpillantott, a Carlton előtt állt. A városi villamos óra pontosan három órát mutatott. És Lotte, anélkül, hogy gondolkozott vagy fontolgatott volna, gépiesen, fagyosan, érzéstelenül bement a szállodába.

- Ah, igen, méltóztassék Mister Shotter titkár urral beszélni, első emelet 85.

Lotte egy pillanatig habozott. Felmenjen egy ismeretlen uriember szobájába? Szállodában?

De azután makacsul vállat vont. Végre is orvos, akinek nem lehetnek ilyen aggodalmai. Hátha beteghez hivnák?

Lotte alig titkolhatta meglepetését, mikor a szobába lépett. Sárga selyem tapétás, antik butorokkal berendezett fejedelmi szalonban találta magát. Őszintén szólva nem is tudta, hogy a szállodákban ilyen fényűző helyiségek is vannak. A dusan faragott olasz renaissance stilusban készült iróasztal előtt egy sötét ruháju, nagyon elegáns és nagyon szép férfi ült. A férfi hidegen, feltünő nyugodtan felemelkedett helyéről, mikor Lotte belépett és megkérdezte:

A titkár lesujtó, megsemmisitő mozdulatot tett és ugy fejezte be mondatát: ...szóval, egyáltalában nem feleltek meg a csinosság követelményeinek. De ön, azt hiszem, tetszeni fog Miss Margaretnek.

Lotte nagyot lélekzett. Ez már rokonszenves dolog. Nem férfiről, hanem nőről van szó.

A titkár bocsánatot kért és eltünt a másik szobába nyiló ajtón. Néhány perc mulva egy magas, szőke, előkelően öltözött csinos nő lépett a szalónba.

A hölgy tetőtől-talpig alaposan szemügyre vette Lottet, aki zavarba jött és elpirult. Érezte, hogy rosszul van öltözve és hogy az arcát is jobban kipuderezhette volna. Hogy megmentse a helyzetet, rideg, üzleti hangon szólalt meg:

- Ön orvosnőt keres. Jelentkezem, bár bevallom, kissé szokatlan orvosi képesitésnek találom a szépséget.

- Ha megtudja, hogy miről van szó, mindjárt nem fog csodálkozni ezen a feltételen. Én ugyanis amerikai arányu modern kozmetikai intézetet akarok nyitni. Ahol minden szépséghibát meggyógyitunk. Látogatóink bizalmát már az első pillanatban fel kell fokoznunk. Az intézetben kizárólag szép nőket és férfiakat alkalmazhatok. Ön eléggé csinos, bár őszintén szólva - ezt ne vegye kérem rossz néven - abszolut nem ért sem a bőr ápolásához, sem az arc, szem és ajak kifestéséhez, sem a fésülködéshez. Ön legalább negyven százalékkal szépülhet meg szakszerü kozmetika alkalmazásával.

- Kedves doktorkisasszony, attól tartok, hogy az ön eddigi orvosi tudománya igen kis szerepet fog játszani összeköttetésünk során. Micsoda gyakorlatot folytatott eddig?

- Hála Istennek, már féltem, hogy bőrgyógyász. Akkor ugyanis annyira gőgös és elvakult lenne, hogy velem szóba sem állna kozmetikai kérdésekben. Igy azonban talán mégis engem fog tekinteni az egyetemi tanárnak...

- Ej, csak semmi nagyképü, hangzatos frázis, kisasszonyom. Én szépészeti intézetet nyitok. Institut de beautée, mint a franciák mondják. És ott orvosra is van szükségem. Aki megvizsgálja a pacienst, őrködik arra, hogy a gőzben ne üsse meg a guta, hogy a villamos áram ne legyen tul erős, hogy az egyes izzasztó, fogyasztó, hámlasztó, fénybesugárzási kurák nem ártanak-e szivének, idegeinek? Esetleges kártéritési perek esetén - mert fájdalom, a mi foglalkozásunknál effélékre mindig el lehetünk készülve - az orvosi vezetés rendkivüli enyhitő körülmény, a tévedéseket tudományos érvekkel lehet kimagyarázni és végül a paciensek bizalmát erősen növeli, ha kezelés előtt egyéni orvosi vizsgálatnak vetjük alá, amelyért természetesen szintén külön fizet. És most, mielőtt válaszolna és kijelentené, hogy nem hajlandó segédkezet nyujtani ilyen nem tudományos működéshez, két dologra akarom figyelmeztetni: először is, hogy az én intézetem valósággal jótevője az emberiségnek, amiről már néhány heti gyakorlat után meg fog győződni. És másodszor, hogy én önnek havi ötszáz márkát fizetek, melynek azonban legalább a háromszorosát keresi meg a paciensek által önnek fizetett jutalmakból.

Lotte elszédült. Eddigi havi jövedelme a legkedvezőbb esetben kétszáz márka volt. Miss Margaret olyan váratlan jólétet kinált, amilyenről álmodni sem mert. Többet fog keresni valamennyi férfi kollégájánál. Őrültség lenne habozni.

- Szóval megegyeztünk! - mosolygott miss Margaret, nem is várva Lotte válaszát.

- Tiz éve foglalkozom nőkkel. Ismerem a nők lelkét, gondolkozását és logikáját, melyet a diploma sem változtathat meg. Ha munkatársam lesz, azt hiszem igen érdekes adatokkal fogja lélektani tanulmányait kiegésziteni. Az intézetemet körülbelül hat hét mulva nyitom meg. Addig eltart, amig Mme Iphigénia belvárosi szalonját, melyet megvettem, átalakittatom. Ezt az időt igen hasznosan és kellemesen fogjuk eltölteni. Mindenekelőtt meg fogom önt szépiteni és igy magán tanulhatja meg azokat az apró fogásokat, melyek a mi gyakorlatunk lényegét teszik.

- Nos, ugy-e tudja, hogy ott minden illuzión alapszik. A bűvész elhiteti a közönséggel, hogy csakugyan üres palackot vagy kosarat mutat, hogy a láda, amelyből embereket léptet ki, üres, hogy a kardjával valóban átszurja az asztalra fektetett hölgyet. De mindez szemfényvesztés, ügyesség, fogások. Igy teszünk mi kozmetikusok is. Valójában semmit, vagy igen keveset szépitünk pacienseinken, de elhitetjük velük, hogy szebbek lettek és mert megtanitjuk őket a helyes festés, bőrápolás és fésülködés néhány fogására, ők viszont másokkal tudják elhitetni, hogy megszépültek. És ne felejtse el: a divat is teremthet szépség-tipust. Ha, mondjuk, kitalálok egy bizonyos arcfestést és azt néhány divathölgy utján népszerüsitem, ugy csakhamar egész sereg semmitmondó arcot alakithatunk át érdekesen divatossá.

Igy lett Lotte Miss Margaret intézetének orvosnője és ezidőszerint Berlin minden gazdag, nagyvilági nője miss Margaret kádjaiban óhajtott megfiatalodni. Az intézet Berlin legelőkelőbb negyedében egy egész palotát foglalt le és már nemcsak orvosi rendelője volt, hanem divatszalónja is.

- Ez a palota, - mondotta miss Margaret - a szépség áruháza. Mert mit ér az, ha megszépitem a hölgyek testét, előnyösre formálom külsejüket, ha helytelen öltözködéssel mindent lerontanak. Nagyon kevés olyan nő van, aki ismeri magát és tisztában van azzal, hogy alakjához, szeméhez, hajához, mozdulataihoz, egyéniségéhez miféle ruhát kell hordania. Az én divatszalónom élén biztos szemü és itéletü iparművésznők állanak, akik minden vevőmre egyénileg komponálják meg a ruhát, kalapot, cipőket...

- Naponta legfeljebb ötven hölgyet fogadok! - jelentette ki miss Margaret és az ujonnan jelentkezőknek napokkal előbb kellett bejelenteniük magukat, hogy sorra kerüljenek.

Az intézetben a legélénkebb élet uralkodott. Az ünnepelt operettprimadonnák, a meztelen táncosnők, a kereskedelmi tanácsosok és bankárok feleségei reggel kilenc órától délután kettőig Miss Margaretnél szépültek. A tortura, melyen mindenkinek keresztül kellett esnie, a következő volt:

Kilenc órakor Lotte és a vezetése alatt álló segédorvosok minden egyes pacienst megvizsgáltak, lemérték testsulyát, megvizsgálták vérkeringését. Fél tizkor kezdődött az egészségügyi torna. A hölgyek kicsavarták a nyakukat, kificamitották a derekukat, hasonfekve csusztak, háton fekve emelgették a lábukat, pontos ütemre körbe szaladgáltak.

Féltizenegykor következett a fürdőkura. Nyakig bezárt hengerbe dugták az áldozatokat és ugy gőzölték őket. Azután jéghideg vizzel nyakon öntötték, utána ismét langyos vizzel ledörzsölték őket és a különleges masszázsokat végezték el rajtuk. Ez a soványodást és a vérkeringés javitását szolgálta. Tizenegy órakor a bőrápolás került sorra. A termekben kigyulladtak a különböző higanylámpák, sercegett a lila alpesi fény, a kék fény, a reumát gyógyitó forró lámpa, a vörös besugárzások. Mindenfelé szikráztak a villamos drótok. Ezután a villamos szőrtelenités nem éppen fájdalommentes proceduráján kellett átesni.

Tizenkettőkor a nyak és arc ráncait tüntették el finom ujj-dörgölgetéssel és azután különleges iszap-álarcot raktak a hölgyek különböző tagjaira, melyek a bőrt puhitották és festésre alkalmassá tették.

Félegykor arc- és szemfestés, szemöldök és nyakborotválás. Egy órakor hajfestés és fésülés.

Mikor két óra tájban a holtra fárasztott, agyondörzsölt, festett paciensek letámolyogtak a lépcsőn, szivükben égi boldogság honolt, arcuk mosolygott és meg voltak győződve, hogy tündérszépek. Miss Margaret a hallban állt, mindenkinek előtte kellett elvonulnia, hogy személyesen ellenőrizze, rendben van-e a festés, fésülés? Mindegyik hölgy számára volt egy finom bókja és szigoru utasitása:

- Odahaza, ebéd után, azonnal feküdjék le. Az étrendet a doktorkisasszony receptje szerint állitsa össze. Ötig feküdjék. Este pedig, mielőtt elmegy valahová, használja gondosan kenőcseimet.

Az üzlet káprázatosan ment. Miss Margaret elhatározta, hogy rövidesen megnyitja a kozmetikai sebészeti osztályt is, ahol az orr és mell formáit szabályozzák, továbbá az arcon vagy nyakon látható csunya forradásokat, vörös és lila foltokat bőrátültetéssel tüntetik el.

Lotte nem volt boldog. Megvetette magát, amiért bókokat kellett mondania ellenszenves, elhájasodott, élvezetért és gyönyörért lihegő öregedő asszonyoknak, akik a pénz mindenhatóságával akarták leigázni a kort és hittek abban, hogy mint a mesék varázslói, uj bőrben és szépségben támadhatnak fel. És miss Margaret gondosan ügyelt arra, hogy valóban csak a leggazdagabbak előtt nyiljanak meg az intézet büvös termei.

- Ez kedvesem - magyarázta Lotténak - szintén a hipnozishoz tartozik. Pacienseim már ebben is rejtélyt és különösséget szimatolnak. És még jobban biznak az eredményben. Mert természetesnek találják, hogy gazdagságuk olyan előnyökhöz juttatja őket, amelyet más nem szerezhet meg. Ez örömüket is növeli. Erhardt főtanácsosné a nyakamba borult örömében, mikor megtudta, hogy az ő számlája ezer márkával több, mint Hildebrandt bárónőé. Azóta különbnek és előkelőbbnek érzi magát. Mi lelki örömöket is adunk, kedves doktorkisasszony és igy működésünk mindenképen hasznos, nemes és erkölcsös!

De Lotte arra a gunyos fintorra gondolt, mellyel kolléganői vonogatták orrukat, mikor munkája után érdeklődtek.

- Irigyek, - vigasztalta magát Lotte - nincs egy fillérjük sem, fáj nekik, hogy én boldogulok.

- Nem tudom, - mondotta Lottenak dr. Hilde Lehmann, akivel azelőtt együtt működött a klinikán - hogy a pacienseidet is megszépited-e, de annyi bizonyos, hogy te nagyon szép lettél! Ha nem tudnám, hogy csakugyan orvosnő vagy, azt hinném, hogy táncosnő lettél valamelyik éjjeli mulatóban.

Lotte csakugyan csodálatos változáson ment át. Kivirult. Fiatalsága, mely fakó és élettelen maradt a kloroform és a karbol-gőzben, most egyszerre diadalmasan szárnyat bontott az uj, pompás környezetben, ahol minden hivta, szolgálta, kényeztette. A gondtalan élet eltüntette azt a fanyarságot és keménységet, amely azelőtt elrontotta arca kedves élénkségét. Megtanult öltözködni. Parfőmje enyhe és diszkrét volt. És titokban örült pompás leányságának, hogy nem járt rosszszagu kórházba és hogy az utcán csodálkozva, hódolva fordultak utána.

Néha megállt a káprázatos fényüzéssel berendezett fehér szalón ezüstkeretü tükre előtt és figyelmesen vizsgálta alakját.

És Fritz von Battenbergre gondolt, akit már olyan régen nem látott! Néha, mintha egy rohanó autóban megpillantotta volna, a férfi szeme egy pillanatig rávillant, azután eltünt. Nem ismerte meg.

- Ha egyszer találkoznánk, ha egyszer láthatnám! - sóhajtotta Lotte. - Minden megváltoznék. Valahogyan megérett az idő. Ma másképpen látok, más érzéseket, szavakat vinnénk egymáshoz!

De sokkal szemérmesebb és büszkébb volt, semhogy találkozót mert volna kérni Battenbergtől. Mikor néha megszólalt a telefon és megérezte, hogy ismét Battenberg szólitja, elsápadt és reszketve, mint egy kis diáklány, emelte füléhez a kagylót.

Lotte sirva, kétségbeesetten vetette magát egy karosszékbe. Szerelem, harag, kétségbeesés viaskodtak benne. Oh, hát férfi Battenberg? Érzelgős, holdvilágos sóhajtozást hallat nagy időközben. És ki tudja, hogy valóban őszinte-e az üzenet? Vannak hiu férfiak, akiknek gyönyörüséget okoz az a gondolat, hogy egy nő vergődik, vágyódik utánuk. És ezek a telefonüzenetek csak arra valók, hogy egyre szitsák, ébren tartsák Lotte szenvedélyét.

Lotte százszor is elhatározta, hogy véget vet ennek a bizonytalan állapotnak, melynek nem látta végső kibontakozását. Mit tervez Battenberg? Mire vár? Mit remél? Miért szitja és tartja életben a régi lángot, ha nem mer vagy nem tud előbbre menni?

- Szakitani! - gondolta Lotte, de nyomban tudta, hogy erre képtelen. Most, mióta váratlan virágzásban pompásodott ki fiatalsága és minden, ami körülötte történt csak a szerelemről beszélt, hevesebben és kinzóbban gyötörte szerelme, mint valaha.

Igen, pénze volt, kényeztették, bókokkal és ajándékokkal halmozták el, de boldogtalanabb volt, mint valaha. Százféle tervet szőtt, hogyan adhatna uj fordulatot életének? De sohasem volt elegendő lelki ereje a döntő, határozott lépéshez. Oh, az évek során annyi szépet álmodott erről a szerelemről! Félt, hogy a valóság másképpen festene. És akkor minden összeomlana, talán nem is tudná tulélni!

De a tegnapi találkozás egyszerre megváltoztatta a helyzetet. Nyilt hadüzenet és kihivás volt. A nők csalhatatlanul megérzik, ha veszélyben forog szerelmük. Lotténak fogalma sem volt, hogy Friderika miért jött, mit akar, ismeri-e egyáltalában Battenberget, lehet-e módja, alkalma arra, hogy vele találkozzék, de a pillantása találkozott vetélytársnője tekintetével és egyszerre megértette, hogy baj van! Micsoda baj? Erről nem tudott volna számot adni. De megjelent valaki, akiről azt hitte, hogy már régen eltünt, valaki, aki szerelmes volt Battenbergbe és aki csodálatosan megszépülve bukkant fel ujra. És a pillantás, melyet Lottera vetett, ezt mondta: Megismersz? Mersz még szánakozón mosolyogni rajtam? Ezuttal egyenlőbb fegyverekkel fogunk küzdeni, kedvesem. És ugyancsak szedd össze magadat, ha győzni akarsz!

Lotte végtelenül ideges lett. Az éjszaka alig aludt és szórakozottan, elkinzottan kezdte meg munkáját a szépészeti intézetben. La Bella Florentina, a milliárdos argentinai táncosnő, aki harmadik hónapja vendégszerepelt Berlinben, csodálkozva és kissé sértődötten állapitotta meg, hogy az orvoskisasszony két dekával tévedett testsulya lemérésénél. De sokat tapasztalt nő volt, aki nyomban felismerte a helyzetet.

- Kedves orvoskisasszony, - mondotta - engedje meg, hogy egyszer én adjak önnek egy igen fontos szépészeti tanácsot. Ne legyen szerelmes. A szerelem nyugtalanit, az ember megsápad, vörösre sirja a szemét Én már tizennyolc éves korom óta leszoktam róla. A barátnőim, akik kevésbbé voltak okosak, részben öngyilkosok lettek, részben az imádott férfibe röpitettek néhány revolvergolyót. De mindenesetre szegények maradtak!

- De kedves művésznő, - szólt közbe Müller szénkirály felesége - hiszen a maga szerelmi kalandjairól már köteteket irtak az ujságok!

- Ah, kérem, mindezt Gilbert ur, az impresszárióm hazudja az ujságiróknak. Sőt időnkint mesterséges botrányokat is rendeztet. Monte Carlóban például nagy pénzt adott két letört mágnásnak, hogy a legelőkelőbb étteremben rendezzenek boksz-mérkőzést. Indok: mindketten szerelmesek belém. A két gavallér másnap még pisztolypárbajt is vivott. Soha egyikkel sem beszéltem, de néhány nap mulva Európa valamennyi képes lapjában benne volt mind a hármunk arcképe azzal a megjegyzéssel, hogy az isteni művésznő közben egy harmadik ismeretlen urral, valószinüleg azonban az éppen Monte Carlóban időző sziámi alkirállyal tünt el. Az ilyesmiről természetesen nem szokás beszélni, üzleti titkok, de hát itt, ebben az intézetben valamennyien mezitelenre vetkőződünk és nem tudom, megfigyelték-e, mezitelenül nagyon kényelmetlen hazudni.

Müllerné, akinek igen boldog napja volt, mert éppen az imént állapitották meg, hogy nyolcvannyolc kilóról nyolcvanhét és félre fogyott, tiltakozva intett:

- Nem, nem kedves művésznő! Az ember nem parancsolhat érzéseinek. Természetesen igaza van, nem nyithatjuk meg a szivünket minden kalandor előtt, de ha eljön az igazi, a férfi, aki szenved értünk, aki meghalna, ha nem hallgatnánk meg, ahhoz nem lehetünk kegyetlenek.

- Nem olyan veszélyes a dolog, asszonyom. A férfiak tudják, hogy a gyémánt a legkeményebb anyag a világon. Nincs az a kemény sziv, melyet gyémántkulccsal ne lehetne kinyitni.

- Bocsánat művésznő, lehet, hogy ez igy van az önök világában, de én éppen az ellenkezőjét vallom. Én sohasem kaptam, mindig csak adtam!

- Ha nyolcvanhét kiló leszek, asszonyom, valószinűleg én is ezt fogom tenni!

A fürdető asszony lépett közbe, aki mindkettőjüket leöntötte egy-egy vödör hideg vizzel és ez véget vetett a vitának.

Lotte kiadta utasitásait az alorvosoknak és a személyzetnek, azután a szobájába vonult. Mintha személyes támadás érte volna, olyan felháborodással töltötte el az iménti beszélgetés. Hogy is mernek szerelemről beszélni a léhán, felületesen élők? A szerelemhez a szenvedés vezet és arról frivolan beszélgetni éppen olyan szentségtörés, mintha valaki Beethoven vagy Bach muzsikájából kuplét irna.

Iróasztalához ült. Az érzések szinte szétfeszitették a keblét. Beleőrül, ha ez még sokáig igy tart. Talán jó lenne, ha brómot szedne? Nem. Hiszen az érzéseket nem lehet igy megölni. Cselekedni kell. Most mindjárt. Amig a bátorsága tart.

A szive vadul vert, azt hitte eszméletét veszti. Egy hang jelentkezett. A külügyminisztérium. Kit tetszik keresni? - kérdezte.

- Nem... semmi baj!... De ne csodálkozzék, majd mindent megmagyarázok! Hol találkozhatunk?

- Én - fájdalom - nem mehetek el a hivatalomból, de kérem üljön autóba és jöjjön ide. Intézkedni fogok, hogy várakozás nélkül bebocsássák hozzám.

- A viszontlátásra, kedves Lotte. És engedje megsugnom: nagyon, nagyon kiváncsi vagyok és nagyon örülök a találkozásnak!

Egész testében remegett. Néhány másodpercig mozdulatlanul állott és nehezen lélekzett. Végre visszanyerte kissé a hidegvérét és felment a második emeleten lévő divatszalonba.

- Kedves König kisasszony, - fordult a szalón főnöknőjéhez, - válassza ki a legszebb, legelegánsabb ruhát, kalapot és cipőt. Ma hóditani akarok!

- Ez már okos beszéd, doktorkisasszony. Nem mindig a tudomány, meg a könyvek. A szivnek is vannak jogai. Olyan kombinét adok magának, hogy az angol királynő sem visel különbet!

- Micike, - nevetett Lotte - a maga királyhűsége határtalan. Látja, én eddig azt hittem, hogy a táncosnők hordják a legszebb kombinékat és most kiderül, hogy még ebben is a királynők vezetnek! Ámbár igaz, a történelem hemzseg a királyi nők szerelmi históriáitól. Messalina, Cleopatra, Katalin, Stuart Mária...

Átnézték a legujabb párisi modelleket és Lotte választása egy halványkék látogató-ruhára esett. Amikor felpróbálta, ugy festett benne, mint egy bakfis.

- Ennivalóan bájos! - jegyezte meg Mici. - A felsőrész sima, egyenes vonala hangsulyozza a termet tökéletességét, a derék karcsuságát. A rövid, plisszirozott alj pedig finom pikantériát kölcsönöz.

Félórával utóbb Lotte autótakszija a külügyminisztérium kapuja előtt állt meg. A gyakorlott szemü portás egy pillanat alatt felértékelte és osztályozta az illatos, ragyogóan szép elegáns nőt.

- Valamelyik nagy ur kedvese, aki protezsálni jön valakit! - mormogta magában.

A zsakettes, monoklis, szőke titkár legbájosabb mosolyával fogadta Lottét, aki megnevezte magát.

- A báró ur szerencsétlen, kétségbe van esve, - de előre nem látott gátló körülmény folytán nem tud a doktorkisasszony rendelkezésére állni. Fontos diplomáciai tárgyalás, mely sokáig huzódhat.

- Egy japán tudós. Itt a névjegye. Dr. Sawaky Yto. És az asszisztensnője. Egy német hölgy.

- Nem. Köszönöm... Hirtelen léptem be a hideg folyosóról a tulfütött szobába.

Elköszönt és szinte rohanva sietett le a lépcsőkön. Csak az autójában tért kissé magához.

Battenberg Fritz báró élete legidegesebb napjait élte. Gróf Tannenburg Edgar Krisztina nevü leánya szerelmet vallott neki néhány nap előtt charleston közben. A harmincadik évéhez közeledő tulzottan sovány és vérszegény lány nyiltan megmondta, hogy szerelmes és hogy ő az egyetlen férfi, akinek kedvéért "bolondságot" is hajlandó lenne elkövetni. Tannenburg Krisztinának volt két belvárosi palotája, kétezer hold földje és egy száz lóerős autója. Az édesatyja, aki valamikor szintén diplomata volt, a legmagasabb körökkel tartott összeköttetést. Battenberg karrierjét ez a házasság véglegesen megszilárditotta volna. És erre őszintén szólva egy kis szüksége is volt. Mert egy idő óta valósággal üldözte a balszerencse. Az ázsiai veszedelem kérdésének tanulmányozásával bizták meg, de a rádión és kábeleken beérkezett hirekből és a különböző bizalmas jelentésekből nem tudott tiszta, megbizható képet alkotni. Természeténél fogva az optimista felfogásra hajlott és igy szivesen helyezkedett volna arra az álláspontra, hogy komoly veszedelemről szó sincsen. Ázsia csupán nyugtalanitani akarja Európát, hogy a kereskedelmi szerződéseknél előnyöket csikarjon ki és főleg, hogy Angliát elriassza Indiától. Ezt a nézetét számos érvvel tudta volna alátámasztani. De szabad-e egy ilyen rettentő horderejü kérdésben a felelősséget vállalnia? Szabad-e határozott álláspontot elfoglalnia, ha nem füti száz százalék erejéig a meggyőződés, sőt a fanatizmus ereje? Nem... ezt nem teheti. Ugy kell tehát csoportositania a beérkezett jelentéseket, hogy végeredményben semmiféle határozott kép azokból ki ne alakulhasson. Mindenesetre kellemetlen, hogy nincs egyetlen zseniális, meglepő ötlete. Ha most sikerülne valamilyen diplomáciai mesterlépést kezdeményeznie, ugy talán külügyminiszternek is kineveznék. Mig igy a legkedvezőbb eset, ha nagy óvatosan, nehéz köntörfalazással legalább eddigi helyzetét megvédi valahogyan. Különösen a legutóbbi napokban vált az ügy nagyon kinossá. A tokiói német követség már másfél hónap előtt jelezte, hogy Sawaky Yto, aki a japán kormány bizalmasa, Európába indult és valószinüleg Németországba szándékozik menni. Battenberg imádkozott, hogy Sawaky változtassa meg szándékát és kössön ki Párisban, Londonban vagy Rómában, csak éppen Berlinbe ne jöjjön. De fájdalom, az égiek nem hallgatták meg buzgó fohászát és a titkos rendőrség egy napon már hajnali öt órakor jelentette, hogy Sawaky megérkezett. Ugyanaznap délelőtt Battenberget felhivta a belügyminiszter és utasitásokat kért. A külügyminiszter is telefonált: huszonnégy órán belül pontos jelentés teendő Sawaky utazásának céljáról.

Battenberg átkozta balsorsát, amely éppen az ő nyakába zuditotta az ázsiai viszonyokról való referálási kötelességet. Kétségbeesésében arra gondolt, hogy hirtelen valami jó kiadós tüdőgyulladást szerez, vagy szivbajra hivatkozik és hosszabb egészségügyi szabadságot vesz. De hát ez igen kényes és kockázatos dolog, amely könnyen nyugdijaztatással is végződhetik. Battenberg tehát egyelőre mindent a főkapitány nyakába igyekezett varrni. Rátelefonált, hogy Sawaky minden lépését ellenőrizzék és tegyenek neki naponta jelentést.

Ebben a kinos hangulatban érte Lotte telefonja. Még ez is! Ez a régi, nyugtalan, kinzó szerelem! Amely állandóan gunyolta, szemébe vágta tehetetlenségét. Igen, ennek is véget kell vetni. Elveszi feleségül Krisztinát és Lottenak férfiasan megmondja, hogy ez az egyetlen mód, amely mostani, teljesen kátyuba jutott életét megint a rendes kerékvágásba zökkenti. Ah, Battenberg olyan ideges volt, hogy a bőréből szeretett volna kibujni. Mindent unt, minden gyötörte, teljes bizonytalanság vette körül. Ez volt a helyzet délelőtt tizenegykor. Tiz perccel később a titkár bejött, a keze remegett, egészen ki volt kelve magából.

Battenbergnek kiesett a toll a kezéből. Ez volt a nagy pillanat. A diplomáciai aranypróba. Most kell megőriznie fölényét, hidegvérét, ravaszságát. A nagy küzdelem, melynél el kell tüntetni az arcról minden érzést s egy merev mosoly mögé kell rejtőzni. Vigyázva latolni minden szót. Az ellenfélnek nem szabad sejtenie, hogy a sok közönyösnek látszó kérdés között melyik a csapda.

- Még nem! Mondja, hogy az államtitkárral tanácskozom éppen. Néhány percnyi türelmet kérek!

A titkár távozott. Battenberg pedig néhány aktát tett maga elé, cigarettát készitett, maga is rágyujtott egyre, azután várt. Figyelmesen nézte magát a tükörben. Gondosan fürkészte arcvonásait. Meg volt elégedve. Hideg volt és merev, mint egy angol lordé. Nyakkendője, ruhája, kinosan rendben. Érverése szabályos. Most már jöhet. Visszaült az iróasztala elé és csengetett. Az ajtó kitárult. Csincsilla prém, Houbigant "haldokló szerelem" cimü parfőmje, apró fekete kalapon brilliáns csatt és néhány paradicsommadártoll tódult a szobába. És egy gyönyörű asszony, akit mindez szerelmesen és hódolattal ölelt át. És ködbevesző távolságban egy alacsony, pápaszemes, fekete japán férfi.

Battenbergnek pillanatok alatt villantak át agyán ama diplomáciai regények, melyekben kalandornők játszották a főszerepet. Gőgösen és fölényesen mosolygott magában: igy akarják behálózni.

- Dr. Sawaky, amint a névjegyemen méltóztatott olvasni. És az asszisztensnőm. Dr. Müller Friderika. A doktorkisasszony szives volt a tolmács szerepét vállalni. Én ugyanis rosszul beszélek németül.

Battenberg ezt hüvös udvariassággal mondotta. Egy pillantást sem vetett Friderikára. De a nő tudta, hogy mindez mesterkéltség és hamarosan buborékként fog szétpattanni. Szép, hatásos mozdulattal ült le és a lábát hanyagul keresztbe vetette. Térdig mutatta ama csodálatos selyemharisnyákat, amelyhez hasonlókat csak a felülmulhatatlan japán selyemipar tud termelni.

- Báró ur, - kezdte Sawaky - szeretném önt kinos helyzetéből megmenteni. Mert ugy látom, hogy emberei, bármennyire is buzgólkodnak, nem tudják önt céljaim felől kellően felvilágositani.

- Nagyon sajnálom, doktor ur, ha kénytelen voltam önnek kellemetlenséget okozni, de megbizható forrásból ugy értesitettek, hogy ön titkos politikai megbizatással jött Európába.

- Egész életemben soha mással nem foglalkoztam, mint a tudománnyal. És talán nem vagyok szerénytelen, ha azt hiszem, hogy élettani kisérleteim Európában is ismeretesek.

- Magam is a doktor ur tisztelői közé tartozom! De lehet, hogy az ön kormányának választása éppen azért esett önre, mert azt hitték, hogy a személye minden gyanun felül áll!

- Tudom, hogy önök bizalmatlanok. Ezért jöttem ide személyesen. És azt hiszem, néhány perc mulva egészen más véleménnyel lesz felőlem. Nos, báró ur, én azért jöttem, hogy Németországnak mérhetetlen vagyont, sohasem sejtett gazdagságot szerezzek.

Battenberg arca minden óvatosság ellenére is e pillanatban élénk csodálkozást és megrökönyödést árult el.

- Ön jól tudja, báró ur, - folytatta Sawaky - hogy a hatalom alapja minden időben az arany volt. Ezért törték fejüket évszázadokon keresztül az alchimisták a bölcsek kövének felfedezésén. Amely mindent arannyá változtatna. Ám ez nem sikerült.

- Bocsánat, doktor ur, de hálás volnék, hogyha a középkorból napjainkba méltóztatnék visszasétálni.

- Már ott is vagyok. Mert hiszen éppen a modern alchimiáról akarok beszélni, arról a rengeteg laboratóriumról, melyekben az uj bölcsek kövét szeretnék felfedezni. Azt a szert, amely megszépit és amely meghosszabbitja a fiatalságot.

- Téved, báró ur és ez a kijelentése - bocsánatot kérek, - sulyos diplomáciai tévedés. A szépség a trójai Szép Heléna óta mindig nagy szerepet játszott az országok történetében. Rengeteg háboru, forradalom tört ki már nők miatt, az uralkodóházak szerencsés házasságokkal szilárditották meg hatalmukat és olyan birodalmak, melyek évtizedeken keresztül háboruskodtak egymással, az ellenséges dinasztiák összeházasitásával békültek meg.

Battenberg valami ingerült megjegyzést akart tenni, de pillantása hirtelen Friderikára esett és a szó torkán akadt. A női szépség, melyről Sawaky ennyi lelkesedéssel szónokolt, ott ült előtte és... mosolygott. Igen, ehhez kétség sem férhetett. Különös, titokzatos mosoly volt ez, amely megérteti a férfivel, hogy tetszik. Amelyben szellem, könnyelmüség, kihivás és fenyegetés játszanak ingerkedve. Battenbergnek nagy megerőltetésébe került, hogy el ne veszitse hidegvérét. Sawaky pedig felhasználta Battenberg szórakozottságát és folytatta:

- A női szépség tehát pénzt ér. Sok pénzt. Rengeteget. Aki megszerezné a szépség árusitásának kizárólagos jogosultságát, gazdagabb lehetne, mint a világ trösztvezérei együttesen. Több pénze lenne, mint az Egyesült Államoknak. A világ minden pénze hozzá vándorolna. Mert gondoljon arra, uram, minden a női szépség szolgálatában áll. A gyárak, melyek a selymeket és szöveteket ontják, a szabók, szücsök, ékszerészek, művészek... de ki győzné mindezt felsorolni. Mindezek a nők szépségét igyekeznek fokozni, bekeretezni, arról szavalnak a szinpadokon, azt örökitik meg könyvekben, vásznakon és a zenészek azokat a hangulatokat szólaltatják meg műveikben, melyeket a szép nők látása vált ki belőlük. Nos, méltóztassék elképzelni, mit jelent aranyban, ha ennyi vágy, lihegés, erőfeszités végcélját megvalósitjuk és pénzre változtatjuk!

- Uram, - szólalt meg Battenberg - kérnem kell, fogja rövidebbre mondanivalóját és sziveskedjék a tárgyra térni.

- De hiszen egész idő alatt erről beszélek. Én önnek ezeket a számlálatlan milliárdokat ajánlom fel. A nők megszépitésének arany egyenértékét.

Battenberg báró most már bizonyos volt, hogy Sawaky vagy megőrült, vagy valamilyen példátlan szélhámosságot akar elkövetni.

- Ismételten kérem, fejezze ki világosabban magát. Mert amit mond, abból egy szót sem értek!

- Csodálom, pedig nem vagyok diplomata! - válaszolta ártatlan arccal Sawaky. - És biztositom, hogy szavaimnak semmiféle burkolt, vagy rejtett értelme nincsen. Egyébként végére értem mondanivalómnak. Uram, én megtaláltam a bölcsek kövét. Ismerem a titkot, mellyel minden embert meg lehet szépiteni. És azt a mérhetetlen pénzt és hatalmat, melyet ez jelent, az ön hazájának bocsájtom rendelkezésére.

Battenberg legszivesebben felugrott volna és alaposan megverte volna a kis japánt, aki ilyen vakmerőén próbálja őt ugratni.

- Valóban, doktor ur, - mondta epésen - ugy érzem magamat, mintha a XVIII. században élnék...

- Bevallom. És most már az sem lepne meg, ha ezek után - akár csak ez a másik nagy mágus - ön is kijelentené, hogy már elmult kétszáz esztendős és csak saját csodaszerének köszönheti, hogy ilyen fiatalnak látszik!

- Báró ur, nagyon jól tudom, hogy a diplomáciában nincsen bizalom. Én hát arra kérem, méltóztassék egy olyan csunya hölgyet kiválasztani, aki hajlandó magát szépitő eljárásomnak alávetni. És én kötelezem magamat, hogy négy hét alatt tündérré varázsolom!

- Nos, jól van. Tegyük fel, hogy csakugyan birtokában van a nagy titoknak. Ugy még mindig nem tudom: miért éppen az én hazámat akarja vele boldogitani? Avagy Japánban egyáltalában nincsenek csunya nők?

- Ezt én akartam igy... az én kivánságomra történt! - szólalt meg váratlanul Friderika. - Sawaky doktor sikerében igen nagy részem van, sőt egy kis szerénytelenséggel azt is állithatnám, hogy a felfedezés érdeme teljesen közös. S mint német nő, természetesen hazámra gondoltam!

- Ez azonban csak érzelmi indok, mely még nem lenne elegendő! - vette át a szót Sawaky. - De őszintén be kell vallanom, hogy a japán embertipus kisérleteimre kevésbbé alkalmas, mint az európai faj, amelynek koponya-alkata, bőr-szineződése, szem-metszése hasonlithatatlanul változatosabb, mint a mienk. Az emberi szépség-ideált a maga tökéletességében csak a fehér faj valósithatja meg és mi sárgabőrüek - a tudomány hideg objektivitásában - ezt kénytelenek vagyunk belátni. Természetesen magam is érzem a sors iróniáját, hogy a titkok titkát egy olyan nemzet fia találta fel, amely annak aránylag kevésbbé veheti hasznát. Viszont mint tudós arra az álláspontra helyezkedem, hogy minden felfedezés az emberiség közkincse, mely köré nem szabad határokat vonni.

