E töredékeket, ugy mint alább közöltetnek, azon tiszteletre méltó, gyakorlati müveltségü, de szerencsétlen magyarok egyike adta át nekem, kik anélkül, hogy valami bűnt követtek volna el, a durva önkény által üldöztetve kényszeritve valának hazájukat elhagyni - ha életüket a bitón vagy valamely börtön sötét fenekén végezni nem akarták.

Szándéka volt a kiadást személyesen eszközölni, de egy fájdalmas betegség meggátolta abban. Érezte hogy szive megszakad, s nem volt már képes arra, hogy azon javitásokat megtehesse, melyeket szükségesnek talála müvén, melyet bizonyára forma tekintetében is tökéletesitett volna, ha ideje marad, ámbár mint ő maga bevallotta, s mint a jelen kisérletből is látszik, teljesen incompetensnek érezte magát a német nyelv irányában.

Midőn őt legutólszor meglátogattam - hazájának sorsát keserü könnyek között panaszolván - igy szólott hozzám: "vegye ön ezen tarka barka aphorismákat, ugy amint én azokat a legiszonyubb lélekfájdalom, s az időnként felvillámló reménysugár változó esélyei közt papirra tettem. Égesse el őket, de ha azt hiszi, hogy a sok szalma közt itt ott, talán egy értékes szem is találkozik, mi a gondolkodásra, és az "audiatur et altera pars" alkalmazására okot szolgáltathat, ez esetben rendelkezzék azokkal tetszése szerint."

Ezek voltak az utósó szavak, melyeket a halálra sebzett számüzött szájából hallottam.

Midőn most müvét tekintem, még az első tekintetre trivialisnak tetsző helyekben is a legmélyebb fájdalom nyilatkozatát találom, mert a kétségbeeséssel határos fájdalom ép oly kiméletlenül használja a legotrombább tréfát, mint a jogosult keserü panaszt.

Ezen eredeti töredékek minden sora a legmélyebb gyülöletet tanusit minden iránt, ami német: és ha mi németek őszintén kérdezni akarjuk, hogy honnan ez ellenszenv fajunk iránt, lehetetlen be nem vallanunk, hogy magunk vagyunk annak okai. Magyarországon ezelőtt nagyon szerettek bennünket, a szlávok, görögök és oláhok közt soha sem birtunk népszerüséggel, s különösen a magasabb rendü szép nem nagy előszeretettel volt irányunkban: minden felé azt láttuk, hogy német müveltség és szokások terjednek ott; és most Magyarország mindenek közt legjobban gyülöli e nemzetet.

Alkalmam volt e sorok szerencsétlen szerzőjével gyakran beszélni e változás felől: felelete mindég a következő thema variatioja volt:

"A bitorlás mindenkor ellenszenvet és gyülöletet költ. Ti németek mintegy 40-50 millionyi nép vagytok; mi magyarok alig 13-14 millió, s ebből csak 8 millió valódi magyar. Miért akartok bennünket elnyelni? nem okosabb lenne, ha mély tudományotokat, egész erőtöket arra forditanátok, hogy végre egy nemzetté egyesüljetek, a helyett, hogy más fajok germanisatiojával vesződjetek? És azt hiszitek, hogy ezen illoyalis ábrándképetek sükerülni fog? Oly vakok vagytok, hogy nem látjátok, hogy elméleti, emészthetlen törekvéstek ép az ellenkező eredményt idézi elő? oly képzelődők vagytok-e, hogy nem látjátok be, hogy beolvasztási tulajdonokkal éppen nem birtok? Hiszen más fajokkal érintkezve inkább ti olvadtok be: ez tény, melyet csak az tagadhat, ki magát és másokat szándékosan tévutra vezetni törekszik. Nézzünk Amerika, Anglia, Franczia- és Oroszország felé, s mit tapasztalunk? Talán azt, hogy a német sebet üt e nemzetiségeken; nem, sőt ellenkezőleg azt, hogy a német lassanként kivetkezik nemzetiségéből: sőt Magyarországban is - a legbiztosabb tudomásom van erről,- napról napra erősbbül a magyarság, mióta a németek coute que coute nemzetiségét eltörölni akarják - a németek, kik tudományosságuk, és sok jeles tulajdonaik daczára a gyakorlati államélet mezején, sajnálatra méltó alakot mutatnak."

Igy beszélt ő. És mit felelhettem én erre méltányosan? Fájdalom igaz, hogy mi németekül elméleteinkbe belebolondulva nehány év óta felfedeztük a módját annak, hogy magunkat az egész világ által meggyülöltessük. Szolgáljon ez intésül, hogy a bitorlásnak, és különösön azon kihivásoknak, melyeket fajrokonink közül sokan "minden és mindenki" irányában negélyeznek, végét szakitsuk: és ismét szeretni fognak benünket mint ezelőtt, és ismét tért fogunk nyerni, mig ma naponta veszitünk abból.

Sok ideig küzdöttem magammal, valjon nyilvánosság elé bocsássam-e a rám bizottat, s aztán hogy egyet s mást, mi előttem kissé élesnek látszott, ne szeliditsek-e rajta.

Az első kételyt illetőleg a kötelesség érzete győzött, melylyel a haldoklónak tartozni véltem, ugy gondolkodván, hogy nem áll jogomban hazája sorsa fölött elsirt hattyudalát elnyomni; de más oldalról meg is levén győződve, hogy hagyatékának mély bölcsészetü részletei sok jót fognak okozni az emberek között, s tökéletesen felérik, sőt tulbecscsel birnak a helyenként előforduló trivialitások felett, melyek azonban távol vannak attól, hogy különösen a bécsi trágárságok utánzásainak tekintethessenek, s ellenkezőleg inkább ez alacsony genre kigunyolásának tarthatók; a második pontra vonatkozólag szintén arra határoztam magan, hogy egy betüt sem változtatok rajta. Az egész lehetne ugyan kerekebb, correctebb, s talán tetszetősb is, de erő és eredetiségben veszitne általa, s ezenkivül, pietasból e nemes férfiu iránt, kinek szive a jog, erény és szépért vert, rám bizott müvét szépségei és hiányaival együtt szórul szóra akartam átadni a világnak, ugy amint ő azt mély fájdalmai között fogalmazta.

London, 1858 márt. l-én.
F. K.