GAÁL MÓZES: KISEBB TÖRTÉNETEK

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2016
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5557-13-2 (online)
MEK-16171

Fehér főkötős, szelid arczú nénikém, te ki átallod megölni az eleven csirkét, s elsiratod a gágogó libát, minekelőtte belemártanád a gyilkos aczélt: engedd meg, hogy azokat a jóakaratú történetkéket, melyekkel néha napján türelmemet - a legkeresztényibbet e véges földön - próbára tetted, most megkurtítva, de meg nem hamisítva, elmondogassam.

Megfogadom aztán, hogy soha többé nyilvánosság elé nem idézlek. Fehér főkötődet, a kék szalagot rajta, bűnbocsátó kék szemeidet, vigasztaló mosolyodat csak a magam számára tartogatom. Mikor egy-egy szenvedélyes asszonyról olvasok idegbolygató történetet, odaállíttalak melléje, hadd legyen a háborgó tenger mellett egy virágos, mosolygó partvidék.

Mikor beköltöztem a néni szobájába, először láttam őt életemben. Jobb karjára csíkos törlő-ruha kapaszkodott, bal kezében pedig egy nádpálcza állott, merész fejével az égnek.

Barátságosan fogadott és keményen végigmustrált a szemeivel, mintha minden szemernyi rosszat ki akart volna belőlem selejtezni. Este - mint később bizalmasan bevallá - olyanformán írt le az öregének, hogy az új lakónak becsületes az arcza, tisztességesek a fehérneműi, sok a könyve, de egyik kabátjának le van feselve a bélése. Nyilvánvaló dolog, hogy nem azt a kabátomat értette, melyben előtte állottam.

Azt a bizonyos feslett bélést valaki másnapra igen szépen, jó öreges, de erős öltésekkel megvarrta. Eleget erősködtem, hogy megköszönjem valakinek, csak tudtam volna kinek. A cselédleány esküdött, hogy a ténsasszony volt, a ténsasszony pedig csúnya rágalomnak tartotta, s nem késett Rézit nyomban összeszidni.

Két hét telhetett el ez összekoczczanás óta. Csendes boldog két hét. Naponkint ibolya-bokréta az asztal közepére állított vizes pohárban, a könyves polcz ragyogott, az aranyos betűk mosolyogtak Sophocles tábláján, odasimult Plató Petőfihez, mintha édes testvérek lettek volna, s a száraz latin-magyar szótárra baráti közvetlenséggel reátámaszkodott Csokonai. Hófehér hímzés a diván-párnán; s a kicsinysége miatt restelkedő kályha elbújt tarka virágú spanyol-fal mögé.

Elakadt és hallgatott. A kendője csücskével csak úgy szokásból megsimogatta a szája szélét.

- Lehetne - ha akarná - meleget is enni. A leány hoz hust délben, mikor nekünk hozza. Tűz is van a konyhán. Éppen annyiba kerül, mint a hideg. Csak úgy fölemlítem.

- Egyszer ezt, máskor azt, hogy legyen egy kis változatosság. Jól készíti a leány, sok bajomba került, míg beleszoktattam. Roppant lassú a munkája, különben becsületes leány. Reá bízhatná bátran a tárczáját.

- Ha volna is! Nem nyul az semmihez, csak a lassúság... az baj. Aztán még valami, de azt - nem mondom el. Elég szomorú dolog, hogy ezeknek a boldogtalan teremtéseknek akkor szokott megnyilni a szemök, mikor már késő.

Nem tudtam ugyan, hogy mire czéloz, de készségesen bólintgattam, versenyt sajnálkozva vele.

Rézi hozta be a vacsorát. Kissé szemügyre vettem. Sovány, beesett ábrázatú, lenszinű haja úgy a hogy rendbe szorítva. Mutatott harmincz évet.

Az a »még valami« jutott eszembe, amit a néni nem akart elmondani. - A vacsora jólesett, azontúl nem törődtem senkivel, csak a néni szivessége töltött el azzal a csendes megelégedéssel, mely ha keresne, sem találna szavakat a maga kifejezésére.

Egy megbizható mosóné ajánlása újra alkalmat nyujtott a néninek, hogy bekopogtasson.

Megelőzőleg fölötte hangosan leczkéztette Rézit, többször hangsúlyozván neki, hogy bolond és meggondolatlan. Ha a lelkét odaadja, sem veszi el az a gézengúz vasuti kalauz. Azért hát szedje össze, ami kevés esze van, mert nagyon meg találná bánni. Ostoba!

- Nem mondhatnám, hogy éppen nagyon. - (Ez jól esett neki s ha az ember ilyen körömfeketényi hazugsággal terheli meg a lelkiismeretét, miért ne szerezne másnak örömet?)

- De mikor olyan ostoba teremtés. Csúf az istenadta, öreg is a fiatal szeretkezéshez, mégis mit nem tesz. Volt egy kis megtakarított pénze. Mondottam neki, tartogassa, majd ha egészen megvénül, nem vallja kárát. Az ám, tartogassa, de mikor beléköt egy sehonnai kalauz. A vak, a gyalázatos, bocsásson meg, ha fölötte indulatba jövök! Azt mondja: szereti Rézit, a bizony, feleségül is veszi - majd. Aztán kér tőle öt forintot kölcsön. Panaszkodik, hogy elvesztette óráját... És ez a boldogtalan szedegeti ki a keservesen megkuporgatott forintot, ad kölcsön, vesz órát, aggatja reá mindenét... ez... ez a czégér csúf! Elveszi majd... el, a pénzét, az utolsó rongyát! A gazember!

- Mit, csak az?... Több, százszor több - szamárság! De bocsásson meg ezért az illetlen szóért. Nem tehetek róla, ha dühös vagyok.

Azok a mindig vigasztaló, mosolygó kék szemek az összeránczolt szemöldök alatt olyanok voltak, mint a tollát haragosan felborzoló galamb.

Okkal-móddal lecsillapítottam s minekutána a mosónét, kit melegen ajánlott, elfogadám s a fehérneműk felett való abszolut rendelkezés jogát reáruháztam: lecsendesült kedélylyel ment ki.

Akkor éjjel azt álmodtam, hogy Rézit és kalauzát a paradicsomból lángpallosával kergeti ki a néni, mint cherubin s világosan kivettem, hogy két szeméből két öreg csepp csordult ki.

A Rézi elfanyalodott arcza, a konyhaajtónak többször való erőteljes becsapása napokig táplálta sejtelmemet. Én, aki soha más ember dolgába magamat nem ártottam, most részvéttel néztem a lenhajú, sovány leányra s a nénit allegorizálva, mint az igazságosztó nemtőt képzeltem el. A házi macska mérges szemeiből, melyekkel végig mért, valahányszor a konyhán keresztül mentem: valami tragikus fordulatot olvastam ki.

- Hiszen, én Istenem, ha a lenhajú Rézi szeret, miért ne tehetné ezt életében talán egyszer és bizonynyal utoljára? Ez a savanyú élet neki úgyis csak örök mosogatást, kétheti kijárót és sok, sok szobasurlást juttat.

Szerettem volna féltréfásan megmondani a néninek, hogy hagyja a dolgot, de elgondoltam: neki is örömét szegem. A pohárban illatozó ibolya, több szentimentális jelenetet ábrázoló kép a falon intettek:

Vasárnap délután szelid erőszakkal reám diktált a néni egy csésze fekete kávét. Jobb az, mint a kávéházbeli. Míg szürcsölgetém, igen komoly elhatározását adta tudtomra.

- Rézit elküldtem. Vagy a kalauz, vagy én! Nem tűröm, hogy az én házamban valakit fényes nappal kiraboljanak. Ha szereti: vegye feleségül; ha nem szereti, hagyjon békét a hitvány. Nincs igazam?

A házi kutyácska, mely a néni legkiválóbb kegyével dicsekedheték és szélességben csaknem utólérte hosszúságát, fekete orrával helyeslőleg dörzsölte a czipőmet s olyan szeretettel nézett jó asszonyára, mintha a sok igazságot ő sugalmazta volna neki.

A fekete kávé csakugyan jobb volt, mint a kávéházbeli s ujságban sem volt hiány, mert a néni a mi házunk legutolsó élő lényét is jegyzékben tartotta. Az öreg kapitánynak félszemére vak kutyája épp annyira a szivén feküdt, mint a kőmíves eladó leánya, aki sokkal nagyobb »pucz«-ot űz, mintsem illendő volna. Részletesebben vitatta, hogy a hivatalnok, aki éppen a szomszédunkban lakott, veri a feleségét és éhezteti a cselédet. Annyira belehevült a morális szemlélődésekbe, hogy nem átallotta »betyár«-nak nevezni az olyan tanult urat, aki a feleségére kezet emel, és nincs csúnyább dolog a világon, mint elegendő ételt nem adni a cselédnek.

A kávé - mint mondom - igen jó volt; Rézinek két hét mulva el kellett mennie.

Ezzel az eredménynyel hagytam oda a néni szobáját, hol a tizenkilencz éves, két hónapos és tizenkét napos galamb mélabúsan turbékolt, a négyszögletű kutya ráfektette fejét a néni térdére, az öreg schwarzwaldi óra fiatalos erővel ketyegett és a levegő balzsamos vala az ablak fáján sorjába rakott muskátáktól és szegfüvektől.

A tizenkilencz éves, két hónapos és tizenkét napos galamb már túl volt a huszadik évén és a tarkója mind szemmel láthatóbban kopaszodott, sőt balszemére meg is vakult, mikor a néni egy egészséges fiú-gyermekkel beállított hozzám.

- Ki hitte volna, hogy annak a csúnya teremtésnek ilyen gyönyörű gyermeke legyen. No, no baba csendesen! A bácsi jó, nem bánt! Csicsi! csucsu! csicsi!

Vörös pántlikás pólyája fodraiból félénken emelte rám szemecskéit Rézinek az első szülöttje. Ha a kezeit a kegyetlen dajka olyan hozzáférhetetlenül le nem kötözte volna, bizonyára belecsimpajkodik feléje nyujtott mutató-ujjamba, így meg kellett szegénykének azzal is elégedni, hogy félreismerve, jóizűen a száját nyújtotta utána.

A néni a világ legkorholóbb itéletét mondta ki a fiúcska boldogtalan anyjára, aki lenn fekszik a házmesteréknél, de a milyen pogány keményszivű volt: ezer gyöngédséggel halmozta el a kövér fiúcskát és hogy kedveskedjék neki, feléje tartotta az öreg galambot s felemelte a földről a jól táplált kutyát is, hogy ismerkedjék meg a Rézi fiacskájával.

Naponkint erős húslevest, gyenge csirkebecsináltat küldött le Rézinek, a nélkül, hogy róla valamit akart volna tudni, vagy szigorú itéletén csak egy szemernyit is változtatott volna. Mikor a beteg eljött, hogy megköszönje neki a jóságát: kereken kiutasította. Neki nincs mit köszönnie. Menjen Isten hírével s gondoskodjék a gyermekéről! - A konyhánál tovább nem engedte, s a másik szobából is kihallatszott még határtalan elégedetlensége.

Csak három hét mulva beszélt normális lelkiállapotban a boldogtalanról nekem, a mint a nagymosás előkészületei közben egy-két szóra bejött.

- Kapott a leány elég jó helyet. Minden hónapban hét forintot küld a gyermeke ápolónéjának. Csak már most megbecsülné magát! A szegény, árva fiucska! Mi lesz abból, ha felnő?

Kékes-szürke kötényének egyik csücskével kiitatja szeméből a könyet és vette számon az ingeket tovább. Az egyikről hiányzott a gomb. Élénk szemrehányásokkal halmozott el, hogy még most is olyan idegen vagyok, nem szólok semmit; hát ő minek van itt a háznál, ha nekem az ingemről gomb hiányzik?

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Az ujságból olvastuk, hogy egy vasuti kalauzt csalás miatt bezártak. A néni is, meg az örege is, no meg én is: az egész familia megállapodott abban, hogy bizonyára a Rézi rossz útra kalauzolója volt.

A sorsban való csendes megnyugvás érzete terjedt el sziveinkben. Az öreg galamb is bólintgatott kopasz fejével s a vén óra folyton ketyegte:

Ebben az oldal-benyilóban lakott hat hónapig, hogy igazat mondjak, meg három napig. Sohasem felejtem el, mikor először állított be. A kutya - te okos kis állat, te! - megugatta erősen, elkergettem, az ágy alá bujt és onnan is hangosan tiltakozott az ellen, hogy szivesen fogadom.

Széles nagy kalap volt fején, valamiféle madárfej diszítette egy-két szárnytollal, a keztyűjének ujjahegyei kiszakadva, szemei alázatos tekintetűek.

Azt mondta »varrással« keresi a mindennapi kenyerét, özvegy asszony, senkije a világon. Meg kellett sajnálnom, úgy-e bizony?

- Természetesen - siettem megnyugtatni a nénit, s éppen nem éreztem semmi lelkifurdalást, a miért esetleg most annyira elvetettem a sulykot.

- Nem volt szép az asszony, édes tanár úr, hanem a szeme forgatásában kellett valami megvesztegetőnek lennie, mert velem is űzte mindjárt első nap a játékát. Odaadtam a szobát havi három forintért, igértem ebédet öt forintért, ha jól emlékezem...

- No no! Úgy emlékezem, hogy első nap lefekvés előtt könyeztem és megcsókoltam egynéhányszor. Özvegy asszony, aki varrásból él, akinek senkije sincsen, aki - Istenem, hát én nem tehetek róla, hogyha nincsen a szivem meg a szemem kiszáradva! Aztán olyan meghatóan mesélte el a történetét. Apját - uram bocsáss - bezárták valami nagy-nagy politikai vétség miatt, a börtönben megbomlott az esze, a testvérei kivándoroltak Amerikába, s eldobták a nevöket, egyedül ő maradt irmagul a boldogtalan családból. A férje ötheti együttélés után meghalt gutaütéstől, reá pedig nem hagyott egyebet az özvegyfátyolnál, azt is hitelbe vette, csak tavaly fizethette ki. Hogy ne bánkódtam volna a sorsán.

- No, lelkem, megbeszéltem a dolgot az én aranyos kopasz öregemmel. Igy jutott mindennap a vacsorából is a szerencsétlen asszonynak. Egyszer-kétszer sirdogált a zsámolyra kuporodva, két hét alatt megvarrta gyenge állapotban levő fehérneműit, de gyakrabban sóhajtozott, mint ült a varrógép mellett, néhányszor ásitáson kaptam rajta, ami nékem fényes nappal sehogy sem tetszik. Az ember, ha dolga után lát, nem ér reá ásitani - no, nem mondok igazat?

- Egyszer restelkedve ugyan, de megszólítom: »Ugyan kedves Réthiné asszony, hát azok a nagy házak, ahol eddig nagyobb megrendelései voltak - ő mondotta volt - nem keresik föl mostanában?«

Módfelett elpirult, aztán egy kicsit köhécselt, valamit mondani is látszott, én pedig nem faggattam többet.

- Te lelkem - szól még aznap este öregem - nekem ez a te aranyos özvegyasszonykád nem akar tetszeni. Még nem kóstolt a munkába, mióta itt van, de estenkint, mikor hazafelé jövök az irodából, mindig ott billeg az utczán a nagy kalapjával.

- No, no, fiam, meg ne szóljon soha a te szájad senkit előbb, mint sem bizonyosat tudnál. Sajnálni való ez, nem kicsufolni, eredj!

Megint rajtakaptam ötször-hatszor az ásitáson, feltünt az is, hogy az ágyát vetetlenül hagyja és ebédutánonkint három-négy óra hosszáig el szeret szundikálni. Hm, hm, tünődöm magamban, sehogy sincs ez rendén.

Volt még szegény anyámtól egy fekete selyemköntösöm, ott hevert a szekrényben a leghátulsó szegen. Elővettem és rábiztam a szegény asszonyra, csináljon belőle valami hordozható ruhadarabot.

Sokat nyögött, oldalszúrásokról panaszkodott, míg két heti nagy megerőltetés után csinált belőle egy kurta jopka-félét. Szép volt, dicsérte mindenki. A kávéházban, a hová eljárogatok olykor-olykor jó ismerősökkel egy pohárka kávé mellett tereferélni, megbámulták jó szabását, csinos formáját. Igérkeztek is már többen, hogy az ügyefogyott asszonyra gondolnak. Beszéltem az utczán is jobbmódú asszonyokkal, nem veri meg őket az Isten, ha hátat fordítanak a drága szabónőknek, s előmozdítják ennek a boldogtalannak a dolgát.

- Jött is lelkem egyre-másra a megrendelés, de visszavették mindannyit, mert az özvegy asszonynak nem akaródzott varrni. Őt megöli a varrógép, neki rossz a tüdeje, állandó szurás kinozza mind a két oldalát...

Ekkor már ötven-hatvan forintom volt tőle kapnivaló. Újra megintett a jó öregem:

Nem hittem. Bekentem az oldalát sósborszeszszel, hozattam jóféle csöppeket a köhögés ellen.

- Éppen arra térek most. Vasárnap délutánonkint, ha az öregem ledül rövid pihenésre, előveszem a »Rózsakoszorut« és olvasgatok belőle, imádkozom. Erről én már le nem mondok a czifrálkodó, okos világ kedvéért.

Mellém ül az az asszony is. Olvastam hangosan eleinte hallgatott reám. Olykor-olykor reá pillantottam s az arczán véghetetlen unalom vonásait födöztem fel, a szemei máskor mintha megnedvesűltek volna, de nem az érzékenységtől, hanem mert ásított.

- Tudja mit, édesem, keljen föl szépen a zsámolyról és menjen be a szobájába, bontva az ágya, ott aztán ásítson öreg estig, de a mikor én fohászkodom, ne meredjen rám tátongó szájakkal, úgy!

- Tyhű, lelkemadta, hogy fölberzenkedett. Hogy ő művelt asszony, s vele nem szoktak úgy beszélni, őt mindenütt nagyrabecsülték, hogy ő nem fogja senkinek a gorombaságait zsebre rakni... Jaj, de még mennyit mondott...

Művelt asszony, művelt... be gyönyörüséges szó ez, lelkem, már annyiszor hallottam, hogy majd megcsömörlöm tőle. Aki legczégérebb: azzal takarózik, hogy művelt; aki tönkreteszi urát a legképtelenebb puczczal, azzal védekezik, hogy művelt; akit száján hord a világ, mert rosszabb a leghitványabb szobasurló cselédnél, megkivánja, hogy őt ne itéljék el, mert művelt! Bizony, bizony, kaczagni való.

Megyek egy délután egyik beteg ismerősömhez látogatóba. A legfinomabb kávéház előtt visz el az utam, a hova nők és férfiak vegyesen el szoktak járogatni. Hogy esett, hogy nem, az ablakon benézek... Egy deresedni kezdő úr, vele szemben madártollas nagy kalapú dáma... Kihallott az üvegen át is éktelen kaczagásuk. A dáma kipillant, aztán sebesen hátat fordít.

- Szegényke elunta halálra a »Rózsakoszorut« és odament szórakozni egy parányit...

- Ez már elég volt. Alig vártam, hogy haza érjek, de még inkább, hogy ő haza érjen. Nem vagyok haragos természetű, hanem az igazságot akárkinek odamondom a szemébe.

Itthon várt egy úr reám, Isten neki bűnűl ne rójja fel, zsidónak néztem, az is volt.

- Úgy... Itt Réthiné asszony, egy varrónő lakik, aki lehetett valaha Ella kisasszony, a keresztnevét nem tudtam, de most nem az.

- Éppen ez az, akit keresek. Ő, méltóztatik tudni, sok név alatt ismerős. Míg a méltóságos úr fogta pártját, Ella kisasszony nevet viselt, mikor a nagyságos úr karolta fel, akkor Róza nagysámnak hívta, legutóbb hát Réthiné lett, hanem az nem baj, azért csak adósom és én nem vagyok milliomos, hogy odaajándékozzam.

Az úr elment, én pedig bűnöm bánva megvallottam a jó kopaszomnak, hogy mekkora égbekiáltó ostobaságot követtem el, mikor a szegény varrónőt a házamhoz vettem, neki ebédet, vacsorát felajánlottam, őt mind a világ ellen védtem! Bocsánatot kértem még a kutyától is, aki sohasem egyezett bele, hogy házamba fogadjam, állandóan görbe szemmel nézett reá és mérgesen megugatta, mikor hazajött. Szégyeltem magamat a házinép előtt is a lakóm miatt, s megszidtam a lágy szivemet.

Későn jött haza Ella kisasszony. Én még nem feküdtem le, őt vártam. Szépen, csendesen beszéltem vele, később az én jó öregem is megdicsért a magaviseletért. Még tizennégy napig ellakhatik a benyilóban, hanem ebédet már a legjobb akarat mellett sem adhatok, a mivel tartozik, jó volna, ha megadná, mert rég elmult az ideje. Egyebekben pedig nem törődünk egymással.

Nem fizetett egy krajczárt sem. Sebaj, csak már ne lépje át a házam küszöbét, ne lássam többé. Ezt az óhajtásomat nem töltötte be a végzet, mert még egyszer eljött. Páva is elszégyenlette volna magát az én boldogtalan varrónőm mellett. Újmódis kalap, drága selyem felöltő, új illatos keztyűk.

Csevegett, kedveskedett, kinyitotta a pénztárcáját, duzzadt vala rettenetesen és nagyuriasan leszámította a tartozását. Hivott magához uzsonnára, nyújtotta kézszorításra keztyűs kezét, meg is ölelt volna talán képtelen boldogságában, de az én öreg ránczos kezem nem méltó ilyen illatos keztyű érintésére, úgy-e lelkem uram?...

Én pedig néztem azt a csúnya, ránczos öreg kezet, melynek - míg beteg valék - oly sokszor éreztem lágy simogatását és a magaméba fogva megszoritottam melegen, megcsókoltam tisztelettel.

Az udvarra nyiló két ablak javában termelte a jégvirágokat. Czifrábbak voltak azok, mint a néni öreges divatú muskátái, szinével hivalkodó fuksziája s merészen fölfelé törekvő szegfüve: én azért mégis csak szivesebben néztem ezeket, hallgattam a pléhkályha sistergését s jól esett az elnyütt karosszéken ülnöm.

Kegyébe fogadott a négyszögletü kutya, a tisztes agg galamb olykor-olykor lábamig ellépegetett és czipőm orrahegyét rokonszenvvel csipegette.

A néni illatszerbe itatott vörös papirt tett a kályha tetejére s attól a szobának lett néminemű aromája, épp annyira kellemes, mint kellemetlen. Világért sem mondottam volna meg. Pompás illat ez. Csodálkoztam, hogy olyan olcsó. Negyedárkusát 2 krajczáron vesztegetik.

Az elaggott óra minden negyednél zörgött-zúgott, mintha zokon vette volna az időtől, hogy annyira siet, mikor mi: a néni, a galamb, a négyszögletű kutya, a virágok, ő maga és én olyan nagyon jól érezzük magunkat.

Hiábavaló motoszkálás a könyvben, az asztalhoz való görnyedés, a sok-sok betű elfárasztottak. Arczok, melyek örökké egyformán mosolyganak; ajkak, melyek a panaszból, megszólásból soha ki nem fogynak; a sok ismerős, kikkel mind illendő dolog kalapot megbillentve szóba állani: be sokszor terhére vannak az embernek.

Hanem itt a néni szobájában mennyei béke száll a lelkemre. A mint ő a himzéssel tarkára kirakott ottománon ül és az öreg urnak új ingén varrogat: eszembe juttatja egy másik jó öreg asszonynak a képét. Megszámlálom szorgalmas kezének ránczait, látni vélem az ér lüktetését, a mint a vér finom csatornáin végig fut. Ha beszél, megtalálom a hasonlatosságot hangjában, arczának vonásai megelevenednek s én mind kisebbé-kisebbé változom, mig akkora vagyok, mint a zsámoly, játszótársa galambnak, kutyának, anyám lábánál játszó gyermek.

- Mikor megismertem, akkor is igy ragyogott koponyáján a hold, mint most. Eleinte féltem tőle, mert boldogult anyám óva intett a fiatal kopasz emberektől. Nem jámborságtól hull ki a hajuk.

- Hogy szólott, megtetszett a hangja. Hatalmas erős hangja volt, mint az orgonának. Tetszett az okos beszéde. Hanem ebéd alatt a borocskától kezdettek erősen fényleni a szemei; ez nem tetszett. A részeg embert utálom, nagyon utálom. A kezemet sem adtam oda neki búcsúra, pedig... később megbántam, mert annak a szemragyogásnak - ő vallotta meg - magam voltam az oka.

- Nem láttam azután egy félesztendeig. Nem is gondoltam reá. A ház körül mindig van annyi dolog, hogy hiábavalóságra alig marad idő. Hanem szent András napján... Az öregebbik bátyám ünneplő-nadrágát kivettem titokban a szekrényből és a vánkosom alá tettem.

A néni szemüvegét a homlokára tolta, hogy saját szemeivel jobban lásson és csodálkozva kérdezé:

- Akkor megmondom. Aki a szent András napot megelőző éjjel - csak a leányokról beszélek - nadrágot tesz a vánkosa alá: megálmodja, ki lesz a férje.

- Már ez így van. Tudja-e, kit láttam? Az én kopaszomat. Egy nagy koszorú volt a fején és a homloka úgy ragyogott, mintha valamelyik szent lett volna. Erre az álmomra olyan tisztán emlékszem, mint a hogy most magát látom.

A néni szemei előbb nagyon ragyogtak, azután nagyon elhomályosodtak. A pápaszemet lejebb húzta a homlokáról. Később a sárga zsebkendővel megtörűlte a homlokát s reáfogta a nagy melegre, az az oka.

- Az isten rendelte nekem őt. Sohasem is esküdözött, mint a mai nap szokás. Mig a menyasszonyi koszorút a leány fejére teszik, addig gyémánttal rakják ki az élet útját, azután pedig... haj, haj! Sokat láttam, sokat hallottam, eleget tudok. Nekünk volt egy kis szobánk és egy konyhánk. A konyhából csináltam szobát és konyhát. Tele raktam a két ablakot virággal, vettem ezt a galambot, mert tudtam, hogy az öreg él-hal a galambokért. Lassankint kicsaltam belőle, hogy mik a kedves ételei. Mert olyan jó, olyan nagyon jó ember ő. Az én ideges bolondosságom sokszor fölforralt ellene. Szidtam és elégedetlen voltam, napokig nem szólottam hozzá. Ő ezer aprósággal kereste a kedvemet. Gyüjtötte az új huszasokat, a Szűz-Máriás négykrajczárt. Néha egy-egy koszorú fügét lopott be a konyhaszekrénybe...

- Ez még semmi. Nagy beteg lettem. A patikára reáment másfélezer forintunk. Hideg téli éjjel szaladt orvos után. Kettőnél hiába kopogtatott, elment a harmadikhoz. Orvossal jött vissza, azután ment a patikába, hozta az orvosságot... Három éjjel alig aludott valamit. Szaladt haza a hivatalból is napjában kétszer-háromszor, csakhogy a kezemet megsimogathassa.

A pápaszem alól valami lecsordult. Talán az üveg izzadott meg a nagy melegben?

Egy ideig elhallgatott a néni. A parázs hunyó félben szürke szempillái alá bujt. A kutya reáfektette okos fejét a zsámolyra és olykor-olykor kinyitotta szemeit. Az én agyamban nem kavarogtak a gondolatok. Elpihentek, mintha jótevő tündér elszenderítette volna mind. Ennek az öreg asszonynak napsugaras multja aranyos fénynyel tölti el az én lelkemet is.

- Nagyot fordult a sors később. Istentelen emberek kiturták hivatalából az öreget. Miénk volt az igazság, de övék a hatalom. Még kövérebb volt akkor, mint most, mindig jó étvágya, mindig csendes álma. Hanem a mióta ajtóról-ajtóra kellett járni, hogy keresethez jusson, valami hivatalocskát kapjon, ő, akinek több esze van, mint a félvárosnak együttvéve: nagyon megváltozott. Búsan jött haza, izgatottan, a jövőtől félve ment el és reám... reám mindig olyan aggódva nézett, a lelkem, mintha azt kérdezte volna: »Te nem tartasz úgy-e hitvány embernek?...«

- A cselédet elküldöttem. Ettünk egy tál ételt. Mit kellett azt másnak tudnia, hogy mit? Három-négy fazék állott a tűzhely mellett. Mindenik lefedve, mindenikben viz forrott, az egyikben krumpli. Kérdezősködtek kiváncsian, hogy mi jót készitek? Mosolyogva soroltam fel a szokott, - a még jobb időben szokott ételeket... A maga szennyesét ne mossa senki a házon kivül!... Hazajött az öreg. Szegény, kopaszom, te! Ugy libegett rajta a kabát, mintha szégyelte volna, hogy oly sovány legény hordja, az arcza csaknem sirásra állott. Bezártam az ajtót, hogy senki ne alkalmatlankodjék. Kitálaltam az ebédet. Egy tál főtt krumpli volt - úgy héjával. Sót tettem melléje és megöleltem az öreget: »Jere, lelkem, együnk, hogy ki ne hüljön! Bocsáss meg, hogy kést és villát nem tettem melléje, hanem viz, lásd az van.«

Mig a krumplit hámozta, kikivánkozott szeméből a köny. Letörültem; megsimogattam borostás arczát - mert két hónapja nem borotválkozott meg - és azt mondtam neki:

Nagyot sóhajtott a néni, mintha nagy tehertől szabadult volna meg. Szemei végtelen nyugalommal, szeretettel pihentek rajtam.

Talán nem is engem látott, hanem azt a jó kopasz embert, akit az Isten szent András napján neki rendelt!

Egész éjjel nem aludott a néni. A négyszögletű kutya több izben elégedetlenül ugatott, kaparta a falat, mely a jobboldali szomszédtól elválasztó a mi békés családunkat.

A hivatalnok úr ismét későn érkezett haza. Sokáig zörgetett az ajtón, mig az álmos cselédleány kinyitotta. Recsegő hangja a meglehetős vastag fal pórusain átszivárgott, az ajtó kegyetlen becsapása, hasonlatos a puskaropogáshoz, elzavarta azt a kevés álmot is, mely a néninek öreg napjaira megmaradt. A fiatal asszony keserves zokogása átpanaszlott a falon s a csecsemő felsikoltott a bölcsőben.

Később monoton beszéddé tördelődzött a sirás és goromba kiáltás; közbe-közbe kitört a fiatal asszonyból a szenvedély és rekedt, csaknem fuldokló hangon kivánta a halált.

A néni másnap reggel nem itta meg a kávéját, elfelejtette megkötni öregének a nyakkendőjét, s a kutya hasztalanul settenkedett körülötte: a mindennapi fej-simogatás elmaradt.

Kétszer ment el a szomszédék szakácsnéja az ablakom előtt, s kétszer hallottam a néni korholását a konyhában, hogy miért nem mondta meg idején neki a cseléd?

A verebek a kéményen mintha összeborzolták volna tollaikat. A házaló zsidó mérgesen kiáltott a kapu alatt, s a zöldségáruló kofa veszekedett egy öreg asszonynyal, hogy két nyomorult krajczárért csak nem adhat neki egy zsák petrezselymet. Csak a nap mosolygott, osztotta szét békitő sugaraival a felhőket és kaczérkodott a néni virágaival. Nem hittem a napnak.

- Felfordult a világ, de tőlem felfordulhat. Megyek a ruhámért a padlásra és itt hagyom a házat. Nem szolgálok egy percznél is tovább, hadd veszszen a bérem.

- A nagyságos ur szeretőt tart, a nagysága éhezik, a cseléd éhezik. Elég nyomorúságos dolog. Mit mondhatnék én többet?

Ott állott még a néni s nézett utána. Majd megfordult és mérges szemekkel nézett a szomszédék lakása felé. Akkor lépett ki az úr.

Erős alak, sápadt arczu, a szemöldökei összenőve, vonásai kemények, egész mivolta első pillantásra kellemetlen.

Most az egyszer nem fordult el a néni, hanem olyan keményen reá nézett, mintha vizsgálóbirája akart volna lenni.

- Nekem az úr ne köszönjön, semmi szükségem reá! - hallottam a néni indulatos hangját, s becsapta az ajtót.

Csakhamar visszatért, mert nem talált a kis száraz dajkán kivül senkit otthon. Énekelt a tizenhárom éves parasztleányka és altatta a kis fiúcskát. Úgy mondta, hogy a nagyságos asszony gyakori sirás között csókolta - hosszasan csókolta a kis fiúcskát és elment.

A néni megállapította, hogy bizonyára megúnta az élet terhét a boldogtalan, neki ment a Dunának, holnap benn lesz a lapban.

Sok észbeli okot felhoztam a romantikus megfejtés ellen, de a néni hajthatlan volt.

- Annak úgy kell lennie, mert én már sok ilyen történetet hallottam. Az a kis ártatlan a bölcsőben várhatja édes anyját, nem látja meg soha-soha többé.

A délelőtt kinos aggodalommal telt el a nénire nézve. A kapu alá állította a leányt, hogy adja hírül, mihelyt a szomszéd asszonyt látja, ő maga pedig főzte az ebédet.

Ételmaradékot küldött a száraz dajkának és azt izente, hogy hozza át a fiúcskát.

Tejet melegitett, féllangyosra csak és enni adott a siró portékának. A négyszögletű kutya, sem a galamb nem irigyelte ezt az ő jóságát a parányi ügyefogyottól. Nekem pedig kimondhatatlanul jól esett látnom az öreg asszonyt, a mint ringatta ölében idegen emberek elhagyott gyermekét.

Apa, anya összemarakodnak, üresen marad a házi tűzhely és lelke nincsen egyiknek is arra a tehetetlen féregre gondolni, aki nem tehet róla, hogy született.

Két napig üresen maradt a szomszédék lakása. A házmesterné bejelentette a rendőrségnél. Akkor aztán hazavetődött az úr.

Haragos volt az arcza, de nem látszott meg rajta, hogy valami földi jónak híját érezte volna. Kérdésekkel gyötörte a cselédet s parancsolta, hogy rögtön hozza haza a fiút attól az asszonytól.

A néni kereken kijelentette, hogy senki másnak a gyermeket oda nem adja, mint az édes anyjának.

Az öreg úr, a négyszögletű kutya és én ijedten néztünk a nénire. Azt kérdeztük tőle mind:

A szelid pillantású kék szemek olyan erős, határozott feleletet adtak erre a mi néma kérdésünkre, hogy tovább is hallgattunk.

A néni egyedül fogadta. Halkan beszélt, az úr is halkabbra fogta a szót. Egy teljes óráig beszélgettek, akkor kijött az úr, arczáról eltünt a ridegség, tisztelettel köszönt és a - gyermeket nem vitte magával.

Diadalmasan nézett reánk a néni. Kék szemeiből a sziv nemessége, jósága áradt ki.

- Megszeliditettem! A gyermek nálam marad, mig az anyja utána nem jön. És utána fog jönni!

Az elhagyott fiúcska hangosan kaczagott és nagy szemeivel majd elnyelte a nénit. Talán megértette a kis bohó, mit mond?

Odaborult az ágy szélén édesen szendergő gyermekre és a keble majd megszakadt a fuldokló zokogástól.

Nem tudott beszélni, minden szótagot csuklás fojtott el. Nekem pedig olyan hevesen, szenvedélyesen csókolta a kezeimet. Olyan pillanatot nem érek meg soha életemben. Ott térdelt a szögletben és a kezét reá szoritotta a fejére, szőke haja kibomlott s beteritette a kis fiúcskát. Mikor felém emelte az arczát, a kinszenvedő Magdolna jutott eszembe, amint őt egy szent képen láttam a templomban. Úgy sajnáltam, olyan nagyon sajnáltam a boldogtalan asszonyt! Látszott az arczán, hogy nagyon szép volt csak pár évvel is ezelőtt. Mennyire szerethette a férje először s mennyire meg kellett változnia, hogy ilyen boldogtalanná tegye?

- A csöppség sokkal mélyebben aludt, mintsem felzavarta volna a sirás, de mikor anyja csókokkal boritotta el: kinyitotta a szemeit és nagyon csodálkozva nézett arra a kisirt szemü, kibontott haju, különös asszonyra. A gyermeket átvitte az anyja. Látszólag kibékültek; legalább nem hallottam annyi sirást és kiáltozást. Nekem a hónap elsején egy levélboritékban három forintot küldött át a nagyságos úr.

- Három forintot, nem volt egy krajczárral sem több, sem kevesebb. Az öregem át akart menni, hogy a lábaihoz dobja s odamondja neki az igazságot, de én nem engedtem.

- Én a három forintot felváltottam hatosokra és a két cseléd között kiosztottam, - mert azután is két cselédet tartottak mindig, - és azt mondtam:

- A nagyságos uratok adja, hogy kenyeret vegyetek rajta, mikor nem elég az étel.

Tudni való dolog, hogy a néni buzgóan olvasta az egyik 3 krajczáros ujságot, mely minden nap hoz valami szemenszedett rémes históriát, s hogy szemléltetve oktassa az emberfiát a világ romlottságáról, czimképeivel a vért is igyekszik kisebb-nagyobb mértékben megfagyasztani.

A néni minden ilyen vérfagylaló kép láttára megsiratja a boldogtalan házmestert, aki megöli családját, s aztán, hogy a vért magáról lemossa: a Dunába ugrik a fővárosi három hid valamelyikéről. Nyilván azt választja a boldogtalan, amely legtávolabb esik, hogy legalább addig éljen, mivelhogy az élet még az öngyilkosok előtt is olyan drága és kivánatos valami.

Három csenevész gyermek hevert a papirlapon, már tudniillik az ujság első lapján; egyiknek a feje az ágy alatt volt, de azért kilátszott egy kissé. Az ágyon egy asszony feküdt, aki görcsösen szorította a lepedőt; az ujságlap alsó részében pedig egy eltört fazék vala, a melyből fehérszürkés füst gomolygott fölfelé.

Ebből a képből, melyért a művész kaphatott a szerkesztőtől legalább 5-7 frtot, minden mythológiai jártasság nélkül is kénytelen valék a következőket kiolvasni.

»Volt egyszer egy szegény özvegy asszony, aki három kis gyermekével addig éhezett, nyomorgott, mig egyszer egy krajczárért kőszenet vett, a kőszenet meggyujtotta éjnek évadján, a kőszén igen jófajta volt, mert pompásan füstölt, égett, kilehelte mérges páráját, amit a négy istentől-embertől elhagyott ember belélegzett, hogy aztán soha többé föl ne ébredjen.«

Én istenem, hiszen ez talán régibb mese, mint amilyen régi a kőszén használata!

- De a története annak. Elolvastam, ott van megirva az utolsóelőtti lapon alul.

- Ismertem ezt az asszonyt és a három gyermeket. Valamikor itt laktak a házban, a földszinten; volt egy szobájuk és konyhájuk. A gazda is élt, lakatos volt egy gyárban. Az volt ám a tisztességes élet, amit ők folytattak. Vasárnaponkint elmentek a templomba, még a gyerekeknek - mind a bárom fiú volt - ugyanabból a posztóból készült a ruhájuk, mint az apáé. Ebéd előtt, vacsora előtt imádkoztak, azután a gyermekek játszadoztak, a lakatos pedig történeteket olvasott a feleségének. Soha az korcsmába nem járt, soha az a feleségét durván nem szólította meg.

- Jóravaló, hanem beteges. Sokszor hetekig elmaradt a gyárból, aztán az a gazdag úr, aki több száz munkással dolgoztat s azoknak a véres verejtékén meggazdagodik, bezzeg hogy nem fizetett ilyenkor egy krajczárt sem. Pedig ez a becsületes ember ledolgozta volna, hamarább meggyógyult volna, ha doktort hivathat, orvosságot vehet, ugyebár?

- A jó isten csak megsegitette egyszer-kétszer a derék embert, hanem a szerencsétlenség csak azért sem hagyott békét neki. A házi úr, no tudja, ennek sem ártana, ha két hónapig hideg tél közepén abba a kis szobába bezárnák, ahol a lakatosék laktak s nem adnának neki csak tökmagot és kenyeret, tudom istenem kétszer is beérné a lajbija, - mondom, ez a háziúr kidobatta tél közepén a lakásból, mert nem fizethették meg a fertályt. Azt mondtam az öregemnek, hogy tegyen értök egy-két szót, ha másképen nem lehet, hát legalább felét fizessük meg, a másik felére várjon a kutyateremtette fösvény.

Rátok ismerek, jó öregeim, - gondoltam magamban - és sehogysem tudtam megmagyarázni, hogy ennek a két szegény embernek honnan jut ilyesmire pénze?

- Késő volt már. A lakást kiadta; a lakatosban meg nem bízik, mert maholnap meghal, s akkor odavész a pénze.

- Lássa, édes néni, ezért maga ne haragudjék. A háziúr végre is háziúr első sorban, s csak aztán ember. Amig a bért meg nem kapja, addig nincs szive, ha megkapta, akkor már van, de csak kicsiny szive. A kinek van meleg szobája télen, annak hiába beszélünk fütetlen szobáról, utczasarokról, nyirkos pinczelakásról és leirhatatlan nyomorúságról. Hanem, hogy is volt csak tovább.

- A lakatost a gyárban az egyik gép, nem tudom én minek hivják - ördög vigye azt a gonoszt is, aki feltalálta, mintha bizony masinával kellene mindent csinálni, - egy gép bekapta, és a mikor kihuzták a kerekek közül, nem volt benne egy mákszemnyi élet sem.

- Az özvegy maradt a három gyermekkel támasz nélkül. Aztán ni, itt a vége. A szegény ártatlanok, a szelid jó asszony! - - Istenem... Istenem, mennyi igazságtalanság, nyomorúság van ezen a világon.

A néni nagy veres zsebkendőjének valami sürgős dolga akadt a mérges pillák alatt, a kezében tartott 3 krajczáros ujság pedig reszketett, mint holmi sárguló levél a hideg őszi szél érintésére.

- Nem igazság ez, nem! A jó Isten nem úgy rendelte és az emberek gonoszak. Ha én király volnék, ha nekem sok pénzem volna, másképpen csinálnám.

- Dehogy is nem, megmutatnám én, hogy lehet. Csak hatalmam volna, megmutatnám. Nem volna szegény ember, de gazdag sem. Akinek sok van, attól elvennék, akinek semmije sincs, annak adnék. Kiüriteném a pinczelakásokat, felöltöztetném mind a rongyos embereket; a nagy urak palotáiba beköltöztetném a hajléktalanokat. Ember az ember, hát legyen mind egyforma.

- Nem volna egy sem, mert ha meg van az embernek a mindennapi kenyere, nem gondol semmi rosszra. A kenyér - kedves tanár ur - a kenyér az oka minden rossznak. Ha annak a szegény özvegynek meg lett volna a betevő falatja, nem öli meg családját és magát a kőszén füstjével. Nem bizony, azt én mondom, megmondom akárkinek.

Olyan elhatározott, sőt vakmerő volt a néni tekintette, hogy azt hivém: akár a királynak a szemébe mondaná az igazságot.

Előttem pedig úgy tünt fel, mintha békétlenkedő munkások gyülekezetében volnék, s hallgatnám a kolomposnak szenvedélyes beszédét; csakhogy ez a kolompos a világ legszelidebb lázítója, akinek a szive sir a mások nyomoruságán, s a magáét soha még föl nem panaszolta.

Eszembe jutott a millió meg millió napszámos, a sok, ki nem elégithető kivánság, a rettenetes küzdelem a létért, a társadalomnak égető sebe, mely be nem heged, melyet a napi izgalom örökösen fölszakít és vért bugyogtat ki belőle.

Néztem a 3 krajczáros ujságnak vérfagyasztó képét s ennek a szűk keretéből reám vigyorgott az egész világ szennyes üzérkedése, a bibor és rongy rikitó vegyüléke, az éhinség és jóllakott unalom ellentéte és elfelejtettem, hogy a néninek is, meg jó magamnak is csakhogy a mindennapi kenyérre telik, s örvendünk mind a ketten, hogyha kellő időben kifizethetjük a házbért, vehetünk télire szenet s elrongyolódott czipőnket megfejeltetjük.

Pedig hát az a meleg tekintetü nap mindnyájunknak a hátát teleszórja sugaraival, a tavasz virágának illata mindnyájunknak egyformán kijut, és ha megássák azt a bizonyos négyszögletü üreget, hová a koporsónkat csendesen leeresztik, egyformán megdübörögtetik szük lakóházunk födelét a hantok...

Azért hát, te szegény özvegy és ti ártatlan gyermekek, keressétek fel a jó lakatost, aki nektek, mig élt, megkereste a mindennapi kenyeret és pihenjetek együtt csendesen. Ebből a kis lakásból nem vet ki télnek idején titeket semmiféle háziúr.

Más városba kerültem, hanem azért csak fellátogattam ügyes-bajos vidéki látogatóképpen a fővárosba. Eleinte azt a meg nem bocsátható könnyelmüséget követtem el, hogy egyik szerényczégű vendégfogadóban szállottam meg, hol aztán az üres szobák árát (lehetett tizenkettő) mind rajtam szerette volna megvenni a harcsa bajuszu »hoteltulajdonos«. Csak futólag akartam fölkeresni a nénit.

Benézek, - gondolám magamban - megkérdezem, hogy élik világukat, megsimogatom a kutyát, köszönök a tiszteletreméltó galambnak, a néninek egy negyedórácskáig meghallgatom a panaszkodását, aztán tovább állítok, hogy a dolgom után lássak.

Hogy én háládatlan ember vagyok, azt sem tudom, a sarkamra lépjem-e, vagy a lábam hegyére nagy büszkeségemben. Hogy az ő ágya nem poloska-fészek és akad mindig friss párnahuzat. Hogy léha, költekező ur lett belőlem, aki a pénzét kidobja az ablakon. Hogy sajnálja azt a sok reám való emlékezést, a sok könyet, melyet miattam hullatott, hogy...

Aztán kezdett sirni, aztán úgy odaszorította fejemet széles mellére, hogy tizenhárom másodperczig orrom-szájam bedugult.

Én meg nyomban télikabátom és esőernyőm után szalasztottam egy vörössapkás uriembert, aki az ilyen gyors postákra termett lábakkal bir: és bekvártélyoztam magamat a néhai való kis szobába, hol két évig voltam a két jó öregnek üldöző szelleme, lelki gyönyörüsége és szemefénye.

Most abban a szobában egy orvosnövendék lakik, aki 148 czentiméter magas, 103 czentiméter széles és e két kiterjedésnek megfelelő mélységü ember. Immár 9½ esztendeje tanulja a medikát, de a vizsgálatok iránt irtózatos ellenszenvvel viseltetik.

Azon az asztalon, hol én vig-szomorkás költeményeken izzadtam, áll egy nyitott halálfő, a kis kályha mellett, melynek tetején a theás-csuprocskám üldögélt, mint egy padocskán, emberláb, kéz, borda-csontok és két tisztességes nagyságu gipsz-fül terjeszkednek el. Olyan békésen megférnek egymás mellett, mintha egy embernek az alkotórészei volnának.

- Itt fog hálni, mert a doktor ur elment a nagynénje lakodalmára - mondja a néni magyarázólag. - Finom, rendes úr, minden elsején pont 10 órakor behozza a lakásbért. Annyit tanul, hogy egymaga több petróleumot elfogyaszt, mint az egész emelet lakói. Egyéb hibája nincs, csak zsidó szegény és lefekvés előtt félóráig minden este fütyül.

A néni megkinált turóval, lágy kenyérrel, egy fél pohár bort belém diktál és aztán kipirosodott szemével bánatosan néz.

- A szegény öregemnek még nem szólottam róla semmit. Nagyon megijedne. Én már három napja nem tudok aludni miatta.

- Az, hála istennek, él, éppen tegnap küldöttünk neki egy ócska kalapot, három nyakkendőt és...

Odamentem a kalitkához. Annak egyik szögletében vattából puha fekvőhely vala készitve és azon guggolt a kiszolgált galamb.

Komoly tisztességről tanuskodó kopasz feje kilátszott a szürkés-sárga tolltömegből. Csőre mélabúsan konyult alá és a szeme héjai ráborultak a szemre.

Valamiféle madárhangot eresztettem ki fogaim közül, de arra nem is hederintett. Megsimogattam előbb a hátát, s érintettem kopasz fejét, de nem mozdult.

És ime a beteg muzulmán császár két szeme pillája felhuzódott, mint a szinház vasfüggönye lassan és ünnepélyesen, akárha tragődiát akarna mutatni.

- Nekem már hagyjatok békét, jó emberek. Sok kendermagotokat megettem, répától, kendermagtól nem idegenkedtem. Voltak idők, a mikor párom mellett turbékoltam, s azóta is, hogy özvegyemberré váltam, ritkán hagyott el a jó kedvem. Én nektek, két jó öreg, sok hálával tartozom, mert vizem, eledelem mindig bőviben volt, de immár elérkezett az idő, hogy örömömet semmiben sem találom. A kendermag kemény, a viz nem csuszik jól, ruhám foszladozik, lábaim alig birnak.

- Mi mindent megtettem vele, hogy ki gyógyitsam, - bizonyitgatta a jó néni és vörös szinű nagy zsebkendőjén keresett még egy kis száraz helyet, hová a szemét megtörülhesse. - Isten bocsássa meg, azt hittem, a feje fáj, tettem reá hidegvizes borogatást. A hideg viz nem árthat meg a madárnak sem. Gondoltam, elrontotta a gyomrát; beburkoltam két pár jó meleg téli harisnyába: mindhiába.

A galamb egyszer-kétszer fölemelte a fejét reám is nézett, de idegenszámba vett, mert rögtön lehorgasztotta fejét.

- Hogy az öregem ne aggódjék - ne vegye Isten bűnül! - délután mindig kiszedtem a kendermagot a válucskából s azt mondtam neki, hogy evett a galamb, egész délelőtt turbékolt. Elfáradt nagyon, hát azért nem turbékol most. És amilyen jó ember ő, mind elhitte nekem, és minden reggel kávé előtt teletöltötte a vályut, csak azon csodálkozott, hogy a kendermag mostanság sokáig tart.

Vigasztaltam teljes szivemből, hogy a galambok könnyen elrontják a gyomrukat öregebb korukban, de az magától rendbe jön; hogy nincs miért aggódnia, nem pusztul el az okos, kedves állat, mert a természettudósok kimutatták napnál világosabban, hogy a tölgyfa sok száz esztendeig elél, miért ne élhetne egy jól tartott galamb ötvenig? Nem igaz, amit a tudósok az állatok korára mondanak. Ott van az ember, meghalhat csecsemő korában és elélhet száz esztendőnél is tovább.

A néni megvigasztalódott és gyöngéden visszatette a galambot vatta-ágyába, folyton dédelgetve ilyeténképpen:

- Látod, Szultán, ne szomorkodjál, a tanár ur azt mondja, hogy még sokáig élsz, úgy... jó meleg az ágyad... pihenj, szegény öreg!

Én pedig hallgattam ezeket a dédelgető szavakat, néztem a nénit és eszembe jutottak azok az ácsorgó, rongyos gyermekek, akik apátlanul, anyátlanul kószálnak az utczákon, fölszedik a hulladékgyümölcsöt és éjszakára odakuporodnak valami elhagyott épületnek a szögletére, hogy másnap tovább folytassák nyomoruságos életüket.

Ott is a kis szoba csendjében és odahaza is reá emlékeztem a kopasz galambra, a siró nénire, és ha olykor-olykor a jövendő homályos képén tünődöm, kérdezem:

A diák-kori ládámba mindent bepakolt a néni. Már ez a munka siralmas lassusággal ment. Egy álló hétig tartott. A bácsi czukorpapirost hozott a boltból és az első este köröskörül kikárpitozta az ócska ládát, hogy baja ne essék a sok drága holminak. Egy-egy oldal kirakása eltartott félóráig, mert itt is, amott is rücskös lett a széle, pedig annak bámulatosan simának kellett lennie. A láda rozsdás sarka olyan szokatlan megilletődéssel nézett a buzgó öreg urra, aki ránczos kezeivel végigsimogatta a czukorpapirt, sőt egy szöget is belevert a saroktartó vaslemezbe, mivelhogy hiányzott onnét.

Akartam segíteni, de olyan mérgesen rámkiáltott, hogy ilyen-olyan irigy vagyok, még azt is sajnálom tőle, hogy a ládámat tisztességesen rendbehozza.

Került aztán a sor a néni munkájára. Soha az én vedlett egy pár nadrágom, megreperált ingeim, nyári lájbim, féltuczat használatban eltörődött harisnyám olyan gyöngéd összehajtogatásban nem részesültek! Olybá tekintette még a hálóinget is, mintha valami beteges baba lett volna, akit a bölcsőbe kell visszahelyezni. Nyomatékul a zsebkendőkre reáfektette a »görög-magyar szótár«-t s a gallérok és kézelők szépen körülölelték Dante »Divina comoedia«-ját. A kézirataimat, e siralmas töredékeket, becsusztatta a szögletbe, tőszomszédságába két avatag keztyünek és három középviseltes nyakkendőnek.

Hát ez bizony mind lassan ment. A néni meg-megállott, leült a láda mellé állitott székre és azt mondta a cselédleánynak, hogy öregedik már, mintha valami oldalszurás-félét érezne éppen a szive táján.

Mikor a nagy munkával elkészült, bejött hozzám egy ménkőveszett nagy lisztával és kért, hogy olvassam át.

A bácsi kacskaringós, öreges betüivel irott czim azt mondta, hogy: »Inventarium.«

Én soha ezt az inventariumot nem olvastam át, de tartogatom emlékül. És ha valakinek eszébe jutna valaha azt mondani, hogy ágról szakadt szegény legény voltam: ezt a rengeteg hosszu lisztát kiteregetem eléje. 228 folyószáma van ingóságaimnak. Volt nekem annak idején ez inventarium szerint még lámpabelem, ²/₈ rud gyertyám és egy darabka mandolaszappanom is.

Szerettem volna mondani valamit. Ha egyebet nem: »Köszönöm, lelkem, néni!«

Nem tudtam szólani no. Ez bizony megeshetik nálamnál okosabb emberrel is. Leültünk az utolsó ebédhez.

A fehér asztalteritő azt jelentette, hogy valami nagy ünnepség van a háznál. Két pohár mindenik tányér mellett, és egy kis tányérban három fogpiszkáló. A bácsi nem vetette le a kabátját, mint rendesen szokta. Ezért reá támadtam.

- Mintha bizony miniszteri tanácsosság fenyegetné, vagy holmi bankigazgatósággal kinálták volna meg. Vesse le azonnal azt a kabátot, mert itt hagyom az ebédet.

Rögtön fölkeltem és magam húztam le a hátáról, még a lájbiját is ki kellett gombolnia, mivelhogy ezt ő igy szokta meg.

- Nini, hát a néni mért nem eszik? - A néni nézett reám az ő elboruló kék szemeivel, melyekből akkora két csöpp hullott nemsokára a leveses tányérba, hogy avval csaknem csordultig megtelt.

- Eszünk mi még együtt - járt nekem a szájam, s folyton a tányér karimáját nézegettem - még csak az kellene, hogy!... Eszünk hát! Akkor a feleségem főzi meg az ebédet. Leölünk egy tyúkot, abból lesz a leves; leölünk egy kakast, abból lesz a sült. Egy éppen ilyen nagy karos-széket állitok az asztalfőre, oda ültetjük a nénit, a lába alá tétetek zsámolyt és a bácsinak félmeszelyes pohárba én öntöm az ⅝ rész bort és ⅜ rész vizet. Az lesz még csak a nap! Mig ezeknek a szavaknak végére jutottam, szerencsésen elfogyott a levesem.

A bácsi töltött 40 cseppet egy üvegből, melyen aranykeretes czimlap hirdette, hogy nem közönséges embereknek való és a melyet az asztal alól vett elő.

- Ki látta, hogy ilyen nagy költségbe verjék magukat? Hiszen, ha tudtam volna, hogy igy összeesküdtek ellenem, bizony le sem ültem volna.

Amit csak valaha szerettem, mindenből vala akkor délben, csak jókedvből nem, pedig azt még a jó eledelnél is inkább szeretem.

Mikor aztán az öreg a réczesült után ugyancsak az asztal alól előhúz egy pezsgős-palaczkot is, már akkor kitört belőlem az elkeseredés.

- Hát én kétesztendei hű szeretetemért azt érdemeltem, hogy pezsgővel szégyenítsenek meg. Ki ne bontsa azt bácsi!

- De kibontom lánczosadtát. És ha százszor megharagszik is, kibontom! Két esztendeig elszenvedtem, hogy a fejemre nőjjön, minden az történjék, amit akar, de most nem engedek. Kibontom és megisszuk az utolsó csöppig! Úgy! Hogyis ne, hát azért van ma a harminczadik esztendeje, hogy az öregemmel egybekeltünk?

A néni egy kicsit elpirult, amiből mindjárt kiolvastam, hogy az öreg nagyot talált mondani, de olyan tűzzel beszélt, hogy féltem ellenkezni vele. Megtöltötte mind a három poharat és felállott.

Olyan élénken látom most is a bácsit. Feje csillog a kopaszságtól, arcza a meghatottságtól, szemében pedig erősködik a köny a vidámsággal. A kezében egy kicsit reszket a pohár, csurog is a szélén le a drága nedv, aminek felfogására alája taszít a néni hirtelenében egy tányért.

- A mióta ismerjük, szeretjük. Azt gondoltuk, hogy mindig igy együtt maradunk, hanem az Isten másképpen rendelte. Ugy legyen, amint ő rendelte. Elmegy tőlünk. Hát jól van... mi itt maradunk két öreg, hanem aztán elmegy... Igaz, viselje gondját a jó Isten... és - és jussunk eszébe, ha jobb dolga lesz is, mint nálunk volt.

Azt mondják, hogy a pezsgő jó ital, de nekem akkor igen keserűnek tetszett. Sehogy sem akart lecsúszni a torkomon.

És hatalmába ejtett az a ritkán felülkerekedő ellágyulás, mely rendesen édes anyám emlékénél fog el. Fájhatna-e neki jobban a tőlem való elválás, mint ennek a két öregnek fáj, akikkel a sors szeszélye hozott össze? Ők nem számítanak arra, hogy elhagyottságukban gyámoluk leszek, én nem várok örökséget; én telve vagyok irántuk hálaérzettel és ők boldogok, hogy valamiben kedvemet találhatták.

Hogy a fekete kávét aranykeretes findzsában kaptam; hogy az öreg a szekrényben tartogatott ünnepi tárczából három esztendő óta őrizett 25 krajczáros szivart elővette: ugyan miért is mondanám el. Mikor pedig már lenn voltam az utczán, a két öreg nézett utánam az ablakból; a bácsi lekiáltott:

Vajjon nem volt-e az az esernyő okosabb, mint én, hogy ott maradt még tovább a jó öregeknél?...

Egyik esemény a másikat szorította le az érdeklődés nagy piaczáról. Egy hatalmas dinasztiának nagyreményü sarja, kire több korona várt, egy őrizetlen pillanatban golyót röpített agyába: hirdette ökölnyi betükkel a sajtó. A mindenható vaskanczellárt kiszoritotta a sorompóból a tettre szomjas II. Vilmos német császár: vezérczikkeztek a lapok. Kossuth honossági kérdése lebillentette bársonyszékéből Tiszát: ujjongott az ellenzék. És azonközben pislogott a franczia Szent-Pétervár tájékára s állott szilárdan ellenükben a hármasszövetség, a fegyvergyárak pedig ontották ki mühelyeikből a megrendszabályozott Mannlichert.

És a néni kis szobájában mindezeknél nagyobb, megrenditőbb dolog történt: haldoklott Piczi.

Önök, nyájas olvasóim, ismerik már a néni Piczi-jét. Megérdemli szegény, hogy most érdeméhez méltóan irjam le. Képzeljenek el egy fekete, sima szőrrel gazdagon benőtt hengert, mely a hosszas fekvés következtében két helyt szögletessé kopik; a lekopott oldalra helyezzenek el arányosan négy lábat: fekete szőrü, sima talpu, kurta lábacskákat, a minő a legjobb nevelésü városi kutyáknak szokott lenni. A henger egyik végére ragasszanak egy lombos farkat, a melynek teendője a jobbra-balra való barátságos csapkodás, a másik végén pedig képzeljék el a világ legrövidebb nyakára forrasztott kutya-fejet: finom, vékony orr, melynek normális hőmérséke 7° Celsius, lebernyeges fülek és az okosság két fényes ablakául a két szem.

A néni sokszor bizonyítgatta, hogy Fány, az ő cselédleánya, okos teremtés, ha kell, reméli is, hogy 38 éves tisztes kora daczára, férjhez mehet még, de azt nem merné állitani, hogy a Fány szemei több értelmet fejeznének ki, mint a Piczié.

Igy aztán hallgatag megegyezés jött közöttünk létre, hogy az Isten végtelenül bölcs ugyan, és ezen a rengeteg nagy világon mindent a legjobban teremtetett meg, csupán Piczinek kellett volna még emberré lennie.

A néni ezt a vakmerő állitást nyomban példákkal szokta megbizonyitani, és én, tekintettel a pompás fekete kávéra, melylyel ebédutánonkint kedveskedett, a legtermészetesebb fejbólintgatásokkal hallgattam végig.

Mikor az a derék szál kapitány bérelte ki a hónapos szobát: Piczi kellemetlen reszelő hangon megugatta nyilvánvaló ellenszenve jeléül, s még az ötödik héten is idegenkedett tőle; s minő görbe szemmel méregette végig, midőn bekopogtatott a néni virágos ablaku szobájába, hogy tizenhét forintot kérjen kölcsön.

Ha akkor a néni Piczinek a szemébe nézett volna, bizonyára azt mondja a kapitánynak:

- Nagyon sajnálom, édes kapitány ur, az utolsó garasunkat most adtuk oda házbér fejében.

Persze... persze, a néni megtisztelésnek mondotta a kapitány ur bizalmát, nem nézett Piczire és adott tizenhét forintot kölcsön. Piczi hátat forditott a lekötelezően mosolygó hadfinak és a farka, az a bizonyos lombos fark, amely rendes körülmények között jobbra-balra mozgott, most mereven feküdt a padlón és tüntetően pihent.

A néni mindezt, sajna, csak akkor vette észre, mikor már a derék szál legény három hónapi szobabérrel, a kölcsönkért forintokkal és erősen megterhelt lelkiismerettel talán éppen Amerikába vitorlázott.

Mikor aztán a kapitány által három hónapig ingyen lakott szobát én néztem meg először, hogy két esztendőre bekvártélyozzam magamat: Piczi czipőm orrának és sarkának rövid ideig tartó, de bizonyára szakértő szagolgatása után azt a többször szóban forgó farkat megcsóválgatta és mikor a néni gyakori kérésére a párnás széken helyet foglaltam: Piczi nem kis megerőltetéssel fölemelte hengeralakú testét és előlábait felrakta koczkás nadrágomra és addig nem tágitott, mig tenyeremet orrához nem értettem, hogy sima nyelvét végig szánkáztassa rajta.

Igy aztán rendben volt minden. A néni mind a két kezével megszoritotta az enyémet, a szobáért nem tizenhárom, hanem tizenkét forintot kért, no meg két esztendő alatt legalább tizenkétszer szivemre kötötte: részesitsem őt egyszer abban az örömben, hogy pénzzel segitsen szorult helyzetemen, sőt a lakásbért is elengedte volna nehány hónapra.

Ha, nyájas olvasóm, te még ezek után sem vagy hajlandó elismerni, hogy minő nagyfontosságu személy vala a mi házunknál Piczi, készséggel elmondom azt is, hogy Piczi langyos tejet reggelizett, melybe a néni sajátkezűleg mártogatta az ujját, hogy hőmérsékét kikémlelje; a bácsi (ez a néni hitestársa) személyesen - apritgatta a vizeszsemlyét. Piczinek volt külön szobája: a kályha melletti szöglet, minden reggel megkefélték és fényes fekete hátán szőrmentében végig fésülték. Nyáron szakértő borbély jött és formált belőle egy miniatur fekete-oroszlánt, és ilyenkor jól esett neki, ha tarlós hátát mi hárman: a néni, a bácsi, meg én bizonyos időközökben megvakargattuk.

Ő pedig irántunk a legnemesebb kutyaérzelemmel viseltetett. Sokkal több volt benne az önérzet, hogysem hizelgett volna, hanem odafeküdt a lábunkhoz, reátette fejét hol az egyik, hol a másik lába fejére, előbb szeretettel nézett reánk, azután hunyorgott a szemével, ami nála a legnagyobb földi jólét magyarázója szokott lenni.

Erről a Picziről hadd mondjak el egy történetkét. Az, ki igen sokat vár e történetkétől, gondolja meg, hogy némely regénynek királyok a hősei s még azok is telve vannak gyarlósággal; ennek az én történetkémnek egy lombos farku kutya a hőse, aki dikczió helyett ugat, szenvedélyét hegyes fogaival mutogatja, fájdalmának kifejezésében könyek nem segítik; ha megbántják: harap; ha megsimogatják, földhöz lapul, hű és szófogadó. Ennél többet aztán nem is tud, nem is akar tudni.

Egy sötétes benyiló-szobája volt a néninek, melyre a háziúr kegyesen reáfogta, hogy konyha, de a néni nem volt hajlandó elhinni és csinált belőle több rendbeli meszelés, surolás, padlófoltoztatás, poloska és svábbogár zacherlinezés után lakható szobát. Nyilt ennek a szobának a tulajdonképpeni konyhára egy félméter magasságu ablaka, ezen át szürődött az áldott napvilágból annyi, amennyi épen elég holmi szegény bennlakó embernek arra, hogy megtalálja a kanál-emelő kéz a táltól a tányérig, tányértól a szájig az utat. Hiszen ha becsületes ember lakik a szobában, a sötétség nem oly rettenetes valami.

Május elsején foglalta el az első lakó a benyilót. Rézmetsző segéd vala, aki nem régen házasodott meg, hogy legyen, aki szépen megmossa az ingét vasárnapra, elkészitse déli harangszóra ebédjét, kevés pénzből tudjon sokat főzni, vasárnaponkint üljön a sötét ablak mellé és foltozza a férje ura nadrágját, fehérnemüjét; s ha még marad egy kis elmulatni való ideje: imádkozzék buzgón, adjon hálát a jó istennek, hogy vezérelje haza minden baj nélkül a hajnali szürkületben búfelejtető mulatozásából férje-urát.

A széles ábrázatu, nagytenyerü asszonyt még türhető barátsággal fogadta Piczi, elég közel ment hozzá, de nem ült le melléje a világért sem; hanem a keskeny arczú, vedlett szakálú és himlőhelyes rézmetszőt erősen megugatta, s oly nagy mértékben nem vala inyére ez a jövevény, hogy a lábikrája után kapkodott, s mikor az ajtót maga után betette, még akkor is morgott és izgatottsága szemmel látható vala.

Harmadnap avval a hirrel állitott be a néni, amint másodmagával belépett, (Piczi követte nyomon) hogy az asszony még valahogy megjárja, mert hallgatag és dolgos, de a rézmetsző nem sokat ér.

Annyi százezer ember nyüzsög, tolakodik, rejtőzik, dúskál és teng a fővárosban, hogy a sötét benyiló lakói: a rézmetsző meg felesége parányi helyet kérnek a létezők sorában.

Mi egymás között szóba hoztuk, a néni, ha egy és más maradt az ebédtől, beadogatta a szegény asszonynak a benyilóba, mert annak bizony a férje ura számára megsütött husból édes kevés maradt.

Egyszer Piczi a nyitva felejtett ajtón belépegetett, mert az asszonyt kezdette ő is sajnálni, talán azért, mert mi igen szánalmas dolgokat meséltünk róla.

Az asszony éppen krumplit hámozott a tűzhelyen kesergő hús mellé. Piczi körülvizsgálódott a szobában s aztán lecsücsült az asszony mellé.

Szánakozva nézett reá, s a jó asszony arra magyarázta a dolgot, hogy a kutya éhes. Szépen megfútta minden oldalról a lehámozott krumplik egyik legkisebbikét és odanyujtotta Piczinek. Ámde Piczi a legparányibb fontolgatás nélkül elutasitotta. Ekközben a néni is bement és a jámbor asszony elpanaszolta, hogy minő drága a krumpli, mennyi csontot ád a mészáros egy falat hús mellé, mennyire fáj neki a feje a faszénnel való téglázásnál; aztán, hogy ő már nem is birja ki sokáig.

Ekkor megeredt a könye és amig a cseppek lassan lecsordogáltak széles ábrázatán, elmondta, hogy jobb volna neki most is szolgálni, megverte az isten, hogy szivére hallgatott; volna 8 forint bére, tisztességes kosztja, bánnának vele emberséggel...

Nyájas olvasóm, ha te ehhez hasonló szegény asszony panaszát még nem hallgattad végig, akkor sajnálattal kell tudtodra adnom, hogy ebben a kis történetkében én azt végig nem mondhatom, mert lásd, annak a félig hámozott krumplinak és félig sült húsnak egységes étellé kell sülnie, és a jámbor rézmetszőnének azonfelül nehány darab lábravalót, inget, párnaczihát simára kell vasalnia: tehát a világért sincs időnk a hosszas panaszolkodásra.

Mikor már arra került a sor, hogy a szegény asszony nem birja tovább, itt hagyja a haszontalan embert, akkorra Piczi hortyogott, bármily készséggel osztozott is különben a szomszédasszony keservében.

- Bizony, az a maga ura egy kötélre való gazember, hanem azért ne búsuljon! Meggyúl még annak a belében az a tömérdek gonosz ital, amire kidobja mindennapi keresményét. Ha már a nyakára vette, hordja az élet jármát és azt az istentelenséget ne kövesse el, hogy itthagyja az urát.

(Ekkor riadt fel álmából Piczi. Mérgesen nézett az asszonyra, de haragja lecsillapult, mihelyt a beszélő kedves hangját meghallotta.)

A néni jelentőséggel és asszonyi szakértelemmel nézett a szegény rézmetszőnére, aki törülgette a könyeit és nagyon elpirult.

Piczi nem értett ugyan semmit a czélzásból, de azért osztotta kedves asszonykájának a nézetét.

- Ha másban nem, bizzék az istenben! - Ezek valának a néni végszavai, melyeket a nyitott ajtón át én is hallottam.

Nekem ezek a szavak olyan jól estek. Vannak lelki állapotok, melyeknek könnyitésére nem elég az okosság, a belenyugvó bölcseség minden érve; kell a hitnek egy csöppentési balzsamirja. Ezt a csodálatos gyógyszert nem készitik sima papirra méregdrága pénzért vakarintott reczept után, nem adják ingyenvaló emberbaráti szeretetből a papok: a szivben kell ennek hajtással birnia. A néni szive pedig valóságos paradicsomkert volt, telve a hitnek erős fáival.

Nem hallottam többé a dolgozó asszony énekét. Napközben igen nagy csend volt a kis homályos szobában. A néni erősen varrogatott valamit, mert a sárgakeretü okuláré, mint valami középkorbeli rezes lovag, ott ült délczegen az orrán.

Ha valamely fiatal asszony effajta portékát varr és hirtelen férfi látogatója jön a férjének: lángoló arczczal dugdossa el. Mit is érdekelne idegen férfiut holmi apró ingecske, szalagos fejkötő, iczipiczi ruha, pólyának való?

A mi Piczink csaknem mindennap bement látogatóba a szegény asszonyhoz és valahányszor kijött, lelógott a füle, nem kunkorodott föl a farka, csendesen visszavonult lakosztályába és magában gunnyasztott. Ámde, amikor késő este hazajött a rezes orrú rézmetsző, olyan bántó ugatással fogadta, mintha betörő bandától féltené a házat. Mondogatta is a néni:

Mikor a sötét kis szobában egy új életnek lobbant lángra parányi mécsese, és a szegény asszony sápadt arczát egy pillanatra megaranyozta az édes anyai mosoly: belopózott Piczi is, körüljárta a szobát, s a földön elteritett szalmazsákhoz közelitve, megüté fülét az ujszülött polgárocskának visitása, közelebb lépett, előlábait fölrakta a szalmazsákra, hegyes orrocskájával szimatolt, s a kis porontynak orrát barátságosan megnyalogatta, jeléül annak, hogy ezentul őt is olyan lénynek tekinti, kivel szivesen megfér egy födél alatt.

A fiakeros uraknak pompás keresetök volt, a redút bérlője dörzsölgette a tenyerét, a női szabóműtermek megteltek urnőkkel, a kiket leányaik férjhez-segitése miatt a legégetőbb anyai gondok gyötörtek. A magas házak tetején pedig tömören egymáshoz simultak a hócsillagocskák, vastag rétegben. Hiába ostromolta a szél, csak egy-egy csatorna széléről kapkodott le valamit, az is porrá szóródva röpült tova, hogy az utczán lézengő hajléktalanok valamelyikének arczához csapódjék, avagy a hintón robogók bajuszára meneküljön a szél elől, mikor a fényes palota előtt megáll a hintó és kiugrik ruganyos léptekkel a báli czipős úr.

Mindez azonban, amint te is tudhatod, kedves olvasóm, nem igen tartozik a dolog lényegéhez, de nem hallgathattam el, mert hiszen láttam, hogy a mi sötét benyilónk lakója mennyire szivére vette a farsang örömeit, mennyire nem törődik feleségével meg kis fiával.

Az első vasárnap délutánját még otthon töltötte, mert a születéssel járó költségek nem engedték meg, hogy a szokott módon és helyen tegye a vasárnapot élvezetessé, hanem merész fütyülésből állott az egész ember. Szegény fejét majd fölvetette az unalom.

- Fizetem a szobát, az enyém hát! Amit teszek, azt teszem. Ne prézsmitáljon az asszonyság!

És olyan végelkeseredett fütytyel tóditotta meg a mondókáját, hogy Piczi is jónak látta ijedten fölugrani s védő-állásba helyezkedni asszonya mellett, ha kell: életre-halálra.

Az a boldogtalan rézmetsző úr nem gondolta meg, hogy kár neki olyan magas hangon beszélni a nénivel szemben, mert éppen harmadfél hónapja ingyen lakik a benyilóban. Amit a szobabér fejében fizetett, visszakéregette az asszony, kellett a fiucskára.

És ha a néni csak egy körömfeketényivel rosszabb, mint amilyen jó, akkor a vasárnap délután fütyölgető rézmetsző valamelyik utczasarkon űzhette volna ezt a nem sok pénzbe kerülő sportot.

Hanem a néni nem tehetett arról, hogy olyan jó szive volt. Még a gorombaságért is jó tanácscsal fizetett a léhütőnek.

- Itthon kellene tölteni a vasárnapokat, egy kicsit imádkozni sem ártana. Azt a porontyot nevelje fel tisztességgel. Ha takarékos, megélhet a keresményéből a családja. Az ám, Sóvágó ur, takarékosság!

Dühös lett a jó szótól a goromba rézmetsző és a feleségére támadt. Mind hangosabb, ingerültebb lett a szóváltás. Siránkozva csititgatta az asszony, hanem a felháboritott rézmetsző szitkai nem szüneteltek.

Piczi a családi siralmas szczénával szemben eleinte tartózkodó álláspontot foglalt el, de mikor a durva rézmetszői hang reszelővé kezdett válni, elhatározta, hogy csendet csinál. Egyet-kettőt harsányan böffentett, a lombos fark indulatosan felkunkorodott, a két fül tekintélyes szögállásba helyezkedett.

Ahogy a legkisebb boldogtalan a háznál szülő édes apja orditására fölsivalkodott, Piczit nem lehetett tartóztatni: két hátsó lábára állította fel a szögletes hengert, (azt akartam mondani a szögletes testét), kaparta a közepe táján kissé megrepedt ajtót és ugatása kifejezte azt a részvétet, amit az asszony és a kis fia iránt, azt a haragot, melyet a rézmetsző ellen érzett.

Az ajtó hirtelen kinyilt és kalappal a fején, télikabátját gombolgatva kilépett a haragos ábrázatu rézmetsző. Piczi egy őrzetlen pillanatban lábához kapott az élhetetlen embernek, s mert csontja igen kemény volt, legalább a nadrágát lehasitotta.

Azt is elmondhatnám, hogy a rézmetsző istent káromolva hátra rugott, de mivel Piczi sokkal ügyesebb volt, mintsem formája sejteté, rézmetszőnk a nagy erőkifejtésben súlyegyenét elvesztve, orrára bukott.

Ezenközben a néni éppen a Dávid király zsoltárainak XXII-dikét olvasgatta, és ennél a versnél tartott:

»Mert körülvettek engemet az ebek, és a gonoszaknak serege megkörnyékezett engemet, által likasztották kezeimet és lábaimat.«

A szomszédban lakó kilencz gyermekes szabómester ócska tót muzsikáján vidáman nyivácskoltatta:

A sors néha oly szeszélyesen rendezi az apróbb eseményeket, oly válságos sorrendet ad az indulatok és szenvedélyek egymásutánjának, hogy mikor már kitör, késő megbánni az első lépést.

A rézmetszőnek félig begombolt téli kabátja alatt a sziv nemtelen szenvedelmek tárháza volt e pillanatban. Haragudott a feleségére, miért hogy ez egy ujabb terhet hozott a nyakára, haragudott a sorsra, hogy a vasárnapja ily alávaló módon elromlott; haragudott a harpya-nénire, hogy őt úgy lehordta, a mint a leczkéjét meg nem tanuló iskolás gyermeket le szokták hordani; haragudott az infámis, idomtalan dögre, mely a nadrágát lehasította.

Ime, ily változatos apróságok növelték a mi rézmetszőnk kebelében a sorssal való elégedetlenséget, ily lelkiállapotban tért be az »Utolsó garashoz« czimzett korcsmába.

Az első deczi bor ezt a haragot elkezdette főzni; a félliter már elhitette vele, hogy ő a földgömbön a szánalomra legméltóbb féreg; az egész liter olyan sötét lepedővel vonta be ezt a ragyogó világot, mintha kátrányos hordó lett volna.

- Csak izzadni, nyomorogni! Aztán, ami bér jut, reá megy a tejre, czuczlira, jön a gyermek foga, akkor meg nyugodt éjszakája sincs. Meg kell vonni magától a hitvány másfél krajczáros szivart is, a naponkinti félliterből ezentul már semmi sem lesz... Eh, érdemes-e élni, sem szivar, sem bor - - (Kötelességemnek tartom mellesleg megjegyezni, hogy a bús rézmetsző elé éppen most került a harmadik liter.)

Ti, Mammon kegyeltjei, nem értitek ezt a rézmetszői kesergést; ti sem értitek emberek, kiknek a szegénységben maradt még valami erkölcsi erőtök, ha más nem, egy szemernyi türelem. Pedig hát ti is éppen úgy sóvárogtok a szivar, bor és vasárnapi mulatság után, de mert szeretitek az otthon ülő, dolgos feleséget, szivetekhez nőtt a rakás neveletlen poronty: csak hordozzátok az élet igáját. Kérlek, ne vessetek követ a rézmetszők legnyomorultabbikára, aki épen most tart haza felé. Látjátok, a hideg szél mint ránczigálja, milyen rossz indulattal taszítja lámpaoszlopoknak. Bizony-bizony nem ártana, ha most valamelyik védett kapu aljába oda terítené, elaltatná harsány fütyöléseivel, hadd aludná ki a fejében kóválygó embertelen gondolatokat!

Piczi léptei neszére már talpra ugrik, kopogtatására morog, s erővel kell tartani, hogy reá ne rohanjon.

A benyiló szobájának véletlenül nem csukódik be az ajtaja. A néni és bácsi bemennek az utczára nyiló szobába a háromkrajczáros újságot olvasgatni.

Gyermek-nyöszörgés hallik, Piczi hegyezi a fülét. Csendesen fölkel, lakosztályát elhagyja, hogy utána nézzen: mi baj van ismét oda át.

A kiáltozó rézmetsző nem veszi észre, az asszonynak pedig ugy telve vannak a szemei könynyel, hogy már csak attól sem láthatná.

Piczi egyenesen annak a szögletnek tart, a hol a kis ügyefogyott sirdogál. Résztvevően megszagolgatja, aztán hátat fordít neki és lompos farkával - biztatásul talán - meglegyezgeti ábrázatát.

Ekközben a rézmetsző elér haragjának tetőpontjára, az arcza ijesztő, szemei vadul forognak (már amint a novellákban ez számtalanszor olvasható) és kiránt zsebéből egy revolvert.

Piczi sem türtőzteti magát, sok haragot fojtott vissza eddig is, leplezgette, amig lehetett gyülöletét.

Még most is hallom azt az irgalmat nem ismerő fogvicsorgatást, aztán a kitörő ugatást és nyomban reá a revolver durranását. Piczi nyöszörgése hideg borzadálylyal töltött el s a másik pillanatban odaát voltam.