- De én ugy tudom, - vágta ki Battenberg utolsó ellenérvét - hogy önt nagy összeggel támogatja a japán kormány.

- Ez igaz. De miért ne tenné? Ha győzök, ugy ez hazám dicsősége is. És azonfelül üzleti szempontból is jó tőkebefektetés vagyok. Hiszen mérhetetlen vagyont fogok szerezni és ebből bőségesen adózhatok majd hazámnak is.

Battenberg szive hevesen dobogott. Ha mind az igaz, amit Sawaky mond, ugy nemcsak a hónapok óta tartó kinos helyzetet uszta meg szerencsésen, hanem igen nagy érdemeket is szerzett kormánya előtt. De még mindig nem mert hinni.

- Hajlandó ön mindazt, amit élőszóban mondott, irásban is megismételni? - fordult Sawakyhoz.

- Titkár ur, - mondotta Battenberg - sziveskedjék Sawaky Yto doktor urral a másik terembe fáradni és jegyzőkönyvbe foglalni azt a nyilatkozatot, melyet tenni fog!

Sawaky egy pillantást vetett Friderika felé. Battenberg megértette a pillantás értelmét.

- Majd én addig gondoskodom a doktorkisasszony szórakoztatásáról! - mondotta.

Abban a pillanatban, mikor a szoba ajtaját bezárták, Battenberg izgatott mozdulattal fordult Friderika felé:

A ragyogó szép asszony felvetette szemét és Battenbergre nézett, akinek ettől a pillantástól egyszerre nagyon melege lett. Megdöbbent, megzavarodott és majdnem dadogva ismételte:

Friderika felállt, az ajka remegett, a keze görcsösen tépett egy kis csipkekendőt. Feldultnak, idegesnek, agyonhajszoltnak látszott.

- Ami történt, - rebegte olyan halkan, hogy Battenberg alig értette meg - az mind azt jelenti, hogy...

A szava elakadt. Izgalma a legmagasabb fokra hágott. Battenberg, akire önkéntelenül átragadt a tulfütött idegesség, hozzá ugrott, mert attól félt, hogy Friderika elájul. Most már bizonyosra vette, hogy egészen különös, rendkivüli dolgot fog hallani.

Tikkadt, elámult csend támadt. Battenberg néhány pillanatig levegő után kapkodott, szavakat keresett. De Friderika megelőzte.

- Ne szóljon, ne legyen gunyos, ne nézzen kalandornőnek! - kiáltott fel. - Majd emlékébe idézem magamat. Emlékszik-e még arra a furcsa levélre, melyet öt esztendő előtt kapott egyik hallgatónőjétől. Egy levélre, amely igy szólt:... ma meg akartam halni magáért... borzasztó percek a halál küszöbén. Azután mentők... gyomormosás, kámfor-injekciók és most... ujra élek...

- Akkor még nem jelenhettem meg ön előtt. Nem volt szabad. Az a régi életemben volt. Mert én csakugyan uj életre támadtam. Legyőztem a lehetetlent. Csodát műveltem, hogy eljöjjek ujra, amint a levelemben irtam! Emlékszik az utolsó sorokra?: Elindulok megkeresni a másik énemet, amely szépséggel teljes lesz. Meg akarok ujhodni, mint a bőrét levetett kigyó és visszajönni hozzád, akit szeretek!

Battenberg a meglepetés és elragadtatás mozdulatával közelgett Friderika felé, aki azonban megállást intett:

- Az Isten szerelméért, vigyázzon! Sawaky szeret... féltékeny! Óvakodjék előtte bármit is elárulni! És még egyet. Tudom, hogy amit mondtam, arról a nők nem szoktak általában beszélni. Szemérmes titok. Ne magyarázza hát félre viselkedésemet. A mozdulatán, melyet az imént tett, láttam, hogy szabad zsákmánynak tekint. Ez tévedés. Meg kellett mondanom, hogy szeretem, mert azt akarom, hogy bizzék. Hatalmassá fogom tenni. De a szerelemhez nem elegendők az én érzéseim. Az majd csak akkor teljesedik ki, ha viszont fog szeretni. És erről előbb meg kell győződnöm... meg kell győznie!

Battenberg felzaklatva, szédülten hunyta le szemét. Mi ez? Mi történt vele? Három nő ostromolja egyszerre: Lotte, Tannenburg Krisztina és most Friderika. Forró örvény viharzott körülötte. A szive Lotte felé hajtja, az esze Krisztinát sugja, a szenvedélyét Friderika korbácsolja fel.

- Készen vagyunk, a nyilatkozatot jegyzőkönyvbe vettem, - jelentette a titkár.

- Főtanácsos ur, amint tudja, az Adlonban lakom. Várom az értesitését és a megszépitendő hölgyet! - szólt Sawaky. De miközben beszélt, nem Battenberget nézte, hanem Friderikát, aki zavartan harapdálta az ajkát és nagyon piros volt.

Battenberg ugy érezte, hogy diplomáciai tudományának legnehezebb pillanatát éli. Közönyt és hüvös udvariasságot tettetett:

Mikor Battenberg magára maradt, karosszékébe roskadt és gondolkozni próbált. Szeretett volna rendet teremteni a különös, váratlan eseményzuhatagban. Amit hallott, szédületes volt. De igaz-e? Nem tudott hinni. Jövője, karrierje függött attól, hogy milyen álláspontot foglal el. Olyan sulyos és nagy horderejü volt az ügy, hogy Battenberg végre is belátta, hogy feltétlenül ki kell kérnie egy okos, tapasztalt, minden hájjal megkent diplomata véleményét is. De ki legyen az?

Néhány percig erősen gondolkozott, azután hirtelen felderült az arca. Már tudta, hogy kit fog megkérdezni: Tannenburg Edgar grófot, a csunya Krisztina édesatyját.

Tannenburg gróf kastélyának nagy szalónjában különös társaság verődött össze ezen a napon. Az inasok és a komornák véresre harapdálták a szájukat, hogy el ne kacagják magukat. Ami nem is volt csoda, mert még a legöregebb lakájok sem emlékeztek hasonló látványra. Helén, a kotnyeles kis szobalány, aki fehér bóbitát, finom selyemharisnyát és ennivalóan bájos fitos orrocskát hordott, rosszul lett a nevetéstől és azt mondta, hogy nem bánja, ha felmondanak is neki, de a világért sem szolgál fel, mert képtelen komoly maradni. Ugy látszik, valóban történhetett valami a szalonban, mert a hölgyek, akik eleinte egészen elfogulatlanul, vidáman fecsegtek egymással, egyre nyugtalanabbak lettek, idegesen figyelték az ujonnan érkezőket és a hangulat egyre feszültebb, sőt kinosabb lett. Igen, eleinte semmi különös sem volt abban, hogy a Trautenheim és Walldendorf kisasszonyok belibegtek. A két vérszegény, sovány, deszkamellü hölgy régi barátnője volt Krisztinának, sokat tenniszeztek és sportoltak együtt. Azután ismét hölgyek jöttek. Günther Katalin, az aggszűz, aki állitólag romantikus szerelme miatt pártában maradt és most, harmincnyolcéves korában keserüen hirdette, hogy egyetlen férfi sem érdemli meg, hogy szépségünket és fiatalságunkat feláldozzuk érte. Rosner Izabella, aki angol nyelvtanárnő volt, óriási pápaszemet és bokán alul érő, hosszu szoknyát hordott, amely valósággal lógott sovány derekán. Hartwieg Elena és Frida bárókisasszonyok, akiknek vörös krumpliorruk volt és akik tiz év óta nem merték magukat lefényképeztetni.

A hölgyek valamennyien ismerték egymást és az első percekben semmi különöset nem találtak abban, hogy összetalálkoztak Krisztina szalónjában. De csakhamar valami gyanusat kezdtek szimatolni. Hol van a szép Hietzenthal Klára, aki még sohasem hiányzott Krisztina zsurján? Hát az eleganciájáról és hóditásairól hires Breitenstein Éva? De még nem voltak bizonyosak a dologban. Hátha csak véletlen?

De nem. Ujra nyilt az ajtó és megint két feltünően csunya lány lépett a szalónba. Az előbb érkezettek valósággal elsápadtak, az ujonnan jöttek megütközve néztek körül. Most már többen feszengtek, a társalgás kezdett akadozni. De Krisztina olyan elfogulatlanul csevegett, udvariaskodott, bókolt, hogy megint elüzték gyanakvásukat. De azután olyasmi történt, ami kétségtelenné tette az események tervszerüségét. Egyszerre vagy tiz hölgy lépett a terembe, közöttük olyanok is, akiket a vendégek nem ismertek. És valamennyien feltünően csunyák voltak. A hangulat ekkor már egyenesen kinos volt. Többen a kesztyüjüket kezdték huzni, mintha távozni akarnának. De Krisztina az ajtó mellett tartózkodott és elszántan utját állta mindenkinek.

Ujabb hölgyek érkeztek. Éppen olyan csunyák, mint az előzőek. A vendégeknek arcába szökött a vér. Mi ez? Gunyt űznek belőlük? Saját karrikaturájukat teregetik eléjük?

Bittner Borbála, egy harcias sportlady, már-már felelősségre akarta vonni Krisztinát. De ebben a robbanásig feszült, ingerült légkörben Krisztina hirtelen egy asztalkához lépett, megrázta az onnan felvett csengőt és harsány hangon elkiáltotta magát:

Meglepett csend támadt. A vendégek megütközve néztek össze. Mit jelent ez? Hát nem teára, hanem titokzatos célu ülésre hivták őket? Krisztina különcködését már régen ismerték, kiváncsiak voltak, miféle ujabb ötletet sütött ki?

Krisztina még egyszer csöngetett, komoly, szigoru arccal pillantott végig a hölgyeken, egy kis hatásos szünetet tartott, azután Franz főlakáj felé fordulva igy szólt:

- Ameddig a tanácskozás tart, szünetel a felszolgálás. A vendégeken kivül senki sem tartózkodhatik a szalónban!

Franz meghajolt és parancsoló pillantást vetett a többi inasra. Valamennyien kimentek és betették maguk mögött az ajtót.

Ujabb pillanatnyi szünet. A vendég-hölgyek valósággal rosszul lettek a kiváncsiságtól.

Krisztina egy kicsit a torkát köszörülte, megvárta, amig ismét feszült csend támadt s azután beszélni kezdett:

- Kedves barátnőim! Tekintsetek szét ebben a teremben. Vegyétek szemügyre egymást és megállapithatjátok, hogy végre egymás között vagyunk. Mert, amint látjátok, csupa olyan hölgyet hivtam meg, akiket az általános izlés csunyának szokott nevezni!

- Ellenkezőleg, - tiltakozott Krisztina. - A bennünket ért sérelmek és sértések ellen akarok harcot hirdetni! Türelem, barátnőim. Nézzetek rám, hiszen láthatjátok, hogy joggal vállalhattam ebben a gyülekezetben az elnöki tisztséget. És csak nem gondoljátok, hogy magamból is gunyt akarok üzni?!

- Ez igaz! - bólintott Günther kisasszony, aki titokban sokkal szebbnek tartotta magát Krisztinánál.

- Ime, - kiáltotta lelkes szónoki hangon Krisztina - ebből a felzudulásból is láthatjátok, hogy a sok méltatlan csipkelődzés és guny mennyire végsőkig feszitette már idegességünket és milyen érzékennyé tett bennünket. De ideje, hogy végét vessük ennek a türhetetlen állapotnak!

- Ugy van! - zugták most már helyeslően a hölgyek, ámbár fogalmuk sem volt még, hogy hová akar a szónok kilyukadni?

- Ha egy pillantást vetünk a történelemre, - folytatta Krisztina - ugy nyomban megállapithatjuk, hogy az emberiség igen gyakran kényszerült revizió alá vonni és megváltoztatni olyan tételeket, melyeknek szentségéről és örökérvényéről azelőtt meg volt győződve. Néhány évszázad előtt még vérpadra hurcolták, aki azt állitotta, hogy a föld mozog. A fizikára, természettudományra, lélektanra, orvostudományra, kémiára, technikára vonatkozó régebbi alaptörvényeket szinte egytől-egyig megváltoztatták az utolsó két évtized felfedezései. Ki meri hát mondani, hogy csak éppen a szép és csunya fogalmáról felállitott esztétikai szabályok csalhatatlanok, helyesek és örök életre szólók? Nos, én kimondom és nyomban bizonyitani is fogom, hogy egyetlen téren sem vétkezett többet az emberiség, mint éppen e kérdésekben.

- Felesleges különösebben bizonyitani, hogy abban a kérdésben, hogy mit tartunk szépnek, rendkivüli szerepet játszik a megszokás, a tömeg-szuggeszció, képzelődés. A páviánt, ugye bár, mindnyájan rutnak tartjuk? Holott egészen bizonyos, hogy a pávián-anya a saját kisdedét tartja a világ legszebb teremtményének. Ilyen pávián-csemeték voltak az ősemberek is. Mai szemmel nézve, valamennyi emberősünk rettenetesen rut, visszataszitó szörnyeteg volt. Akkoriban tehát elragadóan bájosnak és szépnek tartottak olyan nőket és férfiakat, akiket ma borzalmas félállatoknak nyilvánitana a közizlés. Ebből tehát nyilvánvaló, hogy a szépség nagyon is tágitható, ruganyos fogalom. Hogyan alakult ki a női szépség fogalma? Nyilvánvaló, hogy erőszakkal, csellel, hatalmi harccal. Durva izmu, gyilkos barbárok, félelmes himek előszeretettel hódoltak bizonyos fajtáju nőknek és divatba hozták azokat. Mindenki olyan nőt keresett, mint a félelmetes nagyur. A nők hamarosan észrevették az ebből származó előnyt és azok, akik ezt a primitiv, barbár férfiizlést leginkább megközelitették, kinevezték magukat szépeknek és igyekeztek minél jobban háttérbe szoritani a másfajtáju nőket. A szerelmi győzelmet, - amint tudjátok - a legrégibb időben a himek egymással való élet-halálharca döntötte el. A nők elszaporodásával kapcsolatban azonban már minden himnek volt nője és igy nem lett volna értelme a további harcnak. Kitalálták tehát a szép nők fogalmát. Azt mondták, hogy csak bizonyos faju és tipusu nők szerelme érték. Csak azokért érdemes harcolni. És kinevették, gunyolták azt a férfit, aki beérte a másfajta nőkkel, a csunyákkal. Igy azután megint nem volt elegendő nő és a férfiak tovább harcolhattak egymással. A magát ilyen ravasz módon szépnek nyilvánitott nőcsoport gondoskodott arról, hogy babonával, női furfanggal, megvesztegetett irók, festők és szobrászok segitségével csak magának csináljon reklámot. Ezzel a durva szemfényvesztéssel és erőszakkal sikerült csak állandósitaniok az emberiségnek ezt az alapvető tévedését, mely ellen pedig éppen a legkiválóbb gondolkozók lázadtak fel. Gondoljatok Richelieure, aki az asszonyi test mulandó szépsége felett a szellemesség fölényét hirdette. De idézhetném Kantot, Hegelt, Schoppenhauert, Nietzschét és Spencert, akik valamennyien hiuságosnak, értelmetlennek és károsnak bélyegezték a női szépség-kultuszt és műveikben ismételten kifejezést adnak ama nézetüknek, hogy e téren sulyos eltévelyedésekkel állunk szemben. És valóban, csak az évszázadok folyamán megkővült előitélet, a hipnotikus erővel ható tömegszuggesztió lehet az oka annak, hogy a másvonalu és formáju nőket tartják szépeknek és nem bennünket! De amint meg lehet dönteni más kérdésekben az évezredes babonákat, ugy nem lehet akadálya annak sem, hogy felnyissuk végre az emberiség szemét és megtanitsuk őket a helyes látásra! És én ezennel kimondom, hogy lesz erőnk, bátorságunk és hatalmunk bebizonyitani, hogy mi és a hozzánk hasonlóak a szépek és akik eddig ezt a jelzőt bitorolták, csak tömegbódulatból és butaságból tarthatták fenn uralmukat. Talán meg vagytok lepetve, megdöbbentek a feladat látszólagos nagyságától, de higyjétek el, hogy sokkal egyszerübb lesz a siker megvivása, semmint gondoljátok!

Az izgalom a tetőpontra hágott. Rosner kisasszony idegességében felboritotta az előtte álló teáscsészét. Trautenheim Helén csuklani kezdett, Wallendorf Viktória pedig az orrát fujta. Krisztina csengetett.

- Az első és egyuttal döntő lépés is: divatba kell hoznunk magunkat. Ez pedig egyáltalában nem lesz nehéz. Legalább kétmillió olyan dusgazdag nő van, aki a mi csoportunkba tartozik. E nők mindegyikének sürgős kötelessége, hogy magát kiváló festőkkel megfestesse és magáról fényképeket készittessen. A festményeknek ott kell lógniok a tárlatokon és a fényképekkel elárasztjuk a világ valamennyi képeslapját. Állandóan, mindig és mindenütt a mi arcunkkal fog találkozni a közönség és a fényképek alatt hizelgő jelzők, dicsérő sorok lesznek. W. miniszter szép leánya. Z. kormányfőtanácsos bájos menyasszonya. Y. bankár felesége legujabb párizsi divatruhájában. Ugyanakkor összeköttetésünkkel, pénzzel és szivós akarattal, birtokunkba vesszük a szinpadot is. Szinházban, kabaréban, mindenütt, ahol a női szépségnek döntő szerepe van, elhelyezzük néhány tehetséges kartársnőnket. Hiszen számos példát sorolhatnék máris fel, hogy hány csunya nő lett már világhirü a szinpadon. Gondoljatok Mária Orskára, Elisabeth Bergnerre, Heléne Thiemingre... Büszkén, határozottan, önérzetesen leszünk mindenütt jelen. És azután következik a második lépés: pénzzel, csellel és ha kell, terrorral is, olyan cikkeket iratunk magunkról a divatos irókkal, melyekben az uj, modern izlés szépségideáljaként szereplünk! Számos sorstársnőnk édesatyjának van nagy ujságvállalata vagy könyvkiadó üzlete. Ezek leszerződtetik a szükséges irókat és megadják nekik a kellő utasitásokat. A tekintélyek mindenütt és állandóan a mi dicséretünket fogják rengeni. Ez lesz a mi nagy lázadásunk, az ellen-szuggesztió, amely ujjá formálja a világ izlését. Ismétlem, nem lesz nehéz győznünk, mert hiszen mindenki tapasztalhatta már, hogy milyen kevés embernek van önálló, egyéni, határozott izlése. A legtöbbnek az tetszik, amiről a szaktekintélyek azt mondják, hogy szép, vagy ami divatban van. A világ izlését alig néhány ezer ember irányitja. Néhány szabó, esztétikus, festő és divathölgy. A nagy tömeg nem a látás, hanem a tekintély alapján dönt a szépség kérdésében. Amint már mondtam: a szuggesztiók hatása alatt áll. A szuggerálás pedig az erő, a nagyobb akarat kérdése. Ha nem hagyjuk magunkat elnyomni, hanem mi fejtjük ki a nagyobb hipnotikus erőt, ugy rövidesen világszerte megünnepelhetjük a diadalunkat és a férfiak boldogok lesznek, ha legkisebb kegyünkre is méltatjuk őket!...

A mérték betelt. Ennél többet már nem lehetett csendben és nyugodtan meghallgatni. A nők felugrottak és sikongva, kacagva, lelkesen, kipirultan ölelték, csókolták, majdnem szétszedték Krisztinát. Évtizedek óta visszafojtott keserüség, irigység, világgyülölet, fájdalom és kétségbeesés változott át hirtelen ujjongó reménnyé és szökött robbanó akarásba. Máris gőgös önérzet feszitette keblüket. Nevek és ötletek röpködtek a levegőben, mindenki ismert néhány előkelő társadalmi nagyságot, akit a sorompóba akart állitani. Elhatározták, hogy a világ minden városában fiók-egyesületeket alapitanak, egymást támogatják, szerelmi céljaikat kölcsönösen előmozditják. Felsenheim Flóra azt a kérdést vetette fel, hogy mi lesz az uj egyesület neve? E körül viharos vita indult meg és végre is Bittner Borbála ötletét szavazták meg, aki azt javasolta, hogy a "Helyes Izlésért Küzdő Nők Világszövetsége" elnevezést fogadják el.

- Kedves bajtársnők! - mondotta. - Mai összejövetelünk és elvi állásfoglalásunk nem lenne teljes, ha azt nem egészitenénk ki férfiui vonatkozásban is. A női szépség-ideál megváltoztatásával kapcsolatban természetesen meg kell változnia a férfi-ideálnak is. Hadat kell üzennünk a film-gladiátoroknak, a hetyke bajuszos Don Juanoknak, a buta sportfiu-tipusnak, a negédes dandyknek...

Hillebrand Dóra nem jutott tovább. Viharos, minden oldalról felzugó ellentmondás némitotta el. Végre is Krisztinának sikerült erélyes csengetyürázással néhány hivet teremtenie, akik erélyes "Halljuk az elnöknőt!" felkiáltással nagy nehezen csendet teremtettek.

- Hillebrand Dóra kartársnőnk, - mondotta Krisztina - végzetes tévedésben van. Mert ami igazság a nőkre, az nem igazság egyuttal a férfiakra is. De még ha ez nem is igy volna, akkor sem lehet egyszerre megváltoztatni a mai helyzetet. Bizonyos átmenetet kell teremtenünk. Először csak a mi szépségünket kell elismertetni. Ám ennek teljességéhez és eredményességéhez éppen az szükséges, hogy a ma divatos nőhóditók és szépnek nevezett férfiak nekünk hódoljanak és ne ellenlábasainknak! Mi nem teszünk különbséget, kivétel nélkül valamennyi férfit meg akarjuk hóditani, mint ahogy ezt a most még a mi helyünket bitorló nők teszik.

Wanda, Nóra és Klára, - Krisztina régi barátnői - az elnöknő nyakába borultak és szenvedélyes csókokat cuppantottak rá.

- Ez a tuláradó indulat, - mondotta Krisztina, mikor végre ismét szóhoz jutott - amellyel szavaimat fogadtátok, bizonyitja legjobban, hogy mennyi titkos regény, igazságtalan tragédia játszódott le eddig a szinfalak mögött, melyről restelletek szólni. De mindez másképen lesz ezentul!

E pillanatban megszólalt a házi telefon csengője. Krisztina odament, füléhez illesztette a kagylót és néhány halkan suttogott szó után sápadtan, látható izgalommal fordult barátnői felé:

- Bocsássatok meg, az ülést berekesztem, sürgős, váratlan látogatóm érkezett. Kérlek, gondolkozzatok azon, amit mondottunk és holnap délelőtt egy szükebb bizottság, amelynek kivülem Bittner Borbála, Günther Katalin és Felsenheim Flóra lesznek a tagjai, megkezdi az előkészitő munkát.

Amikor a hallban Helén, a szemtelenül csinos kis szobalány, felsegitette Bittner Borbála belépőjét, Borbála végignézte, azután Hillebrand Dóra felé fordulva feltünő hangossággal jegyezte meg:

Tannenburg Edgar gróf a legnagyobb figyelemmel hallgatta végig Battenberg Fritz báró bizalmas előadását, mellyel Sawaky Ytoval való párbeszédét ismertette. Tannenburg gróf meggondolt ember volt, aki elvként állitotta fel azt a szabályt, hogy az ember mielőtt nyilatkozik, vagy szivjon egy mélyet szivarjából, vagy igyon egy pohár likőrt. Ő rendszerint mind a kettőt megcselekedte és állitólag ennek köszönhette, hogy sohasem mondott elhamarkodott véleményt. Gömbölyü, alacsony, kopasz emberke volt, a szemei ravaszul pislogtak és hires volt arról, hogy minden anekdotát ismert. A német kancellárt is megnevettette már néhányszor és a gonosz nyelvek szerint inkább kitünő anekdotáinak köszönhette sikereit, mint diplomata tehetségének. De kétségtelenül nagy tekintélye volt, melynek megteremtésén azonban szintén nem kellett sokat fáradnia. Távoli rokonság füzte az uralkodóházhoz és majdnem minden főuri családban volt vagy egy nagynénje, vagy sógora, unokabátyja. Makacs és bosszuálló volt, aki, ha megharagudott valakire, nem nyugodott addig, amig hatalmas összeköttetései révén sulyos kellemetlenséget nem okozott az illetőnek.

Battenberg elbeszélése kissé hosszura nyult és Tannenburg gróf már az ötödik pohár cointreaut hörpintette fel, hogy elméjét élesebbé tegye. Néhány érthetetlen szót dünnyögött időnkint, arcán váltakozva hol meglepett, hol gunyos mosoly látszott és végre, mikor Battenberg felizgulva, várakozásteljesen elhallgatott, igy szólt:

- Kedves Fritz, tudod, imádom a női szépséget és magam is nagy szakértője vagyok annak. De éppen ezért sokkal ingatagabb alapnak tartom, semhogy arra épithetnénk politikai terveinket!

A gróf, - mint mindig, mielőtt kimondta a végső nézetét - pillanatnyi szünetet tartott és egy ujabb pohárka likőrt hajtott fel.

- Barátom, - mondotta azután méltóságteljes, ellentmondást nem türő és a kérdést végleg elintéző hangon - szerintem az ügynek kalandor ize van!

- De kérlek, elfelejted, hogy Sawaky világhirü tudós. Képtelenség, hogy bármilyen csalási kisérletben részt vállaljon.

- Micsoda politika lehet abban, ha megszépiti a nőket? Végre is titkos rendőrségünk utján minden lépését megfigyelhetjük. Módunkban van a legpontosabban ellenőrizni, hogy szépitési kisérletein kivül foglalkozik-e mással, érintkezik-e gyanus egyénekkel?

- Micsoda naivság! Drága Fritz, jegyezd meg, hogy a világon nincsen olyan ember, aki ne szeretne megszépülni. Bevallom, magam is naponta dögönyöztetem magamat és kölnivizes fürdőket veszek. A fogaimat nem arannyal tömetem, hanem platinával. Szóval, Sawaky doktornak igen kényelmes és könnyü dolga lesz, ha bárkivel akar érintkezni. Egyszerüen ráfogja, hogy a paciense. Mint a szépitészet koronázatlan királya, belopja magát minden szalónba, mit mondjak? még a külügyminiszterhez is, mert hiszen éppen tegnap mondta nekem Kurt barátom, hogy kétségbeejtően öregszik, ami annál nagyobb baj, mert éppen most szeretett bele egy kis francia táncosnőbe. A lelkiismeretét még csak megnyugtatja, hogy szerelmileg Franciaország felé orientálódott, mert azt mondja, hogy a külügyminiszternek minél több külföldi kapcsolatot és jó viszonyt kell teremtenie. És ő ezt a barátságát jó viszonynak tartja. Ám az arcán levő ráncokon már nem tudja tul tenni magát. Ő is fiatalodni akar. Sawaky ur, illetve megbizói igen kitünő helyen próbálják tehát elhelyezni az első robbanó aknát!

Battenberg heves mozdulatot tett, válaszolni akart, de Tannenburg megragadta a kezét, visszanyomta karosszékébe és egy pohár likőrt tett eléje.

- Mielőtt válaszolsz, igyál. Nem szeretek olyan emberekkel vitatkozni, akik feltünő hátrányban vannak velem szemben.

Battenberg ivott és meglepetten állapitotta meg, hogy valóban nyugodtabb lett.

- Kedves gróf uram, - mondotta Battenberg - nem adhatok teljesen igazat. Amit mondasz, az csak gyanu, amely lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem. Ám ezzel szemben a kinálkozó előnyök egész sora áll, melyeket nem szabad elmulasztanunk. Ha igaz, amit Sawaky mond, hogy megoldotta a szépség és hosszu fiatalság kérdését és az ebben rejlő mérhetetlen anyagi lehetőséget Németország javára akarja gyümölcsöztetni, ugy nekünk nincs jogunk ezt elháritani magunktól.

- Csakhogy én senkiben sem bizom. Csalás, szemfényvesztés, összejátszás... ej, a trükkök száma és faja kifogyhatatlan...

- Hogy egyik bizalmasunkat küldjük Sawakyhoz. Aki okos, élesszemü és mindenről beszámol. Nos, kit ajánlanál, kire gondolsz?

- De ne feledd... csak hozzánk tartozó, egészen megbizható hölgyről lehet szó.

Tannenburg a változatosság kedvéért nem ivott, hanem a szivarjából szippantott elgondolkozva, mielőtt válaszolt. Arcán bizonyos zavar tükröződött.

- Mondd, kérlek, - fordult Battenberghez - feltétlenül szükséges, hogy az illető hölgy csunya legyen?

- Ugy gondolom, ha az illető egyébként bájos, vonzó egyéniség, csak bizonyos apró rendellenességei vannak... hiszen teljesen elegendő az ilyen apróságok korrigálása is. Ebből is megállapithatjuk, hogy mit tud Sawaky.

- Tulajdonképen szóra sem érdemesek, sőt talán kár is azokon változtatni, mert lehet, hogy éppen ezek fedik egyéniségét és teszik érdekessé.

Tannenburgot kissé bosszantotta ez a lelkesedés és nyomatékosan jegyezte meg:

- Természetesen csak egészen kis beavatkozást engedek meg, nem szeretném, ha mai harmonikus külsejét lényegileg megváltoztatnák.

- Mindezt leghelyesebb lesz Krisztina kisasszonnyal személyesen megtanácskozni, - vélte Battenberg.

A gróf helyeslően bólintott. Becsöngette az inast és megparancsolta, hogy küldje be Krisztina kisasszonyt.

Krisztina izgalomtól kipirulva, mosolyogva lépett be és egyenesen Battenberg felé sietett, üdvözlésre nyujtott kézzel.

- Negyvenkét barátnőmet hagytam el a maga kedvéért! - mondotta - és ez felelősséggel jár. Kötelessége, hogy olyan dolgokról meséljen, melyek kárpótolnak az elmulasztottakért!

- Minden más esetben kétségbe estem volna a feladat sulyosságán, de ma valóban szenzációval jövök!

- Igazán? - kiáltotta szerelmesen és elragadtatva - maga beszélt a papával...

- Teremtő Isten, - gondolta magában. - Krisztina azt hiszi, hogy a kezét kértem meg!

És villámgyorsan, az utolsó pillanatban, mielőtt Krisztina még tuláradó boldogságában a keblére vethette volna magát és jóvátehetetlen helyzetet teremtett volna, sietett közbeszólni:

Battenberg egyszerre megzavarodott. Nem tudta, hogyan kezdje. Félt, hogy tapintatlanságot fog elkövetni. Tannenburg gróf észrevette a kinos helyzetet és segitségére sietett.

- Kedves leányom, - mondotta - a haza áldozatot követel tőled. Egy ember, akiről még nem tudjuk, hogy tudós, szélhámos vagy politikai ügynök-e, mérhetetlen gazdagságot igér Németországnak. Mi azonban előbb próbára akarjuk tenni!

- El kell csábitanom talán? - kérdezte ismét felélénkülve Krisztina. - Ha a hazáról van szó...

- Valóban nem tudom, micsoda furcsa, titokzatos dolgaitok vannak! - mondotta Krisztina bosszankodva.

- Ez a tudós - folytatta a gróf - azt állitja, hogy feltalálta a szépség csalhatatlan gyógyszerét... a titokzatos eljárást, amely mindenkit megszépit...

- Mit érdekel ez engem? Nem vagyok ugyan hiu, de talán szépülési kisérletekre mégsem vagyok alkalmas médium. És egyébként is, hátha ez az ember kuruzsló, aki elcsufit, megpörköli a bőrömet, anyajegyeket éget belém?... Nagyon csodálom, apa, hogy tulajdon leányodat ajánlod fel efféle kisérletekre. Ilyen kérelmet legfeljebb a férjem, vagy mondjuk a vőlegényem terjeszthetne elém, akinek joga van azt követelni, hogy az izlése szerint alakuljak át, bár erre...

- Krisztina, az ember, akiről beszélek, nem kuruzsló, hanem a világ egyik legnagyobb tudósa, akinek a neve előtted sem ismeretlen.

Krisztina megszédült és lélekzet után kapkodott. Csupa felgyulladt izgalom, elragadtatás volt.

- Igen. Itt akarja kisérleteit folytatni. Berlin a világ központja és zarándokhelye lesz. Uj aranyfolyam indul meg, amely az államkasszába folyik és te lennél az első...

Tannenburg gróf megakadt, a likőröspohár után nyult, nem találta meg a helyes kifejezést, félt megsérteni leánya érzékenységét. De Krisztina igy is megértette, hogy miről van szó. Kétségbeesetten ugrott fel és izgatottan járt fel és alá.

- Istenem, ha csak két órával előbb tudom vagy sejtem ezt! De most már nem lehet!... Késő!...

- Nem hagyhatom el áruló módon a zászlót, melyet én emeltem fel! - mondta Krisztina, aki nem törődött azzal, hogy a két férfi még értelmetlenebbül bámul rá.

- Krisztina kisasszony, - szólt Battenberg - legyen kegyes és magyarázza meg világosabban szavait!

- Értse meg, báró ur, éppen most alakitottam meg ama nők világszövetségét, akik a mai izlés szerint Sawaky szépitő kurájára szorulnak. A szövetség célja minden módon és eszközzel meggyőzni az emberiséget arról, hogy sulyos vakságban él, mert valójában és a helyes izlés szerint éppen a mellőzött nőket kell szépeknek itélnünk!

- Kisasszony! - kiáltott fel Battenberg - önnek tökéletesen igaza van. Ámde mikor a szövetség megalakult, még nem tudta, hogy Sawaky kisérletei sikerrel jártak és igy a harcüzenet jogos és szükségszerű volt. De most egészen más a helyzet. Gondolja meg, kérem, sokkal könnyebb és célszerübb minden harc és fáradság nélkül beilleszkedni a már fennálló keretekbe, mint forradalmakat végigharcolni. Egy órával előbb még nem lehetett volna ezt az eggyéolvadást megvalósitani, de most már semmi akadálya sincsen. Ennélfogva önnek, mint a szövetség elnöknőjének, éppen az a kötelessége, hogy saját személyén próbálja ki: megoldható-e igy is a kérdés? Ha a kisérlet sikerrel jár, ugy a kész eredménnyel lép barátnői elé, akik bizonyára hálásan fogadják ezt a megoldást.

- Igaza van. Ha nem önzően cselekszem, hanem a közjóért áldozom fel magamat, akkor nem érhet szemrehányás. Áruló csak akkor lennék, ha a többieket kizárnám abból a lehetőségből, hogy ugyanezen az uton kövessenek!

- Ugy van! - helyeselt Tannenburg gróf. - Kedves Fritz, - fordult Battenberg felé - ezuttal csodálatos éleslátással itélted meg a helyzetet.

- Eszerint - szólt Krisztina - jelentse Sawakynak, hogy kész vagyok magamat a kisérletnek alávetni. És ne felejtse el, kedves Battenberg, hogy ezt az ön kifejezett kérelmére tettem és igy bizonyos mértékben felelős minden következményért.

Battenberg mélyen meghajolt és megcsókolta Krisztina kezét. Azután bucsut vett és elsietett a grófi palotából.

Az utcán mindenekelőtt elővette zsebkendőjét és megtörölte a homlokát. Nagyon nyugtalan volt a lelkiismerete. Valahogyan ugy érezte, hogy Krisztinával félig-meddig eljegyezte magát. Krisztina elég világosan megmondta, hogy az ő kedvéért veti magát alá a szépitő kurának. Sőt ugy tüntette fel a dolgot, hogy Battenberg egyenesen kérte erre. Már pedig ilyen bizalmas természetü kérelmet csak a férjnek vagy a vőlegénynek van joga előterjeszteni. Igen, ezt is igy mondta Krisztina!

Végiggondolta egész napját. A támadó, vakmerő, gyönyörü Friderika jutott eszébe... azután Krisztina félreismerhetetlen célzásai... és végül Lotte! Ah, igen! Hozzá kell menekülni, felüdülni. És különben is, Lotte kereste őt, sürgős mondanivalója van, kötelessége rendelkezésére állni. Battenberg autóba ült és bemondta a Viktória-penzió cimét.

Boncz András délután négy órakor a penzió szobalányával gyönyörü krizantémeket küldött Lotte szobájába és megkérdezte, hogy meglátogathatja-e? Lotte visszaüzente, hogy köszöni a virágokat, de fáj a feje, ideges, senkit sem fogadhat.

Délután öt órakor Boncz egy kiló csokoládébonbont és két aszpirintablettát küldött Lottenak egy kis cédula kiséretében, melyen ez állt: "Jobban van már? Nagyon aggódom és szeretnék beszélgetni magával. András." Lotte szintén irásban válaszolt. Azt irta egy névjegyre: "Kedves András, rémes hangulatban vagyok, nem tudok embereket látni. Majd holnapra, remélem, megint fogadóképes leszek. Figyelmességét köszöni, a viszontlátásig, Lotte."

Félhétkor Boncz uj követet küldött. Ezuttal két szinházjegyet mellékelt leveléhez, melyben ezt irta: "Aki rosszkedvü, annak mulatni kell. Jegyet vettem a No no Nanettehez. Azt mondják, hogy az ember halálra kacagja magát. Kérem, öltözzék és jöjjön azonnal. Ezt egyébként orvosi kötelességévé is teszem, mert vérmes ember vagyok és egy ilyen szörnyen vidám dolgot, melynél a kacagástól megüthet a guta, nem nézhetek meg orvosi kiséret nélkül. Okvetlenül várja: András."

Boncz le volt sujtva, de nem adta fel a küzdelmet. Kilenc órakor uj levelet adott át a szobalánynak, aki azonban kijelentette, hogy Lotte kisasszony szigoruan megtiltotta neki, hogy a nagyságos ur leveleit bevigye. András zavartan dünnyögött valamit, de kemény fiu volt, aki konokul keresztülvitte akaratát. Felvette a telefonkagylót és egy boyvállalathoz telefonált. Néhány perccel utóbb már ott is állt előtte feszesen tisztelegve az egyenruhás boy.

- Ezt a levelet - mondotta András - beviszed ide a szomszéd szobába és azt mondod, hogy az illető ur sürgős választ kér!

- Szerelmes! Biztosan megint Battenbergre gondol! - sóhajtotta keserüen. És elhatározta, hogy idetelepszik Lotte ajtaja elé és addig nem eszik, nem alszik, amig nem beszél vele. Arra azonban nem tett fogadalmat, hogy nem is iszik és nagy üveg konyakot állittatott maga elé. És hogy az idő gyorsabban muljon, patience-kártyát rakott.

Féltizkor egy magas, szőke, elegáns ur lépett a hallba. András egy pillantást vetett rá.

Az ur kissé zavartan nézett körül és mert Andráson kivül senkit sem látott, hozzálépett és köszöntötte.

- De igen. Az ötös szobában. Ámbár stilusosabb lenne, ha 13. lenne a szobaszáma. Amint azt egyébként nyomban tapasztalni tetszik majd!

Az idegen csodálkozva nézett Andrásra, azután vállat vont és bekopogott az ötös számu ajtón. Abban a pillanatban ingerült, éles hang csattant fel belülről:

András majdnem megpukkadt nevettében. Boldog volt, hogy más is megjárta. Annál meglepettebb arcot vágott az idegen.

- A doktorkisasszony azt hiszi, hogy én kopogok! - magyarázta András. - Ugyanis délután négy óra óta próbálok bemenni hozzá. Amint látni méltóztatik, meglehetős előnyöm van már önnel szemben.

A házitelefonhoz ment és az ötös számu szobát kérte. András mérgesen a homlokára csapott. Hogy ez neki nem jutott az eszébe! A házitelefon!

Andrásnak leesett az álla. Ugy érezte, hogy véres és felháboritó igazságtalanság történt vele. De nem volt ideje elmélkedni, mert az ötös szoba ajtaja felpattant és a küszöbön legigézőbb pizsamájában Lotte jelent meg. Arcán félreismerhetetlen öröm és izgalom. A hangja meleg volt és remegő, amint Battenberget köszöntötte.

- Kérem, - mondotta Lotte - foglaljon helyet, nyomban jövök, csak átöltözködöm!

Visszasietett szobájába és becsukta maga mögött az ajtót. Andrást észre sem vette. Battenberg elégedetten ült a klubfotelbe és szivarra gyujtott. András mérgesen kapkodta össze kártyáit és gunyos udvariassággal hajolt meg:

Andrásnak nagy kedve lett volna valami mázsás gorombaságot mondani, párbajt provokálni, de érezte, hogy ezzel örökre elvesztené Lottét. Már pedig azért is megmutatja... övé lesz itt még az utolsó szó.

Lotte visszajött. Meggyvörös velourruha volt rajta, dus ezüst diszitéssel. Amiből a tapasztalt férfi nyomban megállapithatta, hogy Lotte tetszeni akar és... szerelmes.

- Talán jobb is igy - mondotta Lotte. - Az a délelőtti találkozás, amely megelőzte az enyémet, lehet, hogy tisztázta a helyzetet.

- Akármiről beszéltek, a szerelemről volt szó! - vágott közbe szenvedélyesen Lotte. - Oh, ismerem Friderikát, tudom, milyen vakon, fanatikusan és makacsul tör célja felé. Minden, amit mondott, eszköz ehhez a végső célhoz. Kérem, ne tagadja, vallja be, hogy ez igy volt!

- Lotte!... Doktorkisasszony!... - mondta gyengéd szemrehányással Battenberg.

- Eh, mit bánom én a doktorságot, a diplomát! Hát a diplomás férfiak, a legkiválóbb államférfiak, uralkodók, tudósok, nem voltak soha szerelmesek? Miért csak éppen tőlünk, diplomás nőktől kivánják, hogy mindig józanok, fölényesek legyünk. Óh, hiszen elég ideig voltam az. Mennyit szenvedtem, Fritz, két év alatt... Teremtő Isten, ha tudná!

- Mi történt? - kérdezte riadtan magában. - Valamennyi nő döntő rohamra indult ma ellenem.

- Kérem, csillapodjék, hiszen azért jöttem, hogy barátilag beszélgessünk és megkérdezzem: mit óhajtott ma délelőtt tőlem?

- Mit tudom én? Megrémültem, félelem fogott el. Magához kellett mennem. De mit kinoz? Miért kérdez? Hát azt hiszi, hogy mindig mindent meg lehet indokolni?

- Nem szeret! Csak jól esett a hiuságának a gondolat, hogy szenvedek magáért. Ha ez kielégiti, akkor győzött. Mert én szeretem. Látja, ilyen bután, egyszerüen mondom meg. Szeretem!

- Nem... kérem, ne közelitsen felém. Most nem szabad. Nem igy kellett volna találkoznunk.

- Igazságtalan, Lotte. Ma minden ellenem esküdött. Soha életemben nem volt ilyen izgalmas, zavaros, sorsdöntő napom. És talán éppen azért jöttem, mert itt reméltem pihenést...

- Pihenni közönyös, semleges helyen szoktunk, Fritz. A szerelem harcot és szenvedést jelent. Két év alatt... mennyi érzést, álmot, vágyat lehet gyüjteni és csak ezt hozta el, a mai napot? És ami azelőtt történt? Hol van? Kinek adta? Ki vitte el?

- Oh, hagyjuk ezt! Eskü, becsületszó! Mint két szomoru, civódó szatócs! Hát nem érti? Valami nagyszerünek kellett volna történnie! Átsirt éjszakákban kinyilt és ránk hulló virágok, vágy és félelem édes felremegése... óh, ennek kellett volna jönnie! Mit érti ezt? Mit tudhat erről? Menjen, Fritz. Gyötör a nézése, zavara... minden, ami itt történt, ami jóvátehetetlen!

- Nem tudom. Erről nem beszélhetek. A maga gondolatait és érzéseit ma államügyek foglalták le és ezt a nyugtalanságát, kétségét hozta elém. És én más, egészen más tájakról jövök... hogyan beszélhetnénk hát egymással?

- Sajnálom, Lotte, nem érzem bűnösnek magamat és talán később, ha nyugodtabb lesz...

Battenberg ajkába harapott és meghajolt. Kezet sem nyujtott, megbántva, hidegen megfordult és távozott.

Lotte felállt, az ajtóig rohant. Hallotta, hogy az előszoba ajtaja becsapódott. A távolból szabályos, elhaló léptek. Megy le a lépcsőkön. Hogyan lehetséges ez? Miért nem jön vissza? Ilyen könnyen, egyszerüen fejeződik be az élet legnagyobb, legszentebb fellángolása? Két perc vihara elsöpri évek mosolyát, könnyét, vergődését, imádatát? Két perc? Oh nem! Egy asszony, aki kettőjük közé lépett!

Lotte sápadt arcára piros rózsát égetett a harag. Heves mozdulattal letörülte könnyeit és felugrott. Nem, most nem szabad gyengének lennie. Nem adhatja át magát a fájdalomnak és csalódásnak. Harcot üzen neki. És a harchoz erő kell.

A tükör elé állt. Rizsport és egy kis ruzst vett elő. Eltüntette a könnyek nyomát. És azután izgatottan, türelmetlenül bekopogott András szobáján:

- Meggondoltam magamat. Kérem, vigyen el vacsorázni. Valami nagyon vidám, kedves helyre. Ahol táncolni is lehet!

Három hónappal utóbb egy májusi reggelen Berlin világszenzációra ébredt. A "Berliner Tageblatt" vezető helyen óriási betükkel szedett fő- és alcimek alatt a következő riportot hozta:

Reggel kilenc órakor valamennyi berlini lap uj, második rendkivüli kiadást bocsájtott ki s a rikkancsok tébolyodottan orditották: Ujabb részletek Sawaky doktor csodakurájáról! Nyilatkozik a megszépült grófkisasszony! Kik jelentkeztek a professzornál?

A rádióigazgatóságok telefonja szakadatlanul idegesen csengett és az előfizetők ezrei követelték, hogy a rádiómüsor megváltoztatásával azonnal tartsanak szakelőadást Sawaky fiatalitó kurájáról.

Délelőtt tizenegyig harminchétezer sürgönyt adtak fel a különböző postahivatalokban, melyekben a külföldi napilapokat értesitették a világraszóló eseményről.

Déli tizenkét órakor már megérkezett az első két repülőgépes riporter, akik Párizsból és Londonból jöttek interjut kérni. Déli egy óráig negyvenhét filmoperatőr robogott autón Sawaky grunewaldi villája elé, hogy felvételt készitsenek a tudósról. Az autók azonban megakadtak az országuton, melyen az uj, modern népvándorlás hisztériás jelenetei játszódtak le. Autók ezrei torlódtak össze éktelen tülkölés, káromkodás közepette. Az emberek mint a tébolyultak orditoztak, kacagtak, Sawakyt éltették, egymást csipkedték, szemtelen szellemességeket tettek a feltünően sok csunya nőre és férfira, akik nyilván első páciensként óhajtottak Sawakynál jelentkezni. Berlin milliárdosai mind megmozdultak. A huszezer autóban mérhetetlen vagyonok urai izgultak, szorongtak. De voltak, akik kerékpáron igyekeztek, buzgó ujságirók és kiváncsiak. Valamennyi üzletben megállt a munka, a gépirókisasszonyokat, kiszolgáló hölgyeket, mannekineket nem lehetett semmire sem használni. Reszketve, magukból kikelve, egymáshoz bujva olvasták az ujságokat, idegesen kacagtak, ugy viselkedtek, mint a részegek. És a férfiak is egészen furcsa, sajátságos változáson mentek át. Komoly üzletemberek, rideg bankárok és kereskedelmi tanácsosok a tükör elé álltak és titokban azt vizsgálták, hogy nem férne-e rájuk egy kis szépités és fiatalitás. A kárpitozott szobák telefonjai egyre szóltak és mikor a direktorok fülükhöz emelték a kagylót, a következő párbeszédek hangzottak el:

- Halló, te vagy az, Gusztáv? Itt anyuka. Olvastad a Tageblattot? Kérlek, azt hiszem, azonnal, még délelőtt kellene jelentkeznünk Sawakynál. A Mayerék és Anzergruberék már hajnalban odaautóztak. A Gizi és Edit is elmentek... mindenki megelőz bennünket, rajtunk fog röhögni az egész világ. Kérlek, telefonálj Sawakynak, mondd meg neki, hogy mi mindenkinél többet fizetünk. Látatlanban igérd neki a dupláját. Inkább ne menjünk az idén nyaralni. Most nem lehet smucigoskodni, apuka. Ha nagyon sokat kér, akkor csak én megyek. Hiszen a férfinél nem olyan fontos a szépség és te még különben is olyan fiatalos vagy, Gusztikám, ráérsz esetleg jövőre is!...

De Guszti hiába akart beszélni Sawakyval, a szanatórium valamennyi telefonja állandóan foglalt volt.

Még ugyanaznap délelőtt soronkivüli interpellációt terjesztett elő az egyik képviselő, mely igy szólt:

- Remélem, hogy a kormány gondoskodni fog arról, hogy Sawaky doktor, aki Németországban kormányunk támogatásával folytatja tudományos működését, mindenekelőtt a német állampolgárokat szépitse meg. Azt akarjuk, hogy a német nép ne csak a legszorgalmasabb, hanem a legszebb nemzete is legyen a világnak! (Viharos derültség és zajos helyeslés a ház minden oldalán.)

Ugyanakkor az utcákon már a negyedik rendkivüli kiadást árusitották. A legujabb hirek komoly zavargásokról szóltak. A grunewaldi szanatórium elé kivezényelt ötszáz főnyi rendőr nem volt elegendő, mert a tömeg percről-percre szaporodott. Százezerre tették azok számát, akik mindenáron be akartak hatolni a szanatórium parkjába. Két óra tájban automobilokon katonaság vonult ki és kétségbeesett erővel próbálták a tömeget hátraszoritani.

Miss Margaret szépitőintézetében drámai jelenetek játszódtak le gyors egymásutánban. Reggel tizenegy órakor még egyetlen páciens sem jelentkezett. Miss Margaret sápadtan ült a gyönyörü gobelines hallban. Lottet nézte, aki dermedten, szinte megsemmisülve ült vele szemben.

- Beszéljen, az Isten szerelmére kérem, nyugtasson meg, hiszen ön orvos. Mondja, ugye ez szélhámosság, képtelenség!! - könyörgött Lotténak.

- Kedves Miss Margaret, magam sem tudok hinni a dolog komolyságában. És ha igaz is lenne, akkor is, gondolja meg: Sawaky egy ember! Mit tehet, mihez foghat, mikor milliók akarnak megszépülni? Hány embert tud egy év alatt megszépiteni? Százat? Kétszázat? Mit jelent az? Semmit! Egy csepp a tenger végtelenjében!

Pillanatnyi szünet következett. Azután Miss Margaret keserüen mutatott az üres termekre:

- Látja, alig néhány órája terjedt el a hir és már cserbenhagytak. Mind rohantak a grunewaldi szanatóriumba.

- Az első pillanat szenzációja. Holnapra lehül az izgalom. Látni fogják az ügy reménytelenségét.

Csengettek. A postás jött. Táviratot hozott Lotténak. Lotte kiváncsian tépte fel a sürgönyt. Egy pillantást vetett a tartalmába. Mindössze egy sor volt: "Érzed-e már erőmet, Kaiser Lotte?!"

Lotte észrevétlenül bement az egyik üres terembe. Magányra volt szüksége, hogy egy kissé összeszedje magát. Oh, hát még ezekben az izgalmas órákban is rája gondol? Micsoda mély, feneketlen gyülölet lehet az, amely ilyen mohó örömmel készül a halálos csapásra?

Az utcáról vad rikoltás üvöltött fel, az emberek szinte kitépték a rikkancsok kezéből a lapokat. Elegáns, jól öltözött asszonyok valóságos közelharcot vivtak egy-egy ujságpéldányért. A lányiskolákban meg kellett szakitani az előadást, mert a növendékeken olyan izgalom vett erőt, annyira szórakozottak voltak, hogy a nagyobb botrányok elkerülése végett a tanárnők kivonultak a tantermekből. A lányok erre mind a természetrajztanárt rohanták meg és kérdésekkel ostromolták, hogy igaz-e a hir? A legtöbb lány azonban egyszerüen megszökött és Grunewald felé rohant.

Lotte szórakozottan nyult az egyik ujság felé, melyet az imént Miss Margaret olvasott. Szeme néhány vastag betüvel szedett soron akadt meg: Grunewaldban ostromállapot van! Sawaky parkját négyszeres katonai kordon veszi körül. A kormány autóját, melyen a hivatalos bizottság kiszállt, a felingerelt és végtelenül izgatott asszonysereg megdobálta, mert azt hitték, hogy gazdag protekciós emberek ülnek benne. Az autóra rendőrök kapaszkodtak fel és lovassággal törtek utat. Csak igy sikerült a kapuig nyomulniok, ahol a külügyminiszter és Battenberg Fritz főtanácsos sietve és látható idegességgel hagyták el az autót és besiettek a parkba. Itt majdnem végzetes szerencsétlenség érte őket, mert egy vakmerő pilóta, aki repülőgépével akart a parkban kikötni, majdnem rájuk zuhant. Az illetőt nyomban letartóztatták.

- Battenberg tehát Friderikánál van e pillanatban! Ez a győzelem napja! Micsoda pokoli gyönyörüséget érezhet most Friderika! A büszke, elbizakodott Battenberg Fritz, milyen kicsi, alázatos és hódoló lett. És Müller Friderika, mint egy győzelmes királynő magasul fel, gunyos kacagása idáig hallatszik!

Lotte ugy érezte, hogy a szive szakad meg. Rosszul volt, szédült, egész testében remegett. Az intézetet be fogják zárni, nincs többé létjogosultsága. És a szerelme... az ő szép, könnyes, szent szerelme! Mi lett belőle? Mivé gyalázták, tépték?

A titkárnő hirtelen belépett. Magából kikelten, feldultan, mint aki hihetetlen dolgot akar jelenteni.

Lotte megfagyott szivén mintha meleg szellő suhant volna végig. No lám, még sincsen minden elveszve. Már a pánik első óráiban akadt uj páciens. Milyen boldog lesz Miss Margaret!

Lotte eltüntette arcáról a mézédes mosolyt. Ez csak a hölgyeknek jár. Komoly, tekintélyes ábrázatot öltött. Viszont önkénytelen mozdulattal megigazgatta a haját.

A nyakát gallérja közé huzta, általában igen szégyenlősnek és gyávának látszott. Egyáltalában nem sugárzott róla az a fölény, mely a fizető pacienseket jellemzi. Lotte egy pillantást vetett rá és meglepetten kiáltott fel:

- Engedelmet, szó sincsen tréfáról. Kezeltetni jöttem magamat. Ehhez éppen annyi jogom van, mint bármely idegennek. Ezt nem tilthatja meg!

- Hull a hajam. Azt mondják, hogy ezt igen sikeresen lehet kvarz besugárzással kezelni!

- Bocsánat... Az orvos személye szigoruan bizalmi kérdés. Én senkiben sem bizom, csak önben. Ragaszkodom magához.

- Nem. Tegnap este, mikor ugyanezt a vacsoránál mondtam, az volt. De most itt, a rendelő szobában, a beteg hódolata az orvosi tekintély előtt! Tehát kérem, vizsgáljon meg.

Lotte felvette fehér orvosi köpenyét. Felgyujtotta a vizsgáló szék felett lévő erős villamos reflektort, nagyitó üveget vett elő és vizsgálni kezdte a Boncz fejbőrét. Ujjai szakértelemmel szaladgáltak a sürü bozótban, néha meghuzigálta az egyes szálakat. A paciens felszisszent.

- De igenis hull. De hát tetszik tudni a beteg mindig jobban érzi magát, ha az orvos jelen van. De ha magam leszek, megint hullani fog.

- Mert az én lelki bánatomat a világon egyedül a főorvos kisasszony tudja meggyógyitani!

- Szóval mégis szerelmi vallomás! Ez felháboritó. Kérem, hagyja el az intézetet!

- Szó sincs róla. Én lefizettem az első kezelésért járó ötven márkát. Jogom van panaszkodni. A modern orvosi tudomány, a pszihoanalizis megállapitotta, hogy bizonyos betegségek egyetlen gyógyszere, ha a beteg alaposan kipanaszkodhatja magát. Én az ötven márkámból legfeljebb kettőt panaszkodtam le. Tehát tessék engem türelmesen végig hallgatni.

- András, maga megőrült. Egész Berlin a fejetetejére állt, a világ kifordult a sarkaiból, fölöttem összedőlt minden és maga léháskodik. Hát nem érzi, hogy micsoda rémségek küszöbén állunk? Nem látja, hogy a talaj izzik alattunk, soha nem álmodott fordulat előtt áll az emberiség? Ébredjen fel az Istenért!

E pillanatban, mintha csak Lotte szavaira adott válasz lett volna, az utcáról irtózatos orditozás hallatszott és a szoba ablaka csörömpölve vágódott be. Egy kő süvitett el a fülük mellett, nyomban utána egy második, azután fütyülés, rekedt, érthetetlen kiabálás, szitkok, fenyegetések, tomboló, őrjöngő tömeg. A folyosó felől rémült sikolyok, lent döngve csapódott be az erős bronzkapu.

- A csőcselék fellázadt. Bolsevista és anarchista izgatók azt a hirt terjesztették, hogy csak a gazdagokat szépitik meg. Kétszázezer munkáslány hisztériás dühvel vonul végig Berlin utcáin, rombolva, őrjöngve. Beverték valamennyi áruház kirakatát, kirabolták az illatszerárusokat és drogériákat. Leszaggatják a szépitő-intézetek cimtábláit. A külvárosok férfi népe csatlakozott hozzájuk, most ezek a grunewaldi országut felé vonulnak és megtámadják az autókat...

Ujabb ablakcsörömpölés, állatias, dühös kiabálás. Azután hirtelen csend. Néhány revolverlövés. Élesen, ijesztően csattan a fegyver. Vonitó, rémületes hangok. Lotte merev szemekkel nézett az utcára. Levegőbe lóbált átkozódó öklök. Eltorzult arcu némberek. Tehetetlen dühükben leköpik a rendőröket, az öklükbe harapnak, rugnak, hörögnek, karmolnak. A rendőrök riadtan, tanácstalanul néznek a parancsnokra, ősi férfi lovagiasságuk fellázad a gondolat ellen, hogy asszonyokat kardlapozzanak. Őrjöngő némberek rikoltva dobálják a köveket.

Egy mellbeteg, rongyos ruhákba öltözött lány, akinek ruháján még ott zsirosodik a gyári munka ezerféle piszka, egy pacira kapaszkodva szónokol:

- Asszonyok... lányok! Mi szemétbe fullasztva döglünk meg, husz éves korunkban öregek vagyunk, megaszalódunk és ők... mind szépek lesznek és fiatalok... velünk senki sem törődik!

Köhögési roham fogta el, a hangja sipolt, a száján vér buggyant ki. Eszméletlenül fordult le a padról. A körülállók felüvöltöttek, bőgtek, gyalázó szavakat kiáltottak.

Trombitaharsogás. Vad káromkodás és ijedt felhördülés. Az utcán páncélos autók söprik ketté az embereket. Mindenfelől katonai sisakok tompa érce kigyózik. A levegőben szörnyü feszültség. Ellenőrizhetetlen rémhirek terjednek el. Grunewaldban a csőcselék megtámadta az autókat. Kétezer autót izzé-porrá törtek. A katonaság sortüzet adott. Kétszáznál több halott van. A szanatórium lángokban áll... Mi történt? Mi történt?

Az emberek megálltak, kezüket homlokukra tették és azt kérdezték: megőrültünk? Mi ez? Mi van itt? Világforradalom? A végitélet napja? És a postahivatalokban ájultan dőltek ki a tisztviselők. Nem győzték a sürgönyöket átvenni és továbbitani. A vasutigazgatóság rádióhireket kapott: Európa minden tájáról külön vonaton érkeznek az érdeklődők százezrei!

Az üzleteket bezárták, az utcákon falragaszok jelentek meg: a szinházak mai előadása elmarad. Azután ujabb hatalmas hirdetmények. A rendőrség figyelmezteti a lakosságot, hogy őrizze meg nyugalmát. Este kilenc órára mindenki otthon legyen. A kapuk zárva tartandók.

Este nyolc órakor a főposta előtti rendőrkordon kettévált és rést nyitott egy fiatalembernek, aki a japán követség cimerével és lobogójával diszitett autóból szállt ki. A fiatal követségi titkár egyenesen az első emeleten lévő rádió-sürgöny hivatalhoz ment és ott Tokióba való továbbitás végett egy titkos számjegyekből és betükből kombinált sürgönyt adott át. A sürgöny egy órával később már átrepült Ázsián és ott feküdt a japán hadügyminiszter asztalán. És mikor megfejtették, a következő szöveg világosodott elő:

Kirobbantója művészetnek, halálos szenvedélynek. Utja sikernek, titka széditő karriereknek. Gőg és arany porszemmé alázkodnak előtte. A világot betöltő őrjöngő vetélkedés, mely évezredek óta naponta ujul meg. Egyiptom félisten királynői éppen ugy sóvárogták, mint az állati sorban tengődő emberpáriák leányai. Szobrokat és képeket alkottak tiszteletére, istenséggé magasztositották és bachikus ünnepeken zengették hatalmát. A végtelen harc, mely gyilkos dühvel lobban ki valahányszor két nő találkozik. Az életet mozgató ősmotor. Papok és próféták ezerszer megátkozták. Kacagva és paráznán tört át minden emberi erkölcsön. Megkisérti a pusztába menekülő szenteket, megzavarja a tudósok munkáját, feldulja a komoly kereskedők életét. Megihleti és megtébolyitja a művészt. A nőt hatalmasabbá teszi a császároknál. Véreskezü Césárok sirva fetrengenek lábai előtt. Diadalkapuknál, tömjénnél, ércszobornál, országokat igázó dicsőségnél nagyobb a varázsa. A női tükrök százmilliói előtt mindennap elröppen a vágy: ha szép lennék! És akik szépek, azt sóhajtják: Ha még szebb lennék! A férfiak is arra gondolnak, miközben nyakkendőjüket kötik: hóditónak lenni, hasonlitani a hires amerikai moziszinészekhez, akik kényurként gázolnak végig a nőkön és fejedelmi pompába ágyazzák életüket. És az öregek! Oh jaj, a vénülők, akik aggódva, szorongó szivvel látják a szaporodó ráncokat és rettegve gondolnak az elmulásra! Ujra szépnek, fiatalnak lenni! - gondolják vergődő, siró akarással. - Százmilliók áldozzák a nap néhány óráját arra, hogy szépitsék magukat. És milliók vannak, akik egyáltalában mást sem tesznek. Lihegő álmot, szerelmet és regényeket hajszoló nők bujják a divatszalonokat, tanácskoznak barátnőikkel ruhák és kalapok felett. A város délelőttjének embersorvasztó munkájában, kenyérért folyó keserü, dühös, kétségbeejtő harcok közepette, ezernyi boltban szoronganak a nők, keresik a széppé varázsoló portékákat. És este, mikor felocsudva a munka szédületéből a szint, kacagást, szerelmet keresik a férfiak, mindenki szeretné lerázni a szürkeséget, amely rápatinásodott és fiatalon, elegánsan, hóditó szépen surranni be a szállodák jazz-bandes márványtermeibe, a szinházakba, mulatókba...

Micsoda fájdalom! Mennyi dacos, félelmetes lázadás lobog vad tüzekkel a csunyákban. Gyülölet, irigység, őrjöngő kétségbeesés gyehennájában sorvadnak el. Átkozzák a gunyos véletlent, az esztelen, vak sorsot, mely eltorzitotta őket. Örök békétlenség és meghasonlás marcangolja lelküket. Naponta száz megalázást, szégyent szenvednek el. Megbénitja bátorságukat, megöli önérzetüket, megrontja örömüket. Átkozzák a vágyat, melynek méhében fogantak, az élet statisztái, szolgái, játékszerei, lenézettjei. És hiába bölcsek, emelkedett lelküek, filozófusok! A tudomány titkait kutató Faust, mikor megjelenik előtte a csodát kináló Mefisztó, rajongva és elkárhozásra készen sikoltja el egyetlen őszinte, igaz vágyát: megszépülni! Fiatalnak lenni!

Rutnak lenni! Kegyetlen tragédia. Annál nagyobb, minél finomultabb lelkü s izlésü embert sujt. Gaugin levágta az egyik fülét, mert ugy találta, hogy az nevetséges és torzit. Balsac könyvet irt arról, hogyan kell elegánsan öltözködni, gavallérnak lenni. Musset, a leheletfinom költemények nagy poétája, kora legnagyobb dandyje volt. Wilde ruhái éppen olyan feltünést keltettek, mint káprázatos szellemmel irt művei. A harmonikus, költészettel teli lélek fellázad és kétségbeesik, ha rut külseje gunyos megcsufolása annak a szent hódolatnak, mellyel a Szépért lelkesedik.

És jogosan jajdulnak fel a nők szerencsésebb vetélytársnőik láttán: miért nem vagyunk mi is ilyen szépek? Oh, nem gyarló hiuság ez. Ne legyünk nagyképüek és szemforgatók. Mondjuk meg őszintén: az élet gyökeréig nyuló, sorsot döntő kérdés ez. Szellem, szorgalom, tehetség nem pótolhatják. A legemelkedettebb bölcs, a legelmésebb ember is ha szerelmes lesz, szeretne megszépülni. És ilyenkor rádöbben a kétkedés: lehet-e őt, aki nem szép önmagáért szeretni? Ősi ösztönök ezek, erősebbek a kultura fölényességénél. A Szemiramiszok és Bátori Erzsébetek szüzek vérében fürödtek, hogy szépségüket megóvják, teljesebbé tegyék. A szépségért gyilkoltak és a szépség szolgálatában milliók aszalódnak el a gyárak sorvasztó levegőjében. És millió élet pusztul el a levegőben, vizben, erdőben és sivatagokban, ahol állati tollakra és bőrökre vadászik a magát szépiteni akaró ember. Minden erő, energia idegéletünk legmélyebb szövevényében ezért feszül! És csak a tehetetlenség, a céltalan küzdelem lesujtó érzése tudja ezt a sok indulatot lefékezni. De most... felvillámlott a megváltó csoda!

A világ felrázódott és gigászi taifun erejével viharzott fel mindenfelől a mohó, őrjöngő vágy: megszépülni! fiatalodni!

A szállodák, magánlakások zsufolva voltak a Berlinbe érkezett tömegekkel, a drágaság mérhetetlen nagyságot öltött, mert az emberhordák valósággal kirabolták az üzleteket. A szegényebb néposztály lázongása egyre fenyegetőbb lett, a parlament előtt éjjel-nappal gépfegyveres katonaság állt őrt. A várost éhség fenyegette. A hirtelen milliókkal megszaporodott lakosságot nem tudta a környék élelmezni. A kormány parancsot bocsájtott ki: minden idegen két napon belül tartozik Berlint elhagyni.

Huszonnégy órával később sulyos diplomáciai zavarok támadtak. Párizs, London, Bécs, Budapest, Róma és Madrid követjeik utján bejelentették, hogy amennyiben a kitiltó rendeletet nem vonják vissza, ugy ők is haladéktalanul kiparancsolnak országukból minden németet. A megrémült kormány éjjel-nappal tanácskozott. Gróf Lützow belügyminiszter azt javasolta, hogy Sawakyt azonnal távolitsák el Berlinből, különben nem garantálja tovább a rend fenntartását. Erre felállt a pénzügyminiszter és élénken tiltakozott az ötlet ellen.

- Sawaky - mondotta - már eddig is számlálatlan milliárddal növelte az állami bevételeket. A Berlinbe gyülekező emberhordák, különösen a gazdag angolok és amerikaiak, valóságos aranyfolyamot árasztanak mindenfelé. Ezekről lemondani nem lehet.

Néhány nap mulva ujabb riasztó hir rémitette az embereket. Nincsenek orvosok. Hirtelen, szinte máról-holnapra katasztrofális orvoshiány állt elő. Berlin valamennyi orvosa ugyanis tanfolyamra jelentkezett Sawakynál. De tömegesen jöttek az orvosok a vidékről is, a nagy német városokból és kis községekből egyaránt. Számos külföldi orvos sürgönyileg jelentette be, hogy részt akar venni a tanfolyamon.

- Embermilliók üdvözlik az uj Messiást, - mondották - aki elhozta nékünk a test megujhódását, a fiatalságot és a kormány tehetetlensége miatt mindez halott kincs és érték marad. Meddig várjanak még Németország aggastyánjai? Követeljük, hogy az orvosok haladéktalanul kezdjék meg működésüket!

Az utcákon mindenfelé tüntető menetek vonultak végig. Asszonyok és férfiak, akik Sawakyt éltették és a kormányt szidalmazták. A rendőrség éjjel-nappal fegyveres készültségben volt. A legénység holtra volt fáradva és zugolódott.

Sawaky megközelithetetlen volt. A szanatóriumot egy kilométeres körzetben ágyukkal, gépfegyverekkel, kézi gránátokkal felfegyverzett erős katonai kordon vette körül, amely drótkeritéssel, lövészárokkal sáncolta el magát. E kordonon kizárólag a kormány autóját engedték keresztül.

De a tömegnek látványosság kellett. És kiváncsi érdeklődése teljes erővel Tannenburg Krisztina felé fordult. Mindenki látni akarta az első megszépitett nőt. A grófi palotába természetesen nem lehetett a tömeget bebocsájtani. Minthogy azonban komoly zavargásoktól lehetett tartani, Krisztina, egyenesen a kormány bizalmas kérésére, naponta hosszabb sétautat tett autóján Berlin legforgalmasabb utcáin. Az autó lassu tempóban haladt és mert utvonalát előre közölték, a kiváncsiak százezrei sorakoztak fel két oldalt, akik látcsövekkel vették kereszttüzbe a hiressé vált ifju hölgyet. A fényképészek hadserege fotografálta reggeltől-estig. Nem volt a világnak olyan ujságja, amelyben ne jelent volna meg fotográfiája és valamennyi mozgóképszinházban látható volt az a jelenet, amikor Krisztina elhagyja palotáját és autója diadalmenetben halad végig a bámulók sorfala között. Krisztina végtelenül boldog és büszke volt, ugy érezte, hogy a szépség teljhatalmu királynője és néhány uralkodóházi herceget kivéve, akik személyesen tisztelegtek a Tannenburg-palotában, már egyáltalában nem állt szóba férfiakkal. Boldogságába csak az vegyitett némi ürmöt, hogy néhány szemfüles riporternek sikerült megszereznie Krisztina régebbi fényképeit is és most az uj és a régi fénykép egymás mellett jelent meg a lapokban. E felett azonban Krisztina még megvigasztalódott volna, mert igen helyesen ugy okoskodott, hogy sokkal jobb, ha valaki előbb csunya és azután megszépül, mint hogyha forditva esik a dolog. De junius tizenharmadikán délben olyan botrány történt, amely fényesen igazolta, hogy mennyire jogos a 13-as számtól való irtózás. Krisztina szokása szerint ezen a napon is kiautózott. Mikor az autó a Potsdamer-térre kanyarodott, a bámuló és lelkes tömeg, szokása szerint, harsány kiáltásokkal üdvözölte. Különösen egy hölgyekből álló csoport lobogtatta zsebkendőjét, éljenzett és virágokat dobott az autóba. Krisztina önkénytelenül feléjük fordult, de abban a pillanatban elsötétült előtte a világ. Valami sötét, fekete tömeg, mint a magasból lecsapó héja, egyszerre rávetette magát és Krisztina csak azt érezte, hogy a haját huzzák, tépik, bokszolják, karmolják és éktelenül visitoznak körülötte. A sötét tömeg, amely rázuhant, most oldalra fordult, Krisztina visszanyerte látását. De bár ne látott volna, mert az eléje terülő látványtól a vér megfagyott az ereiben. Bittner Borbálát ismerte fel, azután Rosner Izabellát, aki napernyőt forgatott kezében, Hartwieg Elenát, aki mint dühös megéra, körmeit meresztette, Günthner Katalint, Trautenheim Helént, Wallendorf Viktóriát, akik magukból kikelve rikácsoltak és irgalmatlanul záporozták rá az ütéseket.

- Megcsaltál, elárultál bennünket! Gunyt üztél belőlünk! - kiáltozták vad összevisszaságban és közben kegyetlenül ütötték-verték, ahol csak érték.

A körülállók első pillanatban megrémültek, de azután felismerve a helyzetet, remekül mulattak.

- Nagyon helyes, - mondották - ez az igazság. Amig a többiek nem szépülnek meg, ő se hetykélkedjen!

Végre is rendőrök léptek közbe és kiszabaditották a vérző, agyonkarmolt, dagadtra, kékre bokszolt szerencsétlen Krisztinát, aki félig eszméletlenül dőlt hátra autójában.

- Most azután mehetsz, megszépitheted megint magadat! - lihegte harciasan Bittner Borbála, akit két rendőr is alig tudott lefogni.

- Vigyenek, uraim, a börtönbe! - kiáltotta Borbála, miközben egy autóba tuszkolták. - Nem én leszek az első, aki mártirhalált szenved az igazságért!

Egy félórával utóbb ellenőrizhetetlen hirek keringtek arról, hogy Tannenburg Krisztina grófkisasszonyt meggyilkolták. A beavatottak már tudni vélték, hogy a gyilkosságot a szépitőintézetek kenyerüket veszitett tulajdonosai követték el.

Mi lesz? Mikor kezdik a szépitést? Ez volt az egyetlen dolog, amely az embereket érdekelte. Berlin harminc szinpadján adtak parodisztikus szindarabokat és operettet, melynek Sawaky volt a hőse. A kabarékban meg éppen nem eshetett másról szó.

Ugyanakkor a tőzsdén elterjedt a hire, hogy a Morgan és Rotschild csoport egy billió márka alaptőkével részvénytársaságot akar alapitani Sawaky találmányának kihasználására. A német kormány azonban kijelentette, hogy állami kezelésben akarja a találmányt kihasználni. A Rotschild- és Morgan-ház főnökei erre személyesen Berlinbe jöttek és ott bizalmas kormánytanácskozásokon a következőkkel érveltek:

Diplomáciai szempontból nem helyes a dolognak állami szinezetet adni. Németország ezzel erősen kiélezné külpolitikai helyzetét. A vállalkozás virágzása is megköveteli, hogy oda nacionalista szempontok nélkül minden ország becsatlakozhassék. Európa minden városában kell fiókintézeteket nyitni és ezt csak magánvállalkozók tehetik meg. Mindazonáltal Németországnak igen tekintélyes előnyt biztositana a részvénytársaság. Tulajdonába bocsájtaná a részvények egy ötödét. Ezenkivül garanciát vállal, hogy a részvények után fizetendő osztalék egy évben sem lesz kevesebb ötven milliárd arany márkánál.

A megegyezés létre jött. És ekkor őrjöngő, sohasem látott napok virradtak az európai tőzsdékre. Azt a pár ezer részvényt, amely az első napokban a tőzsdére került, egymást tipró, taposó megdühödött tömeg percek alatt tuljegyezte irtózatos magas árfolyamon. Ugyanakkor azonban a különböző államok diplomáciai megbizottai, valamint pénzügyi vezetői bejelentették, hogy csak abban az esetben engednek országukban fiókszanatóriumokat felállitani, ha ugyanott leányrészvénytársaságokat alapitanak, mert egyetlen állam tőzsdéje sem nélkülözheti azt a hatalmas fellendülést, melyet a Sawaky-szanatórium részvénytársaság részvényeinek bevezetése jelent. Körülbelül ötezer szanatórium azonnali felépitése és ugyanannyinak megvétele vált már az első pillanatban szükségessé. Az alaptőkét tehát ujabb egy billió márkával emelték fel és az ennek megfelelő részvénymennyiséget elosztották a különböző államok között. A tőzsdék megalapitása óta nem állt még papir ilyen szilárdul. Ez volt az ideális érték, az aranyrészvény, melyet biztosabbnak tartottak minden állami kötvénynél. A részvénytársaság elnökigazgatója Sawaky Yto lett, akinek életét ötszáz millió dollárra biztositották. És ugyanilyen összegre biztositották a nagy titok másik tudóját, Müller Friderikát is, akinek fantasztikus jövedelmet biztositó szerződést ajánlottak fel egyidejüleg.

De még nem volt vége az idegrázó, megrenditő epizódoknak. Meg kellett oldani az orvoskérdést. Kivétel nélkül minden orvos jelentkezett a megnyitandó tanfolyamra. Valamennyien tudták, hogy a Sawaky-féle szanatóriumokban való elhelyezkedés életfogytiglan tartó fényes megélhetést és gondtalan életet biztosit. De hát erről szó sem lehetett. Európa-szerte a legsulyosabb orvosválság fenyegetett volna. Ugy határoztak tehát, hogy a kezdetnél sorshuzás utján jelölik ki azt a tizezer orvost, akiket egyelőre alkalmazni óhajtottak. Ekkor már Amerikából, Afrikából, sőt Ausztráliából is jelentkeztek orvosok. Csak éppen Ázsia tartotta magát távol. Ez azonban senkinek sem tünt fel. Haragszanak Sawakyra, amiért idegen országban értékesiti tudását! - mondták sokan. Mások meg vállat vonva jegyezték meg: ázsiai közöny az ősi tunyaság! Az orvosok gyors kitanitása nem okozott különösebb gondot. Sawaky könnyen érthető, világos módon irta le az eljárást egy szakkönyvben, melyet kellő illusztrációval, gyakorlati tanácsadóval látott el. A szükséges preparátumok, sajátságos műszerek már a gyárak százaiban készültek. A kisorsolt orvosok mindegyikének esküt kellett tennie, hogy a titkot megőrzi és nem közli senkivel. Csak igy lehetett megakadályozni, hogy valamennyi orvos ne foglalkozzék kizárólag szépitéssel és fiatalitással. Mert hiszen ellenkező esetben a részvénytársaság szanatóriumaira nem lett volna szükség. Már pedig azok jövedelmezőségéhez nem csak nagy magánérdekek füződtek, hanem államiak is. Éppen ezért nemzetközi egyezménnyel valamennyi állam szigoru büntetést szabott ki azon orvosokra, akik a velük közölt eljárási módozatokat bárkivel is közölni mernék. Amikor az orvos-sorsolás eredményét nyilvánosságra hozták, drámai jelenetek játszódtak le. Azok, akiknek nem kedvezett a jószerencse, teljesen kétségbeestek és sokan közülök öngyilkosságot követtek el. Napokon keresztül közölték a lapok a szerencsétlen öngyilkosok listáját, akik többnyire morfiummal ölték meg magukat.

Valóban, a vér- és arany boszorkányos orgiája volt ez, a megtébolyodott és részeg világ üvöltő tánca. És mindezt két ember viharoztatta fel. Két sápadt, fáradt, égőszemü ember, akik ott álltak a grunewaldi szanatórium emeleti szalónjának ablakánál és hallgatták a feléjük zugó lármát és megrezzentek, mikor a feldult, magukból kikelt államférfiak benyitottak hozzájuk. Telefonjukat leszerelték. Rádió-készüléküket sem merték megszólaltatni. Mert a világ minden tájáról titkos adóállomásokról üzentek nekik. Minden hatalom, pénz az övék volt. Reggeltől estig kegyelmes és excellenciás államférfiak álltak előttük vagy pénzfejedelmek, akik alázatos hódolattal kinálták milliárdjaikat. És jöttek a szerelmes üzenetek. Végtelen levéláradat, koronás cimerekkel, kézzel és géppel irottak, férfiak, világhirü nevek viselői, akik Friderikát kérték feleségül, mágnások, bohémek, földbirtokosok. És illatos, finom, vékony, hosszukás betükkel irt levelek, melyek Sawakyhoz hozták a nők lázas izenetét: Te vagy a férfi, a nagy, mindent letipró, világot felforgató. Te vagy méltó alázatunkra! Micsoda roham volt ez! A vágy és remény még ott remegtek a levélpapiron. A buta és naiv csodavárások. Mennyi harsogó frázis, hizelgés, könyörgés, csodálat, felkinálkozás szállt feléjük! Ők voltak minden vágy betetőzése, a végcél, az ember-istenek! Bálványok, uj Krözusok, világ urai! Ötven titkár rendezte éjjel-nappal a leveleket, ujságokat, különböző nyomtatványokat, melyek mind a dicséretüket, hirüket, nagyságukat zengték. Hatalmas postaautomobilok szállitották hozzájuk a rengeteg cimükre érkezett iratot, nyomtatványt és ajándékot. Ékszereket, arany plaketteket, megszámlálhatatlan disztárgyat küldöztek nekik. Legalább háromszáz kis Vénusz-szobrot, melyen a szépség istennője megkoszoruzza Sawakyt. Ezt a szobrot egy Toussain nevü francia szobrász készitette és gipsz-másolata ott állt minden kirakatban. És közben a miniszterelnök személyesen tudatta velük, hogy az egykori császári palota egyik szárnyában már javában folynak az átalakitási munkálatok, hogy mielőbb átadják nekik lakosztályul. Az átköltözés titokban fog történni és egy testőrszázad fog nyugalmuk felett őrködni.

Éjfélkor a táborozó katonák őrtüzei vörös fénnyel szürődtek be az ablakon és biborpalástot boritottak a szanatórium szalónjában álló butorokra.

Sawaky ott állt Friderika mellett, aki szemét lehunyva hátra dőlt a magas támláju karosszékben.

- Szeretsz? - kérdezte Sawaky. És a hangja ugy hallatszott, mintha nagyon messziről jönne, különös világokból.

- Mire vársz még? - kérdezte a férfi. - Mindent elértünk, nézd, hogy nyulnak felénk láthatatlan kezek a világ minden tájáról, esedezve és csodátvárón. Mit tudom már, hogy mi vagyok? Mágus, király, félisten?... nem bánom, nem örülök semminek, nem érzem a hatalom, a siker izét. Szeretni akarok, téged akarlak, Friderika! A csókodat, amely engem illet, mert én tettelek széppé. Magamnak alkottalak, mint Évát Ádám, a magam testéből! Az én testemből és lelkemből sarjadt tudással szépitettelek meg. Ezt a szépséget nem viheted más elé. Az enyém... értsd meg... egyedül az enyém! Lehajolt a mozdulatlan leányhoz és szenvedélyes csókokkal árasztotta el. Friderika kinzottan védekezett:

- Igen, eddig vártam, hiszen nem tudhattam, hogy valóban mindent elérek, amit terveztem és ezt, a mi szerelmünket, a koronának szántam, a diadal betetőzésének. Hát miért nem részegülsz meg te is? Mit kérhetsz még? Mi jöhet több, szebb? Nézd, a kandallóban még ott hamvadnak az uj levelek, a nekem kinált szerelmek. Nem koldusként, hanem fejedelemként jövök hozzád. Ezernyi sziven és vágyon átgázolva. A siker csucsán, át sem tekinthető, mérhetetlen vagyon és hatalom uraként kérem a szerelmedet. Értsd meg, Friderika. Én adom az emberiségnek az uj szépséget, én támasztom fel a szerelmet sohasem remélt magasságokig. Nézz körül, olvasd a lapokat! Minden munka megállt, mint milliárd kis katlanból tör az évszázadon keresztül fegyelemmel, álszeméremmel, fásult belenyugvással visszafojtott tűz. Én gyujtottam fel, én szabaditottam fel a szerelmet. Nézd, hogy ujjongtak fel a világ emberei, micsoda kavarodása a forrongó uj világnak! Ki volna hát hozzád méltóbb, mint én, melyik szerelem lehet izzóbb és csodálatosabb, mint az, amely érted tette ezt a csodát?

Friderika megrázkódott. Mintha fagyos lehelettől didergett volna meg a teste.

- A világ minden asszonya a tied, Sawaky. Irgalmazz nekem. Beteg vagyok... beszámithatatlan... az évek, az öt hosszu esztendő felégette a vágyaimat, megölte a képzeletemet. Én nem tudok szeretni!

Kemény, kegyetlen kézzel megragadta Friderika csuklóját és kényszeritette, hogy szembeforduljon vele. Akkor azután gyülölettel, minden szót külön az arcába égetve, lihegte:

- Tudom jól, hogy hazudsz. Olvastam a naplódat. Hiszen szándékosan hagytad az asztalodon néhány hónap előtt. Az Adlonban történt... jól tudod. Megirtad világosan, mást szeretsz! Szerelmes vagy! Tagadod?

- Ki az? - orditotta. - A nevét? Ki lehet, aki velem szembe mer szállani. Eltaposom a nyomorultat! Mikor láttad, beszélj!

- Nem tudok hinni neked. De vigyázz, Friderika. Lesben állok. Találkozni fogok vele. És visszaveszlek. Őrület!... Mi visz hozzá? Micsoda rögeszme, dac? De még nem ismersz! Kényszeriteni foglak és megtörlek!...

- Oh, csak nevezz barbárnak. Ez erőt jelent. Félelmetes, nagy erőt. Majd még megismered!

- Nem mehetsz. Nem engedlek. Ha megszöknél, erőszakkal hozatlak vissza. Minden hatalom rendelkezésemre áll. A kormánynak száz milliárdos érdekei fűződnek munkámhoz. Az egész emberiség fel van zaklatva. Milliók követelik a munka megkezdését. És én azt mondom: csak veled! Elém hoznak, visszacipelnek, vagy megölnek! Nem szökhetsz meg, Friderika!

A pamlagra rogyott s a szeméből sürün patakzott a könny. Sawaky ridegen mérte végig:

- Engem nem hatnak meg a könnyek. Semmiféle érzelgősség nem győzheti le szerelmem erejét. Még mindig nem nyiltak ki a szemeid. Még mindig nem tudod, hogy ki vagyok. Talán nemsokára. Néhány hét mulva. Ha királyi palotába vonulunk és részese leszel annak a mérhetetlen sikernek és dicsőségnek, amely körülvesz. Nem lehetsz olyan vak és háládatlan, hogy mindezért jósággal ne fizess. Ha uralkodóként állok majd melletted és összehasonlithatsz azzal a másik ismeretlennel, akkor belátod tévedésedet. Észreveszed különb voltomat és... szeretni fogsz! Emlékezz a szavaimra... szeretni fogsz!

Lassu léptekkel elhagyta a szalont, alakja mint egy nagy, nyomasztó árnyék tünt el az ajtó mögött. S utána csend, kinos, fenyegető, fullasztó csend támadt. Friderika tikkadtan, arcán keserü mosollyal ült a félhomályban. Ezt jelenti hát a szépség, hatalom, világhir és gazdagság teljessége? Soha nem lehet boldog? Örökké kisérteni fogják a mult gyötrő gnómjai, nem maradnak el tőle még most sem? A teste megszépült, szürke kis udvari szobája helyett fejedelmi palotában fog lakni, filléres gondoktól nyöszörgő emberek helyett fejedelmek hódolata veszi körül, de a lelke és szerelmes, ostoba leányszive... azok nem változtak. Mit ér akkor hát minden egyéb, ha éppen legforróbb életörömét dermesztik meg?

Battenberg Fritz! E tébolyult napokban többször találkoztak. Battenberg pillantása ilyenkor csodálattal, alázattal és elragadtatással pihent meg rajta. A nő értette ezt a beszédet. Érezte, mint vált Battenberg gyanakvása, melyet első találkozásukkor táplált, bámulattá és ájult hódolattá. Most már ő volt az, aki nem mert hinni szerencséjében és félt, rettegett, hogy Friderikát elveszitheti. De nem beszélhettek erről. Sohasem voltak egyedül. Miniszterek, nagykövetek, külföldi diplomaták társaságában tanácskoztak, jegyzőkönyveztek egyezményekről, rendeletekről, szanatóriumokról. Számokat mondottak, statisztikát készitettek, kerületekre osztották az országot, részvénytársasági térképet készitettek Európáról, pontosan megjelölve a helyeket, ahol a Sawaky-féle szépitőintézeteket felállitják. És tudtak minderről beszélni, közönyt tettetni. De néha találkozott a tekintetük és ilyenkor tudták, hogy nekik meg más elintézni, megtanácskozni valójuk is van. De hát mikor találkozhatnak végre? Még ha megszünne is az első napok kaosza, Sawaky bizonyára éberen fogja őrizni minden lépését. Ha megszökne? Titokban értesitené Battenberget, hogy hol várja?

Friderika lemondóan legyintett. Ugyan hová bujhatna el ő, akit a karonülő kisgyermekek is ismernek már mindenütt közölt fényképei alapján. Talán Afrika vagy Brazilia őserdejében bujdosson el? Oh, hiszen oda Battenberg nem is követné. A férfi szerelmében a hiuság döntő szerepet játszik és az őserdőben, a hir, irigység, hatalom nimbuszától megfosztottan, ki tudja, hatna-e még Battenbergre? A szerelem a képzelet dus tárát gyujtja fel és Battenberg a kettőjük szerelmét bizonyára ugy képzeli, hogy az betetőzése karrierjének és megvalósitja a hatalommal és sikerrel kapcsolatos minden becsvágyát.

Friderika vállat vont. És ha igy is lenne! Hát neki vajjon csak a szerelem az egyetlen célja? Nem bujkál-e mögötte a kegyetlen öröm: győzni Lottén és minden diadalmas, az élet felszinén csillogó asszonytársán! Ez is karrier. Asszonyi diadal. Mindennél többet érő. Battenberg képzeletét és becsvágyát más célok izgatják. De mindkettőjük sikerének alapja, feltétele és megkoronázása: a szerelmük.

Belecsodálkozott a homályos szalonba. Mennyi furcsa árnyék, sejtelmes forma, remegő halvány szin. A képkeretek tompa aranya, a kárpit rózsás brokátja s a függöny bibora, amely most feketének látszott. Nem mert lámpát gyujtani. Valami félelmetes és kisérteties volt a csendben és homályban, melyet nem mert megzavarni. Vajjon mit csinálhat most Sawaky? Lefeküdt és ébren virrasztva töri fejét, hogyan álljon bosszut? És ő... mint egy nagy fehér krizantém a sötétben, fehéren vár valamire. Lelke különös nyugtalansággal telt meg. Idegei remegnek a feszült várakozásban. Valami történni fog. És hirtelen halkan felsikoltott. Felugrott, minden izében remegve, tébolyult rémülettel. Vele szemközt megmozdult a függöny. És egy férfi lépett ki.

- Betörő! Gyilkos! Sawaky! - villant át Friderika agyán, de nem jött ki hang a torkán. Mintha bűvölet szegezte volna a padlóhoz, védekezésre képtelenül várta, hogy mi történik? A férfi zajtalanul siklott feléje. Most az ablakon beszürődő fénysugárba került és Friderika felismerte. Battenberg volt!

A meglepetés, öröm, izgalom vérhulláma szökött fel Friderika szivéből. Nem értette, hogyan történt ez a csoda, de nem is ért rá ezen gondolkozni. Ösztöne megsugta, hogy mindenekelőtt biztonságukról kell gondoskodni. Sawaky minden pillanatban meglepheti őket itt. Ujját ajkához emelve csendet intett, azután megfogta a férfi kezét és lábujjhegyen, szorongó óvatossággal vonta maga után a puha, hangfogó szőnyeggel boritott szalónon keresztül. Két másik szobán mentek át, a sötétben tapogatódzva, némán, mint a halálos veszély elől menekülők. Akkor Friderika szobájába értek. A leány bezárta maga mögött az ajtót, fülét még a kulcslyukra tapasztva hallgatódzott. Azután megfordult és magánkivül, egész testében remegve kérdezte:

- Hogyan került ide? Hogyan merészelte ezt? Tudja, hogy az életével játszik?

- Hallgatódzott? Azért rejtőzött el, mert politikai titkokat akart kikémlelni?

- Azért maradtam itt... mert szeretem! Amikor lekisértem a minisztert, az autóban felkiáltottam, hogy vissza kell jönnöm, mert itt felejtettem egy fontos iratot. Tudtam, hogy a miniszter siet, nem várhatja meg, amig visszajövök. Megállapodtunk, hogy én egy másik autón megyek vissza a városba. Igy azután visszafordultam. Ismertem már itt a járást. Tudtam, hogy a portáson kivül mással nem találkozom. Igy is volt. A portás tisztelgett és én feljöttem a lépcsőkön. Sawaky és ön a laboratóriumban voltak. Feltünés nélkül, észrevétlenül lopódzhattam be a szalonba. És azután elrejtőzve vártam... magára! Találkoznunk kellett végre, hogy megmondjam... szeretem!

Friderika mintha sulyos álomból ébredt volna. Csilingelő örömharangok ébresztették életre, a feltámadás, szerelem hajnala virradt. S a férfi szerelmes ostromlással sugta az édes szavakat.

- Ugy-e, engem vártál, én vagyok a férfi, akit szeretsz? Hiszen magad mondtad ezt, mikor először találkoztunk. Rám gondoltál az előbb, mikor Sawaky a titokért ostromolt. Látod, én is szeretlek, eljöttem érted... semmivel sem törődöm... mint egy diák, szédülten, imádva, csak a szerelmedet kérem!

Friderika felkacagott boldogságában. Ez volt a nagy, győzelmes pillanat. De már annyit szenvedett életében. A fakó nyomorusággal, inséggel, gyülölettel és megaláztatással eltelt mult sokkal mélyebben ágyazódott idegeibe, semhogy egyszerre gondtalan boldogságba fordulhatott volna. A férfi érezte, hogy nagy felujjongása elhalkult és aggódva kérdezte:

- Sok minden jutott eszembe, Fritz... oh, hiszen olyan sokáig vártam erre a percre, amikor majd igy... először szólitlak a keresztneveden! Látod, bevallom: szeretlek!

- Nem... nem, Fritz... nem szabad hozzám nyulnod. Ülj le, kérlek és bocsásd el a kezemet! Beszélnünk kell... okosan és józanul!

- Most, ebben a gyönyörü órában... most is a józanságot keresed! Te, az asszony? Miért akarsz bölcsebb, megfontoltabb lenni, mint én, a férfi, aki, látod, minden megfontolás nélkül áldozok mindent érted?

- Nekem sokkal szentebb és nagyobb öröm ez a perc, mint neked! De félek, nem merek hinni...

- Bocsáss meg, Fritz... talán igazságtalan vagyok, de esküszöm, nem akarlak megbántani!

- Én olyan messziről jövök és annyit szenvedtem. Ne csodáld, hogy nem tudok egyszerre hinni a csodákban! Nem ismerlek, Fritz. Nem tudom, hogy valóban engem szeretsz-e, vagy az a fény kábitott csak el, amely körülöttem felragyogott. Ne szólj... ne haragudj... esküszöm, nem akarlak bántani. De idő kell ahhoz, hogy elűzzem magamtól a mult minden árnyékát és csak a napsugarat fogadjam be! Gondolj arra... bujdosunk, rejtőzünk, mint az üldözöttek, vagy a bűnösök. Nekem le kell számolnom Sawakyval. Tisztáznunk kell a helyzetet. Nem akarok titokban találkozni, mint a találkára siető polgárasszonyok. Ez megaláz és méltatlanná tesz. Szabadon, aggodalmak nélkül akarok a tied lenni. Megérted ezt? Igy képzeltem el, ezen nem szabad változtatnunk.

Ebben a pillanatban hirtelen felgyulladt a szobában lógó csillár. Egy láthatatlan kéz csavarta fel a kontaktust. És a fal egyik oldala megnyilt. A hirtelen támadt fényességben élesen látszott a tapétaajtó. És az ajtóban, szemében ádáz dühvel, halálsápadtan Sawaky állt.

- Bocsánat, - mondotta alázatosan meghajolva - nem tudtam, hogy excellenciád még itt tartózkodik!

Battenberg, aki revolveréhez nyult és önkénytelenül Friderika elé állt, már visszanyerte hidegvérét:

- Nem tudom, miben óhajt rendelkezésemre állni? Hiszen a tanácskozásokat, tudtommal ma már befejeztük. Talán a miniszter ur küldte vissza excellenciádat? Vagy asszisztensnőmmel vannak titkos megbeszélnivalói? Ezt csodálnám és kénytelen lennék ellenséges lépésnek tekinteni!

Friderika, aki eddig a borzalomtól megbénitva állt, most hirtelen és határozott mozdulattal előre lépett.

- Nagyon jól tudod, hogy nem politikáról és nem találmányról beszélgettünk...

- Ebben a házban, amely most az enyém, senki sem léphet be engedelmem nélkül és senki sem beszélhet veled, aki tolvajként lopódzik ide!

Battenberg remegve, magánkivül tett egy lépést Sawaky felé, aki gyilkos dühvel mérte végig és gunyos mozdulattal állitotta meg.

- Türelem, báró ur! Én orvos vagyok. A tőrt és a kést csak a laboratóriumban szoktam kezelni. Az ellenségeimen másképpen is tudok bosszut állani. Ön holnap távozni fog hivatalából, Battenberg báró. El fogja hagyni Németországot. Igy akarom és ön jól tudja, hogy igy is lesz. - Battenberg megsemmisülten állt.

De ekkor egy kézszoritást érzett és Friderika meleg, különös tekintete érintette.

- Azt hiszem, sokkal helyesebb lenne, ha a báró ur csak magával törődnék! - mondotta Sawaky.

Battenberg kitántorgott az ajtón. Reszketett, mint a hideglelős. Sawaky és Friderika magukra maradtak.

- Micsoda dac, - mondotta ingerülten - mennyi hetyke öntudat. De majd megismered erőmet is!

- És ha azt mondom, hogy erősebb vagyok nálad és megtiltom, hogy Battenberg bárónak a legkisebb kellemetlenséget is okozd...

- Megtiltod? - hökkent vissza meglepetten és gunyos csodálkozással Sawaky. - Ugyan? És honnan, miből veszed ezt a nagy fölényt?

És ekkor Friderika egészen közel hajolt Sawakyhoz és egy szót sugott a fülébe. Egy rettenetes szót, amelytől annak arca fakószürke lett, megtántorodott, néhány pillanatig némán kapkodott levegő után s azután vad mozdulattal feltépte az ajtót és kirohant a szobából.

Mint mikor a süllyedő hajó utasai egymást taposva, gyilkolva törnek a mentőcsónakok felé és elfelejtenek udvariasságot, kulturát, olyan vad rohammal indult a szépülni vágyó embermilliók csapata az első szanatóriumok ellen, melyek megkezdték működésüket. Féktelen türelmetlenség, mohó önzés korbácsolta az emberhordákat és mindenfelől sulyos zavargások, véres rombolások hire érkezett. A férfiak arra hivatkoztak, hogy ők dolgoznak, termelnek, első sorban tehát az ő megfiatalitásukat követeli az állami érdek. A csunya nők viszont deputációk és kérvények tömegét zuditották a kormányra, melyekben kifejtették, hogy számukra létkérdés a megszépülés, mert csak ha megszépülnek, tudnak elhelyezkedni, férjhez menni, boldogulni. Az idegek a pattanásig feszültek és ha egy férfi, meg egy nő egymással találkoztak, ugy két percen belül feltétlen összevesztek.

- Most végre kibujik a szeg a zsákból! - mondotta a hölgy. - Ime teljes nagyságában a férfiui nyers, erőszakos önzés és hiuság. Bókokkal halmoznak el bennünket, az önfeláldozó és udvarias lovag mezében tetszelegnek, de abban a pillanatban, amikor komoly áldozatot kellene hozniok, amikor a legkisebb hátrányt is jelenti az udvariaskodás, kiméletlenül és brutálisan taposnak keresztül a nőkön! Oh, mennyit hencegtek, mennyire dicsekedtek azzal, hogy a férfinél nem fontos a szépség, hogy a szellem és erő, a munka és szorgalom adják meg értékét. És mennyit gunyoltak bennünket gyarló, hiu nőket! Most azután nem lehet folytatni a kétszinü játékot. Kiderült, hogy a férfiak sokkal hiubbak, kétszinübbek, mint mi!

- Bocsánat, asszonyom, - válaszolta ilyenkor az ur - az erő és egészség nem lehet a nők monopóliuma. Mi tartjuk el önöket, az önök érdeke, hogy minél tovább tartson munkaképességünk. A nők, ha megfiatalitják és megszépitik őket, legfeljebb kiegészitik szerelmi kalandjaik sorozatát még néhány izgalmas regény-fejezettel. Mi ellenben a munka, fejlődés, kultura érdekében kivánjuk az elsőbbséget!

- Micsoda zagyva beszéd ez, uram? Hát a nők között nincsenek százezrével kenyérkeresők? Hát az asszonyok és lányok nem éppen ugy részesei a kulturának és a társadalom gépezetének, mint a férfiak?

És a hölgy feldulva elrohant a feminista egyesületbe, a férfi pedig a klubjába. És mind a két helyen heves beszédek hangzottak el és az utcákon zajongva, tüntetve vonultak fel az ellenséges csoportok. Minden család egy-egy kis forradalmi fészek volt. Férj és feleség gyülölték egymást. A legszebb harmóniák felbomlottak, mert nem tudták eldönteni, hogy a férfiaknak vagy a nőknek van-e elsőbbségi joguk a megszépüléshez? Mint egy modern gigantikus Lisistrata komédiában, a nők harcot hirdettek a férfiak ellen. A biróságok zsufolva voltak válóperekkel s a házasságkötések száma ijesztően csökkent. De nemcsak a férfi és női tábor állt ádáz ellenségként egymással szemben, hanem a nők és férfiak egymással is éles harcokat folytattak az elsőbbség kérdésében.

Bittner Borbála, akit három heti fogság után szabadlábra engedtek Tannenburg Krisztina megveretése után, sürgős ülésre hivta össze a Művelt Nők Klubját. Általában, ezekben az izzó időkben mindennap legalább ezer ülést tartottak Európa különböző városaiban a férfi- és nőegyesületek. Politika, művészet, ipar és kereskedelem mind háttérbe szorultak az egyetlen és mindent lehengerlő nagy aktualitás mellett: hogyan kell megoldani a megszépülés kérdését a gyakorlatban?

- Bajtársnők! - kezdte Bittner Borbála a beszédét - a legfelháboritóbb jelenségnek vagyunk nap-nap után a tanui!

- Ugy van! - dörögték a hölgyek, akik ugyan még nem tudták, hogy miről lesz szó, de tisztában voltak azzal, hogy a felháborodásra bőven akad okuk.

- Természetesen a Sawaky-ügyről van szó. Valóban legfőbb ideje, hogy valami rendet teremtsenek ebben a káoszban, amely a kulturemberiség szégyenévé kezd lenni!

- A férfiak váratlan és gonosz orvtámadása megbotránkozással tölti el a világ minden asszonyát és leányát. Fájdalom, a hatalom az ő kezükben van, ők hozzák a törvényeket, övék a fegyveres erő és joggal félhetünk attól, hogy bennünket, nőket, sikerül majd egészen háttérbe szoritaniok. Mégis hinnünk kell abban, hogy még ebben a világfelfordulásban is megmaradt a lelkiismeretnek legalább némi csökevénye az emberiségben és mi ehhez kiáltjuk jogos kivánságunkat:

"Mondják ki törvényhozási uton, hogy a megszépitésnél legelsősorban a harmincadik évüket betöltött hajadon leányok jönnek tekintetbe..."

Viharos helyeslés, tomboló taps követte a szavakat. Rosner Isabella sirva fakadt izgalmában, Wallendorf Lidia idegrohamot kapott és ez átragadt a többiekre is. Mint egy középkori vitustáncos csoport, őrjöngtek, kiabáltak, rikácsoltak. Percekig tartott, mig végre nagynehezen elült a lárma.

- Végre is - folytatta Bittner Borbála - a fiatalabb leánygeneráció ráér még várni. Gondolják meg, hogy az ő várakozásuk sokkal könnyebb és kevésbbé szenvedéssel telitett lesz, mint a mienk, mert hiszen ők biztosan tudják, hogy sorsuk meg fog változni. De mi a poklok minden kinját szenvedtük át és e szenvedésekkel megváltottuk az elsőbbséghez való jogot. Inditványozom tehát, hogy sürgősen adjuk át a kormánynak ezt a kivánságunkat tartalmazó kérvényünket. És ugyanakkor letelepszünk a parlament lépcsőire és éhségsztrájkba kezdünk. Addig nem megyünk el és nem eszünk egy falatot, amig kérésünket nem teljesitik!

Ennek a temperamentumos javaslatnak igen különös következményei lettek. Másnap egész Berlin a parlament lépcsőjére heveredő száz idős lányon mulatott. A rendőrség természetesen erőszakkal elhurcolta őket és mert kijelentették, hogy egy falatot sem esznek, kórházba vitték őket, ahol mesterséges táplálkozással gyötörték a boldogtalanokat. Ám ez a példa ragadós volt és másnap már az ötvenévesek klubja kezdett éhségsztrájkba, mert ők is igy akarták a kormány határozatát kicsikarni. Az általános káoszt feltétlenül meg kellett oldani. Az egyes országok képviselői sürgős tanácskozásra jöttek össze Bernben, ahol idegtépő, filmregényekbe illő jelenetek játszódtak le. A legagyafurtabb uton-módon igyekeztek ugyanis megkörnyékezni, megvesztegetni az egyes állami kiküldötteket. Hasztalan vette mindegyiket valóságos testőrség körül és hiába zárták el a kongresszus tagjait szigorubban a külvilágtól, mint a pápát választó biborosokat. Az inasról, aki kiszolgálta őket, a szobalányról, aki szobájukat takaritotta, kiderült, hogy mindegyik valamelyik érdekeltség szolgálatában áll. Berlin megtelt kalandornőkkel és politikai ügynökökkel. Pénzt, szerelmet, fényes állást és jövőt kináltak az érdekeltek egy-egy kedvező szavazatért. A világ minden lapjának riportere a városban tartózkodott és a kongresszus palotájából rádión röpitették szét a hireket. Minthogy a tanácskozások titkosak voltak, a hirlapirók mesterséges szenzációkat találtak ki, pletykákat továbbitottak, melyeknek ugyanakkor a cáfolatát is közölték. A zürzavar, fejetlenség, izgalom tetőfokára hágott. Két heti, végtelennek látszó, rövid megszakitással éjjel-nappal tartó tárgyalás után a kongresszus végre meghozta határozatát. A nagyterem ajtóit kinyitották és a hirlapirókat, valamint néhány politikai előkelőséget bebocsájtották. Mikor az elnök felállt, feszült, megdöbbent csend támadt, amilyennel sorsdöntő perceket szoktak várni.

- A kongresszus - mondotta - tisztában van azzal, hogy minden kivánságot komoly és megszivlelendő érvek támogatnak és éppen ezért soha döntés nem volt még nehezebb, mint amelyet most kellett hoznunk. Mégis, tekintetbevéve ugy a gyakorlati, mint a méltányossági szempontokat, a döntést akként hoztuk meg, hogy elsősorban az idős férfiakat és nőket bocsájtjuk a Sawaky-féle szanatóriumokba. Ezután a kétségtelenül csunya nők következnek. És csak legvégül kerülhet a sor az egészen fiatal korosztályra és azokra, akik ugyan szépek, de szépségüket bizonyos tekintetben tökéletesiteni óhajtják. Minthogy az uj szanatóriumok egyre gyorsabb tempóban épülnek és a szakorvosok számát rövidesen ötvenezerre sikerül felemelnünk, a statisztikai számitás szerint két éven belül mindenkire sor kerül. Hiszen ne felejtsük el, hogy igen sok olyan szép férfi és nő van, akiknek a Sawaky-féle gyógykezeltetésre egyáltalában nincsen szükségük, továbbá a földművelők, bányászok, általában az őstermelők között nagy számmal lesznek olyanok, akiket ez a dolog egyáltalában nem érdekel. A tulajdonképpeni nagy tömeget a városi lakosság szolgáltatja. A kongresszus egyuttal kimondotta, hogy a kezelési dijak az állami adók arányában állapittatnak meg. Akik vagyontalanságuk miatt adót nem fizetnek, a kezelésben is ingyenesen részesülnek...

Ez a határozat általános felháborodást és elégedetlenséget keltett. Minden szakértő megjegyezte, hogy a kongresszus okoskodása téves, mert csakis valamennyi orvos bekapcsolása esetén lehet a jelentkezők százmillióit két éven belül kiszolgálni. A felzudulás olyan viharos volt és a zavargások olyan nagy mérveket öltöttek, hogy a határozatot módositani kellett. Kimondottak, hogy minden ország orvosi állományának kétharmada foglalkozhatik a Sawaky-féle eljárás alkalmazásával. A már kitanitott tizezer orvos kötelessége a szükséges tanfolyamokat az utólag ugyancsak sorsolás utján kijelölt kartársak számára megtartani. Valamennyi lukszus szanatórium és hidegvizgyógyintézet állami tulajdonba megy át és az állam a Sawaky féle szanatórium részvénytársaság céljaira bocsájtja azokat. Ez a határozat azonnal életbe is lépett.

Igy kapta meg miss Margaret egy augusztusi reggelen a hivatalos értesitést, hogy szépészeti intézetét az állam kisajátitotta. Ugyanakkor Lotténak pecsétes levelet kézbesitettek, melyben tudatták, hogy felvétetett az orvosok közé, akik a Sawaky-féle gyógymóddal foglalkozhatnak. Felhivták egyuttal, hogy szakkiképzése miatt haladéktalanul jelentkezzék a dr. Hittler Henrik vezetése alatt álló tanfolyamon.

Lotte még aznap délelőtt tisztelgő látogatást tett Hittlernél, aki igen szivélyesen fogadta. Boncz ezalatt türelmetlenül várta az utcán, mert megbeszélték, hogy ezt a szabadnapot egy kis szórakozással töltik el. Boncz, akit az áruházak tanulmányozására küldtek szülei Berlinbe, titokban riportokat küldött a pesti lapoknak, a berlini eseményekről. Néhány tudósitása már meg is jelent és Boncz örömtől sugárzó arccal rontott be egy reggel Lottéhoz.

Egy pesti ujságot nyomott Lotte kezébe, aki azonban kijelentette, hogy sajnálja, de egy szót sem ért magyarul. Boncz észbe kapott. Persze, erről egészen megfeledkezett. De nem jött zavarba. Rámutatott egy vastag betükkel nyomtatott névre:

- A legragyogóbb dolog. Hogy Berlin legnagyobb szépitő intézetének orvos-kisasszonya kételkedéssel fogadja a Sawaky-féle szépitő eljárást és a minisztériumban máris élénken foglalkoznak a különvéleménnyel, melyet orvosprofesszorokkal vizsgáltatnak felül.

- Nem baj. De szenzációs. Látja, főhelyen, nagy betükkel közölték. Ezt a hirt legalább husz más lap is átveszi. Onnan kikerül a külföldre. Holnap már benne lesz a nagy angol és francia lapokban is: Budapesti forrásból vesszük a következő érdekes hirt: Kaiser Lotte berlini orvoskisasszony kimutatta a Sawaky-találmány sulyos tévedéseit. A berlini lapok titkolni próbálják a pikáns hirt, nyilván azért, mert hiszen a dolgot ők kürtölték világgá és onnan indult el a világot felforgató lázhullám. Gróf Tannenburg kisasszony állitólagos megszépitése körül igen rejtélyes bonyodalmak merültek fel, valami nincsen rendjén. Erre vall az is, hogy nevezett hölgy már hosszabb idő óta seholsem mutatkozik!

- Ez őrültség, Boncz. A legsulyosabb kellemetlenségeim támadhatnak belőle.

- Ugyan micsoda? Először is eddig még nem sorozták be a szépitő szanatórium orvosai közé. Másodszor mindenért én vagyok felelős, aki aláirtam a nevemet. És hát egy szemernyi igazság mégis van a dologban. Ha nem több, hát annyi hogy fanatikusan gyülöli Sawakyt és Müller Friderikát. Hát hadd okozzunk nekik néhány kellemetlen percet. Azonkivül sohasem árt, ha egy ilyen nagy tőzsdei manőverrel, mint amilyenné a szépitő eljárás nőtte ki magát, egy kis kontremint mozgatunk meg.

- Nem... nem! Még ma felmegyek a minisztériumba és bejelentem, hogy én soha senkinek ilyen nyilatkozatot nem tettem. És maga azonnal irásban jelenti ki, hogy az interjut tévedésből irta meg.

- Rendben van, Lotte. Én akár mártirhalált is halok maga miatt. De azért egy jó szót mégis csak megérdemelnék, amiért világhirüvé tettem a nevét!

- Hiszen tudja, hogy jó barátomnak tartom. De ilyen bolondságot ne tegyen többé.

De Lotte mégsem ment a minisztériumba. Megkapta kinevezését és előbb Hittlerrel akart beszélni. Egyébként is telefonon való tudakozódásra azt felelték, hogy báró Battenberg napok óta senkit sem fogad és csak nagyon ritkán tartózkodik hivatalában. Hittler nagyon barátságosan fogadta kolleganőjét és Lotte jókedvüen tért vissza Bonczhoz.

Találomra bolyongtak a pompás napsütésben és nevették a kereskedők élelmességét, akik hatalmas táblákat tettek a kirakatba helyezett divatcikkek és ékszerek mellé: Nem kell bevárnia a Sawaky-kurát. Anélkül is megszépül, ha francia modelljeimet hordja!

Egy öreg virágárusnő előtt megálltak, András rózsákat vásárolt a fogatlan, piszkos, legalább hatvanesztendős, elhizott, rettentően csunya asszonytól.

- Táncosnőnek megyek, kezit csókolom, nagyságos ur. Mert nem akarom, hogy mire megöregszem, megint az utcára kerüljek. Ezelőtt ugyanis mosónő voltam. Nem is gyüjtöttem semmit. De most már több eszem lesz!

- Remek, - jegyezte meg András. - hatvanéves ifju táncosnők fogják szórakoztatni a megfiatalitott öreg urakat.

Egy leánynevelő intézet növendékei jöttek velük szemben. Nyurga, vérszegény, kamasz lányok, akik viháncolva sugtak össze minden pillanatban. Kisérőjük egy szemüveges, szikár vénkisasszony megbotránkozva utasitotta őket minduntalan rendre. Egy utcai trafik mellett haladtak el, melynek ablakában számtalan röpirat tarkállott: Mit várhatunk a Sawaky-módszertől? Milyen lesz a megszépitett emberiség? Pontos adatok Sawaky eddigi működéséről.

A pápaszemes professzornő észrevétlenül elmaradt növendékeitől és gyorsan megvásárolt két röpiratot és egy filmlapot s azokat lázas, izgatott mozdulattal süllyesztette táskájába. De bármilyen ravasz is volt, szemfüles növendékei észrevették és Lotte meg András jól hallották, amint nevetőgörcsök között mondták egymásnak: Szerafin filmszinésznő lesz a Sawaky-kura után!

Egy vendéglőbe tértek be. Találomra botlottak be, mert éppen megéheztek és a vakitó fehér abroszok, az asztalokra rakott gyümölcs-piramisok, a kristály-poharak, gyengéd virágcsokrok, a topáz és rubin szinekben csillogó borospalackok étvágygerjesztően hivogatták őket.

Előételnek fogast rendeltek és az első palack bor után Andrást édes szédület fogta el.

- Gondolt-e arra, Lotte, hogy maga most uj életet fog osztogatni az embereknek? Milyen nagyszerü lenne, ha maga is eldobná a régit, minden bántó, szenvedést okozó emlékével... és nekem adná az ujat!

- Ne beszéljünk most erről, András. Ugy örülök, hogy néhány percre megfeledkeztem arról a sok szörnyüségről, amely mostanában rám szakadt.

- De hát mire jó ez? Igyék, Lotte... nézze a borospoharán keresztül a napsugarat és gondoljon arra, hogy ebbe a borba is a tüz, a fiatalság van zárva. Milyen nagyszerüen süt a nap, az élet sohasem volt zengőbb és szebb, mint ma. És milyen nagyszerü, hogy nem kell többé reszketve gondolnunk az elmulásra. Urai lettünk a nagy titoknak. Mindenki bőven kiveszi ezentul a részét az ifjuságból és szépségből! Nemcsak nézői, hanem biztos részesei leszünk a nagyszerü, világot éltető és megujitó erőknek. Nem érjük be morzsákkal, melyeket a véletlen szabott többé-kevésbbé fukar adagokra, hanem komolyan és bőségesen lakmározunk az Élet asztalán. Oh, milyen nagyon, mámorosan szerelmes vagyok. Mennyire szeretem magát, Lotte. Hol találhat az enyémnél vidámabb, őszintébb szerelmet? Hogy is ülhet mellettem ilyen komolyan? Mért nem kacag, miért nem csókol meg?

- Mi szégyelni való lenne abban? Van-e valami, ami szebben illeszkedhetne ebbe a nagyszerü nyári napsütésbe, mint egy csók? Én ugy szeretném belekiáltani a boldogságomat az egész világba. Tudja, Lotte, de ne nevessen ki, már gondoltam arra, hogy tulajdonképen költőnek születtem. Mit gondol, ne próbáljak verseket irni?

- Lotte, néhány hónap óta az egész világ megbolondult. Miért lennék hát éppen én kivétel? Olyan szerelmes vagyok, hogy majdnem kiszakad a szivem. Szeressen engem. Kivánjon tőlem valamit. Hogy megöljem Sawakyt. Vagy hogy megskalpoljam Battenberget. Vagy gunyos cikket irjak Müller Friderikáról! Olyan szép az élet és én éppen ma kaptam megint ezer márkát hazulról. Képzelje, a "Börsenblatt"-ból kiirtam Karl Kappeler egyik közgazdasági cikkét és levél alakjában beküldtem édesatyámnak. Azóta engem tart Közép-Európa legképzettebb kereskedőjének. Duplájára emelte fel a zsebpénzemet és azt irta, hogy csak igy folytassam tovább is. És én csakugyan igy fogom folytatni. Már kivágtam a "Morgenpost"-ból a selyemgyártásra és kivitelre vonatkozó nagyobb tanulmányt. Most azt fogom beküldeni jó atyámnak. A jövő héten statisztikai táblázatokat fogok levelemhez mellékelni. Apám sirni fog örömében. De ez mind nem ér semmit. Nekem egy célom van. Nyiltan, bátran, őszintén...

András nem fejezte be mondatát. Hirtelen és meglepetésszerüen Lottéhez hajolt, magához ölelte és mielőtt a meglepett és megrémült doktorkisasszony védekezésre gondolhatott volna, szájoncsókolta.

El akart rohanni, de amikor megfordult, hirtelen elsápadt, visszahökkent és a helyére roskadt.

A vendéglő ajtaján egy férfi és egy nő léptek be. Lotte első pillantásra felismerte őket. Battenberg Fritz és Müller Friderika. Hidegen, gőgös előkelőséggel álltak meg. A főpincér mély bókkal sietett eléjük.

Battenberg biccentett és, anélkül, hogy egy pillantást vetett volna maga köré, elindult a jelzett irányba. A pincérek hada utánuk kullogott. Müller Friderika mint egy fejedelemnő, felragyogva és győzelemittasan karolt a férfiba. A pillantása a vele szemközti tükörbe esett. És ez a tükör az övén kivül még egy másik nő arcát is megmutatta neki. Egy arcot, melynek láttára Friderika még gőgösebb és győzelemittasabb lett. Megfordult és élesen, határozottan, lesujtóan és gyülölettel nézett Lottéra, aki sápadtan, elhaló lélekzettel, megsemmisülten és megalázva ült a helyén. Csak asszonyok érthetik meg, hogy mennyi fájdalom, szégyen és keserüség összessége az ilyen pillanat.

Azután eltüntek. A fülke függönye eltakarta Battenberget és Friderikát. Lotte még mindig mozdulatlanul ült. Szemei merevek voltak, didergett, a szája megvonaglott.

A száj néhány pillanatig még némán vonaglott. Azután egyszerre halk, de érthető szavak röppentek el róla:

Lassan magához tért. Fáradt volt, megtört, alig tudott András karján kitámolyogni és egy autóba szállni.

- Ne busuljon, Lotte. Most már láthatja, hogy méltatlanra pazarolta szerelmét. Felejtse el... Talán azért kellett ennek igy történnie, hogy észrevegyen végre engem! Lotte, legyen a feleségem!

Szeméből könnyek szivárogtak. András mérgesen szoritotta ökölbe a kezét.

- Hát van józan ész, logika a világon? - kiáltotta haragosan. - Ime, a méltatlan emberért szenved, még most is szereti, engem pedig, aki szivből imádom, semmibe sem vesz!

De hát Lottén sem érv, sem könyörgés nem fogott. Letörten, halálos szomoruan érkezett a penzióba.

- Isten vele, András! - mondotta. - És örüljön, hogy mindez igy történt, mert különben nagyon összevesztem volna magával a csók miatt. De a nagyobb baj elhomályositja a kisebbet és ugy érzem, szükségem van magára!

András e pillanatban boldog volt. Hiszen ez már közeledés, talán egy kis vallomás is! Lelkesen csókolta meg Lotte kezét.

- A baj sohasem jön egyedül - mondotta Lotte - s én ugy érzem, hogy nehéz napjaim következnek.

Másnap reggel küldönc kereste Lottét. Hivatalos, pecsétes levelet hozott. Lotte remegve nyult a levél után. Érezte, hogy csak rossz hir állhat benne, Alig tudta leküzdeni felindulását és percekig tartott, amig végre el tudta olvasni a két gépelt sort: "Értesitjük, hogy magasabb helyről történt utasitás folytán önt a Sawaky-féle orvoskurzus névjegyzékéből töröltük..."

Lotte keserüen mosolygott. Jól tudta, ki az a felsőbb hatóság, akinek ő nem kell. Tegnap délben Müller Friderika bizonyára érdeklődött, hogy Kaiser Lotte dr. szerepel-e a névsorban? És személyesen adta ki az utasitást: azonnal törölni!

Ez az ujabb vereség érzékeny és sulyos volt. Nemcsak azért, mert igen tekintélyes és biztos jövedelemtől ütötte el, hanem azért, mert Lotte valahogyan ugy érezte, hogy neki joga van megismerni azt a rejtélyt, amely vetélytársát ilyen fölényes győzelemhez segitette.

Ágya szélére ült és arra gondolt, hogy néhány hónap előtt még büszke reménykedéssel nézett jövője elé. Pompás jövedelme volt és a telefon pontosan fülébe csilingelte bizonyos időközökben Battenberg vallomását. Mennyire szerette ezt az embert! És most kiderül, hogy önző, kapaszkodó, csak a sikert hajszoló ember, akinek nincs szive. De hát akkor miért rabolta el annyi szép évét? Miért fosztotta ki legdrágább érzéseit? És ezt talán még meg lehetne bocsájtani. De nevetségessé tette. Cinkosa lett legádázabb ellenségének. Segitett neki őt letiporni. Ezért lakolnia kell...

Lotte felugrott, fel és alá sétált, próbálta átgondolni a helyzetet. Mi történt tulajdonképen? Hol van Sawaky és micsoda viszony füzi a japánt Friderikához? Valóban csak a tudományos együtt buvárkodás? Oh, Lotte sokkal inkább nő volt, semhogy ezt elhihette volna. Jól megfigyelte az Adlon halljában, hogy milyen gyengéd, szinte szenvedélyes mozdulattal közeledett Sawaky Friderikához, hogyan nézett rá, milyen féltékeny és szigoru pillantással figyelte, amikor Friderika táncolt. De hát akkor miért engedte át Friderikát Battenbergnek? Itt valami mély, sötét titoknak kell rejtőzködnie. Egy titoknak, melynek ha felfedi nyitját, ugy... Lotte megállt, a szive hevesen vert, nem is merte végiggondolni a mondatot. De homályosan és makacs erővel egy elhatározás kezdett érlelődni benne: meg kell ismerkednie Sawakyval!!

Az ajtón kopogtak. András lépett be. Arca csupa mosoly. Kezében levelet lobogtatott.

- Micsoda nagy gyerek maga - utasitotta Lotte rendre. - Bizonyára megint sikerült egy kivágott cikkel megpumpolnia az édesatyját.

- Nem, Lotte. Ezuttal komoly keresetről van szó. Közös keresetről, ha szabad igy neveznem. Meggazdagodtunk! Mind a ketten!

- Nem, Lotte!... Ugye maga is látja ezt a levelet a kezemben? Akkor hát nem káprázat. De egy kis türelem... sorjában kell mennem. Ugye emlékszik, hogy a multkoriban megmutattam azt a kis hirt, melyet magáról tettem közzé egy magyar ujságban?

- Ugy van. Hát most már bevallhatom... Ugyanakkor egy pesti bankárnak, személyes, bizalmas jóbarátomnak azt irtam, hogy e hir hatása alatt okvetlenül nagy áresés lesz a Sawaky-szanatórium rt. részvényeiben. Kértem, hogy amennyi pénzt csak szabaddá tud tenni, azért mindért vegyen az áresés napján részvényeket, mert hiszen a támadás hirét azonnal meg fogják cáfolni és a részvények szilárdabbak lesznek, mint valaha. Viszont mindig akad néhány gyáva részvényes, aki, ha elolvassa az ártatlannak látszó hirt, megrémül és azt mondja: valami lehet a dolog mögött! És siet piacra dobni részvényeit. A bankár eladta a részvényeket százezer márka nyereséggel és a nyereségből negyvenezer márkát az én számlám javára irt. Ennek a fele, huszezer márka, természetesen önt illeti, minthogy a maga segitsége nélkül ez a trükk sohasem sikerült volna.

- Csak nem hiszi, kedves barátom, hogy valóban elfogadok magától ilyen hatalmas összeget!

- Bocsánat, de megint a saját szavaira kell emlékeztetnem. Ugye akkor azt mondta, hogy magára sulyos kellemetlenségek hárulhatnak a cikkből kifolyólag?

- Rendben van. Akkor hát nyilvánvaló, hogy a spekuláció kockázatának nagy részét maga viselte. Amiből nyilvánvaló, hogy éppen ilyen arányban kell részesülnie a nyereségben is. Egyébként az összeget van szerencsém e nevére irt takarékkönyv alakjában átnyujtani!

- Maga nagyon jó fiu, András. Sokkal jobb, mint amennyire én azt megérdemlem. De kérem, legyen türelemmel, talán eljön az idő, amikor egész szivvel fogom viszonozni tudni az érzéseit. De most nem lehet még... Egy nagy, igen nagy harcot kell megvivnom előbb!

A világot felforgató nagy események többnyire más hatást és eredményt szülnek, mint amilyet a józanul és logikusan gondolkozó emberek várnak. Most is igy történt. Kormányférfiak, ujságirók mind azt jósolták, hogy a nagy izgalom lecsapolódik és a munka visszatér régi medrébe, a megszépitett és megfiatalitott embertömegek arányában.

A szanatóriumok ezrei éjjel-nappal ontották az átformált, ujjá fiatalitott embereket. Valósággá lett a régi mesebeli csodamalom, melynek egyik kapuján öregen és csunyán lépnek be, a másikon pedig fiatalon és szépen távoznak.

Az első hónapokban az öröm és ujjongás általános volt. Valóban ugy látszott, mintha az Ovidius által megénekelt aranykorszak éledt volna ujjá. Valami névtelen öröm, édes megmámorosodás fogta el az embereket, az egészséges test természetes ruganyossága és energiateltsége kiváltotta azt a vidám optimizmust, melynek semmi más alapja nincsen, mint a kellemes közérzet. Sugárzó, vidám arccal, ragyogó szemekkel álltak a tükör előtt, alig tudtak betelni a maguk nézésének gyönyörüségével. Ismerősök, ha az utcán találkoztak, elsikoltották magukat örömükben, összeölelkeztek, csókolództak és akárhányszor gyermekek módjára ugrándoztak örömükben. De nemcsak a testek, hanem a lelkek is sajátságos változáson mentek át. Mindenki könnyelmü lett. Az ifjuság tékozló könnyedségével vetették magukat az örömökre, mindenki bizott a jövőjében, ugy érezték, hogy csodálatos ujjászületésükkel kapcsolatban a környező világnak is meg kell változnia. Szinte csodálkoztak és nem értették, hogy miért nem emelkednek a munkabérek, miért nem enyhül a munka sulyossága, hogyan lehetséges az, hogy a főkönyvek éppen olyan ridegek és savanyuak, mint azelőtt, hogy a gépek is éppen olyan olajosak, porosak és lármásak, mint a régi világban. Csak az utcák képe változott. Mindennap uj embercsoportok tartották diadalmenetüket. Milyen isteni pillanat volt az, mikor a csunya, öreg lány először lépett ki az utcára szépen, fiatalon, hóditó, bájos lányságot sugárzóan. Mindegyik uj ruhát készittetett, kábultan, mintegy könnyü részegségben léptek ki a kapun és kacagó boldogsággal érezték először életükben, hogy tetszenek. Igen, a férfiak megfordultak utánuk, sőt kitartóan követték őket. Évek sirása változott egyszerre mindent felejtő boldogsággá és egyetlen mohó vágytól remegtek meg: pótolni, kiélvezni mindazt, amit a mult megtagadott, amiért annyit szenvedtek. És fizetni is! Bosszut állni mindazokon, akik kegyetlenül megcsufolták hervadt, szomoru lányságukat. Megkinozni a férfiakat, akiket szerettek és akik nem vették észre őket. Most felkeresték őket, felkorbácsolták szenvedélyüket és a szemükbe kacagtak. A hetyke barátnők sápadtra váltak, mikor meglátogatták őket és elhóditották udvarlóikat. Micsoda bódult, táncos világ volt ez! A testek és életerők tobzódó, fékevesztett diadala. Mindenki élvezni akarta a sikerét, szépségét, fiatalságát, melyet váratlan, felfoghatatlan adománynak tartottak. A társadalmi rendet komolyabb felfordulás fenyegette, mint valaha. Békés családatyák csábitó Don Juanokká váltak és derék polgárasszonyok, akik már csendesen beletörődtek szerelem és viharok nélkül elmult szürke életükbe, most dacos örömmel rázódtak fel és kijelentették, hogy nem lesznek többé bolondok ugyanolyan szolidan élni, mint eddig. Mindenki bölcs és Epikur lett, lenézték az erkölcsöt és önmegtartózkodást, amelyből szerintük előbbi életükben semmi jó nem fakadt. A családi élet veszedelmes zátonyra jutott, a hatóságok és az egyház megrémültek. Rómából bizalmas parancs érkezett a főpapsághoz és a templomokban egyre sürübben dörgött a hivek felé a szigoru prédikáció, melyek között különösen nagy feltünést keltett Páter Hillárius benedekrendi szerzetes beszéde, aki a következőket mondotta:

- Testvéreim! Uj tömegőrület lázában lejti boszorkánytáncát a világ. A sátánsugallta bölcseség a halhatatlan lélek megszépitése helyett a mulandó testet ejti nagyzási hóbortba, elhiteti vele, hogy mindenféle bűbájoskodással és természetellenes mesterkedéssel örökifjuvá lehet. Trónt emelnek a testnek, olyan őrjöngő kultuszt üznek vele, amilyenre még az antik Rómában sem volt példa. De nézzetek körül és lássatok. Nézzétek, mint süllyed sárba minden, ami magasztos és szent volt. A test uralma a sátán uralma! Az asszony nem szereti többé az urát, az apák tivornyák között töltik éjszakáikat és a gyermekek lelkéből kivész minden fennköltség, jóság, tisztaság. Vigyázzatok! Értsétek meg, hogy a romlás felé rohantok. Mindenfelé pusztul a vagyon, a komoly munka egyre nagyobb válságba kerül. Dorbézolástok közepette nem veszitek észre, hogyan távolodtok egyre jobban a helyes utról és mint fordultok el az Urtól. Ostoba, vak emberek! Hát mit ér az, ha meg is hosszabbithatjátok ifjuságtokat? A halál mégis elkövetkezik, a test nem lehet halhatatlan. És akkor jaj nektek, ezerszer jaj! azoknak, akik elvesztették lelküket! Az Ur ellen lázad és sulyosan vétkezik, aki, ahelyett, hogy imádkoznék és dolgoznék, a szanatóriumok előtt áll hosszu, türelmetlen sorban és várja, hogy mikor kerül sorra. Jól tudjátok, hogy az egyház emberei közül senki sem veszi igénybe Sawaky doktor tudományát. Sem a papok, sem a rendek tagjai. És aki az egyház hű és igaz fiának tartja magát, az fölénnyel és megvetéssel fordul el e modern átoktól, amely uj Szodomává és Gomorhává változtatja a világot!

A prédikációnak óriási visszhangja támadt. Az ujságok vezércikkekben foglalkoztak vele. A szabadelvü lapok azt hangoztatták, hogy mindenki szabadon rendelkezik testével, senkit sem lehet eltiltani attól, hogy szép és fiatal legyen. Ha vannak is átmenetileg bizonyos kilengések, ezek idővel feltétlenül elmulnak. De különben is most, mikor már sok millió embert kezeltek a szanatóriumok, nem lehet a többi várakozót egyszerüen eltiltani a kurától. Ez világforradalomra, beláthatatlan rémségekre vezetne. És ne feledjük el, hogy a Sawaky-szanatórium részvénytársaság részvényeinek elértéktelenedése irtózatos pénzügyi válságot idézne fel, mely nemcsak a magánvagyonokat semmisitené meg, hanem megrázkódtatná az államháztartásokat is, melyek rengeteg milliárdot keresnek a szanatóriumok által fizetett részesedési összegekből. És végül, eltekintve az anyagi szempontoktól, kétségtelen, hogy az emberiség általános jóléte, munkaképessége és boldogsága is megköveteli, hogy minél tovább legyünk fiatalok és minél többen legyenek szépek!

A keresztény lapok is óvatosan irtak. Dicsérték az egyházat, amely ragyogó és fennkölt példáját adta az önmegtartóztatásnak. Ime, a papok és apácák lemondtak a világi hivságról és bebizonyitották, hogy nemcsak prédikálják, hanem követik is a hit magasztos parancsait. Tisztelet nekik, akik igy tesznek tanuságot a lélek mindenek felett állósága mellett. Fájdalom, a hiuság és testiség valóban megdöbbentő módon lett urrá az emberiségen. Ijesztő eseteket látunk nap-nap után és - amire talán évszázadok óta nem volt eset - mindenfelé munkáshiány mutatkozik. A megszépült munkások és munkáslányok nem térnek többé vissza a gyárakba, valamennyien megkótyagosodnak a nagyravágyás és könnyü élet vágyától. A népvándorlás mindent elsöprő hordáira emlékeztető tömegek ostromolják a filmgyárak, szinházak és mulatók kapuit. Mindenki a szépségével óhajtja megkeresni a kenyerét. A testiségét akarja tökéletesiteni. Borzadva kérdezzük: hová vezet ez? A világ a kicsapongás és nyomor tanyája lesz. A legszörnyübb erkölcsi rothadás utjára léptünk. Minden harsonát meg kell fujnunk, fel kell ráznunk az alvó hatóságokat: gyors segitséget, szigoru beavatkozást követelünk, különben menthetetlenül elvesztünk!

Az ujságok nem tuloztak. A munkakerülők száma rettentően megnövekedett. Csak elenyésző számmal akadtak olyanok, akik uj formájukban is visszatértek régi mesterségükhöz. A legtöbben lenézték és undorodtak előbbi életüktől. Különösen a szegényebb néposztályra állt ez. Akiket megszépitettek, ugy érezték, hogy közös származási titok, testvériség füzi őket össze mindazokkal, akik - mint ők - ugyancsak a szanatóriumokban lettek uj emberekké. Ebben a megujhodott életükben az egyes osztályok már nem érezték annyira az elválasztó falakat, mint azelőtt és ez az öncsaló képzelgés azt a hitet keltette bennük, hogy mindenkinek egyforma könnyü és gondtalan élethez van joga. A helyzet annyira veszedelmessé vált, hogy a hatóságok kénytelenek voltak erélyes módon beavatkozni. Szigoru rendeletet bocsájtottak ki, hogy mindenki köteles a kura befejezése után haladéktalanul előbbi munkahelyén jelentkezni. A bankokat utasitották, hogy szoritsák meg a hiteleket és megfenyegették a közönséget, hogy amennyiben nem térnek vissza a termelő, komoly foglalkozáshoz, bezárják a szinházakat, mulatókat és betiltják a mozielőadásokat.

Mindez azonban pusztába kiáltott szó maradt. A valóságban naponta ezren és ezren ünnepelték megszépülésüket. Ezek az ünnepi lakomák többnyire orgiákká fajultak, melyeken Sawaky szobra előtt áldoztak a szerelemnek.

Mint valami mithológiából kilépett ősi isten, aki visszatért a földre és megbabonázta, megőrjitette az embereket. Valamelyik francia tudós azt mondta róla, hogy az emberiség zavarban van: megkövezze vagy imádja-e? A legnagyobb jót és a legnagyobb rosszat hozta egyidejüleg.

A tömeg bálványozta Sawakyt. Palotája előtt diszőrség állt és fejedelmeknek kijáró hódolat övezte. Sawakyt semmiért nem lehet vádolni, - mondották a higgadtabbak. Ha a jót, amit ad, rosszra forditják, ugy a baj nem Sawakyban van, hanem az emberekben, akiket nagyobb jellemerőre kell nevelni!

Általában mindenki azzal mentette a nagy felfordulást, hogy csak átmeneti jellegü. Természetes, hogy az első megmámorosodás tulzásra ragadja a tömeget.

Sawaky visszavonultan élt. A meghivásokat, melyekkel elhalmozták, sorra visszautasitotta. Annál többet suttogtak azonban szépséges asszisztensnőjéről, Müller Friderikáról, akit gyakran láttak az uj külügyminiszternek, Battenberg Fritz bárónak a társaságában. Ezt a barátságot a legkülönbözőbb magyarázatokkal kisérték s a legilletékesebb helyeken ugy vélték, hogy Battenberg zseniális trükkje, mellyel annyira Németországhoz rögzitette Sawakyt, hogy nem kellett tartani más nemzetek csábitási kisérleteitől. Mert - amint Battenberg leleplezte - angol és francia részről ismételten történtek kisérletek, hogy Sawakyt elvigyék Berlinből.

Október derekára világzarándoklatot hirdettek Berlinbe Sawaky hivei. A tudományos és művészvilág legragyogóbb nevei jöttek el, hogy hódolatukat lerójják. E zarándoklásból tizennégynapos őrjöngő pogány ünnepély lett, amelynek azt a nevet adták: hódolat a Szépség Messiása előtt! Berlinben egész éjjel lobogtak a fáklyák, az utcákon virágos kocsikon gladiátorok vonultak végig és római köntösbe öltözött énekkar a szépségről és ifjuságról zengett himnuszokat. Sawaky reflektorok fényében jelent meg palotája erkélyén. Néma meghajlással fogadta a tömeg üdvözlését, de semmiféle hatalom nem birta megszólalásra. Sokaknak feltünt, hogy Friderika nem állt mellette. Pedig Friderika egyébként mindenütt látható volt. Megjelent az ünnepélyes megnyitáson és átvette a nők egyetemének fejedelmi ajándékát: a hatalmas arany pálmalevelet, brilliáns diadémot, a szépséget allegorizáló bronzszobrot, melynek főalakja maga Friderika volt. De azután történt valami, ami egészen uj fordulatot adott a dolgoknak. Az ünnepély utolsó napján villámgyorsan terjedt el az a hir, hogy a japán követ estélyt ad Sawaky tiszteletére. Ez különösen diplomáciai körökben keltett nagy meglepetést, mert hiszen kezdettől fogva feltünt, hogy Sawakyval szemben rendkivül zárkózottan, szinte tüntető közönnyel viseltetik kormánya. Ám a táviratok és üdvözlő iratok tömege, melyeket a japán követségre küldtek és melyben Japánt mint a világ legnagyobb fiának hazáját ünnepelték, ugy látszik, álláspontjának feladására birta a követet, aki káprázatos fénnyel készült megülni az estélyt. Ennél nagyobb szenzációra nem ébredt még az európai diplomácia.

Az ázsiai veszedelem kérdése, ugy látszott, fenyegetőbben lépett az előtérbe, mint valaha. Igen sok nyugtalanitó jel vallott erre. Augusztus havában az angol, francia és német követek többizben tartottak bizalmas értekezést különböző városokban, ahová inkognitó érkeztek. A külügyminisztériumokban számos titkos aktában voltak e tanácskozások lefektetve, a hadügyminiszterekhez sürgős utasitások mentek és a hadianyagot készitő gyárak éjjel-nappal üzemben voltak. A repülőgépek és hadihajók számát napról-napra szaporitották. A levegő tele volt villamos feszültséggel, a diplomaták vihart szimatoltak, de semmiféle ügyeskedéssel sem lehetett tiszta képet teremteni. Ellenkezőleg. Ázsia előzékenyebb, udvariasabb és mosolygóbb volt, mint valaha. És mégis!... Mindenki félt, mindenki tudta: valami készül! A Sawaky-szanatóriumok bizalmas parancsot kaptak: elsősorban a férfiak fiatalitandók meg, minél több erőteljes férfire van szükség. Érthető ezek után, hogy a berlini japán követ estélye világeseménnyé nőtte ki magát. Hogyne, hiszen az estélyre meghivást kapott a Berlinbe sereglett egész európai diplomáciai kar. Ugy látszott, nagy meglepetés készül. Erre vallott az is, hogy valamennyi ország sajtóképviselőjét meghivták. A vendéglátó követség tehát sulyt helyezett arra, hogy azok a szavak, melyek az estélyen el fognak hangzani, minél nagyobb körben és minél pontosabban jussanak nyilvánosságra. A meghivókat a követség titkári hivatala állitotta ki és Boncz Andrásnak, aki, mióta riportokat küldött Budapestre, állandó érintkezést tartott fenn a berlini ujságirókkal, nagyszerü ötlete támadt. Személyesen jelentkezett a titkárságon, felmutatta igazolványait és meghivatta magát. Ugyanakkor engedélyt kért, hogy magával hozhassa fotóriporterét, Kaiser Lotte kisasszonyt is, aki valamennyi magyarországi képeslapot ellátja az estélyről készitendő fényképekkel. A titkár kissé vonakodott, de András olyan meggyőző erővel és tüzzel érvelt, hogy a titkár végül is attól félt, hogy diplomáciai konfliktus támad, ha a kérelmet megtagadja. És Lotte számára is kiállitotta a meghivót.

Lotte leirhatatlanul izgatott lett, mikor András átadta a meghivót. Hol elpirult, hol elsápadt, nem hitt a szemének és... egyszerre csak András nyakába vetette magát és megcsókolta.

- Drága, kedves, okos barátom... milyen boldog vagyok! - ujjongott szinte önfeledt örömében.

András nagyon szerette volna visszacsókolni, de érezte, hogy ez a csók csak elismerés, jutalom, amelynek semmi köze sincsen a szerelemhez, tehát nem is lehet viszonozni. Ha Lotte ugyan ezt a csókot egy kis szerelmi ostrom után adja, ugy András karjaiba ragadta volna és a földkerekség legboldogabb vőlegényének nyilvánitotta volna magát. Igy azonban a csóknak nem volt édessége, ellenkezőleg, kissé bántotta is, mert nyilvánvalóvá tette, hogy Lotte még most is egész lelkével arra a másik férfira gondol. Őt és vetélytársnőjét akarja látni, különös gyönyörüséget talál abban, hogy ezzel gyötörje magát.

De mikor András idáig ért gondolkozásában, hirtelen ugy megrémült, hogy az asztalba kellett fogóznia, nehogy a karosszékbe rogyjon. A lábai remegtek és csendesen fütyürészni kezdett kinjában. Homályosan és kisértetiesen az villant át agyán, hogy Lotte talán valamilyen botrányra vagy merényletre készül. Hogy erre nem gondolt mindjárt! Ismerte barátnője konok, erős akaratát, tudta, hogy minden érzése, gondolata: elégtételt venni! Az előbbi nagy izgalmat is ez váltotta ki belőle: az öröm, hogy alkalma nyilhat leszámolni.

- Lotte, - nyögte a kétségbeesett András - igérje meg, hogy semmiféle bolondságot nem fog elkövetni!

- Ah, milyen gyávák, erkölcsösek maguk férfiak, akik a vérontást és katonáskodást kisajátitották. No ne féljen, megigérem, meg lesz velem elégedve. És ha bármit is tennék, megnyugtatom, magát semmiért sem fogják felelősségre vonni.

- Nekem... sokkal jobb, ha bizonyosságot teremtek. Igy, ahogyan most állnak a dolgok, nem birom tovább!

Ilyen felvonulást még nem látott Berlin. A japán követ palotájára reflektorok és ivlámpák voltak felszerelve, melyek tündéri fényt árasztottak a környékre. És ebben a fényözönben egymás után kigyóztak végtelen hosszu sorban a kapuhoz az autók. Felbecsülhetetlen értékü prémek és brilliánsok revüje volt ez és a tér francia parfüm illatával telt meg. Fehérkesztyüs rendőrök izgatottan és harsány hangon igazgatták az egyre jobban torlódó autótábort és közben sürün tisztelegtek az érkező előkelőségeknek. Az urak fehér ingmellén különböző szines rendjelszalagok hasitottak keresztbe, cilinderek, frakkok, egyenruhák kavarogtak, mintha ekzotikus festő vázolta volna fel szinorgiába vesző, egymásba örvénylő vonalakkal készült festményét.

- No lám, Ázsia máris csatát nyert Mert, ugyebár, tisztában van, kedves Jüttner kollégám, azzal, hogy itt senki sincsen, aki valóban Sawaky kedvéért vagy tiszteletére jelent meg. Ellenkezőleg, valljuk meg, a hivatalos köröknek és kormányoknak meglehetős kellemetlenséget okozott ez az ur. A mi derék kormányaink ugyanis a régi tipusu, kellő időben megöregedő és megrutuló állampolgárok természetrajza szerint szervezték meg a társadalmat és most nagy zavarban vannak, hogy mint rendszabályozzák meg a váratlanul kialakult más formáju és természetü embermilliókat.

- Szerintem, kedves Jüttnerkém, erre az estélyre mindenki félelemből jött. Titkokat szeretnének kiszimatolni. Tudja, mit mondok? A követ és Sawaky ünnepélyes találkozása megbeszélt diplomáciai komédia.

- Ugyan kérem! Maguk, angolok, lélekzeni sem tudnak anélkül, hogy arra ne gondolnának: mikor próbálhatják ki ujtipusu hadihajóikat!

- Komédia, ha mondom. A követ ur egyszerüen meg akarja mutatni Tokiónak, hogy mennyi izgalmat, milyen óriási megmozdulást vált ki ma Európában minden, ami Japánnal kapcsolatos! Egyébként is pokoli gondolat a mai feszült időkben egy japánt ünnepeltetni az európai diplomáciával!

A két ujságiró beszélgetés közben a hallba ért, amely valósággal pálmaerdővé volt változtatva. Vörös, puha szőnyeg fedte a márvány lépcsőházat, ahol egyenruhás inasok sürögtek és segitették le a bundákat és belépőket.

- E fickóknak legalább fele kém! - jegyezte meg Stower, mikor a bundájukat letették. - Miközben felszolgálnak és a kivánságok iránt érdeklődnek, éles füllel figyelik a vendégek beszélgetését és megjegyzéseit. Fogadni mernék, hogy már hetek óta tanulmányozták a meghivottak fényképeit és mindenkiről tudják, hogy kicsoda? Bizonyára pontos utasitást is kaptak, hogy kik azok, akiket különösen szemmel kell tartaniok.

- Barátom, - kacagott Jüttner - maga nem ujságirónak, hanem detektivfőnöknek született!

Stower nem válaszolt. Az eléjük táruló látvány egészen lenyügözte. A hatalmas szalonban szikráztak, remegtek a szinek, égő vörös, vidám kék, meleg sárga, mosolygó rózsa szinfoltok, halványzöld tüllök, fekete és arany gyöngyhimzések, London, Párizs és Newyork őrjöngő fényüzése, káprázatos brokátok, vakmerő és lenyügöző formák hullámoztak mindenfelé forró örvényléssel. Amit a pompát kereső képzelet kitalálhat, az mind életre támadt e teremben.

Jüttner egy közelében álló fiatalemberre lett figyelmes, aki szinte megbabonázva, tágranyilt szemekkel bámulta a tündéri látványt.

- Igen... és az ön kiséretében levő hölgy is az! - tette hozzá gálánsan Jüttner.

Lotte valóban nagyon szép volt. Arany laméeruhát hordott s a homlokát értékes diadém fogta körül. Még ebben a káprázatos társaságban is feltünést tudott kelteni. Sok férfi kiváncsian fordult utána.

- Kisasszony, - mondotta Jüttner - ön egyszerre csavarja el a fejét az őt világrésznek. Ime, eddig Brazilia, Egyiptom, Anglia és Törökország követei lövellték legtüzesebb pillantásaikat ön felé.

- Ezt még megértem, - avatkozott a társalgásba Stower - de annál különösebb, hogy mind e fény és hódolat tulajdonképen ama ferdeszemü, iróasztalom apró bronz démonjaira emlékeztető urnak szól!

A terem jobboldalára mutatott, ahol egy emelvényen, trónszerü biborszék mellett Sawaky állt és szinte megmerevedni látszó mosollyal fogadta a gratulációkat. Ugy vonultak el előtte, mint a legnagyobb uralkodók előtt szokás. Mindenkit bemutattak és mindenki mondott néhány többé-kevésbbé szellemes vagy banális frázist. Boufflers gróf, a francia követ került sorra:

- Professzor ur, - mondotta a gróf - engedje meg, hogy mint a világ legnagyobb diplomatáját és békeapostolát üdvözöljem. Amit mi kontárok sohasem tudtunk megtalálni, - azt az alapot, amely mindenkinek egyformán rokonszenves - ön végre a világ elé tárta. Az ön programmjában egyesül és kezet fog az egész emberiség. Reméljük, hogy a megszépült emberiség gyülölni fogja a csunya háborukat!

Zajos taps zugott fel. Az emberek összenéztek. Mindenki tudta, hogy e szavak nem egyszerü elmésségek voltak, hanem - mint valamely vivóbajnok mestervágása - a legérzékenyebb oldalán találták az ellenfelet. Sawaky mosolya egy árnyalattal szélesebb lett, a japán követ mereven és titokzatosan állt, mint Buddha templomának szobrai. Az ujságirók lázasan jegyeztek és a termen átcsaptak az izgalom hullámai. Mindenki feszülten, nyugtalanul várt. Ezek olyan szavak voltak, melyekre válaszolni kellett. A gróf élesen, szinte kihivóan nézett Sawakyra, aki most könnyedén meghajolt.

- Gróf ur, - mondotta - én a tudomány munkása vagyok. Kutatásaim során felfedezésemnek csupán élettani és nem politikai eredményeivel törődhettem. De ha ezen felül - amint megjegyezni szives volt - politikailag is értékes gyümölcsöt termeltem, ugy ezt örömmel veszem tudomásul!

- A válasz ügyes és semmire sem kötelező! - jegyezte meg Stower. - Sawaky ur kétségtelenül nagy tudós, de egyszersmind egy minden hájjal megkent ravasz és titokzatos fickó!

- Ki tudja, talán az ujkor történetének egyik legérdekesebb pillanatát örökitettem meg! - mosolygott Lotte.

- Azt hiszem, - válaszolta Stower - hogy a história számára még érdekesebb és jellemzőbb ez a másik kép!

Valóban, hihetetlenül furcsa és megdöbbentő jelenet tárult eléjük. A diplomáciai bemutatkozás végetért és most egyszerre minden oldalról nők rohanták meg Sawakyt. Mint illatos rózsa-, liliom- és aranypehelygomolyagok viharoztak mindenfelől elő, széttépve a merev etikettet, előkelő modort, szinte hisztériásan és önkivületben rajzottak köréje, virágokkal szórták tele. Ugy hulltak az emelvény lépcsőjére, mint ama fanatikus indusok, akik a bálványisten vasszekerének kerekei elé vetik magukat, hogy eleven testüket nyujtsák áldozatul. Félelmetes, az idegekbe markoló, mindenkit magával ragadó jelenet volt.

- Isteni! - kiáltotta Stower - a megfiatalitott és megszépitett előkelő hölgyek róják le hálájukat megváltójuk előtt!

Boncznak csak most tünt fel, hogy a teremben valóban csupa gyönyörü nő van.

- Mind e hölgyeket már régebben ismerem különböző estélyekről - folytatta Stower. - Rettentő csunyák voltak. És most... csupa tündér és démon.

Sawaky kissé zavartan állt, szerényen hajlongott, ám ezt az ostromot nem lehetett olyan semmire sem kötelező általánosságok között meguszni, mint a diplomaták udvarlását. Mert a nők indulata féktelen, vad szenvedéllyel lobogott fel, a kezét, a ruhája szegélyét csókolták, sőt Donna Huerta átölelte és szájoncsókolta. Mesternek szólitották, meghaltak volna egy szavára, őrjöngtek. Sawaky sápadtan, szédülten állt, a szeme elsiklott a hörgő, vonagló tömeg felett és Friderikát kereste. A terem legvégén állt, Battenberg mellett. Látta Sawaky széditő sikerét, a nők ájuló hódolatát. És érezte, mint remeg meg mellette Battenberg. Megértette, hogy Battenberg attól fél: elveszti. Hiszen a nők mindig a győztes férfihez pártolnak. De Friderika arcán kegyetlen mosoly ült és hidegen, gőgösen nézett vissza Sawakyra. Csak ők ketten tudták, hogy e pillanatban nem Sawaky volt a győztes, hanem Friderika. Az ő gonoszsága ülte gyilkos diadalát. Ime, megmutatja a sikerének csucsára ért férfinak, hogy néki még most sem kell. Megmérgezi ezt a forró, mámoros pillanatot, beléfagyasztja a kétségbeejtő érzést: hasztalan minden diadal, az a nő, az egyetlen, akit szeretsz, sohasem lesz a tied!

Battenberg azonban mindebből semmit sem értett. Reszketett, hogy elveszitheti ezt a nőt, akinek miniszterré való kinevezését köszönhette. Már többször gondolt arra, hogy feleségül veszi Friderikát. Őszinte, magát fürkésző pillanataiban ugy érezte, hogy valami furcsa kalandorszerüség van mind a kettőjükben, amely megmagyarázza és természetessé teszi egymáshoz való vonzódásukat. Eddig még sohasem beszélt erről Friderikával, de most hirtelen szükségét érezte, hogy valami meglepőt, érdekeset mondjon.

- Micsoda visszataszitó, csuf látvány! - fordult Friderikához. - Jöjjön, szeretném, ha rám figyelne néhány pillanatig.

- Kérem, ne ütközzék meg, ha valami nagyon váratlan dolgot mondok és főleg ne kérdezze, hogy miért éppen most hozakodok azzal elő. De látja, ha diplomáciai pályára is léptem, bennem mindig voltak bizonyos művészi hajlandóságok. A hangulat embere vagyok. Minden kis részletében érzem például ennek az estélynek a bizarr szépségét is, melyben ujjongó öröm, diplomáciai furfang, szenvedély, aggódó félelem, szerelem és gyűlölet vivják harcukat. Hősei és harcosai, primadonnái és statisztái vannak e különös egyvelegnek, melybe a világ minden tájáról embermilliók küldik el irigy, kiváncsi és miszticizmussal teljes érdeklődésüket. S mi ketten többek, sokkal többek vagyunk, mint egyszerü résztvevők. Ez a pillanat megéreztette velem, hogy a mi kapcsolatunk nem bontható meg többé.

- Ne értsen félre. A legjobb barátnője maradok. De a munkám és a mult, melynek különös titkai vannak, Sawakyhoz köt.

- Ne faggasson, Fritz. Oh, ha tudná, mennyire gyötrődöm, mikor magam vagyok és gondolkozni kezdek.

- Ha igazán szeret, ugy biznia kell bennem. Megosztani a gondját, közölni a titkait!

- Majd ennek is eljön az ideje. De kérem, könyörgöm, ne beszéljünk erről... kérjen fel táncra... nem akarok gondolkozni, csak élvezni a perc édes szédületét.

A zenekar már percek óta vidám muzsikával izgatta a vendégek táncos kedvét. A szakszofon érzelmes, mélabús tangót jajjongott, a bandzsó és hegedü epekedve kisérték. Azután tüzes, a trópikus vidékek izzó, szenvedélyes temperamentumát árasztó charleston következett.

- Valamikor - jegyezte meg Stower - a keringő fejezte ki az emberek szerelmi érzését. Ez a széles medrü, méltóságosan hullámzó muzsika, amelybe szinte beleomlott a táncos. Minden operettnek a keringő volt a sláger száma. A keringő a szerelem érzelmes, regényes korának a kifejezője. A jazz a szenvedélyé, az ábrándozás nélküli őszinte érzékiségé. A filozófusok törhetik a fejüket, hogy a szerelmi élet megváltozása hatott-e a zenére, vagy forditva, az uj zene diktált-e más erkölcsöket? Mindenesetre leszögezhetjük azt az igazságot, hogy a mindenkori tánczene a leghűbb kifejezője az egyes korok és nemzetek szerelmi életének. A rokokó negédes, finomkodó flörtjeit milyen pompásan fejezi ki a menuette! Róma és Athén izzó érzékiségét a lágy fuvola. A magyarok tüzes, hetyke férfiasságát a csárdás, Kelet vérengzésig feldühödő érzékiségét a dobok és csörgők.

Sajnos, Stower kitünő fejtegetéseire már senki sem figyelt. Jüttner egy amerikai kollégával tanácskozott arról, hogy milyen politikai szinezetet adjanak tudósitásaiknak? András a jelen lévő hölgyek toalettjeit jegyezgette, mert tudta, hogy erre feltétlenül minden ujság olvasónői kiváncsiak. Lotte lefényképezésre alkalmas érdekes személyiségeket keresett. Az általános mulatozásban, a nagy forgatagban fel sem tünt két férfi eltünése, akik - mint akik igen jól ismerik itt a járást - egy kis oldalajtón tüntek el és most egy párnázott falu és ajtaju szobában találkoztak.

- Végre, - mondotta a követ - már alig vártam, hogy négy szem között beszélgethessünk, kedves Sawaky. Igen komoly mondanivalóim vannak.

- Mindenekelőtt komoly szemrehányást kell tennem. Ön nem kiméli eléggé magát. Nagyon fáradtnak látszik és a kedélye is feltünően nyomott. Ez nem helyes. A hazának szüksége van az ön teljes erejére és frisseségére.

- Azt hiszem, - mondotta - hogy mindent megtettem, ami tőlem tellett. Talán még többet is...

- Oh, igen. Ön nagy és kiváló ember, Sawaky. Csak szeretetből és aggódásból kérem, hogy kimélje magát. Attól félek, - kérem ne vegye tolakodásnak megjegyzésemet - hogy önnek lelki bánata van. Valami gyötri, nyugtalanitja. Ez nagy baj. Elhomályositja éleslátását. Talán ennek tulajdonitható, hogy bizonyos különös körülmények máris elkerülték a figyelmét.

- Az ön asszisztensnőjére. Dr. Müller Friderikára. Nem tartja feltünőnek és gyanusnak azt a barátságot, amely Battenberg báró külügyminiszterhez köti?

- A doktorkisasszony Battenberg bárót még egyetemi tanár korából ismeri. A hallgatója volt.

- Lehet. De ennek az ismeretségnek a felujitása egyáltalában nem volt kivánatos. Tokiónak jelentést tettek az ügyről és utasitást kaptam, hogy a dolgot tegyem vizsgálat tárgyává és megkérdezzem önt: tud erről a bizalmas barátságról? Tudja azt, hogy Battenberg báró és a doktorkisasszony gyakran mutatkoznak bizalmas együttesben.

- Arról is, hogy ez a barátság olyan mérvü, hogy abból arra lehet következtetni, hogy a doktorkisasszony a miniszternek a kedvese?

Sawakyt elhagyta nyugalma. Homlokán kidagadtak az erek, halálsápadt lett, remegett a felindulástól.

A követ csodálkozva nézett rá. Nem értette, hogy miért indult fel annyira Sawaky.

- Bocsánat, - mondotta - nem akartam a kisasszonyt megbántani. De végre is bizalmas és hivatalos beszélgetést folytatunk, mely kizárja az udvariaskodást. Szóval, miféle magyarázatát adja ön e gyanus barátságnak. Ne legyen sem elfogult, sem naiv, kedves Sawaky. Müller kisasszony német és a külügyminiszter ur bizonyára érteni fogja a módját annak, hogy honfitársnőjének gyengéd érzelmeit bizonyos titkok megtudására használja fel. Mondja meg kérem, de egészen őszintén: sejti Müller Friderika azt, hogy ön miféle titkos megbizatással jött Európába?

Sawaky nehezen lélekzett. Eszébe jutott a néhány hét előtti borzasztó jelenet. Amikor Battenberget kiüzte házából és Friderika füléhez hajolva egy szót sugott fülébe. Egy gyilkos, borzasztó szót: kém! Azután a rémületes magyarázat: Ostoba ázsiai, azt hiszed, tuljársz az eszemen? Emlékezz: számtalanszor beszélgettetek előttem nyugodtan, abban a biztos hitben, hogy egy szót sem értek japánul. De tévedtél barátom. Nagyon lebecsülted az európai intelligenciát. Mikor Tokióba mentem, már tökéletesen beszéltem franciául, angolul, olaszul, spanyolul és értettem valamit az indus és arab nyelvekhez is. Két hónap alatt tökéletesen értettem a japánt is. De hát erről nem kellett tudnod...

Sawaky ajka megvonaglott. A szó ugy tört fel rajta, mintha sirboltból jönne.

- Nem. Csellel hallgatta ki Tokióban néhány bizalmas beszélgetésemet, amiről csak utóbb értesültem.

- Éppen ezért. Friderika tudja, hogy abban a pillanatban, mikor a titkot felfedi, Battenberget örökre elveszti. A külügyminiszter, ha csak nem akar cinkosává lenni, kénytelen őt is letartóztatni. Müller kisasszony nem ért a politikához, de azzal tisztában van, hogy olyan felborulás következne be, amely mindent és mindenkit elsöpörne. Őt is, Battenberget is.

A követ felindulva járt néhány percig fel és alá. Azután megállt és mereven Sawakyra nézett.

- Figyeljen rám, Sawaky. Ön kiváló hazafi, aki máris óriási szolgálatokat tett hazájának. De a termés csak most kezd érni. Még egy évre van szükségünk, hogy a siker teljessé legyen. Egy év alatt Európát tökéletesen forradalmasitjuk, intézményeit, erkölcsi szervezettségét megsemmisitjük, ugy, hogy háborus ellenállásra gondolniok sem lehet. Minden pontosan ugy megy, amint azt előre láttuk és terveztük. Ez a nagy terv nem bukhat el egy porszemen. Lehet, hogy önnek igaza van, Sawaky és Müller Friderika egyelőre csakugyan nem szól senkinek. Hangsulyozom azonban, hogy egyelőre. Mert ki biztosit a nők szerelmének állhatatosságáról? Lehet, hogy már holnap, vagy még ma összevész Battenberggel. És gyülöletből, vagy bosszuból, hogy mind a két férfit elveszitse - mert maga is benne van a játékban, Sawaky - leleplezi titkunkat. Ennek nem szabad megtörténni. Érti? Nem szabad!

Sawaky felhördült. Tiltakozó mozdulatot tett, válaszolni akart. De a követ lefogta a kezét és hallgatást intett. Az ajtóra mutatott, amely hirtelen felnyilt és egy nő jelent meg a küszöbön. A két férfi zavartan, megdöbbenve meredt rá. A követ hidegen, ellenségesen nézett az elegáns, szép nőre, aki, ugy látszott, hogy szintén lámpalázzal küzd.

Habozva állt a küszöbön, arcán zavart mosoly látszott s valami apró tárgyat szorongatott a kezében.

- Bocsánat, - válaszolta az ismeretlen hölgy - nem akartam önöket zavarni, csak egy pillanatot esedeznék...

- Szeretném lefényképezni önöket! A magyarországi képeslapok fotoriportere vagyok.

- Ön valóban hivatása magaslatán áll, kisasszony. Remekül kinyomozta, hogy hová rejtőztünk, De én, sajnálom, semmiesetre sem állhatok a fényképező gépje elé. Izlésem tiltakozik az ellen, hogy vendégeimtől elkülönitve vétessem le magamat. Majd később, bent a teremben, a társaság közepette. Az ünnepelt természetesen más... azt - ha a tanár ur megengedi, - lefényképezheti.

A követ meghajolt és kisietett a szobából. Sawaky a karosszékbe vetette magát, hátrahajtotta a fejét és kellemetlen megadással mondta:

De az ismeretlen hölgy nem csattantotta el a fényképező masinát. Sőt fel sem emelte. Odalépett a meglepett Sawakyhoz és fojtott, izgatott hangon suttogta: Dr. Kaiser Lotte vagyok. Az ég irgalmára kérem, ne kérdezzen tőlem semmit és bizzék bennem! Beszélnem kell önnel. Adjon találkát!

- Holnap délelőtt 11 órakor jelentkezzék a palotámban. Ez a névjegy igazolni fogja!

A világ megőrült. Mintha a Marsról vagy más idegen bolygókról idegbomlasztó, látást megváltoztató, erkölcsi és szépérzéket gyökerében felforgató sugarakat vetitettek volna a földre, melyektől minden felborult. Aki a szépitő-kurán átesett, annak mintha a lelkét, addigi életét is kicserélték volna. A testi szépséghez az embermilliók évezredek óta a szerelem és könnyed élet ábrándjait füzték és amikor valóban megszépültek, olyanok voltak, mint a szinész, aki a vállára aggatott biborköpeny és a fejére tett papirkorona szuggesztiv hatása alatt komolyan királynak hiszi magát. A szerelem mindenhatóságának eget-földet betöltő bacchikus ünneplése volt ez, szakadatlan mámor, amelybe napról-napra ujabb tömegek vetették be magukat.

A társadalom minden rétegében katasztrófák és válságok dultak. Régi, nagyhirü kereskedőházak összeomlottak. A londoni Hammond bankház főnöke, akit azelőtt soha senki még mosolyogni sem látott, márvány tengerparti villát épittetett, ahol Apollónak öltözve verseket szavalt a Folies Bergère táncosnőinek. Csupa Nárciss szaladgált a világban, akik saját szépségüktől bódultan, öntelten és hivalkodva várták a mások hódolatát.

Igy mult el két esztendő. Az utcák tele voltak rongyos ruháju Cherubinokkal, festőien szép lányokkal és fiukkal. De ezek a fiuk végtelen közönnyel jártak az utcán, nem fordultak meg a lányok után, arcukon fásultság és szomoruság tükröződött. Ám annál mohóbban és agresszivebben viselkedtek a nők. Mindent elkövettek, hogy a férfiak figyelmét magukra vonják. Kihivóan a szemükbe mosolyogtak, csábitó formáikat ezer ravasz trükkel domboritották ki. De a férfiak tekintete elsiklott felettük. Egy nő... száz nő... ezer nő... mind egyforma volt. Nem volt érdemes egyikért sem különösebben hevülni. Nem volt szép és nem volt csunya, nem volt szebb sem, gyönyörü sem, őrjitően érdekes... mind ugyanaz a kifogástalan, szabályszerü szépség. Semmi változatosság órákon, napokon, heteken, hónapokon keresztül, mindig egyformán szép férfiakat és egyformán szép nőket látott az ember. Tilbury, az operett-szinház igazgatója a haját tépte őrjöngő kétségbeesésében.

- Átkozott Sawaky, sárga boszorkánymester, tönkre tett bennünket! A kutya sem kiváncsi többé Dolly kisasszony bájaira, egyetlen taps sem hallatszott a görlök felvonulásánál. A szemtelen gépirókisasszonyok, akik azelőtt ideggörcsöket kaptak a lelkesedéstől és szerelemtől, ha a bonvivan elénekelte a nagy áriát, most a vállukat vonogatják és azt mondják, hogy a főkönyvelő ur is van olyan szép férfi.

- Rövidesen valamennyi szinházat bezárhatjuk. Hiszen már eddig is tiz revü-szinház közül kilenc ment csődbe.

- Szerelmes darabokat sem játszhatunk többé. Az emberek nevetnek a szerelmen. Nem értik, hogyan lehet megőrülni egy nőért, aki éppen olyan, mint a többi.

Ugyanaznap délután, amikor Tilbury ur és rendezője között a fenti párbeszéd elhangzott, a szociálista nők pártszervezete tartott ülést, amelyen körülbelül ezerötszázan jelentek meg. A hangulat igen ingerült és puskaporos volt. Az általános elszegényedés talán sehol sem tünt fel annyira, mint itt, a nők között. Hiszen azelőtt sem igen volt pénzük a munkásosztályhoz tartozó nőknek, de mégis csak előteremtették az olcsó és mégis csinos ruhát, fehérre mosott, gondosan vasalt bluzokat, izléses kalapokat. Most azonban rossz volt nézni, milyen kopottan, rosszul voltak öltözve. Csupa bájos arcocska, fiatal selymeshaju leány és asszony, de az arcokon ingerült harag és az a furcsa sápadtság, melyet az éhség és nyomor fest. Hét óra felé bevonult az elnökség és elfoglalta helyét az emelvényen. Gyönyörü, szén fekete haju nő ült az elnöki székbe és ő nyitotta meg az ülést.

- Elvtársnők! A végső nyomor szélén sikoltunk fel és emeljük fel tiltakozó szavunkat: elég volt! Nem birjuk tovább! Kimondjuk nyiltan: valamennyien rettentő szemfényvesztésnek, rut becsapásnak lettünk áldozatai! A vagyontalan nő sorsa a multban is pokol volt, de mégis, hasonlithatatlanul több esélye nyilt a boldogulásra, mint ma. Ezrekre rugott a szerelmi házasságok száma, rengeteg szegény, de szép lány ment férjhez hozomány nélkül. Mi nem vagyunk hivei a munkanélküli here életnek, de mindig örültünk, ha sorainkból valaki gazdag férfihez ment feleségül, mert hiszen igy a magasabb társadalmi osztályokba is bevittük egészséges világnézetünket, demokratikus érzéseinket. Azelőtt szinte szabály volt, hogy aki pénzért adta el magát, az a férfi rut, lehetetlen külsejü gazdag lányt volt kénytelen feleségül venni, akivel ha megjelent valahol, már messziről lemosolyogták, gunyosan néztek rajta végig, mert hiszen nyilvánvaló volt, hogy csak a pénzért nősült. De ma a leggazdagabb lányok is szépek. Ez azt jelenti, hogy a szegény lány szépsége semmit sem ér, azzal többé karriert nem lehet csinálni.

- Persze, félsz, hogy megint előbbi savószin szemedet, meg ferde orrodat nyernéd vissza! - sziszegte az egyik. - Azelőtt bezzeg nem is mertél abba az utcába menni, ahol én sétáltam, most meg mellém szemtelenkedtél a táncban!

- De nagyra vagy! Mintha bizony nem rohantál volna ész nélkül te is a szanatóriumba, mikor rád került a sor!

- Bár ne tettem volna! Rajtam csak rontottak... Én igenis szebb voltam azelőtt. Egyéniségem volt. Nem hasonlitottam például... hozzád!

Az elnöknő dühösen csengetett, minden oldalról zajongtak, pisszegtek. Végre ismét megnyugodtak egy kissé a kedélyek.

- De nemcsak az a szerencsétlenség zuhant ránk, dolgozó proletár nőkre, hogy a férjhezmenetelünk egyetlen valószinüsitője és reménysége, a szépségünk, értéktelenné vált és vonzó erejét elveszitette, hanem ennek tetejébe még munkaalkalmunk is kilátástalanabb, mint valaha. Mert mi történt? A szegény, de csinos férfiak tekintélyes része azelőtt nem dolgozott, hanem gazdag partikra spekulált. Ám ma, mikor a háztulajdonosok és a szatócsok éppen olyan szépek, mint akár a filmszinészek, a gazdag nők nem törődnek velük és a hozomány-vadász ifjak kénytelenek szintén állásokba menni, vagyis elveszik előlünk a kenyeret!

- Le a férfiakkal! Tiltakozunk a férfiak megszépitése ellen! - hangzott mindenfelől a szenvedélyes kiáltás.

- Ám a nyomoruságunk betetőzése csak ezután következik! - harsogta tul a lármát az elnöknő. - Mert tegyük föl, hogy nagy keservesen sikerül valamilyen sovány állásba jutnunk, mit tapasztalunk? Azt, hogy a főnökök soha még olyan durvák, udvariatlanok nem voltak, mint most! Azelőtt észrevették és tisztelték bennünk a nőt, hiszen akárhányszor megtörtént, hogy a főnök feleségül vette titkárnőjét, vagy az irógépkisasszonyt, vagy legalább is bizonyos kedves flört indult meg közöttük, de amióta a főnökök feleségei éppen olyan szépek és fiatalok, mint az alkalmazottak, a főnök urakat egyáltalában nem érdekeljük és közönséges kulik, kiuzsorázott szerencsétlen páriák lettünk!

- Igaz! Követeljük a megszépitési numerus clausust! Csak a havi ötszáz márkánál kisebb jövedelműeket szabadjon megszépiteni!

Viharos lárma, élénk vita következett. Mindenki tudott a saját életéből néhány borzalmas példát felhozni.

- Felháboritó, - mondotta Mária Neusser, egy szőke, kissé molett szépség, Ilona barátnőjéhez fordulva. - Az elmult évben még butorozott villát bérelt számomra a főnököm és feleségül akart venni, most pedig a konkurrens cég megszépitett leányát vette feleségül, akitől azelőtt valósággal borzadott...

- Ah, szivem, - válaszolta Ilona - én már féllábbal bennt voltam a Hölle mulatóban. A legragyogóbb jövő előtt álltam. És most valamennyi mulató megbukott. Gyalázat, hogy a nyakunkra bocsájtották a csunyákat. Aki milyennek születik, olyannak maradjon!

- Pardon, - szólt közbe Carola Wilbrandt, Mária barátnője - én inkább ugy vélem, hogy igazság szerint azokat, akik eddig szépek voltak, el kell rutitani. Mindenki fele életét szépségben, a másik felét pedig rutságban töltse el. Csak igy állna helyre ismét az egyensuly.

- Én pedig azt mondom, - kiáltotta hevesen Ilona - hogy nekünk, akik szépeknek születtünk, a legélesebb harcot kell hirdetnünk a betolakodott, parvenü, mesterséges uton készült szépek ellen. Megkülönböztető jelvényt kell hordanunk. Meg fogjuk teremteni a szépség nemességét...

Ez a kijelentés, melyet többen meghallottak, ujra fellobogtatta a szenvedélyeket.

- Rüddiger Ilona elvtársnőnk - kiáltotta az elnöknő - sulyosan vétett pártunk szelleme ellen. Szocialista nő létére uj nemességnek óhajtja megvetni az alapját, amely gondolat ellen természetesen valamennyien tiltakozunk.

- Nem tiltakozunk! - harsogták százan is egyszerre. - Igaza van! Éljen a születési szépség! Vesszen a talmi utánzat!

Még csak ez hiányzott. Akik találva érezték magukat, vörösen és magukból kikelve támadtak az éljenzőkre és valóságos közelharc fejlődött ki a két párt között. Minden rend felborult, remegve a dühtől, forradalmi hangulatban, egymással viaskodva tódultak ki az utcára. Az utcákon a szokott esti kép pergett véget nem érő filmként. Mindenfelől üvöltő, jelszavakat kiáltó menetek tüntek fel, férfiak és nők véres elkeseredéssel rázták az ökleiket, kiabáltak, fenyegetődztek. Mindenki mindenkire haragudott, semmi sem volt jól, intézmények, hivatalok, boltok, művészet, emberek zavartan, össze nem hangoltan álltak egymással szemben. A falakon ezrével rikoltottak a plakátok, melyeket az egyes pártok szinte félóránként raktak ki. A rendőrséget megháromszorozták, erős őrjáratok cirkáltak. Minden nagyváros képe olyan volt, mintha állandóan ostromállapotban lennének. Rengeteg üzlet redőnyét már egyáltalában nem huzták fel. Egész Európában rettentő gazdasági válság pusztitott és a legkétségbeejtőbb az volt, hogy tulajdonképpen senki sem tudta, mi történt? Miért omlik minden össze?

- A szerelem csődje! - állapitották meg a társadalom lélektanával foglalkozó tudósok. - A szerelmi élet az izlésbeli ellentéteken és a változás utáni vágyakon épült. A szerelem legfőbb ösztönzője - miként már Stendhal megállapitotta - a hiuság. A férfi irigyeltetni akarja magát. Dicsekszik szép kedvesével. Büszke a meghóditott szépségre. De ha minden nő egyformán szép, akkor nincs irigység, megszünik a vetélkedés, féltékenység, a szerelem pikáns francia lakomájából diétikus konyha lesz, amelynek nincsen sava-borsa.

De a nők még nem adták fel a küzdelmet. Megpróbálták uj eszközökkel felizgatni a férfiak képzeletét. A nagy női divatáruházak kirakataiban mintha tébolyult költők és festők lázálmai elevenedtek volna meg, bizarr ruhák, fátylak és prémek egyvelegje döbbent a nézőre. Ez volt az utolsó mentsvár: meglepően, egyénien, képzeletet izgatóan öltözni. A divat megszünt. Abban a pillanatban, mikor a női szépség uniformizálódott, a nők rémülten vetették el a gondolatát is annak, hogy a hasonlóságot még a ruhák szabásában, izlésében és szineiben is folytassák. Mintha örökös farsang lett volna: a nők kigyók, párducok és vadmacskák bőreiben jelentek meg, hangulatukhoz tervezett szinskála virult belépőiken, voltak, akik királynőt, mások démonokat, vagy tüzes egzotikus néptörzsek asszonyait utánozták. Világhirü festők kénytelenek voltak kosztümtervezéssel foglalkozni, mert az előkelő asszonyok nem arcképeiket festették meg, hanem ruhákat terveztettek maguknak. A szineket keverni, a vonalakat meglepően vezetni, megtéveszteni a látást, lépre csalni az elkábitott férfiakat: ez volt a cél. A ruha-őrület minden képzeletet felülmult. Eltüntetni a nőt a ráaggatott vakmerő és egyéni diszletek között: erre törekedett mindenki. Majdnem mindenki parókát hordott: arany, ezüst, lila és kék hajat viseltek és mindennek tetejébe még festették arcukat, szemhéjukat és akár a rokokóban: tapaszokat ragasztottak ajkukra, állukra. De mindez nem hozhatott gyökeres változást. Ha valamelyik nő ruhája nagyobb érdeklődést keltett a férfiak között, másnapra már valamennyi barátnője utánozta és a férfi ismét megsokszorozva látta maga körül ideálját. De egyébként is, a férfiak lassankint megszokták a legvakmerőbb jelmezeket is és éppen olyan érzéketlenül és közönyösen haladtak el mellettük, mint ahogyan a szinész nem veszi észre és nem méltányolja a szinpadi látványosságokat. A boldogtalan nők ekkor a parfömökre vetették magukat. Hiszen annyi költő énekelte meg az illatok csodálatos érzékcsiklandozó hatását. Hihetetlenül fellendült a parfömgyártás. Hordókban, vagónszámra szállitották a legkülönbözőbb illatokat, melyeknek a legcsábitóbb neveket adták. Volt: férfi-mámor, lobogó tűz, örök csók, ellenállhatatlan... A gazdag nők rengeteg pénzért egyéni parfömöket gyártattak, melyekből mindössze néhány liter készült személyes használatukra. De hát az illatbeli izlés is különböző. Van, aki szereti a rózsaillatot, más rosszul lesz tőle és fejfájást kap. A vak szerencse és véletlen dolga, hogy valaki éppen olyan férfire bukkanjon, akinek kedvenc illatát használja.

E forrongó, zürzavaros időkben Boncz már kizárólag laptudósitással foglalkozott. Témája kimerithetetlen volt. Naponta felkereste a különböző békétlenkedők üléseit és azokról hosszu beszámolókat küldött, melyekből azonban legnagyobb keserüségére alig négy-öt sort látott viszont a tudósitott lapokban. Ám e hirlapirói bánatánál is sokkal nagyobb volt szerelmi gyötrődése. Lotte érthetetlenebb, titokzatosabb és zárkózottabb volt, mint valaha. Boncz tudta, hogy Lotte összeköttetést tart Sawakyval, hogy titokban a legkülönbözőbb helyeken találkoznak, de Lotte megeskette Andrást, hogy soha e találkozások okát nem fogja megkérdezni és azokról nem beszél senkinek. Akárhányszor megtörtént, hogy Lotte a nap legkülönbözőbb órájában egyszerre csak beállitott hozzá, felöltözve, láthatóan felindultan és rászólt:

András lázadozott és bosszus volt. Hát ő csak arra jó, hogy elefánt legyen, fedezze és védje Lotte rejtélyes látogatásait? De Lotte hizelegve simogatta meg az arcát:

- Drága, jó András... maga olyan édes, gavallér, őszinte barátom. Ne hagyjon cserben. Az egyetlen ember, akire számitok. Hát nem érzi, hogy csak azért veszem igénybe szolgálatait, azért bizom magára legnagyobb titkomat, mert szeretem?

- Gyönyörü bizalom! - mormogta András, hiszen fogalmam sincsen, hogy miben töri a fejét?

De azért engedelmesen kisérte el Lottét zárt autóban a városon kivül fekvő rejtett villákba és mielőtt Lotte besurrant volna a kapun, óvatosan körülkémlelte a vidéket: nem leselkedik-e valaki? És mialatt Lotte gondosan lefüggönyzött ablakok és zárt kapu mögött tárgyalt Sawakyval, Boncz váltig törhette a fejét, hogy mi dolguk lehet kettőjüknek. Voltak pillanatok, mikor megingott bizalma, szamárnak nevezte magát, aki őrt áll, mialatt a nő, akibe szerelmes, mással mulatozik. Ilyenkor elöntötte a méreg, elhatározta, hogy mindezt kiméletlenül szemébe vágja Lotténak és szakitani fog vele. De mikor bizonyos idő mulva Lotte sápadtan, szórakozottan és idegesen visszajött, Andrásnak torkán akadtak a szemrehányó szavak. Nem - mondotta magában - kizárt dolog, hogy Lottét és Sawakyt érzelmi szálak kössék össze. De hát akkor, - tette fel magának századszor a kérdést - miről beszélhetnek? Mit forralnak?

A férfit nem csalta meg ösztöne. Lotte csakugyan veszélyes, kockázatos játékba fogott. Az a végzetes este, melyen először találkozott Sawakyval, akitől találkát kért, forradalmi változást hozott életébe. Másnap délelőtt - mindenre élesen emlékezett - melléklépcsőkön vezették fel Sawakyhoz, aki ezuttal himzett selyem kimonóban ült egy alacsony kereveten. A szeme kutatva siklott végig Lottén.

- Vártam s bevallom, bizalmatlan vagyok. Félek, hogy ezuttal sem fogok mást hallani, mint eddig mindenkor, ha nőket fogadtam. De ön... olyan különösen és hevesen támadott rám... Kiváncsivá tett. Nos, mi az a nagyon fontos dolog, melyről beszélni óhajt velem?

Sawaky hangja gunyosan hangzott. Embergyülölet és megvetés érzett ki belőle. Lotte nyugodtan viszonozta a lenéző pillantást.

- Ön, ugy látszik, sokkal inkább szenved, semmint gondoltam, uram! - válaszolta.

- Orvos vagyok és egy kicsit lélektannal is foglalkoztam. Ön nőgyülölő, tehát nem volt még igazán szerencséje a nőknél. Nem viszonozta a szerelmét olyan valaki, akibe szerelmes.

- Mit jelent ez? - kiáltotta. - Ki küldte önt? Ki beszélt, ki hazudott önnek az én legszemélyesebb ügyeimről? És mi jogon avatkozik azokba?

- Ön nem tulságosan udvarias, professzor ur. Elfelejti, hogy nemcsak nő vagyok, hanem kollégája is! - válaszolta.

- Egyik minősége sem jogositja fel arra, hogy ilyen bizalmas hangot üssön meg!

A férfi visszaült helyére s egy karosszékre mutatva helyet kinált Lotténak.

- Rövid leszek. Müller Friderika kolléganőm volt az egyetemen. Szerelmes volt egy férfibe, akiről tudta, hogy engem szeret...

- Igen, Battenbergbe. És Friderika bosszut fogadott. Azzal a gyilkos, soha meg nem bocsájtó gyülölettel, ahogyan csak nők tudnak egymás ellen törni. Évekig nem láttam. Eltünt. Most már tudom, hogy önnél volt. És mikor viszontláttam az Adlonban, ön már ott ült mellette. És láttam a pillantásait, mellyel Friderikát nézegette. Megértettem: szerelmes Friderikába. Az ilyesmikben mi nők nem tévedünk. Szereti...

- Segiteni! - kiáltotta Sawaky felragyogó reménységgel és vergődő tehetetlenséggel. Fölénye, erélye egy szempillantás alatt lefoszlott róla és szinte könyörögve fordult Lotte felé:

- Az érdekünk közös, Sawaky professzor! Ön Friderikát akarja elvenni Battenbergtől és én... bosszut akarok állni Battenbergen. A nőt megértem és megbocsátok neki. De a férfinek, aki megalázott, pusztulnia kell!

Szemében gyülölet parázslott, szinte megnyult alakja a lendülettől, amint az indulat előre vetette. De azután ismét elhunyt a tűz.

- Figyeljen rám, Sawaky! Battenberget ön tette naggyá. Az ön felfedezésének gyümölcseit kamatoztatja a maga javára. Ezzel lett népszerü. Elvette magától Friderikát és központjában áll a világforradalomnak, melyet ön gyujtott fel. Battenberg mindenből kifosztotta magát. Elrabolta a szerelmét, meglopta a tudományát. Magának kell hát leszámolni vele.

Sawaky egy pillanat alatt ismét visszamerevült rideg, visszautasitó zárkózottságába.

- Ha sikerülne Battenbergre bizonyitani, hogy az ön tudta és beleegyezése nélkül, sőt világos ellenzése ellenére politikai célok szolgálatába állitotta be az ön tudományos felfedezését, olyan célok szolgálatába, melyek nem kedvezőek Németországra...

Sawaky ideges mozdulatot tett, felháborodást, tiltakozást kifejező, felvilágositást kérő mozdulatot, de Lotte most már lázasan folytatta:

- Értse meg a helyzetet! A maga lába alatt már forróvá lett a talaj. Európa minden városában naponta tizezrével találkoznak a békétlenkedők. Egyre sürübben hangzik a panasz: mindennek maga az oka! Az általános forradalom kirobbanása már csak rövid idő kérdése. A kormányok fejvesztve keresik a kibontakozás módját. A politikusok már mindent megpróbáltak, hogy a tömeg figyelmét másfelé tereljék. Beszéltek szabadkereskedelemről, tisztviselői fizetésreformról, megpróbálkoztak az antiszemitizmussal, szónokoltak háborus veszedelmekről, de a népet kizárólag a szépülés és az azzal kapcsolatos kérdések érdeklik. Olyan valakit kell tehát áldozatul dobni, akinek munkája e kérdéssel összefügg, aki látható feje az egész ügynek. Ilyen ember pedig csak egy van: maga! A hangulat már olyan izzó, hogy minden órában várhatja, hogy mikor lövi le egy fanatikus, vagy mikor robbantanak pokolgépet a szobájában.

- Ön naiv, mint minden tudós. Elfelejti, hogy az emberiség nagy jótevői, Krisztuson kezdve, mindig mártirhalált szenvedtek. A tömeg kétségbe van esve. Nyomorog, agyonkinzott, meghasonlott lelkü, nem tudja, hogy mihez kezdjen. Uj teste, melyet ön szabott rájuk, ujjá formálta lelküket is és nem tudnak elhelyezkedni a régi keretek között. Átkot mondanak hát alkotójukra. A tehetetlen düh véres áldozatot liheg. Valakit meg kell ölni. És ez az áldozat csak maga lehet!

Lotte meghallotta a félhangosan mondott szavakat és megértette, hogy Sawaky már gondolt erre, számolt a rettenetes véggel, csak az lepi meg, hogy már ennyire közel van.

- Közel van - mondotta Lotte - és mégis ha akarja, elmenekülhet idejében és... célunkat is elérjük!

- Haladéktalanul jelentkeznie kell a miniszterelnöknél és ott panaszt tesz. Méltatlankodva jelenti ki, hogy önt tőrbeejtették. Üzleti spekulációkra és célokra használták ki tudományos felfedezését, amely a helytelen és mohó kizsákmányolás folytán az emberiség átkává lett. Mindennek Battenberg báró az oka, aki ahelyett, hogy csendesen és nyugodtan engedte volna dolgozni magát, ilyen szörnyen felnagyitotta a dolgot. Mindezért ön nem vállalhatja a felelősséget és ezért bejelenti, hogy haladéktalanul elhagyja az országot és visszamegy Japánba.

Sawaky némán, magába temetkezve ült. Látszott, hogy a legkülönbözőbb érvek és ellenérvek hadakoznak benne.

Ujabb csend következett. Sawaky magában folytatta a megkezdett gondolattal való viaskodást.

- Ha elmegy, - mondotta Lotte és arca e pillanatban démonian szép és kegyetlen volt - akkor Battenberg ellen fordul a nép dühe és semmi sem mentheti meg. És ugyanez a vihar elsöpri majd Friderikát is.

Tikkadt, borzasztó csend támadt. Véres, gunyos kisértetek figyeltek láthatatlanul a szobában. Sawaky felállt. Viaszsárga arca szinte ijesztő volt. A keze remegett, mikor Lotte felé nyujtotta.

Mikor Lotte eltávozott, Sawaky titkárja lépett be, aki már régóta türelmetlenül várakozott. Egy sürgönyt nyujtott át. Sawaky izgatottan tépte fel és arca fájdalmas, keserü mosolyra torzult, mikor elolvasta:

Lotte ezen az estén nyugtalanabb volt, mint valaha. Távoli ismeretlen veszélyt sejtett. Félelmének maga sem tudta okát adni. Legszivesebben nekivágott volna a világnak, hegynek, tengernek és csak rohant volna előre, amig elbódul, elfelejt gondolkozni. Valósággal fellélekzett, mikor Andrást meglátta.

- Üljünk autóba - mondta - és szóljon a soffőrnek, hogy hajtson valahova a városon kivüli vidékre. Rohanjunk... és ne beszélgessünk. Csak némán, behunyt szemmel szeretnék ülni, hogy a szél az arcomba vágjon. Ez még a régi... a mezők illata, a jó levegő... a többi, minden megbolondult!

- Sajnálom, Lotte, előbb a huszonötévesek ülésére kell mennünk. Részletes jelentést kell küldenem az eseményekről...

- Ah, igen! Erről egészen megfeledkeztem. Végre!... talán ott, a fiatalok között hallunk valami merészet, ujat, friss levegőt hozót!

Az utcákon egyetemi hallgatók rajzottak sürü csoportokban. A legkülönbözőbb tányérsapkák tüntek fel mindenfelől. Bölcsészek, jogászok, mérnökök és művészakadémiák növendékei. A falakon, hirdetőoszlopokon orditó betükkel nyomott felhivások:

Róma és Athén nagy gladiátori ünnepein vonulhatott fel ennyi gyönyörü férfi és Vénus, meg Afrodite tiszteletére gyülhetett egybe ennyi szép lány, mint ahányan a sportpalota bejárata előtt tolongtak. De ezeken az arcokon nem a kellemes izgalom láza ült, hanem dühös lázadás, halálos keserüség sötétedett. A szép arcok soványak és sápadtak voltak, a szemek alján lilás karikák gyürődtek. A férfiak nem vetettek gyengéd pillantást a nőkre, hidegen és közönyösen beszéltek hozzájuk és a leányok sem igyekeztek titokban hajukon, vagy ruhájukon egy kis kacérkodó szépitést végezni. Elkinzott, fáradt emberek voltak, tele robbanó gyülölettel, akiknek testét elcsigázta a nyomor, képzeletüket kiégette a mindennapi gond.

Hét órára zsufolásig megtelt az óriási kupolaterem, egymás hegyén-hátán szorongtak a várakozók és türelmetlen kiáltások, tüntető dobolás, tapsok hangzottak. Negyednyolckor már szinte életveszélyes volt a tolongás. Az ajtónállóknak megparancsolták, hogy senkit se bocsássanak már be. Az előadói emelvényen az első szónok megkezdte beszédét.

- Barátaim! - harsogta a mikrofonba, amely nyomban a hangszórók tömegén keresztül szólaltatta meg a beszédet - a frázisok kora lejárt. Elég a hazug és érzelmes jelszavakból, a világcsaló hazugságokból, melyeknek legnépszerübbje ugy hangzott, hogy: adjuk vissza az öregeknek a fiatalságukat! Ime, láthatjuk, hogy mit jelent ez a gyakorlatban! A fiatalok kiirtását, megsemmisitését, tönkretételét!

Éktelen lárma, fültépő fütyülés és orditozás támadt ezekre a szavakra.

Néhány ügyes mechanikus bömbölően erősre fokozta a hangszórók hangját és igy az elnöknek sikerült tulharsognia a lármát.

A rémes hang, amely már szinte ugy hatott, mintha az ezeregyéjszaka nagyszakállu démona üvöltött volna a teremben, megtette hatását. A zaj elhalkult, a szónok folytatta beszédét.

- Nekünk, fiataloknak - mondotta - sohasem volt rózsákra ágyazva az ágyunk. Régi hazug közhelyek szerint mienk volt az élet minden rózsaszinü gyönyörüsége, a valóságban azonban csak a nyomor, a kietlen és kinos várakozással teli éveket jelentette az irigyelt fiatalság. A fiatalokat mindig a legsilányabbul fizették, legszebb éveinkben nem alapithattunk családot, az energiával teli időnket megalázó álláskoldulással kellett tölteni. Igy böjtöltünk, nyomorogtunk körülbelül harmincesztendős korunkig. Ez volt az a kor, amikor sikerült valahogy gyökeret vernünk. Elhelyezkedtünk és kerestünk is annyit, amennyiből nagynehezen megélhettünk. Fiatalságunk határán, az érett férfikor kezdetén azonban a legtöbben mégis csak elhelyezkedtünk. De mi történik ma? Az öregek megfiatalodtak. Nagyapák friss erővel járnak és eszükben sincs nyugalomba vonulni. Nagymamák uj házasságot kötnek azzal a vagyonnal, melyet már régen meghalt férjeik után örököltek. A megfiatalitott öregek tönkreteszik a fiatalokat. Elveszik állásainkat, kilátástalanná teszik elhelyezkedéseinket. A mi társadalmunk nincsen annyi munkaerőre berendezve, mint amennyi jelenleg rendelkezésre áll. A termelés régi rendje számolt a megöregedéssel és halálozással. Ez most lényeges eltolódást mutat és igy a nyomor, züllés elkerülhetetlen. Azt mondták azelőtt, hogy legalább a szerelem a fiatalság előjoga. Most már azt is elvitték tőlünk. Se kenyér, se pénz, se szerelem! Hová vezet ez? Vagy öngyilkosokká kell lennünk, vagy vissza kell állitanunk a régi rendet! Ha pedig ez lehetetlen, ugy követeljük a hatvan éven felülieknek kötelező nyugalombavonulását... Ha valakinek annyi pénze van, hogy annak kamataiból megélhet, ugy már ötvenéves korában vonuljon vissza. Csak igy remélhetjük, hogy mi is hozzájutunk sovány kenyerünkhöz.

Boncz András sápadtan, magánkivül ragadta karon Lottet, aki szinte tébolyultan állt. Zilált fürtökkel, tágranyilt szemekkel, remegve nézte a vihart, mint a pirománikus az általa felszitott tüzet.

- Gyilkoltam! - mondotta. - Megöltem! Nézze!... ott jönnek már... a fejét követelik... ezren... kétezren!

Csakugyan a tömeg nagy része kitódult az utcára és öklüket rázva, indulatosan orditották: Halál Battenbergre!

Lotte didergett és egyszerre tombolva, nevetőgörcsökbe fulladó hangon sikoltozta: Megölik! Megölik!

Sipolás hallatszott. Mindenfelől rendőrök tüntek fel. A tüntetők köveket kezdtek dobálni. Az ablakok és villamosgömbök csörömpölve zuzódtak le. A rendőrök kardot rántottak.

Az autó utat tört magának az embergyürüben. Mögöttük hangos sikoltás, fenyegető, dühös orditás hallatszott. Néhány lövés dördült el.

- Hallja! - kiáltotta magánkivül Lotte. - Most kezdődik! A nagy leszámolás! És én inditottam meg! Én!

Sirt és őrjöngve nevetett egyszerre. Boncz kétségbeesetten próbálta csillapitani. De Lotte nem hallgatott rá.

- Szét fogják verni őket, - kiáltotta - de most már ez hasztalan! Ezer helyen ezerszer ilyen erővel fog feltámadni. A kő elrepült, többé semmi sem állithatja meg. Ma mulatni akarok, András. Vigyen valamelyik mulatóba, táncolni fogunk. Pezsgőt iszunk. Udvaroljon nekem. Hiszen szép vagyok, szebb, mint a többiek, engem nem szépitett meg Sawaky kollégám. Mi ketten, maga és én, bosszut állunk a régi világ elrablásáért. Most indul meg a harc és mi ünnepelni fogunk!

Az autó a Wilhelmstrassen robogott. Egy mulató vörös és sárga reflektorai vakitottak az éjszakába. A mulató előtt világitó táblán rengeteg nagyságu fénybetük hirdették:

EGZOTIKUS REVÜ!
NÉGER, MALÁJ, INDIÁN, ESZKIMÓ, JAPÁN ÉS KINAI SZÉPSÉGEK!

A mulató előtt hatalmas autótábor állott. Berlin férfinépsége már hónapok óta idetódult. Rajongva, csillogó szemmel nézték a torz, laposorru eszkimó nőket, a vékony, ferdeszemü, csenevész kis kinai leányokat. Európa mulatói megteltek néger nőkkel, a tropikus vidékek vastagajku, eltorzitott, rémes tetoválásoktól éktelen asszonyaival. A mulatók parkettjein ezek váltották fel a régi táncosnőket és nekik udvaroltak, rájuk költötték pénzüket a gazdag gavallérok. Ezernyi botrány szövődött körülöttük. Az igazgatók szédületes gázsikat fizettek nekik, az artista ügynökök válogatás nélkül minden szines bőrü nőt leszerződtettek. Valóságos uj rabszolgakereskedés indult meg. Mindenki csak egzotikus nők után sóvárgott, akik mások voltak, mint a halálosan megunt, egyformán szép fehér asszonyok. Mindennap megjelent néhány hir arról, hogy a születési arisztokráciának, vagy a pénzmágnásoknak valamelyike szines nőt vett feleségül, többnyire valamelyik mulató artistanőjét. Ezen senki sem háborodott fel, sőt, igen természetesnek találták. Irigyelték a szerencsés halandót. Azaz mégis... az efféle házasság csak a férfiak osztatlan tetszésével találkozott, ellenben az asszonyok és leányok annál jobban felháborodtak. Az erkölcs és kultura nevében tiltakoztak és sürgősen követelték olyan törvény hozatalát, amely az ilyen vegyesfaju házasságokat megtiltja. De hát a törvényeket férfiak hozzák és igy a nők felzudulása semmiféle eredményre nem vezetett.

András az egyik páholyban foglalt helyet Lotteval. Megjelenésük meglehetős feltünést keltett, mert Lotte volt az egyetlen fehér nő a mulatóban. Az asszonyok ugyanis bojkottáltak minden olyan helyiséget, ahol szines bőrüeket léptettek fel. Az is feltünt, hogy Lotte másképpen fest, mint a többi megszépitett asszony és leány. A látcsövek valósággal kereszttűz alá fogták.

Lotte azonban mindezt észre sem vette. Gondolatai egészen máshol jártak. Néha, mikor a jazz kis szünetet tartott, aggódva figyelt ki az utcára, hogy nem hallatszik-e onnan sikoltás, puskalövés?... Azután pezsgőt ivott. Mohón, idegesen, mint aki mindenáron el akarja vesziteni eszméletét. A jazz vad tűzzel jajongott, sipolt, dobolt, félig meztelen trópusi nők érzéki táncokat lejtettek s a férfiak féltékeny dühvel próbálták egymás kezéről elütni a táncosnőket. Most ezek voltak divatban, a barbár, minden szépérzéket megcsufoló, szivtelen és félig állati nők, akik hetyke fölénnyel, érzéki varázsuk gőgös tudatában, félvállról beszéltek a férfiakkal, kinozták őket, mulattak vergődésükön.

Most a revü főszáma következett. A kép cime: Tropikus álom. Lágy dal csendült fel a bendzsón s a függöny szétnyilt. A szin fantasztikus, álomszerü kertet ábrázolt. Óriási vörös és sárga virágok emelkedtek szinte a szinpad tetejéig. S a fűben egy férfi hevert. Kinai leányok libegtek be, akik ópiumos pipát kináltak neki. A férfi rágyujtott a pipára s a szin lassan sötétedni kezdett. A pipából felszálló füst egyre sürübb lett, olyan volt, mint valami felhőfüggöny, melyet lila, vörös és sárga fények világitottak meg. A füst lassan eloszlott és egy trópusi erdő buja szépsége bontakozott ki. Különös virágok sápadtak a holdfényben és mindegyik virág tövében asszonyok feküdtek. Néger nők, akik lusta mozdulattal felemelkedtek és belenyujtództak a holdvilágba. A zene szilajabb lett, az álmos testek megélénkültek és lassu táncba kezdtek. Körültáncolták a mákonyos bódulatban fekvő férfiut. Felébresztették és szerelmi táncba vitték. Őrjöngő, forró sodrásu tánc volt ez, melynek lángja és lendülete leáradt a nézőtérre és a férfiak tombolva tapsoltak. Néhány pohár csörömpölve a földre hullott, többen csendet akartak teremteni és rendreutasitó szavakat kiáltottak, máshonnan zavart beszélgetés, tiltakozó szavak hallatszottak. Valami zavar támadt, érthetetlen kiabálás. A szinpadon megállt az előadás, a zenészek előrehajoltak, abbahagyták a muzsikálást, az ajtó felé figyeltek. Mindenki felugrott, az arcokon zavart meglepetés, megdöbbenés. Ekkor hirtelen felpattant a nézőtérre vezető széles ajtó, fülsiketitő lárma, orditás, sivalkodás hatolt be és néhány jegyszedő, meg szolga, fejvesztetten rohant be. Nyomukban üldöző tömeg. Mintha modern ruhákba öltözött mitológiai alakok elevenedtek volna meg. Erynniszek és furiák. Magukból kikelt, a felháborodástól hörgő, dühödt asszonynép. Kezükben korbácsok, botok és vasboxerek. És a következő pillanatban tajtékzó dühvel nekiestek mindennek és mindenkinek. Korbácsaikkal a férfiak képébe vágtak és gyalázó szavakat zuditottak rájuk. Széttörték az asztalokat, letépték a függönyöket, elrongyolták a teritőket, darabokra zuzták a zenészek hangszereit. S azután rávetették magukat a sikoltozó, ököllel, diszletgerendákkal, kezükügyébe eső tárgyakkal védekező, szines nőkre. Borzalmas, véres dulakodás támadt. A fekete nők fajuk minden kegyetlen vadságával védekeztek. De a fehér nőket megőrjitette és oroszlánokká tette a bosszuvágy. Letiporták őket, véresre marcangolták sima párducos bőrüket, hörögve, tajtékot turva harcoltak, ütöttek. A férfiak, mikor első meglepetésükből kissé magukhoz tértek, a halálos veszélyben forgó néger nők segitségére akartak sietni, de vesztükre. Az egyik nő egy páholy peremére ugrott és onnan rikácsolta, ökölbe szoritott kézzel:

- Nyomorultak! Még most is a kanibál lányokat védik! Pusztuljatok velük együtt!

És felkapva egy sulyos hamutartót, ugy vágta a főpincér fejéhez, hogy az menten elterült a földön. Ehhez fogható borzalmas, ellenszenves és ennél véresebb verekedést még keveset látott Berlin. A rémületes és nevetséges ugy kavarogtak, mintha Goya valamelyik démoni festménye kelt volna életre. Lotte az elszörnyedéstől és utálattól holtsápadtan kapaszkodott Andrásba.

Szerencsére a páholyok ajtaja egy kis oldalfolyosóra nyilt és innen baj nélkül kijuthattak az utcára.

De mintha minden elszabadult gonosz éjszakája lett volna a mai. Az emberekbe süritett őrjitő gondok, rájuk szakadt nyomoruságok csodát, megváltást, világfelfordulást vártak, mindegy, akármit, csak vége legyen a türhetetlen feszültségnek. És az éjszakában az egyik nyolcemeletes palota tornyán futó villamos ujság betüi hirtelen riasztó hirt szikráznak bele a sötétbe:

Mi ez? Farsangi tréfa? Agyrém? A betük elszikráznak. Nincs folytatás. Ezernyi telefon csilingel a szerkesztőségekben. Mi történt? Részleteket! De nincs válasz. A várost forró izgalom, halálos rémület, szivetdermesztő iszonyat rázza. Melyik villamos ujság röpitette szét a hirt? Az Abendblatté. Ki adta nekik erre az utasitást? Honnan vették a hirt? A főszerkesztő nem tud semmit. A rendőrségre viszik és kihallgatják. Igazolja, hogy egész idejét az irók klubjában töltötte. A felelős szerkesztő, a munkatársak, mind ártatlanságukat hangoztatják. Hoffer, a villamosujság kezelője azt mondja, hogy a hirt telefonon kapta. A hangot nem ismeri, illetve ismerős, de nem meri határozottan állitani. Felsorolják a munkatársakat. Egyik sem volt. Hoffert őrizetbe veszik. Az utcákon már orditják a rendkivüli kiadásokat. Cáfolják a hirt. Ostobaság. Semmi ok nincsen a nyugtalanságra. Mindenfelé autók száguldoznak, a minisztériumok ablakai kivilágosodnak az éjszakába. Az izgalom percről-percre nő. Senki sem nyugszik meg. Asszonyok sirógörcsöket kapnak. Néhány katonán kitör régi idegsokkja. Ujabb tüntető csoportok bukkannak fel, akik már azt kiáltják: Vesszenek Európa árulói! Le a gyilkos diplomatákkal!

A rendőrség tehetetlenül áll, a legénységet hatalmába ejtette az általános idegroham. Bizonyosságot! Bizonyosságot!

A puha, sulyos bársonyfüggönyök és párnázott ajtók csendet varázslón keretezték be Battenberg elegáns szobáját. Az asztalon ezüst csészékben párolog a tea, mellette csábitó szinekben csillog a sokféle likőr. Cukorkák, édességek tornya a tányérokon. A lámpa szines üveggömbje a mesék halk hangulatát sugározza szét.

- Szeretném, ha ez mindig, örökké igy tartana! - suttogja szerelmesen Friderika.

- Nem... Ma ritka kincs a boldogság és sokan irigylik. Talán jó lenne, ha még ma éjszaka autóba ülnénk és nekivágnánk a világnak, a tengernek...

- Csinos kis botrány kerekedne ebből! A megszökött külügyminiszter. Képzelheted, mekkora szemeket meresztenének a határrendőrök. És mit mondanának ama országokban, ahová megérkeznénk? Hasábos riportok és fényképek jelennének meg, politikai kérdéssé fujnák fel az ügyet, diplomáciai bonyodalom támadna. Nem, szivem, kénytelenek vagyunk beérni ezzel a kis világgal, a szobámmal.

- Különös... csodálatos a mi szerelmünk! - mondotta. - Talán sohasem volt még szerelem a világon, amely ennyi ujjongáson, káoszon, világrengésen keresztül teljesedett ki. Mint a vihar... folytonos, félelmetes rohanás a szerelmünk.

- Ez igy szép, igy nagyszerü! - izzott fel Friderika. - Ott sarjadt ki a mélyben, megcsufolt szörnyü lányságomban és most világok remegtek meg erejétől!

- Félek, Friderika. Ami történt, már nem mérhető emberi mértékkel s már nem vagyok ura az eseményeknek. Őszintén beszélek... a helyzet európaszerte egyre nyugtalanitóbb. Lelki járvány lépett fel. Az emberek lelki egyensulya megingott. A régi erkölcsi világrend megsemmisült és az uj még nem alakult ki. Európa óriási tébolydához lett hasonló. És én ugy érzem néha, hogy mindezért felelős vagyok. Rettegve riadok fel éjszakánkint és mintha apokaliptikus törvényszék szólitana dörgő szellemszavával. Irtózatos! Félek...

- Igen... félek. A csókjaid közepette hirtelen rémitő látások rohannak meg. Naponta ideges sürgönyök, telefonok, feldult arcu követek hörgik rám a verejtékbe fulladó, aggódó kérdést: mi történik? Miféle gyilkos titkok forrnak a dolgok megett? Mindenki szüköl, fél, mint a vihart sejtő csorda. És akkor rád nézek, mikor csókolsz... a szemedbe nézek és a szivembe dobban a lélekzetemet elállitó, véremet dermesztő felismerés: tudom, hogy te, egyedül te tudod az igazságot, a nagy titkot, melynek közeledő árnyékától embermilliók reszketnek! Oh, ilyenkor szeretnék felorditani, térdrevetni magamat és könyörögni, hogy beszélj. De a szerelmem elnémitja a sikolyt, hallgatok, gyáva leszek... De most már nem birom tovább. Könyörülj, beszélj, mondd meg, mi történik körülöttünk?

- Mit törődöl azzal? Mit akarhatsz még? Elérted a legmagasabb ormokat és ezért irigyelnek. Emlékezz, hogy milyen kézcsókoló alázattal borultak lábaid elé, hogyan zengték a világ minden lapjában dicsőségedet, mikor eléjük szórtad a kincset... a megszépülést! De akárcsak zulukaffereknek próbálnád megmagyarázni a villamos világitást. Hiába adod a legnagyobb értéket annak, aki nem tud bánni vele. Aki gyertyafényhez szokott, nem birja a reflektorok fényét. Az emberek a szépet csak kis adagban birják el, akár az orvosságot. Mint az ópiumot vagy morfiumot. Kis adagban álmokat ad, felgyujtja képzeletüket. De nagy adag megöli őket. Amig csak kevesen vannak a szépek, mindenki őket sóvárogja, csodálja, ünnepli. De ha mindenki megszépül, megzavarodnak, nem tudnak mihez kezdeni a rájuk szakadt királyi ajándékkal. Mert rutaknak születtek és lelkük, gondolkozásuk, életcéljuk, munkájuk mind a rut külsőhöz idomult. És ha megszépülnek, éppen ugy nem tudnak mihez kezdeni, mint a szegény ember, aki hirtelen sok pénzhez jut. Sejtelme sincsen, hogyan kell azt vállalatba helyezni, gyümölcsöztetni, hanem esztelenül és céltalanul szórja szerteszét aranyait.

- Igen, én is rut voltam, de nekem életcélom volt, hogy megszépüljek. Az életemet, minden akarásomat két gigantikus akarat fütötte: a szerelem és a bosszu! Szeretni téged és bosszut állni mindenkin, aki lenézett vagy sajnálkozott felettem. S most mind ez teljesült. És te, miről álmodhattál, amit még nem valósitottam meg? A tömeget sajnálod? Nevess rajtuk. Nincs őszintébb gyönyörüség a kárörömnél. E buta embermilliók mindegyike azt hitte, hogy Apollo és Vénus isteni szépségéhez van joga. Holott a szépség éppen olyan egyéni tulajdonság, mint a tehetség, erő, jó vagy rossz idegrendszer. A szép és rut értéke a gyakorlatban kiegyenlitődik. Nincsenek tökéletes emberek. A rutak szellemük élénkségével, temperamentumuk érdekes elevenségével, sokszor érzékien szép hangjukkal, mozdulataik szépségével, nagyszerü toalettjeikkel pótolják külsejük esztétikai fogyatkozását. A szép és rut arca nagyszerü tehetségeket, értékes energiákat váltott ki, melyek mint örökké mozgó, hatalmas motorok korbácsolták cselekvésre és munkára az embereket. De most, mikor mindenki megszépült, a motor megállt. Rengeteg energia dermedt meg hirtelen, milliók vesztették el életcéljukat, zavarodtak meg. Mert ujra mondom, mindössze néhány ezer férfi és nő volt, akiknek rutsága kegyetlen igazságtalanság volt. Akik lelküknél, hivatottságuknál fogva szépeknek születtek. És hiába nevetsz rajtam, hiába mondod, hogy önhitt és képzelődő vagyok, én is ezek közé tartoztam. Van ember, akinek azért kell szépnek lennie, mert nagy szinésztehetség. Másoknak azért, mert szegények és szépségük az egyetlen lehetőség, mely nyomorukból felfelé lenditheti. Vannak művészek, irók, akik egész életükben a szépről álmodnak és azt akarják megörökiteni. Ezeknél a szép külső természetes kiegészitője lelküknek. Ám a szépség értékét is csak ritkasága adhatja meg. Mint ahogyan a gyémántnak, aranynak sem volna értéke, ha mindent gyémánttá, arannyá tudnánk változtatni. Ez történt most. A világ teremtése óta a legnagyobb optikai csalódás. Az emberiség mohón nyult a vélt kincs tömege felé és nem vette észre, hogy miközben kapzsin harácsolt, üveggé változott amit brilliánsnak nézett és még a régi értékek is elvesztek.

- De már ráeszméltek a becsapásra és a kijózanodás borzasztó rázkódtatással fog járni!

- Mit bánom én! Hát mik vagyunk mi? Apostolok? Világmegváltók? És ha ők Messiásnak is hittek? Legfeljebb kiderül, hogy csak ügyes kereskedők voltunk. Nem fognak szobrot emelni nekünk, de mit törődünk ezzel? Szeressük egymást, hiszen mi ketten valóban győztünk!

És felgyulladva, a szavak lendületétől bódultan tárta ölelésre karját. De Battenberg nem mozdult. A telefonra meredt, amely hirtelen élesen csengetett. Megrezzent és habozott, hogy felvegye-e a hallgatót. Megmagyarázhatatlan szorongás fogta el. Friderika észrevette ezt és egy heves, erélyes mozdulattal a telefonnál termett.

- Ki beszél? - kérdezte. És nyomban meglepetten fordult Battenberg felé: - A miniszterelnökség!

- Itt Battenberg! Igen, személyesen... Nem, erről semmit sem tudok! Hihetetlen! A legszigorubban megbüntetjük a pánik okozóját. Azonnal autóra ülök és jövök!

Letette a kagylót, a homloka verejtékes volt. Arca gondot, nagy benső forrongást árult el.

Battenberg lélektelenül nézett Friderikára, mint aki nem is hallja a hozzá intézett szavakat. Azután egyszerre felorditott és vad erővel megragadta Friderika kezét.

- Ej, elég a kétszinü játékból... A miniszterelnök személyesen telefonált. Azonnal kéret! Hire terjedt, hogy Ázsia hadat üzent, vagy ultimátumot küldött... Hová? Kinek? Semmit sem lehet tudni. Képtelenség. Nyilván otromba tréfa. Senki sem hisz benne. Csak én!... Én tudom, hogy ez igaz! Rettenetes, de igaz. Ez az, ami hónapok óta az őrületbe hajt, elrabolja éjszakáimat. Tudtam és vártam ezt a hirt. Bennem remegett. De nem mertem kimondani. De valahányszor láttalak, hatalmába ejtett ez az érzés. Mert te sugároztad felém!

- Az Istenre kérlek, Friderika... ha igazán szeretsz... mondd meg végre, mit hoztatok ti ketten... Sawaky és te... miféle titkokat? Beszélj, ugy-e megbizástok van? Nem szerelemből lettél az enyém, hanem a terveimet akartad kifürkészni. Elvakitottál, elkápráztál...

- Nem igaz! - sikoltott Friderika. A kerevetre roskadt és keservesen sirt. - Milyen kegyetlen, milyen igazságtalan vagy! - kiáltozta. Azután vadul felugrott és a férfi elé állt.

- Hát ölj meg, ha azt hiszed, hogy elárultalak! Ha tudnád... mind ennek éppen az ellenkezője igaz. Hiszen bármely percben szivesen halok meg érted!

Olyan őszinte fájdalom volt a szavaiban, hogy Battenberg megzavarodott. Tanácstalanul nézett a zokogó lányra.

- Bocsáss meg, - mormogta sokkal engedékenyebb hangon - majd máskor tisztázzuk mindezt. De most mennünk kell. A minisztertanács vár!

- Ha tévednék... mennyire örülnék! Ugy szeretnék boldog lenni!... - sóhajtotta. - Hiszen annyit áldoztam miattad! - tette hozzá halkan.

Friderika megértette a fájdalmas szemrehányását. Battenberg Lottéra gondolt. Őt áldozta fel szerelmükért.

Reggel kilenc órakor az üzletek tulnyomó része még zárva volt. A kereskedők nem huzták fel a vasredőnyöket. A kávéházak hatalmas ablakai elé fatáblákat állitottak fel siető munkások. Mindenfelé aggódó arcu férfiak és nők siettek és valósággal megrohanták a piaci árusokat és a nyitva lévő füszeresboltokat. Gyermekkocsikban tolták haza az ásványvizes palackokat és nagy kosarakban cipelték a konzerves dobozokat meg a kétszersültet. Délelőtt tizenegy órakor az árak már tizszeresre emelkedtek. De még ilyen összegért sem lehetett semmit sem kapni. A tömeg dorongokkal verte az élelmiszeres boltok vasredőnyeit és követelte, hogy mindent árusitsanak ki. A rendőrség kétségbeesve igyekezett rendet teremteni. Hatósági hirdetmények jelentek meg, melyek megcáfolták a pánikot okozó hireket. Nem igaz, hogy általános mozgósitást rendeltek el és hogy az élelmiszert szállitó vonatokon kizárólag katonákat és hadianyagot továbbitanak. De az emberek nem hittek a plakátoknak.

- Megint jön a kenyérjegy, a gerstli és az élelem-pótlékok rémes kotyvaléka! - mondották.

Aki tehette autón, motorkerékpáron rohant a falvakba és zsákszámra vették a lisztet, megvették a disznókat, csirkéket. A ravasz és gazdag nagykereskedők teheneket vásároltak. A parasztok vérszemet kaptak és azt mondták, hogy bankjegyekért semmit sem adnak. Csak aranyért. Kiméletlenül és komiszul kifosztották a megrémült városiakat. És sohasem voltak megelégedve. Még ők zugolódtak, hogy őket csapták be. Csak az öreg Hoffbauer Mihály mesélte ravasz mosollyal a piactéren álló barátainak:

- Itt volt egy buta berlini, azt mondta biztositani akarja a mindennapi tejes kávéját, hát megveszi a tehenem felét. Meg is alkudtunk, irást is csináltunk, övé a tehén fele. De azért ugyan tőlem nem kap tejet!

- Hát csak panaszkodjék. Nem csaptam én őt be. Én a tehénnek csak az egyik felét adtam el neki. Az elejit. A hátsó felét, ahol a tőgye van, megtartottam.

A jósok és jósnők aranynapokat éltek. Valamennyien nyilatkoztak s az emberiség nagy katasztrófájáról, isteni büntetésről, a hiuság bálványának összeomlásáról, Kelet felől érkező véres felhőkről beszéltek. Egy Dinóra nevü görög jósnő kijelentette, hogy hasztalanul kutatják a villamos ujság rémhirének szerzőjét, mert azt a legfőbb szellem maga sugalmazta, aki igy adta tudtul, hogy betelt az idők sora és eljövend a vezeklés napja!

A hatóságok erőszakkal nyittatták fel az üzleteket és sulyos büntetés terhével tiltották meg az árak emelését. Erre azután egyik napról a másikra eltünt az áru. A kereskedők vállat vontak. Azt mondták: már mindent eladtak.

Battenberg külügyminiszter Berlin valamennyi lapjának tudósitóját a minisztériumba kérette és ott hivatalos megnyugtató nyilatkozatot tett. Szó sincs semmiféle háborus készülődésről. Ugyanakkor Európa többi nagyhatalma is hasonló kijelentéseket tett diplomáciája utján.

Egy szerdai nap délelőttjén ugyanabban az órában, délelőtt 12 órakor Londonban, Párisban, Berlinben, Rómában, Budapesten, Madridban, Prágában, Bukarestben és Belgrádban a japán követek megjelentek a külügyminisztériumokban és átadták kormányuk demarcheát, melynek lényeges része igy szólt:

A felhördülés, rémület, kétségbeesés határtalan volt. Mindenekelőtt kiderült, hogy Oroszország szövetségese az ellenségnek, nyilvánvaló tehát, hogy a szárazföldi hadak Oroszország felől fognak Európára támadni. Számos jel vallott arra, hogy az Ural-hegység ázsiai oldalán, továbbá Kis-Ázsiában és Perzsiában máris milliókra rugó, kitünően képzett és felfegyverkezett katonaság várja Európa felé indulását. A japán és kinai hajóhad és légi flotta pedig már régen Elő-Indiáig nyomult előre. A demarche frázisai senkit sem téveszthettek meg. A szabad behozatal megengedése az európai ipar és kereskedelem halálos csapását jelentette volna. A szabad bevándorlás kimondása után pedig százával indultak volna a hajók és vonatok Európa felé, melyek az olcsó kinai és japán munkásokkal, mongol csőcselékkel árasztották volna el a gyárakat.

Az európai hatalmakat a legrosszabb időben érte a borzalmas meglepetés. A benső meghasonlás, gazdasági válság, forrongás akkor érte el mindenfelé a csucspontját. Befelé és kifelé egyidejüleg harcolni... olyan nehézségeket jelentett, melyeknek áthidalása szinte emberfölöttinek látszott. Az amugy is végsőkig zaklatott idegek teljesen megbomlottak.

- Éhezünk! Nyomorgunk! - orditották az emberek - és még háboruba is sodort a tehetségtelen kormány és rövidlátó diplomácia!

A düh és harag első óráiban véresre vertek minden japánt és kinait, akit az utcákon megcsiptek. A japán követségeknek mindenütt beverték az ablakait. Rendőri és katonai kordonnal kellett elzárni a követségi palotához vezető utcákat. Számos városban statáriumot hirdettek.

Mikor az ujságok az első vészhireket röpitették szét, Lotte feldultan rohant András szobájába. Nem törődött azzal, hogy pizsamában volt és hogy András éppen borotválkozott.

András ugy megijedt a váratlan támadástól, hogy alaposan belevágott az állába. A vér csak ugy patakzott a sebből.

- És az első önkéntes ápolónő és sebészorvos, aki segitséget nyujt! - mosolygott András.

De ez a kis incidens csak néhány pillanatra kötötte le Lotte figyelmét, aki jóddal bekente és betapasztotta a sebet.

- Köszönöm! - mondotta András. - Nagyon meg vagyok elégedve. A háboru határozottan jól kezdődik. Kár, hogy nem Németország és Magyarország között tört ki. Ez esetben most hadifoglyomnak tekinteném.

- Annál inkább. Ha már ránk szakad az Ég, legalább előzőleg szeretném ezt a legsürgősebb ügyemet elintézni.

- András, hát nem látja, hogy egész testemben reszketek, magamon kivül vagyok...

- De hát miért? Majd csak elrakjuk azokat a sárga majmokat. Nekem amugy is a begyemben vannak. Mondhatnám, egyéni leszámolóm van Japánnal.

Ezek a kisértetiesen kiejtett szavak megdöbbentették a férfit. Élesen fürkészte Lottét, aki fejét két keze közé temetve ült. Zilált hajfürtökkel, vörösre sirt, karikás szemekkel, sápadt, beesett arccal, valóban szánalmas látványt nyujtott.

- András, én... én gyilkos vagyok! Igen! Én kiáltottam el az átkozott jelszót... emlékezzék, azon a végzetes éjszakán...

- De hiszen Battenberg él. Itt olvasom a nevét... Fontos tanácskozást folytat a miniszterelnökkel!

- Meg fogják ölni! A tömeg őt okolja minden szerencsétlenségért. Beszélnem kell vele. Meg akarom menteni!

- Szeretem! Mit tudom én, hogy miért? Vessen meg, András, nem érdemlek mást. Mennyivel jobb, különb ember maga és mégis... látja, belepusztulok a szenvedésbe. Pedig gyülölöm. Volt erőm elkiáltani a gyilkos jelszót. És ha megcsókolna, ha át akarna ölelni, a tiz körmömmel kaparnám ki a szemét. És mégis, az idegeimben, a testem minden sejtecskéjében benne él, ott van, éget, gyötör, mint egy régi, ki nem élt, életcéllá növesztett vágy. Orvos vagyok, jól ismerem a lélekelemzést, fölényesen és gunyosan elemzem magamat is. Mindent tudok, mindent világosan látok, ez a legborzasztóbb. Nem mondhat olyan kemény, megalázó szót, melynél szörnyübbel nem illettem volna magamat. És mintha két ember lennék... a világosan látó, okos lány, az orvos és a buta, bűnös, csak ösztöneit követő nőstény!

- Térjen eszére! Szedje össze az erejét, Lotte. Miket beszél? Mit tehetnénk mi?

- Bolondság! Hogyan képzeli ezt? E pillanatban valamennyi miniszter, a birodalmi elnök, diplomaták, riporterek, külföldi követek mind őt szorongatják.

- Hozasson autót... a külügyiminisztériumba hajtatunk. Két percen belül átöltözöm!

- Az utcán rémületes dolgok történnek. Mindenfelé véres tüntetések folynak. Már senki sem tudja, hogy ki ellen és miért harcol, csak azt érzi mindenki, hogy a pokol rémségeinek kellős közepébe zuhant és életösztöne vad fellobbanásával üt, ordit, kaszabol. Autónak nyoma sincsen. Életveszélyes kimozdulni. Minden pillanatban sortüzek ropognak. Nem mehetünk el, Lotte!

- Akkor hát én is megyek. Ha maga meghal azért, akit szeret, én is meghalok azért a nőért, akit imádok!

Lotte elérzékenyült. András nyakába hullt, könnyei zápor módjára folytak és forrón megcsókolta.

- Ez az utolsó harcom, András! A csucs, melyen még át kell vergődnöm. És azután szabad leszek... nyugodt! És a magáé... ezt igérem!

- Köszönöm! - mondotta. - Jöjjön hát, hadd legyünk minél előbb tul azon a csucson!

Alig léptek ki a kapun, már rájuk döbbent a forradalom riasztó képe. A villamosközlekedés megállt, az üzletek végig becsukva. Mindenfelől vészes fütyülések, trombitaszó hallatszott Megriadt, falhoz lapult emberek remegve kérdezték egymástól: mi történt? Az ablakok mögött félénk, kiváncsi fejek. Egy anya rémülten huzta vissza a kapuba a gyermekét, aki az utcára akart menni. Páncélos autókon katonák, kezükben töltött puska. Husz rendőr néhány összevert, véres, vad arcu alakot kisért az őrszoba felé. A mellékutcákból elszánt sihederek verődtek össze. Csörömpölés, döngés. Az üveg hirdetőoszlopok, villamoslámpák cserepekké zuzódva hevertek a járdán. Vezényszavak. A rendőrök kivont kardokkal rugtattak a tömegnek. Sikoltás, orditás. Sokan elvágódnak, a többiek végiggázolnak rajtuk. Vér, tajtékzó düh, kétségbeesés, pánik.

Mellékutcákon próbálták megközeliteni a minisztériumot, de mindenütt katonai és rendőrkordonba ütköztek. Egyszerre, az egész szempillantás alatt történt, egy három oldalról előretörő tömeg közepébe sodródtak. Ugy látszott, hogy üldözőik elől menekülnek.

- Mi történt? - kérdezte András egy mellette álló férfitől, akinek inge össze volt tépve és olyan elszánt, gyilkos harag ült az arcán, hogy róla mintázhatták volna a francia forradalom nadrágtalanjainak szobrát.

- Nem. A gazember a japán követségre menekült. Még tegnap éjjel oda osont. Utána mentünk, de a követséget géppuskások és tüzérek őrzik. A környező házak ablakaiban és háztetőin állnak a géppuskák. Nyolcvan sebesült van...

De nem lehetett mozdulni. Egymásra zuhantak, préselődtek, mint mikor a süllyedő hajó mentőcsónakjáért marcangolják, gyilkolják egymást halálos deliriumban. Asszonyok sirva, tébolyultan jajveszékeltek. András irtózatos erővel öklözte szét a körülöttük állókat és egy kapumélyedés felé vonszolta a félig megfulladt, ájuldozó Lottét.

A tömeg valahol rést tört és most megbomlottan, ész nélkül omlottak mind arrafelé. Mint egy fekete örvény, embertestből sürüsödött rémületes zuhatag. Két asszony... karcsu, magas, elragadóan szép amazon rohant el mellettük. S a kezükben a még füstölgő fáklya. Ezek gyujtották fel a szanatóriumot. Az asszonyok támadtak a szépséget osztogató csodahelyekre. Ezek keresték halálra az apostolt, aki a legjobban sóvárgott jót hozta nekik! S mintha döbbenetes infernó, pokoli szatira lenne, mindent megcsufoló, szédületes gunyköltemény, a lányok és asszonyok ezrei rohantak el mellettük vijjogó gyülölettel, és mind a halált, pusztulást sikoltotta a Szépre! Mint Nessus az égő inget, ugy akarták letépni, levájni magukról a rájuk aggatott uj testi köntöst. Átkozták a végzetes ajándékot, amely elpusztitotta a szerelmet és uj, sohasem sejtett romlással fenyegette a világot.

A tér tisztulni kezdett, az emberhullám elviharzott, a tüntetők zaja mind messzebbről hallatszott.

Összeszoritott ajakkal, a fájdalomtól félig lehunyt szemekkel ment előre. Alakja szinte megnyulni látszott, ujjai görcsösen tenyerébe mélyedtek. Oh, nagyon jól tudta, hogy minden késő. De ott kellett lennie. András megérezte ezt a tiszteletreméltó fájdalmat és nem ellenkezett. Szótlanul haladtak egymás mellett. Igy mehettek a keresztény mártirok valamikor Róma felé, ahol, tudták, hogy Nero kopói lesnek rájuk. És mégsem fordultak vissza. Vagy ötszáz lépéssel a minisztérium palotája előtt tizes sorban felállitott katonaság állta utjukat.

Szavai olyan együgyüen és furcsán hangzottak, hogy a tiszt megütközve nézett rajta végig. Azután gunyosan mosolygott:

- Annak a háznak a kapujában várakozhat. De jó lesz annyi élelmiszerrel ellátni magát, amennyi elegendő... itéletnapjáig!

E pillanatban furcsa zavar támadt, a katonák, tisztek idegesen forditották hátra fejüket. Éles, kemény parancsszó csattant fel. A katonák ércfala egy pillanat alatt kettévált és széles utat nyitott. És ezen az eleven kapun ijesztő gyorsasággal egy lefüggönyözött, titokzatos autó robogott ki. A soffőr mellett dultarcu férfi. Schelling, a detektivfőnök. Az autót két másik fekete kocsi követi. Az ablakok lefüggönyözve. Nem lehet látni, hogy kik ülnek benne.

Kitépte magát András kezéből és az autóhoz rohant. A tiszt az utolsó pillanatban kapta el a kerekek alól. András krétafehéren, reszketve hajolt föléje.

Friderika már órák óta várakozott Battenbergre. Az inas alázatosan köszönt, mikor ajtót nyitott és bevezette a kis szalonba.

- Ha parancsolni méltóztatik valamit, - jegyezte meg - méltóztassék csengetni.

- Nem. Át sem öltözködött. Azonnal az iróasztalához ült. Telefonon beszélt a referens titkár urral, akit magához kéretett. A kegyelmes ur rettentően ideges volt. Többször abbahagyta a munkát. Nem tudott dolgozni. Fel és alá sétált a szobában.

Az inas meglepetten nézett Friderikára, akinek szinte önkénytelenül tódult ajkára ez a kérdés.

- Amikor visszament a minisztériumba, mielőtt ismét elment hazulról, nem üzent nekem valamit?

- A kegyelmes urat váratlanul hivták el. Reggel nyolckor, mikor még javában diktált a titkár urnak. Nagyon fel volt indulva, amikor rásegitettem a kabátját. Ez lesz életem legnehezebb napja, Gusztáv! - mondotta, amikor lefelé ment a lépcsőn.

Az inas az asztalra mutatott, melyen likőrös poharak, feketekávés csészék és rengeteg félig elszivott cigaretta feküdt.

- Ebből is méltóztatik látni, hogy milyen állapotban volt! Egyre ivott, cigarettázott. A szivem majdnem megszakadt, mikor néztem. Oh, ez az átkozott politika... ez a politika!

Fejét csóválgatva, nagy sopánkodások között kifelé indult. De hirtelen aggódva visszafordult és megkérdezte:

- Mit gondol a nagyságos asszony, lehet, hogy a kegyelmes urnak valami kellemetlensége lesz?

- Miket mondanak? Beszéljen! Mindent tudni akarok! - támadt rá hevesen Friderika.

- Azt mondják, de hiszen annyi butaságot fecsegnek össze... a hadüzenet teljesen elvette az eszüket. Szamárság ez, könyörgöm!

Friderika idegessége az elviselhetetlenségig növekedett. Minden idegszála remegett. Nagy erőfeszitésébe került, hogy össze ne roskadjon. A rémek, melyeknek árnyképét eddig magát áltató módon hessegette el, most ujra felröppentek az inas szavaiban.

- Mert hogy a kegyelmes ur telepitette ide azt a Sawakyt! Azt mondják, hogy azóta állt feje tetejére minden.

- Nem igaz! Hazudik! - kiáltotta indulatosan Friderika. - Azonnal válaszoljon! Az igazat akarom tudni!

- Azt mondják, - válaszolta vontatottan, kinos zavarral az inas - hogy a nagyságos asszony babonázta meg, azért nem vette észre a kelepcét.

- Oh, a nyomorultak! Hálátlan bitangok! - kiáltotta magánkivül Friderika. - Soha férfit nem szerettek forróbban és önzetlenebbül, mint ahogyan én szeretem őt! Ez igy van, ezt el kell hinnie!

Friderika annyi szenvedéllyel, olyan őszinte kétségbeeséssel mondta e szavakat, hogy az inas meglepetten és megdöbbenve nézett rá.

- A kegyelmes ur nagyon szereti a nagyságos asszonyt. Az ilyesmit mi, inasok tudjuk a legjobban. Mi látjuk azt az őszinte örömet, gyengédséget és izgalmat, mellyel várnak valakit. Hiszen a kegyelmes urat azelőtt is látogatták szépasszonyok, de akkor gyakran kellett letagadnom és apró cseleket találtunk ki, hogyan kerüljünk el bizonyos találkozásokat. De mióta a nagyságos asszony jár ide, senki más nem tehette be a lábát. És a virágdiszeket a kegyelmes ur maga rendezi el, amit sohasem tett azelőtt. Sőt az étlapot is személyesen állitja össze, pedig máskor mindig azt mondta: Rád bizom, Gusztáv. Te már tudod, hogy mit szeretnek a nők! Ugyanis azelőtt szeparépincér voltam egy mulatóban.

Az inas kiment és Friderika magára maradt. Enyhe meleg, kellemes illat ölelte körül. A butorok, a lágy selyemszőnyegek, a finom bronz nippek, ezüst virágvázák... megannyi kedves, bizalmas barát. Mennyi boldog, drága órát töltött közöttük! Az asztalon metszett kristályüvegben néhány hervadó vörös rózsa, ő hozta Battenbergnek néhány nap előtt. Minden karosszékhez édes, mosolygó emlékek kötik. Abban a nagy, vörös selyemmel kárpitozottban szerettek legszivesebben ülni. Összebujtak puha ölében és ezer csacsiságról beszéltek. Olyan jó volt mindenről megfeledkezni, kamaszos jókedvvel örülni egymásnak. Friderika odament a karosszékhez és besüppedt a dagadó párnák közé. De a selyem most élettelen volt és hideg, a szinek nem lángoltak, nem simogatták kedveskedve körül. Halott, ünnepélyes, nagyképü, ellenséges butor volt. Friderika borzongva ugrott fel s a kerevetre ült. A kis sárga selyempárna most is ott feküdt előtte. Ezen szokott ülni Battenberg, innen tekintett fel szerelmes, elragadtatott tekintettel, miközben Friderika feléje nyujtott kezét csókolta. De most ez is elviselhetetlenül józan, hideg és merev volt. Friderika kinzottan lépett az ablakhoz. Ha jönne! Ha megpillantaná!

Máskor, ebben az órában a nap ide aranylott az ablakra. De most esőre hajlott, a fellegek elfödték a napot. És az utca is!... Friderikának csak most tünt fel, hogy milyen dermedt, kihalt, ijesztően csendes. Hol vannak a rohanó autók, a sétálók ezrei, az elegáns nők, a csacsogó, szines léggömböket tartó gyermekek, a kenyérért tülekedő, szaladó férfiak? S az üzletek is... az ajtók zárva, a kirakatok, mint halott szemek merednek, az áruk eltüntek az üvegek mögül. Mi történt? Mi van ma? Mintha temetőre néznének az ablakok. Mintha a Halál városában lenne.

De hiszen odakint meleg van, a fák rügyeznek, a szellő távoli ligetek virágillatát hozza, Friderika ugy érezte, hogy torka elszorul, a lélekzete megnehezül. Kinyitotta az ablakot és messze kihajolt az utca fölé. De csend volt. A környék mintha varázslat alatt állna, kihalt, néptelen. Volt ebben a csendben valami fenyegető. A szemközti házak ablakainak nem huzták fel a redőnyeit. Hány óra van? Délre jár. Miért rejtőztek el az emberek? Miféle iszonyuságok elől menekültek lakásaikba?

Hirtelen tompa, zürzavaros, távoli moraj hallatszott. Friderika felfigyelt. A zaj közeledett. Mintha rettentő folyó lépett volna ki medréből és zuhogtatta volna vad viztömegét iszonyu mélységekbe, ugy dübörgött, harsogott egyre ijesztőbben, fenyegetőbben a hangkaosz, amely minden oldalról egyszerre viharzott fel. Igy törhet földindulás, tájfun, medréből kikorbácsolt tenger meglepett városokra. Ez a halál és pusztulás hangja. Nincsen érthető szava, emberi torkok felüvöltésének torz és borzalmas szövevénye. De az ősi ösztön csalhatatlanul érzi: a vér utáni vágy tarajosodik féktelen lendületbe. Rohanó lábak dobbannak, süvöltés, fekete, előrerobbanó embergomolyag, arcok, melyeken nincs könyörület, fülek, melyek nem hallják meg a könyörgést, szemek, melyek kínt és vért akarnak látni.

Friderika visszatántorodott az ablaktól. A függöny mögé roskadt félig eszméletlenül. Tudta, hogy érte jöttek, az ő vérét akarják!

A pokol lavinája a palota elé ért. Most már érthető hangja is volt a szörnyü orditozásnak.

- Halál Battenbergre! Lámpavasra Müller Friderikával! Üssétek agyon az árulókat!

Éktelen fütyülés s azután furcsa hangok, mintha a falakat vernék sulyos gerendákkal. A nyitott ablakon ökölnyi kövek röppenek be. A nagy állótükör ezer darabra törik. Az ezüstvázák, kristályüvegek a földre hullanak. Egy nagy olajfestményt középütt lyukaszt ki egy otromba kődarab.

- Menjen... meneküljön! Két percen belül a szobában lesznek! Megölik, ha itt találják!

Friderika nem mozdult. Halálra váltan, mintha eszelős lenne, mereven nézett az inasra.

A hangja tompa volt és szintelen. Gusztáv kétségbeesetten ugrott hozzá és ki akarta tuszkolni.

- Mit törődik velem? Hagyjon! Hagyjon! - kiáltotta Friderika. - Teremtő Isten! Mi lesz Battenberggel?

- Biztonságban van a minisztériumban! - válaszolta Gusztáv. - De önt megölik, ha nem menekül!

Ujra fel akarta nyalábolni a makacsul ellentálló nőt. E pillanatban élesen, kiméletlenül csengetett a telefon. Friderikának szinte szederjes lett a szája, az arca fakózöld volt.

Az inas gépiesen engedelmeskedett. Szeme kerekre nyilt, a keze megremegett és néhány artikulátlan szó hördült ki a száján.

De nem lehetett válaszolni. Odakint az üvöltésbe uj, mindennél ijesztőbb hangok vegyültek.

Velőtrázó sikoltások, káromkodások, lecsapó kardok puffanása, revolverlövések, rohanás, hörgés, sipjelzések...

Friderika az ablakhoz támolygott. Az utcát rendőrök szállták meg. A tömeg elfutott. A járdán néhány vérző, mozdulatlan alak. Rendőrök felemelik és elcippelik. S utána lázas, gyors parancsszavak. A rendőrök hosszu sorfalat épitenek, elzárják a palota felé torkoló utcákat. A tisztek halkan tanácskoznak egymással. Lovasfutár érkezik. Valamit jelent a parancsnoknak, mire az izgatottan néz az utca felső vége felé. Friderika önkéntelenül követi a pillantást. A tisztalátás földöntuli élességével tudja, hogy most onnan jön a végzet, a sorsot formáló rémületes esemény. És a megbüvöltek merev tekintetével nézett, lélektelenül, egyetlen halálos iszonyatba dermedve.

Egyszerre egy kis fekete pont tünt fel. A rendőrtiszt izgatottan elébevágtatott. A fejek mind némán, mereven arra fordultak. Most már fel lehetett ismerni: a minisztérium egyik autója volt. És nyomában két másik autó száguldott szélvészes gyorsasággal. Nem tülköltek, a kocsik szinte hangtalanul robogtak. Kisérteties, szivet dermesztő volt ez a különös csend. Mintha szellemek ülnének a kormánynál és a kocsiban... Friderika fején egy név villant át: Mors Imperator! A Halál! Azt viszik ilyen hangtalan, elnémult emberek között kocsizni. Annak fogatától sápad el a rápillantók arca. Annak nyomán támad ilyen névtelen rémület. A három autó a palota kapuja elé ért és zökkenés nélkül, egyszerre megállt. A kocsikból ijedt emberek szállnak ki. Senki sem látja, hogy mit tesz az a hat ember, akik most az első autóba hajolnak. Csak Friderika látja minden mozdulatukat. És tudja, hogy mi jöhet, hogy mi fog következni. Száján az iszonyat és borzalom halk sikolya tör ki. Látja a béna, merev testet, melyet leemelnek. És már hozzák a palota felé. A lépcsőház felől suttogó, ijedt hangok. Gusztáv felsiró, ijedt kiáltása. Az ajtó kinyilik és Friderika szembefordul a menettel. A pamlag felé tartanak. Ott ráfektetik a sulyos testet.

- A kegyelmes urat szivszélhüdés érte! - válaszolja egy magas termetü ur. És előrelépve bemutatkozik:

A szó elhangzott. Meg sem lepte. Várta. Ennek igy kellett következnie. Ez feszült a levegőben, ez béklyózta ájult tehetetlenségbe. De most, hogy itt volt és megszünt a tépő, gyötrelmes várakozás kinja, egyszerre visszanyerte erejét és ruganyosságát. Egy ugrással az ablaknál termett. A teremben levők felkiáltottak. A testek villámgyorsan lendültek előre. De már késő volt. Mint nagy, sebzett, fekete madár, Friderika lehullott a magasból.

Éjjel, titokban temették el Battenberget és Friderikát. A kormány kerülni akart minden tüntetést. Csak néhány hivatalos személy vett részt a gyászszertartáson. De két virágcsokor mégis megtalálta az elrejtett sirokat. Cseresznyevirágból és krizantémből kötötték az egyiket, amely Friderika sirdombjára került, sápadt tearózsákból a másikat, amelyet Battenbergére tettek.

- Uj életet kell kezdeni, Lotte! - mondotta András, mikor hajnalodni kezdett a könnyekkel átvirrasztott, gyászos éjszaka után.

- Miért nem menekül tőlem? Hogyan szerethet engem, mikor látja, hogy milyen szörnyeteg vagyok. Ki látott már hozzám hasonló komédiást? Látja, sirok és gyászt szinlelek, pedig én öltem meg őket... én!

- Nem, András. Mikor Sawakyval találkoztam, hidegen és tervszerüen határoztuk el, hogy áldozatul vetjük őket a fellázadt tömeg első, kegyetlen rohamcsapatának. Azt is tudtuk, hogy Sawakynak is menekülnie kell. És Sawaky vérdijat adott nekem... jutalmat, amiért segitségére voltam Battenberg elpusztitásában...

- Egy titokba avatott be. Figyeljen András, különös dolgokat kell meggyónnom. Sawaky senkinek sem árulta el a speciális oltóanyagok gyártási titkát. Ha Sawaky eltünik, ugy be kell zárni a szanatóriumokat is, kivéve, ha én nem akarom.

- Az igazat! Nézzen oda, az éjjeliszekrényemen, abban a kis vaskazettában mérhetetlen értékü kincs van. Nagyobb, mint a föld valamennyi brilliánsa együttvéve. Hozza ide és nyissa fel, kérem.

András gépiesen engedelmeskedett. Felnyitotta a kazetta tetejét. Egy lepecsételt boriték feküdt benne. Lotte remegő kézzel nyult utána, arcán borzalom tükröződött.

- Mennyi vér, mennyi átok, mennyi szerencsétlenség tapad ehhez! - suttogta. - És mennyi fogja még követni! - tette hozzá megremegve.

- Mi ez? - kérdezte elképedve András. - Hiszen ugy nyul hozzá, mintha a Borgiák mérge lenne a boritékban, melynek minden cseppje halált rejt.

Feltépte a boritékot és egy hosszu, keskeny papirost huzott elő, melyen sürün egymás mellé irt sorok és számok sorakoztak.

- Figyeljen, András. Azt akarom, hogy mindent megértsen. Gyónnom kell. És egyedül magától kérek feloldozást, aki mindig jó, megbocsátó barátom volt.

- Sawaky nem egyedül jött Japánból. Már jóelőre küldött Európába néhány megbizható vegyészt. Ezek lettek az itteni Európai gyárak vezetői. Mindegyik vegyész a gyártási titoknak csak egy kis részét tudta. Az egészet senki sem. Az csak ebben az okiratban van lefektetve. És itt, ugyanebben a boritékban egy levelet is talál. Sawaky sajátkezü irása. Németül van irva. Olvassa el.

András kivette a levelet. És mélységes megindulással olvasta a megrázó sorokat.

András izgatottsága mondatról-mondatra nőtt. Kábultan, megzavarodva tette le a levelet.

- Mennyivel különb ember, mint én! - kiáltotta Lotte kétségbeesetten. - Látja, én gyáva vagyok. Ma éjszaka... meg kellett volna halnom!

- Ezt mondja? - kiáltotta fájdalmasan András. - Hát az én szerelmem, az én szenvedésem nem számit? Az semmire sem kötelezi? Sawaky egyedül áll a világon. Elvesztette azt, akit szeretett és nem talált uj életcélt. De magának élnie kell Lotte, mert szeretik, mert... megigérte, hogy az enyém lesz!

- Jöjjön, Lotte, menjünk, sétáljunk egy kissé. A napsugár jobb kedvre fogja hangolni.

Lotte gépiesen, lélektelenül engedelmeskedett. A penzió halljában lihegve, kigombolt mellénnyel, nyakkendő nélkül rohant velük szembe Burger, a mindig jókedvü, kövér tőzsdés, akiről azt mondták, hogy mint a Morgan-ház megbizottja, mesés összegeket keresett a Sawaky-szanatórium részvényeinek elhelyezése körül. Burger olyan erővel rontott Andrásnak, hogy majdnem hanyattvágódott. De mint aki nincsen öntudatánál, még csak nem is kért bocsánatot, kirohant az ajtón, leviharzott a lépcsőkön, bevágta magát a kapu előtt álló autóba és András csak azt hallotta, hogy a soffőrnek azt kiáltja: tőzsde!

András maga sem tudta, miért, mintegy hipnotizáltan ugyancsak azt mondta a soffőrnek: tőzsde!

- Csalhatatlan ujságszimatom azt sugja, hogy ma ott fogom megkeresni az ötven márka riport dijat!

Mintha minden komoly munka megállt volna e napon. Az emberek csoportokba verődve tárgyaltak, kezükkel hadonásztak, mindenki ingerült és izgatott volt. A kereskedők leverten, kétségbeesetten álltak a boltajtókban, még véletlenül sem vetődött be vevő. A nagy irodákban sápadt, kétségbeesett alkalmazottak reszketve várták, hogy melyik pillanatban kézbesitik nekik a felmondó leveleket. De a főnökök ugy látszik, nem értek rá, pánikszerü izgalomban rohantak bankjaikba, azután a tőzsdére, a telefon állandóan szólt.

Háboru és tőzsdekrach! A levegőben rémhirek röpködtek. Az ujságok orditó betükkel hozták az első oldalon: A Morgan és Rothschild-csoport válsága! A felizgatott tömegek Európa-szerte felgyujtják a Sawaky-szanatóriumokat! Repülőgépekről dobtak rájuk bombákat. A világ két legnagyobb bankcsoportjának bukása az egész világ pénzpiacát megrázkódtatja. Egyetlen nap alatt harminc százalékkal estek a részvények.

- Szerdán adja át az európai diplomácia közös jegyzékét Japánnak. Hir szerint visszautasitják a demarche követelését, de rendkivüli kedvezményeket ajánlanak fel. Lázas készülődés folyik mindenfelé az ellenséges támadások esetére. - Ez több volt, mint amennyit a tulfeszitett idegek elbirtak. Az emberek nyilt utcán sirógörcsöket kaptak, őrjöngeni kezdtek. A soffőr, aki már néhány perc óta feltünő lassusággal vezette az autót, egyszerre megállitotta a kocsit és hátrafordult:

- Bocsásson meg, nagyságos ur, nem tudom tovább vezetni a kocsit. Az idegeim felmondták a szolgálatot. Tessék nézni, hogy reszket a kezem. És nem látok. Minden összefut a szemem előtt.

Gyalog mentek tovább. A nap melegen, vidáman ontotta sugarait, a fák élénkzöld levelei között gondtalan verebek csipogtak.

- Micsoda fekete tavasz! - sóhajtotta Lotte. - Nézzen körül: sehol egy virágárus, senki sem mosolyog és senki sem szerelmes! Nézze a férfiakat, akik kalap nélkül rohannak és csak két szót hörögnek vérbe borult szemmel:

Kenyeret! Életet! És a leányok tépetten, koldus rongyokban hordják az ezerszer megkivánt és most elátkozott szépséget.

Egy sétatérre értek. A tér közepén, ahol a zenekar részére szolgáló lépcsős emelvény állott, most egy szakállas férfi szónokolt. Mezitláb volt, nadrágja rongyos, az inge a mellén feltárva. De a hangjában lenyügöző erő és fanatizmus izzott.

- Emberek, - kiáltotta - átkozzátok meg a nőket! Az ő hiuságuk pusztitja el most a világot! Lerombolták, amit a férfiak esze, munkája épitett, állattá sülyesztettek bennünket...

- Nem igaz! - rikoltotta egy éles női hang. - Hazudsz bitang. Hát a férfiak nem siettek szintén megszépülni?

- Miattatok... mert nektek akartak tetszeni, a ti gyilkos kegyetek reményében hagytak el munkát, Istent, hazát. De ti, asszonyok, csak magatokért, az uralmatok megszilárditásáért, a szépségért, mint öncélért rohantatok Sawaky szanatóriumába. A test uralmát akartátok, mert azt reméltétek, hogy akkor ti lesztek a világ urai és végleg a férfiak fölé kerekedtek. És ime, lángba boritottátok a világot, éhhalált, nyomort, háborut hoztatok...

És mintha a pokol falairól visszhangozna gunyosan és vértfagyasztón, száz torok ismételte a borzalmas kiáltást:

E pillanatban egy ököl sujtott a szakállas apostol arcába s egy másik férfi dobbant a helyébe. A váratlan, erélyes fellépés csendet teremtett.

- Őrjöngők! - orditotta András, mert ő volt aki felháborodásában leütötte a szónokot - gondoljátok meg, hogy az édesanyátokat káromoljátok. A mártir anyák millióira gondoljatok, a nővéreitekre, a munkában sápadó, reménytelen szüzességben sorvadó milliókra, akik szeretet, napfény, egy kis öröm után vágyakoztak az irógépek, mosóteknők, gyári gépek mellett. Miért bűn az, hogy ők is kinyujtották kezüket a feltámadás felé, melyet megcsillogtattak előttük? Ki meri rájuk vetni az első követ?

A tér tulsó végéről hirtelen zene hangzott fel. Komor, lassu, ünnepélyes zene. Az emberek önkéntelenül, meglepetten arra fordultak. A háttérben már kibontakoztak a Szűzanya képével ékesitett zászlók és panaszos, könyörgő ének szállt az Urhoz. Elől teljes egyházi diszbe öltözött papok vezették a végtelen menetet.

A mellüket verték, gyermekként sirtak, megtépték ruhájukat, véresre karmolták az arcukat.

- Szálljatok magatokba! Forduljatok el a földi hivságtól! - mondották a papok.

És a nyilt utca során a porba vetették magukat és fejüket a köveken görgetve, kérték az abszoluciót.

- Jaj annak, aki az Ur ellen lázad, aki meg akarja változtatni a természet rendjét, melyet ő bölcseségében alkotott!

Nagy, fájdalmas csend támadt, a zene elhallgatott. S akkor a város valamennyi templomának megkondult a harangja. Zugtak, zengtek, kongottak... szállt a hang szárnyalva a térdeplő, imádkozó tömeg felett.

Őrjöngő rikkancsok rohamtábora viharzott végig az utcákon és belesüvitették a megdermedt, ájult városba a megváltást jelentő hirt:

- Elmult a háborus veszedelem! Amerika háboruval fenyegette meg Japánt minden Európa ellen tett háborus lépés esetére. Európa és Amerika szövetségre léptek Ázsia ellen. Ázsia képtelen két fronton egyszerre harcolni. Az angol diplomácia óriási sikere...

Az emberek felkacagtak és egymás nyakába borulva csókolták, ölelték egymást. Micsoda testvériesülés, örömmámor ujjongott végig a megkinzott tömegen! Vissza a multhoz... legyen minden ugy, mint azelőtt volt! Amerika kikötötte, hogy a Sawaky-szanatóriumokat be kell zárni. A Morgan- és Rotschild-csoportokat az egyes államok aránylagosan kárpótolják. Uj adókkal és kényszerkölcsönökkel hozzák egyensulyba az államháztartásokat. Minden állam haladéktalanul nagyarányu épitkezésbe kezd, hogy a pénzpiac megjavuljon...

- Nyugodtabb már? Tud ismét hinni a boldogságban? Nézzen az utcára! Zenés fáklyásmenetek járják be a várost. A tavasz mégis belopódzott a városba és beszállt a szivekbe!

Lotte lehunyt szemmel hallgatta a férfit. Hagyta, hogy a meleg szavak csendesen ráhulljanak és elzsongitsák a szivét.

Először tegezte Andrást. A férfi megértette az ebben rejlő szerelmi vallomást. És felremegve, boldogan szoritotta karjaiba szerelmesét. S azután megcsókolták egymást. Ijedt és zavart, ezer szenvedéstől fáradt és mégis ujjongó csókkal, amely édes kacagással csilingelte szivükbe: Megérkeztem! Itt vagyok! Megváltalak benneteket!

A vaskazettára mutatott. Odament és kivette belőle Sawaky receptjeit. András komoran, elgondolkozva nézte.

- Azt hiszem, ezt is! - felelte kis idő mulva. - A nagy bűnbánás, kijózanodás el fog mulni és talán már egy-két év mulva mérhetetlen kincset fog érni ez a titok! Ha elfogynak a különleges gyógyszerek és oltóanyagok, ugy a visszafejlődés gyorsan megindul és akkor megint megkezdődik a szépek és rutak örök harca és vetélkedése.

- Igen, megkezdődik és ugy lesz az helyes! - mondotta Lotte - Az élet az erők szüntelen mérkőzése s e küzdelemhez mindenki már születésekor megkapja testi és szellemi fegyverzetét. S a gyengék gyötrelméből és bukásából éppen annyi szépség, költészet és haszon származik az emberiségre, mint az erősek uralmából.

András nem mozdult. Némán, szinte lenyügözve állott és nézte Lottét. Látta, hogy mint gyüri görcsösen össze a fehér papirt és tépi össze apró foszlányokra. S azután kihullatta kezéből, mintha apró hópelyhek, vagy almafavirág fehér szirmai lennének.

Igen, almafavirág... a tavasz bűbájos, szépséget és termékenységet jelentő virága. S mikor az utolsó fehér papirszirom is lehullt, Lotte odaborult András karjába s mint aki félelmes, fekete világból szédül egyszerre az édes, áldott napfénybe, felragyogva és uj életre gyulladt boldogsággal sugta: