GYARMATHY ZSIGÁNÉ: RÉGI URAK, ÚJ PARASZTOK

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2016
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5557-00-2 (online)
MEK-16203

»Én az avart jártam, tünődve megálltam,
Egy régi levelen ezt irva találtam.....«

»Egy régi levelen ezt irva találtam...« Ott találtam azok között az egymás fölé simuló szakadozott hegyek között, melyeknek mély, bársonyos barázdái fölött azért leng az a zománczos, rózsás fátyol, mert ott születnek a népregék. Az idő vén fája ott hullatta le azt a levelet is, melyen meg van irva egy ősrégi család utolsó regéje. A sejtelmes fátyol kissé megrázza czafatos szegélyét, a régi levél fodrosan száll a völgybe, a kicsi házak közé. A népköltészet kisimítja gyüremlő fodrait, körülfonja saját vad virágaival s ugy őrzi maga között századokról-századokra.

Magyar-Gyerő Monostori Gyerőffy György uram tornyos vadászkastélya ott sötétlett Gyerő-Vásárhely egyik magasabb pontján, őserdő közepén. Volt Gyerőffy uramnak két fia és két leánya: György, János, Borbála és Kata. És volt, a mit a két utóbbinál sokkal többre becsült, jobban szeretett: sok, sok drágagyöngye, minek okáért az ő kigyelme neve Gyöngyös Gyerőffy lett. Mikor a hegyek tündére a gyöngyös bölcsőbe leányokat is szállitott, Gyöngyös uram azonnal a gyöngyeit kezdte félteni a leányoktól: azok majd kiviszik a családból s idegen nemzetiségeket diszitenek vele! Azok a csodaszép, borsó nagyságú, halvány, puhafényű gyöngyök ott csillogtak a sötét kastélyban mindenütt; régi képek és tükrök körül, a Gyerőffy uram subáján, a tüszőjén, kalpagja forgóján, mentekötőjén és arany kancsója nyakán. A két fiu ruháján is gyöngyök peregtek s hogy a két parányi lányban irigység ne támadjon, azok is kaptak a nyakuk köré egy rövidke sort - leánynak annyi elég! A leányok még alig tipegtek, mikor a fiuk már abban a korban voltak, hogy tanulhattak; de főként György ilyet nem cselekedett és meg volt róla győződve, hogy nagy kegyességet követ el, midőn a könyvet a földhöz csapja és nem oda, hova szivéből óhajtaná, a diák fejéhez.

A könyvet mindég azért vette a kezébe, hogy a földhöz csaphassa, aztán egy-egy ilyen tanóra után kirohant, fekete lovára pattant s elszáguldott a rengetegbe, vadat űzni. Mikor megtért, a gyöngyös lószerszám alatt csak ugy gyöngyözött a tajték.

Pedig volt már azon a ponton, hogy csaknem egészen betanulja az irás nagy mesterségét, de aztán okosabbat gondolt: Ejh! minek az irás, a szóval való válaszolás sokkal kellemesebb! Egy halmon fel, egy erdőn át s nyomban ott van Bánffy-Hunyad, ott az ódon kastély, melyben Bánffy Kristóf uramnak gyönyörű szép virágszála: Juliánna virít.

A mily erőteljes, szilaj, heves volt ifju Gyerőffy György, oly gyenge, szelid és költői a szép Bánffy leány. Mély vallásos érzület hatotta át a leány tiszta kedélyét, nemes szivét; György nevette a vallást, kerülte a templomot.

- Ha ugy szeretsz, mint én téged, nem gondolsz semmi másra, csak az én forró szerelmemre - mondta György.

- Ha igazán szeretsz, hajtasz a kivánságomra, mondta Julia. A szülők pedig azt gondolták, hogy ennél összeillőbb pár nincsen Erdély országában és nem is sejtették, hogy az akaratnélküli szende leány okozza a menyegző elhalasztását. Akkor lesz a György neje, mikor az nemcsak irni, de imádkozni is tud, akkor, előbb nem! Erre tanulta meg nevét leirni a szilaj fiu, talán tanult többet is titokban, de azt nem szabad annak a leánynak tudni, legyen feleségem magamért, nem az irásomért, sem az imádságomért.

Éppen hogy magáért nagyon, nagyon szerette, azért kivánta nemesiteni a deli szép, jellemes ifjut Bánffy Juliánna.

Az 1699-ik év rossz esztendeje volt Gyöngyös Gyerőffy uramnak: elhalálozott neje, Kemény Kata s midőn azon buslakodik vala, hogy igy már valószinüleg nem kerül több fiu a Gyöngyös bölcsőbe, pedig két fiu annyi, mint semmi, ők négyen voltak s mégis csak egyedül maradt: elszólitotta az Ur Jánost, a másodszülött fiút. Ez a csapás mélyen megrenditette az erőteljes férfit s végelkeseredésében egy különös elhatározásra hajtotta.

- Megcselekszem, megcselekszem! - mondta százszor, ezerszer magában, miközben az álom kerülte az ágyas-háza táját. És ha mondta, meg is cselekedte, s ez a cselekedet éppen nem hozta közelebb az álmot ágyassszobájához. Sötét haja pedig egyszerre olyan fehérré vált, hogy a fekete kucsma fehér gyöngyszegélye összeolvadt a haj fehérével. Szemében lázas fény égett, keze forró volt, annyira forró, hogy midőn megragadta fia kezét, a fiu összeborzongott ettől az égetéstől.

- György, nem vala még szándékom tudtodra adni, de még inkább nincs szándékom e titkot magammal vinni... nincs, nincs! Aludni is azért nem tudok, nehogy álomközben szédülés érjen s e titok velem haljon...

- Most én beszélek fiu! Kövess, mig elmondom, oda is érünk. - És megindulának.

Midőn már a kastélykerten jóval tul, a »köves«-en járának, az apa igy folytatta:

- Isten ada neked, fiam, annyi bölcsességet, miként belásd abbeli igazamat, hogy azok a családi kincsek, főképen a gyöngyök, az a sok gyönyörűséges gyöngy! nem mehet osztály alá, az csak egy Gyerőffyé lehet; ennek okáért mindent elrejtettem... No hát, ne hökkenj vissza, ez még nem minden! Marad a leányoknak elég vagyon, a tisztességben való osztozást, a juss kiadását helyén valónak itélem, de hogy a drága gyöngyökből egy Gyerőffyn kivül más is osztozzék, azt megtiltom! Ennek okáért esküdj meg nekem, György, hogy a titkot el nem árulod, esküvőd napjáig senki előtt fel nem feded, akkor a feleségednek megmondhatod, tudom, hogy egy asszonyi teremtés nem engedi más asszony birtokába; de a mig meg nem esküszöl, te sem fogod meglátni a helyet.

- Én pedig csak ugy esküszöm, ha édes apám uram megengedi, hogy annyi értékbeli birtokot bocsássák hugaim részére, mert megröviditeni őket nem fogom!

- Ha a Kemény részen való jusst egészen nekik hagyod, akkor nem lehet panaszuk. (Egy tizedét sem érte az a juss az elrejtett gyöngyöknek, de az öreg tudta, hogy sejtelme sincs arról senkinek, mily mesés összegeket adott ő e gyöngyökért.)

Ifjabb Gyerőffy megesküdött, hogy csak feleségének fedi fel a titkot. Ekkor az apja füléhez hajolva, rekedtes suttogással befejezte vallomását, aztán kettőt előre lépett és felkiáltott:

- Itt a gyöngy! - s halva rogyott össze. Erről az esetről a nép rege igy emlékszik: »Gyöngyös Gyerőffyn rajta volt gyöngygyel kirakott subája, gyöngyös kucsmája, amikor befalazott kincse felett szörnyet hala. Fia befutott a cselédség után, s midőn kimene az egész udvar, a holttestet sehol sem találták, mivelhogy a boszorkányok addig elragadták.« S csaknem kétszáz év multán is a köveshegyet ássák, furják, kutatják, mert, ebben a mesében az elrejtett kincset sokan nem tartják egészen mesének, valamint nem tartotta a legutolsó Gyerőffy-ivadék - Kata - sem, mert nálánál nem volt buzgóbb kutatója a század első felében a köveshegynek. Bizonyosan ugy szeretheté a gyöngyöket, mint édes atyja ura: Gyöngyös Gyerőffy György, azért van oly sűrűn a »Kataturás« azon a hegyen.

Bánffy Juliánna levele Magyar-Gyerő-Monostori Gyerőffy Györgyhöz: »Bánffy-Hunyad 15. decz. anno 1699. - Szívem szerint való jegyesem, édes drága György! Isten ő felsége halandóság alá rekesztett mindnyájunkat, azért bölcs elrendelésébe nyugodjunk bele. Az a csapás, mely édes ura atyja, nekem mindég jóakaró bátyám, halálával érte, vezérelje szivét az örök vigasztalás kútforrásához és ha erőszakkal utját nem állja, oda is vezérli. Mert, miképpen a virág keresi a napsugárt, ugy keresi az ember az igazságot. Igazság pedig az, hogy a mit érez a lélek, annak létezni kell. A lélek a bennünk való világosság, a mi el nem enyészhet, testünk halálával pedig ez a világosság be kell, hogy olvadjon az örök fényességbe, a hol világít tovább az idők végéig. Szeretett jegyesem! Immár két esztendeje, hogy jegyben járunk s ha kegyelmed meg nem sokalja, igy mehet ez tovább sok esztendők során, az én határozatom erős, erős, mint hitem. Azt tartom, ahol két érzés van, ott nem lehet egy sziv, nem lehetünk egyek mi magunk, mig érzéseink egy felé nem törnek. Ha örömünkben, bánatunkban együtt nem imádkozhatunk ahhoz, kinek bölcseségétől van minden: ha együtt nem hiszünk a mennyeknek országában, bizony nem lesz a mi házunkból mennyország! Kegyelmednek felettébb nagy gondja van a vadüzésre, nem enged magának időt, hogy önmagával társaloghasson, s gúnyt űz abból, ami szivünknek szent: ez nem helyén való! György! Kegyelmetek előtt mindig kedvelt volt a drágagyöngy, higyje el, tündöklőbb, drágább gyöngyöt nem tüzhet koronájára, mint szivének vallásos érzületét. Közelednek a karácsonyi szent ünnepek, akkor, oh akkor lépjen be György az urnak házába, éljen az uri szent vacsorával és emlékezzék meg arról, kinek szivében a szeretet oly nagy vala, mint az alázatosság: Jézus Krisztusról. Ha ez így lészen, akadály nem lesz többé házasságunkban: az uj századdal kezdődjék kegyelmednek az uj élete. Addig is maradok kegyelmednek szeretettel való hűséges jegyese, Bánffy Juliánna s. k.«

Vadászat közben kapta e levelet Gyerőffy György: mohón olvasta, aztán felkiáltott: Mégis szeretlek, akármit beszélsz, mégis szeretlek! Szóval viszem a választ, majd akkor csak megérted, hogy ilyen pompás vadászidőben nem járhatom más falu határát, nem vesztegelhetek egy templomban! És sarkantyuba kapta lovát.

Bánffy Julia a vadaskertben volt, kedvelt őzikéit etette: amint meghajolt válláról a prémes mente előre hullt, valamint gyöngyös pártája, fátyola is. Karcsu termete igéző volt e kecses helyzetben, ifju Gyerőffy is igy gondolta, már ha egyáltalán gondolt valamit abban a felhevűlt, lázas pillanatban. Julia csak azt érezte, hogy egy erős kar átfogja karcsú derekát, nyeregbe emeli, egy forró ajk oda tapad ajkához, aztán a ló két-három szökkenéssel künn van az utczán. A gyönge leány elkapta fejét, aztán megragadta a kantárszárat: - Holló, megállj! - A ló megállt. Ekkor Julia visszafordult, szemeiben szüzies tiszta fény égett, határozott hangon, de szelid, szemrehányó tekintettel azt kérdezte:

- György! mit akar? - s a mint a leány igy nézett reá, az ifju arczát szégyenpir öntötte el, egy pillanatig lesütötte tekintetét, érezte, hogy örökre elveszti ezt a bájos teremtést, ha ki nem engeszteli; ejh! megmondom neki az igazat, aztán kiengesztelem a templommal.

- Julia, nem jöttem én rabló szándékkal, de amint megláttalak abban a helyzetben, eszemet vesztettem s csak azt éreztem, hogy szerelmemnek nem tudok parancsolni, s ha eszemre nem térít tekinteted, bizony azóta már távol járnánk! - E közben megforditotta lovát, visszaléptette a vadaskertbe; jó lesz letenni ezt a lányt, mig ujból el nem veszi eszét vérének tűzszáguldozása! Bűnbánó tisztelettel emelte ajkához Julia kezét, s mikor látta, hogy tiszta tekintetében még mindig ott vádol a szemrehányás, elszántan igy szólt:

- Drága szerelmem, gyönyörű Juliám! Karácsonkor templomba megyek, uri szent vacsorával élek, aztán ujévkor mint édes kedves feleségemet röpitlek haza, akarod Julia?

Karácsony első napja van, ragyogó fehér fény árasztja el a hóval boritott tájat. Az erdő zúzmarás fái között búg a vadászkürt, csahol az eb, visszhangzik a hajrá! Távolból csendes kongása hallszik egy kis templom harangjának. Gyerőffy fejéhez kap: karácsony első napja!... Az... Szemében haragos fény gyul: mint is követte el akkor azt a hevességet? Azért kellett, hogy ilyen igéretet tegyen! Jól van, ha megigérte, most az egyszer megteszi, de tőle jöhet a többi karácsony, ő egyért sem fogja többé félbehagyni a vadászatot, ez az utolsó! Igazán, hogy az utolsó.

- Hé, vadász! bújj elő már no! Én most templomba megyek, no, ne csodálkozz felettébb nagyon, mert kiesel a szádon! Templomba megyek, ha mondom! De ha azalatt a szarvasgim hajtásra kerül, azonnal hirül hozd, a templomba, érted!

A kis templomban zúg az orgona, cseng a hivők éneke s az ur asztala, ezüst billikoma és kelyhe felett arany fátyolt sző a téli fényesség s megtörve sugároz az egyik billikom gyöngyös czimerén.

A gyülekezet csodálkozó tekintettel néz az »urak széke« felé: fiatal urukat gyermekkora óta nem látták még itt. Az urnak szolgája csendes léptekkel halad fel a szószék lépcsőjén, az orgona elhaló akkordjai közben a gyülekezet feláll s imára hajol, a pap szava imigyen szól az urhoz: Mindenható Isten! Kegyelem és szeretet Istene! Ime midőn eljövénk, hogy leboruljunk előtted, szent házad küszöbén tul hagytuk minden mi hivalkodásainkat... E pillanatban jelent meg a küszöbön Gyerőffy vadásza, az ifju felszökött, kirohant s a megbotránkozott gyülekezet hallotta, amint kiáltja: »Hajrá! Holló! a szarvas után!« És a Holló száguldott, neki tüzesedve, mig nem elérte azt a helyet, melyet e pillanat óta »Gyerőffy-szöktető«-nek neveznek, itt a szarvasgim egy hullámos szökéssel tul termett a mélység felett az átellenes dombon, a Holló utána s egy pillanat mulva a mélység fehér bokrait szétlövelő meleg vér festé pirosra, a hegyélen pedig mélyen bevésődve maradt a ló patkója, mely aranyból való vala. Azért sziporkázik onnan napszálltakor az az aranyos sugárzás, melyet mindenki megláthat, semmi sem kell egyéb hozzá, csak a gyermekkor... semmi egyéb.

Az utolsó Gyerőffy uj sirhalmát frissen esett hó takarja, a hóra egy fiatal alak borul és karcsu termete vonaglik az elfojtott zokogástól:

- Ha bementél a templomba, miért jöttél ki onnan idejekorán, oh miért? A zokogás elcsendesül s amint apránként jegeczesre fagy a hó, ugy érzi fájdalma enyhülését a leány, mignem álomra szenderül és álma nagyon szép: együtt imádkoznak Györgygyel. S ezzel a szép álommal száll oda, hol lelke beleolvad az örök világosságba. S ez az álom jobb, mint lett volna a ti éltetek, mert hidd el Bánffy Julia, hogy György mindég oda hagyta volna a templomot egy szarvasgimért és soha sem imádkozott volna veled - soha.

Kétszáz s még nehány évvel ezelőtt Nagy-Enyednek nagyhírű tanára. Nadányi János uram rengeteg haragban vala egy előkelő tanitványára, nemes Petki Mihályra.

A tudós tanár előtt az ember csak a hébernél, azaz a héber tudománynál kezdődött: a ki ebben járatlan vala, az nem tudott semmit. Ifjú Petki Mihály sok mindent tudott, mert a híres négy almás szürkéjét ugy hajtotta, fekete ménjét úgy megülte, mint senki más a megyében; tanulásra való esze is volt, csak a hébert nem vette be a természete. Ez szörnyen bosszantotta a tudós tanárt és egy tanóra alkalmával igyen tört ki:

A nemes ifjúban felforrt a vér: igaz, hogy Nadányi uram is nagy nemzetség és közeli rokona a fejedelemnének: Bornemissza Anna nagyasszonynak; de hát ha épen maga a fejedelem lenne is, el tudná-e tűrni szó nélkül ezt a sérelmet?

- Clarissime professor! Én nagyon jól meg tudok élni a héber nélkül is! Ha búzámat, boromat nem venné meg a galicziai zsidó, ha hogy nem tudnék vele beszélni, majd megveszi a magyarországi, a ki tud az én nyelvemen. Máskülönben semmi szükségem a zsidó nyelvre, az csak tanároknak való csemege!

Nadányi uramat szörnyű méreg futotta el, előbb a fejéhez kapott; azután pedig iskolai esküdtszéket hívott össze, mely maga elé idézte Petkit. A büntetés az lett, hogy a fiatal nemesúr, a ki eddig minden iskolai szolgálatot pénzen váltott meg, most köteles egy hétig az apparitorságot vinni; mely tisztességnek egyik nem épen kellemes kötelessége abból állott, hogy reggel hat óra előtt fel kellett a tanárokat költögetni, becsengetni és a kathedrán meggyujtani a gyertyát.

A kényes urfi, a mint meghallotta elitéltetését, tűzre lobbant; de aztán gondolt valamit, s úgy tett, mintha bűnbánatosan fogadná a büntetést, melynek pontosan meg is felelt két egész napig. A harmadik nap éjjelén felkelt egy órakor, meggyújtotta a lámpáját, a kézbelit is, a kathedrán levőt is, becsöngetett, aztán ment a tanári lakba, miközben nevetve ismételte: »Na, csak hadd el, majd felköltögetlek én, ha azt kívántad!«

- Dehát hogy hat óra lenne már? Nekem úgy tetszik, mintha csak most feküdtem volna le, s az első szenderálomban levék vala. De ha menni kell, mulasztás tőlem ne essék. Igy szólván, magára kapkodta ruháit; azt épen nem lehet állítani, hogy minden darab a maga rendeltetése helyén szerepelt volna, a kifordított gallér-köpenyegen felül lipinkázott a mellény, s a kalap tetején a fehér hálósipka; ennél a befejezésnél a fiatal ember szives előzékenysége is közreműködött.

Zimankós februári éjjel volt; a hó sűrűn omlott és Petki úgy tett, mintha a friss havat törülgetné arczáról s így fojtogatta vissza nevetését.

A tanár elfoglalta szószékét s beszélni kezdett, rendes szokásához híven a szemben levő sarokra szegezve tekintetét; kevés hibázott az órából, midőn valami véletlen folytán az üres padsorok felé fordult. Elvörösödött, lefutott és megállt Petki előtt:

- Nem szöktek ki nagytiszteletü professzor ur, mivelhogy itt sem voltanak. Én vagyok a hibás; álmos voltam és nem jól láttam az óramutatót...

- Disznóság, gazság! És kend végighallgatta, hogy egy órahosszat magyarázzak az üres padoknak.

- Nem mertem félbeszakítani clarissime professzor... aztán meg nagyon érdekes is volt az a héber...

- Fogja be kend a száját! Ezt nem viszi el szárazon: bezáratom, bezáratom! Aztán nyakába kanyarította sokgalléru köpenyét, a mellényével együtt és elrohant. A Petki pajkos nevetésétől pedig csengett az üres tanterem.

Hat órakor ujból becsengetett és vidáman tartott a tanári lak felé. De ott nem bocsátották a házba; egy gyönyörü leányka állotta az útját.

Még alig virradt s már a leány fel volt öltözve csinosan; hátrasimuló barna fürtjein fehér gyöngyös párta csillogott, s a világos pártaszalagon alúlért tömött két hajfonata; fekete bársony vállfűzője lágyan simult leányos ifju termetéhez; a habzó fehér dudoros ujjakból könyökig látszott sima gömbölyü karja... szóval nagyon szép, nagyon üde volt. Mikor az ifjura tekintett, arcza kigyúlt és fekete szemének mélyéből haragos szikrák pattogtak. - Kegyelmed az, Petki uram? No akkor jól megnézem, hadd lássak egy olyan nemes ifjut, aki gúnyt tud űzni egy öreg emberből, aki beteggé tette az én édes jó apámat! És tudja meg kegyelmed, tudja meg, hogy ha édes apám nagyobb beteg lesz, azt én el nem fogom tűrni kegyelmednek, nem! nem!

A fellázadt leány oly szép volt tüzes lángolásában, hogy egy szikra oda is szállt az ifju szivébe és kezdte perzselni. Ily közelről még soha se látta tanár Flórát, nem is hitte ilyen gyönyörűnek. Kérő tekintettel nézett a szemébe, aztán lágyan csengő hangján, önvádló szavakkal kérte a bocsánatát. De a megsértett gyermek sulyos szavakat dobott hozzá:

Jól van, hát nem leszek jó ember! s egy pillanat alatt nem gondolt másra, csak hogy mindig bosszantani fogja azt az embert, a ki őt megszégyeníttette.

Ismét esküdtszéket ültek és az uj itélet ismét nem hozta valami nagy elragadtatásba az ifjut.

Megbosszantom, vérig bosszantom egyszer! De mivel? És a mint így tépelődnék, csak fölnevet. Na, az lenne aztán az isteni mulatság! S elképzelte azt a jelenetet, hogy ha Flórát magába tudná bolondítani és az igy szólna az apjához: »Petkit szeretem.« Mit csinálna, vajjon mit csinálna akkor az a vén medve? S ez a terv nem is volt kellemetlen, csakhogy nem akart sikerülni, pedig a vásott ifjú ugyancsak adta rá az igyekezetét és semmi alkalmat el nem mulasztott, a mi arról tanuskodott volna, hogy ő szerelmes. És a tűzzel való játéknak hajdan is megvolt az a sajátsága, hogy azt égette meg, a ki játszott vele.

No, ugyan szépen vagyunk! gondolta az ifjú; de már mindegy, igy is csak bosszúságot fog ő szerezni: megkéri a leányt; az apa pedig nincs úgy megszorulva, hogy annak adja, a kit gyűlöl. S könnyűvérű vásottságban többet gondolt a tanár bosszantására, mint a saját szivére.

A márcziusi verőfény derűjében fürdik az a tiszta szobácska, melyben a tanár tizenkét éves fia tanulni szokott. A latin semmiképen nem akart a fiucska fejébe menni. Nénje hozzálépett, megsimogatta üde arczát, meg is csókolgatta, buksi kis fejét a melléhez szorította hévvel, aztán leült mellé. - Na, Miklóska, kisértsük meg ketten! - Igy aztán mindjárt láttatja is lett a tanulásnak. (Hej! ha minden elkínzott kis fiunak lenne egy ilyen nénje! Különben a mostani rendszerrel egy néne még nem sokat segitene, talán ha minden tanárhoz számítanának egyet, az még könnyíthetne a kis elgyötört teremtéseken!) Miklósnak a magántanítója a kollegium seniora: Beszterczi György volt. Az egyetlen férfi, a kinek héber tudományával meg volt elégedve Nadányi tanár. Megtermett, széles vállu athléta ez a senior. A fiatal kor tavasz érzelmei, kedvtelései egészen érintetlenül hagyták; a tudományon kivül semmi sem érdekli. Ha kis tanitványa mellett öt év óta minden nap egy vén banyát talált volna, arra sem tekinthetne közönyösebben, mint ahogy végig nézi a viruló fiatal leánykát, a mint az ő megérkeztével feláll öccse mellől és távozik. Sokkal távolabb, valahol a Jávé birodalmában jár, mintsem észrevehetné azt a megrezdülést, mely végig fut a fiatal alakon. Gyakran beszélgetnek is együtt, de a leányka jól érzi, hogy ilyenkor is távol van tőle az ifju s szűzies tartózkodása még erősebb lesz.

Az utóbbi időben az előkelő Petki nagy barátságot kötött a jobbágy fiúból lett seniorral, a ki ugyan nem sokat adott az egész dologra, jóformán észre sem vette s csak akkor kezdett hajlékonyabb lenni iránta, midőn Petki elhitette vele, hogy szeretne komolyan hozzálátni a héber tudománynak. Erre egészen hajlékony lett a tudós merevsége és lelkesülten kezdte tanítani; rövid időn úgy megszerette, hogy akár a tűzbe ment volna érette.

A világlátott, nemes ifju, mikor ezt észrevette, elhívta magával járkálni a Marospartra. Elmélyedve nézték a víz folyását, a füzek fiatal, pelyhes ágai meg-meglegyintették arczukat, és Petki egyszerre csak megragadta társa kezét:

- György! te egy baráti nagy szivességet tehetnél nekem, és akkor belenézett azzal a kérő, behizelgő tekintetével a senior szemébe, - ugy-e, nem tagadod meg a kérésemet?

