FORRÓ PÁL: ŐFENSÉGE NŐSÜL

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2016
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5557-69-9 (online)
MEK-16334

Ha az ember harminc esztendeig koplal, maga húzza a rozoga talyigát, amelyen mindenféle ócska lim-lom várakozik vevőre és azután egyszerre megfordul a sorsa és dollármilliomos lesz, bizony, könnyen megrészegül a pénz szagától, mintahogyan a bortól is hamarább rúg be az, aki nem szokott inni, mint az idült alkoholista. Ez történt Bill Podellel is. Nem volt valami egetostromló lángész, ámbár ostobának sem lehetett mondani, de azért egészen bizonyos, hogy még ma is reménytelen szegénységben folytatta volna a házalás szomorú mesterségét, ha egy napon nem akkor téved a 175-ik utcába, amikor ott néhány gangster éppen egy kétségbeesetten védekező gentlemant igyekezett kiráncigálni kocsijából. Bill habozás nélkül felragadta a kocsija tetején heverő furkósbotot, amellyel az áruraktárához túlságosan közel szemtelenkedő apró csirkefogókat szokta elkergetni - és vitézül szétütött a támadók között. Őszintén szólva, ehhez nem is kellett túlságos hősiesség, mert Bill már látta, hogy az utca vége felől rendőrök rohannak, de gondolta, hogy beavatkozása esetén kilátása lehet néhány dollár jutalomra.

Régi dolog, hogy igazán nagy pénzt csak egyszerre, egyetlen merész kockázattal lehet szerezni. Kiderült, hogy a megmentett úr James Goold, a textilkirály volt. Bill másnap kétszázezer dollárról szóló csekket kapott Gooldtól, aki azonfelül egyik telepének főfelügyelőjéül is kinevezte. Ettől kezdve a szerencse állandóan és makacsul Bill mellé szegődött. Tizenöt esztendő alatt szédületes karriert futott be. Fokról-fokra emelkedett, tiz esztendő mulva már a hatalmas vállalat teljhatalmú igazgatója lett és mikor öt évvel később az agglegény Goold meghalt, Billre hagyta a részvények többségét, aki így egyike lett a leggazdagabb iparmágnásoknak.

Bill ekkor már határozottan nagyzási hóbortba esett. Mint a legtöbb ember, aki csupán a szerencsés véletlennek köszönheti meggazdagodását, ő sem volt ezt hajlandó elismerni, ellenkezőleg, egyre jobban el volt ragadtatva a saját nagyságától, óriási üzleti képességeitől. Gyűlölte és megtagadta a nyomorban töltött multat és mintha csak a koplalás szűkös esztendőin akarna bosszút állni, fejedelmi pompát teremtett maga körül. Egy kicsit túlságosan csillogó és barbár is volt ez a fényűzés, mint általában a parvenűké, akik a pénzükhöz nem tudták megszerezni a nemes ízlést és műértést. Ennek az ellenszenves gazdagságnak egyetlen oázisa volt: Patricia, Bill tizennyolc esztendős tökéletes szépségű leánya. Patricia vérében frissen keringett a newyorki csibészek jókedve, aranyos humora, forró temperamentuma és apja legnagyobb bosszúságára úgy látszott, hogy a drága nevelők és nevelőnők, valamint a legelőkelőbb lyceumok ellenére, lényében megmaradt a kis vadócnak, aki három esztendős korában az özvegységre jutott apa kocsija körül lábatlankodott. De ha az előkelőség terén nem is vált tökéletessé, annál bámulatosabb teljesítményekkel kápráztatta el a társaságot sportteljesítményeivel. Vakmerően lovagolt, két díjat nyert autóvezetésben, de úszott, boxolt, labdát rúgott. Kitűnő pajtás volt, akire azt szokták mondani, hogy jó pofa. Ha új fiút mutattak be neki, rendszerint már az első percekben azt mondta neki:

Ha a meglepett fiú megrőkönyödve, azt kérdezte, hogy: miért? Patricia nevetve válaszolta:

- Mert előbb-utóbb ezt úgyis megteszi és én akkor kikosarazom. Jobb hát, ha ezen a kényelmetlen és kínos epizódon mielőbb túlesünk és attól kezdve nem állhat semmi az utunkban, hogy zavartalan jó barátok maradhassunk.

Bill majomszeretettel imádta leányát és vakmerő terveket forgatott vele kapcsolatban agyában.

Patricia sejtette, hogy atyjának különböző titokzatos tervei vannak eljövendő házasságát illetőleg, de nem sokat törődött velük. Egyelőre esze ágában sem volt férjhez menni. Vígan élte gondtalan leányságát.

- Patricia, - mondta remegve a felindulástól - ha minden jól megy, hercegnő leszel!

- Levelet kaptam Sámsontól, csikágói ügynökömtől. Tudod, valamikor angol tiszt volt, néhány évig diplomáciai szolgálatra is beosztották, remek összeköttetései vannak az európai arisztokrácia körében. Képzeld, Sámson a napokban legnagyobb meglepetésére találkozott Xavérral, Illyria uralkodó hercegével.

- Hát éppen erről van szó, - dörzsölte a kezét Bill. - A herceg feleséget keres. A hazájában ugyanis bajok vannak. A herceg kincseskamrája meglehetősen kiapadt és félő, hogy bizonyos forradalmárok egy, az övénél gazdagabb hercegi ágat akarnak a trónra juttatni...

- Hát nem érted? - kiáltotta szinte felháborodva Bill. - Arról van szó, hogy rendbe hozom Illyria pénzügyeit és Xavér herceg téged vesz feleségül! Uralkodó hercegnő leszel. Fenséges asszony!

- Több komolyságot kérek. Nálad sohasem lehet tudni, hogy gúnyolódsz-e, vagy komolyan beszélsz.

- Nézd, papa, én nem vagyok operetthősnő, akinek most szabályszerűen azt kellene válaszolnia, hogy hallani sem akar a hercegről, mert csak szíve szerint fog férjet választani. Én nem vagyok ennyire regényes és szerencsére pillanatnyilag egyáltalában nem vagyok szerelmes. Hány éves a herceg?

- Ne kérdezz... Mondom, hogy semmit sem tudok róla. Samuel nem küldött fényképet. Praktikus ember. Ő mindjárt a herceget küldte...

- Még nem... de talán csak napok, esetleg órák kérdése. Samuel őszintén, okosan beszélt vele. Megmondta, hogy a szükséges pénz nálunk rendelkezésére áll és leírta, hogy milyen szép vagy. A herceg végre is elhatározta, hogy meglátogat bennünket. A látogatásnak természetesen valami elfogadható oka is lesz a külvilág számára. Xavér herceg látszólag azért jön, hogy az illyriai hadsereg számára szükséges ponyva- és posztószükségletet megrendelje nálam... Valójában azonban téged akar megismerni...

- Kitűnő ötlet! - bólintott Patricia. - Szóval, ha megtetszem a hercegnek, nemcsak rajtam adsz túl, hanem selejtes posztóidon is?

- Ne légy szemtelen! - nevetett Bill. - Vedd tudomásul, hogy annak az országnak, melynek te leszel az uralkodónője, a legelegánsabban öltözködő katonasága lesz.

- Papa, - mosolygott Patricia - te nem is vagy rossz üzletember. Adsz néhány millió dollár hozományt, de viszont busásan megtalálod számításodat az Illyriával kötendő üzletekkel kapcsolatban...

- Mr. Podell, - mondotta - egy úr akar önnel beszélni... Nagyon különös gentleman...

- Kérem... szószerint ezt mondta és hozzátette, - bocsánat -, hogy a jó öreg Bill nagyon fog örülni, ha ezt megmondom!

- Engedelmet, Mr. Podell, de nékem nincsen jogomban véleményt mondanom látogatóiról. De annyit tisztelettel megjegyezhetek, hogy nagyon szokatlanul van öltözve.

Az inas szótlanul távozott. Egy perc mulva azonban éktelen ordítozás hallatszott. Az ajtó felpattant és az elképedt Bill előtt egy hadonászó fiatalember jelent meg. Csakugyan, igaza volt az inasnak, az ismeretlen meglehetősen bizarr látványt nyujtott. Ingujjban volt, kabátját nyilván ledobta, fején széles karimájú kalap, lábszárain pedig olyan bő nadrág, amilyeneket cow-boyok hordanak. A nyitott ajtón keresztül látható volt a leütött inas, aki fejét tapogatva próbált feltápászkodni.

A fiatalember szélesen, vidáman mosolygott, mind a harminckét foga kivillogott hatalmas állkapcsai közül, derült, kedves fickónak látszott és nem törődve Bill elképedt hápogásával, aki levegő után kapkodott meglepetésében, hozzárohant, átölelte.

- Halló, öreg fiú, - kiáltotta ragyogva - mit szólsz, itt vagyok... Ez a szamár inas nem akart beengedni hozzád, az én drága gazdámhoz... Azt mondta, hogy nem emlékszel a lovacskádra... No, de hogy nálad milyen finom minden! Fene sok dollárod lehet, Bill... De hogy az ördögbe szedted meg magad ennyire? Emlékszel, mikor még kenyerünk sem volt és a béremet sem tudtad megfizetni?

- Hát persze, hogy én vagyok. No, végre, hogy megismersz. Már féltem, hogy talán csakugyan nem vagy az én öreg gazdám, akinek öt évig húztam a talyigáját... Emlékszel? Nagyon vicces idők voltak... Mindig nyerítéssel jeleztem, hogy éhes vagyok, mint az igazi lovak, te pedig belém rúgtál, mint az igazi kocsisok. De azért derék fickó voltál. Volt szíved... nem tehettél róla, hogy éppen úgy koplaltál, mint én. Ezért is tartottam ki melletted. Csak akkor hagytalak el, mikor már magad is beláttad, hogy az áruraktár olyan könnyű lett, hogy már nem kellett lovacska, aki húzza, befoghattad nyugodtan magadat is...

Bill azt hitte, hogy elsüllyed szégyenében. Micsoda buta, durva fráter ez a Tom, hogy ilyen kínos dolgokról beszél az ő elkényeztetett lánya jelenlétében.

- Kérlek, - mondotta dühösen - látod, hogy nem vagyok egyedül... Majd add meg a címedet, üzenni fogok érted, vagy fel foglak keresni és akkor beszélgethetünk...

- Miért menjek el? Eszemben sincsen elmenni. Nekem nagyon tetszik itt. És semmi okod nincsen, hogy restelkedj miattam. Nekem is jól ment ám a sorsom és én is vittem valamire. Nem mondom, eleinte kissé nehéz volt a dolog... Képzeld, évekig kidobó ember voltam különböző kocsmákban. Nehéz mesterség, ámbár elég jól fizetik és nincsen gond a kosztra. De mikor már vagy tizedszer lőttek belém és szurkáltak meg, gondoltam, jó lesz más foglalkozás után nézni és boxolni kezdtem. Ma én vagyok Illynois állam bajnoka, ez pedig nagy szó, mert ott nagy verekedők vannak... Kétszáz dollárt is kapok egy fellépésért, de ritkán szerepelek, nem mernek kiállni velem. Azután már harmincéves lettem, gondoltam, ideje lesz megnősülni, hát így jutottál eszembe, öreg komám. Tudod, az ökölvívásból harmincötéves korában kiöregszik az ember, jobb, ha idejében változtatok foglalkozást...

Patricia remekül mulatott. Hallatlanul mulatságosnak találta ezt a bivalyt, aki úgy beszélt az apjával, mint valami kocsmai cimborájával.

- Mondhatom, - folytatta Tom - nehezen találtalak meg. Fogalmam sem volt, hogy a dúsgazdag Podell Bill azonos az én régi gazdámmal. Persze, én más államokban csavarogtam, eltüntél a szemem elől, te sem tudtad, hogy én merre járok és így nem tudtuk egymást értesíteni... Nem is mertem ide jönni addig, amíg meg nem lestelek, mikor kiszálltál a kocsidból... Nézlek-nézlek és azt mondom: kis kutya legyek, ha ez nem az én öreg Billem... Megismerem a bal szeme mellett lévő szemölcsről. Na, gondoltam, éppen jókor találkozunk, megnézem, mi lett a kis menyasszonyomból. Halló, Bill, remélem, még nem ment férjhez Patricia?

Patricai hangosan felkacagott. Szívből, jóízűen. Hát ez már mindennek a teteje volt. Tom meglepetten kapta fel fejét. Most vette először szemügyre a fiatal lányt.

- Nézze... izé, - mondotta Patricia - én vagyok az a fiatal lány, a Patricia! De maga barátom, sült bolond. Hogy képzeli ezt? Hogy ide csak be lehet állítani, hogy itt vagyok, eljöttem Patriciáért és már rohanunk is az anyakönyvvezetőhöz? Talán még nekem is van ebbe beleszólásom.

- Szent igaz, - mondta zavartalan nyugalommal Tom - de hiszen én általában tetszeni szoktam a fehérnépeknek. Becsületes, szépen kereső ember vagyok és...

- Mondja Tom, - szakította félbe Patricia - mikor nézett maga utoljára tükörbe?

- Hát csak nem gondolja, hogy ilyen lehetetlen külsővel állíthat be ide kérőként?

- Elég volt. Végighallgattam ezt a szemtelen és buta locsogást, de most már hordd el az irhádat, Tom. Micsoda pimaszság ide tolakodni a palotámba. Ugy látszik, nincs szemed, vagy végleg meghülyültél... Hát hogy képzeled, azt hiszed, hogy tizenöt év óta nem változott meg a világ? Te még mindig a régi csavargó vagy és közénk egy végtelenség zuhant... Jó, ha koldulni jöttél és meg akarsz vágni néhány dollár erejéig, hát beszélhetünk erről... de ha a lányom nevét még csak ki is ejted, szavamra, rendőrökkel hurcoltatlak el!...

- Micsoda, - kiáltotta dühösen - ez a hála, amiért tizenöt évig vártam türelmesen a pénzemre és amiért tizenkétéves koromtól tizenhétesztendős koromig ingyen húztam a talyigádat? Öt év alatt, ha csak két dollárt számítunk hetenkint, ez ötszázötven dollár...

- Rendben van. Kiállítok egy ezerdolláros csekket és elintéztük a dolgot. Remélem, elég gavallérosan fizetek...

- Ejnye Bill, micsoda rossz emlékezőtehetséged van! - mondotta komoly szemrehányással Tom. - Hát igazán nem emlékszel, hogy mire kötelezted magad?

- Hát hiszen, ha éppen akarod, megmutathatom írásban is. Tessék, tizenöt éve hordom magamnál ezt az írást. Tudod, hogy rendes ember vagyok.

És már meg is lobogtatott kezében egy piszkos, agyongyűrt papírlapot. Bill izgatottan nyúlt utána, de Tom elhárította a mozdulatot.

- Hát ez a legnagyobb marhaság! - háborodott fel Bill. - Csak nem hiszed, hogy ennek az irka-firkának, amit tréfából adtam, van valami értelme, vagy kötelező ereje? Patricia akkor három esztendős volt, te meg egy piszkos kamasz...

- Miért ne számítana? A kötelezvény ereje nem attól függ, hogy van-e pénzünk, vagy nem? Azért, mert felkapaszkodtál az uborkafára, te sem bújhatsz ki a törvény alól...

- Hülye vagy. Ez a kötelezvény semmi. Nem élünk Kínában, vagy Indiában, ahol a szülők eljegyezhetik csecsemőkorban lévő gyermekeiket. Patricia szabad, független lány és ahhoz megy férjhez, akihez akar. Én nem kényszeríthetem.

- Akkor hát becsaptál. Olyan írást adtál, amelyről előre tudtad, hogy nem ér semmit.

- De az én ötesztendős ingyenes szolgálatom nem volt tréfa. A munkabért nem lehet tréfával kiegyenlíteni.

- Kidobás? Ez az én mesterségem! Nem ajánlanám, hogy valaki hozzám nyúljon. De erre nincs is szükség. Megyek én magam is és átadom az ügyet egy fiskálisnak.

Bill okos ember volt. Pillanat alatt átvillant agyán, hogy micsoda kellemetlenségek származhatnak abból, ha Tom csakugyan beváltja fenyegetését. Mert hiszen igaz, hogy azt a kötelezvényt a bíróság előtt nem lehet érvényesíteni, de erre nincs is szükség. Tökéletesen elég, ha egy ilyen botrányperről tudomást szerez a sajtó. Olyan gúnyos röhögés támadna annak a nyomában, hogy annak gyilkos ereje tökéletesebben kivégezné, mint egy halálos ítélet. Elvesztené minden tekintélyét. Az emberek, miközben üzleti dolgokról beszélne velük, a szájukat harapdálnák, hogy a szemébe ne nevessenek. Bill, aki végtelenül hiú volt, máris úgy érezte, hogy megnyílik lába alatt a föld és elsüllyed szégyenében. És - ami mindennél kínosabb - ha kitör a botrány, akkor vége a hercegi házasságnak. Mert arra ugyan gondolni sem lehet, hogy Xavér uralkodó herceg olyan lányt vegyen feleségül, akit az apja eredetileg egy "lovacskának", kocsmai kidobónak, országutat járó csavargónak igért feleségül. Hercegek nem szívesen állnak be ilyen kérők mellé vetélytársnak.

- No, azért nem kell mindjárt felhúznod az orrodat. Beszélhetünk okosan is. Elvégre tizenöt esztendő nagy idő, beláthatod, hogy ennyi idő után nem lehet csak úgy ajtóstól berontani egy úri házba. Ha eddig vártál, illendő még egy kis türelemmel lenni, amíg... izé... jobban összemelegszünk, megismerkedünk...

- Ez már okos beszéd. Magam is azt mondom, hogy nézzük meg alaposan, akit feleségül veszünk.

- Vigyázz! Ezzel a veszedelmes gazemberrel óvatosan kell bánnunk. Az a fő, hogy időt nyerjünk... El kell hallgattatnunk. Ha már férjhez mentél a herceghez, úgy kirúgom, hogy lába sem éri a földet.

Potoff gróf, Xavér herceg pénzügyminisztere és egyben útimarsallja, elégedetten veregette meg Samuelnek, Bill csikágói ügynökének vállát.

- Az ötlet ragyogó! Tizenötmillió dollár hozomány, ezenfelül egy kis ingyenes hadseregszállítás, egészen elfogadható házassági ajánlat. Ezen az üzleten természetesen mi ketten is megkeresünk legalább egy negyedmilliócskát... Már úgy értem, hogy fejenkint! A herceget csak bízza rám. Mindenben vakon követi a tanácsomat. Kénytelen szegény, különben nem adok neki zsebpénzt. Azt mondom, hogy nincs egy fillérünk sem. Ami nem is olyan nagy hazugság!

- Azt hiszem, az üzlet valóban remek... De hogy őszinte legyek, a proviziótól nem vagyok túlságosan elragadtatva. Azt hittem, többet kapok.

- Ugy látom, barátocskám, te még nagyobb zsivány vagy, mint a mi otthoni uzsorásaink. No, ne aggódj, ha majd meg lesz a családi összeköttetés, rajtad keresztül bonyolítjuk le az összes üzleteket és azokon mindig akad egy kis titkos hasznocska, amit majd állandóan felezünk... De most érd be a negyedmillióval és a sárkányrenddel az összes csillagokkal és gyémántokkal. Nagyon hatásos kitüntetés. Tudod, minél szegényebb egy ország, annál pazarabb kitüntetéseket osztogat, mert csak így kap érte pénzt.

Xavér herceg közben egy bárban a hatodik pohár whiskynek nézett a fenekére és igen érzékeny szónoklatot tartott egy feltűnően csinos hölgyhöz:

- Mondtam már, hogy ne bőgj, Peggi! Hercegi szavamra magam után küldetlek Illyriába és te leszel udvari színházam főtáncosnője.

- Drága pofa vagy... igazán nem a pénzedért szeretlek. Ha parkettáncos lennél, nyomban azt mondanám: legyél a partnerem és szerződjünk közös számnak!

- Hm, - mondotta a herceg, - nincs kizárva, hogy erre is sor kerül. Otthon nagyon forró a talaj és ha esetleg száműznek, valamiből csak kell élnem! Szerencsére ez a zsivány Potoff felhajtott valami dollármilliomost... Ha ez a házasság létrejön, mindent rendezhetek és majd meglátod, milyen vidám az élet az óceán másik oldalán...

Potoff jelent meg az ajtóban. Egyenruhája aranytól csillogott. A prémnek, selyemnek, paszománynak, fantasztikus kitüntetéseknek olyan tömege harsogott és rikított rajta, hogy az ember szeme káprázott, ha ránézett.

- Egy óra mulva indulunk, fenség! - jelentette. - Egy percet sem szabad veszítenünk. Megjött a telefonválasz Newyorkból, hogy várnak.

Xavér herceg engedelmesen felállt és még egy búcsúcsókot lehelt Peggi arcára, miközben Potoff elegáns mozdulattal fizetett és a visszajáró összeget hanyagul az asztalon hagyta. A herceg figyelmét nem kerülte el ez a mozdulat.

- Te gazember, - mondotta, mikor a hatalmas túraautóba szálltak - te már megint előleget vettél fel a bőrömre!

- Természetes. Megmagyaráztam a házasságközvetítőnek, hogy nem állíthatunk be üres zsebbel jövendőbeli apósodhoz. Két kézzel kell szórnunk a borravalókat, ajándékkal kell szédíteni a lányt, szóval hercegien kell fellépnünk. Okos ember létére ezt be is látta és adott tízezer dollárt. Persze a dupláját kell visszafizetnünk...

- Ez már pénz! Ötszázat adhatsz belőle mindjárt Pegginek. Tudod, megígértem neki, hogy színházamhoz szerződtetem. Egy kis gázsielőleg.

- Egy centet sem adok. Most minden dollárra szükségünk van. Kell a munició!

- Vigyázz, Ivancsics... Ezt a pontos autótérképet kaptam Mr. Samueltől. Ebbe bele van rajzolva a Newyorkig vezető legrövidebb út. Állítólag két nap alatt oda érhetünk... Vigyázz, tartsd be pontosan az irányt.

Az országút kitűnő volt, enyhén borús ég enyhítette a nap égető tüzet, Xavér herceg és Potoff gróf vidám hazai dalokat fütyürésztek. Időnkint elkanyarodtak az országútról, a térkép ügyesen tüntetett fel minden rövidítést. Igaz, hogy ezek az elágazások nem voltak olyan tükörsimák, mint az országút, de azért minden nehézség nélkül lehetett azokon is kilencven kilométeres sebességgel rohanni és a vidék is vadregényesebb, szemet gyönyörködtetőbb volt.

Egy erdő mellett száguldtak el. Esti nyolc óra körül járt az idő, a térkép szerint még vagy kétórányira lehettek a legközelebbi várostól, ahol meg akartak pihenni. A vidék itt teljesen elhagyott volt, az út mellett megáradt hegyi patak zúgott, a hegyek szinte egymásba borultak és gyakran úgy látszott, hogy az út egyenesen egy sziklafalnak vezet. A soffőr csendesen káromkodott, dühös volt, amiért elhagyták a síma, egyenes utat. A két előkelő úr azonban változatlanul vidáman falatozott és ürítgette a termoszokból a jeges pezsgőt.

Egyszerre a soffőr ijedten felordított és olyan hirtelen fékezett, hogy a herceg és a gróf nagyot nyekkenve buktak előre ülésükön és a termoszból kiömlő pezsgő végigfolyt rajtuk. A soffőr már le is ugrott a kormány mellől, észrevette az autó elé feszített vasláncot és megzavarodva, revolvere után nyúlt, de már nem volt ideje kihúzni zsebéből, mert, mintha a földből nőttek volna ki, a bokrok mögül előre szegzett pisztolyokkal banditák ugrottak elő.

- Uraim, - kiáltotta - figyelmeztetem önöket, hogy ez felségsértés. Amit tesznek, súlyos megsértése egy idegen ország fejedelmének, aminek beláthatatlan politikai következményei lehetnek...

- Elég... ne papolj már! - förmedt rá durván egy herkulesi alak és nem törődve a herceg személyének sérthetetlenségével, galléron ragadta és bilincsbe kötötte a kezét.

- Potoff, lődd le! - kiáltotta méltóságának utolsó fellobbanásával a herceg.

De Potoff nem hajthatta végre a parancsot. A kitűnő pénzügyminiszter e súlyos pillanatokban nem viselkedett hősiesen. De ha nem is nyúlt pisztolyához, foglalkozásának géniusza e döntő pillanatban sem hagyta cserben.

- Gentlemanok! - kiáltotta - bocsássatok szabadon és fejenkint ezer dollár jutalmat kaptok, a vezéreteknek pedig még külön átnyujtom az oroszlánrend középcsillagát, amellyel méltóságos cím jár!

- Excellenciád igen helyesen ismerte fel a kivezető utat, de nagy kérdésekben nem szabad elhamarkodottan döntenünk. Előbb mindenesetre vendégül akarjuk látni szerény lakunkban önöket, hogy a részleteket megbeszéljük!

Közben már egy másik bandita a kormány mellé ült, a guzsbakötött soffőrt oda lökték Xavér herceg és Potoff gróf közé, amit mind a ketten igen tapintatlannak találtak. De ezekkel a brigantikkal, akik egyáltalában nem értettek az udvari etiketthez, nem lehetett vitatkozni.

Alig egy negyedórát rohant az autó különböző kanyargós utakon, szántóföldeken, azután valami elátkozott, magányos majorság kapuján fordult be.

A herceg körülnézett. A kétemeletes, terméskőből épült ház egyáltalában nem látszott bizalomkeltőnek.

Már erősen sötétedett és ebben a félhomályban a komor épület még ridegebben hatott. Vaspántokkal kivert, hatalmas tölgyfaajtó nyílt ki valami titkos jelre és mikor beléptek a kapun, megdöbbenve vették észre, hogy mögötte két gépfegyver áll.

- Óh, vannak ezeknél különb fegyvereink is a toronyban. Súlyt helyeztem arra, hogy embereim a legmodernebbül legyenek felfegyverkezve. Ezek a betonfalak, páncélpincék és titkos alagutak biztos védelmet nyújtanak akkor is, ha egy kisebb hadsereg támadna meg bennünket. Ezt csak azért mondom, hogy ne fűzzenek túlságosan vérmes reményt a szabadulásukhoz...

Nem, valóban a herceg és minisztere e pillanatban csakugyan nem sok reményt fűztek szabadulásukhoz. Egyetlen vigaszuk az volt, hogy a szoba, amelybe vezették őket, egészen csinos és kényelmes volt. Széles kerevetek, értékes szőnyegek és függönyök egy gazdag, vidéki kúria illuzióját keltette.

- Hát mit gondolt, szórakozásból feszítették ki a sodronyt az országúton? - dörmögte a herceg.

- Egyébként, - fordult a banditafőnök Potoffhoz - méltóztassanak kedvük szerint enni és inni. Az ételek és italok ára már bent foglaltatik abban a tízezer dollárban, amelyet excellenciád tárcájából kiemeltünk!...

És kecses meghajlással kiment a szobából. Hallatszott, amint kívülről megforgatja a kulcsot.

- Legalább táviratozhatnánk Bill Podellnek, hogy autóbaleset folytán bizonytalanná vált érkezésünk napja. Félek, hogy nagyon megsértődik indokolatlan késedelmünkön... Nem leplezhetem aggodalmamat fenséged előtt: veszélyben a parti!

- Amerika ezért kárpótlást fog fizetni Illyriának! - kiáltotta dühösen Xavér herceg. - Minden állam felelős a nála vendégségben lévő uralkodók személyi biztonságáért. Hallatlan! Elvették a tízezer dollárunkat! Látja, milyen ostoba fráter maga, Potoff! Ha odaadja Pegginek az ötszáz dollárt, ennyivel is kevesebbet rabolhattak volna el tőlünk!

Egy emelettel a foglyok szobája fölött Samuel sugárzó arccal ölelkezett össze a bandavezérrel.

- Hurráh Johni, ezt jól megcsináltuk. Ugy-e, igazam volt, hogy nyugodtan átadhatom a tízezer dollárt Potoffnak, mert úgyis visszaszerezzük. Most azonban rajtad a sor, hogy minél tökéletesebben learassuk e nagyszerű fogás gyümölcseit.

- Légy nyugodt, - hunyorgott a bandita - hiszen tudod, mestere vagyok az olyan komédiának, mint amilyent most kell majd végigjátszanom!

Mikor Bill Podell és Patricia, Tom végzetes látogatása után kettesben maradtak, néhány pillanatig szótlanul meredtek egymásra az elszörnyedéstől. Patricia tért először magához. Híres csibészes jókedve most sem hagyta cserben.

- No, papa, - mondta nevetve - ezt jól megcsináltad. Szép kis férjet választottál számomra!

- Ne őrjíts meg! - dühöngött Bill, akinek verejték lepte el a homlokát. - Ez a példátlan botrány ketté törheti egész karrieremet. Az emberek röhögni fognak rajtunk. Ki kell vándorolnom... feladnom az üzletet...

- Na, na, papa, - szólt közbe Patricia - csak hidegvér. Ebbe a dologba még nekem is lesz egy kis beleszólásom. Bízzad csak rám. Olyan undok, kellemetlen leszek, hogy Tom rémülten fog menekülni!

- Tévedsz. Ezt nem olyan fából faragták. Egy kocsmai kidobó és ökölvívó nem tartozik az érzékeny, könnyen sértődő emberek közé. Kötélből vannak az idegei. Valami mást kell kitalálni...

Patricia aggódva nézett apjára. Komolyan félt, hogy az öregen pillanatnyi elmezavar tört ki.

- Ide figyelj, - szakította félbe lázasan Bill - remek tervem van. A szerelemben csak női segítséggel lehet dolgozni. Ez a bölény még nem igen látott rendes nőt. El kell szédíteni. Telefonálok egy artista-ügynökségnek. Szerződtetem a raktáron lévő legszebb táncosnőt... Ide hozatom a palotába és beosztom Tom mellé titkárnőnek. Fizetek neki heti kétszázötven dollárt és külön ezer dollárt kap, ha olyan kényes helyzetet teremt, amely Tomot komprommitálja... Érted végre? Tetten kell érnünk a fickót, amikor, mondjuk, éppen karjába szorítja és megcsókolja az illető hölgyet. Akkor meg vagyunk mentve! Szó nélkül kidobhatjuk...

- Csak az a fontos, - tette hozzá Bill - hogy minél óvatosabbak legyünk. A fickóval egyelőre úgy kell bánnunk, mint a hímes tojással és főleg vigyáznunk kell, hogy a herceggel ne kerüljön össze. Képzelheted, hogy eljárna a szája és mindent elrontana. Borzasztó, hogy éppen most kellett idejönnie, mikor minden pillanatban várjuk a herceg érkezését!

- All right! - mondotta Bill. - Menj oda azonnal és válassz ki egy remek nőt. Tudod olyant, akiről feltehető, hogy zsánere ennek az otromba fickónak. Valami vad feketét, kreolt vagy mulattot... Rád bízom egészen. Csak siess. Mire Tom visszaér, már a titkárnője fogadja!

A késő délutáni órákban tért vissza Tom a Podell-palotába. Megjelenése ezúttal még megdöbbentőbb volt, mint délelőtt. Kezében szines kendőben hozta fehérneműjét, hátára két pár csizmát aggatott és jobb vállára egy zöldes vitorlavászon zsák lógott, amely duzzadásig tele volt mindenféle rejtélyes holmival. Úgy látszik, súlyt helyezett arra, hogy ne nézzék őt aféle ágrólszakadt nincstelennek, aki poggyász nélkül állít be egy úri házba. Bill igyekezett mindenkit eltávolítani a közeléből, személyesen fogadta.

- Nézd, Tom - mondotta - a mi társaságunkba nem járhatsz ilyen nevetséges ruhában, rikítószínű ingekben és bőrnyakkendővel...

- Patriciának nem tetszett a nyakkendőm? - kérdezte búsan Tom. - Mindjárt láttam, hogy valami nem stimmelt...

- Tetőtől talpig át kell öltözködnöd... Már gondoskodtam egy titkárnőről, aki elvezet a különböző áruházakban, ahol a költségemen felöltöztetnek. A titkárnő majd segít a kiválasztásnál.

- Ajándékról szó sem lehet. A kiadások előlegezését elfogadom, de az utolsó centig mindent levonhatsz majd a hozományból!

Néhány perc mulva Tom majdnem hanyatvágódott meglepetésében, amikor a palota legfelsőbb emeletén berendezett lakosztályában egy lélegzetállítóan szép és elegáns kreol szépség fogadta.

- Már elkészíttettem a fürdőjét, uram... Melyik pizsamáját óhajtja felvenni? A kék, vagy a sárga selymet?

Tom egy bölény esetlenségével nézett körül. Sejtette, hogy a pizsamákat Bill küldte a szobájába. Nagyon kényelmetlennek találta ezt a váratlanul rázuhant elegánciát. Szívesebben költözött volna egy ponyvasátorba, mint ebbe a feszélyező, finomkodást követelő környezetbe, ahol érezte, hogy mulatnak rajta. Őszinte csodálkozással nézett Billre:

- Hallod Bill, hogyan tudsz ilyen buta helyen élni? És mondd, a hét minden napján, egész esztendőben ilyen majomkodás folyik körülötted? Fürdő, meg pizsama? Emlékszel, milyen jókat aludtunk a detroiti országúton, a csűrök alatt?

- Hallgass! - sziszegte Bill. - Ha ilyen hülyéket beszélsz, sohasem hódítod meg Patriciát!

Tom főleg azt nem értette, hogy miért hunyorog rá olyan negédesen a titkárnő, miért kacag olyan apró csiklandós nevetéssel, ha szól hozzá. És micsoda illata van!

- Hallja, - mondta Tom - maga az eleven fejfájást hordozza. Az ember fuldokolni kezd a maga közelében...

- Kérem... ha nem tetszik, szívesen használok mást. Szabad kérdeznem, Mr. Parker, mi a kedvenc illata?

- Milyen érdekes ember ön, Mr. Parker. Mennyi eredetiség, friss őszinteség van magában. Egészen más, mint ezek az elpuhult, kényeskedő városi urak... Látja, én mindig ilyennek képzeltem az igazi férfit.

- Hát igazán nem tart nevetségesnek? - kérdezte. - Mert ezek a többiek mind röhögnek rajtam. De persze egyik sem merne kiállni velem egy kis ökölharcra.

- Ha a saját érzéseim után ítélhetek, akkor ez egészen bizonyos - mondta nagy meggyőződéssel a hangjában Miss Diana.

- Akkor hát nagyszerű! - kiáltotta Tom. - Kérem, Miss Diana, legyen segítségemre, hogy meghódítsam Miss Patricia Podellt!

- Szereti az ördög azt az elkényeztetett kis fruskát. De kinevetett és meg akarom magamat bosszulni... Tudja, ha a férje leszek, első dolgom lesz, hogy alaposan megverem... Kis gyerek korában már megvertem néhányszor, mikor lopkodta a gyümölcsöt a kocsiról, de azt már elfelejtette!

- Nagyon hálás lennék érte. Nincs valakije, akit knokautoltatni akar? Szívesen vállalom.

- Nem, köszönöm... Enélkül is rendelkezésére állok. Tehát figyeljen, kérem: Mindenekelőtt külsőleg kell átalakulnia. Majd ha felveszi a szmokingját, vagy a zsakettjét, egészen másképen fog érvényesülni alakjának kifogástalansága...

- Ennek meg kell lennie. A második lépés már kisebb áldozatot kíván öntől. Féltékennyé kell tennie Miss Patriciát!

- Tudja, a nők csak akkor kezdik becsülni a férfit, ha azt látják, hogy másoknak is tetszik. Akkor szaladnak utána. Udvaroljon valakinek...

- Ugyan! Erre igazán nincs szüksége. Nézzen körül egy kicsit... Itt vagyok például én... Maga udvarolni kezd nekem és én úgy teszek, mintha fülig szerelmes lennék magába... Persze, ne értsen félre, ez csak komédia!

- Látja, az a baj, hogy itt minden csak látszat! Komédia. Én nem értek ezekhez a csalafintaságokhoz. Az ökölvívásban nincsen csalás. Ott az erő és az ügyesség győz! De köszönöm a segítségét, Miss Diana. Maga derék lány... és gyönyörű!

Egymásra nevettek és Diana boldogan gondolt arra, hogy olyan könnyen sem keresett még ezer dollárt, mint ahogyan most fog!

Harmadnap délután öt óra felé megérkezett a hercegi autó. Egy napi késéssel, de Xavér herceg telefonon jelentette, hogy egy kis baj történt a motorral, azt kell megjavítaniok. Valójában azonban a herceg és a pénzügyminiszter egyenruháit kellett gyorsan átszabni Johni és Jim termetére. A két gazfickó alapos munkát végzett. Magukhoz vették a herceg és Potoff gróf valamennyi igazoló iratát, mellükre aggatták az összes kitüntetéseket és természetesen harmadik cinkosukat, Robertet, aki a soffőr szerepét játszotta, szintén belebújtatták a hercegi soffőr egzotikus vörös-kék aranysujtásos libériájába.

Bevonulásuk a Podell-palotába tökéletesen hatásos volt. Az igazi hercegek sohasem tudnak olyan előkelőek lenni, mint a színpadiak. Johni nem hiába volt szorgalmas látogatója az operetteknek és revüknek, elragadó trónörökös volt. Barátságosan kezet szorított Billel és Patriciának már az első percben azt mondta, hogy már azért is érdemes volt New-Yorkba jönnie, hogy megismerje Amerika legbájosabb fiatal leányát.

Bill olvadozott a gyönyörtől és fülei égtek az állandó boldog izgalomtól. De úgy látszik, hogy az elragadtatás kölcsönös volt, mert a hercegre is láthatóan mély benyomást gyakorolt a tündéri fényáradatban úszó palota díszterme, amelynek megterített asztala szinte roskadozott az arany és ezüst tálak tömegétől...

Pezsgőzés közben a herceg kedvesen megjegyezte, hogy az üzleti ügyek megbeszélése és lebonyolítása kizárólag pénzügyminiszterére tartozik, ő szívesebben töltené idejét sportolással... Tennisszel, vagy még inkább lovaglással, ha Patriciának is úgy tetszik! Estére páholyt rezerváltat az operába... Azután valamelyik dancingot kereshetnék fel, esetleg az Astor bárjába nézhetnének, ahol most Whitmann jazzbandje játszik...

Bill titokban leányára kacsintott. Patricia mosolygott. Úgy látszik, a hercegből nem lesz éppen unalmas férj és ami azt illeti, egészen csinos férfi. Patricia csak most háborodott fel igazán, amikor arra a szemtelenségre gondolt, hogy Tom megkérte a kezét. No, majd megtanítják röpülni ezt a fickót, csak legyenek túl a hercegi látogatáson. Bill érezte, hogy az ügy remekül áll és már előre elhatározta, hogy elmegy a bőkezűség legmesszebb határáig, de a partinak létre kell jönnie. Még akkor is, ha a tizenötmillió dollár hozományt még egy millióval meg kellene toldani...

Tom a hercegi bevonulást ablakából nézte végig. Még a délelőtt folyamán szigorúan meghagyta neki Bill, hogy két-három napig ne mutatkozzon, mert amint mondotta: nagyszabású üzleti ügyekről van szó és azokat zavartalanul akarja letárgyalni.

Ennek a napnak délelőttje egyébként is mély nyomokat hagyott Tomban. Ma először volt hozzá kedves Patricia. Megdícsérte új ruháját, kijelentette, hogy most már csakugyan úgy fest, mint egy korrekt gentleman és megengedte, hogy Tom vele együtt lovagoljon ki. Egész idő alatt igen kellemesen beszélgettek, úgy látszott, hogy Patriciát igen szórakoztatják Tom eredeti kiszólásai.

Amikor visszaérkeztek a palotába, Patricia, mintha csak most jutott volna eszébe, szórakozottan fordult Tomhoz:

- Hja, igaz, apa bizonyára mondta, hogy néhány napig nem találkozhatunk. Igen fontos üzleti látogatója érkezik és nekem kötelességem vendégünk szórakozásáról gondoskodni. Hiszen tudja, hogy az ilyen tárgyalások sikerét mennyire előmozdítja az, ha a félnek jó a hangulata. Majd ha elutazott, gyakrabban megismételjük az együttes kilovaglásokat! Remélem, nem fog addig sem unatkozni? Úgy vettem észre, hogy Diana kisasszony társasága eléggé szórakoztatja!

Tom szíve megdobbant. A naiv fiú azt hitte, hogy Patricia máris féltékeny rá.

- Oh - felelte elpirulva, - Diana kisasszony kitünően látja el titkárnői teendőit, de nekem egyedül maga tetszik, Patricia!

De nyomban megbánta, hogy Patriciát megnyugtatta, mert éles szemét nem kerülte el a gúnyos mosoly, amely átsuhant a fiatal lány arcán.

- Nos, hogy tetszenek önnek a vendégek? - kérdezte háta mögött hirtelen Diana.

- Fene előkelőknek látszanak! - vélte Tom. - Mik ezek? Tábornokok? Legalább két kiló kitüntetés lóg mindegyiken!

- Úgy hallottam félfüllel, hogy egy uralkodó herceg és minisztere. A hadsereg ruháit fogja Mr. Podell szállítani... De tudja, én azt hiszem, nem csak az uniformist fogják szállítani.

Tom szíve összeszorult. Amúgy is rossz sejtések kínozták. Ki tudja, hátha igaza van Miss Dianának? A nők hamarább megsejtik az ilyesmit, mint a férfiak. Mindenesetre elhatározta, hogy résen lesz.

Bill Podell szíve hevesen dobogott, mikor ebéd után a kis sárga szalónba vonult a pénzügyminiszterrel, ahová a feketét és konyakot vitték. Potoff gróf gondosan rágyujtott az egyik havanna szivarra és elégedetten dörzsölte kezét:

- Kedves Mr. Podell - mondotta, - azt hiszem, hogy így egymás között felesleges komédiát játszanunk és nyiltan beszélhetünk. Hiszen mind a ketten tudjuk, hogy miről van szó. Mr. Samuel önt már mindenről értesítette...

- E pillanatban természetesen még korai lenne a herceg és Patricia kisasszony házasságáról, mint befejezett tényről beszélni, az ilyesmit előbb kellően be kell harangozni a diplomáciában... de megmondom őszintén: azt hiszem, semmiféle különös nehézséggel nem kell számolnunk. Ismerem a herceget, tíz éve állok szolgálatában és merem állítani: Patricia kisasszony megnyerte tetszését. Egyébként a herceg ebből nem is csinált titkot, hiszen ön is hallotta, hogy milyen elragadtatva bókolt...

- És szabadjon remélnem, hogy ez a megtetszés kölcsönös... Ez esetben nekünk csak a részleteket kell megbeszélnünk. Ne haragudjon, hogy ilyen expressz gyorsasággal térek a dolgok lényegére, de ne felejtse, hogy egy uralkodó hercegre másféle törvények kötelezők, mint a másfajta emberekre. Nem maradhatunk sokáig az ön vendégei, mert az máris gyanut keltene és az eljegyzést egyenlőre titokban kell tartanunk... Önt mindenekelőtt népszerűvé kell tennünk Illyriában... Erre már kész tervem van...

- Ön felajánl és nyomban be is fizet Illyriának egy nyolcmillió dolláros államkölcsönt.

- Oh... természetesen üzletember vagyok magam is, tisztában vagyok azzal, hogy biztosítékot kíván. Ez meglesz. A herceg titokban eljegyzi Patricia kisasszonyt. Az erre vonatkozó megállapodást természetesen okiratba foglaljuk. Ezzel egyidejűleg a fenséges úr önt bárói rangra emeli és átnyujtja a sárkányrend vezércsillagát a szalaggal, mellyel kegyelmes cím jár... Ön holnaptól kezdve báró és kegyelmes úr...

- Ilyen feltételek mellett, azt hiszem, csakugyan megegyezhetünk! - mondotta a boldogságtól remegve. - A nyolcmillió dollárt öt-hat napon belül folyósíthatom.

- Rendben van! Addig várhatunk! Úgy terveztük, hogy csak a jövő hét keddjén térünk vissza Illyriába! Remélem, hogy látogatásunkat egy hónapon belül viszonozni fogják? A hivatalos eljegyzést csakis fővárosunkban tarthatjuk meg!

- Mindenben az önök kívánságához fogunk alkalmazkodni, excellenciás uram!

- Akkor hát báró úr, igyuk ezt a pohár konyakot az illyriai uralkodóház és a Podell bárói család boldog kapcsolatára!

Tom mogorván járt fel-alá szobájában. Éppen az imént volt tanuja annak a jelenetnek, amint Patricia és a herceg kilovagolt. Ahogy egymásra néztek, összenevettek, a herceg kakaskodó járása és Patricia kacér mozdulatai világossá tették előtte, hogy itt többről van szó, mint egyszerű «üzleti» kedveskedésről. Bosszúság és féltékenység viaskodott benne. Legszívesebben néhány ökölcsapással intézte volna el a herceget, de ezalatt a rövid idő alatt, amelyet Billnél töltött, megtanulta már, hogy ebben a «másik» világban ravaszsággal és óvatossággal sokkal többre megy az ember, mint a nyilt őszinteséggel. Most már bizonyos volt benne, hogy ki akarják játszani és a kedvesség, amellyel körülveszik, csak a megtévesztésére szolgál.

Második napja tartózkodott már a herceg a Podell-palotában és Tom, aki állandóan lesben állt, látta, hogyan szövődik egyre szorosabbá a barátság Patricia és a herceg között. Természetes ösztöne megsúgta, hogy nem véletlen az, hogy állandóan kettesben vannak, hogy Bill és Potoff gróf nyilván üzleti tárgyalások ürügye alatt mindig később távoznak hazulról, mint a fiatalok, hogy ők mindig csak utánuk mennek.

Tom nem olyan fából volt faragva, hogy ezt sokáig némán tűrhette volna. A levegő fojtogatta, törni-zúzni tudott volna dühében, amiért ilyen nyilvánvalóan meg akarják csalni. Szerette Patriciát. Igaz, hogy alig néhány napja ismerte csak, de azért ez a név tizenötesztendő óta élt már benne, mint valami homályos, kellemes álom. Már többször megnősülhetett volna, de valami babonás makacssággal tért vissza rögeszméjéhez: neki Patriciát kell feleségül vennie. Az ilyen egyszerű emberek sokkal inkább hisznek a sorsukat intéző végzetben és Tom úgy hordta magánál Bill írását, amellyel Patriciát neki igérte, mint valami talizmánt. Már gyakran elhatározta, hogy kinyomozza, merre van Bill, mi történt vele, de mindig úgy fordult a sorsa, hogy kutatásait félbe kellett szakítania. A véletlen is úgy rendezte, hogy mindig egészen távol élt Newyorktól és talán előbb-utóbb mégis megunta volna ezt a meddő várakozást, ha egy napon nem kerül a kezébe egy képes magazin, melyben ott látta Bill és Patricia fényképét. Természetesen nem ismerte volna meg őket, de a név megdöbbentő azonossága: Bill Podell és a leány Patricia, mégis csak túlságosan felizgatta és így történt, hogy egy napon beállított Billhez. Abban a pillanatban, mikor Patriciát megpillantotta, már lángra is lobbant benne az a régóta szunnyadó misztikus szerelem, amelyet babonásan ápolt és hordozott magában. Meg volt győződve, hogy kizárólagos joga van ehhez a lányhoz.

Rosszkedvűen ment le az udvarra, valami leküzdhetetlen nyugtalanság üldözte és nekivágott a városnak. A Washington-parkba ment, az előkelő világ kedvelt lovagló és uzsonnázó helyére. Titokban abban reménykedett, hogy megtalálja a herceget és Patriciát. Végigsétált a különböző kioszkok között, belesett a fényűzően berendezett cukrászdák tükörablakain és csakugyan az egyik terraszon megpillantotta Patriciát és a herceget. Tom keze ökölbe szorult. Ha felrohanna és az asztalra csapna, hogy a kristályüvegek ezerfelé repülnének és arcukra fagyna a mosoly...

De fékezte magát. Csak állt égő szemmel, vonagló szívvel, nézte, hogyan flörtölnek, milyen negédesen kínálja a különböző koktailokat a herceg és hogyan nyujtja át Patricia a hercegnek egy ketté tört sütemény felét. Ezek bizony értik egymást...

Félóráig ülhettek a cukrászdában. Akkor lejöttek a széles márványlépcsőn. Egy néger boy már értesítette a lovászt, aki elővezette a lovakat.

Tom ott állt a cukrászda parkja előtt a kapuban. Patricia meghökkenve nézett rá, mikor észrevette. De nem vesztette el lélekjelenlétét. Egy mosollyal bocsánatot kért a hercegtől, azután a sápadt Tomhoz lépett:

Tom életében először volt gyáva. Tudta, hogy neki most ki kellene törni, szemébe vágni Patriciának kétszínű játékát, orron vágni a szemtelenül és kihívóan viselkedő herceget, de egyszerre valami nagy gyengeség és kétségbeesés fogta el, a szerelmes ember tehetetlen csüggedése...

- Megőrült? Éppen most áll elém, mikor tudja, hogy édesapám milyen fontos érdekét szolgálom?

A herceg, aki két lépésnyire állt, felfigyelt és arcátlan fintorral mérte végig Tomot, azután kérdőleg Patriciára nézett, mint aki azt kérdezi: hát ez kicsoda, mit akar?

És anélkül, hogy egy pillantásra is méltatta volna Tomot, felugrott a lovára. A nő csalhatatlan ösztönével érezte, hogy teljes biztonságban van. A szerelmes, megzavarodott fiú óvakodni fog minden botránytól.

Tom lesujtva indult a Podell-palota felé. Most kezdett csak arra eszmélni, hogy őt milyen óriási távolság választja el Patriciától. A lány lenézte, úgy bánt vele, mint egy cseléddel... Bizonyos, hogy csak a botránytól való félelmükben tartják a palotában, ámítják, falhoz állítják és közben Patricia a herceggel flörtöl.

Amint később végigment az udvaron, a herceg autóját pillantotta meg, amely útra készen állt. A soffőr a karburator körül foglalatoskodott. Úgy látszik, valami nem volt egészen rendben. Tom csendesen megállt az udvar egyik zugában és a soffőrt nézte. Már két nap óta törte a fejét, hogy hol látta ezt az embert? Esküdni mert volna, hogy már találkoztak valahol. Tom kitünően tudott arcokra emlékezni és erre a fickóra különösen emlékezett. A szúrós fekete szemek, alacsony, nyomott homlok, széles orr... az ördögbe is, hiszen ez a Sipista Robert...

Tomnak egy régi, izgalmas éjszaka jutott eszébe, amely St. Louis egyik kocsmájában játszódott le. Nehéz eset volt. Marhakereskedők tévedtek a «Vidám Cowboy»-ba, ahol ő akkor éppen szerződésben volt. Ez a Robert volt a kocsma réme. Hamisjátékos, garázda fráter volt, híres verekedő. A gazfickó nyomban megneszelte, hogy a kereskedők tárcája tele van pénzzel és hamarosan rávette őket, hogy kártyázzanak! Persze, csalt! Az egyik kibic észrevette mesterkedését és hatalmas ökölcsapással fejezte ki megbotránkozását. Általános verekedés támadt. Robert kést rántott és veszettül ordítozott. Tomnak kellett közbelépni. Hátulról galléron ragadta, a levegőbe emelte és irtózatos erővel kilódította a teremből. Robert visszarohant, vad ökölharc kezdődött, amely Tom győzelmével végződött. De Tom is számos sebből vérzett. Nehéz eset volt!...

Robert másnapra eltünt és most, négy esztendő után, itt találkozik vele Podell-palotájában. És milyen elegáns. Hercegi soffőr! Tom úgy érezte, hogy valami nincsen rendben. Tom jól ismerte az alvilágot, melyhez Robert tartozott. Az olyan notórius tolvajok, verekedők, mint amilyen Robert is volt, nem igen szoktak rendes polgári foglalkozásra áttérni, még kevésbbé fogadják az ilyen kétes multú embert hercegi szolgálatba. Az ilyen nagy urak alaposan kitudakolják annak az életét, akit az autójuk kormánya mellé ültetnek és akire rábízzák magukat...

Tom most már úgy szimatolt, mint egy vizsla. Még nagyon az idegeiben remegett az iménti jelenet minden izgalma és bosszúsága. Gyűlölte a herceget, aki olyan szemtelen arccal nézte végig. Ez az ember sem tetszett neki... Valami titkot gyanított...

Robertnek minderről sejtelme sem volt. Nem látta az egyik oszlop mögé húzódott Tomot. E pillanatban kizárólag az autó érdekelte, amely még mindig nem volt rendben. Egy csavarhúzóra volt szüksége, de nem találta a szerszámos ládában. Ezt a pillanatot használta ki Tom. Maga sem volt tisztában tulajdonképpen azzal, hogy mit akar, csak azt érezte, hogy cselekednie kell. Gyors mozdulattal az autóhoz ugrott és bebújt a hatalmas kocsi hátsó részére erősített poggyászládába. A láda teljesen üres volt, Tom kényelmesen elhelyezkedett. Óvatosságból a fedelet kissé alátámasztotta, hogy keskeny rés maradjon a levegő számára és izgatottan várta, hogy most mi fog történni.

Néhány perc mulva az autó elindult. Két órával utóbb Tom már bizonyos volt abban, hogy jó szimatja volt és furcsa titkok nyomára fog bukkanni. Mert az autó rendkívüli gyors járásából következtette, hogy a várost elhagyták és nyilt országúton rohannak tovább. Tom izgatott kíváncsisága egyre nőtt. Az ördögbe... hol van ennyire sietős dolga Robertnek? Hová küldhette üzenettel a gazdája?

De végtelennek látszó órák multak és az autó megállás nélkül, veszettül rohant. Tom nyugodtan kidughatta fejét a ládából, látta az elhagyatott, végtelen utakat és csendesen káromkodott, amiért kalandos utazása előtt legalább néhány zsemlyét nem tett zsebre. A dolog kezdett határozottan kényelmetlen lenni.

Vagy hat órája utazhattak már, amikor végre egy országuti kocsma előtt megálltak. Robert a kocsmába sietett, nyilván, hogy felfrissítse magát egy kis étellel-itallal és persze a motort is hülni kellett hagyni egy keveset.

Tom szédült az éhségtől. A tagjai is meglehetősen elgémberedtek. Szeretett volna ő is néhány falatot enni, de persze, ez teljesen reménytelennek látszott. A láda résén kipislogva látta, hogyan tűnik el Robert a kocsma ajtaján és csak most kezdett arra eszmélni, hogy milyen veszedelmes vállalkozásba fogott. Egészen vad, elhagyatott, ismeretlen vidéken jártak. Tomnak fogalma sem volt, hogy hol fog végződni ez a bizonytalan utazás. És nála se pénz, se fegyver. Ha legalább a revolverét csusztatta volna a zsebébe! Határozottan könnyelmű volt. Elsiette ezt a vállalkozást.

Közben egy ingujjra vetkőzött alak jött ki a kocsmából és egy élelmiszerekkel megrakott kosarat tett a soffőr ülése mellé. Volt abban kolbász, kenyér, sajt, boros- és söröspalack. A szolga visszament a kocsmába. Tom óvatosan körülnézett. Közel-távolban egy lelket sem látott. Kiugrott a ládából, gyorsan felmarkolt néhány kolbászt, melléjük csusztatott egy üveg bort és már vissza is bujt rejtekhelyére. Ideje volt. Robert jött kifelé, a kormánykerék mellé ugrott és már indított is.

Megint teljes sebességgel rohant a kocsi. Órák multak. Robert lassított, azután megállt. Úgy látszik, enni és inni akart. Tomnak minden erejét össze kellett szednie, hogy hangosan el ne kacagja magát, mikor hallotta, milyen dühösen káromkodott Robert, aki észrevette, hogy élelmiszerkészletének jelentékeny része eltünt.

- A gazemberek! - dühöngött - kevesebbet tettek be, mint amennyit számítottak. No, majd ellátom a dolgukat, ha visszafelé jövök!

Egész éjjel futott az autó és már hajnalodott, mikor Robert megint hirtelen lefékezett. Célnál voltak. Robert a kapuhoz ment, de nem csengetett, hanem hosszú, éles különös füttyöt hallatott. Erre a fütyülésre egy másik válaszolt és röviddel utána kinyilt a kapu és az autó begördült. Tom homlokát hideg verejték verte ki. Kelepcében volt. Ha kimászik rejtekhelyéről, agyonverik. Ha bent marad, talán csak napok mulva szabadulhat ki börtönéből, ha ugyan addig el nem pusztul a túlságosan kényelmetlen, levegőtlen ládában. De még ebben a kétségbeejtő helyzetében is valami csendes örömet, kárörvendő elégtételt érzett. Most már egészen bizonyos volt abban, hogy Robert nem jár rendes úton, valami érthetetlen gazság rejtődzik a dolgok mögött, amelyben a hercegnek és miniszterének is része lehet.

- Remek hírem van - mondotta Robert az eléje siető férfinek. - Minden úgy megy, mint a karikacsapás. A lány fülig szerelmes Johniba és Jim, azt hiszem, holnap már zsebrevágja az első nyolcmillió dollárt... De mi ujság itt? Hogy érzi magát Xavér őfensége és derék minisztere?!

- Egész nap kártyáznak és kölcsönösen bonokkal fizetnek egymásnak. Képzeld, őfensége egész komoly ajánlatot tett nekem, hogy Potoff grófot elcsapja és engem nevez ki pénzügyminiszterévé, mert azt mondja, hogy én még körmönfontabb gazember vagyok és még jobban értek a pénzszerzéshez. Megjegyzem, egészen komolyan gondolkozom az ajánlat elfogadásán. Néhány nap múlva úgyis el kell hagynunk Amerikát és lehet, hogy ez a derék herceg valóban menedéket ad udvarában...

A további párbeszédet Tom már nem hallotta. Kémlelőhelyéről csak azt látta, hogy bemennek az épületbe, melynek kapuja nyitva maradt mögöttük. Tomot az a példátlan vakmerőség tüzelte, amely a hozzá hasonló izmos fickókat szokta fűteni. Kimászott a ládából és lassan utánuk lopódzott. Még nem volt egészen világos, az ég alja éppen csak hogy szürkülni kezdett. Tom úgy kúszott előre, mint az árnyék.

A kapu mögött bele botlott a gépfegyverbe. Most már bizonyos volt abban, hogy veszedelmes rablófészekbe került. Csak az a kérdés: hányan vannak a banditák? Tom úgy vélte, hogy nem lehetnek sokan. Ketten közülök Newyorkban vannak. Lehetséges, hogy Roberten kívül csak ez az ismeretlen gangster és legfeljebb még egy cinkosuk tartózkodik az épületben. A foglyok nem veszélyes emberek, ha bezárták őket, kényelmesen őrizheti őket egy ember is.

A lépcsőházban komor csend honolt. Tom látta, hogy a lépcső felső fokán egy villamos zseblámpa fénye gyullad. Robert és cinkostársa egy szobába nyitottak. Tom a félhomályban tapogatva ment előre. A lépcső szerencsére kőből készült és nem nyikorgott. Mikor felért az emeletre, fülét ahhoz az ajtóhoz nyomta, amely mögött a banditákat eltünni látta. A szobából felháborodott kiabálás hallatszott:

- Micsoda disznóság ez? Hogy merészel hajnalban felverni? Ezt még miniszterelnökömtől és hadügyminiszteremtől sem tűrném el. Mr. Samuel, maga napról-napra szemtelenebb lesz...

- Bocsánat, fenséges uram, de rendkívül sürgős ügyben kell tárgyalnunk. A szabadulásáról van szó!

- Ez mindenesetre enyhítő körülmény lesz, mielőtt a villamosszékbe ültetik.

- Hát éppen erről van szó, fenség. Ön szabadulása előtt lesz szíves bizonyos írásbeli nyilatkozatot adni...

- A fenséges úr - hangzott most Potoff gróf hangja, - semmiféle nyilatkozatot nem adhat önállóan. Azt előbb a miniszterelnöknek kell ellenjegyeznie.

- Ez esetben - válaszolta nyugodtan Samuel, - nevezze ki a fenség önt most azonnali miniszterelnökének és ön is lesz szíves aláírni a nyilatkozatot..

- Láthatja, fenség, hogy egészen eredeti banditával került össze. Olyannal, aki pénzt ad...

- Nézze, fenség... én önnek hamis információt adtam. Hazudtam, mikor elhittem, hogy Bill Podell tizenötmillió dollár hozományt adhat a leányának. Nincsen annak többje, legfeljebb két milliónál...

- Megőrült? És azt hiszi, hogy ennyiért én feleségül veszem azt az izét... gyáros lányt?

- Nyílt kártyákkal játszom. E pillanatban két barátunk, fenséged és Potoff gróf uniformisában, mint kérők tartózkodnak Bill Podell newyorki palotájában és amint az itt álló küldöncünk jelenti, a kétmillió dollárt egy-két napon belül meg is kapják... Nos, amennyiben fenséged olyan nyilatkozatot állít ki, hogy önkéntesen tartózkodott kastélyomban tíz napig, úgy ebből a kétmillió dollárból egyet átadunk fenségednek...

- Fenséged semmiről sem tud. Idejött pihenni és közben visszaéltek a nevével. Erről igazán nem tehet és persze, ha felmutatom fenséged nyilatkozatát, én is igazolva vagyok. Nem tudom, ki lopta el fenséged ruháját itt a kastélyban, akinek gaztettéhez vagy csalásához nekem semmi közöm nincsen.

- Ahá, hát erről van szó! Egymillió dollárt fizet, hogy becses személyét kimentse a vízből... A cinkosai a másik egy millióval megszöknek és maga veszély és kockázat nélkül veheti át tőlük a még mindig eléggé csinos részesedését.

- Hogy ne kérjünk-e másfélmilliót? Elvégre az üzlet sikere kizárólag fenségednek köszönhető!

- Igaza van, fenség! Pénzügyi dolgokban a pénzügyminiszternek kell a felelősséget vállalnia. Majd én átveszem az összeget...

- Úgy látszik, fenséged kitünően érzi magát kastélyomban. Nyilatkozatát úgy veszem, hogy egyenlőre nem óhajt körünkből távozni.

- Azt hiszi, hogy egy fejedelmet csak ilyen könnyedén el lehet tüntetni? Amerika egész rendőrsége fog utánam kutatni!

- Miért kutatna, fenség? Hiszen tudják, hogy hol van. Bill Podellnél, Newyorkban. Naponta látható a város legelőkelőbb helyein. Amire a rendőrség megneszel valamit, hetek múlnak el és addig valamennyien árkon-bokron túl leszünk. És félek, hogy ezek a még hátralévő hetek már nem lesznek annyira kellemesek, mint az eddigiek voltak. Kissé szűken vagyunk az élelmiszerekkel, a kártyák is elrongyolódtak és nem tudok ujakat szerezni... Azonfelül, ha holnap, vagy holnapután hirtelen ismeretlen helyre kellene utaznom, fenségtek teljesen egyedül maradnának a sovány élelmiszer készlettel a légmentesen bezárt szobában és ha véletlenül a rendőrség túlságosan későn jutna arra a gondolatra, hogy itt keresse önöket, úgy könnyen lehet, hogy nagyon le méltóztatnak soványodni...

- Ha nem volna pisztoly a kezében, kettéhasítanám a fejét, gyáva gazember! - ordította Potoff.

- Én pedig majd gondoskodom, hogy lehűtsem a gróf úr temperamentumát! - válaszolta Samuel. - Robert, hozd be a bilincseket, majd én addig sakkban tartom az urakat!

Tomnak csak éppen annyi ideje maradt, hogy félreugorjon. Az ajtó kinyilt és Robert sietett kifelé. Az első pillanatban nem látta meg Tomot, aki a nyíló ajtó szárnya mögé rejtőzött. De valami gyanus árnyat vehetett észre, vagy megérezte azt a titokzatos delejességet, amely a közelünkben lévő idegen emberi testből árad és hirtelen visszafordult. Kitátotta a száját, hogy elordítsa magát, de már erre nem volt ideje. Tom tudta, hogy az élete forog kockán és nem habozott. Híres mesterütésével, amellyel megszerezte Illinois államának bajnokságát, villámgyorsan állon vágta Robertet, aki úgy esett össze, mint egy üres zsák. A következő pillanatban Tom vállára emelte az élettelen testet és lefutott vele a lépcsőkön. Most már nyugodtan és hidegvérrel dolgozott. Kihúzta Robert soffőrkabátjának övét és azzal szorosan összekötözte a kezeit. A lábaira pedig úgy rácsavarta az összeszijazott köpenyt, hogy a pórul járt bandita mozdulatra képtelenül feküdt, mintha zsákba varrták volna. Mikor ezzel elkészült, megint vállára emelte Robertet, kivitte az autóhoz és bedugta a ládába. Halkan nevetett magában: no lám, így változik az élet! Idejövet ő feküdt a ládában. Most szerepet cseréltek. Visszafelé már ő fog elől ülni!

Tom szívverése is elállt. Erre nem számított. Azt hitte, hogy Samuel nem mozdul ki majd a szobából és akkor könnyű lesz megrohamozni, mint ahogyan Roberttel tette. Ha felugrik az autóra és elrohan...

Nyomban belátta, hogy ez képtelenség. A kerti kaput bezárták, annak kulcsa a banditáknál van. De még ha menekülhetne is, akkor sem tenné meg. Feltétlenül el kell fognia Samuelt is és ki kell szabadítania a herceget és Potoff grófot. Csak akkor végzett jó munkát.

Samuel káromkodva futkosott a lépcsőházban. Tomnak hirtelen remek ötlete támadt. A gúzsba vert Robert zsebében feltétlenül lesz revolver. Ha azt megkeríti... Amint kinyitotta a láda fedelét, két rémült szem és egy fakó arc meredt rá. Robert magához tért. Tom az orra alá tartotta öklét:

- Megismersz Sipista Robert? Én vagyok a bivaly Tom, aki egyszer már majdnem agyonvert St. Louisban! Ha nem akarod, hogy az akkori munkámat befejezzem, ki ne nyisd a szádat.

Mialatt ezt mondta, már végigtapogatta a soffőrkabátot. Nem csalódott. Az egyik külső zsebében megtalálta a revolvert. Kihuzta és megnézte.

- Jó kis pisztoly! - mondotta elégedetten. - Kedvem volna rajtad kipróbálni, te gazember... Ámbár - tette hozzá hirtelen mosolyogva, - tulajdonképpen ezúttal nem is haragszom rád. Nem is tudod, milyen szolgálatot tettél nekem. No, ne nézz rám ilyen dühösen. Később a szádba nyomok egy cigarettát, de előbb a barátoddal kell még végeznem...

Tom megnyomta az autó dudáját. Tudta, hogy erre a hangra elő fog kerülni az áldozat. Csakugyan a következő pillanatban már kidugta fejét Samuel az ajtón.

Abban a pillanatban egy lövés dördült el közvetlenül a füle mellett és egy rémes hang bömbölte: Fel a kezekkel!

Olyan váratlan volt a rajtaütés, hogy Samuelnek eszébe sem juthatott védekezni. Rémülten emelte fel kezét. Tom, mialatt pisztolyát mellének szegezte, rákiáltott:

- Fordulj és feltartott kezekkel indulj előre. Felmegyünk a herceghez. Egy-kettő, indulj!

Samuel meg sem kísérelte az ellenállást. Halottsápadtan, remegő lábakkal ment fel a lépcsőkön. Háta mögött rászegzett revolverrel Tom. Az ajtó előtt Samuel habozva, kétségbeesetten megállt. Mint aki arra gondol, hogy inkább agyonlöveti magát.

A határozott hang hipnotikusan hatott. Samuel zsebéhez nyult, hogy kivegye a kulcsot, de Tom ismerte ezt a mozdulatot. Tudta, hogy Samuel pisztolya után nyúl és régi gangster szokás szerint a nadrágzsebén keresztül akarja belé küldeni a halálos golyót. Villámgyorsan Samuelre vetette magát, aki káromkodva, fogcsikorgatva védekezett. Hatalmas erejű volt. Tom, mint szakértő, elismeréssel állapította meg, hogy kitünően dolgozik. Szabályos mérkőzés esetén bizonyára sokáig tartott volna ez a küzdelem, de Tomnak nem volt mit kockáztatnia. Rettentő ütést mért Samuel gyomrára, aki fájdalmas kiáltással esett össze.

- Pardon, - mondta Tom - az ütés, tudom, szabálytalan volt, de viszont te sem kezdted szabályosan a mérkőzést!

Elvette a tehetetlenül vergődő embertől a revolverét, előkerítette a kulcsokat és benyitott a foglyokhoz.

- Fenség, - jelentette az elképedt hercegnek és Potoff grófnak, a banditákat leütöttem és önök szabadok! De kérem, oldják le a függönyök zsinórjait, mert ezt a gangstert is meg kell kötöznünk...

- Ön detektív? - kiáltotta a herceg ujjongva. - Kinevezem országom főkapitányává és megkapja a legmagasabb kitüntetést, amely az uralkodó életének megmentéseért jár!

- Egyenlőre - mormogta Tom, - inkább mint soffőr fogom fenségedet szolgálni. Méltóztassék a kocsiba rakni Mr. Samuelt és foglaljanak önök is helyet... Ha simán megyünk, holnap délutánra Newyorkban lehetünk...

- Ki tudja, mit tervei ellenünk? - mondotta aggódva Patriciának, mikor négyszem között maradtak. - És éppen most, mikor a dolgok nagyszerűen alakultak...

- Nem hiszem, hogy botrányt akarna. Ezt megtehette volna anélkül, hogy faképnél hagy bennünket. Megsértődött, mert rendreutasítottam és féltékeny a hercegre. Kitalálta, hogy feleségül akar venni. Sértett önérzetében nem akart többé velünk maradni. Tudod, papa, alapjában véve nagyon derék, jellemes fickó. Egy kicsit sajnálom is!

- Félek, hogy tévedsz, Patricia. Te nem ismered a Tom-féle legényeket. Ezek nem olyan finom, érzelmes lelkek, mint ahogyan te képzeled. Nem bujdosnak el szerelmi bánatukban, hanem ököllel verekszik ki maguknak azt, amit a magukénak tartanak, tehát a nőt is. Nagyon félek, hogy ebből még baj lesz. Mindenesetre siettetnünk kell a dolgokat. Holnap átadom a hercegnek a nyolcmillió dollárt és ha már aláírtuk az eljegyzési okiratot, mégis jobban nyeregben érzem magamat. Ha Tom botrányt akar csinálni, majd szépen lefogatjuk és zsarolásért lecsukatjuk. A sajtót néhány ezer dollárral el lehet némítani, hogy ne írjanak az esetről...

- Kedves kisasszony - mondotta fagyosan Bill, - miután Mr. Parker megszökött, feleslegessé vált további szolgálata...

- Méltóztassék elhinni - mondotta idegesen, - ilyesmi még sohasem történt velem. Azt kell hinnem, hogy Mr. Parker nőgyűlölő...

- Vagy pedig van egy nő, aki jobban tetszik neki, mint ön! - jegyezte meg finom gúnnyal Patricia. De ebben a gúnyban bizonyos benső elégedettség is rejlett.

Diana nyomban megértette a vágást. Patricia mulat rajta, hogy nem tudta Tomot elcsábítani tőle. Asszonyok az ilyen tőrdöfést képtelenek elviselni. Mért nyelje le ezt a gorombaságot szótlanul? Neki ebben a házban már igazán nincsen semmi kockáztatnivalója.

- Lehet, Miss Podell - mondotta angyalian kedvesen, - de hiszen én amúgy is be akartam jelenteni, hogy egy nappal sem maradok tovább a palotájukban, mert nem szeretem rontani főnökeim üzleti érdekeit!

- Ha nem csalódom, Miss Podell és a herceg között házasság készül... A dolog szépen halad, naponta együtt lovagolnak ki, tenniszeznek...

- Engedelmet, én csak figyelmeztetni akartam önöket, hogy mialatt a herceg és Miss Podell együtt vannak, Potoff gróf bizonyos diszkrét üzeneteket közvetített nekem a herceg részéről... A legmagasabb körökben, úgy látszik, mégsem olyan kizárólagos a férfi ízlés...

Ez telitalálat volt. Patricia bosszúsan harapott ajkába, Bill valósággal elsápadt.

- Kérem, kisasszony - mondotta haragtól remegő hangon, - nincs több mondanivalónk, távozhat!

- Ugyan papa, végre is mi ebben a meglepetés? Nem szerelmi, hanem politikai házasságot kötök! Nem a férj a fontos, hanem a cím... Egyébként lehet, hogy a herceg ártatlan is a dologban. Talán nem is tud Potoff gróf mesterkedéseiről.

Bill megrőkönyödve nézett lányára. Nem volt tisztában azzal, hogy komolyan beszél, vagy gúnyolódik.

Potoff gróf kopogtatott. Róka arcát nyájas mosolyra húzva lépett a szobába.

- Miss Patricia! - mondotta, - boldog vagyok, hogy önt is éppen itt találom... Pompás híreim vannak. Diplomáciai kábelt kaptunk Illyria miniszterelnökétől, amely szerint a tervezett házasságot ő is nagyon rokonszenvesnek találja. A fenséges úr ennek folytán holnap ünnepélyesen átnyujtja önnek az eljegyzési nyilatkozatot... A megelőző formaságokat majd a báró úrral elintézzük... A nyilatkozatot tanúképpen én fogom aláírni...

- All right! - mondotta Podell. - Holnap délelőtt én is átnyujtom excellenciádnak a nyolcmillió dollár... izé... államkölcsönt!

Az ebédlőasztal káprázatosan volt terítve. Bill legdrágább aranykészleteit szedette elő. De ő maga is alaposan kicsipte magát. Frakkban volt és nyakában lógott a Johni által átnyujtott első osztályú Sárkányrend, melyet a ravasz bandita Xavér herceg bőröndjéből lopott ki.

Patricia rosszkedvű volt. A délután folyamán kínos jelenete volt a herceggel. A parkban sétáltak és a herceg áradozva bókolt:

- Nem is hiszi, Patricia, hogy milyen boldoggá tesz az a gondolat, hogy maga lesz a feleségem. A mi körünkben ritka szerencse, ha szív és politikai érdekek találkoznak.

- Ön nagyon udvarias, fenség, de most, hogy már csak órák választanak el bennünket az eljegyzéstől, mégis illendőbb lenne őszintén beszélni...

- Ön nem szeret engem. Nem szerethet. A szerelem nem kezdődhetik olyan megalázó módon, mint a mienk. Ön kényszerből jött hozzánk, mert pénzre volt szüksége. Tehát már látatlanban gyűlölnie kellett engem. Mindig gyűlöljük azt, akire rá vagyunk szorulva. Fokozottan állhat ez egy olyan gőgös nagyúrra, mint ön. Bevallom, elég ügyesen és gavallérosan palástolta ezt az érzését. De alattomban máris azon törte a fejét, hogyan bosszulhatja meg magát rajtam, amiért meg kellett alázkodnia és még itt, a tulajdon palotámban, közvetlenül eljegyzésünk előtt diszkrét üzeneteket küldött Miss Dianának...

- Természetesen tagadnia kell. Nézze, nem is firtatom tovább ezt a kínos és csúnya kérdést. Nem érdekel. A felesége leszek. De én is csak érdekházasságnak tekintem frigyünket. Ezt becsületesen meg kell mondanom...

- Miss Patricia, meg vagyok győződve, hogy rövidesen teljesen meg fog változni a rólam való véleménye. Mindent el fogok követni, hogy megszeressen.

- Ehhez teljesen át kellene alakítania mai gondolkodását és félek, hogy ez nagyon nehezen fog menni...

Potoff gróf tünt fel a pálma bokrok felől. Az arca ragyogott. Nem csoda, délelőtt óta zsebében volt a nyolcmillió dollár. A herceghez lépett, néhány szót mondott neki halkan, azután mélyen meghajolt Patricia előtt.

- Bárókisasszony, engedje meg, hogy fenséges uram megbízásából átnyujtsam eljegyzési ajándékát!

E szavakkal elegáns ékszerdobozt nyujtott át. Patricia felnyitotta. Remek, koronaalakú diadém volt benne. Méltó arra, hogy egy uralkodónő hordozza a fején.

- Remélem, tetszik? - kérdezte mosolyogva a herceg. - Azt akarom, hogy ez legyen homlokán, mikor majd az első fogadtatást tartjuk.

Mikor a pezsgőt szolgálták fel, a herceg felállt. Billnek torkáig dobolt a szíve izgalmában. Patricia is elsápadt.

- Kedves Podell báró - kezdte a herceg, - engedje meg, hogy ezennel ünnepélyesen megkérjem Miss Patricia kezét. Az eljegyzésünket hivatalosan tanusító okiratot Potoff gróf egyidejüleg átnyujtja excellenciádnak...

És elragadtatásában megfeledkezve minden udvari ceremóniáról, amúgy becsületesen karjába ragadta a herceget és hatalmas csókot cuppantott orcájára.

Az ajtó kitárult és a küszöbön Tom jelent meg. Bill felugrott. Azt hitte, hogy ez az őrült fiú merényletre készül. A többiek is megrőkönyödve emelkedtek fel helyeikről.

- Bocsánat - mondta Tom gúnyos udvariassággal, - néhány vendéget hoztam, akik feltétlenül részt akarnak venni az eljegyzési ünnepélyen. Örülök, hogy még idejében érkeztünk... Igaz, hogy átkozottul siettem...

- Hogy merészelsz betörni... micsoda szemtelenség ez... - kiáltotta Bill és csengő után nyúlt. Két lakáj, aki merev mozdulatlansággal állt az asztal mellett, fenyegető mozdulatot tett.

- Pillanatnyi türelmet, Bill. Előbb majd bemutatom a velem hozott vendégeket!

Két előkelő úr lépett az ebédlőbe, akiknek megpillantásakor a herceg és a gróf félrelökték a széket, amelyen ültek és mintha vipera csipte volna meg őket, pánikszerűen rohantak az ablak felé. De már késő volt. Tom egy akrobata ügyességével vetette magát a hercegre és az előszobából berohanó detektívek, akiket Tom már előzőleg értesített, - Potoff grófot fogták le...

Bill azt hitte, eszét veszti a szörnyű meglepetéstől. Patricia remegve, ijesztően, sápadtan dadogta:

- Csak annyit, Miss Patricia, hogy ön egy hiú, szívtelen teremtés, aki megvetéssel utasított el egy szegény fiút, aki pedig őszintén imádta magát. Akarja tudni, kinek nyujtotta kezét? Amerika legveszedelmesebb gangsterének, John Franknak, aki cinkosaival együtt fogságba vetette az igazi Xavér herceget és miniszterét. Igaz ez, John és Jim? Ne tagadjátok, Samuel és Robert már rendőrkézen vannak... elbuktatok!

Bill kezdett magához térni gutaütésszerű megrázkódtatásából. Mélységes felindulással közeledett Tomhoz:

- Nem bocsátok meg, Bill! Ostoba, nagyzoló, a pénzed gőgjében elmerült ember vagy. Nézz körül!... Ez a két bandita jobban tetszett neked, mint én, hasra vágódtál a lopott cifra ruhájuk előtt, nem érdekelt, hogy van-e lelkük vagy nem, szeretik-e a lányodat, boldog lesz-e Patricia? És Patricia is megszédült a hercegi rangtól. Most itt áll maga előtt a valódi herceg, Patricia... Ime, elhoztam... Az üzlet talán még létre jöhet, nem késő, hiszen megakadályoztam a dollármilliók elrablását...

- Nagyon szégyenlem magam, Tom... És bármennyire haragszol rám, szeretném, ha kibékülnénk...

- Oh, ez nem olyan egyszerű dolog, Miss Patricia. Az életemet szívesen tettem kockára azért, hogy leleplezzem ezt a pokoli, aljas komédiát, amely maga körül folyt... Ezzel a saját becsületemnek tartoztam...

- Nem igaz - kiáltotta szenvedélyesen Patricia, - nem azért tetted... hanem azért, mert szeretsz...

- Már ennek vége, Patricia... Itt a valódi herceg, Patricia... Fenséges uram - mondotta gúnyos meghajlással Tom, - ime a hölgy, akinek hozományában megalkudott Samuellel...

- Ez tapintatlanság, Mr. Parker... ön kiváló ember, de hiányzik magából a diplomáciai tapintat.

- Bocsánat uram, mi jogon hordja ön a mi Sárkányrendünket? Ehhez nincsen joga... Kivéve természetesen, ha egy nagyobb üzlet kapcsán, mondjuk, mint hadseregünk egyenruhaszállítója, erre különös érdemeket szerez. Ez esetben a fenség bizonyára nem fog vonakodni önt kitüntetni.

Potoff gróf megrőkönyödve nézett végig Billen, de Tom kedélyesen hátba vágta:

- Jól van, öreg Bill... úgylátszik, mégis használt a lecke és megjött az eszed!

Egy év mult el. A Podell-palota dísztermében újra eljegyzési lakomához terítettek. Newyork száz legelőkelőbb iparmágnása jelent meg a fényes ünnepségen, amely egyúttal egy új ipari hatalmasság felavatása is volt. A meghívottak mindnyájan tudták, hogy Tom Parker a vőlegény, a Podell-művek teljhatalmú üzletvezetője milyen gyors népszerűségre tett szert a szakmában megalkuvást nem ismerő puritánságával és becsületességével. Mosolyogva adták tovább egymásnak a hírt a szakmabeliek, hogy Tom feltünése óta nem lehet Bill Podellre ráismerni. A nagyzoló párvenüből kedélyes, közvetlen ember lett, aki nem szégyenli azt, hogy valamikor uccai árus volt...

De legboldogabb Patricia volt. Mert a nő - hiába, - mégis akkor legboldogabb, ha megtalálta a szívét. Imádta Tomot, ezt a drága, aranyszívű, vasöklű ősembert és ha Tomnak eszébe jutott néha, hogy célzást tegyen a füstbe ment hercegi házasságra, Patricia ijedten tapasztotta be csókokkal a száját:

- Csitt, Tomi... nem szabad megszégyenítened.... rossz álom volt, melyről megigérjük, hogy sohasem beszélünk!

És miközben a kereskedelmi ügyek államtitkára pezsgős pohárral a kezében lelkes felköszöntőt mondott a fiatalokra, Bill ezerszer állapította meg magában, hogy Patricia anyagilag is fényes házasságot köt. Hiszen Patricia első eljegyzése alkalmával kerek nyolcmillió dollárt vettek ki a zsebéből és ez a derék fiú az utolsó centig mindent visszaszerzett.