DEGRÉ ALAJOS: AZ ELZÁRT GYÁMLEÁNY

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2016
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5557-29-3 (online)
MEK-16343

Nem sok izlést árult el az épitész, ki ezen kastély emelésénél remekelt. Régen lehetett, mert ódonszerüsége nem utánzás, s a régészeknek tanulmányul szolgálhatna, s nem kis feladat annak eldöntése, ha vajjon részenkint, különféle időszakban, több tekintély vezetése alatt jött-e létre, vagy pedig egyszerre egyetlen lángész alkotta ilyenné? annyi bizonyos, hogy a hány szeglet, annyiféle idom, ahány ablak, annyiféle minta; van az épületnek oly része, mely inkább hasonlit vár falához, mint lakházhoz, négyszögös, kis ablakai a padlás szomszédságában meg mintha az ágyuk torkolatának lennének szánva. Az idők és viharok viszontagságai annyira megviselték e falakat, hogy csak itt-ott maradt rajta egy-egy tenyérnyi vakolat. Mogorva, sötét folyosó s mindenféle zug sirboltra emlékeztet. A házat oly magas kőfal keriti, hogy csak moh' és sziklarózsa lepte tetőzete látszik ki. Kelet felé nehéz erős tölgykapu, rozsdásodott vasrudakkal össze-vissza hálózva, tisztességes ostromnak ellentállhatna; északnak kis vasajtó nyilik, mely a közel erdőre néz. A kőfalat repkény, folyondár s mindenféle kuszó növény lepi el.

A falutól fél, s a várostól két órányi távolságra fekszik. Rég lakatlan s elhagyatott; a baglyok s denevérek háboritlan fészkeltek benne, s a vidéki pór kalapemelve kerülte még táját is, mert a kisértetes órákban itt szellemek szoktak gyülésezni, s annak, ki rájok lesni mer vagy véletlen tanuja üzelmeiknek, perczei megszámlálvák, s szerencséről beszélhet, ha csak ebbé vagy macskává változik át. Ezen ok miatt nem szólhat élőember, hogy látta őket, mert amint e rejtelem fátyola szemei előtt lehull, végzetes órája is ütött. Száz meg száz titokszerü s borzadályos mese kering a nép között, egyik kisértetiesb a másiknál. Télen a fonókákban e rémséges mesék mindannyiszor szinre kerülnek; néha aztán akad egy-egy bátor legény, ki kedvese előtt érdekessé, pajtásai közt pedig rettegetté akar válni, s kinyilatkoztatja, hogy ő bizony most éjnek idején el mer oda menni; erre aztán megtörténik a sok fogadás s a vállalkozó elvisz valami jelt, melyet a kapura fölszegezni igér. A vakmerőt csodálat kiséri, s egy-egy el nem fojtható nehéz sóhaj; ha a szél megrezegteti az ablakot, rémülve összenéznek, s szorongó kebellel lesik, hogy miféle állat fog berontani a társaság közé, s az aztán nem lehet más, mint az átvarázsolt legény, kit merészségeért a szellemek így büntettek, aztán megered a sok kisérteties rege a keresztutról, Luczaszékről, éjféli mise beharangozásról, a határkeresztről; egyik jobban sápad mint a másik, némelyiknek még foga is vaczog a félelemtől, mig végre az ajtón hatalmas csattanás esik, mire valamennyien megrémülve felkiáltanak: »minden jólélek dicséri az urat!« a gyermekek ijedve bujnak a padok alá, a vén asszonyok keresztet vetnek, a legények védelmi állást foglalnak, s a lányok rokkát és guzsajt elejtve, a legénység védelme alá helyezkednek. Mindenki visszaszoritja lélegzését. Az ajtó felnyilik, s arczából kikelve, megjelen az est hőse. Általános felkiáltás:

- Bizony ott, s valóságos csoda, hogy most kendtek közt nem nyávogva vagy ugatva jelentem meg.

Körülvették s elkezdtek rajta tapogatózni, ha valóban ő-e, vagy csak a lelke?

- Na, ha valóban a régi Gyurka vagyok még, adjatok innom, s miután az odanyujtott kulacs hosszasan tapadt ajkihoz, megnyugtatólag mondá: csakugyan én vagyok, mert a bor ép oly jól esett, mint máskor. Bizony, alig mertem hinni.

- Thyű! nem lehet azt elmondani; fütyüle a szél, s én vele versenyt fütyöltem, igy érkezém a kastélyhoz.

- Tartsunk sort, leányok! peregjen az orsó és ne a nyelvetek, te meg Gyurka beszélj.

E pillanatban három-négy kulacs himbálózott szemei előtt, ő pedig mind a három-négyet megemberelte.

- Hát, hát biz én elértem a kastélyig. Hej beh örültem, hogy a kőfalon kivül maradhattam, mert ott benn, ma ott oly sivitás volt (amint a szél a törött ablakokon s a sok zugzegen áthuzott) annyi recsegés s csapkodás, hogy libabőrt kaptam tőle; hallottam sziszegést (a denevérekét) és szörnyüséges gyermeksirást (bizonyosan valami megvadult kandur szerelmi ömlengése,) volt ott kiabálás (a baglyok huhogása) akkora, hogy a hajamszála csakugy meredezett tőle. Azt hittem, soh' se látnak többé kelmetek a magam bőrében. Istennek felajánlottam szegény lelkemet s azzal a kapura szegeztem az elvitt jelt. Ott fogják találni reggel. Egyszer csak éghez emelem szemeimet, mert hát akármilyen bátor legyen is az ember, ilyen nagy veszedelemben mégis csak istenhez fordul, hát a kapu felett a kőfalon két mozgékony golyót látok levilágitani. Na, gondoltam magamban, ez lesz a varázstűz, mely az embereket állatokká szokta átváltoztatni; most már végem! isten veled legényi örömek, isten veled Zsuzsikám.

- Hát kire? csak rád és magamra. Akartam beszélni, hogy lássam, ha ember vagyok-e még, de akár hiszik keedtek, akár nem, a hangom elveszett. Na aztán mert hallottam, hogy az maga, aki átváltozik, soha sem tudja és látja az átváltozást, s csak is mások szemeiben kutya, macska vagy más állat, hát bizony félni kezdtem, hogy mindnyájok szemeiben négy-kézláb fogok megjelenni. Busan indultam hazafelé s már jódarab földet elhaladtam, mikor hátra tekintek, s látom, hogy a két golyó felettem világit; ez a csikorgó hidegben jobban megizzasztott, mint a nyár derekán félnapi kaszálás. Lopva tekingettem hátra, de mindég láttam; ez annyira kergetett, hogy járásom szaladásnak is beillett. Közel ide összeszedtem minden bátorságomat, s az üldöző kisértetnek szemébe akartam nézni, oda is néztem, s ebben a pillanatban nagy bagolylyá változott, de a két világitó golyó megmaradt, s szemeiül szolgált. És hogy magam épséges emberi minőségben vagyok itt la, azt hiszem, csak annak köszönhetem, hogy vasárnap az egyházfi egy kis tömjént szórt el, s én azt fölszedegetve, pruszlim zsebébe eltettem s most is itt van.

- Bizony nem tudtam, hogy nálam van, s csak is most jutott eszembe, mikor nem győztem eleget csodálkozni megszabadulásomon.

A szerencsés siker örömére egyik jobbmódu gazda fia bőségesen ellátta a társaságot itallal, a legénység pedig előkeritette a czimbalmost, s megeredt a táncz, mely kivilágos kiviradtig lankadatlan hévvel folyt.

Alig van vidék vagy kisváros, hol egy-egy magányos lakatlan ház ily kisérteties hirben ne állna, s nincs oly hajléktalan ember, vagy család, ha a sövény alatt kell is magát meghuznia, hogy ily házban, még ingyért is magát megvonná. Emlékszem, gyermekkoromban Aradon is volt ily ház, pusztán, elhagyatottan romladozott, egyszer aztán rászánta magát egy szerencsétlen, hogy ott korcsmát fog nyitni, odaadták ingyen, az illető beleköltözött s reggel halva találták; megölte a félelem. Aztán szétrombolták s szeszgyárt épitettek helyére, alighogy tető alá került s még egészen fel sem volt szerelve, porig leégett. Senkinek sem kelle többé; fiatal férfi koromban arra járván, akkor is láttam a füstös-kormos falakat ott meredezni. Akárhány helyen meg rosz emberek zsákmányolják ki a nép babonás hiszékenységét, s az afféle rémhirben álló elhagyatott házakat éji üzelmeik mühelyeül használják, mit hogy háboritlan folytathassanak, időnkint valami rejtelmes vagy félelmet gerjesztő eseményt rendeznek.

Egy szép nyári délután az erdőszéli kastély megnépesült, valami idegen ur jelent meg, beállitott két szép lovat, kocsist, inast, s egy nőcselédet, akiknek szigoru rendeleteit kiadván, azonnal távozott. Senkisem tudta honnan jött, hova megy? a visszamaradt cselédek pedig egész erélylyel a kastély egyik részének tisztogatásához, berendezéséhez s lakhatóvá tételéhez láttak hozzá. Na hiszen csak az ütött még zajt a faluban, mikor elterjedt a hire, hogy lónyeritést, emberi hangot, s gyertyavilágot is vett észre valaki. Erre aztán még a táját is a háznak elkerülte minden jámbor lélek, nem csak este, de nappal is.

- Gondolok is én vele, felelte a kocsis, bérem olyan, aminőről még csak álmodni sem mertem, kezem alatt jó két ló van, na, a berendezésről meg azt látom, hogy jól fogunk élni; nem lesz itt panasz; tevé hozzá, hamisan kacsintva a nőcselédre.

- Hiszen magukat, jegyzé meg a nőcseléd, majd ellátom én jól, de az uraságot hogy fogom kielégiteni, attól már tartok egy kicsit.

- Soh' se tarts attól, babám! kiáltott fel a kocsis, ilyen főzet után mint ez, a püspök is jól érezheti magát. Azon ur, ki minket felfogadott, s a házat beszerelte, a pinczéről is gondoskodott, ez pedig János kezén van, ugy-e János?

- De nem tünik az fel nektek, hogy miért kell elzárkóznunk minden embertől, s ha mással merészlünk szóba állni, mint a kivel épen parancsolatba kaptuk, hát abban a pillanatban elkergetnek.

- Azt bizony nem nehéz megállni, mikor az ember se korcsmára, se szeretőre nem szorul, hanem mindent otthon talál. Igy bizony akár barát is lehetnék.

- Igen, igen, de még is kell, hogy ennek valami nagy oka legyen. Majd rájövök én.

János egyik kezével hetykén megpederte bajszát, a másikkal meg egyet csippentett Juczi vérvörös arczán.

A kocsis ide-oda fészkelődve kivallá, hogy igy még is csak bajos lesz a világtól elzárkózni.

Lám, mily hamar megváltozott nézete; ilyen az ember; kicsinyben és nagyban érdek köti egy helyre, s érdek kergeti a világba.

A kocsis rohant kaput nyitni, Juczi gyertyát ragadott kezébe, s követte Jánost, ki a lépcső alján várta az érkezőket.

Szép utazóhintó állt meg, János ajtót nyitott s kiemelt egy lefátyolozott nőt, ki zerge-szökéssel ugrált fel a kilencz lépcsőn, aztán megállt s vigan dalolva várta a többit. A második koros nő volt, egyszerü, mondhatni közönséges öltözetben; gazdasszony nézett ki belőle, amiért is Juczi bizalmatlan pillantásokat vetett rá; végre sziszegés és fogcsikorgatás közt mogorva kinézésü öreg ur szállt le.

- Kocsis! e hintót gondjaidra bizom! Ezek fogadott lovak, azonnal mehetnek, s a kaput be kell zárni, s zárva is maradjon mindig, kivéve ha én küldelek valahová. Inas, kocsis! vezessetek fel. - Ezzel egyiknek is, másiknak is nyakát körül fogva elkezdé reszkető lábait rángatni akár a madzagon huzgált Paprika Jancsi, kétszer-háromszor keresve botjával a helyet, a hol megvesse, sarka még is mindég máshova fordult, térdei csuklottak s bokája merev volt. Hátulról a gazdasszony kinézésü hölgy támogatta. Fölérve, két botjára támaszkodott, s a cselédekhez fordulva szólt: megbizottam tudatta veletek akaratomat s kötelességeiteket, szigorun ahoz tartsátok magatokat; még egyet kell lelketekre kötnöm, de jól megjegyezzétek, mert aki - habár feledékenységből is - áthágja, azonnal elbocsáttatik, s ez az, hogy hivatlanul egyitek se merészeljen előttünk, vagy a lakosztályban megjelenni. Az itteni teendőket, s az étkezésnél való fölszolgálást a gondviselő asszonyság el fogja végezni. Most mehettek!

János rettenetesen elgondolkodva félrevonult, s nagyon törte rajta a fejét, hogy miféle titok lappang ezalatt? Ez, mondogatá magában, vagy bankócsináló, vagy összeesküvő. Majd rálesek. Előérzetem azt sugja, hogy e ház megalapitja szerencsémet.

A kocsis szépségesen felhasználta János magába-vonultságát, s Juczi előtt megtette vallomását, mit az ártatlan leányzó ép oly elérzékenyülve hallgatott, mint János széptevéseit. Ő nagyon jószivü, egyik iránt sem tud kegyetlen lenni.

De nem akarok az előszoba, konyha és istálló cselszövényeinek rajzolgatásába bocsátkozni, ámbár biztosithatok mindenkit, hogy az nem csak a sikos padozatu termekben üzi veszélyes játékát a szivekkel, de a konyha márvány lapjain, vagy az istálló hidlásán is. Nem csoda tehát, ha e hármas szövetség közt időnkint felmerülő bizalmatlanság folytán egy-egy kék folt lesz látható, a pincze János kezén van, s igy naplemente után megtörténik a kibékülés, a szerelem terén aztán az a győztes, kit a poharak le nem vertek lábairól, egynek azonban mindig el kellett buknia. Juczi soha sem volt a vesztes fél.

Tudjuk, minő uton járnak, ne háborgassuk, - ők boldogok, vagy hármuk közül kettő mindég, legyen mindenki az a maga módja szerint.

A megérkezettek: Cserfay Gábor, hajdan hatalmas ur, ma mindenkép rom, Lóri, az öreg ur huga s gyámleánya, gazdag örökös és Szerena asszonyság, aki bár sohasem volt férjnél, azért még is mindenki asszonyságnak nevezi; Cserfaynak távol szegény rokona, ki a háznál nevekedett, ismerte fénykorában, részt vett örömeiben s fájdalmaiban, ott lett koros nővé, hajdan társalkodónő szerepe volt, ma gazdasszony, főzőnő s e pillanatban Lóri hölgyőre.

- Szerena! világitsd meg lakosztályunkat, aztán nézz utána, hogy estelit kapjunk.

- Természetesen; hiába töri magát, hiába gondol ki mindenféle képtelenségeket, én Váray Lajosnak igértem kezemet, mert tudnia kell, hogy szivemet birja, s én szavamat tartom.

- Itt majd lesz időd jobb gondolatokra jutni és megtérni. Az a kalandor pedig kereshet széles e világon.

- Azt hiszed? gondoskodtam róla. Itt egy lélek sem ismer, e cselédek soh' sem láttak, azt sem tudják kik vagyunk, te el leszesz előlük zárva, hogy szinedet se lássák.

- És még is feltalál; a valódi szerelem delejjel, előérzéssel s szellemi látnoksággal bir. Kinevetem intézkedéseit, s bizom a szerelmesek jó csillagzatában.

- Hát rázzon le nyakáról bácsikám, s büntesse meg velem Lajost. Mily nagyszerü boszú volna ez egy ellenségen!

- Mintha nem tudnád, hogy nagybátyád, gyámod vagyok, s e szerint sorsodért felelős.

- Soh' se vegye oly nagyon lelkiismeretesen sorsomat! Bácsikámnak drágább a saját egészsége, mint az én jövőm. Látja, javithatlan vagyok; vagy is eszemágában sincs menyévé lenni, tehát bizzon sorsomra, az az Váray Lajosra.

- Egészségem igen is alá van ásva, nem tudok tovább állni, menjünk be. Tessék előre.

- Élvezze hát ezt a gyönyört. Ezzel »Don Pasquall«-ból egy futamos vig dallamot énekelve, keringői kecses mozdulatokkal ütemre forgott be az ajtón.

- Tőled függ, adj utlevelet annak a kalandornak, s várd be türelemmel Jenő megérkezését.

- Na, na! majd meglássuk, vigasztalá magát Cserfay, mialatt sziszegve ereszkedett karszékébe; ha, gondolta magában, az a finom nevelésü szép fiu annyi éveken át külföldön elsajátitott modorával fogja körülvenni, nem busulok a siker miatt. A napokban meg kell érkeznie. Csak nem fog késni? nem, nem, hisz elég világosan s körülményesen megirtam a helyzetet. Az ő érdeke, az én érdekem, mindnyájunk érdeke, hogy e terv sikerüljön.

- Hát oly nagyot vétettem, hogy kihallgatlanul, elitéletlenül bebörtönöznek?! Hallja gyámuram és nagybátyám, ez nagy kegyetlenség!

- No lássa, mért tette azt? Nem gondolt roncsolt egészségére, ha valami szerencsétlenség találná érni, ha nagyobb rohamok, szédülések, vagy amitől isten óvjon, de már egyszer kerülgette - olyan gutaütés kerülgetné...

- Hallgass, hallgass! kiáltá Cserfay, s fejéhez-lábához kapkodott, én hoztam a legnagyobb áldozatot.

- Önfejüséged; tekintélyemet, gyámi tisztemet s nagybátyai kötelességeimet kompromittáló lépésed.

- Az erkölcstelen vesztegetéshez folyamodni, leghivebb cselédeimet árulókká tenni.

- Kérem, kérem, itt tévedés van, bátyám megalkudott azokkal az emberekkel, hogy leveleimet elfogják, minden lépésemet kikémleljék, aztán szégyelje magát, roszul fizette őket, s miután látták, hogy rosz vásárt csináltak, ujra áruba bocsátották lelkiismeretüket, én aztán bőkezüen megfizettem, amiért nem csak leveleimet nem fogták el, hanem egész szolgálatukat nekem felajánlották.

- Gondom volt rá, hogy ilyesmi többé elő ne forduljon; ezek itt nem ismerik a viszonyokat s el van zárva az ut, hogy akármelyikkel is szóba állhatnál, vagy egyetlen szemhunyoritással jelt adhatnál nekik.

- Kérem, ne izgassa magát, gondoljon egészségére, mi lenne belőlünk, ha szédülése, vagy isten őrizzen tőle, gutaütési jelenségek fordulnának elő.

- Lám, lám! te mégis jó leány vagy, résztvevő szivedet elárulod. Légy engedelmes és oly boldogság vár rád, minnyájan imádni fogunk, és Jenőm...

- Az, felelé ingerülten Cserfay, onnan nincs kijárás. Szerena mindig oldaladnál lesz, kivéve a főzés s felszolgálás idejét.

- Köszönöm e rendkivüli figyelmet. Ez mulatságos élet lesz, remélem jó sokáig fog tartani. És oly vigan lebegett a kijelölt szobába, mintha kedves estélyre készülne.

Cserfay Lóri korai árvaságra jutott rendkivül élénk, mozgékony s vidor lányka. Gyermekkorában alig birták fékezni apró pajkosságait, nevelőnőin rendesen kifogott s mig ezek bepanaszolták, gyámszülei megbüntették, a cselédek imádták. Felnővén, sok megmaradt gyermekkori tulajdonaiból, különösen szemeinek pajkos kifejezése, élénk mozdulatai és jószive. Vonásról-vonásra tekintve, valami müvész nehezen fedezné fel benne a szépséget; kissé alacsony, de örökké derült homlok; rövidke orr, mosolyra teremtett száj a legragyogóbb fogsorral, hollószin haj; arczain az ifjuság zománcza olyan, mint a tavaszi virágon a hajnalharmat, nyulánk termete hajlékony, s mozdulatai kecsesek; az öszhangban, a kifejezésben, s nem a vonások szabályos szépségében volt a varázs, mely Lórit bájossá tette. Ehez járult örökké derült hangulata, gyermekies játszi kedélye; helyzetében más lány sirt vagy daczolt volna, ő mint kalitkába zárt madárka, énekelt.

- Hajthatatlan gyermek, mondogatá, jobb szeretném, ha dulna-fulna, kétségbeesnék, de ő dalol, ugrándozik; e szavait heves mozdulatokkal kisérte, mintegy utánozva az ugrándozást, mire aztán feljajdult, mert lábaiban a szaggatás nyomoruságára emlékeztette.

- A bácsi igazi lovag, e szókkal lépett Lóri a teritett asztalhoz. Lakásom magasb igényeket is kielégithetne; két szoba, egy fülke valami fogoly fejedelemnőnek is elég volna. Igaz, hogy ablakaim a padlás szomszédságában vannak, de világosság onnan is elég terjed, rajtok pedig kinézni valóságos fényüzés, miután hihetőleg szemétdombnál alig látnék egyebet. Zongora is van, igaz hogy fülhasitóan elhangolt, de végre jobb a semminél, aztán könyvekről oly bőségben gondoskodott, mintha valóságos tudort akarna belőlem nevelni. Sajnálom, szivemből sajnálom, hogy annyi jóságért hálátlanul meg fogom szomoritani.

- Attól félek, vagy őszintén szólva remélem, sokkal hamarább mint képzelné.

- Dejszen, most már biztosságban érzem magunkat. Ember legyen, aki itt megtalál.

- Föltéve, de meg nem engedve azt a képtelen esetet, hogy annyira titokba tartott utazásunkat s ezen távoli félreeső helyet időelőtt fölfedezné, szeretném látni hol veszi a szárnyakat, hogy ide bejusson?

- A szerelem nem ismer akadályt, kőfalat, fogházat; sem magaslatot, sem mélységet, ez hitem és meggyőződésem. Hát nem látja, mint izlik az esteli? pedig az aggodalom, félsz s reménytelenség nem csinál étvágyat. Látom, bácsikám csak foghegygyel eszik.

- Menjetek aludni! kiáltá boszusan Cserfay, s midőn magára maradt, szomorun sóhajtotta: ha komolyabb baj érne? megvan már! jaj a lábaim, jaj a fejem! hogy tódul mellemnek a vér! Félek, ki nem birom ezt a lányőrzést fiam megjöttéig.

Nyugtalan éje volt az öreg urnak, bántotta baja, s háborgatták gondolatai: ha pillanatra el-elszenderült, repülő nőket látott álmában, kik tüzes számokat szórtak, melyek mind-mind a gyámi számadásokból kerültek ki. Aztán gőzfürdőben ébredve föl, nehéz lélegzettel sóhajtott:

A reggelinél Lóri igéző pongyolában jelent meg, s nevettető elszörnyüködéssel szólt:

- Aztán ugy csapkolódott valami ablakaimhoz, mintha szellemek dobálóznának. Kedvem lett volna félni, de szerencsére elaludtam; na ez aztán kárpótolt a kiállott kellemetlenségekért: azt álmodtam, hogy angyalok jöttek értem s elvittek szellemszárnyakon... nem mondom meg hova, különben egész nap dörmögni fog bácsikám.

- Hát igazán adsz te valamit azokra a kuvikféle mondákra? kérdé Cserfay tréfás hangon, de melyből kirítt a félsz.