Ott vonaglott a hű kutya a padlón, a megrémült gyermek a szögletben ordítani kezdett és a néni holt-halavány arczczal rohant be.

Még talán elélek egynéhány esztendeig, ha a sors is ugy akarja, de azt a pillanatot sohasem felejtem el.

Hogy sírt, hogy panaszolt, hogy emelt vádat a vonagló állat; miképen nyujtotta előlábát a néni felé és csaknem gyermeki fájdalommal nézett rá, mintha azt mondta volna:

- Lásd, asszonykám, Piczi jót akart tenni. A gonosz rézmetsző feleségére irányozta a revolver csövét, én beleharaptam a lábába... Lásd, lásd, a te jó Piczid nem akart rosszat tenni.

Nem is tudom, hogy esett, de a rézmetszővel sem a néni, sem a bácsi, sem én nem törődtünk, eszünkbe sem jutott. Mi csak a vérében fekvő, síró-rivó Piczinket láttuk, a miénket, a hozzánk tartozó hűséges családtagot. Simogattam a fejét, mig a néni oldaláról a vért mosta, a bácsi pedig sietségében legjobb háló-ingét és a néni a legczifrább csipkés főkötőjét tépte darabokra. A haldokló állat nyalogatta a kis ujjamat, nyalogatta és jajveszékelve fokonkint gyöngült, halkabb és halkabb lőn a nyöszörgése.

- Piczi jó kutya, jó... aranyos Piczi, nagyon fáj szegénynek, nagyon... nagyon - szólott a néni siralmas hangon és a drága öregasszonynak ugy ömlött a könyje.

A lombos fark elerőtlenedve még egyszer jobbra, egyszer balra mozgott, hogy aztán soha többé ne magyarázhassa nekünk: milyen szófogadó, hűséges, ragaszkodó kutyának volt a farka...

A néni az nap vacsorára egy falatot sem evett, pedig pompás rántott-csirke maradék volt. A bácsinak volt egy gyönyörü tajték-pipája, még a dédapjától örökölte, és csak vasárnaponkint vette használatba és ezt a remek pipát az nap este szörnyü izgatottságában eltörte, hanem csak harmadnap kezdett miatta bánkódni.

És ez alatt meg ez után hónapokig foglalkoztatták Európát nagy események; telve volt a félvilág izgatottsággal, jósoltak háborut, ingott a tőzsdei árfolyam. A világ sok millió ujságolvasóját rázta a hideg a legujabb hirek után, de a Piczi halálát csak mi tudtuk az üllői ut 56. számu házának első emeletén.

A sok millió ember elfeledte azóta régen amaz izgatottságot, uj emberek ültek a kormány rudja mellé, uj érdekek szoritották ki a régieket. Dolga után lát a sok millió ember, s ujabb konczon kapkod a kielégithetetlen kiváncsiság.

Ha te, nyájas olvasó, Ágostonfalván kiszállasz és Baróth felé veszed az utadat, a lassú Olt hidjánál egyéb nevezetes látnivalót hiába keressz. Valójában a hid sem ér sokat, de a baróthiak mégis szeretik és azt tartják, hogy elég jó hid az annak az alamuszi kanyargó, örvényes folyónak. Az országút mentén, hol bütykös, hol egyenes táviró-oszlopok, porlepett csalán-bokrok, tikkadozó szamártövis maradnak hátra, s a szellővel kaczérkodó lenge pipacs hajladoz feléd. Amott cserepes fedelü, fehérre meszelt épület a domb oldalán, mellette ha jó szemed van, megláthatod a magas keresztet is. Tedd meg most az egyszer az én kedvemért a jókora kerülőt és fordulj balra, a kocsis káromkodni fog és a szemedbe mondja igaz székely őszinteséggel, hogy »elég nagy bolondság elkanyarodni az igaz útról« de én kárpótlásul a temető mellett elhaladva, megmutatok neked egy szép fehér kőkeresztet, alig három esztendeje, hogy oda állitották. Egy szegény asszony pihen alatta, aki mig élt, még a tüzelőfát is a hátán czipelte haza az erdőről. Elmondok egy olyan igénytelen történetet, minőt csak faluhelyen lehet komponálni, hol az emberek fantáziája lomha, de a vágya, reménye, szenvedélye éppen olyan csapongó, mint a lármás élet népes piaczain.

A fehér kőkeresztet Bartos Péter csináltatta az édes anyjának. A követ Brassóban vette, a kőfaragó valahonnan Kolozsvár környékéről vetődött oda, az aranyos irás rajta azt mondja:

Ennek a Bartos Péternek nincs egyebe egy olyan roskatag házikónál, minőt eleget lát az ember minden tisztességes szegény faluban. Se kert, se pajta mellette, csupán az egyik oldalára vet délelőtti árnyékot egy terebélyes szederfa. A gazdának még csak egy kukoricza-földje sincs a határban. Az ingét a szomszédasszony mosogatja, hol isten nevében, hol egy-két garasért. Napszámba megy dolgozni, kérges tenyere jól megszoritja a kasza nyelét, mélyre vágja be a kapát, nagyokat markol, ha arat. Vasárnap templomba jár, templom után a mezőnek veszi útját és soha el nem mulasztja betérni a temetőbe, mintha ott neki valakivel még leszámolni valója volna. A nagy, erős legény leül a fehér kőkeresztes sirdombra és jó hosszu ideig nézegeti az aranyos betüket, kitépi a burjánt az egyenletesen növő fű közül, akárcsak virágültető leány volna. A szemébe áhitatos, imádáshoz hasonló kifejezés lopódzik. Mikor durva kezét reá teszi a keresztre, mintha bocsánatkérően reszketne az a kemény kéz.

Mikor az a jó öreg asszony élt, fiatal legény volt ő; haragos, indulatos, vakmerő legény, aki a tánczban ki nem fáradt, a legénykedésben párjára nem akadt. A köpeczi kőszénbányába járt dolgozni, vadonat új bankókat rakott zsebre szombatonkint. Odahaza tisza ing, jó husleves, nyájas anyai szó várta.

Egy-egy forintot letett az asztalra, hanem a többit, a nagyobb részt, a korcsmába vitte. Adtak érte muzsikaszót, pálinkát, heti fáradságot elfeledtető jókedvet.

A jó öreg asszony abból az egy-két forintból fizette a szegény ember adóját, többre aztán nem is jutott: nehány szál gyertyára, sóra mire. A hús áráért, a betevő falat kenyérért eljárt mosni a patikárusékhoz, a papékhoz. Kendert tört, kapált, zsáknak való durva vásznat szőtt. Télen zsugorgott a hideg házban, az erdőbe ment s a hó alól kaparta ki a megázott galyat, hátán czipelte haza, hogy Péter fiának megszárithassa az ingét, kimosott ruháját, főzhessen valami meleget a szegény fiunak. Járt az esőben, sárban, hóban akárhányszor mezitláb. Köhécselt, beesett az arcza, de soha sem panaszkodott. Az a vénséges vén imádságos könyv, melyet még boldogult édes anyjától kapott, tanuságot tehet róla, hogy gondolatban sem neheztelt fiára, hiszen azok a lapok viselték leginkább ujjai nyomát és ernyedtek el a hosszas használattól, amelyen a »gyermekek«-ért való imádság állott.

Egyszer hire kerekedett a faluban, hogy Bartos Péter utána vetette magát a molnárnénak. Hiszen szabad volt, a menyecske fiatal, özvegy. Kinek mi gondja reá.

Az az egy-két forint, mi eddig a keresményéből anyjának jutott, most másra kellett Péternek. Még a munkaidőt is megtoldotta, hogy több bankóval jőjjön haza szombat este.

Az édes anyjáról leszakadt a ruha. Ahogy lehetett, jó öreges öltésekkel összevarrogatta. A kopott, nagy fekete kendő még megtette, ha a reggeli misére ellátogatott. Ugyan bizony, öreg asszony, szegény asszony, kinek jutna eszébe megszólani!

A molnárnénak vett Péter kalárisgyöngyöt, selyem-kendőt. Huzatta a czigányokkal az ablaka előtt.

Csak annyit mondott neki az édes anyja egy hétfőn reggel, mikor betarisznyált a fiának:

A legény ránditott egyet a vállán. Se jót nem szólott, se rosszat. Miért állana szóvitába az édes anyjával? Soha sem szokta meg. A menyecske szép, ő szereti: maga dolga hát, mit csinál.

Egy hét mulva bátya-ura állitott be templom után. Az édes anyjának a testvérbátyja volt.

- Nem a szóbeszédekre adok, hanem amit szemeimmel látok. Rossz uton vagy, a bolondját járod annak a vászoncselédnek.

- Én meg azt mondom, uram-bátyám, hogy senki magát az én dolgomba ne ártsa! Úgy! - és a legénynek az orczája kipirult, a szeme pedig az összeránczolt szemöldök alatt haragot villogtatott.

- Dolgozik reád, mint a rab, ő maga éhezik, neked főtt hust tálal fel; te odahordod pénzedet annak a -

- Ha még egy szót kiereszt a száján, ha az isten mennyköve belém csap is, leütöm.

Ha a barmot mindig csak munkára hajtják és rövid pihenése alatt sem tesznek száraz kórónál egyebet a jászlába, sem friss almot alája, ne csodálkozzék a gazda, hogy napról-napra ösztövérebb, lomhább, fáradtabb lesz az állat.

A mezitláb járó, mindig fáradozó öreg asszony sorsa még az olyan baromnál is keservesebb vala. Az olvasó szemek, a gyakori imádság nem hozták meg lelkének a nyugodalmát. Ugy virrasztott fölötte az emésztő anyai gond, mint a sötétség az éjszaka fölött. Száraz kenyerét egy-két épen maradt fogával oly nehezen rágta; vékonyka ruháján a hideg, csipős szél kifogott és némelykor nemcsak roskatag teste, hanem a lelke is didergett.

Más ember tüzhelyénél nem tudott fölmelegedni, a kegyelem-kenyeret nem szerette; otthon pedig olyan nagyon egyedül volt. Egy hüséges tyúkja volt csak, az melléje kuporodott és kodácsolt, kárált: beszélgetett vele a régi jó időkről. Mikor még élt a gazda, éltek a többi gyermekek, tehén állott az istállóban három, két munkabiró ökör szénázott csendesen.

Künn pogány szél birkózott a szederfa ágaival, olykor-olykor a törzset is megdöntötte, mintha a földhöz akarta volna vágni és az öreg fa száraz galyai hullatták a hópelyheket és reszkettek félelmükben. Meg-megcsikordult a kút-gém maga jószántából, a vödröt hintálta, csapkodta a szél. És a kicsinyke ablak, melynek egyik szöglete már régen betört, alig-alig győzte támogatni a becsapódó hideg áramlatot. Az öreg asszony ügyetlen kézzel egy avatag mellénykét dugott a nyilásba, de a szél csakhamar eltakaritotta utjából az ügyefogyott akadályt.

A nyitott tűzhelyen két vizes hasáb küzködött a füsttel, úgy látszik, a tűz lesz valahára mégis diadalmas, mert a nagy küzdelemtől izzadság verte ki a két fahasáb testét és hallatszott keserves sirásuk.

A kis padon, a tűzhely előtt ült a jó asszony, összezsugorodott, mert egész testében didergett. A tyuk is a kemencze-padkán megbujt és többé nem kárált.

Fázott, a fogai egymáshoz koczódtak, a hátán pedig lassankint izzasztó hőség terjedt el. A kezefeje merő jégcsap, a feje pedig tűz.

Hebegett megrázkódva és azok a szelid, türelmes tekintetü szemek ijesztő fényben csillogtak.

Kellett-e ma is a papékhoz menni, ott egész nap mosni, a meleg konyhából félig mezitláb, rongyos csizmában haza menni.

Ni, most lobban fel a tűz, az elébb siró-rivó hasábok kaczagnak, pattognak, a verejtékcseppek felszikkadnak, a hab, mely rajtok verődött, nedvességgé csappan és vigan lobog a láng. Mohó kiváncsisággal néznek a szikrák, a tűz apró manói a ránczos arczra, mely piros, megijednek attól a másik tűztől, mely az öreg asszony két szemében villan elő.

A fagyos kezet kinyujtja, próbálja dörzsölni, de olyan erőtlen, fáradt, mintha két csontot tenne egymás mellé. Nem fog azon a meleg, csak a csonton végig a fejből, lapoczkákból bizsereg lassan alább-alább a belső forróság. Már a homlokán verejték gyöngye fakad, a mély barázdák mentén megindul és a szemhéjak irtózatosan nehezülnek, mintha megindulna a háztető valamely magas hegy tetejéről és hullana... hullana, jaj, most szakad reá... most!

A tyúk fölrebben, ijedten kotkodácsol, a szél egy erős rohammal betöri az ablakot és az öreg asszony ott hever a hideg szobaföldön.

A kicsiny szobában csak a szikrák pattognak, veszekednek egymással, a láng mérgesen nyaldossa, harapja a hasábokat, mintha azért haragudna a fára, hogy miért nem adott előbb meleget, miért kellett annak a jó öreg asszonynak a földre zuhannia a nagy hidegtől?

- Bartos Péter, jó volna, ha immár haza néznél, valami baja van az anyádnak! - szólott a bakter a korcsma-ajtóban a mulatozó legényhez. - Lakatosné asszonyom emelte fel az ágyba. Akár a darab fa, úgy feküdt a ház földjén.

Az italtól felhevült képü legény felállott, tántorgott egy kissé, amint az ajtó felé ment.

- Ha mi pálinkád maradt volna, öcsém, csak bizd reám - ajánlkozik a bakter - majd megiszom én, ha már kifizetted.

Mintha nem is hallotta volna Péter. Az ő fülében csak az zugott, hogy »valami baja van az édes anyádnak.« Eleinte csak botorkált, de minél közelebb ért a házikóhoz, annál jobban kivilágosodott az elméje.

Sötét volt a szobácskában, hunyorgott a tüzhelyen egy-két hamvas parázs. A legény melle összeszorult és a durva, erős ujjak reszkettek, amig a zsebéből egy gyufaszálkát előkeresgélt. Háromszor is végighuzta a falon, a nadrágján, de csak nem éledt tűzre, mert nem a kénköves fején találta. Mikor aztán a gyertyavég valamicske világot terjesztett, oda ment a legény az ágyhoz, de lábujjhegyen. Ruhástul feküdt az öreg asszony a vetetlen ágyon. A fösvény világ olyan rémitő fakónak tüntette fel az arczot, az összeszoritott ajkak, a lecsukódott szem nem panaszolt, nem vádolt senkit.

Vaczogta a legény és a gyertyavég lángja hol jobbra, hol balra lobogott, mert a gyertyát tartó kéz reszketett.

- Lelkem, anyám, lelkem... Keljen fel, no! Megöltem ugy-e, meg... Az Isten... hogy sujtson engem agyon!

Zokogott, fuldoklott az ágy végének támaszkodva és odatemette a fejét a mezitelen láb mellé, azt a hideg, sáros talpat csókolta, simogatta, mint ahogy csókolja a hivő a megfeszitett Üdvözitőnek átszegezett lábát.

Az öreg asszony pillái remegtek, aztán félig felnyiltak, de a világosság, vagy a bágyadtság miatt rögtön lecsukódtak.

- Fázom! - susogta alig hallhatóan a beteg, de a legény felfogta a leheletet és rohant ki. Letépte a keritést, apróra tördelte az ágat, lerázta a havat róluk, benn minden ágat a kabátjával surolt végig, hogy hamarabb meggyuljanak és pár percz mulva lobogott a láng.

A legény meleg posztó-kabátját anyja lábára teritette, aztán megmelegitette a párnát, azt feje alá tette, gyöngéden fölemelve fejét. Hosszasan keresgélt, mig egy tiszta csuprot talált, vizet töltött belé, odaállitotta a tűzhez, maga sem tudta minek. Szaladt a korcsmába, hozott egy üveg bort, akkor meg a vizet kiöntötte a csuporból és a bort felforralta.

Az erős legény inai úgy remegtek. Igazgatta a tüzet és a füst belecsapott a szemébe, azért törülgette az inge ujjával.

Meggörnyedve ült a padkán, eltemette az arczát széles tenyerébe és mig rendetlen gondolatai egymást váltogatták agyában, a szive vadul dobogott. Minden dobbanása vád volt önmaga ellen.

Nem mert az ágyra nézni. Ott fekszik az ő szülő édes anyja, aki, mióta él, egy rossz szóval meg nem bántotta, akit ő mindennap megbántott! Csak egyszer emlékszik, akkor is amiatt az asszony miatt történt. Az anyja korholta, ő felfortyant s olyat mondott, hogy az öreg asszony sirt. Akkor megmardosta őt a lelkiismeret. A tűzhely mellől felragadott egy fát, odanyujtotta az anyjának, hadd üsse őt avval, mert ha a kezével ütné, az neki nem fájna... Az asszony, az a czifra, az oka minden nyomorúságnak. Úgy beszélik, ő már több legénytől hallotta, hogy czéda, hitegető, sok legényre ráveti a szemét egyszerre, aztán amelyiket közelebb éri, avval éli világát.

Forróság verte ki homlokát, le sem törülte, meg sem mozdult, félt az ágyra tekinteni.

- Nem az asszony az oka, hanem ő maga. A szekér nem vette volna fel, ha ő maga nem kérezkedik... A ház fedeléről lekorhadnak a fatéglák, itt is, ott is hull a lemálló vakolat, beszivárog a mestergerendák mellett az eső: és a beteg öreg asszony nyomorogva jár keserves napszámba, a fiatal pedig, az erős legény odahordja garasait a ripők asszonyhoz... Gyalázat... gyalázat!

- És ha az az asszony csakugyan megcsalja őt,... megcsalja bizonyosan, kinéz az ördög a szeme incselgéséből, kivigyorog a gödrös orczájából... maga a megtestesült testi sóvárgás. Jaj, be istenverte gaz-legény a Bartosné legény fia... az istenverte gonosz, akinek drága a levegő, akit agyon kell verni, mint a veszett kutyát... agyon... agyon!

Most már égett az orczája, mintha valami összecsomósodott volna az agyába, hogy a vér nem mozoghat... Hát az ajkai miért remegnek olyan gyáván?... Ki mer-e lépni az utczára, anélkül, hogy le ne sütné a szemeit? Nem kiáltja-e mindenki a szemébe: »Eredj, megölted az anyádat!«... Nem fogja mondani senki, nem szabad mondania...

A tűzhelyen piros zsarátnok van már, azt megbolygatja. A mestergerendához nyul fel és levesz onnan egy ócska pisztolyt, sokszor lőtte már ki, ha valakinek a névnapját megtisztelte. Rendesen ujból meg szokta tölteni.

A zsarátnokra egy-két félig égett ágacskát borogatott az imént, az hirtelen fellobbant. Olyan világosság ömlött széjjel a szobában, mintha meggyult volna az egész ház.

Az öreg asszony felnyitotta szemeit és reá meredt pillantása a szoba közepén álló fiára. Mint valami hazajáró szellem, olyan sápadt, olyan fényes volt az arcza a felcsapó világosságban.

Ekkor kétségbeesett sikoltással felugrott az anya és jobb karját tiltólag fölemelve, olyan szemekkel, minőnek pillantása felforgatja, megzsibbasztja a lelket, olyan hangon, minő megtériti az istentagadót is, szólott:

És a fakó arcz szederjeskék szinre kezdett válni az ajkak körül, fölemelt karját erejének végső megfeszitésével a pisztoly után nyujtotta és azt oly emberfeletti erővel szoritotta markába, mintha az egész világ ellenében kellene megőriznie.

Beszélik a faluban, hogy feketére festette koporsóját Péter, aranyos betükkel irták rá az asszony nevét. Mondják, hogy Péter, az erős legény, mig anyja a nyujtóztató padon feküdt, nem mert reá nézni, oda kuporodott a lábához és zokogott.

A hideg januári nap olyan gazdag sugárözönnel szórta tele a vastagon álló havat körös-körül a baróthi határon, a patak jégtükrén tánczoltak a sugarak s mégis oly hidegen tekintettek a temetőben kihányt fekete földre... oda életet nem lop semmi napsugár.

Az a kemény legény nem panaszolta el senkinek, hogy mit érezett, sem a temetésnél, sem a temetés után nem látták könye folyását, hanem harmadnapra sokan látták, hogy Sas Antal kapuján belép.

A faluban jóravaló kaszásnak fizetnek 40 krajczárt, favágásért 20 krajczárt. Amikor nincs munka csak kell mégis valamit enni, sem elrongyosodni, sem szennyesen járni nem volna tisztességes dolog. Azért hát éppen teljes nyolcz esztendeig kellett dolgoznia, korcsmai italtól tartózkodnia, pipát a szájába nem fognia, mig azt a kőkeresztet felállittatá a temetőben.

Sokszor eltünődtem afelett, hogy az öreg levélhordó, az a becsületes arczú, őszülő szakálú, miért akarja a fiát erőnek erejével tanittatni? Akinek a jó Isten nem juttatott elég elmebeli képességet arra, hogy deklinálni és konjugálni megtanuljon, miért erőltetik azt a latin iskolába?

Aztán néztem Karlit, az öreg levélhordó fiát; vörös flanell bélésü téli kabátja irigységre keltett, téli sapkáját, melynek két leffentyüjével mind a két fülét hermetice elzárhatta; ujjnyi vastagságú czipőtalpait, pufók arczát, a zsemlyét, melyet óraközökben élvezettel falatozott, mind fölötte kivánatos dolgoknak tartottam akkor gyermekészszel; hanem szürke szemeiben olyan elementáris bárgyúság nyert kifejezést, lapos homlokára kétoldalt lefésült hajtincsei az ostobaságnak olyan hatalmas függönyei gyanánt tüntek fel, leppegő beszéde olyan zavaros, olyan gyámoltalan vala, hogy a szivem majd megesett rajta.

Ha azt kivántam volna tőle, hogy adja nekem a téli kabátját: szó nélkül reám adta volna, pedig őt ezért keservesen megverte volna otthon az apja.

Ó azok a nyomorult nyelvtani kategóriák, a sok genus-szabály, az antik elmék szüleményeinek a köntöse: a latin nyelv, hogy tönkre tette szegény Karlit.

Néha úgy tetszett nekem, hogy a homlokára olyan redők kanyarognak, mintha egy-egy rendhagyó ige zavaros ragozásának menetét jelképeznék. Ha fennhangon tanult, láttam a genitivusokat és accusativusokat, amint a gégéjében fel s alá mászkáltak kinos-nehezen.

Mióta az apja három forint havifizetéssel Karli mellé szellemi támogatóul szerződtetett: nem mult el egy nap sem, hogy ne fohászkodjam fel magamban:

- Édes Istenem, te bölcsen kimérted a teremtett lények földi pályafutását; ó mondd meg, mi végre teremtetted Karlit, az én tanitványomat?

És ettől az időtől Karli határozottan butább lett, pedig reggeli négy órától éjfélig folytonosan tanult, - azaz hogy jobban mondva, szivarozott.

Volt neki egy fabódé műterme az udvaron, melyet az apja eredetileg tyúkketrecznek szánt, de mert Karli úgy nyilatkozott, hogy ő ott a legjobban tud tanulni, berendezték tanuló-szobának.

- Contra vim mortis non est medicamen in hortis. (A halál ellen nincs orvosság a kertekben.)

Midőn Karli ezt hangosan elmondta, olyan rémitő hahotára fakadt az osztály, hogy én majd a föld alá bujtam.

De azért a becsületes levélhordót szerették a tanár urak, az ő kedvéért Karlit minden második esztendőben felléptették egy osztálylyal.

Mikor aztán a negyedik osztályból a második évben letette a pótvizsgálatot, akkor igy szólott az édes apjához:

Meghíttak a levélhordóék ebédre és ebéd után tanácskoztunk; az öreg, a felesége, meg én. Karli künn ült a műtermében és - szivarozott.

- Mit csináljunk a fiúval? - kérdé az öreg, végig surolva homlokát a jobb tenyerével.

- Ha legalább még két esztendeig járna az iskolába, hogy hat osztályról legyen bizonyitványa, akkor tudnám, hogy mit csináljak belőle... Mit gondol?

- Két osztály: négy esztendő, ha a szerencse tovább is mellette lesz. Különben Karli jól lakott már az iskolával, próbálni kellene valami egyebet. Például csináljunk belőle patikáriust. (Gondoltam magamban, Karli nagyon szereti a pomádét, a patikában pedig sok kellemes illattal telhetik be.)

Az apa hallgatott, az anya még próbálkozott a Karli pártjára kelni; bizakodott abban, hogy minél nagyobb lesz, annál komolyabb, annál szorgalmasabb.

Szegény, jó anyák; hogy ti sohasem ismeritek be gyermekeitek tudatlanságát!

Az anyja ellátta pompás téliruhával, az apja tanácsokkal, én azt mondtam neki:

- Te Karli, pipázni már jól tudsz, vigyázz, hogy inni ne tanulj meg és őrizkedjél a kártyától.

Három hónappal azután, hogy Karlit elküldöttük Szerdahelyre patikárius-gyakornoknak, egyszer csak ir egy levelet, melyben keservesen panaszkodik, hogy lefagyott a két keze, goromba a princzipálisa, nem fűtik a szobáját, rossz a kosztja és ő nem tartja ki tovább.

- »Uram, vigye haza minél előbb a fiát, mert ha még három hónapig nálam marad, az egész községet megmérgezi. Csináljon belőle hivatalnokot, mert a gyógyszerészethez nincs elég esze!«

Nagyon ki volt a haja pomádézva, a keze csakugyan czékla-vöröset mutatott, hanem a viseletében valami hetykélkedést vettem észre. Csak most tűnt fel nekem, hogy már diákocska korában válogatott a nyakkendőkben és az ing-gallérokban, hogy pénteken feljárt a város nagy piaczára s hallgatta a katona-bandát, ilyenkor csinos sétapálczát forgatott a két ujja között.

A boldogtalan fiú azt hitte magáról, hogy ő szemrevaló. Mert előfordul az emberi életben, hogy a butákat vaksággal is meglátogatja az Úr.

Ó, az a jámbor fiú hogy minő sötétségben botorkált, csak én tudom. Nekem azért a béketűrésért, amelylyel őt a tudatlanság kátyújából naponta próbálgattam kiemelni, okvetetlenül megbocsáttatnak mindennemű bűneim és fogyatkozásaim.

Kihúztunk két esztendőt és letettünk négy vizsgálatot. Két rendest, melyek nem sikerültek, két pótlót, melyet szépen lekönyörögtünk; az anya, apa, meg én.

Mikor a másodikért könyörögni voltam egyik tanár úrnál, igy kiáltott reám:

- Eltakarodjék a szemem elől, mert tanitványával együtt ledobatom a toronyból.

- Tekintetes tanár úr, kár volna mégis, mert most legeslegutoljára jöttem esdekelni.

- No Karli, mondám, mikor a VI. diákosztály kikorrigált bizonyitványát a markába nyomám, én már többé téged nem tanítalak: de ne is próbáld meg átlépni a gimnázium küszöbét, mert ha a latin tanárod meglát ott még egyszer az életben, akkor leszúr a botjával.

Karli úgy tett, mintha mosolyogna; az anyja sirt örömében és megcsókolta a csunya fiút, az apa pedig csak ennyit mondott:

Karlinak megengedték, hogy nyilvánosan szivarozzék és kapott az anyjától 12 darab himzett zsebkendőt.

Karli a legközelebbi katona-bandás délután még jobban kipomádézta szösz-nemű haját, a czipőjét lakk-szerű subikszszal kifényesitette, a himzett zsebkendő-csücskét láttatni engedé a világgal.

Olyan vala, mint egy vasárnapot ülő borbélygyakornok; olyan volt kivül is, olyan belül is.

Az anyja pedig ugy néze reá, mintha Karli a világ legszebb, legdélczegebb, legokosabb ifja volna.

Két esztendő telt el. Nagy ritkán találkoztam Karlival. Már mohosodott a szája széle, koczkás nadrágja volt, bámulatos preczizitással kötötte csokorra a nyakkendőt, most már pacsulival kendőzködött, mivelhogy a pomádénak »ordináre« voltát belátta.

Karli oly művészi dünnyögést vitt véghez, hogy abból el nem igazodhattam.

No az éppen jó volna neked - gondolám magamban - fennhangon mást kérdeztem:

Karli bambán röhögött, a bal lábáról reá nehezedett a jobb lábára, kettőt szítt a szivarából, bele temetkezett a két szippantás füstjébe, hanem a felelet belédugult a szájába.

Én két napig azon a problémán törtem a fejemet, hogy teremtett-e Isten olyan leányt, aki Karlit megszeresse és ha teremtett, vajjon Karli azt szereti-e meg?

Egyébiránt az öreg levélhordó nem panaszkodott. Majd csinál a fiúból valahol a vidéken expeditort, s ha aztán jól belegyakorolta magát a kezelésbe, akkor postamesterséget szorgalmaz neki. Abból a kis vagyonkából, amit negyven esztendő alatt összejárkált a fiúnak, majd csak megélhet békességgel.

- Szót fogad, dolgozik a hivatalban, nem jár mulatni, majd csak megleszünk vele.

- Higyje el, olyan jó fiú. Átadja minden keresményét. Csak krajczáronkint kéreget, dicséri mindenki, itthon is olyan, mint az angyal.

- Nem, ez az egyedüli öröme, hát miért ne teljesitenők ezt a kivánságát, nem költünk reá sokat. Tehetjük még, aztán neki is majd javul a fizetése.

No, ha igy áll a dolog, akkor nincs baj. Karliból lesz postamester, Karli szépen megházasodik, Karli magához veszi a szüleit és együtt élnek egy szép községben boldogan, megelégedetten.

Három esztendő mulva kerültem vissza abba a városkába, hol Karlit tanitottam.

Az öreg levélhordó még birta ugyan, de a lábai felmondták a levélhordói szolgálatot. Adtak neki 400 frtot és nyugalomba küldötték. A nénin még jobban meglátszott a három esztendő nyoma, csaknem beleőszült..

Két szobácskájuk most is ragyogott a tisztaságtól, az almáriom tetején ugyanazokat a szines poharakat, az oldalfülkében ugyanazt a cseh-gyártásu Betlehemet láttam, a párnás székek horgolt takarói vakitó fehérek valának, az ajtó kilincse csillogott, de a két öreg arcza borus, szemeik könyesek valának.

- No... no, apa, csak csendesen! Megint felizgatod magadat... Vigyázz, öregem... majd elmondom én!

- Tudja, úgy-e, hogy mit tettünk azért a... fiuért...? Koldussá tette a zsebünket és a szivünket,... kerestünk neki kenyeret, vettünk neki házat, meg volt már a postamesterség... aztán belesodor minket a gyalázatba... Fizetni kellett érette hatszáz forintot, elcsapták a postától. Aztán sirva könyörögtem, mig bejutott a megyéhez dijnoknak... Tegnapig velünk élt, tegnap elvitette innen mindenét... itt hagyta a szülőit. Jól van... jól, eldobjuk mi őt magunktól... Forduljon fel az utczán, mint a kutya. Rá sem nézek... de te se nézz reá, asszony, mert a te szived lágy!... Akkor is tartóztattad őt... Azt sem akartad megmondani, hogy te nem is vagy neki az édes anyja, hanem a mostohája és mégis angyala voltál annak a hitványnak... annak a... bit...

Az öreg kapkodott a levegő után, sirt és kiabált... Olyan szánalmas volt az az apa. Úgy bele nyilallott a szivembe minden szava.

- Csendesedjék, bácsi... látja, nem érdemli meg az a fiú, hogy igy eméssze magát utána... Majd másképen lesz az. Belátja ő még a tévedését, akkor visszatér, bocsánatot esd... Úgy lesz az.

- Sohasem lesz,... ismerem én a fiamat, kőből van a feje, nem lehet akkor a szive lágy... aztán az a gonosz leány!

- Nem szerelem az, - magyarázá a néni - hanem haszonlesés a leány részéről. Nem szereti az Karlit - nem is szeretheti - tevé utána halkan, mintegy szégyenkezve, de arra számit, hogy néhány garasunkat majd örökölik... Máshoz úgy sem mehet férjhez, mert másnak nem kell affajta leány, mint ő... Rászedték Karlit hizelgő szóval, ránk uszitották, hogy megkeseritsék az életünket...

Ime egy mostoha anya, ki fölneveli férje gyermekét, s akkor is védelmére kel, mikor apja eltaszitja magától; felneveli emberré a nélkül, hogy megmondaná: ki ő valójában?...

- Felkeresi Karlit? - reménykedék az anya s reám nézett szomorú szemeivel, melyekből a bizakodásnak néminemü élénksége oly meghatóvá tette az arczát.

- Nekem valami azt súgja, hogy visszatér még hozzánk. Előbb végig kell járnia a szenvedések iskoláját, ha megismerte jobban az embereket, akkor jobb természete haza vezérli... Én tudom, hogy a mi Karlink nem annyira romlott.... Beszéljen vele és mondja meg...

És amint ballagtam a kis házak hosszú során, melyek mind az én ifjú koromra emlékeztettek, a régi Karlit láttam magam előtt, azt a jámbor, dünnyögő, csúnya fiút; el nem tudtam képzelni a mostanit. Ha azelőtt nyolcz esztendővel valaki azt mondta volna nekem, hogy Karli tragikai összeütközésbe kerül szigorú apjával és szelid anyjával: a szemébe kaczagok és rém-mesének tartom.

Kerestem az okokat, melyek a látszólag csodálatos változást megmagyarázzák.

A szótalan, önálló gondolkozáshoz nem szoktatott fiunak lelkében szunyadozott a gyámoltalan makacsság. Eddig a dacz megbujt az apjától való félelem mögött, mert nem volt kire támaszkodnia; élnie is kellett, s az élhetetlenség kiverte kezéből a botot, melylyel apjának szigorúsága ellen támadhatott volna.

Bizonyára rossz czimborák elkezdették csúfolni, beleugratták fiatal eszeveszettségbe; megkóstoltatták vele a bort, markába nyomták a kártyát; felébresztették benne az ellenállási viszketegséget... No meg hálójába keritette a gyámoltalant egy leány...

Ó milyen hitvány teremtésnek kell annak a leánynak lennie, hogy Karliból tragikai hőst akart csinálni.

Bizonyára felhánytorgatta, hogy ő olyan férfiúnak kiván a felesége lenni, ki nem engedelmeskedik senki fiának, csak a maga akaratának; csodálkozott a felett, hogy Karli olyan még mindig, mint egy engedelmes bárány, hogy Karlit megleczkézteti most is az apja...

Ki nem verhettem fejemből a két öregnek mélységes fájdalmát. A munkában és reménykedésben eltöltött élet zátonyra jutását.

Mert könnyű az apának kemény szivvel kimondani az itéletet fia ellen, de nehéz hozzászokni a kereszt viseléséhez, százszor nehezebb megtagadni vagy elfelejteni a multat.

Az üveges ablakon át, mely a széles folyosóra szólott, láttam, hogy a szolga odalép a szögletasztalhoz, lejebb hajol; aztán felugrik valaki, magára kapja a kabátját, fölteszi sebtében a kézelőit és jön az ajtó felé.

Valamivel nagyobb és sokkal csunyább, mint azelőtt volt. A kopottas ruhával élénk ellentétben állott nagy gondra valló frizurája, szőke bajusza gondosan reá vala fésülve a felső ajkára. A homloka most is olyan siralmasan lapos, a lekanyargatott üstök-farkak most is olyan kiszámitott ügyességgel hasítottak ki egy-egy félkörnyi területet a lapos homlokból.

- A... igen. Most, igen, - dünnyögé és olyan éktelenül elpirult, mintha nagyon kellett volna szégyenkeznie előttem.

Karli hallgatott és a füle mellé szúrt tollat levévén, elkezdette forgatni.

- Nem tudom, nyögé ki végre, s láttam, hogy az a kicsiny homlok, mely a művészileg elrendezett hajtincsekből még kilátszott, elborul.

- No hát én tudom, Karli, tudom, hogy az öregek nyomorultul vannak... nyomorultul...

- Apám zsarnok volt, tovább már nem tűrhettem. Iskolás-gyermeknek nézett, nem férfiúnak, azt sem tűrhettem. Kimart hazulról, azért elmentem. Sokat szenvedtem én, senki sem tudja azt kivülem.

- Hát arról gondolkoztál-e Karli, hogy az a két öreg mennyit szenvedett miattad? Hallottam a »szerencsétlenség«-et, ami téged a postánál ért... mit csináltál volna, ha ők nem lesznek az oldaladon?

- Szeretem azt a leányt, nekik nem tetszik. Ez volt az oka az összeveszésnek. Én annak a leánynak becsületszavamat adtam, hogy elveszem feleségül, megtartom a szavamat.

Karli zavara a tetőpontra hágott, forgatta a tollat kegyetlenül ujjai között, nézett jobbra-balra a folyosón, hol a hivatalszolgák jártak-keltek.

- Téged, magadért, Karli? Miféle jövendő vár reátok? Gondolkoztál e fölött? Megismerted-é te annak a leánynak a lelkét? Jutott-e eszedbe barátom, hogy anyád ezt a leányt régebb idő óta ismeri, mint te és anyád téged jobban szeret, mint az a leány? Meggondoltad-e mindezt?

Karli harapdálta az ajkát, belekapott jobb kezével a hajába és kezdette borzolni...

- Lásd, ha téged valaki egész életedben szeretett magadért, akinek te nem fizettél soha semmit vissza... Karli, Karli, tudod-e, mit tett éretted anyád?

- Hát én megmondom neked, amit előtted anyád titkolt, amiről neked fogalmad sem volt; jól vigyázz ide, barátom: a te anyád neked nem édes, hanem mostoha anyád... Éreztette-e veled valaha, hogy mennyi nehéz gondot róttál reá az életben? Nem védett-e mindig édes apád szigorúsága ellen?

- Karli, én neked nem vagyok sem apád, sem anyád, sem testvéred; én csak a szivedhez akarok szólani, mert tudom, hogy te mindig becsületes, jó fiú voltál, te mindig szeretted anyádat, tisztelted a te munkás, derék apádat, aki negyven esztendeig fáradozott, hogy rólad gondoskodjék: meg ne tántorodjál, fiam, a kötelesség és hála útján... Meg ne csaljon idegenek haszonlesése...

- Nem mondom én, hogy most rögtön menj haza, kérj bocsánatot, csak arra kérlek, ne felejtsd el a multat, mikor a jövőről akarsz határozni... Gondolkozzál... világositsa meg Isten az elmédet! Ismerd meg jóakaróidat, és fordulj el ellenségeidtől!...

Néhányszor még fel és alá sétáltunk a hosszu folyosón. Nem szólottam én sem, Karli is hallgatott. Az ő kifejezéstelen arcza ebben a néhány pillanatban mégis kifejezett valamit abból a küzdelemből, mely lelkében a gyöngeséget és szeretetet egymásra uszitotta.

- Meddig maradsz még a városban? - kérdi tőlem tompán, csaknem érzéketlenül.

- Otthon szeretnék veled találkozni Karli. Mához egy hétre, tudod, anyádnak a nevenapja van. Be szép dolog is volna, ha együtt ülnők meg, mint hajdanában...

- A legszorgalmasabb dijnokom, úgy dolgozik, mint egy marha, beszélni alig hallottam. Az irása igen szép, csak a nagy kezdőbetűket túlságosan czifrázza. Egy lump dijnoktársa újév első napján a kávéházba csábitotta, akkor tisztességesen beállitották. Hazaküldöttem, mert az iroda nem arra való, hogy konyakgőzzel megtöltsék és aludjanak.

- Már fölterjesztettem az alispán úrhoz. Ha valami protekcziós el nem üti, holta napjáig nálunk maradhat 30 frtos dijnoknak.

Tudakozódtam a leány után is, aki szegény Karliba kétségbeesetten belékapaszkodott.

Valami masamód familiából való, ami a világért sem volna baj, de az anyjáról nem sok jót beszélnek a szomszédok. Elég fiatalon maradt hátra özvegyül, nem leánya nevelésére szentelte magát, hanem tovább élte világát. A leányát már tizenöt éves korában kisérgették diákok, majd tisztek. Czifrán is öltözködött, mindenkinek szemet szúrt, suttogni kezdettek róla, miglen kezdett elvirágzani. Mikor Karlira, a szegény boldogtalanra, vetette tekintetét, már túl volt a harminczon. A munkaasztalkáját éppen az utczára szóló ablak mellé állitá. Ő maga pedig úgy ült az asztal mellé, hogy mindent és mindenkit láthasson az utczán.... persze.... őt is láthatta mindenki.

Egy tekintet, melyet reá vetettem, eléggé meggyőzött arról, hogy Karli e mellett a merész, sőt kihivó tekintetű leány mellett igavonónak vagyon kiszemelve, a mire valójában igen alkalmasnak igérkezik, de örömre, boldogságra nem igen számithat az életben.

Kezdettem kételkedni abban, hogy szavaim hatással lesznek az én tanitványomra. Bohónak és éretlennek tartám a gondolatot, hogy visszatéritek az örvény széléről egy veszendő embert, hivatkozván a fiúi kötelességre, mikor egy ahhoz értő leány a gyönge akaratú ifjúnak szivét tartja fogva érzelmek mutogatásával.

Miért ne volna köze a véletlen romantikájának? Vártam a néni nevenapját oly izgatottan, mintha jövendő boldogulásom függött volna attól.

Abban a földszintes házikóban, hol diákkoromban sok öblös csészét töltött tele a néni nekem kávéval, hol éreztem az egyszerü szivek szeretetét: nem készültek ünnepre.

Nem gyújtották meg este a kék-golyós lámpát, nem teritették meg az asztalt a finom kamuka-abroszszal, sem az ezüst tejes kanál, sem a csiszolt üvegpoharak nem mosolyogtak az asztalon; virágot sem láttam a finom porczellán-vázában, melynek oldalán a legszebb odaliszk incselgett emésztő fekete szemeivel, aranynyal áttört fátyolruhájában... Istenem, Istenem, még a muzsikáló órának sem adatott meg a mód arra, hogy azt a szép cseh-nótát elrecsegje, mely az öregnek rendesen könyet csalt ki a szeméből...

- Lánczos adtát, néni, nem sirni jöttem én ide ma este, hanem vigadozni, mert valami azt súgja nekem, hogy nagy nap lesz ma. Nézze csak, mekkora bukétát hoztam, nem a kertésztől, hanem a mezőről... Aztán megint abból a talpas pohárból akarom a névnapi kávét inni, nem a közönséges tót-csuporból... Hát csak ennyire becsülnek meg?

A két öreg úgy tett, mintha felvidult volna a bohókás beszédre, hanem a homlokukról nem sikerült elűznöm a borut, lelkükből a bánatot...

Fájt nekik a multra való emlékeztetés. Leültünk az ünnepi vacsorához - hárman. Jó volt a kávé, pompás a kalács, ettünk valamicskét a rántott csirkéből is, hanem minél tovább jutottunk az evésben, annál gyérebben jött ajakunkra a szó. Savanyúnak tetszett a bor, savanyúbbnak a beszéd... Egyszer csak elhallgattunk.

- Vajjon ő miért nem emlékezett meg... Sóhajtá félhalkan az anya s a szeméhez értette köténye szélét.

- Hagyd el, öregem! - biztatá haragosan is, szomorúan is az öreg levélhordó... Ha majd eltemetnek, talán eljön a temetésünkre...

- De már ez még sincs helyén, hogy vendéget hivjanak és aztán temetésről beszéljenek...

Megdobbant a szivem örömében... mégis... mégis van romantika ebben a zsinórral és szögmérővel össze-vissza péczézett életben.

Ó, milyen szép jelenet lesz az, midőn a megtérő, csúnya fiút könyezve fogadják a szülők, elfelejtenek abban a pillanatban haragot, átkot, kétségbeesést...

...Ha van nagy és igaz boldogság az életben: a kibékülés az. Kinyitottuk az ajtót és - behozták Karlit.

Olyan szép volt most, amint anyjára tekintett és nehezen imára kulcsolta a kezét, mintha ezt susogták volna ajkai:

Karli meg akarta magát ölni, mert nagyon reá nehezedett gyönge lelkére hitvány viseletének a terhe. A golyó nem ölte meg, hanem visszavezérelte őt szüleihez.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Én ezt az igénytelen történetet ma is túlságosan romantikusnak tartom, de mert valósággal megtörtént, leirám.

Karliból nem lett később sem regényhős, de legalább visszahozta szülői homlokára az öreg kornak szelid derüjét.

Egyed Istvánnak két kajlaszarvú tehene és igen sok gyermeke volt. Sokszor mondogatta fél-tréfásan, fél-komolyan, hogy kevés a tehene, sok a gyermeke, hanem azért csak növögettek isten kegyelméből azok; a gazdaság nem szaporodott, a szegénység pedig olyan furcsa holmi, hogy ha valahová beveszi magát, onnan egyhamar ki nem verhetik.

Trézsi volt legszebb a leánykái közül. A legszebb és legszerencsétlenebb. Aminthogy én alább elmondom szépen apróra, hogy miért. Annyit tudtam édes anyámtól, hogyha egy jó gyermek meghal, angyal lesz belőle; nem kell egyéb ehhez, mint két hófehér szárny, mely a vállaihoz ragad, aztán repülhet fel a magas mennyországba.

Ő kilencz esztendős volt, én hat lehettem, aztán, mert mind a ketten szegény emberek gyermekei valánk, hát összeszoktunk az utczán, a napsugaras utczán, hol annyi a boldogság és a kavics. Órák hosszáig elkeresgéltük a tarka kövecskéket, én szedegettem, ő meg a köténykéjét tartotta, hogy belecsörgessem.

Nagyon olcsó gyermekjáték ez, boltban sem árulják, falun is ingyen kapják, mégis szép.

Ugyancsak Trézsi hozott nekem egy vasárnap délelőtt gyönyörü kecskerágó-lánczot, a nyakamba akasztotta s igy szólott:

Lehet, hogy épen olyan voltam, csak a mezitlábas püspökök valószinüleg akkor is olyan ritkák voltak, mint manapság.

Mikor a rettenetes Péter Laji, kinek nem volt párja egész Baróton, elvette a kenyeremet az utczán, s hogy ne panaszkodjam, néhányszor hátba vágott, akkor történt, hogy Trézsi megszidta Péter Lajit s azt kiáltozta:

- Rusnya vagy, gonosz vagy,... megmondlak apám uramnak. A rettenetes Péter Laji megtépászta Trézsinek a haját, a mi miatt Trézsi meg én sokat sirdogáltunk. Nem tudom, volt-e ennek a sirásnak valami haszna; az volt, tudom, hogy szépen elaludtunk a fűzfa alatt, épen a Bartha András bátyánk kapuja előtt s arra ébredtünk fel, hogy három apró kutyakölyök hereg és ránczigálja hol az én hajamat, hol a Trézsi kötényét.

Végezetül beszámolok arról, hogy husvét hétfőjén a szinben megigértem Trézsinek, hogy elveszem feleségül, ha három gyolcsinget ad. Nyilvánvaló ebből, hogy nem voltam akkor sem hozományra vadászó, mert én is megigértem Trézsinek, hogy paraplét veszek neki, épen olyat, mint a patikárius kisasszonyoknak van. Nem kell tehát ezentúl torma-levelekkel árnyékot tartani a fejének.

Mert - és itt kezdődnek a szomorúbb dolgok - mert Trézsinek nagyon sokszor fájt a feje.

Tudtam mindig, hogy mikor fáj, mert leült a sövény mellé az árnyékba s úgy elhallgatott szegény, még a csigát sem hivogatta ki a házikójából, pedig olyan szép, csengő hangon tudta mondani:

Csakhogy olyankor is fájt, mikor a nap nem sütött erősen. Egyszer aztán nagyon, de nagyon megijedtem Trézsitől. Azt nem felejtem el soha.

A csűr előtt ültünk és papsajtot szedegettünk. Három libája tévedt be a plébános urnak a mi udvarunkra, azok is szedegették a papsajtot, pedig otthon többet kaphattak volna. Igaz no, Mihály bátyám azt szokta mondogatni:

Amint mi ott öten a papsajtos pázsiton legelészgetünk, nagy riadalom támad, félreverik a harangot, szaladgálnak az emberek, kiáltják:

Mikor ezt meghallja Trézsi, kidagadnak a szemei, elváltozik az arcza, leesik a földre, reszketnek a kezei és kiált vagy beszél... nem tudtam kivenni.

Mozgattam, kiáltottam a nevét... Végre édes anyámhoz futottam, mert a milyen okos asszony ő kigyelme, segit a Trézsin.

Mire édes anyámmal visszamentem, Trézsi ült a földön és olyan véghetetlen szomoruan nézett reánk. Sárga volt az arcza, könyes a szeme.

Édes anyám megtörülte a Trézsinek a szemeit, a száját, keresztet csinált a homlokára, aztán készített neki holtszenes vizet a megigézés, avagy nagy ijedtség ellen.

»Tölts egy pohárba vizet, aztán tégy bele egymásután három parázs-szenet, vagyis eleven szenet, vess három keresztet, mondj el egy Miatyánkot, egy Üdvözlégy Máriát és az Apostoli hitvallást, aztán igyál abból a vizből három cseppet.«

Nem valami jóízű, de rendkivül hatásos. Én legalább nehány százszor tapasztaltam, mert édes anyám a három csepp után megcsókolt.

Visszatérek Trézsire. Ő ivott a vizből, s hogy neki még jobban használjon, ittam én is... a maradékvizet a ház szögletébe öntöttük...

Nagyon meg kellett neki, szegénynek, akkor ijednie. Az utczán sem igen játszott, a kapu mellé kuporodott s varrt...

- Mi néked a bajod? Ha te mindig szomoru vagy, akkor én nem téged veszlek feleségül, hanem Zsuzsit, úgy tudd meg.

- De az én édes anyám nem mondta, pedig ő kigyelme okosabb, mint a tiéd, ő jobban tudhatja.

- Te, tudod-e, hogy akkor belőled angyal lesz... bizony! A válladra ragaszt a jó Isten két hófehér szárnyat, aztán repülsz fel... fel... Ezt édes anyám mondotta.

- Meghiszem azt, hogy jó vagy. Hát ki lopott nekem karikát, ha nem te? Hát ki mondotta Péter Lajinak, hogy rusnya, gonosz, ha nem te? Tudod mit, Trézsi, ne halj meg!

Trézsi megigérte, hogy nem hal meg és én olyan boldog voltam, hogy letörtem egy üvegkancsónknak a fülét, s azt ajándékoztam Trézsinek.

Megismertem Egyed Istvánnak a hangját. Úgy megijedtem a beszédtől. Magamra huztam a takarót. Azt gondoltam, hogy egyszer csak berepül Trézsi szárnyas angyal alakjában, elhiv magával és én.... én nem akarok elmenni, mert mit csinál nélkülem édes anyám, az én jó édes anyám?...

Aztán megint bagolylyá változott Trézsi és olyan volt a szeme, mint akkor a csűr mellett... Megint csak leányka lett, de nagyon csunya, öreg, legalább is száz esztendős leányka.

Felkeltettem Boris nénémet s addig ríttam-rimánkodtam, mig elmondotta nekem a »Mirkó királyfi« tündérhistóriáját; attól szépen elaludtam.

- Azért, mert szerette. Lásd, fiam, az angyaloknak odafenn szolgálniok kell az Urat, hát szüksége volt egy kis szolgáló leányra, azért magához szólította.

- Milyen jó leány is volt Trézsi, - gondoltam magamban, - hogy az isten úgy megszerette, s milyen jó dolga lehet odafenn neki. Nincs is talán több olyan szép kékszemü angyal, mint ő...

És olyan megvigasztalódást találtam abban a gondolatban, hogy Trézsi azért hagyott el engem, mert neki az istent kell szolgálnia...

Miért nem kérhetem kölcsön most ezt az erős hitet, miért tépte ki a tudás a sejtelemnek gyönge virágait a szivemből?

És ha ma tudom, hogy az a szegény Egyed Trézsi egy rettenetes betegségnek lett volna egész életén át rabja; s ha tudom azt, hogy a nagy, nyitott kemencze padkáján ülve, egyszer csak beleszédült a tűzbe, mert urrá lett felette a betegség réme: vajjon nem volt-e igaza édes anyámnak, mikor igy szólott:

Arról a Lupusról beszélek, akit magyarul Farkasnak hivnak, egyébiránt diák, s kinek az apja juhászgazda. Kutyájának a neve is Farkas: szóval Lupusék tetőtől talpig Farkasok. Nem is hiszem, hogy egyáltalában más kutyát tartanának, mint a melyiket Farkasnak hivnak.

Lupus különben, természeti hajlandóságát tekintve, a szó jámbor értelmében bárány. Szeretik módfelett a társai, mivel hogy a szeretetre érdemes.

Egykor kopogós, erőteljes patkóju csizmája volt, melyet még a felbakai csizmadiamester csinált vala hat pengő forintokért, mostanság azonban czipellői vannak, melyek ropognak is, már pedig a ropogós czipellők az uraságnak jele. A jobb fajta posztóból készült kabátkának formája is arra mutat hogy Lupus azóta hozzá simult a nyugati czivilizáczióhoz; azonságosképpen mutatja a nadrág és legfőképpen a csinos nyakkendő.

Lupusból, a ministráns gyerekből, a kopogós csizmáju parasztfiúból, néhány éveknek leforgása alatt férfi lett, de csak külsőleg.

Hiszen, ha bensőleg is ez a különös változás esett volna meg vele, bizony nem vesztegetném reá most a drága tintát, legfeljebb, ha kifigurázására.

Légy nyugodt Lupus, én veled meg vagyok elégedve ma is. Az én szobám padlóját akkor sem karmoltad fel szeges patkóiddal, mikor még száraz kenyeret és szalonnát ettél frustukra, most meg a formásabb czipellő és uri szabásu kabát sem fordíttatja el tőled a szivemet!

Jó nagy legény lett azóta belőled. Maholnap ütközni fog a legénytoll orrodnak alatta, nagyobb legény lészen belőled, mint belőlem, a professzorodból; beirtalak a felső gimnazisták közé, úgy illenék tehát, hogy megönözzelek, hogy úgy bánjak veled, mint a hímes tojással, de lásd, Lupus, én nem teszem, éppen úgy tegezlek, mint kopogós csizmás korodban, s ha szükségét látom, a fejedre is baraczkot nyomok...

Mindennek a megaláztatásnak te vagy az oka, Lupus. Miért maradtál ilyen becsületes, tisztességtudó fiú, az uri ruhának daczára? Miért nem találkoztam veled az utczán ficsuros diákok társaságában, szivarfüstöt eregetve, miért kellett tapasztalnom, hogy kérges tenyerü édes apádat és barna, napsütötte ábrázatu édes anyádat még most is, czipellős urfi, felgimnázista létedre, olyan nagyon, nagyon, olyan igazán szereted!...

Bizony lásd, akkor félve emeltem volna előtted a kalapot, megönöztelek volna, hanem a szivarkát, azt talán mégis kiütöttem volna fogaid sövényéből, mit gondolsz?

Bolond jó fiú lehetsz te Lupus! Még mi nem jutott az eszedbe a nyáron is! Az jutott eszedbe, hogy augusztus másodikán irtál hozzám egy kacskaringós levelet, mely szól vala betűről-betűre úgy, amint következik:

Lupus, te ezt nem irtad ki semmi nemű gratulációs-kézikönyvből, hanem kiirtad a te együgyü jó szived kellős közepéből és úgy irtad le, hogy csupa gyönyörüség nézni a gömbölyü betüket. Még csak helyesirási hibát sem követtél el fiam. Hidd el nekem, nyomban felakasztattalak volna, ha csak egy is előfordúl a levélben, annyi évi tanulásnak utána.

Hát ezt a modern fogalmaknak teljességgel meg nem felelő háladatossági kirohanást még meg tudnám neked valahogy bocsátani, mert te szegény fiú arról nem tehetsz, hogy engem még a vakáczióban is szeretsz, holott akkor az én szeretetemnek sok hasznát nem veszed, hanem követtél el ennél nagyobb badarságot is.

Lupus, te nekem egy kosár csallóközi szedret hoztál. Sötétkék, gyönyörű szemü szedrek ezek, csupa kivánság reá tekinteni.

Te boldogtalan fiú, hát te elmentél rekkenő melegben végig a felbakai legelőn, el a messze fekvő királyréti erdőbe és négy-öt óra hosszáig szedegetted a szedret. Ez alatt az idő alatt néhány százezer csallóközi szúnyog csókolgatta a pofádat, keztyütlen kezeidet, nyakadat, hátadat pedig perzselte a nap égető sugárkévéje, te izzadtál, árkokon át ugráltál, csalánok ármádiájával viadalra keltél.

Szedted a szedret... szedted egy embernek, ki az alatt pipázgatva ült hüvös szobájában az iróasztala előtt, s eszébe sem jutott, hogy Fel-Bakán sok a szúnyog, nagy a meleg és négy-öt óra hosszáig a leggyöngédebb szeretettel reá gondol egy Lupus nevü, kajla diák-ember!

Anyád elmondta, hogy gyalog jöttetek be Fel-Bakáról a hajó-állomásig, nem kaptatok szekeret, mert Dunaszerdahelyt hetivásár volt; hogy egy szál ingecskét sem pakolhattatok be, mert a kuffer telve volt könyvekkel, azt pedig nem birtátok volna be, hanem, ó Lupus, ezt a kosarat, ezt neked mindenáron be kellett hoznod a tanár urnak - nekem!...

Most pedig itt állasz előttem, nem szólasz egy árva szót sem, csak reám veted egy pillanatra tekintetedet és úgy ragyog a te becsületes, barna ábrázatod, te olyan nagyon boldog vagy, Lupus..

Nekem is megmozdul valahogy a szivem, megszoritom a kezedet, hanem azt nem engedem, hogy megcsókold, te nagy kamasz, te.... te felgimnázista!

A szedret műértő kezek majd befőzik, aztán eljösz te még hozzám, mert megparancsolom neked, akkor aztán együtt eszünk belőle, Lupus.

Erdős Simont ezelőtt két esztendővel avatták az összes orvostudományok doktorává. Ez Simonnak mindenek előtt öt esztendei szorgalmas tanulásába és egy csomó pénzébe került. Tartózkodott ez alatt az idő alatt mértéktelen boritaltól, életkurtitó éjjeli mulatságoktól, nem ártotta magát bele szerelembe. A legkétségbeejtőbb módon szolid medikus volt, aki keveset evett, sokat tanult, szinházba is csak a 3-dik emelet utolsó soraiba járt, hanem ott akkorákat tapsolt, hogy ezt a háládatlan szerzők egy ingyen támlásszékkel is megjutalmazhatták volna.

Mikor Erdős Simon kész doktor vala, akkor kapott a kapros-szent-endrei jegyzőtől, ki távolról atyjafia volt, egy levelet:

Adtak neki egy nagy házat bérbe jó olcsón, a ház mellett hatalmas kert volt, a kertben sok gyümölcsfa és gazdag fű.

Ezért néhány hét mulva egy levelező-lapon ezt irá pesti barátainak, kik még a diploma után törték magokat:

Ezért a lelkiismeretes elbeszélő csak később irt töredékes leveleiből állithatja össze hézagosan a Simon történetét, a mire pedig nagy szükség van, mert tudnivaló, hogy ennek a történetnek Simon a hőse.

A fentebb bemutatott leveleket tiz hónap alatt irta. Próbálgattam, hogy valami regényes dolgot kifundálják belőle Simonra, de teljesen lehetetlen volt.

Azért legutolsó levelemben erélyesen reátámadtam, hogy vagy irjon nekem tisztességes leveleket, vagy hallgasson el, mert az én időm sokkal drágább, hogysem egy rest falusi doktornak a kurta kaparmányait haszon nélkül forgassam. Kár nekik, (már t. i. a kapros-szent-endreiknek) hogy órára epekednek, mert ugyan mi szüksége van a doktoruknak órára, ha ilyen rövid leveleket irkál? Elég ahhoz percmutató is.

Erdős Simon nagyon szivére vette feddő soraimat és nemsokára a következő érdemleges levéllel lepett meg:

- Simon kiesett a kerékvágásból... baj van - ostobaságba keveredett - volna egyre-másra 1500 forint jövedelme!... Hm! Valami kotta után tudakozódik és selyem nyakkendőket hozat...

Értem... értem. Ha zongoráról van szó, nem lehet távol a leány sem. Ha jövedelmet emleget, csakugyan komoly veszély fenyegeti.

No most kiugratom a nyulat a bokorból, a rejtélyes Pithia jobban megnyilatkozik.

Lázas kiváncsisággal vártam a Simon válaszát. Szentül hittem, hogy ilyen alapos faggatásra részletes vallomással felel. Alaposan csalódtam.

El nem mulasztottam, hogy válaszomban Gizelláját (május 7.) szóba ne hozzam. Óvtam őt a tulságosan olvasott leánytól, mert veszedelmes teremtései ezek a jó istennek. Figyelmeztettem, hogy keressen jövendőbelijében házias erényeket, s addig ne vegye el, mig a süttét-főztét meg nem kóstolja. Példákat hoztam fel az életből arra nézve is, hogy a házasság, ha balul üt ki, a legnagyobb isten csapása. Csufolódtam a titoktartó emberekkel, kik még legjobb barátukkal is járatják a bolondot, holott napnál világosabb az ő szivbéli állapotuk. Vagy megvall mindent őszintén, vagy forduljon máshoz a sok gyöngéd komisszióval. Ha őszinte nem lesz, a hordóját is visszaküldöm, mihelyt kiürült s egyszer s mindenkorra megtiltom, hogy bort küldjön - ebből a fajtából, mert ezzel engem költséges borivásra szoktat.

Hosszú és érzelmekben gazdag levél volt. Főleg az a része, hol költői invencióval egy szerelmi kirohanást festettem, mely engem is nemsokára igába hajt.

Minden kigondolható cselfogást felhasználtam, hogy már valami bizonyosat tudjak.

Három hónapig várhattam a választ. Akkor kaptam tőle egy levelező-lapot, a levelező-lapon ezt a pár irott szót:

- Annál jobb. Tudod-e, pajtás, hogy legalább 15 kilóval meghiztál, mióta falusi lett belőled?

- Még mindig a régi lakásodon vagy? - kérdé Simon, tettetve magát, mintha nem hallotta volna.

- Nyitott helyettem más, abban dolgozom még egy ideig, hanem a te barátságtalan kitéréseid kezdenek felbősziteni.

- Ne bomolj, előbb vacsorázunk, aztán majd meglátom, vehetem-e valami hasznát a prókátorságodnak.

- Meglehet. Előbb jól szeretnék lakni, mert ma még nem járt meleg étel a szájamban.

Elmentünk a mi régi korcsmánkba, hol hajdanában a kedélyes asztaltársaság ült együtt sovány vacsora, de állandó jókedv mellett. Találtunk egy üres szöglet-asztalt, a mellé telepedtünk. Éppen a vaskályha mellett állott, melynek pléhkalapját Simon a felavatása alkalmával adott fényes vacsora után a konyhából előkaparintott pléh-fazék-fedővel réztányér módjára összeveregette.

A poczakos korcsmáros kezet szoritott Simonnal, konstatálta, hogy nemsokára tultesz rajta has tekintetében, bort hozott sajátkezüleg, feltálaltatta a vacsorát és magunkra hagyott.

Jobbról is, balról is lármáztak, vitatkoztak a vendégek. Kiabáltak a felszolgáló pinczér-gyerek után, szidták a rostélyost, mert kemény, a turós csuszát, mert nem elég turós.

- Nekem is; csak az nem tetszik, hogy mind soványabb leszel. Eredj falura prókátornak, annyi libát, kacsát kapsz a klienseidtől, hogy még a kutyád is libapecsenyétől esik elzsirosodásba.

- Meglehet. Barátságból még arra is reávetemedném. Itt a bor, tölts, fiu, hadd kocczintsunk.

- Hát éljen; - kiitta a poharát és régi szokása szerint csettintett a nyelvével. - No, megjárja. Ittam ennél már jobbat is.

- Térjünk a dologra! - biztatám Simont, kinek becsületes, kemény vonásai, nyers, de szerető beszéde régi idők kedves emlékeit eleveniték fel előttem. Valójában csak négy évről volt szó, de manapság az idő is megkettőzött gyorsasággal repült el a fejünk fölött... Térjünk a dologra!

- Majd elválik. A história egy kissé bonyolódott, egy kissé kényes, egy kissé szokatlan is, de talán megérted, ha elmondom.

- Előre figyelmeztetlek, Simonkám, hogy beszélj lehetőleg világosabban, mint a leveleidben szoktál, mert én prókátor vagyok ugyan, de rejtvényoldáshoz nem értek.

- Emlékszem; azt is megirtad, hogy hozzátartozói nagyon örültek, sőt te magad is örültél.

- Jó... jó. Nagyon derék, kedves asszony, de szegény. Az ura valami hivatalnok volt, jó barátai belerántották az adósságba... Elég az hozzá, az özvegy szegénységben maradt.

- Ennek az özvegynek valami pere van a kuriánál, az utolsó instánczián. Ezer forintról volna a szó, ha megnyerné, de nem nyeri meg.

- Megtudtam. Nagyon zavaros a dolog mivolta, a prókátor cserben hagyta, mert nem számit elegendő honoráriumra, arra sem számit bizonyosan, hogy megnyeri a pert.

- Nem egészen. Azt a pert te még hamarább elvesztenéd,... tudod... nagyon sajnálom azt az asszonyt -

- Ne meressz olyan nagy szemeket reám,... nem azért sajnálom, a mit te gondolsz, csak sajnálom és szeretnék valahogy segiteni rajta.

Simon hallgatott, nagy füstfelleget röpitett háromszor egymásután a levegőbe és kémlelve nézett reám.

- Te, tudnál-e csalni, az én kedvemért? - Kérdezé halkan és közelebb hajolt hozzám.

- Dehogy nem. Aztán nem is olyan csalás az, hanem más csalás. Szeretnék azon az özvegy asszonyon segiteni. Nézz ide, a per vesszen is el - ne is vesszen el, hanem a pénz, az jusson a kezéhez.

- Mondtam, hogy ne beszélj olyan világosan, mint a leveleidben szoktál. Egy szót sem értek.

Simon végig surolta tenyerével a homlokát és olyan aggodalommal nézett reám, hogy szinte megsajnáltam.

- Te prókátor vagy, úgy-e? No hát irsz egy komoly levelet az özvegynek. Azt irod, hogy a per szerencsésen dőlt el, a pénzt - ezer forintot - két részletben elküldöd neki. - Mégsem érted?

- Honnan... honnan - és még közelebb hajolt hozzám, még halkabban mondá szemeit lesütve - azt én adnám.

- Azt mondanák reá az úri emberek, hogy közönséges paraszt asszony. Hanem a szive jó, te tudod. Most is szőtt ruhában jár, nem lett belőle úri asszony. Én nagyon szeretem.

- Jó... jó! Nohát hallgasd csak, az a bizonyos özvegyasszony éppen úgy tiszteli, becsüli és szereti anyámat, mint én. Együtt vannak egész délutánokon. Édes anyám a kapros lepényből, mit otthon süt, mindig küld át neki is. Gyakran mondja nekem, hogy... áldott jó lélek, nem hitte volna, hogy úri asszonyban is legyen olyan... Mikor beteg volt -

- Az az úri asszony. Akkor anyám három éjszaka is virrasztott mellette. Úgy siratta, mintha már temetőbe vitték volna. Hát nem volna isten ellen való vétek, ha nem szereznék neki egy kis örömet.

- Jól van, fiam Simon, jól, de nem félsz-e attól, hogy ez a nagylelkü csalás kitudódik az özvegy előtt?

Néztem az én barátomnak véghetetlen becsületes arczára, és az ő széles ábrázata, mely nem volt szép, nem is érdekes, abban a füstös korcsmában Glória fénynyel vala körülvéve. Olyannak, néztem őt, és szerettem volna megölelni melegen, és szerettem volna szemébe mondani:

Otthon megmondotta még az özvegynek a nevét: Szerdahelyi Gábornénak hivják. Részletesebben megismertetett a perrel és átadta az ezer forintnak első részletét: ötszáz forintot. A második részletet elküldi majd.

Másnap sok apróságot összevásárolt, nem tudtam, hogy mit, mert gondosan becsomagoltatta.

- A falubeli gyermekeknek holmi krajcáros játékok. Sokan vannak, hadd örüljenek.

- Este visszautazott. Kikisértem ismét a vasuthoz. Harmadosztályu jegyet váltott; még egyszer a szivemre kötötte, hogy végezzek mindent jól és - hallgassak.

- Hallgatok Simon, hallgatok, amint te hallgattál rettenő állhatatossággal. Nem szólottál arról az érzelemről, mely szivedbe lopózott. Jól van, jól... Fel kell a zárnak egyszer pattannia...

Mig visszatértem a lakásomra, egész szerelmi regényt gondoltam ki azokból a töredékekből, amiket megtudtam Simontól.

Milyen csodálatos egyszerüség vagyon néha a sok összegomolyodó emberi cselekedetek között! Hogy hivalkodik az üres szív nehány vásári érzelmével és hogy elrejtőzik a legnemesebb önfeláldozó jóságával!... A piaczon kapkodnak a hivalkodók után, a bujkálót pedig nem veheti észre senki.

Utána jártam a pernek. Megtudtam, hogy Szerdahelyi Gábornénak teljességgel semmi reménye sem lehetett ahhoz, hogy megnyerje, mert a furfangos rokon, ki, néhai való férjétől egy szép gyümölcsös kertet és kaszálót vett meg annak idején, csak élő szóval, tanuk nélkül kötelezte magát, hogy az árát megfizeti. Most aztán esküvel erősitette, hogy csakugyan meg is fizette. A hamis eskü száradhat a lelkén, de az igazság mérlege mégis feléje billen.

Megvártam, mig eldőlt a per, akkor irtam egy rettenetes, csaknem megfagylalóan száraz levelet, melyben örvendő szivvel tudattam, hogy a pert megnyertük, az igazság győzött, a pénzt két részletben lesz szerencsém kezéhez juttatni. Ime küldöm is az ötszáz forintot. Mivelhogy a perköltséget az alperes fizeti, az özvegynek semminemü költsége nincsen.

Természetesen gondom volt arra, hogy a nevemet olyan agyafurt czirádák közé ékelve irtam teljesen olvashatatlan betükkel, mintha hirneves orvos volnék, mert az irni tudó halandók között a doktorok szoktak a legolvashatatlanabbul irni.

Egy rendkivül jó-képű falusi ur kopogtatott be hozzám, aki Balog Mátyás néven különös jóindulatomba ajánlta magát, léven ő: Kapros-Szent-Endre falvának nótáriusa és Erdős Simon doktor urnak az atyjafia.

- Mi jóban fáradott hozzám, urambátyám? - kérdém, egy nemes fajta británikát nyomva a szájába.

- Köszönöm, spektabilis, uri hajlandóságát (ez a szivarra szóllott) - pénzt hoztam.

- Méltóztatott a tenyerének viszketni?... Hehehe... Nekem is viszket fikomadta sokszor, de pénzt ritkán kapok. A doktor öcsém küldte.

- Muszáj, hogy legyen, ha tartozik, gyilkos teremtette! Azt mondta, hogy régi adósság... A tekintetes ur kisegitette vele, mikor még diák volt Pesten, ő pedig becsületes ember.

- Meghiszem azt! A fejem is odaadnám neki. Igaz, hogy nincs sok hajszál rajta, de tudom, hogy hija nélkül visszaadná. Esze pedig annyi van annak a fiunak, hogy az istenben boldogult kirurgus hozzá képest disznópásztor sem lehetne, - nyugodjék békében, becsületes ember volt, de szó köztünk maradjon, nagy szamár. Mióta az öcsém a doktor, még a lábas jószág is egészségesebb.

- Igaz, pedig ugyancsak volna módja benne. Öt gazdag leányt is a nyakába varrnának egy minutumba, ha neki kellene.

- Volna ha lenne, csakhogy nagyon világos a dolog. Bele gabalyodott a doktor öcsém egy leányzóba.

- Bele gabalyodott. Igaz, hogy magam sem tettem volna különben, mert az a leány aranyat ér, hanem... hanem szegény.

- Spektabilis, ne mondja tovább, gonosz beszéd volna ez. A leány nem megy hozzá.

- Nem a. Igen nagy a becsületessége és a - hogy is mondjam csak - a büszkesége.

- Azt épen nem mondhatnám... Elég az hozzá, hogy eddig nem volt szó a házasságról. A leány aperte kijelentette, hogy ő egy szál szoknyában nem mehet egy uri emberhez feleségül; hogy inkább elmegy valamerre a tudományával és müveltségével (mert van neki sok ebből a kettőből), elmegy gubarmánsnak, tanit leány-gyermekeket francziára, németre, zongorára, ugy szerez annyit, amennyivel kistaférozza magát.

- Szép, szép, de bolond gondolat. Kell is az én öcsémnek staférung, feleség kell neki, mert különben még belebetegedik ebbe a nagy szerelembe. No, de most van reménység... Van, a leány anyja örökölt egy kicsi pénzt, abból kifutja minden.

Ebből mindent megtudtam, bár előbb is sejtettem a Simon gonosz alattomosságát.

- Hogy szeretik-e?... Nem, a tenyerükön hordozzák. Képzelje csak, spektabilis, ha az utczára kilép, már egy rakás kutya és egy csomó gyermek kiséri. Mind kiáltozzák:

- Hehehe!... Dejszen azok is kiáltoznák, ha rajtok mulna. Bizony kiáltoznák, mert sok falatot adatott nekik. A gyermekeknek megsimogatja az arczát. Nem válogatja, melyik a gazdag, melyik a szegény ember gyermeke.

Ennyi örvendetes ujságért megbecsültem Balog Mátyás urat. Ugy elláttam mindennel, mintha régi jó ismerősöm lett volna. Nem is mulasztotta el a szemembe mondani:

- No, spektabilis, kedves öcsém uram, nem hittem volna, hogy a nagy városban is tudják mi a vendéglátó szivesség. Hozza isten egyszer az én szegény házam tájára, tudom még a mosdóvize is édes tej lesz.

Ez a két levél sok fejtörésembe került. Gazemberek betörési kisérlete, váltóhamisitók vakmerősége, bankócsinálók furfangja, mind eltörpültek az én kegyes csalásom mellett.

Tudtam, hogy egy jó, nemes szivü, önérzetes leányt kell a saját javára megcsalnom; tudtam, hogy egy ritka becsületességü fiatal ember nagylelküségét kell romantikus homályba burkolnom és mégis azzal a gondolattal foglalkoztam, hogy a következő tartalmu levelet intézem a leányhoz:

- Igen tisztelt kisasszony, kegyedet szereti egy jó, derék ember, aki magára vállalta a gondviselés szerepét. Nemes büszkeségét nem akarván megalázni, hozzá méltó cselhez folyamodott.

Engem választott ki eszközül, azért nem kutasson semmit, ne töprenkedjék, hanem nyujtsa oda a kezét annak a derék embernek. Jól ismerem én őt gyermekkora óta: kevés beszédü, mély érzésü, talán darabos a külseje, de olyan gyöngéd, mint egy nő. Az idő felfejti a titkot, ha titoknak látszik, a boldogság fogékonyabbá teszi önérzetét a megalkuvásra. Én nem kivánok egyebet, csak azt, hogy minél előbb halljam esküvője hirét.

Irtam tehát kacskaringós hivatalos stilusban, sok miszerint-tel, kevés világossággal, de elkeseritő részletesen tudattam a kisasszonnyal, hogy a dologban csakugyan tévedés van. Az a bizonyos Sárkány ur van tévedésben, ámde én e levéllel egyidejüleg őt is felvilágositottam. Ezért nincs oka semminemü töprengésre. Én, mint kedves anyjának jogi képviselője, magamra vállalok minden felelősséget. Egyébiránt hajlandó vagyok azt is hinni, hogy az alperest lelkiismerete furdalása késztette, hogy a perköltség megtéritését ajánlja, a mi esetleg kevésbbé valószinű, de az esetlegesség látszatával bir. Nincs is mit felvilágositásképen egyebet irnom, csupán arra figyelmeztetem, hogy szóba forgó urnak a leveleit komoly jelentőségünek ne vegye és ezentul irányitsa vissza, még pedig felbontatlanul. Nagyon örvendenék, ha e levelem nemcsak teljesen tájékoztatná, hanem meg is nyugtatná.

Én ezzel a levéllel nem voltam megelégedve, de a helyzethez mértem okosabbat irni nem tudtam. Nagy bizalmam volt az özvegyben is, kit, ugy látszik, Simon beavatott a gonosz cselszövésbe; a mit a prókátori levél nem tehet meg, elvégzi talán az anya rábeszélése.

Csak a Simon levelének az a passusa furta az oldalamat, hogy minő élvezet, egy arczátlan ficzkót képen teremteni. Ugy látszik, hogy Simon bonyolult szerelmi viszonyát holmi ominózus párbaj-história tarkázza. Valaki vetélytársul tolta fel magát, okvetlenkedett és Simon képen teremtette.

No, ha igen, bölcsen cselekedte, csak valahogy kárt ne tegyen benne valami bolond vontcsövü pisztoly. Mert e hóbortos világban előfordulnak az effajta léha esetek. Nekimegy az oktalan golyó a nemes szivnek és kioltja a legjobb ember életét.

- Simon,... Simon, ne légyen a te megható szerelmi idilled váratlan szerelmi tragédia.

Egy álló hétig bujtam a vidéki lapokat, hogy megtudjak valamit a Simon életéből; ostromoltam őt sürgető levelekben, s mindössze annyit tudtam meg egy hét mulva, hogy valamelyik három krajczáros fővárosi ujság »Nyiltteré«-ben bizonyos Szarka Géza úr Dr. Erdős Simon kapros-szent-endrei doktort erőszakos, durva és párbajra képtelen egyénnek kvalifikálta s feljogositott minden gentlemant, hogy őt ilyenül tekintse.

Hanem Szarka úr arról a felképelésről ugyancsak megfeledkezett a Nyilttérben, ergo nincs okom félteni Simont.

Jött harmadnapon három ujságban a válasz. Nem Simon irta, hanem a kapros-szent-endrei értelmiség. Olyan pogánymódra lehordták Szarka Géza urat, ki egy tisztes leányzó jó hirében-nevében alávaló módra rágalmazó nyelvvel gázolt, s akit azért Erdős Simon doktor úr a község és a környékbeli értelmiség lelki nagy gyönyörűségére felpofozott. Amint hogy meg is érdemelte. Azért óva inti az előljáróság, hogy többé se Kapros-Szent-Endrén, se a környéken ne lábatlankodjék, mert nyomban elfogatják a szolgabiróval, minthogy olyan cselekedetei tudódtak ki, melyért a képére mászhat az igazságszolgáltatás. Az érdemes előljáróság azt is hozzátette, hogy Erdős Simon doktor úr szemefénye a környéknek, akinek még a hajszálára is vigyáz a község.

Igy!... igy, ti becsületes, egyszerű emberek! Előttetek még van értéke a becsületnek, s nem mutattok ujjal a megnyiltterezett doktorra, mint azt a művelt világ szokta tenni.

Simon megleczkéztetett egy hitvány frátert, ki egy becsületes, jó leányt rágalmazott; Simon szereti azt a leányt, a leánynak most már semmi oka sincs arra, hogy vonakodjék a házasságtól...

Most már minden jól van. Olyan nyugodtan éreztem magamat, mintha valami nagy jótettet követtem volna el. Istenem, ha minden csalás ekkora lelki nyugodalmat szerez, akkor én ki nem fogyok a csalásból.

Nem volt a dologban semmi különös. Két öregasszonyról van a szó, egy nagyfejü kevés szavu legényről, rólam s aztán arról a komoly arczu, mélytekintetü fehérruhás leányról. A két öregasszony megáldja a fehérruhás leányt, aztán sirva megcsókolják; a fehérruhás leány reáfekteti fejét a nagyfejü, kevés szavu legény vállára.

A két öregasszony - hófehérhaju az egyik, egyszerü ruha van rajta, barna, munkától eldurvult a keze; finom, nemes arczu, jóságos, szelid tekintetü a másik - megölelik egymást, ugy hulldogál mind a kettőnek szeméből a köny.

A nap beomlasztja sugarait a kristálytiszta üvegtáblákon, megfürdeti fényességben a kis szobát, a két fiatalt, a két öreget... én pedig erősen gyámoltalanul állok az ablak fülkéjében, szeretnék mondani valamit, de cserben hagyna a szó; egy ostoba köny homályositja el a tekintetemet, csak akkor riadok fel, mikor Simon a vállamra teszi a kezét.

Én hosszan, hosszan nézek a szemébe, szeretnék valami gyengédet, kedveset mondani és szólok: