---

Tartalom

Bevezetés

I. A parabolától az allegóriákig
1. A parabolisztikus irányzat kifulladása
  a) Jancsó Miklós útja
  b) A "Szerelmem, Elektra"
  c) A Jancsó-i művészet hatása
2. A társadalomkritikai küldetés-tudat változása
  a) A "film-ballada", és meghaladása
  b) A jelképesség zsákutcái
  c) Különféle allegóriák

II. A múlt másféle megközelítései
  a) Látvány és kaland
  b) Eszmény-kereső kísérletek
  c) A kisember értékei
  d) Idő és irónia
  e) Dialektikus változatok

III. Felzárkózás a jelenhez
1. Az identitás megtalálásának igyekezete
2. Személyiség és generációk
3. Köznapi gondok és mesék
4. Az egyszerű történetek igénye

Összegezés helyett
Jegyzetek
Filmográfia

---

Bevezetés

A magyar filmtörténetírás jelenlegi periodizációja szerint az éppen e sorok írásakor köztulajdonba-vétele harmincadik évfordulóját ünneplő hazai filmgyártás máig - a jelenig - nyúló korszakának kezdetét 1968-ban jelöli meg. S egyetérteni látszik abban, hogy az ezt megelőző tíz év a magyar filmművészet nagy felívelésének, kivirágzásának időszaka volt. A magyar filmművészet a szocialista társadalom építésének csakugyan e fázisában lett világhírű.

Nem lehet e megállapítás igazát kétségbe vonni. Mégis, óvakodnunk kell attól, hogy a hatvanas évek eredményeit bármilyen módon abszolutizáljuk; s még inkább, hogy ismételhetetlen aranykornak kiáltsuk ki. Helyesebb talán beérni annyival, hogy - a társadalmi forma azonosságán belül - a két korszak (a folyamatosság által összekötve) sokban más, egymástól eltérő, és rangsorolás helyett inkább azonosságaikat, valamint különbségeiket érdemes vizsgálnunk.

Mindkét évtizedben azonos társadalmi formáció mutatkozik, igaz, de a társadalom valóságának egész problematikája már nem szükségszerűen ugyanaz. Országunk egyébként is termékeny, fejlődő korszakát éli ekkor; de éppen ezzel a fejlődéssel jár együtt egy sor - korábbról ismeretlen, vagy alig ismert - új elem felbukkanása is. Egy sor olyan sajátosságé, melynek tükröződése a műalkotásokban törvényszerű; ennélfogva maguk a műalkotások is törvényszerűen mások. Már a magyar filmművészet 1968-1972 közötti időszakát elemző - s ezideig egyetlen - tanulmány, Nemes Károlyé is rámutat arra, hogy "a hatvanas évek végére a magyar film ... szemben találja magát a szélesen kibontakozó társadalmi mozgás zavarbaejtő bonyolódásával", és hogy a "jellegénél fogva a valóság iránt nagyon érzékeny filmművészet - amelyet gyors reagálásai is sokszor késztetnek felszínességre - ebben a helyzetben természetesen nem lehet folytatója a hatvanas évek közepén kibontakozó nagy lendületnek."

...

Most már példák nélkül, általánosan szólva, a hetvenes évek eleje mindenesetre e dialektika újbóli felkutatásának igyekezetével telik el, és szerencsére ez az igyekezet nem lanyhul akkor sem, amikor az első (filmművészetünket az adott jelen társadalmi valóságának problematikájával szinkronba hozni igyekvő) próbálkozások jobbára mind kudarcot vallanak. Szerepe volt ebben az állhatatosságban annak a folyamatosságnak is, mely a magyar szocialista filmgyártásban kezdettől fogva megmutatkozott és - mint alapvető tendencia - a társadalomkutató igényesség mellett kötelezte el azt.

Időközben amúgy is mind többen jutottak arra a felismerésre, hogy a közönség visszahódításának (az elengedhetetlen művészi hatásnak) első feltétele a szó teljes értelmében vett érdekesség, mely egyszerre jelent tartalmi-formai igazságot, erőt, megnevező gondolatot csakúgy, mint pontos dramaturgiát, szakmai biztonságot, jó kivitelt, mindenekelőtt pedig fordulatos cselekményt, akár az eszmék, akár a történések szintjén. Ez az érdekesség-igény ráadásul a hetvenes évek elején okkal kapcsolódhatott össze a filmszakma mindenütt megmutatkozó nagy megélénkülésével, mely - fölvéve a televíziózás által odadobott kesztyűt - éppen ezidőben tért át panaszról aktív cselekvésre, és kritikusan megújította tematikáját, valamint kifejező-eszközeinek tárát is, elsősorban a feszes, fordulatos, markánsabb művek létrejöttének érdekében. Ez az önkritikus, cselekvő szellem a kapitalista filmiparban mindenekelőtt a kommersz-kultúra erősödését hozta (például a katasztrófa-filmekben, stb.), de a mozgókép-színházak látogatottságának emelkedése, a film helyzetének újbóli erősödése kétségtelenül némi élénkítő hatással volt a szocialista filmgyártásra, így hazánkéra is.

Ebben a helyzetben, megannyi probléma gyújtópontjában, a magyar filmművészetnek újból akarva-akaratlanul szembe kellett néznie saját szerepével, helyével és értelmével is. Változó világban változtatnia kellett (mégha ez a módosulás öntudatlanul történt is) önértékelésén, saját funkciójának és befolyásának gyakorta túlzó megítélésében. Ez a kritikus és korántsem könnyű folyamat először egyébként az irodalomban zajlott le nálunk, még az ötvenes évek végén, amikor a literatúra fokozatosan visszavonult a közvetlen politizálás mezejéről, annak felismerése nyomán, hogy a korábban magára vállalt intervenciók (mint igazi szféráján kívüliek) az adott történelmi szakaszban már feleslegesek. Más természetű, de lényegében a saját szerepét átértékelő mozzanatok figyelhetők meg a képzőművészetnél is, immár a hatvanas évek nagy stílusváltásainak mélyén. Módosult, ha megint más értelemben, a zeneművészet. Egyedül a filmművészet vélte úgy, szinte a hetvenes évek közepéig, hogy tiszte és kötelessége elsősorban a társadalom alakulásának állandó mérlegelése, mintegy véleményezése, mely mindinkább annak glosszázására szűkült le; ahelyett, hogy - e tágas értelemben publicisztikainak mondható feladatvállalást korszerűsítve - egyre inkább a társadalom alakulásának összetevőit próbálta volna tükrözni, és véleményét így, széljegyzetelés nélkül magában a műalkotás értékerejében fejezte volna ki.

De nemcsak a művészet és a politika viszonyában volt szüksége filmművészetünknek saját helyzete bemérésére, hanem a művészet és közönség, sőt - és mindenekelőtt - a művészet és a társadalmi valóság relációjában is. A fő kérdés nyilvánvalóan mindig az, milyennek minősíthető ez utóbbi viszony; hogy a realitás alakulását késve, netán érzéketlenül követi-e, vagy szinte benne él; és hogy van-e kellő hite, önbizalma, főleg pedig ezernyi összetevőből fakadó ereje ahhoz, hogy lényeges mozzanataiban ragadja meg és mutassa fel ezt az emberi valóságot.

---