DORA DUNCKER: MADAME DE POMPADOUR

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2016
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-110-2 (online)
MEK-16338

A nagy kandallóban ropogva égtek a bükkfahasábok. A fellobogó lángok rubinvörös fénnyel világitották meg a kis csöndes szalont. A melegség jólesően hullámzott a nehéz, sötétkék brokátfüggönyök ráncai közé, amelyek a befagyott ablaktáblákat boritották.

Egy ifju nő ült egy alacsony taburetten, a tüz előtt. Karcsu, szabályos alakja kissé előrehajolt kényelmes selyemruhájában. Finom, szép kezeit a lángok felé tartotta, hogy felmelegedjék s a lángok visszfénye körülragyogta barna fejét és fehér nyakának egy sávját.

Mögötte mintegy ötvenéves, előkelően öltözött, daliás férfi állt, kezeit a fiatal nő vállain nyugtatva. Szürke parókája különös ellentétben állt az üde arccal és az élénk tekintetü szemekkel.

- Nos, Jeanne, még egyre a gondolataiddal foglalkozol? - kérdezte, kissé lehajolva hozzá és jobbkezével könnyedén végigsimitva a fiatal nő lágy haját. - A végén még netalán bánkódunk is az uton levő férj után?

Jeanne d'Étoiles nevetve felugrott, kissé halvány ajkai közül kivillogtak a fehér fogak. Meghatározhatatlan szinü szemeiben ezer vidám ördög játszadozott.

- Tournehem bátya, ezt maga sem gondolja. Hisz épp oly jól tudja, mint én, miért küldöttük Charles-t utazni.

- Az ördögbe is! Nem valami szivesen ment utra az öcsém uram, aki még ma is szerelmes! Nos és a grande affaire? Mit hallani Binet-ről?

Jeanne d'Étoiles a fejét csóválta és pajkosan játszadozott finom ujjaival.

- A szegény mama tele van aggodalmakkal. És teljesen ok nélkül. Ha Binet nem érkezik meg, meghivás nélkül Versailles-ba megyek. De bizom benne, hogy megérkezik!

Le Normant de Tournehem ur a gyönyörü teremtésre tekintett és meg volt róla győződve, hogy ugy lesz, ahogy mondja.

Jeanne egy gyors mozdulattal visszaereszkedett a taburettre és férje nagybátyját, legjobb barátját, maga mellé vonta a sötétkék selyemszékek egyikére. És a férfinek jól ápolt, gyürükkel teleaggatott kezét a kezei közé vette.

- Kedves bácsi, - szólt élénken, miközben kipirult finom arca, - bizom is benne. Minden eljön, aminek el kell jönnie. Érzem itt, és itt is - két gyors mozdulattal a szive tájára és a homloka felé mutatott. - Hisz tudja, hogy már Poissyban, az Orsolya nővéreknél «kiskirálynő»-nek neveztek a lányok és körülvettek, a parancsaimat lesve.

- Nem is szólva Lebou asszonyról, - vágott a szavába Tournehem, - aki néked már kilencéves korodban megjövendölte, hogy egy szép napon szeretett királyunk metressze leszel.

- A dolgok nem mindig álltak oly jól, mint ma. De az idők megváltoztak, amióta Chateauroux asszony halott. Már nem akad senki, aki azt állithatná, hogy a király még gyászolja őt, hogy nem szabad a szive. - Akkor még természetesen...

- A sénarti erdőben, amikor eléje lovagolva, utjába kerültem, még teljes mértékben a Chateauroux hatalmában állt. A királynak nem lehetett sem szólnia hozzám, sem köszöntenie, habár...

- Habár már akkor sem kevéssé tetszettél neki rózsaszinü amazónruhádban és pajkos kalapodban, te kis boszorkány!

- Akár kissé, bácsikám, akár nem, a király a legutóbbi audiencián barátságtalanul tekintett rám! Szó nélkül engedélyezte a férjem számára kérelmezett főbérletet, - csupán azt - és arca eközben gondolatokba merülve aláhajolt, - egyedül voltunk... megtehette volna, hogy...

- Nem ismered még oly jól a királyt, ahogy azt magaddal elhitetni szeretnéd. Lassu és félénk, ha nem megy minden a lehető legsimábban... és, hogy nem ment részedről a legsimábban, azt nagyon bölcsen cselekedted.

A nő hirtelen sietséggel a szavába vágott, ismét felszökött helyéről és finom, karcsu alakja kinyult. A lángok felé tárt karjai, mintha parázsba lettek volna mártva. A vágy és az akaraterő hangján igy kiáltott:

- Ki, ki ebből a kicsi, szük világból - uralkodni, érezni erőmet, kezemben tartani keményen a gyeplőt, - minden ellenállással szemben érvényesiteni a magam akaratát!

- Eh, nem a szeretett Lajosnak való asszony ő.... hét évvel idősebb... rút... örökösen gyermekágyban fekszik... teljesen szellem- és akaraterő hijján. Egy Mária Leszczinskától nem félek. Senkitől, senkitől sem félek... mert szeretem őt.

A nő hátraszegte a fejét. Világosbarna haja köré fénykoszorut vont a bükkfahasábok lángja.

Jeanne szemeiben valami fény villant föl... forró és akaratos fény... beszédesebb még szavainál is... amellyel szemben minden ellentmondás lehetetlen volt. Közelebb ment hozzá és kezét gyengéden a férfi vállára tette.

- Ha tetszem a királynak, ha egészen tetszem neki, azt csupán önnek köszönhetem, Tournehem bácsi. Önnek köszönhetem a minden szép és nagy iránti érzékemet. Ön neveltetett fel a tudományok és müvészetek jegyében. Ön mutatta meg nekem, hogy egy asszonynak is lehet egyéb feladata, mint, hogy férjhez menjen és gyermekeket szüljön.

- És Alexandra? - vetette közbe Tournehem, mintegy tréfálkozási célzattal.

- Jó, hogy itt van a kicsike - annál is inkább, minthogy első gyermekemet oly hirtelen elvesztettem, - de tőle még sok mindenre marad időm és terem, terem és erőm, hogy a világot nevemmel töltsem be. És, ha ez megtörtént majd, érezzék a hálámat, ön, apám, és anyám, és Ábel öcsém, mind, akik jók voltak hozzám.

- Ő jó, becsületes legény... de egyébként... ha szüksége lesz rám... természetesen...

Egyik sötétkék brokátfüggöny mögött megnyilt az ajtó. Egy még szép, beteges külsejü asszony lépett be rajta, a negyven és ötven közt lehetett. Élénk, közönséges mozdulatokkal közeledett Jeanne és Tournehem felé, amely mozdulatok nagyon elütöttek leányának előkelő, fajtiszta gráciájától.

- Mi az? Binet apó még nincs itt? Biztos, nem kapott meghivót... és éppen a dauphin esküvői ünnepségére.... az ember szinte... - Madeleine Poisson olyan mozdulatot tett, mintha toppantani akarna.

- Kedves Madeleine-em, - szólt a férfi kissé halkan - ön immár nem olyan varázslatos, hogy ilyes eksztravaganciákat engedhetne meg magának. Azelőtt sokat megbocsátottak önnek a szépsége kedvéért. Immár maga Poisson ur is érzékeny lett az ön tulságosan viharos kitöréseivel szemben.

A hölgy ugy tett, mintha e szavakat nem hallotta volna és kitárt karokkal közeledett Jeanne felé, aki komolyan elgondolkozva bámult a lángokba.

- Szegény gyermekem, hát ezért neveltünk oly előkelően, hát ezért vagy olyan angyali szépségü, hogy ez a szamár, ez a Binet... avagy tán elfelejtette, hogy a des Chévres-palota a rue de la Croix-ban van, a Petits Champs-on?

Jeanne anyjának hervadt, nemrég még oly szép arcára borult, amely valaha még az övét is felülmulta.

- Ugy hát nem kapta meg a meghivást, ami még rosszabb, - zokogott Madeleine Poisson.

- Biztosan megkapta. Ön lebecsüli a dauphin őfelsége komornájának hatalmát. Ám ne feledje el, az esküvői ünnepség sok munkával jár... és mielőtt Versaillesból a Hôtel des Chévres-ig ér!

- Igazad van talán, drágám. Te bölcsebb vagy, mint mi valamennyien, szeretett Jeanne-om.

- Tournehem ur, - szólt azután, tettetett cerimóniával fordulva a férfi felé.

Tournehem hasonló szertartásossággal hajolt meg ama könnyed, szeretetreméltó iróniával, amely sajátossága volt.

- Poisson ma siettében levelet irt nekem, amelyben hivatkozik egy önnek irott levelére, amelyet kurir utján, ugy gondolom, a Rajna mellől küldött önnek. Azt irja, közölte önnel ügyeinek mostani állását. Hogy állnak ezek a dolgok?

- Igen, hogy állnak a szegény papa ügyei? Meg kellene magukat kissé erőltetni, hogy hosszu számüzetését, ismét jóvá tegyék. A Paris fivérek, akikért tulajdonképpen feláldozta magát, nagyobb energiával foghatnának a dologhoz!

- Ugyan, ugyan, kedves Jeanne-om, minden köteles szeretet dacára is nem szabad szem elől téveszteni atyád hibáit. Mint az ellátási bizottság alkalmazottja, kissé tulságosan is a saját kezére gazdálkodott.

- Nagyon kérném, - szólt bele Madeleine Poisson keményen - Francois halálra dolgozta magát a Paris élelmezési ügyei körül s ilyenkor előfordulhatnak a számadásban némi tévedések.

- A kincstár 232.000 livres-t követelt vissza tőle. Ha ön ezt némi tévedésnek nevezi!

- Hagyja a régi dolgokat, Tournehem. Ezt az itéletet mintegy tizennyolc év előtt hozták. Minthogy Fleury kardinális őeminenciája keresztülvitte, hogy Francois nyolc év multán visszatérhetett Németországból, minthogy az államtanácstól adósságai egy részének erejéig felmentést kapott, és minthogy a Parisok ismét örömmel fogadták őt vissza szolgálatukba, mégsem lehet a férjem az a tolvaj és betörő, akinek ön bélyegezni akarja.

A nehéz aranyozott karszékben, ahol a beszélgetés közben helyet foglalt, hátradőlve igy szólt:

- Hisz ezzel ujra a régi vitánál tartunk, amelynél semmi sem fölöslegesebb. Mert hisz mindhármunk szemében Poisson érdeke a fontos, amit ő mellékesen szólva tehetsége és energiája révén tökéletesen megérdemel.

- Igen, igen, ugy van bácsikám és ha majd ott tartok, ahova érni akarok, - hirtelen megértően pillantottak egymásra - az apa nemsokára nagy tisztességben fog részesülni.

- Igen, te, te mindnyájunkat boldoggá fogsz tenni, - mondta zokogva; majd, szinte ugyanoly szenvedelmes és korholó hangon, mint az imént, nekirontott Binet-nek:

Tournehem ismét felvette a beszélgetés fonalát, anélkül, hogy ügyet is vetne Madeleine Poisson szenvedélyes kitörésére. Tizennyolc éven át már hozzászokott volt.

- Egyébként Poissonnak egyáltalán nem megy rosszul a dolga. Rajnai utazása, amelyre Paris a mult héten valami titkos megbizatással küldte, eléggé jövedelmező. S amilyen okos, becsvágyó és raffinált, még ujra zöld ágra vergődik.

- Adja Isten és a szent Szüz, hogy ugy legyen! - Poisson asszony jámborul tekintett fel a szalon plafondjára. - Ma már három izben könyörögtem érette imazsámolyomon.

- Hisz tudja ön, Madeleine, hogy az ég előtt kedvesebb a bünösök imája, mint az igazaké!

Poisson asszony ugy tett, mintha ezt nem hallotta volna, ami azonban nem gátolta őt meg abban, hogy még mindig varázslatosan szép szemeiből egy kacér tekintetet ne küldjön feléje.

Jeanne, akinek meg volt a tehetsége, hogy mindent lásson és halljon, még olyankor is, ha egészen más dolgokkal látszott foglalkozni, észrevette Tournehem halk megjegyzését és anyja tekintetét, habár már percek óta az ablak felé volt fordulva.

Ismét az a gondolat furakodott agyába, amely már gyakran megkörnyékezte: vajjon Tournehem, ez az előkelő kulturember, aki atyja távollétében oly kitünő neveltetésben részesitette, végtére nem tulajdonképpeni apja-e?

Elgondolkozva nyomta homlokát a jégvirágos ablaktáblára. Mit ér a tépelődés? Sohasem fogja megtudni a valót. Egyébként ez a valóság vajmi keveset változtatna a két férfiről alkotott véleményén.

Mindkettőjüket szerette. A tehetséges, erőszakos, alapjában jóindulatu Poissont, csak ugy, mint az előkelő, világfias Tournehemet.

Ha élete célja beteljesedik, mindkettőjük érdekeiért és jövőjeért egyforma akaraterővel harcolna.

Amikor Jeanne d'Étoiles a többiek felé fordult, meghallotta, hogy Tournehem, Ábel fivéréről beszél.

- Mit ér ő a szépségével, Madeleine, ha Ábel, lusta és nincs benne becsvágy?

Az asszony, aki a kandalló előtt egy széken kuporgott, azt válaszolta, hogy nem tudja elképzelni, mi a magyarázata, hogy a fia ennyire hijján van minden temperamentumnak. Ábel mértéken felül félénk és félszeg és emiatt mindennemü állásra alkalmatlan.

- Majd én fölrázom. Csak várjátok ki türelemmel! - kiáltotta Jeanne, aki ismét hozzájuk lépett, büszkén hátraszegve szép fejét.

- Csönd! - kiáltotta Poisson asszony, felugorva székéből. - Egy kocsi kanyarodott be a rue de la Croix des petits Champs-on.

Majd, amikor a hepe-hupás kövezeten mindközelébb lett hallható a kocsi zaja, az ajtóhoz szaladt, felrántotta és hangosan a komornáért kiáltott.

Nanette éppen az utolsó öltéseket tette a földszinten Jeannenak a versailles-i ünnepségre készült álarcosbáli ruháján. A ruha mindeddig mély titokban maradt.

Binet ur, a dauphin őfelsége komornyikja, sima arcával mosolygott, a csinos komorna igyekezetét látva.

- Lassabban, lassabban, kicsike! Hisz darabokra tépi a köpenyemet. Vagy annyira sietős?

Aztán odakiáltotta a kocsisnak az utasitást, hogy egy óra mulva ismét álljon elő!

- Miért ily feszesen, kedves Binet-em, miért nem «cousine»-om, vagy «néni»?

- Mivel az Étoiles-okkal s nem a Poisson-okkal állok rokonságban - válaszolta a dauphin őfelsége komornyikja méltósággal és éles hangsulyozással.

Poisson asszony vendégét most ujjának mélyen kivágott csipkéinél fogva ragadta meg.

Amikor a kék szalonba léptek, ahol a hasábok már összeomlottak és már csak pislákoló fényt vetettek, üresen találták.

Miközben Poisson asszony meggyujtotta a sokkaru csillárt, Binet türelmetlenül madame d'Étoiles után érdeklődött.

Nanette, aki a már előre megparancsolt muskotályt és az édes süteményekkel telt kis kosárkákat, Binet kedvenc falatjait a vendég elé tette, megkapta a parancsot, hogy hivja be d'Étoiles asszonyt.

Alig, hogy Madeleine ezt a parancsot adta, Jeanne belépett, ragyogva, várakozásteljesen.

- Minden a legjobb rendben van! - suttogta. - Sok mondanivalóm van a számára.

- Szabadna kérdeznem madame, ki az urnő a Hôtel des Chévres-ben? Ön, aki csupán vendég, avagy madame d'Étoiles, akié a ház?

Poisson asszony heves kitörésre készült. De leányának egy kérő tekintete nyomban lekenyerezte. Némán, dühösen hagyta el a szobát.

- És most, meséljen, bátya, - kérte őt Jeanne, tikkadt ajakkal. - Valóban tetszettem a királynak? Valóban látni akar az ünnepélyen? Kék szemei, istenemre, Franciaország legszebb kék szemei igen jóságosan tekintettek rám az audiencián. Megmondta őfelségének, hogy sirtam már miatta, amikor Metzben a halálán volt?

- Mindent megmondottam neki, közvetlenül vagy Ayen herceg utján. Őfelsége nem feledte el a sénarti erdő elragadó amazonját. Egyébként Ayent bátran szövetséges társának tekintheti.

- Ime, az esküvő záróünnepségeire szóló meghivó. Holnap Versailles-ban maszkabál, holnapután bál a városházán.

Jeanne diadalmas mosollyal lengette meg a kártyát. Fennhangon olvasta le róla a nevét és a keletet.

- Meg kell majd az embereknek jegyezniök ezt a napot, 1745. február 25-ét, amikor egy bizonyos madame d'Étoiles először lépett Versailles parkettjére, - jegyezte meg Binet sokatmondóan.

Rövid szünet után, miközben Binet jóleső érzéssel, és mint aki biztos a dolgában, szemlélgette a szép teremtést, habozva igy szólt:

- Binet, egy dologra nem gondoltunk optimizmusunkban. Nem tartozom az udvarhoz, polgári nő vagyok. El fogja nézni ezt a király?

Binet arcáról azt lehetett leolvasni, hogy büszke rá, hogy jobban ismeri ezt a dolgot.

- Éppen ez a körülmény különös uj ingerrel hat őfelségére. Teljesen jóllakott a Maillyvel, a Vintinulle-el és a Chateauroux-val. Elég dolgot adott neki ez a három testvér. Az ő számára az előkelő hölgyek ideje lejárt. Tul sok bajt okoztak neki.

- Akárhogy áll is a dolog: szerette őket. Különös: három nővér és egyik a másikat váltotta föl... - És magában ezt gondolta: - Köszönöm neked, Isten, hogy nincs nővérem!

- A király kacérkodik a polgársággal. Szüksége van a bourgeois-ira és azzal akarja megbecsülni őket, hogy nem választ többé szeretőt az előkelő születésüek közül. De - mindezt sokkal jobban meg fogja önnek magyarázni Ayen herceg, vagy - maga a király.

- Maga nagyon okos, Jeanne, és emellett: ne is tagadja, alapjában hüvös természet; majd, ha szeretett Louis-nk kegyeit megnyerni, - és én nem kételkedem ebben, - nagyon hamar sokkal tisztábban és mélyebben fogja látni a dolgokat, mint mink, dacára annak, hogy már évek óta az udvarnál vagyunk. Csak egy dologra szeretném előre is felhivni a figyelmét: a király gondolatai és ösztönei semminő tárgynál sem tudnak soká időzni, az asszonyokat sem véve ki. Aki meg akarja őt magának tartani, annak értenie kell a módját, hogy tartósan foglalkoztassa és szórakoztassa, egyszóval: elfelejtetni véle önmagát, hogy megszabaduljon ama buskomor unalom ellenállhatatlan hullámaitól, amelyek mint valami betegség, tartják fogva őt.

- Hallottam erről. Bernis abbé és Nivernois hercege, akiket madame Geoffrin hétfőin ismertem meg és akik azután később sokszor voltak nálam Étoiles-ban, gyakran beszéltek nékem róla. Voltaire is emliti egy dalában. Vajjon hol rejtőzködik az öreg gúnyolódó?

- A bölcs Chátelet grófnőnél! - mondta nevetve Jeanne. - Elképzelem őket, ahogy kedvelt Champagne-ukban a mathematikát és a természettudományokat bujják, ahelyett, hogy... - És itt ajkába harapott és elrejtette mosolygását.

- Mindjárt kilenc óra! Tizkor kezdődik a szolgálatom. Különben őfelsége, aki egyébként maga a megtestesült pontosság, mostanában nem igen veszi szigoruan a dolgot, annyira szerelmes a menyasszonyába, az infánsnőbe.

- Annál jobb - gondolta Jeanne. - Legalább nem fog törődni egyéb dolgokkal, amelyekkel kapcsolatban semmi szükség a jámbor urra.

Binet felkelt a helyéről, miután a kis süteményeket utolsó szálig megette volt.

- Még egyetlen kérdést csupán, gyönyörüséges cousine. Gondoskodott valami érdekes jelmezről és milyen az?

- A szolgálat hivja önt, bátyámuram! Még a legszerelmesebb dauphin-nek is szüksége van a komornyikjára - sőt.

- Ejnye, ejnye, a szép asszonyát. Tizet egy ellen, hogy megnyeri a játszmát - gondolta Binet, miközben lefelé ment a lépcsőn.

Alig zárult be Binet mögött az ajtó, amikor Jeanne a brokát ablakfüggönyök közt álló kis iróasztalt felnyitotta és egy papirtekercset vett ki belőle. Az asztalhoz vitte és a sokkaru gyertyatartó világánál kigöngyölte.

Egy karc volt, Mignardtól, és Montespan Athenaist ábrázolta. Jeanne a holnapi álarcosbál alkalmára azt a jelmezt másoltatta le, amelyet ezen a képen XIV. Lajos szeretője viselt.

Csupán a drágaköveket és a csipkéket nem tudta leutánozni. Erre, dacára Tournehem bácsi bőkezüségének, nem tellett d'Étoiles ur erszényéből.

Jeanne hosszasan elgondolkozva bámulta a rajzot, amelyet titokban szerzett meg a nagybácsi gyüjteményéből.

Vajjon ráismer-e majd a király a célzatosságra, amely arra késztette őt, hogy éppen ezt a jelmezt válassza? Figyelmesen szemlélte a csipkediszes, selyemderék csodálatos kék szinét, a dus himzésü selyemaljat, a bőráncu, barnásvörös bársonyköpenyt, a gyöngysort, amely a hullámos, tornyos s az övével azonos szinü haj köré fonódott.

Jeanne nem tudta, vajjon kivánja-e, vagy féljen attól, hogy a király felismeri a célzatosságot?

Mily győzelmesen tudta Mignard ezt a szép nőt a papirra varázsolni, aki képes volt egy La Valliére-t elhomályositani!

És a győzelmet mégis bukás követte! A Montespan után egy Maintenon következett és kiragadta kezéből a hatalmat.

Jeanne megborzongott és közelebb ment a kandallóhoz, amelyben kialvóban volt a gyenge láng. Szemei mély komolysággal bámulták a haldokló parazsat.

Aztán hátraszegte a fejét és gyönyörü ivelésü ajkába erősen beleharapott, hogy kiserkedt a vére.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Tournehem ur kocsija a jeges februári éjszakán Versaillesba vitte d'Étoiles Jeanne-t.

A kékesfekete égen ragyogva villogtak a csillagok. Keményen kővé fagyva állott a hó az utakon.

Az országut két oldalán fehér, csillogó ezüstkendőkbe burkolva állottak a fák, fénylő utjelzők, amelyek már messziről a királyi palota felé mutattak, amelynek ragyogóan kivilágitott homlokzatai messzire befénylettek a tájékba.

Jeanne kihajolt a kocsi ablakán. Szemeit tágra nyitotta. Finom orrcimpái reszkettek. A csillogó fényvonalakból ragyogó jövőjének szimbolumát olvasta ki.

A palota egész környékét elöntötte a tömeg, a párisiak, akik mindig készek bámulni és ott lenni vidáman minden látnivalónál a legrémesebb tolongásban is, falként összezsufolva álltak. A meghivottak kocsijai csak a legnagyobb üggyel-bajjal tudtak a bejárat elé jutni.

Jeanne ragyogó tekintettel nézett végig az aranydiszitésü, cimeres kocsisoron, a bársony- és selyemlivrés lakájokon és a háromszögletü hullámos, puderes parókákon.

A gavallérok, akik már alig várták, hogy a bálterembe lépjenek, türelmetlenül ugrottak le hintójuk selyempárnáiról. Jeanne látta, amint a kocsik ajtói kinyilnak és a fehér hóban, a ragyogó világitásban fölfénylenek az arany- és ezüsthimzésü köpenyek, csipkesálok, a villogó kardkötők, fehér selyemharisnyák és vörös pántos, magasszáru lakkcipők.

Az előkelőségek, kezükben tartva a kalapot és az aranyvégü elefántcsontpálcát, fejükön a rizsporozatlan paróka kissé a nyakra omolva, a palota egyik feljárata felé tartottak.

Az álarcosok már elővigyázatosabbak voltak. Türelmesen a hintójukban maradtak. Csak néha-néha pillantott meg Jeanne egy-egy à la Watteau-frizuráju, rizsporos női fejet, egy sápadtszinü szalagokkal diszitett selyemkalapocskát, egy-egy - az ifju dauphin iránti hódolatból spanyolos jelmezü gavallért, aki mélyen kihajolt hintaja üvegablakán.

Egész Páris ott volt a versailles-i uton, hogy jelen legyen a dauphin és az ifju spanyol infánsnő esküvőjén, amely a nemzet általános szimpátiáját kiváltotta.

A fogadtatás, amely már hatkor kezdetét vette, már rég lezajlott. Lajos és Mária Leszczinska kilenckor vettek részt az ünnepi vacsorán. Éjfélre volt kitüzve a jelmezbál kezdete.

A palota előtti tömeg még egyre nőtt. A kocsisor hosszában oszlott meg. A nagy márványlépcső előtt és a kápolna udvarán szálltak ki a vendégek és kétoldalt léptek a tündérien kivilágitott termekbe.

Végre d'Étoiles Jeanne-re került a sor. Ott állt, a tömegtől sodorva, előrenyomva, anélkül, hogy tudná, miként jutott idáig, a fénysugaraktól elözönlött tükörgalériánál.

Ez valóban királyi pompa volt. Éhes szemekkel itta fel a számtalan gyertyafényt, amely a tükrökben százszorosan verődött vissza.

Lebrun freskói alatt tolongtak az álarcosok, enyelegve, pajzánkodva egymással. Jeanne körül, aki kissé hátralépett, hogy jobban lásson és ismerősöket fedezzen fel, mindenféle nemzeti viselet hullámzott: örmény, török, kinai és afrikai.

Közben Harlekinek és Kolombinák, szerzetesek és szerzetesnők üzték bohó tréfáikat. Orvosok és tudósok méltóságosan vonultak fel magas parókákkal, kezükben hosszu, aranyfogantyus pálcával, a tömegen át, mintha valami Moliére-darabból ugrottak volna elő.

Férfiak gazdag himzésü köpenyekben vonultak el Jeanne előtt. XV. Lajos udvarának divatja szerint voltak öltözve, csupán álarccal, és parókájuk enyhén rizsporral behintve.

Amikor ez a csoport elvonult, Jeanne hallotta, amint valaki igy szól mögötte:

A hang itt kissé meghalkult, de Jeanne éles fülei mégis meghallották, amikor igy válaszolt a kis komtesznek:

- Nagy tévedés. Ezek az urak szegény falusi urfiak, akiket a király az egybekelési ünnepségekhez rendelt. Minthogy ismerik az uralkodónak a pompa iránti szeretetét, és minthogy amaz öltönyöket, amelyekben megjelentek, - egyik sem állitható elő 2000 livres-en alul - nem tudják megfizetni, abban egyeztek meg egy párisi szabóval, hogy a három napig tartó ünnepség idejére kölcsönkapják tőle a ruhákat.

Jeanne ezt figyelemmel hallgatta. Minden egyes szó, amit XV. Lajos udvarának viszonyairól megtudhatott, a legnagyobb mértékben érdekelte.

E pillanatban egy lengyel társaság vonult el mellette, karcsu, szép alakok, akik a királyné tiszteletére szülőhelyük nemzeti viseletébe öltözködtek.

Gyönyörü, szabályos alakja a jelmez érdekességében, a pompás nyak, a finom áll hajlása, a csudás haj, amely a maga természetes szinében a fénytengerben, aranybarnán hullámzott, mindjobban feltünt.

Most két Harlekin táncolta körül vakmerő ugrásokkal és még vakmerőbb szavak kiséretében.

Az orvosok egyike hosszu léptekkel feléje tartott és erőnek erejével meg akarta vizsgálni a pulzusát. Egy velencei dózse hölgyét, egy rőtesszőke Kolombinát a faképnél hagyta és hirtelen eléje lépett.

Eme ünnepségnek az ő szemében csupán egy a célja - és ennek a célnak a neve: a király!

- A megelevenedett Mignard. Felébredt XIV. Lajos aranykora. Ne legyen kegyetlen, gyönyörü Athenais! A Montespan se volt kegyetlen - és ha, sajnos, nem is hizeleghetek magamnak azzal, hogy «le roi Soleil» vagyok, a Nap-király...

Jeanne most figyelni kezdett. Ezt az ifjui hangot hirtelen nagyon ismerősnek találta. A csudaszép vakitó fehérségü fogak, a szép, egy kissé telt alak és ennek a dózsének gáláns modora... nem: tévedés nem lehet... a pompás diszöltönyben Bernis abbé rejtőzik, d'Étoiles-ból való jóbarátja.

Tehát kettőzött óvatosság! Bernis mindig meleg hódolattal környezte, sőt, viselkedéséből többre is lehetett következtetni. Nem szabad magát egyetlen szóval, egyetlen mozdulattal sem elárulnia. Különben nem szabadul tőle.

Az álarcosok tömegében e pillanatban Jeanne szerencséjére erős hullámzás keletkezett.

Binet ma reggel, még a legutolsó pillanatban elárulta neki, milyen jelmezt fog viselni a szép uralkodó.

Most megnyilt az egyik tükörajtó. Jeanne érezte, hogy kezei elhidegednek. Majd ismét visszaáradt a vére a szive felé. Nem: ez nem volt Lajos!

Jeanne felismerte köztük a dauphint ifju nejével. Előttük egy kamarás karján, Mária Leszczinska haladt, mint rendesen, nem valami előnyösen öltözve. Mint mindig, most is mintha az unalom szellőjét hozná magával.

A dauphin falusi kertésznek öltözve, ujjai hegyénél fogva vezette a nejét, aki virágáruslány-jelmezt viselt. Mindketten Watteau stilusában. Az ifju pár megett lépdeltek Chartres herceg és a hercegné.

Jeanne egy pillanatig utánuk nézett; lassan, az álarcosok forgatagában körülvéve a kiváncsiak tömegétől, haladtak a termen keresztül, majd elvesztek az emelvény táján, ahol királyi apródok frissitőket kináltak.

Jeanne, akár egy szobor, mozdulatlanul egyenest állt. Még ha nem is viselt volna történetesen álarcot, akkor se olvashatta volna ki senki a tekintetéből, hogy mi megy benne végbe. Egy csapat álarctalan hölgyet figyelt, akik gavalléraikkal állottak és nyugtalan izgalomban csevegtek.

Jeanne közvetlen közelében azt a kijelentést hallotta, hogy az asszonyok közt Rohan hercegnő a legszebb; a kisebb, mellette álló, Lauragnais hercegnő. Mindkét hölgynek, igy suttogták, az volt a célja, hogy az uralkodók legszebbikét meghóditsák, hogy Chateauroux-t helyettesitsék.

Titkos jelszóként szaladt végig a termen a hir, hogy a király hajlandó épp a mai napon ujból megajándékozni valakit kegyével.

Madame d'Étoiles csak mosolygott. De ezt a hideg, szinte kegyetlen mosolyt senki se látta.

Hirtelen hangos, nevető felkiáltások a fénynyaláboktól ragyogó galérián. A királyi termek felől egy különös menet közeledik. Nyolc taxusfa, amaz idő izlése szerint, amely még egyre a Le Notre ötletein rágódott, lassan mozog előre. Egy csoport szép asszony, akik nyilván sejtették, ki rejtőzik a taxusfák egyikében, rajzotta körül a sötétzöld imbolygó alakokat.

Ahogy Jeanne a csoportot megpillantja, szép testét egy reszketés futja át. Életének döntő órája elkövetkezett. Első pillantásra megismeri Lajost a gavallérjai közt. Bármily nagy tömegben is ráismert volna éles szeme.

A galéria közepén kettészakad a taxusfák menete, futva, ugrándozva, táncolva. A felvonulásnak vége. A többieknél kevésbbé élénken jön a király, akiről Jeanne le nem veszi a tekintetét. Azzal a hanyag, kissé bágyadt gráciával köszönti a Rohan és Lauragnais hölgyeket, amely közismerten a sajátja.

Láthatólag nem tudják ezek a pajkos Kolombinák, hogy ki az, akivel ily durván tréfálkoznak.

Az udvarnak a királyi taxus tüntetően hátat fordit. Halk nevetés rázza meg, egy könnyü nőcskét véve észre, kerek vállain hosszu spanyol selyemmantilla, groteszk és nem igen udvarképes mozdulataiból itélve, polgári nő, aki egy taxust ostromol, amely leginkább hasonlit rá alakban és mozdulatokban. Valóban, bátor egy nőcske. Kétségtelen, hogy a királynak nézi a taxust, amelyet ostromol. Lajos hangosan felnevet. A gavallér, Mária Leszczinska sógora, felmelegszik. Nem sokáig kéreti magát és a könnyelmü nőcskét a kis fülkék felé szökteti.

Ez ismét annak a kinos ürességnek az érzete, amelytől mindenképpen menekülni akart. Ó, mit nem adna egy kalandért, aminőben a bátyjának épp most, oly fáradság nélkül van része! Jól tudja, csak a kezét kell kinyujtania. Hószin nyakak, fehér kezek, csábitó szemek mindenünnen kinálkoznak neki. Számtalan szép asszony minden pillanatban kész, első intésre odaadni magát, a legtitkosabb «petits cabinets»-jeibe követni őt.

De éppen ez az, ami untatja. Valami olyan után vágyódik, ami más, mint mindaz, ami idáig volt. Kutat utána, kitárja feléje a karjait s amikor azt hiszi: elérte, ujra semmivé foszlik. Letépné magáról az álarcot, amelyet egy órája még oly vidám dolognak talált és amelyet most kimondhatatlan tehernek érez. De nem akarja megzavarni az ünnepséget, amazok örömét, akik ugyanezt az álarcot viselik és abban a boldogságban ringatóznak, hogy a királynak nézik őket.

Körültekint, határozatlanul, fáradt tartással, szinte zavartan. Gondolatai másfelé szállanak. Már nincs Versailles-ban, már nincs a tündérien ragyogó teremben.

Valahol királyi kürtök búgnak... árnyas erdő... a vadászat... vadászat a sénarti erdőkben. Mellette lovagol a Chateauroux. De nem látja őt. Odaát, az erdőszélen könnyü hintó várakozik, egy karcsu, hollófekete ló. Gyönyörü ifju nő tartja a gyeplőt. Suhogó rózsaszin és kék selyemszövetek tapadnak egy elragadó termetre. A legszebb, legpikánsabb szemek, tele rejtéllyel és mélységgel, néznek reá. A Chateauroux egy kemény szót ejt ki és a varázs megtörik.

A király elgondolkozva, tépelődve áll az egyik tükörajtóhoz támaszkodva.

Valaki erről a sénarti gyönyörü amazonról beszélt neki. Ki is volt csak? Hirtelen emlékezni kezd. Ayen hercege... és még valaki... az a ravasz Binet, igen, az lehetett csak. A gondolatkapcsolódás megvan. Most hirtelen egy másik alkalomra gondol, amaz órára, amidőn itt Versailles-ban látta őt és beszélt vele, a sénarti szelid tündérrel, egy rövid, ó, tulságosan is rövid audiencián, amelynek percei ki voltak mérve.

Mintha azt mondták volna neki, hogy ez az asszony, ha jól emlékszik, Étoiles urnője, meghivót kapott a versailles-i ünnepségekre? Vajjon élt a meghivóval? Itt van? Miképp találja meg a sok száz álarcos között? Miért is nem mondta meg neki az a Binet, hogy milyen jelmezt visel?

Egy halk «sire» a háta mögül, megakasztotta őt gondolataiban. Ayen hercege lépett a királyhoz.

Feltünés nélkül egy arannyal kirakott asztalka felé int a kezével, amely mellett egy az őseinek stilusa szerint öltözött karcsu asszony áll.

- A Montespan, tisztára az! Ön tudja, herceg, kinek jutott az eszébe ez az eredeti ötlet?

A herceg valamit a fülébe sug. A király izgatottan egyenesedik fel nyomott tartásából. Durván tör át a csoportokon, amelyek közte és Jeanne d'Étoiles között tolonganak.

És ime, most ott áll előtte, és mélyen meghajol. Néhány pillanatra képtelen szóhoz jutni. Azután kezét nyujtja neki és szinte alázattal kérdi:

Kék ruhájának suhogó selyme alatt hangosan és bolondos szabálytalansággal dobog Jeanne szive. Könnyed beleegyezéssel mozditja meg a fejét és kezét a királyra bizza. És Lajos, a körülrajongott, halk szoritással fogja át ezt a szép asszonykezet, amelynél szebb még nem nyugodott a kezében.

Jeanne egy pillanatig uj megszólitásra vár. Minthogy a király hallgat, igy szól finom, szép hangján:

- Minő tisztesség és öröm, sire, hogy felséged rögtön megismerte jelmezemet!

- Gondolataim oly gyakran és egész lelkemmel időznek elődeimnél, hogy mindazt, ami engem Franciaország emez aranykorára emlékeztet, örömmel üdvözlöm.

Egy pillanatra elbocsátotta Jeanne kezét és eléje állt, hogy elragadtatással szemlélhesse őt.

- Önnek van izlése, madame, finom izlése. És egyben müvészi és történelmi ösztöne.

Jeanne csábitó mosolyával nevet és okosan megfontol minden szót, mielőtt kiejtené.

- Ha igy van, sire, ahogy ön itélni kegyeskedik, ugy azt nagybátyám, le Normant de Tournehem ur nevelésének köszönhetem. Müvészlélek ő és teljesen saját elvei szerint képeztetett ki. Jélyotte-tól nyertem zenei oktatást.

- Ezt kiérezni a beszédéből, madame. Alkalmilag majd fel kell nekem olvasnia, ha ismét elfog melankólikus, vagy heves hangulatom, mint ahogy Dávid Sault hárfajátékával megnyugtatta.

- A szinház a szenvedélyem, sire. Étoilesban nagy szinpadunk van, amelyet Tournehem ur épittetett a kastély mellett. Előadásokat rendeztünk, amelyeken maga a szigoru Voltaire sem talált kivetni valót, sőt. Crebillon dicséretével adózott.

A király vidám, elfogulatlan mosolyra fakadt, aminőre csak a legritkábban volt képes.

- Valóban, együtt volt ott önnél a két harcos kakas? És nem mentek egymásnak?

- Ez a gyönyörü és finom asszonyi kéz nem is érthet egyébhez, minthogy áldást és békességet hintsen.

- Ó, sire, félek, hogy tulságosan jó véleménye van rólam. Nem vagyok valami szelid galamb.

- Ezt nem is képzelem önről, madame. Ehhez tulságosan sok önben a vér és az ész. Biztosan emlékszik még, mily okosan és talpraesetten beszélt rá, hogy a férje számára a főbérletet engedélyezzem.

- Vajjon el lehet az ilyen szemeket feledni? Sphinx-szemek, kifürkészhetetlenek! Akkor jobb dolgom volt, mint ma. Álarc nélkül olvashattam a legszebb arc gyönyörü vonásaiban.

Louis a nagy tükörajtó felé vonta hölgyét, amely a királyi termekbe vitt.

- Vegye le az álarcot, madame, - mondá melegen és nógatva, tekintetével elnyelve a gyönyörü termetet.

Jeanne megcsóválta a fejét és olyan mozdulatot tett, mintha el akarna huzódni.

- Ne legyen kegyetlen, madame! Az iró-szobám most csendes és üresen áll. Minisztereimnek és apródjaimnak ma jobb dolguk akadt.

De Jeanne egyáltalán nem mutatkozott hajlandónak arra, hogy kövesse. Ma még - nem. Holnap is nap leszen. Érezte, hogy a király belseje lángokban áll. Mitsem veszithet, csupán nyerhet, ha ezeket a lángokat ellenállásával még éleszti.

- Csak egy rövid pillanatra! Képzelje magát abba a helyzetbe, hogy ön most a valóságban Montespan Athenais és XIV. Lajos könyörögve áll ön előtt.

- Elképzelem mindazt, amit ön kiván, sire és éppen ezért - nem, a büszke Athenais nem volt oly könnyen kapható egy igenre, mint a valóságban szelid galamb, La Valliére. Ő nem az én zsánerem, sire.

- Tetőtől-talpig szerető, odaadó nő volt. Vajjon képzelhető-e valami boldogitóbb egy szerető férfi számára, mint ahogy Lajos La Valliére hugát szerette? Vegyen példát róla!

A király félénken omlott vissza magába. Soha még fiu korában sem koldult asszonyi kegyekért. Vajjon most férfi korában a harmincon tul adja rá a fejét? Hatalma, ez a szinte határtalan hatalom lett fölötte urrá, amelyet még féltékenyebben őrzött, mint a Nap király a magáét. De egyuttal mindama kinoknak tudata is, amelyeket félénk nyugtalan lelkének köszönhetett.

Ujból megragadta Jeanne kezét, melyet az előbb eleresztett volt. Hisz valami ujra, az eddigieknél másra vágyódott! Itt van, ami után oly forrón vágyakozott. Taszitsa el magától pusztán sértett hiuságból?

- Nem akarom erőltetni, - szólott halkan Jeannehoz hajolva. - De holnap ott lesz a városház bálján? Ott álarc nélkül folyik a tánc. Nemde, ott ismét lesz szerencsém gyönyörü arcát láthatnom?

Jeanne igenlően bólintott. Éles szemeivel, gyors felfogóképességével megfigyelte a király tusáját és diadalmasan átlátta győzelmét. Tudta, hogy holnap engedékeny lehet.

Forrón megszoritotta a kezét, hogy a drága gyürük, amik ujjait fedték, mélyen bevágódtak finom husába. Azután gyorsan tünt el előle édes mozdulatokkal a legközelebbi csoport hullámzásába.

A király félénken bámult a padlóra. Ünnepélyének fényében hirtelen határtalanul elhagyatottnak érezte magát.

Lábai előtt finom fehér csipkekendő fekszik arany és selyemszálakkal kihimezve. Felemeli. Ugyanazt a finom rózsaillatot leheli, amely a gyönyörü teremtésből áradt. Utána akart menni, hogy visszaadja neki a zsebkendőt; de ekkorra már nagy emberáradat választotta el Jeanne d'Étoiles-tól.

Ügyesen, széles, vigyázatos mozdulattal dobja feléje a kendőt az álarcosok erdeje fölött.

Sok száz szem figyelte ezt a hosszu, halk beszélgetést, a kendővel való jelenetet.

Egész Páris és a falu népe együtt ünnepelte dauphinjének az esküvőjét. Emberemlékezet óta nem volt hasonló népszerüségü ünnepség. Öt év előtt volt a király legidősebb iker-leányának, Erzsébet Lujzának esküvője Don Philippe infánssal, Párisban. De a mai ünnepség ujjongása és lelkesedése abból minden pompa dacára is hiányzott.

A gazdagon diszitett utcákon és tereken vidám emberáradat nyüzsgött, amely óráról-órára növekedett. A város több pontján fedett báltermeket épitettek. Müvészi virág-girlandok, friss télizölddel vegyesen, Franciaország és Spanyolország cimerei és nagy allegórikus ábrák diszitették a termeket, tereket és utcákat. Mindenütt bort és ételeket kinálgattak. A tiszta, napfényes februári levegőt a király és az ifju pár éltetése reszkettette meg.

A Bastille-téren a tömegek hangos rikoltozással állottak meg, virágokat dobáltak a levegőbe és a «Vive le roi», «Vive Louis le bien-aimé» felkiáltások mind erősebb akkordokban hangzottak fel. Mintha minden gond és minden baj feledve volna. Egész Páris egy dagadó boldogság-hullámba merült el!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Már alkonyodott, amikor a király Ayen hercegét dolgozószobájába parancsolta.

A minisztertanács és a sok audiencia kifárasztották. Lajos a szoba hátterében álló selyemdiványon kinyujtózva feküdt és nyitott szemekkel álmodozott.

Lelkében ujra megelevenedtek a tegnapi álarcosbál eseményei és mindent tulragyogva a gyönyörü Jeanne d'Étoiles talpraesettségével, vidám, csevegő-képességével, finom hangja melódikus lejtésével.

Lajos fantáziája a legcsábitóbb szinekben festette meg a nő testi képét. E szabályos, karcsu termetet, a gyönyörü szájat a villogó fogakkal, amelyeket az álarc nem fedett el, a finom, tökéletes szépségü karokat és kezeket, fehér nyakat, amely a világos-barna hajzuhatag alatt virult.

Magasra csaptak a vágy szikrái, amelyeket a szép asszony tegnapi ellentállása elnyomott.

A Chateauroux halála óta nem viharzott át Lajos fáradt lelkén hasonló érzés-káosz. Felugrott és kinyujtóztatta tagjait.

Ó, ez jót tett, vágyakat táplálni, forró, lobogó vágyakat, amelyek a vért felkavarják!

Most belépett a herceg. A király frissen ment eléje. Ayent ez meglepte. A szolgálatban lévő tisztektől hallotta az előszobában, hogy a király fáradt és lehangolt, nyilvánvalóan ismét a buskomorság tartja hatása alatt.

- Az vagyok, kedves herceg, vidám és boldog. Ugy örülök a mai városházi bálnak és randevunak, mint egy gyerek. Micsoda elragadó teremtés! De remélem, a dauphin nem fog tulsokáig tartózkodni a városházán, hogy szabad legyen az utunk.

A herceg egy kis meggondolást nem tartott feleslegesnek. A király tulságos sietséggel lát a dologhoz. A szép madame d'Étoiles ugy látszik, alaposan magával ragadta, mig ő, Ayen, csupán egyetlen est időtöltésére szánta őt, hogy a király a dauphin ünnepségén jókedvü lehessen!

A királynak iránta mutatott barátsága jogot adott neki hozzá, hogy bizonyos fokig őszinte lehessen.

- A madame d'Étoiles olyan asszony, kinek nagy érdemei vannak, csak az a kár, hogy nem előkelő születés, hogy éppen ellenkezően ezek a Poissonok...

- Erről már beszéltünk egy izben, herceg. Elfelejtette már, mit mondtam önöknek néhány héttel ezelőtt, amikor ön és Richelieu jószándékkal tanácsot akartak adni... legalább ugy gondolom, hogy jószándékkal.

- A szegény Chateauroux helyére uj szerető kell: nem akarok többé előkelő születésüt, ezt hangsulyozottan jelentettem ki. Két okom van eme elhatározáshoz: az udvart és annak asszonyait a jóllakásig ismerem. Untatnak. Azt akarom, hogy az a nő, akit most szeretni fogok, olyan körből való legyen, amely nekem ujat tud adni. Tisztább, kevésbbé önző szenvedélyekkel közeledjen, mint aminőkre a közvetlen környezetemből való asszonyok képesek.

A király szava itt elakadt, nagy szünetet tartott. Majd kevésbbé dühösen, de épp oly kemény hangon és mély komolysággal folytatta:

- Másodszor, ön épp oly jól tudja, mint én, herceg, valószinüleg, még nálam is jobban, mily lármát okozott a Nesle-nővérekhez való viszonyom. Ismeri a jámbor vidékiek ellenvetéseit, ismeri ama visszhangot, mely eme ellenvetésekre a nyilvánosság előtt felelt. Engem és mindnyájunkat megtanitott, hogy végül is okvetlen számolnom kell a nép moráljával. Óvatosságra van szükség inkább, mint valaha. Nem szabad a nyilvánosság elé kerülnie, ha ujra házasságtörésre adnám magam, ha nem akarok lemondani arról a jelzőről, melyet a nép sulyos betegségem idején Metzben ajándékozott nekem. S hogy volna ez lehetséges egy olyan szeretővel, aki az udvari körök központjában áll és akit mindenki figyel.

- És aztán - a király kifejezésteljes szája körül cinikus mosoly játszadozott - itt van a királyné. Ha nem is számolok az ő kivánságaival, de mégis igyekszem, hogy megóvjam őfelsége érzelmeit, amelyek már oly gyakran sérelmet szenvedtek, pusztán ama okból, hogy leányaim szimpátiáját el ne játsszam. A dauphinnel már nem törődöm. A tulhajtott vallásos felfogás, amelyet Boyer de Mirepoix urnak köszönhet, a bálványozásig menő szeretet anyja iránt, már előre is arra predesztinálják őt, hogy leghevesebb ellenlábasom legyen. Hála isten, - rá se hederitek.

- De elég a tulkomoly beszélgetésből! Az ördögbe is, ma esküvőt ünneplünk. Ez elég ok a vidámságra. Mikor kocsizhatunk a városházára, herceg?

Ayen, aki az «esküvői ünnepség» kettős értelmét felfogta, egy pillanatig gondolkozott. Bizonyos fokig felelősnek érezte magát a király hirtelen kábulatáért és a maga részéről is kerülni akart minden feltünést, mindenekelőtt egy, a dauphinnel való esetleges összezördülést.

