AZ ATHENAEUM OLVASÓTÁRA





HAWTHORNE NATHANIEL



A NÁSZUTAZÁS
ÉS
EGYÉB ELBESZÉLÉSEK





FORDITOTTA
SASVÁRI ÁRMIN





BUDAPEST
AZ ATHENAEUM IROD. ÉS NYOMDAI R. T. KIADÁSA.

 


A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

 

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2016
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5557-47-7 (online)
MEK-16216



TARTALOM

A nászutazás.
Annácska első utazása.
A méregkeverő leánya.
A hóleány.
A kertész dala.
Amalti báróné.






A nászutazás.

Mindétig sajnálkoztam azon, hogy a legokosabb emberek is merő ostobaságot müvelnek, a mikor házasodófélben vannak. Kinos aggodalommal fürkészik, hogy leendő oldalbordájuknál megvan-e a társadalmi tehetség, vagy az ezernyi apró előnyös tulajdonság, melyeket egy személy nem egyesithetne magában, még ha a tökély mintaképe volna is.

A legnagyobb képtelenséget cselekszik e tökélyre éhező férfiak. És mit érnek vele? Egyszerre csak azon veszik magukat észre, hogy az aggkor küszöbén vannak és még sem választottak nőt; igy hát arra vannak kárhoztatva, hogy vén napjaikat magányosan tengessék.

Pedig a kegyes gondviselés az emberiség egyik felét a másik fele, egyik nemét a másika számára teremtette. Világos, hogy, kevés bizarr kivételt leszámitva, csak a házasság hozhatja meg az embereknek a boldogságot. Bizony elhihetik, hogy a legerősebbnek látszó érvek, melyeket a házasság ellen felhoznak, tönkre silányulnak, ha okoskodni kezdünk rajta, hogy a törvényes szerelem csodákat tud müvelni, elfeledteti velünk a legnagyobb imcompatibilitásokat.

Magamról tudom. Ifju koromban én is azon elveket vallottam, melyekről önöket az imént lebeszéltem. Igen finom tapintatu, a nőiességig érzékeny valék és nem tulzok, ha azt állitom, hogy Bullfrog Tamás e tekintetben nőiesebb volt, a legidegesebb menyecskénél. Izlésem oly finnyás volt, leendő hitestársamnál annyi tökélyt kerestem, akár mibe fogadhattam volna, hogy sohase találok inyemre való asszonyt.

Szóval nehezen lehetett engem kielégiteni. Ha valamelyik huri érdemesnek tartotta volna leszállni a paradicsomból, hogy nekem feleségnek kinálkozzék, nem tudom, hogy elfogadtam volna-e.

Igy tehát a legszebb kilátásom volt rá, hogy agglegényül fogok élni és meghalni; egyszerre csak, isten a megmondhatója, mikép esett a dolog; vidéken utazgattam; valahol megleptek, elbüvöltek, lefogtak, megkötöztek és alig két hét alatt megházasitottak azon nővel, kit ma mistress Bullfrognak hivnak.

Az esemény oly rohamos sebességgel ment végbe, hogy nem értem rá fürkészni; hitelt adék menyasszonyomnak, elhivén, hogy a rég keresett tulajdonságok, melyeket még nem mutathata meg, benne meg vannak; némi apró hibák nem kerülheték el figyelmemet, de szemet hunytam. De mindjárt látni fogjuk, hogy csakhamar alkalmam nyilt mistress Bullfrog hiányait kellőképen méltányolni.

Még az esküvő napján két helyet fogadtunk ki a gyorskocsin, hogy rendes foglalkozásaim szinhelyére utazzunk. Más utas nem volt a gyorskocsin, igy hát oly kényelemben utaztunk, mintha nászutazásomra külön hintót fogadtam volna. Feleségem igen kedves jelenség volt, zöld selyem főkötőjében és prémes általvetőjében. Biboros ajkai mögül, ha mosolygott, a legszebb gyöngysorfogak kandikáltak. Mihelyt kiértünk a faluból, és egyedül valánk mint Ádám és Éva a paradicsomban, szenvedélyem lobbot vetett, társnőmtől egy édes csókot bátorkodtam lopni; mely profanátió ugy látszik nem boszantotta őt.

Ezen engedékenység felbátoritott; a zöld főkötőt felebb emeltem fehér, sima homlokára, és ujjaimat barna selyem fürtei közé mertem mélyeszteni; e fürtök megfeleltek az eszményképnek, melyet magamnak a hajfürtről alkottam.

- Kedves barátom, mondá mistress Bullfrog szeliden, ne bontsa ki hajamat.

- De édes Laurám - felelém és tovább játszottam fürteivel - az ön tündérkeze se tudja a fürtöt oly ügyesen fodoritani mint én, és meg is igérem, hogy minden este én leszek oly bátor fürteit kibontani.

- Bullfrog ur, felelé ő, arra fogom kérni, hogy hajamat hagyja békében.

E szavakat oly határozott hangon mondá, melyhez a feleségek e legszelidebbje még nem szoktatott. Egyuttal egyik kezével megfogta kezemet és eltávolitotta a tiltott gyümölcstől, a másik kezével pedig gondosan megsimogatta a fürtöket.

Én igen izgékony ember vagyok, meg nem állom, hogy valami a kezemben ne legyen; meglevén fosztva szeretett nőm fürteitől, körülnéztem, hogy már most mihez nyuljak. A padon egy csinos kosárka volt, a milyenben a finnyásabb utazónők mindenféle ennivalókat, pl. piskótát, kétszersültet, hideg sonkát és egyéb apró utravalókat szoktak magukkal hordani. Felemeltem a kosárfedelet és az ujságpapiros alá nyultam, melylyel a kosárka tartalma be volt takarva.

- Micsoda ez, kedvesem, kiálték fel, midőn egy palaczkdugaszt éreztem kezemben.

- Egy üveg kalydor, - felelé nőm, s a kosárkát kivette kezemből és visszatette a padra.

A mit nőm mondott, abban nem volt szabad kételkedni, pedig nekem ugy rémlett, mintha ez a kalydor xeres volna. Épen azt akartam nőmnek magyarázgatni, hogy ez a folyadék meg fogja rontani arczszinét, midőn egy váratlan baleset egyszerre sokkal komolyabb bajjal fenyegetett. Kocsisunk vigyázatlansága folytán a lovak neki mentek egy kavicsdombnak és ettől a kocsi ugy megrázkódott, hogy lábaink oda kerültek, a hol a fejnek kellett vala lennie. Hogy eszem ezen szomoru baleset alatt hol kószált, azt nem tudnám megmondani; - szegény eszemnek az a boszantó szokása, hogy épen akkor jár kóborolni, mikor legjobban reászorulnék. Igy történt, hogy e katasztrófa miatt teljességgel megfeledkeztem arról, hogy van-e a világon egy mistress Bullfrog, vagy sincs. A szegény asszony - sok asszony szokott igy járni - e pillanatban férjének zsámolyul szolgált. Némi erőlködés után sikerült a kényelmetlen helyzetből kivergődnöm; ösztönszerüleg nyakkendőm után kaptam, hogy azt megigazitsam; ekkor sajátságos csattanást hallék; a kocsis egy hatalmas nyaklevest kapott.

- Nesze, te gazember, amiért igy csuffá tettél!

Azután egy második ütés sujtott a kocsis tulsó füle irányában, de ez oly szerencsétlenül volt irányozva, hogy a tenyér a szegény ördög orrát érte, még pedig oly erővel, hogy a vér csak ugy csurgott belőle.

Ki volt az a sajátságos alak, mely kocsisunkat ily kemény leczkében részesitette? Meg vallom, hogy ez rejtély volt előttem. A nyakleves egy személytől jött, kinek sivár fején itt-ott szürkés hajszálak voltak elhintve, kinek haragos arczát egyaránt az emberiség szebbik és kevésbé szép feléhez tartozónak lehetett mondani. Hangja töredezett, mintha fogatlan szájból jönne, üres inyei beillettek volna akár borjulábaknak is. Ki lehetett ez a szörnyalak?

Nem emlitem fel azon körülményt, mely reám nézve a legrettenetesebb, hogy ezen személynek - már lett légyen akárki - épen olyan bundája volt, mint mistress Bullfrognak és zöld köpenye, mely a heves mozdulatok következtében leoldódott a vállról. Rémületemben és zavaromban azt hivém, hogy az öreg Nick nőm formáját öltette és belebujt ruháiba. És ezen eszmém csakhamar megerősödött, mert az imádott nő nyom nélkül eltünt.

- Nos uram, siessen és segitsen e nyomoréknak, hogy a kocsit helyre zökkentse, mondá a furcsa alak.

Majd észrevette, hogy az utfélén három paraszt ember áll, kik nyugodt egykedvüséggel nézik e jelenetet.

- Ti meg mit bámészkodtok, mikor látjátok, hogy egy nő ilyen bajba jutott.

Azt vártam, hogy a parasztok el fognak szaladni, de nem tették, hanem felénk jöttek és segitettek a kocsit felemelni. Én is hozzáláttam a munkához, noha meglehetős vézna, gyenge ember vagyok; végül a kocsis is követte példámat, noha orrából még egyre csurgott a vér; nyilván attól félt, hogy egy harmadik nyakleves bezuzza koponyáját. A szegény fiu maga is bajban volt, de mégis szánakozó pillantásokat vetett reám, mintha én szánandóbb ember volnék nálánál.

Nem tudtam fejemből kiverni azon gondolatot, hogy éber állapotban álmodom; csak azt lestem, hogy a kerék meginduljon és én beletehessem a kezemet, a fájdalom tán felébreszt majd...

- Mit müvel itt, hisz rendben vagyunk már, szólalt meg mögöttem egy szelid hang; köszönöm barátim a szives fáradozást... Hogy izzad! Bullfrog ur, hadd törlöm le arczáról a veritéket... Kocsis ne busuljon annyira e baleset miatt, örüljünk, hogy nem zuztuk be az orrunkat.

- Ugy látszik, hogy az én orrom nem számit, dörmögé a kocsis és megdörzsölte fülét, majd az orrát tapogatta, hogy vajjon ott van-e még az arczán... Istenemre mondom, azt kell hinnem, hogy ez az asszony boszorkány.

Az olvasó tán el se fogja hinni, pedig való igaz, hogy feleségem ott állott mellettem, szép ébenfürteivel, biboros ajkai közt a gyöngysorfogakkal; ajkain ismét az égi mosoly játszott. Nyilván sikerült neki a szörnyetegtől visszahódítani a prémes bundát és köpenyt; tetőtül talpig ismét az imádott nő volt, ki a katasztrófa előtt ült mellettem. Hogyan tünt el? Ki hozta vissza? Mióta van megint itt?

Mindezek sokkal mélységesebb rejtélyek, semhogy szegény fejem hamarjában megoldhatta volna. Csak annyit tudtam biztosan, hogy feleségem itt van. Nem maradt egyéb teendőm, mint ismét kocsiba szállni és továbbra is nem csupán ez utazásra, hanem az egész életen át hü társa maradni.

Mikor a kocsis ránk zárta a kocsi ajtaját, fülem hallatára oda kiáltott a parasztokhoz:

- Azt hiszitek, biztonságban van az ember, mikor a tigrissel van egy kalitban?

Ez a kérdés nem vonatkozhatott az én helyzetemre. De megvallom, bármi esztelenségnek fog is látszani, hogy lelkesedésem távolról se volt akkora, mint akkor, midőn a kedves mistress Bullfrogot először nevezhetém magaménak. Ő bizonyára a legszelidebb nő, a házaséleti boldogság angyala; de attól féltem, hogy legédesebb szerelmi merengésem közepette az angyali fő helyét ismét ama szörnyalak foglalja el; önkénytelenül is eszembe jutott az a mese, melyben egy tündér, hol szép asszony alakjában, hol meg utálatos szörnyetegnek jelen meg; ugy néztem mistress Bullfrogra, hogy no most mindjárt meglesz a rettenetes átalakulás.

Meg akartam szabadulni e borzasztó gondolattól, felszedtem a hirlapot, melybe az élelmi szerek takarva voltak, és melyen a széttört kalydoros palaczk folyadéka felette gyanus nyomokat hagyott. A hirlap már két-három éves volt, mindazonáltal találtam benne egy több hasábos czikket, mely kiváncsiságomat nagy mérvben keltette fel.

Egy törvényszéki tárgyalásról van szó, melyben az foglaltatik, hogy valaki házasságot igért egy nőnek, de ez igéret alól feloldatni kérte magát. A felhozott okmányok közt legérdekesebbek voltak a szerelmes levelekből közölt kivonatok, melyek lángoló nyelven valának irva. Az elhagyott leány személyesen jelent meg a biróság előtt és bizonyitgatta, hogy kedvese sötét hálátlansággal viszonozza a kapott szerelmi bizonyitékokat; kárpótlást követelt és az alperes inkább megfizette ezt, semhogy egész életén át eltürje a felperesnő szörnyü szeszélyeit. Midőn elolvasám a kérdéses nő nevét, borzasztó gyanu támadt bennem.

- Asszonyom, szólalék meg és mistress Bullfrog szemei elé tartám az ujságot, (képzelem mily rettenetes valék e perczben) asszonyom, ismétlém fogcsikorgatva, nem ön volt a felperesnő ez ügyben?

- Hogyan, kedves Bullfrog ur, én azt gondoltam, hogy e pert mindenki ismeri?

- Borzasztó! rémületes! kiálték fel és ülésemen hátrahanyatlottam.

Kezeim közé rejtém arczomat és zokogtam, mintha végórám közelegne. Én, aki a legfinyásabb, legnehezebben kielégithető ember valék, ki a legeszményibb, legtökéletesebb nőt kerestem mindig feleségnek, hogy éldelhessem azon rózsabimbó tündöklő harmatát, melyet szüzi szivnek neveznek! és eszembe jutottak az ébenfürtök, a gyöngysor fogak, a kalydor, a kocsis bezuzott orra, az édes szerelmi titkok, melyeket biróság, esküdtek, és ezernyi hallgatóság előtt kérkedő hangon elbeszélt. Még hangosabban zokogtam.

- Bullfrog ur! szólita meg feleségem.

Hallgattam; nőm ekkor megragadta kezeimet és szemem közé nézett.

- Bullfrog ur - mondá szeliden, de mégis minden tőle kitelhető nyomatékossággal; engedje meg, hogy kedélyéről elüzzem e felleget; bebizonyitom önnek, hogy érdekében áll jó férjnek lenni, nekem meg eltökélt szándékom, hogy jó feleség leszek. Ön némi tökéletlenségeket fedezett fel élte párjában. Ugyan mit remélt hát? Hisz a nők nem angyalok; ha azok volnának, csak a menyországban mennének férjhez, vagy legalább is finyásabbak volnának.

- De miért titkolta e tökéletlenségeket? mondám fuldokolva.

- Beh naiv emberke ön, felelt a mistress és megveregeté arczomat. Hol hallotta azt, hogy egy nő a menyegző előtt elárulta hibáit? Lássa én mulatságos embernek találom önt.

- Hanem az a per? dörmögém vissza.

- Hát becstelenitő az rám nézve? kiáltott fel mistress Bullfrog. Hogy lehet ezen ügyet ily hamis szempontból felfogni? Megvallom, ezt nem vártam volna öntől! Hogy róhatja fel nekem bünül azt, hogy diadalmasan védtem magamat a rágalom ellen, és arra kényszeritettem a törvényszéket, hogy megtorolja a becsületemen ejtett csorbát.

- De, folytatám kissé félrehuzódva - attól féltem, hogy ez a sok »de« megharagitja kedves életpáromat - de kedves barátnőm, nem lett volna okosabb mitse szólni és ez embert megvetéssel sujtani?

- Nagyon helyes, Bullfrog ur, gunyolódék a mistress, de ha ezt teszem, hol volna az ötezer dollár, melyekkel most majd megtölthetjük raktárainkat?

- Mondja igazán, mistress Bullfrog, kérdém és lelkendezve lestem a választ ajkairól. Igazán ötezer dollárt emlegetett?

- Becsületemre mondom, felelé ő, a biróság ötezer dollár kártéritésben marasztalta el a gazembert és én félretettem e pénzt kedves Bullfrogom számára.

- Az már más, kedves feleségem, kiálték fel kitörő örömmel; akkor hát engedd meg, hogy keblemre szoritsalak! most már szent lesz a béke; elfeledem a tökéletlenséget, mely ily szép eredményre vezetett. Sőt mi több! örülök e pernek és áldom emlékét! Mi boldog vagyok most!



Annácska első utazása.

I.

Ti-drom! Ti-drom!

A dobos bejárja az egyik külvárost; a kis Anna odaáll a kapuba és hallgatja a pergést, várja mit fog »közhirré tenni« ez az ember.

Figyeljünk hát mi is.

Hallgat! azt kiáltja ki, hogy egy elefánt, egy oroszlán, egy királytigris, azután egy orrszarvu, meg más nem kevésbé furcsa állatok érkeztek az állatseregletbe, szivesen fogadnak mindenkit, a ki szerencséltetni akarja őket látogatásával.

Annácska szivesen menne, ugy-e? Az ám; látom, hogy a kedves gyermek unni kezdi ezt a széles, kiegyengetett utczát, melynek kereklombu fáin alig szürődik át a napsugár, hol a kövezet oly tiszta, mintha egy hollandi cseléd megmosta volna. A kis leány ugy érzi, hogy más láthatárba kell jönnie; ezt minden gyermek óhajtja, én is igy tettem, mikor kis fiu voltam.

Akar a kis Anna velem jönni? Lám, csak kezet kell neki nyujtani és már jön, mint a kis madár, melyet a zephir is elhordhat; szép kék selyem ruhácskájában, kicsiny piros czipőjében vigan szökell mellettem.

- Lassan csak Annácska, fonja össze barna fürteit; hadd kössem meg a kis főkötő szalagjait; gondolja meg, hogy elmegyünk világnézni.

A legközelebbi keresztutnál megakadt a kocsiközlekedés; bérkocsik, gyorskocsik összeütődtek, a kocsisok káromkodnak, nem hogy segiteni iparkodnának a bajon. Utánuk két- és négykerekü szekerek jönnek, megrakva hordókkal és egyéb portékával; néhány könnyü hintó vágtatva ment neki a gomolyagnak, növeszteni a zavart. Majd hogy össze nem törtek.

Azt hiszitek, a kis Anna félt e zsivajban? Bizony nem félt. Nem szalad ijedezve mellém, hanem mosolyogva egyenesen tova lépked; oly boldognak érzi magát e tömegben, mely gyermekkorát ép ugy tiszteletben tartja, mint az aggkort. Senki se meri meglökni, mindenki félreáll, hogy szabad utat engedjen neki.

Sajátságos, a gyermek tudni látszik, hogy joga van az emberek tiszteletére.

De mi történt, hogy szemei ugy csillognak az örömtől? Egy utszéli zenész ült a templom közepén; panaszos dala elvész a járókelők lépteinek, hangjainak neszében, a szekerek, kocsik dübörgése közepette. Senki se figyel a szegény hegedüsre, csak én meg a kis Anna, ki a dallam rythmusa szerint szedegeti kis lábait, mert őt a zene ellenállhatatlanul tánczra inditja. - Hol keressek magának tánczost kedves Anna? az egyiknek köszvénye, rheumája van, a másikat az idők terhe vagy a betegség nyomja; emez itt oly nehézkes testet visel, hogy ugrálása, topogása bezuzná a járda deszkáit, a legtöbben azért járnak ólomlábon, mert szivük nehezebb a legsulyosabb ércznél. Minő tánczos társaság! Magam is oly gentleman vagyok, kinek lábai sokkal kimértebb modoruak, semhogy ily gyakorlatra adnák magukat. Ne vegye rosz néven, kedves Annácska, ha fontolva lépkedek tova.

Szeretném tudni, ki nézi örömestebb a boltkirakatokat, én vagy ez a bohó gyermek. Mindaketten szeretjük a rikitó szinü selyemkelméket, együtt bámuljuk az aranymüvesek csecsebecséit és az ékszerészeknél tündöklő temérdek drágaságot. De ugy tetszik nekem, hogy a kis Anna kiváncsibb mint én. Lábujjhegyeire áll és benéz az üvegtáblákba, azután leguggol és ugy nézi a görfüggönyök alatt kirakott tárgyakat. Őszintén megvallva, mindaketten egyaránt szeretjük mindazt, ami fénylik, ragyog.



II.

Egy boltot látok, mely gyermekkoromra emlékeztet és ezért büvös vonzerőt gyakorol reám. Mily gyönyörködve jártatom szememet a nyalánkságokon, melyeket egy czukrász ügyesen kirakott! Az édes titkot rejtő széles torta, mely kellemesebb illatot ád a rózsánál is; a gömbölyü szögletes sziv alaku mézesbábok, sütemények, a kis sütemények, melyeket oly szépen »puszi«-nak nevez a nép; a fenséges pyramisok, melyek dusgazdag örökösök lakodalmait fogják ékesiteni; a korinthusi mazsolával tömött halmok, melyek csucsát vakitó czukorhó takarja; a befőttek, a nagy billikomokban átlátszó czukorkák, minőket a gyermekek ugy szeretnek, az ifjak és hajadonok pedig a beléjük zárt versecskék miatt keresnek.

Bizony e szép dolgok után a nyálam is foly és magának is kis Anna; pedig csak képzeletünket izgatja. Csak nem harapunk bele ama plumpudding árnyékába!

Sajnos, hogy oly kevesen vannak, kik örömest nézik a könyvárus kirakatát. Annácska csak nem lesz holmi kék harisnya! Aligha nem. Parley Peters meséit már elolvasta, és nagyon megkedvelte a gyermekmeséket, bár azok manapság igen gyérek lettek; esztendőre alkalmasint járat valami gyermeklapot. De köztünk legyen mondva, Annácska a tele nyomtatott lapokat csak az ujjával olvassa, szemével csak a csinos képeket szereti nézni, melyeknek eleven, vidám szinei mindig egész sereg mókust csalogatnak a könyvárus kirakataihoz.

Mit szólna Annácska, ha a könyvben, melyet uj évre küldeni fogok neki, meglátná piczi kis arczát aranyozott szinekbe lefestve? aztán megtartaná a könyvet és egykoron valami szép baba olvasni tanulás közben nézegethetné kis mamája képét. Igazán pompás egy gondolat!



III.

A kis Anna már megelégelte a képeket, meg fogja kezemet és a város leggyönyörübb boltja felé vonszol. Jaj de szép! igazán csak bolt volna ez és nem a tündér-ország? Hisz itt látom a királyt és a királynét egymás mellett az aranyos hintón, a királyi fogat mellett czifra udvaronczok nyargalnak. Itt vannak a piczi konyhaszerszámok; nyilván ama felséges személyiségek használatára valók, ha eszükbe jut kártyapalotájuk nagy termében asztalt terittetni. Emitt egy törököt látok, classicus turbánjával, magasan villogtatott pallosával nyilván ránk akar ijeszteni. Mellette egy chinai mandarin csóválgatja fejét és nyelvét öltögeti reánk; azután lovasok, piros és kék egyenruhás huszárok, teljes katonabandával; de ez oly távol van, hogy már nem halljuk hangját. Hosszu utat tettek meg és most a kereskedő nagy fali órájába térnek be szállásra; nyilván egyenest Liliput-országból jöttek ide.

Lássa, kedves Annácska, ezeknek a katonáknak semmi dolguk; királynéjuk nem igen gondol hóditásokra, nem holmi Semiramis vagy Katalin czárnő. Ő csak azt a csinosan öltöztetett bábut szereti, mely kék gyöngyszemeivel ugy ránk néz. Ez a kis leányok igazi játékszere. A bábu rendesen nagyon közönséges fából való, de ők valamely eszményi személynek tekintik, melyet a képzelem élettel ruház fel, mely csakhamar hősnője lesz egy jól kigondolt regénynek, egyetlen lakója ama piczi világnak, melyben a gyermekek az uralkodók.

Annácska mindabból, a mit itt mondtam, alkalmasint egy szót sem ért; de azért nem kevésbé sovár szemeket vet a kirakatba.

Ne féljen kedves, visszajövet majd betekintünk a boltoshoz; addig a szép bábu hadd nézze tovább örökös mosolyával az erre járó delnőket, kik csak oly bábuk mint ő, eleven játékszerek; a gyermekeken, kiket maguk után czipelnek, semmi se komoly, csak az arcz. Oh bábu! bölcs leczke vagy ama kaczérkodóknak, kik gyakran annyit sem érnek mint te; de a leczkét nem értik.

Menjünk Annácska, majd találunk még más játékszerárust is, most menjünk dolgunk után.



IV.

A tömeg növekszik. Érdekes tárgy az elmélkedésre, ha az ember e tolongásban oly teremtésekre akad, melyek a magányban születtek és melyek az emberek közé jutván, jó formán uj természetet nyertek. Ime ott amaz ablakban a kis kanári; szegény madárka! Ködös egünk alatt aranyos tollai megfakultak; nyilván szeretne szülőföldje balzsamot árasztó lombjai közt röpködni; de városi polgár lett, kénytelen-kelletlen városias szokásokat, sőt városias köntöst is öltött. Aztán nem is ugy énekel, mint a mikor szabad volt. De ugy látszik, nem bir annak tudatával, hogy mit vesztett. Vajjon szerencsétlenségnek mondhatjuk-e ezt?

Látja azt a papagályt, torokszakadtából kiáltja hogy: Szép Jakli! szép Jakli! Bolond madár, mit boszantod ügyességed fitogtatásával a járó-kelőket: nem vagy te szép Jakli, ha még oly fényes is a tollad. Ha legalább azt mondanád, hogy: Szép Anna. Legalább értelme volna fecsegésednek.

Hát azt a fürge mókust a gyümölcsboltosnál látta-e, hogy szökdécsel előre meg hátra a kerék mellett? Örökös munkára van kárhoztatva és mulatságát leli benne; ez aztán az igazi filozóf.

Amott egy borzas szőrü nagy állat czammog felénk; valami juhászkomondor; most gazdáját keresi és megszimatol minden erre menőt; nedves orrát odadörzsölte Annácska piczi kacsójához... Ugy-e szeretett volna vele játszani? De ő nem törődik magával, tovaballag. Szerencsés utat, hü állat.

Nézze ott a küszöbön a nagy vastag macskát, mely szürke szurós szemeivel békésen nézi az embereket. Kétségkivül neki is volna mindenre valami megjegyzése. Bölcs miau, ha melléd állanék, nevezetes filozóf-pár kerülne együvé.



V.

Már megint itt a dobos. Nézzük csak itt a vásznat; tele van mázolva állatokkal, melyek alkalmasint királyt választani jöttek össze, mint hajdanában, a jó Aesop idejében. Hanem ott benn a seregletben nyilván egyéb dolguk van, mint királyt választani. Egész ide hallatszik orditásuk! Fogadni merek, csak azért jöttek el a rengetegekből, a hegyormokról, a forró sivatagból, vagy hóboritotta sarkvidékről, hogy kis Annámnak örömet szerezzenek.

A mint beléptünk, az elefánt tősgyökeres elefánt szokás szerint üdvözöl, meghajtja térdét és felénk nyujtja rengeteg ormányát. Viszonozzuk az üdvözlést, mert ez a sereglet legmiveltebb szörnyetege. A him és a nőstény oroszlán egy-egy hatalmas csonton rágódnak. A királyi tigris, ez a szép lázadó, méltóságos léptekkel járkál szük kalitkájában. Nem sokat törődik a bámész tömeggel; ifjusága szép napjaira gondol, mikor Bengália sivatagjain a gazellát vette üldözőbe. Itt az ordas. Ne menjen közelébe, alkalmasint ez ijesztett ugy rá a kis Piroskára meg öreg anyjára. Az a hiéna éjjelnek idején sokat kószálhatott a Pharáok sirboltjaiban. Ugy látszik megfér a fekete medvével, mely honi erdőinkben látott napvilágot. Vajjon két ember, ha ily körülmények közt kerülnének együvé, meg tudnának egymással békességben férni? kötve hiszem. Ott az a jegesmedve nagyon otrombának látszik, pedig azt hiszem, hogy mélyen gondolkozik. Visszagondol a jeges tengeren tett utazásaira, egykori békés rejtekhelyére és bocsaira, melyek a havon bolyongnak, szülőjüket keresve; ez érzelgős medve. Már az a majom egész más fajta; csunya pofákat vág, gunyolódik, rosz akarattal kötekedik. Annácska bizonyosan nem szereti a majmokat; ösztönszerüleg kedveli a szépet és ezért visszadöbben e rut állattól, mely annál visszataszitóbb, minél jobban hasonlit az emberhez. Nézzük inkább a csinos ponnyt, hogy vágtat a porondon a zene ütemei szerint; ilyet kellene a kis Annának venni. Nini a fiatal lovász; háromszögletes kalapban, ostorát suhogtatva odalép a ponny felé, üdvözli a tömeget és egy szökéssel a ponnyra pattant.

Nem csalódom: a vézna termet, a rut orr, a torz pofa, ez valóságos majom, vagy a hegyimanók királya. Menjünk ki Annácska; majmot lóháton az utczán is eleget láthatunk.



VI.

Már megint itt a dobos! egyre pereg a dob.

Az erős, férfias hang tulharsogja a tömeg ezerhangu zsibongását. Az emberek megállnak, körül veszik és áhitattal hallgatják. Akárhány pap a szószéken, vagy ügyvéd a tárgyaláson örülne, ha ily figyelemmel hallgatnák őket. Hallgassuk hát mi is a szavát.

»Egy ötéves barnafürtü, fekete szemü kis leány, kék selyem ruhában és fehér köpenykében ma reggel eltünt hazulról; azon személy, a ki magával vitte volna, kéretik, vigye haza édes anyjához, a ki egészen kétségbe van esve.«

Megálljon csak, dobos, a gyermek meg van találva! oh kedves Annácska, beh roszat cselekedtünk; nem mondtuk meg mamájának, hogy szökünk; most egész magánkivül van és dobszóval hirdetteti az utczákban, hogy az a csinos gyermek, akit én egy perczre se bocsátottam ki kezemből, eltünt. Siessünk haza, mert minden percz ujabb kinokat szül az anyai szivben. Hanem abban Annácskám mégis szerencséje volt, hogy csalódás, bubánat és könnytől óva tette meg első utját a világon.



A méregkeverő leánya.

Sok, sok esztendővel ezelőtt, valamelyik szép napon, egy Guasconti Giovanni nevü fiatal ember jött Dél-Olaszországból a hires páduai egyetemre, tanulmányait befejezni. A fiatal tanuló, kinek egész vagyona néhány aranyat tőn, lakást bérelt egy régi épületben, mely azelőtt egy már kihalt páduai nemes családnak ősi palotája volt; a főajtón meg volt most is a czimer. Giovanninak, ki az olasz történetet igen alaposan ismerte, eszébe jutott, hogy e család egyik ősét, ki tán épen ezen házban lakott, Dante a pokolban helyezte el; e kellemetlen visszaemlékezés növelte a busulási hajlamot, mely uralkodni szokott rajtunk, midőn a szülői háztól első izben eltávozunk. A fiatal ember szive elszorult, midőn belépett a tágas, elhanyagolt állapotban levő szobába, melyet bérbe vett. Kebléből sóhaj tört fel.

- Szent szüz! kiáltott fel a vén Lisabetta, ki a csinos fiatal ember kedveért mindent a legnagyobb rendbe igyekezett hozni, - beh nagyot sóhajtott, signor! oly szomorunak találja e lakást? Ugyan kérem, nézzen ki ezen az ablakon, melyen a szép nápolyi napra emlékeztető verőfény játszik.

Guasconti gépiesen engedett az öreg cseléd kivánatának, de a lombardiai verőfényt távolról se találta oly vidámnak, mint a nápolyit. De látott egy meglehetősen szép kertet, melyen számos, rendkivüli gonddal ápolt virágok tenyésztek.

- A házhoz tartozik ez a kert? kérdé Giovanni.

- Ments isten; felelt Lisabetta; nekem bizony csak ugy kellene, ha sok konyhavetemény volna benne. Most Rappaccini Giacomo doktor birja, kinek hire, remélem, még Nápolyon is tul terjedt. E virágokat ő maga ápolja, azt állitják, hogy hatalmas nedveket szür belőlük. Gyakran láthatja őt, amint leányával együtt a kertben járkál és gondozza a virágokat.

Az öreg cseléd végre valahára rendbehozta az egész szobát; az összes szentek oltalmába ajánlotta az ifjut és kiment.

Giovanni magára maradván, időtöltésből kinézett az ablakon a kertbe. Első pillanatra ugy látta, hogy botanicus kert, minőket Olaszországban sokat látni; de azután ugy vette észre, hogy ez a kert valaha egy gazdag családé lehetett. A középen ritka tökélylyel faragott márványkut állott, de az idő az eredeti alakot már jelentékenyen megváltoztatta, kiforgatta formájából. A márványcső szük nyilásából erős vizsugarak szöktek a magasba. A szökőkut halk moraja ugy tetszett Giovanninak, mintha egy elkárhozott lélek, melyet a végzet e dülöngő márványhoz lánczolt, nyögné el kinos panaszait. A szökőkut körül széles levelü, óriás virágu hatalmas plánták állottak; leginkább feltünt egy kis fácska, melyet temérdek bibor szinű virágok leptek el; e virágok fénye a golcondai rubintokra emlékeztete; ugy ragyogtak, mint ha a kertet egy második nap is bevilágitaná. A föld el volt lepve virágokkal, melyek kevésbé voltak vakitók, de meglátszott rajtuk, hogy titkos tulajdonságaik miatt a kertész nagy gondot fordit reájuk. Némelyek elegáns virágcserepekbe voltak téve, mások a földön kusztak mint a kigyók, mig mások magasra meredtek, mint ha mutatni akarnák magukat a feléjük nézőknek. Az egyik növény egy vertumna szobor alján hajtott ki és a szobrot oly gyönyörü füzérrel övezte körül, hogy a szobrász se tudta volna különb izléssel elhelyezni.

Giovanni soká nézte ezen idegenszerü tárgyakat; ekkor valami halk nesz, a lombok zizegése elárulá, hogy valaki dolgozik a kertben.

A kérdéses személy csakhamar meg is jelent: magas termetü, halvány, beteges arczu férfiu, fekete tudori köntösben. Őszbecsavarodott haja, szakálla elárulták, hogy e férfiu már tul van élte delén; a komor arcz, melyen a sok gondolkozás mély barázdákat szántott, tán sohasem volt ifju lángoló indulatok tükre.

A tudós kertész feszült figyelemmel szemlélt minden növényt, mintha be akarna hatolni legbelsőbb titkaikba, s fel akarná fedezni, hogy a természet miképen hozza létre az egyes válfajokat. Gondos rendszerességgel fürkészte a törvényeket, melyek a levelek alkatát, a virágok szinét és illatát megszabják. De bizalmas viszonyban nem volt a virágokkal, ámbár teljesen ismerte őket. Kerülte az érintkezést, ugy járt köztük, mint a ki veszélyes, vagy kártékony hatásu tárgyak közt halad. E bizalmatlanság kellemetlenül érinté az ifjut.

Furcsának találta, hogy a virágápolás, mely rendesen a legkellemesebb, legártatlanabb foglalkozás szokott lenni, oly nehezére esik ez embernek. Miféle ember lehetett ez, hogy reszket a virágoktól, melyeket maga plántált.

Az óvatos aggastyán mindig vastag keztyüket huzott fel, ha a növényről néhány hervadt levelet, vagy holmi élősdi gallyakat akart leszedni; és ha azon gyönyörü virágcserjéhez ért, melynek biborszinü galylyai a kutat beárnyalták, még tetézte a vigyázatosságot; az arcz alsó részét álczába rejté, mintha a természet e tündöklő remeke még sokkal veszedelmesebb tulajdonságokkal birna. Sőt még ez az óvatosság se látszott kielégitőnek, mert hátra lépett, levette az álczát és töredezett hangon kiáltá:

- Beatrix! Beatrix!

- Itt vagyok atyám, mit kiván, - válaszolt a tulsó épületből egy fiatal, csengő hang - a kertben van?

- Igen is, jöjjön ide, segitsen egy kissé.

Az ódon ház sötét kapujából egy gyönyörü fiatal leány jött ki. Ékesebb volt mint a legragyogóbb virág; csodaszépen nyiladozó bimbó, az ifjuság teljes pompájával; szüzies füzője oly termetet árult el, mely versenyre kelhetett az antik szobrászat remekeivel.

Giovanni képzelmét hevesen felizgatá ezen jelenség; a legbizarrabb eszmék villantak meg benne. Ugy tetszett neki, mintha a szép ismeretlen leány virág volna; emberalakba ruházott nővére a virágoknak, oly szép - mit is mondok, százszorta szebb és tündöklőbb valamennyinél. A leány - Giovanni nem kis bámulatára - nem öltött se keztyüt, se álczát, midőn a növényekhez közeledett; lassu léptekkel ment végig a nagy fasoron, minden félelem nélkül szivta be a virágok illatát.

- Nézze csak Beatrix, mondá a tudós, hogy legdrágább kincsünk gondozásához mily szükséges az ön segitsége. Nem adnám egy egész életért, ha közeledhetném hozzá; de attól tartok, hogy a legnagyobb óvatosság daczára is kénytelen leszek e kinos gondozást kizárólag magára bizni.

- Nagyon szivesen teszem, felelé a fiatal leány és karjaival átfogta a növényt, mintha meg akarná ölelni. - Ugy van szépséges nővérem, Beatrix fogja majd hü gondodat viselni, hogy életadó illatodat éldelhesse.

A szavakat tett is követé; Beatrix a leggondosabb figyelemmel foglalkozék a növénynyel. Giovanni megdörzsölte szemeit, mert távol állván a csoporttól, nem tudta mit lát: egy fiatal leányt-e, ki kedvencz virágával foglalkozik, vagy egy nővért, ki nővérét a legszeretetteljesebb gonddal környezi. De a csalóka látvány nem tartott soká. Rappaccini ur tán azért, mert már elvégezte dolgát, vagy azért, mert észrevette az idegent, karonfogta leányát és lassan visszavonult. Nem sokára rá beesteledett, a nyitott ablakon kellemes illatok áradtak a szobába be, melyek hatása alatt Giovanni álomba merült; egy virágról álmodott és egy leányról, ki csakhamar hybrida-alakot öltött; hajadonnak és virágnak látszott egy időben.

A nyilt, derült reggeli világosság rendesen helyreigazitja a hibákat, melyeket képzeletünk a kétes alkonyaton, vagy az éj homályában alkot, még ha ezeket gyengiti is a hold sápadt világa. Fiatal emberünk, mihelyt felébredt, mindenek előtt a kertbe tekintett, mely álma titokszerü eseményeinek szinhelye volt. Meglepte, sőt kissé zavarba ejtette, hogy a kelő nap hivogató sugárinál, mely mindegyik virágnak a valóságot megközelitő uj bájt kölcsönzött, reális közönséges kertet lát.

- Lelkemre mondom, szerencsés ember vagyok, gondolá magában; itt ez ódon város közepén ily dus növényzetet szemlélhetek. E virágoskert azon megbecsülhetlen előnyben részesit, hogy folytonosan közelről szemlélhetem a természetet.

Napközben nem látta sem a tudóst, sem leányát; Giovanni azon tünődött, mi különöset észlelhetett e két személyen, hogy ugy megzavarták elméjét; a legnagyobb nyugalommal jártatá fürkésző szemeit a kerten.

Később tiszteletét tette Baglioni urnál, ki a paduai egyetem orvosi karánál müködött és kiváló physiolog; ajánló levele volt hozzá. A tanár még élte delén van, vidám, sőt joviális kedélyü ember; meghivta a fiatal embert ebédre és tudós léte daczára szeretetreméltó, szellemes házigazdának mutatá magát, kivált mikor egy-két pohár jó toscanai bor kissé felhevité.

Az ebéd alatt Giovanni felemlitette Rappaccini nevét, mert feltette, hogy két tudós, kik egy városban laknak, okvetlen ismeri egymást.

- Rappaccini oly kitünő tudós, hogy csak az méltányolhatja kellőképen, aki isteni tudományunkban a mesterségig vitte, szólt a tanár szerényen. Nem is vehetném lelkemre, hogy önnel, régi barátom fiával, téves fogalmakat közöljek amaz emberről, ki egykoron még az ön jövőjét is kezében tarthatja. Az igaz, hogy Rappaccini tanár ur tudománya kiállja a versenyt a paduai, sőt az összes olaszországi egyetemek bármelyik tagjával, de jelleme a legsulyosabb vádak tárgya.

- Mit vetnek szemére? kérdé a fiatal ember.

- Tán félti az egészségét Giovanni barátom, hogy igy aggódik orvosaink miatt? kérdé a tanár mosolyogva. Hát azt állitják, hogy Rappaccini ur inkább tudós, mint emberbarát és hogy a betegeket merőben érdekes tanulmányi tárgyaknak tekinti. Feláldozná az egész emberiséget, saját életét, a legdrágábbat, a mije van a világon: ha ez által ismeretei óriási halmazát csak egy porszemmel is gyarapithatná.

- Akkor ez borzasztó ember lehet, vélekedék Giovanni, eszébe jutván Rappaccini hideg elmélkedő arcza. De vallja meg, hogy nagy lélek lakik benne. Nem hiszem, hogy sok ember akadjon, a ki ennyire viszi a tudomány szeretetét.

- Ments isten az olyan emberektől, kiknek a gyógyitás tudományáról józanabb fogalmaik nincsenek, szólt a tanár hevesen. Egyedüli gyógyszereit a növénymérgek képezik; maga plántálja a növényeket, melyekből szereit nyeri. Mondják, hogy ez uton uj és borzasztó mérgeket hozott létre. Tagadhatatlan, hogy nem tett annyi kárt, mennyitől az afféle méregkeverőknél tartani lehet. Sőt vitt már végbe bámulatos gyógyitásokat is; de véleményem szerint a siker dicsőségét, melyet részben a véletlennek kell tulajdonitani, nem szabad egészen az ő rovására irni; de a balsikerek a legszigorubban terhelik, ha helyesen akarunk róla itélni.

A fiatal ember Baglioni állitásainak nem adott volna teljes hitelt, ha tudta volna, hogy a két tudós tanár közt régóta mily nagy versenygés uralkodik és hogy a tudós vitákban Rappaccini mily előnyöket vivott ki. Az olvasó meggyőződhetik erről, ha elolvassa a góth betükkel irt emlékiratokat, melyeket a küzdő felek közrebocsátottak és melyek a paduai egyetem könyvtárában most is megvannak.

- Nem tudom, tudós tanár ur, felelt Giovanni némi szünet után, hogy az öreg orvos mennyire szereti tudományát, de azt tudom, hogy olyasmit is bir, a mi sokkal érdemesebb a szeretetre: értem gyönyörü leányát.

- Ejh! ejh! nevetett a tanár; Giovanni barátunk elárulta magát. Hát ön is hallott már ama leány felől, a kibe valamennyi hallgatóm szerelmes, noha hárman, négyen se látták? Megvallom, hogy Beatrix kisasszonyról igen keveset tudok, legfelebb annyit, hogy atyja nagyon beavatta a természettudományba és ő akár tanszéket is foglalhatna el. Tán ép az enyimet szánta neki az atyja! No de eleget beszéltünk e képtelen hirekről, melyeknek kétségkivül semmi alapjuk; legokosabb lesz, kedves Giovanni, hajtsa fel ezt a pohár lacrymae-christi-t.

Giovannit a sürüen töltögetett pohár már jócskán felhevitette; kissé mámoros állapotban ért haza: agyvelejében Rappaccini és bübájos leánya képei forgolódtak. Utközben egy virágárust talált; ettől vett egy fris virágcsokrot.

Mihelyt szobájába érkezett, az ablakhoz ült, de arra ügyelt, hogy a fal árnyékába jusson, nehogy észrevegyék. A kert egész elhagyatottnak látszott. Az idegenszerü növények, melyek megtöltötték, kéjjel látszottak beszivni a nap sugarait; egymás felé hajlongtak, mintegy rokonszenvezve egymással, vagy mintha rokonoknak éreznék magukat. Középen, a szökőkut aljában a pompázó disznövény bibor fürtei viszfényt vetettek a medencze vizébe. A kert, mint mondók, elhagyatottnak látszék. De az ódon kapu alján nemsokára megjelent a kecsteljes alak, kit Giovanni félve, remélve várt; lassu léptekkel haladt a virágok közt, melyek mámoritó illataikat mysticus tömjén gyanánt árasztották ég felé. Könnyü léptekkel haladt tova a leány, akár egy sylphid. Ez volt Beatrix. A fiatal ember, midőn megnézte a tiszta arczvonásokat, meggyőződött, hogy a szépség, mely előtte feltárult, messze tulhaladta képzelme halvány emlékeit. Az élet és ifjuság megtestesüléseként tündökölt virágai közt és - Giovanni előtt ugy tetszék - fénysugáros nyomot hagyott maga után.

A fiatal leány arczát, melyet most jobban láthatott, mint az este, leginkább az a szelid naivitás tette imádandóvá, melyhez foghatót még eddig egy nőnél sem tapasztalt. Sőt bizonyos közös családi jelleget vélt észrevehetni e bájos gyermek és a szökőkut mellett tenyésző gyönyörü növény közt, hanem ezen furcsa eszmét képzelme izgatottságának rótta fel és Beatrix öltönyének, melynek szinénél és szabásánál a kedvencz virág mintául szolgálhatott.

A leányka a biboros bokorhoz ért, kitárta karjait, szenvedélyes hévvel fogta át annak néhány gallyát és naiv örömmel, mely arczán is tükröződött, éldelte az illatot.

- Hadd ittasodjam meg lehelletedtől, édes nővérem, suttogá Beatrix - engedd, hogy néhány virágodat keblemre tüzzem. És e szavaknál kinyujtá kezét a cserje egyik ága után.

E pillanatban Giovanni oly sajátságos tüneménynek lőn szemtanuja, hogy egy perczig azt hitte, a bor gőze fejéből még nem oszlott el. Egy kis narancsszinű hüllő, - gyik vagy cameleon lehetett - az ösvényen Beatrix lábaihoz csuszott; ekkor Giovanni - bár távol állott a jelenettől - ugy vette észre, hogy a virágról egy harmatcsepp hullott a kis állat fejére, ez megállott, kinosan vonaglani kezdett a homokban és csakhamar mozdulatlanul elterült.

Beatrix szomoruan, de meglepetés nélkül nézte a tüneményt és azért a végzetes gallyat mégis rátüzte füzőjére. A virág, mely már hervadóban volt egy perczig, uj életre látszott kelni, üdébb ragyogóbb lőn és tündöklött, mint a rubint.

Giovanni homlokát veriték lepte el; visszavonult az ablaktól:

Eszemen vagyok-e, vagy álomképnek játékszere? Miféle ez a szép és rettenetes tündöklő teremtés?

Beatrix, a mint a kertben járt-kelt, véletlenül a fiatal ember ablaka közelébe jutott; az ifjunak le kellett hajolnia, hogy ne téveszsze őt szem elől. E perczben egy szép rovar, melyet Rappaccini kertjének dus illatai csalogattak ide, átrepült a falon és mintegy habozva röpködött a legszebb virágok körül, mintha előtte ismeretlen illatuk és formájuk miatt nem merne rájuk szállni. Majd Beatrixhoz közeledett, körülötte röpdösött, mind szükebb és szükebb körökben; rejtelmes vonzerőt gyakorolt rá ez emberalaku virág; rá akart szállni fejére. Igazán látta ezt Giovanni, vagy a képzelem üzte vele gonosz játékát? Én nem tudom. De ő ugy vélte látni, hogy mig Beatrix gyermekes örömmel nézett a piczi szárnyasra, a szegény rovar élettelenül a földre hullott. Kis szárnyait kinosan csapkodta össze, piczi teste megmerevedett; halálát nyilván csak a fiatal leány balzsamos illata okozhatta. A leány arcza ismét elkomorult; szomoruan távozott a rovar hullájától.

Giovanni egy önkénytelen mozdulattal magára vonta Beatrix figyelmét; a leány az ablak felé nézett és meglátá a fiatal ember szép antik jellegü arczát, mely olyan volt, mintha Phidias faragta volna és egy uj Prometheus lehelt volna bele életet.

Giovanni látta, hogy fel van fedezve; nem tudta mit tévő legyen, önkénytelen odadobta a kezében levő virágcsokrot a leánynak.

- Signora, mondá, e virágok tiszták és ártalmatlanok, fogadja el őket Guasconti Giovanni kedveért.

- Köszönöm, Signor, felelt Beatrix harmonikus, gyermeteg hangon, mely szelidebb vala az arkádiai fuvola szavánál; - jó szivvel fogadom ajándékát; viszont én is szivesen adnám oda ezen virágot, de oly könnyü, hogy nem birom feldobni. Be kell érnie puszta köszönetemmel.

Felvette a gyepről a csokrot, kecsesen meghajtotta magát az idegen előtt és folytatta sétáját. Pár percz mulva már a kapunál volt. Ekkor Giovanninak ugy tetszett, mintha a virágok, melyeket oly üde állapotban vetett le a gyepre, már hervadásnak indulnának. No de ez nyilván csalóka szemfényvesztés; ki tudna ily távolságból különbséget tenni a fris és a hervatag virág közt.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Ezen kaland után a fiatal ember több napig nem nyitotta ki az ablakot, mintha attól félne, hogy valamely szörnyü jelenséget lát meg. Ugy érezte magát, mintha valami titkos hatalom uralkodnék rajta és a fiatal leánynyal is ez hozta össze. Legokosabb lett volna ott hagyni e házat, sőt Pádua városát is; mert annyi erőt nem érzett magában, hogy napról-napra szeme közé nézzen e fiatal leánynak és mégis csak tisztán tudományos kisérlet tárgyává tegye. De ha annyira félt e sajátszerü teremtés nézésétől, miért marad közelében? Miért teszi ki magát azon veszélynek, hogy gyakran kell vele találkoznia? Pedig felizgatott képzelme igen veszélyes szinben tünteté fel előtte e kalandot. Guasconti nem érzett gyógyithatlan szerelmet, vagy legalább nem vetett magával számot az iránt, hogy mily nagy az érzelem, mely birtokba ejtette; de volt lángoló képzelme, délies vérmérséke gyakran valóságos lázzá fajult. Akár rokona Beatrix ama gyönyörü, de rettenetes virágoknak, akár nem; tény, hogy a legfinomabb, legvészteljesebb mérget csepegtették szivébe. Nem érzett iránta szerelmet, noha ily bámulatos szépségnél ez se lett volna csoda; nem is irtózott tőle, bár gyanitotta, hogy ama szép testben mérgezett vér kering; de érezte mindkettőt; hanem oly furcsa vegyületben, hogy nem tudta, a szerelem nagyobb-e benne, vagy az irtózat. Nem tudta, mitől féljen, sem azt, hogy mit kell remélnie; szivében kemény tusára keltek a félelem és a remény, de egyik se tudott a másikán diadalmaskodni. A körülményekhez képest üdvös lehet az öröm érzete, üdvös a fájdalomé is; de a két ellentétes indulatnak rettenetes vegyülete hasonlit az elkárhozottak iszonyatos örömeihez.

Giovanni többször kisérlé meg lecsillapitani a lázat, mely keblét egyre dulta; nagy sétákat tett Pádua utczáin, vagy a mezőkön; de szive sebes dobogásához képest léptei is gyorsultak; olykor rendetlen futásnak eredt, mintha szökni akarna a gondolatoktól, melyek ostromolják.

Egy napon, midőn megint igy futva haladt át a városon, egy magas termetü személy állott eléje.

- Hejh, Giovanni urfi, ne szaladjon ugy öcsém; hát nem ismer reám? Hisz én csak nem változtam meg annyira, mint ön.

Baglioni volt, kit Giovanni mindig került, mert félt, hogy a tanár eltalálja titkos gondolatait. A fiatal ember igyekezett fogalmait rendbeszedni, ugy felelt, mintha álmából ébredne.

- Igen, én Guasconti Giovanni vagyok, ön pedig Baglioni tanár. És már most engedje meg, hogy tovább menjek.

- Várjon egy perczig, signor, felelt a tanár mosolyogva és egy fürkésző pillantást vetett a fiatal emberre; sok ideig voltam atyjának barátja, azért hát ne fusson el mellettem, mintha idegenek volnánk egymáshoz. Álljon meg kérem, néhány szavunk van egymáshoz.

- Hát csak gyorsan, nagyságos tanár ur, mert láthatja, hogy sietős a dolgom, felelt Giovanni lázas türelmetlenséggel.

Épen e szavakat mondá, midőn egy feketébe öltözött öreg ur vánszorgott el mellettük. Sápadt sovány arcza sok munkáról és elmélkedésről tanuskodott. De az aggastyán vézna teste erős lelket takart. Hidegen köszöntötte a tanárt; de Giovánnira fürkésző pillantást vetett. E tekintete nem volt ellenséges; nem is volt abban köznapi kiváncsiság, csak tudományos fürkészés.

- Ez dr. Rappaccini, mondá a tanár halkan, midőn amaz eltávozott. Látta már önt?

- Tudtommal nem, felelt Giovanni reszketve.

- Ő látta önt; biztosan tudom, felelt Baglioni; nem tudom mi a czélja, de önt tanulmány tárgynak szemelte ki. Ismerem e pillantást. Épen ilyen hideg és kérlelhetlen pillantást szokott vetni a madárra, egérre, vagy pillangóra, melyeket virágai illatával megmérgez, hogy valami ördögi kisérletet tegyen rajtuk. A természet szokott ily mélyen nézni, csakhogy ott a mélységben van szeretet is. Giovanni ur, fogadni merek az életembe, hogy ön tudtán kivül Rappaccininak kisérleti tárgyul szolgál.

- Ön bolonddá tart! kiáltott fel Giovanni magán kivül, ez pedig nagyon izetlen kisérlet, tanár ur.

- Ismétlem szegény barátom, hogy Rappaccini valami tudományos czél kedveért önre vetette szemeit. Ön kérlelhetlen kezekbe került, és nagyon csalódnám, ha a titokban signora Beatrix is nem szerepelne.

Giovanni türhetetlennek találta Baglioni kérdéseit, és mielőtt a tanár visszatarthatta volna, gyorsan tovasietett. Az öreg tudós szomoru fejcsóválással nézett utána.

- Ez nem fog megtörténni, suttogta, és én nem akarom, hogy valami szerencsétlenség érje, melytől tudományom titkai megóvhatnák. Ne mondhassák, hogy az a nyomorult Rappaccini mintegy kezeim közül ragadta ki ez ifjut, és irtózatos kisérleteire használta. A mi leányát illeti, majd erre is fogok vigyázni. No tudós Rappaccini, most azon perczben fogom kisérletét meghiusitani, amikor legkevésbbé hinné!

Giovanni mellékutakon sietett haza, hogy Baglioni nyomába ne jöhessen. Midőn hazaérkezett és kopogott, a vén Lisabetta rejtélyes mosolylyal nyitott neki ajtót, mintha fel akarná kelteni figyelmét; de hasztalan; a fiatal ember a nagy izgatottság miatt nem vett észre semmit.

- Signor, suttogá ekkor az öreg asszony és megránczigálta Giovanni köpenyegét; szeretetreméltó akart lenni, mosolygott és ugy vette ki magát, mint egy középkori idom, - figyeljen hát signor; ez a korhadt ajtócska titkos bejárás a kertbe.

- Mit mondott? kiáltott fel Giovanni és felocsudott merengéséből, hát valami titkos ajtó is vezet Rappaccini tudós kertjébe.

- Csendesebben beszéljen, sugott Lisabett, és ujját ajkára tevé. Igen is, a doctor kertjébe, melyben oly szép virágokat látott. Sok aranyat kináltak már a páduai ifjak, hogy ereszszem be őket.

Giovanni egy aranyat nyomott az öreg asszony kezébe: mutassa meg az utat, mondá kurtán.

Ekkor egy gyanu villant meg benne, nyilván azon párbeszéd folytán, melyet Baglionival folytatott. A vén Lisabetta csak eszköz tán a tudós physiolog kezében. E gyanu megzavarta ugyan Giovannit, de nem volt oly erős, hogy visszatartotta volna. Pompás, sőt egyetlen alkalma nyilik Beatrixszal találkozni, ugy látszott neki, mintha e találkozás feltétlenül szükséges volna. Micsoda e nő? Angyal-e vagy ördög? A kétely annyira gyötörte, hogy százszorta jobb szeretett volna biztosat tudni, ha ez még oly rémitő volna is. De ekkor uj kételye támadt. Hátha tulajdon képzelme játékot üz vele és az érzelem, melyet érezni vélt, nem oly valódi, nem oly mély, hogy igazolná a vakmerőséget, melyet a felette kétes sikerü vállalat igényel. Valóban nem tudta, hogy nem a puszta szeszély üzi-e, melynek semmi köze a szivhez.

Megállott, habozott, hogy nem volna-e jobb visszafordulni, de azután elszégyelte magát; elszánt léptekkel követé redős arczu vezetőjét, a szük, homályos folyosón; ennek végén egy ajtóra bukkantak, mely sürü lombok közé volt rejtve. Giovanni félrelökött egy eléje meredező gallyat és ott találta magát ablaka előtt, melyből a rejtélyes kertet nézni szokta.

Gyakran történik, hogy midőn legmerészebb, legképtelenebb vágyaink megvalósulnak, nyugodtak vagyunk, uralkodunk magunkon még oly körülmények közt is, melyek puszta elgondolása egyébkor a legnagyobb öröm vagy rémülettel töltött el. Igy játszik velünk a sors. igy járt most Giovanni is, hetek óta szünetlenül lázas feszültséggel leste az alkalmat, hogy a tudós leányával a kertben négyszemközt találkozhassék; hacsak elgondolta is, hogy ez megtörténhetik, már is kimondhatlan zavarba jött. Ugy tetszett neki, mintha élete e rejtélyes, keleties tündöklésü szépség, Saron e rózsája, a völgyek e lilioma hatalmában volna. És most minden várakozás ellenére egész nyugodtnak érezte magát; végig nézett a kerten és kereste Beatrixot, vagy atyját; de nem vett észre senkit; nyugodtan tanulmányozni kezdte a növényeket, melyek környezték és melyek legnagyobb része ismeretlen volt előtte.

Elidegenitően hatottak rá a virágok, akár egyenkint, akár összeségükben nézte őket; tündöklésük lázas, természetellenes. Nem volt köztük egy se, melytől az utas, ha az erdő közepén megpillantja, meg ne ijedne, azt gondolván, hogy a sürüből egy furcsa alak ördöngös tekintetet vet reá. Legtöbbjük mesterkélt válfaj volt; bizarr formáik eléggé elárulták, hogy nem kerültek ki a természet kezéből, hanem az emberi képzelem szörny-szülöttei. Tapasztalt kertész tenyésztette őket, ki a növények keresztezése által komor, mysticus jellegü botanicai szörnyeteget hozott létre. Az egész kertben Giovanni alig talált két, három fajt, melyeket már ismert volna és ezek is mind a mérges növények közé tartoztak. Egészen elmerült e szemlélődésekben, midőn egy selyemruha suhogása megfordulni készté. Beatrix volt, ki a faragott kapun ép a kertbe jött.

Giovanni még nem gondolkozott azon, hogy ily körülmények közt mittevő legyen.

Egyáltalán nem tudott róla semmit, hogy mittevő legyen ez esetben; bocsánatot kérjen-e, a miért a kertbe tolakodott, vagy bejövetelét igazolja tán Rappaccini tanárnak, vagy Beatrixnak óhaja, illetve hallgatólagos beleegyezése? De Beatrix ugy fogadta, hogy nem kellett ezen tovább tünődnie, csak azt nem tudta, hogy mi okból bocsátották be. Beatrix örömteljes meglepetéssel jött feléje.

- Ön szereti a virágokat, signor, mondá neki mosolyogva s kétségkivül azon csokorra czélzott, melyet az ifju neki dobott. Nem is csodálkozom azon, hogy ön - atyám ritka gyüjteményét látva - kedvet kapott azt közelebbről nézni. Ha ő velünk volna, sok érdekes dolgot mondhatna önnek e növények természetéről és tulajdonságairól, mert ő e növények tanulmányozásának szentelte életét; ez a kert az ő világa.

- És ön, kisasszony, felelt Giovanni - azok után itélve, a miket ön felől hallottam, szintén igen jól ismeri ezen erős illatu virágok titkait; ha tanitónőm akarna lenni, legalább is annyit tanulnék, mennyit Rappaccini urtól magától tanulhatnék.

- Hogyan, ilyen dolgokat beszélnek felőlem? felelt Beatrix harmonikus nevetéssel. Azt mondják, hogy oly tudós vagyok mint édes atyám? Igazán nagyszerü tréfa! Nem signor; én ezen virágok közt nevelkedtem ugyan, de csakis szineiket és illatukat ismerem. Kérni is fogom, ne higyje el ezen balga koholmányokat, csak azt higyje el, amit tulajdon szemeivel lát.

- Hát azt el kell hinnem, amit tulajdon szemeimmel látok, mondá a fiatal ember, azon jelenetekre gondolva, melyeket látott. Nagyon keveset kiván tőlem signora, mondja inkább, hogy csak azt higyjem el, amit kegyed ajkairól hallok.

Beatrix nyilván elértette a czélzást, arcza hirtelen lángba borult; mindazonáltal szeme közé nézett Giovanninak és büszkén mosolygott:

- Jól van, tehát ezt kivánom öntől, signor: Feledje el amit netalán látott volna. A mi ön előtt valónak látszik, meglehet, hogy csak balgaság; de a mit Rappacini Beatrix mond, az oly szivből ered, mely nem képes szinlelni. Ezt kell hinnie.

Oly tüzzel mondá e szavakat, mely az igazság fáklyájaként tünt fel Giovanni előtt; mikor a leány beszélt, édes illat terhelte a légkört, de a fiatal ember, valami magyarázhatlan ellenszenv folytán nem merte ezen illatot belehelni: attól tartott, hogy a körülötte levő titokszerü virágokból árad szét. Nem tudta, hogy Beatrix lehellete okozza-e ezen mámoritó illatot, vagy a virág, mely keblére van tüzve? Egy perczre kábultnak érezte magát, de a kábultság csakhamar elenyészett mint az árnyék; Giovanni belenézett a gyönyörü leány szeme közé, egy őszinte, nyilt lélek tükrébe; minden habozás nélkül hitt neki.

Beatrix arczáról lassankint eltünt a heves pir. Ismét vidám lett és örömest látszott Giovannival társalogni, mint egy nő, ki egyedül lakik valamely elhagyatott szigeten, és találkozik egy utazóval a müvelt világból. Világos, hogy egyebet se tud a világról, mint a mit kertjében lát. Ezer naiv kérdést intézett az ifjuhoz Paduáról, hazájáról, barátairól, anyjáról, nővéreiről; kérdései teljes tájékozatlanságról tanuskodtak; Giovanni ugy felelgetett neki, mintha kis gyermekkel volna dolga. Beatrix lelke teljesen kitárult előtte, üde patakhoz hasonlitott, mely most fakadt a föld mélyéből, és csodálkozik a vakitó napfényen, a habjaiban visszatükröződő égen és földön; buborékokat vet, melyek fénye emlékeztet a gyémántokra és rubintokra, melyeket földalatti pályáján mosott; Beatrix leggyermekesebb kérdéseit olykor minden átmenet nélkül mély gondolatok és tündöklő képek követték. Giovanni olykor maga is csodálkozott azon, hogy andalog most a gyönyörü leánynyal, kinek balga félelmében oly rettenetes sajátságokat tulajdonitott. Meglepetve vevé észre, hogy ugy beszél vele, mintha testvérek volnának, Beatrix pedig oly egyszerü és őszinte lény; de e csodálkozás csak egy perczig tartott; csakhamar ismét ugy érezte hogy e leány jellemével könnyü lesz megbarátkoznia.

Igy társalogva bejárták a kert kanyargó fasorait és a kuthoz értek, mely mellett ama tündöklő bibornövény pompázott. A cserjétől sajátságos illat áradt ki, melyben Giovanni ráismerni vélt a fiatal leány lehelletére; csak hogy amaz sokkal erősebb volt. Midőn Beatrix megpillantá e növényt, az ifju észrevette, hogy szivéhez kap és mintegy el akarja hallgattatni ennek heves, sebes dobogását.

- Életemben először történt, hogy megfeledkezém rólad, szólt a végzetes növényhez.

- Most jut eszembe signora, szólt ekkor Giovanni, hogy ön a csokorért, melyet bátor valék lábai elé ejteni, egy ilyen biborvirágot igért; engedje meg, hogy azt most szedhessem és e találkozás emlékére eltegyem.

E szavakkal előre lépett és a cserjéről letépni készült egy virágszárat; Beatrix elsápadt, felsikoltott és villámgyorsasággal megfogta és visszarántotta a fiatal ember karját.

- Ne nyulj hozzá, ha kedves az életed; ez a virág halált hoz! kiáltott fel rémületteljes hangon.

Azután kezei közé rejté arczát, elfutott és eltünt a góth kertajtó mögött, hol Giovanni a kedves leányfő helyett a kiaszott arczu Rappaccinit látta meg, ki néma szemtanuja volt a jelenetnek.

Giovanni felment szobájába; midőn egyedül látta magát, lelki szemei elé idézte a kedves Beatrix ragyogó szüzies arczu és gyermeteg lelkü képét. E leányka a női nem legigézőbb tulajdonságait birta, méltó vala a tiszteletre és képes a hősies szerelemre. A szerelem finom sophismákkal tud élni és Giovanni a leány elriasztó sajátságait megannyi ritka tehetség gyanánt tünteté fel, melyek még imádnivalóbbá teszik a leányt, ki egyetlen a maga nemében, ki félig angyal, félig asszony. Igézőnek találta azt is, a mi eddig visszataszitónak tünt fel; bizonyos körülmények kellemetlen emlékeket keltettek még benne, de ő egyszerüen elfeledé ezeket, csak azon emlékeket ápolta lelkében, melyek a rejtélyes kertben töltött kedves órát juttatták eszébe. Ily gondolatokkal foglalkozott egész éjjel, csak hajnalhasadtakor aludt el, mikor a nap kelő sugarai Rappaccini virágait felkeltették éjjeli meredtségükből. A déli nap tüzes sugarai nyitották ki szempilláit; ébredéskor jobb keze erősen égett. Ezt fogta meg Beatrix, mikor elrántotta a biborvirágos cserje mellől; a kéz hátán egy piros folt látszott, mely négy picziny ujj nyomásának felelt meg; tenyerében pedig egy női hüvelyk nyoma látszott.

Ekkora ereje van a szerelemnek, még azon látszólagos szerelemnek is, mely csak képzeletünkben él és nem ver szivünkben mélyebb gyökeret. Feltétlenül hiszünk az imádott lénynek, a mig lenge köd gyanánt szét nem foszlott. Giovanni gépiesen bekötötte kezét egy zsebkendőbe és Beatrixra gondolván, elfeledte fájdalmát.

Az első találkozás természetesen maga után vonta a másodikat, harmadikat; azután nem is volt az többé véletlen eset, hanem mindennapi esemény, szükségképeni kiegészitése a napi foglalkozásnak.

A tanár leánya is naponkint alig győzte várni a fiatal embert; mihelyt meglátta, oly sietve és oly bizalmasan ment eléje, mintha gyermekkori játszótársak volnának. Ha valami akadály jött közbe és Giovanni nem jött el pontosan, akkor Beatrix az ifju ablaka elé ült és dallamos hangon, mely a fiatal ember szivében mindig viszhangra talált, feléje kiáltott.

- Giovanni! Giovanni! Miért késel? Jöjj már!

És az ifju rögtön lesietett a megmérgezett paradicsomba.

De Beatrix ez édes bizalmasság daczára is mindig igen óvatosan tartotta magát; a fiatal tanulónak eszeágába se volt őt közelebbről érinteni. Minden arra mutatott, hogy szeretik egymást, szemeik rég elárulták ez édes titkot, mely szentebb volt nekik, semhogy ajkaikon kibocsátották volna. Gyakran beszéltek ugyan a szerelemről, hévvel, szenvedélyesen; égő lehelleteik egybeomoltak, de soha csókot, kézszoritást nem váltottak, nem szedték be egymáson a szerelem aprópénzét. Soha Giovanni nem nyult hozzá Beatrix selyemfürteihez. Oly nagy volt a physikai korlát, mely őket egymástól elválasztá, hogy a fiatal leány még arra is ügyelt, nehogy ruhája, a széltől suhogtatva, meg érintse kedvesét.

Ha Beatrix észrevette, hogy a fiatal ember e korláton tul menni készül, arcza azonnal oly bánatot és rémületet fejezett ki, hogy nem volt szükség semmiféle intő szóra. Lelkében ilyenkor rémitő gyanuk támadtak, melyek megannyi szörnyetegek gyanánt emelték fel vérfagyasztó fejeiket. Szerelme azon mérvben, melyben a kételyek benne megszilárdultak, halványodni kezdett. Mindennap feltette magában, hogy kérdőre vonja a leányt rejtélyes magatartása miatt, de amint Beatrix szép tiszta arczát meglátta, képzelgéseire meg volt adva a legdiadalmasabb válasz.

Baglionival Giovanni már jó ideje nem találkozott. Egy reggel azon kellemetlen meglepetés érte, hogy a tanár, kire már több hete nem gondolt, meglátogatta. Izgatott lelki állapotában nem állhatta ki ezen embert, ki előtt szenvedéseit nem vallhatja be nyiltan, hisz Baglioni volt az utolsó, kit a rokonszenv e nyilatkozatával megtisztelni hajlandó lett volna.

A látogató egy ideig a városi és egyetemi hirekről beszélgetett; egyszerre más tárgyra tért át.

- Minap egy régi classicus auctornál nagyon érdekes történetet olvastam. Talán ön is emlékezik rá? Egy indiai herczeg Nagy Sándornak tökéletes szépségü nőt küldött, ki csábitó volt mint a hajnal és tündöklő mint a nap. De legkiválóbb volt benne édes lehellete, mely illatosabb volt Saadi rózsáinak illatánál. Nagy Sándor természetesen rögtön beleszeretett a bájos idegenbe. De egy tudós orvos megvizsgálta e csodaszépséget és rettenetes titkot fedezett fel benne.

- Miféle titkot? kérdezé Giovanni és lesütötte szemeit, hogy elkerülje a tanár fürkésző pillantásait.

- E gyönyörü teremtést - folytatá Baglioni - születésétől fogva mérgekkel táplálták; a méreg ugy összehasonult természetével, hogy ő maga a legerősebb méreg volt. Lényének fő eleme a méreg volt. Illatos lehellete megrontotta a levegőt. Szerelme méreg lett volna, egyetlen csókja a halál. Nem csodálatos történet ez?

- De csodálatos; épen gyermeknek való, felelt Giovanni indulatosan. Csodálom, hogy nagyságos ur ily haszontalanságokra fecséreli drága idejét.

- De nézze csak, szólt a tanár és körül tekintett, sajátságos szagot érezek e szobában. Tán keztyüi illatosak? Igen finom illat, de soká nem állja meg az ember; nem birnám hosszabb ideig szivni. Azt hinném, hogy virágillat, de nem látok a szobában virágot.

- Az igaz, itt nincsenek virágok, viszonzá Giovanni, ki a tanár utolsó szavainál elsápadt; de én azt hiszem, hogy ezen illat csak a nagyságos ur képzeletében létezik. A szaglás oly érzés, melyben az erkölcsi és physikai természetnek egyaránt van része. Ha az ember csak gondol az illatra, már azt hiszi, hogy érzi is. Nem csodálom, hogy érzése igy tévutra vezeti.

- Igaza lehet, felelt Baglioni, de engem a képzelet ritkán ámit. Magam is készitettem ma orvosszereket; de annak egész más illata van. Az illat, melyet most érzek, ahhoz hasonlit, mely Rappaccini barátom szereit szokta jellemezni. Valószinü, hogy szép, tudós leánya is szüzi lehelletéhez hasonló édességü illatos italokat készit. De jaj annak, ki ez italokat beveszi!

A tanár e szavai közben Giovanni arcza a legkülönbözőbb érzelmeket fejezte ki; gyötrelem volt neki végig hallgatni, hogy mily hangon beszélnek itt az ő imádottjáról; másrészt meg számos körülmény erősitette meg Baglioni szavait és szivemésztő gyanut keltettek benne. Mindazonáltal az igaz szerelem szilárd bizalmával felelé:

- Tanár ur, ön atyám barátja volt és hinni akarom, hogy csak azért mondja mindezt, mert a régi barátságot átviszi reám. Nem akarok véteni a tisztelet ellen, melylyel ön iránt tartozom, kérni is fogom, hogy válaszszon más tárgyat a társalgásra. Ön nem ismeri Beatrix kisasszonyt és igy nem tudhatja, hogy mily szentségtörést követ el, ha a gyanunak csak árnyékát tereli is reá.

- Giovanni szegény gyermekem, mondá a tanár a legbensőbb szánalom hangján; jobban ismerem e szerencsétlen leányt, mint ön. Meg kell tudnia mindent a méregkeverő Rappacciniról, és mérges leányáról, ki ép oly mérges, mint a milyen szép. Ön nem fog hallgatásra kényszeriteni, ha megfeledkezik is a tiszteletről, melylyel ősz hajam iránt viseltetnie kell. Azon mese az indiai nőről teljes valóság lett a bájos Beatrixnál, ki atyjának mély és halálos tudománya folytán méreggel van telitve.

Giovanni felsóhajtott és fejét kezei közé rejté!

- Rappaccinit az atyai szeretet sem tartóztatta vissza szörnyü kisérletétől. Csak őrült tudományszomjára hallgatott. Mert azt meg kell neki adni, hogy buvár a szó szoros értelmében; a sziv rég elfásult már benne. Tudja-e, hogy milyen sors vár önre? Ő kétségkivül valami uj kisérletre szemelte ki önt és e kisérlet halálos véget érhet; Rappaccini mitől sem riad vissza, ha az ugynevezett tudományos érdek forog szóban.

- De hisz ez borzasztó; bizonyára csak képzelgés.

- Csak bátorság öcsém, nem kell kétségbe esni. Talán majd sikerül e szerencsétlen leányt megszabaditanunk a rettenetes sorstól, melyre az őrült apa szánta. Látta ezen ezüst üvegcsét; ez a hires Benvenuto Cellini müve és méltó arra, hogy megkináljuk vele Olaszország legkevélyebb szépségét. Tartalma megbecsülhetetlen. E hatalmas ellenméregből egy csepp semlegesiteni birja Borgia legrettenetesebb mérgét; kétségkivül elég hathatós lesz Rappaccini mérge ellen is. Adja ez üvegcsét Beatrixnak és várja be nyugodtan az eredményt.

Baglioni a drága szert, a florenczi szobrász remekét letette az asztalra és gyorsan eltávozott, hogy szavai kellő hatást gyakorolhassanak a fiatal ember kedélyére.

- Még is csak tuljárok Rappaccini eszén, gondolá magában, midőn a lépcsőn leballagott, meg kell vallani, hogy ő valóban csodálatos ember, de azért még is csak charlatan; mesterségünk érdekében nem volna szabad neki megengedni a gyakorlatot.

Giovanni a legnagyobb zavarba jött. Kételkedjék-e Beatrixban, vagy szive ösztönének higyjen-e? Hallgasson e Baglionira és a gyanura, melyet a kis gyikkal történt incidens benne felkeltett? A fiatal ember aggodalma és kiváncsisága nőttön nőtt, eltökélte, hogy végére jár a rejtélynek, Beatrixet kikérdezi és ujabb tapasztalatokat igyekszik szerezni. Hogy tervét végrehajtsa, mindenek előtt a virágárushoz ment és vett egy igen fris csokrot, melynek szirmain még a reggeli harmat csillogott.

Épen ilyenkor szokott lemenni Beatrixhoz. Mielőtt lement volna, a tükörbe pillantott; attól félt, hogy arczán valami sajátszerü betegség lankasztó hatása fog meglátszani, mely eddig elkerülte figyelmét; kellemes meglepetésére azt tapasztalá, hogy arczszine oly üde, szeme oly eleven és csillogó soha sem volt, mint most.

- A méreg e szerint nem támadta meg egészségemet; én nem vagyok virág, hogy a puszta érintés által vesznem kellene - gondolá magában.

Most a virágokra nézett, melyeket kezében tartott. De mily rémület! A virágok, melyek még az imént egész üdék voltak és csillogtak a harmattól, most már lekonyitották szirmaikat, az első érintésre hervadásnak indultak. Giovanni borzasztóan elsápadt és dult arczát megnézte a tükörben. Eszébe jutott, a mit Baglioni mondott, hogy e szobában furcsa szag van. Tán meg is van mérgezve lehellete? Összeborzadt, irtózott önnön magától. Majd ismét felocsudott kábultságából, körültekintett és meglátott egy pókot, mely nagy serényen szőtte finom hálóját a szoba egyik zugában; egy hosszu fonal végpontjait igyekezett épen a falhoz erősiteni és összefonta azokat a hurkokkal, melyekkel a prédát megkaparitani fogja. Giovanni közeledett a pókhoz és nagyot lehellt rája. Az állatka rögtön abbahagyta a munkát, görcsösen reszketni kezdett, ugy hogy a háló erősen rángatózott. Giovanni még egyszer rá lehellt, de most már nagyobbat és erősebbet; ráeresztette mind a mérget, melyet már magába rejtett. A pók a kétségbeesés erejével belekapaszkodott a hálóba, de csak annyit tehetett, hogy a kibocsátott fonalon, mint rögtönzött hágcsón elmászott az ablakhoz és ott végleg kimerülve leesett.

- Megátkozva! megátkozva! kiáltott fel, mintegy önmagához intézve a szót; annyira meg vagy mérgezve, hogy lehelleted még ezen méregtartalmu rovarra is halált hoz!

E perczben egy bájos, csábitó hang szólalt meg a kertben.

- Giovanni! Giovanni! már régen ütött az óra, hol késel?

- Igen, suttogá az ifju, ő az egyedüli teremtés, kinek lehelletem nem árthat!

Kisietett a szobából és néhány pillanat mulva Beatrixnál volt, ki szerelemtől csillogó szemekkel várt a biborvirágok mellett.

- Beatrix, mondá nyersen az ifju, honnét való ez a virág?

- Atyám teremtette, válaszolt ez egyszerüen.

- Hogy hogy teremtette?.. mit ért ez alatt? kérdé Giovanni.

- Atyám előtt a természetnek nincs titka, felelt a leány; ezen növény azon napon kelt ki a földből, melyen én a világra jöttem; mindaketten leányai vagyunk, az egyiket tudománya, a másikat gyöngédsége hozta létre... Ne közelitsen hozzá, Giovanni, kiáltott fel elrémülve, midőn észrevevé, hogy a fiatal ember közelebbről akarja a virágot szemlélni; ne közelitsen hozzá, mert sejtelme sincs róla, hogy minő tulajdonságai vannak... Édes Giovannim, én ezen növény árnyékában nevelkedtem, jóformán ennek kiáradásaiból táplálkoztam. Ő nővérem, szeretem, mintha ember volna, mert fájdalom, itt, mint magad is észrevehetéd, egy titok rejlik...

E szónál Giovanni oly sötét pillantást vetett a leányra, hogy ez reszketve meghökkent, de azután elpirult félelme miatt és igy folytatá:

- Igen is, rémitő sors jutott nekem osztályrészül; atyám végzetes tudománya elkülönitett a többi világtól; Beatrixod nagyon elhagyatott leány volt, mig az ég téged nem küldött ide.

- Valóban rémületesnek találja sorsát? szólt az ifju és szemeit a leányra szegzé.

- Csak kevés idővel ezelőtt értettem meg borzasztó sorsom mivoltát, felelt ez szeretetteljesen; szivem el volt fásulva, és ezért nyugodtan éltem napjaimat.

Most, mint a vészterhes felhőkből, kitört Giovanniból is a rég elfojtott harag.

- Átkozott leány! kiáltott fel, haragjától elkapatva; hát azért, mert a magány nehezedre esett, el kellett hogy különitsél engem is az emberek társaságától, hogy beránts a szörnyü környezetbe, melyben te élsz!

- Oh! Giovanni! szólt Beatrix és nagy bámuló szemeivel az ifjura tekintett; nem értette a hallott szavakat, de az indulatos hang megrémitette.

- Igen, te dögvészes teremtés! ismétlé Giovanni magán kivül; ezt müvelted. Te elhervasztottál, a mérget, melylyel táplálkoztál, ereimbe csepegtetted, hogy én is oly utálatos lény legyek, mint te szörnyeteg. De ha szerencsére egyikünk lehellete a másikra nézve ép oly halálthozó, mint a többi lényekre, akkor egyesitsük ajkainkat egy végső csókban és haljunk meg!

- Hova legyek? suttogá Beatrix megsemmisülten, irgalmas szent szüz, könyörülj szegény megtört szivemen!

- Te imádkozol! fakadt ki Giovanni sujtó megvetéssel - hát nem tudod, hogy az ima, melyre ajkaid fakadnak, meg van mérgezve és megrontja a tiszta levegőt!... Ám legyen, imádkozzunk; menjünk a templomba, mártsuk be ujjainkat a szentelt vizbe, akik utánunk jönnek, össze fognak roskadni, mintha villám sujtotta volna. Vessünk kereszteket a levegőbe és e szent jelkép segélyével szórjuk szét a halál magvait.

- Giovanni, viszonzá Beatrix nyugodtan - fájdalma elfojtott minden haragot, - minek e rettenetes szavak? Igaz hogy rémületes teremtés vagyok; de te!... miért nem engedsz át szomoru sorsomnak? távozzál örökre e kertből és tépd ki szivedből a szegény Beatrix emlékét.

- Tudatlanságot szinlelsz, felelt a fiatal ember; no lám? akarod-e tudni, hogy Rappaccini tiszta leánya mily szörnyü adományokban részesitett?

A levegőben egy kérészraj zümmögött, táplálékot kerestek a vészes kert virágai közt. A fiatal ember feje körül zsibongtak, mert ide csábitotta őket egy illat, mely hasonló volt a virágokéhoz. Giovanni rájok lehellt és keserü mosolylyal mutatá Beatrixnak, hogy a kis rovarok záporként hulltak el.

- Fájdalom, nagyon is látom atyám balvégzetü tudományának eredményét. De ne hidd, hogy ezt én müveltem. Lásd Giovanni, csak egy ábrándom volt a világon; az hogy szeretni foglak, egy ideig veled maradok, azután elbocsátlak és szivembe zárom drága képedet. Mert ha testem méreggel van is telitve, lelkem mégis istentől való lény, melyet csak a szerelem táplál. Atyám volt az, ki tudtomon kivül ily irtóztató módon párositott veled össze. Igen, taszits el magadtól!... taposs el lábaiddal!... ölj meg... Sokkal jobban szeretem a halált, mint megvetésedet! De ne hidd, hogy bünös vagyok, mert ha az örök boldogságot igérnék is, nem tudnám azt tenni, a mivel vádolsz!

A fiatal ember haragja, amint a szájon kijött, el is foszlott. Giovanni már csak fájdalmat érzett, vegyitve szeretettel, közte és Beatrix közt mégis benső viszony volt.

Itt vannak ketten, szépek, fiatalok, szeretik, imádják egymást, maguk vannak varázsló magányban, néhány virágbokor elkülöniti őket a világtól. Ha akarják, igy együtt élhetnek, egyik a másikának egy egész világ lehet; mentek az emberek aljasságától és gyávaságától. Nem is sejtették, hogy e kert az örök boldogság paradicsoma lehet.

De Giovanni nem igy gondolkozott.

- Kedves Beatrix, szólalt meg és közelebb lépett a leányhoz, ki ez érintésre összerezzent, édes Beatrix, sorsunk még nem oly kétségbeejtő. Itt van egy megbecsülhetlen ellenszer, egy tudós orvos azt mondá nekem, hogy ennek csodaszerü hatása van. - Ez ital oly vegyalkatrészekből áll, melyek ép ellenkezői a méregnek, mivel édes atyád minket telitett. Alpesi füvekből van leszürve. Igyuk meg és tisztitsuk meg testeinket a méregtől.

- Add ide gyorsan! kiáltott fel Beatrix és az üvegcse után kapott. Inni fogok. De te várd be, hogy mily hatása lesz ez italnak és csak azután kövesd példámat.

Ajkaihoz emelte a poharat. Ekkor a sötét kapuban feltünt Rappaccini sápadt arcza; a tudós lassan a két szerető felé lépett.

A szép pár láttára hideg arczán a diadalérzet világa lobbant fel, mosolygott, mint a müvész, ki befejezte müvét és lassan hátralép, hogy bámulhassa a mü egészét. Teste, melyet az évek terhe legörnyesztett, felegyenesedett; - kinyujtotta feléjük kezeit, azután az égre tekintett, mintha le akarná könyörögni rájuk a mennybeli áldást. De hisz épen ezen kezek keverték a mérget. Giovanni összerezzent, Beatrix is szivéhez kapott, mintha el akarná fojtani ennek sebes dobogását.

- Leányom, szólt Rappaccini, többé nem leszesz egyedül a világon: szedd le e növény legszebb virágait és add oda szived választottjának. Nem árthat többé neki. Tudományom és szerelmetek létre hozták a csudát. Legyetek együtt e gonosz világban, szeressétek egymást és hozzatok vészt arra, aki közeletekbe jut.

- Atyám! szólt Beatrix gyenge hangon, miért ruháztad fel szerencsétlen leányodat oly irtóztató adománynyal?

- Szerencsétlen bohó! mit beszélsz itt? Hát szerencsétlenség az, hogy csodálatos tehetségeiddel tönkre teheted leghatalmasabb ellenségedet is! Szerencsétlen! Most szép, de rettenetes is vagy. Jobb szerettél volna a közönséges nők módjára tehetetlennek lenni és képtelennek a boszuállásra.

- Jobb szerettem volna, ha nem félnek tőlem, hanem inkább szeretnek, suttogá Beatrix, de most már későn van, oly helyre megyek, hol a belém oltott méreg eltünik és a mérges illatu növényeket az édeni virágok helyettesitik. Isten veled, Giovanni, gyülölő szavaid megtörték szivemet, de el fogom azokat feledni.

Igy veszett el Beatrix, kinek a méreg éltető és az ellenszer méreg volt; a tudomány áldozata kilehelte lelkét atyja és kedvese előtt. E perczben Baglioni tanár jelent meg a fiatal ember ablakánál és rémülettel párosult diadalérzet hangján kiáltott a megkövült tudós felé:

- Rappaccini! Rappaccini! ez lett hát a sok tanulmány és kisérlet végeredménye!



A hóleány.

Egy hideg téli napon, melynek legnagyobb része verőfénynek örvendett, két szép gyermek megkérte édes anyját, engedné meg nekik, hogy kimehessenek játszani a frisen hullott hóba. Az idősebbik gyermek egy kis leány, kit bájos szerénysége és nyiladozó szépsége miatt a szülők és házi barátok Violának nevezték el; fivérét meg Bazsának hivták, mert üde arcza a bazsarózsára emlékeztetett.

Lindsey ur, a kedves mókusok atyja igen jó ember; de - és ezt szükséges lesz constatálni - kissé nagyon is anyagi felfogásu; vaskereskedő a szó szoros értelmében; minden felmerülő kérdést a prózai józan ész szempontjából itélt meg. Igen jó szive volt, hogy senkinek se különb, de feje kemény volt és alkalmasint oly üres, mint az öntött vasedények, melyeket boltjában tartott. Viszont az anya nagyon hajlott a költészet felé; vonásai eszményi szépséget mutattak; gyengéd, kényes virág, ki a házasélet rideg valósága, az anyai gondok daczára is megóvta az ifjukori üdeséget.

Viola és Bazsa, mind mondám, megkérték anyjukat, engedné meg nekik futkosni a fris hóban, mely oly csunya, mikor nagy pelyhekben hull a sötét szürke égről, de tündöklik, ragyog, mikor a napsugár halvány rózsafényt vet a mocsoktalan szőnyegre. A gyermekek csak a kis kertbe mehettek, melyet az utczától vasrácsozat választott el, csak egy körtefa és néhány szilvafa volt benne, a »parlour« ablakai alatt pedig egy pár rózsabokor. Most azonban a fák és a cserjék meg voltak fosztva lombjaiktól, hó lepte gallyaikon pedig a virágok és gyümölcsök helyett jégcsapok függtek.

- Igenis Violám, jól van kis Bazsám, felelt a mama, ha akartok, kimehettek játszani a hóba.

A szép mamácska meleg felöltőkbe öltözteté szeretett gyermekeit, arczaikat meleg respiratorokkal takarta, kacsóikra vastag keztyüket tett, lábacskáikra pedig nagy gomboló harisnyákat huzott. Mindegyiknek egy édes csókot adott és a két gyermek tánczolva, ugrálva kifutott a szabadba. Boldog idők! Boldog életkor! A tegnapi orkán, mely a legerősebb fákat is tördelte, csavarta, nyilván azért hozta magával a tömérdek havat, hogy szőnyeget teritsen e mókusoknak, kik mint a téli madárkák, vigan szökdécseltek a föld tiszta takaróján.

Hóval dobálták egymást, aztán megállottak lélegzetet venni; Viola nagyot kaczagott, a miért Bazsa egész tele van dérrel, hóval. Picziny fejét egy másik játékon törte.

- Ha arczád nem volna oly piros - mondá öcscsének - akkor olyan volnál, akár egy hóember. Nini! hátha egy hóalakot csinálnánk, egy kis leányt? Nővérünknek fogadnók és egész télen játszhatnánk vele, nem volna ez pompás?

- Az ám, szólt Bazsa ujjongva és tapsolva, ez pompás lesz. Megmutatjuk a mamának is?

- Persze, felelt Viola, megmutatjuk a mamának is uj leánykáját; de nem viszszük be a salonba, mert kis hónővérkénk nem állhatná meg a meleget; az ám.

És rögtön hozzá is fogtak a hóalak felállitásához. Mamájuk az ablakból mosolyogva nézte, hogy a piczinyek mily komolyan, buzgón látnak a munkához. Nyilván tökéletesen meg voltak győződve, hogy nincs könnyebb dolog a világon, mint egy hógömbből eleven leánykát csinálni. Még a mama is ugy gondolkozott, hogy az égről hullott hónál pompásabb anyagot keresve sem lehetne találni, csak olyan hideg ne volna. Soká nézegette a kis angyalkákat. A sugár, kecses, fürge leányka, gyengéd, áttetsző, piros arczával inkább hasonlitott egy tünde lényhez, mint egy physikai testhez. Bazsa meg egészségtől duzzadó arczával, a mint büszkén toppantott kis kövér lábacskáival, keményen tartotta magát, akár egy kis elefánt. Mamájuk egyre nézte őket, miközben meleg harisnyákat kötött a kis Bazsának. Az elefánt csonttü szaporán járt fürge ujjai közt; sürüen nézegetett ki az ablakon és nézte hányadán vannak a hóalakkal.

Igazán képzelni se lehetett mulattatóbb látványt, mint ezt a serényen munkálkodó két babát. Sőt többet mondok, bámulatos volt a leleményesség és ügyesség, melylyel a fehér anyagot idomitották. Viola vezette a munkát; puha kacsóival ő formálta az alak kényesebb részeit.

- Milyen eszesek ezek az apróságok! gondolá magában Lindsey asszony és büszke megelégedettséggel mosolygott. Más gyermekek ilyen korban nem is tudnának a hóból ily kecses alakot formálni. No de ez mind igen szép, hanem most el kell készitenem Bazsának uj zekéjét, mert holnap megjön a nagyatyja.

És gyermekei példáját követve, ép oly serényen futtatá ujjait a kelmén, mint gyermekei a hóalakon. De csak hamar ismét ki kellett néznie, mert Viola és Bazsa nagyon ujjongtak. Nem értette ugyan a szavakat, de eltalálta, hogy elkészültek kis remekükkel; összefüggés nélküli szavaik édes viszhangot keltettek szivében. Mert az anya nem annyira fülével, mint inkább szivével figyel, gyakran egy mennyei, titokszerü zene hangjait hallja, melyeket más ember meg sem ért.

- Bazsa! Bazsácska, kiáltott Viola a kert egyik végéből a tulsó zugban levő fiunak, hozz egy kis tisztafehér havat, melyen még nem járt senki; abból csinálom kis nővérkénk szivét, ehhez a legtisztább hó kell; olyan legyen, mint ha ép most hullott volna az égről.

- Itt van ni, felelt a kis Bazsa erősen csengő hangon, ez jó lesz majd szivnek. Nézd csak Viola, milyen szép már a hugunk.

- Az ám, nagyon kedves lesz; magam se tudom, hogy birtuk ily szépen idomitani.

A mama gyönyörködve nézte és hallgatta e kedves jelenetet, már már azt hivé, hogy kedves tubiczáinak egy láthatatlan tündér vagy angyal segitett. Viola és Bazsa nem is gondoltak rá, hogy ilyen fényes bajtársuk lett volna; azt gondolák, hogy jómaguk alkották ezen lényt.

- Az én kedves apróim legjobban érdemlik meg az ily fényes társaságot, gondolá Lindseyné és maga is mosolygott anyai büszkeségén; és a mint ugy időről-időre lopva egy-egy tekintetet vetett a kertbe, ugy tetszett neki, mintha Viola és Bazsa szőszke fejei közt egy angyalfő fürteit látná.

- Bazsácska, kiáltott ismét Viola, hozz csak egy pár jégcsapot; a körtefa legalsóbb ágairól csüngnek. Csak rázd meg a fát, majd leesnek. Egy pár hajfürtöt tüzök kis nővérkénk fejére.

- Itt van la! csak vigyázz, hogy el ne törd! Oh be szép már a picziny!

- Hát nem gyönyörü? kérdezé Viola megelégedetten. Most keress két csinos jéggolyócskát, majd a szemeibe teszszük. Oh még nem kész ám. A mama majd megnézi, hogy milyen szép; de a papa azt fogja mondani: »No gyerekek, ne maradjatok a hidegben.«

- Meg kell mondani a mamának, hogy nézze meg, vélekedék Bazsa. - Mamám, édes mamám! kiáltott, oly hangosan a hogy csak birt, nézd csak milyen szép leánykát csináltunk.

A szép asszony letette a munkát és kinézett az ablakon. Soha se látott ily szép hóalakot, melyet ilyen kedves gyermekek formáztak volna.

- Mindent jobban csinálnak mint más gyermekek, mondá magában; nem is csoda, ha ilyen szép hóleányt csináltak.

Azután ismét szaporán folytatta a munkát, mert mindenképen be akarta fejezni a kis Bazsa zekéjét, hogy nagyatyja holnap ujdonat uj ruhában láthassa. Oly gyorsan, de oly gyorsan varrt, hogy fürge ujjait alig lehetett látni. A két mókus meg csak folytatta a munkát, anyja mindegyre hallgatta csevegésüket. Nem állhatta meg, hogy hébekorba ki ne nézzen; és ekkor ugy látszott, mintha a hóleányka futni kezdene a gyermekekkel.

- Beh szép játszótársunk lesz a télre; szólt Viola; csak attól félek, hogy a papa nem jó szemmel fogja nézni, mert megfázhatnánk tőle. Ugy-e te is szeretni fogod Bazsa?

- De még mennyire! hogy fogom ölelgetni, felelt a fiucska. Minden reggel mellém fog ülni, aztán adok neki meleg tejet.

- Azt nem szabad, mondá Violácska komolyan. A meleg tej nem jól esnék kis nővérünknek. A hóemberek csak havat esznek. Értetted, Bazsácska; meleget soha se adj neki.

Pár percznyi szünet állott be; Bazsa a kert tulsó felébe futott. Egyszerre Viola nagy örvendve magához hivta.

- Nézd csak öcsém, egy napsugár rózsaszint vetett reá és a szin megmaradt rajta! Nem pompás most?

- Az ám, pompás! felelt a fiu és a »p« betüt erősen megnyomta, hogy tetszését erősebben kifejezze. Aztán láttad-e a haját? mintha aranyból volna!

- Meghiszem azt, szólt Viola a biztos tudás nyugalmával; a napsugártól kapta e szép szint. Most már kész, hanem az ajkai sápadtak még. Nem csókolnád meg egyszer?

A kis mókus csakugyan egy bátor csókot nyomott a kis szobor ajkaira, de ezek nem pirultak ki. Viola most azt tanácsolta öcscsének, hogy adassa magának vissza a csókját.

- Jer csókolj meg, kis hóleányka! kiáltott a fiu.

- Látod, most hogy ő is megcsókolt, hát ajkai olyan pirosak lettek mint az arcza.

- De hideg volt a csókja! jegyzé meg Bazsa.

Ugyanekkor nyugot felől fris szél kerekedett a kert tulsó vége felől és megcsapkodta a salon ablakait; a fiatal anya e hideg áramlat folytán kezébe lehelt, hogy felmelegitse ezt. Egyszerre csak hallja, hogy a két gyermek hivogatja; ezüst hangjuk csengésén megismerte, hogy valami szerencsés eseményen örülnek.

- Mama, mama; a kis hónővérke megvan és nézd csak, most velünk futkos a kertben!

- Milyen leleményesek e gyermekek! gondolá magában Lindsey asszony és még egy pár öltést csinált a zekén. Még elérik, hogy én is olyan gyermek leszek mint ők. Már szinte azt látom, hogy kis szobruk ugrándozik velük.

- Kérlek mamácska, kiáltott a kis Viola, nézd csak milyen szép játszótársunk van!

Lindsey asszony kiváncsiságát felkeltette a két gyermek ujjongása; nem állhatta meg, hogy ki ne nézzen az ablakon.

A nap letünt, nagy aranyszinü felhők szegélyezték a láthatárt és enyhiték a bucsuzó nap sugárinak tüzét. Most hát világosan láthatta, hogy a kertben mi történik; a napfény nem vakitotta.

És mit gondoltok, mit látott? Violát és Bazsát a mint javában ugrándoztak. És ki futkosott, ugrándozott velük együtt? Már akár hiszitek, akár nem, biz az egy gyönyörü gyermek volt, fehérbe öltözve, rózsaarczu, szőke haju; ugy örvendett a két kis angyallal! nyilván nagyon megbarátkozott velük.

A fiatal anya eleinte azt gondolta, hogy ez egy kis szomszédleány, ki meg látta a két gyermeket és eljött hozzájuk a kertbe játszani. A jó asszony ezen hiszemben az ajtó felé ment és be akarta hivni a kis csavargót a salonba, mert künn naplemente óta már hideg kezdett lenni; de a küszöbön megállott, mert nem tudta, hogy a kis lényt kinek szólitsa; sőt kételkedni kezdett, hogy az csakugyan gyermek-e.

A hideg egyre fokozódott, ideje volt, hogy a két gyermeket behivják a meleg salonba. Lindsey asszonynak mind jobban feltünt a kis idegen leány; a szomszédoknál egy gyermeken se látott ily tiszta vonásokat, ily szép rózsaarczot és oly finom lengő hajfürteket. A szél ide-oda himbálta a kis leány fehér ruháját; Lindsey asszony csodálkozott, hogy egy anya a tél kellő közepén hogy bocsáthatja el gyermekét ily lenge öltözetben.

Lindsey asszony e közben álmélkodva tapasztalta, hogy a kis leány piczi lábait csak könnyü, fehér czipők takarták. És a leányka mégis vidám volt, nem sokat törődött a hideggel. Ugrándozott, tánczolt, futkosott a havon; meg is látszott ezen piczi lábának nyoma, mely akkora volt, mint Violáé és harmadrészszel kisebb, mint a kis fiué.

A furcsa kis teremtés futkosás közben megfogta a két gyermek egy-egy kezét és lélekszakadtából szaladt velük versenyt; de Bazsa csakhamar elhuzta kezét és tenyerébe lehellt, mert a leány keze fagyos volt. Viola óvatosabb volt, csak annyit mondott, hogy szaladáskor nem kell egymás kezét fogni. A kis fehér leány semmit se felelt, hanem tovább tánczolt, csak oly vidáman mint eddig; mert ha Viola és Bazsa nem is akartak vele játszani, talált ő magának más játszótársat: a nyugati szelet, mely meg-meg lengeté könnyü öltözetét, és annyi szabadságot engedett meg magának, mintha már régi ismerősök volnának.

A mama mind ez ideig az ajtó küszöbén állott és azon csodálkozott, hogy hasonlithat egy kis leány ennyire a hópehelyhez, vagy egy hópehely hogy ölthet gyermekalakot.

Végül magához hivta Violát és megkérdezte:

- Édes Violám, kicsoda az a kis leány? Tán itt a szomszédban lakik?

- De édes mamácskám, feleli Viola nevetve, hisz ez a kis hóleányka, akit csináltunk.

- Az bizony, kedves mama, az a hószobor, - kiáltá Bazsa. - Ugy-e szép gyermek lett belőle?

E perczben egy csapat téli madár szállott le a kertbe; félénken röpdöstek a két gyermek körül, aztán a kis hóleány fehér ruhájára csaptak le. Ez örülni látszott a vén tél e kedves gyermekeinek, kik most meglátogatták. Két madár egész bizalmasan a leányka kezeibe szállt, a többiek meg csiripeltek, csicseregtek, röpködtek a hó alak körül, az egyik kebelére szállt, a másik még gyengédebb volt, csőrét a leány rózsaajkaira illeszté és tulboldognak látszott.

Viola és Bazsa álmélkodva, szájtátva nézték e gyönyörü jelenetet, tapsoltak örömükben, hogy kis társnőjük olyan jól érzi magát szárnyas testvérei közt.

- Viola - szólt ekkor Lindsey asszony, ki már nagy zavarban volt, mondd meg igazán, honnét jött ide ez a kis leány?

- De édes anyám, igazat beszéltem, felelt a gyermek egész komolyan és anyjának szeme közé nézett. Ez a kis hónővérke, a kit az imént csináltunk. Bazsácska is megmondhatja.

- Ugy van, mamuskám, erősité Bazsácska a legkomolyabb arczczal, ez egy kis hóleány. Hát nem szép? De a kezei fagyosak.

A szegény nő nem tudta mit tartson a dologról és mit tegyen. Ekkor a kis kapu megnyilt és bejött férje, nagy téli kabátban, leeresztett csuklóval, kezeit nagy bélelt keztyüben tartva.

Lindsey ur élte delén állott; nyilt arczát kipirositotta, megderesitette a fagy; meglátszott rajta mennyire örül, hogy a hosszu fárasztó munka után visszatérhet tüzhelyéhez. Szemei megelégedéstől sugárzottak, mikor meglátta nejét és két gyermekét; csak azon csodálkozott, hogy családja naplemente után mit csinál künn a kemény hidegben. Ekkor ő is meglátta a fehér idegent, ki ide s tova futkosott a kertben, a havat taposta, a madarak meg hangos csicsergéssel üldözték.

- Kicsoda az a kis leány? kérdezé a derék ember. Beh őrült anyja lehet, hogy ilyen ruhában elbocsátotta!

- Kedves férjem, felelt a nő, én is csak annyit tudok felőle, mint ön. Kétségkivül valamelyik szomszédunknak a lánya. Viola és Bazsa - folytatá és maga is szinte restelte, hogy egy ily valószinütlen véleményt tovább mond, váltig azt állitják, hogy ez a hóalak, melyet ők ma délután csináltak.

E szavaknál a fiatal nő azon hely felé tekintett, hol a gyermekek ama hóalakot formázták, de nagy bámulatára csak hült helyét látta meg a nagy munkával készült alaknak! Se szobor, se semmi, még csak egy hórakás se látszott, csak a kis lábnyomok látszának köröskörül.

- Ez különös! rebegte a nő zavarodottan.

- Miért különös? kérdé Viola. Hát nem látod papa, hogyan történt ez? Hát én meg az öcsém egy kis hóalakot csináltunk, hogy legyen egy barátnőnk, ugy-e Bazsa, igaz?

- Igaz hát, erősité a fiu. Ez a mi kis hótestvérünk; még pedig nagyon csinos; hanem mikor megcsókolt, ugy megfáztam, hogy no!

- Miféle képtelenséget fecsegtek ti? kiáltott fel a derék vaskereskedő, ki józan eszével fel nem érte a dolgot. Csak nem akarjátok velem elhitetni, hogy ti csináltátok azt a kis leányt hóból? Jöjjön kedves barátném, ne hagyjuk a hidegben a kis ismeretlent, hozzuk be a salonba; adjon neki egy kis jó meleg tejet, apritott kenyérrel; az majd felmelegiti. Én meg elmegyek a szomszédba tudakozódni; ha nem tudok meg semmit, hát kidoboltatom az utczákban, hogy találtunk egy eltévedt gyermeket.

A derék vaskereskedő a kis leány felé ment, hogy bevezesse; Viola és Bazsa azonban kabátjába kapaszkodtak és könyörögtek neki, hogy ne tegye ezt.

- Kedves papa, kiáltott Viola és atyja elé állott; igazán mondom, hogy ugy van, ahogy beszéltük; ez egy hóból csinált kis leány és csak a hidegben tud el lenni; ne hozzuk be a szobába.

- Ugy van, atyuskám, tevé hozzá a kis Bazsa; ez a mi hótestvérkénk; és ő nem szereti a tüzet.

- Igazán balgák vagytok! ugy van, balgák! felelt az atya, félig haragosan, félig nevetve e makacsságon; menjetek be a házba. Most már nem lehet játszani a szabadban; én meg rögtön megyek a kis idegenhez, mert különben megfagy.

- Kedves férjem - szólt ekkor a mama, ki mind nagyobb zavarba jutott, minél tovább nézte a kis idegent. - Valami csakugyan van a dologban. Ön tán hóbortosnak fog mondani, de kérem, mondja csak, miért ne volna lehetséges, hogy egy angyal, kinek gyermekeink ártatlansága megtetszett, eljött hozzájuk látatlan játszótársnak. Történt már a világon elég csuda... ne nevessen ki... ugy látom, hogy ön esztelennek tartja beszédemet.

- Kedvesem, ön is olyan gyermek, felelt Lindsey ur, akár csak Viola és Bazsa.

A jó anya némileg csakugyan gyermek volt; megható naivságot őrizett meg gyermekéveiből; az ártatlan lelkek szemüvegén nézett mindent.

De a kérlelhetlen Lindsey már nem hallgatott rája; a kertbe ment, miután lerázta magáról a kis mókusokat, a kik egyre kiáltoztak, hagyná a gyermeket a hóban. Mikor a gyermek közelébe ért, a madárkák mind elröpültek; a kis leányka egész zavarba jött és csinos fejecskéjével nemet bólingatott, mintha azt mondaná: könyörgöm szépen, ne nyuljon hozzám; fehér ruhája a sötét éjszakán egygyé látszott olvadni a hóval. De Lindsey ur nem tágitott, nem törődött a fergeteggel, mely csakhamar elboritotta hópelyhekkel. A szomszédok, kik ablakaikból a jelenetet nézték, nem tudták elgondolni, hogy egy olyan józan ember, minőnek szomszédjukat ismerték, mit futkos ugy a hópelyhek után, melyeket a szél hajtott; végül az üldözött kis leány a kert egy zugába jutott, a honnét nem menekülhetett.

- Jöszte csak velem, te kis daemon! kiáltott fel a derék vasárus és megfogta a leányka kezét. Most megfogtalak és akár akarod, akár nem, elviszlek egy jó helyre, a hol bizonyára jobb dolgod lesz mint itt. Meleg ruhát adunk rád. Lásd, piczi orrocskád már meg is fagyott; jer csak velem.

Lindsey ur oly nyájasan mosolygott, ahogy csak kitelt tőle és maga után huzta a kis leányt, ki szótlanul, de habozva követte.

Nagy büszkén haladt a salonig, de itt Viola és Bazsa esedező arczczal utját állották.

- Ne hozd be, kiálták egyszerre.

- Bohók vagytok mind a ketten, ez a gyermek félig megfagyott már; vastag keztyümön is átérzik hideg keze. Hát azt akarjátok, hogy egészen megfagyjon.

Lindsey asszony is kijött, figyelmesen nézte a kis leányt, melynek vonásai eszébe juttaták Viola hó alakját; ezen tapasztalását el is mondta férjének. Megmaradt a mellett, hogy egy angyal segitett az ő gyermekeinek.

- Annyi bizonyos - mondá - hogy roppantul hasonlit ama hószoborhoz és - isten bocsá - magam is azt kezdem hinni, hogy hóból van csinálva.

A gyermek kéjesen összerezzent, mert egy hideg léghuzam csapta meg.

- Nem is csodálom, hogy ilyet gondolsz, szólt Lindsey ur és becsapta az ajtót; hiszen szegényke megfagyott; no de majd felmelegitjük a tüznél.

A jóakaró okos vaskereskedő a kis hóleány szomoruságát nem vette észre, odaültette a kemencze mellé, mely jól meg volt rakva kőszénnel és izzó pirosra melegitette ajtaját, tetején egy vizes fazék sustorgott és nedves párákat árasztott szét a szobában. A hőmérő már 18 fokot mutatott; az ablakrámák jó száraz tölgyfából voltak és növelték a meleget. Szóval a salon annyival melegebb a kertnél, mint az egyenlitői regio Uj-Zeelandnál.

A bölcs Lindsey ugy ültette a leánykát, hogy a kemencze ajtón kisugárzó meleg mind reá ment.

- Most jó helyen vagy, szólt hozzá örökös mosolyával; tégy ugy, mintha otthon volnál.

De a kis gyermek mind szomorubb lett; mozdulatlanul ült a kemencze tátongó nyilása előtt, mely izzó lehelletét okádta reá, busan nézte csillogó hóruháját, mely már már vesziteni kezdett fényéből. De a bölcs vasárus mit se látott.

- Most adjatok rá meleg ruhát, takarjátok be egy sállal, mondjátok Dórának, hogy adjon neki meleg levest, én meg azalatt elmegyek tudakozódni szülői után.

Lindsey asszony nem felelt; elment ruhát és sált keresni, bár maga is rosszalta férje vakságát. Lindsey ur látva, hogy gyermekei még egyre kiáltották, hogy kis nővérük nem szereti a meleget, azt tette, hogy rájuk zárta a salonajtót és a kulcsot zsebre tette; fejére vette a csuklát és elment. De mikor a kert ajtóhoz ért, kiáltozást hallott; gyermekei kacsóikat tördelve néztek ki az ablakon.

- Lindsey ur! Lindsey ur! kiáltott utána neje a nyitott ablakból, már nem kell a gyermek szülőit keresni.

- Ugye mondtuk, hogy ne hozd be ide, siránkoztak Viola és Bazsa; hü! hü! látod! hü!hü! kedves kis növérünk most szétolvadt! hü! hü! hü!...

Szemeikből könyek csordultak. Lindseyt is elszomoritotta gyermekeinek bánata, álmélkodva kérdezte nejétől, hogy mi történt itt. A jó nő azt felelé; hogy mikor visszatért, az idegen leánynak hült helyét találta, pedig ott hagyta a kemencze előtt.

- Mindössze ennyi maradt meg belőle, tevé hozzá és a padlón egy hópocsolyát mutatott.

- Az ám atyus, szólt Viola és szemrehányóan, könnyezve nézett rá, ez maradt meg kis hótestvérkénkből.

- Gonosz papa, orditott a kis Bazsa, fuldokolva a haragtól és piczi öklével megfenyegette atyját, megmondtuk, hogy mi fog történni, miért hoztad ide?

És a kemencze, tüzsugarakat okádó nyilalásaival daemoni pillantásokat vetett a jámbor vasárusra.

E nevezetes történetből minden emberfia és kivált a ki minden áron philantrop akar lenni, megtanulhatja, hogy mielőtt jóakaratu érzelmeinek engedne, ismerje meg jól azon lényeket, kiknek sorsán javitani akar, tanulmányozza sajátságukat, mert a mi általában igen üdvösnek tekintetik, pl. a jól fütött kemencze melege, olykor haszontalan vagy veszedelmes lehet, kivált ha hógyermekről van szó.

Különben a Lindsey-fajta bölcseken nem fog a leczke. Ők mindent tudnak, még azt is, hogy bizonyos körülmények közt minek kellett volna történnie; és ha egy tünemény, vagy rejtélyes jelenség csuffá teszi rendszerüket, akkor eltagadják még azt is, mi az orruk előtt történt.

- Kedves barátném, szólt Lindsey némi vártatva, nézze csak, hogy a gyermekek czipőikön mennyi havat hoztak a salonba. Ez a pocsolya csunyán veszi ki magát szép kemenczénk előtt. Mondja meg Dórának, hozzon egy törülőrongyot és surolja meg a pallót.



A kertész dala.

Irta THEURIET ANDRÉ.

Sept. 3-án. - Nem akartam V... helységen ugy keresztülutazni, hogy Tristant meg ne látogatnám. Ezuttal szerfölött mélabus hangulatban találtam.