- Nem tagadom meg, - felelte határozottan a senior és visszanézte azzal az ő igaz, egyenes nézésével.

Petki felhevülve, melegen adta elő, hogy ő szereti Flórát, de soha sincs alkalma vele találkozni, míg György egészen otthon van ott, tehát legyen az ő szószólója: árulja el szerelmét és kérje is meg. György ugyan nem értette, hogy miként lehet valaki ily szerelmes, szánta is egy kissé ezért a gyöngeségért, de hát azért már mégis csak megteszi.

György szórakozottan megigéri azt is. Petkiben pedig a kis ördögök ujból fölébredtek és tombol örömében és maga előtt látja a tanárt, a ki mérgesen fog Györgyre rivallni: - Hát kend megbolondult?

Flóra most is ott ült kis öcscse mellett; a senior belépett. Egész úton élesztgette az emlékező tehetségét, hogy el ne feledje, a mire oly szivből kérte a barátja, ennek okán azonnal eltávolította a kis fiut és gyorsan a dolognak vágott.

A leányka megremegett, elpirult, aztán szép szemét lassan, de biztatva emelte az ifjura, a ki most úgy találta, mintha abban a mély, tündöklésü szemben valami varázs lenne, valami olyan, a mi összefüggésben van a tavasszal, a meleggel és mindennel, a mi szép és nincs összefüggésben a héberrel... ezt nem érti, de most ideje sincs taglalni.

- Flóra kisasszony! valaki nagyon szerelmes a kisasszonyba, az nem is tudna megélni... legalább igy mondta nekem, ha visszautasítaná; azért általam kéreti a kezét...

A tiszta, meleg tekintetbe valami rémület vegyül, mintha azt kérdené: »Mit beszélsz?«

Flóra feláll, arczából elfut a vér, remeg is egy kissé, épen azért hallgat pár perczig, hogy el ne árulja magát. Aztán bátran tekint az ifjura és határozott hangon kérdi:

Szó nélkül távozik és épen akkor belép az apja. Senior uram ugy gondolja, hogy egy füst alatt végez az atyjával is.

- Nagytiszteletü professzor ur! Immár szerencsés voltam elmondani Flóra kisasszony előtt, a mit most ismételek. Mint kérő állok itt...

- Bravó, fiam, bravo! Rég várom én ezt már. Mert ha szórakozott is vagyok általában, de éberségem soha se csökkent a leánykám irányában. Pár év óta tapasztalom hozzád való vonzalmát és biztosan tudtam, hogy a te hajlandóságod is felébred... dicséretes dolog, hogy eddig egész lelkedet csak a dicső héber tudomány töltötte be... én is ugy voltam azzal s mégis megházasodtam, a mit helyesen is cselekedtem. Tudom, hogy meghívtak a legjobb eklézsiába papnak, hogy a parokhiára asszony kell. Helyesen fiam! Én adom áldásomat.

Senior uramat mintha főbe sujtották volna, úgy érezte: szédült is, hevült is, mig az öreg beszélt, kétségbeesve kérdezte önmagától, hogy most már mit mondjon? Férfiassága tiltotta, hogy az apát nevetséges helyzetbe hozza és a leányát; megszégyenitse... Ugy, de mit mondjon a barátjának. Ily nehéz feladványa még soha sem volt. Nem is lehetett megoldani semmi módon.

És a mi legjobban zavarta a dolgot, az apának az a nyilatkozata, hogy ismeri a leánya vonzalmát. Erre egy hatalmasat dobbant a szive s oly különös forrongást érzett a vérében, a milyet még soha. Aztán összeszedte magát, megköszönte a professzor jóságát és csak arra kérte, hogy még most ne hozzon elő semmit a leányának. Az apa előbb csodálkozott, de aztán megigérte és meg is tartotta hiven, mivelhogy könyveibe merülve, el is feledte.

Az már nagyon természetes, hogy akkor éjjel nemcsak a kis leányt kerülte az álom, de kerülte a seniort is. Akkorákat s oly gyorsan forgott ágyában, hogy a szobatársak fel-felrettentek. Aztán magára kapkodta ruháit és kiment a kertbe, s a mint szívta a kora tavasz egészséges legét, izgatottsága kezdett valami természetes, jól eső melegségbe olvadni. Látta a Flóra tekintetét, a mint ránézett akkor, midőn beszélni kezdett, s most már világosan megértette, hogy miért esett az olyan jól. Aztán úgy tetszett neki, mintha a sötétkék ég fényes csillagai egyszerre csak alakot öltenének s az mind Flóra lenne, az a szép, ragyogó teremtés, a ki olyan jó volt: egyszer oda tette szép kis kezét a karjára s úgy mondott el valamit a kis fiuról. Sok, sok apró dolog gyorsan akkorára nőtt, hogy betöltötte az egész világot és lőn világosság a senior lelkében s öntudatra ébredt szerelme őserejü meleggel töltötte el szivét. Fény szövődött az éjszakába és a rügyesedő fák elkezdtek ragyogni; a szerelem, az élet! Ugy hát ő most kezd élni. Már nemcsak szivében volt világosság, de az előbukkanó nap is szétlövellte pirosas fényét, a mire az ifju összerezzent, - még ilyet sem érzett soha! és Petkire gondolt. Most már mi lesz azzal, mit fog neki mondani? Vajjon nem teszi-e fel róla, hogy ki akarta játszani, hogy visszaélt bizalmával? Hosszasan tépelődött ezzel, mig egyszer csak egészen egyszerűnek tünt fel előtte a dolog: hiszen az nagyon természetes. Elmondja az igazat épen ugy, ahogy történt.

- Na, ilyen a héber bölcsesség! Öt évig vagy közvetlen közelében egy szép leánynak, a ki szerelmes beléd s a miről te semmit sem tudnál, ha az apja el nem árulná egy olyan nevezetes alkalommal, mikor épen másnak akarod megkérni. Erre aztán észre veszed, hogy magad is szereted a leányt...

Mig Petki beszélt, a senior komolyan elgondolkozva nézett. Azt gondolta, hogy vajjon jól látott-e a tanár és nem lehetséges-e az, a mit Petki sejtett, mikor megkérette a leányt? hiszen ha nem tapasztalt volna valamelyes melegséget, csak nem lép fel mint kérő? A mint ezt kigondolta, el is mondta nyiltan és becsületes szivének egész melegével ajánlotta, hogy ha igy lenne, akkor ő mindent elkövet az érdekükben, meg fogja nyerni a tanárt is és reá ne is gondoljanak, ő majd elvonul az árnyas, kis faluba és mily szerencse, hogy eddig még nem szólt a leánynak, igy az nem is sejti, mi ment végbe tegnap óta az ő szivében és minden tartózkodás nélkül nyilatkozhatik előtte.

Az egyszerű becsületességnek ily igazszivű nyilvánulása mélyen hatott a könnyűvérű ifjura és az is nyiltan szólt:

- György! Én szeretem a leányt, de mily más szerelem az, mint a tied! Nem tiszta forrásból eredt; számítás volt az alapja: vásott, roszindulatu számítás. Minden áron meg akartam bosszantani az apát. Ugy gondoltam, hogy egy szerelmi kalanddal legalaposabban czélt érek s a bosszantásnak ezen módja magamnak sem lesz épen kellemetlen. Igy mentem aztán mindig beljebb, egészen a leánykérésig...

- Legyen a te megbotránkozásod teljes, még azt is bevallom előtted, hogy midőn elmondtad az apával való jeleneted, nyomban egy vásott gondolatom támadt: ördögi vágyat éreztem az apához rohanni és odavágni a bölcs fejéhez, hogy te nem a magad részére, hanem az enyémre akartad megkérni a leányát...

- Ugy van, ezt meg is cselekedtem volna egész elszántsággal a következmény iránt... mert azt már te is elképzelheted, hogy a következmény az a nagy bolond kapcsos könyv lett volna, melyet nyomban a fejemhez vág, - de a mit most mondtál, az oly tisztán, melegen ömlött a szivemre, mintha egészen ujjá születtem volna: talán mint Keresztelő Szent János vagy Szent Pál, azt már ti tudjátok, hogy melyik?... És komolyan szégyenlem gyermekes pajkosságaimat... jobb is lesz nekem elmenni innen... Tudod mit? teszek egy nagy utazást és hozzád való ragaszkodásom jeléül meg sem állok Damaskusig.

Beszterczei György senior uram magára öltötte ujdonat uj tógáját és indula a professzori lak felé.

Megokolt, hosszú beszédet készített magában, melylyel majd felfejti a helyzetet; azaz elmondja a leánynak, hogy az ő lelkét tegnapig fogva tartotta a tudomány és nem engedte felgyúlni azt a fényt, mely világot vessen a szivébe. Tömör okos beszéd lészen az, ha elmondhatja; de a mint benyitott a fehér függönyös vidám szobába és a leányt meglátta egy nagy könyv előtt, melyből »szót szedett« a kis öcscse számára, egyszerre elfelejtett mindent, csak azt az egyet tudta bizonyosan, hogy ő azt a gyöngyös pártás, fiatal teremtést nagyon szereti.

Itt elakadt. A leány komoly, hideg tekintete megfagyasztotta a vérét és a dolgon nem enyhített az a büszke, rövid szó sem, a mint odavetette:

A senior - immár megválasztott lelkész - összeszedte magát; de azért a beszédből nem jutott eszébe egy ige sem; mást mondott:

- Kisasszony, ha most kérdené tőlem, a mit tegnap kérdett, azt tudniillik: óhajtanám-e, hogy elfogadja a Petki Mihály kezét, most más egyebet válaszolnék: most azt mondanám, a mi ott van a szivem mélyén, a mi nem hagyott nyugton egész éjjel... azt mondanám, hogy szeretem és kérném, fogadja el az én kezemet. De ha nem is kérdez tőlem semmit, akkor is azt mondom, hogy mint kérő állok itt... és beszéltem már az édes atyjával is...

A leány mélyen elpirult s egy pillanatig ujból felragyogott tekintetében, a mi tegnap olyan jól esett Györgynek, de egyszerre csak elborul a ragyogás, a szép leány hidegen néz és még hidegebben szól:

És ebben a felkiáltásban benne volt az igazság, az erő és benne volt a férfi egészen. Azt pedig mindig megérti a leány. Csak úgy most, mint kétszáz évvel ezelőtt. És a régi történetek egyre megújulnak, csak az ember vénül meg.

Az apa, az öreg nemes, abból a fajtából való volt, a kit nem zavart semminemű munkavágy és csendes tétlenségben éldegélt régi udvarházában. Az udvarház háta mögött nagy kiterjedésű kert terült el egész az erdőshegység aljáig. Szavabevehető öregek állitják, hogy hajdan a kertet és az udvart kerités is köritette. Most nem lenne arra semmi szükség, mert a majorság és a kocza ugy sem távoznak az udvarról: tapasztalásból tudják, hogy itt jobb, mert enni kapnak minden reggel.

Délelőttönként, mig az asszony készitette az árva levest, a zöldséget és a majorság sültet (néha a majorság került elől tyukleves alakjában s ilyenkor a harmadik tál étel vagy palacsinta vagy rétes volt) bedecsi Bedecs Mihály rágyujtott megfeketült tajtpipájára és ugy kisérte lomha figyelemmel, hogy felesége és a cseléd mit főz: vajjon sült lesz-e ma, vagy tyukleves? Délután ujból pipára gyujtott s ha nyár volt, kiült az »ambitus«-ra; s mikor az asszony rendbe rakott mindent, vette a kötését és mellé ült; ha tél volt, éppen igy telepedtek a zöld kályha elé, a kályha ajtót kinyitották és Bedecs belemerült a tűzbe, míg körülötte akkora füst gomolygott, mint egy sűrű felhő. Aztán mig odakinn hullott a hó és járhatatlanná tette az utat a félreeső kis falucskához, néha még beszélgetett is a nyugalmas házaspár.

Korosak voltak már, midőn azon vágyuk teljesült, hogy az ősi kuriára egy fiut hozzon a gólya. A fiu immár kamaszkorban van és az anya, ha megszólal, csak azért cselekszi, hogy az elkényeztetett Misikéről beszéljen.

Misike, mióta odahagyta a kollegiumot, vagy henyél valamelyik vedlett diványon, vagy a papnál, kántornál mulat; néha haza visz magával valami mutatványszámot egy-egy lapból és a regény részt elolvassa belőle, ha elvégzi, elől kezdi és folytatásnak tekinti a más lapban levőt is, ha ugyan rajta van, hogy »folytatás« és nem jön más véleményre olvasás közben sem.

- Bizony Mihály - mondogatja gyakran a férjének az asszony - most mind a semmikből lesznek valamik... Rossz világ van! Csak éppen ennek a mi fiunknak kapnánk egy magunkhoz való, jó ágyból született feleséget; még a siromban is megfordulnék, ha valami közönséges házból nősülne.

Az öreg nemes csak fútta a füstöt és hallgatva nézte, nézte a málló szén veres fényű tömegét.

Nyárban többen megfordultak a faluban, s ezek között akadtak olyan nyughatatlan természetű urak is - már amennyiben urnak nevezhető a munkája után élő ember! - akik azzal zaklatták az öreg nemest, hogy vágassa ki azt a töméntelen elvénült gyümölcsfát és ültettessen helyette termő fákat: a finom gyümölcsből három-négy év alatt sok pénzt bekap. Volt, aki méhészetet ajánlott, mert azt a széltől védett nagy kertet az isten is erre a czélra teremtette. Aztán emlegettek lóhert és még több hiábavalóságot, a mikre idősb Bedecs Mihály csak mosolygott, mert hát ő bizonyosan tudta, hogy ilyesmiket a forradalom előtt sem csinált a nemes ember és még is jól megvolt. Igaz, hogy most rosszabb világ van és a birtokos osztálynak nem telik semmire...... de hát neki nincs is sokra szüksége.

A fiuból már nem az a fajta ember lett, mint az apja, mert az öreg, ha tétlen volt is, de megtetszett rajta, hogy hajdan tanult és ha nem is szerzett, de el sem is prédált semmit az ősi birtokocskából és igazi nemes ember maradt mindvégig.

Misike szeretett volna henczegni, az urfit adni, de nem volt hozzá való vagyona, s még kevesebb világjártassága. Ripők módra dőzsölt, aztán házasodni indult, s mikor sorjába kapta a kosarakat, akkor eszébe jutott, hogy édes anyjának mit igért: Csak jó ágyból való leányt fog elvenni. Ennek okán a szomszéd faluból, egy az övéhez hasonló romladozó udvarházból, megkérte a nagyobb leányt és azután szörnyen lenézte, a kik nem ilyen udvarházakból nősülnek.

Szegények, tétlenek és tudatlanok voltak mind a ketten, s néhány év mulva oly nyomorba sülyedtek, hogy a végén - ha nem akart éhen halni - Mihály urfiból erdővéd lett, s ettől kezdve gyakran láttam s néha még szóba is álltam vele. Hála istennek, kihalóban van már az e fajta ember; de amig tart belőle, érdemes a megfigyelésre. Ugy képzelem őket, mint a már rég nem termő fákon a fagyöngyöt: Száradó gally csúcson egy-egy beteges zöld csombók. Rügy és virág sohasem fakad már azon a fán; de a gyökből hajtó jövést, ha beoltják, egészséges gyümölcsöt fog teremni.

Egy illatos májusi délután künn ültem a nyilásban levő orgonabokrok alatt és Shakespeare-t olvastam - mert az már ugy van, hogy Shakespeare-t mindig akkor olvasom, mikor az orgona nyit; el sem tudom egymás nélkül képzelni ezt a kettőt, s ha már bizonyos megszokás folytán igy összeolvadtak, miért is választanám szét? A gránit törmelék nyisszant, arra tekintettem és láttam, hogy tempós, kanyargós léptekkel közeleg Bedecs Mihály. Tudtam, hogy jelenteni jött valamit; de az uram nem volt itthon: megszólitottam. Lekapta zöld tollas kalapját s miután köszönt, olyan állásba csapta magát, ami körülbelül ezt tette: ur vagyok én most is és tudom, hogy a háziasszonynyal miképpen illő társalogni. Naptól pirult gömbölyű arczát megtörülgette rücskös sötét zsebbeliével, s aztán nem tudta, hogy mitevő legyen veres kezeivel: rántott kettőt-hármat a nyakkendőjén, mely egy régi félkendőből állt, egy bogra volt kötve és a végei, mint két szál madzag, ugy csüngtek alá piszkos vászon mellényén. Olyan anyagu és állapotu volt a nadrágja is, a kaputja pedig durva szürke posztóból való; a termete izmos, de lomhaságot kifejező, különben becsületes arczú férfi.

- Nagyszerű! Csókolom a kezét..... nézze meg instálom, nézze meg! - s amint igy biztatott, felébredt benne, hogy neki most mulattatni kell a - nőt, és ebbeli czélját el is érte egész teljességében.

- Instálom alássan, a havasból kifolyólag van két anekdotám, ha méltóztat megengedni, el is mondom.

- Instálom, a Szamos mentén, ahol legmélyebb a viz és legnagyobb a pisztráng, mert van instálom ekkora is - és mutatta könyökétől a keze fejéig - valami vankujok levágtak egy nagy halom fenyőfát és ott hagyták veszendőbe...

Elhallgatott és én vártam, hogy mi következik már, nem következett semmi, azaz mégis következett a - második anekdota, jelesebb az elsőnél is.

- Hát ha az isten megsegit és egy pár garast össze zsugorithatok, a jövő tavasszal megfedetem a házamat desztillált zsindellyel, mert mi türés-tagadás, az őseim házába már csupor kell, ha esik...

- Azért, instálom alássan, hogy a becsurgó viz abba hulljon, mert különben tócsa lesz a pádimentumon. Az öregeim olyan régi módi uriemberek voltak, mindent elhanyagoltak; de én már oda devalválódtam, hogy a család régi fényét kisuvikszoljam!

- Vajjon nem lenne-e üdvösebb ezt a szándékot a sáros csizmára irányitani, hátha ugy nagyobb eredményre vezetne a dolog? Gondoltam.

- Sekszpir, Sekszpir! Oh igen, tudom már, ez volt a nagyatyja Tisza Kálmánnak.

- Ha jól emlékszem, vagy Bécsben, vagy Pozsonyban, de mindenesetre a németeknél.

A következő télen történt, hogy a jó ágyból való feleség meghalt és mintha a régi udvarház csak a temetésre várt volna, mert azután nyomban összeroskadt a nagy hó alatt, nem segithetett már azon a desztillált zsindely sem!

Három gyermek maradt, két leány s egy fiú. A falubeliek kitoldozgatták a kocsiszint s a család oda húzta meg magát. Pár év mulva az apa is meghalt és akkor a fiatalabb leány, a tizenhét éves Krisztina azzal lepte meg a nénjét, Amáliát, hogy ő most már férjhez fog menni ahhoz a legényhez, akit régen szeret: a Törökék Pistájához. A jóval korosabb Amália, aki már tudta, hogy mily nagy család a Bedecs, annál nagyobb talán csak az anyja családja, a Zády, nyomban elájult, azután sirt, rimánkodott, hogy ne hozzon ily gyalázatot a családra! Hiszen minden ősük megfordul a sirban. Krisztina nem érzett semmi részvétet az ősök ilyetén forgolódása iránt: bánja is ő! Pistát szereti s hozzá megy. És hozzá is ment. A paraszt-legény édes anyjának csak az az egy kifogása volt e házasság ellen, hogy a leány nem tud aratni és a gúnyájával is szégyent hoz a Török nemzetségre. És minthogy más különbség nem is volt köztük, ezen könnyen segitettek: a leány kiöltözött, a nevét Katira változtatta s már a második nyáron ugy aratott, hogy a többi sem különben. Aztán műveltség dolgában is egy szinvonalon állt az urával s igy nem volt semmi baj.

Amália ezt a szégyent nem tudta elviselni, oda hagyta a falut és kis öcscsével bekéredzkedett egy rokonhoz a szomszéd kis városban. A rokon is éppen oly szegény s oly büszke volt, mint Amália. Az ősi tétlenségben sem különböztek egymástól. Miután az utolsó regále jövedelmen is tul voltak, panaszkodva, lomhán kezdtek kötögetni másoknak s ebben csak azt fájlalták, hogy egytől-egyig kisebb nemzetségbeli az, akinek pénzért munkálnak, mint ők.

Misikét előbb iskolába járatták, de aztán csak abba maradt, mert a nénje szégyelte, hogy a »rongyos« iparos gyermekek jó ruhában járnak, s az ő öcscse rongyos. Ekkortájt kérte a gyermek, hogy bocsássák a paraszt nénjéhez, ott majd ő is megtanul kaszálni és a kaszásoknak jó dolguk van, mert sült szalonnát esznek.

Az ily lázitó beszédekre Amália végkép elkeseredett és megesküdt az öcs előtt, hogy ha ilyet fog cselekedni, ő megmérgezi magát. Igy hát a szegény fiu koplalt és rongyoskodott még pár esztendeig, de ekkor már oly leküzdhetetlen vágyat érzett a jóllakás és a jó lábbeli iránt, hogy titokban beszegődött a szomszéd mészároshoz inasnak, mert ugy tapasztalta, hogy ott a legény jól él és jó lábbeliben jár.

És az erős, jól megtermett fiuból olyan székálló legény lett, a ki ritkitotta a párját. De az Amália néne könyei omlottak és különösen sajnálta az ősöket, akik immár mind megfordultak a sirjukban: mert hát vége az utolsó nemes bedecsi Bedecs Mihálynak! És könyei egyre hulltak akkor is, sőt akkor még bővebben, midőn az ő sorsa is teljesen jóra fordult: az öcs megkapta Mészáros Birikét és vele egy teljesen berendezett szép, uj kőházat a piaczon.

És a korhadt, terméketlen fagyöngyös fa kipusztult, de az ifjabb hajtásból termékeny fa lett és mészáros Bedecsnek a gyermekei most már a szó valódi értelmében: jó ágyból valók.

- De édes lelkem Vas néni, még is kár volt azt a lakást odahagyni ha már a házi ur ismerőse volt még a régi jó világból...

- Épen hogy az volt, Lili hugom, azért kellett onnan eljönnöm! És az öreg vizkóros asszony szippant egyet kopott burnótszelenczéjéből, hátradől nagyon kopott karos-székén, s borzongva simitja térdéhez legkopottabb fekete ruháját. A mit épenséggel nem ugy kell érteni, mintha a többi fekete ruhája között ez lenne a legkopottabb, mert nincs neki semmiféle szinben más; igy hát csak a szelenczénél és a széknél kopottabb a ruhája. De én istenem, mikor volt az ősanyáknak magától megálló selyemkamuka szoknyája akárhány, a mire élete fogytáig büszke is lesz az öreg asszony.

- Elköltöztem lelkem Lilikém, mert félteni kezdtem a házi urtól a drága órámat. Hiszen látja lelkem, beh remek antik-darab ez az óra; mindenem ez nekem, oda van forrva a szivemhez, hát csak nem engedhettem prédára?... Maga lelkem el sem tudja képzelni, mily gyönyörű volt ez a forradalom előtt, (és Lili ezt igazán nem tudta elképzelni.) De szép ez most is, ugyebár?

Lili az órára vonatkozó véleményét egészen magának tartja és az öreg asszony tovább beszél:

- Gyönyörü egy óra ez most is, de milyen volt akkor, a mig össze nem rongálták az oláhok! Különben a nagy futás után a falu pléhesse, a ki szabó is volt, egészen helyrehozta, nézze csak, azok a plépántok illenek is hozzá, s a mellett jól össze tartják a megrepedezett porczellán-lemezt... Hanem hát hadd beszéljem az órám viszonyát Kézdy Sándor képviselőhöz, tudja lelkem az előbbi házi urhoz. Pár szóból megesik az egész.

De az öreg asszony pár szava hosszúra nyult vissza az emlékek aranyos ködébe, épen mint alkonyban az árnyék; pedig igazán el lehet azt pár szóban is mondani. Hajdan az öreg asszony és Kézdyék egy faluban laktak és a kis Sándorka a nagy udvarházból gyakran átfutott a nemesi kisebb kuriára, a hol mindig szivesen látták és piros almákkal tömték tele minden zsebét. A padlón csuszkáló kis fiu rámosolygott, s a küszöb előtt berzengető kotló rászökött, a miből mindig ádáz harcz fejlődött és az nagyon jó volt. A kis fiu már nem is tudta biztosan, hogy a piros almákért vagy a haragos kotlóért kivánkozik a zöld pázsitos udvar tájára. De Vas néni tudta: szentül elhitette magával, hogy már a kis fiu is bolondja az órának. Hiszen ezt az órát irigyli tőle Erdélyország; mert tudja a legostobább is, hogy az országban még csak egy ilyen óra van: a gubernátornéjé... És mikor kirabolták, felgyujtották a csürét, házát, csak az óráért sajgott a szíve, s csak az enyhitett bánatán, hogy össze tudta tákoltatni a pléhessel.

A nagy zivatar szétszórta a falu nemességét, nem is hallottak egymásról sok, sok éven keresztül, mig egyszer a véletlen csak összehozta őket a fővárosban. Akkor volt az, midőn a vénasszony szállást keresett az immár őszbe csavarodott Kézdy Sándor képviselőnél. Előbb jól érezte ott magát; de egyszerre csak elfogta a nyugtalanság: miért nézett oly gyakran hozzá a házi ur? Bizony az olyan vén asszony társasága csak nem lehet kedves az eldivatosodott finom urnak. Nem, nem is érette jő, hanem az óráért: a gyönyörü antik óráért! Hej, mert a mit az ember annyira imádott gyermekkorában, ahhoz soha sem lesz hideg... természetes, hogy a képviselő az órára tette az eszét! És amint ezt kitalálta, nyomban eltünt minden nyugalma. Éjjel-nappal azon tépelődött, hogy ha egyszer nem tud házbért fizetni, lefoglalják az óráját. Oh, Vas néninek nagy tapasztalata van az ilyesmikben. A többi házi ur is mindig azt vette el, a mit legértékesebbnek talált; de azok nem értettek hozzá; nem igy lesz azzal, a ki gyermekkora óta vágyik arra a remek darabra, mert hát végre is az ember nem angyal!

Szóval Vas néni odahagyta a jó kis lakást és Lili hugom nagyon meg van hatva és épen nem tudja, hogy mit gondoljon a képviselőről: igazán nem tudja...

A nyomorban levők gyakran különös módon felfedezik egymást és megható gyöngédséggel igyekeznek könnyíteni a közös nyomoron; igy tömörült az öreg vén asszony körül három különböző vidékről bevetődött alak: Krisztina egy »jó ágyból« született vén kisasszony, a ki sohasem tudta megbocsátani a jobbágyság felszabadítását. Lili, egy fiatalabb vén kisasszony, szintén jó születésü, de jobbágyok nélkül. Mari egy közönséges származásu, a kit e miatt a másik három, kisasszonynak czimezett és minden nehezebb munkát vele végeztetett. Az alatt a »nénik« és a hugok elbeszélgettek a jó családok hanyatlásáról. Lili hugom néha megfőzte a kávét s ez leginkább olyan alkalmakkor történt, mikor Vas néninek kávéja volt. De az utóbbi időben mind gyérebbek voltak az alkalmak és a három segítség tanácsot ül az ajtón kivül: mert ha ez mind igy megy, meghal éhen az öreg. Ők, amit lehet, mindent megtettek, de hogy tartsák is, abban nincs módjuk. Összebúva elhatározzák, hogy Lili irjon egy levelet, melyet Krisztina fog tollba mondani és a »kisasszony« elszállít a képviselőhöz. Ami meg is történt. Ennek következtében másnap a képviselő felkereste a beteg asszonyt. A három segítség összenézett és nyomban távozott. Az elegáns ősz férfi az ágyhoz lépett. A beteg inkább ült, mint feküdt az ágyában és ajkai mozogtak az elgyöngült idegek rezgésével.

- Mondja csak Vas néni, miért hagyott oda minden szó nélkül és miért nem adott semmi életjelt magáról?

- Hát, hát nem akartam alkalmatlan lenni... az elköltözésem okáról sem szólhatok... arról épen nem! És fürkészve néz vendégére: ugy van, most is az óráért jött, mint keresi a szemével... ni! már rátalált... Oh, bár ide se jött volna! Aztán összeszedi magát s az ősi vendégszeretet felülkerekedik a rettegésen:

- Csak ugy ülök le Vas néni, ha elárulja a titkát, különben nyomban távozom!

- Szólok hát, elmondok mindent, hiszen a féllábam már ugy is a sirban... nézze csak, mily nagy sír kell ennek a dagadt lábnak! És kissé kidugja püffedt lábát a takaró alól, a mi éppen nem kellemes a képviselő előtt: nem szeretjük a halált ily közel érezni. Megborzongva, összehúzódva ül le a vedlett székre.

Vasné, a mint látja, hogy vendége kényelmesen letelepedett, emlékei szárnyán elröpül a hegyek közé húzódott kicsi faluba s beszél a régi, régi dolgokról és az őszülő férfi egyszerre csak ugy érzi, mintha gyermek lenne és most is ott játszadozna az édes kedves szülőfalvában. Lelkét melegen rezgi át az emlékezet: az egyik pajkos vidámsággal csapkodja, puhán simogatja a másik; aztán mint napfényben az arany pillék, ugy röpködnek körülötte a rég feledett apró dolgok, melyek most egyszerre mind nagyon kedvesek. A beteg asszony kissé elhallgat s az ősz férfi valami olyat érez, mint mikor gyermekkorában félbe szakitottak egy gyönyörüséges mesét.

- Ugy volt, édes jó képviselő ur, hogy az a kicsi Sándor naponta kétszer-háromszor is átfutott Vas nénihez, az pedig kitalálta, hogy miért jő; nem is volt az nehéz kitalálni, mikor az első tekintete mindég az én gyönyörü órámra esett. A kis fiu már tudta, hogy az egész országban ez a legnevezetesebb óra, szakasztott mása annak, melyet a gubernátorné örökölt egy fejedelem-asszonytól: minden ember csodálta és irigyelte tőlem ezt az órát; az volt az én büszkeségem, gyönyörüségem, oda nem adtam volna a széles világ kincséért és most még inkább ragaszkodom hozzá, semmim sincs már a régi jó világból, csak ez a drága szép órám... hát ne csodálja senki, hogy ugy féltem... igen féltettem a képviselő urtól is...

- Ugy van. És most már bevallom, hogy azért hagytam oda azt az olcsó jó kis szállást is, mert nagyon gyötört az a gondolat, hogy ha egyszer nem tudok házbért fizetni, elveszi az órámat...

- Jaj, lelkem, az ember csak ember és a mi ugy oda van forrva gyermekkorunk aranyos emlékeihez, ahhoz hova-tovább mind melegebben ragaszkodunk... Mintha most is látnám, mily gyönyörűséggel nézte azt az órát ott a fekete szekrény tetején, emlékszik: mennyi piros alma volt mindig az óra körül?

- Hol van? Itt van ni! És megérintette könyökével a kis asztalon ketyegő órát.

A képviselő mosolyogva szemléli a pléhhel összetákolt rozoga jószágot s ugy tetszik neki, mintha az életben most látná először: nem fűzi ahhoz semmi emlék; de már a piros almákat tisztán látja - akkor is azokat nézte - csakhogy még sem hagyhatja minden szó nélkül a dolgot:

- Na ugyebár, hogy érdekes? És mily gyönyörű az ütőhangja is, nemcsak a ketyegése!

Erre az öreg óra meg akarta mutatni, hogy mit tud, elkezdett ütni: egy, kettő, három, egészen tizig. A beteg diadalmasan nézett vendégére.

És ettől kezdve az öreg óra, mint egy élő személy, ugy részese lett a társalgásnak. Vas néni ismét beszél a régiekről, Kézdyt ismét magával ragadja a mese ringató árja. A városi élet izgalmas rohanása közben sohasem volt annyi ideje, hogy emlékei előtt megálljon és előhivogassa őket a ködből: most egyszerre itt van mind:

- Emlékszik, mikor csiszonkálás után befutott, mindig volt egy pár sült alma is melegen.

Aztán egy darabig csend lesz, csak az óra beszél egyedül, mire az ősz férfi ugy kezdi érezni, mintha igazán rég ismernék egymást. Hiszen a fekete kaszten, a sok piros alma hiven él az emlékében... és az óra ott volt azok között. Az már akkor is élt, mikor ő még nem volt. Szegény öreg jószág! te láttál engem mint kis fiut, sokszor láttál... Aztán biztatja az óra tulajdonosát, hogy még huzamos ideig fog gyönyörködhetni a kedves órája szép hangjában, mert már egészen a javulás utján van... (Vajjon mit gondol erre az óra? Bizonyosan azt, hogy kis fiu korában őszintébb volt) és mintha restelkednék, vagy tartana tőle, hogy beleszól, olyan gyorsan csusztat valamit az óra alá. Épen akkor toppant be Krisztina és ugy találta, mintha a hires férfi az órát czirógatta volna. De már csakugyan igaz, hogy bolondja a nevezetes órának! És ettől kezdve a vén lány előtt is magasra emelkedett az öreg jószág becse.

És a képviselő egy napot sem mulasztott el, hogy be ne nézzen a beteghez: ott azon a küszöbön belül tárul fel előtte a régi, a forradalom előtti világ s mohósággal szívja magába az öreg asszony minden szavát. Az óra is érdekli már és szivesen hallgatja, hogy ő mennyire szerette azt mindig. Eközben a beteg nem lát több szükséget és néha hálálkodik is:

- Áldja meg az isten, nagyon jó hozzám! De én sem leszek hálátlan, megverne az isten, ha az lennék.

Egyszer egy hétig nem látogathatott el a beteghez, de az orvosnak meghagyta, hogy nézzen el minden nap. Éppen szembe találkoztak és az orvos figyelmeztette, hogy: kevés van hátra. Kézdy nyomban a beteg felé vette az utját. Mikor belépett, a három jó lélek érthető jelekkel adta tudtul, hogy baj van, az eszméletét el is vesztette már. Aztán kettő közülök lábujjhegyen távozott, Krisztina pedig suttogva szólt:

Az óra ráketyegte: I-gaz... i-gaz! Mily ismerős hang, gondolta Kézdy és a beteg felé hajolt, hogy mondjon valami vigasztalót. A beteg aludt és a férfi távozott.

- Nagyságos képviselő ur, ne méltóztassék neheztelni, hogy utját állom, de nagy a mondani valóm: szegény betegünk már hagyakozott s a drága órát nagyságodnak hagyta.

A képviselőnek ugy tetszett, mintha egyszerre három órát örökölt volna és csak kezdett még jobban vonzódni az örökségéhez. S mig az országházig ért, az óra mind ott motoszkált a fejében és már el nem hitte volna senkinek, hogy gyermekkorában ne ez lett volna a főgyönyörűsége. A szegény beteg asszony piros almáival igazán oda van fűzve a régi emlékek közé s mikor ezeket felelevenítették, akkor a férfi lelke teljesen befogadta az öreg asszony erős meggyőződését, azt, a mi az asszonyt maniakussá tette s vénségére megfosztotta egy nyugalmas lakástól. Az átvitel ereje hatalmasan működött az erősebb egyénnél: az óra mind nagyobb tért foglalt el a régi emlékek között, maguk a régi emlékek is ősi erővel törtek föl a mélyből s a beteggel való minden találkozás után nagyobb tért foglaltak el. Már egészen ott élt a falujában és néha épen ugy érezte, mintha szünidőn lenne odahaza, aztán felrezzent és mosolygott balgaságán. De ismét csak az öreg asszonyhoz vitték a gondolatai: bár ne halna még meg, hogy beszélgetnének tovább a gyermekkorról...

Éjjel, mikor az óra épen tizenkettőt ütött, a beteg egyszerre csak megszólalt:

- Hallgassátok, hallgassátok, beh gyönyörü hangja van! Felült és mosolyogva intett csendet. - Mondjátok meg a kicsi Sándornak, hogy ha bizonyosan nem tudnám, mennyire imádja a kedves, hires órámat, magammal vinném a koporsómba... de igy nem veszem el tőle; tudom, meg fogja becsülni, mikor ugy szerette mindig... mindig...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A három jó lélek összebúva tanácskozott a temetés felől, mig egyszerre csak rájött, hogy minek törné a fejét, mikor ott van az örökös: bizony megteheti, hiszen kincset örökölt!

És másnap reggel az örökséget diadallal szállították a képviselőhöz. Három fonnyadt jobb kéz egyszerre nyult az ócska takaró után s mikor azt lerántják, egyszerre mondja mind a három öreg:

Aztán Krisztina ismétli a haldokló szavait, Lili szintén ezt teszi s mikor a »kisasszony« is elmondja, a férfi vele végzi:

A három vén leánnyal mintha eltávozott volna az egész jelen: az ócska, rozoga jószágból kiáradó illat gyermekké tette; még annál is tovább ment és egyszerre csak látta azt a jelenetet, mikor a nagy udvarházból a kis kuriára futott egy jobbágy fiu és jelentette az ő születését:

És később, mikor az óra egyszer csak szétmállott s egy hires órás antikra javitotta, a tulajdonos egészen elszomorodott: hiszen ő azt a másikat, a pléhpántost szerette annyira gyermekkorában és igazán szép is volt attól a szegény öreg asszonytól, hogy éppen azt hagyta neki!

A vizsgateremben nagy volt a hőség: ennek okán az asztalokat kitették az eperfák alá, végig rakták jutalomkönyvekkel s ugy várták a közönséget; mert hát vidéken a záróünnepek még mindig érdeklik az embereket.

A tanfelügyelő és a tantestület helyet foglal az eperfák alatt s beszélgetni kezdenek. Az igazgató rámutat egy pompás diszkötésű könyvre és mond valamit a tanfelügyelőnek. A fényesre fésűlt iskolás gyermekek érdeklődve tekintenek az asztal felé s maguk között suttogják, hogy kié lesz az az aranyos könyv. Aztán megdöbbenve huzódnak egymáshoz, mikor látják, hogy valaki felnyitja azt a másik nagy könyvet, amelyből nyomban ki fog sülni, hogy melyik mi módon használta fel azt az időt, melyet a jó Isten játékra rendelt volna, ha tanitók nincsenek: lám, a kis bornyu sem húz jármot... nahát!

A közönség gyűl, a gyermekek szorongása nő: hány kis sziv zakatol a megszégyenités félelmétől. A jobb tanulók - fiuk és leányok - külön csoportba verődnek s bizalomteljesen néznek a hosszú asztal felé; a többiek pedig ezeket tartják szemmel. Van, aki azt gondolja, hogy ő is törte magát annyit, még talán többet is, mint a kitünőek, de mind hiába és nem tehet róla, ha semmiképpen nem akart a fejébe menni. Szegény kis buták, be nagy kín is nektek az a tudomány!

Savát, borsát megadják a dolognak; az igazgató beszédet tart, melyet minden gyermekes szülő nagyon szépnek mond s azon van, hogy e véleménye titokban ne maradjon.

Aztán kezdetét veszi az érdemsorozat felolvasása. A tömeg összébb szorulva, kört alkot az asztal körül. Tulnyomó a szines tájviselet: hófehér ingujjak villognak a napfényben és a piros csizmák sokaságától mintha csak lángolna az udvar kövezete; de azért virágos kretonruhák, szalagok és csipkés napernyők is röpködnek a meleg levegőben.

- Varga Ilona! - hangzik az asztal mellől, mire előlép egy tizennégy éves karcsu leányka. Nyulánk és mégis gömbölyű termetének fejlődő báját kecsesen mutatja a tapadó tájviselet, üde arczán a fiatal kor érintetlen hamva, szép fekete szemében az értelem és mély kedély ragyogása, szóval vonzó, bájos serdülő leányalak a maga ártatlanságában.

Az iskolaigazgató felemeli a nagy diszkötetet s egypár meleg, elismerő szó kiséretében adja át a »legkitűnőbb« növendéknek.

A leányka mélyen elpirul, aztán megköszöni a »szép ajándék«-ot, de nem mozdul. Szelid tekintetével felnéz az igazgatóra, mintha várna még valamire. Az igazgató megérti, odahajol a tanfelügyelőhöz, súg valamit, mire a jóságos arczú férfi fennhangon mondja, hogy legyen csak nyugodt a leányka, mert ha már tovább akarja folytatni szép reményekre jogositó tanulását, bizonyosan bejut a képezdébe, mert nagyon érdemes rá.

Felcsillan a tekintete, kigyul az arcza és fiatal szíve akkorákat dobban, hogy a tapadó varrottas gyolcsingen keresztül jól látszik a lüktetése. Elfogódik, ajkai remegnek és nem tud egy szót kiejteni, magához szoritja a nagy diszkötetet és édesanyjához fut. Az asszony koros, a kis leány elkésett virág s ezért kedvesebb a felnőtteknél. Örvend a »kicsiny virágom« kitüntetésének, de hogy elszakadjon tőle, azt nem óhajtja. Szeretettel simogatja az arczát, aztán a fényes könyvet is, miközben el akarja rejteni könyeit.

Egy tiz éves halvány fiucska magasra tartja jutalomkönyvét és úgy keresi az édesanyját, a ki éppen Vargáné - az Ilona anyja - mellett áll. Amint odaér, egyszerre csak hátraesik és a körülötte állók továbbadják:

Egy csupor vizet hoznak és locsolgatják a szegény, szederjeskék fiucskát. Édesanyja a földre ül, ölébe veszi s úgy dörzsölgeti. Vargáné hozzáhajol és halkan mondja:

- Látod, látod Annók, ugy kérélek, mint a jó Istent, hogy próbáld meg azt is; de nem hallgattál a szavamra...

Aztán elbeszéli, hogy mikkel tett már kisérletet s különösen kiemel egyet...

- Jó, az is jó; de inkább csak szopós gyermeknél használ; amit én tanácsolok...

- Hagyd csak Ilona, tudja édes anyád, hogy mit beszél! Megfogadom Ilona néne a tanácsát, megfogadom, ugy sincs már másban reményem...

A kis fiu magához tért, felült, aztán talpra állt, édes anyja megfogta az egyik kezét és kérte Vargánét, hogy fogja meg a másikat, vezessék haza, úgyis tőszomszédok: aztán otthon mondja el még egyszer azt a dolgot.

Hazaértek, Annók asszony a tornáczra vezette fiát, egy csupor tejet s egy darab puha kenyeret adott a kezébe, aztán visszafutott az utczaajtóba Ilona nénéhez, maga mellé vonta a kispadra, vállára tette a kezét s reménykedve nézett a szemébe:

Serdülő leánykája nyugtalan tekintettel nézi: oh, bárcsak ne beszélne babonaságot az édes anyja!

- Hát Annók fiam, a nehéz nyavajában levő gyermeknek az édesanyja hajnalhasadta előtt elmegy kilencz idegen telekre, kilencz kútból merít kilencz kupa vizet s abban füröszti a gyermekét háromszor egymásután. Akkor kerít egy olyan időhaladt asszonyt, tudod, a ki már megtért és egy szűz leányt, azoknak a szivére köti, hogy a fürösztő vizet vigyék a kereszt útra és ott öntsék ki...

A szép kis leány arcza ég: oh, hát még sem tudta meggyőzni az édesanyját, pedig mennyit olvasott és beszélt neki a babona ellen! Ezért akar ő tovább tanulni, hogy felvilágosithassa ezt a szivéhez nőtt népet. Édes anyja folytatta:

- Megértém Ilona néne és kedet itélém olyannak, csak nehogy megvesse a rimánkodásomat...

- Nem, ne is mondja Annók néne, mert én azt meg nem teszem. A babona nagyon sötét dolog s éppen azért imádkozom mindig, hogy adjon az Isten nekem tehetséget a hozzámtartozók felvilágosítására.

Annók asszony összetett kézzel rimánkodott, hogy legyen szíve és szánja meg azt a gyermeket, hiszen látja mily gyönge, bizony ha nem segél rajta, belehal. Szavai zokogásba fultak és arczát könyek áztatták. Vargáné pedig összecsapta kezét s úgy fordult az ő »kicsiny virága« felé. Soha, soha se hitte volna olyan kőszivűnek s az ő akarata ellen szegülőnek...

És másnap este a kis leány ott ballagott édesanyja mellett egy nagy kanta vizzel, melyet aztán közösen öntöttek a keresztútra...

Későbben azt mondta Vargáné, hogy ettől az orvoslástól bizonyosan meggyógyult volna a fiucska, ha meg nem hal más betegségben.

Ilona éppen olyan nehéz szívvel vált meg szép tájviseletétől, mint édes anyjától. Az a ruha úgy oda volt forrva a szivéhez, hogy erős sajgást érzett, mikor elszakadt tőle. Hej! Csak ne hajtaná úgy a tudományszomj és ne lelkesitené az a vágy, hogy tanitani fogja a saját véreit, bizony újból felhúzná kicsi piros csizmáját és gyönyörködne tovább varrottas ingválla hófehér villogásában.

Idegen volt neki a »nemeses« ruha, de annál inkább gyönyörködött abban az atyafiság. Midőn az első szűnidőre hazajött, azzal fogadták, hogy »szakasztott olyan, mint az igazi kisasszony és igazán már nem is tudjuk minek szólitsuk?«

- Csak úgy, mint eddig - felelte mosolyogva a kis leány, amivel akkora népszerűséget szerzett, hogy rajongott érette az egész község. Nem is tartották titokban, mennyire büszkék rá. Kellemes érzés volt ez Ilonának, ami még jobban lelkesitette feltett czéljáért.

Előbb csak saját háznépénél kezdte az oktatgatást. Különösen a bátyja feleségénél bő alkalma nyilt a tanitásra. Az »ángyó« szerfelett meg volt akadva a boszorkányokkal: lépten-nyomon találkozott egygyel: macska, varju, de legtöbbször vénasszony képében. Este még a favágóig se ment volna ki egyedül a világért, a padlásra pedig még nappal se, mert ott a »rossz«, a »gonosz« és a »boszorkány« felváltva tanyázott s hajmeresztő dolgokat mívelt.

Egy évi kitartó oktatásnak egy napon az a fényes eredménye lett, hogy déltájt a menyecske egyedül ment fel a padlásra. Ilona ragyogó arczczal ragadta meg az édes anyja kezét:

- Nézze, nézze édes anyám, ángyó már nem fél a boszorkányoktól: egyedül ment fel a padlásra. Mikor én leszek itt a tanitónő, ugy kiirtom a babonát...

Nem folytathatta, ángyó nagyot visított, aztán rémült arczczal rohant lefelé a létrán:

- Máskor tedd bolonddá nagyapádat a mézes beszédeddel! 'Iszen ott a boszorkány a rongyos darócz alatt, rám meresztette a két tüzes szemét, az egyikben sárga láng, a másikban zöld láng lobogott és úgy égetett, mint a tűz... oh, bár ne is vesztegettél vala meg azzal a szép szóddal!

Hiába hozta le Ilona a saját macskájukat s hiában mondta a menyecske, hogy: »Úgy ugyan a, nem is képpedek meg máskor« de azért meg nem simogatta volna azt a »rossz«-at a világért és kezdett terhére válni a sok »irásos hijábavaló beszéd«.

E közben a szomszéd öreg kántor meghalt és ezt jó alkalomnak vette az elkényeztetett fia, hogy hazajöjjön. Falbarugta a kollégiumot, mert nem találta mulatságosnak, hogy minden osztályt két-három évig járjon - és lett az apja helyett kántortanitó és elkezdett epedni a szép szomszédlányért. Ekkor ángyónak az a gondolata támadt, hogy sokkal jobb lenne, ha férjhez menne az a lány, mert hogy ha végez és hazajő tanitónőnek, akkor is tovább zaklatja a tudományával; de ha egyszer férjhez megy, más lesz a gondja.

Ennek okán meg is kezdi a sugdosódást az öreg kántornéval. A kertjüket csak egy letaposott sövénykerités választja el egymástól, az öreg asszony mindig ott babrál a levendulák és méhfüvek között és meggörnyedt alakját néha egészen elfedi az az óriási bazsarózsabokor, mely a fián kivül a legnagyobb büszkesége: se fiu, se bazsarózsa, nincs egy szál is olyan megtermett, piros, mint az övé.

A szomszéd parasztmenyecske éppen ezt a kettőt kezdi dicsérni. S igy könnyen szivéhez férhet az öreg asszonynak, a ki előbb rangján alólinak tartja, hogy fia parasztleányt vegyen nőül; de csakhamar megbarátkozik ezzel a gondolattal s még maga biztatta a fiát, hogy vegye el, hiszen már úgy se egészen paraszt. Igaz, hogy a leány felette fiatal; de hát majd megkimélik...

És így egészen rendén a dolog s nincs semmi más akadály, mint az, hogy a kis leány hallani sem akar a férjhezmenésről.

- Tovább tanulok, hogy tanithassak. - És tiszta tekintetében igaz lelkesedés lobog és szive telegyűl a fajszeretet lángoló melegével.

Aztán az a kis szív az ő gazdag érzelmeivel pár év mulva nagy harczot állott ki: megszeretett egy fiatal, mívelt kulturmérnököt: ha ahhoz megy, nem teljesitheti azt, amit hivatásának érzett, amiért megvált szülőfalvától és attól a drága, kedves tájviselettől, melyhez oda volt forrva a szíve. Küzdött, de nem hosszasan. Férjhez ment és e házasság felett a mérnök édes anyja korántsem érzett olyan elragadtatást, mint érzett volna az öreg kántorné.

Az Ilona szülőhelye távol esett a fővárostól; de azért az a kör, melyben a kapós fiatal mérnök és édesanyja élt, már tudta, hogy kire esett a választása annak, aki fényes partit csinálhatott volna.

Amint Gábor Gyula bemutatta bájos kis feleségét, rögtön el is nevezték a »szép parasztleány«-nak; de már egy év mulva mindenki megbocsátotta neki, hogy paraszt anyától született s természetes, rendkivül kedves modora el is felejtette volna származását, ha ő maga nem emlegeti lépten-nyomon.

Nem titkolta lángoló fajszeretetét s elmondta, hogy éppen ez sarkalta a tanulásra; az ő szülőhelyén: a gyönyörű hegyek között, nagy a babona, azt akarta kiirtani és még most is reméli, hogy ha egy-egy nyarat otthon tölthet, sikerülni fog neki felvilágositani a fiatalabb nemzedéket. Aztán megmutogatta azt a kedves szép öltözéket, melyben addig járt, míg a képezdébe nem ment.

Édesanyját is elhozta egyszer, de nem tudta magánál tartani: mert Isten mentsen minden jólelket attól, hogy egy másik ház tetején lakjék és ha onnan leszáll, akkor se lásson egyebet kőnél; fa és mező helyett mind csak követ! És mikor az öreg asszony igy beszélt, a leánya előtt is felragyogott a vadvirágos rét harmatcsillogásával, a kertvégi csörgő patak és a kékkel fátyolozott hegyek, s szívét erős vágy kapta meg: a szülőföld vonzásának alig tudott ellentállni.

- Úgy, úgy, Ilona, én már csak hazamegyek oda, hol a föld nem kőből való, te pedig utazz el az uraddal, ahova kivánkozik, mert az asszonynak mindig azt kell cselekedni, amit az ő ura parancsol; így vagyon megirva a bibliában is. Haza megyek leányom és alázatos szivvel imádkozom a jó istenhez, hogy tetőzze ezt a te nagy boldogságodat egy gyermekkel; hadd legyen neked is egy kicsiny virágod...

Négy évig nem hallgattatott meg, de akkor aztán éppen úgy teljesült, amint Ilona hő vágygyal óhajtotta: fia legyen, ép, egészséges gyermek, aranyszőke fürtökkel, kövér kacsóval. Az lett. Most már csak az van hátra, hogy olyan embert neveljen belőle, a milyenről álmodozott: a gimnáziumig maga fogja tanitani, aztán álmodta tovább azt a szép álmot, melyet minden jóravaló anya végig álmod a fia jövőjéről.

Ugy szerette azt a gyönyörű kis fiut, a mint csak azok szerethetnek, a kik még nagyon közel állnak a természethez, de már műveltek. S a természetes emberi érzések alapján erős vágya kelt, hogy a kis fiut elvigye a nagyanyjához. Férje nem ellenezte, hogy töltse az egész nyarat születése helyén, maga pedig távol onnan egy nagy munkát végez, melylyel egész őszig el lesz foglalva.

A férj előbb elindult és a feleség, amint készülődött, egyszerre csak azt érezte, hogy úgy lesz ő egészen otthon azon a drága helyen, ha nem visz en magával senkit a fővárosból. Eddig is maga ápolta a gyermekét, úgy mint az édes anyja és minden ősanyja, s egyszerre csak erős vágy kapta meg fajának szokásai iránt. Nem értette magát, de elhatározta, hogy cselédet nem visz, hadd legyen egészen csak az ő véreivel és bánni kezdte azt is, hogy odahaza miért rendeztetett be egy szobát úri kényelemmel. Jobb lett volna az úgy, mint hajdan volt.

Útra kelt s amint közeledett szülőföldje felé, mind hatalmasabban érezte azt a vonzást, mely immár betöltötte egész lelkét. Mikor a lapály halmokká, aztán körbefutó hegyekké domborul, kéjes meleg kezd futkosni a szivében: az a legszebb, leginkább kéklő hegy éppen a szülőfaluja felett van. A vonat már oly mezőket szel keresztül, melyen az ő vidékebeliek munkálkodnak, vére felhevül, arcza lángra gyul: Oh! semmi sincs ily szép, mint ez a gyönyörű tájviselet a maga ragyogó tisztaságában! És egyszerre ugy érzi, mintha az lenne az igazi s idegenül tekint végig a maga ruháján. Aztán mosolyog dőreségén; de tekintete majd elnyeli az ő népét.

A vonat megáll; a fiatal asszony karjára kapja kis fiát és az érettük jött kocsira ül. Szíve nagyokat dobban és arcza ég. A kocsi hegyek alján gördül a hegyek közé. A lég már egészen az, melyet gyermekkorában szivott: minden lehelletre élénkebben röpködik körül a felújult emlékek s úgy érzi, hogy az a balzsamos áram kéjesen ringatja. És a mint élvezi a rég nélkülözött pompás havasi levegőt: a faj és a szülőföld szeretete újult meleggel lángol a vérében. Midőn a táj kezdte azt a csodás, sajátos jelleget ölteni, mely annyira elüt minden más vidéktől, az anya szilaj hévvel szorította magához gyermekét, aztán ismét magasra tartotta:

- Nézd, nézd te szegény városi szülött! Soha se láttál ilyen szépet. Ha megnősz, szeresd úgy, a mint én szeretem és akkor nem lesz a szíved üres soha!

Az elemek erőszakos kitörése különös formákra szaggatta a tájat és az évezredek azon működtek, hogy elsimogassák az élességeket. A hegyszakadékokat, a régen eltünt folyók medreit és a tűzhányók kúpjait puha, ragyogó zöld pázsit boritja. A hajdani tengeröböl hullámverése tágas medenczéket mosott, melyekben meglepő szinváltozatban ringanak a vetések, keresztül-kasul futva mindenféle növényzettel, a virágos rozs mellett haragoszölden a burgonya, a szürkés zab mellett a virágos kender s mindez keskeny, tekergőző szalagokban fut le az öbölbe, aztán összefonódva kigyódzik fel a medencze puhahajlású párkányáig. A hegyek is, a levegő is olyan sajátos: valami ragyogó s mégis fátyolozott kékség rezeg az egész tájon: mintha tiszta vizben úszna minden hegy. Csak a vadregényes szépség, a maga páratlan üde levegőjével szól a hegyi vidék szülöttének a szivéhez, az hozza vérét édes pezsdülésbe. A róna elbágyasztja, az egyhangúság érzetét kelti, de a hegység bűbájos szépségével fölpezsditi a vérét és szivét mennyei érzés dobogtatja.

Egy kaptatóra érnek és egy falu tárul fel a völgyben, a fiatal asszony szemébe köny szökik, magához szoritja gyermekét, egy pillanatig fennakad a lélegzete; de egy lehelletnyi a szülőfalu üde levegőjéből lecsendesiti felindulását és a kis fiúnak újból dolga akad; igaz, hogy az ő nyolcz hónapjával egész könnyedén veszi a dolgot, pedig édes anyja megmutatja neki azt az áldott karcsú tornyot, a temetőt, mely sokkal lombosabb, mint akkor volt és mindent, mindent, miközben úgy érzi, hogy van benne valami közös a temető fáival, a réteken mozgó emberekkel és mindennel, ami ezen a drága, szép szülőfalun elibe tárul.

Mióta férjhez ment, csak egyszer volt itthon; de akkor az uj helyzet szokatlansága foglalta el és csak a férjét nézte. Most is csak úgy szereti a férjét, mint akkor, de azért, amint hazaérkezett, minden más érzést háttérbe szoritott az a hatalmas vonzás, mely egyszerre odafűzte szülőhelyéhez és a néphez. Akik itt mellette mozognak, azok mind az ő vérei, mind úgy ragaszkodnak ehhez a földhöz, mint ő.

Az emberek kifutnak, szeretettel üdvözlik a vérükből való vért. A szomszédok sietnek széttárni a már nyitott leveles kapuszárnyakat; segitenek leszállani, úgy hogy rekt'uram oda se férhet, pedig nagy az igyekezete. Egy koros asszony, Annók néne, a kis fiút kapja el s mig szőke fejét csókolgatja, egyre azt motyogja: éppen ilyen volt az ő Jánoskája, mig nem gyötörte a nehéz nyavalya. Ezek a szavak megütik az anya szivét, egy pillanatig valami nagyon kellemetlent érez, de aztán gyöngéden szól az öreghez és elveszi tőle a kis fiut, befut vele beteg édesanyjához, az ágyára borul, csókjaival halmozza, aztán hozzátartja a gyermekét:

- Nézze, édesanyám, a szép kis unokáját, tudja-e, hogy éppen ma nyolcz hónapos?

A beteg ajkához szorítja a kis unoka kövér kacsóit s teljesen mellőzve azt a sok szép felvilágositást, melyben leánya részesitette, mélyen felsóhajt:

- Hogyne tudnám; bánkódva tudom, hogy rossz napon, rossz jegy alatt született. Péntek volt a nap...

- Mindegy az édes anyám, akármely napon született, jó hogy itt van; tudja, mint vártuk a jöttét.

- Tudom biz' én s éppen azért szomorított meg az eset; amint jött az irás, tüstént vettem a kalendáriumot, megnéztem az égi jegyet s azóta betege is vagyok mindég, megládd kicsiny virágom, hogy ki sem épülöm soha.

Igazán nem épülte ki, mert néhány nap mulva megölte a vese-baja. A halála előtt való napon nyugodtan, az erős meggyőződés hangján mondta:

- Most már nagyon kevés van hátra; hallottad leányom, mint vonitott az éjjel a kutyánk: halottat orditott; egy, legfölebb két nap alatt meghalok.

Az anya szavai mélyebb nyomot vertek leánya lelkén, mint a mennyit az bevallott önmaga előtt. Bánatába, melylyel nem akart elszámolni, belevegyült valami nyugtalanitó érzés, noha tagadta a létezését. Pedig nagyon megütötte a szivét, hogy a gyermeke rossz jegy alatt született; s az is zavarta, hogy a kutya miért vonított folytonosan az anyja halála előtt és miért tűnt el a temetés után? Ejh! Hát ha ő ilyeneken kezd tépelődni, akkor miként csodálkozik a műveletlenek babonáin?

Hosszu leveleket irt az urának; sokat foglalkozott falva új nemzedékével; de ideje legnagyobb részét kis fiának szentelte; s amint ott élt, a hol született, néha úgy érezte, mintha soha se is távozott volna hazulról. Kortársai, akikkel mint kis leány sárkemenczéket rakott a patak partján, semmiben se különböznek tőle. Úgy, abban a ruházatban képzelte magát s néha megütődött, mikor a tükörből egy urinő nézett rá: hát hogy ilyen lenne ő? Aztán az a kis fiu fehér csipkeruhájában... Nem! Sokkal szebb az úgy, ha meztelen lábacskáit süti a nap s kövér karjain lobogós az ingujj: az emlékében élő gyermekek mind ilyenek, legyen ilyen az ő egyetlene is.

Mezőn, kertekben foly a szénagyüjtés. Az pompás élvezet, beleképzeli magát egészen és mohón szivja a friss szénaillatot. Van a hétnek egy napja, midőn minden háznál szapulnak, ilyenkor sulyokcsattanásoktól visszhangzanak a hegyek. Ilona karjára kapja gyermekét és lemegy a kertvégi vízhez: szomjas tekintete odatapad a hosszú sor sulykoló asszonyra: térdig állnak a tiszta vízben s a hűs habfodrocskák ott keringenek meztelen lábaik körül. A kövek között apró halak ficzánkolnak és éppen úgy csillognak a napfényben, mint akkor, mikor ő maga is ott lubiczkolt és halászott; érzi a víznek üde lehelletét... ejh! hát miért ne tenné, mikor úgy vonzza valami? Nem, még se teszi, csak a kis fiát mártja a patakba éppen úgy, mint az a másik menyecske; a fiucskák örömmel pacskolják a vizet és éppen egyformán akarnak arczczal belemerülni, a két anya összenéz, mosolyog és mind a kettő azt gondolja, hogy az ő fia derekabb.

Másnap ismét a patakhoz indul, tudja, hogy minden ember a mezőn van, most már csak magában lesz a fiával s úgy titkosan, de be nem vallva önmagának se, érzi, hogy mikor a gyermeket bele fogja mártani a vízbe, akkor lesz ott még valaki mezitlábra vetkőzve és...

A gyermek egyszerre csak kifesziti kövér lábacskáit, öklét összeszoritja és feje hátra mered. Az anya felsikolt; aztán összeszedi minden erejét, leül a földre - és e rémes pillanatban eszébe ötlik, hogy egyszer éppen így ült le az iskola udvarán szegény Annók néne, aztán elkezdi dörzsölni a gyermeket, aki csakhamar magához tér és szederjes szinét ismét a vadrózsa havas pírja váltja fel; kedveskedve fonja át az édes anyja nyakát és kitátott szájacskáját oda nyomja az arczához. Ilona minden ízében reszket: mi volt ez? én istenem, mi volt! Talán csak nem előjele annak a borzasztó kórnak?

Másnap a roham ismétlődött és hosszabb ideig tartott. Az anya borzasztóan szenvedett, úgy érezte, hogy megszakad a szíve. Doktorért küldött. A doktor modern fiatal orvos és nem csinál belőle titkot, hogy a tudomány főczélja fölismerni a betegséget, a gyógyitás mellékes dolog, a melyben maga sem hiszen. Ezek a bajok pedig még eddig gyógyithatatlanok; nincs ellenök semmi orvosság. Nincs orvosság! Oh, az rettenetes! Hát ilyen szegény a tudomány? Akkor nem csoda, ha a nép láthatatlan erőkhöz fordul kétségbeesésében. Megdöbben; de azért ellenállhatatlan vágyat érez kipuhatolni, hogy hasonló esetekben mit cselekesznek? Hátha van nekik valami jó háziszerük! Eh! csak babonát alkalmaznak s a felől ő nem fog tudakozódni. Talán félt, hogy rájönnek, miért teszi; vagy félt, hogy eltalálja hinni, amit hall?

»Rossz jegy alatt született« tört fel a mélyből egy hang. Nem akart rá hallgatni és még is azt mondta: ime betelt! S mikor ennyit elismert, akkor már egy parányi rés nyilt, melyen keresztül vissza nem fojtható erővel tolult be fajának ősi hiedelme. Nem birt az áradattal, hiában állott vele szembe, nem tudta feltartóztatni s érezte, hogy elbontja az egész lelkét. Értelme, műveltsége harczra kelt az ösztönével, erős tusát vivtak, miközben eszébe jutott mindaz, a mit ilyen eseteknél a babona mondott. Nem, nem hisz egyben se! De hát akkor mely erő hajtja, hogy kisérletet tegyen? Fölelevenült emlékezetében édesanyjának minden szava: »A meztelen anya által szedett bazsarózsabimbó csak a szopós gyermeknek használ«... Ki tudja, mi lehet abban? Megdöbbent és elűzte magától ezt a gondolatot. De jött egy új roham, erősebb a többinél és az anya már nem ingadozott, tette azt, a mire hatalmas erővel hajtotta a vére, azt, amit dédanyái tettek.

Éji tizenkét óra volt. Ott ült a gyermeke bölcsője mellett. A kis fiu nyugodtan aludt és üde arczocskáján nyoma se volt a betegségnek. Be gyönyörű! gondolta az anya, de nem merte megcsókolni, nehogy felriaszsza. Megnézte óráját, gyorsan ledobta ruháit és egy hosszú köpenyt kapcsolt a nyakába; meztelen lábacskáira reggeli papucsot húzott s óvatosan osont ki az ajtón. Szíve nagyon vert és nem akart rágondolni, hogy mit cselekszik. Keresztül futott az udvaron és csűrön, egy pillanatig megállt, széttekintett, aztán átcsapott a szomszéd kertbe.

Rektorné asszonyom már régen a temetőben pihent, de hamvas levendulatáblája csak úgy virit a maga öreges, fátyolozott szineiben, mint hajdan. A tábla közepén sötéten terjeng az a híres bazsarózsa-bokor, melyre az öreg csaknem olyan büszke volt, mint a fiára. A haragos zöld levelek úgy fénylenek a hold világában, mintha víz csurogna le róluk, a feslő piros bimbók feketéknek látszanak és nehézkesen csapódnak egymáshoz a havasi szellőben. Ilona belép a levendulás táblába, megáll a sötét bokor előtt és úgy reszket, hogy fogai vaczognak. Csak neki gyorsan! biztatja önmagát. Papucsát ledobja, meztelen talpa érinti a harmatos földet: éppen úgy, mint hajdan; erre egyszerre átváltozik, ismeretlen, de jóleső láng futkos minden ízében, a mi előbb édes bódulatba ejti, aztán lázas szilaj hév kapja meg. Homályos sejtelem azt súgja, hogy ő most valami régi mulasztást, egy nagy, nagy mulasztást fog helyre pótolni. Kikapcsolja köpenyét s egy mozdulattal lerázza magáról és most a hold fehéres világa szabadon csókolhatja a fénylő fehér alakot. Egy pillanatig végig borzong, ez a leplezetlenség egészen új előtte s önkéntelenül kap köpenye után; de ekkor eszébe jut, hogy miért jött ide, visszadobja a ruhát és elkezd körben futni a bazsarózsa körül. Előbb bukdácsol a göröngyön, de az első kör után biztosan és növekvő szilajsággal kering, miközben le-lehajol, egy bimbót szakít: kilencz kerülőre kilencz bimbót.

Ereiben hevesen száguldoz fajának ősi vére, a czivilizáczió által még ki nem hűtött forró vér... Ejh! Nem számitotta se a kerületet, se a bimbót; ez nem jól van igy! Elölről kezdi; eldobálja a sulyos bimbókat s ujból neki indul. Ekkor különös sejtelmek, álomszerű látományok lepik meg: hiszen mindez már volt igy egyszer s ő most csak ismétli azt, amit hajdan cselekedett. A pillanat előtti idő valami áram által összefolyt a dédanyák cselekedeteivel s az unoka nem tudja szétválasztani egymástól; nem tudja, hogy most valami ősi ösztön hajtja s lelke abban ring, mintha ezt a pillanatot már keresztűl élte volna valamikor.

Most már jól van! Kilencz volt a kerület, kilencz a bimbó. Magára kapja köpenyét; de papucsát nem húzza fel, úgy fut haza mezitláb. A gyermek csendesen alszik és édes anyja nagy buzgósággal rakja egy üvegbe a bimbókat, eczetet tölt rá, beköti az üveg száját: megvan! S ekkor valami édes megnyugvás száll minden idegére, kellemes lankadtsággal dől az ágyra s úgy alszik reggelig, hogy meg se moczczan. Ébredéskor veszi észre különös öltözékét: a köpenyben aludt; de nincs ideje, hogy végig gondolja az éji cselekedetet, mert gyermeke ébredez: emelgeti aranyfürtös fejecskéjét s úgy tekintget széjjel, hogy látják-e? Látják, fel is kapják és melegen szoritják egy meleg kebelhez. Ennél többre nem is vár az erős fiucska, azonnal rátalál arra, amit keres, odatapad s a mint a forró szájacska szivja az édes táplálékot, édes anyján kéjes bizsergés futkos végig, ezt az érzést csak az ismeri, aki szoptatott. Már nem éhes a baba, mert elkezd játszani a lábával, el-elhagyja a szopást, felnéz az anyja szemébe, nevet, aztán ismét oda búvik, de ez már csak nyalakodás: bekapja, kibocsátja és szája szögletén csurog a tej. Mikor még egyszer bekapja, az édesanya felszisszen, olyan szoritást érez, hogy könye csordul tőle. Aztán a testi fájdalom által sajtolt könyüt más váltja fel: a lelki szenvedésé, mert a szép gyermek elkékülve, megmerevülve fekszik karjai között. Most, most az ideje, gondolja Ilona és rohan az orvosságért és egész lelkéből kezdi dörzsölni a gyermeket, miközben a szobát átható eczetillat tölti be.

- Fájt a fejem, arra használtam az eczetet - és lehajol ujból a gyermekhez. A roham elmult és a gyermek átfogja az anyja nyakát, ángyó pedig haragos tekintettel néz Ilonára.

- Hallod-e Ilona, sokat oktattál, sokszor megszégyenitél, most már rajtam a sor! Kérdek tőled valamit: mondd meg csak, hol voltál az éjjel?

Ilona összerezzen, elsáppad s egy pillanat alatt agyára tolul mindaz, amit valaha csak mondott a babonáról s különösen az, hogy mennyit feddette ezt az asszonyt.

- Elsáppadál, megkíppedél! nem csodálom, mért ezt igazán fel nem tettem vala rólad, ez szégyen, gyalázat! Előtted volt, rimánkodott a kezedért, hát miért nem mentél hozzá akkor becsületes feleségnek...

- Bizony úgy nézel rám, mintha ártatlan lennél! De láttalak az éjjel a kert felől jönni, gyanakodtam s a mint virradt, utána indultam, nem kelle soká kutatnom, elárult a papucsod, ott a rekturam ablaka alatt - s köténye alól előrántja a bűnjeleket és lecsapja a földre - na, most már beszélj!

Hiszen éppen csakhogy beszélni nem tudott. A mint világos lett előtte, hogy mivel vádolják, megingott és a gyermeket letette az ágyra s maga is ráborult. Ugy maradt pár pillanatig, mialatt irtóztató küzdelem között határozott: inkább tartsák bűnösnek, mint sem éppen az »ángyó« előtt bevallja, hogy mit tett.

- De hát nem is mented magad, nem is szégyelled a cselekedetedet, hát az uraknál igy a szokás?

Ilona feláll, nagyon halvány, de már nyugodtabb s egyszerűen csak annyit mond, hogy bizony nem járt semmi rosszban, azt elhihetik neki.

- Én el is hihetném, ha már éppen bolondnak tartasz; de, hátha az urad nem találja elhinni?... majd megkérdem ükemét is, mikor idejő, hogy mit tart a dolog felől?

És a bazsarózsabimbó nem használt, a gyermekre még aznap rájött egy az eddigieknél is erősebb roham. Az anya ekkor nem leplezgette maga előtt a dolgot és kétségbeesésében bevallotta, hogy ragaszkodik mindahhoz, amit mások is megkiséreltek, mert ki tudja, miben rejlik a gyógyszer? És elkezdett gondolkozni. Vajjon mit is mondott az édesanyja, mint biztos orvosságot? Ott az iskola udvarán emlitette először; jól emlékszik, hogy lehajolt Annók nénéhez és akkor ő megérintette a vállát, hogy ne tanácsoljon babonaságot...

A fiatal asszony összerezzen s egy pillanatig keresztül rezgi emlékezetét az a hév, ami akkor lelkesitette. Látja azt a fiatal parasztleánykát, aki nem tudta elleplezni megindultságát arra az örömhirre, hogy folytathatja tanulását... És mi lelkesitette akkor a tanulásra?... Felrázza a lelkét és átsiklik ezen az emléken éppen úgy, mint mikor egy könyvben valami értékesebb ponthoz érünk és azt hisszük, hogy oda még vissza fogunk térni... Tehát a nyavalyás kis fiut hazavitték, ők, ketten az édesanyjával, künn maradtak az utczaajtóban és az akáczvirágillat nagyon érzett s a kerités mellett apró réczék tipegtek; akkor kijött Annók néne... szegény asszony, mily kétségbeesett rimánkodással nézett az ő édes anyjának a szemébe de hát volt-e akkor neki szíve, hogy meg akarta gátolni a szólásban az édesanyját? És meleg részvéte egész teljességével fordul a Jánoska anyja felé és elitéli azt az érzéketlen kis paraszlányt... A legapróbb részletig mindent felidéz emlékében és ekkor újból megkapja a lángoló hév, hogy ő is éppen úgy tegyen. Aztán elkezd gondolkozni s önámitásul gyönge akadályokat emel: a mihez először fordult, abban volt észszerűség, az nem volt babona; mert hát a virágbimbót el lehet képzelni, mint orvosságot; de az édesanyja által tanácsolt szerben semmi sincs a babonán kívül….. ejh! de hát ki állithatja azt, hogy nincs; ki tudja, hogy a vizek vegyitésében mily gyógyerő lehet? Meg, megteszi! Érzi, hogy úgy se tud ellentállni annak az erőnek, mely rohamosan ragadja magával. De... és itt jő a legerősebb akadály, azelőtt megdöbbenve áll: az uj kisérletet nem lehet egyedül végrehajtani. Kellemetlen érzések borzongatják, tétováz: hogyan szólítson fel még két valakit a segédkezésre? Nehéz... irtóztató nehéz! S ezzel a kérdéssel még el se számolt egészen, mikor másnap hajnalban már bő köpenye alatt szorongatott egy nagy lapos kulacsot és ment a »kilencz telek udvarán, kilencz kutból« meriteni. Mikor az utolsó kutnál is végzett és a rektori kerten keresztül hazafelé tartott, természetesen, hogy ángyó meglátta és haragosan rontott felé:

- Nem látta meg a kulacsot, gondolja Ilona és ügyet se vetve más egyébre, bement a szobába és a zárt előretolta. Aztán kinyitotta a kényelmesen berendezett szoba egyetlen parasztbutorát, a tulipános nagyládát, abban van az édes anyja kelengyéje - s az lett volna az övé is - az ősanyák remek kézi-munkái szép rendben pihennek egy rakáson, legfelül a fehérgyöngyös párta. Kiemel egy csomó dúsvarrottas párnahéjat, helyébe állitja a kulacsot s gondosan lezárja a láda fedelét. Az az illat, ami ekkor körülötte terjeng, édes hevületbe ejti; a régi ruhák illata visszaragadja gyermekkorába s ennek közvetlen hatása alatt egyszerre elfeledi mindazt, amit egykor maga elé tűzött s a minek megmásitásán szégyenérzet fogta el, a mit takargatott. Mohón szivja a drága illatot s ebben a pillanatban testestől-lelkestől egészen parasztleány. Úgy is fog cselekedni; gyorsan határoz. A gyermek ilyen időtáján szokott ébredni, azt most nem hagyhatja magára, tehát bevárja, mig Annók néne vizért jő. Türelmetlenül tekintget az utczára, mig végre hallja az utczaajtó nyikorgását, amire kifut és behivja az öregasszonyt, leülteti s meg is kinálja - amint az már szokás - egy korty sziverősitővel, aztán megfogja a kezét.

- Annók néne, emlékszik-e, hogy egyszer régen mire kérte volt az én édesanyámat? Tudja, akkor volt az, mikor a Jánoskát utolérte a szívgörcse ott az iskola udvarán... Na, gondolkozzék csak...

- Úgy-e, hogy tudja? Aztán kend is elérte már azt a kort... na tudja már Annók néne...

Az öregasszony fürkészve tekint Ilonára, aztán a bölcsőre és kezdi sejteni a dolgot:

Ilona elsáppad, mire Annók néne meg akarja nyugtatni, hogy ő bizony régen megtért már és készséggel ajánlkozik a fürösztő víz kiöntésére.

- Tudom, egy szűzleány; ott van az unokám, a kis Erzsók, azt viszem magammal a keresztútra... Csakhogy ez még mind semmi, egyéb a fő; az édes lelkem, hogy lesz-e hozzá való víz, az édes anya által meritett kilencz kútból való víz?

És mikor ezt mondja, arczát láng boritja; de tekintetében diadalmas fény ragyog.

- Hogy van a kis fiunk? - kérdi a férj, amint egy késő este a szobába toppan - leveledre ott hagytam a munkát és nagy aggodalmak között futottam haza.

- Jól van, nagyon jól van! van már neki egy gyönyörű piczi kis foga... mert képzeld csak édes uram, fogzásbaja volt... de soha se is láttál olyan szép fehér gyöngyöt……

Ekkor eszébe jut, hogy mi mindent követett el, mig ez a drága gyöngy előbujt; mélyen elpirult és odanyomta az arczát a férj melléhez s úgy suttogta, hogy nagyon szégyelli a dolgot; most már nem is tudja, hogyan lehetett az, mintha csak egy különös álom lett volna!

A férj pedig ujjong örömében: most már tudja, hogy nem csalódott. Őserőtől duzzadó hamisitatlan parasztvér kering a fia ereiben: az a vér fogja aczélos férfivá edzeni a fiút: olyanná, a milyen már rég nem termett az elsatnyult, vérszegény Gábor-nemzetségben.

Az asszony még mindig pirulva sugdossa, hogy csak ne itélje el az ura, mert soha, soha se lesz többé babonás; már most sem érti, mint történhetett az?

- Tudom, hogy nem vagy babonás; hiszen a fajodból is azt akartad kiirtani, azért tanultál, s igy én minden boldogságomat a babonának köszönhetem, hanem azért gondom lesz rá, hogy a másodszülött fogzásakor itthon legyek és szemmel tartsak egy ablakot, mert azt még se szeretném, hogy valakinek éppen akkor jőjjön kedve a holdas éjben gyönyörködni, midőn a bazsarózsa körül egy fénylő, fehér alak kering...

Az asszony tekintete megdöbbenő és lángoló. De hát hogy az úgy is lehetett volna? És ő erre éppen nem gondolt! No, oda már nem megy többször; hiszen csak van ebben a faluban más helyen is még egy bazsarózsatő?

Mikor a hegyek közül kivonult a nép távoli megyék dús rónáin keresni az »életet«, akkor ment el Biró Kata is, s mikor hazatértek mind, csak egy nem jött haza: Biró Kata. Azután sem jött, pedig az egész faluban neki volt a legszebb kis leánya, mégis elhagyta.

- I'szen ez még nem nagy baj! vetette oda a tanakodóknak egy csinos menyecske.

Tovább törték a fejöket ezen a szégyenen, a mit falvokra hozott az az özvegy, a ki így tudott cselekedni. Aztán megegyeztek abban, hogy ha már így van a dolog, a kis leányt nem hagyják veszendőbe. Az egész házban nincsen más, csak a nyolczvan éves nagyapa, az nem gondozhatja, tehát gondozzák ők: az egész falu.

És az elhagyott szép gyermek iránt úgy nőtt a részvét, hogy bőségesen kijutott belőle az aggnak is. Pedig a mily kellemes a gyermekápolás, annyira nem szokott gyönyörüséget nyujtani az öregekkel való bajlódás, s míg a szülők csókkal zárják le a kicsike siró ajakát, addig a gyermekek nem találják elragadónak az agg szülők sóhajait. A természet az ő bölcsességében vajjon nem intézhette volna úgy a dolgot, hogy az élet kezdetén és végén egyenlő szeretettel gyámolítsuk az egyenlőn gyámoltalanokat?

Nos, hát a szép özvegy: Biró Kata, oda maradt az »aratóba«; de úgy oda maradt, hogy még más évben sem tért haza; pedig voltak, a kik hitték, hogy midőn odakünn a letarolt rónák, az izzó nap hevétől kiégve, siváran asznak és idehaza akkor legüdébb a zöld bársonyos hegy, völgy; nem lehet ehhez a tájhoz hűtelen az, a kinek itt ringatták bölcsőjét! Várakozásában teltek a napok és eltelt a második ősz is, de a szép asszony csak nem tért haza.

- Ha már eddig nem jött, hát ne is jőjjön! mondogatták, a kik az elhagyott kis leányba nagyon beleszerettek; már pedig az egész falu asszonya és férfiának is nagy része ilyen volt.

Tél vége felé járt az idő, »a hun az a haszontalan asszony van, bizony már tavaszra is válhatott.« A Vincze Márton kicsi háza, mint minden este, úgy ma is, tele van fonó-asszonyokkal. A szabad kályhákban vidám lángolással lobog a száraz galy: ha van, ha nincs más helyen a faluban jó tüzelő, de itt van mindig: i'szen csak a mi gyermekünket nem hagyjuk dideregni! A tűzhely előtt körben ül az asszonysereg, a tűz melletti padkán az öreg házigazda, ölében kicsiny unokája: a »falu gyermeke«. Még csak aratáskor, olyan időtájban, hogy az édes anyja elhagyta, lesz négy éves a kicsike. Üde, rózsás, bájos kis teremtés; csak egy pirosvállfős hófehér ingecske van rajta, az is térden felül csuszva, hogy szép, kövér lábacskáit csókolhassák az asszonyok. Az ősz nagyapa ma is, mint minden este, mondja azokat a tündérregéket, melyek az ő gyermekkorában, mint megtörtént csodák népesítették be a hegyvidék tájékát. Minden pásztoromnak megvolt a maga sziklájáról, forrásáról, odvas fájáról a maga tündérmeséje, melyet a végén szentül el is hitt. Az öreg Vincze Márton is úgy bele álmodta akkor magát a mesék világába, hogy most már nem tudja, mi volt abban a szép világban az álom, mi a fiatalság? A mostani pásztorfiu nem ér rá az álmodozásra: a gőzgépek éles füttye lépten-nyomon felébreszti. Az ő regéi, mikor majd unokáinak mesél, tüzes szemű sárkányok helyett tüzes szemű gépekről fognak szólani.

A nyolczvan éves agg, mintha igazán látta volna azt a tündéralakot, a ki szerelmi bujában hét esztendeig és hét éjszaka folytonos könyhullatással ült a »szirt«-en, a tündér könycseppjei mindig egy helyre hulltak, mígnem a szirtalj sziklája kilyukadt s úgy fakadt fel a forrás... Mikor a szép kis leány észreveszi, hogy az érdeklődés legnagyobb a tündér iránt, akkor csintalanul összeszorítja ragyogó nagy szemét és lábacskáit oda nyujtja a lángokhoz, az asszonyok rémülten szöknek fel, tenyereikkel védik a rózsaszin talpacskát, aztán csókokkal borítják; a gyermek ropogós nevetése tölti be a kis szobát: mindég igy rájok ijeszt, mikor látja, hogy leginkább el vannak merülve a tündér-regébe, úgy látszik, ez a kis tündér már egészen modern. Aztán igy játszik tovább, mig hosszu szempillái árnyat vetnek bájos arczocskájára, feje hátra hanyatlik nagyapja mellére, piros kis ajkai szétnyilnak: elaludt. Ekkor négyen-öten ledobják a guzsalyt, oda futnak a kicsihez, egymás kezéből elkapkodják: egyik kövér kis nyakát csókolja, lecsüngő gömbölyü karját, lábát a másik; nagyon hozzá lehet szokva, hogy fel nem ébred a csóközön alatt. Nagysokára elérnek vele az ágyig, a mi épen két lépés a tüzhelyhez, ott a megtapogatott, megsimogatott varrottas vánkosok közé helyezik s lábujjhegyen visszamennek guzsajaikhoz, az orsókat beletüzik a szöszbe, az öregnek szerencsés jó'czakát kivánnak s a holnap esti találkozóig elbucsuzva, távoznak.

És előbb találkoztak a holnap esténél. Másnap reggel nagy szerencsétlenségnek futamodott hire: az éjjel elrabolták a kis Ilonát, az egész falu kedves gyermekét! Ki vihette el? Hogy történt? kérdezgették egymást igaz rémülettel. Ott van az asztalon egy irás, hátha az elmondja a dolgot, azt kell legelőbb elolvasni. Felbontják a levelet: töménytelen sok betü, nem lehet ahhoz hozzáfogni: estét érné a vége! Öreg Vincze Márton szól:

- Izibe fussatok a »Zsandár« után, az ért leginkább a betühöz, nyolcz esztendőt tölte távol, azalatt megtanulhatott mindent.

A »Zsandár« egy jól megtermett, tüzes tekintetü délczeg alak, belépett, széttekintett a népségen:

- Szerencsés jó reggelt mind közönségesen. Mi végből kivánnának? Itt vagyok.

Egy szép fiatal menyecske, a Zsandár testvérhuga: Korpos Erzsi, felkapja a levelet:

A legény átvette a levelet, megnézte az aláirást, tüzes tekintete haragosra vált:

- Ha épen kivánja, Marczi bátyám, megtehetem... Különben a kedves menye irta.

A legény daczos mozdulattal felvetette fejét, erős mellét nekifeszítette s olvasni kezdett:

A »Zsandár« megrázza a papirt, mintha nem tudná jól olvasni, aztán egy kihivó, daczos mozdulattal lelöki magát a karos-padra s úgy olvas tovább:

A »Zsandár« erős termete megrázkódott, úgy tett, mintha nem tudná kibetűzni az irást, villanó tekintetét valami lágyság szeliditette.

- Tovább, tovább! - sürgette a hallgatóság s e zajban nem hallszott a legény mély sóhaja:

- Tovább, Gyuri ecsém! hangzott az agg férfi szava; és a legény nyomott hangon folytatta:

A legény újból elakadt, az öreg azt hitte, hogy nem érti a dolgot és magyarázni kezdte az eltévelyedett asszony állapotát:

- Na hát, Gyuri ecsém, érted-e már? - Ha érted, folytasd; mert ha neked semmi is ez az egész dolog, de lásd, én nagy aggodalomban vagyok a kis unokám miatt!

- Mindnyájan úgy vagyunk a kedves kis Ilonánk soráért! - zúgta egyszerre az egész gyülekezet.

A nagy zajra feleszmélt a legény: tétovázva nézett szét, egy szót sem hallott az öreg magyarázatából; de azért lehet, hogy értett valamit a dologból; meghajtotta daczos fejét s folytatá az olvasást:

- Vajjon én Istenem, oda van irva az a kiáltás? - kérdezte egy koros asszony. Gyuri észrevette magát, ismét úgy tett, mintha nem tudná olvasni az irást és most már volt is oka reá, úgy összeszorította a levelet; igy hát letette az asztalra s kezdte kisimogatni a rücskös papirt. Nem ment gyorsan ez a munka: felengedő szivében újból elszabadult a féltékenység ördöge; tombolt, marczangolt úgy, mint akkor, midőn odahagyta a szép menyecskét: úgy hát mégis jól látott! Annak az átkozott boltosnak a kedvéért cserélt ruhát is! Nem ok nélkül találkozott vele kétszer... kétszer? Ki tudja hányszor? Kétszer látta ő maga összebujva sugdosódni; de hát mikor ő nem látta! Nem hiszek, nem hiszek neki! Mikor katonának vittek, akkor is megcsalt, elhagyott: férjhez ment... most is meg akart csalni; de most már én hagytam el, megbosszultam magamat! Meg!

- Mit mond tovább az irás, Gyuri fiam! - sürgette Vincze Márton uram. - Az irás így mondta tovább:

Korpos Gyuri kezére nyugtatta állát és a földet nézte. Nem láthatott a szemébe senki, annál kevésbbé a szivébe: abba a heves, lázongó, daczos szívbe! A falu népe egy percznyi álmélkodó szünet után mozgolódni kezdett; a szóvivő asszony megszólalt:

- Már én csak amondó vagyok, hogy ne hagyjuk a gyermekünket! a miénk a: az egész »hazá«-jé!

- Utána megyünk, visszahozzuk! Annak a haszontalan asszonynak úgy is van már egy köjke!...

Gyuri felszökött, vállon ragadta azt, a ki ezt mondta és akkorát rázott rajta, hogy az asszony torkaszakadtából visított.

- Na, na, Gyuri ecsém, mit művelsz? szólott a gazda. A legény magához jött, egyet lódított az asszonyon s azzal az ő szilaj, büszke mozdulatával megrázta vállát, mellét kifeszítette, fejét felvetette s úgy nézett végig a gyülekezeten: Csak arról az asszonyról merjen valaki rosszat mondani: ez villogott sötét szeme éjjelében. - Kiről, arról a ledér asszonyról, a ki őtet egyszer elhagyta? Arról, a ki úgy viselte magát, hogy neki is el kellett hagynia? Ismét tombolt szivében az ördög. Arra is dühös volt a legény; szeretett volna szivébe szúrni, hogy megölje az ördögöt. Legyőzlek! Most már én vagyok az erősebb, legyőztelek! s egy oly mozdulatot tett, mintha igazán meg akarna valakit ölni. Tisztultak az oldala mellől s azt sugták egymásnak: a »Zsandár« megbomlott!

- Tüstént induljunk a gyermekünk után! vetette oda a szót valaki. A hangulat újból útias lett: - Induljunk!

- Asszonybeszéd, hijába való szó! - mormogott kurátor uram. - Induljunk! De hová, merre induljunk?

Öreg Vincze Márton uram ezalatt rájött valamire: öreges, nehéz lassusággal, de végre megtalálta s akkor már bő tapasztalatának egyeneslátásával tisztán látott mindent, a legényhez lépett, vállára tette kezét:

- Gyuri fiam, te világlátott ember vagy, sokfelé vezetett útad, mig csendőr valál, ugyan mondd, nem tudnál minket útbaigazítani?

- Nem jól van ez így, fiam. Azért csak azt mondom: gondolkozz, nem jut-e eszedbe valami?

A legény huga: Korpos Erzsi - egyik nagy imádója a kis Ilonkának - megragadta kezét:

- Gyuri bátyám! Induljon ke'd a gyermekünk után, áldja meg az Isten a lelkét; induljon, a míg nem késő! Hátha megválthatja a szegény anyát is, a ki csak kénytelenségből mondaná el a hitet. Tudom, hogy nagyon megsértette ke'det, mikor Vincze Pistához ment férjhez; tudom, nem is kivánhatom, hogy szeresse, de azért ne hagyja szegényt veszendőbe; 'iszen a mi vérünk ő is... Már akárhogy, én nem tudom elitélni a boldogtalant: a szerelméért, meg a gyermekéért cselekedte, a mit tett...

- Ejh! hagyjatok nekem békét! kiáltott a deli legény s kigyult arczczal, lángoló tekintettel elrohant.

Most már ki által s merre leljék a gyermek nyomát? Szerették a kicsikét, de meg ide is szoktak már mód nélkül, s a közös együttlét végett nem kivánnák ezen állapot megszakitását. Az a két esztendei gyámkodás időtöltésnek is bevált; ne legyen annak vége minden igaz ok nélkül! Aztán egyszerre csak beszédesre vált mindenik; suttogó hangon kezdték egymásnak tudtára adni, hogy miképen akartak gondoskodni a gyermekről: egyik már két szőttes kendőt tett félre a láda fenekére; a másik jobban felbuzdulva, egy egész vég fodorvászonról beszélt; borjuról s bárányról beszélt a másik, mígnem rátértek a kis Ilona jelességeire, éppen, mint ez ravatal mellett szokás, elősorolni a halott érdemeit, el nem hallgatván a magukét sem, melylyel a megboldogultat mindenesetre valami nagy szivességben részesitették. Kurátor uram újból oda dobott egy szót, hogy, amint ki is fejezte: legyen min rágódni. Végre temérdek tanakodás után, hogy: ki menjen, merre menjen? megállapodtak abban, hogy közösen egy szekerest fogadnak, két egyént választanak szótöbbséggel s útra inditják arra felé, ahol aratáskor mult két esztendeje Biró Katát legutoljára látták; különben este még tanácsot ülnek e végből. Szétoszlottak, minekutána még az utcza közepén is egy kissé meghányták-vetették a dolgot.

Mikor Korpos Erzsi a bátyja kapuja előtt elhaladt, egy erős hang visszaszólitotta, aztán abban a pillanatban, hogy az utczaajtón belépett, egy erős kar átölelte s egy forró ajak tapadt homlokára.

- Jó, jó! De hát te nem tartod haszontalannak? Áldjon meg érette az Isten, Erzsi hugom!

A menyecske most már megértette, a mit az előbb csak sejtett s örömmel, de kissé tartózkodva is kérdezte:

- Nem, nem megyek! De gyere csak be a házba. Megfogta huga kezét és hevesen vonta befelé, pedig ment volna a menyecske az egyszerű hivásra is.

Erzsi figyelt, de bátyja elhallgatott. Vajjon mit akar? A legény félrefordult, nyilvánvaló, hogy nem tudja elkezdeni; de aztán, mikor elkezdte, olyan hangból mondta, mintha valaki ellent akarna szólani:

- De az öt lovat és szekeret oda adom, már oda adom! Te elkéredzel az uradtól: annak meg kell lenni, érted? Pista ecsénk fog hajtani... jól hajt... nahát ülj le, Erzsi, vagy nem akarod hallani? Különben, hogy merre hajtson: majd az öcsénknek rágom a fülébe, asszonycseléd nem ért ehhez. Te, Erzsi, mindig jó barátja valál... de hát szólj már! vagy meg akarsz czáfolni? Benned nagyon bizom, Erzsi. (Teremtő Istenem, csak nem zavarodott meg! gondolta a menyecske, de szóhoz nem jöhetett; bátyja hevesen s közben haragosan beszélt egyfolytában.) Egy levelet írtam, Erzsi... de hát ne csodálkozz oly felette nagyon... írtam. De értsd meg jól: ezt a levelet csak akkor adod oda... na, tudod kinek? Teremtő Istenem, beh értetlen vagy!

- Ki kérdezte azt? Ne csacsogj annyit te... te... - Aztán visszafordult hugához, megfogta kezét: - Erzsi! te egy értelmes menyecske vagy, tudod a gondolatomat, 'iszen egy vérből valók vagyunk... Na hát! Csak akkor adod oda a levelet, ha semmiképpen sem enged... tudod: ha nem bocsátaná a kis leányát... csak akkor, Erzsi. Most pedig lódulj az uradhoz..... nahát ne fuss már, várd be az utolsó szót Erzsi! tégy oda egy rend ünneplő gúnyát is, patyolatkeszkenővel...

- Nem szeretem a sok hijába való szót, Erzsi! Ha ellenemre jársz, hát akkor csináld, a hogy akarod... ne is menj, ne menj!

A menyecske elszomorodott és addig kérlelte a bátyját, mig a legény megengedett: beleegyezett, hogy menjen a gyermek után, csak az az egy kikötése volt, hogy aztán pitymallatkor induljon.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Én Istenem, vajjon mit irhatott a bátyám ebbe a levélbe? tanakodott egész úton Erzsi. S mivel hogy Korpos Gyuri nem szereti a sok hiábavaló szót, a levél is rövid volt és így hangzott:

Éppen vasárnap délután volt: ragyogó szép márcziusi nap; a harangok templomozásra szóltak; a hegyeken elolvadt hó apró csermelyekben csörtetett a réteken, utakon keresztül-kasul, a gágogó ludak végtelen örömére. E tavaszias vidám zajba távoli szekérzörgés s lovak csengőjének csilingelése vegyült. A kapuk előtt álló népség ösztönszerűen érezte, hogy ez a szekérzörgés őket inkább érdekli, mint általában a szekérzörgés érdekelni szokta az országút mellett lakókat. Feszült figyelemmel hallgattak, szivük gyorsabban vert s tekintetük élénk fürkészéssel furódott a látóhatár végpontjára. Végre feltünt az öt ló, a könnyű kis szekér, Korpos Pista a bakon, két alak az ülésben. Aztán egy pillanat multán az is világos lett, hogy a két alak ölében egy-egy gyermek van.

- Ott van a mi kis leányunk! - törte meg a várakozó csendet egy hang s erre mint a gátat tört áradat, zúdult a sok megjegyzés mindenfelől:

- Ni, ni! Bizony isten, ha nem Biró Kata az az egyik menyecske! Ünneplő ruhában érkezik, a kis fián sincs nemeses ruha, pedig az már nem közülünk való! Ne esküdj arra, amire nem muszáj! Soha sem tenném a tűzbe a kezemet ezért az állitásért! Ni, de hát merre kanyarodnak? Elhagyák a Vincze Marczi házát!

Mig a nép így tanakodott és nem tudta, hogy merre tartson, Korpos Gyuri is kiállott faragásos utczaajtójába, mikor látta, hogy öcscse megállásra rántja a gyeplőt, odakiáltott neki: - Hajts! - és a templom felé mutatott.

- Mit akar ez a legény? kérdezték egymástól, pedig mindnyájan sejtették, hogy mit akar. Gyuri megindult, a tömeg utána. Ilyen nagy násznép még nem kisért vőlegényt ebben a faluban.

Szép volt Biró Kata mindég, de ilyen szép, mint most, még soha. Fehér habos kendője fátylán át tündököl aranyos kis fejkötője, bájos arczán a szivbeli öröm fénye rezeg, de legtündöklőbb sötét szemében az a pár könycsepp, melyen át meghatottan szemléli elhagyott faluja népét. Amint ott állnak a pap előtt, kifejlett szépségük egész teljességében: nem lehet megmondani, hogy melyik délczegebb, melyik szebb, melyik boldogabb? Csak azt jegyzi meg mindenki, hogy így együtt gyönyörű pár: jó, hogy előkerülének: megszinezik az egész falut. De ki is hitte volna ezt?

- Maradjon a mienk továbbra is; vigyük haza a nagyapjához! Kikapják a Korpos Erzsi karjai közül és diadallal viszik. Itt van a kedves kis unokája, nagyapó! 'iszen van már annak az asszonynak ura is, fia is: nem hagyjuk nála a mi gyermekünket! Úgy-e helyesen cselekszünk Márton bátya? Úgy-e maradjunk úgy, a mint valánk?

- Már hogy a kis unokámat nem adom: az bizonyos! Várja ki az az asszony siromig; ha elhúzta a singet, húzza ki az araszt is! Nem nyujtja hosszabbra az én jó Istenem életem fonalát, mint volt az az idő, melyet jószántából tölte távol gyermekétől: hát csak várjon a szépséges menyem-asszony, várjon!

Bánni ugyan Erzsók asszony sem bánja, sőt ellenkezően, mert amint neszét vette a távoli dobpergésnek, rögtön ünnepi diszbe csapta magát s úgy állott ki az utczaajtóba. Hajdan is így cselekedett; hej! de akkor még jó világ volt... mert hát akkor nem volt vasut, hogy elfütyüljön a katonával; akkor beszállásolták őket a házakhoz és elkelt minden... de a vasut elvisz minden jót és csak rosszat hoz a helyébe!

És a hajdani szép asszony hovatovább mind mélyebb elkeseredést érez a vasut iránt; mintha az valami nagy rosszára lenne: terhére van; óh bár inkább alvék vala, a ki kitalálta! És ebbeli nézeteit tolmácsolja naponta a mellette áruló Jánébonya előtt, a ki viszont arról tájékoztatja Perzsi asszonyt, hogy mennyivel jobb világ is volt akkor, midőn még úrdolgát szolgáltak; nem is lesz olyan jó soha többet!

A hegyek alján meg-megcsillan valami, mintha csak a forró napfény szórná sziporkázó tűzszikráit. Aztán zenehangok zendülnek mindig tisztábban, többen; több zenekar játszik és ezred ezred után tünik fel a rezgő levegőben. Az ütemes léptek alatt reng a föld, és fénylő fegyverektől ragyog az egész táj. Perzsi asszony gyönyörüséggel telve csapja össze tenyerét: hiszen ezek sokkal szebbek, sokkal többen vannak, mint hajdan, mikor csak elszállásolásra kerültek ide! Csupa gyönyörűség az egész; meddig a szem lát, mindenütt csak katona: fénylő szép katona! És úgy áll, hogyha már ő lát, lássák őt is.

Igy állt ki Perzsi hajdan is a csinos piaczi telek utczaajtójába, mikor jöttek a katonák és ekkor úgy megakadt a szem rajta, hogy hiába volt közlegény hozzá szállásolva, rögtön egy-egy fiatal hadnagy vette át a szállást. És az időhaladt özvegy a mint felvillanyozva ott áll, eszébe sem jut, hogy a mire gondol, már nagyon régen volt s hogy az a huszonöt év, mi azóta felette elrepült, ott hagyta a nyomát az arczán. Ejh mit! Ezelőtt huszonöt évvel is épen úgy ki volt ő festve, mint most: Csakhogy egy fiatal arczot még a festék sem tud egészen elrutitani; de annál valami undoritóbb nincs, mint a redőkre mázolt festék! S immár Perzsi asszony ilyen látványt nyujt. Csakhogy neki ilyesmi eszébe sem jut és nagyon kiváncsi a mindjárt elérendő hatásra: hogy fognak az arany-csillagosak hozzá kivánkozni szállásba!

A piacz tere és az utcza tömve katonával, kardok, puskák csillognak, távolabb lovak patáinak csattogása, az ágyuszekerek dübörgése és a zenekarok játéka egy hóditó hangba olvad össze és az özvegy újból bekiált az ablakon:

- Erzsi! Nincs a réten annyi virág, mint a hány katona ellepé az utczákat, még a levegő is csillámlik tőlük, soha ilyen gyönyörüséget... Na, hát gyönyörködj te is már!

A katonaság által fölvert por vöröses csillogással terjeng a helység felett és az özvegy azt is elragadtatással szemléli: bezzeg port sem tud más olyant verni, mint a katona! Lelkesülten tekintett szét s nagyon kellemes érzések lepték meg, mintha egy elveszett nagy adósságot most egyszerre csak visszafizetnének. Olyan könnyűnek érzi magát, hogy talán repülni is tudna; szeretne ott uszni abban az aranyos ködben: Úgy van, minden úgy van, mint akkor volt... Nézz ki hát! Na, láttál-e még ennyi katonát világéletedben?

Erzsi nem is látott ennyi katonát és nem is bánná, ha a sok helyett most is csak egyet látna, azt az egyet, a kihez nem akarja hozzáadni az édesanyja, s a ki e miatt nem jött haza a nyáron, pedig már kitelt az ideje. Jó magaviseletű, derék, szép legény és Erzsi el nem tudja képzelni, hogy miért ellenzi az édes anyja? A szomszéd Jánébonya már el tudja képzelni, de azt szokta mondani: »ne szólj szám, nem fáj fejem!«

- Koldushoz nem adom a lányomat, nem, soha! Jőjjön olyan, a ki magáért és nem azért a piaczi házért akarja elvenni! Van itt gazdag legény elég, mi okon is bolondult ez az evernye abba a szógalegényfélébe! Egy szó, mint száz, Gáspár Marczihoz nem adom a cselédemet, nem soha!

És a kis leány nem beszélt többet erről, s egyáltalán nagyon hallgatag lett az édes anyjával szembe.

A Perzsi asszony ura, Török György, ezelőtt négy évvel halt meg - a felesége úgy vélte s ebből nem is csinált titkot, hogy ezt megtehette volna előbb is, mert teljes világéletében göthös volt - és akkor elhatározta, hogy férjhez fog menni, még pedig egy csinos, szép legényt választ, elég volt már a beteges férjből, ki a mezei munkát sem tudta végezni! És a mint ezt elhatározta, egyszerre csak úgy kezdte magát viselni, mint egy férjhez menendő leány, a min nem győzött csodálkozni a szomszédság.

És a mint már előre sejteni lehet, a kiválasztott csinos legény nagyobb hajlandóságot érzett a leány, mint az anyja után és ez éppen nem szült kellemes hangulatot az özvegynél s nyomban kiadta az útat, erősen hangsulyozva, hogy koldusnak soha sem adja a lányát.

Egy káplár és tiz legény közeleg a faragásos utczaajtóhoz; az esküdt bemutat az udvarra, hogy ott a szállásuk. Jánébonya Perzsihez sompolyog.

Benn a kékkeretü kis ablakban az üde arczu fiatal leány mosolyog és arra gondol, hogy vajjon egykor ő is olyan szépnek fogja-e találni ezt a mostani időt?

Nem lehet mondani, hogy az özvegy valamit elmulasztott volna, a mivel szállóinak a figyelmét magára vonja. Csakhogy ezeknek a mostani katonáknak nincsen szemök, vagy ha van is, nem úgy néznek vele, mint a hajdaniak. Hiszen ő most is éppen az, a ki régen volt - érzi, hogy az! a ruházata pedig sokkal pompásabb; no hát!... Aztán van a legénység között nehány szomszéd falusi fiú, a ki nagy szerencsének tekinthetné, ha beülhetne a kisváros piaczi telkébe... no hát!

És ha a csinos telek nem lenne adóssággal terhelve, lehet, hogy többen meg is gondolnák a dolgot, még egy vénebb asszony ráadással is; de igy azt mondják, »kebeles« telek nem kell. És ez nem az özvegy kebelére vonatkozik, hanem a telekkönyvi bekebelezésre, a miből világosan látszik, hogy nemcsak az úri házasulandók gondolnak a telekkönyvre.

Az özvegy szállói között van egy jól megtermett szomszédfalusi legény: Simon Jancsi; ezt szemelte ki Perzsi, mert amint mondja, ennek olyan a növése, mint a jegenye, olyan az arcza, mint a piros rózsa, olyan a szeme, mint a kökény..... szóval, épen béillenék egy ilyen telek gazdájának. Úgy van, ez a legkülönb az egészben, mondogatja magában.

És Jancsi katona úgy nevet a káplár megjegyzésén, mint ahogy nevetne az özvegy véleményén, Jancsi nevet mindég, mindenre. Lépten-nyomon lehet látni azt a harminczkét hófehér fogát és ugyanennyiszer nem lehet látni a csillogó apró szemeket, mert Jancsi, mikor nevet, szemei egészen eltünnek húsos, piros arcza gömbölyödésében.

Immár egy hete, hogy a hegyek között bömbölnek az ágyuk, ropognak a puskák, villognak a fegyverek s száll a lőporfüst; mintha »erdőgaz« égne mindenfelé és Perzsi még nagyon kevésre ment a katonával; hej! pedig sok rétes és csörge tolmácsolhatta volna az özvegy érzelmeit. Ezeknek különben volt annyi hatásuk, hogy Jancsin észre lehet venni valami érdeklődésfélét, a mi főként abban nyilvánul, hogy ha lehetséges, még butábban és még többet nevet, s azon a ponton látszik lenni, hogy mondani szeretne valamit, de nem mond semmit.

Az özvegy jól látja ezt s nagy megelégedés száll régen sóvárgó szivébe. Végre tehát mégis czélhoz jut; derék fiatal ura lesz, a milyen még nem volt soha; pedig ő is csak megérdemelt volna egy olyan férfit, a milyen sok más hitványabb asszonynak jutott; megjegyzendő, hogy a Perzsi helységében a »hitvány« alatt véznát értenek s így igaza van az özvegynek.

Jól kezdődik a dolog, csakhogy nagyon nehéz alkalmat találni egy értelmes beszédre; mert vagy itthon vannak mind, vagy nincsen itthon Jancsi sem. Mikor itthon vannak, az a hetyke káplár úgy zaklatja azt a szegény szép legényt, mintha bizony püspököt akarna belőle csinálni! Egyszer meg is mondta azt a káplárnak, aki erre azt válaszolta, hogy a puskaagygyal hátba üti Jancsit; többet aztán Perzsi sem szólt a dologba.

Egy napon korábban ért véget a gyakorlat és Jancsi katona a kertbe lopódzott éretlen szilvát szedni. Az özvegy nyomban követte. A legény zavarba jött és rejtegetni kezdé a szilvát.

- Nem? és a katona átöleli a szilvafát, hogy felkuszszék rá. Az asszony vállára teszi a kezét, hogy helyt maradjon, a katona bambán néz és nevet.

- Jancsika, én úgy veszem észre, hogy ked szereti ezt a telket, no feleljen, hogy szereti-e?

- Jancsi, nincsen idő a sok szóra, mert tüstént nyakon csipi az az ember-hóhér káplár; úgy hát hamarosan csak annyit kérdek, hogy mit szólna hozzá, ha egyszer csak úgy tréfából azt mondanám, hogy legyen ennek a teleknek a gazdája.

Jancsi most az egyszer nem nevet, de az egész arcza maga egy kaczagás: parányi szemei villognak, duzzadt piros ajkai mozognak, torkát köszörüli s csak nagy nehezen tudta kiszoritani:

Megfogta kezét és éppen bátorságot akart önteni a szivébe, mikor a káplár csak ott terem.

- Te buta, isten szamara, sohasem tudod mi a parancsolat? Mars! - És maga előtt hajtva a szép legényt, mindennek elmondta, csak okosnak nem.

Perzsi megkönnyebbülten sóhajtott fel: valahára! És amint ott állott a zöld bársonyos pázsiton, a gyümölcscsel rakott terebélyes fák között, úgy érezte, hogy ő most egy menyasszony, aki előtt megnyilt az életnek minden öröme. Ideje, is már! - mondja - 'iszen négy esztendei magaviselete csak érdemel is ennyit! Hej! ha nem akartam volna férjhez menni, bizony nem így használom ezt az időt! Most már elmehet az a lány is, én nem bánom, legyen boldog ő is. És egyszerre elmult minden ingerültsége Gáspár Marczi iránt; nem is találta olyan koldusnak, aki el ne tudna tartani egy asszonyt. Könnyü léptekkel ment be és egészen tréfás hangon kérdi a leányától:

- No hát Erzsi, megszántam a bánatodat és elhatároztam, hogy nem állom utját a boldogságodnak. Azért megirhatod Marczinak, hogy hazajöhet s ha van, a miből eltartson, Isten neki!

- Igazán hát! Nem polyva az én szavam, amit elfuj a szél! Csak azt az egyet most is mondom, hogy nem hozom ide fiunak...

- Nem is kell; van neki egy házikója, majd kitataroztatjuk azt... esztendőre rá sem ismer senki! - S míg ezeket mondta, előszedett a mestergerendából néhány irkát és a tiszta lapokat teleirta olyan gyakorlottsággal, a mint az már dukál is egy öt osztályt végzett leánynak. Míg ír, telegyül a szoba a templomból kijövő néppel: ilyenkor, vasárnap délutánonként, szokott a rokonság egy adjon istenre befordulni. Erzsi szétnéz s mikor látja, hogy a szomszéd asszony is, Jánébonya itt van, aki mindig meg szokta mondani az igazat az özvegynek is, s e miatt kissé tart is tőle Perzsi asszony, elhatározta, hogy fennhangon olvassa el a levelet, mert akkor mégis csak bizonyosabb lesz a dolog.

- Édes anyám! Megirtam a levelet, úgy a mint kiváná, ha akarja fel is olvasom.

- Helyesen van! - sugja az atyafiság, Jánébonya pedig magában töpreng: de mi is üthetett most ehhez az özvegyhez? Üh-üh! gondolom! fogott magának valakit, a kihez férjhez menjen s ezért akar útilaput kötni a leánya talpára!

Nehány nap mulva az özvegy elküldte leányát a sarjugyüjtőbe, maga pedig utána nézett, hogy a katonával négyszem között beszélhessen. Az ilyen jámbor legények nem tudnak maguknak alkalmat csinálni; de annyival inkább tudnak a Perzsi fajta asszonyok! Szóval az alkalom megvolt és az özvegy egészen közel ült Jancsihoz, kezét a vállára tette, fejét eléhajtotta s úgy nézett a szemébe biztató, édes pillantásokkal. De a katona hallgat.

- No hát Jancsika, mi lenne a kivánsága? A napokban nem végezhettük be, most már szólhat bátran és szóljon is, mert néma gyereknek anyja sem érti szavát...

- De kend mégis megértette! - És Jancsinak ismét látszik mind a harminczkét foga.

- Meg, megértettem; de látja Jancsika, azért mégsem kérhetem én meg a kezét.

- Úgy hát nem kell hallgatni, mikor a szólás egy feleséget s egy piaczi házat teremt!

- Iszen, ha egészen bizonyos leszek a dolog felől, majd hozok én kérőt is a házhoz...

- Megmondtam már, hogy egészen bizonyos; amit én kiszólok, azt meg nem másitom soha!

- Na jól van hát, már én is gondolkoztam a dolog felől, mert tudom én, mit jelentsen az, mikor rétessel kinálják az embert és ki is csináltam... - Újból nevet, talán azt látja olyan nevetségesnek, hogy ő gondolkozott?

- Hát úgy, hogy mikor kiszabadulok a katonaságból, tüstént igy szólok Pista bácsóhoz, Pista bácsó jőjjön velem és kérje meg számomra özvegy Török Gyurinétól az Erzsi leánya kezét...

Az özvegy arcza pirosabbra gyult, mint rajta a festék; de azonnal legyőzi magát: nem lesz jó kitörni, hátha furfanggal még fordithat ezen a rossz csapáson indult dolgon. Ismét a szemébe néz; bizony nagyon szép legény ez, nem lehet elszalasztani! A vállára dől és karját oda csusztatja a vaskos, piros nyak köré.

- Te Jancsi, értsd már meg a megérteni valót! Erzsi még az ősz folyamán férjhez fog menni Gáspár Marczihoz; ez a telek egészen az enyém, az fog ennek a gazdája lenni, a kivel én mondom el a holtomiglant. Érted?

Pedig ez az állitás elhirtelenkedett és a valóságnak épen nem felel meg. A katona gondolkozik, mélyen gondolkozik; húsos halántékán ormósra duzzadnak az erek; de azért sehogy sem tud tisztába jönni a dologgal; mert hát az nagyon nehéz is; iszen ha ennek az asszonynak az ura lesz itt a gazda, akkor miért mondta neki azt, hogy ha akar, itt maradhat gazdának? Ő akarna... de hátha Erzsi Gáspár Marczihoz menne? Nem, ezt nem lehet megérteni! És az özvegy hiába igyekszik magát megértetni, a katonának sejtelme sincs a szándékáról.

Bizony Jancsika nehezen megyen be ebbe a szép szállásba az értelem! És Perzsi megütögeti a szép szállást: a katona erős koponyáját, a mit úgy végez, hogy egészen hozzásimul s egy tüzes csókot nyom az arczára.

- Édes szép csillagom, úgy lesz ez a telek a tied,... na már kimondom szivem szerint! Ha te az enyém leszel...

- Ke'det Perzsi néne? - Feláll, kezét összecsapja, aztán elkezd nevetni, buta, de egész vidám nevetéssel.

- Az ember nem szokta elvenni az anyját, Perzsi néne! Ke'd még az édes anyámnál is vénebb, mivelhogy sokkal ránczosabb!

Erre Perzsi asszony olyan csattanósan felelt, hogy a katona az arczához kapott és kinyilvánitotta, hogy az özvegyből jó káplár lenne, mert egészen olyan kezejárása van. Azért ujból nevet.

Az özvegy liheg és nagy kedvet érez, hogy megfojtsa a nevető legényt. De erőt veszen ebbeli kivánságán és elfojtott dühvel mondja:

- Te isten szamara! ne kaczagj mindig, mint a fakutya, inkább hallgass ide. Te azt hiszed, hogy én hozzád akartam menni? Bizony buta vagy, ha tréfából mindjárt igazat csinálsz!

- Azért, mert azt mondtad, hogy ránczosabb vagyok, mint az édes anyád, na érted már, hogy azért?

- Azért? Na most már értem? - És nagyon tetszik a legénynek, hogy ő is megértett valamit. Az özvegy pedig teljesen nyugodt lehet, hogy ezt a titkot sohasem fogja elárulni a katona.

- Bánom is én! - És az özvegy felkapja gyümölcsös kosarát s kiül a piaczra Jánébonya mellé. Mióta Jancsival végzett, ismét a hagyma- és gyümölcsárulásra adta magát.

- Hát igazán, hogy jó vala a katona, Perzsi, nem hiába örültél neki: jól elkelt mindenünk.

Perzsi nem felel az öreg banyának, úgy tesz, mintha az árui foglalnák el, aztán feltekint és sokáig kiséri szemével azt a fénylő, ragyogó vonalat, mely a távozó katonaság útját jelöli: mennyin voltak és mégis...

És Perzsi elforditja tekintetét a hegyek alján meg-megvillanó fegyvercsillogásról, s látja, hogy a szeptemberi enyhe fényben közeleg két szép fiatal alak: az egyik a sok helyett, egy katona, aki mikor hozzáér, hálás köszönetét mond azért a nagy jóságért, hogy Perzsi néne előtt mégis csak az ők boldogságuk volt a fő s ezért meg is fogja áldani a jó Isten az Erzsike anyját.

Az özvegy szivét heves indulat dobogtatja: eszébe villan, hogy előbb ezt a katonát akarta a piaczi ház gazdájává tenni; de ugyanekkor egyéb is jut az eszébe: ez a katona sohasem mondta, hogy ő ránczos lenne... nem soha... kezet nyujt neki, egy pillanatig hallgat s akkor a lemondás erejével szól:

- Isten neki Marczi! Ha Erzsi úgy akarja, tőlem ugyan lakhattok az én házamban is, nekem már mindegy.

Lukács János uram nagy gazda és az egész falu csodálja, hogy beleegyezett a fia házasságába; ilyen derék első gazdalegényhez gazdaleány illik és nem a zsellérházból való csevernye! De senki sem békétlenebb ezért a házasságért, mint a Lukács János életpárja; hogy az ő első legény-fia zsellérházból házasodjék s elvegyen egy olyan leányt, kinek az édes anyja cseléd volt az »udvar«-ban? Ez már megszégyenitő állapot!

És az ember ki sem öntheti a szive keservét, mert a gazda nem tür más akaratot ebben a hajlékban:

»Egy kathedrába egy pap elég, igy hát pissz legyen!« szokta mennydörögni hatalmas hangján és csend lett, az asszony mukkanni sem mert. Lukács János ismerte a szerelem nélkül való házasságot és nem kivánta azt az életet a fiának. Ő is szegény leányt szeretett, édes atyja nem engedte, hogy »koldus tarisznyát« hozzon a telkére és Lukács gazda egy életen át elmélkedhetett arról, hogy mivel gazdagabb vagy boldogabb az élete folyása azáltal, hogy négy ökröt hozott a felesége?

Hej, be szivesen adott volna még hat ökröt ráadásul, csakhogy oldala mellett az a szegény szép leány lehessen!

És igy gondolkozott volna akkor is, ha történetesen az a leány nem leánya épen annak a hajadonnak, akit ő szeretett. De leánya volt, szakasztott az anyja képmása. Már pedig soha senki sem tudott az emberre úgy tekinteni, mint a Gáspár Ilona édes anyja, azt el nem lehet felejteni egy egész életen keresztül!

Míg a jegyváltás megtörténnék, helyén való lenne az anyai szót felemelni, gondolta egész elszántsággal Lukács Jánosné és nyomban, míg a merszből tart, megszólalt:

- János! tudom, hogy a ke'd házába az én szavamnak sohasem volt súlya; de mivel anyja lennék a fiamnak, hát mégis kimondom, mi a szivemet nyomja...

Lukács gazda hatalmas karját az asztalra nyugasztotta és nyugodtan tekintett a feleségére; az asszony nem erre számitott s egy perczig zavartan állott, az ura pedig jámbor hangon szólt:

- Ki is mondom! Tudja ke'd, hogy az egész falu kaczagja a mi sorunkat és nem is oknélkül, mert olyan még nem történt, hogy a legelső gazda egyetlen fia elvegye a legutolsó szegény leányt; egy olyan leányt, kinek az apja egy nyomorult viskós zsellér volt, az édes anyja pedig cseléd - dajka - az udvarban! Ilyenképen elvehetné a saját szolgálónkat!

- A kifogásodat várom Erzsók, azt várom, hogy mi rosszat tudsz Gáspár Ilonáról?

- Uram isten, mi rosszat tehetett volna még egy gyermek? Iszen csak tegnap cseperedett fel, mindazáltal nem jóra mutat az sem, hogy az udvarba felette sokat jár, előbb-utóbb rosszra fog vezetni az a kis ajtó, a zsellér-telekből az urak kertjébe nyiló. Egy szó, mint száz: nem a mi cselédünkhöz való; Pistához gazdaember gyermeke talál, a milyen ő maga is!

- Meghallgatálak; azt hivém a fiad jövője van előtted, de látom, csak asszonyi gyarlóságból ered minden kifogásod. A fiad szeret egy ifju lányt: jó erkölcsü anyának jó és szép lányát; a lány olyan gúnyás, hogy egy sincs nálánál különb a »hazá«-ban; a tánczban töri utána magát minden legény, egy szóval olyan cseléd, hogy diszére válik egy háznak és ugyancsak nem szégyelheted meg magad vele, ha oldalad mellett halad a templomba! Most már csak az a kérdés, hogy fiadnak nagyobb boldogság lenne-e az, hogy egy pár földdel több maradjon rá s egy pár jószággal több legyen a pajtában, mint az, hogy szeresse a feleségét? Mi a kerti ajtódat illeti, az csak kaczagás; még ha lenne is abban valami helytelen, hogy a lány néha átfut a kisasszonyhoz, az is végét éri tüstént, hogy ha a mi cselédünk lesz. Mert az lesz Erzsók! És én minden harag nélkül mondom neked, hogy ne is ingereld hiában magadat, mivel ez a házasság meglesz! Nincsen semmi okod az ellenvetésre, úgy hát, mint okos fehérnép, cselekedj a szerint!

Az epés, száraz asszony most is, mint annyiszor, befelé fojtotta indulatát s okosabbnak látta úgy tenni, mintha megadná magát, különben sem szeretné, hogy az emberek azt higyjék, mintha az ő szava nem járna a háznál: a gyöngébb fél azt akarja mutatni, hogy utána megy a másik. Ez a »gyengébb« nem mindig az asszony. De hogy Lukács Jánoséknál a férfi volt az erősebb, az bizonyos. Igy hát rövid időn megtartották a délczeg, csinos Lukács Pista és a szép Gáspár Ilona kézfogóját.

A kézfogó megesett, de a lakodalmat tavaszra halasztották a menyasszony fiatalsága miatt. Még csak serdülő leánykának tetszett ez a menyasszony s nyugtalan tekintetének meg-megvillanó tüzében gyermekes pajzánság lobogott. Tudta, hogy Pista őt nagyon szereti, természetesnek találta a dolgot, de azt nem tudta, hogy az ő szive még nincsen átmelegedve a szerelem tüzétől, nem is gondolt arra, mindig úgy volt az, hogy Pista járt hozzájuk, minden ujdonsággal elhalmozta, a vásárból mézes pogácsát és sárga czukort vitt neki; a kis borju nyakára pedig olyan sujtásos piros szalagot és aranyos csengetyüt hozott, a milyet nem látott még a »haza«. Ennél nagyobb örömet aztán nem is szerezhetett volna semmivel, mert Ilona előtt első személy a világon egyetlen jószáguk, a Virág tehén borja volt.

- Te Ilona senkit sem szeretsz úgy, mint azt a borjut - mondja mosolyogva Pista.

- Szeretem biz én édes anyámasszonyt is, ke'det is épen úgy, mint a kis »bimbó«-t, pedig a bimbó nagyon szép!

Átölelte a hófehér borju barnás nyakát és odanyomta hamvas gyermekded arczát a »bimbó« fejéhez s eszébe sem jutott, hogy ő maga az igazi gyönyörü feslő bimbó. Pista nem heveskedett, azzal a biztonsággal várt, mint a ki tudja, hogy az övé a szép teremtés; meleg bensőséggel tekint rá, aztán megsimogatja rózsás arczát s beszélnek tovább a »bimbó«-ról.

Mikor a legény távozik, azt gondolja magában, hej! ha úgy kimutatnám szerelmemet, mint a milyen az úgy befelé, talán meg is perzselné azt a gyönge virágszálat?

Kimélem, hiszen az enyém, kimélem, mert nagyon, nagyon szeretem! Legyen még gyermek, tavaszszal úgy is asszony lesz! - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Az omlatag kőkeritésbe vágott kis ajtót körülfutotta a vad komló s pelyhes labda-virágai mint valami borzas kis gömbölyü madarak röpködnek a mohos kövek között: a kerítésen tul a hegyre futó »udvari kert«-ben sétálgat Dongay Emma s néha letekint a zsellér-telekre; unja magát, ha meglátná Ilonát, áthivná; nagyon szép az a kis parasztleány, kellemes az arczába nézni, mikor nincsen az embernek okosabb tennivalója.

Emma ugyan szebb leányt még soha sem látott önmagánál, mindazáltal gyönyörködik Ilonába is, s ez az érdeklődés okozta, hogy a kerítésbe vágott kis ajtót be nem falazták. Akkor vágták azt oda, mikor Emma született, hogy a dadája átjárhasson a saját kis fiához is. A kis fiu már régen a temetőben nyugszik s az édes anya azzal vigasztaltatta magát, hogy a jó Isten is szerette, azért vette magához. A kit táplált - az udvarbeli kisasszony - annyira ragaszkodott dadájához, hogy elválás után is minden nap oda hivták. Aztán később, midőn a dadának egy kis leányt hozott a gólya, akkor meg a kis Emmát kellett naponta átvinni, hogy lásson magánál egy kisebb teremtést is. Előbb csodálkozott a baba sirásán, az valami különösebb volt, mint az ő siró babája és a kis Ilona sokat sirt, a szomszédasszonyok meg is jegyezték rá, hogy »ilyen sivatag gyermeket ember ne lásson!« Később aztán épen annyit nevetett s ez a vigság tetszett a kicsi kisasszonynak; igy hát a kis ajtót be nem rakták. Most már Emma husz éves, Ilona pedig tizenhat lesz, mind a ketten jegyesek és ritkábban találkoznak egymással, mint eddig. Ilona egy kötő sarjut viszen a »bimbó«-nak, Emma odakiált hozzá:

- Tüstént, kisasszony, de a bimbó elsőbb való, - s mig Ilona a bimbót eteti, a telt idomu, magas, karcsu Emma nyakszirtjén összekulcsolja telt, hófehér kezét, fejét hátra hajtja, egyet ásit s úgy tekint fel a szürkés ég lomha felhőire:

- Milyen szintelen, unalmas ott fent is minden, - leereszti karjait s a gyüremlő sárga levelek között ujból megkezdi sétáját.

- Ha igy elfonnyad minden, a mi üde volt, miért is születünk? Hideg gondolat az ősz, az elmulás! Megsemmisülünk úgy, mint ezek a kis nyomorult falevelek, ez hát a lét czélja.

Ilona kinyitja a kis ajtót, a nagy fákról sok sárgult levél hull lábai alá s a mint kicsi piros csizmái végig ropognak a sárga faleveleken, először gondol az életben a mulandóságra, olyan hüvös, homályos ez a nagy kert! Végig borzong. Bizony szebb a tavasz, mint az ősz... de hát mire való a tavasz is, ha ősz lesz belőle?

Két viruló szép leány egyszerre borzong össze a megsemmisülés gondolatára, aztán szemben állanak egymással és mosolyognak mind a ketten.

- Jaj, jer baba, hozz ebbe a szürke világba egy szines feslő bimbót, a tavasz virit rajtad baba... igazán szép vagy...

- A »bimbó« ott van, odaát az ólban, ha azt megszeretné egyszer a kisasszony, akkor tudom, nem unná magát soha!

- Te baba, hát ha az ember mátkás, akkor is a »bimbót«-t szereti legjobban?

- No, hát ha a kisasszony ilyet kérdez, akkor nem ismeri a bimbót. Az isten áldja meg a lelkét, jőjjön át, nézze csak meg.

Ilona előre fut, kinyitja az ól ajtaját s diadalmasan tekint Emmára; hogy is ne, mikor az mindjárt abban fog gyönyörködni, ami legszebb ezen az egész világon. A bimbó csinos fejecskéjének körvonala már látható az ól homályából, aztán előlép maga a bimbó, méltóságosan széttekint, kecses lassusággal egy pár sétalépést teszen, akkor egyszerre gyorsan lekapja bolondos kis fejét és az aranyos csengő csilingel, féloldalra szökken, aztán tánczolva neki fut a két leánynak; a lányok futásnak erednek, a bimbó utánok, mintha öklelni akarna s egy pillanat mulva épen úgy kipirulva fut és visong a kisasszony, mint a parasztleány, az unott tekintet helyett életkedv, fiatalos derü sugároz sötétkék szemeiből.

A »bimbó« jókedvében van, már egyet lóditott a kisasszonyon s erre még hangosabb lett a visongás, gyorsabb a futás; neki a kert-ajtónak, be a kis veteményes kertbe s az édes anyámasszony fejes káposztái között tovább foly a játék; az Ilona rózsás fejkendője lehull, piros hajfonója odacsavarodik egy félig kidőlt paszulykaróra, az Emma vastag szőke haja bomolva úszik a szürke őszi levegőben és tele van száraz levelekkel.

A jó kedv egyre hangosabb, a futkározás szilajabb és az aranyos csengő csilingelését tulcsattogja a leánynevetés. Már azt sem tudják, hogy a borju üzi-e őket, vagy ők a borjut? Eközben egy derült tekintetü, délczeg legény lép az udvarra, figyelni kezd a vig zajra és a kert felé tart, a kertajtóban meglepetve áll meg s arczán szelid mosoly fut át. Bizony egészen gyermek még az a kis lány, - gondolja - bár csak lenne egy pár évvel korosabb, hadd lehessen már vele szerelemről is beszélni! Olyan gyanutlan, gyermek a tekintete, hogy az embernek vissza kell, hogy fojtsa minden hevesebb érzését.

A »kőfali ajtó« is megnyilik és egy cseléd jelenti, hogy a nagysás urfi megérkezett. Emma Ilonára tekint s hangosan nevet. Ilona ráveti magát a borjura, átöleli nyakát és diadalmasan kérdi:

A kisasszony odamegy, megsimogatja a bimbót, azután az Ilona ragyogó arczát:

- Bizony baba, ha egy ilyen játszótársa van az embernek, nem csoda, ha elfelejti, hogy jegyes; lám, én is elfelejtettem... máskor is eljövök baba!

Aztán libegve, kipirulva indult a kis ajtó felé, ott megállt egy pillanatra, kéjes érzéssel rázott egyet szőke haján, aztán megcsavarintotta az egész haját s feltüzte. Ilona még mindig a bimbó nyakát ölelve, gyermekes duzzogással kiáltott oda:

- Kisasszony! mitől is jók azok a mátkák, ki sem játszhatja az ember magát miattuk!?

És ezt annyi természetességgel, olyan gyermeki bájjal mondta, amíg szép arczát odanyomta a kis borju szügyéhez, hogy azért ugyan ember fia meg nem neheztelhetett. Lukács Pista szeliden mosolygott.

És ilyen szelid, bensőségteljes tekintettel nézte és hallgatta egész télen jegyese gyermekes csacsogását; a bimbóra nem lett féltékeny s úgy tavasz felé egyetlen egyszer adta elő magát egy jelenet, a mikor egy pillanatig nem tudott ura lenni érzelmeinek. Ilona az ólban van, kötényéből eteti a bimbót. A tehén mama csendesen kérődzik, s egy-egy vágyó tekintetet vet a kerti sarju felé, melyben a kis bika turkál és az ólajtóban állva, arra tekint Pista is. Az ól légét kissé sürüvé és nagyon izgatóvá teszi a két állat kigőzölgése s a kissé nyitott ajtón át csak úgy tolul kifelé a meleg pára. A párába aranyos szálakat szőve tör be a februári napsugár és a mint egyszer áttörhet, természetesen hagyományos szokásához hiven, azonnal bearanyozza a kis leány sugár alakját - miért is lennének napsugarak, ha nem azért, hogy a regényhősnőket bearanyozzák? A borju bolondos kis feje ott turkál a leány kötényében, aztán megelégli a sarjut, félre forditja fejét, kérődző szándéka érkezett. Erre a leány kiszórja kötényéből a sarjut, megrázza magát, aztán felnyujtja két karját s a mint csábosan nyujtózkodik, fejlődő fiatal alakja olyan észbontó kecscsel hajlik hátra, hogy a legény megzavarodva lapul az ajtófélhez. Mély és tiszta a legény szerelme, nem egy könnyen lehet felzavarni; de erre a jelenetre a fiatal vér mégis akkora hullámokat vet, hogy egy kevés salak is kerül a felszinre s e hatalmas rázkódásra az eddigi fiatalos tartózkodás megszakad s már alig tud helyén maradni; de még tartja magát, hanem a mit lát, az épen nem csillapitja hevét, a leány megöleli a borju fejét s karcsu alakjával odatapad a kis jószághoz s azután egy csattanó csókot nyom a borju homlokára. A legény eszét veszti, odarohan a leányhoz, egy heves mozdulattal elválasztja a borjutól, felkapja, magához öleli forró szenvedéllyel és ajakára egy hosszu, lángoló csókot nyom. A leány egy pillanatig el van kábulva: de aztán mint egy aczélrugó pattan ki a legény karjaiból, nem szól, csak feltekint jegyesére és abban a tekintetben valami olyan van, a mit a legény nem ért, nem félelem, nem harag, de olyan megdöbbentő különös. Bár szólna, avagy duzzogna, csak igy ne tekintene!

- Ilona! Haragszol?... Látod, az a kis haszontalan jószág vett ki az eszemből... oktalan állatot ugyan hogy is csókolhat a lelkes?

A leány csak nézett, mintha nagyon keresne valamit s mintha azt mindjárt meg is találná, azzal a biztonsággal nézett a legény szemébe. De a legény ezt a tekintetet szemrehányásnak vélte és távozott; az erdőre kell mennie, azért siet. Másnap, mikor visszasiet, még tartózkodóbb volt, mint rendesen, egészen megzavarta az a jelenet, még mélyebben merült a leány nézésébe, s még inkább elhalmozta figyelemmel, mi a falu nyelvén kényeztetés. A leány kezdett naponta izgatottabb lenni s megdöbbenve tapasztalta, hogy már a bimbót nem is szereti, nem szeret senkit, azt hiszi, hogy Pistára haragszik, étvágya nincsen, terhére van minden munka; de hát ha nem dolgozik, miért nem szidja meg az édes anyja? Meg kellene, hogy szidja, az talán jól esnék; hiszen más leányt is megszidnak! Neheztel, - gondolja Pista, - hogy úgy megijesztettem a hevességemmel, bár ne tettem volna és még szelidebb, türelmesebb lesz, mint eddig, csakhogy kiengesztelje a kis leányt.

E közben a farsang mulik és Dongay Emma is visszatér a városból. Ilona minden nap lesi, hogy mikor látja a kertben; szeretne vele beszélni, vajjon a kisasszony nyugodtabb-e, mint ő és hogy mikor lesz az esküvő? Vagy valami ilyet óhajt kérdezni. Egy napon aztán meglátta s átment hozzá:

- Mit csinál a kisasszony? Azt hivém, ibolyát keres, segiteni jöttem, - s e közben izgatottan szakit le egy rügyektől duzzadó ágat s a mint gyorsan széttépi, a levegő még tavasziasabb illatu lesz a friss rügy szétbomlásától.

- Ej! nincsen még ibolya! - mondja a kis leány olyan idegesen, hogy egy kisasszonynak is becsületére válna.

Emma érdeklődve tekint rá, a kis leány gyönyörü, szép sötét szemeiben különös fény lobog, kicsiny, telt ajkai majd kicsattannak, s domboru melle hullámzik a vékony gyolcsingváll alatt.

- Azt nem tudom érteni! azért jöttem, hogy megkérdjem; a kisasszony is mátkás, nem tudná megmondani? Eddig rá sem gondoltam az egészre, de most egyszerre csak felébredt bennem valami... tán a félelem... félek a férjhezmeneteltől!

- A kisasszony nem fél? mondja meg igazán, miket gondol és legigazabban azt, hogy boldognak érzi-e magát? Szereti a jegyesét?

- Ha már tudni akarod, baba, megmondom igazán, hogy eddig idegessé tett az a dolog, most már unom... unalmas, mindig csak azt az egyforma, végnélküli szerelmet látni! Egyhangu, izgalom nélküli napok ezek s az nem élet!

A kis leány mohó érdeklődéssel hallgatja és lángoló tekintettel kéri, hogy folytassa.

- Nincsen ehhez több, galambom, terhemre van a nagy szeretet! Nincsen a jegyesemben semmi erély, mindig azt akarja, amit én, ah! másként gondolom én a férfi-eszményt!

- Mondja úgy kisasszony, hogy én is megértsem, mert nagyon szomjazom a szavait... hogy van az? mit gondol másképen?

- Azt gondolom, hogy a férfiban legyen erély... tudod: akarat! Ő legyen az erősebb, ne olvadozzon a szerelem miatt...

Elhallgatott s csendes léptekkel kezdett alá s fel járni a bokrok között. Ilona lángolt s úgy érezte, hogy csak a kisasszony szavai olthatják ezt a benső forróságot; oltották, mint olaj a tüzet!

A kis leány szinét változtatja s úgy tudakozza, hogy azt megkérdik-e a kisasszonytól, mikor legyen a lakodalma? Erre a kisasszony megsimogatja az Ilona hamvas arczát, egy pillanatig arra gondol, hogy vajjon az ő szinének megvan-e az a hamvas üdesége? Aztán megmagyarázza, hogy az ő férjhezmeneteléhez csak neki egyedül van köze; de mindazt oly unott közönynyel, mintha nem is egy életre szóló eseményről beszélne. A kis leány mind mohóbban tudakozódik, a kisasszony mindinkább negélyezi a közönyöst, s különösen arra fekteti a fősúlyt, hogy az nagyon unalmas, mikor az embert úgy szeretik.

- Te baba, nálad olyan jó volt, elfelejtett az ember mindent... otthon van a bimbó? holnap ismét átmegyek.

- Jer be... jer be Ilona... olvasok valami szerelmes históriát; neked is felolvasok belőle pár lapot. Mátkás leány szereti az effélét.

Ilona szó nélkül követi a kisasszonyt és a mint hallgatja a felolvasást, úgy tetszik neki, mintha apró tűzszikrák pattognának a szivére. Emma lecsapja a könyvet, a zongorához ül és játszik olyan hévvel, a mi sehogy sem összeegyeztethető azzal a nagy közönynyel. Az erős illatárral telitett selyembutoros kis szobában kábul a paraszt leányka feje, szive hangosan ver: a mit szavakban és zenében hallott, az teljesen felizgatta. A kisasszony szavai, felolvasása nem az, mihez az Ilona fajtáju szokva van, már az ő leányára nem hatnának ilyen romboló erővel egy későbbi Emma szavai.

Mig a kisasszonyt felfrissitette, életkedvre deritette a zsellértelken való futkározás, addig Ilonát egészen kiforgatta magából és elkábitotta az úrilak légköre. Ott az igaz, a természetes, életkedvre pezsditette a csinált közönyt; itt az erőszakolt izgatás teljesen felzavarta a forrongásban levő fejlődést. Mióta a legény olyan hevesen bánt vele, mindég érez valami édes, gyötrő kínt: a fel nem ismert szerelem zaklatását; de az apránként természetes útjára tért volna; s ha ilyen rohamosan nem fejlesztik, soha nem követi el azt, a mit így elkövetett s a miről még soká fognak mesélni abban a magyar hegyek közé huzódott kicsiny faluban.

Pistának a kezdődő mezei munkával és lakodalmi előkészületekkel sok a dolga, kevesebbet ül jegyesénél; de a tekintetében egyre mélyebb és melegebb érzelem sugárzik s a leány, minthogy fázik és hevül is e tekintet alatt, még inkább neheztel a legényre, nem tudja szavakba önteni neheztelését, mert ugyan mit is mondhatna, de tisztán hiszi, hogy nagyon haragszik Pistára; Pista meg azt hiszi, hogy tudja e neheztelés okát: »Kár volt úgy ráijeszteni erre a gyermekre«, gondolja egész megbánással és még türelmesebb és még szerelmesebb lesz. Visszafojtja indulatát s még kezét sem meri érinteni a leánynak, nehogy jobban magára haragitsa.

- Ne nézzen annyit! Nem szeretem, ha mindig néznek! - mondja egy napon Ilona a legénynek.

A leány leborul a karospadra és heves zokogásba tör ki, olyan, mint a kisasszony mátkája, nincsen benne semmi férfiasság, miért hágy mindent reám, miért szeret olyan nagyon? És a mint tovább-tovább zokogott, bizonyosan ott futkosott ereiben az a csöpp vér, melyet nagyanyáitól öröklött s mely azt követeli, hogy ha szeretik, hát verjék is meg!

- Nem bánsz elég szépen azzal az áldott legénynyel, a ki olyan nagy szerencse a mi szegény házunknak, - mondja az édes anyja, a mint a Pista távozta után belép a szobába.

Az özvegyet nyomban követi testvérbátyja, egy zord és heves természetü koros férfi; az anya folytatja:

- Most is igen hamar itt hagya, valamit mondtál neki? - De aztán meglátja az Ilona kisirt szemét, hozzámegy és végtelen szeretettel simogatja az ő gyönyörüséges virágszálát s úgy tudakozza, hogy ugyan mi lelhette?

- Hagyj békét neki! Majd minden leánycseléd így teszen a lakodalom előtt, hát aztán még az, a ki alig cseperedett fel; tudod, az éretlen gyümölcs is nehezebben szakad a fájától!

A kis leány forrongó kedélye erre még erősebb hullámzásba jő, lázasan tekint bátyjára s talán megfuladna, ha ki nem mondaná, hogy:

- Na Ilona, csak annyit mondok, hogy özvegy asszony neveltjétől őrizzen az Isten minden férfit! Szegény asszony létedre te is ugyancsak elkényeztetéd a cselédedet!

- Elkényeztetett? - gondolja a kis leány és a mint odatekint édes anyjának gyöngédséget sugárzó szelid szemeibe, egyszerre azt hiszi, hogy kitalálta szorongásának az okát: hiszen, ha a gyümölcs is nehezen válik a fájától... kissé elgondolkozik, aztán összerezzen és bátyjára tekint, vajjon mit mondana ez a haragos bátya, ha egyszer egy igazi kényességet mutatna, ha megmutatná, hogy neki is van akarata, mint oda át a kisasszonynak? »Majd akkor lesz a lakodalmam, mikor akarom« - azt mondta a kisasszony - és mondott még több olyat is, ami teljesen felzavarta ezt a most fejlődő kis paraszt leánykát. Az édes anyja sokkal jobb és szelidebb, mintsem azzal daczoljon; de itt van a nagybátyja, a kivel egy fajta tüzes vér futkos ereiben, azzal kedvére való a szembeszállás.

- Marczi bátyám, mit szólana ke'd hozzá, ha én most egyszerre csak azt mondanám, hogy nem akarok férjhez menni... iszen ke'd is úgy tartja, hogy éretlen gyümölcs nehezen szakad a fájától, hát nem kell leszakitani!

- Te leány! Főbe ütlek, ha ilyen bolondokat beszélsz! - kiáltja sötétvörösre válva a nagybátya.

Ilonának vágya kél a zivatar után, úgy érzi hogy benső forróságának az enyhületet hozna. Daczosan megrázza vállát és felvillanó tekintettel néz bátyjára s míg az édes anyát rettegő szorongás fogja el, a leány bátor, kihivó hangon kezdi:

- Márton bátyám, nem azt kérdem én, hogy mivel fenyeget most, hanem azt, hogy mit csinálna akkor, ha úgy igaziba felmondanám a férjhezmenetelt?

- Főbe ütnélek! - s akkorát üt az asztalra, hogy a deszka nagyot csattanva reped két felé.

A kis leány összerezzen, az erő megfélemliti; hunyászkodva megy ki a szobából, de ettől a pillanattól kezdve lázas izgatottságába valami olyan érzés is vegyül, mintha őt kényszeritenék a férjhezmenetelre.

- Megölne! De vajjon igazán megölne? - Tolul agyára e kérdés mindegyre, s ilyenkor úgy összezavarodik minden érzelme és gondolata, hogy önmagától megdöbbenve fut a »bimbó«-hoz: ott vesztette el nyugalmát, ott hátha megtalálja? Átöleli nyakát, czirógatja puha hátát, mind hiába! Elmult az a kellemes, vidám érzés, az az érdeklődő szeretet, mely eddig a kis jószághoz füzte; nem kell már neki semmi... legjobb is lenne meghalni! Aztán amint a tavasz lehelete tovább bontogatja a rügyeket és sziromra fejti a bimbót, úgy nő izgatottsága. Egy őserejü benső meleg rohamosan áradt fiatal szivére s míg az ismeretlen izgalomtól forr és lázong, tekintetében megkapó varázszsal lobog egy új világ tüze: az első szerelem büvös fénye. De a kis leány még nem érzi e tüz boldogitó melegét, csak izgalmát és szenvedését: természetes fejlődésében meg van zavarva s nem is sejti, hogy szerelmes. Az a heves ölelés és csók volt, ami egyszerre erőszakosan nagy leányt csinált a gyermekből s a szomszéd kisasszony negédeskedése volt az, ami hamis irányba terelte a kis leány felkorbácsolt érzését. És a jegyes nem értette meg a dolgot: ha a tulságos tartózkodás helyett ismétli az előbbi jelenetet, ez a hasonszervi kura hátha meggyógyitotta volna a kis leányt?

A mint közeleg a lakodalom, úgy gyérül a mátkapár magányos együttléte. Szokás e népnél, hogy a vőlegényt legény »czimborái,« a menyasszonyt lány »barátai« vegyék körül és segédkezzenek a lakodalmi előkészületekben s így Ilona észre sem veszi, hogy mily lázasan készül arra az útra, a melytől úgy remeg. Néha nagyot dobban a szive s valami ellenállás ingere járja át; de aztán leánytársai tovább csacsognak s ő tovább munkálkodik. És ha a kis zsellértelken is így foly a lakodalmi előkészület, el lehet képzelni, hogy mi van Lukács János uraméknál. Az egész falut izgalomba hozza a nagyszerü mozgalom: hiszen ennyi »csetenyét« (fenyőfát) emberemlékezet óta nem hordtak össze egy lakodalomra s így az egész falut »lakodalmi bűz« tölti el. Fenyőfából és galyból telik ki minden lakodalmi disz, elkezdve az udvaron rakott tüzhelytől egészen a kelengyét legyezgető zöld galyig minden. Ha tehát Lukácséknál több a fenyőfa, nagyobb halom a zöld lomb, az azt jelenti, hogy nagyobba fog menni az egész lakodalom. »Na, ami ott lesz, olyat ember még nem látott!« »Úgy, ugyan a.« Mondogatják egymásnak, s aztán mint egy méhköpübe, úgy jár ki s be a »haza« népe a lakodalmas udvarra. Lukács Jánoséknál annyi az önkéntes asszonyi segitség, hogy épen nem lehet csodálni, ha nehezen haladnak s a mennyi csigást hajnal óta tiz asszony összegyüremlitett, annyit bizvást elvégzett volna három, ha nem lenne ilyen sürgős a dolog. Mindazáltal, hogy sok a segitség, sok a kisült kalács és perecz is: a piros szőttes abroszszal beteritett hosszu asztalok csak úgy görnyednek a nagy halom sütemények alatt. A fenyőtüzhelyek magasan lobogó lángja mellett óriási fazekakban sistereg és párolog a töltött káposzta; a mozsarak és »böstörő«-k csattognak, s a hatalmas násznagyi pereczekre müértő kezek épen most rakják fel az eredeti gömbölyü czifrázatot s a két müértő asszony még akkor sem tekint fel, midőn a béresek feltünő ostorcsattintásokkal hajtják haza az erdőről a czimeres ökröket, a holnapi nagy nap eme hatalmas előmozditóit.

A tavaszi nap ragyogva ontja meleg fényét a szines mozgó tömegre s a fenyő-illat lakodalmas »bűz«-ébe immár a frissen sült kalácsillat is belevegyül s ez épen nem rontja a lakodalmi hangulatot.

Ezalatt a szép menyasszony mintegy elkábulva készül a lakodalomra, s úgy érzi, hogy ha majd magára hagyják, akkor neki is kell gondolnia valamit; de odáig soha sem jut, hogy mit? Majd, majd fog történni valami, de mi?... Néha valami kéjes érzés rezegteti meg minden idegét; de nyomban szorongás s még nagyobb izgatottság fogja el s nem hallja felét sem annak a sok sápitozásnak, melyet az ő nagy szerencséje felett zengenek a koros asszonyok, a míg gula alakra rakják a fényes mázú régi kancsókat és tálakat; leánytársaira sem figyel, mikor magukra illesztgetik azt a sok szép ruhadarabot s úgy rakják a tulipános ládába, mintha minden álom lenne. Aztán egész váratlanul érdeklődik a legcsekélyebb dolgok iránt és gyorsan munkához lát: úgy változik hangulata, mint feje fölött az áprilisi kékes égen a röpke felhők csoportulása. És a vőlegény naponta szerelmesebb szép kis menyasszonyába, tudja, hogy neheztel rá azért a jelenetért; de tekintetében ott van az a delejes varázs, ami biztositja, hogy a leány bármint makacskodik is, de azért szereti őt. Többször nem fogja elriasztani, s ha egyszer náluk lesz majd, megszünik a makacsság is. És attól a boldog időtől már csak egy nap választja el; de addig még sok a teendője; édes apja is sürgeti:

- Izibe fiam, ne kótogasd felette sokat azt a jármot, úgy sincs annak szüksége arra! Indulj inkább oda, a hova küldelek.

És a csinos legény megindul, a falu háza felé veszi utját, ott most foly a sorozás s a népség csodálkozva tekint rá: mit keres itt az egyetlen fiu, senki sem hivja sor alá? Pista belép a szobába s úgy találja, hogy annál kellemesebb mulatság is van, mint ilyen levegőben ülni. A bizottság minden tagja érdeklődve fordul a deli szép legény felé, az pedig igy kezdi:

- Szerencsés jó napot kivánok! Megkövetem a nagyságos és tekintetes uramékat, ha terhökre vagyok, de követségbe külde Lukács János édes apámuram ükigyelme...

- Halljuk fiam! - mond az alispán, mig az őrnagy odalép a deli legényhez, körüljárja s aztán a vállára csap:

- Be van az már sorozva, őrnagy úr! - mondja az alispán - holnap lesz az esküvője a falu legszebb lányával.

- Ha isten sejtelmével felvirradhatunk a holnapi napra, lakodalom lesz a házunknál, minek okáért édes apámuram, édes anyámasszony szivesen látják kigyelmeteket egy pohár pálinkára, egy tál ételre, egy darab kenyérre s mire Isten ő szent felsége megsegéli szegény házunkat, meg se is vessék az ükemék hüséges indulatját, hanem eljőjjenek úgy a templomi esküvőre, mint a háznál való egy pár tánczra.

- Köszönjük a szives meghivást, holnap épen végezzük a sorozást, s így egy pár órát örömmel töltünk házatoknál, addig is szerencsét, boldogságot kivánok e lépésedhez.

Hogy az alispán mit mondott Pistának, s hogy a »katona komissio« elmegyen a lakodalomra, egy óra alatt bejárta az egész falut,

- Na most már igaz a, hogy olyan lakodalmat, mint a Lukács Jánoséké lesz, nem látott még a »haza!« Ezt csinálják aztán utána a biróék, mert ezek máskülönben mindég a Lukácsék nyomán járnak!

Szép tavaszi nappal virradt a lakodalom napja. Nemcsak a gyümölcsfák virágai ragyogtak szebben a tavaszi fényben, de Pista egész bizonyosan tudta, hogy a madarak sem énekeltek soha ilyen vidáman s vőlegény diszében amint ott állott az eresz alatt, nem hallotta a béresek hajszolását, amint oda cságatták a czimeres ökröket a fenyőgalyas szekerekhez, nem látta az előtte nyüzsgő tömeget, elmerengve édes sejtelmes boldogságban azt a kis madarat szemlélte, hogy mily buzgósággal hordja egyik szénaszálat a más után és ragasztja picziny csőrével az eszterhély alá.

- Úgy-e bár, kis madár, a legelső szál felillesztése volt a legnehezebb? - Kissé összerezzen. Nála ez a lépés az első... Vajjon mit hoz a jövő? Talán csak megsegéli őt a jó Isten, mint megsegélte a parányi jószágot... immár annak készen áll a fészke s benne csicsereg szerelmes párja... de hát csakugyan úgy lesz az, hogy holnap az ő párja is, az a forrón szeretett kis leány itt lesz... Ezért a nagy boldogságért mély hálával gyül tele meleg szive. De édes elmerüléséből felzavarják a násznagyok, amint odalépnek hozzá és sürgetik, hogy készüljön a »kikérdés«-re. A násznagyok karjain már ott vannak az óriás pereczek és a pereczekről földetseprő hosszú varrottas kendők csüngenek alá, arczaikon pedig állásuk nyomós volta tükröződik ünnepélyes komolysággal. Közre fogják a vőlegényt és megindulnak a pap háza felé. A szülők fiuk után néznek: az apa elégült jó érzéssel:

- Bizony csak szép legény ez a Lukács János Pista! - mondogatják a lányok is, amint utána néznek a kis kertekből, aztán tovább szedik a pünkösdi rózsát és szegfüt lakodalmi diszül a mai szép napra.

Eközben muzsika szó mellett utcza sorján indul a legénység »ajándék-gyüjtőbe,« mire a leveles kapuk kinyilnak és szép menyecskék lépnek az utczára, fejükön délczegen hordva a csúcsosan rakott lakodalmi kosarat.

Gyűl már az ajándék: a vőlegényt is elvivék kikérdőre - szól az egyik násznagy a leányos háznál - így hát siess te is Ilona szolgám, hogy induljunk mi is izibe.

A kis leány megdöbbenve néz szét: de hát mégis igaz az, hogy ő férjhez megy és nem történt semmi! Pedig valaminek történni kell... minden, minden zavaros előtte; de azt tisztán érzi, hogy valaminek történni kell...

Előveszik a gyöngyös pártát, fejére illesztik és megjegyzik - szegény kis Ilona, be rövid ideig hordhatád! A veled egykoruak még fel se tevék a pártát s te már elhagyod!

- Bizony, felette korán van ez, - mond az édes anyja és sirva borul a kis leányra. Ekkor érkezik meg Márton bátyja s dörmögő hangon kérdi:

- Hát még mind itt hiábavalóskodtok? Induljatok már! A világon minden asszonycseléd késlekedő!

A gyermek-menyasszony összerezzen, aztán mint egy felriasztott őzike, futásnak indul s az egész gyülekezet megbotránkozására a kőfali ajtón az »udvar«-ba fut.

- Tüstént előhozzátok, vagy magam megyek utána, s abban tudom Istenem, hogy nem lesz köszönet!

Az anya siet leányáért, gyöngéden elválasztja a kisasszonytól és dédelgetve hozza haza.

- Miket? kérdi vissza a lány különös daczos hangon és felvillanó tekintettel. E pillanatban olyan, mint egy fellázadt makacs gyermek, a kinek erős vágya szembeszállni a tanitójával: forr, lázong és azt hiszi, hogy rajta nagy méltatlanságot követtek el. De míg a tanulógyermek meg tudja nevezni magában sérelme okát, ez a felzaklatott kába kis leány csak azt érzi, hogy nincs rendén a dolog, hogy szenved s e különös lelki állapotért Pistát és Márton bátyját okolja; de sokkal zaklatottabb a fejlődés eme rohamos állapotában, mintsem arra gondoljon, hogy miért okai ezek az ő bajának?

Végre megindulnak a kikérdésre ők is; de hogy induláskor egy kalácsot nyomtak a kezébe, arról semmit sem tud és amint végig megy az utczán, nem süti le - hagyományos menyasszonyi szokás szerint - a tekintetét, hanem szétnéz s úgy találja, hogy minden nagyon különös: miért futnak ki az udvarokról, mit néznek az emberek? Hiszen ő semmit sem lát! Aztán ismét nagyon természetesnek véli a dolgot: minden ember vár valamit, tehát fog történni valami... aztán mintha elzsibbadna, mintha saját maga más valaki lenne s azt abajgatná ez a két pereczes ember a pap elé s annak suttognák, hogy tegye a tiszteletes úr asztalára a kalácsot; de nem hallja, s erre az egyik násznagy fejcsóválva veszi el a »csekélység«-et.

A pap szerető gyöngédséggel tekint erre a felette fiatal szép menyasszonyra és szelid hangon kezdi a »kikérdést.«

- Mondd meg édes leányom, hogy ezen fontos lépésre, a házassági frigykötésre nem erőltetett-e valaki, a magad szabad akaratjából akarsz felesége lenni annak a becsületes legénynek: Lukács Istvánnak?

Erre a névre egyszerre csak megrezzen a kis leány, szive elkezd oly hatalmasan verni, hogy tulipános mellrevalója csak úgy rezeg bele: agyára és szivére tolul mind az a névtelen sok izgalom, szenvedés, ami pár hó óta gyötri, az az erős meggyőződés, hogy valami különös fog történni és fellázadása nagybátyja ellen, szóval azon a ponton áll, hogy kedélyének villamossága lobbot vessen.

- Azt kérdem, édes leányom, hogy nem erőltetnek-e ezen házasságra? - ismétli a pap.

- Erőltetnek! - felel a menyasszony éles hangon és összerezzen saját hangjától. De aztán mind a szorongás, nyakasság és rettegés, mi e szót ajkára kergette, ujból egészen hatalmába ragadta és diadalérzéssel, csaknem megkönnyebbülve gondolt arra, hogy mégis csak történt valami!

Most már az Isten szolgája meg fogja őt szabaditani szenvedéseitől... igazán történt valami... én istenem, hogy tekintenek rá a násznagyok! A pap is megdöbbenve áll, s ezt mind ő okozza... most aztán közösen éreznek mind valamit abból, amit ő már nem tudott tovább hordani... ez hát, a minek történnie kellett!

- Márton bátyám - feleli gyorsan a kis leány s hogy saját magával is elhitesse, amit mond, egy lélekzetvételre teszi hozzá:

- Nagyon sajnálom, atyámfiai, de a dolog nyilvánvaló: a leányt erőltetik a házasságra, így hát én meg nem esketem.

- Nem esketnek meg! - gondolja a menyasszony, aztán ismét összezavarog minden gondolata és érzése, csak annyit tud világosan, hogy Pista azért a sok szenvedésért, a melyet neki okozott, bünhődni fog s hogy nagybátyja most még nagyobbakat kiált, talán főbe is üti?... Igen, az bizonyos, hogy főbe üti és az jó is lesz úgy.

Meggyorsitja lépteit, hadd legyenek tul mindenen... de az édes anyja nagyon fog sirni... hát Pista?... oh hogy mindég csak azt a kiállhatatlan Pistát látja! az majd rimánkodni fog s hozzá még úgy néz azzal a boszantó édes tekintettel, épen mint a kisasszony jegyese... az is olyan olvadó vajtermészet... a kisasszony is azért nem megy hozzá, most tehát ő is úgy cselekszik, mint a kisasszony... de hát ha ilyen jól van minden, miért érez még az eddiginél is nagyobb szorongást? Hát mégis csak az lesz a legjobb, hogy megölje Márton bácsi! S mig igy felzavarodva haza ér, már a faluban szétfut az esemény hire. Előbb a legnagyobb megdöbbenéssel hallgatva néznek össze az emberek.

Na, ilyen eset még nem esett ebben a hazában! Ez a felkiáltás oldja meg a nyelveket. Aztán a diszes lakodalmi népség összetömörülve lepi el a Lukácsék udvarát és megesik a szivök azon a fájdalmon, melyet a szégyen és megaláztatás miatt éreznek a szülők. A többség kinyilvánitja abbeli hajlandóságát, hogy nem szánná főbe ütni azt a haszontalan csevernyét! A főzőasszony a legboszusabb s azt állitja, hogy ő »mindétig« mondta ezt, mert aki szopós korában olyan »sivatag«, mint az a haszontalan csevernye volt, nem jó az egy sem nagy korában is!

- Bár inkább sirá vala ki a lelkét akkor, mintsem ilyen bubánatot hozzon a szülőkre és ilyen szégyent mindnyájunk fejére! - mondja az egyik násznagy.

Hosszu időre való nagy esemény marad ebben a kis faluban ez a füstbe ment lakodalom. Most még nagyobb az általános megdöbbenés, mintsem ki tudnák magokat kedvökre beszélni; de ha megered a szó árja, majd tisztára szapulják, mossák egyaránt mind a két családot: mert hát igen nagyra is valának, mivelhogy nemcsak más falubelit, de még urakat is hivának a lakodalomba!

És a siró kis gyermekből lett lázongó, nyakas leány, odaáll bátyja elé és merészen mondja:

Az édes anyja nem sir, nem jajgat, de tekintetében olyan kétségbeesett fájdalom nyilai, hogy a leány szive egyszerre csak összeszorul; kezdi sejteni, hogy amit ő tett, az mégis valami rosz.

- Nagy gyalázatot hozál a fejünkre! - és a többiek sem szólnak, csak néznek egymás szemébe rémült kifejezéssel.

Megvillan az eszében, hogy még Pista hátra van, az erőt ad neki, makacssága újból előtérbe lép, gyorsan bezárja az ajtót: hadd rimánkodjék, ugyis az ő olvadó nézése okozta ezt az egész bajt! Nem füzhette tovább, hogy miért Pista az oka mindennek, mert kivülről egy erős hang kiáltotta:

A leány elsápadt, egész alakja megremegett, aztán vére zajlani kezdett: a gyermekes nyakasság, a szűzi tartózkodás, fejlődő korának forrásban levő minden indulatja elfárasztotta, majd megfult, de határozottan kiáltotta.

- Nem? - kérdezte a legény csengő erős hangon. - Na hát akkor majd kinyitom én - s az ajtót kifeszitve sarkából, a leány előtt termett s vállon ragadta; de erőt vett magán, elbocsátotta, egy lépést hátrált, fejét felvetette: arcza, szemei lángoltak a haragtól és amint megszólalt, hangjából a férfias fellázadás erélye csengett:

- Hát becsület az, amit velem cselekedtél? Ha nem kellettem neked, miért nem mondtad meg a maga idején! Nem akartalak én erővel magamhoz füzni! Miért kellett, hogy ilyen szégyenen vigy keresztül? Azt hiszed, végig fogom nézni az édes szülőim bánatát? Nem is megyek többet haza! Nagyobb bánattal tetézem szegény fejöknek az életét, lelked rajta! De hogy ezt nem érdemeltem tőled, annyit érzek! Isten áldjon meg! - s ezzel csaknem futva távozott.

Mig a legény beszélt, a leány lélegzetét visszafojtva tekintett rá és mohón mélyedt a haragvó férfias tekintetbe. Mikor vállon ragadta és megrázta, akkor egyszerre csak felébredt, tisztába volt az egészszel: hiszen ő szereti ezt a deli szép legényt, nagyon szereti! Új világ nyilott meg szivében s pár perczig feledett mindent, csak édes kéjes boldogságát érezte az öntudatra ébredt első szerelemnek.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A faluházának tornáczán áll az őrnagy s épen fehér keztyüjét huzza, midőn meglátja Pistát, hátraszól a többiekhez:

A vőlegény azzal a férfias, deli magatartással, azzal a villogó, fellázadt tekintettel, a hogy menyasszonya előtt állott - mert épen azok az indulatok dultak most is a szivében - lépett az őrnagy elé:

- Őrnagy úr! Katona akarok lenni; de most ebben a pillanatban, még pedig úgy, hogy azonnal útra inditsanak!

Az őrnagy nem sokat tudakozódott, egyszerre felébredt benne a katona s csak arra gondolt, hogy egy megtermett szép legény áll előtte, aki katona akar lenni jószántából; hiszen ez a kivételes példa egészen büszkévé teszi. Vidáman csap a legény vállára:

- Helyesen, fiam, pár óra mulva magammal viszlek s el sem bocsátalak oldalam mellől három évig.

És pár óra mulva, mikor a vonat elindult, robogását tulzajongta az a jajveszéklés, mely a lakodalmi nép ajkán kelt arra a borzasztó hirre, hogy az első gazda egyetlen fiát viszi a gőzös katonának!

Ilona, vagy a mint lakodalma után elnevezték, a »menyasszony-lány« kiszenvedte édes anyjának egy évig tartó súlyos betegségét, ki a nagybátyja heves gorombaságait és az egész falu csufolódását, s magában azt érezte, hogy mind megszolgált ő ezekre. Aztán az öreg Lukács páron kivűl megbocsátott neki minden ember; de ő nem bocsátott meg magának és mindég csak az a kérdés zaklatta, hogy: mi vezethette akkor arra a borzasztó lépésre, melylyel örökre megölte a saját boldogságát? Nem, nem lehet azt megérteni soha!

- Hogy megszelidült, milyen áldott teremtés lett belőle. - Mondja édes anyja Márton bátyjának.

És a szép, szelid leány végzett annyi munkát, hogy az egész falu csodálta, s e közben kifejlődött olyan délczeg, gyönyörü teremtéssé, hogy ismét a falu első legénye - a biró fia - kezdett utána járni s nagybátyja résen állott, mert amint erősen állitja, most már igazán főbe ütné a leányt, ha ismét valami szégyent hozna az atyafiságra.

- Legyen nyugton, Márton bátyám, mert nem biztatok én többé lakodalomra soha senkit!

És az a szelid, bensőségteljes tekintet, amint beszáll az öreg ember szivébe, töprenkedésbe hozza, hogy vajjon igazán főbe is tudná ütni ezt a szép teremtést, aki olyan volt, mint egy angyal az eltelt három év alatt s megbotránkozva érezi, hogy nem tudná; azért jobb is, ha nincsen szándékába a férjhezmenetel.

És Ilonának igazán nincsen szándéka férjhez menni soha, mert az az egy, akit fiatal szive egész hevével szeret, meghalt rá nézve: ő maga ölte meg! Oh, nincsen olyan kín több, mint az ő elrejtett gyötrelme!

Omlik a barna föld és kapája meg-megvillan a tavaszi napfényben, amint serényen munkálja a kertet. Egyszerre csak összerezzen: tulról egy vidám hang szólitja:

Ilona felegyenesül, megtörli arczát, aztán a korhadó ajtóra teszi a kezét s egyszerre csak elsáppad: lakodalma napján érintette utoljára azt a zárt és annak a napnak, az azt megelőző különös lelki állapotnak minden mozzanata egyszerre csak megelevenül a »menyasszony-lány« emlékében: homályos sejtelme támad, hogy a keritésen tulról jövő édes hang össze van szőve mindazzal, ami vele történt. Százszor, ezerszer amint végig élte szivében az egész szomoru történetet, mindig érezte, hogy volt még valami, de nem tudta kitalálni, hogy mi. Ez, ez a hang volt az! Most sem tudja miként, de hogy ez a hang benne van mindabba, amit nem tud magának megfejteni, azt most már világosan érzi. Egyszerre csak forró, epedő vágy vonzza a hang felé: felrántja az ajtót és a vadkomló indák recsegve válnak szét s a madarak ijedve röppennek fel, Emma pedig melegen szorítja keblére kedvenczét:

- Jaj be régen nem láttalak, baba! - Aztán hátralép, hogy jobban lássa. - Mivé tett az a három év! Hiszen én azt hittem, hogy már szebb nem is lehetsz, s ime, sokkal szebb vagy! Hogyan nézesz rám! Az a nyugtalan, röpkedő tekintet milyen mélységessé vált... hát még a termeted? Pompás, gyönyörű!... No, de te ne nézd az én termetemet - és a »kisasszony« pirulva húzza össze magán bő pongyoláját. - Üljünk le, jobb lesz leülni..., tudod, itt pihentünk ezen a kis padon akkor is, midőn a »bimbó« úgy kifárasztott.

- Sokat, sokat akarok megtudni tőled, baba... lásd, el nem tudom képzelni, miként történhetett az a te dolgod akkor?

- Nem tudod? No az különös!... - Hát arra emlékszel-e, hogy az eset után mindjárt voltam nálad? Nem, nem emlékezhetsz te arra, hiszen láz gyötört akkor, édes anyád sem volt magánál... szegény fejetek!... Az én esküvőm is megtörtént azon a héten: aztán nem tértünk vissza mostanig... szenvedtem én is baba... őrült voltam, s csaknem szakadásra ment a dolog...

- Na, az már igaz, hogy nagyon szép vagy, te baba! Vajjon az a három év, ami belőled ilyen pompás virágot fejlesztett, nem hervasztotta-e le az én szépségemet? Nem szeretném, mert szép akarok lenni; szép, hogy az én drága uram szeressen, hiszen csak ez a boldogság, ha az urunk szeret...

- Nem kell attól tartani, baba, hogy egy férj felette nagyon szeresse a feleségét; de hát miért nézel rám olyan megrémülve?

A leány nem felel; de tekintete világosan kifejezi egy megrezzent lélek kutató tünődését; nagyon keres valamit s egy-egy pillanatra úgy érzi, mintha éppen megtalálta volna; de ugyanabban a pillanatban el is szalasztja.

Nem fog Emma mellől távozni, mert csak itt, mellette kaphatja meg azt, amit olyan régen keres.

- Nem volt terhére a szerelem, iszen nekem azt mondta, hogy nagyon unja... azt mondta, oh! bár ne tette volna!

Emma közel simult hozzá, czirógatta és beszélt a saját életéből; sok, sok szenvedéséről, mikor a féltékenység csaknem őrültté tette, e miatt első reménységök meg is semmisült és a férje el akart tőle válni... de most már nem féltékeny, csak szerető, nagyon szerető feleség.

A hosszas, bizalmas közlésre felengedett az Ilona bezárult szive és megszólalt tartózkodva; de aztán a fiatal vér duzzadó erejével festeni kezdte gyötrelmét, forró szerelmét, őrült magaviseletét... óh csak azt tudhatná, hogy mi hajtotta arra?

- Én már sejtem baba és nem is bocsátom meg magamnak soha! A te fejlődő gyermek lelkedet én rontottam meg! Rád ruháztam azt, a mit nem éreztem igazán, csak negélyeztem: megzavartam szegény kis fejedet... most már látom, hogy méreg volt, a mit beszéltem, a mit olvastam s még a mit játszottam is mind, mind méreg volt az akkor neked, s bizony nem csodálom, hogy megingatott, benső egyensúlyod oda billent, szóval őrült cselekedet volt az, de te nem tehetsz arról.

Ilona egyszerre csak rátalált arra, a mit keresett: már tudja, mitől ittasult meg, csakhogy ez a felfedezés nem teheti jóvá, a mit ő elrontott. És mély fájdalmat érzett annak a legénynek a szenvedéséért, a kit olyan mélyen szeret.

- Ehj! én is azt hittem, hogy vége a boldogságomnak... de most nem rólam van a szó! mondd csak baba, tettél-e már valami kisérletet, hogy megbocsásson neked az öreg Lukács pár? mert végre is te nagyon megszomoritottad őket.

- Nem mertem hozzájuk közeledni soha, pedig éreztem, hogy kellene... akartam is, de nem tudtam.

A falun nevekedett úri leányok tudnak a nép nyelvén szólani; Dongay Emma is bizott magában. Ilonától átvett egy kis csomagot és egyedül lépett be a csöndes házba.

Az öreg Lukács párt nagyon megtépázta az a három év: a gazdából görnyedt vén ember lett és az asszony rég óta fekvő beteg: a szolgáló már itt a gazdasszony, a gazda pedig a béres. És az egyetlen gyermek még mindég oda van...

Emma - miután éppen úgy szerencsés jó napot kiván, mint ahogy ők szoktak egymásnak - az ágyhoz lép, megtudakozza a beteg állapotát, elibe teszi az enyhitő befőtt gyümölcsöket és egyenesen neki vág a dolognak:

- Azonkivül, hogy meg akartam látogatni Lukácsné asszonyomat, még más egyéb is vezérelt ide. Nyomára jöttem ma egy olyan dolognak, melyet nem engedhetek, hogy az én lelkemen száradjon. Mindég tudtam, hogy Lukácsné asszony nem nézte jó szemmel, ha parasztleány úrival czimborál; akkor kinevettem, most igazat adok kigyelmednek; mert ha Ilona nem járt volna hozzám, soha sem követte volna el azt a botrányt...

És a beteg felül ágyában; a nagy csapás óta ez az első enyhületes percze.

És a tapintatos úrnő beszélni kezd; de tudja, hogy miként szinezze a dolgot, mert annyiból, a mennyi igazán történt, ez a két öreg soha sem érthetné meg egy forrongó fiatal kedély lelki állapotát, inkább higyjék azt, mintha ő biztatta volna arra a lépésre. A beteg anya fátyolozott tekintetébe fény gyűl és ismét oda szól az urához, hogy:

- Nagyon sajnálnám, ha meg nem tudtam volna győzni kigyelmeteket, de én azt hittem, hogy vallásos, templomba járó emberek szivében csak van egy parányi könyörületesség a bűnbánó iránt. Krisztus urunk nagyobb bűnöket is megbocsátott. Az a leány három esztendő óta vezeklik...

- Ne itéljen olyan keményen, Lukács uram, hiszen kigyelmed mindég vonzódott Ilonához s most mégis éppen kigyelmed nem akar neki megbocsátani?

- Nem vettem észre, hogy három esztendő alatt kivánta volna a bocsánatomat...

- Kivánta Lukács gazda, nagyon kivánta, százszor akart ide jőni; de nem mert; most sem mer bejőni, csak ott áll szegény a tornáczon, - s hogy tovább ne álljon ott, Emma azonnal tett róla.

Ilona belépett tizenkilencz esztendejének kifejlett szüzies szépségében s a mint megállott az öreg pár előtt, szemébe könyek szöktek, fejét lehajtotta és nem tudott szólani; Lukácsné is elfedte az arczát, csak a gazda állott erőltetett ridegséggel. A szép leány ajkai mozogni kezdtek; de hang nem jött ki rajtok; Emma megsimogatta a halvány arczot:

- Nagyot vétettem kigyelmetek ellen, százszor elsirattam, s a siromig bánni fogom cselekedetemet; de nagyon gyermek voltam...... nem mentegetőzésből mondom, nem is kivánhatom megbocsátásukat, csak azt az egyet kérem, irassák meg a fiuknak, hogy miattam ne kerülje a szülőit, jőjjön már haza az idegenbűl és engem tekintsen úgy, mintha meghaltam volna; én kerülni fogom, hogy szinét se lássa annak, aki ugy meg tudta sérteni...

És Lukács gazda amint önkéntelenül kiszalasztotta szavait, még ridegebb állásba csapta magát; de Emma mosolyogva fogta meg kezét:

- Helyesen beszél! Az a szegény jó leány méltó arra, hogy így megbocsásson neki. - És a mint az öreg embernek kezébe teszi a szép leány kezét, erősen fogadkozik, hogy csak bizzák rá azt a levelet, majd megír ő Pistának mindent.

- Azt is irja meg a nagyságos asszony, hogy úgy volt minden, amint én mondtam; azt a kis ajtót kelle vala befalazni idejekorán...

- Irja meg instálom, hogy a biró fia is megkérte Ilonát, de nem ment hozzá, mert most is... ehj!... ne irjon a nagyságos asszony semmit!

- De bizony irok, Lukács gazda s a kelmed izenetét éppen megirom. No, de a kis ajtóról sem fogok megfeledkezni, Lukácsné asszonyom s míg visszatérek a levéllel, itt hagyom Ilonát, hogy kinálja meg abból a befőttből...

Megmondjam, ne mondjam, hogy mi következett a levél után? Nem mondom. De az igazságnak okáért azt még sem lehet elhallgatni, hogy Lukács János uram másodizben még nagyobb lakodalmat rendezett, mint először is, s a szép menyasszony olyan szeliden viselte magát, mint egy bárány. A vőlegény pedig mosolyogva, de katonás magatartással köszönte meg a nászasszonynak - Emmának, - hogy belevegyült ebbe a dologba, mert e nélkül talán eltelt volna még egy esztendő is, hogy kiigazodjanak Ilonával.

Nagy volt a Lukács Pista lakodalma s valószinüleg nagy lesz a lakodalma annak a gyönyörü két kis iker-fiunak is, akiket nyilvánvaló bünbocsánat jeléül küldött az ég a »menyasszony-lány«-nak, de azért még akkor is azt fogja mondani a »haza« minden lakója, minden elromlott dologra, hogy: úgy sikerült az, mint a Lukácsék lakodalma, mert a nem sikerült dolgok azok, melyeket az emberbaráti kegyelet márványba vés.