- Azt ajánlanám, sire, hogy Versailles-t ne hagyja el tizenegy óra előtt, ha ugy tetszik felségednek, hogy dominóban nyilvános báli helyiségbe menjen és tizenkettő és egy óra között a városházára hajtasson... Minthogy a dauphin ő királyi felsége a vendéglátó, alig tehető fel, hogy őfelsége korábban távozna az ünnepségről.

A király beleegyezett. Eme éjszakára csupán két vágya volt, hogy ne találkozzék a dauphinnal és hogy az elragadó madame d'Étoiles-t a találkán lelje.

A városházi bál sokkal kevésbbé sikerült, mint a versailles-i. A tömeg vezető nélkül futkosott ide-oda. Ételekről és italokról sem volt kellőképpen gondoskodva. Ezenkivül a meglévő készletet is tervszerütlenül szolgálták fel. Egyes termekben nem is volt buffet fölállitva.

Binet vállalta, hogy szép cousine-ját a bálba kiséri és hogy oldala mellett marad, amig a rendezvous órája üt.

Nagy fáradsággal tudott a tömegen át a tánctermek mögötti kis szoba közelébe jutni, ahol Jeanne-nak a királyra várnia kellett.

Miközben keresztülmentek a termeken, Jeanne hiába kutatott két személy után, akiket már a tegnapi álarcosbálon is keresett, Boucher-t, a festőt, akit futólag ismert és Vanloo Károlyt, a király kedvencét.

Binet megmutathatta volna neki a hires embert, akit XV. Lajos valósággal fanatikusan tisztelt. De ma sem lelhettek a nyomukra.

Jeanne ruhája a király kedvenc szineit mutatta, a gyengéd rózsaszint, virággirlandokkal átszőve. Fölötte dominót hordott ezüsthimzésü fekete selyemből, amelynek csuklyáját a fejére huzta.

Binet, dacára a teremben uralkodó elviselhetetlen hőségnek, azt ajánlotta, hogy Jeanne ne vesse le a dominóját, amely legalább attól óvja, hogy a sok jelenlevő felismerje.

Harmadkézből azt a szigoru parancsot vette, hogy a legnagyobb óvatosságot alkalmazza. A király tegnap hirtelen mámorában tulságosan hosszadalmas szórakozásra ragadtatta magát madame d'Étoiles-lal százak szemeláttára.

De tegnap álarcot hordott a szép Jeanne. Egyébként teljesen idegen volt, kevesek kivételével, az udvari társaság előtt. Ám a szinházi estélyen ott voltak a mindenféle rendü és rangu emberek. Sehogysem volt tehát szabad, hogy a királlyal megbeszélt találkozásról bárki is tudomást szerezzen.

Binet rendkivüli igyekezettel amellett volt, hogy ennek a parancsnak a legnagyobb eréllyel eleget tegyenek. Egyáltalában nem volt benne meg az a vágy, hogy alkalomcsinálóként szerepeljen.

Ezt a becsületbeli hivatalt a király komornyikjainak engedte át, Bachelier és Lebel uraknak. Egyáltalán nem óhajtotta, hogy a jámborabbak részéről keritéssel vádoltassék és esetleg el is veszitse a dauphinnél viselt tisztségét.

Minden önzés és jutalomra való számitás nélkül teljesitette szép cousine-ja kivánságát. De ennél tovább semmi áron sem akart elmenni. Hogy madame d'Étoiles-t itt ma védelmébe vette, a király akaratából történt. És ennek az akaratnak feltétlenül engedelmeskedni tartozik.

Jeanne-nak nem sokat jelentett a Binet társasága, aki megtette kötelességét s azzal vége. Majd alkalmilag rajta lesz, hogy megjutalmazza szolgálataiért.

A dauphin már rég eltávozott a bálról. A közeli tornyok most ütötték el a tizenkettőt. Hol marad a király? Hát ez az a nagy türelmetlenség és vágyakozás, amelyről tegnap beszélt? Hát lám, nem volt őrült, hogy nem teljesitette már tegnap a kivánságát? Vajjon tegnapról mára ama hirtelen és XV. Lajosra oly jellemző változás állott be, amelytől őt oly óva intették?...

A báli zene, egy régi menüett, tompán szürődött a füléig. Rendkivül bizalmat gerjesztően hatott rá a melódiája és ködszerü emlékezésbe ringatta. Vajjon hol hallotta egykor?

Elgondolkozott. És lassan megtalálta az emlékkapcsolódást. Nem, nem lehet tévedés, a mennyegzőjén volt, röviddel azelőtt, hogy Guillaume Charles-lal eltávoztak.

Furcsa, hogy épp ebben a pillanatban éledt benne ez az emlék. Jeanne le akarta magáról rázni azt a terhet, de percről-percre csak annál nagyobb erővel támadott rá.

Most arra emlékezett, hogy mily hevesen dobogott a szive, amikor a nászi szoba ajtaja bezárult mögöttük. A szerelemtől? Mit tudott ő a szerelemről, amikor Guillaume Charles hozzája lépett. Pusztán a titokzatos ismeretlen iránti forró kiváncsiság volt meg benne, amely minden lány szivét megdobogtatja, amikor a nagy, sejtelmes óra elkövetkezik! És gondolatai tépelődve vonultak tovább.

És vajjon kivirult-e a nagy óra méhéből, amidőn először adta oda magát egy férfinek, a boldogság és a szerelem? És Jeanne tagadóan rázta a fejét. Kurta mámor, amelyet alig sejtett, máris elreppent és utána következett a hosszu, józan csalódás.

Nem, sohasem szerette az urát, akinek jóindulatu igénytelensége untatta őt, ama tudat, hogy mindenben felette állt, hideggé tette őt. Mi sem töltötte ki házasságát, mint csupán a reménykedő vágyakozás ama nagy valami után...

És égő becsvágyának, nagyság és fény után való forró vágyának hatalma alatt ott hömpölygött széles hullámként ifju asszonyi szivének reménysége, hogy XV. Lajos másként képzeli majd a szerelmet, mint Guillaume Charles d'Étoiles!

A hegedük elnémultak. Jeanne felijedt. Egy ur állott mellette fekete selyemdominóban.

- Szent isten, - mormogta a herceg, a királynak minden szerelmi ügyében tanácsadója - és még egyszer «szent isten»!

Ez a kis polgári nő természetesen mindazt felülmulta, amivel Richelieu szépség és báj dolgában idáig Párisban találkozott.

Gálánsan karját nyujtotta madame d'Étoiles-nak. Binettől rövidesen elköszöntek.

- Engedje meg madame, hogy ama kis fülkéhez kisérhessem, ahol - néhány pillanat mulva a lovagja meg fog jelenni.

Jeanne megkönnyebbülten lélegzett fel. Egy pillanatig már félelem fogta el, mert attól tartott, hogy a herceg a király lemondását hozza hirül.

A kis szobában piciny ezüstkosarakban pezsgő, gyümölcsök, fagylalt, és édes gyümölcsök voltak felhalmozva.

A herceg udvariasan adta a gazdát. Megtöltött két kristálykelyhet és odanyujtotta Jeanne-nak.

- Sápadt az arca, madame. Nyilván a teremben levő hőségtől, és a megerőltető várakozástól. A pezsgő jót fog tenni.

- Asszonyok legszebbike, az ön lovagjának minden pillanatban meg kell érkeznie. A Sévresbe vezető országuton a fiával találkozott, aki a városházi bál ügyében panaszkodott neki. De a király türelmetlenül lerázta őt a nyakáról. Legföljebb tiz perc mulva...

Richelieu még be sem fejezte, amikor az ajtó megnyilt. Két fekete dominós ur lépett be, a király és Ayen. A két herceg az ablakmélyedésbe vonult vissza.

- Megvárattam madame, és vigasztalhatatlan vagyok. Egyik baleset a másik után. Miután a dauphint elküldöttem, magam is eltávoztam és bérkocsiban jöttem idáig, nehogy az uton ismét feltartóztassanak.

- A boldogsághoz vezető uton Jeanne, amelyről tegnap óta szakadatlanul álmodom, akar-e velem jönni?

Jeanne szemeiben lángok égtek. Arca hol kipirult, hol elsápadt. Fogai alsóajkába vájódtak. A győzelem talán nagyon is korai volna. Vajjon lehetséges, hogy tartós leend?

Csak a régi, borzalmas rideg, fárasztó vágytalanságba ne kelljen visszahullani. Megtarthatni őt, aki a számára az életet, a mozgást, és az elviselhetetlen lethargiából való szabadulást jelentette.

Megfeledkezett az ablakmélyedésben álló hercegek jelenlétéről és a szigoruan eltökélt óvatosságról.

Jeanne, ugymond, nem érti. Lesütötte szemét, amelyből a király nem tudja leolvasni a dicsőséget, mely szemeiből ragyog.

Lajos mosolygott, mint aki biztos a dolgában. Egy Poisson Madeleine, nem fog az utjába állani.

- Uraim, egy bérkocsit! Őnagyságát tulságosan megvárakoztattuk. Nem valószinü, hogy madame az utcákon uralkodó nagy tolongásban a Place de Grévetől a Hôtel des Chévresig vezető hosszu utat egyedül tehesse meg. Engedélyt kaptunk reá, hogy madameot hazakisérhessük.

Már két óra volt, amikor a kocsi az utca forgatagában egyre fönnakadva, a kis d'Étoiles-palota elé ért.

Richelieu, aki Ayennel együtt a hátsó ülést foglalta el, kiugrott a kocsiból, hogy a királynak a kiszállásnál segitsen.

A király élénken követte a herceget. Majd kiemelte Jeannet a batárból. A könnyü terhet egy pillanatig a levegőben tartotta és forró, vágyakozó szavakat suttogott a nő fülébe.

Majd ügyet sem vetve kisérőire, karját nyujtotta Jeannenak és a behavazott kőlépcsőkön felvezette a kapuig.

A legutolsó lépcsőn Jeanne kihuzta karját a királyéból és mélyen meghajolt.

- Köszönöm felségednek minden kegyességét. Már itthon vagyok. Semmiképp sem akarnám felségedet tovább fárasztani.

A király magához rántotta őt és megcsókolta duzzadó ajkát, villogó fogait.

Karját a dereka köré fonta és kinyitotta az ajtót, amely csak be volt támasztva.

- Vezess a szentélyedbe, édes nő! - Kézenfogta őt, nem eresztette el. Halkan, némán haladtak tova.

A király hirtelen meghökkent. Valahol a sötétségben óvatosan megnyilt egy ajtó. Megállt. Mintha egy mélyen előrenyuló női fej körvonalait látná. A következő pillanatban ujra mély csend.

Aranyozott, sápadt, rózsaszinü selyemmel bevont asztalokon virágkosarak és girandolok halványkék és rózsaszinü gyertyákkal.

A szoba hátterében a tüz vörös fényétől beragyogva villogó csipkefészek - Jeanne d'Étoiles nászágya.

Ennek az ágynak a selyempárnáin ünnepelte XV. Lajos a fia nászéjszakáját. És amikor a király szép szája forró vágyakozással tapadt Jeanne finom ajkára, amikor ösztöneinek és szivének égő parázsa birtokába vette a nőt, Jeanne tudta már, hogy nemcsak becsvágya, de asszonyi reménye is beteljesedett.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Sütött a márciusi nap. Már vége volt a bőjtnek. A kezdődő tavasszal, amely első fényeit hintette a versaillesi kertek fölé, ujra kezdetüket vették az udvari ünnepségek is.

A kis kabinettekhez vezető egyik előszobában ült a király kisérete, az urak, akik egy órája érkeztek a vadászatról és most őfelsége parancsára a souperra vártak. La Valliére herceg, kinek legnagyobb becsvágya az volt, hogy őfensége szinpadainak vezetőivé lehessen, Richelieu és Ayen felé fordult.

Richelieu gyors pillantást váltott Ayen herceggel, ki rosszindulatu, de épp oly szellemes megjegyzésre készült.

- Nem rossz, - válaszolt Richelieu, - bár szerintem tulajdonképpen sokkal érdekesebb volt a nézőtér.

- Igazat kell önöknek adnom, uraim. Mindenekelőtt azt a helyet találtam nagyon érdekesnek, ahol őfelsége a királyné udvarhölgyei között az asszonyok legszebbike ült.

La Valliére közelebb lépett a hercegekhez, nehogy ama fiatal lengyel nemes meghallhassa őt, aki tegnap érkezett Versaillesbe Stanislaus ajánlatával leányához, a királynőhöz.

- Ezek után, uraim, nem fogják többé elvitatni, hogy Mailly szobái immár nem lakatlanok. - Richelieu a vállát vonogatta.

- Természetesen felelős madame d'Étoiles sikereiért, még ha hajlandó is az ember arra, hogy az egész dolgot a szegény Binet számlájára irja.

- Nem ambicióm, uraim, hogy az önök támadása ellen védekezzem, azt akartam, hogy a király a dauphin ünnepségein vidám legyen és ez sikerült is nekem. A többi...

- A többi még jobban sikerült önnek, Ayen, tudniillik az, hogy Rohan herceget, akit ki nem állhat, a herceg, felboszantsa. - Richelieu Ayen vállára tette a kezét és tréfálkozva szólt:

- Láthatja, kedves Ayen, hogy vannak még emberek, akik még a legbátrabb játékos kártyájába is bele látnak. Egyébként...

Richelieu rekedten beszélt tovább. Tekintetével a lengyelt keresve, aki oldalvást az ablaknál állt s melankolikusan nézte az alkonyati kerteket.

- Egyebekben a dolgok sokkal komolyabb jelleget öltöttek, semmint remélhető volt.

- Tudom, - válaszolt Ayen. - A püspök dühös az uj jelöltre, aki vallástalan és Fontenelles, Maupertuis és Voltaire befolyása alatt nőtt fel. A dauphin még sokkal inkább el van foglalva nászi örömeivel, semhogy nevelője mellé szegődhetne. Ennek is eljő az ideje!

- Amint biztos forrásból értesülök, Mirepoix attól tart, hogy a viszony hosszu lesz. Mi az önök véleménye, uraim? - kérdé La Valliére.

- Engedjék meg, hogy merőben ellenkező véleményen legyek, - válaszolt Richelieu gyorsan és határozottan. Ayen osztotta véleményét.

- Ma a király még az első mámor hullámain uszik, d'Étoiles szépségének rabsága alatt. Ám a mámor hamarabb száll el, semmint gondolnók. Hiába esküdött meg a király ezerszer, hogy többé nem néz előkelő születésü asszonyra, mihamarabb vissza fog ezek egyikéhez térni. Jobban ismerem a királyt szerelmi dolgokban, mint bárki más. Sohasem fogja polgári nő őt tartósan lekötni tudni. Minden kiválósága dacára is hiányzik ebből a d'Étoilesből az, ami minden nem közülünk való nőből hiányzik, ama hamisithatlan előkelőség, melyet a király képtelen nélkülözni, az előkelő modor, amelyhez ő hozzászokott. De honnan is volna ez még ebben a született Poissonban?

- Ne felejtsék el, uraim, - kapcsolódott a beszélgetésbe La Valliére, - a d'Étoiles nemcsak szép, de ugy mondják, nagy tehetsége van a müvészetekhez és rendkivül szellemes is. A püspök azon az állásponton van, hogy nem a születés, hanem a nevelés a fődolog, és, hogy a legkönnyebb dolog egy szellemes asszonyt nevelni, ha tudniillik, hagyja is magát.

- Talán. Mindenesetre azon az állásponton van, hogy mi udvaroncok lebecsüljük ama veszedelmet, melyet a királynak e szenvedelmes odaadása rejt, minthogy nem tartjuk képesnek arra, hogy polgárnővel tartós viszonyt folytasson. Ki tudja, talán igaza van Mirepoixnak.

Az ajtóban megjelent a szolgálatot tevő tisztek egyike, közölve az urakkal, hogy őfelsége köszöni, magában óhajt étkezni.

Amikor az ajtó a tiszt mögött bezárult, Richelieu és Ayen tekintete egymásba kapcsolódott.

Miközben odalent a vadásztársaság tagjai uralkodójuk parancsaira vártak, a király Jeanne d'Étoiles-al karonfogva végigjárt, a kis szobák során, hogy megmutassa szerelmesének eme királyi rejtekhely drágaságait és a csudáit a versaillesi palotában.

Lépcsőről-lépcsőre vezette végig a folyosókon, amelyeket csak a király és néhány bizalmasa ismert. Megmutatta neki értékes könyvtárát, festményeit és térképeit, esztergapadját és konyháit.

Elvezette a felső terrasszokra, a müvészies kertekbe, megmutatta neki a nagy madárházakat, ahol százszorosan hangzott a csiripelés, éneklés és fütyülés. Jeanne mindent megnézett. Minden érdekelte és ügyességében mindig aziránt tudott érdeklődni, amire a király éppen válaszolni szeretett volna.

A király gyengéden megsimogatta a haját és megcsókolta a mosolygó, élénken csevegő szájat.

- Hallod, hogy énekelnek az én kis udvari énekeseim? Kövesd a példájukat, hadd hallom édes hangodat! Énekeld Lullynak ama dalait, amelyeket a napkirály udvarában annyira kedveltek.

- Mihelyt ez a neveletlen torok rendbe jön, sire. E kis énekeseknek könnyü a dolguk, nincs hurutjuk, nem kell félni a rossz márciusi szelektől.

- Még egyre a hurut? Orvoshoz kéne menned Jeanne. Elküldeném hozzád udvari orvosaim egyikét, ha nem félnék...

- Nem, nem sire, semmiáron. Az orvos, aki már gyermekkoromban is kezelt, sok meleg tejet ajánl ilyenkor. Engedelmes leszek.

Eközben, néhány gazdagon diszitett helyiségen keresztül a kis galériába érkeztek, melyet a király különösen kedvelt. A galéria mellett volt a «zöld boltozat», ahol vadászat után étkezni szoktak.

Jeanne beható érdeklődéssel bámulta meg Lancret, Vanloo, Boucher, Detroy vadászképeit.

És Jeanne beszélt Tournehem bácsi gyüjteményéről, majd emlitést tett saját rajzairól és gravürjeiről és megkérte, hogy alkalommal lerajzolhassa őfelsége portraitját.

Majd a beszélgetés pillanatában okos fejében különös ötletek születtek uj mügyüjteményekkel kapcsolatban, majd elmondta müépitkezésekre vonatkozó terveit oly hozzáértéssel és pontossággal, mintha évek óta ezzel a problémával foglalkoznék.

A király csupa fül volt. Az idő észrevétlenül mulott. Oly boldognak érezte magát, mint talán még soha. Minő élvezet ilyen gyönyörü és emellett ily csodás értelmü asszonnyal csevegni!

Árny ült az arcára, ha arra gondolt, hogy családja mily kevés érdeklődéssel viseltetik kedvtelései, csöndes, kizárólag saját izlése szerint berendezett zugai iránt.

Gyermekei csak ritkán jöttek ez értékes rejtekhelyre, nem is szólva Mária Leszczinskáról, ki már évek óta nem tette be a lábát ezekbe a kis szobákba.

Még ama időkben sem vett részt az ő kedvteléseiben, midőn házasságuk még boldog volt.

Miközben Jeanne figyelmesen szemlélte a szobrokat, amelyek rendkivül ügyességgel a szoba csekély magasságához voltak arányitva, megkérdezte a királyt, vajjon a dauphin őfensége nincs-e elragadtatva e kis kabinet pompás drágaságaitól.

- Vajjon elhinnéd-e nekem Jeanne, hogy Mária Rafaela atyai figyelmességeimet a legfeltünőbb közönnyel fogadja?

- Mi nem volna természetes oly személyeknél, akik a dauphin és az ő jezsuitáinak befolyása alatt állanak! Fiam és Mirepoix valószinüleg oly ijesztő meséket mondtak Mária Rafaelának e kis szobákról, hogy erkölcsi felfogásával nem tartja összeegyeztethetőnek idejönni. Tegnap végre háromszori felszólitás után kegyeskedett a menyem a dauphin védelme alatt eljönni az oroszlán barlangjába.

Majd átkarolva Jeanne derekát, és szinte védelmet keresőn simulva hozzá, igy szólt mély melankóliával:

- Te nem tudod, nem is sejtheted, hogy néha mily határtalanul elhagyott és szomoru vagyok, egyszerre halálfélelmet és halálutáni vágyat érezve. Sohasem szabad elhagynod, mindig körülöttem kell lenned. Igérd meg ezt Jeanne!

- Sire, mily boldogan igérem meg ezt! - Föltekintett hozzá, mintha azt kérdezné, hogy szabad-e egy bátor kijelentést tennie. A király csupa gyengeség volt. Maga a teljes odaadás. - Csak meg tudnám érteni, miért kegyeskedett felséged hozzám való szeretetreméltósága dacára versaillesi lakásomból a Hôtel des Chévresbe visszaküldeni.

- Most étkezzünk előbb Jeanne, elsőizben négyszem között, erről majd később beszélünk.

Megétkeztek kettesben. A kék livrés lakájok ételekkel és italokkal rakták meg az asztalt, amely rogyásig tele volt korai rózsákkal, aztán hangtalanul távoztak.

A gyertyák, melyek egy onyx-csészéből ragyogtak ki, szelid fényt vetettek. A király arca még nem derült föl. Jeanne mindent megkisérelt, hogy szórakoztassa és jókedvre hangolja.

Mindenféle furcsa kis zárdai meséket mondott neki és különféle ujságokat, melyeket az anyjától hallott.

Jeanne Voltaireről is mesélt és közölte a királlyal, hogy öreg barátját alkalmilag ujra Párisba hivja.

Dacára a marquise iránti minden szeretetének, mégis csak borzasztó lehet évről-évre, napról-napra Chátelet-vel, matematikáról és természettudományról trécselni és esténkint mindig sakkot játszani. Különben uj drámán dolgozik, ugy hirlik. A Semiramison, amelynek egy-egy töredékét talán felolvasná felségednek. Monsieur Voltaire felette nagyra tartja felséged véleményét.

Lajos nem válaszolt erre; madame d'Étoiles tulságos szeretetreméltóságra ragadtatta magát. Nem akarta őt azzal megbántani, hogy alapjában nem valami nagyon óhajtja Voltairenek látogatását Versaillesben.

Jeanne a mai vadászat iránt érdeklődött, amely nem volt valami kiadós. A beszélgetés folyamán ügyesen tért rá a Choiry-i vadászatokra a sénarti erdőben.

Kihasználta a király hiuságát. Elmondta neki, mennyire elragadta akkor felséges személye, szeretetreméltósága és lényének jósága őt és a jelenvolt asszonyokat.

Lassan-lassan fölrázta őt lethargikus hallgatásából. A király forróan a keze után nyult.

- Őrült voltam, hogy ismét elbocsájtottalak. Ki ért meg ugy, mint te? Ki szeret ugy, mint te? Ki tud még ennyire önkivületbe hozni? Ki oly okos és szép, mint te? Hallgass ide, Jeanne! Az első forró napok után visszaküldtelek Versaillesből. Óvatosságból tettem. Nem akartalak magamnál tartani. Ez az óvatosság elsősorban a családomra való tekintetből volt fontos. Nem akartam uj botrányt előidézni. Az ilyen botrányok sohsem fizetődtek ki. Boyer de Mirepoix ur, ez a jezsuita és a dauphin arra merészkedtek, hogy ebbe az ügyembe beleavatkozzanak. Előre láthatóan máris odaért ez a pletyka a királyné elé. Felelősségre akarnak vonni. Ki akarnak szolgáltatni a jámbor vidék akaratának.

- De én nem hagyom magam, még látszatból sem, - kiáltotta a király dühösen. - Én vagyok a király. Ezt be akarom nekik bizonyitani. Boldogságom egyetlen pillanatát sem fogják elrabolhatni. Meg fogom nekik mutatni, hogy nincs fölöttem senki ur.

- Holnap este olasz komédia lesz a palotában. Nem fogsz az udvarhölgyek és a királyné között ülni, mint tegnap. A királynő páholya alatti kis rácsos páholyban fogok ülni. A szinpad melletti páholyt kapod, amely átellenben van az enyémmel és a királynőjével. Okozzon bármekkora feltünést. Nem érdemelnek tőlem többet. Még ma mindenről értesitem Ayent. Két-három nap mulva visszatérsz egyelőre az enyémmel szomszédos régi lakosztályodba. Nyáron a Chateauroux lakását restauráltatom a számodra. Egyelőre, amennyiben nem lehetek veled, kiábrándozhatsz magas ablakaidból a versaillesi fák között a Marly-i erdőbe. Ősszel majd együtt lovagolhatunk a Marly-i vadászatokra. Királyi szavamra!

A benyilóban levő nyugágyba vonta magával és ifju, szép fejét a legelső pompás korai rózsákkal koszoruzta és örök szerelmet esküdött neki.

És mig Jeanne forró becézgetéseit inkább türte, mintsem viszonozta, tudatában a szerelem elnevezést felváltotta a «korlátlan hatalom», oly hatalom, aminőnek sosem volt még birtokában királyi szerető.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A legnagyobb öröm, amely Jeannera a Hôtel des Chévresben várt, a gyermeke volt.

Minden reggel, mielőtt Versaillesba kocsizott volna, térdein ringatta a kicsikét, érdeklődött hogylétéről és a gyermek jóléte érdekében ezer utasitást adott az anyjának és a dajkájának.

Poisson Madeleine rendszerint nagyon kurtán elsiklott a gyermekápolás témája fölött.

Egyelőre Alexandra nem volt az a tényező, akivel számolni kell. Később, ha unokája szép leánnyá fejlődik és házasságra kell gondolni, másként fog állni a dolog.

Mint okos és szerelmi ügyekben tapasztalt asszony, nem fukarkodott a tanácsokkal.

- Mindig más és más arcot mutass neki. Semmi sem untatja a férfiakat annyira, mint az egyformaság. A szerelmi órákban hagyd őt könyörögni. Aztán pedig erőltesd magadra a legforróbb szenvedélyt. Mert a férfi érezni akarja, hogy szeretik. Ki kell csalnod minden titkát, hogy kezedben tarthasd őt és a parazsát ujra fel tudd éleszteni, ha kialvóban van. Megértetted Jeanne!

- A te különös esetedben fékezd meg becsvágyadat és hatalmi ábrándjaidat. Jól tudod, mit mondott nekünk Binet. Már az a gondolat, hogy egy asszony azt reméli, hogy uralkodni fog fölötte, elhidegiti a királyt. Mutasd magad csak szerető nőnek és meg fogod látni, hogy játszva eléred, amire vágyol!

- Óh, ha megérhetném, hogy dicsőségben és pompában láthassalak, mint a királynak a világ által elismert szeretőjét! Jeanne, édes Jeanneom! - Madeleine gyermekére borult.

- El is hiszem, gyermekem. Ki tudna neked ellentállni! S a szegény Binet, akinek a sikeredért meg kell bünhődnie!

- A püspök felelősségre vonta és szigoruan bánt vele, ez igaz, de Binet mindent letagadott, ez a legjobb is, amit tehetett. Egyébként elég ravasz, hogy megmaradhasson a dauphinnél.

- Az a jezsuita vigyázzon magára. El fog következni az óra, amikor nekik mindnyájuknak visszafizetek minden egyes követ, amit az utamba tenni merészkednek. Még nem feledtem el, miként igyekeztek már az Orsolya-nővéreknél gyermekéveim napjait megkeseriteni. Amikor gyónásra kényszeritettek és olyan szavakat adtak a számba, amikre sohasem gondoltam, nem hogy kimondtam volna őket.

És az a gunyos, fölényes mosolygás, amelyet titokban figyelgettek, különösen ez a Célestin pater, amikor mise alatt macskalépéseivel elsomfordált mellettem. Piciny, rosszakaratu szemei hunyorogtak, mintha ezt akarnák mondani:

Jeanne dühösen és izgatottan ugrott föl, egy pillanatig fölegyenesedve, királyi méltóságban állt ott.

- Vissza kell mennem Versaillesba. A király a miniszteri audiencia után vár reám.

Az ajtóban egy pillanatra megállott még és hideg hanyagsággal megkérdezte:

- Minő hirek érkeztek Charlestől? Legutóbbi leveleit nem bontottam föl. Oly céltalan dolog örökösen a szerelmét és vágyakozását olvasnom. Mageauvilleben van még, monsieur de Savalette-nél? Vagy félbeszakitotta husvéti látogatását? Remélem, hogy Tournehem bácsi egy ideig még ott tartja Savaletteéknél. Magam csak néhány nap mulva térek vissza véglegesen Versaillesba.

- Tournehem levele szerint mindketten a hét elején jönnek el Mageauvilleből.

Már későre járt az idő. Jeanne röviden és szivélyesen bucsuzott el anyjától és sietős léptekkel tartott a bérkocsi felé, melyet a király bocsájtott rendelkezésére.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Alig egy órával később Tournehem ur lépett be a Hôtel des Chévres kék szalonjába.

- Charles-t nem lehetett már tovább tartóztatni. Azt mondja, megöli a felesége utáni vágyakozás. Nyomon követ. Gyanut foghatott. Hol van Jeanne? Odalent keresi őt.

- Hál' Istennek, Versailles-ben van! - kiáltotta Poisson Madeleine, lélekzettelenül. - Ott kell maradnia. Külömben megöli.

- Csak nyugalom, elő kell őt készitenünk. Tapintat, hisz elvégre is az ura.

D'Étoiles ebben a pillanatban berontott a szalon ajtaján. Karjában tartotta a kis Alexandrát, akit álmából zavart föl. A gyermek keservesen sirt.

- Hol van Jeanne? - kiáltotta élesen, izgatott hangon. - Hol van a feleségem?

- Mit kiabálsz, mint egy állat? - ezekkel a szavakkal rontott rá dühödten Madeleine és kiragadta a gyermeket karjából; - micsoda modor ez?

- Nem fog elmenni! Felelni fog nekem. Nanette azt mondja, hogy Jeanne egy órája elkocsizott egy idegen hintón, amely már többször vitte őt. Micsoda hintó az, hova vitte?

A kényes, gyenge asszony hangosan felsirt fájdalmában és hasztalan erőfeszitéssel igyekezett menekülni a veje szoritása alól. A gyermek, már félálomban, halkan ujra nyöszörögni kezdett.

Poisson Madeleine, karján a gyermekkel, oldalogva eltávozott. A félelemtől alig birta el a lába.

- Micsoda vad bestia, - mormogta a fogai közt. - Hála Istennek, csakhogy itt van Tournehem.

Charles a sulyos kék székek egyikébe hanyatlott bele. Arcát kezeibe rejtve, felzokogott.

El volt rá szánva, hogy megmondja a boldogtalannak az igazságot, amelyet végül is meg kell egyszer tudnia.

- Hol van a feleségem? Az Isten szerelmére, bátyám, hova tettétek a feleségemet? - kiáltotta Charles, ügyet se vetve arra, amiket a másik mondani akart.

Tournehem egy széket tolt melléje és szeretetteljesen fogta meg mindkét kezét.

- Nem, él, de jól teszed, ha holtnak fogod őt tekinteni. El kell tőle válnod, ő örökre elveszett számodra.

D'Étoiles felugrott. Holtfehéren, megüvegesedett szemekkel meredt a nagybátyjára.

- Ez a maga müve, nagybátyám, és azé az átkozott Poissoné! Ti küldtetek el, hogy őt elkerithessétek. De várjatok csak - várjatok! Ezt megkeserülitek! Szerezzétek nekem vissza Jeannet, - különben... és fegyver után kutatott zsebeiben.

Most Tournehem is felemelkedett helyéről. Mindkét kezét unokaöccse vállaira nyomta, oly erővel, hogy Charles hasztalan próbálta lerázni magáról.

- Ismered Jeanne-t, vagy, jobban mondva, te nem ismered őt, mert minden szenvedélyed dacára sohasem értettél hozzá, hogy magadhoz láncold őt. De annyira mégis ismered, hogy tudd: az ő számára csupán egy akarat létezik - a magáé!

D'Étoiles felorditott és Tournehem nyomása alatt visszahanyatlott a székébe.

- Igazad van. Jeanne egy férfinél van. Ezt a férfit mindenek felett szereti - és ez a férfi őt mindenekfelett szereti - és, ez a férfi - -

- Pszt!... intett Tournehem! - Ez a férfi magasan áll mindnyájunk felett. Hozzá nem ér fel a boszu és a megsértett férfibecsület.

Tournehem a kandalló fölött a kék selyemmel bevont falra mutatott, ahol XV. Lajos képe függött.

Jó hazafi volt és nem tudta felfogni, mi köze az uralkodónak az ő szégyenéhez és családi élete szennyéhez.

- Ez nehezen menne, fiam; mivel ő az, akit Jeanne szeret és aki őt viszontszereti.

Charlesnak ártikulálatlan hang szaladt ki a száján. Kezeivel levegő után kapkodva, a padlóra zuhant. Hosszu, nehéz ájulásba esett.

A souper előtt egy órával, amelyen Jeanne az olasz szinielőadás megkezdése előtt a királlyal kettesben akart étkezni, Tournehem küldönce jelentkezett nála, aki a levél átadása után azonnal távozni akart.

- Nincs. A madame-nak annyit szabad mondanom: Sürgősen szükséges, hogy madame a levélben foglalt intézkedésekhez alkalmazkodjék.

Jeanne, aki épp az imént fejezte be toilette-jét, a királyné egyik komornája segitségével a Mailly asszony szobájában, felbontotta a nagybátyja levelét, amelyen, kivül, ez a megjegyzés állt: «Sürgős és saját kezébe».

Első tekintetre látta, hogy nem jelent jót. Tournehem elég lakónikus rövidséggel azt irja, hogy Charles ma délben vele együtt megérkezett. Nem volt tovább marasztható. Minthogy más kivezető ut nem volt, megmondta neki a meztelen igazságot. Őrültként tombolt, majd mély ájulásba esett, amelyből, ha ez ugyan lehetséges, még tombolóbban fog fölébredni.

El kellett tőle szedni a fegyvereit és be kellett őt zárni egy szobába. Sürgősen tilos, hogy ő ne térjen vissza haza, hanem Versailles-ban maradjon, különben semmiért se állhat jót. Győzze le Alexandra utáni vágyát. Majd valahogy szerét ejthetik, hogy láthassa a gyermeket. Charles leveleit hagyja válasz nélkül, egyebekben bizza rá az ügy elsimitását.

- Hála Istennek, hogy van egy Tournehem-ünk, - gondolta Jeanne, ahogy az imént az anyja is.

Dacára annak, hogy teljesen megbizott a nagybátyjában, mégis a félelem borsódzása szaladt át rajta. Ismerte az urát és féltékenységének őrült kitöréseit. Mi lenne, ha titokban ellopódzik hazulról, rája les, botrányt provokál, amely lehetetlenné teszi őt az udvarnál!

A királyhoz kell könyörögnie védelemért. Csak nála érzi magát biztonságban. Ki kell belőle csalni azt az igéretet, hogy ma, mindjárt az előadás után Versailles-ban maradhasson. Charles oda nem fog behatolni merni...

Hogy elérhesse, amit elérni akart, ma kétszeresen szépnek, vidámnak és mulattatónak kellett lennie.

Halkan fölsóhajtott. Ezen az estén nem egészen jól érezte magát. Még tartott a hurutja és a köhögési inger, a hangjával még mindig nem volt rendben. És ehhez járult most még Tournehem levele izgalomteljes hireivel.

Jeanne képzelődni kezdett. Oly érzékeny és kényes testtel, amilyen az övé, vajmi nehéz feladat lesz megfelelni ama követelményeknek, amelyekkel a király tartós lekötése jár.

Ezt a gondolatot gyorsan elkergette magától. Vajjon nem elég fiatal-e? Nincs erős akarata hozzá, hogy minden lelki és testi kellemetlenséggel szembenézzen?

A tükör elé állt. Ijesztően sápadt volt. Szokása ellenére kevés pirositót tett az arcára, rendbehozta külsejét, és a gyertyák fényében megcsillogtatta a brilliánsokat, amelyeket az első szerelmi éjszaka emlékére kapott ajándékba a királytól.

Majd üresen kiitta azt a pohár tejet, amely az öltözködő asztalán állt és néhány cseppet ama orvosságból, amelyet háziorvosa még gyermekkorában rendelt néki rekedtség ellen.

Lajos nem volt a legjobb kedvében. Jeanne ezt az első pillanatban észrevette. Valami nyomta a kedélyét, valami képzelgés, vagy tán egy valóban megtörtént esemény. Oly szórakozott volt, hogy alig vette észre Jeanne jelenlétét.

Jeanne a kéklivrés komornyikokat egy parancsoló kézmozdulattal kiküldte a szobából.

Sajátkezüleg szelte fel a király tányérjára a vadat és a csirkehust, megkinálta ragout-val, amelyet különösen kedvelt, abból a nehéz burgundiból töltött néki, amelyet a pezsgőnél is jobban szeretett. És nagyon gyengéden végigsimitott a kezén.

A király feltekintett rá. Ó, mily szép is volt! Jobban tetszett ma a királynak, mint valaha.

- Jeanne - mondta a király, - Te! Jer közelébb, egész közel. Milyen nyomorult nap ez a mai.

- Ma mise után meglátogatott lakosztályomban a királyné. Jól van. Nem is sejtem, vajjon tud-e valamit. Elviselhetetlenül untatott a jelenléte. Mily igaza van Stanislaus királynak, aki egy izben ezt irta nékem: »Megértelek fiam és mindent megbocsátok néked. A feleségem épp oly unalmas volt, mint amilyen a leányom, a te nőd. Nehezen lehetne két unalmasabb királynét találni. Őszintén sajnállak.«

Jeanne, aki egyébként teljes mértékben tudott uralkodni arca fölött, nem tudott e szavak után nem mosolyogni. A királynak eme négyszemközti őszintesége különösen tréfás mellékizzel birt.

- Mosolyogsz, neveletlen gyermek! Ó, én mondhatom néked, hogy nincs sok vidámság ebben. Egyébként a királyné hosszadalmas látogatása nem minden még. Boyer ur, mirepoix-i püspök audienciát kért. Nem volt rá okom, hogy elbujjak előle. Amikor erkölcsi prédikációba kezdett, enyhén kitörtem. Maurepast is, aki a püspök után következett...

Jeanne megcsalódott. Egyáltalában nem az volt a célja, hogy a királlyal csupán szerelemről és müvészetről beszélgessen.

Tudta, hogy a király szivesen dolgozik Maurepasval. Ama kevés miniszter közül való, akik értenek hozzá, hogy könnyüvé és kellemessé tegyék néki a dolgot. Vajjon mi adta elő magát, a mai audiencián?

Odavolt érte, hogy hallja az állam-gépezet kerekeiknek kattogását, hogy behatolhasson titkaiba, és láthassa mindazt, amit mások még nem láthatnak ma, vagy holnap.

Holnapután talán már az ő akarata szerint fognak a kerekek megállani, vagy tovább forogni. Elállt a lélekzete a titkos gyönyörtől.

De egyelőre - türelem! Közelebb, mind közelebb kellett jutnia a politikához, anélkül, hogy a király megsejtse a szándékát. Ennek még nem érkezett el az ideje. És ma mindenekelőtt is óvatosnak kellett lennie...

Lajos félretolta az ételt és poharát egy hajtásra itta ki. Szép, kék szemeit, amelyek szerencsés órákban oly megvesztegetőek voltak, már ujabb árnyékok homályositották el.

Jeanne ujból megtöltötte a kristálykelyhet burgundival, mig ő maga az édeskés muskotályból ivott.

- Nagy szükségem van, felség, a jókivánságodra. Az én napom is igen szomoru nap volt.

- Ugy, ugy, - mondta a király. - Mit ér általában az élet? Legjobb lett volna meg sem születni, vagy már mielőbb elszólittatni, ahogy ez számomra rendelve van.

Jeanne bátortalanul lehorgasztotta gyönyörü fejét. De a következő pillanatban már ujra erős volt. Igy kellett lennie; ma teljes mértékben meg kellett őt nyernie a maga számára. Semmi egyebet nem szabad a királynak éreznie, csak őt, semmi egyébre nem szabad gondolnia, csak őreá.

A melankólikus és misztikus hangulatban, amelyben a király hányódott, meg ujra a halálfélelemtől kinoztatva, mi okosabbat tehetett volna Jeanne, minthogy a király babonákra hajló természetéhez fordult segitségért!

- Felséged nemrég emlitést tett nékem egy sétalovaglásáról egy közeli falusi temető előtt. Felséged, szokása szerint, beküldte kiséretének egy tagját, nézné meg, látható-e a temetőben frissen hantolt sir. Amikor Sainteville ur visszatért és igenlő választ mondott, felségedet ujra elfogta a közeli halálfélelme.

Lajos, aki kezdetben szórakozottan figyelte, hevesen ellökte magától a poharat.

- Mert ma éjjel rendkivül szép álmom volt, sire, - gyengéden tekintett rá, - és mert tudom, hogy felséged hisz a kedveltjei álmában!

- Együtt lovagoltunk az országuton. Kivülünk senki sem járt arra. Tavaszi reggel volt, mosolygós és sugaras, mint ma reggel. Messziről keresztek tüntek fel, aranyosan villogva a napfényben. Felséged a kezem után kapott és igy szólt: »Jer Jeanne, egyenesen a temetőnek lovagolunk. Az élet szép, fiatalok vagyunk, boldogak, a halál nem nyulhat hozzánk.« Megfeszitettük a kantárt és tovairamodtunk, hogy csak ugy porzott belé. A temető falánál megálltunk. Három nyitott sir tátongott! Felséged egy pillanatra megijedt. De, alighogy felséged megpillantotta a nyitott sirokat, azok rögtön bezárultak, mint valami varázslatra. Ezer tarka virág nyilott a kopasz dombokon és ugy világitottak a napfényben, mint maga az élet.

- Jeanne-om, szeretett Jeanne-om, igazsággá kell válniuk szavaidnak. Jer, legyünk boldogok, hisz az élet oly szép s oly messzi a halál.

Köréje fonta a karját, hogy a benyilóban álló nyugágyhoz vezesse, de Jeanne nem hagyva magát, busan tekintett rá.

- Nagy szerencsétlenség történt velem, sire. Veszélyben vagyok, amelyből csupán felséged menthet meg.

- Az uram megérkezett. A féltékenység és düh megőrjitette, tombol. Az életemre akar törni. Erőszakkal el akar szakitani felségedtől!

De, amikor a fiatal, szeretett testet ismét a mellén érezte, csupán egyetlen vágyat érzett, hogy Jeanne bánatát mielőbb eloszlassa.

- Jer, nyugodj meg, gyermekem. Ma éjszakára már Versailles-ban maradsz. És soha többé nem mégy el innen. Ismét a lakosztályodban alszol. Ayen mindent elrendez majd. Veled vagyok. Megvédlek. Az urad megkapja holnap királyi utasitásomat, hogy haladéktalanul bele kell egyeznie a válásba.

- Köszönet, sire, forró köszönet! Ezt az órát sohasem fogom elfelejteni. - Majd mélyen felsóhajtott. - Csak, csak egyet szeretnék elfeledni.

- Majd az ellen is találunk orvosságot. Az «Étoiles» nevet eltörüljük egy uj névvel, egy uj ranggal.

Jeanne ujjongott. Végre elérte! Elérkezett a boldogság és a nagyság első állomásához!

Lelkesen a király mellére borult. Csókjai és becézgetései még sohasem voltak oly őszinték, mint ezen az éjszakán.

A már egészen nyárias április utolsó napjain, amelyeket Jeanne szinte kizárólagosan, vagy a király társaságában a versailles-i függőkertekben töltött, két levelet kapott, amelyek épp oly mértékben boldoggá tették, mint amily mértékben növelték büszkeségét.

Az egyik, amelyet egy küldönc már a kora reggeli órában, alig, hogy a királytól elvált, hozott, Tournehemtől érkezett. Ujra és ujra elolvasta az irást:

A második levél Voltaire-től érkezett, akinek futólagos párisi tartózkodásáról Jeanne mit se tudott.

Az ebéd után, amelynél a király már nem habozott szeretőjét a legszükebb környezetének bemutatni és amelyen ma Richelieu és Ayen, Boufilers és Luxemburg hercegek, továbbá Mária Rafaela és madame de Bellefond udvarhölgyek is résztvettek, nyujtották át Jeanne-nak Voltaire levelét.

Csak a hálószobájában bontotta fel az irást, amely Caesarról és Kleopátráról szóló verseket tartalmazott.

Miután elolvasta, sokáig kihajolva állott az ablakban. Mámorosan szivta be a meleg tavaszi levegőt. Részeg szemekkel tekintett végig a sötét versailles-i kerteken. Keble győzelemittasan hullámzott. Ebben a magasszárnyalásu pillanatban semmi sem volt elérhetetlen a számára.

Mikor a király és a hölgyek visszavonultak, az urak még együtt maradtak. A narancsliget fölötti taxus-folyosón sétáltak le-fel, élénk csevegésben.

Ayen könnyü öngunnyal kijelentette, hogy neki és Richelieu-nek, akarva, nem akarva, vissza kell vonulniok. Ugy látszik, hogy a Mirepoix és a La Valliére pártja erősen áll. A levegőben himbálódzó grófság és egyéb más jelek erre engednek következtetni.

- Igen ám, - vélte Richelieu, - hogyha a háboru nem huzza keresztül a számitást.

- Hogy valami különös örömét találná benne, ahogy most az ügyek állanak, azt nem képzelem. Sachsen marsallnak a szavát adta, hogy személyesen áll a csapatok élére, mihelyt a helyzet ugy követeli.

- A király megállapodott abban, hogy ő is, a dauphin is a csapatokhoz jön, és ő be szokta váltani, amit mond.

- A dauphin, a királyné és a hercegnők, őfelségeik magukon kivül lesznek. Kétségtelen, hogy Mária Leszczinska megesketteti a királyt, hogy visszabocsátja a dauphint, nehogy a herceg életét is kockára tegye a magáéval együtt. Nehogy Franciaország egyszerre veszitse el uralkodóját és trónörökösét.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

És valóban ugy történt, ahogy Richelieu előre megjósolta. A marsall jelentése, amely május elején ért Versaillesba, a királyt azonnali indulásra késztette.

A francia hadsereg egy része Sachsen marsall parancsnoksága alatt megszállotta Tournay-t. A szövetséges angol, holland, hannoveri és osztrák ármádia Cumberland herceg vezetése alatt a brüsszeli táborból pótlásul indult. A marsall arra kényszerült, hogy a hadsereg legnagyobb részével Tournay-tól délkeletre foglaljon állást, amelynek jobb szárnya a Scheldéhez simul.

A királyt szemelte ki arra a célra, hogy a dauphinnel a hadsereg ama részéhez csatlakozzék, amely a front közepén fekvő Fonteny-t erősitette meg.

Sachsen marsall sürgette a dolgot. A megszálló sereg annyira bekeritette az ostromlókat, hogy a támadás minden pillanatban várható volt.

A király és a dauphin elutazásának május 6-án kora reggel kellett megtörténnie.

A király Jeanne-tól előttevaló nap délutánján akart elbucsuzni. Megizente neki, hogy boudoirjában várjon reá. A Mailly távolabb fekvő szobái, amelyekben Jeanne lakott, a versailles-i nagy izgalmak közepette az egyetlen menedéket nyujthatták mindenféle megzavartatás ellen.

Lajos nagyon meghatott volt. A szeretett nőtől való elválás nagyon nehezére esett.

Arra gondolt, hogy magával viszi Flandriába, ahogyan a Chateauroux-t, aki az előző nyáron követte a sereget. Nehéz szivvel mondott le erről a tervéről. Ebben az esetben otthon kellett volna hagynia a dauphint.

Hálás volt Jeanne-nak, hogy mindeddig nem kérte őt arra, hogy vele mehessen s hogy ezzel nem vitte őt a kisértésbe.

Nem tudta, kivánja-e ezt, vagy féljen tőle. Mindkét eshetőség uj tusakodást jelent gyenge természetének.

És mégis erős akart maradni, be akarta váltani Sachsen marsallnak adott szavát, hogy a dauphinnal együtt kellő időben Flandriába érkezzék.

Jeanne nem remélte, hogy a király ilyen korán érkezzék. A nyitott ablak közelében, iróasztala mellett ült, vésővel a kezében, egy metszettel foglalatoskodva, amelyet másnap Boucher-nek akart átadni, birálat végett. A király jöttét nem vette azonnal észre.

A király gyengéd vállai fölött finom, szép kezét szemlélte, amely a rézlapon dolgozott.

Istenem, hogy fogja őt nélkülözni, ezeket az édes, becéző kezeket, az okos szemet, amely most teljes odaadással csüngött a munkán, a karcsu, finom termetet, amely az asztal fölé hajolt.

- Jeanne, Jeanne-om, - szólt szenvedélyesen - azért jöttem, hogy elbucsuzzam tőled, hosszu időre, talán örökre!

- A halál mindenütt ott settenkedik, de a háboruban a legközelebb van az emberhez.

A király megcsóválta szép fejét. Szeme gyengéd melankóliával tekintett a nőre.

- Hogy is feledkezhetném meg arról Jeanneom, ami tőled jön! Csak ez a borzalmas válás ne volna.

A király most arra várt, vajjon Jeanne kérni fogja-e őt, hogy elkisérhesse. Ebben a pillanatban, hogy bucsuzóul karjában tartotta őt, gondolkodás nélkül Versaillesban hagyta volna a dauphint. Hadd tanulja meg a harcászat müvészetét egy más alkalommal.

De Jeanne semmit se kért. Csupán vigasztalgatta a királyt és győzelmekről beszélt, amelyek meg fogják növelni harci dicsőségét.

Vajjon ilyen könnyü néki a válás? Más asszonyok sirtak, könyörögtek, ha bucsuzott tőlük.

- Itt ne folyjanak könnyek, sire! Nem elég, hogy a királyné őfelsége könnyekkel, jajgatással és panaszokkal kinozza. Én sohasem sopánkodnék, inkább bizalmat, bátorságot és megingathatatlan hitet szeretnék belé önteni.

A király csodálkozva tekintett rá. Milyen erős, milyen kemény, dacára ifjuságának! Mennyire tele van pezsgő élettel!

Maga mellé vonta az ablak előtti kis padra. Kis kezeit a magáéba fogta és ezeket mondta néki:

- Nálam leszel és nálam maradsz. Napról-napra, hacsak gondolatban is. Mindig tudnom kell: az én Jeanne-om reám gondol-e, akkor nem fog késni a győzelem. Mindennap irni fogsz nékem. Én is mindig irok neked, ahányszor csak lehetséges lesz. És most halld gyermekem, mindent alaposan meggondoltam, holnap rögtön utánam elhagyod Versaillest és Étoilesba utazol. Ott senki sem fog zavarni és még a legcsekélyebb bánatod se lesz. Itt vagy Fontainebleauban, ha nem vagyok melletted, ez nem volna lehetséges.

- Nem szeretném, hogy távollétemben sok ember legyen körüled. Azt szeretném, hogy csupán kipróbált barátok legyenek melletted. Gyermeked, szüleid, fivéred, Tournehem ur és még mindenki, d'Étoiles ur kivételével mindenki, aki a családhoz tartozik. Ayen majd hébe-korba benéz hozzád. Bernis majd néhány hetet tölt birtokodon. Már megmondtam ezt néki. Nagyon derék ember és jó társalgó, épp igy monsieur de Goulant. Mindketten be fognak kissé avatni az udvari élet titkaiba. Ha tovább akarsz tanulni Boucher-val, vagy ha ő le akarna festeni, annál jobb. Voltaire ellen sincs semmi kifogásom már azért sem mivel látogatása boszantani fogja a királynét és a dauphint. Ez a hosszu rut fickó nem fog veszedelmessé válni az én Jeannomra épp ugy Fontenell sem.

Rád van bizva, hogy szeretetre méltó és rangodhoz méltó hölgytársaságot válassz magadnak. Ne kelljen sohse unatkoznod, de legyen mindig annyi időd, hogy utánam vágyakozhass.

Valahol hetet ütött egy óra. A király felugrott. Pontosan hét órára hivatta össze a minisztertanácsot.

Magához rántotta a nőt és fullasztó csókot nyomott az ajkára. Utoljára! Utoljára!

Jeanne sápadt arccal, szomoru tekintettel állt előtte. Neki is nehézzé lett a válás. Szerette ezt a férfit, amennyire szeretni tudott, lelkéből, szivéből odaadta mindazt, amije volt. Ugy csüngött rajta, ahogy még férfin soha nő nem csüngött.

Étoiles-ban illatozott az orgona, nyilottak a rózsák, a jázmin nehéz, fehér virágban állt; a fülemile és a pinty énekeltek.

Jeanne kivitte a kis Alexandrát a fehér, sárga vörös és kék virágokkal tarkán behimezett rétre, ahol Bernis abbéval sétálgatott, aki tegnap este érkezett meg, az öreg gesztenyefák közt, csevegve, a kis kastély mögött. Megparancsolta a kertésznek, hogy friss csokrokat készitsen a szobákba. Anyját, aki sok nyugtalanságot hozott a házba, Ábel fivérével együtt kocsizni küldte.

Most ott ült iróasztala előtt, szellős fehér reggeli ruhájában, hajában kecses rózsaszinü rózsával.

Szép kezei a király levelével játszadoztak, amelyet a futár ma hozott a harctérről.

Tekintete mosolyogva csüngött a pecséten, ahol ez állt: »Discret et fidéle.«

Jeanne arca elkomolyodott. Vajjon hü marad hozzá a király? Avagy, amiként a Mailly után jött a Vintimille és a Vintimille után a Chateauroux, ő utána: a Pompadour után is - már előre igy nevezte magát - következni fog egy másik, aki hatalomra jut a király fölött és elhomályositja őt?

De aztán rögtön ujra fellélekzett. Nem, ennek nem szabad megtörténnie! És nem is fog megtörténni. Ő más fából van faragva, mint ez a három Nesle-nővér, néki más ambiciói vannak, más fegyverei, hogy helyzetét megvédje, még akkor is, ha már a király forró szenvedélyének ideje lejárt.

Természetesen csupán egyetlen célja lehet egész életének, hogy megtartsa magának a királyt, mindig nagyobb hatalmat kell nyernie felette.

Jeanne gunyosan mosolygott. Ó, mily kevéssé is ismerik őt! Mily hamisan itélik meg még a legszükebb környezetében is ama szándékokat, amelyek őt vezérlik!

A Hôtel des Chévres-ben, Versaillesban és most itt Étoiles-ban is elismeréssel adóztak néki azért, mert nem követelődzött, hogy a királyt elkisérje, elnyomva magában azt a vágyat, hogy XV. Lajos ebből az alkalomból nyilvánosan is elismerje őt.

Senki sem tudta, hogy sohasem volt meg benne ez a vágy, hogy alapjában megelégedett azzal, ha heteken, talán hónapokon át is a jövője kitervelgetésével foglalkozhatott.

A király szerelme a válás által növekedni fog. Erről a király levelei bizonykodtak.

Jeanne az első szerelmi hetek testi és lelki megerőltetései után nyugalomra szorult.

Étoiles-ban való tartózkodása arra való volt, hogy frisseségét és szépségét visszanyerje. Nagyon megsápadt és kissé el is fáradott.

Mindenekelőtt azonban arra akarta itt felhasználni idejét, hogy a filozófok csoportját, amelyet lassanként maga köré akart gyüjteni, magához láncolja. Tőlük várta hatalmának megerősitését.

Voltaire levele és Barbier dicséretei adták meg az első lökést ama tervéhez, amelyet Jeanne erős akarattal volt megvalósitandó, hogy a filozófusok védelmezője lesz. Hálából majd támogatják és megerősitik az ő hatalmát.

Kezébe vette a király levelét, hogy még egyszer figyelmesen végigolvassa. A levél fele a király szenvedélyes dicséreteivel, érte való gondoskodásával volt tele. Majd a fontenoy-i győzelem jellemzése következett. Nála szokatlan élénkséggel irta le Lajos az ellenséges tüzérség támadását, az ő és a dauphin állását, ahol az egész harcot végigküzdötték.

Leirta a hirtelen fordulatot, amely eleinte az ellenség javára szolgált, a visszavonulás által való nagy veszedelmeket.^[1]

Jeanne a király hosszu epistolájára röviden válaszolt, meleg és őszinte szerencsekivánatát fejezve ki a győzelem fölött és további hadi szerencsét kivánva. Levelét e szavakkal fejezte be:

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Voltaire Étoiles-ban teljes elemében volt. Semmi sem volt ott idegen néki. Már Jeanne házasságának első évében szivesen látott vendég volt a kastélyban.

Udvarolt Jeanne-nak a müvészet szabályai szerint és nem győzött eleget hizelegni. Hódolata nem csupán a kilátásban levő grófi rangnak szólt, hanem ama kegynek, amelynek elnyerését remélte.

Egy királyi kamarási és egy udvari történészi hivatalról volt szó. Mindkettő jól fizetett állás, amelyek Voltaire becsvágyát és haszonlesését egyképpen csábitották.

Rögtön Voltaire megérkezése után boldogitó reményekkel kecsegtette őt madame d'Étoiles, sőt, célzásokat ejtett el abban az irányban, hogy az akadémiai tagságra, amelyre már oly régóta vár, bizton számithat.

Csudálatos, hogy a filozófus La Valliére hercegnek és nejének, akiknek kastélyából d'Étoiles-ba jött, azt irta, hogy fontos ügyek következtében d'Étoiles-i tartózkodását meg kell hosszabbitania.

A »fontos ügyek« annyit jelentettek, hogy Étoiles urnőjét, kinek kezében Franciaország sorsát nyugodni látta, elvágja a kastély egyéb vendégeitől.

Élénk mozgékonysága, szellemes csevegésének kedvessége, bája megkönnyitették feladatát.

Jeanne nem árulta el, mennyire szolgálja az ő terveit ama körülmény, hogy Voltaire kizárólag az ő személyével foglalkozik.

Ő maga eme alkalmakkal csak keveset beszélt, de annál élesebben megfigyelte Voltairenek minden egyes szavát.

Ha Voltaire étkezések alkalmával a jezsuitáknál elsajátitott virágzó retorikával kábitó szóáradatot csillogtatva, sikereinek elbeszélésével részegitette meg a vendégeket, vagy ha tréfás gonoszsággal ismert személyiségeket gunyolt ki, Jeanne teljesen kikapcsolta figyelmét. Mindazzal, ami tervei szempontjából nem volt fontos, nem törődött.

Négy, vagy hat szem között azonban - Bernis ugyanis sürüen volt velük - ügyesen értett hozzá, hogy Voltairet gunyoros játszadozásainak ösvényéről eltéritse és oly területre kényszeritse, amely közelebb állott az ő tudásvágyához, t. i.: amely Voltaire politikai és filozófiai véleményére szomjazott.

Voltaire legkedvencebb témáinak egyike volt a hercegek viszonya a papokhoz és a néphez.

- Bernis nem vette rossz néven, ha ez az élesnyelvü filozófus ilyen alkalmakkor a papság ellen a legélesebb fegyvereivel vonult föl. És Voltaire csöppet sem szégyelte magát az abbé előtt, ha arról volt szó, hogy megmondja az igazat.

- A filozófusok egykor vissza fogják adni a hercegeknek mindazt, amit a papok elraboltak tőlük, de a hercegek mégis a Bastille-ba fogják küldeni a filozófusokat, mint ahogy mi is levágjuk az ökröket, amelyek az ekéinket vonják, - szokta volt mondani. És a pap, aki lelke mélyén nem volt pap, ezt ellentmondás nélkül hallgatta.

Bernis a papi hivatást nem annyira meggyőződésből, mint inkább szükségből választotta. Szükös viszonyok között nőve fel, régi nevet, régi tradiciókat kellett védelmeznie. A papi hivatás biztositotta néki leginkább a gyors előbbrejutást, ami után oly lázasan vágyódott.

És néha, amikor az étoilesi parkban hármasban lovagoltak, Bernis alig figyelt arra, amit Voltaire mondott. Szemei ilyenkor lopva Jeanneon függtek, aki még sohasem látszott tudomást venni ama szenvedélyről, amely Bernis szemeiben lobogott.

Ám bármily magasan szárnyaltak is az abbénak egy gyors és csillogó karrier iránti ábrándjai, a leendő Pompadour marquiseban, Voltairrel éppen ellentétben, nem a jövendő dicsőségének lehetőségét látta, hanem pusztán a gyönyörü nőt, akit titokban imádott és akiért irigyelte a királyt. Két hódolatteljes költemény is eljutott Jeanne kezébe, illatos rózsák közé rejtve, eme étoilesi szép tavaszi napok egyikén.

Jeanne ajkai ironikus mosolyra nyiltak, olvasván öreg barátja verseit. Az igazi Voltaire nyilatkozott meg bennük. Számitó hizelgéseket és szeretetreméltó jelzőket tartalmazott a királyról és Jeanneról ama nem rejtegetett célzattal, hogy Jeanne a verset a király kezeihez játssza és ezzel a legmagasabb kegyet ujra a költő felé lenditi. Jeanne a verset egyelőre egy titkos fiókba zárta egyéb fontos iratok közé.

Bernis verse, amely csupán a nő szépségét énekelte meg, sokkal gyengédebb hangu volt. Jeanne jól tudta, hogy a szép fiatalember heves szenvedélyre gyulladt iránta. De ő vaknak és süketnek tette magát. Egy lépéssel sem szabadott elkerülnie a céljától, nehogy a király szerelmét veszélynek tegye ki, és hogy örökké éber féltékenységét a legcsekélyebb nyugtalanság is érhesse.

És mégis szelid fény villant meg feneketlen szemeiben, amikor Bernis rózsáit tartva a kezében, versét olvasta:

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Bussy gróf a párisi nemesség egyik legelegánsabb világfia, piciny eldugott falusi lakának terraszán kártyázott a barátaival.

A Comte Jourdain, akit furcsa mozdulatai miatt »le singe«-nek neveztek, türelmetlenül félre dobta a kártyákat.

- Ma nem jön el a kis Loulou? - kérdé a ház urát, - a játék unalmassá kezd válni nők nélkül.

A többiek nevettek. Jól ismerték Jourdainnek minden érdeklődését minden iránt, ami suhogó selyem szoknyában jár.

- Kedves Jourdain, ma kénytelen leszel velünk megelégedni. Tegnap volt Loulou napja.

- Ahá! Holnap lesz a grande dame napja zárt ajtók és függönyök mögött. Hallatlan szerencséje van a nőknél ennek a Bussynak - mormogta Jourdain epésen.

- Hisz nem is ismered őt, az ő grande dameját, honnan tudod, hogy szerencsét jelent, - kiáltotta a hosszu Epinay, a minisztérium titkára és Bussy intimusa.

- Pszt, - szólt bele Bussy dühösen. - Csak semmi indiszkréció, ha szabad kérnem! Ma különös óvatosságra van szükség.

- Nagy ujság, barátaim. Még egy vendéget várok, aki olyan érzékeny, mint egy zárdaszüz. Valóságos mimóza. Találjátok el!

A vállukat vonogatták egyik a másik után. Érzékeny? Mimóza? Ki lehet az? Semmiesetre sem lehet közülök való.

- Én nyomra segitelek benneteket. Egy asszonynak az ura, aki nemsokára a legemlegetettebb asszonya lesz Franciaországnak, ha ugyan már nem az ma is.

- Eh! még nincs itt és nehezen is fog eljönni, ez a siralmas ember, - gunyolódott Jourdain.

- Nem tréfa, ha az embernek igy se szó, se beszéd, ellopják a feleségét, még hozzá, ily szép nőt! - kiáltotta Saint Enghien gróf, akinek keserü tapasztalatai voltak a házasságról.

- Ha a király veszi el az ember feleségét, puszta mulatság, még annál is több. És ezt meg is fogjuk ma mondani a jó d'Étoiles-nak, - szólt Bussy. - Ez a buta fickó! Ahelyett, hogy az esetből ráháruló előnyöket kiélvezné, kesereg és legszivesebben megválna az élettől! De ni, ugy hiszem, hogy már jön is.

Mindnyájan felkeltek helyükről és lementek a terrasz lépcsőin a kis összegubancolva benőtt szőlőlugasba, amely az utcáról a házba vezetett.

És valóban d'Étoiles volt az, aki meggörnyedten, szinte akaratlanul Bussy felé közeledett, aki elébe ment.

A fiatalemberek legtöbbje ismerte őt, de csak felületesen és a Jeanne Poisson-nal kötött házassága előtti időből.

A házassága óta teljesen távol maradt ettől a társaságtól, amelyet Párisban a «la société des viveurs» gunynévre kereszteltek. Tulajdonképpen nem is tartozott közéjük ez a bourgeois, de minthogy jóindulatu, becsületes fickó volt és erényei mellett bőkezü is, kivételt tettek vele.

Nehezen palástolt gunnyal köszöntötték az uj vendéget, akit Bussy csak nagynehezen tudott megakadályozni abban, hogy vissza ne forduljon.

Jourdain elsőnek tárta ki feléje hosszu ujju kezeit. Miközben erőltetett alázatossággal hajolt meg előtte, igy szólt:

- Főbérlő ur, van szerencsém a legbensőbb szerencsekivánataimat kifejezni.

- Vajjon nem tisztesség-e, ha a király, akinek finom izlése ismeretes, éppen az ön feleségét választja ki metresszének? - kiáltotta a kis Grévin becsületes meggyőződéssel.

D'Étoiles olyan mozdulatot tett, mintha a torkának akarna menni. Bussy visszatartotta és kedvesen rászólt:

- Kedves barátom, ebben a tekintetben valóban igen eltérőek a vélemények. Engedjen már végre borongós álláspontjából. Vesztes lenne, ha a miénket nem fogadná el. Parole d'honneur, mi jót akarunk önnek.

D'Étoiles, aki még most is meg volt törve a kábitó sulyos csapástól, nem tudta, mihez kezdjen velük.

Akarattalanul hagyta, hogy az asztalhoz kisérjék, amely mellé a többiek is leültek időközben és hogy megtöltsék az előtte álló kristálykelyhet pezsgővel. Akarattalanul vitte ajkához és gyors iramban kiitta. És még eggyel és aztán ismét. Érezte hogy ez jót tesz neki, hogy a bánat, amely lidércként ül a mellén, egy kissé enyhül.

Valóban, mintha itt jót akarnának vele! Nem nevezték bestiának, mint madame Poisson tette, amikor tébolyulttá tette a kin, és nem prédikáltak néki józanságot, mint a nagybátyja.

Mindnyájan beszélni kezdtek hozzá. Állandóan ilyen szavak repültek feléje, anélkül, hogy értelmüket felfogná: »Előnyöket felismerni, jól megfizettetni magát.«

- Egyik a másik után, - kiáltá végre Bussy. - Hisz egészen megszédititek szegényt.

- Ön végre is főbérlő, d'Étoiles, - gunyolódott le singe, ismét magához rántva a beszéd fonalát, - ha a bérleti összeg mellett, amelyet az államnak fizetnie kell, nem is hizik éppen meg, az mégis csak egy állás, amellyel szemben kötelezettségei vannak.

A »főbérlő« kifejezés szurásként hatott d'Étoilesra. Nem most először gondolt arra, hogy ezért az állásáért a feleségével fizetett! Ha ezt az ügyet nem Jeanne személyesen intézte volna el a királlyal, ki tudja, vajjon valaha is megismerte-e volna XV. Lajos a feleségét!

A vendéglátó ismét megtöltötte Charles Guillaume poharát, mielőtt beszédbe kezdett.

Bussy még most is habozott. Kellemetlen dolog volt, egy rövid óra lefolyása alatt fejtetőre állitani egy olyan ember érzéseit és nézeteit, amilyen Charles Guillaume d'Étoiles volt.

- Kedves d'Étoiles-om, azt hiszem meg van róla győződve, hogy mindnyájan jót akarunk önnel - kezdte Bussy habozva.

- Legyen okos, fogadja meg a tanácsunkat. Kövesse elődeinek példáját, amelyeket Franciaország nemessége nyujt önnek. Ne legyen bolond, d'Étoiles. Menjen és cselekedjék hozzájuk méltóan! Mondja ezt XV. Lajosnak: «A legillőbb tisztelettel és hódolattal, sire, ön elvette a feleségemet. Tartsa meg őt, de adjon nékem pótlásul grófi cimet, állást az udvarnál és....

D'Étoiles mindeddig látszólagosan hideg nyugalommal tekintett maga elé, mig a többiek csodálkozva bámultak a beszélő Bussyre. Az áhitatos hallgatóságot egy kiáltás és egy csengő hang riasztotta fel. Charles Guillaume Bussy utolsó szavainál a teli kelyhet odavágta az arcába, hogy a hab az arcába freccsent és a pohár csörrenve hullott a földre.

Charles Guillaume halálsápadtan állt ott és valamennyiüket elkeseredett, lenéző pillantással mérte végig.

Aztán, anélkül, hogy visszatekintene, lefelé indult a terrasz lépcsőin ki az utcára, abba az irányba, amelyből Párisból érkezett.

Két héttel azután, hogy unokaöccse, még lesujtottabban, mint ahogy a Hôtel des Chévresben elhagyta, a Páris közelében levő kis birtokára jött, Tournehem ur Étoiles-ba érkezett.

Mint cinkostárs a Charles Guillaume házassági tragédiájának előidézésében, minden lehetőt megkisérelt, hogy a sajnálatraméltó, elkeseredett embert megvigasztalja.

Arra, amit Charles tőle követelt, hogy Jeanne-t visszaadja neki, természetesen nem volt hajlandó.

Tournehem még a törvényes itéletet sem tudta megakadályozni, amely a házasfelek válását kimondotta.

Collin ügyvéd junius 16-án hozta el az itéletet Étoilesba Charles Guillaume a feleségén kivül a hozományt, a 30,000 livres-t is elvesztette.

Jeanne megkönnyebbülten lélekzett fel. Tehát ez a kő is eltünt az utjából!...

A Poisson-család egész csöndben ünnepelte meg ezt a napot, amely alkalommal Madeleine, aki a falusi levegő dacára napról-napra rosszabbul volt és köhögött, érzékeny könnyeket ontott és Francois a fiának, Ábelnek dagályos beszédet mondott, amelynek az volt a magja, hogy a fivér kövesse a nővérét becsvágy és céltudatosság tekintetében.

Voltaire, aki értesült erről az atyai szónoklatról, igy vélekedett gúnyos hangon: «Poissonék talán a madame Henriette szeretőjévé teszik a magzatjukat! Szépnek elég szép ez a kamasz erre az állásra! Jó falat volna Mária Leszczinskának, s én kivánom is ennek a jámbor hölgynek.»

Jeanne meghivására Tournehem ur unokahugát, d'Estrades asszonyt magával hozta Párisból.

Az ifju özvegy, akinek férje a dettingeni harcban esett el, menye volt nővérének, Le Normant Charlottenak és igy a családhoz tartozott távolról, akinek d'Étoilesban való látogatásához a király hozzájárult.

Ez a rut és fáradhatatlan intrikákra képes asszony jól értett hozzá, hogy elrejtse igazi arcát s igy behizelegje magát madame d'Étoiles-nál, sőt, hogy szinte baráti érzéseket váltson ki belőle.

Ama felemelő érzések között, amelyeket a király napról-napra forróbb levelei ébresztettek Jeanne-ban, nem vette észre, mily élesen figyeli ez a nő a Flandriából érkező levelek számát és hogy mily feneketlen vágy él benne, hogy e királyi levelek egyikét kezébe kaparintsa.

Richelieu is sürün irt, amint azt d'Estrades asszony mindjárt Étoiles-ban való tartózkodása első napjaiban megállapitotta.

Barátja volt királyi ura összes eddigi metresszeinek. Hogy végül, szivesen vagy kénytelenségből, madame d'Étoiles-t is ilyképpen ismerte el, közel hozta hozzá a királyt, aki a hadjárat folyamán nagyon bizalmas viszonyban állt a herceggel és ennek Jeanne iránti barátságát nagy igyekezettel mozditotta elő...

Miközben igy Étoiles-ban finomabb és durvább szálakból összeszövődött a jövő, lobogtak a titkos szenvedélyek, az intrika hangtalan lépésekkel mind közelebb lopódzott, Gontout márki és Bernis abbé királyi uruk parancsából Jeanne-t az udvar nyelvére és szokásaira tanitották, XV. Lajos győzőként vonult be Tournaybe.

Gentet Lowendal meglepte, Brügge megadta magát, Dendermonde és Ostende Harcourt herceg és Lowendal kezére jutottak.

Flandria szolgáltatta a szeretett Lajosnak a harci borostyánt, amelyet kormányzása eddig nélkülözött. A nép ujjongva üdvözölte a hóditót. Az összes templomokban Tedeum volt ő keresztyén felsége győzelmeinek tiszteletére.

Étoilesban is ünnepeltek. Szerencsekivánatokkal halmozták el Jeanne-t és ünnepelték, mintha törvényes feleség volna, aki Franciaország trónját XV. Lajossal megosztja.

Julius közepén futár érkezett Flandriából, akinek hire Jeanne-nak legforróbb vágyait megkoronázta. Ama pátenst hozta, amely Jeanne-nak Pompadour marquise-zá való kineveztetését tartalmazta.

Örömtüzek égtek, kürtök harsogtak, rakéták repültek fel a kék nyári égre és ömlött a pezsgő.

Lajos a pátenset gálánsan julius 11-éről keltezte, Gent bevételének napja után.

Voltaire, érezve udvari történészi hivatalával járó kötelességét, e verset költötte:

A Porte Saint-Martintól a Carouselig egyetlen nagy diadalivvé változott a főváros.

Tarka szőnyegek, cimerekkel telehimzett gobelinek szinei csillogtak az őszi napsütésben, lobogók és girlandok lengtek a szélben.

A Tuilleriákban családja üdvözölte a királyt. Meghatott könnyezés mindenfelé. Mind közt a királyné volt a legboldogabb, amikor fiát épen, egészségesen és győztesen ujra karjaiba zárhatta.

Szeptember következő napjaiban egymást követték: a hálaadó istentisztelet a Nôtre-Dame-ban, pompás tüzijáték a Gréve-téren, hegedü- és szinfónikus hangverseny és ebéd a városházán, amelyet Páris adott a királyi család tiszteletére és amely pontosan száz fogásból állt.

Az ünnepségek hevében a királynak nem jutott ideje ahhoz, hogy szeretőjét a karjaiba zárva, üdvözölhesse.

A bizalmas együttlét utáni vágya, amely Flandriába utazása előtt oly nagyon boldoggá tette és buskomor gondolatait szinte varázsütésre kergette el, mind forróbb lett.

Természete, amely nem birta el a kényszert, fellázadt a zajos ünnepségek ellen, amelyek távoltartották őt a marquise-től.

Miközben kénytelen volt magát a városházán a tiszteletére adott ebéden ünnepeltetni, Jeanne-t egyetlen emelet választotta el tőle. A király Jeanne számára a felső helyiségek egyikében kis ebédet rendeztetett, amelyhez Tournehem bátyját, Ábel fivérét, unokanővérét, madame d'Estrades-ot, és Lassenage asszonyt, egy soissons-i rokonát hivta meg Jeanne, akivel a nyár folyamán néhányszor érintkezett.

A király borzasztóan kinlódott féltékenységében. A környezetéből való urak fáradhatatlanul azzal voltak elfoglalva, hogy a felső emeleten Jeanne-nál tisztelegtek.

Páris kormányzója: Gesores herceg, Macville, a rendőrparancsnok, Bouillon, sőt, maga a kereskedők előljárója: monsieur de Bernage is, aki a király személyes szolgálatát látta el az ebéd folyamán, minden alkalmat felhasznált, hogy helyét otthagyhassa és távozhasson a teremből, hogy a szép Jeanne-t meglátogathassa.

A király csak akkor lett nyugodtabb, amikor Richelieu és Ayen titokban üzenetet hoztak neki kedvesétől.

Önmagát biztatgatta. Még néhány nap csupán, és Jeanne megkapja a Chateauroux szobáit, amelyeket a legnagyobb pompával rendeztetett be a számára, és ezzel hivatalosan is be van vezetve az udvarnál.

Minden pillanatban láthatja őt, titokban akár nyilvánosan is, nem lesz életének egyetlen mozzanata sem, amelyben Pompadour marquisenak része ne volna.

A nehéz burgundival telt poharat az ajkához emelte. Titokban az ő egészségére itta, számlálta az órákat, hogy végre egyedül lehessen Jeanne-nal kicsiny szobáiban, ahol feléje nyujtja majd a bibor szinü bort és édes ajkait.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A Versailles felé vivő széles uton tolongtak az emberek. Mindenki látni akarta az ujdonsült marquist, a hires d'Étoilest, aki oly gyorsan vedlette le származásának kigyóbőrét és néhány óra mulva már az udvar nagyjai közé fog tartozni. Mindenki tudott róla valami érdekes mesét. Egy kövér polgári nő, akinek a Hôtel des Chévres közelében füszerüzlete volt, azt állitotta, hogy d'Étoiles ur félholtra verte a feleségét; ám ez mit sem használt, mégis csak elvesztette a pert. Ami valóságos csoda, ha egy király az ellenfél!

- Azt mondják, hogy pénzsóvár és fukar, - hangzott egy izgatott csoport felől.

- Azt mondják, hogy többek rábeszélésére nagy összeget követel a királytól káráért.

Egy fenyegető ököl emelkedett a magasba: »óvakodjék attól, hogy a királyt és az országot kiszipolyozza, majd megmutatjuk neki!«

- Ugy hirlik, hogy a király őrülten szereti őt és borzasztó érdekes, hogy a nő teljesen hatalmában tartja, - suttogta egy kis kacér grizett egy diáknak, akivel karonfogva állt.

- Azt mondják, hogy még gyermekkora óta gyülöli a jezsuitákat. A körülállók nevetve énekeltek egy ismert utcai dalt: »Poissonniére, Poissonniére, Poiss...«

- Pszt, pszt. Meg ne hallja valaki, - szólt figyelmeztetve egy kishivatalnok, akinek hivatalból vérében volt a loyalitás.

- Azt beszélik, hogy a király Flandriából mesés összegeket és gyémántokat hozott neki és a rokonságának.

- És nekünk szenvednünk kell a száraz kenyérért, ördög vigye az asszonyi gazdálkodást! Hát nem elégszik meg azzal az eggyel, aki tiz törvényes gyermeket szült neki?

- Ez Pierre, ez nem ok! Ismerek embereket, akiknek egyike se király és sokkal rútabb a feleségük, mint ez a Mária Leszczinska.

- Talán egész jó nő ez a Pompadour, talán segiti is a szegényeket, - szólt egy szelid, keskeny ajku, mély szemü asszony.

- Az ügyvédek dicsérik, - hangzott egy másik csoportból, - azt mondják, nagyon finom eszü nő.

A termekben, az Oeil de Boeufben és a versaillesi galériákon is tolongtak az emberek.

- Vajjon, hogy fogadja majd a szegény királyné? Mit mondhat neki? Legföljebb egy közönyös szót a toilettjéről, amihez aztán igazán ért, ezt meg kell hagyni.

- Az öreg Conti asszony nemi valami boldog lehet, hogy éppen neki kell Jeanne d'Étoilest bevezetni. Ugy hirlik, hogy a hercegnő, a Tuilleriákban igen elkeseredetten nyilatkozott erről a királynőnek.

- Kedves grófnőm, ezt a hirt nagy óvatossággal kell fogadnunk. Conti hercegnő a királynak már Mailly asszonnyal kapcsolatban is sok szolgálatot tett szerelmi ügyekben. S ő jól tudja, miért. Ezeket a szolgálatokat most is bizonyára bőségesen fogják jutalmazni.

A kis comtess mutatóujját kipirositott szájára nyomta: »pszt, azt hiszem jön.«

Conti hercegnő lépett be a fogadó-szobába és a király szobája felé fordult.

Vele együtt három hölgy. Középen az uj marquise, kétoldalt Chaubontaubon grófnő és Destrades asszony, akiket a király adott melléje kiséretül.

A körülálló gavallérok lelkesedve nézték. Termetre és tartásra, szinte királyinak nevezhető.

- És a ruha! Drap d'argent, arany, a chantilly csipkék, jó hogy nem nékem kell kifizetni.

A négy hölgy rövid idő mulva visszajött a király szobájából. Az első szenzáció elmult. A királynőnél az összegyülekezett udvari társaságban a dauphin és ifju neje is ott várakoztak.

Amikor a marquise belépett, mély, szinte kellemetlen csend honolt. Jeannenak dobogott a szive, ám sem arcán, sem tartásán az izgalom legcsekélyebb jele sem volt észlelhető.

A cerimónia előirása szerint és emellett tökéletes gráciával hajolt meg a királynő előtt.

Minden szem feszülten figyelt lélekzetét visszafojtva, hogy meghallgassák a királynő megszólitó szavait.

Párisban ugy körülbelül a szájába rágták Mária Leszczinskának, hogy kényes helyzetében hogy' szólitsa meg a marquiset: néhány hideg konvencionális szó a Pompadour toilettjére vonatkozólag, amely még meglepőbb volt, mint ahogy várták.

A királynő nem volt rá hajlandó, hogy udvaroncainak visszhangja legyen. Emlékezett rá, hogy ismert egy kedves hölgyet, aki az elmult nyár folyamán, gyakrabban érintkezett a marquise-zal és igy barátságosan megkérdezte:

- Hogy van Saisac asszony? Nagyon örültem, hogy Párisban gyakran láttam őt. Mit hall felőle?

Jeanne életében először, zavarba jött, annyira meglepte őt Mária Leszczinska kedvessége. Nem tudott egyebet válaszolni, csupán néhány dadogva kiejtett szót.

Majd izgatottan letépte keztyüjét, hogy a királynői uszály szélét megcsókolhassa. Karkötője, férjének legutolsó ajándéka, eltört e mozdulat közben.

Köröskörül a királyné rendkivül szivélyességéről beszéltek és a még rendkivülibb esetről, hogy az ékszer eltörött.

A dauphin ellenben eltökélt szándékához csupán néhány jéghideg szóra szoritkozott a marquise toilettjére vonatkozólag.

Az egész esettől nagyon izgatottan, anyjának megmagyarázhatatlan szivélyességétől, amelyre nem volt elkészülve, dühösen, drasztikus, fitymáló mozdulatot tett nyelvével a marquise háta mögött.

Az udvar legnagyobb része észrevette ezt. De alig akadt, aki helyeselte. A marquise immár a legmagasabb kegyben állt, maga a királyné barátságosan fogadta, ezzel a ténnyel számolni kellett.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Jeanne a fogadás izgalmait a kényelmes XIV. Lajos modorában berendezett boudoirjában pihente ki, amelyben alig egy évvel ezelőtt a Chateauroux lakott.

A kék aranylábu mennyezetes ágyak egyikén feküdt kinyujtózva, amelynek selyme évtizedek alatt megsápadt, rózsaszin atlasz cipős kis lábai keresztbe vetve, kezei világosbarna haja alatt. Boldogság és nyugalom tükröződött az arcán. Meg lehetett magával elégedve, azzal, amit alig egy fél év alatt a király első csókja óta elért.

Tekintetét a mennyezetes ágy melletti kis asztalon nyugvó gyémántnyakéken, a villogó gyürükön is a gyöngysorokon nyugtatta. Madame du Hausset, a komornája, aki tegnap óta személyes szolgálatot teljesitett körüle, az értékes ékszereket gondosan selyem és bársony alapra helyezte. Az ékszerek között feküdt a drága rózsacsokor, amelyet a király küldött volt néki a fogadás előtt.

Az ifju marquise ajka mosolygott. Valóban XV. Lajos, akiről nem lehetett azt mondani, hogy szeretőit ajándékokkal árasztja el, vele szemben nem fukarkodott.

Jeanne fehér háziruháját, amely a legfinomabb lyoni selyemből készült, a keble fölött kigombolta.

Szép testének hószin bőrén egy rózsaszin selyemmel áttörött szőke hajfürt feküdt. Megfogta a selymes hajfürtöt és ajkára nyomta. És szelid simogatással becézni kezdte.

Annyira elmerült ebben a gyengédségben, hogy nem hallotta meg, amint a boudoir ajtaja halkan kinyilt. Ijedten összerázkódott, amikor kezét megfogta egy kéz és el akarta tőle venni a fürtöt. Fel akart ugrani. A király visszatartotta.

- Maradj, - szólt parancsolóan. - Kinek a haját becézgeted ily gyengéden? Beszélj, de ajánlom, hogy ne hazudj!

- A gyermekem hajából való, a kis Alexandráéból, sire. Ma az ünnepélyes órában a keblemen volt, hogy szerencsét hozzon nékem.

A királyt e szavak lefegyverezték. Mellette térdre hullott és csókot nyomott oda, ahol a hajfürt pihent.

Jeanne fölkelt és maga mellé vonta a királyt. Begombolta ruháját a keble fölött és odatüzött egyet a csillogó selyemre a király rózsái közül.

- Igy, sire, most ismét udvarképes vagyok és fogadhatom uramat és parancsolómat.

A király Jeanne-nak egy selymes hajszálát keze köré fonta. Egész közel vonta őt magához és egy frivol élcet sugott a fülébe.

- Valóban, Jeanne, a legcsudálatosabb mértékben udvarképes voltál. Vajjon Bernis és Gontout ily kitünő tanitók? Vagy ezt a gráciát és előzékenységet magával hozta a bölcsőjében a kis madame d'Étoiles?

- Ó mily jó, amikor az ember megszabadul a ceremóniáktól! Egyébként, ugy hallom, maga Mária Leszczinska is kegyeibe fogadott.

- A királyné alapjában jóindulatu lélek. Mindent elkövet, hogy tetszésemre legyen, még ma is. Csak ne volna olyan gyilkosan unalmas! És a vallásos érzései! Brr!

- Annál nagyobb trágárság, ahogy a dauphin veled szemben viselkedett. Luynes hercegnek egyáltalában nem sikerült a fiam viselkedését előttem mentegetnie. Tulsok tanu előtt cselekedte. Példás büntetésben fogom őt részesiteni.

Lajos felugrott és nem hallgatott reá. Izgatottan és dühösen járt fel-alá.

- Még az hiányzik, hogy büntetlenül lehessen megbántani egy asszonyt, akit én szeretek! Hadd jegyezze meg magának, mindjárt most, a legelső alkalommal, hogy föltétlen tiszteletet követelek mindenki számára, akit az udvarnál be akarok mutatni. Feltétlen tiszteletet! Egy időre távol kell majd lennie Páristól és Versailles-tól. Meudon-ba küldöm!

- Kis időre nem fog ártani a szerelmüknek a válás. Vajjon mi nem sokkal hosszabb időre voltunk kénytelenek elválni, Jeanne? Ó, ha tudnád, mennyire vágytam utánad! Mily égetően nélkülöztelek!

- Vajjon nem fonhattam volna át rózsákkal? Vajjon nem édesitetted volna meg éjszakáimat a kemény napok után?

Ittas szemekkel tekintett a nőre. Ó, mily csábitóan szép volt kibomlott hajával, a fehér, lágy ruhában, amely alatt a finom, fehér test minden vonala feléje virult.

Madame du Hausset egy jó családból való, okos és előkelő gondolkodásu asszony, csakhamar megnyerte magának a marquise bizalmát. Jeanne mellett aludt a kis szobában és nemsokára már hivatlanul járt ki s be urnője termeiben. Még a királyt sem zavarta egy esetleges vele való találkozás, aki pedig senkivel sem akart a kedvese lakásán összetalálkozni.

Lajos elhatározta, hogy rövid ideig kipiheni a háboru fáradalmait és a marquise-zal Choisy-ba költözik. Ott csupán a legintimusabb udvaroncait akarta maga körül látni, hogy a falusi együttlét közelebb hozza őket a kedveséhez. Legelsőbben is Richelieure, d'Ayenre, de Mense-re és de Duras-ra gondolt.

Lajos meg volt róla győződve, hogy Choisy tetszeni fog Jeanne-nak. Mióta a Chateauroux ott ünnepelte dicsőségét, Gabriel a kastélyt jelentékenyen megnagyobbitotta és szebbé tette.

A Szajnára nyiló terraszt kiépitették. Gabriel egy uj lakóházat épitett, amely százezrekbe került. Mindenütt friss kényelem és ujszerü fényüzések.

A király éppen be akart lépni Jeanne-hoz, hogy a meghivások és a Choisy-ba való utazások részleteit megbeszélje, amikor a marquise szobáiból beszélgetés hangja ütötte meg a fülét.

Mi történt? Ki lehet nála, aki ily emelt hangon beszél? Vajjon elfelejtette-e a marquise, hogy 11 órára jelezte látogatását?

A király egy pillanatra állva maradt, mintha gyökeret vert volna a lába. Dühösen összevonta szemöldökét.

Megismerte d'Estrades hangját, a Hausset-ét és még egy kellemesen csengő férfihangot, amelyet nem ismert. A Jeanne hangját nem hallotta.

Felrántotta az ajtót, különös jelenet tárult a szemei elé: Ott látta Jeannet, aki sápadtan, ajkát harapdálva, az asztalra támaszkodott, d'Estrades és Hausset asszonyt, akik heves izgalomban beszélgettek a királyi gárda egy tisztjével.

A fiatalember keményen egyenest állt ott, védekező állásban, előrenyujtott karddal kezében, amelynek hegyén egy darab durva, sárga papiros lengett.

A király belépésekor elhalt a beszéd. Mindnyájan ijedten pillantottak föl és mélyen meghajoltak.

Lajos megismerte a tisztet, akit gyakran rendeltek szolgálattételre a királyi szobákhoz.

A gróf néma volt és elsápadt. Ebben a pillanatban odaadta volna az életét, ha az ominózus papirlapot eltávolithatja és kidobhatja.

- Megengedi felséged, hogy Segnart gróf feloldassék a válaszadás alól? Megengedi felséged, hogy Segnart gróf eltávozhassék?

Lajos válasz helyett lekapta a kard hegyéről a papirlapot és elolvasta. Arcát pir futotta át. A cédulát lenézően a padlóra dobta és rátaposott.

- Mit jelentsen, Segnart gróf, hogy ilyenfajta piszokkal felfegyverezve, a marquise lakosztályában találom?

- Bocsásson meg felséged. Nem én vagyok az oka. E cédulát ott találtam a versailles-i park egy fájára szegezve, amikor a kastélyba akartam menni szolgálattételre. Egy bámuló tömeg szemei elől szurtam le a kardommal. Madame d'Estrades éppen odaérkezett és akaratom ellenére kényszeritett rá, hogy azt a marquise-nak prezentáljam.

- Ismerni kell a veszélyeket, ha védekezni akarunk ellenük! - felség! - szólt közbe hidegvérüen d'Estrades asszony, miközben rosszindulatu mosoly huzódott a szája körül.

- Madame du Hausset is odaérkezett. Semmi áron sem akarta, hogy a marquise a cédulát elolvassa. Sajnos, már későn. Madame d'Estrades... - Segnart habozott.

- Felszólitom, madame, vonuljon vissza szobáiba, madame du Hausset, kérem, maradjon a közelben.

- Szegény szivem, - szólt vigasztalóan, arcát és kezét simogatva, - ettől a fájdalomtól megkimélhettek volna, hogy azt az undok irást el kelljen olvasnod.

Fölkapta a parkettről a kedveséről gunyos sorokat tartalmazó irást és darabokra tépte.

- Sok ellenség, nagy tisztesség, sire. Ehhez hozzá kell majd szoknom, ebben részem lesz, amig abban a boldogságban sütkérezhetek, hogy Felséged bizalmát birom.

A király rámeredt. Micsoda asszony! Mennyire tetszett néki ennek az erős szellemnek bátorsága ebben az erős testben! Mennyire megcsodálta!

Jeanne győzelemittasan szegte hátra a fejét: »Csak hadd gunyolódjanak!« gondolta magában. Csak azt gunyolják, amitől félnek! És csak hadd féljenek tőlem! Csak az uralkodhatik, akitől félnek!

A choisy-i ősz gyorsan elmulott. Jeanne arra használta fel a király állandó jelenlétét, hogy forró vágyaihoz alkalmazkodónak mutassa magát.

Kieszközölte a királynál, hogy meghivta Choisy-ba összes irodalmi és filozóf-barátait. Ábel fivére is, akit a király «öcsikének» szokott nevezni s akinek a «monsieur de Vandiéres» nevet adta, hogy a «Poisson» névtől megszabaditsa és Tournehem bátya is meghivást kaptak.

Madame d'Estradest tapintatlansága miatt elbocsátották Versailles-ból. A király a marquise társaságául a de Lauragais, a de Lassenage és a de Bellefond hölgyeket rendelte ki.

Lajos kitünően mulatott. Buskomorsága szinte teljesen eltünt. Az irodalmárokkal és filozófusokkal való szórakozás vigan folyt. A király még Voltaire erőszakos, eszelős, epés lényével is megfért, szórakoztató képességének virtuózitása és ama kedves kis pikáns hódolatok kedvéért, amelyeket a hölgyekkel szemben tanusitott. Ilymódon Voltaire megkönnyitette Jeanne-nak ama feladatot, hogy számára a rég vágyott akadémiai tagságot megszerezze.

Az öreg gunyolódó fáradhatatlan imádattal és hódolattal hálálta meg ezt.

Elárasztotta költeményekkel és virágokkal és amikor egy izben Jeanne-t éppen fivére, Ábel rézmetszetének készitésénél lepte meg, egy madrigált költött, amely a királynak különösen megtetszett:

Ám Jeanne többi barátai sem rövidültek meg, köztük Bernis, aki a király jelenlétében még jobban elrejtette a marquise iránti szenvedélyét, mint Étoilesben Duelos, Gentil-Bernard, Morterif, Prevost abbé, mind, mind élvezték a király szivélyességeit.

Jókedve kiapadhatatlan volt. Csevegett velük és leült közéjük l'hombre-t játszani. Kocsiban kisérték el őt és a marquise-t vadászatra, királyi háza minden szépségét megmutatta nékik.

Lajost legkevésbbé sem zavarta meg, hogy Choisy-t valaha a Vintimille kedvéért épitették, hogy a Chateauroux őt éppen Choisy-ban őrjitette meg legjobban a bájaival.

A legnagyobb büszkeséggel mutatta vendégeinek a háborus képek vázlatait, amelyek az ő flandriai győzelmeit dicsőitették.

Amikor Le Normant de Tournehem ur egy alkalommal eme vázlatokra néhány rendkivül találó megjegyzést tett, Jeanne megpróbálta nagybátyja szellemes kritikáját értékesiteni.

Most megvalósitotta ezt, amit már a Hôtel des Chévres-ben tervbe vett, azt ajánlotta a királynak, hogy nevezze ki Tournehem urat a királyi épitkezések vezérigazgatójává, amely hivatal eddig a Philibert Orry-é volt.

Könnyedén megmagyarázta, mennyire predesztinálja Tournehem-et erre az állásra müvészies képessége és hosszu éveken át folytatott kereskedelmi tevékenysége.

Lajos, akinek Tournehem komoly, előkelő modora tetszett, alkudozás nélkül teljesitette Jeanne kérelmét.

Az sem volt a király számára kellemetlen ötlet, hogy éppen Jeanne egy közeli rokonának szabad belépése lesz dolgozószobájába, akárcsak minisztereinek.

Jeanne győzedelmeskedett. Nemcsak egy uj támaszt nyert az udvarnál, hanem egy adósságot is lerótt Tournehemmel szemben és gondoskodott Ábel fivére jövőjéről.

A királyi határozat nemcsak Tournehem ur személyének szólt, az »öcsike« jövendő igényét is biztositotta a magas hivatalra.

A choisy-i örömöknek véget vetett a király heves lázrohama. Lajos kellemetlen meglepetésére Mária Leszczinska jelentette be Choisy-ban megérkezését, alig hogy a hir Versailles-ba érkezett. A király, aki a második nap már jobban volt, vissza akarta utasitani a látogatást. Jeanne-nak nagy munkájába került őt erről lebeszélnie. Minek haragot szitani?

Ayen is a marquise álláspontján volt. Meg volt róla győződve, hogy Jeanne okossága el fogja egyengetni a kényelmetlen szituációt.

Egyébként pedig Ayen és Richelieu megtudták Luynes hercegnétől, hogy a «kis Poisson», - még néha igy nevezték a háta megett, - a királyné különös jóindulatát birja, amióta kivitte a királynál, hogy ne kelljen a dauphin-nek Meudon-ba távoznia.

Igy tehát azt irta a király a feleségének, hogy örömmel fogadja. «A kastélyban jó ebéd várja, a templomban pedig vecsernye és áldás.»

A királyné valóban a legszeretetreméltóbbnak mutatkozott. Láthatólag jól esett neki, hogy az uj metressz viselkedése távol áll elődeinek sértő allürjeitől.

A marquise a leggyengédebb és legalázatosabb figyelmességekkel környékezte a királynét. Vidám csevegésével és dalokkal igyekezett őt jókedvben tartani. Mezei virágokból készült csokrokkal kedveskedett neki, amióta megtudta, mennyire kedveli a királyné a mezei virágokat.

A király és Choisy vendégei bámulták a Pompadour uj sikerét. Már régóta nem látták Mária Leszczinskát ily elégedettnek és vidámnak. Soha a Mailly, vagy a Vintimille, vagy akár a Chateauroux jelenlétében!

- Hogy' kezded el, kis büvésznő, amikor a királyné morózus unalmát el akarod kergetni? - kérdé Lajos, miközben Jeanne-t kiemelte a nyeregből és egy pillanatra gyöngéden magához szoritotta.

A finom reggeli ködben kettesben kilovagoltak volt a choisy-i őszülő erdőbe.

A király a két lovat egy tölgyhöz kötötte. Karonfogva haladtak az erdő belsejébe. A barna és vörös falevelek zörögtek a lépteik alatt.

- Vajjon büvészet az, ha az ember egy kissé okos, vagy kissé kedves? Vajjon nem okosabb-e, kissé barátságosabb lenni a szegény királynéhez, mint megsérteni durva vakmerőséggel? Könnyebben megbocsátják a boldogságunkat, Franciaország népe is, sire, ha a boldogságunkkal nem teszünk másokat boldogtalanná.

Homlokára felleg borult és beárnyalta szép szemeit. Arra a kis gunyos cédulára gondolt, a Segnart gróf kardja hegyén...

Halkan, mint az álom, hullottak le az arany és barnáspiros falevelek. Mars ura térdére fektette szép fejét. A király szeliden megsimogatta fényes, barna szőrét. Mily sokszor tartotta egyetlen hü barátjának ezt a kutyát. Boldogan érezte, hogy mennyivel jobb neki, amióta Jeanne mellette volt. Mily mélységesen szereti őt!

Ó, mennyivel ritkábbak lettek a nehéz órák és a halálfélelmek! Mily hálás volt néki ezért!

- Egy kérésem van, sire. Egyben Mária Leszczinskát is érinti. Ha elhatározná magát, hogy hébe-korba barátságosabb arcot mutasson Mária Leszczinskának!

Lajos ámulva tekintett rá. Hogyan érti ezt? Hát nincs benne féltékenység? A Chateauroux, minden, a királynével szemben tanusitott udvariasságért keserü jelenetet rendezett!

Minthogy hallgatott, Jeanne félt, hogy visszautasitja kérését, pedig nagyon érdekében állt, hogy teljesitse!

Jeanne tudta, hogy a király az utóbbi években igen takarékos volt a királynéval szemben figyelmességek tekintetében. De senki se mondhassa, hogy Pompadour marquise még szegényebbé tette az elhagyott feleséget.

Ellenkezőleg, mindent el akart követni, hogy a házastársak egymáshoz való viszonyát megjavitsa. Ez a kivánság őszinte szivből fakadt. A királyné jóságos volt irányában. Jeanne-nak nem volt természete, hogy a jót rosszal viszonozza. Csak az várhatott tőle gyülöletet, boszut, aki durván közeledett feléje, aki ellentmondott neki és aki megbántotta.

Lassan-lassan odáig vitte a királyt, ameddig akarta. Elleste Mária Leszczinskának nem egy kivánságát, amelyek teljesedése nagyon érdekében állhatott a királynénak.

Jeanne rábeszélte a királyt, hogy oly napra tüzze ki a küszöbön álló fontainebleau-i utat, amely a királynőnek kellemes. Oly kéréseket közvetitett a királynak, amelyeknek emlitésére se lett volna bátorsága a királynénak.

Megigértette a királlyal, hogy mire a királyné Fontainebleau-ból Versailles-ba visszaérkezik, kivánságai teljesitve lesznek. Többek között: az ágy ujra való aranyozása, és tüzesszinü szövetekkel, à la duchesse leendő diszitése. (A királyné kedvenc szine.)

Mária Leszczinska egy gobelinre is célozott, a szentirásból való festményekkel. Jeanne egy gobelinre emlékeztette a királyt, amelyet Anne d'Autriche Mignard-ral festetett.

Talán Tournehem ur tanáccsal szolgálhatna, miként lehetne a gobelint megszerezni!

- Csak félig, sire! - Megvesztegető mosolyával tekintett rá. - Még csupán őfelsége a királyné jótékonysági deficitjére akarnám felséged figyelmét felhivni. Jól tudja, sire, a jótékonyság Mária Leszczinskának nagy szenvedélye; minden megtakaritott pénzét odaadja.

- Ön is, sire, oly szivesen cselekszik jót, hogy meg kell érteni a királyné szenvedélyét! Emlékszem például ama nagy összeget, - ugy hiszem, 600.000 livres volt, - amelyet Páris egy monstretüzijáték céljára tüzött ki a dauphin őfelsége esküvőjének tiszteletére. XV. Lajos áthuzta a város számitását és elrendelte, hogy ezt az összeget 600 szegény párisi lány közt osszák ki hozományul! Ó, még sok példát emlithetnék. Itt volt például...

A király türelmetlenül félbeszakitotta. Ma nem akart jótékonyságról hallani, legkevésbbé a királyné tekintélyes összegü jótékonysági deficitjéről.

És a királyba karolt és a lovakhoz kisérte, amelyek már türelmetlenül nyeritgettek feléjük.

Maurepas épp Marseilles-ből érkezett vissza. A kikötőt vizsgálta fölül és az uj tengerészeti iskola ügyében tárgyalt a hatóságokkal.

A Párisban praktikus szolgálatra kiképzett matematikusok közül két képzett fiatalember kisérte el, akikbe a miniszter nagy reményt helyezett.

Délutánra audienciára rendelte a király. Az időből még tellett annyira, hogy a levelezést átnézze és fogadja azokat, akik bejelentették magukat.

A miniszter néhány közömbös aktát félretett. Most egy akta után nyult, amelynek kuszált irását ismerősnek találta, ha nem is tudott emlékezni az aláirás nélküli akta irójának személyére.

Miután Maurepas a papirost néhányszor ide, oda forgatta, eszébe jutott, hogy egy bizonyos Jean Bernard kezeirása, egy ügyes titkos ügynöké, akinek szolgálatait néha igénybe vette, ha különös horderejü információkról volt szó.

- Átkozott fehércseléd, ez a «Poissonniére». Elég lesz már versailles-i gazdálkodásából!

Szintén azok közül való volt, akik a d'Étoiles Jeanne szekerét tolták. Nevetséges, hogy valaki ennyire exponálja magát a király egy muló szerelmi viszonyáért!

Maurepas sehogyse hitt eme viszony tartósságában. Sokkal inkább meg volt győződve róla, hogy a király meg fogja bánni a márkiságot, amellyel ezt a polgári nőt szerelme első hevében megajándékozta, mihelyt a mámor elszállt. És, hogy nemsokára be fog következni, arról majd gondoskodni fog. Maurepas jól tudta, hogy nemcsak a királynénál és a dauphin-nél - ami ez esetben mit se használt volna néki, - hanem a királynál is benne ül a nyeregben, ahogyan csak nagyon kevesen a főhivatalnokok közül.

Értett hozzá, hogy mulattatóvá és kellemessé tegye neki a munkát és ez, a király lusta gondolatait tekintve, sokat jelent.

A herceg belépett. Richelieu örült, hogy visszatérése után ily gyorsan beszélhet a miniszterrel. Bizonyosan sok ujságot hozott Marseilles-ből. Richelieu szeretett fontos személyek körül kémkedni. Nem volt hozzá kedve, hogy a marquise által lejárassa a rangját, minthogy ez egyáltalában nem volt hajlandó játékszeréül szolgálni.

Maurepas nem hagyott néki sok időt a kérdezésre. Sietve átnyujtott néki egy levelet az iróasztalról.

Miután a herceg elolvasta az irást, körülbelül ugyanazzal a borsos megjegyzéssel dobta vissza az asztalra, mint az imént Maurepas.

- Hogyan, ön felháborodik, herceg? Én önt eddig Pompadour marquise legelszántabb uszályhordozójának gondoltam.

A herceg ez ellen protestált. - Rövid ideig, megengedem, ez lehetett a látszat.

Maurepas ravaszul mosolygott. Ismerte a herceg érzékenységét, amely azonban könnyen jóvátehető volt.

- Ezt nem mondhatnám, - Hanem - annyi szent, hogy a marquise-t sokkal kevésbbé tanulékonynak látom, mint amilyennek gondolni, okom volt.

Orry tizenöt év óta van hivatalban. Nemcsak, hogy elveszik tőle a királyi épitkezések vezérigazgatóságát, és a Pompadour egy rokonának adják, - különben azt rebesgetik, hogy Tournehem az apja, - de most még, ugy mondják, a pénzügyek főellenőri állásától is megfosztják!

- Átkozott egy gazdálkodás, amelyben nemcsak a Poissonniére, hanem minden valószinüség szerint az öreg hetvenkedő, Poisson hivatalos apja is benne tartja a kezét. Orry, ugylátszik, kellemetlenné vált a Páris fivéreknek. Voilá.

- Hallatlan viszonyok! - kiáltotta Richelieu - némi szarkazmussal. »Az ember már a saját bőrében sincs biztonságban.«

- Bőre válogatja, herceg. - Maurepas komolyabb hangon folytatta: »Elsősorban arról van szó, hogy a Pompadour önjelöltjeinek utját előre elvágjuk. Beszélni fogok Fleury-vel. Ajánlja d'Arnonville-t, a királynak.«

- Ha van néhány pillanatnyi ideje Maurepas, - a miniszter bólintott, - elmondok önnek egy kis Versailles-i történetet, amely nem nagyon komoly, de annál pikánsabb.

A herceg a mulatságos csengő hangján beszélt. Egyetlen arcmozdulattal se árulta el tulajdonképpeni szándékát, hogy a minisztert minél jobban Pompadourné asszony ellen hangolja.

- Ön valószinüleg tudja, hogy a choisy-i és a fontainebleau-i napok óta a király és a marquise elválhatatlanok.

- De mennyire tudom! - szólt a miniszter hevesen. - Hogy volna rá különben ily fatális befolyása!

- Mihelyt a király felkel, felkeresi szobáiban a marquis-t. Megreggeliznek, beszélgetnek. Majd a marquise énekel és zongorázik, amig a király misére megy. A mise után visszatér, megeszik nála egy tányér levest és egy kotelettet, - hogy megtisztelje ama tényt, hogy Pompadourné asszonynak nagyszerü szakácsa van.

- A király pénzén, - mig itt lent ezek a szegény fickók éheznek a kikötőben, - kiáltá dühösen a miniszter.

- Azután öt-hat óráig szórakozik vele, aszerint, hogy mennyi időt ad néki a miniszterek fogadása.

- És a jelzett pikantéria, herceg? - vágott szavába Maurepas ingerülten és türelmetlenül.

A herceg nevetett. «Qui vivra, verra!» Tegnapelőtt éjszaka rosszul lesz a király a Pompadour ágyában, heves gyomorgörcsöt kap. Rettenetes kinjai vannak. A Pompadour rettenetes kétségbeesésében madame du Hausset-ért kiált, aki a szomszédszobában alszik, - vagy nem alszik. - Mittevő legyen? Orvost kell hivni, orvosságokat szerezni! De hogyan, anélkül, hogy helyrehozhatatlanul kompromittálja magát? A marquise hiába könyörög a királynak, menjen ki az ágyából és vonuljon be saját lakosztályába. Ugy fekszik ott, mint egy fadarab és minden könyörgés számára siket.

- Valóban igen pikáns história! Még csak az hiányzott, hogy a királyné is megbetegedjék és a királyért küldjön!

- Ugyan ne legyen már ilyen rosszakarója a királynénak. Hadd aludjon legalább nyugodt lelkiismerettel az uj tüzszinü baldachin alatt.

- Minthogy Hausset asszonynak ugylátszik a Kwernays doktor barátságára és diszkréciójára különös joga van, felébreszti álmából a barátot. Lábujjhegyen, hogy a szolgákat és a környezetet fel ne ébresszék, lopództak a marquise halványkék selyem ágyához. Pompadour asszony a király kezét fogta és hiába igyekezett a jajgató beteget megnyugtatni. Forró teára volt szükség. Nem maradt más hátra, minthogy a három tanácstalanul álló betegápoló egy negyediket ébresszen fel, a Pompadour ruhatárosnőjét. Egy órai intenziv ápolás után Kwernaysné a királyt ujra lakosztályába szállitotta, ahol az nemsokára az igazak álmát aludta.

Néhány nappal később szárnyra kelt Párisban és Versaillesban az első »Poissonnade«. Kézről-kézre, szájról-szájra járt. A királyi családon és Pompadour marquisen kivül igen kevesen voltak, akik előtt ez a gunyvers ismeretlen maradt.

Az udvarban uralkodó általános vélemény az volt, hogy ez az aljas irásmü csupán Maurepas müve. Azonban senki sem akarta elégetni az ujját és ezt a véleményt a királyig juttatni. Jól tudta mindenki, mily nagy kegyben áll ez a »Charmant« miniszter XV. Lajosnál.

Richelieu is elejtette azt a szándékát, hogy Maurepas-t a királynál meggyanusitsa.

Meg volt róla győződve, hogy a miniszter az ő segedelme nélkül is megássa az önnön sirját, mert most már Maurepas-val ellentétben nem hitte, hogy a király viszonya csupán muló lesz.

Csak a marquise előtt beszélt néha-néha lekicsinylően és gyanutkeltően Maurepasról, mert tudta, hogy a marquise nem kedveli a minisztert.

A kis palota lépcsőin fehér hótakaró feküdt, az ablakok jégvirágokkal befutva, mint ama estén, amikor Madeleine Poisson Binet-et és küldöttségét oly türelmetlenül várta.

A szenvedélyes asszony most csöndben és mozdulatlanul feküdt a magasra vetett párnák között.

Tournehem ur és Charles Guillaume d'Étoiles ott ültek a betegágynál. Francois Poisson Versaillesba utazott, hogy Jeanne-t és a kis Alexandrát elhozza, akik néhány nap óta anyjuknál voltak látogatóban. Ábel már elment volt egy itáliai tanulmányutra.

Tournehem ur egy pillanatra elbocsátotta Madeleine kezét, amelybe az görcsösen belekapaszkodott, hogy megnézze óráját.

- Jeanne minden pillanatban itt lehet. Menj a szobádba és légy nyugodtan, amig itt lesz. Majd beküldöm a kicsikét, ha Jeanne nem ugy határozott, hogy Hausset asszonynál hagyja.

- Látni akarom őt, - mondta konokul - legalább egyszer látni akarom! Ehhez jogom van.

- Jogról itt nincs szó! Törvényesen szétváltatok. Ne nyugtalanitsad a szegény beteget!

Madeleine nagy üggyel-bajjal felkapaszkodott párnáin. Mereven ült, akár a nyil. - Eredj, ne állj utjába a marquise-nak! - szólt parancsolóan.

Amikor mindketten a lépcsőbejáratnál álltak, abban a pillanatban kinyilt a kapu.

Jeanne, aki már az első lépcsőn állt, kemény, jeges hangon odakiáltotta Tournehem-nek:

- Kedves bácsi! Kérem, nyisson nékem utat. Nincs kedvem, idegenekkel találkozni!

Jeanne térdre hullt az anyja ágya előtt és gyengéden csókolta meg a hervadt, csontos kezeket.

Aztán jelt adott Tournehemnek és a férjének, akik a marquise mögött állottak, hogy távozzanak.

- Csókolj meg gyermekem, - suttogta halkan és hörögve, - a végét járom, de nyugodtan halok meg, elértem a legnagyobbat, amit elérnem lehetett: láttam a dicsőségedet.

- Vigyázz mindenre, amid van, gyermekem. Ne add a fejed semmi könnyelmüségre! Minden férfit nehéz megtartani. De a legnehezebb egy királyt. Légy jó és alázatos a királyné iránt, az csak javadra lehet. Türd el hidegvérrel a dauphin gyülöletét. Ne kevélykedj a barátaid előtt, csupán ellenségeiddel szemben mutatkozz bátornak, hadd tudják, hogy nem félsz tőlük. Légy türelmes a király hangulataival szemben, sose éreztesd vele, hogy hatalmadban van! Ne veszitsd el a fejedet, ha valami más, muló szenvedély fogja el.

Ha majd öregszel és tested már nem tudja őt lebilincselni, adj néki többet szellemedből, adj néki a szenvedély helyébe barátságot. Sohase engedd...

A haldokló asszony lélekzete elállt. Nehezen hörgött és nyugtalanul levegő után kapkodott. Majd még egyszer beszédbe fogott.

- Sohase engedd, hogy... valaki kettőtök közé férkőzhessen... gyülöld továbbra is a jezsuitákat. Fogadd meg...

Ez volt utolsó szava. De még hallotta az esküt, amelyet Jeanne fogadott, hogy anyja tanácsai szerint fog élni.

Jeanne csengetésére Francois Poisson és Tournehem ur beléptek a halottasszobába.

Francois a halottat megpillantva, hangos sirásra fakadt és hevesen átölelte leányát, aki nem tudta levenni szemeit az anyjáról.

Tournehem ur lehajolt Madeleine-hez és megcsókolta sápadt homlokát. Majd keresztet vetett rá.

Még egy-két tompa lélekzetvétel és vége volt. Poisson Madeleine, aki oly ernyedetlenül szövögette Franciaország és leánya sorsának szálait, nem volt többé!

Röviddel azelőtt, hogy a kocsi a kastély előtt megállt, beható beszélgetést folytatott a marquise-zal, aki mély gyászában némán maga elé meredt.

Poisson megfogadtatta leányával, hogy a királyt előkelő temetésre birja és kieszközli, hogy Párisban mauzóleumot emeltet.

A királyt, akit egy lovas futár már értesitett a halálesetről, kedvesét a szobáiban várta.

A marquise oly fáradt és megtörött volt, hogy legszivesebben egyedül maradt volna gyermekével és a hü du Hausset-vel.

- Nem szenvedett a szegény mama, habár ugylátszott, hogy szenved. De miért kellett szegénynek már meghalnia? Alig volt 46 éves! Nagyon szeretett! Kevesen vannak azok, akik igazán szeretnek - mondta panaszosan.

- Igen, sire! De ki nem irigyli tőlem felséged szeretetét? Anyám volt az. Mindenki más sajnálja tőlem, gyülölnek és üldöznek miatta.

Lassan-lassan tovatünt a szokatlan gyengeség, amelyet a szenvedés váltott ki belőle. Letörülte könnyeit. Felegyenesedett és kisimitotta haját a homlokából.

- Az a nehéz lélekzés, a hörgés, az élet lassu megszünése. Sohasem fogom elfelejteni.

Összeborzongott. Már elfelejtette szerelmesének bánatát. Kezeit arcába temette és hangosan felsóhajtott.

- Borzalom, borzalom. Hogy meg kell halni, végig menni a fekete uton, amelyet senkisem ismer, egyedül, egyedül! Egy kéz nélkül, amely tartaná az embert, egészen egyedül!

A bizalmas »te« megszólitás, amelyért a király oly sokszor könyörgött néki, most akaratlanul jött az ajkára.

- Veled megyek, nem hagylak egyedül. Kézen foglak, veled halok meg, egy királynak sohasem szabad egyedül lennie, még a halálban sem!

- Igérd meg nekem Jeanne, add a szavadat, annyival idősebb vagyok nálad, én leszek az első. Igérd meg, hogy velem jössz! - Jeanne megragadta jéghideg kezeit.

Sokáig ültek igy némán. Majd Lajos az anyja temetéséről kezdett beszélni.

- A kapucinusok templomában vásárlok a szegénynek sirhelyet. Hadd feküdjék ott, ahol országom előkelői pihennek. Hisz a te anyád volt, Jeanne.

A marquise fellélekzett. Amivel a király az elhunyt emlékezetének oly nagy volt, hogy a mauzoleum iránti kérését elejtette.

Lajos minden eszközzel azon volt, hogy kedvesét szórakoztassa s hogy anyja halála fölötti fájdalmát enyhitse.

Poisson asszony éppen karácsony napján halt meg. A király és Jeanne az év végéig elválaszthatatlanul együtt voltak. Kivitte Choisy-ba és meghivta Francois Poissont, hogy leánya mellett legyen.

A király le akarta mondani a marlyi ünnepséget, nehogy Jeanne gyászát megsértse.

A marquise energikusan visszautasitotta ezt a tapintatlanságot. Jól tudta, hogy mit tenne ezzel ismét kockára, hogy milyen tromfokat adna a dauphin és barátai a jezsuiták kezébe.

Lajos ujév napján fejedelmien jutalmazta meg a marquise-t eme önzetlenségéért.

Hosszu évek óta most először a királyné is kapott tőle ujévi ajándékot, amelyet Mária Leszczinska elragadtatással fogadott: egy értékes zománcos aranyszelence volt, a fedelén gyönyörü óraszerkezettel.

A király ezt a kis müremeket már az ősszel megrendelte volt Lazare Duvauxnál, abból a célból, hogy azt - ujévkor személyesen nyujtsa át Madeleine Poisson asszonynak.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Miközben a lánya mély és őszinte fájdalommal gyászolta anyját, Páris és Versailles utcáin ezt énekelték:

Gyors egymásutánban következtek ezen a téren az ünnepségek, amelyek uj, friss külsőt nyertek a dauphin és a király két idősebb leányának jelenlétében.

Henriette asszony, az infánsnő ikernővére és Adelaide hercegnő főudvarhölgyükkel, de Duras marsallnéval, külön háztartást vezettek és különösen az életvidám Henriette a Pompadour marquise segitségével egész sor fényes ünnepséget rendezett, amelyekről maga a királyné sem vonta ki magát.

Jeanne a lovarda termében nagy, fantasztikus balletteket rendezett, melyek elragadták az illusztris társaságot.

A király, aki eredetileg távol akart maradni, az utolsó pillanatban elhatározta megjelenését nem hivatalosan, Jeanne társaságában. Kisérete csak néhány személyből állott.

Jeanne azt az ékszert tette fel, melyet az udvarnál való első bemutattatása alkalmával viselt. Ehhez világoskék arannyal és gyöngyökkel át meg átszőtt mérhetetlen értékü bársonyruhát.

Szebb volt, mint valaha. Gyengéd teintje fénylő sápadtságával egész különös varázzsal birt.

Amikor Destrades és Du Roure asszonyoktól követve a királlyal az opera-terembe lépett, a feltünés óriási volt. Az egész közönség feléje fordult, megbámulták és kritizálták. Senki sem gondolt többé a táncra.

A királyt ma alig látszottak észrevenni. Egész Páris ismerte a szeretett Lajost. A hires és hirhedt marquise-t, a kis Poissont. Azonban az obskurus madame d'Étoiles-t, aki oly gyorsan lopta be magát a király szivébe s aki annyira hatalmában tartja őt, közelről akarták végre látni.

A marquise madame Destrades-val és a két herceggel tovább folytatta utját a fényes termeken keresztül. Néhány lépéssel odébb ujból körülvették, szinte körülzárták őket.

A marquise csaknem testi érintkezésbe került az őt körülvevő személyekkel. Ebben a pillanatban észrevette, hogy valaki a keze után nyul. Amire az ujjait ijedten és undorodva vissza akarta rántani. A jobb kezében egy papirdarabot érzett. Balkezével ugyanez megismétlődött.

Egy pillanatig arra gondolt, hogy a cédulákat a padlóra dobja. Majd arra gondolva, hogy a cédulák valami fontos közlést tartalmazhatnak, azokat rózsaszinü brokátselyem táskájába csusztatta, amely aranyláncon függött a karján.

Hálószobája ajtajában elfogta a félelem, hogy Lajos még egy pásztorórát követelhet tőle!

Az utóbbi időben gyakran hiába kérte a királyt, hogy feküdjék le és nyugodja ki magát. Lajos ma nem nyilvánitotta ama kivánságát, hogy őt elkisérje. Kezet csókolt és jó éjt kivánt néki.

Jeanne megkönnyebbülten lélekzett fel. Következő pillanatban féltékenység ébredt benne. Hátha egy más asszonyhoz megy, vagy más asszonyt fogad! A félelem összeszoritotta a torkát. De ahogy jött, el is szállt féltékenysége. Jeanne fáradt volt ahhoz, hogy érezzen vagy gondolkodjék.

Végigdőlt a mennyezetes ágyon és beszólitotta Du Housset asszonyt, aki kis szobájában urnőjére várt.

Amikor a komorna Jeanne karjáról leemelte az aranyhimzésü táskát, a selyem között papirzizegést érzett.

Jeanne, aki nyitott szemekkel feküdt, fölijedt. Undorral gondolt ismét az este körülötte nyüzsgő emberekre és ujra érezte, ahogy gyorsan, erőszakosan kezei után nyulnak.

Housset asszony kezéből kiragadta a táskát, amelyből izgatott kezekkel kivette a cédulákat.

Amikor megfordult, a marquise-t eltorzult arccal, dühtől ökölbe szorult kezekkel találta.

Jeanne némán ült az ágyon. Arca, mint a mész, fehér. A finom rajzu szemöldök összehuzva, az ifju fehér homlokon mély ránc.

Majd felugrott, le-fel szaladt a szobában, az utjában levő butorokat lökdöste.

- Richelieunek igaza volt, amikor ettől a gazembertől óva intett. Csak itt lenne a herceg! Mi keresnivalója van Artoisben? Jöjjön vissza, segitsen ezt a kutya Maurepast megfenyiteni.

Madame du Housset szomoruan rázta a fejét. Már ismerte a második cédula tartalmát is. Quesnay hozta néhány nap előtt Párisból.

Nem jutott tovább. Ájult dühvel a padlóra zuhant és arcát az aranylábu mennyezetes ágy halványkék selyempárnáiba furta.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Ama düledező rózsalugas közelében, ahol XIV. Lajos és La Valliére első szerelmi vallomásaikat mondták egymásnak, és amelyen ma vastag hótakaró feküdt, sétált a király és a királyné behavazott taxusbokrok közt.

A marquise végre megszólalt. A király konokul néma volt, egész lénye passziv ellenállást árasztott. Szerette Jeannet, minden kivánságát a szemeiből leste le, de azon, amit mint uralkodó jónak látott, nem hagyta magát lebeszélni általa.

Egyetlen pillantás és Jeanne máris látta, mi megy végbe a király bensejében.

Szelid hangon és kérő mozdulattal, amelynek ritkán tudott valaki ellentállni, különösen a király, igy szólt:

- Ó, sire, valóban nem érdemelte meg az a szegény ember, hogy elfogják. Parancsot kell adnia Maurepasnak, hogy hivja vissza az ifjut a minisztériumba. Ártatlan a tervek eltünésében. Anyjának esküvel fogadta, és én megigértem a szegény asszonynak, hogy segitségére leszek.

- Tudod, gyermekem, nehéz dolog. Maurepasra hatni. Éppen vele szemben nem szeretnék durva lenni.

A türelmetlenségtől szinte rángatózni kezdett Jeanne arca. Nehezen tudta elpalástolni a gyülöletét ez ellen az ember ellen.

Azon a ponton fogta meg a királyt, ahonnan nyilvánvalóan a passzivitása eredt:

- Ön az uralkodó, sire! Emlékszem még felséges elődjének szavára: «L'état c'est moi.» Ma is igy kell lennie. Felséged ur élet és halál fölött és a felséged minisztereinek engedelmeskedniök kell.

Lajos habozott egy pillanatig. Igaza van, ő ur élet és halál felett. Ő dönti el, vajjon bünhődnie kell-e valamely alattvalójának a Bastille falai közt.

- Ó, sire, ha teljesiti kérésemet! Gondolja meg, még fiatal az a szegény fiu! Gondoljon anyjára, sire.

- Én rajtam a sor, hogy köszönetet mondjak, marquise. Ne mondhassák rólam, hogy szememláttára igazságtalanságok történhetnek.

Hiába volt minden igyekezete. Vissza kellett vonnia a Vaillant elleni elfogatási parancsot. És a fiatalember ujra ott ült régi helyén a minisztériumban.

A király parancsával egyidejüleg a marquise egy levelét is megkapta. Kelletlenül bontotta föl.

Pompadour marquise kézzelfogható eredményt követelt a gúnyirat szerzőjének kiléte ügyében.

Maurepas ravaszul mosolygott. A titkos rendőrség és a «Fekete kabinet» még áll a marquise szolgálatában.

Addigra már bizonyára visszaküldte őt a király hülye férjéhez, a Hôtel des Chévres-be!...

Másnap reggel Páris és Versailles már egy uj gúnyverset olvashatott a falakon, fatörzseken, amelyet széltében-hosszában énekeltek: a miniszter válasza volt ez a Pompadour győzelmére.

Egyet ő maga szakitott le a kertben egy lámpásról, amely előtt gyakran elment, amikor Housset asszony és «Mimi» társaságában csöndet és nyugalmat keresett. Ezuttal nem sirt, nem sápadt el és nem szoritotta össze görcsösen a kezeit. Csupán a szemöldökeit vonta összébb.

Gyorsan, királynői léptekkel ment vissza a kastélyba és megparancsolta a kocsiját.

- Ne mondhassák rólam, miniszter ur, - szólt hidegen - hogy magamhoz hivatom a minisztereket. Magam jöttem el. A türelmem véget ért. Mikor fogja megnevezni a gúnyiratok szerzőjét?

Jeanne a fejétől a sarkáig megvetően tekintett végig rajta, majd gúnyosan igy szólt:

- Ön nem sokat teketóriázik a király metresszeivel. Ezt jól tudják önről. Arról van szó azonban, hogy a metresszek mennyire fognak ebbe belenyugodni. Az egyik nem olyan, mint a másik.

- Én mindnyájukkal érdemük szerint bánok, madame, - válaszolt Maurepas szemtelenül.

A miniszteri palota szomszédságában nem maradt titok a Jeanne látogatása. Villars marsall berontott Maurepas-hoz.

- Nem kisebb személyiség volt nálam, mint Pompadour marquise. Csak attól tartok, hogy nem nagy szerencséje lesz vele. Emlékszem rá, amikor a Mailly nálam volt, két nap mulva elbocsájtatott. Hogy a Chateauroux-t állitólag én mérgeztem meg, azt bizonyára tudja, marsall. Mindnyájára szerencsétlenséget hozok ezekre a királyi metresszekre. - És tulságosan hangosan nevetett fel, győzelme tudatában.

Halálosan rosszul érezte magát. A szive a megrepedésig dobogott. De a világért sem jelentett volna beteget a király előtt, semhogy Maurepas előnyben lehessen felette.

Housset asszony rábeszélésére kevéssé kipirositotta magát, nehogy a királyt megijessze kisérteties sápadtságával.

Elsőbb a herceg vette észre rettenetes lelkiállapotát, izgatott tekintetét, kezeinek reszketését, melyeken nem tudott már uralkodni. Azt is észrevette, hogy az ételt érintetlenül hagyja.

A király, aki d'Estrades asszonnyal és madame Bellefond-dal diskurált, figyelmessé lett.

- Még nem, sire, de könnyen lehet, hogy az leszek. Még több annál. Maurepas ur az életemre tör.

- Már megfeledkezett a szegény Chateauroux hercegnéről? - suttogta az asztalon át Jeanne.

Jeanne megizlelte a pisztrángot és a főzeléket, amellyel a király megkinálta és egy korty burgundit ivott.

Ballet után belépett hozzá a király. Quesnay nála volt és nyugtató porokat adott néki. Jeanne félig csukott szemekkel feküdt, kissé már megnyugodva.

Most, amikor Lajossal magukra voltak, elmesélte néki, hogy miként viselkedik a miniszter és maga mutatta a királynak Maurepas ujabb gúnyversét.

A király még eddig mit se hallott erről a dologról. Meg volt botránkozva. Ezt hangos szavakkal is kifejezésre juttatta, ami pedig nem volt szokása.

- Tőle való, sire. Higyje el! Richelieu is figyelmeztetett még elutazása előtt a Maurepas gyülöletére. Csak volna itt a herceg!

- Szegény Jeanne-om, szegény, kedves Jeanne-om. Maurepas komiszul vétkezett ellened, még ha nem is hiszem, hogy meg akar mérgezni.

- Hisz látom, mennyire szenvedsz, szegény Jeanne-om. De ne szenvedj, édesem. Hisz nyugodttá és boldoggá akarsz tenni engem s ehhez magadnak is nyugodtnak és boldognak kell lenned. Ó, istenem, mily nehéz és szomoru az élet!

Lajos egy székbe hanyatlott. Hosszan ült ott, némán, elgondolkozva. Gépiesen forgatta ujjain a gyürüket és az értékes köveket bámulta. Nagy tusájába került, hogy Maurepas-t elbocsássa.

Majd eszébe jutott, hogy egyszer régen megigérte a miniszternek, hogy személyesen fogja értesiteni, ha a bucsuzás órája üt.

Sietve jóéjt kivánt Jeanne-nak és nehogy elkéssen vele, még azon éjszakán levelet irt, amely többe került néki, semmint önmagának is bevallotta volna:

A marquise nagy előszobájában audienciára gyülekeztek az emberek a selyemmel bevont butorok, konsol-asztalkák, virágos kosarak és amarant- meg cédrus-girandolok között a XIV. Lajos-korabeli nagy tükör előtt, miközben Jeanne titkárának még lediktált egy levelet.

- Ugy, kedves Collin, mára elég volt. És most eressze be a kérelmezőket sorjába, mint az illedelmes kisgyerekeket és monsieur Machault jöjjön segitségemre. De mindenekelőtt küldje be nekem Dagé urat, hogy megfésüljön az audienciák alatt.

Kibontotta csudálatos gesztenyeszinü haját, amely világos selyem otthonkájának övéig ért. - Egy órára várom a királyt.

A kérelmezők jöttek és távoztak. Tisztek, akik előléptetésüket kérték, atyák és anyák, akik fiaiknak a Bastilleből való szabadulásáért könyörögtek. Egy ifju, csinos polgárasszony, aki hütlen urát akarta visszakapni a hatalmas Pompadour segitségével. Egy régi grófi család utolsó elszegényedett sarjadéka, aki a bérleti összeg elengedését kérelmezte.

Az előszoba tolongásán egy kis cicomás, beillatszerezett, ékszerekkel telerakott emberke tört át, Sieur Dagé, őfelsége hajmüvésze. Miközben a marquise egy előkelő jezsuita ügyét intézte el, Sieur Dagé tüzes fogóval és apró, ügyes kezeivel megdolgozta a marquise haját, amelybe gyöngyös fésüket illesztett. A marquise legyürte élénkségét és feszes tartással ült a tükör előtt. Néha-néha abba kellett hagyni a munkáját, Jeanne-nak hirtelen eszébe jutott, hogy a fekete taftből való szépségflastromok egyikét-másikát ajkára vagy homlokára ragassza.

Feléje se nézett annak a jezsuitának, aki hasztalan csillogtatta előtte virágzó retorikáját. Végre türelmetlenül a szavába vágott.

- Hiába erőlteti meg magát, monsieur. Hiányos értesüléséről tesz tanuságot, hogy nem tudja, miképp gondolkodom az ön rendjéről, vagy talán csak tudatlannak tetteti magát! A képmutatás önöknek biztos fegyverük. Csak kérdezze meg monsieur Machaultot! Ő meg fogja erősiteni, hogy meggyőződéses jansenista vagyok.

Még többet akart mondani, de Machault, aki ettől megijedt, gyorsan a szavába vágott.

Édeskés mosollyal, amely dühét rosszul palástolta, meghajolt és elhagyta a Pompadour boudoirját. Jeanne anélkül, hogy Dagéval törődne, felugrott.

- Ezek a jezsuiták, ez a banda! Ha tőlem függne, kilökném Franciaországból, mint a rongyot.

Machault aggodalmasan nézett körül. Hála istennek, a hajmüvészen kivül senki sem volt a boudoirban.

A marquise nevetett a nagy pecsétőr félelme fölött, akinek a szive a cordonbleu alatt gyáván dobogott.

- Nincs rá szükségem, madame, - szólt talpraesetten a kis emberke, - igy is eleget keresek.

Machault és a marquise nevettek, de a kis fodrász azon lamentált, hogy egy nyomorult jezsuita miatt kihült a vasa.

- Kedves mester, tudom, miért jött! Haragszik rám, mert a faképnél hagytam és nem ülök már a képhez.

- Igen, haragszom, marquise, amennyire egy ilyen csudás asszonyra haragudni lehet. Egyébként, ha jobban lesz...

- Igen, igen, kedves mester. Mihelyt falun leszünk és megint lélekzethez jutok, magamhoz fogom önt kéretni.

- Azt is folytatni fogjuk. Meg fogom önnek mutatni rézmetszeteimet, hadd szidjon össze értük.

- És most ne haragudjék, hogy elbucsuzom öntől. Nagyon későre jár, be kell fejeznem a toilettemet, a király percre pontos szokott lenni.

A marquise mosolyogva tekintett utána, örült, hogy nemsokára ujból Boucher-val tanul.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

XV. Lajos szórakozottan, gondolataival látszólag egészen távol, ingerülten jött és távozott.

Válasz nélkül hagyta, mikor Jeanne a dauphine iránt érdeklődött, aki az egész udvar nagy örömére áldott állapotban van.

A király nyugtalankodni kezdett, mikor Jeanne a jezsuita páter kérését panaszolta néki.

A megszokott időnél sokkal korábban távozott tőle a király, hüvös csókkal bucsuzva.

Jeanne tépelődve ült ott. Vajjon most utólagosan kell megbünhődnie Maurepas távozásáért?

Nem, ez nem lehet. Még csak tegnap szólitotta fel a király, hogy a királynéval a rendes látogatások alkalmával közölje, miszerint az elbocsájtott miniszter őfelségének sok boszuságot okozott és nem kivánja, hogy többé szó essék róla.

Itt hirtelen megakadt lázas gondolkozása. Torkát gyilkos érzés szoritotta össze, mikor eszébe jutott, hogy tegnap éjjel szinte mozdulatlanul feküdt a király karjaiban, mig a király egyik extázisból a másikba esett!

Szent isten, mi történik, ha ez az állapot többször is ismétlődik! Ha finom teste a király egyre fokozódó szerelmi vágyainak nem tud megfelelni!

Ideges félelem lopódzott a szivébe. Jobban ismerte a királyt bárkinél. Ha sürübben megtörténik, hogy karjai közt hideg marad, rettenetes következményei lehetnek.

Szerette a királyt a maga módján, ezt a szép, buskomor férfit, aki biborköpenyként burkolta őt szenvedélyébe.

Már abból az okból is szerette őt, mert nélkülözhetetlen volt a király számára. Vajjon akkor is megmarad nélkülözhetetlennek, ha a szenvedély mámora tovaszáll? Vajjon volt-e közöttük már olyan szoros szellemi és szivbeli kötelék, hogy a szerelmi lázt nélkülözni tudják? Vagy talán egy más asszonyhoz fog fordulni és őt a többihez hasonlóan az elhagyott szerető nyomoruságos szerepére fogja itélni.

Olyan-olyan szörnyü nehéz volt számára a király változó kedélyét, amely ma tele életkedvvel és vigsággal, holnap pedig halál utáni vággyal volt eltelve, mindig ujonnan lebilincselni; sosem volt szabad pihennie. Arra kellett törekednie, hogy a királyt még szorosabban magához láncolja. Mindig ujra és ujra meg kellett őt nyernie sohasem fáradó fantáziájával.

Jeannenak erősitenie kellett testét, erőteljessé és ellenállhatatlanná lennie.

Egy pillanatra arra gondolt Jeanne, hogy Quesnayhoz fordul, de aztán rögtön elvetette ezt a gondolatot.

Quesnayné biztosan beszélne Haussetnével, aki tanácsával és ami még ennél is rosszabb, jóhiszemü részvételével avatkozna bele a dolgokba.

Ha anyja még élne, ő tudna tanácsot adni! Előtte nem kellene szégyenkeznie gyengesége miatt. És Jeannenak ebben a pillanatban eszébe jutott, hogy anyját a zárdából szabadságra hazajövet mily gyakran látta régi irások fölé hajolva, amelyeket mindig elrejtett előle. Egy izben azonban az asztalon felejtette eme elsárgult kötetek egyikét.

Forró ajakkal olvasta. Milyen furcsa dolgok is vannak e világon. Bájitalok és izgalmak az ellustult ösztönök fejlesztésére! Tanácsok, amelyek olvasására hideg és forró láz szalad át a hátunkon, vajjon hova lettek e régi kötetek? Ott vannak-e még a Hôtel des Chévres-ben, őrizetben az anyja halottasszobájában, amely minden hátrahagyott tulajdonát rejti?

A király? Ő elüzi minden gondját. Valóban királyi ajándékkal lepte meg, a Versaillestől nem távolfekvő Crécy-i kastéllyal és földbirtokkal, amelyet Lajos Flandriába utazása előtt ajándékozott neki.

Jeanne tulboldog volt birtoka, saját, nagyértékü otthona tudatában. A legbensőbben bucsuzott el a királytól, amikor az május elején, ezuttal a dauphin nélkül, a seregéhez indult. Megigérte néki, hogy kimélni fogja magát és erőteljesen, szépségben fog rája várni.

Élénk szinekkel festette le néki a kastélyában való viszontlátás örömét...

Amig a király a harctéren volt, a marquisenek nem volt egyéb gondja, egyre Crécy szépitésével foglalatoskodott és 57 tagu udvara megszervezésén dolgozott. Csupán a fizetésekre 42.492 livrest engedélyezett néki a király.

Hosszu tanácskozásokat folytatott monsieur d'Islelel, aki az épitkezéseket vezette.

A park renoválását Desgot-nak adták át. Jeanne naponta felülbirálta intézkedéseit, ami mindig ezekkel a szavakkal történt «Le Nôtre ezt másképp csinálta volna!»

Csak a megfelelő órára várt, hogy a királynak egész csapat ajánlatot tegyen, amelyekkel megközelithetné a napkirály példáját.

Az esemény, amelyet az udvar és a nemzet oly boldog reménységgel várt, gyászt hozott.

Julius 19-én a remélt herceg helyett hercegnő született, nyolc nappal később a gyengéd, szelid infánsnő örökre lehunyta kék szemét.

A dauphine vigasztalhatatlan volt. Még anyját sem akarta látni, akin pedig imádattal csüngött. Csak a halálra gondolt. Két nappal a felesége elhunyta után végrendeletileg meghagyta, hogy szivét Saint Denisben a Mária Rafaela koporsója mellé helyezzék örök nyugalomra.

Igy hát a király Crécybe csak a temetési szertartások és még néhány szomoru és unalmas nap után, amelyeket Choisyban töltött a család körében, látogathatott el.

Mily megkönnyebbülten lélekzett fel, amikor messziről megpillantotta a gyönyörü völgyet, a napsütéses dombokat, amelyek mögött a crécy-i kastély feküdt.

A marquise Conti hercegnő és d'Estrades és du Roure asszonyok társaságában fogadta őt.

Lajos el volt ragadtatva az uj berendezéstől. Az ő és Jeanne szobái drága, kacér berendezésükkel, a nagy, negyvenkilenc láb hosszu étterem, a kilátás a magas ablakokból a partra - Crécy-it oly szépnek látta, mint még sohasem. De legjobban tetszettek neki Jeanne ujra viruló bájai.

Alig tudta kivárni ama órát, amikor ujra egészen az övé lesz, oly hosszu, fájdalmas nélkülözés és annyi csalódás után, amik Versaillesban vártak rá.

Jeanne buja berendezésü hálószobájában minden skrupulust és keserü aggodalmat félretehetett.

Nem volt szükség sem Madeleine Poisson titokzatos könyveire, sem az orvosokra, hogy a szeretett Lajost szerelmi boldogsággal ajándékozza meg.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Jeanne ismeretséget kötött Maurice de Saxe-zal, annak egy rövid versailles-i tartózkodása alkalmával. Még ez az öreg vasgyuró sem maradt hideg bájaival szemben.

Most, amikor a királlyal együtt Crécyben tartózkodott, elérkezett a pillanata annak, hogy ezt a személyes közeledést értékesitse. Mindent el akart követni, hogy Lajost a Flandriába való visszatérésről lebeszélje.

Jeanne nem akarta, hogy a király ujra kitegye magát a táborozás veszedelmeinek és a táborban pusztitó himlőnek; attól félt, hogy egy uj környezet esetleg elidegenitheti tőle.

Szüksége volt rá Crécyben, hogy megvalósitsa terveit, amelyek annyira foglalkoztatták.

Voltairet Crécybe akarta hozatni, Diderot-t is, d'Alembert-t is, sokat adott volna érte, hogy Rousseaut is meghivhassa, ha az történetesen ki nem szökött volna Genfbe.

Arra kellettek néki, hogy áttörhetetlen falat képezzenek Lajos és a jezsuiták között, mintegy védőbástyául akarta őket felhasználni, amelyről minden ellenséges támadás visszapattan. Jeanne arra kérte Maurice de Saxe marsallt, nyugtatná meg a királyt, hogy a hadjárat semmiképp sem fog nagy akcióval járni, hogy őfelsége nyugodtan élvezhesse az ottidőzés áldásait.

A tábornok annyival is szivesebben teljesitette a szép asszony kérését, minthogy egyáltalán nem helyezett sulyt arra, hogy a király a harctéren tartózkodjék.

Az öreg katonára az elmult tavasz és nyár tapasztalatai után a király jelenléte inkább zavarólag, semmint örvendetesen hatott.

Az a körülmény, hogy Maurice de Saxe, dacára hüséges biztatásának, alig pár héttel később az osztrákokat Rosonenál egymaga, a Lajos segitsége nélkül megverte, nem ártott sem a király, sem Pompadour marquise iránta való barátságának.

Maurice de Saxe tudta, hogy számithat Pompadour marquise hálájára. Igy hát beavatta őt egy tervébe, mely nagyon a szivén feküdt és amelyhez Jeanne diszkrét segitségét kérte.

A dauphin uj házasságáról volt szó a marsall egy unokanővérével, Mária Josephával, Ágost király leányával. De egyéb terv is lógott a levegőben. A király Mária Rafaela nővérére gondolt, aki már indulóban is volt Versailles felé. Szó volt a sziciliai király leányáról is.

A marquise óvatosan, anélkül, hogy a tábornokot emlegetné, előadta annak ajánlatait és kivánságait.

A kis szász Josepha, akit oly robusztus egészségünek és frissnek mondanak, miért is ne? Politikailag sem lehetett a terv ellen semmi kifogás.

Maurice haladéktalanul folytatta békés haditervét és levelet irt fivérének, Ágost királynak. Ehhez a levélhez mellékelte Pompadour marquisenak egyik szeretetreméltó levelét.

Bármily készséggel fogadták is e tervet a szász udvar és XV. Lajos Versaillesban, ahová a hüs őszi napok miatt Crécyből és Fontainebleauból a hüvös ősz miatt átköltöztek, nem csekély akadályok voltak legyőzendők.

A dauphin tudni sem akart semmiről. Forrón szeretett feleségét siratta és nem akart hallani uj házasságról.

A királyné is aggodalmas arccal járt; borzasztó volt elgondolnia is, hogy Ágost, aki apját a trónról letaszitotta, a dauphin apósává váljon.

A király türelmetlenné lett. Már örült a csinos, fiatal menyének, akitől minden tekintetben több örömet remélt, mint amennyiben a gyenge és törékeny Mária Rafaela részéről bármikor is része volt.

Már unta a királyné szobáiban örökösen hallható panaszkodást a dauphin és Mária Leszczinska boszankodó arcát.

Jeanne, ki boldog volt, hogy ismét nélkülözhetetlennek mutathatja magát, vigasztalta a királyt és megigérte neki, hogy minden ellenállást legyőz.

Fölkereste a királynét és jóindulatuabban és nyugodtabban igyekezett őt rábeszélni, mint ahogy az a királytól tellett volna.

Mária Josephát a legrózsásabb világitásban állitotta be. Arról a boldogságról beszélt, amellyel egy ifju, egészséges és vidám hercegnő a dauphint megajándékozhatja és hogy éppen ilyen asszony kell ahhoz, hogy a dauphin ifju homlokáról a ráncokat elsimitsa.

A királyné valóban megigérte Jeannenak, hogy szivesen látja Mária Josephát, hogy fia bánatát eloszlassa.

A király hangulata látszólag javult. Jeannet gyengédségével és ajándékokkal halmozta el.

Fáradhatatlan megbeszéléseket folytatott a marquiseval, az esküvői ünnepségek részleteiről. És e tárgyalások közben, anélkül, hogy Lajos észrevette volna, Jeanne volt a hangadó. A királlyal egyetemben tanácskozott a miniszterekkel, anélkül, hogy egyébként törődött volna az államférfiak határozatával, hogyha azok neki nem tetszettek.

Mindent ő intézett. Átvizsgálta a diszkocsi és a győzelmi menet terveit, ő állapitotta meg a ruhákat, szineket és ő állitotta össze a Bal paré meghivottjainak listáját. És mindezt a legnagyobb tapintatossággal. Végül mindenki természetesnek találta, hogy az egykori madame d'Étoiles szép kezei szövögették az összes szálakat és hogy nem az ő «marsallja» az egyetlen, aki a drezdai udvarnál oly sok szépet tud beszélni a hatalmas Pompadourról.

Amikor gróf Loos, a párisi szász követ, a jövendő dauphinet Strassburgból Choisy-ba kisérte, mélyreható előadást tartott az alig tizenötéves hercegnőnek arról a befolyásról, amellyel Pompadour marquise apósa udvarában bir.

A fényes ünnepség a versaillesi kápolnában, a bálok, az ünnepségek és a fogadások: jelentéktelen eltérésekkel, minden ugy játszódott le, mint ama napon, amelyen Mária Rafaela, vágyainak asszonya lépkedett mellette.

És most, ime, a hideg kősirban fekszik Saint-Denisben. A cerimónia után, amelynél előirás szerint az egész udvar jelen volt, a király felkereste a marquiset.

Jeanne forróbb türelmetlenséggel várta, mint máskor. Mindig éber féltékenysége nem maradt érzéketlen ama veszélyekkel szemben, amelyeket a bálok, különösen az álarcosbál, sok szép, csábitó asszonyával a gyulékony természetü királyra gyakorolhatott. Jól tudta, hogy Rohan hercegnő nem az egyedüli azok között; akik még nem adták fel a játékot, a szép madame Forcalquier és a gyönyörü Pengord asszony is azon voltak, hogy őt a nyeregből kiüssék. Jeanne szivét sulyos érzés szoritotta össze. Vajjon ő is nem-e hasonló alkalomkor nyügözte le a király szivét és ösztöneit?

Jeanne félelme növekedett, talán a királynak egy most kötődő másik viszonya elkerülte volna figyelmét?

Lajos hanyagul és szórakozottan csókolta meg. Jeanne elpalástolta ijedelmét és barátságos aggodalommal kérdezte meg:

- Hogyne, hogyne, de mégis megfogott ez a dolog. Az ember elvégre nemcsak király, hanem ember is. És a dauphine - nem épp a leggyengébben szeretem - de mégis megsajnáltam őt.

- Tudod, Jeanne, - folytatta - a francia házitörvény szerint, a nászi ágy függönye a papság által való beszentelése után néhány percig nyitva marad az egész udvar szemeinek.

- Micsoda indiszkréció! - kiáltotta, de egyben meg is ijedt hirtelensége miatt.

- Nem mondható valami diszkrét dolognak, de megdönthetetlen törvény. Barátodat, szász Móricot megbiztam, hogy könnyitse meg kis unokanővérének eme szituáció nehézségeit. A kicsike, hála Istennek, naivul természetesnek találta a dolgokat. De a dauphine az ágyteritővel takarta el arcát, hogy zokogását elfojtsa. Nem tudta elfelejteni Mária Rafaelát. Attól félek, hogy a kicsikének rossz dolga lesz a férjével. Védelmünkbe kell őt venni, Jeanne.

Jeanne örülve, hogy a király rossz kedvének semmi más alapja nem volt, mindent megigért, amit a király kivánt. Lajos erre megnyugodott és ismét vidáman nézett a jövőbe.

Gyengéden megcsókolta, miközben a kék selyempántokat megoldotta fehér vállain.

- Dieu merci, nekünk nem kell semmiféle indiszkréciótól tartanunk, - suttogta szerelmesen.

Jeanne tudta, hogy legszükebb környezetén kivül van két veszélyes ellensége, akiket állandóan szemmel kell kisérnie.

Az egyik d'Argenson volt, Maurepas utóda, akire az elbocsátott miniszter ráruházta egész gyülöletét. Egyuttal intimus barátja volt Machaultnak és minthogy a pecsétőr a marquise-nak kimondott rajongója volt, ez a körülmény magában véve elég lett volna, hogy d'Argenson a leghevesebben ellene legyen.

De mindenekelőtt veszélyes ellenségét látta a marquiseban d'Argenson, az annyira áhitott miniszterelnökségi állás elnyerése ügyében.

Jeanne a hadügyminiszter eme gyülöletét a leghevesebben viszonozta. Nem bocsátotta meg neki, hogy az Fleury segitségével győzelemre vitte jelöltjét Orry örökében, az ő jelöltjével szemben.

Mauchalt, Maurice de Saxe, Bernis, Tournehem és a Parisokra támaszkodva, minden erejével megakasztotta a hadügyminiszter intézkedéseit, felülbirálta kiadásait, tulzottaknak bélyegezve azokat és minden alkalommal hátráltatta a királyt abban, hogy d'Argensonnal együtt dolgozzék s hogy régi szokás szerint a közelében tartsa őt.

A miniszter megboszulta magát, amennyiben erőszakkal keresztülvitte, hogy az állások betöltésénél az ő jelöltjei mindig leverték a marquise jelöltjeit.

A másik veszélyes ellenség, madame d'Estrades, minden manipulációjában támogatta a minisztert.

Ez az asszony, aki egész egzisztenciáját a marquisenak köszönhette, állandóan ellene dolgozott. Jeannenak csalhatatlan bizonyitékai voltak aziránt, hogy unokanővére szerelmes d'Argensonba, hogy kémkedett neki, minden tekintetben alárendelte magát akaratának.

Minthogy Jeannenak eme egykori barátnő állandó jelenléte elviselhetetlen volt, kieszközölte a királynál, hogy unokanővérét «Dame d'atour de Mesdames»-má nevezték ki.

Jeanne ezzel unokanővérének és a hercegnőknek nagy vágyát teljesitette; a királyt az ilyes intrikáktól lehetőleg távoltartotta.

Hangulata különben sem volt a legjobb. Örökös nyugtalanságoktól üzetve, Versaillesból Crécybe, Crécyből Choisyba, Choisyból Montretoutba menekült. Csupán Párisba látogatott el a legritkábban, minthogy nem szivelhette.

A marquise mindenüvé elkisérte, mindég együtt voltak. Minden vágyát teljesitette.

A Jeanne törékeny testét nagy megerőltetésnek tette ki ez az örökös nyugtalanság, ez az örökös változás.

A király engedélyével kislányát, Alexandrát, magával vitte. Lajos ezt annyival is inkább megtette neki, mert a kicsikét gyengéden szerette. A vidám, okos gyermekkel való foglalkozás szórakoztatta és mulattatta.

Crécyben néhány nyugodt napot töltöttek. Holnap, holnapután ismét indulóban voltak.

Ebéd után Jeanne ágyba fektette a kicsikét. Nevetgélt és játszadozott vele, végre könnyü és gondtalan volt.

A királynak szemmelláthatóan jót tett a Crécyben való tartózkodás. Felhő nem boritotta életüket. Lajos csupán érte élt.

Amikor Alexandra elaludt, Jeanne a szobáiba vonult, hogy, mint naponta szokta, fogadja a királyt.

Lajos rosszkedvüen tette el előle a hangjegyeket, becsukta a zongorát és egy könyvet vett elő a zsebéből, amely Bourdaloue moral-theológiai irásait tartalmazta.

Jeanne megijedt. Mit akar a király a jezsuita pappal? Elfelejtette, hogy gyülöli? Vajjon ezért hozta őt össze a fényes homloku Voltaire-rel és Diderot-val, hogy most a jezsuiták sötét utjait kövesse?

Ki akarta venni Lajos kezéből a könyvet, de a király erőnek erejével fel akarta neki olvasni Bourdaloue egy prédikációját, amelyet épp az imént nagy élvezettel olvasott.

Jeanne magánkivül volt. Mi történt vele hirtelen? Megborzadt, de mint mindig, most is uralkodott magán.

Minden erejével azon volt, hogy eltéritse őt szándékától. Ujra felnyitotta a zongorát és néhány taktust énekelt. Majd azt ajánlotta, hogy kártyázzanak, aztán kedvencéről, a kis Alexandráról kezdett neki beszélni, Mária Josepháról és a magzatról, amelyet az tán már a szive alatt hordott. Hiába, minden hiábavaló volt!

Megcsókolta, becézgette, de a király, mintha mindezt észre sem venné, se látott, se hallott.

Jeanne szemei megteltek a félelem könnyeivel, miután az ajtó bezárult a király mögött.

De Jeanne gyorsan visszanyerte önuralmát. Könnyekkel ezt nem lehet elintézni. Itt cselekedni kell.

Jeanne már gyakran gondolt az étoiles-i szinpadra és az volt a vágya, hogy Versaillesban ugyanilyen szinpadot épittessen, ahol a király előtt játszhatna, énekelhetne, táncolhatna, belevonva a játékba kedvenc költőit.

Magához hivatta Tournehem bátyját, Nivernois és Duras hercegeket, akik az étoiles-i szinpadon vele játszottak és sikereinek akkor tanui voltak.

La Valliére-t is belevonta és megigérte neki a szinház vezetői állását, mihelyt a király ehhez a dologhoz hozzájárul.

A három herceg a legélénkebben pártolta Pompadour marquise-nak ezt a tervét. Áradozva beszéltek a királynak a marquise rendkivül tehetséges voltáról, aki minden előkelő hivatásos szinésznővel felvehetné a versenyt.

Rábeszélésük felébresztette a király kiváncsiságát, hogy Jeannet a szinpadon láthassa. A dolog bizonyára nagy költségekkel fog járni, de mit törődik ezzel, ha kedvese vágyát teljesitheti!

Nemsokára, január közepén szétküldték a meghivókat a szinház (des petits cabinets) első előadására.

A király körül, aki egyszerü faszéken ült a szinpad előtt, mindössze tizennégyen voltak a nézők.

Madame d'Estrades, Roure hercegnő, a szász marsall, Tournehem ur, Poisson Ábel, akit most monsieur de Vandiére-nek hivtak, Champcenetz, az első komorna, akinek fia és néhány magasabb udvari alkalmazott szintén kaptak meghivót.

Egész sereg személyt visszautasitottak. Közöttük Conti herceget, de Noailles marsallt, sőt a király első szolgálattevő kamarását: Gesvres herceget is.

Jeanne «Dorine»-ja nagyon tetszett a királynak. Előadás után meghivta az összes közremüködő szinészeket és szinésznőket ebédre a kis kabinettekbe.

A következő hétfőre már uj előadást rendelt és megbizta Jeanne-t és La Valliére-t, hogy ezentul minden hétfőn szinielőadásokat tartsanak.

Jeanne tuláradt a boldogságtól. Fáradhatatlan eréllyel dolgozott tovább a királyi kegy fokozása érdekében.

A legközelebbi hétfők egyikén Voltaire »L'Enfant prodigué«-ját adták igen nagy sikerrel.

Lassankint több és több személy számára engedélyezett a király belépést. A dauphint és feleségét is meghivták. A vig, naiv Mária Josepha nagyszerüen mulatott. Maga a dauphin is vidámságot erőltetett magára a király jelenlétére való tekintettel.

Jeanne ezt az alkalmat arra használta fel, hogy megkérte a királyt, hivná meg a királynét is valamelyik előadásra. Már több izben hiába kérte erre a királyt. Mindannyiszor azzal tagadta meg e kérését, hogy a királyné vallásos érzülete miatt nem szereti a szinházat.

De ezen az estén, még frissen a «Colette» elragadó hatása alatt, megigérte a király, hogy beszélni fog a királynéval. És szavának is állt. Felkérte Mária Leszczinskát őszinte, szivélyes szavakkal, hogy a tél folyamán tartandó utolsó előadást tisztelje meg látogatásával.

A királyné legyőzte előitéleteit. Férje iránti szeretetből beigérte részvételét. A dauphin-nel és a hercegnőkkel jelent meg. Mária Josephát, sajnálatára könnyebb természetü hülés hátráltatta.

A király és Jeanne olyan darabot választottak, amelyről feltételezhették, hogy a királyné izlésének megfelel: La Chaussée-nek «A modern előitélet» cimü darabját. És valóban, a darab tetszett a királynénak, valamint a következő kis opera is.

De, habár a királyné sok szépet mondott a királynak az előadásról, a marquise-ról egy szót sem emlitett.

Jeanne a szinház bezárása után fokozott erővel látott munkához. Tiz pontból álló törvényt szerkesztett, amely a társulat tagjaira szigoruan kötelező volt. Mindent ki akart küszöbölni, ami félmunka, vagy puszta mükedvelés.

Egész raktárt szerzett be tánccipőkből, selyemharisnyákból, szandálokból, parókákból és bajuszokból.

Tournehem a fejét csóválta, vajjon a király nem sokallja-e a nagy költségeket?

- Nem is fog irántuk érdeklődni! Vidám tele volt és ezzel megelégszik. És tudja-e, mi a tervem, kedves bácsi?

- Már van is egy nagyszerü tervem, amelynek kiviteléhez csupán egy ügyes technikusra van szükség. Ha a követség épületében uj termet épitünk a lépcsőházban.

Valóban, ez zseniális ötlet volt. Csakhogy sok pénz kell hozzá, embertelenül sok pénz!

- És aztán, - suttogta, habár kivülök senki sem volt a dolgozószobában a hü Hausset asszonyon kivül, - nem vette észre, kedves bácsi, mily jót tett ez a tél a királynak testileg is?

A laufeldi és berg-op-zoom-i győzelmekkel aratta Maurice de Saxe utolsó babérait. Aztán átadta a marsallbotot Lovendale grófnak.

A Gréve-térhez közel, egy szük utcában, egy vasárnap délután huszan ültek, nemsokára a király hazaérkezése után. Asszonyok, férfiak, a kis, szennyes Pierre Renard-tavernában.

A puszta faasztalon néhány kancsó sör és olcsó falusi bor állt és fehér kenyér feküdt, körüle a társaság hosszu padokon.

Szenvedélyes kiáltozások töltötték meg a forró levegőt, miközben egy sovány, kuszált, feketehaju, borvirágos orru ember néhányszor hevesen kopogott agyagkancsójával az asztalon.

Courbillon nagyot huzott kancsójából, majd száját kezefejébe törülve, beszélni kezdett.

- Tehát, ugyanis tény az, hogy a király nemcsak La Cellet vette meg, hanem még vadonatuj kastélyt is épittetett Pompadour marquise-nak!

- Az ördög vigye el! A fél országot megzabálja. Átkozott vérszopó! - kiáltották közbe.

- És mi hadd éhezzünk! Elzabálja a kenyeret az orrunk elől, ő, meg a csinos pereputtya.

Most egy kis, kövér, kurta, erősen pomádézott haju emberke emelkedett szólásra, az asztal tetejére ugorva:

- A legjobb férfiakat kikergeti az országból! Maurepast! Micsoda ember volt az! Volt szive a kisemberekhez! Az egyik fiamat Havreba akarta vinni, a másiknak állást szerzett.

- Le a Poissonniére-vel! Szerencsétlenséget hozott Franciaországra és ha ez igy tart, nem lehet tudni, mi lesz a vége! Évi 25-30 milliónyi deficitről beszéltek.

Durva ujjakkal egy kis, felcicomázott, illatszerszagu parókás emberre mutogattak.

- Nem is csoda. Hisz szolgálatában áll sieur Dagé-nek. Ott ül hátul az aranyos hintón, amikor a sieur az udvarhoz kocsizik.

- Talán szégyen, ha az ember sieur Dagé-nál dolgozik? Épp olyan kenyér, mint a többi.

- Te, Francois, - kérdé egy csinos, tömzsi asszonyka kiváncsian az asztalon keresztül, - hol láttad őt, a nagy marquise-t?

- Csönd, Courbillon! Mit bántod ezt a szegény fiatalembert, - kiabáltak a többiek. Emlékeztek sok korsó borra, amit a kis Francois udvari keresetéből fizetett nekik.

- Én adogattam a mesteremnek a friss, forró vasat és - mondta a kis legény megfélemlitve - és akkor láttam, mily csudaszép... - És ismét a plafond felé rajongott.

- Micsoda csodálatos ruha volt azon a dögön, az ország pénzén. Tudjuk. Tetőtől-talpig selyemben, aranyban. Pfuj, a ringyója!

- Miért ne? Ha megkaphat a királytól mindent, amit akar! Vajjon ki tudja, nem igy cselekednétek ti is? - kiáltotta Margot Zanelle, a kis elegánsan öltözött divatárusnő.

- Turkál az aranyban! - kiáltotta a hosszu szabó. - Hisz jól tudjátok, hogy minden állásért megfizetteti magát.

- A jezsuitákat ki akarja kergetni az országból! Őt kellene kikorbácsolni Franciaországból, nem a jámbor pátereket.

Egészen az asztal végében egy közepes koru asszony ült, egy öreges, tompa tekintetü férfi mellett.

Eddig egyetlen szóval sem vett részt a vitában. Most felállt a padról, a virágos kendőt összébbhuzta erős vállain és mindkét kezével az asztal szélére támaszkodott.

- Mondjátok meg, mit használ, ha ökleitekkel fenyegetőztök a Pompadour háta mögött, ha kiköptök mögötte, ha dögnek és vérszopónak mondjátok? Kiáltsátok szégyenét az arcába! Köpjetek a lába elé! Ha én férfi lennék, - azt az istenit - nem bujnék be előtte gyáván az egérlyukba. De még igy is, mint asszony, - csak jönne egyszer az utamba, ez a madame d'Étoiles, ez a született Poisson - nem mézzel kenném meg a száját.

- Hm, - szólt Zanelle, - igaza volna a derék Jeanne Fleuron-nak, ha lábbal is tiporják már a kora miatt.

- Azt már nem hagyom, - mormogta Fleuron. - Megteszem a kötelességemet és meg is fizetnek érte tisztességesen a királyi főkertészetnél. Az embernek csak meg kell élnie valamiből!

- Fleuron Jeanne, - kiáltotta egy gunyolódó - hisz névrokona vagy a nagy Pompadournak. Nem szabad, hogy haragudj rá, hisz ugyanegy szentetek van.

A kis fodrászsegéd, aki már nem hallgathatta tovább a marquise-ra szórt gyalázkodások áradatát, a szük szoba hátterében álló rozzant spinéthez ült le. Elég jól értett hozzá és a piszkos billentyükön Rameau egy uj dalát játszotta, amely éppen divatban volt.

- Hagyd abba, fickó, - kiáltott rá Courbillon, aki már megint agyonitta magát. - Ha jól hallok, ez a dal ráillik egy másik szövegre is. - És rekedt hangján elkezdte:

Csupán a kis fodrászlegény, Margot Zanelle és Fleuron, az öreg kertész maradtak némán.

Az udvaron kivül itt-ott azt a hirt rebesgették, hogy a marquise napjai meg vannak számlálva. Ha Jeanne-nak egy-egy bizalmasa tett emlitést néki erről, gúnyosan mosolygott és a biztos győzelem tudatában hátravetette önhitten a fejét.

A valóság az volt, hogy a királlyal szemben az ő kezében volt a gyeplő, ő volt a miniszterelnök, anélkül, hogy ennek a király távolról is tudatában lett volna.

A marquise politikai becsvágyát és zabolázhatatlan uralmi vágyát ama látszat mögé rejtette, hogy kizárólag a szinjátszás, az irodalom és a müvészetek érdeklik.

Csupán egyetlen nő volt, akinek gyülölettől lángoló szemei beleláttak a valóságba: Jeanne régi ellensége: madame d'Estrades. Mind sürgetőbben óvta d'Argensont.

És nem prédikált süket füleknek. A miniszter tudta, hogy megbizhatik a szeretőjében. Megbizható, hüséges kém volt ez az asszony, aki épp oly lángolóan gyülölte a marquise-t, amennyire odaadó volt őhozzá.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Jeanne a tavasz egy részét egy kisebb társasággal La Celle-ben töltötte, amely a király legkedvesebb tartózkodási helye volt. Fölöttébb megfelelt neki a kis kastély intim jellege.

Jeanne a király tiszteletére kis ünnepségeket rendezett, amelyek kedvesen harmonizáltak a kastély jellegével.

Alexandra, ez a csinos, kedves kis teremtés nagyban hozzájárult a király jókedélyéhez. La Celle kedvéért több utitervet elejtettek Jeanne benső nagy megelégedésére; mert mindjobban megingó egészségi állapota sok nyugalmat követelt.

Kinos vigyázattal és tapintatossággal rejtegette bajait. Sem a király, sem a környezet nem vették észre az idegölő szivdobogásokat és azok következményeit, amelyek miatt Jeanne gyakran éjszakákon át nem aludt.

XV. Lajos, akit az államügyek még egyre Versailles-ban marasztottak, sokszor meglepetésszerüen érkezett La Celle-be.

A viszontlátás öröme ilyenkor igen nagy volt. A király gyengédségei, forró vágyakozása, mindig ujuló eksztázisai nem ismertek határt. Jeanne-nak néha minden erejét össze kellett szednie, hogy mindezt elviselni képes legyen.

Május elején egy napon a király ismét váratlanul érkezett La Celle-be. Jeanne, aki dacára Voltaire iránti nagy barátságának, nagy szószólója volt a szegény, félig már elfeledett Crébillon-nak, éppen Párisba volt utazandó, hogy ott jelen lehessen a «Catilina» első előadásán.

Ahogy XIV. Lajos uj életre keltette az öreg Corneille-t a Théátre du Palais Royalban, akként akart XV. Lajos Crébillon-nak igazságot szolgáltatni.

Lajos, aki kivételesen pajzán könnyelmüségre volt hangolva, kijelentette, hogy néhány órára Alexandra társaságában óhajt lenni, aki pajkosan hatalmába keritette a «király bácsi»-t és megigérte, hogy megmutatja neki La Celle nevezetességeit.

Jeanne-nak nehezére esett volna lemondani az előadásról. Crébillont, aki első szavaló tanitója volt, ő rántotta ki a szegénységből és a feledésből. Ő vitte keresztül a Catilina szinrejutását. Most ime a siker tanuja akart lenni és maga is hozzá akart járulni a tapshoz, amelyet a hatvanéves szerzőnek igaz szivvel kivánt.

Miközben Jeanne a viruló tájon átkocsizott Páris felé, egy kissé kárörvendően mosolygott, arra a haragra gondolva, amely Voltaire-t majd elfogja a Catilina előadása miatt, annyival is inkább, minthogy a király az ő kérésére Crébillon müvét ugyanolyan pompás jelmezekkel és diszletekkel állittatta ki, mint Voltaire «Semiramis»-át.

Jeanne tisztán maga előtt látta a hosszu, sovány, rút embert, ahogy elkeseredett tirádákat bömböl Crébillon, az «öreg hülye» ellen, a pokol mélységes fenekére kivánva őt.

Másnap délben, miután a király ismét elutazott, Alexandra belecsimpaszkodott az anyja karjába.

- Chére maman, - csicsergett a kicsike - hadd mutatom meg neked, amit tegnap az édes jó királynak! Ő nagyon megdicsért és azt mondta, hogy okos kislány vagyok.

Jeanne megcsókolta szőke kis fejét, amely mindjobban gesztenyebarnává kezdett változni.

A kislány hirtelen meghatottan állva maradt egy medence előtt, amelyet két vastagfejü delfin tartott.

- Mi az, Alexandra? A szekfük gyönyörü szépek a medence körül. Hanem tulságosan forrón süt a nap, gyerünk a kis erdőbe.

Alexandra mereven megállt, elgondolkozva ajkára nyomta az ujját és a tarka szekfücsoportot bámulgatta, amely a medencét körülvette.

- Szépnek találod a szekfüket, chére maman? - kérdé Alexandra elgondolkozva. - Én is. De a király ki nem állhatja, rózsát rendelt. Fleuronnak, az öreg kertésznek, tudod, annak, aki mindég olyan butául néz és elgörbül a szája, megparancsolta, hogy azonnal lásson hozzá, hogy még ma-holnap kész legyen vele.

Ebben a pillanatban tünt föl az öreg kertész alakja egy bokor mögött. Jeanne egy intéssel magához parancsolta. Dühösen rátámadt.

- Miért nem teljesitette azonnal őfelsége parancsát? Ne bámuljon rám olyan hülyén! Szóljon!

- Ugy látszik, maga nem tudja, mi a különbség szekfü és rózsa között. Nem használhatok ilyen kertészeket! El van bocsátva. Tüstént!

Az öreg szerszámai után nyult meggörnyedve, amelyek ijedtében kihulltak a kezéből és némán, alázattal emelte meg a kalapját.

- Igy van az, ha az ember öreg, használhatatlan népséggel foglalkozik, - kiáltotta utána Jeanne.

- Ha elkergeted, chére maman, éhezni fog, mondja Nanette, mint azok a sokan, akiknek kenyeret adsz és aztán hirtelen ujra visszaveszed tőlük.

Jeanne nem válaszolt. A vállát vonogatta és a gyermeket magával huzva, visszament a kastélyba.

Iróasztalán, egész sereg posta közt csupán két olyan levelet talált, amelyek foglalkoztatták.

A király levelét, amelyet épp az imént hozott a futár. Lajos a holnapi minisztertanácsra hivta Jeanne-t. D'Argenson nehézségeket görditett az uj adótervezet elé; nem akar nélküle határozni.

A második anonym-levél volt. Fenyegető sorok Párisból. Óva intette a marquise-t attól, hogy a fővárosban mutatkozzék, ahol el vannak szánva, hogy vérszopó rendszerére drasztikusan válaszolnak. A levél tele volt illetlen kifejezésekkel és aljas szidalmakkal. Alulirva: Egy a sok közül, akik éheznek, mert maga tékozol.

Jeanne számára már nem volt ujság az ilyenfajta levél. De még sem tudta szó nélkül félretenni. Nem keltett benne sem félelmet, sem sajnálkozást, hanem a büszkeségét sértette módfelett. Nem érezte magát bünösnek. Mivel vádolhatják? Csupán egyetlen jó szándéka volt: kellemessé tenni a király életét, hogy buskomorságát eloszlassa, hogy Franciaország kulturáját, müvészetét és iparát fellendithesse.

És nem tartozik senkire, hogy e cél eléréséhez minő eszközökhöz kellett nyulnia! Nem lehet az ő feladata, hogy az egész világ száját jóllakassa!

Hausset asszony odaült az ágya szélére és a kezét kellett tartania. De nem jött a szemére álom.

Az utóbbi időben nagyon sok baj szakadt rá! A király sürüen ismétlődő látogatásai, a Párisba való utazás, a sikert aratott Catilina, a kertésszel való jelenet, végül az aljashangu fenyegető levél.

- Istenem, Hausset, mi lesz ebből, ha tovább igy tart? Ha idő előtt megöregszem és beteg leszek? A király nemcsak a lelkével szeret! Mihelyt nem tudok megfelelni minden igényének, egy más asszony karjaiba dobja magát! Mi lesz ebből, Hausset?

Rémes aggodalmában zokogott. Mindig ujra, meg ujra a lelkébe kapaszkodott a rém: «Ha már nem ingerled majd többé az ösztöneit, más nő foglalja el helyetted a trónt.»

A komornája egyre vigasztalni próbálta és elküldött Quesnay-ért. De Jeanne csak tovább sirt és hallani sem akart megvigasztalódásról. Csak nagynehezen csendesedett le.

- Majd beszélek a Brancas-val, holnap, Versailles-ban. Az utóbbi időkben őszinte barátnők vagyunk. Nagyon okos asszony. Majd ő tud valami tanácsot.

Türhetően felüdülve ébredt. A szép tavaszi nap, a zöldben tett kocsikázás, ujra felfrissitették elernyedt idegeit.

A park csöndesen, virágpompában állt. Az udvar Fontainebleau-ban volt. Ahova tekintett, mindenütt ama élénk szellem uralkodott, amely XIV. Lajos ösztökélő fantáziáját annyira jellemzi.

Jeanne fáradtan roskadt a márványpadra, amely a tritoncsoport előtt állt és körülnézett.

Ó, mennyi pompás alkotása a kulturának és szépségnek! Benne is majd szép akarat lángol, amit a király akarata és keze által akar Franciaországnak ajándékozni gazdagon, nagyvonaluan, fukarkodás nélkül, mint egykor a napkirály!

Csak ne bántanák, kicsinyes számitással ne meritenék ki a betegségig időnek előtte.

A triton-csoportot megkerülve, egy magasnövésü csontos asszony tünt fel, vállain virágos kendővel és egyenest feléje tartott. Ötlépésnyi távolságban megállott.

Jeannet két villogó fekete szem szurta át gyülöletteljesen, megvető tekintet repült feléje.

- Pfuj, - kiáltotta Jeanne Fleuron és kiköpött a marquise előtt - háromszor is pfuj, maga ringyó! Kicsinnyé és aljassá akar tenni bennünket és kiéheztetni, hogy térden csusszunk eléje. Hohó, madame d'Étoiles, erre hiába vár! A sorban maga az első, de aztán meglehet, mi következünk!

Jeanne egész testében kiegyenesedett. Lélekzete elhalt, csak nagynehezen birt kezével elutasitó mozdulatot tenni. Csak nagy erőfeszitéssel jutott szóhoz.

A felingerelt nő ügyet sem vetett rá, végre ki kellett törni mindannak, ami a szerencsétlenek és éhezők ezreinek nevében égette a lelkét.

- Hát ki maga, - kiáltotta - hogy a király nevével visszaélni merészkedik, amikor rabszolgáivá tesz bennünket és kiszipolyozza a vérünket. Nekünk nem kellenek a maga törvényei, nekünk a király törvényei kellenek. Nekünk nem kellenek a maga miniszterei, mi a király minisztereit akarjuk! Maga éppen ugy a nép gyermeke, mint mi. Tisztességes asszony akkor tart ki leginkább az ura mellett, ha az bajba jut. Maga megszökött az urától, habár éheznie sem kellett, hogy a házasságot elcserélje a király metresszének állásával. Maga sem fog jobban járni, mint a többiek! Maga sem lesz sokáig az, ami most.

- Ugy, most aztán megmondtam magának szemtől-szembe mindazt, amit meg kellett hallania, nem gyáván a háta mögött. Most aztán mehet, följelenthet és a Bastille-ba is csukathat és, hogy tudja, ki vagyok: Jeanne Fleuron vagyok, annak az öreg szegény embernek a felesége, akit tegnap kilökött, mert elkövette azt a bünt, hogy rózsák helyett szekfüket hagyott a medence körül.

- És, hogy ezt is tudja, a Gréve-téren lakom, abban a szük utcában, a Pierre Renard butikja mellett.

Jeanne Fleuron megfordult és visszafelé indult a triton-csoport mellett vezető uton, lassan, mintha meg akarná könnyiteni a marquise-nak, hogy elfogathassa.

De Jeanne a kezét sem mozditotta. Még most is fehéren, meredten állt ott, mintha szoborrá vált volna. Elállt a lélekzete.

Ami sértés eddig elért hozzá, pusztán holt betü volt a holt papiroson. Ma először szemtül-szembe került a néplélek megnyilatkozásával. Borzongva fordult el a lelke a magából kikelt asszony lángoló pillantásától, ettől a nyomor által felkorbácsolt szenvedélytől, amellyel Jeanne Fleuron kasztjának szószólójává lett.

Lassan és nehezen, szemlesütve lépkedett tovább, kezét szivére nyomva, amely még mindig kihagyásokkal dobogott.

A kastély tornya egyet ütött. A déjeuner ideje. Jeanne csipkekendőjével végigtörölte homlokát. Néhány nehéz lélekzet, aztán lehajolt és fölemelte Mimit a földről, amely ijedtében a drága ruha csipkéi és selymei alá bujt.

A király a marquise-t már a gazdagon két személyre teritett asztalnál várta. Jeanne szokása szerint szinültig töltette kristálypoharát a bordeauxi-val. Azután koccintott a királlyal.

Másnap korán reggel Fontainebleau-ba utazott a király. Nagyon rosszkedvü volt.

Ayen herceg, aki a királyt elkisérte, nem tudta mire vélni a gyors hangulatváltozást és a hirtelenül történt fontainebleau-i utazást.

A király az este a marquise lakosztályában kettesben vacsorált vele. Ma reggelre vadászatot terveztek, amelyet a király egyenesen a marquise tiszteletére rendelt. Ebéd utánra esti gondola-ünnepély zenével a kivilágitott tavon.

Minthogy a király elkeseredetten egy sarokba vette be magát, a herceg nem fordulhatott hozzá kérdéssel.

Bizonyára történt valami közte és a Pompadour közt. De vajjon mi történhetett?

D'Argenson a minisztertanácsról boszusan távozott. A király és a marquise azonban még sohase indultak vidámabban kocsikázni, mint ma és ahogy Lebel a hercegnek jelentette, épp ily vidáman ültek le az ebédhez is. De este tulságos korán vonult vissza a király a marquise szobáiból és nem tudott elaludni.

Tehát minden valószinüség szerint hálószoba-titokról lehetett szó, amelyről XV. Lajos nem akar nyilatkozni!...

Jeanne egy álmatlan éjszaka után Madeleine Poisson könyvei fölé hajolt, amelyeket egykor annyira rejtegettek előle.

Sokáig lapozott az elsárgult irások közt, amig megtalálta azt, amit keresett.

Lemásolt egy receptet és komornyikjával magához hivatta a Quesnay doktor kis gyógyszerészsegédét. Átnyujtotta neki a papirlapot és megparancsolta, hogy a gyógyszert félóra alatt készitse el.

Majd visszahanyatlott a fakult mennyezetes ágyra, ahol ennek a rettentő éjszakának legnagyobb részét töltötte volt. És tépelődni kezdett.

A király nála volt. Sem csókjai, sem ölelései, sem becézgetései nem tudták őt felmelegiteni. Hidegen, fadarabként feküdt a király karjai közt, mig végül a király maga is elhidegülve otthagyta őt.

Amitől annyira félt, előbb következett be, semmint gondolta volna! Erősebb eszközökhöz kell nyulnia, ha azok bármily kártékonyak is lesznek reá. A királyt teljesen birni; ez az életet, elveszitni őt, ez a halált jelentette!...

A kis gyógyszerészsegéd elhozta az elixirt. A marquise felugrott, kirántotta az üveg dugóját és lenyelt egy nagy kortyot a barnásszinü kotyvalékből. Utálatos ize volt. De aztán lassan-lassan kellemes melegség árasztotta el.

- Hála istennek! Hála istennek! Végre megtaláltam azt, amire szükségem van. - És lélekben megáldotta hálából az anyját poraiban.

Amikor Brancas hercegnőt jelentették be neki, Jeanne az elixirt, amelyet eddig gyengéden a kezében tartott, öltözködő asztalkájára helyezte egy sor flacon közé.

A hercegnőt az előszobában feltartóztatta du Hausset asszony. A hüséges lélek megeskettette rá, könnyek közt, hogy a marquise-t egészsége óvására fogja felkérni.

- Madame Pompadour olyan diétát követ, amely törékeny testének ártani fog! Quesnay doktor háta megett oly gyógyszerekhez nyul, amelyeket lehetetlen elviselnie! Épp az imént főzetett valami elixirt, amely bizonyára nagyon ártalmas.

- Hisz magának láza van, drágám! Maga beteg. Vigyáznia kell magára. Egyszerübb diétát tartani, csendesebben élni!

- Igen, beteg vagyok, de másképpen, mint gondolja, kedves barátnőm. És csak ugy gyógyulhatok meg, ha azt az utat követem, amelyet végre megtaláltam.

- Maga barátnőm, magában megbizhatom. Nos hát, hallja! - Jeanne a hercegnő kezébe fogódzott. A félelemtől félig öntudatlanul sugta neki: - Megöl a félelem, hogy elveszitem a királyt.

- Maga tudja, hercegnő, maga tapasztalt asszony, a férfiak nagy sulyt helyeznek bizonyos dolgokra. Nékem szerencsétlenségem, hogy hideg természetü vagyok. Ehhez járul, hogy az egészségem sem a legjobb. Az az őszinte gyengédség, amellyel a király iránt vagyok, gyakran kisegitett eme hiányosságban. De tegnap este végzetessé lett rám nézve a hidegségem. A király dühösen távozott tőlem.

- Fi donc, marquise, hogy lehet ily utálatos löttyöt a szájába venni! Biztos, hogy méreg, a maga számára biztosan az! - És szó nélkül a kandallóba vetette az üvegcsét.

- Ujból elkészittetem a gyógyszert, szedni fogom ezt az elixirt, ujra egészen birni fogom a királyt, csak bizza rám.

- Nem fogja megtenni, kedves marquise, sokkal is okosabb asszony ennél. Abba fogja hagyni ezt az őrületes, izgató diétát. Az ilyen parforce-kura nem való önnek. Kérdezze csak meg Quesnayt, ajándékozza meg bizalmával. Előre is megmondhatom, mit fog mondani: kevesebb munka, kevesebb izgalom, egyszerübb étrend és sok mozgás a szabad levegőn!

Jeanne leverten bámult maga elé. Érezte, hogy igazat mond a hercegnő; és mégis, oly nagy reményeket füzött sulyos helyzetében ehhez az elixirhez!

- Az ön társasága sokkal értékesebb a király szemében, sokkal fontosabb és szükségesebb, semhogy azt muló csalódás kedvéért kockára tenné. És aztán, bizzon e tapasztalataimban, amikhez épp az imént apellált: a szokás a legerősebb kapocs, amely nem szakad el egykönnyen. Az ön szeretetreméltó, meggondolt egyénisége, vidámsága az első viszontlátás alkalmával ujból le fogják kötni a királyt.

A hercegnő megcsókolta barátnőjét és megigérte, hogy rövidesen meglátogatja La Celle-ben...

Jeanne mély gondolkodásba merült, amikor magára maradt. Elvonult előtte a mult: Hirtelen, ragyogó feltünése, a hatalom, amelyet a király néki oly korlátlanul nyujtott át, a barátok, akiket szerzett és hálára kötelezett és akik minden kivülről jövő veszedelem ellen védőbástyául szolgálnak. Nem, nem, igaza van a hercegnőnek, egyetlen éjszaka csalódásai nem rombolhatják le ezt az erős épitményt.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Jeanne visszautazott La Celle-be. Elmult két-három nap és a király mit se hallatott magáról.

Jeanne hosszu, mesterséges hevületü levelet irt néki, válasz nélkül hagyta.

Versailles-ba ment. A király Fontainebleau-ban volt a királynénál. Hogy e pillanatban hol van, senki sem tudta, vagy nem akarta megmondani.

Jeanne csak nagy erőfeszitéssel tudta megőrizni nyugodtságát. Felnyittatta szobáit. Bizonytalan léptekkel ment be. Mihelyst magában volt, elhagyta ereje, összeomlott.

Feltartóztathatatlanul kergették egymást agyában a legsötétebb gondolatok. Szerelmük első órái óta egyetlen lépést sem tett nélküle a király. Vajjon csupán haragszik reá, vagy elhagyta? Vajjon testi hiányossága más asszony karjaiba kergette őt? Vajjon mégsem lesz ugy, ahogy Brancas asszony mondta? Fejét tenyerére hajtva, mozdulatlanul ült igy sokáig.

Nem hallotta meg, amikor halkan kopogtak az ajtón. Csak akkor ijedt föl, amikor a kopogás, most már erősebben, megismétlődött.

Csak nagynehezen tért magához, kisimitotta haját az arcából, letörülte könnyeit és kinyitotta az ajtót.

A komornája volt, akit ott szokott hagyni Versailles-ban; Lisette egy levelet tartott a kezében.

Levél a királytól! De aztán megcsalódva eresztette le a kezét. Se királyi cimer rajta, se Lajos kezeirása!

Jeanne hosszasan nézegette az idegen vonásokat, mielőtt elhatározta magát arra, hogy felbontja. Sejtelme azt sugta, hogy nem jelenthet jót.

Végre felbontotta a levelet. De alig futotta át az első sorokat, halálsápadtan hanyatlott vissza a székre.

Sokáig feküdt igy, szinte hullaszerüen, nagyon sokáig tartott, mig visszatért beléje az élet.

- A király egyedül egy asszonnyal, akit nem neveznek meg, vadászkastélyai egyikében, napokon, éjszakákon át!...

A csiny sikerült. Trónfosztottá lett. Elmult, vége, el van temetve, egyetlen éjszaka miatt, amelyben nem tudott kedvére való lenni!

Jeanne felugrott. Arca ujra nekipirosodott. Alakja ismét kinyult. Szemei szenvedélytől égtek.

Nem, és ezerszer nem! Ily könnyen nem adja oda élete szándékát, nagyratörő célját. Már kész is volt a tervével: Nem a király az, aki azzal az éjszakával sérelmet szenvedett, ő a sértett a király hütlensége által! Ha a játék egyáltalán még megnyerhető, ez az egyetlen biztos utja. És ő meg akarta és meg kellett nyernie!

Jeanne hátraszegte a fejét. Történjék, aminek történnie kell, ő el van készülve.

Lebel hangját ismerte meg. Fölvidult. Ahol a Lebel ott van, onnan nem lehet messze a király.

- Két órája érkezett La Celle-ből, - hallotta a komorna jelentését odakint.

- Őfelsége épp az imént érkezett meg a vadászatról. Őfelsége el van ragadtatva, hogy a marquise-t Versailles-ban találja és bátor lesz a marquise-t félóra mulva felkeresni.

- Sziveskedjék őfelségével közölni, hogy élénken sajnálom, de őfelségét egy órán belül nem fogadhatom, minthogy egy óra mulva igen fontos megbeszélés ügyében La Celle-ben várnak rám. Ha őfelsége lesz oly kegyes és felkeres ott...

Ejnye az áldóját, ez még nem fordult elő az őfelsége szolgálatában töltött hosszu évek folyamán, soha. Majd, szokása szerint, megvonogatta a vállát és látszólagos alázatossággal válaszolta:

Mielőtt még a királyhoz ért volna, a Jeanne kocsija már ott kanyarodott a versailles-i kastély udvarán.

A királyt is épp ugy meglepte a Lebel közlése, mint őt magát. Összeráncolta a homlokát és egyetlen szót sem szólt. Munkájába mélyedt és eszébe se jutott, hogy La Celle-be utazzék.

Jeanne bizvást megtakarithatta volna az órákhosszat tartó kocsizást Alexandrával, hogy megszökjék a király elől. Másnap se jött.

Jeanne nyugtalankodni kezdett. Talán tulságosan nagyot merészelt és elveszitette a játszmát?

A király kiszámithatatlan volt. Senki sem tudta ezt nálánál jobban. De ismerte konokságát minden megtagadott kivánságával szemben. A számlának egyeznie kell a végén, hacsak nem...?!

Az ablaknál állt és lenézett az udvarra. Odakint már órákhosszat szakadt az eső az ólmos égből; vajjon ez az eső rossz óment jelent-e?...

Jeanne-nak minden csepp vére a fejébe szaladt, a térdei reszkettek. Nyugalom! csak minden áron nyugalom! Azzal, hogy eljött, a játszmát félig megnyerte.

Alexandra már ujra kint volt. A személyzet szétrántotta az ajtószárnyakat.

Jeanne első pillanatra látta, hogy a király nem pusztán adja a sértődöttet, hanem valóban az. Meglátszott rajta, hogy szenved a válás óta.

A királyt hellyel kinálta meg és illendő szavakkal köszönte meg látogatását.

Lajos eleinte néma volt és bizonytalanul tekintett feléje. Sehogyse tudta, hogy a marquise tartásából mit olvasson? Vajjon amaz éjszakai hidegsége hajlandóságának megszüntét jelenti-e? Vagy tudomást vett hütlenségéről és hasonlóval akar fizetni? Csupán azért menekült előle Versailles-ból, mert La Celle-ben más karok várták?

- Mi ez, Jeanne? Mit jelent ez? Miért voltál oly hideg? Miért utaztál el Versailles-ből abban a pillanatban, amikor én megérkeztem?

- Engedjen meg felséged. Mit tehettem volna egyebet, amikor felséged válasz nélkül hagyta a levelem és miután napokon át nem tudatott hollétéről?

A király kémlelve tekintett rá. Vajjon az igazat mondja-e? Mindig büszkének tartotta ahhoz, hogy hazudjon. Ha eltekint ama szomoru éjszakától, vajjon nincs-e igaza Jeanne-nak?

Most, hogy ott állt szemben vele, hogy ujra látta őt királyi szépségében, maga sem értette, miként herdálhatott el napokat és éjszakákat egy jelentéktelen, falusias csinosságu asszonnyal, csupán azért, mert kedvese egyetlenegyszer nem elégitette ki ösztönét.

Jeanne sokkal okosabb volt, semhogy szemrehányásokkal illesse. Győzött és ez elég volt néki.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Mig Pompadour marquise és Bernis abbé között a régi baráti viszony mind melegebbé lett, Jeanne és Richelieu herceg mindjobban eltávolodtak egymástól.

D'Estrades és d'Argenson Richelieunek a harctéren időzését arra használták fel, hogy a herceget, aki a király kegyeire féltékeny volt, a Pompadour mindinkább növekvő hatalma ellen ingereljék.

Génua megszállása után a herceg az év elején megjelent Versailles-ban, uj méltóságában: mint Franciaország marsallja, büszkén és ragyogva, amely méltóságát Maurice de Saxe-tól örökölte.

Richelieu alig várta már, hogy átvehesse első kamarási szolgálatát. Ebben az állásában remélte leginkább a célhoz jutását: «a kis Pompadourt lenyomni, akárcsak egy kis szinésznőt» és uj metressz után nézni, aki kevesebb dicsőséggel is beéri a király oldalán.

Jeanne zseniális és vakmerő tervét, amelyet az első szinházi év lefolyása után közölt Tournehem bácsival, meg is valósitotta.

A legrövidebb idő alatt felépithető és szétszedhető volt, valóságos müvészi alkotás, amely 65.000 livres-t emésztett fel. Ehhez járult még a jelmezek, a diszletek és a honoráriumok költsége, amely az első évben 100.000 livres-be került.

Az udvar, élén a királlyal, annyira el volt ragadtatva, hogy a költségekről mindeddig alig volt szó.

Aumont hercegnek, mint első kamarásnak, minden joga meg lett volna ahhoz, hogy ő igazgasson. De sohasem merészelt ellentmondani a Pompadour közvetett intézkedéseinek.

Richelieu nem sokat teketóriázott. Szolgálatbalépése után igen határozott hangu levélben felszólalt a királynál La Valliére visszaélései ellen.

Minthogy a király nem válaszolt, Richelieu azt a szigoru rendeletet bocsátotta ki, hogy kellékek és ékszerek engedélye nélkül kölcsön nem adhatók és az udvari szinház munkásai a herceg beleegyezése nélkül nem foglalkoztathatók.

Jeanne legkevésbbé sem volt hajlandó ezt eltürni. Lully »Acis és Galathea« cimü darabjának előadása küszöbön állt. A darab sok próbára szorult és sok költséges előkészületre volt szükség. Az egész udvar bejelentette megjelenését.

A három hercegnő: madame Henriette, Adelaide és Victoire, akik az uj teremben álló szinházat oly előszeretettel látogatták, valamint Mária Josepha is a királyné mögé bujtak.

A király, aki sokkalta inkább törődött a marquise és gyermekei élvezetével, saját nyugalmával és kényelmével, mint Richelieu rendeleteivel, már az első audiencia alkalmával megkérdezte a marsalltól metsző, hideg hangon:

XV. Lajos, aki nagyon jól ismerte ama okokat, amelyek Richelieu-t a Bastille-ba juttatták, hidegvérrel sorolta fel azokat a marsallnak.

Richelieu megijedt és megszivlelte az intelmet. Többé nem elegyedett bele a szinházi üzembe. Ujból rendszeresen látogatta a marquise fogadóestjeit, amelyekre az egész udvar, a hercegnőket is beleértve, odatódult.

Minden alkalmat megragadott, hogy Jeanne-nak iránta való régi barátságát bizonyitsa, hogy minden kivánságát a legszeretetreméltóbban teljesitse.

Sokkal konokabbul igyekezett célja felé d'Argenson, szövetkezve d'Estrades asszonnyal.

D'Estrades asszonynak kerülő uton tudomására jutott, hogy, habár egyáltalán nem volt meg a dolog látszata, unokanővére és a király között valami elhidegülés történt. Magához hivatta Lebelt és behatóan kikérdezte, mielőtt még a miniszterrel konferált volna.

Azt állitotta, hogy nem tud semmi közelebbit mondani. A király minden este a marquise-nál van. Megengedi, hogy a király korábban szokott tőle eltávozni, mint azelőtt, de ez semmit sem bizonyit.

Ama apró ajánlatok, hogy a király alkalmilag más asszonyokkal foglalkozzék, rendszeresen visszautasittattak.

- Nem vagyok apró ajánlat, - ezzel vágott vissza heves hangon d'Estrades asszony és d'Argensonhoz sietett.

A miniszter, mint rendesen hasonló esetekben, felingerelte kedvese gyülöletét a polgári származásu cousine ellen. A király uj értékes ajánlatairól beszélt néki, sőt rangemelésről is, amely a Pompadourra vár.

- Az udvar holnap Choisyba költözik. Három nap mulva hallani fog rólam, barátom, - rikácsolta eltorzult arccal...

Jeanne, Quesnay ajánlására és Hausset asszony felügyelete alatt, tejkurát kezdett, amely közérzetének kimondhatatlanul jót tett. Egyebekben szigoru diétát rendelt néki az orvos.

A király ezt a kurát a legmesszebbmenő udvariassággal támogatta. Elengedte Jeanne-nak az udvari ebédeken való megjelenést és a megerőltető vigalmakon való részvételt.

Néhány Choisyban töltött nap multán La Celle-be kellett mennie, hogy teljesen megerősödjék ama utazáshoz, amelyet Normandiába terveztek.

Lajosnak sokkal több önmegtagadásába került őt ily nagy mértékben nélkülöznie, semmint önmagának is bevallotta volna.

Elkeseredett és hallgatag lett és az ebéd folyamán többet ivott, mint amennyit egészsége elbirt volna.

Semmi sem kedvezhetett volna jobban d'Estrades asszony terveinek és d'Argenson pártjának, mint a király hangulata.

Egy délben, amikor Jeanne félig-meddig megigérte, hogy megjelenik az udvari ebéden, de az utolsó pillanatban kimentette magát, a király dühében igen sok bort ivott. Vidám akart lenni a marquise nélkül is.

Madame d'Estrades pontosan megfigyelte a királyt. Végre itt a pillanat, hogy feledést és élvezetet nyujtson néki.

A király félig ittas állapotban kijelentette, hogy gondolázni akar. Levegőre vágyott.

Megbizta Lebelt, hogy értesitse a marquise-t. Azt akarta, hogy Jeanne a királyi bárkában mellette legyen.

Lebel, aki egy huron pendült d'Estrades asszonnyal, aki mindenért jól megfizette, azonnal jelentette néki királyi megbizatását.

Az asszony tüstént 20 livres-t nyomott a markába d'Argenson »megvesztegetési alapjából«.

- Jól van, Lebel ur. Ugyis felmegyek a cousine-omhoz. Átadom néki a király kivánságát.

Ám d'Estrades asszonynak ez eszében sem volt. Értékes csipkekendőbe burkolódzott, amelyet d'Argenson Angliából hozatott a számára és egy bokor mögött a király indulására várt.

Lajos betámolygott a bárkába. D'Estrades éppen a kellő pillanatban, hogy a támolygó királynak segitsen, utána ugrott.

Lajos mámora nem volt annyira ködös, hogy ne vette volna észre, ki van mellette Jeanne helyett.

Visszautasitotta a d'Estrades erőszakos gyengédségeit, de alapjában örült, hogy van mellette valaki, akivel eltöltheti az időt.

Későn, teljes sötétségben tértek vissza Choisyba. A társaság gyorsan elszéledt.

D'Estrades, anélkül, hogy a király észrevette volna, nyomon követte és utána lopódzott a szobájáig.

Az előszobában már ott várakoztak a barátai, d'Argenson kreaturái, akik mindenáron meg akarták őt tartani állásában.

Ha a miniszter barátnőjének sikerül a királyt behálóznia, megnyerték a játszmát.

Sokáig kellett várniok. Már majdnem feladták a reményt, amikor d'Estrades asszony kibontott hajjal, széttépett csipkesáljában kirohant a király kabinetjéből.

D'Argenson metresszének eme hősi cselekedetét nagy összeggel fizette meg, habár nem hitt abban, hogy a rut d'Estrades-nak a királynál sikere volt, annyival is kevésbbé, minthogy az éjjeli jelenetnek az lett az utójátéka, hogy madame d'Estrades néhány nap mulva ama meglehetősen sürgős felszólitással tüntettetett ki, hogy Choisyból egyelőre távozzék.

De Lebel azt erősitgette, hogy a király annyira részeg volt, hogy nem igen tudhatta, mit gondol és mit cselekszik.

D'Estrades asszony ezzel szemben esküvel bizonyitgatta sikerét és mindenekelőtt igen gyakorlati módon használta ki azt: hangosan a királyi viszonyával dicsekedett és kétszeres áron adta el a XV. Lajosnál való állitólagos és a d'Argensonnál való tényleges hatalmát.

A nép gúnydalokat énekelt a rút, alattomos, hálátlan és pénzsóvár asszonyról.

Párisban és környékén nem csupán frivol gúnydalokat énekeltek. Mind hangosabbá váltak a nyomor sikoltásai, kétségbeesett fenyegetések és szenvedélyes átkozódások. Napról-napra szaporodtak a rossz gazdálkodás elleni kifakadások. Már semmi sem használt. A nép morgott, a nemesség ellen csak ugy, mint a burzsoázia ellen.

A király csak azt hallotta meg, amit akart. Nem adott az intelmekre semmit. Hagyta a dolgokat folyni a maguk medrében.

A marquise-nak, mint eddig is, csupán egy gondolata volt, hogy távol tartson tőle minden kellemetlenséget.

Mit használt, ha Lajos a leghangosabb rebelliseket a Bastille-ba záratta, vagy a birtokaikra számüzte?

Nagyon gyakran az volt a látszat, mintha a parlament meg akarná osztani az uralmat XV. Lajossal.

Hogy valahogy elviselhető legyen a helyzet, Lajos annyira ment a parlamenttel szemben tanusitott engedékenységében, hogy elhatározta a párisi püspök számüzését.

A parlament intézkedései ennek dacára is elég átlátszóak voltak a király előtt. Mindinkább bebizonyitva látta a tényt: ez a forradalom szelleme volt, amely a parlamentet vezette.

- Ez ellen a tény ellen mi sem használ. A parlament republikánusok társasága. Ahogy a dolgok állanak, ez addig fog igy tartani, amig én magam...

Dühe közönybe csapott át. Mind siketebb lett a jóakaratu tanácsok számára.

Csudálatos-e, hogy az államadósság eddig még csak nem is álmodott méreteket öltött?

Lajos és családja utazgatásai óriási összegeket nyeltek el. Machault kiszámitotta, hogy a király négy napi utazása százezer livres különkiadást jelent.

Machault hiába igyekezett a marquise-t rávenni, hogy a királyt eme utazások korlátozására serkentse s hogy adja fel a Normandiába való és egyéb kirándulások terveit.

A marquise kereken visszautasitotta: az utazás hozzá tartozik a király életfeltételeihez, meg kell lennie!...

A költséges, hosszadalmas háboruk eredménye nem volt kielégitő. A fényes győzelmek csekély előnyökkel jártak.

Amikor a heroldok Páris utcáin a békét proklamálták és e felkiáltásban törtek ki: »Éljen a király!« - csupán szomoru némaság volt a visszhang.

A marquise, hogy mindezt elrejtse a király elől, sürgetni kezdte a normandiai utazást.

Jeanne, aki még sohasem látta a tengert, boldog izgalommal sürgött-forgott az indulás napján.

Kevés kisérettel utaztak. A király egy kétüléses kocsiban Ayennel, utánuk egy másik a marquise-zal és kiséretével.

Crécyből a dreux-i erdőn haladtak át, ahol rövid vadászat volt. Reggel nyolckor érkeztek Rouen-ba.

Estefelé a király Jeanne-al kievezett a tengerre. A viz enyhén hullámzott. Az ég kéken, felhőtlenül, gyenge, rózsás fénnyel feszült a messzi viz felett.

Jeanne szép arcát gyengéd pir öntötte el. Szemei fénylettek. Mohón itta fel a sohsem látott képet. Szorosan a királyhoz simult, szive tele volt gyengédséggel.

Lajos jelt adott a vezetőnek, hogy a bárkát vigyék partra. A közelben egy magányos fehér házat fedezett fel szőlővenyigék sürüjében.

Az evezősök, akik nem tudták, kit visznek, elmesélték, hogy a fehér ház az »Arany szőlőhöz« cimzett fogadó, ahol szivesen szállnak meg az idegenek.

A király kérdőleg tekintett Jeanne-ra, ő beleegyezően bólogatott. Az élet ismét pezsgett benne.

Sokáig álltak, szorosan egymáshoz simulva, a fogadó szőlővenyigével befuttatott ablakában. A tenger fölött magasan állt a hold. A lábuk előtt fehéren fénylett a part. »Mint a te fehér, ragyogó tested«, - suttogta forró csókok között a király.

A szállásuk nem volt királyi, kéjre hivó és buja, mint Versailles-ban, Crécyben és La Celle-ben. Kemény és szük volt a fekhelyük, durva vászonnal letakarva, az alacsony szoba sötét szögletében.

De már rég nem volt szerelmi éjszaka oly boldogitó a király számára, mint ez a havre-i éj, a holdsugaras tengerparton.

Voltaire epés természete nem birta elviselni a Crébillon-nal való versengést, a »Catilina« sikerét. Ezt a sebet az idő nem tudta behegeszteni. Tulérzékeny féltékenységét még növelte az a körülmény, hogy a marquise Crébillonon kivül még egész sereg ifju irodalmárt is pártfogásába vett.

Voltaire már több izben elhatározta, hogy hátat fordit Párisnak és Versailles-nak és hüséges öreg barátnőjével ujból beletemetkezik a matematikába és természettudományba. Azonban mindig visszatartotta őt egy uj, nagyravágyó terv és Chátelet asszony eléggé ingadozó volt, hogy ebben az elhatározásban megerősitse a költőt.

A »L'Enfant Prodigue«-nak a követségi palotában való reprize átmenetileg megengesztelte őt.

Pompadour szerzett neki meghivót a próbákhoz. Ez a kegy azonban csak megcukrozása volt a keserü pilulának - nem Voltaire volt az egyedüli meghivott költő.

Gresset is Versailles-ba volt menendő, hogy jelen legyen »Le Méchant«-jának előadásán.

Voltaire legnagyobb boszuságára ez a »felesleges kolléga« olyan sok szeretetreméltósággal, graciozitással mozgott az udvar parkettjén, hogy rövidesen a társaság elkényeztetett kedvencévé vált.

Voltaire a Gresset dicsőségével szemben az udvarnál élvezett nagy befolyását játszotta ki. Nem rettent vissza semminő bizalmaskodástól. Beszélgetéseik alkalmával a király szavába vágott, hozzányult a karjánál fogva, mig Lajos felingerelve eltiltotta őt a társaságától.

Hiuságában mélyen sértve, most már minden igyekezetével azon volt, hogy a marquise-hoz való jó viszonya csorbát ne szenvedjen, áradozva dicsérgette »Lise« alakitását.

Érzéseinek tuláradtában az előadás után egy madrigált küldött néki, amelyben az udvar diszének, a parnasszus és Cythere napjának nevezte, a király számára pedig örök békének.

A madrigál kézről-kézre járt. De nem hozta meg Voltaire-nak a remélt sikert. Éppen az ellenkezője történt. A királyné, a dauphin, a hölgyek egyszerüen skandalózusnak találták a madrigált.

Amikor Voltaire néhány nap mulva Versailles-ba ment, jeges némaság fogadta. Ebből megérthette, hogy tullépte a költői szabadságot.

Ezuttal nem ingott meg. Gondolkodás nélkül Crécy-be utazott Chátelet asszonnyal, amaz erős elhatározással, hogy egyhamar nem jönnek ismét Versaillesba, anélkül azonban, hogy ezzel kockára tennék a Pompadour jóakaratát, amelyre még sokszor lehet szüksége...

Arra a merész elhatározásra jutott, hogy elhagyja Franciaországot és eleget tesz II. Frigyes Sanssouci-ba való többszöri meghivásának.

Voltaire több izben tett erről a dologról levélben emlitést Pompadour asszonynak, különösen olyankor, amikor a düh elfogta Crébillon-ra gondolva és arra a pletykára, amelyet róla Versailles-ban és Párisban elterjesztettek.

Hogy is merészelnek egy muló hangulatból, amely elől önként távozott, számüzetésre gondolni?

- Valóban, mindez arra indithatná az embert, hogy végleg Poroszországba költözzék.

Eme levelek egyikéhez Voltaire mellékelte »Panegyricus XV. Lajoshoz« cimü munkájának egy a királynak ajánlott példányát, azzal a kéréssel, nyujtsa azt át a királynak.

Voltaire azt remélte, hogy ezzel az opusszal ujra visszaszerzi a király kegyét.

Alig, hogy a király és Jeanne Versailles-ba visszaérkeztek, ujból megnyilatkozott a megbotránkozás, a nép tompa haragja.

Naponta izgalmas utcai botrányok voltak. Minden nap ujabb és ujabb röpiratok jelentek meg, névtelen gyalázkodások Pompadour ellen.

- Vajjon nincs rá lehetőség, hogy ezeknek a perfid párisi gyalázkodóknak a nyomára lehessen jutni?

Berryer vállvonogatással válaszolt. Nem akarta bevallani a marquisenak, hogy nem annyira Párist, mint inkább Versailles-t tartja a baj fészkének és hogy egyáltalában nem tartja lehetetlennek, hogy az aljas pamphletek egyike-másika a marquise közvetlen közelében született.

Pillanatnyilag egyet tehet az érdekében, azt tanácsolja, hogy a legnagyobb óvatosság és minél ritkábban, kellő fedezettel jelenjék meg Párisban.

Jeanne szivében gyásszal és megbotránkozással bocsátotta el magától Berryert.

Ám még nagyobb lett a baj. Idáig a királyt kihagyták a játékból. De visszatérése után néhány napra Berryer egy karrikaturát foglalt le, amely a királyt ábrázolta a marquise által lenyügözve és a néptől megkorbácsoltatva. Ezt követték a legaljasabb, bárgyu egyéb gunyrajzok.

Egy vers járt kézről-kézre, amelyből a közeli forradalom lángoló lehelete szállt:

Jeanne vigasztalhatatlan volt. Egészsége, amely már helyreállott volt, ismét megrendült.

A király közömbösnek mutatkozott. Még az eddiginél is gyakrabban változtatta tartózkodási helyét és amennyire csak lehetett, mellőzte Versailles-t. Párist annyira gyülölte, hogy még a nevét sem akarta hallani.

Jeanne sokat szenvedett emiatt. Nagyon vágyódott gyermeke után, amely néhány hónap óta l'Assomptionban, egy előkelő zárdában volt. Atyja is nagyon hiányzott néki. Ő látogatta meg helyette a gyermeket l'Assomptionban és nem győzött eleget irni elragadó kis unokájáról. Jeanne egyébként is mindig jó hireket kapott a zárdából. A nővérektől, akik Alexandrát tanitották, hallotta, hogy a gyermek igen könnyen tanul, nagyon értelmes és bájos.

Büszke volt gyermekére és ez az érzés vigasztalta meg ezekben a szomoru napokban. Alexandra arisztokrata társasága bizonyos reményeket ébresztett benne a leányával kapcsolatban. Igazi nagy hölggyé akarta őt nevelni, hogy előkelő házassággal elfeledhesse anyja származását.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A király Crécy-ből látogatta meg a Fontaineableau-ban tartózkodó királynét és a hölgyeket. Ott találta a dauphint és Mária Josephát, akiknek vidám és szeretetreméltó lénye mindig jó hatással volt kedélyére.

A kis dauphine, Mária Rafaelá-val merő ellentétben, őszintén szerette apósát. Rábizta kisebb-nagyobb titkait. Lajos hónapok előtt tudta meg először, hogy a dauphin hidegsége már alábbhagyott. Ma pedig közölte vele azt a titkot, hogy szülés előtt áll. A király magánkivül volt örömében. Végre! És boldogan utazott vissza Crécy-be.

A marquise a terraszon fogadta. Örült, hogy a királyt jó kedélyben láthatja viszont és hogy ily jó hirrel jön.

Tea mellett ültek Jeanne meghitt budoárjában, a nagy fogadószoba mellett. Előkelő karcsu ujjai egy értékes szász porcellán-tálcával babráltak.

- Remélhetőleg nagyon vágyódtál utánam és arra gondoltál, bárcsak már itt lennék!

- Látja ön ezt a tálcát, sire, és ezt a kecses kancsót, ezt a gyönyörü szász porcellánt, amely asztalomat disziti. A dauphine őfensége volt jóságos megajándékozni velük. Valahányszor rátekintek, mindig afölött gondolkodom, hogy miért fizetjük mi drága pénzen ezeket a külföldi gyártmányokat és miért nem gyártunk magunk elsőrangu porcellánt?

- Ugy képzelem, hogy képeseknek kellene lennünk arra, amire XIV. Lajos képes volt: hogy Franciaország iparát saját eszközeinkkel emeljük! Alapitsunk porcellángyárat, ahogy XIV. Lajos gobelingyárat alapitott. Gyártmányaink épp oly dicsőséget és előnyöket fognak nékünk biztositani és még századok mulva is Franciaország izléséről és gráciájáról fognak beszélni.

- A saját eszközeinkről beszélsz! Honnan vegyük? Hisz amugy is megköveznek bennünket és átkozzák fényüzésünket!

- Nem fogják félremagyarázni ipari vállalkozásunkat, amely az országnak nagy jövedelmet jelent. Ellenkezőleg. Eltekintve attól az anyagi előnytől, amellyel a vállalkozás járna, egész sereg munkást foglalkoztatnánk.

- Jó ügyet, sire, nagyon-nagyon jó ügyet, amelynek megvalósitása nem is olyan nehéz, ahogy az első pillanatban látszik. Felségednek a vincennesi-i gyárral kellene felvétetni a tárgyalásokat. Nagyon rossz állapotban van. Valóságos áldás volna Vincennes számára, ha felséged társul lépne be. Talán monsieur de Fulvy volna az az ember, aki az üzem élére való. Boucher bizonyára szivesen lesz mellettünk. A legközelebbi alkalommal, amikor ismét festeni fog, beszélni fogok vele. Festőket, mintázókat és rajzolókat könnyen találunk, ha megleljük azt a finom masszát, amelyre szükségünk van. Természetes, hogy annak aztán titokban kell maradnia. A chantilly-i, sceaux-i, saint-cloud-i és villeroi-i kisgyárosok még annak a lehetőségétől is el kell, hogy zárva legyenek, hogy mühelyeink intimitásaiba tekinthessenek.

- Ugy beszélsz, mintha már a célodnál lennénk! Mintha már müködne is a gyár.

- Én már ugy látom a dolgot, - szólt Jeanne élénken felcsillogó tekintettel. - A fantáziám a legszebb képet festi elém. Már látom, ahogy a sok arany az állampénztárba vándorol, látom...

A minisztérium már néhány hónap multán fel is vette a tárgyalásokat a vincennes-i gyárral. Társaság alakult 250.000 livres tőkével. A király a maga részéről 100.000 livres-vel járult ezen összeghez magánpénztárából.

A gyárnak »Manufacture royale de porcelaine de France« volt a cime. Minden egyes gyártmányon két L volt keresztben és a gyártmány dátuma.

Nemsokára száz munkást foglalkoztatott a vincennes-i gyár és monsieur de Fulvy azzal volt elfoglalva, hogy ügyes kémikusok segitségével oly masszát gyártson, amely, ha sikerül, messze felülmulja a külföld gyártmányait.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Charles Guillaume könnyelmü és frivol korának rendkivüli ellentéte volt. Olyan ember volt, aki nem tudott feledni. Amióta Jeanne elhagyta, élete alapjában megrendült. A Jeanne arca tulságosan szép volt, semhogy ki tudta volna tépni őt a szivéből.

Ama est óta, amikor Bussy venyigékkel befuttatott terraszán ült, amikor Jourdain és Grévin a többi nemes gavallérral karöltve őt rábeszélni igyekeztek, többé sohasem mutatkozott ebben a társaságban. Még ma is elöntötte a szégyen, ha arra gondolt, hogy mit tételeztek fel róla.

Most pedig már a kisleánya is elidegenedik tőle, amióta Assomptionban volt. Habár ezelőtt is sokat volt a kis Alexandra anyjánál, mégis sürüen előfordult, hogy nála és nagyanyjánál hagyták a Hôtel des Chévresben. Charles erre az időre ugy gondolt vissza, mint az elvesztett paradicsomra. Ha szép volt az idő, a Boisban sétált vele, vagy Fontainebleauba kocsiztak az erdőbe, hogy virágokat szedjenek.

Elhagyatottságában egy hideg, ködös novemberi napon, délben, amikor a városházáról jött, arra gondolt, hogy bemegy egy kávéházba. Talán akad ott valaki, akivel egy játszma dominót vagy sakkot játszhatna. De aztán elvetette ezt a gondolatot. Mélyen felsóhajtott, már semmisem érdekelte. Minden hiába.

Mit ért azzal a kis divatárusnővel, akit néhány hónapon át maga mellett tartott? Pusztán muló hangulat, szeszély, időtöltés.

Igy járt le-fel az utcákon, a nagy nyüzsgésben. Amikor körülnézett, a Palais Royal közelében találta magát, Saint-Honoré-ban, ahol az elegáns Páris tolong az ékszer- és divatüzletek előtt. Hirtelen torlódás, suttogás támadt. A sáros kocsiuton két hollófekete lótól vont aranydiszes hintó közeledett. A kocsis és a lakájok a Pompadour kék-ezüst livréjében.

Mintha meg akarna állni a szivverése. Az előtte imbolygó fejek között ott látta Charles egy libegő tollu kalap alatt felesége szép sápadt arcát, ölében drága virágcsokor, lábainál játékszerek nagy halomban, összecsomagolva, édességek, egész halom. Kétségtelen, hogy Alexandrához megy l'Assomptionba!

Jövedelme, mióta Jeanne hozományát vissza kellett adnia, éppen csak a saját költségeit fedezte. Egyetlen sou-ja sem maradt játékszerekre, arra, hogy gyermekének örömet szerezzen.

Vajjon még a végén Bussynek és Jourdain-nek volna igaza? Ha szót fogad nékik, ma nagy vagyon ura lenne, a maga gazdája, ettől a bünös Páristól távol, a vidéken kis kastélyt épittetett volna és magánál foghatná néha a kicsikét és a világ minden kincsével eláraszthatná!

De aztán ujra elkergette magától ezt a gondolatot. Bus mosollyal oldalt lépett, éppen abban a pillanatban, amikor a hintó ismét megindult és a lovak patái alól eléje freccsent a sár.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Jeanne a kis Alexandrát a főnöknőtől kikérte a jövő hétre a zárdából.

Közeledett a nagy nap, amikor Jeanne a tündéri Bellevue-be volt átköltözendő. Erről az eseményről nem szabadott a kis Alexandrának hiányoznia.

A kis Alexandra az ünnepség előtt két nappal érkezett boldog, reménykedő arccal.

Poisson nagyapa fogadta őt a főkapu széles márványlépcsőzetén, akár egy hercegnőt. A kicsike, aki hozzászokott a pompához és fényhez, tág szemekkel meredt a varázslatos szépségü kis kastélyra. Tapsolni kezdett és ugrándozott örömében.

- Szép csendesen, szivecském! Mielőtt a kertekbe mennénk, előbb a »szép anyácskának« jónapot kell mondanod és Tournehem urat és Ábel bácsit köszöntened.

- Sokkal! Szorgalmasan dolgozott. Anya és Tournehem ur nagyon meg vannak vele elégedve. És ha tudni akarod, kis kiváncsi, még magam is kibékültem Ábel bácsival.

- Ezt el kell mesélnem mademoiselle Épinal-nak l'Assomptionban. Ő a legszigorubb tanitónőnk és ki nem állhatja a lusta és neveletlen fiukat.

Az egész családot a király szobáiban találták. Alexandra anyja nyakába borult és szinte megfojtotta a csókjaival.

- Mily szép a mama, - mondta a csudálattól halkan felsóhajtva. - És milyen jó! Mily sok embernek szerez ismét örömet az uj kastéllyal és az ünnepséggel. Hogy van az, nagyapó, hogy mégis akadnak emberek, akik csunyákat mondanak »szép anyácská«-ról?

- Nem, ő nem, van még egy barátnőm l'Assomptionban, Enole Parcival. Sürün látogatja atyját, aki ügyvéd Párisban. Ő beszélte neki, hogy az emberek Párisban csunyákat mondanak »szép anyácskáról.« Hogy utána kiabálnak és korholják, hogy sok pénzt költ és megröviditi a szegény embereket.

- Parcival ur egy minisztert és a mama cousineját is emlitette, hogy azok is rosszakarói. Én megmondtam Enolenak, hogy mondja meg atyjának, hogy az én anyám nem rossz asszony. Mindennel csak a királyunknak akar örömet okozni, ezt ő maga mondta nekem.

- Jól van, gyermekem. Egyébként pedig ne foglalkozzál ilyen dolgokkal. Ehhez még tulságosan kicsiny vagy.

Alexandra kinyujtotta magát gyönyörü csipőiben és kiegyenesedett, mint az anyja szokta:

- Már tizévesnél is több vagyok, nagyapa. Öt év mulva férjhez mehetek, mondta »szép anyácska«. És ha aztán egy fejedelem, vagy herceg lesz az uram, amit anya megigért, akkor mindenkit agyon fogok ütni, aki rosszat mond »szép anyácskáról«, még a minisztert és a cousine-ját is.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A marquise a nagy bankett-teremben fogadta vendégeit. Királynőként állt az öncsinálta pompa közepén. A fehér brokátruha csudálatosan omlott el rajta. Oldalánál a gyönyörü gyermek, aki most első izben, hölgynek öltözötten, büszkén tekintett szép, ünnepelt anyjára.

Jeanne, környezetének kiséretében, lement a márványlépcsőkön, hogy a magas vendéget a főbejáratnál fogadja.

Lajos, aki első izben volt most Bellevue-ben, elvakult a rengeteg fénytől és pompától.

- Büvésznő, egyetlen szépséges, édes büvésznő, - suttogta, miközben a lépcsőn felmentek.

D'Argenson és mellette d'Estrades asszony elfintoritották az arcukat, amikor a délceg, szép pár előttük felhaladt. Ó, mily igyekezettel vetették el a magokat. Meddig késik még az aratás?

- Türelem, édesem, - suttogta a miniszter barátnőjének, - a mi időnk is elkövetkezik.

Jeanne a király mellett ült az ebédnél, másik oldalán Conti hercegnő, aki dacára magasabb korának, nem akart elmaradni. Pénzügyei annyira züllöttek voltak, hogy helyesnek találta, ha végre ujra kedvében jár a királynak és Jeanne-nak.

A diskurzus élénken folyt. A pezsgőspoharak összecsengtek és hangjuk összevegyült a zenekarral.

Ábelt Itáliából való visszatérése óta még nem látta. Ugy találta, hogy teljesen megváltozott. A nővére tanácsai és a költségek, amelyeket a király tanulmányutjára forditott, nem vesztek kárba.

Komoly és tiszteletteljes hangon beszélt előkelő tudós férfiakhoz való viszonyairól, a mübecslésről, amelyet tanulmányozott és mindarról, amit a francia müvészet fejlődése érdekében szükségesnek vél.

A király elégedetten bólintott. Örült, hogy a fiatalembert ilyen éretten és előnyösen megváltozva látja viszont. Végül mégis csak alkalmas lesz rá, hogy az utóbbi időben betegeskedő Tournehemet helyettesitse.

Ketten voltak, akiket Jeanne az ünnepségen nélkülözött: Voltaire, aki dacára minden figyelmeztetésnek, Poroszországba volt menendő és Bernis, akit követként Velencébe küldtek, hogy a pápa és a velencei kormány közt felmerült viszályt elintézze, amelynek békés elintézése ugy XIV. Benedek, mint XV. Lajos érdekében kivánatos volt.

Épp ma kapott a marquise Bernistől kimeritő levelet arról, hogy az ügy közeledik a békés megoldáshoz.

Jeanne étkezés közben mondta el ezt a királynak. Azonban nem emlitette a hódolatteljes verseket, amelyek a levélhez mellékelve voltak. Azt sem, hogy nagy tervei vannak Bernis-vel.

A király felkelt az asztaltól. A társaság szétoszlott. A vendégek a selyemottománokon és a brokáthuzatu székeken foglaltak helyet, vidáman csevegve.

A fényes parketten visszaverődtek a kis atlaszcipellők és az udvaroncok magassarku cipői, a nagy metszett tükrökben pedig az egyenruhák bibor és aranyszine.

Itt volt Boucher-n kivül Vanloo, Oudry és Pierre, velük Greuze és Joseph Vernet, aki rövid időre jött Rómából Párisba stb. és a neves irók és költők.

Lajos láthatóan fáradt volt, ezenkivül fázott is. Ugy vélte, hogy a kandallók nem adnak elég meleget.

- Szeretnék visszavonulni, Jeanne. A többit majd holnap mutatod meg. Légy rajta, hogy holnap korábban megszabadulj a vendégeidtől.

Jeanne bólintott és az ajtóra mutatott, amelyen át látatlanul juthat a szobáiba, La Valliére fogja elkisérni.

Minthogy a király szótlan maradt és hálószobájába ment, Lebel ebből már tudott mindent.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Lajos ama kivánságának adott kifejezést, hogy a marquise vezesse végig az egész kastélyban.

Jeanne már régóta türelmetlenül várta ezt a pillanatot. Égett a vágytól, hogy a királynak megmutathasson még egy meglepetést, amelyet eddig mindenki elől rejtegetett.

Amikor a marquise az ajtót kinyitotta, a királyt nehéz, édes rózsaillat csapta meg.

- Az ut, amelyet a rózsáknak meg kellett tenniök, nem is olyan hosszu, sire, mint gondolná. Szabad kérnem, érintse csak meg ezt a vérvöröset?

- A mi müvünk, sire! Ezek a rózsák, amelyek Vincennes-ben születtek, hervadhatatlanok, halhatatlanok!

- Mit érne az ötlet, ha nem lett volna megvalósitható? Kérem, sire, csak vizsgálja meg minden aggodalom nélkül a rózsalevelek finomságát.

- Ez a titok némileg az enyém is; néhányszor meglátogattam Fulvyt laboratóriumában és rávezettem ennek a rendkivül finom földkeveréknek az ötletére.

- Isteni nő! - kiáltotta nagy lelkesedéssel. - Minden sikerül, amit finom kezeiddel megérintesz!

- Megengedtetik az »isteni nőnek«, hogy felségedet a természetes rózsaillatra figyelmeztesse? Sieur Dagé a feltaláló.

- Nagy örömömet lelem ebben a vincennes-i dologban. De Vincennes nehezen megközelithető Párisból és Versailles-ből. Nem utazhatom ki oly sürüen, ahogy szeretném. Nem volna jó, ha az öreg sévres-i kastélyt gyárrá alakittatná át felséged? A fekvése kedvező és a nagy helyiségek is alkalmasak volnának.

- Egyébként, sire, - Jeanne durcás arcot vágott, - minden okom megvan rá, hogy sértve érezzem magam.

- Felséged tegnap este, mielőtt aludni tért, nem vette észre a kandalló girandole-jait? Szintén vincennes-i munka, szintén pókhálófinomságu virágfüzérekkel van diszitve.

- Csupán azt vettem észre, hogy nem voltál nálam, Jeanne. Ma éjszaka megmutathatod majd a girandole-okat.

A király, aki Bellevue-t eleinte hidegnek mondta, végül vágyai koronájának tekintette a gyönyörü kastélyt.

Ama ötletet is jónak találta, amely a szinháznak Versailles-ból Bellevue-ba való áthelyezésére irányult.

A szinpad olyan berendezésü volt, hogy operák előadására is alkalmas legyen.

A szinielőadásokon kivül Jeanne zeneünnepélyeket is rendezett Bellevue-ben. Ez ünnepségek kavarodásában nagy veszteség érte Jeanne-t és vele az összes Poissonokat és d'Étoiles-okat: Tournehem ur meghalt hosszas betegeskedés után.

Jeanne megsiratta ezt a jóbarátot, gyermeksége és ifjusága oltalmazóját és jótevőjét.

Pillanatnyilag gyenge vigasszal szolgált néki, hogy a király Ábelt teljesen Tournehem örökébe helyezte.

Tournehem olyan ember volt, aki becsületesen szerette a müvészetet, aki Franciaország müvészi életét sok visszaéléstől szabaditotta meg.

Poisson apó jutalmul szolgálataiért földbirtokot kapott Marigny-ben, ahová nemsokára be is hurcolkodott.

Francois Poisson ragyogott a boldogságtól. A végtelenségig gyengéd és figyelmes volt leányával szemben, akinek már a kezeiben látta letéve a trón és az ország korlátlan hatalmát. Mindig nyitott kézzel fogadta el tőle, amit adott.

Csupán egy adományt becsült le: a marigny-i grófságot. Visszautasitotta azt azzal, hogy hiányzanak belőle a kiváló tulajdonok. Mit vágyakozott volna ez a megelégedett öregur magas méltóságokra? Kedélyes falusi junkerélet kiadós vadászatokkal, jó borok és barátok, ez kellett neki, nem pedig az udvar kényszeritő feszességei.

A grófságot a fia számára kérte, akivel Ábel visszatérte óta a legbensőbb barátságban volt. Miután erre igéretet kapott, a következő levelet irta:

Életében most először történt, hogy a tulságosan okos monsieur Lebel nem tudta, mihez kezdjen.

A király hirtelen visszatért jókedélye, az a körülmény, hogy gyakrabban hagyta őt otthon és csak ritkán vitte őt magával Bellevue-ba, a marquise boldogsága meghökkentette.

Hiába fordult madame Hausset-hez és Quesnay doktorhoz. Mindketten kiállhatatlanul titoktartók voltak.

Lebel arra gondolt, hogy d'Estrades asszonynál szaglálódik. De erről gyorsan lemondott. Amilyen hamis és hazug nő, csupán azokat a dolgokat árulná el, amik a saját és a miniszter kisded játékait szolgálják.

Nagy igyekezettel fürkészgette urának arckifejezését. Ha boszankodást olvasott le róla, nem volt bizonyos, hogy a marquise miatt van. De egyébként volt is elég ok a boszuságra.

Párisban és a felvidéken elégedetlenkedtek az emberek. Bellevue és Sévres erre csak ujabb okokat szolgáltattak.

A minisztereket nem lehetett egy kalap alá hozni. A jezsuiták nem elégedtek meg azzal, hogy felekezeti harcot szitottak, hanem kereskedelmi téren is kellemetlenkedtek már.

Igaza volt a Pompadournak, amikor a torkukra akarta tenni a kést. Bellevue köré vasgyürüt huzatott, ezt egyetlen feketének sem lehetett átlépnie.

Már több nap óta ebéd után mindig visszatért a király Versailles-ba. Éjjelente hánykolódott az ágyán, magában beszélt és sóhajtozott, folytonosan csöngetett, édességeket kért, piskótát és édes limonádét. Talán elkövetkezett Lebel napja?

A komornyik kint ült az előszobában és szabadjára eresztette gondolatait. Itt van a kis vörösesszőke divatárusnő, a Dagé unokája. Pikáns kis jószág, finom alakkal, piciny lábakkal, csakhogy tulközel az udvarhoz a Sieur Dagé rokonsága következtében. Sok pletykára adna alkalmat és a Pompadour a falakon is keresztüllát.

Abban a pillanatban, amikor Lebel a király hálószobája mellett lévő saját hálószobájába akart menni, eszébe jutott valami.

Emlékezett rá, hogy a kastély közelében gyakran találkozott egy szép leánykával, a st.-cyre-i zárda egy növendékével. Pontosan az volt, aki a királynak tetszik. A kicsi mindig magányosan ment, álmodozásba merülten. Nem lesz nehéz a kastélyba csalni.

Az volt a szándéka a ravasz Lebelnek, hogy másnap reggel, ha a király felkelt, megkisérli a szerencséjét.

És valóban, sikerült is néki. Éppen az erdei uton találta a leánykát, ahol már több izben találkozott vele.

Amikor a fiatal teremtés meghallotta, hogy Lebel a király közvetlen környezetéhez tartozik, tágra nyitott szemekkel bámult rá. Ezer kérdés tolult az ajkaira és ama forró vágyáról beszélt, vajha csak egyszer is szemtől-szembe láthatná a királyt.

- Ó, uram, miként volna lehetséges? Egy ilyen buta, jelentéktelen leány, mint én és a királyt láthatni!...

Lebel jól szemügyre vette a leányt. Csókolnivalóan szép volt és ártatlan, mint a bárány.

Gondolkozás nélkül a kastélyba rendelte a leányt valamelyik délutánra. A leány félénken ellenkezett, de végre is beleegyezett. Hálásan kezet csókolt neki élete legfőbb vágyának teljesitéséért.

Harmadnapon délután Yvonne Fouquet zárdanövendék dobogó szivvel lépte át a versailles-i kastély küszöbét.

Az őrök mosolyogva bocsátották be. Egy apród mutatta neki a szobákba vezető utat. Egy kastélybeli hivatalnok, diszes egyenruhában, egy tiszttel beszélgetett, amikor a lány arra ment, csunyán hunyorogva nézett rá és a tiszttel sokatmondó mosolyt váltva, egy ajtót nyitott ki előtte, amely szük, rosszul megvilágitott folyosóra vitt. Ezen a folyosón találkozott azzal az urral, akivel két napja az erdei uton beszélt. Eddig reszketett a félelemtől, de most bizalommal nyujtotta az urnak a kezét.

- Jótékonyság gyakorlásához fogom segiteni. Csak bizzon bennem! Kövessen, Fouquet kisasszony és cselekedjék utasitásaim szerint.

A folyosó végtelennek tünt fel. Végre néhány lépcsőhöz jutottak, amely felett a leány vezetője egy ajtót nyitott ki.

Yvonne tág szemekkel tekintett körül. Négyszögletü, sötét faszinü helyiségben voltak. Ablakokon, ajtókon sötétzöld selyemfüggönyök. A tetőzetről sokkaru csillár függött, csak kevés égő gyertyával.

A barátságos ur Yvonnet a fényes brokáttal bevont székre tessékelte és felkérte, várna reá néhány pillanatig. Rögtön visszatér és magával hozza a jótékonysági főnököt, aki hozzá fog járulni a zárda egy oltárának költségeihez.

A kicsikét ismét félelem fogta el, ahogy egyedül maradt. Valami nyomasztó érzés szállta meg.

Összekulcsolta kezeit és Istenhez imádkozott és a szent Szüzhöz, hogy segitsék meg. Közben körülnézett. Az alkovban egy ágyat pillantott meg, amely fölött értékes aranyos trónmennyezet feszült. Zöldselyemfüggönyeit aranyozott oroszlánkörmök tartották. A kandalló párkányán álló óra hetet ütött.

Yvonne megijedt. Nyolc órára ujra a zárdában kellett lennie. Mit szólna Beatrice nővér, aki e héten a felügyeletet gyakorolja?

Magas, méltóságteljes alak lép be, rajta bársonyöltöny. A csillár gyertyafényében két kék szem csillog, amelyekről Yvonne már gyermekkorában álmodozott. Szent borzongástól reszketve, térdre hullott királya előtt.

Lajos forró, vágyakozó pillantást vetett az ifju leányra, aki pirulva, szendén térdelt előtte.

Felemelte a kicsikét, egy pillanatra magához szoritotta és az aranyos trónmennyezet alá, az ágyba vitte.

Lázas várakozással eresztette le az ágy függönyeit. Szomjas csókjaival fojtotta el a szegény gyermek borzadó sikolyát. A kis zárdanövendék sorsa beteljesedett.

Jeanne dolgozószobájának ablakában ült és egy cimerpajzsot vésett Ábel fivére, a leendő marigny-i gróf számára.

Kissé szórakozott volt és elégedetlen a munkájával, amely nem valami nagy dicsőséget szerzett tanárának, Guay-nak és nem igen alkalmas arra, hogy Boucher elismerését kivivja.

- Mintha csak hivtam volna, mester, - kiáltotta heves, élénk modorában. - Nem valami jól sikerült, - szólt munkájára mutatva.

- Valóban, csinált már jobbat is, marquise. De az anyagtól is sok függ. Hoztam önnek néhányat, amelyek önt bizonyára érdemesebb munkára fogják serkenteni.

- A saját munkája, mester, ez okos dolog lenne. Végre is ön a legjobb vésője a saját rajzainak.

- Demarteau épp ugy ért a dolgához, ha nem jobban. Véseteit alig lehet megkülönböztetni eredeti rajzaitól.

- Naponta tizenöt órát festeni, hozzá még rézmetszés is, ezt senki se kivánhatja tőlem, még Európa legszebb asszonya, Pompadour marquise sem.

Boucher kinyitotta mappáját és két egymásra fektetett lapot nyujtott át Jeanne-nak.

- Ama szép napokból, marquise, amikor még több ideje volt leghübb vazallusa részére, mint ma.

Elefántcsontlegyezőjével könnyedén vállon legyintette és félig kacéran, félig rezignáltan szólt:

- Valóban, igaza van, mestermü. Uj modora bámulatraméltó. Sokat lehet tőle tanulni.

Mindkét lapot visszahelyezte a mappába és elővett onnan egy rajzot és odanyujtotta a marquisenak.

- Egy feladatot adok itt önnek, amely talán inkább megfelel az ön egyéniségének, mint a heraldika. Sőt meg vagyok róla győződve, marquise, hogy az ön vésője valóságos kis remekmüvet fog alkotni.

- Ha nem tévedek, ez az ön »l'amour«-jának rajza, amelynek mintájára Guay a karneolját véste?

- Sajnos, letelt az időm, a modelljeim már várnak. Lásson vidoran a munkához. Sikerülni fog. Mikorra várhatom, hogy ülni fog nekem legközelebb?

Amikor Jeanne ujra egyedül volt, néhány pillanatig még az uj feladatot szemlélgette, amelyet igen csábitónak talált. Majd kinyitotta az ablakot és kinézett a parkba, ahonnan üde gyermekhangok csengtek fel hozzá.

A szomszédos fügekertből jöttek a hangok, ahol Alexandra a fiatal Luc herceggel, a Vintimille hercegnő fiával, játszadozott.

Folyvást a belső szobák felé sanditott, hogy vajjon nem jelenik-e meg a király?

Lajos ma reggel fáradt és levert volt Versaillesból jövet és rövid séta után lefeküdt.

Jeanne elgondolkodva bámult maga elé. Az összehuzott szemöldök, az orrcimpa melletti ránc, arcának komolysága idősebbnek mutatták a valóságnál.

Nyugtalanul ugrott fel, le-fel szaladgált a szobában. Lázas izgalomba hozta egy uj ideája, amely hónapok óta foglalkoztatta és amelynek ma akarta megnyerni a királyt.

A »Les Invalides« kiegészitéséről volt szó, amelyet XIV. Lajos alapitott Saint-Cyre-ben még Maintenon befolyása alatt.

Jeanne-nak már készen volt a fejében egy katonai iskola terve. De mit használt, ha nem nyerheti el a király hozzájárulását?

Odalent nevetgéltek a gyermekek. Jeanne ismét az ablakhoz lépett és kihajolt hozzájuk. Karonfogva sétáltak. Gyönyörü pár. A szép fiu szakasztott az apja.

Kialudtnak látszott, vidámnak és elégedettnek. Jeanne azonnal a dologra akart térni, de a király kurtán a szavába vágott és sétálni hivta a kertekbe.

- Eh bien, - gondolta Jeanne, - tehát előbb a leányom boldogsága, azután az »École militaire«. Elvégre mellékes a sorrend.

A fügekertbe vezette Lajost, figyelmessé tette a gyermekekre, akik egymáshoz simulva egy padon ültek, egymás szájából kapkodták el a friss gyümölcsöt.

A király feléjük közeledett, de nem válaszolt. Alexandrával kezdett tréfálózni.

A fia számára egyetlen tekintete sem volt. A kisleánynak meghuzigálta gyönyörü fürteit, elkapta tőle a fügét és maga tette aztán a szájába.

Jeanne megpróbálta, hogy a király figyelmét a kis hercegre terelje, akinek alakja, arca szakasztottan a Lajosé volt.

- Á, sire, mintha csak az apját látná az ember! Ölelje meg, sire. Hisz olyan csinos.

- Nem is tudtam, hogy ily jól ismeri Luc grófot! De ha már éppen ölelni kell, már inkább a kisasszonynál kezdem.

Alexandra repülve borult a jó király bácsi nyakába; a kis hercegnek meg kellett elégednie egy hüvös öleléssel.

Jeanne szemei könnyekkel teltek meg. Feladta házassági tervét, de már ahhoz sem volt szive, hogy ma az »École militaire«-ről tegyen emlitést.

A királynak rendkivül finom diner-t adatott és nem tartóztatta őt, amikor ebéd után azonnal kocsijához ment. Sőt, megkönnyebbülve lélekzett fel, amikor a kerekek zaja elhalt.

Lajos önmagát korholva hánykolódott a kocsi párnáin. Nem tudott beszámolni levertségének okáról.

A Vintimille fiát és Jeanne leányát... ezt persze nem akarta. Nem akarta, hogy Alexandra az élete végéig emlékeztesse olyan dolgokra, amelyeket jobb, ha elfelejt. De mégis, nem kellett volna a marquise-t hüvös iróniájával bántania. Ugy örült már előre Bellevue-nek. És most vissza kell térnie, anélkül, hogy egyetlen boldog órát töltött volna.

Versailles-ban legjobb esetben is irgalmatlan unalom várja. Yvonne-ról már régen szó sem volt. Néhány napi élvezetet jelentett csupán.

Lebel egy hét mulva egy vidéki rokonához vitte, aki már szokva volt hasonló meghitt szolgálatokra.

Jeanne nem akart hinni a szemeinek, amikor a király alig rövid félórán belül ujra Bellevue-ben volt.

Nem tett emlitést a gyermekekről. Hanem leült a dolgozóasztal mellé és szeretetreméltóan igy szólt:

Gyors, világos szavakkal, az ő élénk és preciz modorában fejtette ki Jeanne az »École militaire« tervét.

Lajos, hogy az elejtett házassági tervért kárpótlást nyujtson, több melegséget és érdeklődést mutatott a tervezett alapitás ügyében.

A marquise még azon éjszakán irt Paris-Duverney-nek és közölte vele, hogy megnyerte a királyt a nagy tervnek.

Ami Alexandra házasságát illeti, megelégedett már egy szerényebb tervvel is.

Chaulnes herceg, leghübb embereinek egyike, odaigérte neki a fiát: Pecquigny herceget, ha Alexandra tizennégyéves lesz.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Jean Jacques Rousseau operáját tanulták, a »Le devin de village«-t, bár Rameau, aki sohasem rokonszenvezett Rousseau-val, nagyon elutasitóan nyilatkozott a müről. Minthogy azonban a marquise vállalta »Colin« szerepét, bizonyosra vették a király érdeklődését.

»Colette« szerepét madame de Marchais-nek, a »Devin«-t pedig monsieur de la Salle-nak osztották ki. Az előadás végén nagy tüzijátékot terveztek.

Ünnepelték a hangját, amely már régóta nem csengett olyan tisztán, mint ma, előadása müvészetét, tökéletes játékát, eredeti, értékes jelmezeit.

Mint rendesen Bellevue-ben, olyan alkalmakkor, ha a királyné nem volt jelen, Jeanne a király mellett ült az étkezésnél. Abban a pillanatban, amikor a király poharát felemelte, hogy a sikerre üritse azt, hirtelen nyugtalanság támadt.

A Pompadour kék-aranyruháju lakájainak egyike vállvonogatva vitatkozott egy futárral, aki erőszakkal a terembe tolakodott.

A király, aki éppen szemben ült az ajtóval, észrevette ezt a jelenetet. Intett a szolgálattévő kamarásnak, aki hozzá közel ült.

Noailles herceg az ajtóhoz lépett és becsukta maga mögött. Néhány pillanat mulva zavart ábrázattal tért vissza.

- Expressz-levél a marquise részére, d'Étoiles kisasszony a zárdában sulyosan megbetegedett!

Jeanne mindebből mit sem vett észre, a jelenet feltünés nélkül játszódott le.

Mély beszélgetésbe volt merülve Machault-val, akinek az »École militaire«-ről mesélt.

Még mielőtt a király közölt volna valamit Jeannenal, sugva meghagyta a hercegnek, hogy udvari orvosát, Senacot és La Martiniére kirurgust a leggyorsabb lovaival l'Assomptionba vitesse, a marquise részére tartson készen egy kocsit és értesitse Hausset asszonyt.

Azután felkelt az asztaltól, karját nyujtá a marquisenak és a kis ovális alaku szobába kisérte, ahol egykor a rózsalugassal lepte volt meg.

- Szomoru hir a számodra, szegény gyermekem. Édes kis Alexandránk megbetegedett.

- Azonnal hozzá kell mennem, - kiáltotta Jeanne a sirástól fátyolos hangon.

- A kocsi és Hausset asszony már várnak rád. Óvjon az ég, szegény Jeanneom.

Néhány pillanat mulva már utban volt velük a négy hollófekete lovas hintó l'Assomption felé.

Jeanne minden kérdezősködés nélkül szaladt fel a zárda lépcsőin a második emeletre, ahol Alexandra kis szobája volt. A hosszu folyósón az ajtóhoz közel állott a zárdaorvos és két apáca.

- Csak egy pillanatra, marquise, őfelsége udvari orvosai zavartalanul akarják megejteni a vizsgálatot. Még magamnak és az apácáknak is ki kellett jönnünk.

Jeanne némán hallgatta, ajkát harapdálva. Még egy pillanat - aztán félretolta az orvost, belépett.

A gyermek a szük zárdai ágyacskán feküdt, lezárt szemekkel, kinyujtózva, sárgás arccal - mint a halott.

- Nem, nem, - kiáltotta vad kétségbeeséssel, - nem lehet igaz, - gyermekem - egyetlen édes gyermekem, - szóljanak, mondják, hogy nem igaz.

Kétségbeesett mozdulattal fordult a két orvoshoz. Senac, aki sokszor ült vele a király ágyánál, hozzáhajolt és szeliden mondta:

- Már nem tudtunk segiteni, marquise. A titokzatos betegség gyorsan pusztitotta el a szegény gyermeket.

Jeanne zokogva temette az arcát a párnákba, amelyeken halott gyermekének fürtös fejecskéje pihent.

Az orvosok néma, egyetértő pillantást cseréltek egymással és halk léptekkel elhagyták a halottasszobát.

Jeanne még egyre ott görnyedt a halott előtt, becéző, kétségbeesett szavakat sóhajtva.

Majd lassan-lassan fölegyenesedett, megsimogatta a szép kis fehér kezecskét és megcsókolta a gyönyörü barna fürtöket.

Hirtelen ugy érezte, hogy nincs egyedül. Az ágy lábánál görnyedten, sötétruhás férfi állt.

Vajjon valamelyik orvos jött-e vissza? Vagy elküldték hozzá páter Anselmust, a zárda lelkészét? Senkit sem akart látni! Sem világi, sem egyházi vigaszra nem szomjazott.

Jeanne fölegyenesedett, hogy a betolakodót kiutasitsa. Amikor közelebb lépett hozzá, megismerte - Charles Guillaume d'Étoiles volt!

Jeanne némán elfordult tőle. Hosszu ideig a volt házastársak egyike sem nyitotta szóra az ajkát.

Végül Jeanne, fájdalmas tekintetét a gyermekre vetve, halk, féltékenységtől reszkető hangon, megkérdezte:

Minthogy Jeanne ujra elhallgatott és visszahanyatlott a halott elé, a férfi félénk tekintettel nézett rá.

A sötét köpeny lecsuszott volt a vállairól. Finom gyöngyházként villogott a finom, fehér bőr. Drága, aranyhimzésü ruhájának pompája, a csillogó briliánsok és homályos gyöngyök, XV. Lajosnak a házasságtörő szerelemért adott ajándékai belevillogtak a halottasszoba félhomályába.

A megcsalt férfi szive jegesen összeszorult. Ha idáig hiába harcolt iránta érzett szerelmi vágyaival, e pillanattól fogva halottak azok is, mint ez a szegény kis édes teremtés, akit az ég oly gyorsan szólitott magához.

- A betegség néhány órán belül fejlődött ki. Heves hányás, rettenetes láz, végül konvulziók, amelyek megölték.

És most ő is összeroskadt. Ujból zokogni kezdett. Fájdalmának hangossága szemmelláthatóan zavarta Jeanne-t, akinek egész teste remegett. Fogai, mintha lázas lenne, vacogtak. Hideg hangon megkérte, hagyná magára néhány percre Alexandrával.

Jeanne magára maradt gyermekével, kinek gyengéd szive imádattal csüngött rajta, aki egyetlen tiszta öröme volt életének! Ami még megmaradt: kötelességek, külső fény, becsvágy és dicsőségszomj, amelyek, mihelyt kielégülnek, rideg ürességet hagynak maguk után.

Hosszasan a kis halottra meredt. Vadul égette szivét a lelkiismeretfurdalás, hogy gyermekét nem kellett volna odaadnia, ha nem hagyja el az urát, ha a királyi udvar tobzódó pompája helyett a polgári otthonban élt volna urának és gyermekének.

De ez a gondolat, amily hirtelen jött, oly gyorsan tova is tünt. Mi bizonyitja, hogy a gyermeket akkor megmenthette volna a haláltól? Gyakran halnak meg a leggondosabb anyák gyermekei is.

Egyszerü sorscsapás volt, amely elől nem lehetett menekülni. Panasztalan kell hordania a terhét, mint a többit, amelyeket maga vett a vállaira!

De amikor reszkető térdekkel felállt, érezte, hogy a kis halott magával vitte a kripta rideg éjjébe ifjusága utolsó maradékát. Letörülte könnyeit. Kinyitotta az ajtót és beszólitotta a hü Hausset asszonyt, bucsuzna el a gyermektől.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

D'Étoiles Alexandrát, akire életében hercegség mosolygott, nagy pompával temették el.

A Vendôme-téren levő kapucinusok templomának sirboltjában, ama részben, ahol nagyanyja is nyugodott, amellé helyezték.

A marquise gyásza mélyen meghatotta a királyt. Együtt sirt vele és minden módon megkisérelte a vigasztalást. A királyné egy apródját küldte el meleg részvétnyilatkozattal Bellevue-be, a hölgyek is részvétüket fejezték ki. Csupán a dauphin tartotta magát hidegen távol:

Alig két hét multán Jeanne-nak azt a férfiut is el kellett siratnia, aki némely durvasága dacára is mindég jó és gyengéd atyja volt néki.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Jeanne-t a gyász nagyon megviselte. Szemei a sok sirástól elveszitették lenyügöző csillogásukat. Szemmelláthatóan lesoványodott. A társaságban csak lassan-lassan vették észre szépsége eltünését. Csupán a király szemei elől nem volt elrejthető, amit oly szivesen rejtett volna el...

Lajos lassan-lassan távolodott tőle. Óráról-órára forróbb ijedelemmel látta Jeanne, hogy már nem a heves, szenvedélyes szerető többé. Néha hetek is elmultak, anélkül, hogy a király felkereste volna őt szobáiban. A féltékenység emésztette.

A fejét törte. Hiába kutatott, nem találta meg a módját a visszahóditásnak. Nem vett észre semmi feltünőt, vajjon kivel csalhatja meg a király?

Talán d'Estrades asszony keze benne van a játékban? Vajjon elérte célját Rohan hercegnő?

Hausset asszony csititgatta. Brancas hercegné, aki hü barátnője maradt, megpirongatta. A férfiak már ilyenek. Náluk mindennek megjön az ideje. Ehhez semmi köze a szerelemnek. De ha a marquise veszélyben látja a király szerelmét, csak annál erősebben igyekezzék őt magához láncolni.

Jeanne erőt vett magán. Nyugodtan gondolkodni kezdett. És vajjon mi bizonyitja, hogy a király más nőkhöz fordul ösztöneivel, minthogy hozzája már nem hajtja a vére?

Brancas, aki nem volt egészen egy véleményen vele, igazat adott néki, hogy megnyugtassa.

Sőt, még ennél is többet tett. Azt az okos tanácsot adta Jeanne-nak, hagyja el a versailles-i szerelmi fészket és költözzék le a földszintre, amelyről már több izben tett néki emlitést a király és amelyet különös kegyként tartogatott a számára. A földszinten tudvalevőleg csupán vérbeli hercegek laktak idáig.

A helyzet pillanatnyilag kedvezett is a feltünés nélkül való beköltözködésnek.

A hercegnők számára, Henriette hirtelen elhalálozásával, egy más lakosztályt szemeltek ki. A király ama kivánságának adott kifejezést, hogy a herceg - nejével együtt sürübben tartózkodjék a környezetében.

Jeanne-nak nehezére esett ez a változás. A régi fényre, Lajos egykori forró szerelmére való visszaemlékezés mind ama meleg fészekről beszélt néki...

Ám: az okosság győzött! A marquise tudta, hogy talán megnyeri a királyné, a hercegnők, sőt talán a dauphin tiszteletét is, ha önként mond le a király közvetlen szomszédságáról, ha kifelé a tiszta barátság jellegét kölcsönzi viszonyuknak.

Ahogy Jeanne remélte is, a király nem mondott ellent. Az általános ki- és beköltözködés gyorsan ment végbe.

Ayen herceg és neje a Pompadour szobáit kapták, a hercegnők ama lakást, amelyben idősebb nővérük, az infánsnő addig lakott. Jeanne a földszintre költözött, ahol Toulouse herceg és Penthiévre herceg lakásainak egy-egy része volt számára a legfényüzőbben berendezve.

Vajjon tudta-e Jeanne, amikor először feküdt a pompás biborágyba, hogy Montespan marquise ezeket a buja szobákat abban a pillanatban foglalta el, amikor XIV. Lajos esküvőjére indult Maintenon asszonnyal?

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Néhány hónap mulva a király hercegnővé tette meg Pompadour marquiset. A marquise mindama megkülönböztetésekben részesült, amelyeket a hercegek és pair-ek nejei élveztek. A királyi családdal étkezett, a király asztalánál. Jelen volt a reggeli fogadásoknál, az audienciákon, a cercle alkalmával és ebédeken egy karosszékben, amelyet mindenüvé utána vittek.

Hintójának az összes királyi kastélyok udvarára szabad bemenete volt. Ez volt a király legnagyobb kitüntetése.

Jeanne vegyes érzelmekkel fogadta ezeket a kitüntetéseket. Elég okos volt belátni, hogy mindez nem egyéb, mint fájdalomdij a király elmult szerelméért s egy uj barátságnak a korszakát jelenti, a király barátságáét...

D'Argenson, aki már nyitva látta az utat a Pompadour utódja számára, - persze nem madame d'Estrades-ra gondolt, - az uj hercegnő bemutatása után nemsokára felkereste metresszét.

- Hallotta a legujabb hirt, kedvesem? Ma hallottam a Pompadour szájából, tehát igaznak kell lennie: minden szentekre esküszik, hogy közte és a király közt puszta barátság áll fenn. A királyhoz való ártatlan barátsága szimbólumául eltávolittatta Bellevue-ből a szerelmi csoportozatot és megbizta Pigalle-t, hogy mintázza meg őt magát a barátság istennőjének.

- Azt tanácsolom önnek, drágám, hogy unokahugát, a szép Romanet-Choiseul kisasszonyt mielőbb hozza a király látkörébe; ön, nemde, részéről már teljesen lemondott?

Madame gonosz hunyorgatással válaszolt, amely rut arcát még torzabbá tette.

- Arra vagyok csak kiváncsi, hogy milyen arcot vág majd a magas papság a játékhoz!

Mindenfelől támadások érték XV. Lajost. Arra karták kényszeriteni, hogy váljon el Pompadour marquise-tól, hogy dobja ki azt az asszonyt, aki az ő és Franciaország tönkretevője.

Még a jezsuiták dühénél is jobban nyugtalanitotta Jeanne-t ama körülmény, hogy a király állandóan jelen volt Griffet prédikációin, még a vadászatokat is mellőzte, hogy el ne mulassza azokat.

A királyné, a dauphin, mindenekelőtt azonban a jezsuiták rendje ama reményben éltek, hogy Griffet páter megtéritette a királyt.

A filozófusok mégsem bizonyultak oly erős támasznak, mint ahogy egykor remélte, különösen, amióta Voltaire II. Frigyesnél Sanssouci-ban élt.

De hirtelen segitségére jött egy esemény, amely egy csapásra eloszlatta minden félelmét és aggodalmát, olyan esemény, amelytől a jámborak a Pompadour ujabb dicsőségét várták.

Párisban meghalt Mailly asszony, a Nesle-nővérek közül a legidősebb és legutolsó, aki oly sokáig birta a király szerelmét.

- La Valliére természet, - szokta volt mondani Jeanne gunyos sajnálattal, - aki pusztán önmagáért akar szeretve lenni.

A király őszintén megsiratta ifjusága szerelmét és a szép időket. De még inkább hatott rá ama tudat, hogy a halott vele egykoru volt s igy a halál, amely a királyokat sem kiméli, közel jár feléje is. Ahelyett, hogy Jeanne-tól válna, még szorosabban hozzája láncolódott. Csak nála szabadult a halálfélelemtől. Csak nála talált életet, feledést.

Nemcsak Jeanne lélekzett fel, de Lebel is megkönnyebbülten hunyorgott. Nem akarta, hogy hiába vonta légyen le a tanulságot a kis zárdanövendék elhibázott esetéből.

Ha a király, mint ember, akarja magát az élvezetekbe dobni, kell ezt mint királynak tennie?

Lebel gondolatait, amelyeket XV. Lajossal már közölt, nem titkolta a marquise előtt sem.

Jeanne bizton számithatott rá, hogy ama nők, akiket Lebel dugva hoz a házhoz, nehezen fognak a társasági nők osztályához tartozni.

A régi szarvaspark területén, a rue Saint-Médéric-en, nem messze a kastélytól, Lebel egy csinos házacskát szemelt ki, amely egy kis bozótos kert közepén feküdt.

Miután a király ujra az élvezetekbe merült, Crémer ur, Lajosnak egy titkos ügynöke, nem nagy összegért megvásárolta a kis házat a tulajdonostól.

Vevőként Vallet ur szerepelt, amely név mögött XV. Lajos az üzletet köttette.

A szomszédos birtokon az öreg Crémer mama lakott. Minthogy az ablakok a rue des Tournelles-re nyiltak, nem kellett kémektől tartani.

A ház oly kicsiny volt, hogy pusztán két személynek nyujthatott lakást. Abban állapodtak meg, hogy a király egy lengyel nemes, a királyné rokona nevén teszi látogatásait, aki állitólag ott időzik a kastélyban.

A rue Saint-Médéric 4. száma alatt jól és simán mentek a dolgok. Nem folytak könnyek, nem voltak kétségbeesési jelenetek, sem hallatlan összegü kártéritési igények.

Mihelyt a fiatal nők valamelyike anyának érezte magát, szülő-otthonba szállitották.

Ha a gyermek szerencsésen a világra jött, 10-12 000 livres járadékot kapott. Az anyát 10.000 frankkal a vidékre küldték és férjhez adták.

Lajos, aki viszonyuk hosszu évei alatt hozzászokott, hogy a marquise-nak minden élményét elmondja, nem fukarkodott eme dolgok elmesélésével sem. Arra sem gondolt, hogy az érzelmeit sérti, ha elmondja, mily pufók teste van a kis Trussonnak és hogy minő uj trükköket eszelt ki a szép Armande, hogy erótikai tulzásait kielégithesse.

A király néha esténként, a rue Saint-Médéric-ből jövet, még benézett Jeanne-hoz, aki elviselte, amin változtatni nem lehetett. El kellett türnie, hogy beszéljen néki ama csőcselékről, amely örömet okozott neki.

Egy ködös őszi estén a marquise fázósan ült a kandallónál. Hosszasan tárgyalt Bernis-vel, akit a király néhány hónappal ezelőtt külügyminiszterré nevezett ki. Choiseul leveleit hozta neki Bécsből, melyekben fontos dolgok foglaltattak Ausztriáról és Mária Teréziáról.

Kaunitzot, aki ama három év folyamán, amig osztrák követ volt Párisban, az első nap óta karöltve dolgozott a marquise-zal egy osztrák szövetség érdekében, Starhemberggel helyettesitették.

Jeanne éppen e körül tervezgetett, amikor a király hevesen a szobába lépett.

Micsoda szerencsés véletlen! Most minden késedelem nélkül közölheti vele Ausztriából érkezett hireit. De a király nem hallgatott rá, izgatottan szólitotta be madame du Hausset-t, aki sietve jött be a kis szomszéd szobából, ahol fiával beszélgetett.

- Gyorsan, készüljön madame! Egy szerencsétlen nőről van szó, akit fel kell keresnie. Remélem, marquise, nincs kifogása az ellen, ha a madame az avenue Saint-Cloud-ba megy?

Jeanne azonnal megértette. Érzéseit leküzdve utasitotta Hausset asszonyt, hogy a király rendelkezéseit diszkréten teljesitse.

- Az avenue Saint-Cloud-ban egy szerencsétlen nőt fog találni, aki néhány nap mulva szülni fog. Az illető rendkivül finom, érzékeny teremtés. A szegény gyermek nagyon szenved. Nem akarom, hogy ugy bánjanak vele, mint akárkivel!

- Addig marad ott nála, Hausset asszony, amig a körülményei megkövetelik, - egészitette ki a marquise a király szavait.

- A keresztelőnél is jelen lesz, - folytatta a marquise - és bemondja a szülők nevét...

Majd egy kis vitrin elé lépett, ahonnan egy kis brilliánsgyürüt tartalmazó kazettát vett elő.

- Adja át ezt a gyürüt annak a nőnek és mondja meg néki, hogy egy barátnő imádkozik érte.

A király szemei könnyekkel teltek meg. E pillanatban fájt néki, hogy ennyire meg kell őt bántania s hogy ő ily kitartó jósággal viseli azt el.

Majd ismét a szegény leány iránti szánakozás foglalta le, aki Jeanne helyett élvezte a szerelmét.

Hausset asszonyt indulásra nógatta és meghagyta néki, hogy Lebelt azonnal értesitse, mihelyt a szülés megtörtént.

Azután elbucsuzott Jeanne-tól. Hirtelen megcsókolta és gondolatban már annál a másik nőnél volt és ama gyönyörök izgatták, amelyekkel megajándékozta.

Jeanne heves nyugtalanságban, egyedül maradt. Meghökkent a királynak eme részvététől és aggodalom szállta meg. Miért nem volt a többi hasonló nő iránt ilyen érzékeny, amikor azoknak elkövetkezett nehéz órájuk?

Vajjon Lebel talán tullépte amaz utasitásokat, amelyeket néki adott. Talán nemcsak nőket szállitott, akikkel szemben származásuknál fogva nem kötelező a lelkiismeret?

Felkorbácsolt féltékenységében nagyobb éberségre szánta el magát. Egy álmatlan éjszaka után korán reggel Starhemberghez sietett. A hirek, amelyeket Choiseul Bernisnek küldött, ujabb hirekkel szaporodtak már. Mária Terézia császárnő követjénél kérdezősködött, hogy komolyan Conti hercegben bizzék-e, avagy teljesen a Pompadour-ra bizza magát?

Starhemberg, aki tudta, hogy XV. Lajos mennyire csüng a marquise-on, már elküldte a válaszát Bécsbe, még mielőtt a marquise belépett volna hozzá.

Kaunitzhoz hasonlóan, néki is elvitázhatatlan bizonyitékai voltak aziránt, hogy Pompadour titkos szövetséget követel Ausztria és Franciaország között.

Más kérdés volt: vajjon semlegesen állt-e csupán Poroszország és királya mellé, vagy valóban gyülöletté lettek-e az udvari illedelmeskedésekből, amelyekkel Voltaire egykor Sanssouci iránt volt.

Frigyes állitólag odanyilatkozott, hogy egy porosz királynak nem az a feladata, hogy tekintettel legyen holmi demoiselle Poissonra, aki még szemtelen is és elfelejti, mivel tartozik koronás főknek.

Hadd álljon itt Voltaire-nek egy madame Denise-hez intézett levele, aki Frigyest meglehetősen untatta:

Starhemberg ügyesen Voltaire-re és poroszországi tartózkodására irányitotta a beszélgetést. Beszélt a királyról, fuvolájáról, Voltaire-csodálatáról, amely becsületére válik Franciaországnak.

A marquise szótlanul hallgatta. Egyetlen szemrebbenés nélkül. Vasakarattal uralkodott magán. Aztán a szavába vágott:

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Jeanne a kocsiját a rue Rivoli-ba parancsolta. Berryer tanácsára sokáig mellőzte Párist. Ma sem a csőcselékkel nem törődött, sem az óvatossággal.

A hollófekete két ló vágtatva repült az uton. A meleg őszi napsütésben olyan piros volt a kocsi fedele, mint a vér.

Az emberek az ablakokhoz rohantak, grimászokat vágtak a marquise felé és öklükkel fenyegették. Az egyik munkáscsoport közepéből követ dobtak a kocsi felé. Egy hosszu darabon éretlen kamaszok szaladtak a hintó után és aljas szavakat kiabáltak Jeanne felé, amig a lélekzetük birta. Asszonyok nagy ivben köptek feléje.

Jeanne baj nélkül ért a rue Rivoli-ba és Bouchernek, öreg barátjának mütermébe. Itt föllélekzett.

Amikor az ajtót kinyitotta, nevetgélés és pohárcsengés zaja ütötték meg a fülét. Egy pillanatra megállt az előszoba küszöbén, hogy megcsodálja a szinekben tobzódó képet, amely egy Rubens ecsetjére volt méltó.

A kis pajkos társaság, amely nagyon el volt foglalva önmagával, az első pillanatban nem vette észre a marquiset. Boucher pillantotta őt meg elsőnek, minthogy az előszobaajtóval szemben ült. Az ötvenéves férfi fiatalos élénkséggel bocsájtott le térdeiről valami könnyü terhet és sietett Jeanne elé. Mindkét kezét megcsókolta és oda volt örömében, hogy végre ismét eljött. Az urak mélyen meghajoltak, mademoiselle Gauthier, madame Fauvart és a karcsu Goldini asszony, a nagyoperától, nagy tisztelettel csókoltak kezet a marquisenak.

A kisleányok egy része félénken a háttérbe huzódott. A bátrabbak a marquise himzett selyemköpenyének szélét csókolgatták, gázsiemelésre és a kórusból való kiemelkedésre gondolva.

A meztelen kicsike, akit Boucher a térdeiről lecsusztatott, félig szégyenlősen, félig kacérul egy piros kendőbe burkolódzott és kiváncsian bámult a hires Pompadourra, akit eddig Boucher két befejezetlen rajzából ismert.

- Nem kell elbujnod, kisleány! A marquise-nak több müérzéke van, mint Franciaország összes élő és holt festőinek.

- Engedje meg, marquise, demoiselle Murphy, a kis Morfil, atyai ágon irlandi eredet. Egyelőre tizennégyéves kis liba. De majd megnő.

Boucher az elragadtatás tekintetével nézett végig a tökéletes testalkaton, a vad, vörösesszőke hajon, a kék szemeken, amelyek nemeskövekként csillogtak.

- A marquise tudja, hogy őfelsége a királyné egy »Szent családot« rendelt nálam a kápolnája számára.

- Marquise, ön kitünően hegedül, tessék a hegedüm, kisérje a kisleány néhány táncát. Valami szépet Rameautól vagy Lalande-tól.

Boucher egyet tapsolt. Mindannyian körülállták a kicsikét, aki egy inkább vad és eredeti, mint müvészies, fantasztikus táncba fogott. Jeanne-nak hirtelen ötlete támadt. Hátha a szarvasparkba küldené ezt a kis Murphyt? Napok óta most mosolygott először. Igen, igenis, bele fog kontárkodni Lebel tudományába.

Minthogy a szarvaspark már régóta nyilt titok volt, nem volt szükség a sok beszédre.

Kétségtelenül. A szegény, ötleányos apák nem érzéketlenek a nagy összegek iránt. A Murphyék tőkéjét a leányaik szépsége képezi.

- Hogy miként kamatoztatják, az egészen mellékes, - tette hozzá cinikusan a festő.

Boucher a müteremnek egy drága butorokkal, gobelinekkel és képekkel megtöltött szögletére mutatott.

A kis Murphy még mindig anyaszült mezitelenül feküdt Chétard marquis karjaiban. A kiélt fiatalember szabályos időközökben csókolgatta a kisleány duzzadó ajkait és édességeket dugdosott vakitó fehér fogai közé.

Jeanne még egy félórát maradt a müteremben. Boucher megmutatta néki uj munkáit, néhány modern szellemben rajzolt mythologiai képét, amelyek nagy keresletnek örvendtek. Néhány skiccét amaz időkből, amikor még Vanloo Károllyal Itáliában járt. Ám Jeanne csak a kis Murphyt nézte, aki fáradtan és jóllakottan és összekuporodva közben elaludt a kis selyem nyugágyon.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A rue du Faubourg Saint-Honoré-ban lévő Hôtel d'Evreux megvétele ujabb vihart támasztott a Pompadour ellen. Tudták róla, hogy a Pompadour el van adósodva, hogy a király évjáradéka koránt sem elég pazarlásainak fedezésére.

Mind ujabb és ujabb gunyiratokban szemére vetették az általános nyomor kigunyolását. Ahol csak megfoghatták, szidalmazni kezdték. A Hôtel d'Evreuxben eltöltött első éjszaka után uj házának falán a következő tartalmu cédulát találta:

Mit ért már azzal, hogy már nem szeretője a királynak, hogy a legjobb viszonyban volt a királynéval, a hercegnőkkel, a dauphin-nel? ha az általános elkeseredés nem akar alábbhagyni! Vajjon arra várjon, amig a papság ujabb nyilt támadást intéz ellene, hogy másodszor is elszakitsa tőle a királyt?

Csupán egyetlen utja volt, amely biztonságot szerezhet, egyetlen célja, amely nyugalmat ád: és ez kibékülés az egyházzal, állás a királyné udvarában...

A királyt e tervébe csak annyiban avatta be, amennyiben szükségesnek és hasznosnak vélte. Vallásos igyekezetétől távoltartotta őt. Minek hozná őt ismét a papok közvetlen közelébe?

Jeanne Pére de Sacyt, egy könnyen megközelithető jezsuita papot szemelt ki megtérése céljaira.

A társaságban mindenkinek elmondta, hogy nagyon komolyan gondol lelkiüdvösségére, hogy szeretett gyermekének halála óta bünbánóan magába tért.

Komolykodó arca dacára is kevés hitelt adtak szavainak. Ellenkezőleg: gunyolva kritizálták a Pompadour eme ujabb szeszélyét.

Dagályos beszélgetéseik közben a pap sem meg nem tagadta a marquise kérését, sem meg nem igérte a teljesitést, és óvatos puhatolódzással tapintott rá mindég a királyhoz való viszonya erkölcstelen voltára.

Jeanne türelmetlenné lett. Röviden megmagyarázta gyóntatójának, hogy szüksége van az egyház áldására, hogy állást kaphasson - a király kivánsága is ez - a királyné udvaránál.

Pére de Sacy zavarban volt. Csak nagynehezen érkezett el egy kinos kérdéshez, amely nyilván már régen égette a lelkét: kijelentette néki, hogy abszolucióról szó sem lehet, amig a marquise ki nem békül az urával, amig bünbánóan vissza nem tér hozzá és pedig ugy, hogy néki magának kell bocsánatot kérnie d'Étoiles urtól.

Jeanne meghökkent. Erre a feltételre sohasem gondolt. Mi történik, hogy ha Charles még most is szereti őt és a közeledést nem puszta formaságként, hanem mint szivügyet fogja fel?

Miközben a nehézkes pap a házastársi bünbánó levél megfogalmazásával vesződött, Jeanne-nak mentő ötlete támadt. Még mielőtt Pére de Sacy elkészült volna, Soubise herceg, a marquise legalázatosabb barátainak egyike, már ott állt Charles Guillaume d'Étoiles előtt és közölte vele, hogy másnap levelet fog kapni madame Pompadourtól, amelyben bocsánatot kér és ama kivánságát nyilvánitja, hogy hozzá visszatérhessen.

- Kedves d'Étoiles uram, semmiképp sem akarnám elhatározásait befolyásolni, de barátilag azt tanácslom önnek, hogy utasitsa vissza a marquise asszony ajánlatát. Ellenkező esetben sulyosan megharagithatná a királyt.

Egyuttal átnyujtotta Machault hasonló tartalmu levelét, amelyet a marquise elővigyázatosságból adott volt néki.

A herceg hivatalos közlése a legkisebb lelki megrázkódtatással sem járt a férjre. Sietett kijelenteni, hogy »madame de Pompadournak« a legnagyobb tisztelettel azt üzeni, hogy szivéből megbocsát néki, de gondolni sem lehet arra, hogy ujra visszafogadja őt.

Jeanne, kezében e forrón vágyott fegyverrel, utolsó és legnagyobb ütésére készült.

A jezsuiták immár nem tehetnek érte semmit. Mi sem áll már tehát utjában annak, hogy végre megvalósithassa boszutervét, amelyet oly régóta rejteget.

Ütött az óra, meg kellett végre irnia ama levelet, amely évek óta foglalkoztatta, a szentatyának. Amelyben a jezsuitákat teszi felelőssé a király kicsapongásaiért és önmagát minden bünöktől tisztára mossa. Jeanne gondolkodás nélkül leült, hogy megirja a levelet, amely itt következik:

A továbbiakban a marquise közölte XIV. Benedek pápa őszinteségével, hogy a dolgok évek óta olyan irányt vettek, hogy néhány hónapja ő maga is nagy bünbánattal Pére de Sacy-hoz fordult, hogy ama feltételnek is eleget tett, amely a férjével való kibékülést irta elő, ám eme kisérletét d'Étoiles ur visszautasitotta. Leirta ugy az ő, mint a király fáradozásait, hogy a jezsuiták szivét megpuhitsák és hogy miképpen kaptak mindenütt visszautasitást. A király, akinek nincs nagyobb kivánsága, minthogy keresztyéni kötelmeinek eleget tegyen, minden ily irányu lehetőségtől megraboltatott és lassan-lassan visszatért ugyan ama tévutaira, amelyekről könnyü lett volna őt visszatériteni...

A marquise türelmetlenül várta a választ Rómából, amely azonban sohasem érkezett meg. Végül ama elégtétellel vigasztalta magát, hogy legalább ez uton tudta meg a pápa, mily áldatlan befolyása van Franciaországban a jezsuitáknak.

Jeanne minden erejével meg akarta valósitani ama becsvágytervét, hogy a királyné közelébe jusson. Conti hercegnő megigérte néki, hogy előkésziti a királynét.

- Igyekezz a Mária Leszczinska szivére hatni, - tanácsolta néki a király könnyed gunnyal - mindenesetre tovább jutsz vele, mintha az eszére appellálsz.

- Ez ama ügyességtől függ, amellyel az ügyet kezelni fogod. És végül még én is itt vagyok.

Jeanne már nem volt oly biztos győzelmében, ahogyan eddig megszokta. De azért készen állt a harcra.

- Bünöztem, felséges királyné, senki sem tudja ezt jobban, mint én. De kész voltam minden bünhődésre. Vajjon oka vagyok-e, hogy a férje siket maradt könnyeimmel és kéréseimmel szemben és bezárta előlem ajtaját? Vajjon oka vagyok-e, hogy az egyház nem akar megszánni?

A jóindulatu királyné szemei megteltek könnyekkel. Hisz a keresztény vallás legfőbb parancsa, hogy bocsássunk meg a vétkezőknek.

- Keljen fel, marquise, kérem önt erre... én... hiszek az ön bünbánatában.

- És felséged teljesiti ama forró vágyamat, amelyet Conti hercegné már emlitett felségednek?

Mária Leszczinska elfordult. Zavartan babrált sötét uszályos ruhája csipkéivel. Tartózkodó volt, hangja hideg, amikor hosszu, nyomasztó csönd után megszólalt:

Jeanne megértette, hogy egyelőre nem valami nagy kegyben el van bocsátva. De nem adta fel a játékot. Hátra van még a király.

Késő délután, amaz órában, amelyet a király már évek óta nem választott a királynénál leendő látogatása idejéül, Lajos belépett Mária Leszczinskához. A királyné örömében megijedt és Moncrifet, aki Corneille-ből olvasott fel néki, kiküldte a szobából.

Lajos illedelmesen kezet csókolt és néhány semmitmondó szót szólt. Azután rátért a Pompadour marquise ügyére.

- Ezt nem, csak ezt nem! Felséged parancsolhat - és nékem kötelességem engedelmeskedni. De az egész királyi család érdekében könyörgöm felségednek, hogy tekintsen el attól, hogy egy elvált asszonnyal töltse be a mellettem levő helyet!

De ezuttal ki akart tartani ügye mellett. Ezzel önmagának is és a marquise-nak is tartozott. Mint a királyné palotahölgye iránt, nagyobb türelmet tanusitanának vele és a királlyal szemben is. A gyülölködők és szitkolózók egy része legalább elnémulna.

Lajos megpróbálta, hogy rábeszélje a királynét. Elmondta, mennyire kellett a marquise-nak viaskodnia és mily rideg, kemény ellenállásra talált.

Jeanne harmadnapra kezéhez kapta a királyné palotahölgyévé való kineveztetését.

Mária Leszczinska pedig megtért hangon, könnyek között mondta meghittjeinek:

- Kedveseim, van egy királyom az égben, aki erőt ád nékem az igazságtalanságok elviselésére, és van egy királyom a földön, akinek engedelmeskednem kell.

Néhány nappal emez utolérhetetlen sikere után ismét leapadt a marquise jókedve. Paris-Duverney és Ábel közölték vele, hogy az »École militaire« előrehaladott épitkezési munkálatait anyaghiány következtében abba kellett hagyni, talán egészen be is kell szüntetni.

Jeanne nem lett volna Pompadour marquise, ha meg tudott volna nyugodni az ilyen hióbhirre.

A király megkérdezése nélkül, miután Gabrielt ugyanily szellemben értesitette, levelet irt régi barátjának, Duverney-nek:

Néhány hónap mulva d'Argenson negyven hintón, zenekisérettel vitte a király első fiatal védenceit az ujonnan alapitott »École militaire«-be.

Madame d'Estrades-nek minden oka megvolt az örvendezésre. A gyönyörü Murphy, aki nemcsak a király ösztönei, de egy ideig a szive fölött is uralkodott, akit ajándékokkal halmozott el, egy időre eltünt a szintérről. Az avenue Saint-Cloudban várta lebetegedését.

Sohasem kinálkozott ama terve kivitelére alkalmasabb idő, hogy unokanővérét a királynak felvezesse.

Charlotte-Rosalie Choiseul-Romanet arra volt teremtve, hogy a királyt meghóditsa magának. Szép volt, gyengéd kedélyü, a szövetségesek is alkalmasnak vélték a Pompadour helyének betöltésére.

A király, félénken, mint minden nővel szemben, aki nem adja meg magát rögtön, egyelőre ugy látszott, megelégszik a gyengéd levelezgetéssel. A szép grófné azonban a fejébe vette, hogy nem adja oda magát a királynak, amig a Pompadour örökét meg nem kapja az összes jogokkal együtt. Charlotte Romanet kazettája ilymódon megtelt a király szerelmesleveleivel, anélkül, hogy egy lépéssel is előbbre jutottak volna.

A véletlen ugy intézte, hogy Choiseul, abban a pillanatban, amelyben Charlotte Romanet hajlandónak mutatkozott már biztositékok nélkül is a király szeretőjévé lenni, titkos küldetésben az osztrák kabinet megbizásából Fontainebleauba érkezett.

A szerencsétlen férjnek nem volt jobb dolga, a hatalmas nagybátyja előtt kiöntötte szivét és felkérte őt erősen ingadozó feleségénél való közbenjárásra.

- Küldje vissza Párisba, kedvesem. Ahogy hallom, a madame áldott állapotban van. Parancsolja meg neki, hogy lebetegedéseig maradjon távol az udvartól. Négy-öt hónap mulva már senki sem fog a dologra emlékezni. Higyje el, pillanatnyilag fontosabb dolgok is történnek a világon.

- Ha ön személyesen beszélne vele, excellenciás uram! Én már megkiséreltem, nem hajlandó, a nénjétől és a hadügyminisztertől való félelmében.

Choiseul-nek tele volt a feje egy misszióval, amelytől Európa nyugalma függött; már égett a vágytól, hogy tárgyalásokba kezdhessen Pompadour marquise-zal. De, minthogy ama világdrámában, amely készülőben volt, maga is szerepet akart, érdekében állott, hogy a Choiseul-név mentes maradjon minden árnyéktól. Choiseul elhatározta, hogy eme szerelmi játéknak gyorsan véget vet. El is ment még aznap délután szép cousinejához.

A nem nagyon tehetséges Charlotte, aki ismerte atyja óriási becsvágyát, nem fukarkodott a célzásokkal, elmondta, hogy rövid időn belül abban a helyzetben lesz, hogy Choiseul karriérjét előbbre vihesse s igy legmerészebb vágyait is teljesitheti.

Egy negyedórán belül ott tartott már Choiseul ezzel a hiu asszonnyal, hogy kihozta titkos kazettáját és betekintést engedett néki a király szerelmesleveleibe, amelyek csak ugy hemzsegtek a való és hazug érzések dagályosságától, mint XV. Lajos legtöbb levele.

Amikor Choiseul a kezében tartotta már a bizonyitékot, mint idősebb rokon, felajánlotta szolgálatait, hogy Charlotte Romanet-t Fontainebleau-ból eltávolitsa.

A grófné Párisba utazott, bensejében nem elégedetlenül, afölött, hogy megszabadult egy küzdelemtől. Choiseul ezzel szemben d'Argenson-nal paktált és megigértette vele, hogy d'Estrades asszonyt megnyugtatja.

- És a király? - kérdé Choiseul. - Vajjon komolyan foglalkoztatja majd az ügy?

- Fogadni mernék, excellenciás uram, hogy őfelsége legrosszabb esetben csodálkozni fog néhány pillanatig a grófné elutazása felett. Coislin marquise tulságosan és kimeritően foglalkoztatja őfelségét a politika tekintetében. Természetesen feltéve, ha madame Pompadour erre időt ád néki. Egyébként a Murphy cipész leányával elég kellemesen tölti idejét, amig az idősebbik leány Saint-Cloudból visszaérkezik.

A követ Starhemberghez ment. De előbb gondja volt rá, hogy mielőtt a marquise-nál audiencián megjelent, a hatalmas asszony már tudja, mennyire gondoskodott nyugalmáról minden parancs nélkül.

- A dolog halad, excellenciás uram. Bizonyossággal remélem, hogy az összeg egy héten belül együtt lesz.

Choiseul elővette Kaunitznak egy Starhemberghez intézett levelét, amely tudomásul adta, hogy a Mária Terézia kabinettje nem ismer kétséget.

- A marquise számára teljes hatalommal vagyok felruházva. Most elsősorban arról van szó, hogy a királyt a marquise utján kötelező nyilatkozatra birjuk.

- Semmi sincs, kedves gróf, amire a marquise a királyért képes ne lenne! A katholikus-protestáns kérdés mellett szól ügyünkben egy erős személyi momentum, amelyet nem szabad lebecsülnünk, amely talán a legnagyobb biztositékot nyujthatja: ennek a született Poissonnak ama kivánsága, hogy hálára kötelezzen egy császárnét. Ha őszinték akarunk lenni, igy áll a dolog.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Miután Jeanne igy tudomást szerzett a király és Choiseul-Romanet grófné levelezéséről, épp oly nagy volt elkeseredése XV. Lajos ellen, mint Choiseul iránti hálája.

XV. Lajos rossz hangulatban volt, amikor Jeanne minden kedvességét és varázsát latbavetette, hogy megbizatását a királynál eredményre vihesse. A király türelmetlenül és ingerülten szakitotta félbe a marquise lángoló bőbeszédüségét.

- Csak tudnám, marquise, mily okból áll ennyire érdekében a szerződés létrejötte? Csupán a porosz király iránti gyülöletből?

- Ön elfelejti, sire, hogy Mária Teréziát az aix-la-chapelle-i szerződésben Sziléziáról való lemondásra kényszeritették.

- Ön tudja, sire, hogy Mária Terézia nem az az asszony, aki tettei és szavai birálatát eltüri. Choiseul gróf megismételte előttünk királynéjuk szavait: »Ha valaha háboru törne ki köztem és Poroszország királya közt, ujból összes jogaimba lépek, vagy házam romjaival tönkre megyek.«

- Minden tradició ellen való, hogy segitségére menjünk Ausztriának. Gondolja meg ezt, kedvesem! Franciaország és Ausztria kétszáz éven át kölcsönös gyülöletben éltek. Mindig az volt Franciaország igyekezete, hogy Elzász-Lotharingia növekvő erejét lenyomja és most, épp ebben a pillanatban, amikor tele van a fejünk Angliával...

- Éppen most, sire! Éppen most, amikor Anglia és Hannover, Hessen-Cassellel együtt szövetségben állanak Poroszországgal, éppen most, amikor a protestáns államok szövetségre léptek, Oroszország, Szászország és Lengyelország állanak Franciaország és Ausztria szövetsége mögött. Sire, ne tétovázzék!

A király még most sem beszélt. Ő is felkelt és az ablakhoz lépett. Ottkint a versaillesi parkban már virágozni kezdett a tavasz. De Lajos feketénlátó szeme mit sem látott a rügyezésből.

Lelkét egyetlen kinos érzés tartotta fogva. Akarva, nem akarva, be kellett vallania önmagának, hogy ez az asszony nagy fölényben van vele szemben.

- Nem első izben beszélünk erről a dologról, sire! Bocsássa meg, felséged, ha ezt érintem; megváltoztak az idők, mióta Chateauroux a porosz szövetséget pártfogolta.

A király megfordult. Azzal akart válaszolni, hogy mily merőben más véleményen van öreg barátja, Bernis; eléje akarta idézni már isten tudja, hányadikszor a Bourbon és Habsburg-Lotharingi dinasztia tradicionális antagonizmusát, de a ragyogóan győzelmes asszony látása lefegyverezte.

- Kérem mindkét követ urat és Bernis abbét, a külügyminisztert, este kilenc órára audienciára.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Két hét mulva, 1756 május 2-án Bernis és Starhemberg aláirták az első versailles-i szerződést.

Minthogy a Minorca elleni expediciót Richelieu vezette, Mária Terézia ama kivánságát fejezte ki, hogy Conti herceget a francia segédcsapat élén szeretné látni.

Helyette d'Estrées marsall vette át a főparancsnokságot. Soubise herceg, Pompadour egyik leghübb embere, egy diviziót kapott a marsall főparancsnoksága alatt.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Páris és Versailles már kevés szerepet játszottak a csapatok elindulása után a francia-osztrák szövetségben.

Még nem voltak vesztett csaták, még nem jutottak át a határon izgató hirek. Párisban tovább folyt az élet.

Sokkal több port vert fel a belső viszálykodás, a janzenisták és jezsuiták közti torzsalkodások és a király és a parlament közti gyülölködések.

De mindennél nagyobb baj volt a folyton emelkedő drágaság és az adók mind nyomasztóbbá váló sulya.

Az éhség mindujabb fenyegetéseket hozott a királynak, aki már régóta nem volt a »szeretett Lajos« és »vérszopó metresszének.«

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A marquise Brancas asszony társaságában, erős katonai fedezettel, amely nélkül már nem mert Párisba menni, a Hôtel d'Évreux-be utazott.

Mindjárt kora délelőtt magához hivatta Bernis minisztert és Machault-t, hogy közölje velük Kaunitz egy titkos levelének tartalmát, amely még tegnap Versailles-ban utolérte.

A dolgozószobájában ült. Collint épp az imént bocsátotta el néhány utolsó megbizással, a minisztereket még csak félóra mulva várta, amikor Ábel egy levelére lett figyelmessé.

Ablaka alatt hirtelen vad lárma hangzott fel. Asszonyok rikoltoztak, füttyök hasitották a levegőt, hangos bömbölés, keveredve a mind erősbödő felkiáltásokkal:

Jeanne legelső ijedelmében a szoba közepére menekült. Görcsös kezei egy széktámlába kapaszkodtak. Reszketve figyelt kifelé. Ebben a pillanatban fájdalmas sikoly szaladt ki a torkán.

Nem, ez nem néki szól, ez... ez a királynak szól. Borzalmas, rettenetes dolog történt.

Jeanne öntudatlanul terült el a padlón. A fájdalomtól sikoltva, arcát kezeibe temetve. Vajjon igaz volna? Lajos meghalt? Lehetséges ez? Az egyetlen férfi, akit szeretett, halott? Az, akinek mindene volt? És ő megsemmisitve. Elátkozva, ettől a bömbölő csőcseléktől idelent. Védtelenül, kiszolgáltatva a dauphin boszujának. Zárdafalak közé számüzve, kitörölve az élet könyvéből, a történelemből!

Egy pillanatra mintha csillapodna a zaj. Jeanne krétafehér arccal, merev pillantással feltápászkodott és kifigyelt az utcára.

Sápadt, merev kezeivel egy széktámlába kapaszkodva, nagynehezen felkelt. Ebben a pillanatban az ajtó hirtelen kinyilt és Bernis állt a küszöbön.

- Száritsa fel a könnyeit, marquise, semmi sem, ami történt, jelentéktelen.

- A király él! Hála istennek! Csupán egy kis, emlitésre sem méltó sérülést ejtett a válla táján az az átkozott, éppen abban a pillanatban, amikor őfelsége a kocsijába szállt, hogy Trianonba menjen.

- A király él, istennek hála! - dadogta Bernis után, még krétafehéren az ijedelemtől.

- Őfelsége sokkal sulyosabban fogja fel a sérülést, mint ahogy az orvosok nyilatkoztak. Ön is, marquise, elmondta nékem bizalmasan egy izben, hogy a király attól fél, hogy orgyilkosságnak esik áldozatul. Most azt gondolja, hogy borzalmas sorsa beteljesedett.

- Hadd menjek hozzá, hogy meggyógyitsam, vigasztaljam. Csak én leszek erre képes. Nem kérdezősködött utánam, nem hivatott?

- Őfelsége ágyához hivatta az egész királyi családot és gyóntatóját, Pére Desmarets-t.

- És Machault? Miért nem jött önnel, Bernis? Hisz várom mindkettőjüket! Hát nincs néki, mint régi jóbarátomnak, semmi mondanivalója ebben a sulyos órában?

Rövid, nyomasztó csönd. Majd Bernis sajnálkozó pillantást vetett a marquise-ra és tompán igy szólt:

- Őfelsége a betegsége tartamára a dauphin őfenségét bizta meg az államügyek vezetésével.

A marquise összeráncolt szemöldökkel, fogait ajkába mélyesztve, ökölbe szorult kezekkel hallgatta.

- A király meg fog gyógyulni. Monsieur Machault még megbánhatja, hogy a dauphinnek fogadott szót és nem nekem.

Jeges hangon, dölyfösen mondta ezt. Azután nagynehezen feltápászkodott, dolgozóasztalához lépett, megrázta az ezüst csengőt, amelynek éles hangja végigrezgett a házon.

Madame du Hausset jelent meg. Zavart vonásaiból Jeanne leolvasta, hogy már mindent tud.

- Mint egy buta kis liba, Versailles-ba akarok szaladni? Egyenesen a dauphin karjaiba? Hogy az őrség visszautasitson? - Gúnyosan felkacagott. - Nem, akkor excellenciád nem ismeri Pompadour marquise-t.

- A fia utazzék Versailles-ba, sürgősen, hozzon hirt a király hogylétéről, magától Lebeltől tudja meg, hogyan van. - És halkan hozzáfüzte: - Lebel kérdezze meg a királyt, vajjon őfelsége nem kiván-e látni engem. Siessen, Hausset asszony!

- Mi ez, excellenciád is el akarja feledni a régi jó barátságot, mint monsieur Machault? Ki tudja, nem volna-e a legokosabb!

- Nemsokára másképp fog nevezni, kedves Bernis, holnap, holnapután, három nap mulva, ha már egy tegnapelőtti bonmot-vá váltam.

Most Brancas asszony lépett be. Átölelte a marquise-t. Mindketten fennhangon sirtak.

- Lefelé vezet már az utam, kedvesem. Őfelsége azt sem tartotta szükségesnek, hogy a szerencsétlenségről értesitsen.

- Kedvesem! Ön és a király! A király és ön! Ez a két fogalom összetartozik. Ön a király szive, feje és lelkiismerete. Csak az élete árán fog önről lemondani.

Csendben ültek igy. Kis idő elmultával Brancas asszony megkérdezte Bernistől a merénylő nevét.

- Nem lehetetlen. Egyesek a jezsuitáknak, mások meg a parlamentnek tulajdonitják a merényletet.

Végre meghallotta a lovak zaját. Az előszobáig rohant a fiatal du Hausset elé.

Szegény fiatalember egész testében reszketett és anyjára támaszkodott, aki hozzájuk szaladt volt.

- A dauphin őfensége megparancsolta, hogy a marquise asszony akármilyen küldönce előtt csukják be az ajtót.

Átok volt a nyelvén, de nem mondta ki. Csukott szemekkel hanyatlott a mögötte álló Bernis karjaiba.

Esteledett. A Hôtel d'Evreux-ben egymást érték a látogatók, akiket részben a kiváncsiság, részben igazi részvét hozott ide.

Néha ötvenen is várták az előszobában, hogy bebocsátást nyerjenek. Csupán a kipróbált barátok mehettek be. Boucher, Paris-Duverney, Gabriel, Ábel, Auteuil herceg.

A kis Mirepoix marsallné már több izben kérdezősködött és bejelentette látogatását.

Quesnay doktor ide-oda utazgatott Páris és Versailles között. Bátran hozott hireket a marquise-nak a betegszobából. Nem félt.

Jeanne még mindig azt remélte, hogy Machault meggondolja a dolgot, tekintettel csillogó karrierjére, amelyet tisztán neki köszönhet és ama barátságra, amellyel megajándékozta őt. Ayen falun volt a családjánál. Jó volna értesiteni, még mielőtt késő!

Hirtelen vizióként emlékezett ama órára, amelyben Ayen és Richelieu őt felvezették a városházára a királyhoz.

Miként változtak azóta az idők! Győzelmesen lépegetett fel a dicsőség létráján. És most feljutott a tetejére győzedelmesen, uralkodóan. Uralkodóan a király, Franciaország, ki tudja, talán Európa felett!

Kissé felemelkedett a fekhelyén, melyet körülálltak a barátai. Mintha ismét lépteket hallana az előszobából? Talán... Ah!

Miközben a többiek eltávoztak a szobából, Jeanne büszkén felemelkedett. Mielőtt nem tudta biztosan, hogy mennyire bizhatik Machault-ban, vigyázott a szavaira.

Machault arca, amely Bernis jelenlétében egy pillanatra elmosolyodott, szigoru és hideg kifejezést öltött, ahogy magukra maradtak. Fagyos hangon érdeklődött a marquise hogyléte iránt.

Machault tekintetével végigmérte a nőt, azt a nőt, akinek valóban mindent köszönhetett.

Ellenségnek, mert hisz ellenségként jött hozzá, ellenségnek hagyjon a lelkébe betekinteni?

- Őfelsége a király azt óhajtja, hogy a marquise ne lépje át többé a versailles-i palota, hogy a marquise...

Jeanne felugrott. Szemeiben egy tigris dühe lángolt. Fenyegetőleg emelte fel öklét.

- Menjen, menjen tüstént, ha nem hozott a dauphin izeneténél egyebet. Ilyen hát a barátsága - a hálája!

Miután Machault boldogan, hogy a dauphin küldetését lerázta a válláról, betette maga mögött az ajtót, Jeanne tettetett önuralma összeomlott. A csengőig vonszolta magát és gyengén csengetett. Aztán görcsös zokogásban tört ki. Bernis, akit magához hivatott, csak nehezen értette meg a szavaiból, hogy mi történt. Hiába próbálta megvigasztalni.

Lelke mélyéig megsértve, Jeanne kijelentette Bernisnek, hogy mindenáron menni akar, el Párisból, el Franciaországból.

Magához hivatta Hausset asszonyt és udvarmesterét. Megparancsolta, hogy csomagolják be a legszükségesebbet és vigyék Bellevuebe. Ott fogja a többit, a továbbiakat elhatározni.

Dacára a késő éjszakának, tüstént a csomagoláshoz láttak. A kis Mirepoix marsallné majdnem a bőröndök közé bukott, amelyek a lépcsőn álltak; élénken lépett a szobába. A marquise sápadtan és kisirva feküdt nyugágyán.

- A dauphinnel és d'Argensonnal egy követ fuj ez a derék ember, csak bizza rá. Ez a háromlevelü lóhere azt képzeli, hogy a dolog rosszabbul áll a király állapotával, mint ahogy az orvosok mondják. Higyje el nékem, kedvesem, mindez csupa hazugság és álnokság. Néhány nap mulva majd ismét ott ül a király a Hôtel d'Evreux-ben a maga oldalánál, vagy, ami még jobb, visszahivja Versailles-ba.

A kis marsallnénak igaza volt. Néhány nap multán már együtt ült a király Jeanne-nal a kis fényüzéssel berendezett budoárban és örömtelt szemekkel tekintettek le a behavazott versailles-i parkba. A király boldog volt, hogy ily könnyen menekült a veszedelemből. A Jeanne kezét fogva, végre ismét a »te« megszólitás bizalmas hangján kérdezte tőle:

- És ha másképp történt volna, ha a gyilkos acélja halálosan talál, Jeanne? Emlékeztél volna igéretedre, hogy nem hagysz egyedül indulnom a sötét utra, hogy velem halsz?

- Nem került volna nagy elhatározásomba, sire. Már ugy is közel voltam a halálhoz.

Néhány hét mulva d'Argensont is elérte büntetése, aki azt hitte, hogy Machault bukása után nélkülözhetetlenné válik a király számára.

A merénylet után egy héttel Jeanne magához hivatta a rendőrminisztert és megkérte, hogy amaz iratokban, amelyeket a király elé terjeszt, ne emlitse a merényletet, minthogy ez a királyra nézve káros lehet. A rendőrminiszter ezt megigérte.

D'Argenson tajtékzott a dühtől, a marquise ujabb beavatkozása miatt. Elég bátor volt hozzá, hogy megtagadja ezt tőle.

Két nap mulva megkapta a miniszter elbocsáttatását az uralkodó ama határozott parancsa kapcsán, hogy vissza kell vonulnia ormes-i birtokaira.

Jeanne fellélekzett. D'Argenson távozása, amelyet nyomon követett d'Estrades asszony számüzetése, egyszerre megszabaditotta a legelkeseredettebb ellenségeitől.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A harctérről végre jelentőségteljes hirek érkeztek. Jeanne-t türelmetlenné tette, hogy d'Estrées marsall eddig tulságosan lassan és óvatosan operált. Csak nyár derekán tért haza győztesként Hastenbeckből Párisba.

A marquise, aki a lelke mélyén már rég nem tekintette barátjának Richelieut, sokkal szivesebben látta volna a hadsereg élén Soubise-t. De minthogy a herceg még csak tábornok volt, nem akarta a rangidősebb tisztek elégedetlenségét felkelteni azzal, hogy marsallá teszi őt.

Franciaországban nem voltak megelégedve a Richelieu választásával. Hangosan morogtak már a győzelmes d'Estrées levélváltása miatt, amelyet a marquise számlájára irtak. Soubise ellen is állást foglaltak.

A marquise november 7-én kétségbeesett levelet kapott Soubise hercegtől, amelyben jelentette néki a rossbachi vesztett csatát.

Jeanne fölháborodott Poroszország győzelme fölött és vigasztalhatatlan volt Franciaország vesztesége miatt.

Egész Franciaország áhitotta már a békét. Elég már a gyalázatból! Elég már az elpocsékolt összegekből és ama tizezer halottból, akik a rossbachi harctéren feküdtek. Versailles-ban és Párisban általános volt a Soubise elleni elkeseredés, amely már az utcákon is megnyilvánult.

De minden gúnyolódások és átkozódások dacára a marquise hallani sem akart a békéről, amely minden becsvágyáról való lemondást jelentett, lemondást a porosz király fölötti győzelemről.

Anélkül, hogy előbb tanácskozott volna a királlyal, Bernis tudta nélkül, ezt irta Jeanne Kaunitz-nak:

Hiába ágált a dauphin a háboru folytatása ellen. Utálta Choiseul politikáját, akit a Pompadour leghübb szövetségesének és a jezsuiták esküdt ellenségének ismert.

Mária Josepha, aki a dauphin-nel való házasságát a marquise közbenjárásának köszönhette, leginkább felháborodott a Pompadour marquise háborus hóbortja ellen.

- Csak nevezzen ki a marquise főbérlőket, - kiáltotta szenvedelmes izgalommal, - de ne dugja bele a kezét a tábornoki kinevezésekbe.

A király nagyon nyomott hangulatban volt. Sápadtan, sötét tekintettel, szótlanul járt erre-arra. Jeanne sokat szenvedett miatta. Egy nap kissé üdébbnek látszott mint az utóbbi napokban és Jeanne felhasználta az alkalmat a király bátoritására.

- Már nem hiszek ebben. Miután szakitottunk minden történelmi tradicióval, elpártolt tőlünk a szerencse. Szárazföldi seregünk felemésztődik, flottánkat pedig Anglia teszi tönkre.

- Az angolok majd visszahóditják. Gyarmataink el fognak veszni. Évtizedek munkája megsemmisül. A demoralizáltság felzabál bennünket. És mi lesz akkor?

Jeanne kiegyenesedett és félig sajnálkozó, félig megvető tekintetet vetett rá.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Egy mosolygós januári napon tért vissza Jeanne utoljára Bellevue-be, hogy bucsut vegyen egy helytől, amely hosszu éveken át drágább volt néki mindennél a földön. A kastélyt 325.000 livres-ért visszaadta a királynak, hogy adósságai egy részét fedezze. XV. Lajos a kastélyt leányainak szánta.

A zeneterem nagy ablakain át elgondolkozva bámult ki a terraszra, amelynek márványlépcsőin a ragyogó téli nap sugarai táncoltak...

...Nem cselekedhetett másképpen. Bernis, ez az örökös óvakodó, már nem volt alkalmas a háborus politikára. Choiseul lépett a helyébe. De Jeanne sokszor kivánta, vajha nem igy történt volna.

Madame du Hausset lépett a szobába, hogy figyelmeztesse a marquiset, hogy Choiseul miniszter ur tizenegyórára látogatást jelentett be.

- A marquise nagyon szomorunak látszik, - jegyezte meg a hü nő őszinte részvéttel.

- Nem is vagyok a legjobban, kedvesem. Ezt ön épp oly jól tudja, mint én. Ama rohamom óta, amely a királyné előszobájában ért, amióta a fatális szivgörcstől nem juthattam el őfelsége a királyné szobájáig, azóta nem birok a szivemmel. Egyébként - megint Bernis kardinálisra gondoltam! Tudja-e, Hausset, kinek köszönhetem ezt a kemény sorsot? Senki másnak, mint ennek a hamis kutya jezsuitának, annak a Mirepoix-nak! Sokba került nékem ez a derék ember. - Kendőjével végigtörülte szemét és homlokát.

Jeanne dolgozószobájában fogadta a minisztert, aki könnyü léptekkel, finom mosollyal az arcán jött be Jeannehoz, aki dacára feldult lelkiállapotának, egyenesen, méltóságteljesen ült karszékében.

- Sem győzelmi hir, sem veszteség, marquise asszony, hanem olyasvalami, ami önnek örömet fog okozni. Starhemberg, aki, sajnos, még ágybanfekvő ma is, arra kért, hogy ezt a levelet elhozzam önnek.

Jeanne ragyogó szemekkel olvasta. Percről-percre vidámabb lett az arca és élénkebbek még ma is szép vonásai. Choiseul, akit jobban érdekelt ez az asszony, semmint bevallotta volna önmagának, lenyügözve állt szépsége előtt. Még sohasem látta ilyen gyönyörünek. Valami hirtelen ösztönnek engedelmeskedve, megragadta a kezét és hosszan csókolta.

Jeanne, aki egészen a Mária Terézia kegyességének adta át magát, észre sem vette Choiseul nagy izgatottságát. A kis asztalhoz lépett, amelyen kicsomagolva feküdt a királyné ragyogó ajándéka. Az elragadtatás felkiáltása hagyta el ajkát.

Velencei fából faragott, értékes intarziával diszitett irókészletből, amely drágakövekkel volt kirakva, a császárné brilliánssal körülvett arcképe fénylett elő.

Jeanne elragadtatása nem ismert határt. Boldognak, boldogtalannak elmesélte a Mária Terézia kegyét. Átszellemült hangu levélben arra kérte Kaunitzot, fejezze ki köszönetét.

Már szinte ugy látszott, hogy a császárné értékes ajándéka uj dicsőségek kezdetét jelenti. A Mária Terézia barátsága napról-napra nőtt. Rövidesen Jeanne lett a két udvar között az egyetlen közvetitő és az osztrák minisztérium politikájában már szinte kizárólag a Pompadour marquise hireire támaszkodott.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A rue Sainte-Médéric 4. száma alatt egyáltalában nem ugy mentek a dolgok, ahogyan kellett volna. A király elégedetlen volt, de Lebel ebben az elégedetlenségben oly ártatlannak érezte magát, akár egy maszületett gyermek.

Mit tehetett ő arról, hogy a kicsike szülése után az ajándékok és az előkelő kiváncsiskodó hölgyek tömeges látogatása által pajkossá válva, a hölgyek egyikétől ezt kérdezte: »Mennyire vagytok hát a pompás öreggel?«

És mit tehetett ő arról, hogy Murphy asszony válaszul kénytelen volt a Szarvas-parkot hirtelen elhagyni, hogy a király kénytelen volt néki 200.000 livres hozományt és annak a tisztnek, aki szives volt őt feleségévé tenni és a király gyermekét adoptálni, 50.000 livres fájdalomdijat fizetni.

És most még azért is felelőssé tennék, hogy a szép Romans kisasszony nagyon energikusan ellenkezett lakást vállalni a Szarvas-parkban és egy csinos kis passy-i házhoz ragaszkodott?

És a fődolog - a Lebel hunyorgása kéjes borzongássá változott, - szép volt ez a nő, mint a keleti mesék.

Buja és nagy, kissé talán tulságosan is nagy, de emellett isteni formáju. Finom, fehér selymes bőr és szénfekete csudálatos haj, amelybe hosszu köpenyként takarózhatott. Finom vonalu szemöldöke alatt tüzes, fekete szem lángolt. Nemes orr, a legbájosabb csöppnyi száj a legfehérebb gyöngyfogakkal, tették tökéletessé a pompás asszonyt.

Valóban, irigylésre méltó volt a király. De eléggé szerelmes is volt beléje! Mindent megmozgatott, hogy birhassa őt. És most, hála isten, itt tartott már.

Eme kinzó események mártiromságaira való emlékezésben kimerülve, Lebel hátradőlt kényelmes karosszékében, tokajit szürcsölgetett és a hideg poularde utolsó falatait nyelte.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Jeanne csak akkor értesült erről a viszonyról, amikor a nő a passy-i zárkózott kis házban fiut szült a királynak.

Nem akart kétségbeesni a király uj szenvedélye miatt, megkettőzötten akarta őt szellemileg és lelkileg szeretni, de ó, nem tudta megtenni. Quesnay hiába kisérelte meg, hogy a mind gyakrabban fellépő szivaffekcióknak elejét vegye. Brancas asszony hiába vigasztalgatta. Hiába folyamodott Jeanne maga is a saját akaraterejéhez. Konokul megmaradt amellett, hogy az a nő a király szivében igazi szerelmet ébresztett s hogy az ő számára Lajos elveszett.

- Ugyan kérlek, kedveseim, mily biztosnak kell a dolgában lennie ennek a Romans-nak, ha mindenütt nyilvánosan mutatkozik gyermekével? Hogy büszke rá, ha a fiát csipkékbe burkolva, valóságos hercegként sétáltatja a Bois-ban és az embereknek nevetve mondja: »Uraim, hölgyeim! Vigyázzanak! Ne nyomják agyon a király gyermekét!« Vajjon merné-e ezt, ha a király szerelméről nem volna megbizonyosodva?

Jeanne-nak sokszor a nyelvén volt már, hogy megkérdezi a királytól. De Lajos tüstént türelmetlennek látszott ilyenkor és visszautasitónak és rendesen rátért a politikai és harctéri dolgokra, az École militaire ügyére vagy beszélgetni kezdett a hercegnőkről.

A dauphin neve is ki volt kapcsolva. Choiseul azt a gyanut csepegtette a királyba, hogy a dauphin összeköttetésben áll Damiensnek a jezsuiták megbizásából elkövetett merényletével.

Azóta a király hajlandóságának utolsó szikrája is kihunyt a vakbuzgó herceggel szemben.

Egy napon a szokottnál élénkebb hangulatban lépett be a király Jeanne-hoz. Arca kipirult, szemei nyugtalanul villogtak. Jeanne azonnal észrevette, hogy kellemetlensége volt. A király nem is várt sokáig őszinteségével.

- A királynénál voltam, - mondta leverten, - ezek a kényszerü látogatások most még több boszusággal járnak, mint azelőtt. Mária Leszczinska a fiam erényeiről akart kitanitani. Türelmetlenül félbeszakitottam. Majd prédikációt tartott osztrák szövetségünk bünéről, amely vesztett csatákkal boszulja meg magát, erre már megsokalltam a dolgot. Öklömmel az asztalra ütöttem, hogy legkedvesebb darabja, a drága sévres-i váza ezer darabra tört. A királyné keservesen sirt és én távoztam a szobából. Jogosult dühömet ugyan nem bántam meg, de szeretném a vázáért mielőbb kárpótolni. Igen lekötelez Jeanne, ha azonnal Sévres-be megy és kikeres egy szép darabot.

Jeanne örömmel ráállt. Boldog volt, hogy szivességet tehet a királynak. Madame du Hausset kisérte el Sévres-be. Jeanne tele volt igyekvő érdeklődéssel. Most ismét érezte, mennyire a szivéhez nőtt emez alapitása.

Előhivták a festőket, mintázókat és a rajzolókat, Jeanne tanácsokat adott, dicsérgetett és kritizált.

Leginkább egy ifju velencei festőt tüntetett ki kegyesen, akinek atyja Velencében Bernis szolgálatában állt.

Az igazgató felszólitotta a fiatalembert, mutatná meg madame Pompadournak legutolsó remekét. Geraldo Bozzi egy vázát mutatott, amely elnyerte Jeanne elragadtatását. Jeanne a büszkeségtől piruló Bozzinak megrázta a kezeit.

Mihelyst kint volt a birodalmából, ujra elfogta a régi szomorusága. Minden hasztalan volt.

Ebben a pillanatban Jeanne hirtelen felállt a hintó párnáiról és megparancsolta a kocsisnak, hogy álljon meg.

- Két óra, - szólt halkan és izgatottan. - Ebben az órában szokott Romans kisasszony a Bois-ban sétálni gyermekével. Látni akarom őket. Menjünk keresztül a Bois-n.

Hausset asszony hiába kérlelte, hogy ne tegye ki magát ennek az izgalmas jelenetnek.

- Ha egyáltalában ismer engem ez a személy, ugy nem fog megismerni. Szó sem lehet holmi jelenetről. És ami az izgalmat illeti...

És elővett egy csipkesált és a feje köré tekerte. Azután oly gyors léptekkel indult meg, hogy Hausset asszony alig tudta követni.

Egy allé sürüjében, amelyet a marquise-nak megjelöltek volt, rövid keresés után megtalálták, amire a marquise oly nagyon kiváncsi volt: Anne Romans-ot, fehér keblén a fiával.

Jeanne összerezzent. A hátán fagyos borsódzás szaladt végig és valami a torkát fojtogatta.

Valóban, gyönyörü kép volt: ez a fiatal, buja anya a csecsszopó fiucskával a fasor aranyos zöldjében.

- Menj oda hozzá. Beszélj vele. Kérdezősködj a gyermek apja után! - zihálta Jeanne.

Miközben a marquise elfordulva állt, zsebkendőjét szájára szoritva, hogy zokogását elfojtsa, du Hausset asszony a fiatal anyához lépett.

Jeanne az erdő peremének egy füves dombján félájultan esett végig. Minden szavukat hallotta.

- Hasonlit a fiu az apjára? - kérdezte reszkető félelemmel. Hausset asszony néma bólintással válaszolt.

- Összes törvénytelen gyermekei hajszálnyira hasonlitanak reá! Azt mondják, hogy a gyermek hasonlóságáról az apának az anya iránti forró szerelmére lehet következtetni. Engem nem tett boldoggá hasonlóval az ég. Ki tudja, nem kapcsolta volna-e hozzám elválaszthatatlanul?

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A friss, okos asszonynak, aki az élet eseményeit mindig a jobbik oldalról fogta fel, sikerült Jeanne-t megvigasztalnia, mint ahogy a merénylet után tette.

- Csak bátorság, kedvesem! A király nem is gondolt rá, hogy a fiut elismerje. Mint ahogy Luc herceget és a többit sem ismeri el. Ön ezt legjobban tudja. Nem élünk XIV. Lajosnak ön által rajongva szeretett korában, aki lelkiismeretesen gondoskodott törvénytelen utódairól. Vegye a dolgokat ugy, ahogy vannak.

Jeanne nyugalma nem tért egykönnyen vissza. De érezte, hogy a marsallnénak igaza van, abban is, hogy nem szabad terméketlen gyászban kimerülnie. Az idők nagy dolgokat követelnek tőle, nagy áldozatokat, mindig ujabb sorscsapások elviselésében, nagy cselekedeteket mindig ujabb elhatározásokhoz.

Hallatlan kinnal vonultak el lelki szemei előtt az emlékek. Rövid fellélekzés Soubise győzedelmei után és a hadiszerencse ujra megfordult. Braunschweigi Ferdinánd a franciák által elfoglalt összes területeket megtámadta és visszanyerte. A két hadseregparancsnok: Soubise és Broglie közt harc támadt.

Jeanne ebben a vitában Soubise-nak adott igazat, Broglie marsallt felmentette állásától és birtokaira számüzte.

Csak borzongással tudott arra gondolni, mily kevéssé számolt e cselekedetében a párisi lakosságnak a hős iránti rokonszenvével. Borzalommal gondolt arra az estre, amidőn a Theatre Francaise-ban, a »Tancréde« előadásán, mademoiselle Clairon a szinpadról ezt a verset szavalta el:

A levegőt ezer torokból jövő kiáltás rázta meg: »vivat Broglie« és »pereat Pompadour« hullámzott gyilkosan feléje.

Az ő számára pedig guny és szégyen, aki pedig csak győzelemről és dicsőségről álmodott!

Nem, ezerszer nem! Ő meggyujtani segitette a háboru fáklyáját, a gyülölt ellenség felégetésére, Franciaország naggyá tételére. Vajjon puszta agyrém maradjon ez a terv?

Mintha láz kinozná. A vére erősen lüktetett. Csak ezt nem, nem! Egy lépést sem lefelé a semmibe. Magasra, mind magasabbra a dicsőség, a nagyság aranyos napja felé. És ahogy erre gondolt, már ujabb csapás érte Franciaországot.

Oroszországi Erzsébet, a nagy szövetséges, meghalt és III. Péter fegyverszünetet köt a porosz királlyal.

Mit ért a császár korai halála, amikor II. Katalin elismerte a békét és megtartotta szigoru semlegességét?

Choiseult hivta, leghübb barátját és szövetségesét. Ő segitsen néki tanácsával!

Sokáig nem adott választ, keményen és gyorsan feltett »nos, és most?« kérdésére.

- Frigyes szabad kezet biztositott magának a többi ellenségével szemben, - szólt végre keményen. - Ha csoda nem történik, mi leszünk a kárvallottak és fizethetjük a számlát.

A marquise fogát csikorgatta. Hiusága és büszkesége ágaskodni kezdett. Borzalom fogta el. De a feltartóztathatatlan ellen, amely napról-napra közeledett, nem tudott védekezni. Fekete vérszopó kisértetként nyujtotta ki a karjait és a szerencsétlen ország köré fonta.

Soubise-t elkergették Hessenből, Kassel pedig a braunschweigi herceg által visszahódittatott...

A marquise megtört. Minden, amire vágyott, ellenkezően történt. II. Frigyes nem semmisült meg. Mária Teréziának, akinek Franciaország számlájára segitségére sietett, le kellett mondania minden igényéről. Sziléziáról és Glatzról.

Hiába a számtalan emberáldozat, a felemésztett összegek. Hiába reménység, kivánságok, imák...

XV. Lajos a tompultság álarca alá rejtette mindazt, amit érzett. Egyetlen szót sem szólt Jeanne-hoz.

A sok magányos órán, amely a békekötést követte, Jeanne sokszor és fájdalmasan gondolt arra a szóra, amelyet kimerülten mondott a királynak a rossbachi csatavesztés után:

A keserü magábaszállás ez órájában tisztábban látta, mint valaha, hogy sohasem tekintette a halált uralma végének, hogy sohasem volt néki közönyös, miképpen beszél majd róla az utókor. Mióta lábát az aranyos létra első fokára tette, nem volt egyéb gondolata, minthogy nevét dicsőségtől koszoruzottan, ragyogó fényben irja be a történelembe.

Igen, voltak ebben a hadjáratban pillanatok, amikor II. Frigyes kegyelemért koldult a lábai előtt! Pillanatok, amikor a hóditó kezét Hannoverre, Hessenre tette. Pillanatok, amikor Franciaország lobogóit a Scheldéig vitte!

Ahogy igy tépelődve ült, du Hausset asszony óvatosan a szobába lopódzott. Mióta Choiseul miniszter azt mondta néki, hogy attól fél, hogy urnője meg fog halni a bubánattól, a derék asszony nem merte a marquise-t hosszabb ideig magára hagyni.

Jeanne megértette a szeretettel és aggodalommal vegyes pillantást, gyengén mosolygott.

- Ne gondolj velem! Még nem halok meg, madame Bontemps megjövendölte a kártyáiból, hogy időm marad az önmegismerésre. Szivesen hiszek néki. Nem oly könnyü a bánatba belehalni. Igaza lesz néki, ahogy Lebon asszonynak is igaza volt, aki már gyermekkoromban megmondta, hogy a király szeretője leszek!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Hideg februári nap. Réteken, bokrokon finom köd feküdt. A choisy-i kertek myrtus, jázmin és rózsalugasai csillogó fátyollal voltak letakarva, amely köré aranyhálóját szőtte a nap.

Jeanne fázva, köhögve ült szalónja ablakában és kitekintett a téli képre. Milyen csöndes lett Choisy? Sem egyetlen hang, sem egy lépés, egy szó, vagy nevetés. Az udvar Versailles-ba ment. Ő ittmaradt - ő, a beteg.

Jeanne szkeptikusan mosolygott. Már nem hitt a gyógyulásban. Senki, talán még Quesnay sem tudta oly biztosan, mint ő, hogy mi van vele, mennyire felemésztette erőit a szép Romans miatti végső, égő féltékenysége.

Egy kis brilliánsfoglalatu tükröt emelt az arca elé az asztalról, amely tele volt orvosságos üvegekkel, porokkal és illatszeres szelencékkel.

Jeanne megijedt a saját arcától. Sápadtan, lesoványodva nézett farkasszemet tükörképével. Csupán szemeinek fénye volt még a régi és ajkán volt még ott az akaraterő energiájának vonása, amely a magasba lenditette őt.

A sápadt asszony felnyitott egy kis aranyszelencét, amely a gyógyszerek között állt. Ő, aki az asszonyokat, »qui s'enluminaient la mine« egész életében megmosolyogta, finom, hazug árnyalatot festett ajkára a pirositóval. Ha eljő ma hozzá a király, ne lásson sápadt, fehér arcot.

Hausset asszony óvatosan belépett, kezében egy pohár forró tejjel, amelybe nyugtató port kevert.

- Choiseul miniszter ur kéri excellenciádtól bebocsáttatását - és vontatottan még hozzáfüzte: - Quesnay doktor figyelmezteti, hogy ne sokáig és ne nagyon hevesen beszéljen, marquise.

- Meg fogom tenni, ami erőimtől telik, de tudod, senki sem ugorhatja át a maga árnyékát; immár nehezen szoktathattok rá, hogy közönyös legyek.

Choiseul igen élénken lépett be, csupa élet, csupa mozgás volt ez a piciny, rút férfi. Vastag ajkai győzelmesen nevettek.

A miniszter melléje lépett, megragadta mindkét, még most is szép kezét és megcsókolta azokat.

- Olyan eredmény, marquise, olyan dicsőség, amelyben mindketten részesek vagyunk.

Jeanne a szivére nyomta a kezét. A dobogása oly erős volt, hogy ugy érezte, kiszakad.

- Vége, elmult. A parlamentnek épp az iménti határozata értelmében Franciaországból kiutasitva.

Jeanne felugrott. Az öröm szárnyakat kölcsönzött néki. Összes takaróit, melegitőit lehányva magáról, kiegyenesedve állt Choiseul mellett, a boldogságtól reszkető karjait karjára téve.

A miniszter kellemesen meglepődve nézett végig rajta. Ahogy itt előtte állt világoskék, uszályos ruhájában, nehéz selyemben, amely királyi alakját oly előnyösen domboritotta ki, csillogó szemmel, enyhén kipirult arccal, amelyen az ügyesen felrakott festék nem látszott meg, Choiseul fellélekzett.

Talán nem is olyan beteg, amilyennek Quesnay mondja? Nem oly menthetetlenül beteg? De rögtön elszállt az illuziója. A Jeanne legyengült teste nem birta ki az öröm viharát. Reszketés fogta el. El-elakadt a lélekzete.

- Nyugodtan, kedves barátnőm, nyugodtan! Győzedelmeskedtünk Franciaország legfőbb ellensége fölött. Élvezzük meggondoltan ezt az örömöt!

- Nélkülem! - kiáltotta Jeanne parancsolóan, legyőzte szenvedését és kihuzta kezét a miniszteréből.

- Drága barátnőm, a legnehezebben tul voltunk. Vagy fosztottam volna meg magamat attól az örömtől, hogy önt végre ezzel a hirrel meglephessem?

De Jeanne hangulatát nem lehetett oly könnyen megváltoztatni. Egyelőre még uralkodója volt Franciaországnak, mig Choiseul csupán minisztere. Senkinek sem adta ki kezéből a jogart, azt az egyet kivéve, aki előtt majd meg kell hajolnia.

Choiseult nem tévesztette meg a Jeanne haragja. Jól tudta, mit ér ő a marquise szemében, mily nélkülözhetetlen a számára; különösen most, amikor, mint beteg, kivül áll az események áradatának örvényén.

- Csinos kereskedelmi elveiért a rend elitéltetésével fejezte be. A tárgyalás egyébként más visszaéléseket is a napfényre hozott. És minthogy Loreno Ricci...

- ...az ő »Sint, ut sunt, aut non sint«^[4] jelszavával a rend mindenfajta megváltoztatását megtagadta, könnyü dolog volt a bandát elintézni.

Jeanne győzelemittas tekintetet vetett a téli tájra. Legalább életének ezt a müvét siker koronázta! Éveken át tartó meggyaláztatásait megsemmisüléssel fizette vissza! A dauphin élete legmélyebb gyökerében van találva! Istennek hála, hogy ezt megérhette!

- Mély hallgatásba merült, de vonásain, szemei fényében - micsoda szemek, marquise! - meglátszik a hatás...

- Jansenistákból és filozófusokból álló parlamentünk van. A király majd megköti velük a végérvényes békét.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Lajos estére kimentette magát Jeanne-nál. Ayen herceg halványszinü rózsacsokrot hozott a versailles-i kertészetből és üdvözletét a királytól. Miniszteri tanácskozás kötötte le, amely a kiutasitási okirat szövegét volt megállapitandó s amelyen elnökölnie kellett.

Jeanne elgondolkozva szemlélte a virágokat... »Rose Pompadour«-nak nevezték el róla Párisban a halványszinü rózsákat, amióta ezt a virágot Sévres-ben annyira szerették. Meddig fogja vajjon még a nevét viselni?

Ayen belépett a du Hausset asszony szobájába, ahol Quesnay doktort remélte megtalálni.

Ijedten kérdezte meg az orvostól, miután valóban megtalálta a kis csöndes szobában, vajjon valóban olyan reménytelen-e a marquise állapota, aminőnek látszik?

- Minden más betegnél határozott igen-nel felelnék. A marquise-nál minden jövendölés vakmerőség volna. Szellemének olyan emberfeletti ereje van a teste fölött, oly tiszta és akaraterős, hogy balga az, aki ennek az életnek a határait meg merné állapitani, anélkül, hogy kétségtelenül alaposan tévedjen.

- Különös asszony! Talán éppen ma tizenkilenc éve, hogy a szép Jeanne d'Étoiles-t a királynak a városházára felvezettem. E hosszu évek alatt alig vesztettem szem elől néhány órára. Abból a fajtából való, amelyből az alkotó egy Maintenont formált. Csakhogy ő szeretreméltóbb, bájosabb. És mégsem tulajdonképpeni szerető. Kevesebb és több annál - bizalmas barát és társuralkodó, aki sok-sok szerencsétlenséget hozott Franciaországra.

- Anélkül, hogy akarta volna, herceg! - kiáltotta Queesnay melegséggel. - A király gyengeségén megerősödött az ő szelleme és uralmi vággyá fajult. A király a bünös, nem ő.

Madame du Hausset csendesen visszavonult. Urnőjéért való aggodalma összeszoritotta a szivét. Minek is hallaná ő mindazt, amit a férfiak itt beszélnek? Szerette a marquise-t, a szive minden szálával. Az ő számára csupán a jóságos urnőt jelentette.

- És az osztrák szövetség, amely ellen a király kézzel-lábbal kapálódzott?

- Nem vagyok politikus, - válaszolta Quesnay, - nem tudom, mennyi bünt követtek el eme szövetséggel. De egyet tudok: mint kulturállam, sokat köszönhet a marquise-nak Franciaország: korunk gráciáját és izlését, a müvészet s a müvészek fejlődését, költőinek, tudósainak és filozófusainak pártolását.

- Nem akarom védelmezni a marquise pazarlásait, csupán magyarázni akarom. Nem érdemelte meg a csőcselék gúnyolódását. Mindent a szépségért tett.

- Vajjon valóban oly züllöttek az anyagi viszonyai, ahogy mondják? - kérdezte a herceg. - A király évjáradéka elég magas összeget tett ki és az ajándékai...

- A háboru kezdete óta a király a marquise kivánságaira jelentékenyen leszállitotta a járadékot. Bellevue Crécy eladása ugyan segitett egy kissé, de nem eléggé. Csak néhány napja, hogy madame du Hausset értékes ékszereket adott el Lazare Duvauxnak, csecsebecséket, szelencéket és Collin...

- Collin Paris-Duverney által 70.000 livres-t vétetett fel. Tudja isten, nem oly irigylésreméltó ennek az asszonynak a sorsa, mint sokan távolról hinnék. A király keserüen fogja nélkülözni, hogyha egyszer lehunyja a szemét.

- Hála istennek, alszik. A szivdobogás és a lélekzési zavarok alábbhagytak. A mai nap tulsokat rótt rá.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Párisban őszinte részvéttel fogadták a marquise állapotának napról-napra való rosszabbodását. A párisi nép, amilyen melegvérü és könnyen felejtő, a jezsuiták elkergetését a marquise javára könyvelte el. Sorel Ágneshez hasonlitották, megtaláltak egy régi jövendölést, amely Sorelhez hasonlóan Franciaország megmentőjének kiáltotta ki őt. Minden utcán ezt énekelték:

Jeanne sokáig nem értesült a dicsérő himnuszokról, amelyek a gúnyiratokat felváltották. Több napon át félig fekvő helyzetben az ágyához volt láncolva. A szivgörcsök, a fulladási rohamok mind sürübbé váltak.

Quesnay belátó ápolásának sikerült némi jobbulást előidézni, amelyet a király gyengéd gondoskodása is növelt.

Mindenki, aki közel volt Jeanne-hoz, tudta: ez a látszólagos jobbulás csupán átmeneti jelenség lehet.

Csak a poéták elpusztithatatlan optimizmusa hitt a haláltól való megmenekülésében.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Március vége felé, egy meleg napon Quesnay kocsizást engedélyezett a kertekbe. A király eljött a déli órákban Jeanne-ért; ugy volt, hogy csupán egymaga kiséri őt erre az első kikocsizásra.

A beteg tüdő mohón szivta be az enyhe, tiszta levegőt. A szeme még csillogóan élettel tele, végigtekintett a kertek ujjáéledt pompáján, a kék ibolyatáblákon, a jácintokon és az örökzöld mirtusokon.

A király átfogva tartotta a kezeit. Szomoruan nézte az oldalánál ülő sápadt nőt. Milyen szép még most is!

Valóban, mintha talizmánja lett volna, amely örökéletüvé tette a szépségét.

Quesnay egy napfényes, déli fekvésü helyen várt a betegre. Néki kényelmes széket, selyemtakarókat és párnákat, a királynak pedig szintén egy széket készittetett oda.

Óvatosan emelte le Jeanne-t a kocsiról. A király karjára támaszkodva tette meg a beteg odáig a rövid utat.

Quesnay elbucsuzott. Egy apród maradt velük. Az orvos minden eshetőségre elkészülve, a közelben maradt.

Jeanne egy ideig némán tekintett körül. Sokáig egy szót sem szólt. Mély sóhaj rezgette beteg tüdejét.

- Mily szép a világ! Mily nehéz a válás! - mondta végül halkan, fojtottan.

A király arcára szürke árnyék suhant. Aggodalmasan tépelődött: vajjon tudja szegény, mily közel van a véghez?

Jeanne eltalálta királyi barátja gondolatait, mint ahogy máskor is mindég eltalálta.

- Egyszer megigértette velem, sire, hogy az élet minden körülményei között az igazat fogom mondani. Azon voltam mindég, hogy ezt az igéretet becsülettel be is tartsam. És végig ezt akarom. Néma kérdésére ezt válaszolom: igen, tudom, hogy meg kell halnom. Már régen el vagyok rá készülve. Nem volnék őszinte, sire, ha azt mondanám, hogy szivesen halok meg, nagyon is kemény valóság, lemondani minden dicsőségről, de hazudnék, ha azt állitanám, hogy borzadok a haláltól.

A királyt e szavak megrenditették. Borzalom és meghatódás viaskodtak a lelkében. Mi megfoghatatlan nagyság, ily nyugalommal beszélni a legborzalmasabbról, ami, amióta csak él, mindég megfagyasztja a vérét. Félre, félre ezzel a borzalommal!

- Ne izgassa fel magát, Jeanne! - kérlelte hevesen a király. - Quesnay a lelkemre kötötte.

Jeanne ismét megmosolyogta a király halálfélelmét, amelyet ma kevésbbé tudott felfogni, mint egyébkor.

- Nem izgatom fel magam, sire. Láthatja, teljesen nyugodt vagyok. Nem köhögök, a szivem nem kivánkozik ki a testemből, még csak meg se fulok.

- Nos, annál jobb. Majd megint szorgalmasabban dolgozhatunk, mint e rettenetes utolsó hetekben. De szeretném felhasználni e pillanat kegyét, sire, hogy megköszönjem önnek mindazt a szeretetet, barátságot, mindazt a bizalmat, amellyel változatlanul megajándékozott.

A király keze után nyult és ajkához akarta vonni. De a király megelőzte és homlokon csókolta.

- Nincs mit köszönnöd, Jeanne, - könny reszketett a hangjában, - nemcsak jót tettem veled, de sok rosszat is. De te számtalanszor önmagam fölé emeltél engem, amikor beteges levertségem magával akart rántani: te bátorságot öntöttél belém, ha kétségbeestem, vigasztaltál és elkergetted a gondot a homlokomról.

- Ne nevezzen igy többé, marquise, ne beszéljen erről! Egykor az voltam. Már régen nem vagyok az. A »Louis le Bien-aimé«-ból »Louis le Bien-hai« lett.

- Ön nem ismeri a nép hangulatát, marquise. Sok minden megváltozott. Önért ma talán ujjonganának. Önnek a párisi békét a jezsuiták kiutasitásáért megbocsátották, nékem nem.

- Nem kelnek ki ellenem nyiltan, nem, de mély, elkeseredett némaság uralkodik, bárhol mutatom magam.

Mit használ most a királynak az elérzékenyülés, amikor tetterős akaratra van szükség. Ha a saját erejéből nem bir lábraállni, ő már nem tehet érte semmit.

- Mon soleil se couche, - mondta szkeptikusan és intett az apródnak, akit Quesnay melléje állitott.

A meleg szép tavaszi napok már az igazi tavaszt jelentették. Velük együtt a marquise jobbulása is tartós volt.

Jeanne felhasználta a rövid időt, amely még adva volt a számára. Magához hivatta Ábel fivérét, Marigny marquist és meghagyta néki, hogy minden megkezdett munkát gondosan fejezzen is be. Kérve kérte, hogy a francia szépmüvészetnek továbbra is lelkiismeretes védelmezője maradjon.

Choiseullel megbeszélte, mire van szüksége a tönkrement kereskedelemnek, a meggyengült flottának.

- Próbálja meg, barátom, tegyen meg mindent, ami erőitől telik, hogy békeintézményekkel jóvátegyük, amit Franciaországnak a háboruval ártottunk.

Choiseul meghatottan fogadta el a feléje nyujtott kezet. Fanyar vigasztalás tovább dolgozni most az ő szellemében...

Jeanne Bernis-nek üdvözletet küldött számüzetésében, anélkül, hogy jelezte volna, hogy ez az utolsó üdvözlet. Értesüléseket szerzett Voltaire-ről, aki elidegenedett tőle, amióta a porosz udvarhoz ment.

Habár a nagy gunyolódót elkergette Sanssouci-ból a II. Frigyessel való viszálykodása, és már évek óta a svájci határon, Ferney-ben élt, az egykori baráttal már nem tudta felujitani a régi viszonyt. És most már késő volt!

Marmontelnek, aki az »École militaire« alapitásakor oly finom költeménnyel nyerte meg őt, értékes tabatiére-t küldött. Boucher-nak a birtokában lévő rézkarcok nagy részét hagyományozta. Az »École militaire-t« és Sévres-t az alapitóknak gyermekeiként kötötte a lelkére.

Quesnay április 7-ére rendelte a betegnek Versailles-ba való átköltözködését. Tudta, hogy a marquise egész lelkével azon a gondolaton csüng, hogy mégegyszer visszatérhessen ama szobákba, amelyek tulajdonképpeni otthonát jelentették, amelyekben utolsó győzelmes álmait álmodta.

Tisztán és melegen mosolygott a nap Versailles fölött, amikor Jeanne utoljára vonult be a Bourbonok büszke kastélyába. A kertekben ezerféle növény és gyengédszinü virág nyilott. Buja szobáinak nyitott ablakain át orgona- és ibolyaillat áradt be.

Jeanne kimerülten feküdt a halványkék, aranylábu mennyezetes ágyon. Épp az imént volt nála a király. A fehér, lesoványodott ujjak közt még ott voltak a fehér rózsák, amelyeket üdvözletképpen hozott néki.

Quesnay és Hausset asszony még éppen jókor érkeztek, hogy karjaikba foghassák. A király fehér rózsáin sötét vér folyt végig.

Sulyos, sötét napok következtek. A betegség őrületes gyors iramban harapódzott el. Quesnay maga követelte, hogy hivassák el Senac-ot és La Martiniére-t, egyik sem segithetett. Környezete némán, tehetetlenül látta közeledni a véget.

A király naponta többször is meglátogatta a marquise-t. Virágokat és gyümölcsöket hozott néki és megsimogatta viaszsárga kezeit, gyors csókkal érintette csudaszép haját, de alig szólt már egy szót is.

Jeanne minden türhető óráját felhasználta, hogy az államügyek iránt érdeklődjék. Choiseul, aki az utolsó sulyos roham óta Versailles-ban maradt és a legtöbb éjszakát Hausset asszonnyal és Quesnay-vel az előszobában virrasztotta át, napjában háromszor is jelentést kellett tegyen Jeanne-nak, aki magához rendelte Janelle-t, aki minden délután eléje adta a titkos levelezést. Visszautasitott minden olyan kérést, amely óvatosságra intette. Tudta, hogy már csak órák vannak hátra. Mielőtt a halál kitépné kezéből a jogait, élőnek nem adta oda.

Versailles-ba való visszatérése után hat nappal Quesnay késő este igen felindulva jött ki a betegszobából.

- Excellenciás uram, már legfeljebb huszonnégy óra. Nem volna leghelyesebb, ha előkészitené a marquise-t? A király nehezen vállalkoznék erre.

A miniszter némán intett. Halkan a betegszobába lépett. Jeanne-t, mint rendesen, most is ágyán felülve találta a párnákon.

- Nem szabadna az államügyekkel törődnie, marquise, nyugodnia kell, - mondta hebegve.

Choiseul-nek az arcába tekintett. Ez az egyébként oly nagyon hüvös, nyugodt férfi különösen meghatottnak látszott. Ebből eleget olvasott ki.

A beteg arcán rándulás szaladt át. Majd ujra elsimultak vonásai. Hidegvérrel szólt:

- Minek lettem volna egész életemben a filozófia hive, ha most a végén félnék a haláltól! Nem, kedves barátom, én végigjátszottam a szerepet, elhangzott a végszó, kész vagyok a távozásra.

- Készitse elő a királyt, Amboise! Kimélje meg mindentől, ami borzalommal töltené el. Kérdezze meg tőle, kivánja-e, hogy kibéküljek az egyházzal. És Collin hozza ide a szekrényem titkos fiókjából végső rendelkezéseimet. 1757 november 15-ről vannak keltezve és 1761 március 30-án fiókvégrendelettel láttam el.

Choiseul némán meghajolt és megcsókolta a finom karcsu kezet, a legszebb asszonyi kezet, amelyet mozgalmas élete folyamán látott.

Egy óra mulva a király lépett be. Quesnay és Hausset asszony kiemelték a marquise-t az ágyból és egy fauteuil-be helyezték. Jeanne egy kevéssé kipirositotta magát és értékes köpenyt borittatott magára, olyan szinüt, aminőben először látta őt a király a sénarti erdőben. Meg akarta kimélni attól az érzéstől, hogy haldoklóhoz van közel.

XV. Lajos, gyorsan, zavartan, meggörnyedve lépett be. Jeanne-tól kis távolságban megállt.

- Choiseul azt mondja, hogy nem a legjobban érzi magát, marquise. Talán papot, igen, nagyon szeretném, elküldöm önnek a Madeleine-templom lelkészét.

A király közelebb lépett. Nem volt rajta semmi a haldoklóból. Hátha téved Quesnay? Ha Choiseul tulzott? Vajjon lehetséges ily nyugodtnak, határozottnak és tisztának lenni közvetlen a halál előtt? Habozva lépett hozzá és vigyázatosan a keze után nyult.

Egy szkeptikus szó volt a nyelvén, de nem mondotta ki. Hosszu, átható pillantással nézett rá, mintha a lelke mélyéig akarna hatolni. Azután melankólikus mosollyal megcsóválta sápadt fejét.

Rövid kézszoritás, azután elment a király, kissé kevésbbé meggörnyedve, mint ahogy jött. Jeanne megkönnyebbülve lélekzett fel. Megkimélte Lajost végső ijedelmektől.

Április 14-én reggel eljött a Madeleine-templom lelkésze, Jeanne eleget tett az összes szertartásoknak. Az emléke kedvéért nem akart pogányként távozni az élettől, de a lelke nem volt ott a gyóntatójánál. Amig a pap az abszolucióban részesitette, nem gondolt sem büneire, sem a vallásos aktusra. Gondolatai a világi dolgoknál időztek még ezekben az utolsó órákban is.

Miután a lelkész eltávozott, megadta utolsó végrendeleti intézkedéseit. Ha pillanatnyilag nem is volt készpénzösszegek birtokában, ingatlanokban, házakban, ékszerekben, könyvekben és mütárgyakban még igy is igen jelentékeny volt a vagyona.

Csodálatos öntudattal olvasta át Jeanne 1757-ről keltezett végrendeletét, amelyben Ábel fivérét tette meg általános örökösévé és mindenkinek, aki hüen szolgálta, bőséges összegeket és járadékot hagyományozott. Elhivatta Collint, és meghagyta, hogy amennyiben fivére örökösök nélkül halna meg, egy távoli rokonára marad a vagyon.

Az iróasztalában található készpénz a helybeli szegények közt osztandó ki.

Kis szünet, majd a temetésére vonatkozó intézkedéseket tette meg. Tizenkét fekete drapériás kocsi képezze a kiséretet. A kapucinusok sirboltjába, szeretett gyermeke mellé helyezzék örök nyugalomra.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Fent, a kis szobákban ült a király és levelet irt a vejének, Fülöp spanyol infánsnak. Néha felijedt és visszafojtott lélekzettel várta a hirt...

Az ablakhoz lépett és átnézett a marly-i erdő sötét mélyébe, aztán ujra leült és folytatta az irást:

Egy könnyet törölt ki szeméből és kihuzta magát. Senki se lássa, mily mélyen sujtja egy asszony elvesztése, akivel élete bensőségesebben volt egybeforrva, semmint önmagának is bevallhatná.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Choiseul, a fivére, Quesnay és az asszonyok szivetfacsaró fajdalommal állták körül.

A szemét lecsukta. A feje, mintha aludnék, kissé oldalt. Ajka körül világmegvető mosoly.

Most hirtelen, utoljára, felnyitotta a szemét, a csodás, rejtélyes csillagok mégegyszer győzedelmesen felragyogtak, mintha egy uj világba tekintenének, amelynek biboros virányain királynőként, uralkodóként üdvözlik.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Künn zugott a vihar. Sötét volt az éjszaka. Az őrség tisztjei fázósan bujtak köpenyeikbe.

A Pompadour marquise ablakai alatt egy lámpa fénye villant föl. Rövid, halk jeladás. A halott szobájában kivilágosodik egy ablak. Két ablakszárny szétnyilik. Feketedrapériás ravatalon finom, átlátszó vásznakba burkolt női testet bocsátanak alá.

Az őrség megborzad. Egy halk szót suttognak. A lámpa fénye távolodik. Ujra elsötétül az ablak.

- Eltüntetik az éj sötétjében, mint valami bünöst. Őt, aki fényben és pompában járt itten ki és be. Őt, a tulajdonképpeni uralkodót. Ez a világ hálája!

- Ez törvény, pajtás. Királyi falak közt nem szabad hullát hagyni éjszakára.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Az első tavaszi vihar ereje megtörött, de az eső még folyvást szakadt, egyhanguan.

A király dolgozószobájának erkélyén állt hajadonfőtt és a gyászmenet után tekintett, amely a marquise-t a kapucinusok sirboltjába vitte. Senki sem merészkedett a közelébe. Egyedül állt ott, merev tekintettel, fagyos szivvel, nem törődve az esővel, amely átjárta. Nézte a fekete menetet, amig el nem tünt a szemei elől.

Amikor a hullát vivő kocsit már nem láthatta, a magányosság borzalma fogta el. A teste reszketett. Kezei görcsösen összeszorultak.

Egyetlen lény volt, aki ki tudta volna ragadni ebből a dermesztő félelemből, és azt az egyetlen lényt - talán épp ebben a pillanatban - eresztik le a hideg, néma sirboltba, amely nem adja vissza azokat, akiket elnyel!

1 A hadi beszámoló, amelyet a király egy apródja utján küldött Versaillesba a királynénak, hasonlithatatlanul kurtább volt.

2 "A K... királynőjének temploma."

3 Becéző név - szószerint bárgyut jelent, Pompadour marquise előszeretettel nevezte igy Paris-Duverneyt.

4 "Vagy maradjon meg a rend ugy, ahogy van, vagy szünjön meg."