- Kedves barátom, kiáltott fel, kezemet szoritva, nem jöttél jókor; agyvelőmet pókháló környezi. A jelen untat; a jövő semmivel sem kecsegtet. A külvilág ugy tünik fel előttem, mintha köd boritaná, mely elállja a szabad kilátást. Elmerengek a multon, hogy kikerüljem a ködöt és egy darab tiszta kék eget láthassak. Bánatos hangulatomat, azt hiszem, az estharangok idézték elő, melyek már félórája egyre szólnak. A mint rájuk hallgattam, ugy éreztem magam, mintha még karénekes gyermek volnék; visszaképzeltem magamat régi plebánia-templomunkba, szokott helyemre, az oltár első lépcsőjéhez, kezemben a csengetyüvel; a chorus egy zugában megláttam a fillérekkel megrakott czintányért, a kis állványt, melyre a szent korsót szoktam letenni.

Mikor egyszer a multon kezdünk elmerengni, nem szivesen válunk meg emlékeinktől. A mult legapróbb részletei élénk szinekben bukkannak fel az árnyékból. Viszontláttam magamat, amint szijjal összekötött könyveimmel kis városkánk meredek, álmos utczáin ballagok; végig mentem nagynéném ódon hajlékán, bejártam a sajtárokkal és hordókkal ellepett borházat, a 17-ik századbeli szuette butorokkal ellátott salont, a málnabokros kertet.

Azok az ódon házak, számos lépcsőikkel, folyosóikkal és zegzugaikkal, igen eredeti hajlékok; egymaguk a valóságos haza fogalmát keltik fel bennünk. A gyermek, ki ily otthonban nevelkedett, azt sohasem felejti el. Ti párisiak, kik gyermekkorotokban huszszor változtatjátok lakástokat, nektek fogalmatok sincs, hogy mi az a szülőház, mely tele van ereklyékkel. Ugy képzellek benneteket, mint a szoptató szilkén nevelt gyermekeket, mig mi vidékiek az anyatermészet emlőin táplálkoztunk. Nem tudjátok, mily gyönyörüséggel telik el az ember szive, ha harmincz év mulva is szokott helyükön találja a poros butorokat, a czikczakos folyosókat, melyeken bujósdit játszottunk, a sürü gerendázatu padlást, a homályában rejtőző nagy szekrényekkel, melyeket nem merünk kinyitni, mert attól félünk, hogy kisértet jön ki belőlük. Banális pompával diszitett modern házaitokban, hol a vizet és légszeszt az ötödik emeletbe emelik, nem jut helyük a titkoknak, a kisérteteknek, melyek annyi naiv, kéjes reszketésre késztik a gyermeket.

Addigra mig a harangok zsongnak-bongnak, engedd meg, hogy azon korból egy kalandot beszéljek el, mely pár nap óta folyton furja agyamat.

B... helységben történt, Argonneban; tizenöt éves valék. Ősz vége felé járt az idő, beálltak a hosszu téli esték. Mindig nagy kedvelője voltam a novemberi heteknek, mikor a levegő hideg és száraz, az ezrivel gyöngyöző harmatcseppek helyett megannyi deres szálkát találunk az utczákon; a leányok ajkairól finom, lenge köd alakban száll a szó és estenkint heten-nyolczan szorulunk a lobogó kandalló köré. Katalin napja táján egy este mi is együtt voltunk a nagy szobában. Egyszerre a néptelen utczáról dobogást és csengő nevetést hallottunk. Az ajtón kopogtak és egy gyermekhang kérdezé: - Akarjátok-e látni a Szent Katalint?... Ez a vidéken népszokás. Minden esztendő november havában a kis leányok fehérbe öltöztetik legszebb társnőjüket; virágokat tüznek homlokára és keblére, este aztán házról-házra viszik; a szent Katalint képviseli, valami üdvözletet énekel és adományt kér, mely a leánykák szentjének megünneplésére van szánva. - Akarjátok-e szent Katalint látni? - Az emberek igennel felelnek. Az ajtó kitárul; a csapat egy bájos tizenkét éves piros pozsgás, fekete fürtü, fehér rózsákkal diszitett leánykát tuszkol a szobába. Rögtön megismertem; Franceline volt, a főerdész leánya. Csinos volt, mint egy kis tündér, barna szemei tündöklöttek, piros ajkai legkisebb mozdulatára két orczáin kis gödröcskék tüntek fel. Előre lépett a kivilágitott körbe és ezüstként csengő hangon elénekelte a verset; nincs abban se értelem, se összefüggés, de egyszerü képletei hatalmas benyomást keltettek a gyermekek kedélyeiben.

E vers* igy szólt:

Katalin, Szent Katalin
Jézus elé leborult,
Tövisből a koronája;
Krisztus urunk nézett rája
S szólott hozzá szeliden:
Katalin, szent Katalin!

Zöld berekben jártam,
Kis sarlót találtam,
Ujjamat megvágtam,
Kifutott a vérem,
Istenem, be féltem!

Aranyos fa mellett,
Aranyos a szivem...
Gyémánt párta csillog-ragyog rajtam,
A babámtól kaptam!

Az egész versnek nem volt értelme, de a »szép kis berek«, a »vérező ujjak«, »az aranyosfa«, a »gyémánt párta«, a tiszta ajkakról kelt zengzetes szavak elbüvölték gyermekkedélyemet. E naptól fogva szerelmes lettem Francelineba.

A tizenöt éves kedély szerelme bájos mint az áprilisi kikirics; sugár formáju, bársonypuha, aranyos szőke szinü, illatos; és illata feledhetlen, mert a tavaszt hirdeti.

Franceline visszatért a zárdába, de szerelmem nem gyengült; a collegium termének komoly falai közt boldognak éreztem magam a szivembe zárt kerttel. Csak később láttam viszont, mikor mint tudorjelölt érkeztem haza. Ő tizenhét, én husz éves. A virág beváltotta a bimbó igéreteit; a hajadon valóban csinos volt. Gyakran láttuk egymást egyik szomszédunknál. Francelinnak tiszta, csengő hangja van; mindenféle népdalokat tudott, melyeket igen kedvesen énekelt. Kivált egyre emlékszem, vagyis inkább a dallamára, mert a szövegből csak egy versszakot tudok. Egy szerelmes kertészről van szó, ki naplemente után meglátogatja kedvesét:

Szenderegsz-e, alszol-e
Édes egy virágom!
Ajtód előtt, küszöbödön
Szeretődet látom.
- Nem aludtam, nem is alszom én el,
Rád gondoltam egész áldott éjjel!

Csak ennyire emlékszem, de annyit tudok, hogy a dal egy szenvedélyes felkiáltáson végződik, mely méltó ahhoz, a mit Romeo énekel Julia erkélye előtt.

Egy este, ismét Katalin napja táján, Franceline ujból elénekelte e dalt. Egyedül valánk a nagy szobában, melyben halvány világot árasztott a füstös lámpa. Még ma is látom az egyszerü lámpát: magas gyertyatartó volt vörös rézből, végén egy üvegmécs tele olajjal, melybe a ránczos bél volt mártva.

Csak a kis asztal volt köztünk, melyen dominót játszottunk. A kertész szenvedélyes dala felhevitett; eltökéltem, hogy merész leszek. Mikor a köveket összekevertük, ujjaink találkoztak; ekkor hirtelen megragadtam az egyik kezét és megcsókoltam. Ő gyorsan visszahuzta ujjait, lesütötte hosszu fekete szempilláit, gödrös orczái elpirultak; haragot igyekezett szinlelni és megindult hangon mondá: - Uram fogja a köveket és folytassuk a játékot! - Engedelmeskedtem; mindketten meg voltunk ijedve, nem mertünk feltekinteni, befejeztük a játszmát; ünnepélyes csend uralkodott, csak a tücsök czirpelése hallatszott a tüzhely alól.

Husz év telt el ezen jelenet óta, de minden apró részlete oly élénken él emlékezetemben, mintha tegnap történt volna... Kis szünetet tartok. Amaz est harang szava mellett holnapig is forgatnám emlékeim olvasóját. - Nem sokára reá elutaztam, hogy Wilhelm Meister példájára végig éljem az élet tanuló éveit. Franceline is elhagyta a vidéket. Megtudtam, hogy férjhez ment. Többé nem láttam; a dalt, melyet ő oly szépen énekelt, nem birtam megtalálni. Hasztalan erőltetem emlékező tehetségemet; mindig csak az a töredék jut eszembe, melyet az imént elmondtam, pedig a dallam egyre cseng fülemben. Ugy járok vele, mint Rousseau, ki Suzon nénje románczából csak néhány összefüggéstelen szóra emlékezett és mégis elérzékenyült, ha e románczra gondolt. Mindenütt kerestem az elfelejtett szavakat, hasztalan kérdeztem a fonóban az öregasszonyokat, lapozgattam sok könyvben, melyek népdalainkról szólnak, de a kertész dalát nem találtam meg, sem a champagnei romanceroban, se pedig más gyüjteményben. És mentől kevesebb reményem van, hogy ráakadok, annál jobban keresem. A tiszta, szivbeli érdeklődéssel most a nyelvész és gyüjtő lázas kiváncsisága párosul; hiuság és makacsság ösztökél; és még se megyek semmire.

- Mit lapozgatsz a régi könyvekben: mondám Tristannak, miért nem folyamodol az első forráshoz? A dalt Argonneben hallottad, ott bizonyára az erdők viszhangja is ismétli. Menjünk együtt oda. Hozok két jó, vidám pajtást, kik örülni fognak, ha vezetni fogod őket. Pompásan eltöltünk egy hetet; bejárjuk a falvakat, barangolunk az erdőkben. Ráakadunk nótádra és ki tudja, talán Francelinera is.

Tristan fejet csóvált.

- Az álmok soha se térnek vissza, felelt sóhajtva.

De mégis bizgatta a gondolat, hogy egy hétig az erdőben fogunk barangolni. Csábitotta az a gondolat is, hogy vezetőnk lesz; mikor elváltunk, találkát adtunk egymásnak Islettesbeen.

September 10-én. »És az égről egy fényes csillag suhant le a tengerbe; fehér sugárbarázdát hagyva maga után; a tengerész rákiált társaira: Fiuk! feszitsétek ki a vitorlát; a szél kedvez!« - Theocrites e szavai jutottak eszembe, mikor a vonat végigrobogott a Meuse völgyén; fehér gőzfátyol lebegett körülötte; szeliden sikamlott tova a rétek zöld szőnyegén, hasonlitott az ég boltozatán végig suhanó csillaghoz. Verdunban egy ódon hintóba ültem; lassan döczögtünk fel a halomra, mely a völgyet dominálja; aztán észrevétlenül a magányos erdőbe kanyarodott; fenn a dombtetőn megláttam az alant elterülő sikságot, mely hol sárga hol meg zöld szint játszott és az őszi nap szende világa mellett elnyujtotta puha hullámait a damvillersi első házakig.

Itt kelle utitársaimmal találkoznom. Két testvér, mindketten müvészek. Az idősebbik testvér festő; még nagyon fiatal, de nem kellett soká várakoznia a siker első mosolyaira, melyek Vauvenargues szerint érdekesebbek a hajnalpir tüzénél. A Meuse-vidék erős talaja nem bővelkedik müvészekben, de ha hébe-korba mégis szül egyet-egyet, akkor erőteljes, eredeti tehetséget szül. Barátom hasonlit a zömök körtefákhoz, melyek nagy nehezen tenyésznek a szirtes talajon, de ha egyszer gyökeret vertek, akkor a legértékesebb, legcsurgóbb gyümölcsöt adják. Kicsi, fürge, erélyes, furfangos; nagyon ügyes kezü, ismeri mestersége valamennyi titkát, de nem ez a fő előnye. Voltakép az teszi eredetivé, hogy tanult finomsága lelkiismeretes őszinteséggel párosul; világos, ezüstös szin övezi a nyárspolgárok, gyermekek és pásztorok fejeit, melyeket rajzol, szóval takarosan, természethiven rajzol, mire szüksége van nemcsak a jó festőnek, de a jó irónak is. Felszabaditotta magát az iskolai conventionalismus alól, van érzéke a modern élet iránt, de lelkiismeretesen és szabatosan fest, mint a régi franczia és flamand festők. Modora emlékeztet Memmlingre és Clouetre; elneveztük Primitifnek.

Ha az ember soká barangol az országutakon, igen jól esik, ha bizalmas, szivélyes körben nyughatik meg, hol fogadtatására minden a legszebb harmóniában egyesül; a kandalló virágcserepekkel ékesitve, a falakon festmények diszlenek, a palaczkokban habzó bor csillan feléd és - a mi fő - az emberek nyájas arczczal jönnek eléd! A Primitif és öcscse Everard szivélyesen megszoritották kezemet; atyjuk mosolyogva kivette kezemből a táskát és botot; nagyatyjuk, ki nyolczvanhárom éves létére még egész fürgén lépkedett, palaczkokkal megrakodtan jött be; a gazdasszony sietett levenni a fedelet a gőzölgő leveses tálról. Primitif anyja olyan, a milyen egy festőnek kell; a háztartási dolgokban járatos; alkalmazkodni tud a szeszélyekhez, finyássághoz és gondossághoz, melyek a festők sajátságai. Öröm volt nézni, a hogy a kis fürge, élénk arczu, szeretetteljes nézésü asszony a fecske gyorsaságával suhant a szobából a konyhába és vissza; egy perczre az asztalhoz ült, meg-meg felszökött helyéről, tányérért, pohárért futott és mosolyogva jött vissza, ügyelt mindenre, nem feledkezett meg senkiről, csak önmagáról.

Reggeli után végig mentünk a városkán és a kertbe mentünk, hol Primitif a szabadban dolgozni szokott. Damvillers-t még V. Károly épitette; egy izben az ostromoltatás megtiszteltetése is érte. Később XVI. Lajos lebontatta a várfalakat, de az árkok mai napig is megmaradtak; kövér fü burjánzik benne, szomszédságában a Tinte nevü patak csergedezik. A sikság felől nézve a városka zöld szigetnek látszik, melyből csak itt-ott bukkan ki egy-egy barna háztető és a templom tornya. A vidék egészen lapályos, a szem nagy határra terjedő réteken és szántóföldeken tévedez. Nyugodt, szerény szinezésü tájék, de van bizonyos jellege; bőségről is tanuskodik. Primitif barátom megmagyarázta a szép távlati vonalakat, a tájék finom árnyalatait, azután a kertek felé vezetett. - Már most nézzük meg nagyatyám virágait.

Ezeket csakugyan érdemes volt megnézni. A kert a Tinte-mosta rétek és a füvel benőtt várárkok közt terül el; örömmel legeltetém szemeimet a zöld fákon, fehér táblákon, a gerepcsének tarka tömegén, melyek szirmai vig zeneként rikitottak felénk, oldalvást tüzszinü gerelyek ragyogtak, odább meg nagy fuxiák nyujtották ki hajlékony gallyaikat, a biborszinü harangocskák özönével. A lenge fellegeken átszürődő verőfény megfürösztötte e zengő szineket és érvényre juttatta legfinomabb árnyalataikat is. És a rikitó virágok közt a nagyatya eredeti alakja, mely a nyolczvanhárom esztendő terhét meg se érezve, fürgén lépdelt egyik virágágytól a másikhoz. Bársonysapkája hetykén félre volt csapva és látni engedé a furfangos kifejezésü socratesi arczot. Kék szemei szikráztak a hamisságtól, széles, tompa orra kissé nehézkes, de ajkai szellemes gourmandot árulnak el; fehér szakálla ernyőalakban takarja az ócska, hullólevélszinü mellényt; kezei minduntalan mozogtak és türelmetlenül forgatták a nyesőkést. Kétszeres öröm volt nézni e fürge, vidám aggastyánt a burjánzó virágtömegek között.

Mikor mindent jól megnéztünk, Primitif egy befejezőben levő paraszt-tanulmányt mutatott: - egy tizennégy éves leánykát, ki az erdőből jön és mozdulatlanul áll, háttal egy bükkfának támaszkodva. Igazi typusa az üde meuse-parti leányoknak: homloka alacsony, de értelmes, hosszu szempillái alól félénken tekint fel, az arczcsontok kiállók, az áll munkabiró, makacsfejü fajt jelez, a száj nagy, az ajkak félig nyitottak, szinte megérzik rajtuk a lehellet.

- Ez aztán igazi parasztleány, kiálték fel: a szem, a testtartás, még az otthonka és a szoknya ránczai is azt beszélik, hogy e faj dolgozni szokott és arcza veritékében keresi mindennapi kenyerét. Ezek vigasztalást nyujtanak a mélabus, decolletirozott arató leányokért, melyeket a multkori kiállitáson láttam.

- Pedig azokat is igen tehetséges festők festették, felelé Primitif, hanem csak az a szándékuk, hogy a városi népet csodálkozásra birják, nem pedig az, hogy természethivek legyenek. Látja, ez a kép a természet türelmes, lelkiismeretes tanulmányozásának eredménye.

A paraszt a maga módja szerint szokott bánkódni, örülni, érezni és gondolkozni; itt kell sajátszerüségre törekednünk. Ha ezt elértük, akkor ne törődjünk azzal, hogy a vonások szabálytalanok, a járás ügyetlen, a kezek kérgesek. Az alakok mégis szépek, mert élethüek. Holbein képein a fejek, a szó plasticus értelmében nem szépek, de érdekesek; rutak, köznapiak, de gondolkoznak, éreznek és ez fényt vet rájuk. Manapság mi müvészek ügyesek vagyunk, de csak mulattató dolgokat szoktunk festeni. Munkánk nem megkapó, mert magunk se festünk meggyőződéssel. Módositani kell a rendszert, ha azt akarjuk, hogy valami fennmaradjon tőlünk. A lények és tárgyak azon benső sugárzását kell meglátni és visszaadni, mely a valódi szép, mert ez az élet; szóval a régi mesterek modorához kell visszatérnünk; őszinte jóhiszemmel kell festenünk.

Esteledni kezdett; az alkonyban tünedezni kezdtek a kertecske szinei. A szürke láthatáru sikon lenge füstfelhők szálltak fel, jelezve a helyet, hol a burgonya-kapálók tüzet gyujtottak; a lombárok harsány brekegése hallatszott a rétek felől, az országuton zabbal megrakott szekerek nyikorogtak. A toronyóra hetet ütött; végig mentünk a városkán; az ablakokon keresztül a tüzhelyek piros lángjait és a sürgölődő házi asszonyokat láttuk, kik vacsorát főztek férjeiknek.


September 11-én Primitif, Everard és én kora reggel utra keltünk, hátunkon a batyuval. Verdunban a chalonsi vonat elvitt az Argonne felé, melynek tizenöt mérföldre huzódó erdős magaslatai zöld határfalat képeznek a Verdunois egyhangu lapályai és a Champagne krétás sikságai közt. Clermont! - A vonat erdős dombok közt repül el, melyeket eláraszt fehér gőzzel. Islettes! - Megérkeztünk. Vidáman kiugrálunk a wagonból.

Tristan már megelőzött bennünket; pontosságunkért már a perronról integet kalapjával köszönetet. Tristan egészen átalakult: hosszu lábszárai egész térdig erős, sárga gombolóharisnyákkal vannak takarva; kurta vasszürke kabátja van, hasonló szinü széles nadrágja, széles karimáju kalapján zöld bokréta ékeskedett.

- Mit jelentsen ez a czifra öltözet? mondám álmélkodva.

- Tourista öltözet! felelt Tristan és tetszelegve nézett végig ruháján; az Argonne tiszteletére csináltattam.

- No ez aztán szerencsés gondolat! Itt az emberek még soha se láttak utast; mindenki a kapu elé fog állani és megbámul bennünket; az utczagyerekek utánunk fognak szaladni, mintha farsangi kisértetek volnánk.

Befordulunk az islettesi főutczába, mely a saintemenehouldi országut két felén terül el. Jobb és balfelől erdő lepte dombok huzódnak tova, de már az alkonyat félhomályába burkolóztak.

Tristan a hotel de l'Argonneba visz, hol tanyát rendelt számunkra. Tapasztalt utas; az étteremben meleg kemencze várt bennünket, az asztalon pedig bő vacsora, melyet nagy étvágygyal költünk el.

Vacsora után a szabadba megyünk szivarozni. Már egészen beesteledett, az országut egy fordulójánál óriási vörös fényt veszünk észre, mely az erdőben nagy sebességgel látszik tovaterjedni.

- Ég az erdő! - kiáltanak fel Primitif és Everard.

- Dehogy, vélekedik Tristan, alkalmasint az üveghuta kemenczéinek viszfénye... Ha akarja oda mehetünk.

A vidéken csakugyan nagyban gyártják az üveget; a huta felé tartunk, utközben Tristan elmondja a huták történetét.

Elmondja, hogy az Argonneban már Szép Fülöp korában kezdték meg az üveggyártást. Annyi bizonyos, hogy találtak egy 1448-ból eredő okmányt, melyben Lotharingia herczege megerősiti az üvegmunkások régi jogait és szabadalmait. És ez nem keveset jelentett; az okmány felmentette őket minden adó, segédpénz alól; szabad legelőjük volt, az erdőkben faizási és vadászati joggal birtak, a patakok, tavak és folyókban szabadon halászhattak.

Az üvegesek, kik félig mesteremberek, félig kalandorok, nyilván azért jöttek az Argonneba, mert a talaj iparuknak nagyon kedvezett. A haraszttól ellepett fensikon tiszta homok terült el, az erdőben elég szenet kaphattak, palaczkaikat, kelyheiket jó áron vehették meg a barrasi és champagnei szőllősgazdák. Beaulieu és Chalade vadasai, a Biesme haldus vizei sok vonzerőt gyakorolhattak az olyan emberre, ki a jó hust szereti, és kinek ereiben kis vadászvér kering.

Csakhamar igen otthonosaknak érezték magukat. Félreeső völgyeikbe nem jött se hitelező, se rendőr, kényük kedvük szerint élhettek. Kereskedésük virágzott, a franczia királyok érdeklődtek irántuk; III. Henrik megerősitette szabadalmaikat, IV. Henrik pedig kihallgatást adott nekik Islettesben.

- Hogy-hogy, mondám Tristannak, a bearni is itt járt?

- Igenis, 1603-ban, mikor Metzbe utazott; még pedig elég mogorva időben. Martiusban történt, metsző eső csepegett. A Biesme partján, közel az erdőhöz, a király egy sajátságos csoportot látott kijönni az erdőből; büszke arczaik és eredeti öltözeteik magukra vonták a király figyelmét. Hajadon fővel állottak, mindegyikük folyamodványt tartott kezében. - Kik azon emberek? kérdezé IV. Henrik a postakocsistól. - Sire, azok palaczkfuvók. A bearni szeretett nevetni, gonosz nyelvek azt beszélik, hogy a király egy elég durva élczet is faragott akkor ama munkások rovására. A kocsi nem állott meg, mert a saint menehouldi előljáróság üdvözlő beszédével már is sok idő veszett kárba; de a király elfogadta tőlük kérvényeiket és uj szabadalmi levelet adott nekik. Akkor élték fénykorukat, mely eltartott a 18-ik századig. Sok pénzt kerestek, nagy háztartást vittek; de az 1789-ki forradalom nagy csapással sujtotta őket, megsemmisitette szabadalmaikat. Nem voltak megelégedve a dolgok uj rendjével; minden erejükkel a bukó rendszert védelmezték. Dumouriez emlékirataiban el van mondva, hogy az argonnei üvegesek mennyire iparkodtak a köztársasági csapatok hadmozdulatait hátráltatni. Sokan közülök kivándoroltak és beállottak Condé hadseregéhez, hol derekasan harczoltak. Mikor a császárság bukása után belefáradtak a számüzetésbe és hazajöttek, üveg hutáiknak csak romjaira akadtak.

És most hogy élik világukat?

- Elég szegényesen, kivált 1830 óta mindegyre sülyedtek. Néhányan a hadseregbe léptek; jeles tisztekké váltak, mások favágók vagy vadorzók lettek; a legélelmesebbek uj hutákat rendeztek be, és a neufouri, harazei, senadesi és islettesi huták élén a 16-dik századbeli nemes üvegesek ivadékai állanak: a Grandruptok, Brossardok, Barfondruptok. Azok, kiknek a szerencse nem kedvezett, napról-napra tengetik életüket; elszegényedtek, elrongyosodtak, de hangzatos neveiket büszkén viselik, a »jó ügy« hivei, buzgó katholikusok és mint a nyulak, mindig az ősi tanyára jönnek meghalni. Ősi származásuk emlékét büszkén, hiven őrzik meg, lenézik a nyárspolgárokat, távol maradnak tőlük, »szent juhászkutyák«-nak nevezik. Emezek hasonló pénzzel fizetnek nekik, elnevezték őket »leégettek«-nek és mindenféle gunyos élczeket faragnak felőlük. A Beaulieu melletti erdőben van egy Bellefontaine nevü kis falu, melyben csupa üvegesek laknak; a gonosz nyelvek azt állitják, hogy az egész faluban csak egy kard van és ez nagy szertartások alkalmával kézről-kézre jár, a miért is elnevezték »fáradt kard«-nak...

Tristan félbeszakitotta magyarázatait, mert a hutához értünk. A gyár magas épületei meredeznek előttünk; közönként a sötét homlokfalon izzó vörös szinü nyilások tünnek fel. E vakitó lyukak egyike sokkal szélesebb a többinél. Ez a gyár főkapuja; e boltozott öbölből hatalmas fényár sugárzik ki, mely künn messze terül el és mint a tüzes üstökös farka barangol az erdő árnyai közt. Belépünk. A magas téglatetőzet alatt nagy derékszögü épület áll; itt van a nagy kemencze, mely az üveg elemeit felolvasztja. A tátongó tömeg oldalain kisebb kemencze nyilások vagy gödrök láthatók; itt tartják az üveget. Vakitó fényes kiállhatatlan melegség sugárzik belőlök. Ezen nyilásokon sustorog az olvasztott tömeg. Itt-ott ügyes munkások ügyelnek a müveletre, erőteljes alakjaik fekete szinben válnak ki az izzószinü fényárból. Az üvegesek még nem érkeztek meg, addigra mig a tömeg olvad, alusznak, de az olvadás már megtörtént; most kezdődik az ő munkájuk. Az óra tizet üt; egy inas lámpással ellátva elindul, és kopogtat a fuvómestereknél, kik a gyár környékén laknak; minden ház előtt megáll és a mühelybe szólitja az embereket; hosszan nyujtott kiejtéssel kiáltozza: »Kemenczéhez urak, a kemenczéhez!«

Fél óra mulva a huta zsibong, mint a méhkas. A gyár összes személyzete helyén van, mindenki elfoglalja a helyet, mely megilleti, mert az üveghutákban különféle fokozatok léteznek. Fuvómester csak az lehet, ki futár, inas és legény volt egymásután. Az inas hosszu, kifurt vaspóznát tart kezében, az olvasztott üvegtömeget a nyilás elé gyüjti és a legénynek adja át a póznát; ez kavarja a tömeget, egy érczlapon kinyujtja, kifesziti, szép cseresnye szint ad neki, aztán a fuvómesternek adja a póznát, melynek végén az olvasztott tömeg függ; ez mintába mártja az üveget, belefuj a póznába, lassan megforgatja és egy percz mulva kihuzza a kész fényes palaczkot; kis kalapácscsal ügyesen ráüt az alsó felére, megadja neki a kupalaku mélyedést, mely a palaczk fenekét képezi; kis üveget vesz a kemenczéből, mintázza a palaczkot és izzó állapotban odadobja a hordozó fiunak, ki egész alázattal átveszi, vastartóba teszi és elviszi a második udvarba, hol még egyszer égetik.

A palaczk drámájában a fuvó mester a főszereplő; fontos kötelességének teljes tudatával bir. Egy huzamban csak két óráig dolgozik, azután két óráig pihen és ez illik is igy, mert e pokoli tüzben soká nem is állhatja meg. A kemencze izzó lehellete nyilván egészen megkeményiti őket, s mikor ugy nézzük a hogy meztelenül, csak egy hosszu kék köpenybe burkolva, a nyilások előtt izzadnak, megértjük, hogy a parasztok miért nevezték el őket »égettek«-nek. Majdnem valamennyiüknek arcza büszkeséget, erélyt fejez ki; a lábakig érő köpeny, a kemencze izzó viszfénye arczaiknak felséges kifejezést kölcsönöz. Kivált egy volt köztük, a ki nagyon meglepett. Magas, karcsu, huszonöt éves fiu; nyaka vékony szabásu, gesztenyeszin haja és szakálla gondosan vannak ápolva. Modora, értelmes szeme, hajlott orra, finom mosolya Leonardo da Vinci bizonyos fejeire emlékeztet. Észrevette, hogy magára vonta figyelmünket; leszállott emelvényéről, mint egy háziur, ki vendégeket fogad, meghivott bennünket, hogy fujjunk egy palaczkot, ha kedvünk tartja. Kézmozdulatait, hanglejtését, fejtartását büszke, lovagias modor jellemzi, mely válogatott származásról, kimüvelt lélekről tanuskodott.

Mindegyikünk egy-egy palaczkot fujt, azután bucsut vettünk az ifjutól, elhagytuk a hutát, mely hatalmas fénysugáraival udvariasan elkisért a fogadóig.


September 12. Az üvegesek, a huta egész éjjel zsibongtak fejemben, mondá Tristán ma reggel; nem tudtam aludni. Hogy el ne unjam magamat és vigaszt leljek a kertész dalának elfeledéseért, verset faragtam az üvegfuvókról. - Elballagtunk a patak felé, Tristan pedig elszavalá a következő verset:

Dal a palaczkról.

Halmozd az izzó tüz szenet!
A szikrák szikrát üzzenek!
Hevülj, kohó, későn-korán,
Légy oly piros, mint a korány!
Páfrány, föveny, lángnyelvü szén
Van itt elég, erdőnk ölén,
Jer, gyöngy ital hű véde már:
Csengő pohár!

Mint gyermek-fujta buborék,
Mit könnyedén himbál a lég,
Ugy hagyja el fuvó csöved
A duzzadó kristály-üveg;
Fris és piros, bársonypuha,
Mint csörgő forrás lágy moha...
Karcsu palaczk! légy üdvözölt!
Menj! vár a föld!

Oh! mennyi édes tűzitalt
Fogsz rejtegetni, óvni majd, -
Burkolt öledben pezsgve forr
A gondüző, lángcsóku bor...
Kibont a harsány vig sereg,
Ölel, dicsér, tánczol veled, -
Fejébe száll a gyöngyital
S fölcseng a dal!

Ha vándorolsz, ha utra kelsz
Partot, tanyát vajh' merre lelsz?
Fényes terem dus asztalán,
Vagy elhagyott kuczkón talán?
Bármerre menj, a renyhe dús
Ép ugy viduljon mint a bus,
A bus szegény, ki rád talált
S szivébül áld!

De jobb, ha nem válsz innen el,
Hazád e föld, bölcsőd e hely!
Öledben Argonne hő bora,
Köröskörül száz czimbora,
Ki mind szeret, mint magzatát,
S legjobb czimed köszönti rád!
Benned vigaszt, kedvet lelünk,
Maradj velünk!

E közben elértünk a Biesme patakhoz, mely a Meuse és a Marne közt a vizválasztékot képezi. A pataktól kezdve a sainte-menehouldi országut erdőslejtőkön kigyózik felfelé; a mint magasabbra érünk, pompás erdőkoszoru övezi a tájékot. Alant Grandes-Islettes falu huzódik el és merőleges vonalban szeli át a völgyet; itt-ott az erdők szélén, vagy az elevenzöld rétek közül kis házcsoportok merednek ki, melyek a községhez tartoznak, ilyenek Senades, Bois-Bachin, Noue-Saint Vanne, Petites Islettes. Jobb és balfelől erdős hegyhátak füződnek sorba, vagy szelik egymást keresztbe; Clermonttól Chaladeig csupa erődöket látunk czikczakos vonalban meredni az ég felé.

Egy fordulónál a pór, a ki bennünket kisért, egy omladékra mutatva igy szólt: - Lássák, itt egy ház állott, a poroszok felgyujtották boszuból, mert a franctireurök, kik az erdőben helyezkedtek el, lelőtték egy katonájukat. Oh az istentelenek sok bajt csináltak nekünk!

A németek egész 1872-ig tartották megszállva ez országot; a rémület érzetével emlékszik rájuk a nép; leirhatlan gyülöletet táplál ellenük. Még ma is gyanakodnak és minden idegent hajlandók porosznak nézni. - De sebaj! folytatja vezetőnk; ők se mentek mindannyian haza; volt, a ki itt hagyta erdeinkben a fogait...

Itt egyszerre megállott és reánk nézett, mert hát, az igazat megvallva, nem tudta, hogy kik ezen furcsa öltözetü jövevények, - azután furfangosan, mint a lotharingiai parasztok szokták, igy folytatá: - No de mindegy, urak; már akármit gondolnak az urak, a'mondó volnék, hogy tán istentelenség egy szegény eltévedt katonát lelőni...

A lefolyt háboru e vad emléke komor hangulatba ejtett bennünket; szótlanul ballagtunk tova az argonnei szorosban, melyet 1870-ben oly roszul védelmeztek. Csak akkor derültünk fel, mikor a fensikra értünk, melyen még igen jól látszott meg a hely, hol 1792-ben Dillon tábornok ütegei voltak felállitva. Akkor jobban állottuk meg a sarat a poroszok előtt, akkor az argonnei szorosok Dumouriez mondása szerint Francziaország Thermopyleái voltak. Bármit mond is Dante, mégis édes-keserüen esik, ha a bánat napjaiban a szebb időkre emlékezünk. Dillon ütegeinek egyik sánczára ültem és szinte jólesett barátaimat arra emlékeztetni, hogy Göthe nem igen volt büszke, mikor a porosz király seregét követve keresztülutazott Argonneon; citáltam nekik Göthe megkapó elbeszélését a szövetségesek siralmas visszavonulásáról a valmyi ütközet után. »Reggel még azt hitte mindenki, hogy szőröstül-bőröstül eszik meg azokat a francziákat, most szólni, de még csak feltekinteni se mer senki; aki pedig megszólalt, az bizonyára e hadjáratot átkozta.«

»Sainte Menehouldtól kezdve egész Grandpréig a francziák tartották elfoglalva az argonnei hegyeket; huszárjaik pedig pusztitó guerilla harczokat folytattak ellenünk. A folytonos esőzés daczára nem volt vizünk, a tavak a beléjük fult sok lótól egészségtelenek lettek. Pál, ki növendékem, inasom és hü kisérőm volt, a kocsi ülésekben összefutott vizet meregette össze, hogy csokoládét készitsen; némelyik barátom felhörpentette a vizet a gödrökből, melyeket a lovak patkói vájtak.« - Majd igy folytatja Göthe: »Az elfogott parasztok közt volt két 14-15 éves legény; kénytelenek voltak nyomoruságunkban osztozni; szomorkodtak, busultak; megkináltam őket a kenyérrel, melyet a katonáktól vettem. Nagy meglepetésemre nem fogadták el; inkább éheztek semhogy ilyen kenyeret egyenek; kérdeztem, hogy mit szoktak otthon enni, erre azt felelte az egyik: - Jó kenyeret, jó levest, jó hust. - Náluk minden jó, nálunk meg minden rosz; nem is csodálkoztam, mikor hallottam, hogy elszöktek és nálunk hagyták lovaikat. Ezen incidens után már csakugyan meg voltam győződve, hogy németek és francziák közt a »fehér kenyér«, »fekete kenyér« képezi a »sibolethet«.«

- Itt Göthe tévesen érvel, vágott közbe Primitif, a fehér kenyér, meg a jólét még nem adnak jó iskolát a hazafiságra. Otthon nagyon is jó kenyerünk meg levesünk van és ezért sok emberünket fülüknél fogva kellett az ütközetbe vinni. A poroszoknak, kiknek csak fekete kenyerük és bablevesük van, nem volt mit sajnálniok, szivesen mentek harczolni, für Gott und Vaterland.

Vezetőnk ránczba szedte szemöldökeit, mikor hallotta, hogy Göthéről meg bablevesről beszélünk. Beszélgetésünk, melybe német szavakat is kevertünk, nagyon gyanusnak tetszett előtte; midőn völgynek mentünk, a legelső fordulónál a faképnél hagyott és elillant.


September 14-én. Tristan nem szokott egyhamar tágitani, ha valamire rászánta magát. Neufourban a helység elején vagy tiz asszonyt látott egy szérüben babot tisztogatni. A kertész dala nagyon furdalta; azt hitte, hogy a komaasszonyok közt lesz legalább egy, aki tudja a régi népdalokat. Az ut szélén vártunk reá és néztük a szaladó fellegeket és a rajtuk át-átbukkanó napot, mely ezüst fényt vetett Islettesre. Poetánk félóra mulva hosszu orral jött vissza és szomoruan lesütötte szemeit. - Oh barátim, igy sohajtozék, a vidéki élet elkorcsosodik, elenyész, tájnyelven szólitottam meg az asszonyokat és ők irodalmi nyelven felelnek. Szóltam a régi népdalokról; szemem közé nevettek; ők csak azokat az együgyü, sentimentalis románczokat és a dalcsarnokok couplet-jeit tudják. A vidéki jelleg tünőben van, a tájnyelv elvész, a közbeszéd egyre terjed, minden nap egy-egy eredeti szokás, vagy tájszó megy feledésbe. Majd ha minden a világon egy és ugyanazon szürke szint ölti, nagyon szomoru életet fogunk élni, akik az eredetiségnek vagyunk barátai. A föld olyan lesz, mint egy nagy jószág, melyet parvenük, vállalkozók vásárolnak össze, kik a kertekbe káposztát vetnek, a dombokat lehordják, az erdőket irtják.

- Ne várjuk be e végzetes napot, kiáltott fel Primitif, menjünk bele a rengeteg vadonba.

Épen Claonba érkeztünk, melynek fehérre meszelt házai amphitheatrum alakjában sorakoznak a hegyoldalban; kis temetőjére hársfák vetnek árnyékot. A kis templom megett egy gyalogut vezet fel a sürü rengetegbe; gyorsan haladtunk ezen végig, hogy elmeneküljünk a tulságosan civilizált völgyből. Negyed óra mulva ős erdő környezett minden oldal felől. A gyalogutról lenéztünk egy mély zugba, hol a nagy bükkfák zárakozó ezredek gyanánt sorakoztak egymás mellé. Olykor egy-egy napsugár is betévedt e zöld örvénybe, és lassan, hizelegve mint a csók, ugy osont el a lefüggő magas ágakon, a puha mohlepte lejtőkön. Hop! kiáltott fel stentori hangon az izmos Everard. Kiáltása diadalmasan megrázta a lombokat és felverte a viszhangos mélység fenekét... Teljesen magunk valánk, ugy éreztük magunkat, mintha ez az erdő tisztán a miénk volna.

Vigan lépkedtünk tova, egész urasan tapostuk a nedves füveket; nem törődtünk a gyalogut irányával, sem az égboltozattal, mely borus lett. Alig egy félmértföldig mentünk - midőn a gyalogut egy széles erdei utra vezetett. Füvel volt benőve, két széles barázda ment rajta végig, az erdő sürüjén keresztül, fel a fensik tetejéig. Messzire nyult, majd el-eltünt, végin már csak egy tarka zöld sávnak látszott.

- Ez a Haute Chevauchée, mondá Tristan.

- Az igaz, itt is meg van jelölve a térképen, de hogyan kapta azt a nevet?

- A beaulieui apátság tisztei minden harmadik évben bejárták ez utat és megvizsgálták az erdei utakat, melyek fenntartása az erdő lakóit illette; ezért nevezték el haute-chevauchée-nak. Ha tovább megyünk rajta északi irányban, egy keresztuthoz érünk, melyet Pierre Croiseé-nek neveznek; ennek egyik ága elvisz Varennesbe.

Ismét utra keltünk; de a nap, mely eleinte mosolyogva kandikált felénk, egyszerre cserben hagyott. Mikor a Pierre-Croiséehez értünk, cseperegni kezdett. Az ut szükebb lett, már csak meredek lépcsőt képezett, mely homokkövekkel volt kirakva, nyirfák és rekettyék szegélyezték. Nehéz ut volt, de a fáradalmakért bőven kárpótolt e kanyargó lépcső az erdő közepén. Közönkint kilátásunk nyilt az Aire ködös völgyébe, melynek kéklő határán Montfaucon városa várként állott czukorsüvegalaku dombja tetején.

A permetegtől meg-megcsapkodva elértünk Varennesbe; mélabus hallgatag helyre jutottunk, mely hársfákkal volt beültetve, a köröskörül fekvő ódon házakon az ablakok mind hermeticusan el vannak zárva. Az országut szélén egy templom állott; falairól a törmelék már lehullott. Tristan lassu léptekkel járt. - Látjátok, mondá, itt azelőtt egy boltozott átjárás volt; 1791 junius 21 és 22-dike közt e bolthajtás alatt tartóztatták le XVI. Lajost és családját. Látjátok a gyógyszertárral szemben az alacsony házat, melynek homlokzatára uj köveket raktak? Itt lakott Sauce füszerész, kinél a királyi család az éjjelt töltötte, mig a szomszéd falvakban megkondultak a vészharangok, Damas vértesei pedig nem akartak lóra szállni, csakhogy megmentsék a királyt.

Az utczaszeglet, melynél a királyság csillaga végleg homályba borult, most is barlangnak néz ki. Sötét omladékok huzódnak el; a kocsiutat egyszerre elfalazni látszik egy utcza, mely derék szögben szeli. Átmentünk az Aire hidján és a »hotel du grand monarque«-ba mentünk, melynek gunyos czimere vicsoritva tekint azon pont felé, hol a királyság vesztét lelé. Ki valánk éhezve. A reggelit egy kis salonba hoztuk, melynek nyitott ablaka a templomtérre nézett. Étkezés közben nem ment ki fejünkből az 1791 junius 21-ki rémjelenet; XVI. Lajos elfogatásáról beszélgettünk.

- Csak azt csodálom, kezdé Primitif a szót, hogy a nemesrangu üvegesek, e buzgó royalisták vidékén nem akadt tiz elszánt ember, kik feltörték volna Sauce uram boltját, hogy a királyt elcsipjék a varennesi hatóság orra elől.

- Csakugyan ugy látszik, hogy ez nagyon könnyü lett volna; a nemzetőrök nem voltak valami nagy harczias kedvükben; a helyi hatóság habozott, egész meg volt rémülve, mikor megtudta, hogy a királyi család ide érkezett. És még se történt semmi. Szinte azt kell hinnünk, hogy a végzet könyvébe volt az beirva, hogy a királyság Sainte-Menehould és Varennes közt fog elbukni. A királyi család szerencsétlensége ott kezdődött, hogy félórát késett Clermontban; az ifju Drouetnek igy sikerült a kocsikat Varennesben megelőzni és lármát ütni; aztán - igazán bámulatos lánczolata a balsors csapásainak - egy század katonaság akad, mely köpenyeget fordit, a hatóság meg van ijedve, meghajol a királyi felség előtt és mégis fogolyként őrzi.

- Nem hiszed, mondám Tristannak, hogy a történelmi tények lánczolatában gyakran egy rejtélyes Nemesis kezére akadunk?

- Miért kérdezed ezt tőlem? felelt Tristan és kék szemeivel álmélkodva nézett reám.

- Majd mindnyárt meglátod, hallgasd csak meg ezen esetet, melyet teljesen hiteles források nyomán beszélek el. A 18. században Sainte-Menehouldban élt egykirályi tanácsos, ki protestans volt; Louis de Marollesnek hivták. Békés, szorgalmas ember volt, nős, négy gyermek atyja. A kis városkában igen tisztességesen élt, mennyiségtannal és zenével foglalkozott; buzgó calvinista volt, de régi champagnei családból származott és ezért az egész vidéken nagyrabecsülték. XIV. Lajos 1685-ben visszavonta a nantesi edictumot; országszerte nagy szigorral bántak a protestánsokkal; nem kimélték a saintemenehouldiakat se, kik a lakosságnak legalább is egy harmadát képezték. Üldözni kezdették őket; templomukat lebontották. Némelyek áttértek a katholikus hitre, mások kivándoroltak; ezek közé tartozott Marolles is. Családjával a német határ felé menekült, de mikor a Rajnán át akart kelni és már csak félóra kellett hozzá, hogy meg legyen mentve - jól jegyezd meg e részletet - a király emberei elfogták és Strassburgban börtönbe vetették. Szökése és elfogatása némi feltünést keltettek az udvarnál. Azt mondták neki, hogy térjen ki; elküldték hozzá Dez jezsuita pátert. De ő tagadólag felelt. Louvois miniszter, boszankodván-e makacsság miatt, meghagyta, hogy Marollest fogják perbe. Példát akartak statuálni, mely elriaszsza mindazokat, kik hasonló buzgalommal ragaszkodnak vallásukhoz. És 1686. mart. 9-én Marollest elitélték életfogytiglani gályarabságra; jószágait elkobozták. Mart. 19-én más börtönbe tették át és tudatták vele, hogy ő Felsége megkegyelmez neki, ha oktatást fogad a katholikus vallásban. - Én - ugy felelé - jónak és minden más vallásnál külömbnek találom felekezetemet. Istenkisértés volna elhagyni a vallást melyet szeretünk; vallásom vértanuja leszek.

Idő közben a párisi parliament megerősitette az első biróság itéletét, de az elnök és a főügyész arra vállalkoztak, hogy figyelmeztetni fogják a királyt e férfiu érdemeire; de a király hajthatlan volt, azt felelte, hogy »nem akarok kivételt csinálni«.

A konok eretnek iránt többé nem ismertek kegyelmet. Kezeit, nyakát vasra verték, julius 20-án pedig gályarabruhában elküldték Marseillebe. Mikor ide érkezett, annyira ki volt merülve, hogy kórházba kellett őt vinni; de alighogy talpraállott, elvitték a gályára és éjjel-nappal lánczra verték. Gyönyörü, lelketrázó leveleket irt innét nejének és gyermekeinek. Némelyeket felbontottak, megmutatták a királynak, de XIV. Lajos kérlelhetetlen volt. Sőt valószinü, hogy az udvar parancsot adott, hogy Marolles büntetését szigoritani kell. Gőgjét meg akarták minden áron törni. A gályáról elvitték a fellegvár egy czellájába. Ez volt utolsó megpróbáltatása. Hat évig kinlódott a nedves falak közt, hol ruhái elrothadtak s lefoszlottak róla; ötvenhat éves korában, 1692. junius 17-én meghalt.

Lássák, ezt nevezem a történet Nemesisének. Marolles halála után, épen egy évszázaddal később, azon királynak, ki »nem akart kivételt csinálni« unokáját Drouet felismerte Sainte-Menehouldban, Marolles szülővárosában; egy félórai késedelem miatt Varennesben letartóztatták; a feluszitott, dühöngő tömeg elvezette Sainte-Menehouldba, a vérpadra vezető ut első állomásáig. Akármit mondjanak is, én azt hiszem, hogy XVI. Lajos Varennesben a nagy király tetteért lakolt.

- Ez csakugyan különös, szólt Tristan és nagyokat szippantott pipájából s merengve nézett a templomtér felé. Egyszerre felugrott székéről, hadonázni kezdett, egyáltalán élénk izgatottságot árult el.

- Légy nyugodt, felelém; - de nem kevéssé hizelgett nekem, hogy elbeszélésem annyira meginditotta.

- Kedves barátom, kiáltott fel fuldokló hangon, ez ő!

- Kicsoda? dörmögém bosszusan.

- Ő!... az énekesnőm!... Franceline!

További magyarázatra nem is méltatott, hanem kiugrott az ablakon és a tér felé rohant.

Aznap este 9 óra. - Félóra mulva Tristan visszajött a vendéglőbe; egészen ki volt pirulva a futástól.

- Nos? kérdezém feszülten.

- Jaj, barátom! csak két perczczel késtem el. Épen, mikor az utczaszeglethez értem, akkor szállt kocsiba. Bámészul megállottam a kocsiut közepén. Pedig rá kellett volna kiáltanom: »Franceline! én vagyok az; Tristan!« Valami balga félelem visszatartott és azalatt a kocsi elhajtott Clermont felé.

- Vajjon csakugyan Franceline volt-e? Mert te csak a hátát láttad. Gondold meg, hogy husz év alatt ugyancsak megváltozhatott arczban és modorban. Tévedhettél a hasonlatosság miatt.

- Futás közben én is gondoltam mindezekre. De egy belső hang azt kiáltotta: ez ő, ez az ő járása, ez az ő fejetartása. Olyan ügyes és elegáns módon tudta ruhája ránczait összeszedni, mikor járt; most is épen igy tett, mikor a kocsiba ült.

- És a gyorskocsi állomáson nem kérdezősködtél?

- Dehogy nem! Megkérdeztem, hogy ki az az utazónő. Végig néztek rajtam, aztán valami ismeretlen nevet morogtak. Ezek az emberek csak annyit tudtak, hogy a fiatal hölgy látogatóban volt szüleinél Beaulieu táján. Egy perczig azon tünődtem, nem volna-e legjobb a kocsi után futni; de ez őrültség lett volna, mert a sáros uton nem lehet tova jutni.

- Vigasztald magad; átkutatjuk majd a beaulieui erdőt és talán ráakadsz Francelinre, ahogy a tisztás szélén bolyong, mikép Shakespeare Rosalindéje az Ardennes-ben.

Megfizettük a számlánkat és tovább mentünk Chalade felé. Szakadó esőben másztuk meg a Haute-Chevauchée lépcsőzetes utját; utközben elmondtam Primitifnek és öcscsének, hogy Tristan barátunkat mi bántja; elmondtam nekik a kertész dalának történetét.

- A kertész dala? szólt Everard, várj csak, nem igy kezdődik?

Egy csinos kertész legényke
Szép leányba szeretett;
Valahányszor a szegényke
Nem csókolta eleget:
Haragudt, de szörnyen ám
Az a kedves szép leány!

- Igen, ez az! Kiáltott fel barátunk lelkendezve. Hát aztán, hogy megy tovább?

- Mindig csak ezt a versszakot tudtam belőle. Az öreg szolgáló, ki gyermekkoromban énekelte, egy más nótára is tanitott, melyre eredeti tartalma miatt most is emlékezem. - És csengő hangjával rágyujtott a következő dalra.

Istenem! be hosszu volt
Nász előtti éjjelem!
Azt hittem, hogy megviradt
Talpon voltam hirtelen!

Néztem ki az ablakon,
Hát a hold volt, csak a hold,
Azt hittem, hogy megviradt,
És az éj még hosszu volt!

- Édes-kedves drága hold!
Tünj el, tünj el szaporán!
Nyomban eltünnél te, csak
Itt lenne a piszkafám!

E versekben csakugyan a husz éves szerető szenvedélyes türelmetlensége nyilatkozik; de mikor az ember egy ily dalt dallam nélkül ir le, az olyan, mintha egy tájékot, melyet verőfényes reggelen láttunk, esős délutánon látjuk viszont. - Beszélgettünk a népdalokról és azon tanakodtunk, hogy e dalok miért büvölnek el annyira, holott rimeik oly gyengék, versezetük döczögős, versszakaik szakgatottak.

- Ez a falusi élet bája, a mely bennük nyilatkozik. Nem vette észre, hogy elvesztik minden zamatukat, mikor könyvben olvassuk? Ugy szépek azok, ha egy izmos paraszt énekli a szabadban. Akkor harmonisálnak a napfénynyel, a madarak csicsergésével, az ostorok pattogásával, a gabna és széna illatával; a falusi dalhoz a természet minden szép tüneménye képezi a kiséretet.

- Az igaz, vélekedék Tristan; erről eszembe jut egy tavaszi jelenetem, mikor egyszer egy virágzó almafa alatt állottam, melyet ezer méhecske zsongott körül. Közelben egy fiatal legény az ekét tologatta és ezeket énekelte:

Erdők csalogánya
Buvó csalogány!
Oh! taníts meg engem:
Keseregni halkan
Édes szerelemben.

Miért tudott ez a vers könyekre inditani? A munkásnak nyers, müvészetnélküli hangja nem gyakorolhatott ilyen hatást; a szöveg primitiv költészete sem. Hanem a jelenet a maga összeségében: a csinos almafa, az enyhe verőfény, a zengő pacsirták, a méhek zsongása, a messziről felém hangzó szó. Paradicsomban valék. A gyönyörü reggel emléke mély nyomot hagyott kedélyemben és mindig ráakadok, ha eszembe jut az a szép dal.

Ily beszélgetések közben lementünk a chaladei gyaloguton, mely homokos dombok közt huzódik el, csak itt-ott látszék egy hangyaboly, egy-egy rekettye, vagy egy lombos nyirfa; társalgásunkba minduntalan egy-egy éneket vegyitettünk.

A visszhangos zugban Everard hatalmas hangja kétszeres erővel csengett. Egyszerre a dalra egy más falusi ének vontatott hangjai feleltek visszhang helyett; a rythmust ostorpattogás és kolompzörgés adták. A mellék uton egy teherhordó állat két hosszu fülét vettük észre, majd felbukkant a zug végén egy szürke öszvér, melyet tiz más öszvér követett; a menet eldefilirozott előttünk, végül két kékkabátos ember következett. - Ezek hajcsárok, jegyzé meg Tristan.

E sürü erdőkön kevés kocsiut vezet át, a gyalogutak pedig lépcsőkhöz hasonlitnak, a fuvarszolgálat tehát jobbára összvérháton eszközöltetik. Ezek hordanak a hutákba szenet, páfrányt és több efféléket. A mesterség nem sokat jövedelmez, de nem is kell hozzá nagy tőke.

A hajcsárok szabad ég alatt hálnak; az öszvérek pedig az erdőkben maguk is megkeresik takarmányukat. Jó állatok; nem roskadnak össze a legsulyosabb teher alatt se; oly jól ismernek az erdőben minden ösvényt, hogy a hutából hajcsár nélkül is hazatalálnak. A kolompos, mely nyakán nagy kolompot hord, a menet élére áll, a többiek pedig szépen utána ballagnak.

Mi is ugy tettünk; a menet végén egyes sorba állottunk és követtük a hajcsárokat Chaladeig. A falu, mely rendetlen sorokban ereszkedik le a Biesme völgyébe, erdőtömegekbe merül el, melyek mindenfelől bezárják. A szőlők közt állottunk meg, csak hébe-korba hallatszott fel valami háziállat hangja, vagy egy-egy gyermek sirása. A felhőkön keresztül tört egy napsugár és megcsillogtatta az átázott háztetőket.

- Hátha lefesteném, kiáltott fel Primitif és kibontotta mappáját. Épen arra ment egy tehenet hajtó öreg asszony; azt megszólitotta, nem lehetne-e a faluban széket szerezni.

A jó asszony habozott, de azután mégis rábizta tehenét egy fiura, maga pedig a székért ment; de mikor elhozta, nyugtalan tekintetet vetett a vászonra és a mappára. - Tán csak nem azért pingálja le a falvakat - mondá - hogy ránk hozza a poroszokat?

Megint csak ezek a poroszok! Szegény emberek, igazán nem tudnak tőlük nyugton aludni!

Primitif gyorsan félretette mappáját, aztán lementünk a templom felé, mely még a XIV-ik századból való és azelőtt a chalade-i apátsághoz tartozott. A nagy középhajó le van rombolva; nem maradt meg egyéb, mint az elő és hátsó rész, de ezek zöldes falaik és eltört ablakaik daczára is méltóságosak; nedvességtől csurgó falaikon faragványok és nagy kőlapok láthatók, melyekbe lovagok vannak vésve, amint összetett kezekkel és leeresztett sisakkal imádkoznak. A templom és a régi apátsági templom közt terül el a kis falusi temető. Egész éjjelig maradtunk e zöldelő helyecskén, hol az iménti eső könyei most peregnek le a bodzafalombokról. A kis fakeresztek alig látszanak ki a magas füből. A temető egyik szögletében négy-öt üveges nemes sirköveit látjuk; még a halál után is félrehuzódnak a misera plebstől, vasrácsozat védelmezi hosszu feliratokkal ékeskedő sirjaikat.


September 16-án. - Ma reggel kétségbeejtő állhatatossággal csapkodja az eső az ablakokat. Az erdő meg se látszik; szótlanul ülünk a vendéglő tüzhelye mellett. A szomszéd teremben az üvegesek a tekeasztal körül élvezik a szombatot. Csak a tekegolyók lökései, a legyek bongása, és a sürgölődő fogadós faczipőinek kopogása zavarja a mély csendet. Közbe-közbe megnyilik az ajtó, a nedves fergeteg becsap az utczáról; a kandalló füstöl; a sáros országutról egy öszvércsapat kolomposának egyhangu csörgő szava hangzik.

- Hát azt tudod-e, szakitá meg Everard a csendet, hogy itt egy hires kőedénygyár létezik?... A hires »forradalmi« kőedények mind az islettesi gyárból kerülnek ki.

- Ejh! felelt Primitif ásitozva, mióta az emberek ugy rákaptak a kőedényre és még a legszegényebb ember is ráaggat falaira egy pár kipingált tányért, már meg untam azokat. Az a sajátságuk e forradalmi tányéroknak, hogy lilaszinü széleik, csokoládé szinük, mely »vive la nation«-t kiált, mód nélkül boszantanak.

Fogadósunkat boszantotta e kicsinylő nyilatkozat. - Itt Islettesben csakis ilyeneket gyártottak - felelé; ha az urak szivesek volnának a kerékgyártóhoz menni, láthatnának a konyhájában egy gyönyörü gyüjteményt, mely ritkitja párját. Párisból és Verdunből tudósok jöttek azt megnézni; kináltak érte ezer frankot, de a kerékgyártó ugy szereti a gyüjteményt, akár a szemefényét; nincs az a pénz, amelyért odaadná.

- Hátha megnéznők a hires edényeket, ugy is soká tart még az eső.

Reggeli után elvezettek bennünket a kerékgyártóhoz. Takaros konyhában, jó rőzse-tüz mellett találtuk a derék aggastyánt jó öregével, a kandalló két oldala mellett. Az asszony otthonkát és czifra főkötőt viselt, a férj pedig barna vászonmellényt, a kék sipka egy redős, ravasz kis arczot övezett, melyben igen élénk szemek csillogtak. A tüz élénk fényt vetett a két antik arczra, a nagyság szerint felaggatott konyhaedényekre és az értékes állványra, melyen a kőedények voltak szeretetteljes gonddal felállitva.

- Jó napot, Baptiste apó, szólitá meg fogadósunk az öreget; hoztam két urat, kik meg akarják nézni tányérait.

- Tessék uraim, felelte az öreg és kissé felemelkedett a székre; csak nézzék meg... hetedhét országon se találnak ilyet.

A gyüjtemény csakugyan érdekes volt; az islettesi kőedénynek csak nehány közönséges mintáját ismerik, de a kerékgyártó edényei válogatott darabok voltak; az első császárság ideje alatt készültek, mikor Bernard pencesi gyára javában virágzott.

A festmények a tányérokon a falusi életből vett jeleneteket ábrázoltak: - egy fát vágó paraszt, egy gránátos, a mint egy kurta ruhás mosónét szoritgat; bőségszaruból hulló gyümölcsöket és virágokat. - A rajz elég tiszta, a szinek kissé halványak, de nagyon harmonicusak. Szinezés tekintetében két kategóriába lehet ezen edényeket sorolni: »kék« és »visszasugárzó« edényekre, a mint a nép mondja. A kék szint kivált a diszitménynek való edényekre alkalmazták, a visszasugárzót a tányérokon. Legjobban érdekelt egy rajz, mely antik személyeket ábrázolt, kik lengő tunicában grotesk tánczot járnak; a táncz nagyon emlékeztet Calchas tánczára a »Szép Heléná«-ban. Mellette egy borotválkozó tányért látok, itt a rajz egy borotvált arczu nyitott ingü parasztlegényt ábrázolt.

- Ez az én arczképem, jegyzé meg mosolyogva az öreg! nem igen hasonlit már reám, mert esküvőm napjára készült. Bernard ur rajzolója akkor ezt mondá nekem: - Baptiste, tudja mit, lepingálom egy tányéron, jó lesz? Jó lesz, feleltem én és ő csakugyan elhozta a tányért, épen mikor az esküvőre mentünk. Nem emlékszel reá Lélette?

- Hogyne! felelt az öreg asszony; - épen ugy esett az eső, mint ma; boszus voltam; attól tartottam, hogy sohse leszünk készen, mert maga folytonosan ott lebzselt szoknyám körül, sehogy se tudta megelégelni.

- Hjah, ez azért volt, mert a szoknyában csókolni való leányzó lebzselt és nem tudtam hova legyek örömömben, ha rágondoltam hogy az a leányzó feleségem lesz.

- Hejh, régen volt az már! felelte a jó öreg asszony és csipőire tette kezeit; bezzeg ma nem volna kend olyan türelmetlen!

- Már hogy is ne! viszonzá az aggastyán és ugy elmosolyodott, hogy arczának minden redője meglátszott.

A jó asszony szintén nevetett és kezeit köténye zsebeibe dugta. Csodálva néztem e derék asszonyt, ki segit ez embernek jókedvvel öregedni és ezt a derék embert, ki viszont megédesiti felesége vén napjait. Jó szemmel néztem a csinos edényekre, a miért ugy eszükbe juttatják az öregeknek fiatal napjaikat. Most már értettem, hogy ez emberek miért nem akarják edényeiket eladni. Ezek a tányérok látták a fiatal kerékgyártót amint felbokrétázva udvarolgatott a husz éves menyecskének. A naiv festmények megörvendeztették a jó hitvestársakat a hosszu uton, melyet e földön megjártak. Lelkemben óhaj támadt, vajha miként Philemon és Baucis, együtt szállanának majdan a sirba; és elgondoltam magamban, hogy milyen szép az, ha valakinek jó felesége van!

Merengésemből felzavart egy kiáltás. Tristantól jött, ti egy nagy tojásdad tálat tartott kezében. A tálon egy csinos rózsaszinbe öltözött kertész volt festve, ki zöld kertjét kapálta, mig egy kis Amor rá nyilazott; alul pedig e versek valának bevésve:

Ha a szerelemnek
Volna gyökere,
Kis kertemet hosszan
Beültetném vele!...
Annyi teremne,
Annyi fakadna...
Valamennyi lánynak,
Hajadonnak jutna!

- Hisz ez egy versszak az én dalomból! kiáltott fel Tristan.

- A kertész dalából, igen is; felelt az öreg; jól ismerem, gyermekkoromban sokszor énekelték.

- Most is tudja?

- Most már nem, mert hát régen volt az; el is felejtettem, hanem feleségemnek van egy unokahuga, a ki jól tudja és csinosan énekeli.

- És unokahuga Islettesben lakik, ugy-e?

- Dehogy; férjhez ment a Champagneba, de nagybátyja főerdész a beaulieui erdőben, olykor ellátogat hozzánk. - Hej, az tud ám szépen dalolni, a Franceline, ugy-e anyjuk?

- Franceline! - Tristan majd elejtette az értékes edényt; el kellett azt venni kezéből.


Sept. 17.- Elhatároztuk, hogy részt veszünk egy bucsuban; hétfőn elmegyünk a bucsujárókkal a beaulieui erdő közepén fekvő saintrouini remetelakba és hogy Futeauban hálunk, hogy el ne mulaszszuk a bucsujárást. Az Argonne ezen része még érdekesebb, mint Chalade tájéka. A rétek itt már zöldebbek; az erdőkben, melyek körülveszik, több a szép, nemes fa; széleiken kis falvak terülnek el. Itt van Senades a régi hutával, ott Controlerie alacsony, hasadékos kunyhóival. E két falu közt a völgy oly hivogató és még is ünnepélyes, mint egy százéves park; a halmos virányokon kőrisfacsoportok huzódnak a Biesne felé, melynek tulsó partját pompás tölgyfa, bükk és fehér gyertyánfák diszitik, melyek messzire terjesztik ki fenséges lombjaikat. Szürke törzseik közt meglátni az erdő alján legelésző tehenek fakó alakjait, a folyam mentében bőven tenyésznek az őszi virágok.

Ismét kiderült az ég; a levegő langyos, a nap fényes sugarakat bocsát; az átázott földből illatosabb virágok keltek, mikép a kenyér, mely most került ki a kemenczéből, jobban illatozik. Tristan most még jobban sovárgott Franceline és a kertész dala után mint azelőtt; mélabus, ideges volt, majd meg a láz fogta el. Hangulata most is lelkes dithyrambokban nyilvánult. A gátakon tenyésző őszi virágok láttára lyricus hangulatba jött és apostrophálta a bokrokat: - Boldogok vagytok, ti virágok, kiáltott fel és megsimogatta a szirmokat; mitől is félhetnétek? A záportól, vagy a baromcsordák talpaitól? Hisz másnap még szebb még bájosb virágokat tudtok hajtani! Soha se okoztatok fájdalmat vagy gyülöletet. A ki rátok néz, mosolyog; ki illatotok éldeli, el van büvölve. Magvaitokból évről évre uj hajtások kelnek. De mi!... A legragadóbb napsugár nyugtalanit; legszebb napjainkat fenyegető felhők zavarják. Bármi messzire tekintünk is, elszomorodunk, a miért még tovább nem nézhetünk. Ti ott maradtok, a hol kikeltetek; mi utazunk, mint az elkárhozott betegek, kik elvesztett egészségüket sehol sem fogják viszonttalálni. Mozdulatlan, néma virágok, idegenszerü kedves formák, miknek szine és illata gyönyörüségünkre szolgál, irigyellek benneteket!

- Amen! felelte erre Primitif. - Hanem kedves Tristanom, a predikáczió kissé korán jött. El kellett volna tenni holnapra, mikor a bucsujárók a remetelak előtt fognak térdepelni; ha megtoldja egy-két frázissal szent Rouin dicsőitésére, mondhatom a hallgatóság nagyon épületesnek találta volna.

- Szent Rouin! dörmögött Tristan bosszusan; tudja-e oh prófán halandó, hogy ki volt az a szent Rouin?

- Szikrányit se tudok felőle.

- Hát az Argonne apostola volt; se több se kevesebb; no meg aztán a beaulieui apátság alapitója.

Erre aztán Tristan egész apróra részletezte a fenntisztelt apostol történetét. Elmondjuk belőle a következő eredeti vonásokat: - Rouin vagy Rodinge egy irlandi szerzetes volt, ki a hetedik században élt. Az evangeliumot hirdetni volt legfőbb vágya; mint a többi hazájabeli szerzetesek, kik szt. Bernát kifejezése szerint »méhraj gyanánt lepték el Európa minden tájékát«, ő is átkelt a csatornán, István nevü tanitványa kiséretében bejárta az Ardennese két, és Verdunba jött theologia tanárához, Pál püspökhöz. Szerette a magányt, meglátogatta a mély argonnei völgyeket, melyek a zöld Erin magányára emlékeztették; eltökélte, hogy az ide menekült vadnépek közt hirdetni fogja a szent igét. Beaulieu tölgyfalepte fokhegye, melyről végig lehet nézni a Barrois sikságon, legalkalmasabb helynek látszott egy zárda számára. Kétségkivül ugy gondolkozott, hogy minden szüzföld az istené; nem igen törődött az enyim és tied kérdésével, tanitványa segélyével hozzálátott a munkához, az erdő egyik zugát kiirtotta, kunyhókat épitett az irtásra és kitüzte a keresztet. De az eljárás nem tetszett egy bizonyos Austrésius urnak, ki Beaulieu földesura volt; a bitorlás hirére szörnyen megharagudott, felszólitotta a jövevényeket, hogy kotródjanak; a szerzetesek passiv ellentállása felbőszitette; fegyveres embereket küldött, kik őket korbácscsal verték ki az erdőből. A megkinozott Rouin, mint Didiot abbé irja, »bánatával az éghez és Róma felé fordult, utra kelt és meglátogatta Péter és Pál apostolok sirjait.« Ekkor az isten keze rá nehezedett Austrésiusra; nyájait megtizedelte a dögvész, gyermekei meghaltak karjai közt és ő maga sulyos beteg lett, megrémült szolgái elhagyták. Ekkor ráismert a büntető kézre, megbánta gonosz tettét; bünbánó lett; ekkor jött vissza Rodinge.

A csodatevés tehetségével felfegyverkezve jött el. Ha vándorbotját a földbe tüzte, források fakadtak belőle; a betegek, ha rájuk tette kezét, meggyógyultak. Austrésius könyörgött neki, segitené ki nagy bajából. Rodinge odasietett; keresztet vetett a haldoklóra és ime ez egészséges és erős lőn. Austrésius nem volt hálátlan; a szerzetesnek adta azon földdarabot, melyről egykor oly durván elüzte. »Elmult az idő, a mikor busan, könyek közt vetett; megérkezett az örömteli aratás napja.« Nem sokára felépült a templom, a boltives zárdákkal a fennsik csucsán.

Nem is szentély az, hol hiteles, tiszteletre méltó ereklye nincs. Szent Rouin elhatározta, hogy szerez olyat, mely értékesebb valamennyinél, és a csodák bő forrását biztositja az apátságnak. A valaisi havasok alján a hires aguni kolostor állott, hol a thébai légió alapitójának, szent Móricznak csontjait őrizték. Szent-Rouin egy második római utazásról visszajövet megállott itt. »Égett a vágytól - mondja fentnevezett történetirója - hogy a szent ereklyéiből egyet megszerezzen; titkon az apátság prépostjához fordult, meginditotta ékesszólásával és viszonzásul dus ajándékokat igért neki. - Ez a prépost engedett az »ellenállhatlan« érveknek. »Auri pondus numerum excedens repromittit - irja az abbé - os brachii a cubito quid usquam est gemmarum vel auri pretiosius recipit; moxque imperat suis fugam accelerare.« Következő éjjel - mert mindketten féltek az aguni szerzetesek fájdalma és ellentállásától, elmentek a vértanu sirjához. A beaulieui abbé letette az ajándékokat és megkapta szent Móricz előkarcsontját... aztán elsiettek Valaisból, még mielőtt a szerzetesek valamit észrevehettek volna.

- Hoho! Kiáltott fel a hitetlen Everard; tudja-e, hogy ma ama szentet éjjeli betöréssel párosult szentségtörő lopásért kényszermunkára itélnék?

- Ez jámbor sikkasztás volt, felelt barátunk szárazon; a szent czél igazolja; a hollandisták azzal allegálnak, hogy az efféle dolgok jó hiszemben gyakran követtetnek el. Az »Acta Sanctorum« 44-ik kötetének 517-ik lapján ez mondatik: »Hujusmodi sacrarum reliquiarum emptiones, ab antiquis frequenter facta, bona eorum fide excusandae sunt.« Különben omnia sancta sanctis. És hogy felülről se rosz szemmel nézték e lopást, bizonyitja az, hogy az abbé ép bőrrel érkezett haza és bámuló hivei lelkesedéssel fogadták. A hat zárda szilárd alapja meg volt vetve; mindegyre gyarapodott. Az apátsághoz már szent Rouin éltében száz hetven uj kis majorság tartozott.

Mikor szent Rouin látta, hogy müve be van fejezve, ismét a régi, nyugodalmas magány után kezdett vágyódni. Hatalmát átadta István nevü tanitványának, maga pedig visszavonult egy kis völgybe, melyet azóta ő utána neveztek el. Akkor Bonneval, azaz bonne vallée (jó völgy) volt a neve. A szent remete itt a források vizéből és vad gyümölcsökből élt meg. Olykor éjjelnek idején titkon vissza jött a kedves zárdába; csendben megszemlélte, javitotta a hanyagságot, melyet észrevett; és mikor a kakasszó vagy a hajnali csillag a korányt hirdeté, észrevétlenül visszatért a kis völgybe s itt halt meg 680 september 17-én, élte nyolczvanhatodik évében; tiszteletére kis kápolnát emeltek egy csodatevő forrás mellett, melyet minden esztendőben számos zarándok látogat meg.

Tristan itt kis szünetet tartott, hogy lélegzetet vehessen. Everard, ki minden izében scepticus, felhasználta a szünetet, kikelt az egyes vidékek babonái, és a legujabban annyira lábrakapott forráscultus ellen.

- Már akár nevezze babonának, akár másnak, viszonzá Tristan; de vannak külömböző fülek; zene minden fülnek kell. A babona szerintem ugyanazon a rangon áll, melyen a négerek vad, bárdolatlan zenéje; czukor-pástétom, betakarva vastag szines papirosba; de a szegény emberek ilyennel élnek. Nem bánom, vigyetek mindenhová levegőt és világosságot, hanem az isten szerelmeért ne hurczolkodjatok ki a rég megkedvelt otthonos szobából, mig az uj butor egészen el nem készült és ott nem áll a szoba előtt. Én ugyancsak keresem a ti uj butortokat, de nem találom sehol, már pedig jobb szeretem az ócska butort a hideg, meztelen szobánál.

Ily vitatkozások közben érkeztünk meg Futeauba. Ez a Meuse-völgy egyik legszegényebb falva, de fekvése egyike a legszebbeknek. A faházak magas töltéseken állnak, kis szük ablakaikkal a szegényszég és korhadtság benyomását keltik; de egyiknek sincs banális alakja. Legtöbbje ugy néz ki, mintha be akarna dőlni, s el volna hagyatva. Borzas haju, félős nézésü, hosszu sovány leánykák állanak a kapukban; a falépcsőkön, melyek a házakból az országutra vezetnek, kis félmeztelen gyermekek játszadoznak. Futeau lakói mind kizárólag az erdőből élnek. A férfiak favágók, hajcsárok, ostorkészitők, fürészelők; az asszonyok télen rőzsét, száraz gallyakat, forgácsokat szednek, megégetik és a hamut eladják a szomszéd városka háziasszonyainak, Nyáron, az eper és málnaévadban társulatot alakitanak: tizen vagy tizenketten; a ki a legügyesebb, legélelmesebb, az hat hétre elmehet Chalons sur Marneba, a többiek az erdőben epret szednek és a mit egy napon szedtek, azt este a kocsira teszik és a városba viszik, hol az ott maradt asszony a szövetség javára eladja.

Ezen kis iparágakkal nagy vagyont nem igen lehet szerezni; a kemény telek idején a lakosság egy harmada el is ment ám koldulni. Az 1847-iki éhség idején az előljáróság tagjainak fele a szükölködők lajstromába volt beirva. Futeauban 1849-ben nem volt se templom, se iskola. De a buzgó lelkész annyit járt utána a departementnál, hogy most a falu középen jó karban tartott iskola és csinos kis templom van. A templomot egy kertecske választja el a paplaktól, mely oly takaros, oly hivogató, annyi zölddel van takarva, hogy az ember megirigyli a benne lakó lelkészt.

Mikor Futeauba jöttünk, egy fiu jött utánunk a rétről, sarlóval a vállán; megismerkedtünk vele. Mikor a templom elé értünk és Tristan meglátta a kis paplakot, megint elragadta a lelkesedés. - Itt szeretnék élni, kiáltott fel, mint e falu lelkésze, édesen élnék hosszu évekig. Aztán nyájas arczczal a suhancz felé fordult: - És ha megnősülsz, majd meggyóntatlak és megesketlek.

- Hohó! felelt a suhancz és másik vállára dobta a sarlót. Az meglehet, hogy megesket, de hogy meg is gyóntasson, olyan nincs.

Ez a felelet egyszeriben elnémitotta barátunk lyricus mondásait; duzzogó arczczal elfordult tőlünk és egy szót se szólt többé.

- No lássa, Tristan barátom, vélekedék Everard a korcsma felé tartva, ennél a suhancznál ugyancsak elkelnének szent Rouin tanitásai.


Szept. 18. Tristan ki nagyon félt, hogy eltalálja a bucsujárást mulasztani, egyre sarkallt és mikor Ave Máriá-t harangoztak, már talpon is voltunk. Pirkadni kezdett; a bellefontainei erdőkön a kedves hajnali-szin ömlött el, melyet oly szivesen nézünk akár egy fiatal leány arczának pirulását. Elhagytuk a falut s tarisznyáinkban enni valót is vittünk magunkkal. De nagy csodálkozásunkra az országut még néptelen volt. Hazájában senkisem proféta. Islettesben ugy vettük észre, hogy Sz. Rouin iránt nagyon közönyösek az emberek: Futeauban meg már épen nem törődtek vele. A keresztuton láttunk két-három parasztasszonyt és ugyan annyi gyermeket. Majd egy hintóval találkoztunk; két szunnyadó hölgygyel szemben az ülésen egy abbé nyujtózkodott, megelégedéstől sugárzó arczczal, egy kis fiu ült mellette, nyilván tanitványa lehetett. Kissé odább egy nagy kocsival találkoztunk, tele szalmazsuppokkal, melyeken ünneplő emberek üldögéltek. Ennyi volt minden, amit itt láttunk.

- Ugy látszik az erdő népe nem igen jár a szent helyekre; ezzel a zarándokolással ugy látszik felsültünk.

- A völgy népe buzgóbb, majd mindjárt meglátjuk a brizeauxi, passavanti és walyi embereket egész csoportonkint; vigasztalódék Tristan.

A bucsujárók csoportjai nem nyujtottak valami eleven, tarka képet, de az ut, mely a remetelakhoz vezetett, a legszebb várakozásnak is megfelelt. Az ut szélén futó hegyi utak, árnyékos ösvények, világos tisztások huzódtak el, a fákon mókusok szökdöstek ide s tova. Egy fordulónál az erdőtömeg hátravonul, egy tó kék sima tükre merült fel az erdők mélyéből. Szélén a kacsavadászok kunyhójának rombadőlt teteje látható; a csónak félig belemerült az iszapba; időközönkint nesz hallatszik a sürüből; egy vizi madár a tó felszinére emelkedik; sudár nyakát, nyugtalan fejét jobbra balra forgatja; azután megint a tó fenekére merül. A mint igy elmerengünk e csendes tájképen, üde harangszó zengi át a reggeli levegőt. Ez a zarándokok miséje, kiált fel Tristan; siessünk, mert elkésünk.

Átmegyünk az almafákkal beültetett rétre, a hol a remetelak van és csakugyan meghalljuk a bucsujárók énekét. A kápolna a rét végén áll az erdő szélén; szerény épitmény, felette harang állvány mered a magasba; oldalvást egy kis házikó a sekrestyét rejti. Előtte egy kövekkel szegélyezett viztartó fogadja magába a csodatevő forrás vizét; itt van a hivek használatára való öblögető viztartó. A fasorban, mely a kápolnához vezet, mindenféle kocsikkal és fogatokkal találkoztunk, melyek szekér várat látszanak képezni a lomb oltárhoz, melyen a szabad ég alatti nagy mise végbe megy. Épen a Kyrienél tartottak a bucsujárók, mikor hozzájuk csatlakoztunk.

Megjelenésünk nem kis mértékben vonta magára a gyülekezet figyelmét. Az utazó tarisznyák, a nagy mappa és kivált Tristan excentricus ruhája meglepetést, sőt nyugtalanságot keltettek.

Közönyösek maradunk, leveszszük kalapjainkat és a vizmedencze rácsozatára támaszkodunk. Vagy kétszáz ember áll az oltár körül, a gyülekezet zömét asszonyok és gyermekek képezik; a világos szinü ruhák tömegébe némi árnyékot vetettek a papok és papnövendékek fekete reverendái; vagy husz darabot látok. Némelyek székeken ülnek és ugy hallgatják a misét a karosszékekben, de a legtöbben a füben helyezkednek el ugy a hogy tudnak.

Hüvös reggel volt; egy ájtatos nő valami tüztartót hozott, melyre rátehettük lábainkat. Két hölgy meg épen a hintóban maradt, ott olvassák az imakönyvet és a párnák közé bujnak. A fiatal abbé a kiborotvált és önelégült arczczal, mely már az imént tünt fel, az oltáremelvény közelében áll növendékével együtt. Csinos, barna, jól táplált abbé, borotvált álla egész fris, kékes; nagy fekete szemeivel mintegy csodálni látszik önmagát, piros ajkaival mintha önmagának mondana bókokat. Tiszteletteljesen meghajtja magát a hölgyek felé és egy mosolylyal figyelmükbe ajánl minket.

Időközben elolvasták az evangéliumot is; - élénk mozgás támad, mely jelzi, hogy valami fontos fog történni. Csakugyan ugy volt; két lelkész odakisér az oltárhoz egy őszhaju, jóakaró, finom arczu püspököt, ki megáldja a gyülekezetet és virágos stylusban szent Rouin dicsőségét tárgyalja. A nap már a fák fölé emelkedett és ferde sugarakat bocsátott le. A viztartóban a viz csillan, az ezüst gyertyatartók villámokat szórnak, a sekrestyések piros kámzsái, az apáczák egyhangu öltözetei, a fényes egyházi diszben megjelent püspök megannyi szép részletei a képnek. Primitifnak tetszenek e fényes tarka szinek, de a püspök urnak nem tetszettek. A nap épen szemébe sütött és gátolta az ékesszólásban. Hasztalan forgatja a süveget; a sugarak biborfényt vetnek arczára és ő kénytelen szemeivel egyre kacsingatni; a mi természetesen roppantul megváltoztatja a beszéd hatását. A szomszéd házikóból meg kihallatszott, ahogy a paraszt menyecskék a tisztelendő uraknak a reggelit készitik; ez elvonja a hallgatóság figyelmét, zavarba ejti a szónokot. A püspök is a beszéd vége felé vágtatott és a dicsbeszéd csakhamar véget ért.

A szent beszéd után megszólal a credo; félrevonulunk egy zugba reggelizni. Mire visszajöttünk, a nagymise már véget ért, a bucsusok szerte szét kalandoztak a réten. - Most itt az ideje, hogy hozzáfogjak a festményhez, vélekedék Primitif. - Letelepedik egy almafa alá és kinyitja a mappát. Everard, Tristan és én a csoportok közt sétálunk. A bucsusok nagyobbrészt a füben heverve költik el ennivalójukat; két-három asszony a forráshoz ment; ott megtöltik butykosaikat; néhány ivó a bükkfák aljában teritett asztalt; a lombon keresztül a napsugarak átkandikálnak a kék blouseokra és a napbarnitotta arczokra. És ezek az emberek mind oly bámészan és gyanakodva néznek reánk. Ha közeledünk, az emberek meglökdösik egymást; mintha e szót hallanám szájról-szájra járni. »Poroszok!« Primitif barátunkat az almafa árnyékában gaminok és parasztok veszik körül, kik hallgatva nézik, a mint kiszedi mappájából a szereket. Barátunk lerajzolta a remetelakot, és a fákat egy táblára, melyen még meglátszanak egy befejezetlen vázlat alapvonalai; a táblára ráveti a szineket, s egy negyedóra mulva a gyakorlatlan szem a lapot szürke és zöld szinek zagyva vegyületének nézi. E pillanatban egy fekete árnyék tünik fel mellettem, megfordulok és látom a borotvált, önelégült abbét, ki gunyos pillantásokat vet Primitif barátom tanulmányára; egyszerre minden köszönés nélkül igy kezdi a társalgást.

- Hát igy festi le a tájékot?

E furcsa megszólitás megdöbbentett, megalázott minket; de Primitif azt hiszi, hogy értelmes emberrel van dolgunk; fáradságot vesz magának és megmagyarázza az abbének, hogy mi a vázlat. - Csak nagyjából festem le a körvonalakat, felelé, jőjjön kissé később és majd látni fogja, hogy mit csináltam.

Az abbé gőgös pillantást vet a bámész nézőkre és igy felel: - No én csak azért tettem e megjegyzést, mert ugy hiszem értem a dolgot.

- Hinni sokat lehet, jegyzi meg Tristan és nyugodtan tovább pipázgat.

Az abbé hosszas, sujtó pillantást vet a rosz élczelőre és igy folytatja: Én is szoktam tájképeket festeni.

- Ah! ön tájképeket fest, viszonozza Primitif és folytatja a vázlatot; abbé ur, ön Argonneban lakik?

- Miért, uram?

- Mert gratuláltam volna önnek; tájképfestőnek igen pompás vidék ez.

Az abbé lenézően, metszően feleli: - Nem, én párisi vagyok; tanárom egy tájképfestő, ki tanár a képzőmüvészeti Akadémián.

Primitif: - Valóban? csodálom, mert az Akadémiában nem tanitják a tájfestést.

Az abbé gunyosan feleli: - Bizonyosan tudja ezt?

Primitif: - Egész bizonyosan, hisz magam is azon Akadémiából kerültem ki...

Erre kis szünet állott be; az abbé észreveszi, hogy kissé messze ment, elpirul, ajkaiba harap, jelt ad növendékeinek és visszavonulásra szánja el magát, de távozás előtt fenyegető hangon mondja, hogy: viszontlátásra uraim!

- Ejh ha! De jól adja ez az abbé! szólt Everard, fogadjunk, hogy kihallgatni akart bennünket és zavarba szeretett volna ejteni.

- No de lefőztük, most azt fogja hirdetni, hogy rettenetes czigányok vagyunk.

Időközben elénekelték az esti éneket is; a bucsusok a szent zászlókkal hosszu sorba fejlődnek; felhangzanak a papok és a bucsujárók énekei szent Rouinról; a kápolnában megszólal a csengetyü, azután mély csend áll be; a püspök csengő, lassu hangon áldást mond a térdepelő tömegre.

A szertartás be van fejezve, a bucsujárók szétoszolnak; egy részük most kiváncsi csoportba gyült az almafa köré, melynél mi foglaltunk helyet. Vagy ötven bámész szempár néz bennünket. Az emberek suttogni kezdenek és a mit rólunk mondanak, nem látszik valami nagyon hizelgőnek; világos, hogy a nézők nem a legjobb indulattal viseltetnek irántunk. Primitif mindezzel nem törődik, csak folytatja a munkát. A kör mind sürübbé lesz, a nesz morajjá növekedik. A legszájasabbak, okos falusiak módjára, eleinte csak sugdosnak egymással; de azután látják, hogy nem törődünk velük és Primitif cseppet sem zavartatja magát munkájában; kettő-három nekibátorodott és hangosan mondja el véleményét.

- Tudod-e, hogy ezek mit csinálnak, te Faraud?

- Hisz látod, az erőd tervrajzát csinálják.

- Ugy-e ezek voltak minap Chaladeban?

- Az ám! hjah fene emberek, lerajzolnak mindent!

- Ugy tesznek mint az a Mac Marlane, ki Verdunban volt és a kit elkergettek a városból, mert lerajzolta az erődöket.

De már most Tristan is kifogyott a türelemből, kivette szájából a pipát és odafordult a beszélgetők egyikéhez.

- Ez tán czélzás akar lenni?

- Biz az meglehet.

- Eszerint porosz kémeknek néznek bennünket?

- Már biz az olyan formán lesz.

- Ostobák! kiáltott Everard ökölbe szoritott kézzel; hisz ez nevetséges; mind a négyen a Meuse partjáról valók vagyunk!

- Hátha csakugyan azt hiszik, hogy poroszok vagyunk, mondám szintén türelmet vesztve, akkor mi az ördögöt bámulnak ránk egy negyed órája... Vezessenek valami hatósághoz és az majd elkéri iratainkat.

A csoportból egy főerdész lépett ki. - Igazuk van, szólal meg, és ha igy áll a dolog - - A főerdész felegyenesedik, komoly arczot ölt, megigazitja a sipkát: - Uraim, a törvény nevében felszólitom önöket, adják ki papirjaikat!

- Helyes a mondás! - Belenyulunk zsebeinkbe, mindegyikünk ad a főerdésznek iratokat, melyek személyazonosságunkat bizonyithatják: névjegyeket, leveleket és vadászati engedélyeket. A főerdész felteszi szemüvegét és hosszasan vizsgálja azokat; a kiváncsiak vállán áthajolnak és szintén olvassák az irományokat.

- A vadászati engedélyek már két nappal ezelőtt lejártak, jegyzi meg egy hegyes orru, zsémbes arczu iskolamester.

- Azután meg a névjegyet nem lehet irománynak tekinteni, jegyzi meg egy másik.

A főerdész zavarba jön; a tömeg nyilván rosz szemmel néz bennünket; a helyzet perczről-perczre veszélyesebb szint kezd ölteni.

- Különben ki tudja, hogy nem épen azért csináltatták-e a névjegyeket, hogy az embereket félrevezessék. A poroszok sok mindenre képesek.

E szavak dühbe ejtenek, Everard indulatosan fenyegetőzik, Tristan heveskedő hangon bizonyitgatja a parasztoknak, hogy a poroszok két évig időztek itt és igy bőséges alkalmuk volt az argonnei tájakat egytől-egyig lerajzolni. Csak Primitif őrizte meg hidegvérét és egyre veti a szineket a táblára. Minden szem kihivóan néz reánk, minden hang vádol és tulkiáltja szegény Tristan érvelését; akár csak egy opera negyedik felvonásának finale-ja, egyszerre egy szelid női hang szólal meg:

- De én ismerem őt, ő nem porosz, hanem B... helységből való; ez Tristan ur!

Barátunk megfordul, elsápad, elpirul:

- Franceline!

Valóságos szinpadi fordulat. A főerdész orra hosszura nyulik, a zsémbes oskolamester elsompolyog, a szemek szelidülnek, a moraj lecsendesül. Tristan rögtön megujitja az ismeretséget az ily csodálatos módon megtalált nővel. Igaza volt; nem tulozott, mikor e nő bájairól beszélt. Franceline már meglehetősen tulhaladta a harminczadik évet, de még most is csinos, magas, sugár alak, haját kis fonatokban viseli; szemei szép feketék, arczszine fehér; legkisebb mosolyánál meglátni a kis gödröcskéket, melyeket Tristan emlegetett. Franceline zavarba látszik lenni; tartózkodva fogadja gyermekkori barátja áradozó hálálkodását; most veszem csak észre, hogy egy katonás magatartásu koros férfi áll mellette, ki eszembe juttatja a becsületes, de pedáns Albertet, Göthe Saroltájának férjét. E férfiu csakugyan Franceline férje; jelenléte miatt kissé hidegebben üt ki a találkozás a két szerelmes közt, kik már husz éve nem látták egymást. A férj feszes udvariassága félénkké teszi Tristant, ki nem mer a multra hivatkozni. Franceline se érzi magát a legjobban; de arcza elárulja a visszafojtott indulatokat; fekete szemei busan beszélik el, amit az ajkak nem mondhatnak el. De mikor férje azt jegyzi meg, hogy az idő későre jár, mégis barátságosan kezet nyujt Tristannak. - Látogatóban vagyunk nagybátyámnál, a Biesme tó mellett levő erdészlakban; ha arra találnak sétálni, ne feledkezzenek meg rólunk; látogassanak meg. - És távozik. Tristan egy almafának támaszkodva, busan nézi, ahogy imádotta tovasiet férje és ura karján...

Most a főerdészhez lépek és predikátiót tartok neki arról, hogy szélmalmokat nem szabad óriásoknak nézni, ártatlan sétálókat pedig ne tekintsenek poroszoknak. - Mit tegyek? feleli a derék ember kissé megzavarodva. Nem akartam önöket megsérteni... De az emberek azzal vádolták, hogy németül beszélnek és barátja nagyon furcsa öltözetet visel!.. Hiszen csak kötelességünket teljesitettük... Ha elfogjuk önöket és önök csakugyan poroszok találnak lenni, ezzel az egész vidék becsületet vallott volna!

- Tán még kitüntetést is kapott volna! jegyzi meg Primitif, ki elkészült a rajzzal és kötekedni akart az öreggel; fogadni mernék, hogy ön most boszus, a miért nem vagyunk poroszok.

- Már biz abban igazuk van, uraim. Mert hát mégis becsületet vallott volna az egész vidék.

- - -

A kápolna be volt zárva, a futeaui sekrestyés bereteszelte az ajtókat és egy hosszu dobozban elvitte a kelyhet, melyet a misén használtak. A kis rét néptelen lett, a fák árnyai hosszura nyultak. Összeszedtük sátorfánkat; meg akartuk még látogatni az »ördög barlang«-ot, melyet nagyon hallottunk dicsérni. A bucsujárás utolsó incidense gondolkodóba ejtett valamennyiünket. Bánatos hangulatának csak Tristan ad hangos kifejezést. Francelinere gondol, kit már el is vesztett, alig, hogy megtalálta: - Ő boldog, sóhajtozék és kiverte pipájából a hamut; van férje, vannak gyermekei, vigaszt lel a meleg családi tüzhely mellett. Mikor felépült a fészek, nem kóborol többé a madár ide s tova. A családi élet, minél bensőbb, annál szükebb körre szoritja gondolatainkat. De az agglegény kedélye hasonlit a gyürükhöz, melyeket a vizbe vetett kő a csendes habokon leir, mind messzebbre ereszti hullámos körvonalait és odalöki a sivár parthoz.

Nem tudom miféle tündér büvölt el, de ugy bolyongtunk a beaulieui erdőben, mint a hazajáró lelkek; sehogy se tudtunk ráakadni az ördögbarlangra. A nap nyugvóra szállt; az erdő sürü homályba borul; kifogyva a türelemből neki vágunk az első gyalogutnak és találomra folytatjuk utunkat. Egy óra mulva egy nagyobb, szabadabb térre jutunk; valami nagy tisztásnak nézzük. - Hol a manóba vagyunk hát? - Egy vizimadár hápogása, s az orczáinkba csapó nedvesebb levegő végül megértetik velünk, hogy eltévedtünk.

- Az ördögbe is! kiáltott fel Everard; most már két órája hogy ide s tova bolyongunk és mégis csak ott vagyunk, a honnét elindultunk. A mit mi tisztásnak néztünk, az voltaképen tó volt, a fehér alakok, melyek kisértetekként lejtenek ott lenn, egyszerüen ködfoszlányok.

- Fogadni mernék, vélekedik Primitif, hogy Tristan barátunk csak azért vezetett tévutakra, hogy elvezessen a hölgyhöz, ki kedélyét fogva tartja.

Tristan nem felelt s hasztalan iparkodik magát tájékoztatni.

- Ugy jártunk mint Hüvelyk Matyi, aki testvéreivel eltévedt az erdőben; jegyzi meg Everard. Én is ugy fogok tenni, mint ő; felmászom egy fára és igy tulnézek a ködön.

És e szavaknál felmászik egy fára és annak legmagasabb ágaiba kapaszkodik. - Meg vagyunk mentve, kiált fel; a tó tulsó szélén világosságot látok. Ez bizonyosan az óriás tanyája; menjünk csak bátran neki.

Nagy óvatosan neki megyünk a tó mellett elhuzódó erdőnek; a világosság, melyet Everard meglátott, lassankint keresztül hatol a ködön; egy eb ugat; az ugatás irányában megyünk és észreveszünk egy kis ablakot, melyen keresztül égő lámpa veti felénk sugarait. Még egy pár lépés és az erdészlakból, mert ilyenhez értünk, a fehér homlokfalat és csucsos tetejét látjuk meg. Meglökjük a veteményes kert korlátját és halkan kopogtatunk.

Az ajtó kinyilik - és Franceline maga jön elénk; ő vezet be a házba. Nagybátyjánál vagyunk, ki erdőmester a beaulieui erdőben. Elmondjuk neki, hogy az ördögbarlangot kerestük, de eltévedtünk.

- Foglaljanak helyet uraim, mondja az erdész; melegedjenek, mert kivül hüvös idő jár... Futeauban ilyenkor már nem kapnak ennivalót; épen asztalhoz akartunk ülni; tessék velünk tartani a vacsoránál.

Házigazdánk jó tüzet rakatott; leültünk a kandalló mellé, szembe Franceline-el, ki legkisebb gyermekét vetkőzteté, mig két másik fiacskája kártyavárépitéssel foglalatoskodott. Időközben hazaérkezett a férj is; eleinte meg volt lepetve, de azután szivesen kezet szoritott velünk. A jég meg volt törve; az erdész neje gőzölgő burgonyával telt tálat állitott elénk; asztalhoz ültünk.

Evésközben, mig a ropogósra sült lisztes burgonyákat lőrével öntöttük le, ismét a bucsujárókról társalogtunk.

- Ugy látszik, jegyzé meg az erdész, hogy nem sokan voltak ott; a bucsujárók száma évről évre apad. Ha igazán szeretnék látni szent Rouin ünnepét, akkor pünkösd hétfőn kellene ide jönniök; akkor a remetelak mellett nagy mulatság szokott lenni; az emberek a fübe heverednek uzsonnálni, azután a pázsiton tánczra kerekednek; ez aztán különb mulatság; gyakran kétezerre is rug a résztvevők száma.

A társalgás többé nem akadt meg. Csak Tristan és Franceline hallgattak. Nyilván még nem tudtak magukhoz térni a nagy felindulástól e váratlan találkozás miatt; lelkükben ujra feltámadt a mult idők árnyéka és ez kedélyeiket eléggé foglalkoztatta. Meglehet azt nézték egymáson, ki mennyit változott a lefolyt husz év alatt kivül és belül? Annyi bizonyos, hogy bus gondolatok kelhettek bennök, mert nem örvendeztek, hanem inkább elérzékenyültek; most is oly merengve néznek maguk elé; keblükből olykor egy sóhaj tör fel. Tristan időről-időre megsimogatta az egyik gyermeket, mely közte és Franceline közt ült; Franceline meg erre csókot nyomott a megsimogatott gyermek fejére. A boldog gyermek a fiatal Hermes isten szerepét játszotta, ki egykoron a két szerelmesnek néma ömlengéseit közvetité. A dessertnél Tristan gyenge, reszketeg hangon megkérdezte a szép szomszédnőtől, emlékezik-e még e kertész dalára?

- Hogy ne emlékezném rá! Olykor mostanában is eléneklem, mikor el akarom altatni gyermekeimet.

- Legyen oly szives énekelje el ma este, mielőtt elbucsuzunk önöktől.

Franceline kissé elpirult, egy gyors szempillantással kikérte és meg is kapta férjének engedélyét, azután elénekelte a dalt, mely Tristannak már annyi álmatlan éjszakát okozott.

A vers csakugyan egy csapodár kertészről szól, ki elvesztette kedvese kezét, de a leány méltó ivadéka Éva anyánknak, megunta a duzzogást, csakhamar visszahivja a csapodárt:

Gyere vissza holnap,
Vagy ma este még!
Várni foglak, mig a hajnal
A hegy ormon ég.

Szeretője nem maradt el,
Nem mulatna mással...
Zörgetett az ajtón
Gyenge koppanással:
- Szenderegsz-e? alszol-e?
Édes egy virágom!
Ajtód előtt, küszöbödön,
Szeretődet látom!

- Nem aludtam, nem is alszom én el,
Rád gondoltam egész áldott éjjel;
Halkan suttogj, rózsám,
Csöndesen járj, szentem!
Ha az apám észrevenné,
Meggyilkolna menten!

Egy fertályig sem mulattak,
Hát a kakas szóla!
Harsogó nagy szóval,
- Hallod ezt a csuf kakast,
Hallod, lelkem üdve!
Száz aranyat adnék,
Csak meg volna sütve!

Egy fertályig sem mulattak,
Hát a kis pacsirta
Hirdeti a reggelt...!
Kis pacsirta, szép pacsirta
Ne hazudj, ne kergess!
Éjfél van még... hajnal hasadásról
Még ne énekelgess!...

E szenvedélyes felkiáltásnál, mely csakugyan ahhoz hasonlit, melylyel Romeo vall szerelmet Julia erkélyén, a szerelmi história által felhevitett népdalköltő ragadja meg a szót és erkölcsi tanulság helyett a következő sorokon végzi dalát:

Ha a szerelemnek
Volna gyökere,
- Kis kertemet hosszan
Beültetném vele!

Annyi teremne,
Annyi fakadna!
Valamennyi lánynak,
Hajadonnak jutna!

- No már én azt hiszem, vélekedik az öreg erdész, hogy kárbaveszett vetés volna ez, mert nincs olyan rut leány, kinek tizenötéves korában ki ne kelt volna szivéből a szerelem virága.

Az idő későre járt; holnap reggel el kell hagynunk az Argonnet. Szivélyesen elbucsuztunk házi gazdánktól. Tristan és Franceline utolszor szoritottak egymással kezet, felmentünk a halomra és csakhamar ráakadtunk az utra, mely Futeauba vezet. A köd szétfoszlott; a holdsarló még világitott és ezüstszalagokkal szőtte be a tó sima tükrét. Tristan visszafordult az erdészlak felé; egy perczig megállott és a zsilip gerendáihoz támaszkodott. A ház földszinti szobái még ki voltak világitva; az ablakmélyedésben egy árnyék suhant tova; pár perczczel később az egyik emeleti szobából egy mécses rezgő fénye áradt ki; az ablak nyitva maradt.

Tristan mozdulatlanul állott. Sehogy se tudott tovább menni. Egyszerre az erdők mély csendjében, a tó tiszta légkörében csengő szavu dal hangzott fel; a szél a következő versszakot hozta felénk:

Egy fertályig sem mulattak
Hát a kis pacsirta
Hirdeti a reggelt...

- Kis pacsirta, szép pacsirta
Ne hazudj, ne kergess!
Éjfél van még, hajnal hasadásról
Még ne énekelgess!

Franceline volt, ki lefektette gyermekét; finom női tapintata eltalálta, hogy egykori játszótársához legszebb végbucsut mond, ha e gyermekkori kedvencz dalt zengi utána.



Amalti báróné.

Irta DAUDET ERNŐ.

I.

A Touraineben fekvő maravieuxi kastélyban, Lauriéres herczegnőnél tánczmulatság folyt. A herczegnő legidősebb unokája, Chateaufort Regina jegyben járt Saint-Alvére Antoine marquisval, Fontenailles herczeg czimének és birtokainak leendő örökösével.

A tizenhét éves mennyasszony nemcsak fejedelmi vagyont vitt férjének hozományul, hanem egyebet is: ártatlan szivet, szüzies fogalomvilágot, angyali jellegü, szőke szépséget, melyet a sors egy ritka szabadalma csökkentetlenül adott kézről-kézre a család nőtagjainak; tiszta vonásokat, melyek szüzi jellege közmondásos tulajdonsága volt a családnak. Azt beszélték a mennyasszonyról, hogy különb az édes anyjánál, a szépséggel éles, finom elmét párosit, milyet az öreg hgnő nem birt. De ez csak mende-monda volt. Regina még csak hat hónapja került ki a zárdából, azóta nem igen mutatta magát, nem ismerték ki.

Saint Alvére marquis harmincz éves férfi; szeretetreméltó, nagyuri arcz; jókedve, megnyerő modora szerencsés jellemre mutatnak. Regina még mit se tudott róla, lelki tulajdonságairól, multjáról; nem ért rá belészeretni, nem merte hinni hogy szerettetik: de beérte a tapasztalt külszinnel; remélte, hogy a mit látott, elég lesz tartós boldogságuk megalapitására. Az esküvő másodnapra van kitüzve. A mondott nap estéjén aláirták a házassági szerződést. Lauriéres herczegnő és leánya, Chateaufort herczeg özvegye, most örömanya, meghivták a menyegzőre a két család számos tagját és barátait. Hatvan személy lakott a maravieuxi kastélyban. Ugyanannyi volt Fontenaillesban, az öreg herczegnél, a menyasszony nagyatyjánál és gyámjánál. A többi meghivottak a szomszéd birtokosoknál voltak szálláson, kik Maravieuxval jó viszonyban éltek. Este tiz órakor a franczia főnemesség szine java sürgölődött a termekben, melyek a családnak husz nemzedéken át halomra gyüjtött kincseivel voltak feldiszitve. A nagy erkélyteremben tánczoltak, melyről egy hatalmas perron vezetett le a tóhoz. Kellemes, langyos este volt. A tó tükrére a hold reszkető ezüst szalagokat vetett, melyek közt hosszu árnyékbarázdák törtek utat; a csillagok viszfényétől számtalan aranyos fénykéve rezgett a vizben. Az ajtón, a nyitott ablakokon át édes illatár szállt be a parkból, és harmóniába folyt össze a zenével és a dalokkal, melyek megzendültek valahányszor a zene elhallgatott és pihenőt adott a tánczosoknak. Kivilágitott, fellobogózott csónakok siklottak végig a tavon, sétálni vitték azokat, kik az est és az estély tündéries bájait egyszerre akarták élvezni.

Tizenegy óra felé, midőn a hegedük egy keringő végső accordjait vetették oda a viszhangnak, és Saint-Alvére marquis Chateaufort kisasszonyt, kivel épen tánczolt, visszavezette helyére, a jelenlevők egyszerre a melléktermekbe nyiló ajtó felé tekintettek; a szemek egy fiatal nőn akadtak meg, ki megjelent az erkélyterem küszöbén és valakit keresni látszott. Elegáns, csinos kis nő volt, feltünően fehér arczához érdekes keretet képezett vöröses haja, mely homlokát övezte és nyakát, hátát ellepte. Vonásai tökéletesek; remek szépségüek. Eleven, mosolygós tekintete és ennek egy titokzatos árnyalata mozgékony, lángoló, szenvedélyes természetet árultak el.

- Ismeri e szép személyt, Saint-Alvére ur? kérdé Chateaufort kisasszony jegyesétől.

Antoine, ki most csak menyasszonyát látta, feltekintett a jelzett irányba és meglátta a jövevényt. Nem tudta magát visszatartani; összerezzent, elsápadt.

- Ön fel van indulva! kiáltott fel Regina.

A marquis összeszedte erejét, sikerült neki ismét hidegvért mutatni.

- Az örömtől, hogy önt szerethetem, suttogá, de oly halkan, hogy a leány alig hallotta meg a vallomást, mely kéjes zavarba ejtette.

Regina elfogadta e mentséget; könnyenhivő lelkét nem érintette a gyanunak árnyéka se. Antoine tovább szólt:

- Ismerem e nőt; bizonyára ön is ismeri. Önnek szomszédnője; két mértföldre lakik ide, a fontenaillesi ut mentében, a maillefortei kis kastélyban. E nő Amalti báróné.

- Sokat hallottam felőle. Hát ez ama büszke szépség, kinek elegantiáját és szellemét annyira dicsérik? Képzelje csak; sikereinek hire eljutott még a zárdánkba is. Nem hittem, hogy ma este látni fogom; minap mikor megbeszéltük, hogy kiket hivunk meg, a nagymama azt mondta, hogy a báróné elutazott.

- Én is azt hittem. Pár héttel ezelőtt elment férje után Stockholmba, ki ott franczia követségi titkár. De ime ez is itt van, szólt Antoine és mind nagyobb zavarba jött.

Csakugyan egy fiatal termetes, igen barna arczu férfiu termett Amalti bárónő mellett és összesugdosott vele. A nő mosolyogva hallgatta szavait, fel se tekintett, a kezében levő rózsacsokor illatát éldelte; látszólag nem törődött kisérője szavaival, nyilván mással. Nem felelt neki egy szót se. A férfiu eltávozott. Amalti báróné egy nőcsoport felé ment, hol néhány ismerőst látott. Ezekkel kezet szoritott, azután a perron felé tartott; néhány férfi csatlakozott hozzá; Saint Alvére marquist nem látta, mert Regina egész véletlenül eléje állott. Mikor a báróné kiment, Antoine felkelt, mint a ki nagy veszély elől menekült; valami jelentéktelen ürügyet felhozva ott hagyta Reginát a fiatal leányok közt, a kik vidám csevegéssel övezték, a perronnal szemközt levő kijáraton távozott; a küszöbön szemben találta Fontenailles herczeget. A szeretetreméltó aggastyán, ki büszkén mutogatta az ünneplők fényes seregében a maga nyolczvan esztendejét és izmos egészségét, karon fogta unokáját és megállitotta.

- Ah ön az, nagyatyám! kiáltott fel a marquis és felocsudott elmélkedéseiből.

- A herczegnő nagyon keres! Nagyon fel van indulva, nem tudom miért. Azt állitja, hogy csak te birod megnyugtatni. Siess hozzá; de mindenek előtt - folytatá a herczeg és élesen Antoine szeme közé nézett - hallgasd meg egy szavamat. Itt van az a másik. Remélem, hogy nem követsz el holmi balgaságokat.

- Ugyan ne tartson semmitől, kedves jó atyám! felelt a marquis és tova sietett.

A herczegnő egyedül volt, lakosztálya legtulsó termében; amint meglátta Antoinet, felé sietett; a szép galambősz hajtól övezett redőtlen homlokon a legnagyobb aggodalom tükröződött vissza.

- Tudta-e, hogy Amalti báróné visszatért Mailleforteba? Tudta-e, hogy ide fog jönni? Tudja-e, hogy idejött?

Antoine nem felelt azonnal; szeretetteljesen megfogta a herczegnő kezét, tiszteletteljesen megcsókolta, azután Regina nagyanyját egy karszék felé vezette és leülteté, térdre ereszkedett előtte és igy szólt:

- Mindenekelőtt kegyeskedjék lecsillapodni édes herczegnő; ha Regina meglátná, hogy kegyed ennyire aggódik miattam, még azt hihetné, hogy valami bünt követtem el.

- Ne tréfáljon Antoine; kedves gyermekem egész életének boldogsága forog szóban. Ha e leány compromittálva találna lenni, édes anyja sohasem fogná nekem megbocsátani, hogy e házasságot akartam, én pedig nem tudnék vigasztalódni.

- Ugyan kérem, mi fenyegeti ama boldogságot? Tán az, hogy Amalti asszony megérkezett? Ha ezt gondolta, engedje meg hogy felvilágositsam, és ismételjem, hogy mi végleg szakitottunk egymással. Nem szeretem többé. Három hónappal ezelőtt, mikor Svédországba volt elutazva, megirtam neki, hogy házasodóban vagyok és hogy ezentul már csak barát lehetek rá nézve.

- Ha jól emlékszem, ön azt mondta nekem, hogy a báróné nem felelt önnek.

- Az igaz, semmit se kaptam tőle.

- Lássa, épen ez ijeszt meg. Ő nem felelt önnek; sőt mi több: megérkezett.

- De hisz ez időtájon minden évben eljön Maillefortba. Soha sem marad sok ideig férjénél. Egyébiránt - veté hozzá a marquis és felkelt - ha a legroszabb szándékban járna is, ez mit se változtat terveimen.

- Kedves gyermekem, mikor oly sok ideig szeretünk egy nőt, azzal nem szakitunk egykönnyen.

- Pedig mi szakitottunk egymással és ő hasztalan igyekeznék a szétszakadt kapcsot ujra megkötni. Szeretem Reginát; szeretem őt eszemmel, képzeletemmel, szivemmel és Amalti asszonyért már csak azon érzelmeket táplálhatom, melyek eddigi szerelmünkből bátran maradhatnak fenn. Szerelem! ismétlé Antoine és megcsalt szivének érzete keserü mosolyra fakasztá. Hát szerelem volt az? Huszonöt éves valék, mikor megismerkedtem vele. Mosolya elbájolt, szépsége elcsábitott. Bevallottam neki, hogy mily zavarba ejtette szivemet. Férje távol volt; különben se szerette őt soha... igy kezdődött e viszony. Hosszu ideig tudtuk eltitkolni; egyszerre - nem tudom, hogyan történt, köztudomásu lett. Sok irigyem támadt. Oh ha tudták volna, mi dul szivemben, nem irigyeltek volna. Annyi bizonyos, hogy egy évre a megismerkedés után már nem szerettem.

- Akkor a báróné igen ügyes, igen veszedelmes nő lehet, mert még négy évig tartotta önt lebilincselve, szólt erre a herczegnő.

A marquis tagadólag rázta fejét.

- Nem ő bilincselt le, hanem a szokás, meg aztán a szánalom. Nem szerettem; de ő szeretett és én egyre halogattam a nyilatkozatot, mely szabaddá tesz, neki pedig szivét hasitja szét. Egy napon megláttam Reginát és minden erőltetés nélkül szántam rá magam e nyilatkozatra. Köztem és a báróné közt minden viszony megszakadt.

- Ez igen szépen volt mondva, felelt a herczegnő, ki csak félig volt meggyőzve; de még is nyugodtabb volnék, ha betekinthetnék szivébe.

- Ugyan minek? édes istenem!

- Csak igy tudnám elhinni, hogy nem ámit. Őszinteségét nem vonom kétségbe, de ön ámitja önmagát is. Jó hiszemben mondja, hogy vége mindennek; de ha a báróné megjelennék ön előtt és ama bizonyos modorban, melyhez öt éven át szoktatta, ismételne bizonyos szavakat, miket annyiszor ejtett, tudna-e oly erős lenni, mint ahogy most állitja?

- Remélem, szólt a marquis és titkolni iparkodott a rémületet, melyet a herczegnő e szavai benne felkeltettek.

- Segitse szándékában a jó isten! sóhajtott a herczegnő és felkelt, hogy vendégei után lásson. Antoine visszatartotta, mert szerette volna megnyugtatni őt is, önmagát is.

- Ön kérdezett - igy kezdé a szót - én feleltem; ismételtem amit már többször beszéltem. Ön, a legelnézőbb, legtapasztaltabb nő nem hiszi el, hogy Amalti asszony mellett közönyös, nyugodt tudnék lenni. Az emlékeknek sokkal több hatalmuk van felettünk, sem hogy jó ideig meg tudnám őt látni, anélkül, hogy nyugodt jó kedvem kissé elhomályosodjék. De azt csak el fogja hinni, ha azt mondom, hogy választottam kettejük közt; választottam az ártatlan gyermeket, a drága kincset, kinek boldogságát az ön jósága, bizalma és szerencsecsillagom reám bizták és nem választottam e nőt, ki csak akkor lehet az enyim, ha mindketten megfeledkezünk oly kötelességekről, melyek most már reám nézve ép oly parancsolók, mint ő reá nézve. Becsületes ember vagyok és szerelmem is támogatni fog, hogy leküzdhessem a veszélyt.

- Jól van Antoine! hiszek önnek és már nyugodt vagyok. Vezessen Reginához, a ki nyilván már keresi önt.

A herczegnő leendő unokája karjára támaszkodott; de a salon küszöbén egyszerre megállott:

- A báróné bizonyosan azért jött ide, hogy önnel beszéljen. Ha találkozni fogna önnel s megszólitaná önt, mit tenne?

- Hát felelnék neki, kedves herczegnő.

- Nem volna jobb távoznia? Természetesnek találom, hogy az ilyen veszély elől gyáván futni kell.

- Oh ön is ki fogna majdan nevetni, ha szökném, felelt a marquis vidáman. Bizzék csak eszélyemben. Őrülésig szerelmes vagyok és daczolni tudok minden veszélylyel.

A herczegnő nem kérdezett tovább. Az erkélyteremhez mentek, de nem tudtak bejutni; az ajtókon nagy tömeg tolongott, mert a keringő kiszoritotta a nézőket. A herczegnő Chateaufort asszony mellé ült és igy szólt Antoinenek:

- Nem akarom távol tartani Reginától. Menjen hozzá.

Antoinet nem kellett kétszer kérni. Elsietett, de nem jegyesét kereste fel, hanem a magányt. Átment az erkélytermen és a perronra lépett, mely a tóhoz vezető terrasse-ot képezte.

Azok a kik nem tánczoltak, ide vonultak, hogy az enyhe est gyönyöreit élvezzék. A márvány-rostélyzathoz elegáns hölgyek támaszkodtak, kik a szép éjszakában mind szinte megszépültek; vidáman csevegtek, vagy hallgatták a körülöttük sürgölődő fiatal és öreg hizelgők udvarias bókjait. Némelyek merészebbek voltak, vagy kevésbé eszélyesek, a homály csókjainak engedék oda vállaikat, meztelen karjaikat. Mások a tavon csónakáztak és a tóról hangszerek szava, csengő nevetés, élénk társalgás nesze hallatszott; a bájos órák költőisége az érzékeny szivekből az ékes szavu ajkakra bübájos dallamokat csalt. A tó partjain szines lámpák voltak felállitva, melyek biboros fényt vetettek a habokon tovasikló könnyü csónakokra.

A látvány nem oszlatta szét a fájdalmas gondolatokat, melyek a marquist nem hagyták el, a mióta meglátta Amalti bárónét, kit Stockholmban vélt. Kimondhatlan aggodalom nyomta szivét; szótlanul bolyongott az eleven csoportok közt; eljutott a terrasse végére; itt egyedül volt; szórakozottan nézte a tó tükrén a fénysugarak játékát. Igen határozott nyilatkozatokat tett ugyan a herczegnőnek, el is volt rá szánva erősen, hogy azokhoz tartja magát, de Severine megérkezése mégis zavarba ejtette, nyugtalanitotta.

- A herczegnőnek igaza van, mondá magában. Severine visszajött Svédországból, anélkül hogy levelemre válaszolt volna; most ime itt van; engem keres, az kétségtelen. E szerint eltökélte, hogy nem bocsát szabadon, hogy házasságomat ellenzi. Vajjon mikép fogja meggátolni? Én nem tudom; bizonyára ő sem tudja; de a szerelem és a harag - az utóbbi még inkább mint amaz - valami rettenetes tervet fognak neki sugalni és azt minden áron végre is fogja hajtani. Mikor öt évig élünk egy nővel oly bizalmas szerelmi viszonyban, akkor már csak kiismerhettük, és én tudom is - tünődék Antoine - hogy Severine hősies önmegtagadásra és fékezhetetlen ellentállásra egyaránt képes. Rettenetes játékot üztem, midőn távollétét felhasználva kisérletet tevék viszonyunkat felbontani és megnősülni. Ha meg nem nyerem a játszmát, akkor Regina boldogsága veszélyben forog. Hogyan! Ez az imádni való ártatlan, tiszta leány, akit - ugy érzem - meg fogok szeretni, mert hisz meg akarom hóditani a szerelmét, e leány azért bizott volna bennem, hogy boldogtalanná legyen. És én, ki csodálom erényeit, bájait, csak azért akarnám őt birni, hogy tönkre tegyem!

E gondolat megrenditette.

Nagy atyjára Fontenailles herczegre gondolt, ki oly hőn óhajtotta e házasságot, azután a szeretetreméltó Lauriéres herczegnőre, Chateaufort asszonyra, szóval mindazokra, kik most csak az ő és Regina boldogságára gondolnak. Azon meggyőződésre jutott végül, hogy Amalti báróné kétségbeesése tiszteletet, szánalmat érdemel, de neki most első kötelessége: védelmezni magát, ha a báróné fenyegetné! - És különben is tartozom-e neki valamivel? tünődék tovább. Igaz, hogy szeretett; de viszont én is hü voltam hozzá öt évig! Azt előre kellett látnia, hogy e regény örökké nem tarthat. Legszebb lapjait elolvastuk; azt hiszem, most már csak szomoru fejezetek következnek.

Ennyire jutott elmélkedéseivel, midőn lépések neszét, egy ruha suhogását hallá. Megfordult és a hold világa mellett ráismert Amalti bárónére. Hideg borzongás futotta át keblét. Összeszedte minden bátorságát.

- Jó estét Antoine, szólalt meg halkan a báróné.

Antoine felelni akart, de nem talált szavakat. Mikor Severine kezét nyujtotta neki, lehajolt, hogy azt megcsókolja. De a nő erre nem engedett neki időt. Hevesen magához vonta, hogy arczaik egymást érték, szenvedélyes hangon mondá:

- Nem tudta, hogy itt vagyok?

Antoinenak volt annyi ereje, hogy hazudott, és nemmel felelt.

- Azt hivém, hogy ön Svédországban van; felelé. Levelet is irtam önnek oda; nem kapta meg?

- Oh igen megkaptam. De meg ám, hisz látja, hogy itt vagyok!

- Ez háborut jelent: gondolá magában a marquis.

- Ön azt hitte, folytatá Severine, hogy beérem vele, ha ön igy ir: »Megelégeltem önt, mást szeretek, elhagyom önt;« hogy belenyugszom a váratlan sorsba, mely számomra készül! Ön csalódott. Ez a házasság lehetetlen, ha elválásunkat szükségessé teszi.

Halk hangon mondotta ezt, de oly hévvel, oly elszántsággal, hogy a marquis megrémült. Látta, hogy most nem menne semmire e nőnél; hasztalan volna minden kérés, minden fenyegetés. Arra szoritkozott, hogy igyekezett őt lecsillapitani.

- Severine, térjen magához. Valaki megtalálja hallani és nem szükséges, hogy titkunkat az egész világ tudja.

A báróné közbevágott a marquis szavába.

- Titkunkat! hiszen ez egy vigjátéki titok. Itt mindenki tudja, hogy ön az én kedvesem. Mikor az imént átléptem e ház küszöbén, ne gondolja, hogy a rám szegzett szemekből ki ne olvastam volna a roszakaró kiváncsiságot. Titkunk! ismétlé a báróné keserüen, hisz akik ma este láttak mind tudják, hogy eljöttem megvédeni a magamét. Tudja-e hogy most miről beszélnek? Azt kérdezik egymástól, hogy ki fog győzni, az a gyermek-e, a kit ön nőül akar venni, vagy én. Fel vannak izgatva, kiváncsiak és lesik a dráma fejlődését.

A báróné egyre növekvő hévvel szólt; lázba ejtette e férfiu, a kit még most is szeret, a ki kerülni akarja, felingerelte az ellentét ez örömteli ünnepély és az ő halálos aggodalma közt. A marquis félni kezdett; szeliden, alázatosan beszélt.

- Esedezem, gondolja meg hogy figyelemmel kisérnek bennünket. Ha nem gondol az én nyugalmammal, és azokéval, kik ma környeznek, legalább gondolhatna a saját méltóságára, a saját becsületére; kerülje a botrányt, mely miatt először is én szenvednék, mert nagybátyám rögtön elejtené a tervet, melyet eddig ápolt; de még más baj is eredne abból; önt bizonyára örökre el kellene hagynom; a botrány biztosabban vonná maga után elválásunkat, mint e házasság, melynek ön ellenszegülni akar. Nem tagadom meg a magyarázatot. Szándékom önnek szóval részletesebben kifejteni a komoly indokokat, melyek arra birnak, hogy megnősüljek és elvegyem Chateaufort kisasszonyt, de itt csak nem értekezhetem önnel; hisz ön elvesztette hidegvérét és rajtam is erőt vett a megindulás.

A bárónét megnyugtatta e beszéd, de egyuttal uj életre keltette benne a veszedelmes reményeket, melyeket szive már-már elhalni érzett; pedig az első fájdalom elmultával e sziv beletörődött volna ama remények elvesztébe. Severine még nem volt azon korban, mikor a szerelmi bánat vigasztalhatlan és a nő - jól tudva, hogy más nem fogja többé megszeretni - kétségbeesetten kapaszkodik abba, a kit szeret. Még nincsen harmincz éves; szépsége teljes fényben ragyogott; nem is annyira a szivén ejtett seb bántotta, mint inkább a büszkeségén ejtett sérelem. Igy szólt az imént: »E házasság lehetetlen, ha elválásunkat szükségessé teszi;« de ezen fenyegetés csak vaktában odavetett tét volt; hogy ezzel nyerni is fogna, nem merte remélni. De Antoine, midőn csillapitani akarta, nagyon esztelen szavakat mondott; Severine azt kezdé hinni, hogy a marquis nem akar végleg szakitani, hogy szerelem nélkül, csak érdekből, nagyatyja kedvéért nősül, a kitől örökséget vár; de szeretni mégis csak eddigi kedvesét fogja.

- Belátom, hogy ez a hely nem alkalmas a kölcsönös kimagyarázásra, szólt ekkor szelidebben. Jöjjön hozzám Maillefortebe. Most éjfél van. Rögtön haza megyek és elvárom. Két órakor legyen a park nagy fasorában; Vaulnier kisasszony elmegy önért és bevezeti önt szobámba, mint rendesen.

Saint-Alvéret félelem fogta el, midőn a báróné találkát adott neki, mely ujra megköti szerelmük lánczát és ujra éleszti a mult legveszedelmesebb, legrettenetesebb perczeit; öt éven át igy szoktak egymással titokban találkozni.

- Nem mehetek el ma éjjel. Ez borzasztó volna. Gondolja meg, hogy jóformán férj vagyok már. A szerződés alá van irva; nem vagyok a magamé, óvakodnom kell minden esztelenségtől. Holnap napközben eljövök Mailleforteba; rendes látogatást teszek; legyen egyedül, és...

- Ez lehetetlen, felelt a báróné hidegen. Férjem itt van, a napot velem együtt tölti; csak ma éjjel találkozhatunk.

- De nemcsak én vagyok veszélynek kitéve, hanem Vaulnier kisasszony is, felelt Antoine.

Amalti báróné gőgösen, gunyosan mosolygott.

- Hisz már éveken át daczol ő e veszélylyel, és önnek sohse jutott eszébe miatta aggódni. Különben is elég dusan fizetem őt, megteheti nekem a szolgálatot most is.

- Severine, ne követelje, hogy e találkára elmenjek.

A nőben ismét felébredt a gyanu; közelébb lépett Saint-Alvérehez és fenyegető hangon mondá:

- De igen is, követelem. Antoine, ne kényszeritsen végletekre.

És a kemény követelő hangból kérésre tért át és igy folytatá:

- Ez lesz tán a legutolsó szivesség, melyet öntől kérek, ne tagadja meg tőlem.

- Tán bele fog nyugodni! tünődék Antoine, ki nem tudta Severine szándékát eltalálni. - Ám legyen, ha ugy akarja, hát elmegyek, mondá.

A báróné arczán egy mosoly vonult el, melyet az éjszaka elcsent. Antoine nem mert neki ellent állani; eszerint ő győzött.

- Nyujtsa ide karját, menjünk vissza a tánczterembe, szólt most Amalti báróné. Mindazok, akik itt vannak, hadd tudják meg, hogy ez a házasság tudtommal és akaratommal köttetett, hogy én is belenyugodtam. Ez a legjobb mód arra, hogy eloszlassuk a gyanut és elnémitsuk a roszakarókat.

Antoine engedelmeskedett; lassan végigvezette a bárónét az erkélytermen; megjelenésük nagy feltünést keltett. Severine felemelt fővel, mosolyogva haladt tova; arcza közönyt, derültséget szinlelt, köszöngetett a nőknek, kik kiváncsian nézték és a férfiaknak, kik közül többen tudtak a titkos viszony felől, melynek ez esküvő véget volt vetendő; bámulták a bátorságot, melyet a báróné e nagy válságban tanusitott. Severine meg akart ismerkedni Reginával; Antoine bemutatta őket egymásnak. A báróné néhány szeretetreméltó szót intézett versenytársnőjéhez, kinek sokat igérő, de még ki nem fejlett bájai nem mérkőzhettek az ő bacchansnői ragyogó szépségével; homlokon csókolta a leányt, tartós boldogságot kivánt neki és azután férje karjára füzte magát.

- Sok szerencsét kivánok barátom, szólt a báró és megszoritotta Antoine kezét; valóban kedves mátkája van.

Severine még egy rövid de sokat mondó tekintettel emlékezteté a marquist a tett igéretre. A marquis meghajtá magát, a báróné pedig férjével kiment és hintóba ült. Ekkor Lauriéres herczegnő termett Antoine mellett.

- Nos fiam, beszélt vele? Meg tudna engem nyugtatni? kérdezé.

Antoine kinos gondjai daczára is mosolyogni birt és vidám hangon felelé:

- Természetesen, kedves anyám. A báróné Stockholmban megkapta levelemet. Belátta, hogy viszonyunk nem tarthat örök időkig, hogy e házasság nekem kötelesség; belenyugodott. Sőt eljött, hogy ezt személyesen mondhassa el nekem. Szenved, de bátorságot tanusit.

- Szegény asszony! sóhajtott a herczegnő. Mikor bejött, valóban megijedtem. Azt hivém, vissza akarja önt hóditani.

- De nem adtam volna meg magam!

A herczegnő vállat vont és szelid hangon felelé:

- Ne mondja, hogy mit tett vagy nem tett volna. Mikor egy asszony sir, a férfiak rendesen gyengék szoktak lenni.

Saint Alvére szemei daczosan villogtak. Titkon maga is aggódott ugyan, de azt távolról se hitte volna, hogy pár óra mulva kénytelen lesz bevallani, hogy a herczegnőnek igaza van. A találka, melyet elég gyenge volt megigérni, csakugyan ép az ellenkezőjét eredményezte annak, amit ő gondolt. Azt remélte, hogy Severine eszélyéhez, sőt szerelméhez folyamodva, megható kérések segélyével rá birja, hogy szabadon bocsássa. Ezt remélte és csak ezért szánta magát rá, hogy még egyszer kiteszi magát az ily találka veszélyeinek. De e remény nem valósult meg.

Severine türelemmel hallgatta, mikor kifejtette, hogy e házasság szükséges; beletörődött sorsába. De mikor aztán Antoine arról kezdett beszélni, hogy az eddigi viszonyt meg kell szakitaniok, ekkor felháborodott; hallani se akart a felől, hogy többé ne lássák egymást.

- Ön jól tudja, hogy én mire vagyok képes, felelé ekkor. Ne várja tőlem, hogy örökre elváljam öntől. Arra ráállok, hogy önt mással megosztom; az ön vagyoni érdekei megkövetelik tőlem ez áldozatot. De abba soha sem fogok beleegyezni, hogy önt elveszitsem. Ha ön most azonnal becsületszavát nem adja rá, hogy szeretetéből nekem is juttat egy részt, hogy szivének egy zugát fenntartja számomra, akkor holnap oly botrányt idézek elő, mely mindkettőnket compromittálni fog; szétzuzom a jegyesi viszonyt, mely önt tőlem elragadja és megfoszt legdrágább boldogságomtól.

E fenyegetések csak üres szavak voltak; nem jöttek a szivből. Ha Saint Alvérenek bátorsága lett volna magát erélyesen védelmezni, ha megmutatta volna, hogy komolyan akarja a szakitást, Severinenek nem lett volna bátorsága tervét végrehajtani. Ezt sejtette is és nem is ijedt meg a keserü panaszoktól. De Severine abba hagyta a fenyegetőzést, esedezni kezdett. Az esengés sokkal jobban hatott Antoinera, mint a fenyegetés. Severine hévteljes szavakban hozta fel a mult emlékeit; felsorolta, hogy öt éven át mennyit áldozott e viszonyért, melyet Antoine most megszakitani akar; erélyesen vonakodott végső bucsut venni. A marquis zavarba jött; erőt vett rajta a szerelem, vagy tán a szánalom; ugy vélekedett hogy mikor már nős lesz, sikerül majd leráznia a kötelezettséget, melyet Severine rá akar róni; a csókhoz, mellyel egymástól elváltak, nem mondott bucsuszót, hanem viszontlátási igéretet.

Reggeli négy óra volt, mikor elhagyta a szobát, melyben ez izgalmas találkozás végbe ment; a szomszéd szobában ott találta Vaulnier Alice kisasszonyt, a ki bevezette és várt reá, hogy kivezesse a kastélyból. Tanitónője volt a báróné egyetlen gyermekének; de ezen hivatalos hatáskört öt év óta azon furcsa szereppel párositotta, hogy elősegitette Severine és Antoine titkos találkáit. Mailleforteban, hol e találkák több nehézségbe ütköztek - mint Párisban, ő ment mindig a parkba a marquisért; ő vezette a kastély folyosóin végig és saját szobáján keresztül a báróné lakosztályába. És hajnal hasadta előtt ismét ő vezette ki a marquist a kastélyból. Ezen feladat nem kis veszélylyel járt; mert ha valaki ilyenkor találkozik velük, Vaulnier kisasszony sulyosan compromittálva van. Érdekből vagy ragaszkodásból vállalkozott-e e veszélyes feladatra? Alkalmasint mindkét okból. A kisasszony most huszonnyolcz éves; nem szép, de szellemes, némileg kedves; nem titkolta, hogy valamely kis vidéki városban van egy hadnagy, a kinek odaigérte a kezét és a ki el fogja venni, mihelyt együtt lesz a hozománya. Ily czél kedveért sokra képes egy leány. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy Vaulnier megvásárolható lélek, a ki a rábizott titkot el is tudná árulni. Ezt nem tette; hiven szolgált azoknak, a kik fizették; de ha készségében volt is némi része a rokonszenvnek, a fődolog mégis az volt, hogy a hozomány mielőbb együtt legyen.

Ez alkalommal is elvezette a marquist a titkos ajtóig, melyen be és kijárt; épen bucsut akart tőle venni, ekkor a marquis kezet nyujtott neki.

- Ugy hiszem kisasszony, mondá, hogy ma utolsószor teszi nekünk a szolgálatot, melyhez annyi időn át szoktatott. Ez alkalomból köszönetemet akarom önnek kifejezni.

- Hát a báróné beleegyezett a szakitásba? kérdé Vaulnier kisasszony szerényen.

- Fájdalom, ezt nem tette; meg kellett neki igérnem, hogy ismét eljövök. De vajjon lehetséges-e ez? Megnősülök, azután meg őszintén megvallva nem szeretem többé; arra is gondoltam, hogy megmondom ezt neki.

- Oh, marquis ur, ezt a világért se tegye; a báróné valami meggondolatlan tettre kapatná el magát.

- Le kell őt csillapitani, Alice kisasszony, kiáltott fel Antoine türelmetlenül! ez az ön szerepe, az ön hivatása, mert ön vonzalommal viseltetik iránta. Értesse meg vele, hogy vannak helyzetek, melyek örökké nem tarthatnak; hogy holnaptól fogva uj hivatásom, szent kötelességem lesz, melyeket az ő kedveért meg nem szeghetek.

- Ezen szavakat sohasem merném a bárónénak elmondani, felelt Vaulnier kisasszony hidegen. Joggal felelhetné, hogy az ő kötelességei nem kevésbé szentek, mint az önéi és ő mégis megszegte azokat az ön kedveért.

- Ezt jól tudom, hisz ma este egyébről se beszélt, felelt Antoine. De utóvégre is véget kell ennek vetni. Nyomorult ember volnék, ha a mai naptól fogva el nem feledném ifjukori viszonyaimat. Öt évi állhatatos szerelmet, öt évi boldogságot adtam Severinenek; több ideig adtam neki e boldogságot, mint meddig szerelmem eltartott; de tovább nem részesithetem e boldogságban. Megkisérlettem megértetni vele, hogy ez szomoru, de elodázhatlan kötelességem.

- Ez nem elég, uram. Önnek nyiltan, határozottan kellett volna kijelentenie, hogy miként vélekedik kötelességeiről.

- Könnyü ezt tanácsolni, kisasszony; de tessék ezt valakinek meg is tenni. Hogy beszélhetnék igy egy nővel, ki hol fenyeget, hol meg sir, panaszkodik, a multra hivatkozik és szememre hányja, hogy tönkretettem életét. Abból a mit mondani akartam, semmit se mondtam meg neki. Azt hittem, hogy lesz hozzá bátorságom. De mikor szemben állottam vele, eltünt minden bátorságom és mondom azt kellett megigérnem, hogy viszont fogom látni.

A marquis némi szünetet tartott, lázasan homlokához kapott, mintha egy alkalmatlan gondolatot akarna onnét elűzni; majd ismét Vaulnier kisasszonyhoz közeledett és halk hangon folytatá:

- Alice kisasszony, ön sokat tehet, hogy ezen türhetetlen helyzetnek véget vessen.

- Én, uram!

- Igen is, ön; a báróné bizik önben; önt beavatta titkaiba. Ön tehát neki mondhat ilyen tanácsokat is; ha gyakran ismétli ezeket, észre téritheti őt.

- Vagy megfosztatom a báróné bizalmától.

A marquis ugy tett, mintha nem hallotta volna e választ; igy folytatá:

- Öntől függ, hogy összejöveteleink elé leküzdhetlen akadály gördüljön; jelentse ki, hogy nem teszi ki magát többé a veszélyeknek, melyekkel eddig daczolt. Önnek joga van erre.

- Nem mernék a bárónénak ily bánatot okozni.

- Pedig ez az egyedüli mód arra, hogy megmentse még nagyobb bánattól. Ön bizonyára gondolt már arra, hogy hova lennénk, ha valaki meglepne bennünket, amint igy éjjelnek idején együtt járunk e helyen.

Vaulnier kisasszony nem felelt; lesütötte fejét.

- Én gyakran gondoltam erre, mondá Saint Alvére. Mikor igy éjjelnek idején a kastélyban kalauzolt, szobájában elrejtett, elképzeltem, hogy mit tennék, ha Amalti itt találna. Oh, el voltam erre tökélve; hogy megmentsem az ön és Severine becsületét, nőül vettem volna önt, ha ugyan ön elfogadta volna kezemet. Önre nézve, ki, ugy hiszem, jegyben jár egy férfiuval, a kit szeret, szomoru lett volna, ha szerelme és becsülete közt választania kellett volna. De most a veszély sokkal rettenetesebb, nem vagyok szabad; nem üthetem helyre a bajt.

- Ez csakugyan nagy baj, felelte gépiesen Vaulnier k. a., kit nagy zavarba ejtett azon gondolat, hogy hüségeért Saint-Alvére marquise, majd pedig Fontenailles herczegnő lehetett volna belőle.

- Ebből láthatja, hogy e viszonynak véget kell érnie; három személy élete és becsülete forog koczkán, sőt még több, egy negyedik személynek boldogsága, aki máris drága előttem.

Saint Alvére marquis oly erélylyel ejté ki e szavakat, mely a báróné előtt inkább lett volna helyén; szünetet tartott és nézte, hogy mily hatást gyakorolnak szavai Vaulnier kisasszonyra. De ez nem felelt, hanem odamutatott a szürkülő égboltozatra.

- Azt hiszem, marquis ur, hogy sietnie kell, ha virradóra otthon akar lenni.

- Igaza van. Megyek. Köszönöm kisasszony eddigi szivességét. Gondoljon a jövőre. Mondanom se kell, hogy hálátlan nem leszek.

Még egy kézszoritás és a marquis tovasietett a ködlepte pázsiton és a nagy fasor szélén elhuzódó sürübe tért. Alice a kis ajtó küszöbén megállt és utána nézett.

- Milyen a szerelem! igy tünődék. Volt idő, mikor ez ember térden csuszva, reszkető kezekkel, könybe borult szemekkel esedezett, bocsátanám be a bárónéhoz, a ki nem akarja elfogadni. És most!...

A marquis eltünt. Alice nesz nélkül bezárta az ajtót.

- Felesége lehettem volna! tünődék és felsóhajtott; aztán felvette a gyertyatartót, melyet az ajtó mellett a földre tett; könnyü léptekkel, lélegzetét vissza fojtva ment szobája felé az első emeletbe. De a mint a lépcsön felért, egy ember állott eléje; a vér megdermedt ereiben. Amalti báró volt. A lépcső karfáján áthajolva várta Alicet és midőn felért, gunyos diadalmas arczczal utját állotta.

- Honnét jön kisasszony? kérdezé. Már öt percz óta figyelek, mintha valami neszt hallottam volna. Kivel beszélgetett?

Alice belátta, hogy merészen kell felelnie.

- Én nem beszéltem senkivel. Egyedül valék.

- És ön ilyenkor egyedül sétálgat a kastélyban? faggatózék a báró gyanakvó hangon.

- Nem jól éreztem magam, le kellett mennem fris levegőt szini, volt a felelet.

Alice büszkén ment tova, mintha az ellenőrködés által sértve érezné magát.

- Pedig fogadni mernék, hogy a könyvtár felől beszélgetést hallottam, dörmögé a báró és eltávozott.

Alice láztól és félelemtől reszketve visszatért szobájába.

- Ha a marquis öt perczczel tovább tartóztatott volna, most fel volnánk fedezve. A marquis még nem nősült meg. Vajjon megkinálna-e kezével, hogy megmentse a báróné becsületét és az enyimet?

Négy óra volt, mikor elaludt, de e kérdéssel még nem tudott tisztába jönni, pedig annyit tünődött rajta, hogy ezuttal teljességgel megfeledkezett egy bizonyos hadnagyról, a kire pedig minden este szokott gondolni.

Antoine ez alatt az erdőn keresztül a fontenaillesi kastélyba ért, mely Maillefortehoz csak három kilométerre van. A két kastély parkjai határosak voltak. Ez a szomszédság adott alkalmat a szerelmi viszonyra, melynek viszontagságait az imént vázoltuk. A zajos párisi életben a viszony pár hónap alatt felbomlott volna; igy azonban hatalmas táplálékot lelt; a marquisnak minden nyáron Fontenaillesban kellett laknia nagyatyjánál; ugyanakkor, mikor Amalti báróné Mailleforteban időzött. Mindig közel voltak egymáshoz, mindennap, bármely órában könnyen találkozhattak; az alkalom oly kedvező volt, hogy szilárdabb erkölcsü emberek se igen tudtak volna a kisértésnek ellentállani. Öt éven keresztül büntársaik voltak a tavaszi mezben pompázó liget, a suttogó zephir, mely végig suhant a fákon és füveken; a patak csevegése, a harmattól áztatott reggel, a bucsuzó nap biborától ragyogó estve, a világoskék csillagos éjszaka, a meleg nyári éj rejtelmes sugása, bugása; szóval a természet költészete, mely a legtarkább formákban nyilvánul lelkünk előtt, mely mindig elragad, mindig csábit és édes mérget csepegtet kedélyünkbe, elfeledteti velünk a földi lét apró bajait és hinnünk késztet a szerelem örökkévalóságában.

Most a varázs szétfoszlott. Antoine hosszunak, sivárnak találta ez utat, melyet sokszor járt meg a hajnali órákban; csak keserü emlékeket juttatott eszébe. Az éj árnyékai eltüntek, az aranyos bibort öltő égboltozat hasztalan csillogtatta a harmatos lombot; a pacsirták reggeli dala hiába zendült meg. A virágok kelyhei édes illatot árasztottak. De a természet csodálatos szépségei ezuttal nem gyakoroltak hatást a fiatal emberre. Szive bubánattal volt telve. Tovatünt ábrándokat gyászolt, keseregve gondolt a szeretet és lelkesedés kincseire, melyeket e nő lábai elé rakott, a kit akkor az őrjöngésig szeretett és most már nem szeret; aggódva tünődött azon, vajjon a báróné csakugyan követelni fogja-e tőle a szivet, melyet másnak szánt. Mire Fontenaillesba ért, ragyogó nyári verőfény terült már szét a tájon.

A következő napon a maravieuxi kastély kápolnájában végbe ment az esküvő. Amalti báróné mosolytól sugárzó arczczal vett részt az ünnepélyen. Megcsókolta a fiatal Saint-Alvére marquise-t; gratulált a marquisnak és gyötrelmeit csak egy sejtette, a marquis, ki nagy árért tanulta meg, hogy lehessen olvasni e szemekben, melyek csak ő érette epedtek; ő kiolvasta e szemekből a szaggató fájdalmat. A fiatal házasok még az nap este két hétre Arcachonba utaztak. Itt Fontenailles herczegnek a fenyvesek sürüjében gyönyörü kis hajléka volt, mely az uj párt várta. Innét Nápolyba szándékoztak utazni, honnét csak tél elején térnek vissza Párisba.



II.

Amalti báróné bánatos könyek közt tölté a napokat, melyek Saint Alvére marquis elutazását követték. Erős főfájást szinlelt, hogy ne kelljen szobájából kimennie; egy hétnél tovább maradt egész magányosan; csak abban lelte némi örömét, ha Antoine emlékeit gyüjtögette, elolvasta leveleit, körülvette magát azon tárgyakkal, melyeket a marquis hozott neki; a multban keresett vigaszt, az izgalomteljes multban, mely még oly közel és már is oly távol esik. Méla bánatából csak akkor ocsudott fel, mikor a férje eljött hozzá és szórakoztatni, felviditani akarta, vagy ha Vaulnier kisasszony behozta kis gyermekét, ki ekkor kilencz éves volt. De az ártatlan gyermek oly kiváncsian, oly áthatóan nézett szeme közé, mintha fürkészné e bánkódás okait. A báróné összerezzent; megcsókolta a gyermeket és csakhamar kiküldte. Férjének jelenléte gyülölettel töltötte el. Sohase tudták egymást szeretni. Akarata ellenére adták férjhez; a mézeshetek mámora gyorsan mult, a nélkül, hogy egymást megszerették volna. Sok embert ért már e végzet. De leginkább Severinet; férjét idegennek tekintette, kinek nincs egyéb hivatása, mint neki tisztességes állást szerezni és leányuk jövőjét biztositani; e leányka volt még az egyetlen kapocs, mely őket egymáshoz füzte; csak anyagi érdekeik voltak közösek. Egyedül igyekezett tehát maradni, csak Vaulnier kisasszonyt bocsátotta magához, ezzel legalább beszélgethet arról, a kit annyira sirat.

De nem kell azt hinnünk, hogy azért bánkódik ugy, mert Antoine távol van tőle. Megszokta ő már a válás fájdalmait; el tudta viselni a társadalmi illem igáját; ez alól nem vonhatta ki magát, mert akkor kizárja magát a világból és menthetlenül elvész; a távollét, ha tovább tartott is, még nem nyugtalanitotta. Más gyötörte őt; a féltékenység keserü gyötrelmeinek, lázas tüzének volt áldozata, mert elgondolta, hogy Antoine e távollét idejét egy más nővel tölti, aki szintén szép; kit az ártatlanság bájai ékesitenek; kiről az ifjukor legillatosabb virágait szedi Antoine, odaadva magát a törvényes boldogság varázsának. És ez eltart legalább is hat hónapig, vagy, örökké. Vajjon visszanyerheti e régi uralmát felette, ha majdan hazatér. Ez a gondolat ejtette őt kétségbe. Felkorbácsolt képzelme elragadta az arcachoni hajlékba, hol ők tiszta szerelmükkel menedéket kerestek. Végignézte sétáikat a reggeli órákban, midőn a tenger fuvalmai a balzsamos fenyvesekről feliszszák a harmatot és tova vonulnak panaszos dalokkal. Követte nyomdokaikat és hallotta a szerelmes susogást, az édes csókolózást, hallotta legbizalmasabb hangjaiban az egészséges erős szenvedélyt, mely már is hatalmas, mert a sirig fog tartani, mert nem ütközik sem emberi, sem isteni törvénybe, mert nem vét semmi kötelesség ellen. A szerencsétlen nő most élte át a kétségbeesést, a metsző fájdalmat, mely elfog, ha az imádott elhal. E fájdalmat enyhiteni szokta a remény, hogy egy jobb világban találkozni fogunk; de Severine kiábrándult szive nem ismerhetett reményt, csak kiirthatlan haragot a sors igazságtalansága ellen.

Hat hét telt el Antoine elutazása óta. Lauriéres herczegnő és Chateaufort asszony fürdőre készültek; - Fontenailles herczeg bucsuebédet rendezett tiszteletükre; - másnap reggel hat órakor e lakoma következtében heves guta érte. Nyolczvan éves volt. A komornyik azonnal orvosért küldött és ez igen komolynak nyilvánitotta a bajt. A komornyik már harminczöt éve szolgált a házban; urát még sohasem látta ily veszedelmes állapotban; a felelősség, mely reá hárult, zavarba ejtette; tudta, hogy Lauriéres herczegnő már nincs Maravieuxben; tanácsot kért Amalti bárótól, hogy mit tegyen ily sulyos körülmények közt. Ez azt felelte neki, hogy sürgönyözzön azonnal Saint Alvére marquisnak; maga pedig a báróné kiséretében Fontenaillesba ment, hogy személyesen győződjék meg a veszélyről, mely tiszteletreméltó barátja életét fenyegeti. Az aggastyán szerfölött gyengének érezte magát, de teljesen eszén volt; még ő biztatta a körülötte sürgölődő embereket, hogy »ezuttal még tulesem a bajon; ez a guta el fog mulni ugy, mint a többi.« Mikor a báró és a báróné megjöttek, nagyon hálálkodott, hogy rögtön hozzásiettek; nem hallgatta el, hogy mi nyugtalanitja most leginkább; az, hogy bérenczemberek kezében tudja magát. Feltétlenül bizott a körülötte levő emberekben; de a családtagok közül senkije sincs itt, és ezen való gyötrelmében annyit fészkelődött, a mennyit állapota sehogy sem engedhetett meg.

- Unokája ma éjjel bizonyára meg fog érkezni, vigasztalá őt Amalti báró.

- Engedje meg herczeg ur, hogy ma itt lehessek én, szólt ekkor Severine. Legalább nem lesz magára hagyatva. Estére eljön Vaulnier kisasszony, leányom nevelőnője, az majd itt tölti az éjjelt; megbizható személy, akit ugy tekintünk, mintha a családhoz tartoznék.

Az öreg emberek önzése vak és kérlelhetetlen szokott lenni. Meglehet, hogy Fontenailles herczeg semmi jelentőséget se tulajdonitott a viszonynak, mely a báróné és Antoine közt létezett; meglehet, hogy beteg állapota miatt megfeledkezett erről; egyszerüen udvarias ténynek tekintette az ajánlatot; adandó alkalommal ő is igy tett volna. A báróné tehát berendezkedett, hogy egész nap nála maradhasson; férje pedig visszatért Maillefortba, de megigérte hogy rögtön eljön, ha ujabb veszély nyilvánulna.

Amalti báróné mentségére meg kell jegyeznünk, hogy semmi utógondolatot se táplált, mikor szolgálatait a herczegnek felajánlotta. Csak is jó szive sugallatára hallgatott, le akarta kötelezni a szeretetreméltó aggastyánt, kinek már két izben volt vendége.

De alig, hogy egyedül volt a remek izléssel berendezett boudoirban, mely alig pár napja készült el, meglepetésül a fiatal menyecske számára - sajátságos zavar fogta el; a boudoirban meglátta Antoine arczképét. Ekkor világos lett előtte, hogy magánviselete mily következményeket vonhat maga után; fülig elpirult. Hiszen szinte erőszakosan betolakodott a kastély lakóinak belső termeibe, hogy ujra füzhesse a viszonyt, melynek megszakitása miatt annyit bánkódott. De vajjon nem vivta-e ki a jogot, hogy gyakran láthassa őt, uj csáberőt gyakorolhasson rá. Szinte örülni kezdett az eseménynek, mely megröviditi Saint-Alvére távollétének idejét. Kétségtelen, hogy Antoine nem soká marad Fontenaillesban; mihelyt nagyatyja felgyógyul, tovább fog utazni; de legalább viszont látja. Talán ép most indul utnak. Két óra mulva itt is lesz már. Ha itt lepné! itt látná meg őt. E gondolat elbóditotta. Sajnálta, hogy nem igérkezett egész éjjelre és Vaulnier kisasszonynyal helyettesitteti magát. Egy ideig azon gondolkozott, nem rendezhetné-e a dolgot ugy, hogy Vaulnier kisasszony Maillefortban maradna és ő töltené itt az éjjelt. De ezt a tervet még se merte foganatositani; félt, hogy Antoine roszallni fogja. És annyira még sem vesztette el önérzetét, hogy Reginával egy fedél alatt legyen és ne érezze helyzete szégyenteljes lealázó voltát.

Este felé Fontenailles herczeg egészségi állapota lényegesen javult. Az orvos gyógyulást igért, de a rázkódás oly erős volt, hogy hosszas betegeskedéstől tartott. Bizonyára megrémült volna, ha észre veszi, hogy aggodalmai Amalti bárónét mily örömmel töltik el. Rájött volna, hogy a bárónénak komolyabb baja van, mint ez aggastyánnak, kit a tudomány megmentett. Nyolcz órakor Vaulnier kisasszony váltotta fel Severinet a herczeg betegágyánál. Alice komolyan megijedt, midőn meghallotta, hogy Saint-Alvére nemsokára megjön, és midőn látta, hogy a bárónét mily izgatottság fogta el; le akarta csillapitani. Midőn tapasztalá, hogy Severine ég a vágytól megujitani a régi viszonyt, figyelmeztette, hogy ez mily rettenetes veszélylyel jár.

- Tán önmagát félti, kisasszony? kiáltott fel emez, gőgösen, lenézőleg.

- És vajjon nincs-e erre jogom? felelt Vaulnier kisasszony, ki sértve érezte magát a báróné igazságtalan szavai által. De nehogy azt higyje, mintha magamat félteném, nem, asszonyom; én önt féltem. Őszintén megvallva, én csak az ön parancsait teljesitem, és ha katastrófa találna beállni, én - hacsak életembe nem kerül - kimentem magam, megóvom becsületemet.

Alice elszánt hangon mondá e szavakat; a báróné megérthette volna, mily jellegü és mily nagy mérvü veszélyekkel kell daczolnia; de se látott se halott. Vaulnier kisasszony szelidebb hangon folytatá a szót:

- Aggodalmaim csak önt illetik, asszonyom. Elgondoltam, hogy mekkora veszélyeknek teszi ki becsületét, nyugalmát, méltóságát, szóval az élet legbecsesebb javait, miket ha egyszer elvesztettünk, vissza nem szerezhetünk többé. És kinek kedvéért e koczkázat? Oly férfiu kedvéért, ki tán nem is szereti többé.

Severine daczos, kételkedő arczkifejezéssel válaszolt.

- Ha nem szeret többé, kényszeriteni fogom; hogy ismét szeressen; - mondá s majd könybe lábbadt szemekkel, bánattól és irigységtől eltelt szivvel folytatá: - Mily boldog ön; látni fogja őt. Számitok önre; barátságára, ügyességére; tudja meg tőle, mily helyet foglalok el lelkében.

Vaulnier k. a. elkisérte a bárónét a kocsihoz; azután visszajött a herczeghez. Elgondolta, hogy hat hét óta elkövetett mindent, hogy kitépje a báróné szivéből e balvégzetü szerelmet; hogy kigyógyitsa és óvja ujabb ballépésektől. Már azt is állitotta, hogy Saint-Alvére megutálta ez alkalmatlan viszonyt, melynek terhét nem birja el. Ő tehát megtette kötelességét, engedelmeskedett lelkiismerete sugallatának és a marquis ohajainak. Ha fáradozása sikertelen volt, ha mégis baj történik, ő nem lesz oka semminek. A beállható bonyodalmakkal szemben ő, a szegény nevelőnő, ki azt se tudta, hogy és miként került a bünös viszonyba, nem tehet mást, mint hogy Pilatusként mossa kezeit.

Másnap reggel 8 órakor Vaulnier k. a. visszajött Mailleforteba; a parkban találkozott Amalti bárónéval, ki már kora reggel kelt fel és aggódó, kérdő arczczal sietett Alice elé.

- A herczeg igen nyugalmasan töltötte az éjszakát, szólt a nevelőnő.

- Tudtam, kedves Alice, felelt a báróné; de nem ezt akarom megtudni. A marquis?...

- Két órakor megérkezett.

- Nejével?

- A marquis egyedül jött. Neje, mint mondá oly egészségi állapotban van, hogy erősebb izgalmaknak nem teheti ki magát; az Arcachonba küldött sürgöny igen aggasztóan hangzott, a marquis ur tehát egyedül jött.

- Egyedül! ismétlé Severine gépiesen és szivéhez kapott, mely hevesen dobogott.

Ezt várta, de nem merte remélni. Antoine tehát egyedül lesz két hétig, tán még tovább, egy egész örökkévalóságig. Severine oly izgatott volt, hogy restelte még Vaulnier k. a. előtt is, a ki előtt pedig nem szokott mit se titkolni. A nevelőnő hideg, érzéketlen tekintete reá volt szegezve. A báróné behunyta szemeit, hogy elkerülje Alice fürkésző szemeit; azután ismét megszólalt:

- Soká beszélt a marquis urral?

- Több órán át. Ő le se feküdt.

- Soká szándékozik ő Fontenaillesben maradni?

- Addig, a mig nagyatyját Arcachonba viheti.

- Ez eltart két hétig. Eszerint elhozza ide nejét?

- Nem vettem észre, hogy ezt akarná tenni.

Kis szünet állott be. Amalti báróné átkozta e rejtélyes leányt, ki szándékos hallgatagságával, fagyos magaviseletével valóságos félelembe ejté; a kérdéseket, melyekre készült, nem merte hozzá intézni.

- Jól tudja, hogy mit akarok megtudni, gondolá magában Severine, még se szól, a mig nem kérdezem.

Vaulnier kisasszony viszont ugy gondolkozott, hogy kiejtett szavát csak akkor nem fogja megbánni, ha nem szól, a mig nem kényszeritik. Severine kénytelen volt ujabb kérdést tenni.

- Kiről beszélt önnel? Ő róla vagy én rólam?

- Mindkettejükről.

- A marquiseról is?

- Arról, igen.

- Boldog házasságban él?

- Ugy vettem észre, hogy a marquis korlátozni tudta boldogságát.

- Neje nem felelt meg a hozzá kötött várakozásnak, gondolá a báróné önkénytelen megelégedéssel. - És beszélt-e arról, hogy látni óhajt engem? tevé hozzá hangosan.

- Még ma el fog jönni, köszönetet mondani a báró urnak, és önnek is asszonyom, a miért szivesek voltak őt a herczeg urnál helyettesiteni.

Világos, hogy Vaulnier kisasszony nem akarja ismételni, amit neki mondtak; de a bárónő nem igyekezett többet is ki tudni belőle. Különben is annyira megörült a kilátásba helyezett látogatásnak, hogy nem is neheztelt a nevelőnőre, ki nem akarja elárulni, amit megtudott. Keveset mondott, de az elég volt; abból is kitünt, hogy Antoine a házasságban nem talált annyi boldogságot, amennyit várt, vagy már az első napokban annyit talált, hogy belefáradt. A tény, hogy fiatal nejét Arcachonban hagyta és egyedül jött Fontenaillesba, eléggé igazolta Severine reményeit. És ő e reményekből azt következtette, hogy emléke még élénken él Saint-Alvére szivében, hogy onnét az uj bálvány nem üzte ki. Ez a gondolat foglalkoztatta egész délelőtt. Vaulnier kisasszonyra nézett; ki akarta fürkészni; de ő mindig elfordult tőle. Reggeli után, midőn felkeltek az asztal mellől, összeszedte bátorságát, és nem törődve férjével és gyermekével, kik egymással játszottak, halk hangon igy szólt Alicehoz.

- Csak egy szót, ha felelni tud. Mondta-e, hogy még gondol reám?

Vaulnier kisasszony összerezzent, habozott, végül erélyes megállapodásra látszott jutni és hévvel felelé:

- Ön tudni akarja; arra kényszerit, hogy ismét beleavatkozzam e gyülöletes ármányba; elmondjam, a mit elhallgatni akartam. Annál rosszabb, ha az ön meggondolatlansága válságba sodorja mindkettejüket, mert ő ép oly esztelen mint ön. Hat héttel ezelőtt kijelentette nekem, hogy többé nem szereti önt; meghagyta, hogy mondjam el ezt önnek; de tudtam hogy ez fájna önnek, nem engedelmeskedtem neki. Ugy van, asszonyom, hat héttel ezelőtt ő nem szerette önt.

- És most? kérdé Severine, ki érteni kezdte Alicet.

- Most ha sürgeti, hogy jöjjön vissza, engedelmeskedni fog. Mondja asszonyom, ilyen szive van-e minden férfiunak?

Mosolyogni igyekezett, hogy a báró, ki néhány lépésnyi távolságból nézte őket, ne vegye észre, hogy mily komoly dologról beszélnek. Severine e szavak hallatára könyekre fakadt; el kellett sietnie szobájába.

- A boldogság nem szokott ölni! gondolá magában, midőn egészen megtörve egy karszékbe hanyatlott.

Öt óra felé Antoine a kastélyba jött, hálát mondani a bárónak és a bárónénak. Mikor bejelentették, Severine egyedül volt; elküldött férje után, de időközben nehány szót válthattak egymással.

- Tehát Vaulnier k. a. mit se mondott önnek! kiáltott fel Saint-Alvére, és elsápadt, mint aki nagy bünt készül elkövetni.

- Csak három szót birtam belőle kihozni, felelé Severine és lesütötte fejét, hogy eltitkolja szavai hazug voltát.

- Feleségem nem olyan nő, hogy el tudná önt feledtetni, szólt a marquis lázasan; mert én feledni akartam önt, suttogá, mintha bocsánatot akarna kérni; kedves, szeretetreméltó teremtés, de nagyon együgyü. Nem is tudom, hogy miknek nevelik manapság a leányokat.

Tovább nem szólhatott, mert a báró már megjött; körülményesen tudakozódott Fontenailles ur után. Antoine köszönetet mondott neki.

- Ejh, kedves uram, valóban nincs mit megköszönni, felelt a báró. Ön is bizonyára igy tett volna. No de csakhogy nagyatyja meg van mentve, most már se baj; nőm és én csak szerencsét kivánhatunk magunknak e körülményhez, mely szomszédsági viszonyunkat szorosabbá, kellemesebbé teszi. Remélem lesz oly szives és bemutat bennünket Saint-Alvére asszonynak.



Másnap Antoine és Severine a szokott módon négyszemközt találkoztak. Csakhamar megértették egymást és a jelent a multhoz füzték. Vaulnier kisasszonynak eget földet igértek, kérték, kényszeritették, hogy tegye meg nekik a szokott szolgálatot, menjen a marquisért a parkba, vezesse a bárónéhoz, két óra felé pedig ismét vezesse el; de ő csak azon feltétel alatt egyezett bele, hogy ez az utolsó találkozás, melynél az ő szolgálatát igénybe veszik; kereken kijelentette, hogy ő nem játszik - nem ugyan a becsületével, mert annak, ha kell tiszteletet fog szerezni - de nyugalmával és tán életével.

- Marquis ur, ön világositott fel arról, hogy mekkora kellemetlenségeknek teszem ki magamat; ne vegye rosz néven, ha megfogadom a tanácsát.

Antoine nehéz szivvel ment el a találkáról; kétségbeesetten constatálta, hogy Severine mellett csak nejére gondolt, csak ezt szereti; nem találja meg többé az epedést, a vágyat, melyek mindig Mailleforte felé terelték gondolatait, mikor távol volt. Az is igen kinozta, hogy nagy veszedelemben forog; pedig egyébkor nem törődött ezzel: nem érezte az édes varázst, melyet várt. Severine nem tudta bánatát eloszlatni. Midőn elváltak, nem voltak egymással megelégedve; Severine érezte, hogy a marquis egészen más ember lett, akit ujból meg kell hóditani; Antoine meg feltette magában, hogy végleg megszakitja ez utolsó kapcsot, mely elhitette vele, hogy ismét meglátja régi szerelmének elszórt, de még eléggé ép romjait. Severine két napig tünődött azon, hogy mikép hódithatná vissza. Még nem talált rá módot, már kétségbeesett, mert aggódva látta, hogy az idő repül, fájdalmát növelte egy levél, melyben Saint-Alvére tudtára adta, hogy nagyatyja határozott parancsa folytán holnap elutazik.

»Nagyatyám elutazásomat oly makacssággal követelte, minőt még nem tapasztaltam nála - irá Antoine e levélben - attól kell tartanom, hogy gyanupörrel él. Tegnap Mailleforteban tett látogatásomról beszélgettünk, a herczeg megjegyzé, hogy meggondolatlanság volt tőle elfogadni az ön szolgálatát; több órán át igen gyenge volt, csak azért feledkezhetett meg róla, hogy Mailleforte és Fontenailles közt a szomszédbaráti viszonynak az elkerülhetlenül szükséges mérvekre kell szoritkoznia. Sőt megjegyezte azt is, hogy nekem illik ezt önnel megértetni. Nem tudom mire gondolt, de kijelenté, hogy el tud lenni nélkülem is, sajnálja hogy hivatott, felkér, hogy menten térjek vissza Arcachonba; pár nap mulva ő is oda jön. Hasztalan kisérlettem meg az ellenszegülést; utóvégre mégis meg kellett igérnem, hogy holnap utazom.«

Végül Antoine a legmelegebb sajnálkozást fejezi ki, szeretetteljes bucsut mond, de ennek ékes szavait Severine nem találta őszintéknek. A levél rosz benyomást keltett benne; elbusult, ideges lett, boszankodott Antoinera és önmagára. Boszuságát, fájdalmát e váratlan hir fölött kétszerte növelte a körülmény, hogy számitott két hétre, mely idő alatt visszahóditja az elpártolni készülő szivet. A körülményeket, melyek idegessé tették, tetézte a vihar, mely künn tompa morajjal tombolt. Testi és lelki kinok hatása alatt megirta a következő levelet, melyet naplemente táján Fontenaillesba küldött:

»Nem illik hozzám itéletet mondani az indokok felett, melyek miatt ön elutazik; de nem engedhetem, hogy ujabb elválásunk előtt végleg meg ne határozzuk jövőbeli viszonyunkat. Ha szive nem ösztönzi bucsut mondani, becsülete kötelességévé teszi, hogy eljöjjön és tudassa velem, mi akar ön hozzám lenni és mi leszek én önnek. Minap bevallotta, hogy nem szünt meg szeretni. Ha rém hazudott, akkor nem fog nehezére esni eljönni a találkára, melyet önnek ma este tizenegy órára adok. Mindenesetre látnom kell önt még egyszer. Látni akarom és ha ön el nem jön, én fogok még ma éjjel Fontenaillesba menni.«

Midőn Antoine ezen fenyegetésekkel és rejtett czélzásokkal telt levelet elolvasta, tollat ragadott, hogy formaszerinti tagadó választ irjon. De ah! a toll kiesett kezéből. Bünösnek érezte magát, mert mikor három nappal ezelőtt Amalti báróné termében megjelent és pár perczig egyedül volt Severine-el, vigyázatlan szavakat ejtett, melyek nem fejeztek ki igazságot, hanem csak közönséges vágyat, és melyek horderejét növelte azon körülmény, hogy az első találkát nem merte megtagadni. Ha erre a találkára el tudott menni, miért ne mehetne el arra is, melyre Severine most hivja? Tagadását csak ugy indokolhatná, ha felhozza, hogy mily veszélynek teszi ki magát; de erre csak nem hivatkozhatik, mikor Severine ily erélyesen fejezi ki, hogy látni óhajtja. Megtagadhatta-e ezen elégtételt a nőtől, kire most is meghatottan gondol, ha távol van tőle, bár amikor vele van, ugy hiszi, hogy már nem szereti. Elhatározta magában, hogy engedelmeskedni fog.

Képzelhetjük Vaulnier kisasszony mekkorát sikoltott, mikor meghallotta, hogy a báróné ma késő estére Saint-Alvére marquist várja. Eleinte kijelenté, hogy nem fog neki segiteni; mikor aztán a báróné elmondta neki, hogy ez a találkozás az utolsó lesz és a marquis holnap elutazik, engedékenyebb lett és rá állott a kérésekre. Bizonyára jobb lett volna, ha állhatatosabbnak mutatkozik vala és megmarad a tagadó válasz mellett.

Éjjeli két óra felé, midőn a marquist a könyvtár kis ajtaján, mely egyenest a parkba nyilt, ki akarta vezetni és épen a földszinti folyosón haladt végig, egy kis szalonból egyszerre kilépett a báró és utjokat állotta. Vaulnier kisasszony nem vesztette el hidegvérét. Eloltotta a gyertyát, melyet kezében tartott és a homályban tovább vonszolta Saint-Alvéret, még mielőtt rájuk ismertek volna. De a báró utánuk rontott, megkapta a nevelőnő karját, erősen megragadta és kiáltott. Kiáltására két inas, kik vele együtt rejtőztek el, hogy segédkezet nyujtsanak neki, előkerültek a szobából. Egyikük lámpát hozott, melynek világa egyszerre fényt vetett Vaulnier kisasszony arczára.

- Kerülni akartam a botrányt; de ön idézte fel, kiáltott a báró; azután keresztbe fonta karjait és gunyosan végig nézett a leányon: - Most csak nem fogja állitani, hogy egyedül volt. Hat hét óta már nem egy álmatlan éjjelt töltöttem ön miatt; de nem panaszkodom, mert utóvégre mégis sikerült kideritenem az ön mivoltát. Régen gyanusitom önt már, de most már nőm nem fogja mondhatni, hogy elfogult vagyok ön iránt.

Vaulnier kisasszony sápadtan, szikrázó szemekkel, nagyokat fujva hallgatta a bárót; nem igyekezett magát menteni, csak azon tünődött, hogy mi lesz már most ebből. Saint-Alvére irtózatos félelmében ösztönszerüleg az árnyékba vonult. A báró feléje fordult:

- És ön uram, legyen szives mondja el, hogy kicsoda micsoda; hogy mit keres ön ilyenkor az én házamban.

Antoine nem felelt, a báró feléje ment; midőn rá ismert, a meglepetéstől mintegy leszegzetten bámult rá:

- Ön az! marquis ur; ön az, aki...

Nem fejezte be mondatát, de tekintete, mely hol a marquis-n, hol meg Vaulnier kisasszonyon akadt meg, eleget mondott; oly megvetést fejezett ki mind kettejük iránt, hogy a nevelőnő, kit a jelenet roszakaratu, bámész tanuinak jelenléte is igen felizgatott már, nem állhatta meg tovább a sértést.

- Uram, ön jól tudja, hogy csak a látszat szól ellenem, kiáltott fel.

- Hogyhogy, a látszat! mikor kedvesével találom együtt.

Vaulnier kisasszony hallgatott; tekintetét a marquis felé forditá, ki nem tudta elviselni e szemek villogó fényét; homlokán a veritek jéggé fagyott. Vaulnier kisasszony szemei rettenetesen ékesszólóak voltak; ezt látszottak mondani: Soká nehezedjék még reám a gyanu, mely lealáz, és örökre elveszt, ha menten ki nem tisztulok? Nem jön segitségemre? arra akar kényszeriteni, hogy magam védelmezzem magam?

A marquis süket maradt. Nem azért, mert tán nem lett volna hajlandó életét is feláldozni, hogy a nevelőnő ártatlanságát kideritse; de ha ezt teszi, akkor kiszolgáltatja Severinet férje boszujának. Azt csak nem lehet kivánni, hogy ily barbár tényt kövessen el. De nem kevésbé gyáva eljárás megengedni, hogy Vaulnier kisasszonyra nehezedjék az ellene emelt vád! Két elhatározás állott előtte, mindakettő egyaránt veszedelmes, Saint Alvére érezte, hogy esze elhomályosodik. Világ éltében a bravour embere volt; sok esetet beszélnek róla, mikor a legügyesebben és lovagiasan vágta ki magát minden féle bajokból. Loyalis gavallérnak tartották. De e perczben hasztalan kereste a megoldást, melyért kész lett volna vagyonát és vérét áldozni; arczán oly szörnyü zavar tükröződött le, hogy a bárót szánalom fogta el. Jelt adott embereinek és ezek távoztak, azután a salonba lépett és fölhivta Saint-Alvéret, hogy kövesse. Ez épen engedelmeskedni akart; Vaulnier kisasszony intett neki, hogy álljon meg; közel lépett hozzá és ezt sugá neki:

- Gondom lesz rá, hogy egy negyed óra alatt a báróné a kastélyon kivül legyen; élete nem fog veszedelemben forogni. Ön aztán szabadon szólhat, feltárhatja a báró előtt a valóságot; ezzel felment engem egy kinos feladattól.

- Vagyonomat ajánlom fel önnek, ha megengedi, hogy kedvesemnek mondjam! suttogá Saint-Alvére magán kivül.

- Uram, még a báróné kedveért se becstelenithetem meg magamat, felelt Vaulnier kisasszony hidegen és elsietett. Mikor a lépcsőn Severine szobája elé ért, egy perczre megállott: két hónappal ezelőtt egy ily rettenetes jelenet marquisnőt csinált volna belőlem.

Midőn Antoine belátta, hogy nem áll többé hatalmában a valót titkolni, hogy ez az ember, kit ő oly rutul megcsalt, most sorsának ura, könnyü szerrel tudta önuralmát visszanyerni. Mindig az a hire volt, hogy lovagias játékos; ez most is bevált rajta; mindig ezt ismételte magában: - »Vesztettem, most fizetni kell.« - Még egyszer visszagondolt nejére és nagyatyjára; elérzékenyülve gondolt a fájdalomra, melyet nekik balviselete okozni fog. Azután lerázta lelkéről e kedves emlékeket, összeszedte hideg vérét, már csak arra törekedett, hogy időt nyerjen és Severinenek lehetővé tegye a menekülést.

- Vaulnier kisasszony nem követi önt? kérdé a báró, látva, hogy csak Saint Alvére jön a salonba.

- Jobbnak látta visszavonulni.

- Oh meghiszem, hogy nem mer velem lenni. Csak annyi a mondani valóm, amit már ugy is eltalálhatott: most már többé nem méltó arra, hogy leányomat nevelje, és fedelem alatt, nőm társaságában éljen. Holnap el fog utazni.

Antoine nem felelt. Keresztbe font karokkal, lesütött fővel állott a kandalló mellett. A báró e közben leült és folytatá a szót: Ami önt illeti uram, teljes nyiltsággal fogom elmondani véleményemet ön felől. Nem fogom követelni, hogy a sérelmet, melyet házamon elkövetett, tegye jóvá. Nem akarom e sérelmet tulozni, nem leszek tulságosan kényes; a személy, akit ön itt magának talált, nem tartozik családomhoz, igy hát nincs is kedvem lovagjának lenni. Csak azt csodálom, - és ugy vélekedem, hogy jogom van ezen való csodálkozásomat ön előtt kifejezni - hogy oly rangu és nevelésü ember mint ön, el tudott csábitani egy szegény leányt, ki még csak nem is valami elragadó, ellenállhatlan szépség, hogy ezzel menthetné magát és akit most az ön felfoghatlan szeszélye tönkre juttatott. Leginkább csodálom, hogy ön, ki alig két hónapja egy annyi bájjal felruházott nőnek a férje, kitette magát a megaláztatásnak, melyet most elvisel, amiért viszont akarta látni Vaulnier kisasszonyt. Azt már mégse hittem volna, hogy egy ilyen személy ekkora csábitóerőt gyakorolhasson oly szivre, minő az öné.

A báró szeliden, szinte elérzékenyült hangon mondotta mindezt, de minden szava, a benne rejlő metsző guny miatt, megannyi nyilszurásként hatott a marquisra, büszkesége sulyos csapásokat szenvedett. Igy még soha senki se merte sértegetni és rendre utasitani. De hallgatott, magába fojtotta dühét; félig behunyt szemekkel hallgatta a bárót és a mellett csak azon töprengett, hogy mig ez itt gunyolódik, azalatt Severine elhagyja a kastélyt és biztonságba helyezi magát. A báró csak egyre folytatta a vádaskodást, hol gunynyal, hol keserüen, és mikor azt hitte, hogy hallgató áldozata már teljesen szégyenbe van boritva, és már elég volt a boszuból, beszédét e szavakkal tetézte:

- Most visszavonulhat, marquis ur. Sajnálom, hogy e jelenetnek két tanuja volt. Gondom lesz rá, hogy hallgassanak. Önre nézve ebből egyéb következmények nem hárulnak. De a szerencsétlen leány helyzete meg van törve. Nem tartozik reám őt az ön gondjaiba ajánlani. Azt hiszem...

Itt Saint-Alvére felpattant.

- Elég uram, elég. Nem tudom, mire valók az ön szemrehányásai, tanácsai, kegyes elnézése. Ideje és beszéde mind kárba veszett, mert Vaulnier kisasszony idegen hozzám.

Amalti báró felszökött a székről, szemeit Antoinera szegzé, ki halkabb hangon igy folytatá:

- Már csak becsülje meg továbbra is a kisasszonyt, ő soha sem szünt meg azt megérdemelni. Nem ő hozzá jöttem ide.

- Nem ő hozzá! kiáltott fel Severine férje. Hát kihez jött?

Egy eszme villant meg benne; érteni kezdte a dolgot.

- Nem ő hozzá! ismétlé, de hisz akkor... nyomorult!

Antoinere vetette magát, galléron fogta és keményen megrázta.

- Ugyan szóljon hát! Ugy-e csak hazudott?

Látván, hogy Antoine nem felel, neje szobájába sietett, hogy megtudja a valót; a küszöbön Vaulnier kisasszony lépett eléje.

- Ne lépjen be uram, hasztalan lenne! A báróné eltávozott.

A báró félrelökte a leányt és tovább hatolt. Az ágyhoz sietett és üresnek látta; de az ágy előtt, fehér kis ágyacskában alvó leányát pillantotta meg. Egyszerre lecsendesedett; könybe lábbadt szemekkel mondá Vaulnier kisasszonynak:

- Ön szöktette meg.

- Megmentettem önt egy nagy büntől, uram.

A báró nem felelt, visszajött a salonba, a hol a marquis várta. A felindulás első perczében megölte volna, ha fegyver talál keze ügyébe akadni, de kis leánya láttára visszafojtotta haragját. Rövid, egyszerű értekezés folyt köztük, a milyen gavallérokhoz illik. Reggel három óra felé Antoine aggodalomtól gyötörve, szégyentől sujtva elhagyta a maillefortei kastélyt; arra kötelezte le magát, hogy három napig rendelkezésére áll a bárónak, kit oly mélyen megsértett és a ki fenntartotta magának, hogy három nap alatt fogja elhatározni, vajjon sértett becsülete elégtételt követel-e.

Midőn Saint-Alvére marquis kijutott e házból, hol boldogsága és reményei romba dőltek, roppant kábultság fogta el. Nem birt gondolkozni, érteni; nem tudott magának a valóságról fogalmat alkotni. A hallgató éj homályai mellett tisztábban látott, mint szelleme világánál; csak ment előre, azt se tudta honnét jön, hova megy. Csak a kivel az élet végzetei átéreztették a nagy katasztrófák keserveit, rázkódtatásait, csak az tudja hogy minő kábulat borul a lélekre, mikor beáll egy oly helyrehozhatlan szerencsétlenség, mely ellen nincs gyógyszer, és mely örök időre teszi tönkre lelkünk nyugalmát. A katasztrófa oly erősen sujt, hogy a fájdalmak, a köny forrása kiapad, az értelmi tehetség elfásul, a bátorság odavész; nem is érezzük a sebet, csak mikor a kábultságból felocsudunk.

- Álmodom-e vagy ébren vagyok? tünődék Antoine.

Egyszerre megállott, kezeivel arczához kapott, mintegy el akarván távolitani a kegyetlen visiót, mely éledező emlékezete elé idézte a lefolyt rémjelenetet, mely elvonultatta szemei előtt, megannyi átkozó kisértet gyanánt: nejét, nagyatyját, mindazokat, kik most el fognak tőle idegenedni, mert tönkretette nyugalmukat. Oh mennyire szerette e pillanatban a kedves Reginát! Mennyire elérzékenyült miatta! kimondhatlan rémület dermesztette vérét, mikor rágondolt, hogy többé tán nem is fogja nejét viszontlátni és ha viszontlátná is, csak bünös tudattal fog előtte megjelenni; majd Severinere gondolt, ki elegántiájával, bájaival, szépségével tegnap még királyné volt a társaságban, csodálva a férfiaktól, irigyelve a nőktől és most földönfutóvá lett, bujdosnia kell, el van veszve ép ugy, mint ő. Közösen követték el a ballépést, egyformán érte a balsors mindkettőjüket, ez kétszerte kedvessé tette előtte. Severine, elkergetve házából, már csak a marquishoz jöhet; s ez viszont ő hozzá. El vannak rá kárhoztatva, hogy együtt éljenek, együtt szenvedjék lelki furdalásaikat.

- Merre felé mehetett? aggódék Antoine, kinél kereshetett ilyenkor menedéket? Azon gondolata támadt, hogy Severine tán ő hozzá ment Fontenaillesba. Az egymást ily szorosan követő sulyos események roppant zavarba ejtették, nem tudta hova legyen ily válság, ennyi bonyodalom közepette.

- Mit tegyek? hogyan meneküljek?

E gondolatok sulyától nyomva eljutott a fontenaillesi park bejárásához; észre se vette, hogy már ilyen nagy utat tett meg. A nagy fasorba tért, melynek lombjain a holdvilág rezgett keresztül; egyszerre megbotlott valamibe; a hold sápadt világa mellett egy aléltan elterülő nőt pillantott meg. Meg se kellett a nőt néznie, mégis ráismert, eltalálta, hogy Severine. Föléje hajolt, a legédesebb szavakkal szólitotta; Severine nem felelt, ekkor karjaiba kapta, és mit se habozva, nem gondolva meg, hogy mit fog most már e nővel tenni, a kastélyba vitte. Szerencsére ő a földszinten lakott és még kora reggel volt. Észrevétlenül került szobájába és itt nagy nehezen eszméletre hozta Severinet.

Mikor a nő kinyitotta szemeit, és beszélni próbált, a marquis rémülve látá, hogy a szörnyü rémület, a kétségbeesés mennyire feldulták e nő tiszta vonásait. A büszke bárónénak csak árnyéka maradt meg. Egy óra alatt tiz évnél többet vénült. Homlokán egy mély barázda huzódott el; hosszu világos arany szinü fürtei közé ősz hajak vegyültek; az arczcsontok kiállottak és eltüntették a ragyogó szépséget, mely annyi szerencsétlenségnek vala kutforrása. Az ajkak összehuzódtak. A vér, mely pár órával ezelőtt élénk piros szint adott az ajkaknak, megállott; szintelen, sovány ajkak tapadtak a fogakhoz. A szelid, meleg sugár, mely tekintetének annyi varázst kölcsönzött, kialudt; csak a lázas csillogás maradt meg helyén; a szempillák kitágultak és látni engedék a vörös sávot a látabon. Antoine kérdést intézett a nőhöz, de ez nem felelt; aléltságában tán azt se tudta, hogy veszett rémületben futott el hazulról és még csak annyi ideje se volt, hogy leányát megölelhesse. Antoine nyugtalankodott; attól remegett, hogy elveszti e nőt, hogy ez itt ki fog mulni, távol férjétől, távol gyermekétől. Végül elaludt, de izgatott, rémlátmányoktól népesitett álma csak növelte a lázat. Mikor felébredt, deliriumban volt; Antoinet, ki közelébe lépett és gyengéd szavakkal csillapitotta, nem is ismerte meg. Ez a válságos állapot nem tartott soká; mikor véget ért, Severine ismét tehetetlenségbe esett. Majd ismét kitört a válság, még ijesztőbb jelenségekkel mint az iménti. Severine folyvást leánya után kiáltozott. Szeretetteljesen beszélt hozzá, kérte csókolná meg, ne szaladna el. Antoine meg akarta vigasztalni, hogy majd elhozza neki leányát, de alig szólalt meg, a szerencsétlen nő a nyugágyról, melyen feküdt, felugrott és a marquis felé tartott.

- Add vissza leányomat; add vissza leányomat, vagy menj el. Gyülöllek, mert te vagy minden szerencsétlenségem okozója!

A marquis rászánta magát, hogy két szolgát mégis beavat a titokba; de megbizhatókat másokat nem talált, mint egy kertészt és nejét, kik már régen szolgáltak nála és sokat köszöntek neki.

Ezekhez vitte Severinet. A derék emberek átengedték neki szobájukat; az asszony az ágyhoz ült, a férj meg őrizte a ház táját, nehogy észrevegyék, hogy idegen van benne. Kilencz óra felé megjött a chinoni orvos, ki rendesen eljárt az öreg herczeghez; Saint-Alvére odavezette a bárónéhoz. Az orvos azt mondá, hogy a bárónét agyvelőbántalom érte, mely nem szokott irgalmazni.

- Hát nincs mód e baj meggátlására? kérdé a marquis.

- A tudomány segédeszközei nem elegendők, felelt az orvos. De lehet más mód. A betegséget erőszakos felindulás okozta; egy hasonló visszahatás meggyógyithatná.

Antoine rögtön irt Vaulnier kisasszonynak, és megirta neki az orvos szavait is; könyörgött neki, részesitené Severinet azon vigasztalásban, hogy megölelhesse gyermekét; hozza el a gyermeket még a báró ellenzése daczára is, ha kell. Máskép nem lehet a bárónét megmenteni. De a levél átvivője zárva találta a mailleforti kastélyt. Amalti báró kora reggel két napra Párisba utazott, magával vitte leányát és Vaulnier kisasszonyt.

Eleget mondottunk, hogy a nyájas olvasónő elő legyen készitve a katasztrófára, melylyel Amalti báróné szerelmi kalandjai végződtek.

A tragikai megoldást, melyet a regényiró elbeszélésének ad, gyakran birálgatják. Pedig a regényirók tragicusabb megoldást alig találhatnak, mint ezt itt, midőn egy nő ifjusága és szépsége legszebb diszében a ballépései által előidézett lelki katasztrófa által megöletik. A kérlelhetlen valóság, mely a szerzőnek ez elbeszéléshez az anyagot szolgáltatta, termékenyebb a legtehetségesebb iró képzelő erejénél. Véghezviszi müvét és nem törődik vele, hogy valószinütlennek fogják-e tartani.

Amalti báróné huszonnégy órával a katasztrófa után meghalt; rövid, de borzasztó halálos tusa után. Egy napon át folyvást deliriumban volt, mikor egy-egy perczre észre tért, csak a közeledő halált látta. Saint-Alvére reáhajolt és rémes pillanataiban csókkal, édes szóval akarta vigasztalni. Severine reá nézett, de nem látta, nem hallotta, nem értette, csak ennyit nyögött:

- Ah! férjem! leányom! Oh, hivjátok ide! Látni akarom, mielőtt meghalok!

Antoine biztatni akarta, de ő visszalökte; szemében őrjöngő láng égett, teste erősen reszketett, felegyenesedett az ágyban, és fuldokló hangon jajdult fel: - Leányom! férjem! látni akarlak! leányom! leányom!

A jajszó egy hörgésbe halt el és Severine visszahanyatlott, élettelenül, mereven. Holttestét következő éjjelen titkon elvitték Mailleforteba, ahová a báró már visszatért.

A következő napon Saint-Alvére marquis a következő levelet kapta:

»Ön kötelezte magát, hogy rendelkezésemre áll három napig, amig t. i. elhatározom, hogy becsületem minő elégtételt igényel. Határoztam. Most nem kérek elégtételt. Beláttam, hogy ön nem is védelmezné magát, pedig megölni nem akarom.

Ha ön életben marad, biztosabb nekem a boszu; gyülöletem csak ugy találhat elégtételt, ha ön él. A lelkifurdalás, mely önt mardosni fogja, ez lesz az én boszum.

Életemben elégszer bizonyitottam be bátorságomat; jogom van ezen büntetési módot választani, mely platonicusnak látszik, pedig szörnyübb, mint hogy ha ön egyenlő fegyverekkel velem megviv. Ön megölte nőmet, de oly rutul árulta el a magáét, hogy nem közeledhetik hozzá, mert mindig ott lesz ön előtt a másiknak rémképe. Leányomnak nincs anyja, de ha önnek gyermekei lesznek, valahányszor csókolni fogja őket, eszébe fog jutni ez árva, aki önt átkozza. Tüzhelyem kipusztult, de az öné is meddőséggel lesz sujtva; én neje iránti tiszteletből, férje méltatlanságát nem fogom vele tudatni; de valószinű, hogy mégis megtudja pár nap mulva a valót, mely örök korlátot állit önök közé; önnek tehát élnie kell, én nem szabaditom meg az élettől, mely teher lesz önnek. Ha ön csak pár évig él is, boszum teljes lesz. Még csak egy szót. Ha lelkimardosásait enyhiteni fogja az idő és ön egykor a boldogságot követelni merné, elő fogok állani és gondom lesz rá, hogy ne élvezhesse.«

Pár nappal ez események után kiütött a porosz-franczia háboru. Antoine, ki még nem mert nejéhez menni és kinek már is terhére volt az élet, Touraineben egy mobil zászlóalj vezényletét vette át. Mikor bucsuzni ment Reginához, ez még nem ismerte a valót; nem is tudta meg soha. Antoine tehát egyszer még élvezhette édes ölelését; azután a háboruba ment keresni a halált. És óhajtása teljesedett. A loignyi ütközetben, 1870. decz. 2-án megsebesült és meghalt. A végzetes háboruban elesett azon fiatal tiszt is, ki Vaulnier kisasszonyt akarta elvenni. Saint-Alvére marquise már két hónapos özvegy volt, ekkor fia született, ki dédatyja halála után fontenaillesi herczeg lett. Amalti báró boszuja nem sikerült, de ő elég nagylelkü volt, hogy nem töltötte ki boszuját Antoine özvegyén, ki megtört szerelmét siratva vigasztalódni kezd.





JEGYZET


* A versrészleteket Ábrányi Emil forditotta