- Teljes életemben hallottam, sőt tapasztaltam is, ahol ez a vészmadár megszólalt, elébb-utóbb mindig meghalt valaki.

- Nem is más, de még is oly borzadályos hallani, és ha az egész ház egészséges, alig lehet több jelentősége a veréb csiripelésnél.

- Es az én bajom nem is betegség, és köszvény mellett az ember száz éves is lehet.

- Nem, csak ráadja fejét ily bolond utra, beveszi magát e rideg kőfalak közé, hol a penészes lég tüdőt, vért és velőt megmérgez.

- Én kiállom, fiatal vagyok, nem törődöm vele, sőt érdekesnek találom ezt az egész vállalkozást; de ön, bácsikám, feleljen róla, ha innen élve ki nem szállitják.

- Annál jobb, megyek szobáimba, köszönöm, hogy oly kitünő könyvekről gondoskodott. Nekem el fog repülni az időm addig, mig magam is elrepülök, s

Cserfay minden izében reszketett, a harag s aggodalom felizgatta őt. Bánni kezdte már ezen lépését, pedig jól meggondolva tette, mert tennie kellett, hogy időt nyerjen Jenő megérkeztéig; ettől remélt mindent, ennek szelleme, szeretetreméltósága s nagyvilági képessége rontson le a lányka szivében minden beteges ábrándot, regényes érzelmet, s keltse fel az egyedül üdvezitő szerelmet, amelytől ő is nyugalmát várja. A magány, az alkalom sokat fog segitni ahoz, hogy egy deli világfi ily szeszélyes kis szivet meghóditson. Menni fog, menni kell, csak jönne is minél elébb!

Igy töprenkedett az öreg ur, közben megszivogatta odvas fogait, s keserves arczfintoritással kapkodott lábaihoz.

Szerena asszonyság azt a bizalmaskodó tiszteletet, amely az elszegényedett s előkelő gazdag rokon közt néha előfordul, egész mértékben gyakorolva, igy szólt:

- Nem fogunk, mert én nem fogok, van annyi esze és szive jegyesemnek, hogy nem hagy.

- Istenem! rövid idő alatt mennyit változott a világ, s milyen más lett a nevelés. Az én koromban ilyesmit jól nevelt lány ki nem ejtett volna ajkain, ha örökre pártában marad is. Akkor a szülők vagy gyámok elhatározták, kié legyen a lány, bemutatták neki a vőlegényt, összekeltek, s lőn belőle tisztességes boldog házasság.

- Szerena asszonynéném azonban ellentállt az ily természetlen zsarnokságnak?

- Mert... mert... az nem tartozik ide, ahoz senkinek semmi köze, férjhez mehettem volna tizszer-huszszor is, de apácza akartam lenni. Aztán meg volt is vőlegényem, de meghalt.

- Bizony szegény! azt gyászoltam, tudja a kisasszony. Mióta a lányok regényeket olvasnak s szinházba járnak, felfordult a világ; az én koromban fényüzési olvasmány egyedül a szakácskönyv volt, hanem annál többet forgattuk a Zsoltárt és szentek életét. Volt is erény a szivekben, tisztelet a korosabbak iránt, s feltétlen engedelmesség a szülék és gyámokkal szemben.

- Azt ép nem, de jobban megállom a helyemet, mint sok más lány, ki tiz évvel fiatalabb.

- Ugyan ne kevesbitse magát, meg biz olyannal is, ki harmincz évvel fiatalabb.

- Tudja lelkem kisasszony hugom, szopós gyermekekkel ne hasonlitgasson. A bácsi akar valamit, hallom csenget; s a sértett büszkeség önérzetével távozott.

- Vén satrafa! harmincz év előtt már azzal rémitgették a lányokat: vigyázz, mert otthon vénülsz mint Szerena. Roppant nevetés közt ejté a távozó után e szavakat, végre könyvet vőn s olvasott.

- Dehogy nem, te csak hallgass rám. Van jószived, nemes indulatod, ez nyerjen kifejezést tetteidben, ez vezéreljen utaidon, s ne szaladozzál ábránd vagy képzelet csalóka képei után.

- Azt csak akkor itélem meg, ha széles alapra fektetett bevezetésének helyes egymásutánjait is hallottam.

- Ennek egymásutánja csak az, hogy én igéretedre sulyt merek fektetni, s szavadnak tökéletes hitelt adok; igérd meg tehát, illetőleg add szavadat, hogy Lajossal három hónapig nem akarsz s nem fogsz találkozni.

- De én meg ennek elismeréseül s méltánylásául ünnepélyesen kinyilatkoztatom, hogy hajlandó vagyok azonnal vissza hazautazni.

Lóri kecsesen összecsapta hófehér kezecskéit, szemeit igézőn forgatá ég felé, s mig ajka pajzán mosolyt rejtegetett, szinpadi álhangsulyozással mondá:

- Miként ejthette ki e rettentő szót? nem félt, hogy megrepeszti szivemet, kétségbeesem vagy legalább is elájulok.

- Milyen meggondolatlan valék! megyek e nagy bünömet leimádkozni. És kezeit mellén keresztbe fonva, lecsüggesztett fővel tőn nehány lépést, aztán hirtelen fölnevetett, kecses hajlongással vagy kettőt fordult, s vig dal mellett repülő ugrándozással szobájába eltünt.

Ilyen és ehez hasonló jelenetek naponkinti ismétlése közt telt egyik nap a másik után. Lóri jókedve még mindig fokozódott, Cserfay egészsége pedig hanyatlott.

Most már János belátta, hogy az ifjabb s nyalka kocsis elől a szerelem ösvényén neki ki kell térni. Eleinte zugolódott a sorsra, hogy miért nem engedte neki vagy tiz évvel később megpillantani ezt a gyarló világot? de miután belátta, hogy akkor nehezen biznák rá a pincze kulcsot és egyéb bizalmi kérdésekben is ifju tapasztalatlansága csak hátrányul szolgálna, megnyugvással vette a mellőzést, s ha tőle függne is változtatni a dolgon, oly ostoba szeszélynek, mint a szerelem, ő bizony nem áldozná fel azt a tisztességet, amibe korosb állása helyzi. Jól evett-ivott, dolga pedig vajmi kevés akadt. Szerena asszonyság nem állt vele szóba, Juczi kerülte, tehát unatkozott. Szórakozás végett ki-kiüldögélt a vasajtó mellett levő falóczára, hogy a szunyogokat hizlalja. Itt pipázgatott, amint az erdőből egy sajátságos alak közeledett.

Görnyedt tartásu, őszbeborult ember volt; nagy szürke szakála elboritá mellét; egyik kezében görcsös botot, a másikban bőrtáskát tartott, fejét nagy karimáju kalap, szemeit zöld szemüveg fedte; öltözete bokáig érő porköpenyből állt.

János nem várta be, megemlékezett a szigoru parancsról, hogy a házbelieken kivül senkivel, semmi ürügy alatt sem szabad szóba ereszkedni, tehát az udvarba lépett s a vasajtót maga után elzárta.

Másnap a szokott órában megint készült kiülni, mert ez rövid idő alatt oly szükséggé vált neki, mint akár az irás. Mekkora volt meglepetése, midőn a padon kővel lesulyozva tiz pengőst látott; ezt csak nem hagyhatta a padon. Fölveszi s nagy szemeket meresztve olvassa ezen ráirt szavakat; »kincset tudok, segitségre van szükségem«.

- Kincset? no bennem emberére talált, e szavakkal a tiz pengőst zsebre gyürte, s egy fővel magasabbnak érezte magát.

E pillanatban a sajátságos alak megjelent az erdőszélen, intett Jánosnak s ismét visszavonult.

János keresztet vetett, s az erdőbe ment. Nem sokára egy sürüben az idegennel szemben állt.

- Minden évben eljárok ide botanizálni, s akkor ostromolnak a betegek. Egyszer önt is gyógyitottam.

- A Csillag-vendéglőben lakom, minden betegért, akit hozzám hoz, vagy akinek gyógykezelését önnek köszönhetem, ötven pengőjével dijazom. Gyógyfüveket s gyökeret fedeztem fel, mik csodákat fognak mivelni, s ez azon kincs, amiről értesitettem, most csak használatba, - forgalomba kell hoznom. Nevem: Lélektartó Boldizsár. Hogy el ne feledje, ezzel tárczájába keresgélt, ejnye! nincs látogatójegyem... nem tesz semmit! rajzónnal egy tiz pengősre irva, Jánosnak átadta. És most menjen dolgára. Azután elmentek ellenkező irányba.

- Hm, gondolta magában János, midőn a vasajtót maga után bezárta, sok mindenféle bolondot láttam már életemben, de ilyen jóltevőt soha. Szórja a pénzt, hogy alkalmat keressen magát hasznossá tenni az emberiségnek s a helyett, hogy magát fizettetné áldásos müködéseért, ő fizet, hogy azt gyakorolhassa. Nem rosz ismeretség, s kilátás van a tovább fejlesztésre. De vajjon nem üzte-e a gonosz lélek velem játékát? hisz ezen kastélyról mindig oly kisérteties regéket hallottam; meglehet, hogy azok a tiz pengősök csak szemkápráztatások voltak, s most zsebemben csupa hitvány papirrongyokat találok. Azért is megnézem. Biz ez most is pénz, valóságos tiz pengősek. Azt mondják, az ördög pénze égeti a lelket; ezzel szivéhez, homlokához s halántékához szorongatta; nem érzem, hogy égetne, na hát csak megtartom s mihelyt érzem rajtok a kárhozat tüzét, eldobom.

Cserfaynak ez az élet nagyon ártalmára volt, s már igen roszul kezdte magát érezni, de amig lehetett, nem adta meg magát; végre azonban a félsz és fájdalom megingatta azon határozatában, hogy senki idegen azon küszöböt át ne lépje, amig ők ott tartózkodnak.

- Majd óvatos és elővigyázó leszek, gondolá, Szerena inkább meghal mint árulómmá legyen, kivüle pedig itt senkisem sejti ezen elzárkózottság indokait. Ha kellő óvatossággal élek, semmi sincs veszélyeztetve.

- Higyje el igaz, máskor ha jön, elveszhetett volna benne, de most ép e vidéken van megint az a vén csoda orvos, ki évenkint be szokta barangolni hegyeinket s erdeinket.

- A kocsis fogjon be, s menjen el érte, bocsásd ki a kapun s rögtön zárd be utána, s csak akkor nyiss kaput ismét, ha megjönnek. János! az orvoson kivül egy lelket se bocsáss be, mert életeddel lakolsz.

- Noha ellensége vagyok a szőrszál hasogatásnak, a jelen esetben helyesnek tartom a betüszerinti alkalmazkodást. Azokat igen, de csak is azokat s az orvost.

- Megmondom, hogy Péter ne kimélje a lovakat, ugy is eleget pihennek. E kijelentés után nyakrafőre rohant a kocsist minél elébb eltávolitani. Ebben egy kis magánérdek is rejlett, Juczi egyedül marad.

Mikor - kiszámithatólag - az orvos megérkezésének ideje közelgett, Cserfay Szerenát a konyhába küldte, Lórira rázárta az ajtót s kulcsát zsebébe dugta, aztán kimerülten dőlt a karszékbe. Egy darabig nyögdécselt, jajgatott, majd a csengetyüt rángatá, végre torkaszakadtából kiáltotta Jánost.

- Megint átkozottul elővesz a szaggatás. Nagyon megviselt ez a bolondos... ah jaj! ily magány, rideg lakás, zord elhagyatottság egészséges ember kedélyét is megölné, hogy ne siettetné egy beteg végóráit. Mindez egy hálátlan önfejü lány makacsságáért! Ha fiam ma meg nem érkezik, kidőlök s az nagy szerencsétlenség volna, mert csak ez a házasság egyenlitheti ki a számadásokat, s mentheti meg vagyonomat. Nem szabad kiszalasztani, mert koldussá leszünk, megirtam Jenőnek, ha késik, ő lássa. Jaj a fejem! jaj lábam! János!

- Hallom, hallom! kiált kivülről János s berohanva folytatta: itt vagyok már.

János fejét aggodalmasan megcsóválva, elébb torkát köszörülgette, aztán szemeit busan urára meresztve szólt:

- Szájába rágtam annak a fajankó kocsisnak, de mikor ez oly átkozott együgyü.

- Egy kis türelem, mindjárt itt lesz. Csodákat beszélnek róla. És utána gondolá: főkép ő saját magáról, amit rendesen tiz pengővel meg is erősit. Ezt aztán el kell hinni, akár akarja az ember, akár nem.

- Ha gyógyitott-e? ugy összehuzta volt lábaimat a köszvény, akár az öklöm, s ma gyaloglásban kiállom a versenyt minden cserepárral.

- Méltatlan vagyok ily megtiszteltetésre, azért alássan köszönöm, de abból a fürdőből egy kicsi nekem se fog ártani. Mondják, ez megóv a visszaeséstől.

- Furcsa volt az; egyszer megpillantok az erdőben valami urfélét hajlongva négykézláb csuszkálni, nagy szakálla a földet seperte. Mi isten csodáját akarhat? törtem a fejemet s leselkedtem, mivel pedig elég időm volt gondolkozni, hát eszembe jutott, amit gyermekkoromban tanultam valami Nabukonodozor királyról. Hallott róla nagyságod? hogy ne, hisz sokkal többet tanult mint én. Hát ugy-e bár igaz, hogy azért hivták igy, mert népei rákiabáltak: Nebolondozzon az ur!

- Ugy, igaz! hát én is rákiáltottam: mit turkál ott a földön az ur? botot csinálok, felelte ő. Akkor hát ágakat és hajtásokat szedjen, figyelmeztettem. Ugy látszik, botkereskedő? Orvos vagyok, kaptam feleletül. Aki bottal gyógyit? csodálkozám, értem, afféle porkoláb, népnevelő, vagy csendbiztos? Valóságos gyakorló orvos vagyok, szólt büszkén fölemelkedve, aki átutaztamban csodatevő füveket s gyökereket szedek.

- Ni, ni! biz az ugy mondta. Ejnye! csak okos ember a nagyságos ur, hogy eltalálja még azt is, amit nem hallott. Nem sokára nyomorékká betegültem, hallottam nagy hiréről s más esztendőben mikor erre járt, rálestem és ő meggyógyitott.

E pillanatban Lóri heves dörömbölést vitt végbe az ajtón. Eleinte csak türte az öreg ur; igaz hogy két kezével fejét szétszakadás ellen összeszoritotta, de mikor az szünni még sem akart, oda vánszorgott s felzárta.

- Bácsikám büszkévé tesz, utoljára is hinnem kell, hogy kincset érek. Kőfallal vesz körül, kinn őriztet, benn őriz, s mindennek hegyébe, még ajtómat is bezárja, pedig mind hiába, velem nem fog boldogulni.

- Bizonyosan halálomra, gondolá Cserfay; csakugyan oly roszul volnék? igen, igen... érzem.

- Lesz is, ész nélkül miként mérkőzhetném meg az ön börtön-rendszerével.

- Csak addig, mig Jenővel szóltál, csak mig megláttad őt, légy nyugodtabb.

- Kigondolhat akármit kedvencz tervének létesitésére, az nem fog sikerülni soha, soha, soha, mert én azt magamban erősen föltettem, s ami egyszer abba a szegény fejbe s árva szivbe veszi magát, az ellen ön, fia és minden leleményessége hiába küzd.

- Majd meglássuk! s egész elkeseredéssel mutatott az ajtóra, reszkető hangon mondva: tessék besétálni.

- Szivesen, sokkal inkább a magány, mint az ön társasága, tisztelt gyám ur. Bemegyek gondolkozni azon, mikép menekülhetek leghamarabb hálójából, mert hogy meg fogok menekülni, az szent-igaz. Vigyázzon drága egészségére, mert már az ellenség is meg kell hogy szánja. E közben vigan nevetve tünt el szobájába.

Cserfay izgatottan zárta be az ajtót, s a kulcsot zsebre dugta, mialatt a kétségbeesés kifejezésével vetette magát karszékébe.

- Orvost, orvost! sohajtá - tizszerte betegebb vagyok, mint voltam. A lég fojtó, az elhagyatottság kétségbeejtő! fejem zug, vérem lángol, szemeim tüzkarikákat szórnak! Fáj itt-itt és mindenütt! Jenő! ha elkésel, a ravatalon találsz. Ily panaszos kifakadások közt feje hátra csuklott, s szemei minden kifejezés nélkül meredtek egy szögletbe, mintha onnan lesné azon szellem megjelenését, mely siralmas állapotának javulását meghozza.

Nagy bánatában el is szenderült, de álma a valóságnál is borzasztóbb lehetett, legalább ilyesmit árult el arczának mindenféle torzulása, hörgő nyöszörgése, s lábainak rángatódzása.

Az orvos megérkezett; János tiszteletteljesen bevezette, mire Cserfay felriadt.

A szobában elég gyönge a világosság arra, hogy egy rövidlátó pápaszemes fürkészőleg nézzen körül, mit a hosszu porköpenyes, őszbeborult orvos meg is tőn, mély rezgő hangon kérdezvén:

- Isten hozta, ezerszer üdvözlöm! szólalt meg Cserfay. Bocsánat, hogy nem mehetek ön elé méltón fogadni, de szánandó helyzetem, roppant kinaim lebilincselve tartanak.

Az orvos gunyoros mosolylyal tapogatódzott nyaka körül, s tréfás kétértelmüséggel válaszolt:

- Igen, bizonyitá János, én elmondtam, hogy rövid idő alatt mily csodát mivelt rajtam. E közben tenyerét azon zsebére nyomta, hova a tiz pengősöket gyürte.

- Nem én, a természet segit, mond komoly fejbólingatással az orvos, én csak az utat egyengetem kedvező müködéséhez. Igaz, életem egész idejét a természet titkainak ellesésére szentelem, s azért vagyok oly szerencsés a bajok fölfedezésében s a sikeres gyógyszerek alkalmazásában, amiket hogy hamisitlanul birjak, magam gyüjtöm s készitem.

- Az idő drága, esengett Cserfay, s egészségem pillanatról-pillanatra hanyatlik.

Az orvos Cserfay üterét tapogatva, el nem titkolható aggodalommal dörmögé:

Az orvos megkopogtatta Cserfay mellét, azután oda illeszté fülét, tenyerét homlokára nyomta, miközben fejcsóválva dörmögte:

- Hig agyvelőt, rosz nyelvet, romlott vért s átkozott gonosz idegeket; azonfelül szükkebelt, rendetlen szivverést, mi az egész szervezetet felbomlással fenyegeti.

- A világért sem, tiltakozott az orvos, most méreg volna, hisz a vér jelenlegi zürzavarát oly hirtelen lehütvén, a fenyegető gutaütést abban a pillanatban előidézné.

- János! nem kell viz, parancsolá Cserfay, ne merészelj a kuthoz közeledni is. Jaj, hát gutaütés fenyeget? eszerint ez lappangott tagjaimban. Éreztem én, hogy veszedelem van.

- Határozza el magát orvosi mütétre. Ezt mondva az orvos, Jánosnak karját erősen megcsipte, mialatt odasugott: gazember sirj!

- Mérsékelje magát, hüséges szolga, a műtét sem veszélyes, sem fájdalmas nem lesz.

- Ne rémitgess jó szolgám, szólt Cserfay, mert ugy vágok valamit a fejedhez, hogy a szemed is kiugrik.

- Ne félj János, mond Cserfay birka megadással, csak meg akartalak ölelni részvétedért. Oh ég! már a fejemet sem tudom hol áll?

- És ha nincs elég ereje, veté közbe János neki gyürközve, majd segitek én.

- Mindenható! sóhajtott Cserfay, ha ez mind kell a műtéthez, kirázzák belőlem a lelket is.

- Egyelőre két egyént kell igénybe vennem; mivel rohamos vértódulás fenyegeti az agyvelőt, én a beteget egy pillanatra sem hagyhatom el.

- Lassan, lassan, csititá az orvos, mialatt szájába nyomott valamit, itt egy csillapitó labdacs. Azt hiszem, a kocsis elég értelmes ember!

- Akkor mit csinálunk? ha nem megy kocsival a szerért, okvetlen elkésünk, azt pedig kikeresni okos ember kell.

János az ajtóhoz lépett s torkaszakadtából kiáltott a kocsisnak, hogy fogja be a lovakat, aztán egész öntudatosan visszament, s az orvos elé állt.

- Vigyázzon jól, kezdte az orvos, két üveget fog hozni, de a világért össze ne cserélje; a balszekrényben levőt vegye a bal, s a jobbikban levőt a jobb kezébe. Az üvegeket nem szabad bedugaszolni, különben a tartalom szétrobbantja. Lássa, igy kell tartani, ezzel két kezét füle irányába fölemelte.

- Ugy van, semmit. A szekrényt, mely bemenet balra, kijövet jobbra esik, felnyitja s abban talál két osztályt, egyik fenn, másik lenn. A felső osztályban meglát egy üveg bordeaux (bordó) bort.

- Ahoz ne nyuljon. Lesz ott harmincz üveg, olvassa meg, az első ilyen nagy, két ujjával csipetnyit mutat, aztán mindig nagyobb és nagyobb, fokozatosan jelöli kezeivel, a harminczadik ekkora! itt már mind a két kezét szétterpeszté.

János roppant figyelemmel utána jelölte az üvegek nagyságát, miközben fejét csóválgatva szólt:

- A második osztályban, folytatá az orvos, huszonkilencz üveg lesz; az első ily kicsiny, aztán mindég kisebb és kisebb, mig végre a huszonkilenczedik parányisága miatt alig látható.

- Ön elkezdi az elsővel: egy, kettő, három. János utána olvas: egy, kettő, három.

- Aztán hátulról kezdi: huszonkilencz, huszonnyolcz, huszonhét, megint tizenötig.

- A mely, egészité ki János az orvos szavait, bemenet jobbra, kijövet balra esik.

- Látszik, látszik, vigasztalá az orvos, de néha áldozatokat is kell hozni. Önt e pályához a szenvedő iránti részvét köti.

- Értem, kifelé menve folytonosan mondogatá János: befelé balra, kijövet jobbra; elölről tizenöt, hátulról is tizenöt. Teremtő istenem, mily zavart csinált volna ebből a kocsis! e szavakat már az ajtón kivül mondva eltávozott.

- Nyugodtan bocsátom utra, ugy látszik értelmes fő, világos ész, és higgadt természet.

Cserfay fejét hátravetette, szemeit behunyta, s kezeit lábaira pihentetve, egész megadással várt.

Az orvos fürkészőn körül tekintett, mintha valakit sürgősen keresne, s miután szemeit élesen függeszté a mellék ajtóra, mélyen felsóhajtott.

- Reméllem, folytatá az orvos, van valami nagyon megbizható, értelmes szakácsnője.

- Örvendek, hogy ily megkülönböztetett lényben üdvözölhetem a konyha művészet eszményét.

Szerena majd hanyatt ájult, s csak azt fájlalta, hogy Lóri nem volt tanuja ennek az udvarias bóknak. Zavarában fejkötőjét igazgatta helyre, kötényét rendezgette, ajkára szemérmes mosolyt csalt, mely ezt látszott mondani: czukorból van az eszemadta!

- Amire kérni akarom, kezdé az orvos, oly dolog, melyhez kiváló figyelem, lelkiismeretes pontosság és sok türelem kivántatik.

- Huga? oh ezer bocsánat! mindjárt láttam kegyedben az uriast, a megkülönböztetett nőt, de hogy huga, arról nem volt sejtelmem.

- Ép azért szivesen s megbizhatóbban teljesitek mindent, mint bárki más. Mit tegyek?

- Annál jobb. Vegye ezen folyadékot, s ha forrni kezd a viz, cseppenkint öntse be, de ugy, hogy egy percz alatt tizenkét cseppnél több ne vegyüljön bele, mit elérhet, ha mindig ötig számolva egyet-egyet cseppent a fazékba, mert ép annyi idő szükséges, mig egy csepp az egész vizben feloszlik, s ezen kezelés tart, mig a viz felényire lefő. Gondolja meg, ez nagyon fárasztó, s ha elhibázza a számolást, vagy bármi ürügy alatt eltávoznék onnan, a gyógyszer nem csak hatástalanná, de ártalmassá lehet. Tán jobb is lesz, ha magam készitem.

- Meg lesz velem elégedve. El nem távozom a tüzhelytől, s számolásomban meg nem zavartatom magamat, ha a tetőt rám gyujtják is.

- Áldott jó lélek, hiába na, a vér nem válik vizzé, csak szükségben tanulja az ember ismerni igaz barátait, hálálkodott Cserfay.

- A világon csak egytől félek, mond hősies elszántsággal Szerena, a zsiványoktól, de azok sem fognának kimozdithatni helyemről. És ha felényire lefőtt?

Midőn Szerena kimért hajlongások közt távozott, az orvos megkérte, hogy a konyhalányt küldje segitségére. Azután Cserfayt ujra megvizsgálta, üterére tapogatott s felkiálta: Ez borzasztó!

- Már megint? szörnyüködött Cserfay, hisz oly nyugodt valék, s fájdalmat alig éreztem.

- Amit egyes-egyedül a félelem okoz, gondolta az orvos. De azért vészjóslón rázta fejét.

- Az... az valóságos... de mit rémitsem? uram! az ön vére tüzfolyam. Van érvágó a háznál?

- Akkor... akkor... hm! mitevő legyek? magam kell, hogy elszaladjak, tünődött az orvos.

- Ne hagyjon el, esengett Cserfay, ne hagyjon el, mielőtt valamit alkalmazott volna.

- Ezt az isten küldi, kiáltá az orvos, itt van pénz, szaladj hamar a faluba, s az első borbélytól vásárolj egy érvágót.

- Akármi legyen az ára, jegyzé meg Cserfay, te pedig fáradságodért uj ruhát kapsz. Ha még Szerena nem fogott a főzéshez, zárja be utánad a kaput s hozza vissza a kulcsot. Ezzel a kulcsot odanyujtá, amelylyel a lány elszaladt.

Néhány percz mulva Szerena lélekszakadva jött, a kulcsot az asztalra dobta s elrohant, mert a viz mindjárt forrni kezd.

Az orvos keresztbe font karokkal Cserfay elé állt, s kissé gondolkozni látszott, de csakhamar megszólalt:

- Eszerint ezt, meg ezt is elővesszük, ezzel Cserfay mindkét lábát székre emelve, összepólyázta. Na most ugyan szép bajba kerültem. Segitségre volna szükségem, ki egyet-mást kezemhez adna... nincs senki.

- Baj, baj biz az, de mit csináljunk, meg kell várni, mig valamelyik megjön, pedig...

- Ha ép elkerülhetlen, tessék a zsebemből kivenni azt a kulcsot... de tud hallgatni?

- Ne itéljen rosszat, aztán meg ne is hallgasson rá, szerencsétlen rokonom, elmezavart az istenadta.

- Tapasztalni fogja, hogy nem. Ezzel a jelölt ajtót felzárta, s Cserfay mögé vonult.

Lóri az ajtóban megjelent, mire az orvos csengő ifju hangon a 'négy Haimanfiból' dalolni kezdé:

- Az sem volna csoda ettől a nagy boldogságtól, mond az orvos, mialatt köpenyét, álhaj, szakáll és szemüvegét eldobva, mint szeretetreméltó levente rohant Lórihoz, kinek kezét hévvel ajkaihoz vonva, elragadtatással folytatá: itt az én üdvem, menyországom! Tudta, hogy feltalálom a világ végén is, nemde?

- Meg voltam győződve, hisz igaz szerelem nem ismer távolságot, nehézséget és kőfalat. Ugy-e bácsikám, mindig mondtam ezt?

- Gyilkos, rabló! kiáltott egész erővel Cserfay, feladom a rendőrségnek, a vármegyének, a királynak!

- Segitség! kiáltott ujra Cserfay, feledve fájdalmait, s kigyógyulva betegségéből, segitség emberek, szolgák, cselédek! s e közben ugy eviczkélt, mint a hálóba került hal.

- Kiabálhat, csak kiabáljon, biztatá Lajos; cselédeit mind elküldöztük, bájos hugát pedig a tüzhelytől sem az égő háztető, sem a zsiványok el nem riasztják. Mire egyik vagy másik megjő, ön mélyen fog aludni, mert azon enyhitő labdacs altató szer volt. Ha fölébred, majd elbeszélheti nekik szomoru történetét, de mi már hegyen-völgyön túl leszünk.

- Ez ármány, csalás, igy becsületes ember nem jár el, ön ide belopódzott...

- Lóri, kedves gyermekem! mindig második atyád valék, őriztelek mint szemem fényét.

- Ártatlan galambka te, láttad mily képmutató, ármányos szörnyeteg, ő ép igy fog rászedni, kijátszani téged is. Oh ne higyj neki, teste-lelke a kárhozaté.

- Na hát imádkozzék érettem drága gyámom, mert én vele együtt fogok elkárhozni.

- Ha még van valami mondandója, siessen vele, mond Lajos, órájára tekintve, mert két percz mulva aludni fog.

- Nem fogok, nem akarok, nem szabad, kiáltá Cserfay ingerült hánykolódás közt, ereje azonban lassankint fogyni kezdett. Minden erejével küzdött a közeledő álommal, de az végre is elnyomta.

- Szegény zsarnok! ez ravaszságod s erőszakoskodásaid jutalma. E szókkal Lajos a kapu kulcsot magához véve, karját a forró szerelem leggyöngédebb kifejezésével nyujtá Lórinak.

És elhagyva a kastélyt, egy menyországgal keblökben, magasztos érzelmekkel szivökben, kerülni iparkodtak oly ösvényt, melyen többekkel találkozhatnának, amiért is nem az országutnak, hanem az erdő felé tartottak, hogy a kiváncsi, vagy üldöző szemek elől kitérhessenek.

A fák lombjai, a pázsit üdesége, a csermely moraja, a virágok illata, s madárkák dalai öszhangot képeztek e két lélek költői hangulatával.

Minden ut szép, mely boldogsághoz vezet, de legszebb még is, ha küzdelem után érve el azt, szellemvilágunk eszményével karöltve, a természet bübájos élvei közt tehetjük.

Az erdőszéli kastélyban megint a régi kisérteties csend uralkodott; a cselédség még küldetésében járt. Cserfay ur feledve s nem érezve betegséget, aludt, Szerena asszonyság pedig, hogy senki által ne háborittassék, s hogy lelkiismeretesen az adott utasitás szerint készithesse a főzeléket, magára zárta az ajtót s mint Macbeth boszorkányai az üst mellett mormogják varázsló szavaikat, ugy ő is egész rejtelmességgel dunnyog: egy-kettő-három-négy-öt, puff bele egy csepp, aztán megint elölről; ezen foglalkozáshoz képest a tollfosztás zajos időtöltés. Szerena arczát a tüz kipiritotta, szemeiből a füst könnyeket facsart, s a gőz fojtogatta, de ő rettenthetlen szilárdsággal megállta helyét, s annyira nem törődött a helyzet kellemetlenségeivel, hogy a babonás ember, igy látva őt, a kastélyról keringő minden mesét kész elhinni, sőt arra a meggyőződésre jön, hogy e nő éjfélkor seprüre ül, s a kéményen át egyenesen a szent Gellért hegyre nyargal.

És neki még is az orvos hizelgő szavai csengnek füleibe. Ez lelkesiti, ez ad erőt és kitartást.

Félórával a szerelmesek eltávozta után utazó kocsi állitott a kastély elé, a melyből egy piperkőcz szállt ki; haja felfürtözve és fényesre kent, mint korunk legelbizakodottabb külügyéreé, arczbőre sima és gondozott, mint valami kaczér divathölgyé, s öltözéke keresettségben vetekedik a legfényesebb termek arszlánainak izlésével. Svéd kesztyüs kezével kis bőröndöt vett magához, s a kocsisnak tele marok borravalót adva, távozást parancsolt, az pedig kalapját megemelintve, elvágtatott.

- Na Jenő! sóhajtott fel magában az ifju, itt a küszöb, honnan isten hozzádot kell mondani a zajos világnak. Ugy érzem, ez a legnehezebb átmenet az életben; a gyermekből ifju, az ifjuból férfi lesz, anélkül, hogy az átmenetet meg is figyelné az ember, de a nős életbe lépni, a világ tarka bohóságaitól örökre megválni, ez már feladat. Csak is három végzetes pillanata van az embernek, születni, nősülni és meghalni. Hogy születik valaki? arról nem tehet, a halált pedig el nem kerülheti, de aki nősül, az önkényt megy fejével a falnak. És még is vannak körülmények, mikor a viszonyoktól kergetve teszi meg az ember ezt a nyaktörő lépést. Igy vagyok én. Élvezetes szép multam erkölcsi sirját e falak közt találandom. Éltem költészete, ifjuságom virága, lelkem tündér álma, arany függetlenség! isten veled! Őszinte megindulással mondok bucsut, mert szép valál, és én szerettelek.

- Ni-ni, tárva van, atyám pedig azt irta, hogy éjjel-nappal zárva találandom. Ha már férj volnék, ezt jó jelnek venném, de igy - - igy? na, legalább nem kell a kesztyümet elpiszkolni. Belépett s roppant szörnyüködéssel hatolt át a sok dudván s térdig érő parajon. Az udvar közepén megállt, s várta, hogy valaki elfogadására jőjjön, de biz ott csak sáskák, trücskök, szunyogok s mindenféle alkatu legyek lepték el annyira, hogy alig győzte magát pofozni.

Elkezdett ide-oda tévelyegni, de vagy üres helyiségekre, vagy zárt ajtókra talált, amiken hasztalan kopogtatott. Sehol egy élő lény, emberi hang. Tán nem jó helyen járok? gondolá, de atyám leirása szerint csak ez lehet tartózkodási helye, s a kiktől csak tudakozódtam, mind ide igazitottak. Az igaz, hogy nagy szemeket meresztettek s egyik-másik rejtelmes, sőt kisérteties dolgokat is beszélt e kastélyról. Nevettem s most kezdem magamat valahogy furcsán érezni. Amint a surranó gyík megzörgette a száraz faleveleket, vagy valamely dongó csapódott az ablak üvegéhez, az arszlán összerezzent. Megindult elhagyni e kipusztult helyet, de még egyszer visszatekintve, látja, hogy a kémény füstöl. Még is kell valakinek itt lenni? E gondolattal a konyhának tartott, hol az ajtót erősen zörgeté, semmi válasz; figyelmesen hallgatódzott s ugy rémlett neki, mintha ott sustorogna, s pattogna valami; ujra zörgetett, de semmi eredmény. Lehajolt s a kulcslyukon bekandikált, s látott valami női alak félét, ki egy helyben mozdulatlanul, szemeit egy fazékra szegezve, valamit mormog. Elkezdte az ifju öklével döngetni az ajtót s kiabált. A nő meg sem mozdult, félre sem pillantott.

- No, gondolta az ifju, ez vagy süket, vagy valóságos boszorkány. Megfoghatlan! ily halotti csend, kisérteties magány közepette, mit mivelhet az a nő, ki sem szóra, sem zajra nem hallgatva, bizonyosan valami babona rabja? Távozni akartam, de most már ezen rejtélyes dolognak végére járok.

Ujra kutatáshoz kezdett. Mekkora volt meglepetése, midőn egyik szobába lépve, atyját önkivüli, alvó vagy holt állapotban lelé. Odarohant, s megragadva kiáltott:

- Atyám! itt vagyok, megérkeztem. Nem ébred... én vagyok, fiad, Jenő. Eközben gyöngéden, lassankint aztán mindég erősebben rázogatta. Cserfay nem adott életjelt. Ha nem érezném érverését s szivdobogását, azt hinném, meghalt. Atyám! Atyám! ezalatt csengetett, aztán az ajtóhoz futva, kiabált: He, cselédek! valaki! ismételve csenget és kiabál, de csak az üres szobák viszhangja válaszol. Mi ez? itt valami titok lappang, szinte borzadályos. Ez aléltság, de hol vannak cselédei? hol a nekem szánt ara? Ujra rázogatja az öreg urat. Nem ébred, és senki sem jön. Hát még is volnának természetfeletti dolgok? a nép meséinek lehetne valami alapja? amit jelenleg tapasztalok, arra mutat, hogy igen. Miként hozzam életre e szegény embert! lábai összepólyázvák, különös! e szavak közt a pólyát legöngyöliti. Itt valami rémitő történt. Utójára is kirabolták, cselédeit leöldösték, s arámat elhurczolták. De mit kezdjek? ki, vagy mi segit e borzasztó helyzetben? igy tanakodva futkosott, fel alá, szerencsére egy üveg viz ötlött szemébe, rögtön kendőt vett elő, beáztatta, s atyja halántékait, homlokát s üterét dörzsölgette. Végre Cserfay éledezni kezdett, s Jenőre nagy szemeket meresztve szólt:

- Fiam! csakugyan te vagy? szerencsétlen fiam, elkéstél. Rászedtek, megcsaltak, elfogták... végünk van! ha gyámi számadásomat követelik, nem marad betevő falatunk.

- Rámegy nem csak egész vagyonunk, de tisztességes nevünk is. Sok betegség, meglehet egy kis hanyagság is, de különösen szerencsétlen üzletek hozzák fejünkre a borzasztó csapást, melyet csak ugy lehetne elháritni, ha Lóri nőddé lévén, érdekeitek s vagyonaitok közösökké válnának. Miért nem siettél jobban? hisz csak látnia kellett volna téged.

- És ha nem sikerült volna őt meghóditanod első nap, első héten vagy első hónapban...

- Azt szeretném látni, esett atyja beszédébe teljes elbizakodottsággal Jenő.

Cserfaynak most nem szorult a melle, szivén nem érzett nyomást, a vértódulás sem háborgatta fejét, sőt még a szaggatások is elmaradtak, a gyógyszer vagy igen hatalmas volt, vagy pedig a beköszöntött nagyobb fájdalom elnyomta a kisebbet, elég az hozzá, ő fölegyenesedett mint a szálfa, mellét kidülleszté, fejét hátravetette, sőt még néhány heves lépést is tőn, mialatt kezeivel hadonászva kiáltott:

- Üldözd, tartóztasd fel, hozd vissza, s azt a gazembert fogasd el mint nőrablót.

- Tegyük fel, hogy oly gyáva, mert aki álruhába öltözik s egy házhoz belopózkodva nőt szöktet, arról minden hitványságot fel lehet tenni. Csak te fogasd el a gazembert, a hatóság mindenütt köteles ily esetben segélyedre lenni. Ha nehézség merül fel, rögtön küldj utánam, én mint nevelő atyja, gyám és nagybátya, a törvény nevében követelhetem a hatóságok intézkedéseit. Siess, még nincsenek messze, utoléred, utol kell érned, különben oda vagyunk.

- Ha első felszólitásaimra hallgattál volna, most boldogságban usznánk, a helyett, hogy nyakig bajban vagyunk, de örökös kitéréseid, sürgetéseim daczára a külföldön tartós elmaradásod odaérlelte a dolgot, mig egy szép reggel arra ébredtem, hogy csupa árulók környeznek, s drágalátos gyámleányom imádója karjain szökni készül.

- Bizony háromszor oh! de nem volt szabad őt elszalasztani, mert az a mi tönkrejutásunk. Erélyes rendszabályokhoz nyultam, s a legnagyobb titokban érkeztem vele ide. Őt és magamat is végkép elzártam a világtól, még a cselédek sem láthatták. Sulyosan megbetegültem, amint látod, - s most baja eszébe jutván, szánandón kezdett jajgatni. Orvost hivattam, s az áruló...

- Dehogy orvos! kiáltott fel boszusan Cserfay, csaló, komédiás, szemfényvesztő, s minden rosz a világon, különben hogy szedhetett volna igy rá? Mindjárt itt lesznek cselédeim, lovaim, aztán menjetek, nyargaljatok, érjétek utol, s aztán fogjátok el.

- Hol van az a nevelt orvos? utasitás szerint felényire lefőtt a viz, és egyetlen cseppet el nem hibáztam.

- Bemenet balra, kijövet jobbra, előlről is, hátulról is tizenöt, ez az; ime pedig az ötödik osztályból az egyetlen üveg. Hol van a tudós ur?

- Istentelen vén ember! szörnyüködött Szerena, oly fiatal lányt? hisz kapott volna ő magához illőt is. Mire szörnyű sirásba tört ki, tán nem annyira Lóri utáni fájdalmában, mint azon gondolatra: miért nem ő a szerencsés?

János és a konyhalány Szerena példáját követve, borzasztó orditásba törtek ki.

Cserfay türelemvesztett izgatottsággal könyvet, csengetyüt, pipát, s ami csak kezébe akadt, ugy vagdosta cselédeihez, hogy azok megrémülve iszonyu kiabálás közt egymást taszigálták ki az ajtón, mely mütét után az öreg ur kimerülten roskadt karszékébe.

János fejét vállai közé huzva tért vissza, s félénken tekintett körül, azon várakozásban, hogy vajjon most mi fog fejéhez repülni.

- Ostobák vagytok! kezdte Cserfay, nem volt annyi eszetek, hogy fölfedeztétek volna benne a csaló haramiát.

- Én beteg voltam, minden érzékemet, látásomat, eszemet elfoglalta a nagy fájdalom, de ti ostobák?

- Mondd a kocsisnak, hogy ki ne fogjon, te is készülj, fiammal üldözni fogjátok. Utól kell érnetek.

- Mindenesetre, erősité meg János, mialatt fejét aggodalmasan csóválva dörmögte: ki hitte volna, hogy haramia? s e közben távozott a kellő intézkedéseket megtenni.

E rövid idő közt atya és fiu felhasználta ügyeik megbeszélésére. Mindenekelőtt ujra forróan összeölelkeztek, röviden elmondták egymásnak éleményeiket és fájdalmaikat, amikben utolsó együttlétök óta részesültek; rátértek zilált vagyoni viszonyaikra, terveikre, s minden csak oda ment ki, hogy Jenőnek okvetlen el kell venni Lórit, azután történjék, ami akar.

- Bizonyosan azt is elsikkasztotta az a szörnyeteg, mert cselédeim mind az ő fizetett kémei voltak. Na de mondhatom: szép, mivelt, eszes és élénk.

Alig ejté ki Jenő e szókat, midőn János tetőtől-talpig fegyverben megjelent; oldalán kard, vállán puska s övében pisztoly volt.

- Hát ész nélkül ki találta volna meg, bemenet balra, kijövet jobbra; előlről tizenöt, hátulról tizenöt.

Javában adta fiának és Jánosnak az utasitásokat, mikor Szerena halálsápadtan, minden tagjában reszketve berohant; a konyhalány öltönyét fogta s vele versenyt rohant arczából s szinéből kikelve.

- Hanem szabadits meg a gonosztól. Amen! tevé hozzá a konyhalány, s mindketten Cserfay széke mellett térdre estek.

- Bár az volna! sohajtá Szerena, de mindjárt vérfürdő lesz; felnyársalnak mindnyájunkat. Az irgalmas szent szűzre kérem, ne álljon ellent, szedje össze kincseit, adja oda, hisz drágább mindnyájunk élete. Tetőtől-talpig fegyverben, lóháton jöttek, egy sereg, egy egész tábor zsivány.

- A haramia orvos bizonyosan most egész bandáját ránk eresztette. Még azt gondolhatnák, magam akarok ellentállni; ezzel fegyvereit a sarokban lerakta. Imádom a fegyveres békét.

- Csakugyan fegyverzörejt s lépteket hallok, mond némi megdöbbenéssel Jenő.

Az ajtó nagy robajjal feltárult, s edzett kinézésü férfiu, kissé kacskaringós magyar öltözetben, sok előszeretettel a veres szin iránt, roppant taraju sarkantyukkal lépett be; nyomában nehány közönségesebben öltözött, de erősen fegyverzett férfi jött.

- Már meghaltunk! s kezeit a konyhalány nyaka körül kulcsolva, fejét annak vállára hajtá.

- Csendbiztos vagyok, őrjáratom erre vezetett s lenn a kocsistól hallottam, hogy itt ma nevezetes rablás történt.

- Nem találtam semmit, s amint Szerenát s a konyhalányt szégyenkedve felállni látja, szánalmas mosolylyal szól: Nini, hogy megijedt az a bolond vászonnép.

- Akkor nincs más hátra, felelt boszusan Cserfay, mint hogy téged raboljanak el.

- Ön uram, kezdte Cserfay, nem képzelheti mily érzékeny sebet ejtettek ma gonosz kezek szivemen. Életkérdés, egy család tisztességes neve, egy ősz nagybátya és gyám becsülete raboltatott meg. Az állam érdeke, az ország jóhirneve megkivánja, hogy ezen égbekiáltó csiny, a közbiztonságot fenyegető botrány helyre legyen hozva azáltal, hogy a közegek buzgalma s fáradhatlansága sietett egy családi nagy dráma, egy kiszámithatlan szerencsétlenséget megakadályozni. Eltekintve tehát azon nagy jutalomtól, amelyet fáradtságukért bátor vagyok kitüzni, a siker esetében önök felső helyről elismerésre szinte számolhatnak.

- Nagyon örvendek, hogy ily fogas dologgal lesz alkalmam magamat s e derék legénységet kitüntetni.

- Szerena! derék barátainknak kevés felüdülésre van szükségök; sütni, főzni kell. János, lódulj a pinczébe s itt ki ne hagyd fogyni a bort.

- Ha mind ez gyorsan történhetik, mond a biztos, szivesen vesszük, de sok idő nem telik étkezésre s poharazásra, ha sikert akarunk aratni.

- Na, én meg repülök, mond János magát nehezen mozgásba hozván, s nagy vontatva előgyelgett.

Nem sokára ittak a medve bőrére, felköszöntöttek egymás egészségére, s ettek saját maguk gyönyörüségére.

Ha a kóbor szellemek csakugyan pihenőre jártak ebbe az elhagyatott lakatlan kőhalomba; ha a vándor lelkek találkozója eddig e zord falak közt volt, a mai zaj bizonyára ugy elriasztotta őket, hogy ezután hirét is kerülni fogják. Sőt a denevérek és baglyok is zavarba jöttek, mert szokásaik s természetük ellenére világos nappal kiröpkedtek, hogy e forradalom lezajlásának csak távolról legyenek tanui, mint más jómadarak szokták tenni, ha otthon baj van.

A sok csatadal annyira föllelkesitette Jánost, hogy a sarokból ujra fölfegyverkezvén, hadvezérnek képzelte magát s az elinduláskor nem is késett kijelenteni:

- Most isten irgalmazzon annak, aki ellen mer szegülni, én kegyelmet nem ismerek.

Becsületes szántó-vető gazda szerény tanyáját látjuk. A ház előszökkenő eresze tele van dugdosva napraforgó virággal, mik közt koszoruba kötött tengeri-csők lógnak alá, itt-ott fehéritetlen vászondarabok is ékitik a kimeredő gerendákat; a korláton végig magasra duzzadt kenyérsor hűl, barna héja fénylik, mint mikor fénymázolt táblán megtörik az alkonyodó nap sugara, s rózsapiros durczája ugy domborodik ki, mint hajnalhasadtakor a nap, ha csak harmada kukkant még elő a hegyek közül. A konyhaajtónál lócza van elhelyezve, melyen fehér macska dorombol, alatta pedig lompos kutya szendereg; a tornáczot az udvartól rostélyajtó választja el, melyen át ki s be ugrándoznak a csibék. Az udvarban eke, borona, ölfa, igásszekér a legszebb rendben tünnek fel. Az istálló közelében gémeskút van, s az udvar közepén nagy szederfa, alatta durván faragott asztal és pad.

Fürge anyóka tisztogat az udvarban; seper, egyetmást félrerak, vagy a maga helyére támogatja. Deres bajszu jól megtermett férfi ül a szederfa alatt; nagyon is a fehérbe játszó hosszu haja görbe fésüvel van homlokából nyakacsigája felé szoritva, honnan szabadon omlik vállaira; ujjnyi szélességü tömör szemöldei koromfeketék; jól megtelt arcza simára borotvált, s népies öltözete csaknem ünnepiesen tiszta. E pillanatban dohányt vág, s mellé a következő magánybeszédet tartja:

- Mióta ugy mérik a dohányt, mint a sáfránt, drága pénzért sem lehet egy tisztességes pipára valót kapni, és ha valami tisztességes termesztő félcsippetnyivel megszánja az embert, dugdosni kell, mintha lopott jószág volna. Már nincs egyéb hátra, minthogy abból a borból, melyet tulajdon szőlőmben fáradságos munkával termesztek, atyámfiait meg ne vendégelhessem.

- Hát nem is addig, szólt bele Veron asszony, ki kezeit csipőjére téve, férje előtt megállt, mig a fináncz bele nem üti az orrát.

- Ugy se asszony, igazad van, mond keserün fölnevetve Erős Bálint gazda. Furcsa állapot az a szabadság, soha sem tudom mim és mennyim van? annyit vesznek el belőle, amennyit nekik tetszik, a tulajdonost meg sem hallgatják; fiamnak élete a magáé, de elviszik katonának s agyon lövik másért. Termésemet megüti a hő, elperzseli a fagy, kipusztitja a bogár, még az elvetett magot sem kapom vissza, hát elviszik adóba ökreimet, jószágomat, mert mi elpusztulhatunk ezrével, de azon urak becsülete ott fenn csorbát nem szenvedhet ám azért, mert ugy bántak az ország vagyonával, mintha Csáky szalmája volna. Na de megvan a szabadság, választhatunk követet, ha bizonyos órára a föld alól kiteremtettük a hátralékot, de annak hija ne legyen, mert ha öt forintért harmadnapra tiz annyi értékü vagyonommal hajtják is be azt a hátrálékot, már nincs szavam azon követ megválasztásához, akinek legkisebb gondja is nagyobb, mint megtartani azt, a mit igért. Szép, szép az a szabadság, meg jó is, de nagyon furcsa. A farkasok felfalhatnak, a zsiványok agyonverhetnek, ha nem birok fegyvertartási engedélyért fizetni, pedig az állam nem oly bolond ám, hogy abból a sok adóból a mi biztonságunkra elegendőt forditson. Anyjok! sugnék valamit, gyanusan körül nézve folytatja: Azt hallottam, mai napság a falaknak is fülei vannak, nem szeretnék hazaárulás bünébe esni, azért csak sugom neked, hogy jobb szerettem azt a szolgaságot, mikor annak az áldott Váray uraságnak öreg bérese voltam, mint azt a szabadságot, mikor annyi jött-ment apró zsarnoknak vagyok a szolgája, pedig akkor nem volt házam, meg telkem, de nem is huzták ám le a bőrömet. Na de azt mondják, a szabadság drága kincs. Elég is lesz már.

- Üsse meg a kő! ezért se nagy kár volna, mig ily szemfényvesztőn s drágán mérik, de most a dohányról szóltam. Ezzel a vágottat zacskóba gyűrte, a csomagokat pedig összeszedve Veron kötényébe nyomkodta, azon utasitással, hogy jól eldugja, mert, ugy mond, a kormány vizslái ki találják szagolni, s aztán Bügözdi komám szivességének ugy meg találom adni az árát, hogy egész életemben sirva fognék rágyujtani.

- Bizony csunya dolog, hogy a magyar embert alattomosságra kényszeriték, de mikor átkozott rosszat, méreg drágán adnak.

A kuthoz vigan dalolva ment egy sugár termetü helyes lány; haja két fonadékban csaknem sarkáig ért; arczbőre, mintha légmentes helyen a nap sugaraitól óva lett volna, oly fehér. A két csebret letette, s énekszó mellett erőteljes karokkal megragadta a kutostort, s kezdte a vedert fölfelé huzni. Gyors ugrásokkal termett oda egy fürge legény s e szókkal:

- Elbirja ő maga is, inkább hozd rendbe az udvart és ház környékét, mert majd megérkezik az atyafiság, hogy ne valljunk szégyent.

- Elkendőzésünkre, mond Bandi Pöske derekát átölelve. Hej beh jó lesz, legalább azontul nem kell galambomtól játék ürügye alatt egy-egy ártatlan csókot lopogatnom.

- Az isten is áldja meg azokat a jó szüleidet, szólt elérzékenyülve Pöske, engem szegény árvát gyermeköknek fogadtak.

- Hej! sóhajtott Pöske, de mikor még egy borjas tehenet sem birok a házhoz hozni.

- Miért is töprenkedünk itt oly dolgokon, amin segiteni nem rajtunk áll, mikor örömre kellene készülődnünk.

- Igaz, összegyül az atyafiság; aztán elkendőzzük azokat a gyerekeket. Nézze csak keed, milyen boldogan szerelmeskednek.

- Pedig nincs most arra idő, mond jóakarólag Bálint. Pöske! lódulsz a konyhára, s láss hozzá, hogy megembereld a vendégeket.

- Jaj, jaj, jaj apjok! Ily napon nincs köszönet a lányok főztében, mindent elsóznak. Magamról tudom. Majd utána járok én, jer Pöske. És együtt a házba siettek.

- Szeretheted is azt szógám, mond az apja, mert mellette ember lesz belőled. Az én anyókom is ép oly szegény, szorgalmas lány volt, s öreg béres koromban megszerettem; szent és igaz, hogy áldott uraságom nagyon megsegitett, mikor házasságra léptünk, de még is csak az ő munkájának s takarékosságának köszönhettem vagyonkámat, amin hogy most nincs isten áldása, nem az ő hibája, hanem a mostoha időket nem ismerő végrehajtóké.

- Ugyse, jól mondod, igazán jégrehajtják az embert, aztán ott hagyják mezitláb.

- Ma egy se mutassa magát. Nem felejtem el nekik, hogy a minap, mikor azt a jó fuvart kaptam, amelyből az egész hátralék kitelt volna, az indulás pillanatában a kocsi elől kifogták lovaimat. A kereskedő ajánlkozott, hogy a kialkudott bérből rögtön lefizeti a követelést, de azt mondták, nekik foglalni kell, s pénzt nem szabad elfogadniok. Elvitték tehát lovaimat, s a jó fuvar kárba ment. A városba mentem az adóhivatalhoz, eltöltöttem két napot, s hazatértem egy lóval, az is a rosszabbik volt. Igy megy hátrafelé a gazdaság.

- Igaz a, kiáltott fel Bandi, Kudri Pált is elfogták a multkor mint izgatót, mert a népet rábeszélte, hogy ne arra szavazzanak, kit a főispán meg a szolgabiró akar; Gyenge Pétert pedig becsukták, mert tengerije közé dohányt dugványozott. Vasas Ferkó is megérdemelte, amit kapott, a város kellő közepén részeg fővel elkurjantani magát?! rá is lőtt a katonaőr ugy, hogy félóra alatt belehalt.

- Ni, ni! valami urféle tart felénk, mond Bálint gazda, tenyerével ernyőt csinálva szemei felett.

- Ha baj van, csak szólitson keed apám uram. Alig ejté e szavakat Bandi, sietett a házba.

- Tudtam, hogy nem néz dolgára, hanem a viganó után fut. Jó lesz végét vetni ennek a dolognak, mert ez a szerelmeskedés is mindent csak hátráltat a háznál. Ha egyszer férj és feleség, minden a maga rendén fog menni.

A nap melegétől s fáradtságtól neki hevülten jelent meg egy ifju, karján reszkető nőt vezetve.

- Én bizalommal léptem be a kapun, kezdé az ifju, kalapját üdvözlőleg megemelintve, magyar ember bajban segit egymáson.

- Oh mentsen meg, esengett a nő, mert inkább meghalok, mint gyámomhoz visszatérjek.

- Hm, mormogá az öreg, ajkait ugy megrángatva, hogy hegyesre pödrött bajsza szemeit fenyegette, hát afféle gyám? jól van már, mindent megértettem. Azt sem kérdem kicsodák, honnan jönnek? elég nekem ebből ennyi, hogy szivesen lássam szegény házamnál, majd gondom lesz tovább szállitani is.

Az ifju mindig növekvő figyelemmel vizsgálta az öreg gazdát, egyszer karjával annak nyakát csak körülfonja, szemtől-szemébe néz, s felkiált:

- A... a... biz... a Lajos urfi. Asszony! gyermekek! sütni, főzni kell mindent, a mi a háznál van, ami nincs, hozni kell a faluból. Minő istenadta nagy szerencse! Bandi! Bandi te!

- Dejszen, bizonyitgatá az öreg, hamarább megtalálnak a szénásszekérben egy tüt, mint magukat nálam.

Bandi nem kérdezve semmi okot vagy körülményt, elég volt neki apjától azt hallani baj van, s ő azonnal neki gyürközött azzal szembeszállni.

- Lassan, lassan szógám, csititgatá az öreg, csak az a baj, hogy ma elmarad a kézfogód.

- Hiába édes szógám! de elébb való az én volt uram, jótevőm fiát, azt a drága Lajos urfit, aki öreg béres koromban annyi pohár jóbort, s oly tele zacskó dohányokat adott - biztonságba hozni. Üldözik ám szerelemért.

- Szerelemért? kiáltott mintegy elmerültségből fölrezzenve Bandi, akkor keresztyéni kötelesség segiteni rajta.

- Hát csak fogd be azt az egyetlen lovat, melyet meghagytak a kormány lókötői, vagy lófoglalói, s vidd el oly utakon, ahol kivüled minden más kitöri a nyakát.

- Ejnye Lajos urfi! hát mikor azt mondom: miattam bátran, nem azt jelenti-e, hogy az urfi, meg a kisasszony is nyugton lehet. Ismerik üldözői?

- Akkor meg épen gyerekjáték. Menj csak Bandi szógám, cserélj öltözetet az urfival, Pöske meg evvel a szépséges kisasszonnyal.

Veron a tornáczajtóból jobbra is, balra is összevissza nézegette a vendégeket; hol kinyujtotta a nyakát, hol meg vállai közé huzta fejét, de sehogy sem tudta, hova tegye őket? Egyszer aztán csak felsikolt, mintha szegbe hágott volna, a csoportozathoz rohant, két kézzel neki esett Lajos kezének, hogy azt ajkihoz ragadja, mialatt igy szólt:

- A bizony Lajos urfi, az eszemadta! Jaj beh megszakállasodott. Hát az öreg nagyságos asszony?

- Menjen már, még most is ugy mókázik. Nem azt kérdtem, hanem hogy él-e, egészséges-e, mint türi az öregséget, aztán meg...

- Aztán meg, esett szavaiba Bálint, ne peregjen a nyelved, nem érünk rá, hisz az urfi szökteti azt a kisasszonyt, s nyomukba vannak.

- Jaj, heh hamis legény lett belőle. E közben jól megnézegetve Lórit, Lajosnak egész bizalmasan odasugja: de csak tisztességes szándékkal szökteti?

- Különben, válaszolt Lajos önérzetesen, merném-e ily becsületes emberek szives segélyét kikérni?

- Jaj, mint örvendek, isten hozta, tessék besétálni, hadarta összevissza Veron.

- Ideje lesz besétálni, és sietve lássanak az átöltözködéshez, mert Lompos ugat valakit.

Pillanat mulva Bálint egyedül maradt. Használta az időt s pipáját megtömte ugy, hogy azt szivni tüdejének nem csak dicséretére, de becsületére is vált: kicsiholt, s az illatos ürmös-taplót orra alatt kissé meglenditve, aztán a dohány hegyibe nyomta, a rézkupakot rácsukta; kettőt-hármat oly mélyet szítt, hogy erőlködésében a nyakát előremeresztve, szemeivel hunyorgatott, de csak addig, mig a tüz a dohányba kapott, ekkor nyugodtan leült, hüvelykujja körmével a persegve duzzadó dohányt visszanyomta a pipába, s ázsiai kényelemmel füstölgetett.

Az utolsó szónál a huszár beállitott az ajtón, s Bálintot megpillantva, szólt:

- Hát a nyitott kapun betévedtem, mint magyar házhoz szokás. Szabadságról térek vissza a századomhoz. Mint huszár, nem türöm a gyaloglást, hát itt közelében lehüsöltem. Most már, nem tudom hosszu vagy rövid álomból fölébredvén, utamat folytatni akartam, amidőn egy csomó csendbiztos megtámad, hogy én átöltözött nőrabló is lehetek, azért csak vissza, mig e tanyát fel nem kutatták. Láthatja bátyó, hogy nem az én szemtelenségem hozott be, de ha már itt vagyok, biz én megvallom szomjuságomat, az éhséget egy darabig csak kibirnám még, de a torkom, az végkép felmondta az engedelmességet. Ez a csendbiztos-féle találkozás arra a gondolatra hozott, hogy e tanyán baj van, még egy ital bor is kinéz, én pedig nem volnék becsületes huszár, ha mind a kettőt nem szeretném.

- Van biz itt, mond Bálint gazda, egy pohár bor, azzal szivesen szolgálok. Bajomat csak magamnak tartom.

- Nem lehet. Azokat a biztosféléket, vagy micsodák? bizonyosan a sorozó bizottság küldte, hogy fiamat katonának vigyék.

- Majd rábeszélem én. Hej! ha arról a gyöngyéletről, sok szép leányról és fényes dicsőségről engem hall, erővel sem tarthatja többé itthon.

- Hm, gondolá az öreg, azt hittem, hogy olyan bizottságféle elől kitér, de ugy látszik, nincs kedve, én pedig szeretném a nyakamról lerázni, mert most nagyon roszkor él a magyar vendégszeretettel. Félek, ki talál valamit sütni, vagy pedig nagyon sokat lábatlankodik majd a lányok körül, s egyiket vagy másikat oly zavarba hozhatja, hogy elárulják magokat. Menykő csapta huszárja! beh' roszkor jött.

Mig igy tünődik az öreg, Jenő lép az udvarba, János tetőtől talpig fegyveresen, roppant elszánt képet vágva követi. Jenő elbizakodott modorával szólt:

- Micsoda? he emberek? pattant fel a huszár, hát nem látja, hogy katona vagyok, még pedig huszár, aki lelke van!

- Ilyen-amolyan adta teremtette! tiltakozott Bálint gazda, hát orgazda vagyok én?

- Na-na, csititgatta Jenő, nem afféle lókötőt vagy utonállót, hanem nőrablót.

- Ejnye bátyó! jegyzé meg a huszár, hát efféle nagyurias orgazdaságot üz? szeretem, hogy itt vagyok.

- A tanyát és vidékét felkutatjuk, karhatalommal vagyunk, nyilvánitotta Jenő, s egy lélek sem teszi ki innen a lábát, mig a szökevények kézre nem kerültek.

- Aki csak tudott róluk valamit, mind erre látta s e tanyán túl nyomukat vesztettük, hát itt kell, hogy legyenek, erősité Jenő.

- Mert, kezdé tele szájjal János, s csak mikor ki akarta mondani, vette észre, hogy nem tud mit mondani, köhintett, mérges szemeket vágott, s elhallgatott.

- De uram! mond Bálint, ezt a vitéz atyafit a vak is látja, hogy katona, kinek a letartóztatása felelősséggel jár, azt hiszem, ő folytathatná utját.

- Ezalatt rejlik valami, gondolá Jenő, miért akarja, hogy ez tovább jöhessen? majd szemmel tartom. Mig tisztába nem jövünk, lehetetlen!

- Hát akkor csinálják ki maguk közt, végezte a beszélgetést Bálint, s távozni készült, de szorongó szivvel állt meg, mert e pillanatban szaladt a kuthoz egy korsóval Lóri pórlány öltözetben.

Jenő roppant érdekkel szemüvegezte a lányt, a huszár pedig egyenest oda vágtatott, s azon akarta kezdeni, hogy a szép lányt átölelje, ki roppant ügyességgel siklott ki a huszár karjai közül.

Lajos népies öltözetben Jenő elé áll, s szeme közé nevet, e kijelentéssel:

- Hát ez nem bajusz, kérdé önérzetesen a huszár, s hetyke állást véve pödörgette. Micsoda?

- Kérdje meg azt az urat, tán lát valamit azon a nagyitó üvegen, amelylyel ugy ide mered.

- Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy a huszár oly könnyen visszavonul, s ismét ölelésével üldözi Lórit.

- Öcsém! kiált Lajos a huszárra, sokkal inkább helyén volna most a honvédnek muszkát attaquirozni, nem pedig a leányt.

- Öcsém? neheztelt a huszár, öcséd ám a nagyapád; a tegezésre meg azt mondom, nem ittunk barátságpoharat. A mi a muszkát illeti, ez már egy kicsit csiklándós dolog; restellem, ha ilyen paraszt csinál szemrehányást, de hiába, ami igaz, igaz... különben mi közöd hozzá, hisz ha én parancsolnék magamnak, máskép állna velünk a világ. Hej, a ki lelke van a muszka csordájának! ha ráeresztenének, nem csak kardra hánynám, de még fogaimmal is tépném.

- Na, most huszárosan beszélt, mond Lóri, kezet nyujtva neki, most már a bajszát is kezdem látni.

Az öreg Bálint gazda eleinte nagyon szurkolt, midőn Lajos és Lóri álöltözeteikben megjelentek, de most már markába nevetett, s feleségének oda is sugta:

- Enni való sült parasztok! A huszár azonban még mindig nagy szálka volt a szemében, s tartott tőle, hogy ennek a révén talál a szerelmesek ügye hajótörést szenvedni, mert sehogy sem tágit Lóri mellől; elő is szedte ékesszólását, rábeszélendő a vitézt, hogy jó volna egy kis falatozás mellé néhány pohár bort üritni. Ennek egy huszár sem áll ellent, ha éhes és szomjas. Engedett a meghivásnak, de elébb biztositotta Lórit, hogy azonnal visszatér.

Jenő örült a hetvenkedő hős eltávozásán, s egészen belemerült a szép lány szemüvegezésébe, ugy hogy János boszankodva figyelmeztette.

- Ráérünk, aztán meg ügyesség kell a kipuhatoláshoz, bizd csak rám. És a gyöngédség egész kifejezésével fordult Lórihoz:

Lóri sebesen bókolva, köténye hegyét szemérmesen fogai közé szoritotta e kitétellel:

- Mondja csak, az a kisasszony, aki itt elrejtőzött, van olyan szép, mint maga?

- Nincs... azaz, hogy itt volt... de nem is volt, csak akart... Istenem! a nagyságos ur szeme megzavart.

- Kérem alássan, szólt bele Lajos, akarták, de nem fogadtuk be, gyanusak voltak.

- Senki sem mondta, kaczagott fel Jenő, magamtól jöttem rá, hahaha! majd körülnézek, először is a házban, ahova el is indult.

- Láthatod, kezdte Lajos, mi járatban vagyok. Ha tervem dugába dől, rád szomoru sors vár, meg hagytad magadat vesztegetni.

- Akkor, biztatta Lajos, szánd rá a másik felét is, ha hasznot látsz belőle, hisz az örökkévalóság első felében lelked ugy megszokja a kárhozat tüzét, hogy a másik felét játszva is kiállja.

- Csekélység; valami ürügy alatt küldesd magadat haza, otthon aztán mondd az öreg urnak, hogy megtaláltátok a szökevényeket, s az ifju ur a mende-mondák kikerülése végett, a gyámkisasszonyt mint nejét akarja haza vinni. A lány esketési engedélye nála, mint gyámnokánál van, küldje el, s te azt nekem átadod.

- Hogyan? kiált fel Lajos, hisz e pillanattól fogva szolgálatomban vagy, s igy csak becsületes kötelességedet teljesited.

Lajos még körülményes utasitásokat osztott Jánosnak, amiket a hű szolga figyelmesen meghallgatott.

- Miért negédeskedel? esengett a huszár, tudod hogy a katonának nincs sok ideje a hosszu széptevésre.

- Szeretném tudni hol? a ház ugy tele van emberekkel, hogy öltözködnöm is a padláson kell.

- Értem, mond magában a bortól neki hevült huszár, ez aztán katonásan volt, meglesz a hatvágás. Ezzel sovár pillantásokat vetett a padlás felé, amelynek ajtajához lajtorja volt támasztva, s mihelyt szerét tehette, észrevétlen fel is surrant, azzal a gondolattal, hogy addig is kialussza magát.

Lajos jól látta a magasba törekvőt, s el nem titkolhatta mosolyát, midőn Lórinak oda sugta:

Pöske roppant otthoniatlan érezte magát az uri öltözetben, s Lóri kisasszony szerepe annyira nem sikerült neki, hogy csak Jenő elfogultsága kellett hozzá, benne a nép gyermekét azonnal fel nem fedezni. Sokszor önkénytelen meg-megfordulva végignézett magán; hol elől, hol meg hátul lehágta ruháját, néha aztán bele is bonyolódott ugy, hogy alig birt kirugdalózni belőle. Szerencsére Jenő mindezekből alig észlelt meg valamit, mert szemei leginkább Lórin függtek, kit meghóditni feladatául tüzte ki, s ami Pöske ügyetlenségéből figyelmét egyáltalán elkerülni nem birta, a lány azon zavarának rótta fel, hogy ezen, nem a legilledelmesebb utazásában utóléretett.

Pöske hol ide, hol oda vonult, Jenő mindenütt követte, de szemei olvadékonyan függtek Lórin.

- Világ végére is követem, sóhajtá Jenő, mialatt kezével Lórinak csókot hányt.

- Oh Lóri! veté szemére Jenő, miként szomorithatá meg annyira szerető gyámját, második atyját?

- Térjünk vissza, esengett Jenő, én oltalmazni fogom ez ellen a gaz csábitó ellen. Atyám jószivü, meg fog bocsátani kegyednek, ha meghallja, mennyire szeretem.

- Majd ha jobban megismer, mond Jenő, ha tapasztalni fogja, mily engedékeny s áldozatkész sziv vagyok. Oh menjünk e gyülölt helyről, s Pöske derekát könnyedén átölelve, vezetni akarja.

Bandi Lajos öltözetében már rég ott feszeleg, hátán meg-meghuzogatja a kabátot, karjait kifeszegetve, ide-oda hajlitja, szóval mindenfélekép bele akarja magát idomitni abba a szokatlan ruhába, mely szük és idegen rajta. Midőn látja, hogy Jenő Pöskét átöleli, közibök furakodik, s Jenőt ellöki e szókkal:

- Igen hát, válaszol Bandi, ezt az én lelkemet igazán, hiven s örökké szeretni.

- Menjen már, ne bolondozzék, hisz ezzel az egy kezemmel ugy összemorzsolom, mint a pelyvát. Igy beszélve, Bandi megragadta Jenő karját, ki egyik lábát felkapva, sziszegve jajgatott. Hát van még kedve?

- A durva erőtől nem riadok vissza, ha fegyver van kezemben, pattogott Jenő, én csak megtisztelem, mikor lovagias elégtételt kérek a helyett, hogy kiszolgáltatnám az igazságnak, mint közönséges nőrablót. Verekedni akarok, gondoskodjék fegyverekről.

- Lóri, drága angyal! fordult Jenő Pöskéhez, nem borzad vissza, nem látja, hogy egy durva cselszövő hálójába került, hogy egy faragatlan kalandor veszedelembe akarja sodorni?

Lajos félni kezdett, hogy Pöske minden iparkodása daczára nagyon kiesik szerepéből, ha az a hajlékony kigyó még sokáig keringeti, sietett tehát Jenő figyelmét kissé elvonni a lánytól, hogy annak ideje maradjon magát ujra összeszedni. Sokat jelentő kifejezéssel, mintha nagy dolgot akarna fölfedezni, Jenőt félreintette.

- Jőjjön csak odább, meghallhatná valaki; azzal Jenőt félrébb vonta, hát... hát... ezzel pajkosan szeme közé nevet, nagyon szerelmes az ur abba a kisasszonyba? s könyöke hegyével Jenőt ugy oldalba löki, hogy az mindkét kezével oda kap, menjen!

János elérkezettnek látta az időt vállalata kivitelére, oda is furakodott Jenőhez e kérdéssel:

- Nem volna jó, ha haza szaladnék az öreg nagyságos urat értesiteni arról, hogy a szökevényeket feltaláltuk?

- Igazad van, szegény bizonyosan nyugtalankodik, egyezett bele Jenő, s látogató jegyére irta: megtaláltam, a többiről szóval János. Odaadta azon meghagyással, hogy siessen vissza.

Ezen rövid szünet alatt Pöske hegyesen lépeget ide-oda, magát végig nézegeti, s gyönyörködik, miként hullámzik utána ruhája s önbámulattal mondá magában:

- Ugy nézek ki, mint egy királyné, nem csoda, hogy az a barázda-billegtető belém szeretett.

- Azt magának hoztam, csináljon vele amit akar, csak el ne vigye, mert uj, ezt megtartom magamnak, s ha tovább is üldözi azt a lányt, széjjelhányom ezzel a villával, akár a megázott bükkönyt.

- Ne féljen Lóri, biztatá Jenő Pöskét, de ugy, hogy e biztatásból maga meritsen bátorságot, itt van a csendbiztos legényeivel.

- Nem is félek én senki mástól, csak az urtól. Ezt mondva Pöske, a ház felé tartott.

- Lóri, Lóri! rimánkodott Jenő, az lehetlen, hogy kegyed ily kétségbeejtő lépés által, - tovább nem folytathatta, mert Pöske az ajtón belépve, azt Jenő orra előtt becsapta.

- Vagy nagyon gonosz, okoskodott Jenő, vagy irtóztató liba, és még is egyedüli mód megmentésünkre. Megérdemel-e az élet ily áldozatot? szerencse, hogy nem sok időm van erről gondolkozni, mert félek, hogy megszökném nem csak tőle, de saját magamtól is. Lórit meglátva: csak legalább ennek a szépségével és alakjával birna! Ha kileshetném, mikor magában lesz? kell vele négyszem közt szólnom. Ólálkodva a ház mögé vonul.

Lajos észreveszi Jenő leselkedését, s fogai közt mormogva: látlak jómadár! Lórival erre vonatkozólag titkos szembeszédet tart, aztán hangosan felsóhajtott:

- Az én szivem is ugy tele van már, hogy alig várhattam egy ily édes pillanatra, mikor veled tanu nélkül lehetek.

- Oh, én nem csak azért, mond szinlett szomorusággal Lajos, de én valamire kérni is akarlak, amit nem szeretnék más orrára kötni. Kell, hogy elhagyjalak.

- A mennyországba? még most egy kicsit én sem akarok, kivéve abba, amelyet szemeidben látok. Most azonban a kapitányhoz kell mennem, azért küldték ezt a huszárt. Ne félj, nem maradok sokáig.

- Ez nekem is gondot okoz. Az a szép nyalka ur nagyon a szemed közé nézett, aztán ne tagadd na, nem haragudtál érte.

- Már édes lelkem, bizonyitgatá Lajos, én csak ugy és akkor leszek nyugodt, ha tudom, hogy azon idő alatt elrejtve tartod magad.

- De nini! most jut eszembe, mond Lóri s örvendve tapsolt, nem távozhatik innen senki, jaj beh jó! nem ereszt a csendbiztos.

- Galambom! hiába örvendesz, katonai parancsnak a csendbiztos is engedelmeskedik. A rendelet pajtásomnál van. Na, isten áldjon meg, vigyázz, jól vigyázz magadra. Nagy zajjal elment, s aztán a ház mellett meghuzta magát.

Lóri szomorun elmerengett, s ugy szinlele, mintha észre sem venné, hogy Jenő lábujjhegyen hozzá lopódzik, ki hirtelen átölelé e szókkal:

- Én vesztem el, ha meg nem hallgatsz. Itt epedek, itt sovárgok már annyi ideje, lesve a drága pillanatot, midőn négyszem közt szólhatok veled.

- Miért remegsz, mint megriasztott vadgalambka? forrón szerető sziv, őszinte barátság az, amit neked felajánlok.

- Hát... hát... az a kisasszony? dadogá félénken Lóri, hiszen azt szereti. Ő oly szép!

- Megszerzem neked a boldogságot, fényben és jólétben foglak usztatni. Százezren fognak irigyelni, tudod mit tesz az? Viselje ő nevemet, de szűm és szerelmem tied legyen.

- Te lész szememfénye, bálványom és mindenem! Lórit hévvel meg akarja ölelni.

- Oly szépen beszél, hogy felét sem értem... Kérem mind magyarul volt mondva?

Bálint gazda ép akkor lép elő, mikor Jenő Lórit ölelni akarja, s felkiált:

- Ejnye aki lelke van! kinek a háza ez? én meg tudom a vendéget becsülni, mert magyar ember vagyok, de a kémeket kidobom.

- Házam minden üldözöttnek nyitva áll, ha becsületes ember; az urat semmi szin alatt se fogadtam volna be.

- Ostrom alá helyezi tanyámat, s aztán ide belopódzkodva, az erényt akarja eltiporni. Ezen kitörés után Bálint Lórihoz fordult: Jer Pöske, különben elfeledkezem magamról.

- Sajnál? reszket? hehehe! ez kellemes kirándulás. Körültekintett s azt tapasztalva, hogy egyedül van, nagyon kedvezőnek vélte az alkalmat terve kiviteléhez, nem is sokáig habozott, hanem a lajtorján a padlásra sietett, Pöskét ott bevárandó, s mielőtt belépett, szivéből nevetve mondta: A galamb majd egyenesen a sas körmei közé repül.

- Ez a jómadár is lépre került, a lajtorját elvette helyéről. Igy ni, hogy valaki ott fent azt az apró jószágot meg ne háborgassa.

Kihivta az egész háznépet az udvarra, Bálint gazda és Veron anyjok leültek a szederfa alá, s kedvök szerint szidták a finánczot és végrehajtót, ez nekik rendesen afféle kis felüdülési vagy pihenő köz gyanánt szolgált. Pöske Bandival, Lóri pedig Lajossal, mindenik a maga módja és felfogása szerint, az élet költészetéről, a sziv szellemvilágáról, az ifjuság bübájairól s a kebel magasztos szerelméről beszélgetnek.

Ifjak és vének az udvaron összecsoportosulnak, s feszült kiváncsisággal nevetés közt hallgatják az éktelen lármát s kiabálást, mely a padlásról hangzik.

A padlás ajtajában megjelent Jenő, kalap nélkül, kezében piszkafával. Körülbelől igy nézhetett ki Masaniello, midőn őrülten, égő gyertyával kezében rohant ki a tanácsteremből. Nyomban a huszár követte, kivont karddal. Jenő a lajtorján akart menekülni, s amint az ajtóban lehasalt, hogy lábaival a lajtorja léczeit keresse, hátát a huszár kardlapozta, s ennek folytán az elkinzott lábaival roppant himbálódzást s rugdalódzást vitt véghez.

- Most már elég lesz, mond Lajos, visszahelyezvén a lajtorját elébbi helyére.

Aki hajótörésről egy szál deszkán menekülve, száraz földre ér, nem érezheti jobban magát, mint Jenő érezte, mikor lábai alatt a lajtorja léczeit érezte. A majom ügyességével s gyorsaságával szállott le.

- E reményben rendezém a kis jelenetet, mely sajnálatomra, komolyabban ütött ki, mint óhajtottam, mond Lajos.

- Ne sokat tréfáljon, fenyegetődzött Bandi, mert ugy se! kivasvillázom innen, ha egy egész sereg csendbiztos védelmezi is.

Kékült ajkai, halványult arcza, vaczogó fogai, s didergéshez hasonló remegése olyanná tették, mintha félig megfagyva, valami sivatagról az éjszaki szél seperte volna ide. Rendetlenségbe került hajfürtei közé szalma töredékek vegyültek, öltözete poros és polyvás. Szánandón nevetséges alak.

Mig a társaság Jenőt gunyoros részvéttel környezi, fenn a padlás ajtóban a huszár magát tisztogatva, öltözetét rendezi, hogy állásához méltó biztosságban szállhasson le a magasból.

- Ez valóságos tőrbecsalás, ármányos rászedés volt! majd megmutatom, ki vagyok? azt a katonát főbe lövetem, ezt a parasztot meg felakasztatom.

- Mi baja én velem? pattogott Lóri, hisz azt igérte, meghal értem, s most egy kis kardlapozásért is bevádol. Szépen lehet hinni az ur szavának.

- Ne higyje Lórikám, mentegetődzött, én azt a személyt figyelemre sem méltattam, hisz én kegyedet imádom. Mind ez, ami történt, folytatá Bandit megfenyegetve, ennek a furfangos kalandornak az ármánykodása.

- Ejnye adta-szedte barázdabillegtetője! tört ki Bandi, mindjárt előhozom azt a vasvillát s ugy visszahányom arra a padlásra, akár egy szalmazsuppot.

Jenő ijedten kapkod oldalához s hátához, hol a kardlap nyomai mellé már a vasvilla kellemetlenségeit is társulni érzi, mialatt könyörge:

- Lórikám! az ég szerelmére, jőjjön! haramia-barlangba kerültünk, jőjjön ebből a gyilkos rabló fészekből! s egyik kezével Pöske derekát átölelve, a másikkal kezét megfogva, elvezetni készül őt.

Balint gazda roppant neki gyürközve, miután torkán kettőt-hármat köszörült, elkezdte:

- Megmondom én, ki a rabló? az-e, aki vendégszeretőn, mint magyar emberhez illik, megnyitja házát az utasnak? vagy pedig az, ki erőhatalommal rohanja meg más ember békés hajlékát? az-e a rabló, ki szive választottját egy kárhozatos élet kilátásaitól megmenti, s tisztességes szándékkal vezeti ősei házához? vagy az, ki piszkos haszonleséssel üldözi őket? az-e a rabló, ki igaz szivvel, egyenes lélekkel csügg a leányzón, kit isten és ember előtt hites társává akar tenni? vagy az, ki mig vagyonáért kész elvenni az egyiket, szerelmet s örök hűséget igér a másiknak? Ki a rabló, az-e, ki becsületesen, emelt fővel áll meg kedvese előtt, s nem szégyenli, hogy itt az isten szép napja rásüt, vagy az, ki a szénapadláson bujkál azon reményben, hogy ott az erkölcsöt meglophatja? Menjen és szégyelje magát.

Jenő mélyen elgondolkodik, ugy látszik zavarban érzi magát aziránt, hogy mihez kezdjen? megkisértse-e a hatóság segélyét igényelni s erőszakhoz nyuljon, mert békés s csendes uton végezni itt reményét elvesztette.

- Soh'se törje a fejét, szólitá meg Lajos, hanem szedje össze sátorfáját, s oldjon kereket. Itt kimutatta a foga fehérét, most már menjen máshova szerencsét vadászni.

Épen ingerültséggel felelni akart, de elnémult, mert a huszár ott teremve, tetőtül talpig mérte szemeivel, azután Lórihoz fordult e kijelentéssel:

- Itt van ni! kiált fel Lóri kezeit összecsapva, igy higyjen az ember a férfiaknak; két óra előtt még szépséges angyalnak nevezett, most meg azt mondja...

- Igen én, mond Lajos, mert nem illik, hogy egyik pajtás a másiknak kedvesét elszeresse.

- Akkor pajtás igazad van, egyezett bele kissé lehangoltan a huszár, hogy megtréfáltál. Ámde a vesztett csata sokkal jobban csiklándozta büszke vérét, semmint nyugodtan eltürhette volna, ki kellett törni a felizgatott vérnek, de ki ellen? haragja villámokat akart szórni, de kinek fejére? mérgesen nézett körül s szemei Jenőn akadtak meg. Ni, ni! ennek a tentanyalónak ugy kiporoltam a kabátját, s még is csupa piszok. Ezzel Jenő felé tart.

- Tán biz ettől a veres sinortól hány tüzkarikát a szeme? s kimért feszes lépésekkel oly mértékben közeledik feléje, mint a minőben az hátrál. Tanulja meg máskor, hogy a huszár még ha alszik is, sem hagy magán gázolni.

- Miért nem tette szemére azt a világitó üveget? vagy azon csak lányokat néz?

Az általános közvetités fegyverszünetet eszközölt, mi a huszár harczias hangulatára nyomasztólag hatott.

Valamennyien hitték, sőt meg voltak győződve, hogy ezen erkölcsi, s anyagi vereség után Jenő ur feje nélkül ott hagyja őket. De bizony ellenkezőleg történt, mert Jenő igy okoskodott:

- Itt csak a hatóság tekintélye segithet, de ehez a törvényes gyám megkeresése kivántatik, mert engem, mint illetéktelen beavatkozót el fognának utasitni kérelmemmel. Atyámnak a helyszinére kell jönni, innen teendő meg a szükséges intézkedéseket, mert ez a nép alattomos, ravasz, ez a katona garázda, a nőrabló veszedelmes és a leány? oh jaj! csak eltávolithatnám magamtól ezt a keserü poharat!

Ha visszagondolok azokra a nagyvilági müvelt delnőkre, akikkel Páris, Berlin, Milanó, Florenz s Nápoly termeiben annyi szellemes boldog órát töltöttem, s most magam előtt látom ezt a szellemtelen s müveltség nélküli nőt, kit el kell hóditnom, hogy ismét visszatérhessek azokhoz, kikhez tündérálmaim ragadnak, - hideg borzongás fut végig rajtam. Ha meggondolom, hogy az itt-ott felmerült viszályok akár vetélytársak vagy férjek közt, mily lovagias, finom uton intéztettek el, és itt mily durva szövetségesek üzik velem féktelen harczukat! Atyámnak jönni kell nem csak azért, hogy a törvény által üldözze a nőrablót, hogy hatalmába visszakeritse a szökevény lányt, de azért is, hogy a rajtam elkövetett méltatlanságokért kellő elégtételt követeljen.

Ezen rövid magán-beszéd után névjegyén néhány sorban értesitette atyját kellemetlen helyzetéről s érthetővé tette annak szükségét, hogy atyja itt azonnal megjelenjék, mert mulasztás által minden elveszhet. Egy lovas csendlegényt még szóbeli utasitással is ellátva, rögtön utnak inditott. Aztán egész kényelembe helyezkedve, ugy tőn, mint ki sokáig szándékszik megtartani elfoglalt állását.

- Az egész jelenetezés hasztalan volt, ennek eszeágába sincs elhagyni bennünket.

- Bandi, Pöske! kiáltott Bálint gazda; midőn látta, hogy Lajos és Lóri mennyire elmélyednek a beszédbe, félt, netalán el találnának feledkezni magokról, s elárulják szerepüket, de a kiáltásra a valódi Pöske és Bandi pattant oda e kérdéssel:

- Ejnye, beh tréfás az urfi, szólt Bálint s oda sugta fiának: eszeden járj szógám, mert ugy torkon ütlek, hogy mennyegződ napján is megemlegeted. Ezalatt erősen szemügyre vette Jenőt, ha ezen kis megtévedés nem ébresztett-e benne gyanut? szerencsére kikerülte figyelmét, mert saját eszméivel volt elfoglalva.

Ellenben Lajos megdöbbenéssel látta, hogy képviselőjének ügyetlensége azonnal elárul mindent, sietett is Bálint gazdának odakiáltani:

- Apám uram! kérdje meg keed azt a hivatlan vendéget, sokáig fog-e még alkalmatlankodni?

- Megtisztelem s becsülöm az urat, szólitá meg Bálint Jenőt, sokáig lesz még szerencsénk?

- De ha addig ki nem állom? fohászkodott Bálint, hisz ha az ur kiséretével feleszi még azt, amit a végrehajtók meghagytak, félek, hogy holtig sem élünk meg.

- Az kelmetektől függ; ha Lóri velem jő, azonnal elhagyom e tanyát. Egyébiránt semmitől se tartson, atyám nem sokára itt lesz, s őt a hatóság majd támogatni fogja.

Utósó szavai villámként hatottak; Lóri rémülten kapaszkodott Lajos karjába, ki heves mozdulatot tőn Jenő felé, de csakhamar jobbat gondolva, megállapodott; Bandi és Pöske elképedve néztek egymásra, mindenik arczáról e kérdés olvasható: 'akkor mi lesz velünk?' Bálint fejét vakargatta s ugy tekintett körül, mint szokott, ha vihar és fergeteg elől kedves jószágának biztos helyet keres.

Csak a huszár ütötte fel büszke elbizakodottsággal fejét, s a szökevény szerelmeseknek hitt Pöske s Bandihoz lépve, pártfogói hangon mondá:

- Ne féljenek, védelmezem én. A tizedes ur mindig azt mondja: 'a huszár legyen gavallér', és én az leszek! bármi büntetés várjon is rám, de az üldözött szerelmeseket, ha szükséges, karommal és kardommal védelmezni fogom.

- Én sem szoktam megszámlálni az ellenséget, mond Lajos, kezet nyujtva a huszárnak, de pajtás, elhamarkodásunkkal ne idézzünk nagyobb bajt e házra, mint a minővel már sujtva van; ezen üldözött jegyesek állását ne nehezitsük meg jobban azáltal, hogy rakonczátlanság megfékezése ürügye alatt a rend embereinek a házba tolakodni jogot adjunk. Nyugalom az, mit tőled kérek.

A huszár félig kivont kardját mérgesen csörtette vissza hüvelyébe e szókkal:

- Legyen, de esküszöm, oldaluknál maradok, míg biztonságban nem lesznek, bármi várjon is ezért rám.

János küldetéséből szerencsésen visszatért. Jenő elhalmozta kérdésekkel, s János oly kimeritőn, leleményesen s talpraesetten felelt mindenre, hogy akármelyik napdijért tanuskodó jómadár megbámulhatná furfangos észjárását. A vallatás végeztével elégülten kacsintott a türelmetlenkedő Lajosra.

Jenő győzelmes önérzettel ment a csendbiztost s legényeit kitartásra kérni, s hogy figyelmüket mi se kerülje ki, sietett jó borravalóval éber szemeiket megnyitni, s miután teljes biztositást nyert, miszerint az ő akarata s engedelme nélkül még egy egér sem fog a tanyáról eltávozni, elégülten gyujtott szivarra, a mi után oly rég epedett, de élvezésében a körülmények által folytonosan akadályozva volt. Iparkodott magát az egész népségtől távol tartani addig, mig atyja megérkezik; a Lórinak vélt Pöskét azonban folytonosan szemmel kisérte, miáltal a valódi üldözötteknek elegendő terük s alkalmuk nyilt szivök szerint kibeszélni magokat.

Pöske hallgatagságát a helyzetéből kifolyó feszélynek rótta fel Jenő, s voltak könnyelmü perczei, midőn ezen viseletből még kedvező fordulatot is birt remélleni.

Lórit roppant levertség, mondhatni bánatos hangulat szállta meg, mit Lajos nem csekély megilletődéssel vőn észre.

- Lelkem eszménye, szivem bálványa, te drága szép arám! mi szokatlan borut látok homlokodon derengni? mit jelentsen az bűbájos szemeidben, hol megszoktam mennyországomat látni, most tekintetem könnyfelhőkön át keresi az utat magasztos lelkedhez. Mi üzte el játszi kedélyedet? hova lőn vidor, enyelgő hangulatod?

- Oh Lajos! ismeretlen érzés, balsejtelem, babonás előérzet vesz rajtam erőt. Helyzetünket komoly szinben kezdem látni; ha gyámom megjő, rám szakad az ég, melyet eddig oly csodaszépen láttam mosolyogni. Tán mégsem volt helyes cselekedet, mit elkövettünk?

- Engem kivüled soh' sem szeretett senki, szüleimet korán elvesztettem, azután mindég haszonlesők környeztek. Hallottam, gazdag vagyok, s mindenféle kilátásokat terveztek velem. Megátkoztam gazdagságomat, mert amiatt zártak el a világtól, az emberektől, még néha az isten jótevő napjától is. Szóval és irásban körülhizelegtek, megkérték kezemet olyanok, akik soh' sem láttak. Iparkodtam magammal elhitetni, hogy mind ez a világ bohóságai közé tartozik, s nevettem, tréfáltam, mint minden más jón-rosszon. Tartózkodtam attól, hogy helyzetemet komoly oldalról tekintsem, s ha szivem néha sivár magányában elszorult is, könnyüvérüségem távol tartotta minden buslakodástól. Éltem szebb remények, magasabb vágyak nélkül. Gyámom és nagybátyám sokat és magasztalólag emlegette külföldieskedő fiát: hallgattam mint más beszédeit. E dicsőitéseket addig fokozta, mig lassan-lassan előtérbe lépett azon eszmével, hogy minket egyesitni óhajtana. Ugy vettem e nyilatkozatot, mint venném a hirt valami uj divatról; nem irtóztam tőle, nem is sovárogtam utána. Egyszer csak hévvel telt leveleket kezdek kapni Jenőtől, hol egyik, hol másik külföldi városban kelteket. Ez kellemetlenül érintett, hogy oly ember, ki soh' sem látott, igy körülömledez, sokat azonban ezzel sem törődtem.

Bátyám az emsi fürdőbe vitt, hol Jenővel kellett volna találkoznunk. Egy kérésem volt, hogy ott engem adjon ki szegény árvának, már meguntam gazdag örökös lenni, a hizelgő képmutatóktól akartam szabadulni. Bátyám nagyon kapott az eszmén, s azt ugyancsak lelkiismeretesen teljesitette. Jenő valami phantom után futkosott, s a találkozásra nem jelent meg.

Ott láttalak téged, ki a szegény árvát megszeretted, gyöngédséggel s figyelmes kitüntetésekkel elhalmozád, mig végre sziveddel, kezeddel s vagyonoddal megkináltad. Ez volt éltem legszebb pillanata, de röviden tartott, mert nagybátyám e boldogság elől elragadott, hogy bezárja előlem a világ kapuit. Te igazán szeretsz: követtél, kerestél s feltaláltál; nem ismertél nehézséget, akadályt s veszedelmet. Oh Lajos! érzem, tudom, hogy engem magamat szeretsz és nem vagyonomat...

- Vagyon? kell-e nekem nagyobb kincs, mint magad vagy? Birtokom nem érinti két megye határát, de elégséges kényelemben s gondtalan ellátni egy boldog háznépet; otthonunkban nem fogsz találni fényt, pompát s csillogást, de igen is egy gyöngéden szerető édes anyát, ki benned öreg napjainak vigaszát, hanyatló örömeinek megifjodását, s házunk szerencséjének fenntartóját fogja üdvözölni, s akiben te bizonyára fel fogod találni, kit az életben annyira nélkülöztél, szerető édes anyádat. Ott leszek én, ki képzeletem egész költészetével, szivem minden dobbanásával s lelkem egész elragadásával szeretlek.

- Ez az, ez az! sohajtott Lóri, mit szemeidből olvastam, hangodból értettem s tetteidből fölismertem. Ezért szakitottam a minden nőtől megkövetelhető ildommal, azért tettem ki magamat mások elitélésének, ezért követtelek! s most...

- Most látom az örvényt, mely előttem tátong; most kérdi lelkiismeretem: mit cselekedtél?

- Igen én. Ha nagybátyám megjő, s gyámi hatalmánál fogva visszakövetel, ha e nem sikerült csel és átöltözködés a világ szájára kerül? oh Lajos, én nem csak szerencsétlen, de gunytárgya is leszek.

- Akkor lehangoltságom megszünt, nem gondolok mással senkivel és semmivel, mert egyedül te vagy az én egész világom!

- Tartsd is meg áldott jókedélyedet minden körülmények közt, mert a lélek üdesége még a sors csapásait is türhetőbbé teszi. Tehát vége a töprenkedésnek?

- Meglehet; ne is lásson sokáig egy huzomban bennünket, válaszolt Lóri, s egy vig népdalt énekelve, távozott.

Alig távozott Lóri, s még Lajos elegendőn ki sem okoskodta magát a teendők iránt, midőn János oly rejtelmes kifejezéssel lépett hozzá, mint valami összeesküvő tag a társaság főnökéhez.

- Egy csendlegény lovára ültem, mely ugy látszik megérezte, hogy most nagyfontosságu személy nevezetes ügyben igényli szolgálatát, mert elkezdett ágaskodni. 'Na mondom, emberedre találtál!' ezzel sarkantyuba kaptam, s a dög ugy elvágtatott velem, hogy fegyvereim felét elvesztettem. Fékezni akartam, de mindig bokrosabb lőn. Ej gondoltam, itt valami hiba van, s kissé előre hajoltam a zablát vizsgálgatni, e pillanatban egyet ugrik s én puff! a földön teremtem. Ámbár nem sokat ültem lovon, de ez soh' sem történt rajtam. A ló elszaladt, s belőlem gyalogos lett.

- Ez is oda tartozik, mert oldalamat ugy megütöttem, hogy hetek mulva is rágondolok. Darabig csak elsántikáltam, de a kényszerüségnek a legjobb akarat is enged. Leheverésztem az ut szélére; nagysokára aztán jött egy kocsi; én fölemelkedve rákiáltottam, az én emberem rémülve csapkodott lovai közé, szerencsémre a kereke kiperdült s kénytelen lőn megállni. Közeledem hozzá s az ember lőcsöt ragad rám.

- Szökevényeket üldöztünk. Engedelmet kérek e kitételért, de a magam igazolására, s nagyságod érdekeért bátorkodtam...

- Ha tetszik, folytatám, akár itt is hagyom, ezzel leraktam mind, s a bizalmatlankodóhoz közeledtem, ki még mindig gyanus szemekkel méregetett. Elmondtam történetemet s felfogadtam fuvarosnak. A kereket közös erővel helyreállitottuk, s akkor azt kérdezte:

Még csak most meresztett rám igazi nagy szemeket, megcsóválta fejét, s határozottan kijelenté, hogy oda nem megy.

- Mindegy uram, a lelkemre nem alkuszom meg, mert ha az ur nem boszorkány, czimboraságban mégis csak van velök.

Jött aztán egy okosabb ember, aki jó pénzért elvitt oda, s vissza is hozott.

- Ugy van, aki annak a küldetésnek is oly derekasan megfeleltem, most sem riadtam vissza a nehézségtől. Döngettem a kaput, hogy majd beleszakadtam, de senki sem jött nyitni; valami fajankó visszafordult volna, de én, oh én tudtam magamon segiteni. Annak idejében elkészitettem én számomra a kis vasajtót, hogy kulcs nélkül is járhattam ki s be; most jó hasznát vettem. Azt hiszem a pincze kulcsot rosz kezekben hagytam, mert Szerena asszonyság a konyhalánynyal együtt nagyon gyanus álmot aludt, s midőn fölserkentém, rémülettel látván magok előtt egy férfit, tányért, lábast s más lelketlen tárgyakat ugy vagdostak hozzám, hogy a lóról való lezuhanás ehhez képest csak kis Miska volt. Tessék idenézni, itt vérzett a fejem, itt minő daganat van, s a vállamon akkora kék foltot hoztam, hogy valami gyerkőczének mellény is kitelnék belőle. Egy elszánt rohammal megközelithettem Szerena asszonyságot, amikor is cséplőkint müködő kezeit feltartóztatva, fülébe dörögtem: Nyissa ki a szemeit s ismerjen rám, János vagyok.

- Já-já-á-nos? dadogá kikelve arczából, hogy jött be, hisz a kapu zárva van?

- Hát csakugyan igaz? hát elátkozott kastély? jaj, jaj! hallottam én már, de nem hittem. Nagyon sajnálom az asszonyságot, de elhagyom, még ma, mindjárt...

- Késő, ijesztgetém, hisz meg vagy babonázva, szakállad nőtt, s a bajszodat akár pödörni lehetne.

- Irgalomnak szent atyja! kiáltá kétségbeesetten, s rohant magát a tükörben nézni.

Megverve bár, de fogyva nem, elvonultam e dicstelen csatatérről. Végre az öreg ur elé kerültem, na ez volt még csak hadd el-hadd! támbotjával oly erősen hadonázott, hogy néhány oldalbordámat okvetlen betöri, ha közelébe kerülök s ez alatt egyre orditá:

- Hogy merted fiamat elhagyni? te áruló szolga, megvesztegetett gazember! mi lett fiamból? hol vannak a szökevények? és más ötven kérdést hadart össze, melyre önmagának adott vagy száz feleletet. Én a világért sem tudtam szóhoz jutni, elővettem hát Jenő urfi látogatójegyét, s felmutattam neki, erre arcza kiderült, ajkai elnémultak s a bot nyugalomba lépett.

- Add ide, add ide! sürgetett s reszkető kezekkel vette a jegyet. Amint végigfutott rajta, nevetett, tapsolt s engem üléssel kinált, mert bizonyosan fáradt vagyok.

E kedvező hangulatot felhasználtam, s a gyámleány házassági engedélyét elkértem, mert Jenő urfi a kisasszonyt mint hites nejét szándékozik haza vezetni.

- Tessék! és soha államférfi, országok és nemzetek sorsát eldöntő okmányt nagyobb büszkeséggel nem szolgáltatott át mint János ezen egyházi kis iratkát.

Lajos gyorsan átvéve a lapot, izgatottsággal bontá szét s belepillantva felkiáltott:

- Természetesen, mond János roppant tudákos kifejezéssel, ha én hoztam, az kell hogy legyen; a kocsis bizonyosan elhibázva mást hozott volna, de én? akár egy csillagdába is elküldhetnének, s meghoznám, hogy a nap egy hét alatt hányszor kerüli meg a földet.

- Engem ugyan fel nem ültetne senki, s ép azért, amire vállalkozom, az annyi mint kétszerkettő-négy.

- Hát két szekér széna s két szekér tengeri, az kétszer kettő, hát négy szekér tengeri lesz?

- Tehát kétszer kettő, az csak kétszer kettő; de két szekér tengeri, meg két szekér tengeri az aztán négy, tehát nem kétszer kettő, hanem kettő meg kettő négy. Na de félre a tréfával, emberül eljártál küldetésemben, s most egy lényeges akadály el van háritva.

- Nem adok neki, ha legfeljebb három órát, s az öreg Cserfay itt lesz. Egy csendlegény az ő kocsiján lóhalálában vágtatott érte.

- De lehetlen ám, mert az igazságszolgáltatás részén lesz, s mi mindnyáján pórul járunk. Nagyságodnak mint nőrablónak meggyül a baja; én kikapok mint hűtlen megbizott, s az ellenséggel czimboráló; hát még a kisasszony? na annak az isten irgalmazzon! eddig csak fogva tartották, de ezentul őrt is állitanak mellé, aki nem lesz más, mint ez a drágalátos himpellér.

János nyomban Lajos után fel s le járva, nekihevült taglejtésekkel kiáltozá:

- Nem, és ezerszer nem! a kivivott kulcsárságot fel nem adom, inkább legszebb reményeimet!

- Jól van; két nagy szolgálatot már tett, de meglehet, ezeknél is kérdésesb ügyek keresztülvitelét fogom még tőled elvárni.

- Ha ész, erő és bátorság kell hozzá, bennem emberére talál, biztositá János uj urát, s mellét hősiesen kidüllesztve, arczának elszánt kifejezést iparkodott adni.

Lajos ily bohózati alakban látva kulcsárját, aggodalmai közepette is elmosolyogta magát, s figyelmeztette:

- Oda benn teritett asztalt láttam, onnan el sem mozdulok, határzá el magát János, ott minden körülmények közt feltalál. És elment oly kimért, szilárd lépésekkel s gondtelt kifejezéssel, mintha valami titkos támadást biztak volna rá, s fejében most készülne a csataterv, melyet mindenki meglepetésére fog keresztül vinni.

Szövetségesét, a huszárt már a csatatéren találta, ép az ágyukat, kancsók alakjában, rendezgette; elébb elsütögettek néhány vaságyut, s miután a tüz torkukon meg nem akadt, utána küldözték a golyókat, a miket jó zsiros fánkok képviseltek.

E bevezetés szónélkül történt, de nagylelkek megértik egymást, tehát leültek, s még jó darabig némán maradtak.

- Nagy dolgok, hallatlan események! kiáltott fel János, mire egy ágyut ujra elsütött.

- Arczáról olvasom le, hogy rendkivülire kell készülnünk, mond a huszár, az ágyuzásban János példáját követve.

- Akkor nincs veszteni való idő, határozta a huszár s felállva, kardját oldalára csatolta; menjünk és verjük el azokat a csendháboritókat.

- Barátom, ez nagy zajt ütne, s bajba keverednénk anélkül, hogy védenczeinken segitve volna. Más tervet kell kigondolni.

- No akkor jól van, nyugtatá meg a huszár: engem azok a csendbontók fel nem tartóztathatnak, ha menni akarok, és én menni fogok egyenesen a szomszéd tanyára, megvásárlok ott a gazdától egy távoleső kazalt, s azt felgyujtom. Ez a csendforgató legényeivel sietni fog az oltáshoz, mi neki első kötelessége, s azalatt a jegyesek kereket oldhatnak.

- Nem jó a tüzzel játszani, inté János szövetségesét, az tovább harapódzhatnék s aztán bőrünkbe kerülhetne.

- Gondoljunk ki hát valami okosabbat, tanácsolta a huszár, mialatt előbbi helyét elfoglalva, a saját és János poharát megtölté; ha ilyen két fejet mint a mienk, összeütünk, csak kikerül belőle valami kóficz.

- Meghiszem azt, hisz ha én meg akarom erőltetni az agyvelőmet, tyüh! még amolyanabb dolgot is fel tudnék találni mint a puskapor.

- Például? az nem megy oly hamar, de engedjen időt, s kisütöm, hogy kétszer kettő nem négy.

- Na hát... hogy is mondta csak? igen, kétszer két kocsi tengeri, aztán kétszer két kocsi széna mennyi az?

János tudákosan elfordult s gondolta magában: ebbe ugy belebonyolultam, hogy nem birok kibontakozni, jónak látta hát ilyetén elütni:

- Majd megfejtem holnap, mert ez igen bonyolult számitást kiván, amire most rá nem érünk.

Aztán belemerültek a szabaditási tervezgetésekbe, melyek egyike kivihetetlenebb lévén a másiknál, egyik tervet a másik után ellökték.

Jánost annyira elragadta képzelete, hogy elég merész volt állitani, ha készletet birna előteremteni, léggolyón szállitaná el őket innen, de nincs hozzávalója, aztán meg az idő is rövid.

A huszár meg minden tervet azzal ejtett el, hogy ennél egy roham sokkal többet érne.

Lajos sem volt kisebb zavarban; a hirre, hogy az öreg Cserfay nem sokára megérkezik s a tudat, mily fogságfélében őriztetnek, egészen kivette sodrából.

- Most cserben hagy találékonyságom, kiáltott fel, innen a menekülés utja zárva van, s ha az a köszvényes gyám megérkezik, fel lesz fedezve cselünk. Boldogságomat, angyalomat kiragadják karjaim közül, s egy nem nagyon tisztességes pert akasztanak a nyakamba. De mit bánom én, akármi történik is velem! nélküle elvesziti az élet rám nézve minden ingerét. És ő, az én drága Lórim! ah istenem! alig tudtam megnyugtatására szavakat találni; aggodalmát tökéletesen osztom s még is vigasztalnom kellett. Most az egyszer nem éreztem át azt, amit neki mondtam. De az idő telik, megérkezésének percze mindig közelebb s közelebb jön... mit kezdjek? mihez fogjak?

Sokszor a legkétségbeejtőbb körülmények közt a képzelet talál mentő fűszálat, melyen ideig óráig a sziv elandalog s a szellem merész röpték kisérlete által felvillanyozza az idegeket, s pillanatra ész, akarat nem ismer lehetlenséget; és a szerencsétlenségben ezek oly pillanatok, amiket egyenesen az égből látszik hozni a csüggedőre őrangyala.

Lajosról e felsőbb lény megfeledkezett; szivét reménytelenül hagyta összeszorulni, s engedte, hogy képzelete szárnyszegetten vergődjék a földön, mint sebzett sas, mely azelőtt bérczek tetejéről, felhőkön tul repült a napfelé.

- De nem fognak ám. Sok jó emberem van: a faluban a biró, koma, sógor atyafi; tanyán a szomszéd, mind tudja és látja mi történik itt, de egyetlen szemhunyoritással sem árulta el, ha pedig rászorulok, segiteni is fognak.

- Ejnye, hát ezt érdemlem? neheztelt Bálint, nem ajánlottam-e fel házamat, nem halasztottam-e el kedves Bandi szógám lakodalmát, pedig a szive majd megrepedt, ugy leste ezt a napot.

- Soh'se sajnálja, az övé lesz Pöske, itt nincs más gyám mint én, már pedig én azt akarom, hogy ép oly boldogok legyenek, akár a Lajos urfiék.

- Nem lesz hajótörés, vigasztalta Bálint, várjon csak, furcsa tréfát csinálok én mindjárt... hm, hm! jó lesz biz az! Ezzel Pöskét előhivta.

- Terhemre van már ez a kisasszonykodás. Szép, szép! de jobban tudok forogni a magam viganójában. Aztán meg ugy őriz Bandimtól az a himpellér, hogy néha ezzel a tiz körmömmel szeretném kikaparni mind a két szemét.

- Jőjj csak ide Pöske lányom, hivta Bálint, te olyan jó vagy, ugy-e mindig mondtam, aztán mennyire szereted Bandit! ugy-e nagyon szereted?

- Már hogy halnál meg a mennykőbe! kiált fel az öreg gazda, akkor mi lenne belőle? No lásd, ép ugy szereti Lajos urfi mennyasszonyát, de itt beüt az istennyila, ha te nem segitsz rajtunk.

- No, no, no! csititgatá Bálint, nem igazán, csak ugy, hogy mások higyjék, de jól vigyázzatok, Cserfay urnak meg kell hallgatni a pörlekedést. Aztán szomorkodjál, ha az uracska vigasztal, vedd hálásan, bánd meg tettedet, esküdjél, hogy nem leszesz Váray Lajosé soha, ez nem hamis eskü, mert szent és igaz; mondd, minden áron szabadulni akarsz a cselszövőtől, ki csak vagyonodért akart, s végre igérd, hogy rögtön visszatérsz vele, de elébb küldje el a csendlegényeket, mert nagyon szégyenled a dolgot.

- Te pedig szépen visszajősz, vigasztalá Lajos, összeházasitunk Bandival, s beleülsz abba a telekbe, amelyet én köszönetül nektek szántam.

- De már megkövetem Lajos urfi, prüszkölt Bálint, tudnak ők dolgozni, aztán meg dolgozzanak is, de meg csunya volna az tőlük, ha bérért tennének barátságot.

- Ráérünk még arról beszélni, fejezte be Lajos a vitát, s most jó lesz a feltünést kerülni.

- Jó biz a, ha egy kicsit meghányjuk-vetjük magunk közt, hogy mikép gázolunk ki ebből a zavarból, aztán meg Bandit is be kell tanitani az uj állapotba.

- Biz ott soh' se féljen, biztatta Bálint, jót állok érte én, hogy akár a torony tetején, vagy a föld fenekén keresztül, de kimentem.

Lajos fölkereste Lórit, hogy a megnyugtatóbb esélyeket közölje vele, s abba a mennyországba pillantson, amelyet Lóri szemeiben lát, de eléggé nézni soha sem bir aztán, odasugja neki, szeretlek mint üdvességemet! szellemvilágomnak jótévő napja, édenem legigézőbb virága, kebelhitem legszentebb oltára te vagy!

Az öreg Bálint gazda is sietett Bandit betanitani, hogy miként viselje magát Pöskével szemben, mit mondjon neki s hogyan jőjjön tűzbe. Előkeritette ugy suttyomban Pöskét is, elmondatta velök a feladványt háromszor is, azután szembe állitotta őket s az egész jelenetet eljátszatta, s csak mikor kifogástalan folyt le az egész, bocsájtotta őket szét, s jóizűt nevetett a markába.

- Igaza van Bálint apónak, a mi boldogságunk bizonyos, azt a jégeső sem veri el, hát nem kell félteni. Nagy baj az igaz, hogy továbbra tolták, de még sem maradhat el. Mindenekelőtt hát azokon segitsünk, a kiknél egy elmulasztott pillanat, vagy áldozat hiány részünkről örökre becsukná a kaput boldogságuk előtt. És hej! minő szerencsétlenség lehet az, el tudom képzelni abból a rövid időből, melyet a boldogságból mi veszitünk el, pedig Bandi azt mondja, hogy az örökre elveszett. Na de semmi, illik másokkal is jót tenni, akkor az isten megáld.

- Te meg ne gondold, hogy valaha oly hamis lehetnék, kivüled bárkinek is szerelmesen a szeme közé nézni.

- Nincs benned egyéb hamis semmi, mint az eszemadta szép szemed, de ez aztán oly hamis, hogy akit megversz vele, ha nem birhat téged, meg kell bolondulnia.

E pillanatban mutatkozott Jenő, s a szerelmeseket együtt látva, el nem fojthatta megvető mosolyát, mialatt gondolá: vajjon mit terveznek? unalmas dolog ugyan utánok leselkedni, de tudnom kell terveiket. Ezzel elrejtődzött, igy folytatva okoskodását: ha nem volna kezében atyám sorsa, s azzal együtt az enyém: ugy a faképnél hagynám azt a lányt, mint szent Pál az oláhokat, de most a kötelesség, vagyis inkább a kényszer őrjévé tőn.

- Lehet-e nagyobb pasquillja a sorsnak, mint az, hogy én, annyi nagyvilági delnő elkényeztetett kegyencze, itt egy paraszt tanya piszkos udvarán elrejtőzve ólálkodom egy miveletlen lány után, akinek se szive, se nevelése s inkább hasonlit valami felöltöztetett konyhalányhoz, mint gazdag örököshöz. És én méltatlanságot, sőt egyebet is, tevé hozzá hátát mozgásba hozva, eltürtem, hogy közelében maradhassak; gorombaságait zsebre raktam, csakhogy kezéhez a kilátást el ne veszitsem. Valóban sok áldozat! s azt hiszem, ha valami Bertramféle szellem megkinálna lelkem rovására olyan fekete szerződéssel jókincsért, készségesebben aláirnám, mint e házassági szerződést. De nincs választás. Lássuk, mit főznek ki? s még jobban elrejtőzött.

Bandi és Pöske halkan beszéltek, de heves mozdulataik elárulták az ingerültséget.

Jenő hegyezte füleit, nyakát előre nyujtotta, s mig kezeiből csövet készite, hogy valami hangot felfoghasson, szemeit a pislogásig összehunyoritotta, bizony nem birt ő egy szót sem kivenni. Már türelmét kezdte vesziteni, midőn szerencséjére Bandi kitört:

- Hiába szépited, ok nélkül beszélsz, láttam amit láttam, te szivesen nézesz Jenő ur szemei közé.

- Istenem! sóhajtott fájdalmasan Pöske, mily hamar vagyok büntetve könnyelmü tettemért.

- Igen téged, vagy magát akarám mondani, követni bün; a mit keservesen meg is bántam. Bubánatban elhagytam az én jó nagybátyámat, aki nem gyámom, de második atyám volt. - Sirásba tör ki. Mennyi szép oktatást, jó tanácsot vesztegetett rám s én csak rád, azaz magára hallgattam. Oh én szerencsétlen! e szavait zokogva mondta el, azután arczát elfedve, könyezett.

- Most meg már sir is? csodálkozott Bandi. Jaj, jaj! ugyan szépen zenélsz lakodalmunkhoz.

Bandi félig kiesve szerepéből, csaknem megindulva Pöske könyüin, elkezdi ruháját huzgálni e szókkal:

- Igen, most üsse meg a kő? igy beszélünk? (kezeit tördösve sir), ah! meg vagyok csalva, ez szörnyüség! szegény öreg gyámom, jó nagybátyám agyon busulja magát és én, oh én kisirom mind a két szememet. És sirva futkosott alá-fel.

Bandit a hideg borzongatta szintén, kicsinált dolog volt az egész, a jámbor fiut még is szive mélyében megrenditette. Ugy volt vele, mint a jó szinész, hogy átérzi szerepét. Amint Pöske fel s alá járt, mintegy delejtől vonatva, nyomban követte lépteit, s gépszerüen mondá, mint betanulta:

Pöske hirtelen megfordult s Bandival szemközt állt, majd elnevette magát, annak szomoruságos kifejezését látva. Bandi csak akkor szedte össze magát, mikor Pöske vagy kétszer bátoritólag a szeme közé kacsingatott. Mikor látta Pöske, hogy lovagjának szíve s esze ismét helyén van, kicsinylőleg kérdezte:

- Ugy ám, s csak nehezen nyögte ki Bandi: olyan keresztet akasztott a nyakamba.

- Keresztet? erre indulatba jött Pöske, s jól betanult mondókáját elkezdte: rászedtél, megcsaltál, elbolonditottál, elforgattad az eszemet, jégre vitted szivemet, s most azt mondod, kereszt vagyok! ilyet még nem mondott nekem soha senki!

- No hát mondtam én, fejezé be hősiesen a csatát Bandi, s még azt is mondom, isten őrizz az ily pergő nyelvtől. És roppant verejtéket törölve le homlokáról, távozott, kimerültebben mint egész napi fáradságos munka után.

Pöske a szederfa alatti padra dőlve, keservesen zokogott, közbe-közbe felsóhajtott:

- Jaj istenem! semmit sem mondtam én, nem is hivtam senkit. Ide-oda kapkod, aztán futni akar.

Pöske ugy tesz, mint ki minden áron szabadulni akar, csaknem küzd Jenővel, s esedezik:

- Azt láttam, hogy ért a dorong és vasvilla forgatáshoz. Mondja az ég szerelmére, miként tudta ily durva ember ezt a nemes, gyöngéd szivet annyira elámitani?

- Mi tart itt annyi idő óta, kezdé Jenő, ha nem szerelem? miért türtem annyi izetlenséget, küzdöttem annyi otrombasággal, s álltam ki annyi kellemetlenséget, ha nem lángoló szerelmemért?

- Mert láttam, mily édesen kacsingatott rá, meg arczát is oly szeliden csipdeste.

- Udvariasságból. A nép gyermekei minden finomabb felfogás iránt érzéketlenebbek lévén, irántuk jóakaratunkat csak is ilyen erősebb szinezetü jelzéssel fejezhetjük ki. Enyelegtem vele az ő módjuk szerint, ez az egész. Szeretni csak kegyedet tudom.

- No lám, csodálkozott Pöske, a harag és szégyen vakká teszi az embert. Meg mertem volna esküdni, hogy engem nem szenvedhet, s azért gyülöltem, aztán meg bántott a szégyen ezek miatt a poroszlók miatt, akikkel mint valami szökevény szolgálót őriztet.

- Van nekem annyi eszem, hogy belássam, s csupán ezért akartam szemeit kikaparni, s erre ujjait körmölésre készen Jenő arcza felé mozgatta.

- És emiatt, folytatá Pöske, most is kész vagyok birokra kelni, e közben öklével fenyegetődzik, azokkal akik megkeseritettek. Dejszen tenyeres-talpas lány vagyok én, aki lelke van!

- Áh-á-áh! aztán utána gondolá: ez valóságos konyhalány! és atyám finom miveltségről beszélt? Mily elfogulttá tesz a pénz s elnézővé a szükség. Mennyi faragni való lesz ezen, s kérdés, hogy gyalulhat-e még valamit belőle az ember?

- Megvallom, zavarban vagyok; miként is ne, mikor olyat tesz fel rólam, hogy ezen intézkedések kegyed ellen alkalmazvák? oh nem, a világért sem, de azon békeháboritó kalandornak nem engedhetünk szabad utat gonosz szándoka kivitelére.

- Még nem késő. Taszitsa el magától az árulót, s térjen vissza karjaimon az erény és nőiesség ösvényére. Vagy szereti még őt?

- Váray Lajost? esküszöm nem, esküszöm az övé soha nem leszek, lenni nem akarok.

- Aztán hallja csak, mond Lóri visszaesve saját modorába, igazán szeret maga engemet?

- Életem függ e szerelemtől, erősité Jenő, de elragadtatás és lelkesedés nélkül. Jőjjön, oh jőjjön e botrányos helyről.

- Nem én addig egy tappodtat sem, mig a ház környékét meg nem tisztitja ezektől a fogdmegektől.

- Az egyetlen szómba kerül, de én csak teljes biztositék mellett teszem. Adja ünnepélyes igéretét, hogy önkénytesen, ellenállás nélkül engem követ.

- Esküszöm, sőt még arra is, hogy magához megyek hitves feleségül, ha elvesz.

- Köszönöm elég! ezt mondva utána gondolá: durva, kaczér, könnyelmü! rám szép boldogság mosolyog s még sem utasithatom vissza, mert a tönkrejutás ennél is rosszabb.

- Több intézkedést kell tennem. Mielőtt a poroszlókat elbocsátom, Váray Lajosnak kell távozni.

- Aztán be kell várni kocsimat, amely atyámért ment. Nem fogja tehát rosz néven venni, ha megkérem, hogy zárkózzék el a szobába, mig én mindent elvégzek.

- Ebbe ugyan belefáradtam, de nem is kicsinység ám kisasszonyt játszani, még pedig oly jól, hogy az urfiak belénk szerelmesedjenek.

Jenő rettenetes gondolkozóba esett; mily közönséges lélek, otromba modor, s durva beszéd! e győzelemnél aligha nem lett volna előnyösebb a veszteség. Ha helyzetünk csakugyan annyira kétségbeejtő, mint atyám lefesté, vajjon nem volna-e czélszerübb egy golyóval véget vetni a dolognak? pah! meghalni az én koromban, igényeimmel és szerencsémmel csakugyan nevetséges volna. Elveszem biz én, aztán nagy a világ, akár soh' se találkozzunk többé az életben.

- Ej ha! szólitá meg a huszár, tán szégyenli ismeretségünket, hogy hátat fordit, pedig szentebbnek kéne lenni, mint amit a földön vagy a pinczében kötnek, mert ez ott fenn a mennyország szomszédságában jött létre.

- Micsoda? botránkozott meg a huszár e merészségen, három szóban, három gorombaságot egy lélegzetre? 'kend, garázda és ficzkó', na hiszen garázdául ugy megkendezem, hogy még csak nem is ficzkó, de valóságos lőre lesz az urból. Ezzel kezdett neki gyürkőzni.

- Dehogy hiszem, felelte a huszár, nem is azért akarom megrázni, hogy emlékezetébe hozzam, hanem hogy emberséget tanuljon, s fenyegető kifejezéssel kezdett feléje közeledni.

- Ejnye, sajnálkozott a huszár, be restellem, hogy a kisasszony ilyen semmiháziért kér, na de nem tagadhatom meg, még ha amolyanabbat kérne is, mert az őrvezető azt mondja: a huszár legyen gavallér. Egyebet nem parancsol szépséges kisasszony? ezt kérdve, felgyürt öltönyét lehuzogatja, s nyugalmas állást véve, folytatja; pedig szerettem volna egy kicsit ráteriteni a vizes pokróczot. Kisasszony! vallja meg igazán, szereti őt?

- Csak bámulom, sajnálkozom, jelenté ki a huszár, hogy egy ily szépséges kisasszony ugy elhibázza a választást. Hisz annak a másik urnak a kis ujja többet ér, mint ennek az ugri fülesnek teste-lelke.

- Most már vége legyen, pattant fel Jenő, méltóságom nem engedte, hogy afféle alantias viszályba elegyedjem, de végre türelmem elfogy, s habár ur vagyok is, vérem felforr.

- Feladom az ezredesnek, jó barátom, a kapitány is barátom, meg a hadnagy...

- Meg a század szabója, esett szavaiba a huszár, és a kovács valamennyi betegeivel, mind barátja lehet, de én nem leszek soha, mert nem szenvedhetem a pofáját. Elnevetve magát, én nem hihetem, a kisasszony nem szeretheti ezt a madárijesztőt. Erővel akarják hozzáadni, szóljon csak egy szót, s én megszabaditom ettől az alkalmatlankodótól, aztán válaszsza azt a másikat.

- Azt ugyan nem teszem, mond a huszár, mert a kisasszony még megváltoztathatja szándokát, s én, isten engem ugy segéljen! szivemből mindent elkövetek, hogy ettől a csodabogártól megszabaditsam.

Ezalatt Bálint gazda arra unszolta Bandit, hogy eszközölje ki Jenőtől szabadon távozhatását, mit az bizonyára nem csak akadályozni nem fog, de kész örömmel megengedi, csakhogy szabaduljon tőle.

- Az egyházban, folytatá az öreg elkezdett beszédét, várd be a mennyegzőtökre összehivott rokonságot s jóbarátokat. Ha tervem sikerül, s ott a szertartás végbement, huzd meg a harangot, s ezzel add tudtomra az ünnepély sikerét, aztán az egész vendégséggel térjetek haza.

Bandi megtört kinézéssel Jenőhöz lépett, roppant fonákosan üdvözlé s elkezdte:

- Uram, ön győzött; mint vesztesfél járulok önhöz, s kérem, szüntesse meg irányomban az ellenségeskedést, s engedjen távoznom.

- Esküszöm, folytatá Bandi, hogy Lóri kisasszonyt ez életben szerelmemmel üldözni nem fogom; birásáért nyiltan vagy alattomban soha semmiféle kisérletet nem teszek. Isten engem ugy segéljen.

- Na, biráskodott a huszár, ha egyik csatározó fél lerakja a fegyvert, s az erőd kapuit megnyitja, a szabad kivonulás mindig megengedtetik neki.

- Legyen, nyugodott bele, vagy is igazabban szólva, kapott rajta Jenő; nagylelkü vagyok, s a boszut közönséges lelkekre bizom. Eljárásomhoz azonban föltételt kötök.

- Ha könyörögve marasztanának is távoznám, mond a huszár, nincs már itt se, akit védelmezzek, se akit szerethetnék. Nem járok én már itt rózsás utakon.

- Eszerint isten önökkel, a csendbiztosig elkisérem, hogy utjokat ne akadályozza.

Jenő a két veszedelmes egyént utnak bocsátotta, s mig látköréből el nem vesztek, szemeivel kisérte. Ekkint meggyőződvén, hogy már nem tarthat tőlük, a csendbiztosnak kézzelfoghatólag meghálálván szolgálatát, s legénységének is félre nem ismerhető módon fejezvén ki elismerését, gondolatokba mélyedve tért be a tanyára.

- Nem hiszek egészen a sikerben, felelt Lóri, pedig az én reményeim vérmesek szoktak lenni, de most még sok esély küzd ellenünk.

- Ha is, szembeszálltunk eddig annyi nehézséggel, s megtörhetetlen akaratunk, véghetlen szerelmünk nem ismert lehetetlenséget soha, s most, mikor maga az ég is kedvezni látszik tiszta érzelmeinknek, most hagyna el a remény? nem, nem! én most már minden jót hiszek és reméllek.

- Akkor én is kész vagyok rózsaszinben látni mindent, ha te igy beszélsz, nevetgélt Lóri! s hajlandó vagyok ezt az egész kalandot roppant érdekesnek találni.

- Valóban az is; üldözés közt történt az eljegyzés, letartóztatás alatt telt el a mátkaság és...

- Lajos! Ha az ég czélunkat elérni engedi, ezt az öltözetet elteszem örök emlékül s házasságunk évforduló napján mindég fölveszem, s ebben fogok hálát adni istennek.

- No az isten áldja meg az urat, hogy annyi badarság után egy okos ötlete is volt, mond Bálint gazda, s elküldte azokat a csendháboritókat, vagy mik; legalább itthon érzem magamat, s ha megjő a násznép, szive szerint mulathat, mert ezek a cselédeim még ma összekelnek. Az urat is szivesen látják a lakodalomra. Ejnye szógám Bandi s te is Pöske, hogy itt feleditek magatokat, siessetek készülődni, mert még majd az a szégyen lesz, hogy rátok kell várni.

Lóri néhány lépést tesz, aztán megállapodik, megindulással néz Lajos szeme közé s bensőleg szól:

- Most, hogy oly közel van az eldöntő pillanat, reszketek, elhagy bátorságom; Lajos, én egész éltem kilátásait, reményeit teljes bizalommal kezeidbe adtam.

- És én, vágott közbe Lajos, mint legszentebb letéteményt, örökre hálás szivembe zártam.

- Igen, igen! nyilt homlokod, bátor tekinteted s szende mosolyod kezeskedik boldog jövőmről.

- Turbékoljanak csak sokáig, mindjárt rajta vesztünk, s annak aztán nem én leszek az oka.

- Abból ugyan semmi sem lesz, mond Lajos, s Lórit kézen fogva, a házba szalad.

- Nem dobog fel a szive, kérdé Jenő Pöskétől, ha boldog jegyeseket lát, kik oltár elé készülnek.

- Kegyedtől függ, hogy minél elébb. Csak rövid türelem, biztatá Jenő, kocsim mindjárt megérkezik, aztán el... el oda, ahonnan hosszantartó édes öröm mosolyg felénk.

Jenő összerázkódott. A gondolat, hogy többé semmi akadály, s e nő sorsa az övével közös leend, hogy már csak idő kérdése, mikor fog lelki szabadsága ezen szellemi börtönbe taszittatni?... hiába tőn magához kérdéseket, ha vajjon sziv, ész és nevelés, vagy erény fogyatkozik-e nála nagyobb mértékben? És még is, elmélkedett, el kell őt vennem vagy a szegénység keservein kivül, atyám szégyenét a gyámszámadások miatt megérnem... Mit tegyek? nehéz elhatározni, hogy a kettő közül melyik lealázóbb?

- Még nem kaptam feleletet, verte fel Jenőt elmélyedéséből Bálint, lesz-e szerencsénk a lakodalomhoz?

- Köszönöm atyafi! csak kocsimat várom, mihelyt az megérkezik, elutazom mátkámmal.

- Igen? na, szerencsés utat, mond Bálint, hamisan pislogva; és nagyon sok boldogságot.

- Bizonyosan csak szép szerencséről beszélhet a nagyságos ur, ily drága kincset, mint ez a kisasszony, aztán akkora nagy vagyont csak amugy könnyedén elvadászni.

- Büszke vagyok rá, folytatta Bálint, hogy az én szegény házam szolgált közvetitőül. Nem is fogja elfelejteni ugy-e?

- Már a zsebemben akar kotorászni, gondolá Jenő, az egész világban minden paraszt szakasztott olyan, mint a másik, haszonleső egy szálig mind. Most, hogy győztes fél vagyok, testestől-lelkestől részemen van; azelőtt, mig egy vadsereg ellen küzdöttem, nyársra hagyott volna huzni. Milyen világos példa volt ez, hogy a szellem mennyire uralja a nyers erőt? e csőcselék kardosan, vasvillákkal s egész csoport rosz akarattal fölfegyverkezve támadott rám, s én az ész felsőbbségével mind szétszórtam őket, ura maradván a csatatérnek. A hadikárpótlás csak megvolna arám hozományában, de a birtok foglalástól irtózom!

A társalgás megszünt; Pöske a szederfa alatti padra ülve, két kezét ölében pihentette, s nagy fekete szemeit a kéményen levő gólyafészekre meresztvén, látszott, hogy semmin sem gondolkozik. Jenő érthetlen szavakat dünnyögve járt fel-alá, néha homlokára csapkodott, mint ki nagy gondokkal küzd. Bálint gépszerün megtömte pipáját, kicsiholt, rágyujtott s elkezdett füstölni, mint olyan gazda, akinek jórendben van a szénája.

Veron asszony megjelent a konyhaajtóban; arcza ki volt pirosodva a lángtól, homloka verejtékezett a sürgés-forgástól, kifárasztá a sok sütés-főzés, melyet a körülmények miatt Pöske segitsége nélkül végzett. Tekintete Bálint gazdáéval találkozott, s sokat mondó szembeszéd fejlődött ki köztök, mely mindkettejök megelégedésére válhatott, mert elégült mosolylyal fordult Veron asszony vissza a konyhára, s Bálint gazda vigabban eregette a füstöt izzó pipájából.

Mindhárman megrémültek, ahogy János lelkendezve, mintha megszilajult szelindek, vagy felbőszült bivaly üldözte volna, közébök rohant. Megállt, szorongva körül tekintett, nagyot fujt, s kinyögdécselte:

- Itt állt meg a kocsi, hadarta János, s aztán utána morogta: nem tudták elragadni azok az ostoba lovak.

- De láttam, erősité János, ahogy a kocsiból kisegitették, s keresztyéni ájtatossággal hozzá gondolta: bár darabonkint szedték volna le.

- Na édes kis cselédem, elmehetsz már, sőt menj is, aztán öltözködjél vissza a magad valóságába, mert ennek a tréfának vége.

- S meglehet, sóhajtá János, az én kulcsárságomnak is. Aligha ma nem követtem el életemben az első ostobaságot.

- Menj, menj, biztatá Bálint Pöskét, segits az anyjoknak, mert meglehet, hogy még ma itt lakodalmazunk.

- De csak jó is lesz, ha már egyszer megtörténik, sohajtott Pöske, s zergekint szökdécselt a konyha felé.

- Na Bálint! biztatgatá magát az öreg, eddig csak könnyü volt ennek a sora, hanem ami most fog következni, ahoz ilyen paraszt ész aligha nem lesz kevés. Szivét megtapogatva, kétesen csoválgatta fejét, s folytatá: a bizony! nem szégyenled magad vén Bálint? ugy szorul itt, mintha félelem bántana. Hát nem is más biz a, de mikor annak a Lajos urfinak nagyon kivánom a boldogságát, aztán meg hálámat is meg akarnám mutatni, hát tartok tőle, hogy most, mikor el kellene dőlnie, majd az egész feldől.

- Jól okoskodik, kottyant bele János, épen igy vagyok az örökös kenyérrel.

- Le kellett volna rázni. Eresztettek volna csak rá engem meg a huszárt, ugy szétszórtuk volna, hogy a vármegye most csak rongyaikat találná meg.

- Tán már oda is érhettek? s elkezdte Bálint az időt s messzeséget magában számitgatni.

- Azt számitja, kérdé János, hány jutott volna egyre? azt olyan legény, mint a huszár és én, nem szokta figyelembe venni.

- Bizony, bizony, mormogta magában Bálint, már ott lehetnének; ha valami érte őket? ha hálóba kerültek? ha ez a kiállhatlan Cserfay tuljárt az eszünkön? már csakugyan megadhatták volna a jelt... Na, na vén bolond Bálint, hová gondolsz, csak nem szaladhattak.

- Jönnek! figyelmeztette a kulcsárjelölt Bálintot, s egy kocsioldalhoz támaszkodva, állást foglalt, mialatt egész bátorságát összeszedni iparkodott. Csak a huszár itt volna, majd megmutatnám én! de meg uj uramat sem tudom, hova lett? csakugyan szörnyüség, igy magamra hagyva megküzdeni ezekkel a sárkányokkal.

És ezek a sárkányok csakugyan ijesztő alakban közeledtek; Cserfay egyik kezével Jenő nyakát fonta körül, a másikban karvastagságu nádbotot tartva, melyet támaszkodóul használt, mig ide-oda kapkodó lábait lépésről-lépésre oly sziszegés közt rakta a földre, mintha mindig törött üvegekbe hágna. Jenő - tán nem annyira a teher sulya alatt mint azon tekintetből, hogy atyja oly magasra ne kapaszkodjon, - görnyedezett, mi által e két alak azt a benyomást okozta, hogy az ember hajlandó volt félteni, miszerint kissé erősebb szél képes őket eldönteni.

János lopva lehuzta fejéről sipkáját, s oly ájtatos képet csinált, mintha imádsághoz készülne.

Cserfay a padra ült, lábait botja segélyével kényelembe helyezte, szemeit élénken körüljártatta, aztán felkiáltott:

- Ezen áldozat szükségesnek látszott még akkor, mentegetődzött Jenő, nem hittem s még kevésbé várhattam a kedvező fordulatot, mely ügyünk diadalát meghozta. Ne sajnáld tehát kedves atyám ezen áldozatot, mindenesetre az utolsó.

- Azt reméllem is, mert ilyen nyakra-főre utazásokat, elszigetelt magányt, örökös izgatottságot, hóbortos nőszeszélyt, idegfeszitő eseményeket tovább el nem birnék.

- Annak ugyan szivből örvendek. Mondd csak, tudakozódott Cserfay fiától, az egész időt itt töltötted?

- Képzeld! e szemét közt, küzdve durva erő ellen, folytonosan visszaverni a leggorombább megtámadásokat! s mig egy részről a merényleteket hiusitottam meg, másrészről gyámleányodat kelle oltalmaznom. Akárhány hős elvesztette volna bátorságát.

- Abba soha sem kétkedem, szólt elbizakodottan Jenő, meg voltam győződve, mihelyt személyes találkozásom leend Lórival, be fog következni a megbánás és megtérés pillanata.

- Lóri átlátja hibáját, bánja eddigi cselekedeteit, s bocsánatot esdve meghajlik akaratod előtt.

- Nem akarok dicsekedni, de ha nőhóditásról van szó, na ott kiállom a versenyt, nem efféle zugudvarlóval, de a nagyvilági termek sok elkényeztetett hősével is.

- Igen, az esküvő? ismétlé Cserfay, vagy mi más czélra kéretted Lóri házassági engedélyét?

- Igen is én, hebegte János, alássan kérem, ez a parasztlegény nyargalt utánam.

- Biz én nem kérdeztem, hogy ki fia? igen, mikor hazafelé mentem, s azt mondta: a nagyságos Jenő urfi üzeni és parancsolja, hogy azt a házassági engedélyt kérjem el.

- Hova? csodálkozott János, hát átadtam Bandinak, hogy kézbesitse annak, aki parancsolta elhozatalát.

- Én ostoba? neheztelt János, én, aki ugy ki tudtam keresni, bemenet balra, kijövet jobbra; a második osztályból előlről tizenöt, hátulról tizenöt...

- Érjen utol hát na! ingerlé János s elszaladt. Mikor jó távol volt, magába szállt s elgondolta: itt szerencsémet eljátszottam, uj pártfogóm pedig elpárolgott mint a kánfor, kezdek tartani tőle, hogy az örökös kenyér helyett a mai sem lesz meg. Aligha nem jutottam két szék között a földre. És ez tanulság, hogy a bizonyos jót soh' se koczkáztassuk a bizonytalan jobbért. Szép, szép az a tanulás és tapasztalás, csak baj, hogy az egyik későn, a másik a magunk kárán jön. Kimaradtam biz én, mint a vakandturás a hóból. Megindulok uj pártfogóm fölkeresésére, majd csak lesz belátása. - S a közel falunak vette utját, itt az egyház körül csoportosulást látván, oda ment, ahol nagy meglepetés várt rá.

Ezalatt Cserfay és fia sokáig szótlan néztek egymásra, egyik a másikától látszott véleményt vagy felvilágositást várni.

Bálint is idegesen mozgott, hol a napba nézegetett, majd a földre sütötte szemeit, s magában gondolá:

- Most már ideje volna hallani,... ha elkéstek?... ha meggátolták...? olyan nyugtalan vagyok, mintha talpam alatt a föld égne.

- És az a semmirekellő János is elszaladt, mielőtt illőn kihallgathattuk volna, s minket itt hagy a legnagyobb tájékozatlanságban. Igy tünődve Cserfay, Bálintra kiáltott:

- Az irásról? együgyüsködött Bálint, nem tudok uraim, soha sem tanitottak rá.

- Ujra születtem, hogy ismét a magam bőrében lehetek. Csupa balkezes voltam abban az uri ruhában. Hát még Bandi? isten bocsáss, de ugy rám jött a nevetés, valahányszor láttam őt, mintha csak az eszem ment volna el. Eközben két korsót ragadva, vigan ment a kuthoz, ép akkor, midőn Bálint fentebbi szavait ejté.

Jenő Pöskét meglátva, a csodálkozás s meglepetés minden kifejezésével mondá:

- Hihetek-e szemeimnek? csakugyan ő! tán a találkozás első rohamának kikerülése végett nyult ezen eszközhöz. Hahaha! Szegény egyszerü lányka! milyen naiv ötlet? mintha bizony a ruhával megrovandó tettét is levetkőzte volna. Vagy pedig atyám megérkezése hozta oly zavarba, s tekintete, szemrehányásai elől rejtőzött ezen öltözetbe? Akármint legyen is a dolog, azonnal végét kell vetnem. Pöskéhez ment, s félig tréfásan, félig szemrehányólag szólitá meg: ugyan mi jut eszébe?

- Ez alakoskodást? kérdé Jenő, ez gyermekes ötlet az igaz, s valódi czélját eltalálni alig birom. Tréfának ma, ily komoly perczben, nincs helye, s kivel is üzhetné azt? valami bizalmas társaság felviditására, mulató kör megélénkitésére vagy szerelemféltő szerep eljátszására volna egy kis értelme, de egy öreg nagybátyát, tisztes gyámot igy fogadni, megengedjen, de kissé nagyon is bizarr gondolat.

- Ne tartson semmitől, biztatá Jenő, minden feledve van; kegyed oly fiatal, hogy az egész hiba másnak vétkeül róható fel. Legyen meggyőződve, részünkről e kis tévedés soha sem fog emlitésbe jönni. Menjünk atyámhoz. Pöskét, ki arczát folyton eltakarva tartja, derekán átölelve, gyöngéden Cserfayhoz vonja ezen esdekléssel:

- Szivemből megbocsátok, szólt elérzékenyült hangon Cserfay; de mondd édes gyermekem, mire való ezen álöltözet?

- Gyermeki ötlet, védelmezé Jenő, bizonyosan igy akart téged kiengesztelni. Azután Pöskéhez fordulva folytatá: Nézze atyám szelid tekintetét, jóakaró mosolyát s engesztelő kifejezését; tekintsen ez örömet sugárzó arczba, s látni fogja, hogy nem áll szigoru biró előtt. Ezzel Pöske kezeit csendes óvatossággal arczáról elvonta.

Cserfay Pöskét megpillantva, visszahökken, s szemei hirtelen megüvegesedtek, s hangja kisérteties tompaságot nyert, midőn száraz ujját reszketve egyenesité ki, s Pöskére mutatott:

- Félre beszélsz, vagy tréfát akarsz velem üzni? szólj! türelmetlenkedett Cserfay, vagy mindjárt megüt a guta.

- Engem már megütött, még pedig agyba-főbe ütött, sopánkodott Jenő, s mint ki nem tudja, mihez kezdjen, heves léptekkel járt fel s alá, közben türelmetlenül toppantott, tenyerével homlokát csapkodva, s öklével mindenfelé fenyegetődzött.

Cserfayt is utolérte az idegesség; arczizmai rángatóztak, hol egyik, hol másik vállát felhuzgálta, mintha egyik karjából a másikba tüzes golyó szaladgálna át, reszkető lábait egymásután végig fektette a padhoz támasztott nádbotján; felugrált, s meg leült.

Bálint nem sokat figyelt arra mi körülte történik, gondolatai messzebb keresték az eseményeket, ahonnan feszülten várta a jeladást, de hiába várt, s ez tette szorakozottá.

- Kikérem, hogy valaki leendő menyemet gyalázza, tiltakozott hevesen Bálint. Ez egy tisztességes, erkölcsös és dolgos leányzó.

- Az akasztófára valók rászedtek, dühöngött Jenő, megcsaltak, tönkretettek.

- Most már jajgathatsz, tevé szemrehányásait Cserfay. Azt gondoltam, okosan fogsz eljárni, te nagyvilági tapasztalataiddal, hóditó szellemeddel és éles eszeddel behatolhatsz nem csak a házak, de még a szivek titkaiba is, aztán ime felsültél, mint a legtapasztalatlanabb s együgyübb tanoncz. Hisz ha szamarat akartam volna küldeni, s már magam nem mehettem, ennél különben eljárt volna János is.

- Gyönyörü okoskodás egy atyától elitélni fiát azért, mert egy csapat rablótól meg hagyta magát támadni. Egy áruló szolga kiséretében a veszedelembe küldtek, s most, hogy küldetésem balul ütött ki, engem vádolsz, mert egy magam nem valék képes jóvá tenni azt, amit te elrontottál.

- Micsoda? én vagyok az oka, hogy egy paraszt lány előtt Don Quijotte de la Mancha szerepét eljátszod, mig azalatt a neked szánt szerencse tova repül.

- Én tévedhettem, hisz sötétben kellett tapogatódznom, de neked módodban volt őrködni felette, parancsolhattál vele.

- Engem szinte. De még nincs vége! kiáltott fel Jenő, ezt az egész titkos szövetséget bezáratom; s a szökevényeket a világ végéig fogom üldözni!

- Téged? támadott rá Jenő, vegyen el a Belzebub nagyapja, te! te rut boszorkány!

- Igen? jajdult fel szinlelt keserüséggel Pöske, mig drágalátos szép kisasszony voltam s most, mert szegény földmives lány lettem, boszorkánynak csufol. Bizony inkább megyek a dolgomra, mint a maga hazugságait hallgassam. Korsóját fel-felkapja s menni akar.

Jenő egy kinzó gondolattól hirtelen megkapatva, Pöskéhez ugrik, két kezével azt vállainál görcsösen megragadja s lázas izgatottsággal kérdi:

Jenővel forogni kezdett a világ, szemei előtt minden elhomályosult, s szivét ugy összeszoritotta valami, mintha vasmarok akarná elfojtani dobbanását. Néhányszor levegő után kapkodott, mig ki birta hozni e néhány szót:

- Aki velem öltözetet cserélt? nem tudom megmondhatom-e már? tünődött Pöske, de azt hiszem igen, hát az bizony Lóri kisasszony volt!

Az öreg Cserfay tele méltatlansággal s keserü csalódással, fiához fordulva szólt:

- Tiz évi fáradságos munkám épületét néhány órai ostobaságod romba döntötte.

- Hol volt az eszem?! minő káprázat vagy varázs vakitá meg szemeimet, hogy kecses mozdulataiban, nemes alakjában, biztos tekintetében fel nem ismertem az urinőt? minő fátyol hull le szemeimről! most, most, hogy tudom ki ő? most meg van fejtve a vonzalom, mely ellenállhatatlanul ragadott hozzá.

- Jókor már, esett szavaiba az öreg Cserfay, sorsunk kezedben volt, s te elügyetlenkedted. A nagy világfi, a finom tapintatu arszlán, a keresett udvarló, ki a női szivekben ugy tud olvasni mint a nyitott könyvben, egy miveletlen s tudatlan pórleány által rászedeti magát. Kaczagni tudnék e történeten ha nem volna oly nagyon szomoru!

- Erély, esély és gyorsaság menthet meg! kiáltott fel Jenő, még semmi sincs veszve, azonnal értesiteni kell a hatóságot. És e népen példás elégtételt szerzünk. Ezzel Bálinthoz fordulva, folytatá: először is téged veszlek elő, te álnok paraszt.

Bálint, ki eddig fedetlen fővel állt ott, kalapját felcsapja, pipáját szájába veszi s megszólal:

- Hogy mondta az ur? nem hallotta még soha, hogy a bagoly is ur a maga fészkében? csak egy oly goromba szót még, s elfelejtve a magyar vendégszeretetet, galléránál fogva a sövényen keresztül repitem ki az utra.

- Csak azért, drága ur! mert házamat megszállták mint a sáskasereg, s jól tudom, hogy az önféle urak a szegény szántóvető ember leányát is olyan elszerezhető jószágnak tekintik, hát ilyen szemtelenségek ellen akartam megvédelmezni. Értette uram? ha nem tetszik, ott a biró, meg a törvény, én ott is ember leszek magamért.

- Na, na! mérséklé Cserfay Jenőt, ülj ide mellém, tüzeléssel már csak többet árthatsz. Majd szólok én vele. Aztán feszelgett, köhécselt, ráspolyozta a torkát; elővette burnót szelenczéjét, rácsattantott, fölnyitá s odakinálta Bálintnak: Tessék!

- Jőjjön atyafi, szólt Cserfay kesernyés arczára barátságos kifejezést s szederjes ajkira édes mosolyt erőltetve, ide mellém, ide ni! mi öregek jobban megértjük egymást. Ez a fiatalság szeles, elragadja a tüz, s megvakitja a szenvedély. Mi is voltunk fiatalok, tudjuk, s azért sokat megbocsátunk nekik. Az öregek már nyugodtan beszélhetnek. Na, ne tagadja na! kelmed tudja merre vannak? tudja atyafi, felelős vagyok, mert gyámleányom.

- Azon felül nagybátyja is, óhajtanék neki megbocsátani, szeretném karjaim közé zárni.

Bálint a pipát kikapja szájából, a kalapot fejéről leveszi, s mint ki füleinek nem hisz, vontatva kérdi:

Cserfay pislog, hunyorog, s örömrángatózással lökdösi oldalba fiát, hogy figyelmeztesse, minő hatással tud ő szónokolni, s aztán bizalmasan mondja Bálintnak:

- Ugy-e? büszkélkedett Cserfay, s ismét Bálinthoz fordult, a csábitgatást ekként folytatni: Amint mondám, a kelmedé, ha tudja hol vannak? s utbaigazit.

- Igen, igen! már bizonyos! fejéhez kapkod, tapsol, bokáját összeveri, s tele lelkesedéssel hangoztatja: Anyjok! Pöske, csak hamar süssetek, főzzetek, minden jól van már.

- Oh én is! állitá Cserfay, megkönnyebbültem, meggyógyultam, megifjodtam, és erős kisérletek után felállva, Bálintba kapaszkodik, ingadozó lábát hányni-vetni kezdi, s közbe kurjongatva, határtalan örömének a legnevetségesb kifejezését adta. Ugy ám atyafi! biztatá Bálintot, én nagyon bőkezü vagyok, ha nekem valaki szolgálatot tesz.

Jenő megbotránkozással fordult el ezen bohózatos jelenettől, s bár maga is nevetséges helyzeteken ment át ezen átkozott tanyán, az a vigasza vala, hogy nem önkényt csinált magából bohóczot, mint most atyja, ki vénségére, szerencsétlen lábaival, reszkető tagjaival versenyt bokázik egy vén paraszt gazdával.

- Eh fiam! biztatá Jenőt az öreg ur, hát nem lelkesit fel téged is a mi jókedvünk? miért nem járod? lásd még én is elbirom, ezzel karját megragadva, fülébe sugta: végy erőt magadon, s küzd le büszkeségedet, a néppel igy kell bánni; ha látja, hogy nem veted meg, kezedbe adja szivét. Ugy-e, én hogy megpuhitottam? hallgass rám, ha czélt akarsz érni, és ugrálj.

Erre aztán Jenő is elkezdte felkapkodni egyik lábát a másik után, ép ugy, mintha hol az egyiket, hol a másikat ostorral csapkodták volna, arczán azonban az undor és megvetés kifejezése volt látható.

- Aztán mondja csak kelmed, kérdezé furfangos mosolylyal Cserfay Bálinttól, hol találjuk fel őket?

- Hát... hát akiknek felfedezéseért a telket s ökröket ajánlottam, világositá fel Cserfay.

- Hát magyar emberek az urak? kérdé Bálint, kalapját homlokából hátra tolva; mikor árulta el tisztességes magyar ember vendégét, főképp ha az oltalmát és segitségét kérte? köszönjék, hogy szegény hajlékomban vannak, különben ezért a föltevésért ugy megugratnám, hogy a lábuk sem érné a földet. Nem magyar az, de czudar, ki jóravaló embert ily erkölcstelenségre meg akar vásárolni.

Jenő a verejtéket kezdte homlokáról törölni, de őt korántsem a táncz, hanem Bálint nyilatkozata izzasztá meg.

- De kelmed majd kiugrott a bőréből, ugy megörvendett a telek, és négy ökör hallatára.

- Süsse meg az ökreit, tört ki Bálint, s vendégeskedjenek rajta olyan jómadarak, mint az urak la! a telket meg vesse be kendermaggal, hogy elég kötél teremjen az olyan áruló gazemberek számára, mint a milyet az urak belőlem akartak csinálni; de főkép azok számára, kik a helyett, hogy az erkölcsöt a szegény tudatlan nép közt terjesztenék, pénzükkel s roszlelküségökkel a romlottság magvát hintegetik a nép szivébe.

Cserfay álla leesett, szemei elhomályosultak s hangja rezgett, midőn tördelt szavakkal rebegé:

- Mert harangszót hallottam, felelte Bálint gazda, szemeit hálásan emelve éghez, s e harang hangja az urak áskálódásainak s reményeinek lélekharangja volt.

- Értesz te ebből valamit? kérdé Cserfay fiát, mintegy remélve, hogy ami az ő fejében megfordul, csak agyrém, s tán Jenő tisztábban lát, s válaszából majd merithet valami vigaszt.

- Szerencsétlen! meg akarsz ölni? dörgé az öreg Cserfay, s ebben minden erejét összeszedni látszott, mert alig hangzott el, kimerülten roskadt le.

Az öreg Bálintban feldobogott a jó magyar sziv; feledte az ellenségeskedést, nem gondolt a köztük történt szóváltásra, hanem sietett a szenvedő gyámolitására.

Jenő annyira le volt sujtva, hogy magának is támaszra volt szüksége, mit a szederfa törzsén meg is lelt.

Bálint az anyjokat hivta segélyül, ki bár boszankodott, hogy a pirosló lángosokat Pöskére kell hagyni, mégis elébbre valónak tartotta a betegápolást.

Bálint támogatta az öreg Cserfayt, Veron meg vizes kendővel dörzsölgette. Rövid idő mulva magához tért.

- Csak kis mértékben adtam vissza a kölcsönt, jegyzé meg rá bágyadtan Cserfay, aztán mint vértanu, forditá szemeit Jenőre, szomorun sóhajtva:

- Nos atyám! viszhangozta Jenő oly hangon, mintha az a sir fenekéről jönne.

- Nosza hamar, mond Veron asszony, a vizes kendőt el akarván dobni, s ugy csapta Jenő fejéhez, hogy az körültekerőzvén, oda tapadt arczára, és sehogy se birta leszedni.

- Ne közelits sátán! kiáltott Jenő, hangjáról megismervén félelmes ellenségét, s mint valami megbokrosodott csikó, rugdalódzott, hogy ekként védje magát.

A huszár, ki még a lórugás elől sem szokott tágitani, keveset törődött e handabandával s mert a vizespokrócz ráteregetése is szenvedélyei közé tartozott, Jenőhöz ment, s egy ügyes csavaritással a vizes kendőt ugy megerősitette fején, hogy később is más szabadithatta meg tőle.

- Ha nyitott szemekkel vak volt, tán most bekötött szemekkel láthat valamit. E szókkal vagy kétszer megforgatta áldozatát a huszár, hogy az magát ne tájékozhassa.

- Hogy kereket ne oldhasson, mig a násznép meg nem jön. Gyönyörködni akarok boszuságán.

Jenő mindenféle hanglejtésen át szitkozódott, s a tábornoktól kezdve le az őrvezetőig minden előljáróval fenyegette a huszárt, aki semmikép sem akart megijedni.

Az öreg Cserfay is megsokalta e gonosz tréfát, s megparancsolta Jánosnak, hogy Jenőt mentse ki kellemetlen helyzetéből.

- Én tisztviselő vagyok, mond büszkén János s ha akarom, az urat nem is ismerem.

- Csak ettem, elég savanyu volt. Egyébiránt egy csepp éles észszel kinézhette volna belőlem, hogy valami felsőbb lény vagyok, s az inaskodás csak álarcz egy nagy eszme kivitelére.

- Azt mondják, azáltal lehet elérni az életbölcsességet. Nyugtatá meg János.

Ezalatt Bálint nejével sürgölődtek a vendégség elfogadása körül, Pöske meg a süteményeket rendezgette.

- Ugyan vitéz ur! szólitá meg Cserfay a huszárt, ha háboruban fegyvertelen ellenséggel találkoznék, mit csinálna vele?

- No lássa, az ellenséggel szemben nagylelkü, s itt nem restell egy fegyvertelen magyart elkinzani.

- Az igaz, de mikor ellenségesebb pofája van a világ minden ellenségénél. Ám legyen, senki se mondja, hogy Sujtás Laczi nem gavallér. Ezzel, mint ki nagy áldozatot hoz, Jenőhöz lépett, s annak szegény fejét kiszabaditá a hideg boritékból.

Jenő megpillantván maga körül a huszárt, ugy félre ugrott, mint ki kigyóra hág.

- Jer fiam, vezess el e helyről, hova végzetes órában tettük be lábainkat.

- A hatóságokhoz fordulunk, mond Cserfay, lesz belőle botrány, mit kerülni akartam gyámleányom érdekében, de ha ő ugy akarta, hát legyen.

- Csakhogy már késő! kiáltá János, kalapját a levegőbe dobálva, mialatt élénken ugrándozott.

Sietve akart a két Cserfay távozni, de elébb jött az ár, mint a mentő ladikot elérték; a kapun vig násznép zajlott be, s ők az elsodortatás veszélye elől félrehuzódtak.

Felbokrétázott s szalagozott két legény tánczolva vezette a menetet; mindkettő magasra emelt botja hegyén virágfüzér volt diszes csokorral, melynek hosszan kigyózó végeit a szél vigan lengette. Utánuk a nemzeti zenekar jött, melynek még kezein tapadt a sár, mert a vályogvetéstől fogdosták el, de azért oly ingerlőn huzták a talp alá, hogy a nyomban következő lány- és legénysereg csak ugy aprózta menetközben.

Pöske a konyhaajtóból sűrűn omló könnyek közt nézte, s mig köténye egyik sarkát erősen rágdicsálta, szomorun sohajtott:

- Istenem! mind ez nekem készült; e vendégség, virág, zene, jókedvü fiatalság mind az én boldogságom megünneplésére szolgált volna, s másnak jutott, mig én csak nézője lettem. Na de, vigasztalá magát, meghagyták Bandit, s ő még is csak az enyém lesz.

A bevonuló csoport közepén érkezett meg Lóri karöltve Lajossal, most már nem népies, de polgári öltözetben.

Cserfay a gyámleány megpillantásakor Jenőre, Jenő meg a szederfához dőlt; szerencse, hogy a szederfa nem látott, mert az is eldőlt volna, akkora lőn a hüledezés.

- Az egyre megy, de csakhogy itt vagyok! én gyámatyai hatalmammal élek, s Lórit visszakövetelem; azt a nőrablót pedig a törvény nevében letartóztatom. Az elöljáróságnak kötelessége engem e téren támogatni.

- Minden erőlködése és intézkedése ez ügyben hasztalan, mond Lajos, van szerencsém önnek bemutatni nőmet. Egyenest a szentegyházból jövünk.

- Hol sirig tartó hűséget esküdtünk egymásnak, tevé hozzá Lóri, melyet a lelkész megáldott.

- No, no! csititgatá Bálint, azt mondja erre a magyar példabeszéd: .......... nem hallik mennyországba.

Jenő szégyentől és boszutól lesujtva, ugy állt a szederfához dőlve, mint a bitóhoz kötözött bünös; nem merte szemeit Lórira emelni, sőt még Lajost is kerülte megzavart tekintete. Keblét még soha sem dulta ily pusztitó harcz; egyrészről elbizakodott hiusága, követelő szelleme, s rátartós éleslátása szenvedett oly vereséget, aminőről soha még csak fogalma se volt; más részről az élet költészetének réme, a magasztos gondolatok fékezője, s minden élvek határozott gyilkosa, a nyomor idegrázó kilátásai támadták meg. A nyomor eszméje előtt léha lelke meghunyászkodott, s egész valójában összezuzva ugy állt ott, mint ki a halálos csapást várja.

Lajos megszánta s legőszintébb részvéttel lépett hozzá, kezét jóakarólag vállára tette, s megnyerő, bizalmas hangon szólt:

Jenő mélyen sóhajtott, amiben körül-belől ez a válasz feküdt: semmivé tettél, részvéted csak guny.

- Bizonyára sokat, nagyon sokat megbocsátana ön nekem, folytatá Lajos, ha tudná, vagy elképzelné, mennyire szeretem Lórit.

- Mihent számitással történik, higyje el, nincs valódi szerelem, s vége a boldogságnak. Ha ön czélt ért volna, tán büszke lehetne győzelmére, de szivének alig találná fel mennyországát, mig én üdvezülni érzem magamat a viszontszerelem lángja által. Ha kissé gyöngédtelen voltam ön iránt, bocsásson meg, hisz ön is fiatal, tehát tudhatja, mire nem képes és kész a szerelmes, hogy utjából az akadályt elháritsa.

- Mi élet-halál harczot viseltünk, ön a győztes, s én kénytelen vagyok a béke-feltételeket elfogadni.

- A miknek első fejezete, esett a társalgásba Lóri, hogy mint jó rokonhoz illik, vonzalom és szeretet legyen köztünk.

- Nem vagyok bátyja, nem akarok az lenni, heveskedett az öreg ur, én e házasságot nem ismerem el.

- Hát elhagyott ég és föld? sóhajtott Cserfay, mi lesz belőlünk, dörmögé utána maga elé; gyámszámadásaim, a bukás, a szégyen... ezt akartam elkerülni.

- Ami a gyámszámadásokat illeti, azok bevégezvék; mi elintézetteknek tekintjük, mondá Lajos, hitelesen kiállitott okmányt nyujtván át. Im a fölmentés.

- Oh ti jó, nagylelkü gyermekeim; szólt az öreg Cserfay föléledve, vegyétek áldásomat.

- Értik most örömemet a harangszó hallatára? kérdi Bálint a két Cserfaytól.

- Siketültél volna meg tőle! jegyzé meg Jenő félig boszus, félig tréfás kifejezéssel.

- Hát aztán? mond Bálint vállvonitva, az esküvő azért mégis csak megtörtént volna.

Akármint vesszük a dolgot, az öreg Cserfayt még is csak a János világhirü orvosa gyógyitotta meg, mert mióta Lajos a feloldozást kezeibe letette, könnyedén lábaira állt, arcza minden fanyarságát elvesztette, s sziszegés nélkül vegyült a násznép közé.

A huszárnak valami nem ment a fejébe, oda is fordult Lajoshoz felvilágositásért:

- Igaz, hogy az esketésnél tanuja voltam, köszönöm a kitüntetést, de most azért még is csak számon kérem: miért mondta, hogy huszárpajtásom?

- De ők, szakitá meg Lóri a vitézek beszélgetését, kik annyi önmegtagadással, oly feláldozó lemondással segitettek boldogságunkhoz, hol vannak ők?

Ekkor jött Veron, Pöske és Bandi, megrakodva tele tálakkal és öblös kancsókkal a vendégeket kinálgatni. Lajost és Lórit örömmel üdvözlék.

- Legtöbbet, mindent nektek köszönhetünk, nyilvánitá Lóri meleg kézszoritással.

- Minthogy pedig ma Bálint gazda tartja ki lakodalmukat, szólt Lajos, illő, hogy e gyermekekéről meg mi gondoskodjunk. Bandi, Pöske! magunkkal viszünk, s többé vissza sem tértek, mert Pöskének menyasszonyi hozományul jól felszerelt házat s egész telket adok. Reméllem, Bálint gazda és Veron anyjuk nem hagyják el gyermekeiket.

Bálint sok hajlandóságot mutatva a meghivás elfogadására, nejéhez fordult e kérdéssel: