Csizmadia Ervin
A következő Magyarország
TARTALOM, ELŐSZÓ
Tartalom
I. Hogyan kerülhet elő egy elmérgesedett helyzetben a politikai együttműködés és a nagykoalíció ügye?
II. Ellenérvek az együttműködés és a nagykoalíciós kormányzás opciójával szemben
"Az önkényuralmi kormánnyal nincs alku"
A jobboldali és a bal-liberális Magyarország értékrendi összebékíthetetlensége
A többségi kormányzás hatékonysága mint ellenérv
A teljes elit hitelvesztésének érve
III. Érvek a nagykoalíciós kormányzás mellett
A nagykoalíciós paradigma
A nagykoalíció mint illúzió és mint realitás
A szembenálló értékek harmonizálása és egy új típusú konfliktus-kezelés
Az egymást váltogató kiskoalíciós kormányokon túl
IV. A következő Magyarország: az együttműködés és a hiányzó intézmények
A politikai együttműködés fogalma
Az elkülönülés történelmi és jelenkori alakzatai
A politikai vita újraalapozása
A politikai együttműködés melletti legfőbb érv: a társadalmi kohézió előmozdítása
V. Konklúzió
Irodalom
Előszó
Egyre többen és többet foglalkoznak azzal a kérdéssel, milyen legyen a következő (közkeletű értelmezésben: az "Orbán utáni" vagy a "NER utáni") Magyarország, s ez a tárgya ennek az értekezésnek is. De már most, az írás elején le kell hűtenem a kedélyeket: a kérdés megközelítésekor az alábbiakban egészen biztosan nem azon a mezsgyén haladok majd, amely - különösen ellenzéki oldalról - "elvárható" lenne. Nem arra jutok ugyanis, hogy a következő Magyarország feladata először is és mindenekfölött a Fidesz elzavarása és a jogállam helyreállítása lenne. Nem az ellenzék által elvárt nézőpontból közelítem meg tehát a kérdést (de nem is a kormánypárt szemszögéből). Úgy gondolom, hogy (az ellenzék szempontjából) bármennyire is adja magát az a vélekedés, hogy minden mai probléma forrása az "orbánizmusban" keresendő, és a jövő csak Orbán nélkül képzelhető el, ez helytelen megközelítés, mert a mai helyzet megváltoztatására nem egy anti-orbánista újrakezdés az adekvát válasz.
De ha ez nem az, akkor micsoda?
Véleményem szerint egy teljesen új gondolkodási paradigmára van szükségünk, legelőször is azért, hogy megértsük a jelenlegi helyzetet. A forgalomban lévő legtöbb (ellenzéki) megközelítés rosszul diagnosztizálja a mai állapotokat, és kezelésükre rossz gyógymódot ajánl: van egy, a magyar történelem legrosszabb korszakait idéző "rossz", "ártó", "antidemokratikus", "antiliberális" politikai vonulat, amelyet vissza kell szorítani, háttérbe kell nyomni, hogy helyébe jöhessen egy "progresszív", "jó", "hasznos", "demokratikus" és "liberális" - azaz a 21. századi válasz.
Csakhogy ennek az írásnak épp az a célja, hogy bebizonyítsa: a vagy-vagy-ban való gondolkodás nem fogja megoldani Magyarország problémáját. Ezeket a problémákat ugyanis tartósan csak egy "integratív szemlélettel", majd egy ebből következő "integratív kormányzással" lehet kezelni. Ám egy ilyen szemlélet és kormányzás önmagától nem jön létre (épp az ellenkezője, a teljes megosztottság felé tartunk), ezért azt a megoldási módot, amelyet jómagam helytállónak gondolok, alaposan meg kell tervezni.
Az 1989-90-ben és utána nagyon is kurrens politikatudományi irányzat volt az intézmények tervezése: a diktatúrák után hogyan lehet Kelet-Közép-Európa új demokráciáiban működőképes intézményi struktúrákat létrehozni? Ma persze ismét felmerülhet az intézmények újratervezése (hiszen a mostani válságjelenségek egyik oka az intézmények diszfunkcionális működése), ám még ennél is fontosabb kihívás a most egymással vehemens viszonyban álló riválisok majdani megbékítése, a politikai együttműködés megalapozása és megtervezése.
A politikai intézményrendszer "helyreállításának" programja ugyanis legfeljebb csak részeredményeket hoz, ha nem vesszük kellően komolyan a politikai magatartásformákat, illetve azok intézményépítő vagy épp romboló jellegét. Ha a magatartásformák világában semmiféle egyetértés nincs, nem jönnek létre közös normák, amelyek viszont már maguk is intézmények, hiszen a demokratikus verseny keretei között szabályozzák a politikai versenytársak lépéseit. A politikai intézmények (mint normák) nem olyanok, hogy azokat egyszer kialakították, és attól kezdve állnak, mint a cövek. Nem. Folyamatosan meg kell küzdeni értük, hiszen mindenki a saját normáit, a saját szemléletmódját akarja érvényesíteni. Az elmúlt 25 évben alig sikerült ilyen értelemben véve közös intézményeket alapítanunk: azok az intézmények, amelyek létrejöttek, inkább az együttműködés hiányában, mint annak révén jöttek létre. Ám a politikai együttműködés hiányában kiformált intézmények kora után lassan el kell jutnunk a politikai együttműködésen alapuló intézmények korába. Ami mindenekelőtt azt jelenti, hogy nem az egyik oldal "állítja helyre", amit a másik "végletesen" elrontott, hanem - felismervén ennek a "vagy-vagy"-nak a súlyos korlátait - valamennyi mérvadó oldal közösen hoz létre egy újfajta intézményes elrendeződést.
Esetünkben a nagykoalíciós kormányzást.
Tudom, hogy a nagykoalíció gondolatával jelenleg (szinte) senki nem ért egyet, s még jó, ha csak nem ért egyet, s nem tart egyenesen őrültnek vagy túlfűtött fantasztának. Nekem már az is elég, ha az ismert mondással ("őrültség, de van benne rendszer") nyugtázzák azt, amit írok, de persze még jobb lenne, ha végigolvasván e tanulmányt azt mondanák: nem is olyan őrültség, s ha pillanatnyilag nem is tűnik reálisnak, középtávon már érdemes a megfontolásra, mi több: az érte való cselekvésre. Mindenesetre most az a realitás, hogy a "régi" politikai szereplők között permanens hidegháború dúl, amihez mostanában hozzájött az utcai tüntetések új mozgalma, leértékelve az egész politikai elitet. Egyik sem épp a nagykoalíció felé mutató fejlemény, ami mintha azt bizonyítaná: alapgondolatom több sebből vérzik. De talán mégsem.
Még mielőtt kifejteném a nagykoalíció és egyúttal egy újfajta politikai együttműködés szükségességére vonatkozó érveimet, sok egyéb kérdést kell megvitatásra ajánlanom. Először elmondom, miért gondolom, hogy ennek a kérdésnek egyáltalán bármiféle aktualitása van. Miután ezt tisztáztam, ráfordulok arra a fontos kérdésre, milyen - nagyon is súlyos - ellenvetések hozhatók fel témám szűkebb vetületével, a nagykoalíciós kormányzás opciójával szemben. A harmadik fejezetben kerülnek kifejtésre a nagykoalíció melletti érveim, s végül rátérek a témának a politikai együttműködés szükségességét érintő részére.
Már most jelzem, a nagykoalíciót egy politikai technikának, de nem magának a megoldásnak gondolom. A magyar politika kulcsa nem a technikában, hanem a tartalomban van. Tartalom alatt egy merőben új típusú (a politikai együttműködést megalapozó) közvetítő intézményrendszer kiépítését értem, amelyet - s most megértő leszek - a rendszerváltás forgatagában nem volt lehetőség kiépíteni. Ám most már komolyan számot kell vetnünk ennek hiányával. Egy ilyen intézményrendszer lenne hivatva megalapozni azt a fajta együttműködést, amely elvezethet annak belátásához, hogy Magyarországon eddig azért nem tudtuk kezelni a konfliktusainkat, és azért vált minden egyre rosszabbá, mert a demokratikus funkciók ellátására egyszerűen nem hoztunk létre megfelelő (közvetítő) intézményeket. Ezt viszont csak akkor látom kivitelezhetőnek, ha a politikai erők közötti együttműködés eljut addig a pontig, amikor ennek az intézményrendszernek a hiányát fölismerik. Ha nem, győzzön bárki is a soron lévő választásokon, a helyzet érdemben nem fog megváltozni, legfeljebb a kormány-ellenzék szerepei cserélődnek meg.