AZ ATHENAEUM OLVASÓTÁRA





A TENGER FENEKÉN



REGÉNY



IRTA
CORTAMBERT RICHÁRD



FRANCZIÁBÓL





BUDAPEST
AZ ATHENAEUM IROD. ÉS NYOMDAI R. T. KIADÁSA.

 


A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

 

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2016
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5557-45-3 (online)
MEK-16370



TARTALOM

I.
(A nemzeti hajózási társulat gyülése. - A tenger alatti huzal letétele.
- Diolbourg beszéde. - Calvet felelete. - Sartène Henrik tervei.)


II.
(Ki volt Sartène Henrik?)


III.
(Elutazás Párisból. - Norton és Stevens mérnökök.)


IV.
(Az elutazás előtti napon. - A valenciai diszebéd. - Egy sötét előjel.)


V.
(Az elindulás.)


VI.
(A mérnökök merész terve.)


VII.
(Előkészület egy nem mindennapi utazásra.)


VIII.
(Bucsu a világtól.)


IX.
(A tenger alatt.)


X.
(Dick matróz borzasztó felfedezései.)


XI.
(A titkos vizsgálat.)


XII.
(Go Ahead!)


XIII.
(A szegény anya. Az elfogatás.)


XIV.
(A pör kezdete.)


XV.
(Az esküdtszék.)


XVI.
(Az itélet)


XVII.
(A végső perczek.)


XVIII.
(Különös találkozás. - Egy vizbe fulladt elbeszélése.)


XIX.
(Az itélet)






I.
(A nemzeti hajózási társulat gyülése. - A tenger alatti huzal letétele.
- Diolbourg beszéde. - Calvet felelete. -
Sartène
Henrik tervei.)

- Ez kivihetetlen, ez bolondság! Ennek a tervnek nincs semmi értelme. Meg lesznek gyalázva, meg lesznek becstelenitve; - milliókat és becsületüket a tenger fenekére temetik, és ez helyesen is lesz igy.

- Kedves Calvet ur, szólt szerény hangon egy fiatal ember, - ezek az ördöngős angolok valóban merészek!

- Merészek! jól van! Én, ki önhöz beszélek, felelte a tudós Calvet, én a legmerészebb ember vagyok a világon, - koczkáztattam vagy száz elmélet kivitelét, melyekről mai nap egy árva szót sem hiszek. Badarság! a számitás a praktikus kiviteltől jó távol van. Lehet minden lelkiismeret-furdalás nélkül a legbadarabb rendszereket felállitani csillagainkról, melyek néhány milliárd mértföldnyi távolságra vannak tőlünk. Ha tévedünk, azért a csillagok nem mennek Rómába, hogy azt elmondják! De most az egyszer arról van szó, hogy itt lenn minálunk, a mi bolygó csillagunkon, érti, a mi földgömbünkön tegyünk kisérletet! Ez őrültség! Az ember nem próbálhat oly bolond terveket, melyeknek következményei minden perczben feldönthetik összes okoskodásunkat. Az eszme, hogy Európát az uj világgal távirati sodrony által összekössék, legelőször is annyi, mint nem ismerni a földi magnetismus legelső törvényeit; másodszor nem tudni két szót sem a villanyosság feltételeiről és harmadszor nem birni a legkisebb ismeretével sem az atlanti oczeán tengeralatti topographiájának. Ismétlem, és e szó elegendő, - hogy ez lehetetlen! Pedig én franczia vagyok, mire büszkélkedem is. Különben győződjék meg irataimból.

A két ily bizalmasan beszélgető a »pont des Arts«-on keresztül a »palais l'Institut« mellett sétálgatott el, azután balra fordulva, a »quai du Mataquais« egy háza felé irányozta lépteit, mely háznak első emelete felett, nagy betükkel a következő felirat tündöklött: »A tudós társaság köre.«

- Önnek lesz alkalma hallani engem, mondá Calvet ur ezüst gömbü sétabotját a kövezeten hangoztatva, majd meglátja ön, mily erősen megleczkéztetem nevetséges vakmerőségüket! Vannak tényeim, melyeket ellenök fel fogok hozni; igen erős tényeim. Mindenek előtt a kétszeres eredménytelenség.

Igy beszélve, biztos léptekkel haladt fel a lépcsőkön, - mint az oly jövendőbeli szónok, ki érdemeinek tökéletes öntudatával bir és ki e perczben is nagy hatás előidézésére készül. - Igy lépett be társával a terembe, melyben e napon a nemzeti hajózási társulat tartá gyülését.

A nemzeti hájózási társulat egyike a leghiresebb társulatoknak Európában, pedig nem tartozik azon zajos és viharos egyletek közé, melyek néha-néha a kormány figyelmét is magukra vonják. Alapitása óta, mely a VII. évre vihető vissza, a fennálló kormánynyal mindig jó lábon állott. Elnökeinek névsora elég érthetően bizonyitja azt; igy például Napoleon alatt Foy tábornok; a restauratio alatt Polignac; Fülöp-Lajos idejében Guizot; a forradalomkor Ledru-Rollin és a második császárság alatt Persigny ur állott az egylet élén; egy tengerész sem, mint látjuk. Az egylet politikai meggyőződései tehát nem nagyon szilárdak. De ez nem tartozik ide. Mindezek daczára az egyletet gyakran össze hasonlitják az »Institut«-vel. Vajjon dicséretére válik-e ez; ezt még a legügyesebbek sem tudják meghatározni.

Ezen hires társulat mai nap felmutathat három minisztert, vagy tizenkét titkos tanácsost, tán ugyan annyi tagot az Institut-ből, három vagy négy tudóst stb.

Két uralkodó, ezek közt a siami király, viseli az egylet védnöki czimét. Ez oly kitüntetés, melyre mindenkinek joga van büszkélkedni és az elnök egy évben sem feledi el a tagok előtt kiemelni, hogy a társaság ebből mily rendkivüli hasznot huz. A szabadelvüek rendesen az elsők a tapsban.

Midőn két társalgónk, Calvet ur és ifju barátja, a gyülekezetbe érkezett, már minden hely el volt foglalva; csakugyan ugy látszott, hogy valamely érdekes közlésekre várakoztak, a közeli tengeralatti müveletre vonatkozólag. 1866-iki junius közepén volt. A Great-Eastern nemsokára elindulandó volt.

Európa ekkor még csak szórakozott figyelemmel kisérte a tengeri óriás elutazási előkészületeit. A politikai események foglalkoztatták az emberiség legnagyobb részét, és pedig mily nagy a különbség ezen, az angolok által nyert csendes diadal eredményei, és a sadovai ütközet következményei közt! Mig a civilisatio Európát az Uj-világgal összeházasitá, a barbarismus régi elkeseredésével százezer embert lekaszált Németországban!

Talán csak a francziaországi nemzeti hajózási társulat kisérte figyelemmel a munkát lépésről lépésre, - jegyzőkönyvet vezetett az előintézkedésekről, megbirálta, megvitatta, néhányszor helyeselte, de még többször elitélte a felszinre került javaslatokat.

Ezen a napon, 1866-iki junius 15-én a gyülésen nehány kitünőség is megjelent. Az egyik sarokban állt sétabotját lábai közt tartva Babinet ur, az Institut-ből, ki a legszellemdusabb, a legtudósabb, a legolvasottabb és leghiresebb tudós irók egyike, a miről különben ő maga is meg volt győződve.

Chasles Philaréte ur Nadar mellé került, valószinüleg egy titkos delejes fluidum által vonzva e hires léghajós közelébe. Landelle ur Verne urral beszélgetett a mechanikáról és hajózásról. Wilfrid Fovielle ur egészen önfeledve emelkedett a felhők közé Flammarion urral. Meunier Viktor ur karjával lökte meg Moigno abbét, ki igen hangosan társalgott Barral urral. Fiquier ur is jelen volt, miután számos titkárjai közül hármat lehetett látni. Sauson André és Hément Félix urak is itt voltak, az egyik a zootechnicum jövőjére, a másik saját jövőjére gondolva. Kissé távolabb egymás mellett, mint két jó barát ült - Parville ur a Constitutionnel és Mangin Arthur ur a »Correspondent« szerkesztője. De hagyjuk ezeket.

Lanzothe ur, ki valóban mintája a titkároknak, a jegyzőkönyvet olvasá fel, a minek megtörténtével egy 30-35 éves kis ember, erélyes arczkifejezéssel engedélyt kért a szóra. A tisztelt tag, ki beszélni készült, nem volt más, mint Diolbourg, az a mozgékony kifáradhatlan Diolbourg, ki megkisérlené a földgömbet megállitani, ha meg volna győződve arról, hogy ezáltal az emberiséget boldogabbá teszi.

- Uraim, kezdé Diolbourg csengő hangján, szólok önökhez az emberiség, a civilisatió és a nemzeti dicsőség nevében.

E három szó még nem mond sokat, de van egy nagy előnye, és ez az, hogy még a legálmosabb hallgatót is felriasztja elaléltságából. Ez oly ostorcsapás, mely csattan, egy löveg, mely szétreped és durran. Semmi egyéb. De ez elég. Az az ügyes Diolbourg ezt jól tudta. Folytatta tehát.

Uraim, szükségtelennek tartom önöknek azon óriási munkáról beszélni, melyet a csatornán-tuli szomszédaink nemsokára befejeznek. Önök tudják, hogy a távirati sodrony összeköttetésbe fogja hozni Valenciát Irlandban, az uj szigeten fekvő Trinity-Bay-el, mely kis távolságra van New-Yorktól. Ez az uj- és a régi világ összeházasitása leend, melyet ünnepelni fogunk; ez a jelenkor civilisatiójának legnagyobb tette, melyet két nemzet visz végbe. Ne mondják, hogy az oly nemzet, minő a mienk, idegen maradt ily nagyszerü esemény iránt. Az én nézetem tehát az, hogy rögtön aláirási ivet bocsássunk ki körünkből és hogy egy tengerész vagy mérnök személyes költségeinken küldessék a Great-Easternre. Foglaljon az helyet az angol tisztek közt. Hadd legyen Francziaország is képviselve az emberiségnek az elemek felett kivivott ezen győzelménél!

Kitünő! Kitünő! Nagyszerü! Helyes! Bravó! Éljen! ismétlé nehány hang; - de sok tag nagy csendben maradt. Ez az ördöngös szó »aláirás« szörnyen lehütötte a közönséget. Nehány percz után a kitünő Lamoth ur bocsánatot kérve, hogy a gyűlés végéig nem lehet jelen, kalapját vette és eltávozott. Ugyan e pillanatban a gyülésnek még két vagy három tagja az ajtó felé ment, és örvendve dörzsölte kezét igy szólván: mi ugyan szépen megszöktünk. A mi Calvet urat illeti, ő rendületlen volt; ő a pillanatot alkalmasnak találta arra, hogy összes ütegeit ellenségeire irányozza. Mint ügyes strategista, a támadást a kis lövegek gyors tüzével kezdte, azután kivonta nagy ütegeit és a támadást a lovasság iszonyu rohamával fejezte be.

Felháborodott az angolok terve ellen; azután öklével a terem asztalára ütve, a következő hangos frázissal fejezte be beszédét:

- Uraim, a földi magnetismus törvényei, a villanyosság alapelvei, minden arról biztosit bennünket, hogy a vállalat bolondság és hogy tökéletes eredménytelenség lesz annak vége. Aláirási ivet ily munkára! Ki gondolhatna ilyesmire, mosoly nélkül? Az ily czélra nincs 500 francunk! Chiméra az egész. A mi bennünket illet, mi tiszteljük méltóságunkat, és meg se fogunk mozdulni!

E beszéd nagy hatást tőn. Azonban a tömegből egyszerre egy körülbelül 22 éves, szellemes arczu ifju ember bontakozott ki. Minden szem reá irányult. Öntudatlanul sejté mindenki, hogy ha ez az ismeretlen szólni fog, ezt mindenesetre csak azért teendi, mert valami fontos közleni valója van. A legnagyobb csend uralkodott a teremben; az egész gyülekezet kiváncsi szemmel vizsgálta az ifju idegent, kinek arcza kedves ábrándos kifejezést, de egyszersmind nagy erélyt is elárult.

Világos szőke sürü haja kecsteljesen, de minden keresettség nélkül omlott széles, magas homlokáról. Szemei mélyek és ábrándosak voltak. Rajta minden őszinteségre és határozottságra utalt. Az első pillanatban érezhető volt, hogy ez »valaki«, azaz kiváló jelenség.

A fiatal ember gyenge hangon szólt, mi szembetünő ellentétet képezett az előbbeni hangos beszédekkel.

- Uraim, önök talán őrültnek fognak nevezni, ha ime kijelentem, hogy tizennégy nap mulva Valenciából utra kelek. Egy angol kapitány egy steamer kormányzását bizta reám, mely a Great-Easternt fogja követni, a tenger alatti huzal letétele alatt. A Ronquayrol-Deneyrouse-i buvár előkészületekkel önmagunk is képesek leszünk a tenger fenekére szállani. Remélem, hogy fáradozásaimnak sikerülni fog a huzalt megtalálni, mely nehány év előtt nyomtalanul elveszett. Különben egyesülni fogunk collegáinkkal, az angol mérnökökkel, megosztva velök minden munkát, minden veszélyt, ha az előfordulna, netaláni eredménytelenségöket is, s igy egy hónap mulva a nagyon valószinü győzelmet. Francziaország tehát ott alant is képviselve lesz.

- Éljen! Éljen! Kitünő! Helyes! kiáltották MM. Esile, Diolbourg, Moninsin, Drachir, Nevers, Game, mind oly férfiak, kik hazájukat imádják és azt minden dologban az első sorban szeretik látni.

Az ifju vállalkozó neve nemsokára ajkról ajkra szállt: Sartène Henriknek hivták.



II.
(Ki volt Sartène
Henrik?)

A gyülés arczulata, mely igen elsötétedett volt, egyszerre mosolygóbb lőn. A légáramlat is megkönnyebbült. Az a szerencsétlen aláirási eszme, mely perczről-perczre mindinkább fenyegetni kezdé a személyes érdekeket, nem egy önző lelkét nyugtalanitá. Mintha kő hullott volna le mindenki szivéről. Hiszen az aláirásra most már semmi szükség! - Sartène ur franczia lévén (noha Amerika költségén fog utazni), még is hazájának nevét képviselendi a nagy vállalatban.

Igy tehát minden a legjobban volt.

Az ördögben is! szólt magában Calvet ur. Ez aztán férfi! Barátommá kell, hogy tegyem!

Midőn a csend ismét kissé helyre állott, Calvet ujra engedélyt kért a szólásra egy személyes ügy miatt. Az engedélyt meg is kapta.

- Uraim, szólt hizelgő hangon, mindenek előtt szivem sugallatát követve, szerencsekivánataimat fejezem ki Sartène urnak, a nemes vállalathoz, melyhez ő is szegődik, és anélkül, hogy visszavonnám az előbb mondottakat, visszatérek nehány szóra, melyek a beszéd hevében ajkaimról ellebbentek. Önök jól tudják, hogy én minden nagy vállalatot helyeslek. Hazámnak dicsősége nekem sokkal drágább, mint minden személyes tisztelet. Teljes szivvel tapsolok Sartène ur expeditiójához, és őszinte kivánatokat táplálok vállalkozásának sikere iránt. Jobban meggondolva az egészet, sajnálom most, hogy az aláirás, a nemzeti aláirás nem jött létre, de most ez szükségtelenné vált. Valóban szép lett volna, ha az egész nemzet, ily valóban nagyszerü munkát elősegitni igyekszik. Ez természetesen nagy akadályokra, nehézségekre talált volna. De vajjon hol nem hiányzanak azok? Le lehetett volna azokat küzdeni uraim! Az aláirás, ismétlem, igen inyemre lett volna s azt helyeslem, ugy is, mint a haladás embere és ugy is, mint régi szabadelvü. Végül még egy szót, melyet önök valószinüleg lelkesedéssel fogadnak, - ajánlom, hogy szavazzunk köszönetet ifju vállalkozó honfitársunknak.

Nagy tapsvihar követte a rendkivüli elvhüség e kifejezését.

Calvet ur azonnal Sartène Henrik urhoz lépett, és annak kezét barátságosan megragadva, igy szólt: »Nos! kedves barátom! ön látja, minő jó ügyvéde vagyok önnek. Ön számithat támogatásomra. Küldje el nekem jegyzeteit. Beszélni fogok azokról lapjaimban! Ugy-e jól lesz?«

És másodszor is barátságosan megszoritá a fiatal utazó kezét.

- Uraim, az ülés be van fejezve, szólt az elnök.

Sartène Henrik ur egy alconsul fia volt, kit Francziaország 1840-ben Limerickbe küldött. Apja, báró Villars de Sartène, eleinte a franczia hadseregben szolgált. Azon gyöngeséget követte el, hogy tékozló testvéreért aláirt egy váltót, a mi őt egészen tönkre tette. Igy tehát, mint valami mentő eszközt, elfogadta 45 éves korában, a limericki alconsulságot.

E városban Villars ur nemsokára egy nagyon érdemes ifju leánynyal ismerkedett meg, ki meglehetős tisztelt név örököse volt, de mint a legtöbb irlandi nő, igen kis hozománynyal birt. Villars ur azonban a sziv embere volt. A szegénység reá nézve nem volt akadály; nőül vette a leányt. Csak egyetlen egy fia született tőle, Sartène Henrik, ki 1843-ban jött a világra.

A nehéz gondok folytán, melyekkel küzdenie kellett, és különben is igen gyönge testalkatu lévén, Sartène ur már öt vagy hat év mulva, fia születése után meghalt. Özvegyét csak egy gondolat, egy kivánat tartá fenn, és ez az volt, hogy fiát rendkivüli szellemmé nevelje.

E nő azon ritka jellemek közé tartozott, kik ily nehéz feladat kivitelére képesek. Ő óhaját tökéletesen el is érte. Felébresztette fia lelkében nem csak a tanulmányok iránti érdekeltséget, de még inkább az erény és igazság iránti hajlamokat, és igy a fiu már zsenge ifjuságában tulemelkedett legtöbb társán.

Tegyük még ezekhez, hogy Sartène Henrik igen tehetséges is volt. Tizennégy éves korában már négy nyelven: angolul, francziául, németül és latinul beszélt. Igen jókor fogott a számtan, földrajz és történeti tanulmányokhoz is. Esze hajlékony, könnyü felfogásu és határozott volt. Hidegen követte tanitóinak irányát, de ép oly kevéssé engedett ifju társainak, ha meg volt győződve arról, hogy igazsága van; nézetei mindig tulszárnyalták tanuló collegáit.

Midőn 16 éves lőn, anyja Oxfordba küldte, hogy ott tanulmányait befejezze. Azután Francziaországba jött, az »École centrale«-ba lépett és azt elhagyva, nehány hónapig Amerikában utazott.

Huszonegy éves korában már mérnöki diplomával birt, és mint ilyen bátran belekapott a munkába. Ő volt az, ki igen jelentékeny röpiratot irt a dáriusi földnyelv keresztül törése felett, midőn Belly, Kellett és mások, jó és kevésbé jó tervekkel léptek fel.

Sartène Henrik tehát, daczára csak 23 éves korának, már nem volt egészen ifju ember; már tapasztalatokkal és gondolatokkal rendelkezett, sokat és helyesen tanult és tudott.

Midőn 1865-ben Limerickbe visszatért, anyja mellett egy fiatal 16 éves leányt talált. Shield Anna, egy távoli rokona volt, kit, árván maradva, a sors ugy szólván Sartène asszony karjaiba vetett.

Anna kisasszony azon szép kilátással birt, hogy valamikor meglehetős nagy vagyon felett rendelkezhetik. Henrik anyja, noha nem nagy sulyt fektetett az anyagi érdekekre, még is láthatólag azon reményt táplálta, hogy Annát valamikor leányának nevezheti.

Ha egy fiatal nő és egy fiatal férfiu egy fedél alatt élnek, rendesen bizonyos érdekeltséggel tekintenek egymásra. Henrik is nemsokára el volt ragadtatva unokatestvére bájai által és Anna kisasszony Henriket a tökély mintájának nézte. Röviden elmondva, az egyszerü barátság gyöngédebb hajlammá változott, mely igen határos a bizalmasabb, élénkebb és mélyebb érzéssel. Szemeik találkoztak és ilyenkor mindkettő arcza lángba borult; kezeik találkoztak, és ezen érintésnél remegtek.

Egy napon mérnökünk családjának egy Dickens-féle uj regényt olvasott fel. Ebben előfordult ez a szó: szerelem. Henrik ezt remegve és egyszersmind lelkesedve ejtette ki; másnap véletlenségből ugyanazon könyvet vette kezébe, a szó alá volt huzva, - az igaz, hogy igen vékonyan, - de végre is alá volt huzva. Kinek müve volt e finom, áruló irónvonás? Kérdem, kié volt? Henrik eltalálta, de alig mert szemeinek hinni; szobájába futott, ajtaját kétszeresen elzárta, sirva fakadt, két vagy három lapot tele firkált s a tüzbe dobálta azokat; azután ismét lázasan vagy husz sort irt és remegve, mintha lopást követne el, összehajtotta papirját, és azt dobogó szivvel egy oly kötet lapjai közé csusztatta, melyből Anna olvasni szokott. Azután ismét visszafutott szobájába, elzárkózott s fel és alá sétált, mint a fogoly, ki a megszökésről gondolkodik. Panaszos sóhajokat, összefüggés nélküli mondatokat és felkiáltásokat intézett a falakhoz és igy szólt:

- Ő soha nem lesz enyém! Én őrült vagyok!

Este az ifju pár ismét találkozott. Az első perczekben egyik se mert szólni; Henrik oly piros volt, mint a basa-rózsa; Anna szemeit lesütötte és néma maradt. Sartène asszony e jelenetet rögtön megérté és hamisan mosolyogva igy szólt:

- Ejnye gyermekeim, mint látom, ti egymással haragban vagytok!

- Óh! sőt ellenkezőleg! - kiáltottak fel mindketten.

- Sőt ellenkezőleg! mikép értsem ezt? kérdé élénken Sartène asszony, mig finom mosoly vonult el ajkán.

- Igen édes anyám, felelte ekkor Henrik, ki végre uralkodni tudott izgatottságán, én roszat cselekedtem: egész életemben nem fogom ezt megbocsátani magamnak; én az igazat eltitkoltam ön előtt...

- Te szereted Annát?

- Igen.

- Nos és?

- Nos és én azt hiszem, hogy én reá nézve egészen közönyös vagyok.

- És ki mondta önnek ezt Henrik? kérdezte félénk hangon a leány, mig szemeit még mélyebben lesütötte.

- Senki! Ön érteni fogja kedves unokahugom, mennyire fájlalom, hogy önt megsértettem! Mennyire félek...

De Anna minden felelet helyett, kis kezét a mi fiatal barátunk kezébe tette.

E percztől kezdve a házasság el volt határozva, de egyszersmind azon feltételt is kitüzték, hogy az csak Shield kisasszony 18-dik éve beteltével fog létre jönni. Igy tehát több, mint husz hónapig türelmesen kell várni! Ábrándozni, remélni, hisz ez boldogság; várni: ez élet!

E percztől kezdve a bokréták eső gyanánt hullottak; az ifju menyasszonyt Henrik ezer és ezer gyengéd figyelemmel halmozta el. - Midőn rövid időre elváltak egymástól, édes levélkék és üzenetek füszerezték meg a távollétet, s ki irhatná le a viszontlátás boldogságát?



III.
(Elutazás Párisból. - Norton és Stevens mérnökök.)

A nemzeti hajózási gyülést követő napon Sartène Henrik elhagyta Párist; magával vitt egy egész hajó-rakomány physikai müszereket, és hármat azon uj találmányu electrikus lámpások közül, melyek oly jól égnek a viz alatt, mint a levegőben, és már messziről világitnak fényes sugaraikkal.

Három nappal később, este 9 órakor kötött ki Henrik Limerickben. Köpenyébe burkolódzva, és kalapját mélyen levonva arczába, hogy valamely ismerős, ki tán feltartóztatná, rá ne ismerjen, gyors léptekkel haladt végig a Brunswick- és William streeten; azután balra kanyarodva a Cornwallis-street egy szinleg egyszerü háza előtt megállapodva, mintha a ház ura lenne, erősen csengetett, és a kaput nyitó szolgálót a következő barátságos és jókedvü szavakkal üdvözölte:

- Jó estét! Dicket anyó, nincs semmi baj?

- Semmi Henrik ur, felelte az öreg irlandi nő, minden rendben van. Nem vártuk önt oly hamar. Ön ott benn fogja találni Stevens György urat és Norton urat is.

A két nő egy asztal mellett ült, melyre a lámpa szelid fényét vetette, s mint oly nők, kik igen jól ismerik az idő értékét, még a látogatók daczára is, folytatták varrómunkáikat.

Midőn Henrik belépett, a két idegen felemelkedve, barátságosan kezet szoritott vele, mig Henrik sietve indult anyja felé, kit szeretetteljesen karjaiba zárt, és unokahuga felé, kinek kezére gyengéden illeszté ajkait. Talán szükségtelen felemlitenünk, hogy a leányka mélyen elpirult, és azonnal ismét munkája után nyult, hogy zavarát némileg eltitkolja.

- Tehát kedves barátaim, fordult Henrik a két látogatóhoz, a nagy nap közeledik; önök tudják, hogy egy hét mulva Valenciában várnak bennünket.

- Már egy hét mulva! ismétlé a két nő, nyugtalan és szánakozó hangon.

- Igen, egy hét mulva. Különben minden készen van.

Kis hajónknak körülbelől mi leszünk urai; mi a Leviathan vizén fogunk uszni. Téged, Norton, a társaság szükség esetén az én helyettesitőmnek nevezett ki; a mi Stevens György barátunkat illeti, ő harmadosztályu mérnök lesz. Előljáróink igy akarják. Én ezen nem változtathatok semmit. Ez tehát bevégzett ügy.

- Jól van, felelte ridegen Norton, ott leszek a kitüzött napon!

- Remélem, mondá Stevens hizelgő hangon, hogy meg fogom érdemelni a mi kedves főmérnökünk és a társulat bizalmát.

- Uraim, szólt Henrik élénken, mi mindnyájan meg fogjuk tenni kötelességünket.

- És a mi kötelességünk annyi, mint magunkat a te parancsaidnak alá vetni, folytatta Norton.

- Ej, uraim szólt Henrik, magunk közt nincs se fő- se almérnök.

- De mégis... ez egész természetes, mondá, akadozva Stevens.

- Nem, mi három colléga vagyunk, kik nagy munkában fáradunk, és kik nem ismernek más czélt, mint a sikert. Ne gondoljunk önmagunkra, hanem e vállalat eredményére.

- Természetesen, vágott közbe Stevens György, valóságos kitüntetés ily szép, nagyszerü vállalatban részt vehetni. Ily főnök alatt, mint Sartène ur, igazán boldognak érzem magamat.

- Ez nem igaz! szólt durván Norton, a harag egy nemével fölkelve helyéből és nagy léptekkel fel s alá járva a szobában. Ez nem igaz! Mindig boszantó dolog, ha másoknak vagyunk alá rendelve. A természet felháborodik az alávetés ellen. A rangfokozat a társadalom szüleménye. Én elfogadom ugyan, de nekem sehogy sem tetszik.

Henrik nem felelt ezen sértésre. Nagyon sok mondani valója volt.

Stevens Sartène asszony felé hajolt és suttogó hangon igy szólt:

- Mennyire irigy ez a Norton!

- Igen félek tőle, felelt Henrik anyja, - különben becsületes embernek mondják.

- Azt mondják!... ismétlé kissé kételkedő hangon Stevens.

- Azt hiszi ön, hogy fiamnak oka lehetne sajnálni ez ember jelenlétét? - folytatta a nő halk hangon.

- Oh nem! és azután én is ott leszek. Ön számithat reám. Én vigyázni fogok.

- Köszönöm! felelte Sartène asszony, én ezen igéretre sulyt fektetek.

És most nehány felvilágositó szót a két mérnökről, kiket Sartène Henrik kisérőkül szemelt ki.

Az amerikai születésü Norton, ki másodosztályu mérnöknek lőn kinevezve, kitünő tengerész volt, de szelleme tulcsapongó, elégedetlen, önfejü és fantastikus.

Sürü, göndör fekete haja rendetlenül hullott le arczára, hogy szemeit majdnem eltakarta. Szemöldöke sötét ivet rajzolt. Szemei idegenszerü fényben villogtak. Igen rut ember volt. Felső ajaka igen vastag lévén, az alsót majdnem láthatatlanná tette. E kevéssé vonzó arczot sürü szakáll környezte.

Magatartása bizonyos nyugtalanság bizonyos elkeseredettség jellegét viselte magán. Beszédével, mely rendesen rideg és kedélytelen volt, sok ellenséget szerzett már magának. Azzal dicsekedett, hogy mindig őszintén megmondja gondolatait; de őszintesége gyakran közel állott az udvariatlansághoz. Mint valamely paraszt, épen semmit nem gondolt öltözetével. Durva kabátot, szines inget és fején viaszkos vászonból készült sapkát viselt. Az udvariasság előtte nem létezett. Mindenek felett szabadelvü és lelkesült democrata volt. A császárságokat gyülölte. Készebb volt kezét a koldusnak, mint a királynak oda nyujtani; különben mindkettőt egy polczra állitotta.

Halálos ellensége levén a rabszolgaságnak, az amerikai polgárháboruban többször kitüntette magát. Ő volt az, ki egy déli városba lépve, igy kiáltott fel:

»A szövetségesekkel ugy kell bánni, mint a királyokkal! Ki kell őket dobni az ajtón!«

Különben igen eszes és fáradhatatlan munkás volt; szerencsétlenségére azonban esze hóbortosságra hajlott, és mi több, durvaságot is öltött magára. Daczára annak, hogy már 28 éves korát elérte, mégis oly szenvedélyes és zabolátlan volt, mint egy diák.

Stevens György Nortonnal szemben a legélénkebb ellentétet képezte.

A természet emezt oly szőkévé, csinossá, kifejezésében és modorában oly finommá alkotta, mind rut, fekete és bájtalan volt amaz. Stevens György arcza nőies volt; finom szőke haja lágyan simult halántékaira, kissé homályos kék szemeit hosszu és kéjes pillák árnyékolták be, mesterkélt kis fürtök környezték igen tiszta vonásu arczát. Szépségét csak egy egyetlen nagy redő rontá el, mely szeme közt mély gödröt képezett. Orra, noha kissé hegyes, még is szép szabásu volt; ajkai pedig keskenységök daczára bájosak, mosolygóak, és némelykor még szellemdusak is. Egészben véve tehát tökéletes gavallér volt. A grácziáknak, ugy látszott, kedvencze vala, mert mindezen előnyökön kivül még azon szerencsés tulajdonsággal birt, hogy a legkönnyedébb és legfinomabb társalgók közé tartozott.

Tapasztalatai nem voltak; soha a tengeren még nem volt. Tanultsága ugyan nem valami alapos, de elég terjedelmü. Mindenről kellemesen tudott beszélni. Éles felfogása gyorsan felismerte mindenkinek gyengéit, hajlamait, ellenszenveit, és ezen felismerést saját hasznára forditotta. Vagyon és rang után sovárogva, Stevens már ifju korában oda vetette magát a nagy és előkelő világ karjai közé, hol szép összeköttetései folytán szerencséjét remélte megalapitani; előnyös külseje elősegitette ebbeli törekvésében. A nők csodálták és imádták őt, a férfiak pedig tökéletes gavallér embernek ismerték el. Angolország és Francziaországban ezen utóbbi czim a legjobb utlevél, mely előtt minden terem megnyilik.

Ily ellentétek voltak Sartène Henrik társai: az egyik idegenszerü, excentrikus, a másik a divat és a jó modor mintaképe.

Hogy róluk még világosb képet adjunk, ideirjuk a hivatalos jegyzék azon lapját, mely e három ifju emberről szól:

»Sartène Henrik, 23 éves, vizi mérnök, az Argus munkáinak fővezetője.«

»Norton Vilmos, 28 éves, második mérnök.«

»Stevens György, 23 éves, harmadrangu mérnök, Sartène Henrik és Norton Vilmos parancsa alatt.«



IV.
(Az elutazás előtti napon. - A valenciai diszebéd. - Egy sötét előjel.)

Valencia rendes gyülhelye a tisztek, mérnökök, tengerészek, gépészek, iparosok, bankárok, irók és mindkét nembeli kiváncsiaknak, kiket személyes vagy nem személyes érdek kötött a tengeralatti huzal letételéhez, - 1866-diki junius vége felé a legélénkebb, legmozgékonyabb és legfestőibb látványt nyujtotta.

Ezen sziget, mely, mint tudjuk, a Kerry-grófságban, Irland délnyugati partján fekszik és melynek rendesen összes lakossága alig áll 3000 emberből, azon időtájban több mint 10.000 lakót számithatott. Az egyesült államok minden pontjáról kéjvonatok rendeztettek ide; mindenki jelen akart lenni a Great Eastern elindulásakor, mely az Ujvilágnak elviendi Anglia jegygyürüjét.

Valencia folyóját és a szomszéd öblöket a szó teljes értelmében ellepték a minden nagyságu vitorlák, ezernyi hajók és csolnakok, melyek a tengeren oly sürgősen mozogtak, mint a gyorsposták a csatatéren nehány órával a csata előtt.

A rakpartokon jöttek-mentek a tisztek, matrózok, a bankárok és mérnökök, anélkül, hogy egy szó váltására is időt vettek volna.

A mi három ifju emberünk is természetesen ott volt, ezen élénk, lelkesült és lázas izgatott tömeg közepett.

Nehány napra megérkezésök után megtartatott a nagy diszebéd; ezen tökéletes angol diszebéden jelen volt az előkelő férfiak legnagyobb része, kik a nagy munkában tettlegesen részt venni készültek.

Az óriási terem ezen alkalomhoz illőleg ki volt diszitve. E napon a közönséges rendes diszités nem lett volna helyén; lássuk mivel pótolták azt?

Az asztal felett függött titokszerüen, mintegy a felhőkből lelógva az óriási földgömb, melyből távirati-sodrony gyanánt, különböző szalagok indultak és hálójukkal mindazon égi testet érintették, melyeket ismerünk. Ez, hogy őszintén bevalljuk, kissé erőltetett és nehezen érthető eszme volt, de az angolok szeretik a kissé bizonytalan, határozatlan genret, mely a legphantastikusabb magyarázatokra, és a leghomályosabb nagyszerü speechekre ad alkalmat és jogot. Különben minden félreértés elháritása miatt, nagy szines betükben a következő felirat volt olvasható: »Angol-amerikai általános távirdai társulat.« Ez már érthetőbb volt.

Az egész termen keresztül-kasul távirati sodrony huzódott, egyes oszlopokat érintve, melyeken bölcs, tréfás, humoristikus, de néha igen kétértelmü feliratok diszlettek. Igy például:

»A távirdai vonalok vén asszonyokhoz hasonlitanak. Találjátok el, miért?«

Valamivel alantabb a következő felelet:

»Mert ezek is fecsegnek anélkül, hogy fogaik volnának...«

»A távirdák és a szellemdus emberek hasonlitanak egymáshoz.« - »Szikráznak.«

Egy oszlopon a következő felirat volt olvasható, melynek magyarázatát önök bizonyára elengedik nekünk:

»Ha Venus még élne, Vulcan nem lenne többé kovács, - a távirdát használná.«

Valamivel távolabb ezen hasonlat:

»Valaki azt mondta, hogy a folyók járó utak; - holnap azt mondhatjuk: a tenger beszélő ut.«

A teriték fényes volt - az ezüst készletek finomak; a villák, kések és kanalak, nyeleiken az 1858-ban eredmény nélkül a tengerbe letett huzalra vonatkozó rajzokat mutatták.

A terem egy szögletében távirati készlet müködött; minden vendég mellett egy gomb volt, mely csengésével magára vonta a figyelmet.

A főasztalon nagy sütemény- és czukorhalmazok diszlettek, melyek mindenféle tengerészeti és villanydelejes jelvények közepette, azon hajókat is ábrázolták, melyek a tenger alatti huzal letételénél közremüködni készültek; a Great-Eastern, Neptun, Terrible, Agamemnon, Niagara, Albany, Medvay és Argus bajokat. Ezen utóbbi volt a mi három mérnökünk számára kijelölve. Egy rövid ima után, melyet Stanton Richard főtisztelendő ur előmondott, megkezdődött az ünnepély.

Minden vendég tányérján két távirati remekmüvet talált; az egyik Viktória királyné arczképét, a másik pedig Johnson elnök vonásait ábrázolta.

Az étlapot, mely igen izletes és nagyszerü volt, Valenciában nyomatták, de annak sorozatát Párisból távirták. E megtiszteltetéssel kedveskedni óhajtottak Francziaországnak. Brisse báró szellemes culináris tehetségét vették igénybe; és miután 800 franccal többet költöttek a tanácskozásra, végre oly étlapot állitottak össze, melyet maga Monselet ur kis remekmünek nevezett.

Ime kivonat abból:

Szikra leves. Tőkehal Viktória mártással. Angol vad pástétom à la Valencia. Pisztráng filets à la reine. Yorki sonka. Angol Plumpudding. Villanyerejü angol vaniliás torta. Chester.

A felköszöntéseket természetesen Londonban rendezték. Az első a nagy Viktória királynét, a második az Egyesült-Államok elnökét, a harmadik a mérnököket és Field Cyrus urat, a negyedik Anderson és Kalpin kapitányokat, az ötödik Európa és Amerika egyesülését és a távirati társulatot és - végre a legutolsó a »hölgyeket« élteté!

Sartène, Norton és Stevens urak néhány vendéggel együtt külön helyeket foglaltak el; a diszebéd rendezősége mindent elkövetett, hogy a tiszteket a mérnökökkel össze vegyitse, remélve, hogy ezen összeköttetés előnyére fog válni a nagy munka kivitelének.

Azonban egy váratlan esemény kissé sötét benyomást tett nehány jelenlevő vendégre, kiváltkép Sartène ur szomszédjára, és anélkül, hogy bevallaná, magára Sartène urra is.

Ez a szomszéd t. i. asztalkendőjét felbontva, egy kis papír szeletet hullatott ki abból, melyen a következő mondat volt feljegyezve: »Henrik ur, óvakodjék Norton társától!«

Magától értetődik, hogy ez csak Sartène urat illetheté. A sötét figyelmeztetés ajkról-ajkra járt, mig végre a fiatal mérnök kaczagó hangon egy tréfával elnémitotta a mindinkább terjedő suttogást.

Henrik erős lelke daczára ezen jegy, mely a Guisek történetének egy komor episodját juttatá eszébe, az ifju emberre nyomasztó benyomást tett.

»Norton alattomos! Norton áruló!« Ez badarságnak tünt fel előtte. Hajlandó volt ugyan barátját excentrikus, különcz embernek tartani, - de nem volt képes roszat feltételezni azon emberről, ki oly erővel szoritott vele kezet, hogy azt majdnem agyon zuzta. De a figyelmeztetés, az itt volt, - olvasta, és jól olvasta, - a mondat igen határozott, félremagyarázhatatlan volt. És azután minő érdekből történt a figyelmeztetés? Nem tudta elgondolni. Hát ha véletlenül csalódott volna Norton valódi érzelmében? Ha talán a helyett, hogy szövetségest, barátot, testvért vinne magával, vetélytársat, ellenséget kötött magához? »De nem - mondá magában - csalódom; Norton régi barátom, ki szeret. El a kételylyel! Nem tudok semmit sem. Nem láttam semmit. El tőlem sértő, gyáva bizalmatlanság. Norton segédem, barátom marad!«



V.
(Az elindulás.)

Nehány nappal ezen emlékezetes ünnepély után, a Great-Eastern a néptömeg zajos éljenzései által kisérve elindult.

Julius 13-án, daczára annak, hogy a babonások e napot szerencsétlen napnak tartják, megkezdetett a tenger alatti müködés, mely a két világrész összeköttetését tüzte ki czélul.

A Great-Eastern tiz gőzhajó élén indult a nagy tengerre. Nagyszerü látvány volt; valóban óriási gondolat indult Amerika felé.

Minő különböző gondolatok, benyomások és érzelmek támadhattak, a vállalkozás főnökei, a tengerészek, és a jelenlevők lelkében!

A történelem nehány száz év óta semmi, épen semmi ehhez foghatót nem mutathat fel. Talán egyetlen egy esemény birt némi hasonlatossággal ezen elindulással: Columbus Kristóf elutazása. Különben soha még flotilla nem hagyott el országot azon czélból, hogy a másik hasznára legyen. Meglehet, hogy némely király és császár elhitette alattvalóival, hogy felszerelve nagy hajóit, és a nemzetek megsemmisitésére törekedve, különös javára szolgál az emberiségnek; de ha az alattvalók, az uralkodók szavaira hallgattak, akkor a legborzasztóbb ostobaságot követték el.

Az argonauták expeditiójától kezdve egész a mexikói expeditióig hasztalanul keresgélünk, nem mutathatunk fel egy hajóhadat sem, mely nem rejtene bensejében hősöket vagy egyszerü katonákat. A Great-Eastern és kisérői tehát az egyetlen kivételt képezik. Babér és dicsőség nekik!

És tekintsük csak meg, hogy mit vittek nyugat felé? Ágyuk és bombák helyett villanyos sodronyt, huzal csöveket, mér-ónokat és buvár készleteket. Katonák helyett mérnököket, természettudósokat, munkásokat, egy szóval mind oly foglalkozásu embereket, kik teljes joggal viselhetnék a haladás missionáriusai és apostolainak czimét. Előre! Előre! Hurrah!

Julius 14-én az Argus ugy, mint társai a szélesség 52. és a hosszuság 14. foka közt volt. Az idő gyönyörü szép; az égen egyetlen egy felhő sem látható. A huzal már 135 mértföldnyire huzódott Valenciától. Minden a legpompásabban ment.

Julius 22-én a Great-Eastern Valenciától már 1075 mértföldnyire uszott. Az idő még mindig a legszebb volt.

A következő napok minden rendkivüli esemény nélkül folytak le. Minden a legszebb siker reményét keltette fel. Sartène, Norton és Stevens urak bámulatra méltó tevékenységet fejtettek ki.

Henriket több izben üdvözölték Willoughby, Smith, Cromvell F. Warley és Thompson tudós mérnökök és a társulat főügynöke.

- Uram, mondák ezek, mi önt nem veszitjük szem elől; dicsőséget és szerencsét igérünk önnek!

- Én csak kötelességemet teljesitem, felelte egyszerüen a nemes és szerény ifju.

Ugyanezen urak ezután a másik két mérnök felé is fordultak.

- Norton ur, mi meg vagyunk elégedve önnel! Az Argus nemsokára uj vállalkozó utra fog kelni. Ön nem csak hogy meg fogja tartani rangját, de fizetését felemeljük.

- Önök azt jól teendik, felelte a különcz ember - ezzel csak az igazságnak tesznek eleget.

- A mi önt illeti Stevens ur, szólt az illető a harmadik mérnökhöz, ön szintén meg fog maradni az Arguson. A jövő vállalatban, melyet tervezünk, állása természetesen ugyanez marad, de ön számithat nagylelküségünkre.

Erre Stevens György legkedvesebb mosolyával azt felelte, hogy békében várhat még, és hogy igen megtisztelve érzi magát a főügynök dicsérő szavai által.

- Ugyan! kiálta fel Norton, kit ezen alázatos felelet boszantott, - ön szól igy, ki teli van dicsvágygyal? Ne beszéljen tehát igy, collega, én nem szeretem azon embereket, kik hizelkednek, hogy főnökeik hajlamát megnyerjék! Ön sem roszabb talán nálam! Én nagyravágyó vagyok! Bevallom. Én nem hiszem, hogy az Argus másodrangu mérnöke lenni a boldogságnak már tetőpontja. Mindenki emelkedni vágyik! Az ördögbe is!

- Kedves barátom, felelte Stevens, ön igen nagyon csalódik. Én épen nem vagyok nagyravágyó. - Jelenlegi állásommal tökéletesen meg vagyok elégedve.

- Ah, a mennykőbe! kiáltott Norton indulatosan, ön bizonyára igen ügyesen hazudik. Különben állványra teszem önt, hogy imádjam.

- Akkor, kedves barátom, felelte amaz szelid hangon, - csak imádjon, mert esküszöm önnek, hogy nem ismerek semmi irigységet vagy féltékenységet! Az igaz, hogy állásom az önökéhez képest igen kicsiny és én azt hiszem, hogy nem volnék érdemetlen magasabb állásra; de mindamellett tökéletesen meg vagyok elégedve.

- Mig valami jobb nem találkozik.... ugy-e bár?

- Oh, barátom, mondá ábrándosan György, én azok közé tartozom, kik csöndesen nézik a viz folyását és várni képesek.

- Ön ezzel azt akarja mondani, hogy ez a bölcsek erénye nemde? Ön csakugyan valóságos angyal. Én önre nem vagyok érdemes. Én önnek kijelentem, hogy dolgozom, mint egy néger, hogy végre sikerüljön állásomat megjobbitani. Nekem két dologra van szükségem: szép állásra és vagyonra!

- Ez mind? kérdé finom gunynyal a fiatal mérnök.

- Nos, és ha még többet kivánnék! felelte amaz mérgesen. Talán kevesebb volnék ama kis bárócskáknál, kik egész életöket a vadászatokon és versenyeken töltik! Én könyveim felett meghalványodtam, mialatt amazok lovaikat sarkantyuzták és kutyáikat hajszolták. A sors igazságtalan! A társadalom haszontalan!

Hogyan! talán keresztbe fonjam bölcs módon karjaimat, és ne is lázadjak fel ily botrányos igazságtalanság miatt? Nézze, helyes ez például? A lordok könnyelmüek, lusták és tehetetlenek, miért? mert gazdagok; mert gazdagok, azért hatalmasak is; mert hatalmasak, azért uralkodnak is felettünk... és mert uralkodnak felettünk, azért gyalázom könnyelmüségöket, ügyetlenségöket és tudatlanságukat, és erre nekem, a munka emberének, ki tanult, jogom is van. Hogy én mit kivánok? Vagyont, hogy egy nap azon hatalmat nyerhessem el, hogy ezen nemes urak háromnegyed részét a tengerbe dobhassam! Ez az, mit óhajtok!

A társalgás folyama e perczben megszakadt.



VI.
(A mérnökök merész terve.)

A Great-Easternről egy ágyulövés jelt adott az Argusnak. Egy tengerész összehajtott iratot adott át Sartène urnak.

- Uraim - szólt Sartène a két mérnökhez, miután betekintett az iratba - e levél arról értesit, hogy szerencsétlenségtől tartanak; nehány pillanat óta a sürgönyök gyérebben jönnek, a katastrófát el kell kerülni, segélyünket kérik, s nekünk azt meg kell adni.

- A baleset itt valóban sokkal fenyegetőbb, mint bárhol másutt - folytatá Norton; a tenger e vidékén szakadt el tavaly a sodrony...

- Én csak egy csalhatlan esetet tudok arra, hogy a huzal helyesen tétessék le - szólt Sartène Henrik.

- Én is! Én is csak egy eszközt tudok! kiáltá fel Norton.

- S ez eszköz valóban igen merész - ön kitalálta - az eszköz abból áll, hogy mi magunk tegyük le a huzalt a tenger fenekére, természetesen buvár készülék segélyével.

- De ne feledjék el uraim - szólt Stevens, - hogy itt a mérő ezer méternél nagyobb mélységet mutat, s eddig sehol sem haladták tul a hatvan méternél többet.

- Mit tartozik ez reánk? viszonzá a türelmetlen Norton.

- De gondolják meg - viszonzá Stevens, - hogy a mit önök tesznek, az valóságos utazás. Ugyanannyi méter van itt a tenger alatt, mint három falu határa.

- Igen - tudom, felelte Henrik - s én kész vagyok arra is, hogy magam menjek; senkit sem kényszeritek velem menni.

- Hogyan? - kiáltá fel Norton - ön nélkülünk akarna menni? Ezt nem engedem meg, semmi esetre. Én részt veszek az expeditióban. Nehány óra alatt több fölfedezést fogunk tenni, mint az összes akadémia. Mily diadal lesz ez!

- De ne feledjék el uraim, hogy mily roppant sulyt kell magunkra akasztanunk, hogy ily tenger alatti mélységben fenntartsuk magunkat, - szólt Stevens. A matróz, ki csak nehány ölnyire száll le a vizbe, hogy a hajót megtisztitsa, nyolcz kilogramm sulyt akaszt magára!

- Erre már gondoltam, - felelte Henrik, - nekünk ötszáz kilogrammnál nagyobb sulyra van szükségünk.

- De hisz ez őrültség! hogy akar ön ily teherrel akár csak egy lépést is tenni?

- Stevens, ön nem gondolja meg szavait - felelte Henrik komolyan, - emlékeztetem önt a természettan és mennyiségtanra, s mindenek felett ön józan értelmére. Ön nagyon jól tudja, hogy e roppant terhet a viz egyensulyozza s hogy mi ezer méterre a tenger alatt ötszáz kilogramm sulylyal ép oly könnyen járunk, mint czipőinkkel itt a kapitányi hidon.

- Ez nagyon elemi dolog! kiáltá fel ujra a türelmetlen Norton. Mily pompás és nagyszerü felfedezést fogunk tenni! Mily kincseknek kell e mélységben rejleniök! Ki tudja, vajjon nem fedezzük-e fel a pompás tengeri kigyót? Mikor indulunk?

De komolyan mondva, mikor megyünk a tenger alatti világba? ismétlé Norton türelmetlenül.

- A mikor önöknek tetszik - felelte Sartène. - De ön semmit sem szól, Stevens, ön kivétel akar lenni?

- Nem uram, én kisérni fogom önt - felelte hidegen a fiatal mérnök.

- Uraim, tehát áll a dolog, holnap a munkához fogunk. A mint Norton mondá, mi nehány óra óta a tenger oly vidékén hajózunk, mely vállalatunkat a legtöbb veszélylyel fenyegeti. A tenger medenczéje majd mindenütt egyenlő; az atlanti tenger közepén sehol sincs hirtelen mélyedés, vagy nagy emelkedés; itt azonban utópia volt azt tervezni, hogy e helyütt, mint tenger alatti oszlopokra feszitsék ki a huzalt. Itt, a hol most járunk, a tenger ágya épen nem egyenlő. Mélysége igen változó. Ebből azt lehet következtetni, hogy a huzal hegyeken s völgyeken nyugszik s hogy igy óriási ugrásokat kell tennie. Sulya okozhatta elszakadását. Képzeljen ön oly sodronyt, mely a Montblancról a Sz.-Bernáthegyre, onnan pedig a Mont-Rosára, s igy hegytetőről-hegytetőre terjed. Ilyen a huzal helyzete.

- Ugy van, - felelte Norton - s a föld vonzó ereje, összeköttetésben a sulylyal, nagy veszélyt képez a huzalra nézve.

- A lehető balesetet előre látva, a Terrible, a Niagara s az Agamemnon hajókon levő kartársaink készek ugyanazt megtenni, a mit mi teszünk. Különben már nemsokára diadalt ülhetünk. Amerikából nehány kilométer távolnyira semmitől sem kell már félnünk. Önök azt jól tudják, hogy a szárazföld közelében a tenger aránylag nagyon kevéssé mély. Az óriás, ki lábtyukon jár, nagyon könnyen átmehetne a La Manche-csatornán s Anglia vagy Irland körül ötven mértföldnyire járhatna a tengerben. Az ujvilágon is érvényes ugyanez a szabály. A hosszuság 51 fokától kezdve a tenger mélysége lépcsőzetesen emelkedik; a Szent.-Háromság szigete szomszédságában a huzal letevése csak játékszer lesz. Meg akarják próbálni? A száraz föld közelében, a kevésbé mély vizekben, az összes vizalatti munkák nagyon könnyen sikerülnek. Öt vagy hat év óta komolyan foglalkoznak azzal, hogy az összes országokat mint valamely ruhadarabot, összevarrják s Anglia, Európa többi részével már nyolcszorosan össze van kötve.

- De - szólt közbe Stevens - én arról semmit sem tudok, hogy bármely ilyes munkára buvárkészüléket használtak volna. A mit ön megkisérleni akar, az egészen uj találmány.

- Uram, ha még semmit sem fedeztek volna fel, még ma is ama boldog korban volnánk, melyben az ujjakkal ettek a nélkül, hogy a kanalak és villákkal sokat törődtek volna. A fölfedezés határozott ellensége az eddig megszokott gyakorlatnak, s én bevallom, hogy e háboru, mely vérnélküli győzelmeket viv ki, lelkesit és elcsábit! Különben, ismétlem önnek, hogy szabadságában áll, a hajó hidján sétálgatni és nyugalommal szivarozni; csak hogy ezen esetben jogunk van kétségbevonni bátorságát.

- Ej! uram, el fogom önt kisérni, mint már mondám... Nem vagyok gyáva.

- Tehát ne beszéljünk többet erről, és készüljünk el holnapra.

A fiatal mérnök kezet szoritott két társával és szobájába vonult vissza.



VII.
(Előkészület egy nem mindennapi utazásra.)

- Jakab! János! készitsétek el a buvár öltözeteket. Vizsgáljátok meg a légtartókat és szivattyukat. Siessetek. Az idő ki van szabva. Nyolcz órakor indulnunk kell! A mi téged illet Dick barátom, te tehát annál maradsz, hogy velünk tartasz; ez nagyon szép tőled! Egy derék emberrel több és a győzelem annál biztosabb. Te a lámpákat viszed majd, igy minden rendben lesz!

Ekkép beszélt Sartène ur. Ez reggeli öt órakor volt. A hajó hidja tele volt kötelekkel, óriási távcsövekkel, szivattyukkal, és a legkülönbözőbb formáju hordkosarakkal. Matrózok, hajóslegények és gépészek ugy dolgoztak és sürgölődtek, mint a méhraj. Az egyik kalapácscsal dolgozott, a másik vasat és rezet rázspolyozott, emez a köteleket kötözte, a másik meg felcsavarta.

Henrik a munkások szorgalmát buzditotta, majd Péter vállát barátságosan megveregetve, majd pedig Jakab apót sürgetve, vagy John apónak parancsot osztva, és Dick matrózt valamire figyelmeztetve, ki jobbra-balra sietett, mint egy roppant elfoglalt ember.

Norton, kezeit hátán keresztbe fonva, gondtalanul sétálgatott fel és alá, néha-néha észrevételt koczkáztatva, társaihoz de legkevésbé sem törődve az utazással, melyre nemsokára indul. Az ő fajtájabeli amerikait ily csekélység épen nem izgatja fel. Hóna alatt két ujságot hordott - a »Times«-t és az »Independance belge«-t, és néha-néha meg-megállt, azokat olvasva.

Az utasok legnagyobb része a hajó-hidon volt; csak Stevens nem jelent még meg. Végre 6 óra felé feljött; arcza mosolygó volt, mint a legboldogabb napokban, bajusza felpödörve, fürtei a legteljesb rendben, szóval a leggondosabban kiöltözött.

A társulat egyik főmérnökéhez fordulva igy szólt: Ez reánk nézve igen nagy nap! Én valóságos ünnep gyanánt tekintem a mélységbe való utazást. Ez a kirándulás százszor több vonzalommal és érdekkel bir, mint minden földi expeditió! Igaz, mikor indulunk?

- Két óra mulva, felelte Dick a matróz, ki arra menve meghallotta a kérdést.

- Helyes, helyes, mondá Stevens; és te elkisérsz bennünket?

- Igen, felelte Dick, és pedig én viszem a lámpákat.

- Ah ez igen, igen derék, igen szép és helyes! mondá Stevens, ki ezen egyes szavak kiejtésével alig birta eltitkolni izgatottságát.

E perczben Norton, az amerikai, ki az egész hajót nagy léptekkel járta be, összetalálkozott a fiatal mérnökkel.

- Nos colléga, szólt mosolyogva, jobban meg van már nyugtatva, mint tegnap?

- De uram, felelte Stevens hidegen, hiszen én el vagyok ragadtatva, hogy ily nagyszerü és szép vállalatban részt vehetek, mely egészben véve elég biztonságot is nyujt. A veszélyek csak látszólagosak.

- Ah végre, ön nyugodtnak látszik. De tudja-e az ujságot? A nagy ujságot?

- Nem.

- Az osztrákokat megverték.

- Az osztrákokat!... mondá Stevens, mintha álomból ébredne.

- Igen az osztrákokat. Majdnem azt hihetnék önről, hogy ön már tiz év óta él a viz alatt. Nem tudja ön talán, hogy Németország, Olaszország és Ausztria háborut viselnek?

- Ah! igen, igen.

- Tehát! Az osztrákokat tökéletesen megverték Csehországban. Egészen megsemmisültek. A gyutüs fegyver csodákat mivel. Ha csak valami jó is ered ebből a bonyodalomból a szabadság számára.

A szőke Stevens, kit a nagy csaták, melyekkel társa mulattatta, nagyon kevéssé érdekeltek, titokban óráját nézegette, és annak gyorsaságát szemlélve, bizalmatlan tekintettel méregette az oczeán terjedelmét, melynek mélyére nemsokára leszálland.

- Nos colléga! kiált fel egyszerre Norton, megpróbálta ön már öltözetét? Az ember ugy belecsuszik abba, mint valami keztyübe. Az enyim kitünően áll! Én egy conferentiára feljegyeztetem magamat az akadémiai körben, az előadás tárgya: »Utazás a tenger mélyére 3000 méterre!« Nagyszerü siker! A terem zsufolásig tele lesz!

- Kedves barátom, felelte Stevens, én várom az elindulás perczét. Csak hat óra van és mi 8-kor indulunk. Háromnegyed óra mulva felveszem buváröltözetemet. Én nem találom szükségesnek, hogy magamat azzal előre fáraszszam.

- Sokkal inkább szeretem a szabadságot, barátom, semhogy tetteiben valamikép megakadályoznám. Tegye azt, a mit akar.

A mérnökök együtt sétálgattak a hajó hidján, perczről-perczre felügyelve az előkészületi munkákra.



VIII.
(Bucsu a világtól.)

- Uraim, mondá halk hangon Sartène ur, az idő közelg. Csak 20 perczünk van még, bucsuzzunk a világtól.

Azután néhány lépésnyire eltávozott társaitól. A hajó lépcsőjére letérdelt, fejét néma ájtatossággal lehajtá s édes pillantást vetett Európa felé. Csendes imát intézett az istenhez, és utolsó mosolyt azok felé, kiket szeretett.

Stevens utánozta; szivarját a vizbe hajitá, és anélkül, hogy igen eltávozott volna a munkásoktól, letérdelt, és az istenhez látszott fohászkodni.

A mi a szabad Amerika polgárát illeti, az egész nyugodtan kiszivta pipáját, a »Times« czikkét elolvasta és azután egyszerre meglehetős durván Jakab matróz vállára csapott.

- Igy ni! - mondá, az óra közelg! apó! az óra majd elmulik! Időt vesztünk. Tedd fel ismét sapkámat!

- Parancsára mérnök ur, felelt Jakab apó. Hozom az öltözetet és szolgálatára leszek.

Az öreg matróz követve a neki adott parancsot, legelőször is Nortont segitette a kaucsuk-öltözet felvevéséhen. Az átázhatatlan kaucsuk a szinházi tricókhoz hasonlóan szorosan a testhez tapad.

A vállalkozó yankee nemsokára tetőtől talpig fel volt öltözve.

- Ugyan Jakab, vigyázz a gallérra, ne szoritsd nagyon, nem szeretnék megfulladni, mint valami akasztófára való.

A matróz Norton nyakán megerősité a ruganyos zsinórt, s ezzel a gallért, mely nélkül a viz mindenesetre a testre hatolna.

- És most fejezzük be a toilettet, még csak a hamupipőke gyönyörü kis papucsai hiányoznak, folytatá Norton, óriási nagy czipőkre mutatva, melyeknek talpára iszonyu nagy ólom lemezek voltak szögezve.

Midőn a matróz e czipőket felhuzta, ráilleszté egyszersmind az álarczot, oda szoritá a légcsöveket, Norton egyszerre félbeszakasztá a munkát és igy kiáltott fel:

- Ah! barátaim, ti nem jöttök velem. Én egymagam adom át magamat a hóhérnak, hogy illendően felöltöztessen. De ime kijelentem, hogy nem veszem fel előbb a jelmezt, mig titeket a rendes öltözetben nem látlak.

Sartène egy kézmozdulattal értésére adta kissé nagyon is élénk társának, hogy azonnal magára veszi buvár-öltözetét. Nehány intézkedést tett, és azután a hajó pénztárnokához, ki öreg, tapasztalt, és ismert derék ember volt, fordult és igy szólt hozzá halk hangon:

- Barátom, fogadja ezen levelet: ez végrendeletemet tartalmazza. Engem ugyan nem nyugtalanitanak előérzetek, vagy rosz sejtelmek, de azon esetben, ha talán még sem térnék diadallal vissza vállalatunkból, ön e levelet anyám kezeibe juttatja.

- Jól van uram! felelte az öreg tengerész, a mit ön parancsol, az meg is fog történni, arra esküszöm önnek.

- Igy tehát most legyetek oly szivesek, kedves barátim, mondá Sartène Henrik barátságos jóakaró hangon, és készitsetek el minél elébb tenger alatti utazásunkra.

A tengerészek és matrózok hozzá fogtak a kitünő fiatal ember felöltöztetéséhez.

- Ejnye! az ördögbe! nem látom többé Stevenst, kiáltá fel egyszerre Norton, a gyáva eltünt! Nem hiába sejtettem, hogy ügyes kifogáson jár az esze. Keressétek Stevenst! E szép modoru és ájtatos kamasz miatt még elkésünk fürdőnktől. Menjetek, keressétek Stevenst! Én nem birok mozdulni, oszlopként a földhöz szögeznek azok az átkozott bocskorok. Majd csak a viz fenekén tudok szaladni. Archimédes theoriája ezt igy akarja. A gyáva jól tudja ezt, és azért illant el! Az istenért! menjetek, keressétek Stevenst! Hozzátok ide élve vagy halva!

Alig mult el két percz, midőn Stevens önkénytesen jelent meg; arczán mosoly volt, és egészben oly benyomást tett, mint egy tökéletesen elhatározott ember. Az öltöztetőknek, azaz a matrózoknak adta át magát, kik a buváröltözetek felöltésével voltak megbizva; arczán a nyugtalanság legkisebb nyoma sem látszott. Tökéletesen uralkodott magán; lelke, legalább szinleg, leküzdött minden félelmet.

- Barátom, mondá hozzá Norton, én mint látom, roszul itéltem meg önt. Gyávának véltem; pedig ön bátor ember! Meg kell szoritanom kezét.

Stevens megszoritá társának kezét, de nem felelt egy szót sem.

Perczig általános hallgatás állott be.

- Istenemre mondom, kiáltott fel egyszerre Norton, homlokára csapva, egy gondolat bánt: életem talán végéhez közelg; terveim mind ebbe az átkozott örvénybe sülyednek. Az élet reám nézve csak csalás volt!

- Csak nem fél, bátor védője az amerikai szabadságnak? kérdé Stevens gunynyal.

- Hogy félek-e? Minden ördögbe, legkevésbé sem! De tudja meg, kedves barátom, hogy agyamban van nehány nagy eszme, melyek még eddig nem gyökereztek meg mások eszében. Ha mindennek nemsokára vége leend, mi igen valószinü, ugy elveim csiráit még el sem vethettem, és igen nagyon bántana ama gondolat, hogy nem lehettem hasznára embertársaimnak, a kik legnagyobb részének az a baja van, hogy szenteskedők!

- Kedves barátom, mondá meglehetős száraz hangon Henrik, ki e hóbortos beszéd minden szavát meghallá, az ön embertársai szerencsére már századok óta elfogadtak bizonyos elveket és nem hiszem, hogy az ön kedvéért megváltoztatnák azokat.

- Eh! épen ez az, mit nem akarok! kiáltott fel a szenvedélyes amerikai. Nem szükséges, hogy egy csalhatatlan traditio hamis ürügye alatt a szegény emberiség elrothadjon a tudatlanságban, melyben jelenleg van.

- Norton! folytatá ismét Sartène Henrik bizonyos keserüséggel, tartsa meg kérem maga számára materialistikus nézeteit, és ne sértse meg mások elveit. A függetlenség nevében, engedje meg szabadon követnünk vallásunkat. Stevens és én, mi keresztények vagyunk. Ha ön nem is hisz semmit, hagyja meg legalább nekünk hitünk vigasztalását. És most hagyjuk abba.

- Millió ördög! fakadt ki Norton sértett hangon, én nem hittem, hogy ön is azon agyagból való, a melyből az inquisitio tanitványait gyurták. Nekem nincs szándékom az emberiséget, mely mint az önfejü ló, az igazság ellen felágaskodik, az elmélkedésre birni; de tudja meg, fiatal barátom, ha ön munkálataink főnöke is, azért ön még iskolás gyerek a természeti bölcselkedésben! Meglehet, hogy ön sokat tanulmányozta a physikát, géprendszert, és hydrographiát, de azért ön előttem igen középszerünek látszik, a mi a gondolatokat és az önálló eszméket illeti. Tudja meg azt is egyszersmind, hogy nem szeretem, ha szavamba vágnak, és ha tudományos parancsait követem is, mert kötelességem, azért ne higyje, hogy valamikor lealáznám magamat arra, hogy az ön bölcseleti határozatai előtt meghajoljak. Erre engem semmi sem kényszerit: az élet és az évek tapasztalatait én birom. Kérem emlékezzék meg erről.

Ezen szavakat a sérthetetlen ifju mérnök ugy fogadta, mint egy mitrailleuse-lövést. Nem kisérlette meg folytatni a discusiót, mely oly különcz észszel, mint Nortoné volt, mindenesetre czivódással végződött volna. Inkább nem vette észre a sértést, semhogy azt viszonozza. A sértés, mely viszonzás nélkül marad, nem talál. És különben is most fontosabbról volt szó.

- Oh! kedves Norton, mondá Stevens, ön nem méltányolja kellőleg kitünő barátunkat, Sartènet.

- Eh! felelte durván az amerikai, én azokat szoktam tisztelni, kik gondolkodnak.

Henrik folytatta buvár-öltözetének felöltését; érezte annak szükségét, hogy nehány barátságos szót intézzen társaihoz, mielőtt utra kelnének. Főnöki állása folytán természetesen nem kérhetett bocsánatot Nortontól; igazságának érzetével birt, és a kérés nagyon hasonlitott volna az elveiről való lemondáshoz. Ezt pedig épen nem akarta. Fenkölt szive és nemes érzése jobb szolgálatot tettek neki, mint minden számitás. Az ész, mely néha hajlamait követi, sokszor a legügyesebb diplomatának mutatkozik. Henrik engedett ama szelid hangnak, mely lelkében felszólalt és azokhoz fordulva, kik körülötte álltak, igy szólt:

- Uraim, ha önöket valamikor megsértettem volna, bocsássák meg azt nekem, mert én becsülöm és szeretem önöket. Mi oly utra vállalkozunk, mely a hydrographia és távirda történetében lényeges eseményt fog képezni. Ha meghalunk, ez mit sem tesz! A férfi csak önfeláldozás által lesz nagygyá. Ez az első kisérlet, hogy valaki ily mélyen leszáll a tenger fenekére! Annál jobb; mi vagyunk az ujitók! Csakis a merész ujitások, kisérletek árán szerezzük meg az emberiségnek a hasznos tapasztalatokat.

Kedves barátaim, érdemes bajtársaim, én szivélyesen nyujtom önök felé kezemet. Óhajtom, hogy lelkükben ne maradjon vissza semmi keserüség. A gyülölet, mely a lelket emészti, borzasztóbb a halálnál! És most a munkához, bizzuk magunkat istenre és a szerencse követni fog!

Sartène testvérileg szoritott kezet társaival.

- És te, folytatta tovább, kedves derék Dick barátom, te, ki a legnehezebb teherre vállalkoztál, te ki az oczeán mélyére viszed nekünk a világosságot, nyujtsd te is nekem kezedet.

Az öreg tengerész, ki többet érzett ifju mérnökünk iránt, mint barátságot, szeretetteljes hódolattal csókolta meg Sartène Henrik kezét.

- Az öné vagyok az életben és halálban, kedves, drága mesterem, mondá.

- S most, matrózok, tegyétek meg kötelességteket!



IX.
(A tenger alatt.)

Nehány percz mulva az Argus utasai oly látványban részesültek, melyet némi megrémülés nélkül tekinteni nem lehetett.

A négy utas, buváröltözetében, vállain a légszekrénynyel, fején a sajátságos sisakkal, a roppant teher folytán, mely a levegő erejének ellensulyozására volt szánva, a föld felé hajolva, szorosan egymás mellett a hajó párkányán állott mozdulatlanul, kényszerült némaságban, a csákánynyal az övben, a mig Dick matróz a lámpát tartá. Különös, fantastikus lovagokhoz hasonlitottak, vagy bátor árnyakhoz, melyek a tenger mélyéből támadnak fel.

A hullámok, melyek a szél által felkorbácsolva, már a négy buvár lábához ütődtek, ezt látszottak mondani: »Meg akarjuk ismerni zsákmányunkat, mielőtt azt elnyeljük!«

Alig hogy e rettenetes jelenet kezdetét vette, a legedzettebb munkás szemébe is köny lopódzott.

Mindenki azt óhajtá, hogy valamely véletlen eset e szerencsétlen embereket visszatartsa a rendkivüli vállalattól, hogy ezer lábnyival mélyebbre merüljenek a tengerbe!

Nemsokára hallani lehet a légszivattyu rendes müködését, a mely hasonló a vonagló csuklásához. A csövek felduzzadtak, s fokozatos zihálásukból következtetni lehetett a lég áramlatára, mely a légszekrényig terjedt. A másik részen olykor látni lehetett Dick lámpájának felcsillogását, melyet a levezetett éleny fel-fellobogtatott.

Minden buvár nem csak a légszivattyuval van összeköttetésben, hanem ezen fölül öve körül táviró villanyos készlettel bir, melynek az a rendeltetése van, hogy balesetkor jelt adjon. Ez elővigyázatnak csekély mélységeknél szemlátomást hasznát lehet venni; de vajjon nem látszólagos-e ez, mihelyt az első zónát áthaladták? Hogy adják tudtul a balesetet, mely a tenger alatt nehány ezer méterre történik.

- Minden jól van! szólt a felügyelő, ki a leszállást ellenőrizte. Várják be a mérnökök utolsó jeladását.

Abban egyeztek meg, hogy mihelyt a csövek teljes erővel müködnek, a buvárok fölemelik jobb kezüket, mintegy a helyeslés jeléül. Négy kar fölemelkedett. Semmi sem akadályozta tehát a sikeres leszállást.

A buvárok a végtelen kötél-lajtorján ereszkedtek le, mely a hajóhoz volt erősitve és sulylyal megterhelve. A mérnökök egyike, valószinüleg Sartène - mert bizarr öltözetükben az ember hamar fölcserélhette őket - a lajtorja egyik lépcsőjére teszi lábát és gyorsan lemegy.

Rémületes pillanat volt, midőn őt alámerülni, majd egészen eltünni látták. A hullámokban a forgó egy neme képződött. Ebből állott minden nyoma. Egy nagy hullám tolult arra és semmi sem jelölte meg, vajjon alatta egy élő vagy szerencsétlen halott rejlik e?

Ezután került a sor a másik két mérnökre s végül Dick matrózra.

A tenger megnyilt és összecsapott felettük ama fenséges megvetéssel, melylyel elsöpri ama maroknyi homokot, a mit gyermekek a tengerpartra dobnak.

A felindulás, melyet némileg lecsillapitottak azok, kik az elemekkel való harczra vállalkoztak, most egész erővel kitört. Az utasok, kik e szivszaggató jelenetet komoly magábaszállással nézték, önkénytelenül is a tenger ama része felé tolultak, mely a négy buvárt elnyelte.

Nehány légbuborék jelent meg a viz fölületén. Ez volt a buvárok egyetlen nyoma. A szem hasztalan kereste a tenger mélyét. - Semmi, épen semmi sem tünt fel, csak elmosódó árnyékok, melyeket azonban szintén inkább elképzeltek, mint láttak. Néma csönd állott be; minden sziv összeszorult; a képzelet sokat láttatott, a mit a szem nem vehetett észre. Mindenki képzeletében feltámadt egy-egy eltünt árnya, a kik még az imént oly életteljesen állottak a nézők előtt.

Két-három óra mulik el. A légszivattyuk egyhangu sóhaja még mindig hallatszik, melyek a légcsövekkel folytonos összeköttetésben vannak. A buvárok vajjon hol járnak? E felett a nézetek nagyon eltérnek. Némelyek azt hiszik, hogy a buvárok észak felé fordultak; mások, hogy dél felé. Az őrt álló matrózok egyike azt állitá, hogy világosságot vett észre, mely mint a mélységből felszálló fénycsillám tünt fel és megtörött a hullámokban. Egy másik munkás azt állitá, hogy észak-nyugat irányában nehány légbuborékot vett észre. Mindez azonban csak a képzelet müve lehet. Az idő siet, s a tenger felett a legteljesb csend uralg. Az ijedelem még mindig általános és nyomasztó.

Egyszerre megkondul a vészharang. A legroszabb sejtelem szállja meg a kedélyeket. A hajón futkosni kezdenek, a nélkül, hogy tudnák, mihez fogjanak. Segitsetek! kiáltá egy stentori hang.

De hogyan, mikép? kérdik egymástól a matrózok? A csengés, mely még mindig tart, vészjel gyanánt hallatszik. Mindenki egy haldokló utolsó hörgéseit véli hallani. A dráma, mely e perczben végbe megy, mindenki szeme előtt áll. A hajó személyzetét elrémiti, megdöbbenti a gondolat, hogy a kétségbeesés e valódi sikoltására nem felelhet semmit. Ha egy ember a tengerbe esik, husz tengerész is utána ugrik, hogy saját élete koczkáztatásával megmentse, de itten minden önfeláldozás hasztalan. Igy tehát nem marad más hátra, mint hogy türelemmel várják a történendőket.

- És hogy mi nem tehetünk semmit! kiáltotta fel a felügyelő elfojtott hangon.

Egy matróz huzalt dob a tengerbe. Ki tudja, mondá, vajjon e kötél nem fog-e ama szerencsétlen közelébe esni, ki segitségért kiált. De ezen igen kevés valószinüséggel biró kisérlet senkit meg nem nyugtat.

Elmulik egy percz e néma rémület alatt; a villanyos csengés egyszerre megszünik.

- Talán mindennek vége már! mondják egymáshoz a hajón levők, a végzet borzasztó, visszavonhatlan csapása előtt meghajolva.

Senki nem mer egy szót szólani, de mindenki aggodalommal tekint a tenger felszinére, mintha kérdőre akarná azt vonni a történtek felett.

- Hejh! hallod-e Jakab, nézz csak amarra! kiáltá fel egyszerre egy matróz, erre balra valami 300 méternyi távolságban, nem látod-e, hogy a hullámok közt valami emelkedik?

- Csakugyan! az ember azt mondaná, hogy a tenger emelkedik!

- Igen, szólt egy másik tengerész, az valóságos szökőkut!

- Forrás! felelte Jakab, nem! nem! gyermekeim, ez nem az. Ez lehetetlenség! A mélység itt nagyon is nagy!

- De, Jakab apó, ez nincs semmi összeköttetésben a buvárokkal! mondja egy kormányos.

- Szeretném, ha ugy volna, de nem merem remélni!

- Ej, Istenem! folytatja a kormányos, ez nem egyéb, mint egy fóka!

- Fiam! mondja az öreg matróz, ez semmi esetre sem fóka! Ismerem azt a fajtát, hiszen eleget láttam. A fóka nem marad egy helyen, mint ez az átkozott vizijáték!

Ennek több köze van a harang csengésével, mint hinnéd.

- Nos, akkor ön nagyon ügyes ember Jakab apó, felelte a kormányos.

- Ügyes, vagy nem ügyes, az mindegy, de én nem csalódom. Ej, Istenem! nekem ugy tünik fel, mintha ott a hullámok által dobálva, valami fekete csövet látnék!

- Mi az hát? kérdék a matrózok.

- Barátim, folytatá szomoru hangon Jakab apó, én helyesen sejtettem: az szegény uraink egyikének halálát hirdeti. Ez a légcső egyik vége, melyet talán valamely czápa elharapott! És az, mit ti forrásnak néztetek, nem egyéb mint a levegő, mely a csőből kifelé szorul.

Ez a hir, mely oly könnyen érthető, azonnal elterjedt. Minden távcsövet ugyan e pontra szegeztek és mindenki átlátta, hogy Jakab matróz nem csalódott.

Félórával később, három eléggé tisztán kivehető árnyék jelent meg a kötél-hágcsó közelében. Minden szem, mely eddig a cső felé irányult, most a buvárokhoz fordult, kik feljönni készültek. Egy perczre elfeledték a szerencsétlent, hiszen igy történik ez a csaták után is: az életben maradtak elfelejtetik a halottakat.

- Ah! kiáltá fel a felügyelő, Dick barátunk bizonyos, hogy visszajön! Látom a villanyos világot.

És csakugyan, néhány perczczel később, Dick kiemelkedett a hullámok közül és gyorsan a hajó hidjára lépett.

Szükségtelen mondanunk, mily üdvözletekkel fogadták. Levették fejéről sisakját és ekkor mindenki megdöbbenve látta, minő zavart és rémült volt arcza.

- Nos! mi történt? kiálták többen. Mindnyájan visszajöttek-e?

- Nem, felelte hidegen Dick, egyik közülünk már nem él!

- Melyik? kérdé egy hang.

- Még eddig nem tudom.

- Tanuja volt ön ama szerencsétlen halálának?

- Nem - épen, felelte némi habozással az öreg matróz, de biztos vagyok ebben, hogy a szerencsétlen nem fog többé köztünk megjelenni.

- De mi az oka e szerencsétlenségnek? kérdé nyomatékkal a kapitány.

- Én nem tudom megmondani, én nem tudom! Én annyi dolgot láttam szemeim előtt megfordulni, hogy még most is azt hiszem, hogy valamely álom hatalma alatt vagyok. Ne kérdezzenek többet tőlem!

- Önnek mindenesetre szólnia kell! mondá erélylyel a kapitány, mindenesetre!

- Még ezen órában! csak most nem! könyörgöm! Még nagyon zavart, nagyon elrémült vagyok!

Azután, főnökéhez közel lépve, halk hangon e szavakat sugta annak fülébe:

- Ne kérdezzen többet tőlem, mindent el fogok önnek mondani, de csak önnek egyedül! Borzasztó dolgokat fogok ön előtt felfedezni. Ott lenn - a tenger fenekén - iszonyu gyilkosság történt.

- Menjünk, uraim, mondá ezután a kapitány, ki alig volt képes eltitkolni felindulását, Dick apónak csakugyan nagy szüksége van a nyugalomra. Hagyjuk őt békében. Ő azonnal fog beszélni.

Ezen szavak után, megjelent a viz szinén a másik két tenger alatti utazó. Körülvették őket és rájuk ismertek: Norton és Stevens voltak.

Tehát Sartène Henrik, az első, a legtudósabb és talán a legszerényebb a három mérnök közt, ő veszett el! Nagy volt a gyász ezen kitünő, bátor fiatal ember halála felett, ki jellemének emelkedettsége és nemes modora folytán mindenkinek hajlamát megnyerte, és közkedveltségben állott.

- Uraim, mondá a kapitány, Sartène barátunk halála mindnyájunkra nézve nagy gyász, ő nemes és jó jellem volt. Ő a dicsőség terén halt meg; szive nagy és hős volt. Neve e század egy nagy munkájához lesz kötve!

- Hogyan kell majd tudtára adni e szerencsétlen hirt szegény anyjának? kérdé ekkor több matróz, kik előtt ismeretes volt a Sartène asszony és fia közti gyöngéd szeretetteljes viszony.

- És aztán még azt is, hogy mondják meg, folytatá a felügyelő, hogy épen e szegény fiu kezdeményezte ezen átkozott utazás tervét?

Mindenki saját módja szerint végezte halotti imáját.

A matrózok semmit sem törődve azzal, hogy mások is meghallhatják, hangosan igy szóltak egymáshoz: Jobb lenne, ha más veszett volna el; ő volt a legjobb a három közül!

Norton és Stevens ez alatt levetették öltözetöket és sisakjokat, és most, hogy ugy mondjuk, kénytelenek voltak szólani.

- Hogyan! mondá Stevens, barátunk nem tért vissza? Talán csak nem veszett el?

- Igen, sejtettem valami szerencsétlenséget! kiáltá Norton, több mint háromnegyed óra óta szem elől veszitettem. A szegény ördögnek nem volt semmi haszna abból, hogy bennünket is ezen expeditiora rábirt! Nos hát itt vagyunk, kötelességünket megtettük, és igy ez annál jobb reánk nézve!

- Oh! minő borzasztó szerencsétlenség! Őt annyira szerették, folytatá Stevens.

- Kedves barátom, ez a háboru! felelte Norton durván. Ma ő, holnap mi.

A hajó kapitánya a két mérnökhöz közeledett, minden tettetés nélkül üdvözölte őket és igy szólt hozzájuk:

- Uraim, önök bizonyára szivesek lesznek és számot adnak nekünk azon munkákról, melyek annyira érdekelnek bennünket. Minden valószinüség szerint az önök bátorságának köszönhetni, hogy a huzalt most már semmi nem veszélyezteti. Szép magaviseletök folytán megérdemlik, hogy köszönetet szavazzunk önöknek.

E szavakat bizonyos hangsulylyal ejtette ki, és ez alatt figyelve kisérte a két férfi arczát, hogy vajjon nem fedez-e fel vonásaikon valami zavart kifejezést, mely áruló nyomnak tünhetnék fel. A bók, melyet meg nem érdemeltünk, rendesen a legérzékenyebb hatást teszi.



X.
(Dick matróz borzasztó felfedezései.)

- Semmi, semmi, gondolta a kapitány magában. Dick talán valamely hallucinatióban szenved?

Alig hogy a kapitány visszatért kabinjába, már is megjelent előtte Dick matróz. Arczán még a legnagyobb megindulásnak nyomai tükröződtek le.

- Borzasztó történetet kell önnek elmondanom. Ha vissza gondolok arra, mit láttam, remegnek térdeim.

Engedje meg, hogy utazásunk első episodjait leirjam; nemsokára a borzasztó jelenethez fogok érni, melynek tanuja voltam, és melyet, ha száz évet is élnék, nem tudnék elfeledni sohasem.

Midőn nehány ölnyire voltunk a tenger szine alatt, éj kezdett körülvenni bennünket; eleinte vöröses félhomályba léptünk, azután mintha a viz sürüsödött volna, minden sötét lett: mély korom fekete éj környezett! Jobra és balra vöröses, valóságos villó felhőket veszünk észre, melyek egymásra borulnak, és valószinüleg nem voltak egyebek, mint állati testek halmazai.

A rajtunk levő sulyok által lefelé vonzatván mindinkább lejebb jutunk, s roppant nagy halak, kigyók, gyikok, meglepetve, hogy lakásukban felzavarják, ijedten szöknek tovább. Minő látványok! Iszonyu monstrumokat láttam, melyeknek formái az oczeán legmagasabb pontjain ismeretlenek.

Minél mélyebbre szállunk, annál inkább szünik a vegetatio. Nemsokára nem látunk mást, mint hosszu füszálakat, melyek pókháló gyanánt fonják be a vizet.

Itt-ott lábam valóságos korál-erődöt érintett.

- Végre megtaláljuk a huzalt, folytatá Dick - csakugyan félig el volt törve s igy az összeköttetés nem sokára tökéletesen megszakadt volna. Erősen összeforrasztjuk a drótot, összekötjük a lenszálakat és munkánkat bevégezve, a visszatérésre készülünk, midőn lábammal valamihez érintek, mi jobbra és balra himbálózni kezd. Oda tekintek és irtózattal látom, hogy az egy álló hulla, melynek lábain golyók csüggnek.*

Az arcz és a ruhák egészen épek voltak. Ez bizonyára oly szerencsétlen, ki hajón halt el és mint annyi más, a tengerbe dobatott. A borzadályos látvány nehány perczig üldözött. Társaim és én a kötélhágcsót veszszük kezeinkbe, melyet folytonosan magunkkal hordtunk; fejünket felemelve, magunk felett a hullámok közt egyensulyban függve, egy nagy hajógerinczet pillantunk meg. Ezen felfedezésre épen nem voltam elkészülve, és bevallom kegyetlenségemet, örvendeni kezdtem annak, megfeledkezve arról, hogy ezen elsülyedt hajó látványa, mely bizonyára személyzetének egy részével veszett el, mily nagy szerencsétlenség jelképe.

Szemeimmel követem társaimat, kik egymástól elválva, a hajó különböző részein futkároznak. Egyikkel, nem tudom melyik volt, a csiga lépcsőn haladok le, és a salon terembe lépek. Hideg, formátlan, elmosódott tömegek hullámzanak körülöttünk: vizbe fulladt hullák! Minő látvány! Egy anya, kibontott hajjal, görcsösen szoritja kebléhez kicsiny gyermekét; a többi elsülyedtek utolsó halotti tusájokban, körmeikkel a menyezetbe kapaszkodtak; testeik ide s tova lebegnek, és mig mellettök elhaladok, a hideg borzaszt.

Visszafordulok: a boros pinczében két matróz hulláját látom, kik kezeik közt palaczkokat szoritanak. Tovább akarok haladni, de nehány egymásra borult hulla elállja utamat.

A lépcsőn ismét felhaladok; ama személy, ki a hajó bensejébe követett, eltünt. Nehány perczig ide s tova tévedek. A hajó hátsó részein körül tekintek, és az irtózattól elzsibbasztva látok magam előtt egy jelenetet, melyet önnek csak sietve vagyok képes elmondani.

- Egyike a buvárok közül (melyik lehetett e Kain?) e perczben baltáját egyik társára emeli. Az utóbbi lehajolt, hogy valamit egy dobozba tegyen.

Tisztán láttam a gyilkost, de a sisak nem engedte, hogy rá ismerjek. Anélkül hogy tudta volna, a lámpás, melyet magammal hordtam, az ő irányába világitott. Egy fél percz alatt a balta emelkedik, s a légtartóra esik, mely egy csapással el van vágva.

Sartène ur valószinüleg fuldoklik és megfordulva, egy tekintetet vet ama nyomorultra, ki meggyilkolja. Ezt látom mozdulatán. Kezeiből kisiklik azon tárgy, melyet az imént felszedett, és miután csak a vékony villanyos drót által van a hajóhoz kötve, a viz magával sodorja.

Azután a gyilkost lehajolni látom; gyorsan felemel valamit és azt övébe dugja.

A büntett iszonyatossága annyira elrémitett, hogy ugy éreztem magamat, mintha le volnék szögezve. Végre előre ugrom, midőn a gyilkos, ki valószinüleg a meglepetéstől félt, elsiet. A sötétség oly tökéletes volt, hogy nyomait egészen elveszitettem.

Nehány percz mulva, a két mérnök ismét megjelent, de lehetetlenség volt a gyilkosra ismerni.

- De legalább valami gyanuja van? kérdé a kapitány.

- Épen semmi gyanum sincs! én csak annyit tudok, hogy e két férfi közt az egyik a gyilkos!

- Elutazásuk előtt nem hallott nehány szót, miből a bünösre lehetne következtetni.

- Nem! Az én nézetem szerint, sem az egyik, sem a másik nem szerette Sartène urat. A kedves fiu nagyon is tökéletes volt, és mint ilyen könnyen felkelthette irigységöket. Senkit sem vádolhatok, és még is bizonyithatom a valót, hogy egyik a két mérnök közül megölte Sartène urat. A meggyilkolás isszonyu jelenete itt van, fejembe van vésve! Még most is látom az öldöklő baltát!

- Minthogy ön a bünöst nem jelezheti, mondá a kapitány, igy tehát a törvény fogja tán kideriteni a valót. Ez oly segédforrások felett rendelkezhetik, melylyekkel mi nem birunk. A mint Angolországba vissza térünk, fel fogjuk adni az ügyet a törvényszéknél. Most pedig esküdjék meg Dick, hogy az ideig a borzasztó eseményt nem beszéli el tovább.

- Igérem önnek, kapitányom.

- Jól van; tartsuk a legnagyobb titokban ezen ügyet azon perczig, mig a törvény arról értesülve lesz.

- Önnek igaza van, tevé hozzá a matróz, a legkisebb gyanu figyelmet keltene és a gyilkos elszökhetnék Amerikába.

- És mondá a kapitány, abba a szerencsés országba, az Egyesült Államokba menekülhetnének, hol semmi bajok nem történnék. Nem, szigoru igazság büntesse meg őket. A roszak iránt nem szabad könyörületesnek lenni! Az itélet előtt mi mindketten figyelemmel fogjuk kisérni e két ember magaviseletét. A bünös, nem sejtvén gyanunkról semmit, nem fog magára vigyázni; ki tudja, talán elárulja magát! A mi kötelességünk barátom felfedezni a szegény Sartène gyilkosát!



XI.
(A titkos vizsgálat.)

Mint könnyen előre volt látható, Dick és a kapitány hivatásukat nem hanyagolták el. A nemeslelkű Sartène halála véres boszut követelt. Titokban, a lehető legügyesebb módon teljesiték nehéz vizsgálatukat.

Szinleg ugyanazon szivélyes barátságot mutatták a két mérnök iránt, mint az előtt, és nem minden küzdelem nélkül fojtották el szivökben a megvetést, melyet akaratuk ellenére mindkettő iránt éreztek.

De Norton és Stevens mindig ugyanazoknak mutatkoztak. Jellemük semmiben sem változott. A lelki furdalásoknak semmi nyoma. Vajjon mily uton fog sikerülni egy napon az igazságszolgáltatásnak, ezen tragoedia titkát kideriteni.

Egy párszor megtörtént, hogy a kapitány tépelődött magában, hogy vajjon Dick nem áldozata-e valamely hallucinatiónak? De Dick emlékezése mégis szabatos volt; megmaradt állitásai mellett s egy szót sem módositott.

Különben maguk a tények szóltak, hogy bizonyitsák az igazságot; a légszekrényen, melyet gondosan megvizsgáltak, világosan észre lehetett venni egy fejsze ütéseit; a fejsze éle megcsonkitá a csöveket. A vétkes csak a két mérnök egyike lehetett s a valószinüség egész sulya Nortonra nehezedett. A kapitány, a ki megtanulta az embereket ismerni, tudta, hogy a társadalomban minden gonosz tettnek megvan a maga czélja; a gyerek szeszélyből követi el a csinyt; a férfiu, ki fontolgat, majdnem kizárólagosan érdekből követ el gonoszságot. Miután Sartène eltünt, Norton azonnal első osztályu mérnök lőn, a mire vágyott is. Mint láttuk, a körülmények szükségképen az iránt ébresztettek gyanut, kinek oka volt Henrik halála felett örvendeni.

Ezenkivül a yankee sokszor elárulta nyers ösztöneit és durva brutalitását. Arczkifejezése is elárulta lelkületének durvaságát.

Norton gyülölte előljáróit; egyes pillanatokban, ha megfelejtkezett a kellő elővigyázatról, ezt be is vallá. Vágyva vágyódott az után, hogy nagy vagyont szerezzen.

Függetlensége, mely semmi kényszerhez sem szokhatott, szintén ellene bizonyitott. Nem tünt-e ki akár hányszor, hogy a fiatal ember felsőbbségét, mely nagy mértékben felköltötte féltékenységét, magáról lerázni akarta? Nem volt-e nehány pillanattal vállalkozásuk megkezdése előtt heves vitája Henrikkel? Mind ez emlékek, melyek a kapitány és Dick lelkében csoportosultak, csakhamar Norton vétkességének mindannyi bizonyitékául tüntek fel. Mégis mind e tények nem képeztek absolut bizonyosságot.

- Norton ur - szólt sokszor Dick matróz - mégis nem rosz ember. Ő csak durva.

- De ő nagyon heves, nagyon irigy - felelte a kapitány - ő az amerikai háboru alatt a legaljasb néposztálylyal küzdött. Ő tán egyike azon embereknek, kik nagyon keveset törődnek embertársaik életével, s a kik, hogy czélt érjenek, nem vonakodnak attól, hogy hullákon át törjenek czéljok felé. Ő Sartène urban valószinüleg oly akadályt látott, melyet erőszakkal is el kell tolnia saját utjából.

Egy napon Dick egészen fölhevülve jött a kapitányhoz, hogy azt egy hirről értesitse, mely a legénység körében szájról-szájra jár.

- Azt állitják, hogy a valenciai lakoma alkalmával Sartène ur teritéke alatt, egy papirra irva e szavakat találta: »Óvakodjék Nortontól.«

- Lelkemre, ez igaz! - kiáltott fel a kapitány, ki uti készületei közben megfelejtkezett e körülményről. Én is emlékszem e sötét figyelmeztetésre. Láthatja ebből, hogy a gyanu az amerikai feje fölött sokasodik. A mi Stevenst illeti, ő majdnem gyermek, ki még most is a füzértánczok körében él; ő szőke, mint a buza és gyöngéd, mint az ifju leány. Ártatlanságában nem kétkedhetni. Az elkövetett gyilkosság nem származhatott valamely tapasztalatlan kéztől. Higyje nekem, hogy a ki Henriket meggyilkolta, annak ez nem volt első tette. Valószinü, hogy a valenciai társaságból valaki, a ki Norton előéletét ismeri, sejtette a veszélyeket, melyeknek Sartène az ily bajtárssal való közös vállalatban magát kiteszi, s miután nem merte az igazságot neki megmondani, barátunkat legalább az elővigyázatra akarta inteni. Miért nem hajlott Sartène e figyelmeztetésre?

Erre a matróz igy felelt:

- Nem ismerem Norton ur multját; de ily gonosz tett hideg véghezvitelére soha sem tartottam volna képesnek.

- De, folytatá a kapitány, a kettő közül egyik a gyilkos: vagy Norton vagy Stevens. Lehetséges-e elgondolni, hogy ily utálatos büntettet egy gyermek követett el, ki ugy szólván tegnap hagyta el az egyetemet?

- Az igaz, ez nem nagyon valószinü! volt kénytelen bevallani az öreg Dick, de nem szeretem nagyon Stevens ur tekintetét; beszéde is nagyon szelid és édeskés.

- Lássuk csak! midőn ezen szerencsétlen tenger alatti utazás hire keletkezett, folytatá a főnök, minő benyomást tett ez Stevens urra? Helyeselte vagy roszalta-e azt?

- Bizonyos nyugtalanságot árult el, és nem igen pártolta az eszmét.

- Nos! ez világos és meggyőző, mondá a kapitány; ha a gyilkosságot tervezi, ezen eszmét örömmel fogadja, miután az tervének kivitelét megkönnyebbiti.

- Ez mind igen helyes, és igaz! felelte rá Dick, fejét vakarva, a gyilkos tehát Norton és mégis nem tudom miért, de ha biró lennék, nagyon nehezen tudnám elitélni.



XII.
(Go Ahead!)

Mig a vihar igy a legmélyebb csendben dühöngött, a tenger alatti huzal munkálatai igen gyorsan haladtak.

A nemeslelkü ifju mérnök szomoru halála a vállalatot egy lépéssel sem késleltette.

A szegény ördög! kiáltott fel a tisztek legnagyobb része, és azzal megszüntek reá gondolni.

Kiváltképen az angolokra nézve igen illik és alkalmazható a hires mondás:

»Ha a holnap megkezdődött, a tegnapot elfeledik.«

És való, hogy az ily látszólagos közönyösség nem képes semmi sem bámulatba ejteni az oly nemzetnél, mint az angol, hol az embert csak eszköznek tekintik. Az egyesülés csakugyan elnyomja az egyént, az ember Nagy-Brittaniában nem egyéb, mint egy gyürü a nagy lánczban.

Igy tehát könnyen felfogható dolog, hogy ily elvek mellett egy ember halála, bárki legyen az, csak igen középszerü szánalmat ébreszt; az ember kevesebb az óramünél, az ennek csak egy csekély része, melynek helyét ujjal kell betölteni.

Ezen keményszivü egyesülésben rejlik a szász faj egész hatalmának titka.

Sartène ur halálának hire tehát korán sem lelt azon viszhangra, melyet az érzékenyebb szivüek talán jogosan vártak. Különben igen sietős munkájok is volt. A sirásra kell egy kis idő; az angol és amerikai munkásnak pedig erre nincs ideje.

Végre a hónap utolsó napja kezdett szürkülni, midőn minden akadály nélkül, az uj-világba értek. A Szentháromság szigete megkapta a távirdai sodronyt. Igy tehát bevégződött azon óriási munka, melyet harmincz évvel előbb a legteljesebb őrültségnek tekintettek volna.

Az atlanti oczeán, hogy ugy mondjuk, nem választá el többé egymástól az uj világot a régitől. A XIV-dik Lajos századának embere bátran mondhatná: Az atlanti oczeán nincs többé!

De a királyok változnak; a mostani XIV-dik Lajos a munkának jóltevő szelleme, ki minden uralkodók közt a legnagyobb és legbiztosabb győzelmek kivivásához ért. Legszebb diadalai közé tartozik a távirda, melynek története oly gyors, mint a szikra. Az ember azt hinné, hogy oly munka kiviteléhez, mely az idő megtakaritására készül, annál hosszabb idő kell. 1846-ban még csak nehány vonal kezd dadogni az uj nyelven; és husz évvel később ez áthaladja az oczeánt. 1850-ben őrültek gyanánt bántak az ujitókkal, kik Angolországot Európával huzal által összekötni tervezték. Tizenhat év lefolyása után már Irland Amerikával sodrony által van összekötve. Ki mondhatja meg előre, hogy a jövő mily meglepetéseket rejt még számunkra; e század befejezése előtt talán már mindenkinek otthon saját szobájában lesz távirati készülete, és mi társalogni fogunk new-yorki, san-franciscoi és melbournei barátainkkal; egész világ kezeink közt lesz.

A colossalis munka tehát bevégződött. Az ily nehéz és dicső gyermek keresztelését nem lehetett máskép megünnepelni, mint ágyudörgéssel, harangzugással és felköszöntésekkel. Ez igy is történt. A szabadságot mindig megtapsolják, mert ez könnyebb, mint a szabadságot megérteni! A lakomák követték egymást és a kérdések és feleletek az atlanti oczeánon át egyre-másra jöttek-mentek. Mint rendesen történni szokott, itt is a legizetlenebb sürgönyökkel kezdték. Talán emlékeznek még a tenger alatti huzal első letételére, midőn Angliának egy nemes baronnetje szivarját, egy Amerikából jött szikra által gyujtatta volt meg. Ezen iszonyu absurdum példája ugy látszott, hogy követőkre talált. Most egy gazdag amerikai kért tüzet Európától. Másnap a »Courrier des États-Unis« azt irta, hogy e szellemdus tett hősét a jövő congressusra megválasztják; tette tetszést aratott. A szabad Amerikának nehány kevésbbé nagyravágyó polgára ezen egyszerü frásissal elégedett meg: »Jó reggelt kivánunk Viktória királynőnek!« A tiszteletteljes barátságnak naiv kifejezése valószinüleg meginditotta az angolokat, kik viszonzásul az Egyesült-Államok elnökének fejezék ki üdvözletüket. Röviden mondva, John Bull és Jonathan testvér nehány napig ölelkezett, azután azon tapasztalásra jutott, hogy hasznosabbat tehetnének, mint üdvözlő frásisokat egymással váltani, és ekkor fontos politikai és kereskedelmi sürgönyöket kezdtek küldözgetni.

Az első ezek közül egy hamis hir volt, mely Anvers egy legerősebb banküzlete tönkre menését, és Havre egy kereskedőjének halálát okozta, ki azon hitben, hogy tökéletesen tönkre ment, főbe lőtte magát. Ezen időtől kezdve az emberek kétkedőbbek a távirati hirek irányában.

A diszebédtől visszatérve, Norton, Stevens és valami husz mérnök és tiszt a rakparton nehány matrózzal találkozott, kik ha a hivatalos ünnepélyeken nem is vettek volt részt, még is saját modoruk szerint ünnepelték meg nagyszerü vállalatuk sikerét. Járásuk, mely nem volt valami biztos, dadogó, akadozó beszédjük, kipirosodott arczuk bizonyiták, hogy igen mélyen tekintettek a boros pohár fenekére. Ezen matrózok ide-oda hadonásztak, kiabáltak, énekeltek és az embereket szidták, mi az utczagyerekeknek, kik nemigen válogatósak mulatságaikban, nagy örömére szolgált.

Midőn a mérnökök eltávoztak, oda lépett az egyik matróz, és ujját ajkára téve, valamint egy ittas pillantást vetve Nortonra, igy szólt:

- Norton ur, mi ujság arról az emberről, a kit ön a tenger fenekén megölt?

- Mit mond ez az ostoba? kiáltott fel Norton dühösen.

- Ah! felelte a matróz ingadozva és mindinkább Norton felé hajolva - ez ön előtt furcsa lehet! és még is ön küldte őt a más világra, igy ni! jó éjszakát világ! és a matróz egy taglejtéssel utánozá a fejsze ütését.

- Ah! te vad állat! kiáltá fel a mérnök és a matrózt torkon ragadva, erősen megrázta. Ha te még egyszer ismétled ostoba szavaidat, bedoblak a tengerbe, értetted?

- Bocsásson el! ön megfojt! megfulladok! kiálta fel a matróz, a kit a veszély tudata kissé kijózanitott.

Norton ismét megragadá a matrózt, és kétszer-háromszor megforgatva, messzire tova-lökte.

E jelenet, melyet nem csak az arra menők, hanem a lakoma résztvevőinek legnagyobb része látott, gondolkoznivalót adott. Természetesen nem nagy sulyt adtak egy részeg ember szavának; de a rágalom olyan, hogy ha bolond ember is mondja, mégis bizonyos hatást tesz.

A kik látják, azok mohón figyelnek reá és a csacska ajkak csakhamar ismétlik. Alig telt el két óra, az ujságot az összes utazók ismerték, bár a hajón egyetlen egy nő sem volt.



XIII.
(A szegény anya. Az elfogatás.)

Három héttel később a hajók ugyanazon utasok legnagyobb részével és természetesen a mérnökökkel, győzelmesen tértek vissza Irlandba.

Az Argus, a mely fel volt ugyan diszitve, de melynek közép-árboczán kis fekete zászló lobogott, másodiknak érkezett be a valenciai kikötőbe.

A mint megérkezett, a hajós tisztek egyike azonnal Limerickbe ment és pedig Henrik szegény anyjához.

- Minő hirt kell közölnöm vele! gondolta magában; és hol lassan, hol sebesen járt, mondhatni azon reflexiók szerint, melyek lelkét foglalkoztatták.

A Cornwallis-utczába lépett és meghuzta az 5-dik számu ház csöngetyüjét, mig szive hangosan dobogott. A derék ember valóban nem tudta, hogy miként jelentse be a rémületes eseményt.

Dicket anyó, a ház öreg cselédje, a kis salonba vezeté az érkezőt. Ott nehány perczig várt és szemügyre vette e lak békés bensejét. A himző keretben egy majdnem egészen kész munka volt, egy pár papucs, melylyel baráti kéz akarta meglepni a forrón szeretett hazaérkezőt. E látvány igen roszul hatott a látogatóra. »Nehány percz mulva, gondolá magában, mily nagy szomoruságot okozok majd e családnak!« Azt óhajtotta, bárha eltávozhatnék, mintha a rettenetes hir titkolásával meghosszabbithatná a szerencsétlen ifju napjait.

Az ajtó hirtelen kinyilt, Sartène asszony belépett.

- Mi az oka, hogy fiam nincs itt? szólt nyugtalan és mély tekintetet vetve a látogatóra, kit azonnal felismert.

- Asszonyom, hebegé ez, én azt jövök jelenteni....

- Fiam meghalt! kiáltá fel a szegény anya, a sziv azon biztonságával, azon csalhatatlanságával, melyet nem lehet illusiókban ringatni.

És a szerencsétlen asszony karszékbe rogyott, hangosan zokogva.

Nehány percz mulva igy szólt: Uram - s arczán azon imponáló kifejezés tükröződött vissza, mely a halálig megszomorodott római nőkre emlékeztet, - uram, miként vesztettem el fiamat?

- Asszonyom, felelte a becsületes pénztárnok, egy veszélyes vállalatra tettek kisérletet; az egész nagy munka sikere, vagy eredménytelensége kérdésben forgott; a kegyed fia nem habozott, és első sorban bele veté magát a kisérletbe! Ő bátor és nemes fiatal ember volt: három kisérőjével buvár öltözékben a tenger fenekére szállt, hogy ott a huzal fennakadásának okát kikutassa; Norton és Stevens urak vele voltak és vele oszták meg a veszélyt.

- Végül pedig, asszonyom, folytatta a beszélő, szerencsétlen fia nevében még egy utolsó szót kell kegyednek át adnom, ime itt van. És átadta a lepecsételt levelet, melyet Henrik nehány perczczel előbb, mielőtt tenger alatti utját megkezdte, reá bizott.

A szegény asszony felbontá a levelet és a következő sorokat olvasta:

»Jó anyám!

Midőn ön e levelet olvasni fogja, én már megszüntem élni, teljesitve a becsületbeli kötelességet. Ön megfogja tudni, hogy kötelességünk mikép kényszeritett minket egy merész legvégsőbb eszközt fénybe venni, hogy a több éven át keresett eredményt megnyerjük. Meglehet, hogy nem volt jogom ilyképen rendelkezni magam felett, tudván, mennyire lehetek hasznára mindazoknak, kiket szeretek; de maga halálom is családomra vonja tán az emberek vonzalmát és az ég áldását.

Isten önnel, a viszontlátásig ott fenn, ha itt lenn többé nem látnók egymást; bizzék az istenben.

Sirva ölelem önt.

Henrik.«

Sartène asszony csókokkal halmozta el fiának ezen utolsó gondolatait, és szinleg egész erejét összeszedve és magán uralkodva kérdé:

- Az én szerencsétlen gyermekem az egyetlen áldozat volt?

- Asszonyom, felelte a pénztárnok, nem tudom, hogy fia nagyon is merész volt tán, de a többi utasok teljes egészségben tértek vissza.

Sartène asszony, mint a legtöbb ember, arra gondolt, hogy a megosztott szerencsétlenség annak sulyát valamivel megkönnyebbiti, és panaszos hangon ily szavakra fakadt:

- És épen az én fiam volt az örvény egyetlen áldozata. De nem tudhatni a szerencsétlenség okát és körülményeit?

- Nem, felelte kissé habozva a pénztárnok, de nehány vélemény szerint....

- Talán csak nem sejtenek valami büntettet, mely elkövettetett? kiálta fel kérdően a szegény anya, mintha az anyai szeretet lelkesedettsége e perczben felvilágositotta volna.

- Nem, nem épen, dadogta a derék ember.

- Tehát még is vannak kételyek ez iránt, uram, fiam talán meggyilkoltatott? De ki ölhette meg? Igen, egy benső hang azt mondja nekem, hogy meggyilkolták; a többiek visszatértek, csak ő egyedül halt meg!

Igen, fiam nem mult ki természetes módon, én mondom ezt önnek, uram.

- De asszonyom, semmiből sem tételezhetni fel, hogy Sartène ur a merénylet áldozatául esett volna, felelte a pénztárnok, annál inkább zavarba jőve, minthogy ő is ismerte a hirt, mely nehány nap óta e dolog felett keringett. A kik kisérték, azok barátai, társai, ugy szólván testvérei voltak.

E perczben felnyilt az ajtó; a szőke Stevens, kifogástalan magatartásban, tetőtől talpig a legnagyobb gonddal felöltözve belépett, anélkül, hogy bejelentette volna magát és miután Sartène asszonyt ama visszatartással és jó izlésü hidegséggel üdvözölte, mely a nagy fájdalmak alkalmához illik, igy szólt hozzá:

- Látom asszonyom, hogy az Argus bizalmasa már megelőzött és feloldott azon szomoru kötelesség alól, hogy én közöljem önnel az iszonyu hirt, mely még most is elrémit bennünket! De marad még egy más kötelesség betöltése és ez, megboszulni az emléket...

- Uram, magyarázza meg, mit akar mondani? kérdé Sartène asszony.

- Ma minden indiscretio nélkül beszélhetni erről. A titok már többé nem létezik. Nortont gyanusitják hangosan arról, hogy ő ölte meg nemeslelkü barátunkat. Dick és az Argus kapitánya tanuvallomást tettek le az imént. Nortont elfogták. Azt mondták, hogy sulyos gyanujelek szólnak ellene! Én nem tudom, hogy a szerencsétlen bünös-e vagy nem? Adja az Isten, hogy ártatlansága kiderüljön.

- Tett-e vallomásokat? kérdé a pénztárnok.

- Nem tudom, mondá Stevens; siettem ide jönni és azonnal elhagytam Valenciát. Nortont elfogták azon perczben, midőn a hajót elhagyni készült. A többit nem tudom.

- És ön, elutazása előtt majdnem előre figyelmeztetett! mondá a szerencsétlen anya, ki e perczben a nehány intő szóra emlékezett, melyet a fiatal mérnök sugott volt neki.

Még nehány szót váltottak. És miután Stevens még nehány vigasztaló és udvarias frázist intézett Sartène asszonyhoz, eltávozott.

Az olvasó elengedi bizonyára nekünk azon szivszaggató jelenet leirását, mely a két látogató eltávozása után folyt le. Sartène asszony és Anna kisasszony, a szegény Henrik menyasszonya, panaszos fuldoklásba törtek ki. A nagy fájdalmakat ép oly kevés hüséggel irhatjuk le, mint azon borzasztó és nagyszerű tájképeket, melyeket a természet néha szemeink elé idéz; érezni és látni kell azokat, hogy megérthessük.



XIV.
(A pör kezdete.)

Stevens igazat mondott; Nortont börtönbe vitték. Az államügyész, az Argus kapitányának egy levele által értesitve, egy perczig sem habozott az ügy megkezdésével. A törvényszéknek azonnal ajánlá, hogy a vádlott ellen elfogatási parancs bocsáttassék ki; a mérnököt, a mint Valencia kikötőjébe érkezett, rögtön három biztos vette körül, kik ismert udvariassággal a törvény nevében felszólitották, hogy minden ellenkezés nélkül kövesse őket.

Norton, ki a rabszolgaság ellen küzdött, de ennek daczára nem igen szelid szokásokkal birt, egy erős ököl csapást mért a rendőrre, ki kezét gallérjára merte tenni. E perczben a hajó kapitánya hozzá közeledett és egyszerüen igy szólt hozzá:

- Önt nagy büntettel vádolják; tisztázza magát és ön azonnal szabad lesz!

- És minő büntettről van szó? Lelkiismeretemet csak az terheli, hogy öt vagy hat embert, kik a virginiai négerek ellen harczoltak, harczközben a más világba küldtem. A katonákat talán csak nem dobják börtönbe, mert ellenségeikre lőttek! Akkor franczia polgár kivánok lenni, hogy szabad lehessek!

- Nem erről van szó, felelte a biztos, ki ez egyszer hivatásának ridegségétől eltért; önt azzal vádolják, hogy ön ölte meg Sartène urat!

- Akkor, kiáltá fel fölemelt fővel Norton, megyek a börtönbe, mert ártatlan vagyok!

Többé nem ellenkezett és bekisértette magát a nélkül, hogy a legkisebb zavart árulta volna el.

Az államügyész vádiratában, a következő pontokra fektette gyanualapját: tekintetbe véve 1. Norton irigy, rut és boszuálló természetét; - 2. az összekoczczanást, mely közte és az elhunyt közt előfordult; - 3. hogy észszerüen más személyt a gyilkossággal nem vádolhatni; - 4. Dick matróz tanuvallomását; - 5. a vádlott ismert vadságát, rideg szokásait, és az emberek és Isten elleni felháborodását - ő reá sulyosodott a gyilkosság gyanuja.

Minél inkább kutatta és taglalta a vádirat a helyzetet, annál több és sulyosabb bizonyitékokat hozott fel a vádlott ellen. A büntény mindegyre tisztább és biztosabb lett. Minő szörny ez a Norton! mondák mindenfelől.

A közönség már érdeklődni kezdett azon izgalmas pör iránt, mely uj szórakozást kezdett nyujtani neki; a szeretetreméltó, derék Sartène rögtöni eltünése csak középszerü érdeket keltett; de a törvényszéki dráma, mely egy valószinü bünös életét fenyegette, egész figyelmét lekötötte. A nagy tömeg mindig ilyen lesz; izgatottságot keres, és előnyt ad a legborzasztóbb eseményeknek.

A pör a leggyorsabban került végtárgyalásra, october hó első napjaira tüzték ki. A limericki törvényszék, mely oly régóta érdektelen volt, végre oly pör bonyodalmával foglalkozik, mely feltünést fog okozni, és mely bizonyos fényt adand a szerény város törvényszékének.

Ez türelmetlenül várt esemény volt; a provinczialismus által elfojtott, leküzdött ambitió végre fölemelheté fejét.

A három birodalom összes lapjai tele voltak a pör és az állitólagos gyilkosság elbeszéléseivel. »A közvélemény szerint, mondá a »Morning Star«, ezen ember, ki a törvény elé kerülend, több mint egy borzasztó titkot rejt életében. Ki volt Lacenaire? egy közönséges gyilkos. - Ki volt Dumollard? szegény leányokat ütött agyon. - Ki volt Palmer Vilmos? egy mérgező. - De Norton minden látszat szerint itélve, a modern criminalitás mestere és hőse; mert a mint léteznek erényhősök, akkép léteznek gyilkoló hősök is. Norton valóságos minta stb.« Olvasóink elengedik nekünk e czikk végének közlését.

Térjünk egy más lapra, a hires »Times«-re, mely a gyilkos külsejét következőleg festi:

»Norton mérnök 40 éves, alacsony, zömök ember, valóságos bika; haja vörös, szakálla fakult. Zöldes-kék szemei nyugtalan és gyors tekintetüek. Ajkai keskenyek, a homlok elég széles stb.«

Talán szükségtelen fölemlitenünk, hogy Norton még nem is volt 30 éves, termete a középnagyságnál magasabb volt, és hogy legkevésbé sem hasonlitott a bikához; haja barna, szakálla fekete és szemei szintén sötétek voltak; felsőajka igen vastag és homloka határozottan alacsony volt.

Ezen apró eltéréseket kivéve, a kép, melyet az Egyesült-Állam legjobban informált lapja ecsetelt, minden pontban a legtalálóbb volt.

Miután az angol törvény nem engedi, hogy egy időben több, mint egy büntény vizsgáltassék, ugy a vádlott multját nem is kutatták; ez egy biztos tartalék, melyet azon esetre tartottak fenn, ha az első vád valósága be nem bizonyitható. Az igazságszolgáltatás nem engedi ki körmei közül emberét. Ha a szerencsétlen vádlott egy pontban ártatlannak bizonyul, más hálót vetnek ki reá, melybe bizonyára belebukkan. Az igazságnak élnie kell.

De Isten ments meg, mi nem akarjuk megtámadni az igazságszolgáltatást. A limericki törvényszék, (nem merjük mondani, hogy kivételesen) oly önmegtagadást tanusitott, mely a legnagyobb becsületére vált. Kezei közt volt egy nagyszerü pör; a törvényszéki tanácsosok, kik husz év óta nem ismertek ily dolgot, azt mondák egymásnak: »Végre tehát mi is vagyunk valamire használhatók!« Nos tehát! az általános hangulat izgatottsága annyira a yankee ellen fordult, hogy attól lehetett félni, hogy az itélet nem leend minden részrehajlás nélküli. A birákat illetőleg (Irlandban vagyunk, kérem önöket, higyjék el), az egyszer attól féltek, hogy a közönség izgatottsága némi befolyással lehetne eljárásukra nézve.

Igy tehát a bünügy máshova, azaz a londoni főfenyitő törvényszékhez tétetett át, mely a legrészrehajlatlanabb, természetesen a párisi után. A pör october 17-én kezdődött meg Old-Baileyben.



XV.
(Az esküdtszék.)

A tömeg borzasztó, a terem igen nagy, de nem volt képes befogadni a közönséget, mely a törvényszéki épület folyosóit is elárasztá; több mint két ezer, legkülönbözőbb osztálybeli ember tolong a kültermekben a legkisebb remény nélkül, hogy egy tekintetet is vethessen a belső termekbe, de azon hitben, hogy az ügyvédek, ajtóőrök vagy terem szolgák által a pör lefolyásáról nehány szó által értesülni fog. A fogadások megkezdődtek, nehányan azt álliták, hogy a bizonyitékok elégtelensége folytán a vádlott örökös gályarabságra lesz itélve; mások és pedig a legnagyobb rész, ugy vélték, hogy Nortont minden bizonynyal kötéllel végzik ki. A betétek emelkednek, a felakasztott yankeenek ugy látszik több a chanceja; ötszáz livreben fogadnak az akasztásra. 800-900 livre! Ily ártatlan módon mulat a jó szivü közönség az Old-Baily törvényszék épületében.

Kilencz órakor már a legfőbb személyek kényelmesen elhelyezkedtek lágy székeiken; a bájos ladyk a legjobb helyeket foglalják el. A jelenlevők közt látni Clarendon lordot, gróf Derbyt, Brougham lordot, Anglesey marquist, Stanley lordot stb.

Az óra tizet üt; az ünnepélyes percz megjött. A birák illő komolysággal lépnek a terembe.

Elől a biróság elnöke jön, azután Keith, Fergusson, Leith Mátyás urak, kisérve a lodmajor, békebirák és sheriffek által.

Suttogás hallatszott a közönség soraiban. A vádlott nemsokára meg fog jelenni, a terem szomszéd folyosóin roppant zaj hallatszik.

Nortont a rendőrök a terem egy elzárt helyére, a boxba vezetik.

A vádlott természetesen minden szem czélpontja; ez egy medve a hegyekből, ismétlék egymásnak a ladyk; minő a hajzata! Nézzék csak e John Brown-féle szakállt! Minő farkas fej! mondja egy párisi ujságtudósitó, kit a »Figaro« külön e czélból Londonba küldött.

Alig hogy Norton leült, már három fényképészeti készület irányoztatik reá; a speculatio előre látja, hogy hasznot hajtó dolgot cselekszik a gyilkos levételével. A vádlottal épen szemközt, külön egy széken az »Illustrated London News« egy ismert rajzolója foglal helyet. Irónját már a pör megkezdése előtt forgatta.

A közvádló pápaszemeit már feltette; Norton védője egy vastag füzetet forgat, mely asztalán fekszik. A tiz esküdt belép. Minden katona helyén áll; az ajtóőr csendet kér. A nyugalom és rend rögtön be következik.

Az elnök kérdi Nortont, hogy bünös e? ez természetesen esküszik, hogy ártatlansága fehér, mint a hó; ezen előre látott, de senkit meg nem győző felelet után a közvádlónak adatik a szó. Mindenki nehéz, számtalan és sulyos vádak elősorolását várta. A »Figaro« munkatársa, a jól értesült journalisták szokása szerint, levelét már megirta és a következő szavakkal kezdte: »A közvádló borzasztó, lesujtó beszédet tartott a vádlott ellen. E beszéd világos bizonyitékokat elősorolt a büntényről!« Nem kevés meglepetéssel hallja tehát az illető a közvádló következő szavait: »Uraim, esküdtek, ha a vizsgálatok önök előtt kideritik a vádlott bünösségét, akkor jelentsék ki bünösnek; de ha a bizonyitékok nem tökéletesek, akkor az Isten őrködjék felettünk, hogy a vádlott iránt igazságtalanok ne legyünk!« A közvádló ezután előadta az egész esetet. A gyanujelek nem hiányoztak. Olvasóink már ismerik azokat. »Norton már régóta néma ellenségeskedést táplált főnökei ellen. Sartène ur bokros érdemei felkölthették féltékenységét. Az irigységet a gyülölettől, a gyülöletet a büntől csak egy lépés választja el. Mi történik? - teszi hozzá a közvádló - összeszólalkoznak és ezután rögtön elindulnak. Egy doboz Sartène ur birtokába jő; ő most nem csak a tisztelet, a dicsőség, az anyagi előnyöket birja; de talán roppant nagy vagyon is jut kezeihez. A legirigyebb, legbünösebb érzelmek támadnak ekkor a vádlott gyülöletes lelkében, és pedig oly hatalommal, mint még eddig soha. Kezeiben egy fejsze van; a bün csábja magával rántja és ő a csapást társára méri. Egy csapás a sötétben és mindennek vége van.

Sartènet a viz magával sodorja. A vészcsöngetyü hasztalan hangoztatja fenn a magas régiókban segélykiáltásait. Minden előrelátás szerint, a gyilkos büntetlen marad. De az igazság tekintete éles és ezen elhagyott mélységbe is behatol; Themis 3000 méternyi mélységben az Oczeán alatt is őrködik! A villanylámpa egy fénysugara elegendő volt ahhoz, hogy az utálatos gyilkosságnak egy tanuja legyen. A kaucsukcső, mely a levegőt bevezeti a légtartóba, és melyet most elvágtak, a viz szinére felbukkan. Még az utasok visszatérte előtt a gyilkosságot már constatálhatni: a cső vizsgálásánál tisztán észrevehető a fejsze csapása; e két bizonyiték eléggé tisztán beszél Norton ellen! Miután Sartène meghalt, bizonyos hogy Norton foglalja el állását; nagyravágyása és boszuja ki vannak ugy szólván elégitve. Mennyi utmutató a vádlott bünösségéhez! Ha önök, uraim, esküdtek, végzé a beszélő, a vádlott multját vizsgálják, ez megmagyarázza tettét. A valenciai névtelen levéliró nem csalódott az amerikai vad jellemében, midőn a diszebéd alkalmával e figyelmeztető szavakat csusztatta Sartène ur kezébe: »Őrizkedjék Norton társától!« A nép hangja melynek megvan a maga értéke, mert »a nép szava az Isten szava« - ezen hang szintén Nortont vádolja gyilkosul. Egy derék matróz utjába áll a vádlottnak, midőn az egy ünnepélyről haza felé tér, és a matróz ajkairól elsiklik akarata ellenére az igazságnak e felkiáltása: »Ön megölte testvérét!« Az elhunyt szelleme bizonyára megjelent előtte. A bünösség, szerencsétlenségre, szemmellátható. Tegyük hozzá még a tényekhez azon megjegyzést is, melynek szintén elég sulya van, hogy a vádlott semmi vallási érzékkel nem bir, - és én azon gondolattal végzem beszédemet, mely a becsületes emberek tapasztalásának kifejezése, hogy »az oly ember, kinek nincs vallása, a legborzasztóbb büntettekre képes!«

Ezen vádbeszéd aránylag véve, igen mérsékelt volt. A hallgatóság hizelgő suttogással fogadta az utolsó, a legtisztább spiritualismus jellegét viselő szavakat. Vajjon a beszéd mind végig észszerü volt-e? ez nem jő tekintetbe; sikert aratott, mert ügyesen volt összeállitva. A legutolsó frázis az érzéshez folyamodott; az a szónoklat a leghatásosabb, mely meggyőződéseit a szivből származtatja.

Midőn a vádirat felolvasása bevégződött, a tanuk kihallgatására került a sor; először is Dick matrózt hallgatták ki, a ki egyszerüen és gyermekded modorával elbeszélte a gyilkosság jelenetét, a nélkül, hogy legkevésbé igyekezett volna a közönségre némi hatást gyakorolni. Körülbelül öt perczig beszélt és azután visszavonult.

Ezután az Argus kapitányára került a sor. Ez épen semmit sem látott; de azért egy egész sereg apró körülményt sorolt fel, s tudván, hogy könnyed és kellemes előadással bir, fel is használta ezen előnyét. Kimutatta és kérkedett tudományával és képzelő tehetségével. Röviden mondva, egy óránál is tovább beszélt, és a legnagyobb mértékben Nortont vádolta, ki a box székéről, oroszlánként dühöngött az ostoba kapitány ellen, és szivesen megfojtotta volna. Ezen tanuvallomás igen nagy sulylyal látszott birni az esküdtszékre; rendesen hajlandóbbak vagyunk hitelt adni azoknak, kik bizonyos biztonsággal adják elő állitásaikat.

Azután Stevenst hivták elő, mint tanut. Ezen név hallatára a női közönség élénk figyelmet árult el. A gentleman hire széles körben volt elterjedve.

A szép, elegáns Stevens tökéletes könnyedséggel lép be, kezeiben szép sétabotot tart, kabátja szorosan simul testéhez, gomblyukában rózsabimbó diszlik, gallérja hófehér; nyakravalója müvészi csokorra van kötve mesterkélt hanyagsággal; a hajfürtök gondosan rendezvék; az arczbőr rózsás és rizsporral fedett; szóval tökéletes gavallér.

- Oh! minő tökéletes gentleman! - mondá két vagy három lady, mig legyezőjük mögül azon czikázó és ábrándos pillantások egyikét lövelték reá, melyet a franczia hölgyek oly csodálatosan tudnak utánozni, még ha egy szót sem értenek is angolul.

- Uram, szólt az elnök, az ön vallomása roppant világosságot vethet az egész ügyre. Ön volt a vádlott társa, ön tehát ismerheti jellemét, szenvedélyeit. Mondja meg ön nekünk az egész igazságot. Felejtse el barátságát, a mely önt megzavarhatná vallomásában.

- Az igazat megvallva, válaszolá Stevens, bizonyos felindultsággal állok ma e törvényszék előtt. Igen óhajtottam volna, ha vallomásomra nincs szükség, mert valóban lelkiismeretem visszautasitja azt, hogy egy kartársam ellen vallják.

- Pedig ezt meg kell tenni, mondá az elnök szigoruan. Legyen őszinte.

- Őszinte leszek, elnök ur. Sokkal inkább felfogom az őszinteség értékét, semhogy ne mondanám el az igazat minden tartózkodás nélkül. Be kell igy tehát vallanom, hogy Norton ur és szegény társunk közt a barátsági viszony nem volt mindig a legszivélyesebb. Hogy vajjon azon hir, mely többször elterjedt, hogy Nortont az irigység bőszitette fel barátja ellen, valósággal birt-e, e felett nem merek itélni. Nekem személyesen soha sem volt okom panaszra a vádlott ellen; megmagyarázhatlan indulatossága engem soha sem érintett; miután helyzetem az ő állásának alá volt rendelve, igy meglehet, hogy irigységét fel nem keltettem magam ellen. Egészben véve, türhető társ volt. Kivántam volna ugyan, hogy hangulata egyenlőbb, - hogy a törvények iránt több tisztelettel, és főnökei iránt nagyobb engedelmességgel, és kevesebb megvetéssel viseltetett volna mind azon dolgok iránt, melyeket a világ tisztel. De miután Norton ur már egész ifju korában az amerikai táborokban kalandozott, igen szivesen megbocsátottam neki ezen hibákat, melyek már részint sajnálatra méltó neveléséből és talán roszabb hajlamu természetéből is eredhettek. Különben nem hittem volna képesnek az ily borzasztó gyilkosság elkövetésére. - Adja az Isten, hogy az igazság elnéző legyen irányában, és hogy az ég megkönyörüljön a szerencsétlen lelkén, mely a gonoszság utjára tért!

- Nincs még valami hozzá tenni valója? kérdé az elnök.

- Nincs.

- Az én nézetem szerint, ön a vád legfontosabb pontját, magát a gyilkosságot nem is érintette?

- Elnök ur, én megesküdtem, hogy bevallom az igazat. Én nem láttam semmit.

- De ön legalább sejtette a gyilkosság elkövetőjét. Miért nem adta fel a törvényszéknek?

- A gyanujelek és sejtelmek nem bizonysági tények, és én képes voltam kétkedni egy társamban.

- Ez nagyon szép öntől, mondá az elnök; ez nemes lélekre mutat! Beszéltek egy dobozról, mely a gyilkosság főoka lett volna; mit tud ön ezen dologról?

- Épen semmit! Nem tudom, miről van szó.

- Nem látott ön soha Norton kezei közt, tenger alatti utja óta, régi évszámu aranyokat, vagy értékes drágaköveket?

- Nem, nem emlékszem... egy esetet kivéve. Norton ur egy váltóüzletbe lépett és egy aranyat nyujtott oda, mely rendkivülinek látszott. A kereskedő csak bizonyos idegenkedéssel váltotta fel; soha hozzá hasonlót nem látott.

- Uraim, esküdtek, mondá a közvádló, kérem önöket, vegyék tekintetbe e tényt, mely igen döntőnek látszik előttem.

- Csakugyan, felelte az elnök, ezen körülményt én is igen fontosnak találom.

A közönség soraiban jelentős suttogás hallatszott. Stevens, minden álszégyen nélkül, a tökéletes gavallér könnyed magatartásával vonult vissza.

Nem teszünk kisérletet a dühös amerikai magatartásának leirásával, melyet a tanuvallomás különböző és különösen utolsó pontjánál tanusitott; felugrott helyéről és a rendőrök, kik körülötte állottak, kénytelenek voltak őt csendre utasitani. Ügyvéde azt sugta neki: hallgasson, ön tönkre teszi magát! és mi még fontosabb, ön velem elveszteti a pört. Ez illetlenség.

Norton széles melléből minden perczben az elzárt oroszlán orditása tört ki.

- Szeretném őket mind megfojtani! kiáltott. Megfullasztanak pamut-lágy beszédökkel. Az alávalók!

A többi tanuk kihallgatásánál nem időzünk, a matrózok három része a törvényszék elé került; de vallomásuk a legkisebb világosságot sem vetette az ügyre. A huszonharmadik matróz vallomásánál két esküdt már mélyen elaludt.

Az elnök, ki szintén valami bágyadtságot érzett - és kit azon felül Somerset lady is ebédre várt, egyszerre a gyülést befejezettnek jelentette ki.

- Uraim, mondá, majd holnap folytatjuk a tanácskozást.

Egyik a szundikáló birók közül felébredt és jobb szomszédjától kérdezte: »Hogyan! El van itélve?« Mig a másik ébredezve dadogta: »Ah! kedves barátném!....«

De tiszteljük az alvókat és illusióikat.



XVI.
(Az itélet)

Nagy-Brittaniában az esküdtszék, ugy szólván, el van zárva; minden birót szigoru felügyelet vesz körül az egész pör ideje alatt.

Az esküdteket tehát London legfényesebb kávéházában tartóztatták le; itt a legnagyobb kényelem környezte őket; mindenki asztalán még ama nélkülözhetlen tárgyat, a bibliát is ott találta. Megengedtetett nekik ugyan a sétálás, - de kiséret mellett, - és csak a Mittlees Temple zöld kerteiben, az isteni tiszteletnél is részt vehettek; és természetesen elhalmoztattak vallási és evangéliumi röpiratokkal.

A meghatározott órában a tanácskozás ismét megkezdődött. A közönség ép oly nagy számu volt, mint az előtte való napon. Egyes helyek még ki is béreltettek és pedig 20 livre sterlingért! De ne időzzünk a terem külsejének leirásával.

Ha az előtte való napon a vádirat foglalta el a főszerepet, ma a vádiraton volt a sor elégtételt követelni. Norton ügyvéde, ki jól ismerte hivatását, eleinte vagy öt perczig beszélt, anélkül, hogy egy félperczig is szünetelt volna. De ennek daczára az esküdtszék nem engedett, hisz a bünösség tisztán be volt bizonyitva; a védő tehát nem is látott más mentő eszközt: mint önfejüség által némi előnyre jutni. Mintha igy szólt volna az esküdtekhez: »Ah! ostoba emberek, ügyetlenek, ti nem akarjátok elfogadni érveimet, igy tehát majd fogtok engedni, ha agyon beszéllek benneteket!« A rosz nyelvek azt állitják, hogy ezen procedura által ez ügyvéd már több pört meg is nyert, és a leghiresebb ügyvédek... de csitt! Norton a türelmetlenség paroxysmusában egyszerre rárivall védőjére.

- Ej! minek ez a sok haszontalan fecsegés, kiáltotta fel; hiszen egy pár szóval elmondhatta volna, hogy becsületes ember vagyok, ki képtelen gyilkosságra. Esküszöm, hogy tökéletesen ártatlan vagyok!

- Ah! engedjen meg! felelte az ügyvéd, kit nem kevésbbé boszantott a »haszontalan fecsegés« sértő kifejezés, mely a dühös yankee ajkairól elsiklott. Engedje megjegyeznem, Norton ur, hogy mind ama szép urak, kiket mi védeni szoktunk, mind azt mondják, hogy valóságos szentek. Az esküdtszék igen jól ismeri e frázis értékét: »Én ártatlan vagyok!«

- Ezer ördög! kiáltá az amerikai, sokat is törődöm én az esküdtszékkel - de főleg az ön véleményével; nekem megvan lelkiismeretem: ez az én Istenem! Nem vagyok gyilkos; én szerettem Sartène urat, és épen nem volt semmi érdekem az ő napjainak megröviditésére.

- Ah! mondá keserü hangon az ügyvéd mindinkább boszankodva Norton beszéde felett, - a mi azt illeti, ön kedves uram meg fogja nekem bocsátani, ha szavaiban kétkedem. Ha a másik fél ügyvéde volnék, nem nagy nehézségembe kerülne az esküdtszéknek kimutatni, mily határozott érdekkel volt önre nézve főnökének halála.

- Eh! uram! egy ember, kinek szive van, az egyenes uton jár, és eléri czélját anélkül, hogy szüksége volna gonosz tettet végrehajtani.

- Igen, felelte keserüen az ügyvéd, de épen azt kellene kitudnunk, hogy a kérdésben lévő embernek van-e szive? talán nem is volna igen nehéz bebizonyitani, hogy ön nem egyszer, épen nem mutatkozott oly embernek, kinek szive van....

Az elnök csengetett. Mindenki elhallgatott.

- Én egyetlen egy észrevételt intéznék a tisztelt védőhöz, szólt az elnök hidegvérüen, én arra figyelmeztetném, hogy az ő kötelessége nem vádolni, hanem védeni. Kérem ne felejtkezzék el szerepéről.

Általános, hangos kaczaj követte e szavakat a terem minden szögletéből. Ezen komikus leczke még a legkomolyabbakat, legszigorubbakat is felviditá. Ez képezte a vig jelenetet, mely rendesen, még a legsötétebb jellegü pöröknél sem szokott hiányzani.

Ezen kis episod az ügyvéd rovására ment végbe. Senki nem sajnálta, kivéve önmaga. Különben is késő volt; már 7 órát ütött. A birák türelmetlenül várták a végét, minduntalan órájukat nézték, és szomszédukkal váltottak nehány sugdosó szót, mi eléggé bizonyitá, hogy már szeretnének haza menni, hol bizonyára kedves házi asszony várja őket, ki az esküdtszék lassusága ellen, de néha saját ura ellen is zsémbeskedik. A mi magát az esküdtszéket illeti, az a szó teljes értelmében le volt sujtva, kimerülve, majdnem elzsibbadva, és mi alig merjük bevallani, hogy ez rendes állapota szokott lenni ily fontos ügyek tárgyalásánál. Ezen tisztes kar tagjai, a szabad levegőhöz szokva, borzasztóan szenvednek elzáratásuk alatt. A gyülések vége felé, egy bizonyos lankadtság fogja el őket, mely majdnem a bárgyusághoz áll közel. Innét erednek néha oly itéletek, melyek igen középszerü elméket is meglepnek. De az igazság csalhatatlan, és a közönség, mely végre is csak önmagáért érdeklődik, nemsokára elfeledi a szerencsétleneket, kik az akasztófára itéltettek, és kik vétkeiket nehány évi fogsággal is elegendően megbünhödték volna. De ki is törődik ezzel?

A közvádló felemelkedik. Ezen látványra nehányan a közönségből, kik ezen sorscsapást előre nem látták, elhagyják helyeiket és szökni készülnek. De egy rendőr megtiltja nekik a terem elhagyását. Meg kell várni a pör végét. Brougton lord, sétabotját mérgesen az ajtóőrre emeli; ezen utóbbi, mint praktikus ember, rögtön pört kezd ellene.

Ezen jelenet alatt, mely még az elnököt is mosolyra birta, a közvádló elvégezte beszédét, mert mint eszes ember, azt elég rövidre szabta. Az elnök a fővádakat elő sorolja. Senki nem hallgat reá.

Végre az esküdtszék megkezdi tanácskozását. Tiz percz mulva az ülésterembe tér vissza. Az izgatottság nagy, a csend általános; e perczben mindenki tökéletesen éber állapotban van.

Nortont a törvényszék elé vezetik.

Az elnök a szokásos kérdést intézi az esküdtekhez:

- Egyhangu itéletben állapodtak meg?

- Igen, felelte az esküdtek elnöke.

- Vétkesnek vagy ártatlannak találják-e a vádlottat?

Az esküdtek elnöke oly hangon felelt, melyen meglátszott a megerőltetés, hogy az biztosan hangozzék:

- Igen, mi a vádlottat vétkesnek találjuk.

- De, kiáltja fel Norton, önök őrültek jó uraim; ha vannak itt bünösek, akkor azok a bünösek, a kik engem elitélnek. Én ártatlan vagyok!

A törvényszéki elnök szigoruan figyelmezteti az elitéltet, hogy ne viselje magát tiszteletlenül az esküdtszék irányában.

- A pokolba is! kiálta fel a szerencsétlen amerikai, - hogyan, önök talán az akasztófára küldenek, és azt követelik tőlem, hogy tisztelettel legyek a törvényszék iránt, melyben oly birák vannak, kik mint önök, a társadalom szégyenére és gyalázatára válnak!

- Mi igen nagy csodálkozással, mondá meggyőződés hangján a közvádló, mi igen nagy meglepetéssel tapasztaljuk, hogy az elitélt oly kevés elismeréssel van eljárásunk szelidsége iránt. Mi rendkivüli tekintettel bántunk el vele; és magaviselete valóban hallatlan!

- Felszólitom a vádlottat, szólt az elnök, hogy várja meg türelmesen, mig itéletünket kimondjuk.

»Norton, - folytatta az elnök - hosszu és részrehajlatlan tanácskozás után az igazságos esküdtszék önt szándékos gyilkosságban vétkesnek találta. Két collégám és én, mi az egész pört a legkisebb részletekig figyelemmel kisértük, és szintén meggyőződtünk ezen határozat igazságáról. A gyilkosság körülményei oly sulyosak, hogy a tévedés itt lehetetlenséggé válik. Hogy vajjon első gonosztette volt-e ezen gyilkosság? Ez titok az Isten és az ön lelkiismerete előtt. Utolsó büntetteért fejével fog bünhődni, készüljön el a halálra. Kivánom, hogy ha ön e földön nem is remélhet többé bocsánatot, hogy azt a másik világon őszinte megbánása folytán elérhesse.

A törvényszék elhatározta, hogy az itélet Limerickben hajtassák végre. Ezen példa szükséges a netaláni hasonló büntények elháritása miatt. Hadd bizonyitsa be ezen példa az emberiségnek, hogy legyen a gonoszság tudománya bár mily ügyes, azért az igazság a valóságos gyilkost még is fölfedezi és megbünteti; bár mily leleményesen terveztetett a büntett, azért az Isten a törvénynek még is oly eszközöket nyujt, melyekkel a törvény kijátsza a cseleket és a valót mindenkor napfényre hozza.

Norton, ön a limericki börtönbe vezettetik, azután a bitófa terére, hol kötél által kivégeztetik; testét a limericki börtön udvarában fogják eltemetni. Az Isten könyörüljön meg lelkén! Amen.«

- Nos! kedveseim! mondá irtóztatos gunykaczajjal a szerencsétlen Norton, önök nem egyebek gyalázatos komédiásoknál! Őrök! vezessetek el!

És elvezettette magát, anélkül, hogy egy könyet is hullatott volna.



XVII.
(A végső perczek.)

Nehány nappal később, Norton a limericki börtönbe vitetett át, hol az itélet végrehajtását be kellett várnia.

Eddig az irlandi lakosság a drámának csak a törvényszéki gyülések halvány visszatükrözését élvezte. A hir, hogy az elitélt gyilkosságát Limerickben fogja megbünhődni, az irlandiakat örömmel töltötte el, azon utálatos örömmel, melytől a nép gyakran megittasodik, ha durva érzelmeinek szabad kitörést engednek. Ilyenkor felébred barbar elkeseredettsége és egész primitiv vadságában mutatkozik.

A helyett, hogy azon gondolat fájdalmasan érintené, mikép még is megeshetik, hogy egy ártatlant végeznek ki, az irlandi nép minden ellenkezés nélkül elfogadta az itéletet, lelkesedett és sóvárogva kivánta látni, hogy az amerikai teste miként himbálódzik a kötélen. Még mit mondjak? A limericki jó emberek szemeiben, a bünös felakasztása még nem is volt elegendő büntetés. A nép, mely mindig kicsapongó, ezen szegény ördögből valóságos szörnyet és vampyrt csinált.

De azt is el kell ismernünk, hogy volt nehány ember, kinek lelke az elitélt felé hajolt; voltak nehányan, kik egész csendben kezdék egymást kérdezni, hogy: »vajjon nem lehet-e más a gyilkos, mint épen Norton?«

A börtön felügyelőjét, a szó valóságos értelmében elhalmozták a levelek, melyek ahhoz valának intézve, kinek életét már csak órákra lehetett számitani. Nehányan verseket küldtek neki; - mások ily megbizásokat ruháztak reá, mint a következők: »Mielőtt ön meghal, megalapithatná szerencsémet, küldjön nekem kéziratot!« vagy »egy szót kérek öntől, s ha azt eladnám, megfizethetném adósságaimat!«

Norton ezer darabokra tépte ezen ostoba vagy kegyetlen leveleket; fel és alá futkosott börtönében, és a falakhoz a legborzasztóbb káromkodásokat intézte az emberek és a világ ellen!

Valami hét vallásos egylet a börtön felügyelőjének egy csomó vallási értekezést küldött, azon kéréssel, hogy azokat minden esetre az elitélt kezeibe juttassa. A megbizás teljesittetett is. Norton ördögi! mosolylyal fogadta ezen röpiratokat: A gazemberek kiáltotta fel, nem elég, hogy megölnek, még megalázni is akarnak! És megvetéssel dobta el a röpiveket.

Egy corki lakos - az elitélés napján - valóságos kérvényt intézett a limericki rendőrséghez; az alávaló azon kegyelmet kérte ki magának, hogy az itéletet ő hajthassa végre.

Egy pár babonás vén asszony már egy darab kötélért könyörgött, melyen Nortont felfüggesztik; kettő azon kegyetlen vakmerőséggel birt, hogy ezen kérést Nortonhoz intézte, hogy Norton szóljon a miatt a hóhérnak.

Ez mind lehetetlenségnek látszik; és ez mégis csak az egyszerü valóság.

A kivégzés október 28-ára határoztatott. Nem hirdették ugyan ki, de azt mindenki tudta. A gyilkolási ünnepek mindig oly hirnökökre találnak, kik a hireket ugy mondván a levegőből tudják meg és bizonyos ittassággal adják tovább.

A bitófa közelében levő kávéházak és vendéglők helyei már ki voltak bérelve; majd minden ablakból hirdetmények függtek a következő szavakkal »Itt bérbe adnak helyeket, melyekről a kivégzés látható.«

Október 28-án, már 2 órakor hajnalban, a tömeg a térre tolongott, hol az itélet végrehajtatik, azaz a börtön szomszédságába. Öt órakor reggel a kiváncsiak száma több, mint hatvan ezer lehetett; az itélet végrehajtása pedig csak 8 órára volt kitüzve.

Több mint 2000 ember már az előtte való estén a téren letelepedett és ott éjjelezett, magával vive székeit, élelmi szereket és pálinkát. Borzasztó volt ezen tivornyák látványa a szabad ég és bitófa alatt. A legalsóbb rendü napszámosok mellett, elegáns kis grisettek állottak, kik lorgnetükkel ép oly hidegvérrel tekintettek maguk körül, mintha lóversenyen volnának. Pedig ezek még nem voltak a legmegvetendőbbek.

E perczben az óra 8-at üt. Körülbelül harmincz rendőrből álló csapat a bitófa körül áll; csendbiztosok ökölütésekkel taszigálják a népet, mely egész a bitó alsóbb lépcsőjéig tolong.

A rendőrség főnöke valami szabadulási kisérlettől félve, a bitó négy szögletén katonákat állittatott fel.

Még néhány percz mulik el, várják az elitélt megjelenését; a nézők közül nehányat felbőszit a halasztás és hangos kiáltásokkal követelik: »az elitéltet! a gyilkost!« - De egyszerre borzasztó hurrah-kiáltás hallatszik a néptömegből, mely mint a vihar az egész közönségre elterjed. - Norton e perczben megjelen.

Azon öltözetben van, melyet még a pör előtt viselt: karjai hátra vannak kötve, vállain barna kabát fityeg.

Feje nem veszitett semmit rideg, erélyes jellegéből; szemeit a közönségre szegzi, mintha azt felszólitaná, hogy ám keresse arczán a gyávaság és gyöngeség nyomait.

Mielőtt elhagyta volna czelláját, a sheriff azon kérdést intézte hozzá, mely a halálra itélteknél szokásos:

- Nem akar vallani?

- Vallani! Az egekre esküszöm, hogy nem követtem el ama gyilkosságot, melylyel vádolnak. Én egy tévedésnek vagyok áldozata.

- Ismeri tehát a bünöst?

- Nem. És különben is készebb vagyok meghalni, mint valakit talán szintén igazságtalanul vádolni.

- Igy minden be van fejezve. Bizza lelkét Istenre, felelte hidegen a sheriff.

Örömkiáltások, káromkodások, gunykaczaj és tréfás megjegyzések fogadták a szerencsétlen elitélt megjelenését.

Ily vad nép közepette, Norton megtartotta egész hidegvérüségét és megvetéssel vállat vont.

- Engedd meg hóhér, hogy nehány szót intézzek ezen alávalókhoz: csak egy perczet és azután a tied vagyok! mondá Norton bizonyos méltósággal. - Ti nemsokára látni fogjátok, hogy miképen tud meghalni a szabad Amerika polgára! A ti gyalázatos biróságtok engem ártatlanul öl meg!

Esküszöm mind arra, a mi legdrágább előttem, az én szép hazámra, nagy folyóira, melyeket többé soha nem látok, a szabadságra, mely az én vallásom, hogy ártatlan vagyok!

E szavakkal a hóhérnak adta át magát.

E perczben megjelenik a sheriff, a hóhérnak int, és nehány szót intéz hozzá, melyet a nép azonban nem hall meg. - A kivégeztetést felfüggesztik. - Ezt a közönség megértette. Mi történt? Miért halasztották el az itélet végrehajtását? Miért? A nép lázas várakozással intézte e kérdéseket egymáshoz. Egy ember halálát igérték neki; ide csődült ezért, látni akarta, - megkivánta a gyilkolást, - és most nem akarják kiszolgáltatni zsákmányát!

Nortont két őr vezette el, és a sheriff által kisérve lelépett a bitófáról. A közönség közepette tompa moraj hallatszott, mely mint a viz szinén a hullámok, mindinkább nőttön nőtt.

A hóhér nehány szót mondott, de szavai a nagy zajban elvesztek. Ezután az állvány egy részét lerombolták. A tömeg ez által még inkább felbőszült.

Mialatt az elitélt két sor katona közt börtöne felé indult, a nép haragja egész viharrá fejlődött.

- Halálra! Halálra! Nortonnal halálra! kiáltották minden oldalról.

Képzeljenek maguknak 4-5 ezer embert, ki reményében csalatva látja magát, és ki az egész éjet a szabad ég alatt tölté, hogy egy látványt élvezzen, igaz, hogy utálatos látvány, - de az mindegy! A nép közt is léteznek a nemtelenség gourmandjai ép ugy, mint az előkelő körökben a szép és jónak raffinirozott élvezői. A függönyt, hogy ugy mondjuk, felhuzták; de a szinész hiányzott, a szinpad üres maradt. A tömeg semmi áron nem akarta magát rászedetni. Neki kellett áldozat, hallani akarta a haldokló utolsó hörgéseit, reszketni akart görcsei látásánál, egy szóval, szomjazott a véres jelenetért. Hangulata tehát borzasztó volt. A néptömeg bizonyos perczekben nem egyéb, mint egy vad állat, mely nem ért és nem hallgat másra, mint szenvedélyeire és vad természetére.

Hasztalan jelent meg az állványon egy törvényszéki hivatalnok, ki magyarázatot akart adni a közönségnek. Lehetetlenség. Hangja tökéletesen elvész a vihar dühöngésében.

A tömeg egy fenyegetéssé vált. Ötezer fő, melynek ugyan e pillanatban ugyanazon gondolata és akarata van és kész ugyan azon határozatra, tettre és kicsapongásra. Minő hatalom! Ez a vihar, mely nem ismer határt, a tenger mely gátjait áttöri! Az őrök képtelenek voltak ily lázitó és forradalmi hangulat lecsillapitására, mely perczről perczre nagyobbodott.

- Halálra az elitélttel! halálra! halálra!

A hóhér ismét megjelenik. Kigunyolják, mint a szinészt, ki nem tudta szerepét. Nehány ember ököllel fenyegeti és káromolva szidja őt.

Elmulik 10 percz, - egy negyed óra. Semmi. Az elitélt nem tér vissza. A nép azt hitte, hogy az elitélt azért vezettetett vissza a börtönbe, hogy vallomásokra rábirják. Igy tehát még mindig várt, azon reményben, hogy majd a vádlottat visszajönni látja.

Az idő mulik és mindig semmi. Miután a bitófa el van hagyatva, nehány gyerkőcz felmászik a lépcsőn, hogy megvizsgálja a halotti gépet. A bitófa a népet fascinálja, mint a kigyó szeme. Egy pár utcza-gyerek, - hisz azok sehol sem hiányoznak - a kötéllel kezd játszani; egyike közülök saját nyaka körül tekeri azt, és mintha fuldokolna, nyelvét messzire kiölti. Ezen mozdulat általános tetszést nyer. A közönség nevet. És e nevetés a fuldokláshoz oly közel áll. Egy széles vállu, szurós tekintetü és állatias kifejezéssel biró munkás, nagy kezével egy szegény kutyát ragad meg, mely tudja az isten, mikép furakodott a néptömeg közé, és azt nyakánál egész az állványig felemelve igy szól:

- Te János, akaszd fel ezt az állatot!

A gyermekek néha ép oly szivtelenek, a minő kegyetlenek az emberek. Hárman rárohantak a szegény állatra, egy percz alatt a kötelet nyaka körül kötötték. A csigát meghuzták és a kutya a levegőben függ, fájdalmaiban rángatódzva.

Hangos kaczaj fogadta e szerencsés gondolatot.

- Hurrah! hurrah! Éljen! éljen!

A nép haldoklást kivánt látni. Most élvezte annak látványát; noha nem volt oly érdekes, minőt várni joga volt.

Egy ideig buta tekintettel nézte a testet, mely három négy vonaglás után, hosszura kinyujtózkodott, - és midőn meggyőződött arról, hogy az állat valóban már nem él, oszlani kezdett. A tér mindinkább világosabb lett, a nép eloszlott.

A legutolsók, kik távoztak, bucsujelként nehány követ hajigáltak a szegény kutyára.



XVIII.
(Különös találkozás. - Egy vizbe fulladt elbeszélése.)

Mi történt tehát? Mi birta oly rögtön rá a törvényszéket, hogy elhalassza az itéletet, melynek végrehajtásában rendesen oly pontos szokott lenni? Mindenesetre rendkivül, igen nagy fontosságu esemény.

Midőn Norton a börtönbe visszatért, egy szomszéd terembe kisértetett. Egyszerre egy fiatal ember állt vele szemben; haja szőke, tekintete vonzó, arcza kifejezésteljes volt, noha a szenvedéseknek erős nyomait viselte.

Ezen megjelenés Nortont zavarba látszott hozni. Kezeit szemeihez és homlokához emelte, mint egy ember, ki álomból ébred.

- Meghaltam volna már? kérdezé.

- Nem, nem, kedves Norton, hanem én, én vagyok az, ki még az élők közt járok, kiáltá fel az ifju ember.

- Oh! kedves barátom, drága jó  S a r t é n e, mennyire boldog vagyok, hogy önt még láthatom, mielőtt meghalok, mondá Norton magát a fiatal mérnök karjaiba vetve.

- De ön nem fog meghalni! Azért siettem ide, hogy önt megmentsem!

- Hogyan! az ördögbe is? én álmodom, szólt ezután Norton, kit a megelőző éjek álmatlansága és izgatottságai szellemileg is kimeritettek; én tévedek; ön nem lehet Sartène ur. Sartène a tenger fenekén meghalt! Mindenesetre tévedés! A tenger azokat vissza nem szolgáltatja, kiket elnyelt. Ön nem lehet Sartène!

- De az égre mondom, hogy én vagyok, esküszöm rá!

- Nem! ne szedjen engem rá, ez lehetetlenség!

- Lehetetlenség! Én csodásan megmenekültem; egy erős hullám villám gyorsasággal magával vitt Amerika partjai felé, hol félig holtan kihalásztak, és most itt vagyok, Istennek köszönetet mondva, és egyebet se kérve tőle, minthogy azokért élhessek és azokat szerethessem, kik szeretnek, és hogy szülőföldemet megmentsem azon büntől, hogy egy ártatlant, legjobb barátomat kivégezze.

Most az egyszer Norton többé nem kétkedett. Ráismert Henrik hangjára, mozdulataira és nemes szavaira. Még egyszer barátságosan karjaiba szoritotta, és a nélkül, hogy a társaság szokásaival törődnék, testvérként megcsókolta és boldogságában sirva fakadt.

A börtönőrök, felügyelők és sheriffek jelen voltak e meginditó jeleneten. Mindezek az emberek, kiknek lelkök kevésbbé rideg, mint külsejök, megindulva tekintettek e két ifju emberre. Valószinüleg minden remegés nélkül elnézték volna mint tanuk a kivégzést, melyet a törvény rendelt; de most, miután meggyőződtek Norton ártatlanságáról, égtek a vágytól, hogy őt ismét szabadságába helyezzék.

Sartène Henrik igy szólt Nortonhoz:

- Nos tehát! ki tart vissza bennünket? Menjünk!

- Engedje meg uram, mondá erre a börtönfelügyelő, mig zavarát csak roszul volt képes elpalástolni, mi egy perczig sem kétkedünk Norton ur ártatlanságában, de a törvény olyan, hogy a magas törvényszék uj rendelete nélkül, nincs jogunk a vádlottat szabadon bocsátani.

- Ha más baj nincs, mint ez, kiáltá fel Sartène, akkor minden rendén van. Ime egy levél, mely bizonyára minden aggodalmát eloszlatja.

És egy levelet nyujtott oda, mely semmi kétséget nem engedett többé.

- Uram, mondá ekkor a börtön felügyelője, ön s z a b a d.

Ez a szó, e nagy szó annyi, mint az élet; ez oly szó, melyet nemcsak a halálra itéltek szeretnek hallani.

Norton a felügyelőkkel kezet szoritott s a porkolábnak pénzt adott, hisz tudni való, hogy minden felakasztott hagy maga után valamit, ha egyebet nem, hát a kötelet, melyen kivégezték. Ezen esetben a börtön személyzetének kétszeres örömére válhatott az elitélt megkegyelmeztetése. Az ajtók rögtön meg is nyiltak és a kilépők után ismét becsukódtak; végre tehát künn voltak; élvezhették a levegőt, a szabadságnak azt a tiszta, éltető levegőjét.

- Nos tehát, mondá Norton, miután már biztos volt abban, hogy nem játéka többé képzelőtehetségének, - ha végre hajlandók elhinni, hogy ártatlan vagyok, ki hát a bünös?

- A bünös! felelte Sartène, ez.... de most még nem szólhatok semmit erről. Ön későbben meg fogja tudni kedves barátom. Engedje meg, hogy most e perczben másról beszéljek.

- A mint ön akarja, kedves barátom. Ön legalább menekvésének körülményeit elmondja tán nekem. Az én szemeimben ön még mindig Sartène szelleme.

- No de legyen őszinte, kedves Norton, és vallja be, hogy ön nem sajnálja, hogy élek.

- Az ördögbe, hogy is ne! két perczczel később és én már a kötélen függök!

- En édes istenem, mennyi aggodalmat is álltam ki e miatt az egész éjen át! Az a levél, az annyira várt levél nem érkezett meg. A távirat nem szólt. Megtagadták nekem a kihallgatást, nem hittek nekem. Csalónak tartottak.

- A halál határozottan nem akart rólam tudni semmit!

- Azért is, kedves Norton, hogy ne haljunk meg éhen, elébb menjünk reggelizni. Várnak mindkettőnket édesanyámnál, ki az én és az ön visszajövetelének tiszteletére egész házát felforgatta.

- És Anna kisasszony? kérdé az amerikai finom mosolylyal.

- Anna kisasszony, - - - a szegény gyermek!

- Nemsokára gyászt fog ölteni, a midőn az ön felesége lesz... nemde, collega?

- Meglehet...

- Én a vőfély kivánok lenni. A szabad Amerikának sehol sem szabad hiányozni; igen közel láttam a halált, most a házasság légkörébe is kivánok jutni!

- Ez helyes és ugy lesz, bátor uram!

Nemsokára Sartène asszony kis házához értek. Minden ünnepi jelleget viselt. Dicket anyó a tüzhely körül forgolódott. Az egész házat vig konyha-illat töltötte be; a pecsenyék sütkéreztek, a vaj pattogott a tüzhelyen. És mi legtöbbet ért, ez azon körülmény volt, hogy Anna kisasszony énekelt! A mi Sartène asszonyt illeti, az ide-oda tipegett rendezve és elhelyezve mindent az ő kedves fia számára.

- Kedves barátom, szólt Norton, ime a boldogság!

Asztalhoz ültek. Képzelhetni, hogy ki nem fogytak a beszéd tárgyából.

- És most, mondá az amerikai, miután oly csendesek vagyunk, mint a londoni polgárok vasárnapon, beszélje el részletesen nekünk menekülését, mely csodához hasonlit!

- Csakugyan, az valóságos feltámadás! felelte Henrik, azonban ha jobban ismernők a tenger alatti természettani-földrajz nagyszerü törvényeit, akkor igen könnyen megértenők, mikép kerülhettem ki teljes épségben az Oczeán mélyéből.

- Önön a sor, hogy Maury commodore utódja legyen, veté közbe Norton mosolyogva, csak nincs szándéka ismét megkezdeni vizsgálatait ott lenn, hogy a tudományt ujabb tapasztalatokkal gazdagitsa?

- Azt épen nem; de ismétlem, hogy ha a földi physikának törvényeit jobban ismerné az emberiség, megértene bizonyos tényeket, melyeket csak távolról sejtek és tapasztaltam. Mi előttem egész világos, ez azon körülmény, hogy a meleg és hideg vizfolyamok ellenkező irányban folynak. Az például nyugat, emez kelet felé veszi irányát. A természet ellentétekből áll. A hideg követi a meleget, a szép idő a roszat; a szél a csendes időt.... A gulf-stream a föld mozgásával ellenkezik: mig amaz egy irányban folyik, a mi földgömbünk az ellenkezőben forog. Miért nem léteznének a viz fenekén viharok? Mindent, a mit ide fenn látunk, azt ott lenn is találjuk.

- Az ördögbe! ezen theoriák helyesek lehetnek; de magyarázzon meg nekünk egy egyszerübb dolgot. Mikép történt az, hogy ön a vizben meg nem fulladt?

- Ön feledi kedves barátom, felelte a fiatal mérnök, hogy mi egy bizonyos levegő-mennyiséget, a Rouquayrol-Denayroussei készlet segitségével magunkkal vittünk. A szerencsétlenség után, - melynek okát nem sokára fölfedezem, miután ennek meg kell lenni - a légvezető csövei, nem tudom hogyan és mikép, hogy ugy mondjam egymáshoz tapadtak. Buváröltözetembe elzárva, mint valami dobozban a viz magával sodort. Nehány perczig ez igy tartott - már megadni készültem magamat a változhatlan sorsnak, midőn egy erős áramlat, mely felé mintha láthatlan vonzerő huzott volna, magával rántott. Egy ideig ugy körültánczoltatott, mint valami gyermek hajtócsigáját, azután határozottan a folyam utjába dobott s villámsebességgel tova vitt.

Szememet felnyitva, a tenger mélyeinek minden nagyszerü borzalmain végig tekintettem. Ez rémitő borzalmas látvány volt; minden féle csuszómászó állatok, fókák, borzasztó külsejü és ismeretlen alaku halak és állatok vonultak el előttem. Irtózatos zöldes szinű szörnyek, nagy üveg fényü szemöket felnyitva, el akartak nyelni; de a viz gyorsan és sebesen mindig tovább vitt. Ez volt szerencsém. Ezen utazás alatt a tenger alatti világ minden csodáit láttam, de ezeket leirni képtelen volnék. Megjelentek szemeim előtt, de azonnal el is tüntek. Itt ott apró kis halak vettek körül, melyek ágról-ágra ugrottak, mint a kolibri madarak. Valamivel távolabb sürü felhők közé jutottam, melyek ezer és ezer világitó nyálkás állatokból állottak. Láttam tengeri pókokat, valóságos krokodil nagyságban, nagy kék szemekkel, melyek már azon a ponton voltak, hogy hálójukba befonjanak. Nem is lehet sejteni azon különös, mesés látványokat, melyeket a mélység magában rejt. A sziklákról néha világitó sugarak jönnek, mi által a szomszéd környék kékes és vöröses fényben uszik, mely a villanyos világosságra emlékeztet. Ezek valószinüleg állatnövények halmazai voltak. Még a legalsó rétegekben sem szünik meg az élet, mindenütt vannak lények, és a vegetatio ott is müködik. Csakhogy lényei más természetüek és más alakuak, szinei pedig halványabbak, rendesen zöldesek.

Mindinkább nehezebben lélekzettem, és már alig éreztem, hogy élek; oly percz is bekövetkezett, melyben eszméletemet elvesztém.

Midőn ezen elaléltságból magamhoz tértem, körülöttem öt vagy hat személyt láttam, kik tagjaimat dörzsölték és melegiték. Öltözetemet leszakitották; nagy tüz mellett feküdtem a tenger valamelyik partján.

Lehetetlen volna önöknek leirni a benyomást, melyet e perczben éreztem! Kezdtem ujra feléledni. A gondolatok ismét visszatértek, de csak igen lassan és homályosan. Legelőször is az eget láttam; nekem ugy tünt fel, mintha édes harmoniáju zene töltené be az ürt. Néhány szót akartam szólni, de erőm hiányzott még. Végre lassan, lassan élni kezdtem!

Számot kezdtem magamnak arról adni, mi velem történt, és most legelőször fogott el némi félelem!

Önök előre láthatják elbeszélésem folytatását; a véletlen egy kis szigetre dobott, mely nem messze fekszik az amerikai partoktól. A halászok, kik kifogtak, nem voltak képesek csodákat mivelni, hogy egy nap alatt helyre állithattak volna. A megrázkódás oly erős volt, és a fulladás már oly közel, hogy azon a ponton voltam, hogy elgyöngülésem folytán meghalok; pedig soha annyira nem kivántam élni, mint e perczekben, hogy önöket viszont láthassam és szerethessem.

De a jó Isten nem hagyott el! Nehány hét mult el ezen derék emberek közt, kik történeti dolgokban még Washington, Lafayette és I. Napoleonnál voltak. Itéljenek ezek után a többire nézve is. A távoli visszhang csak is ezen nagy diadalok hirét hozta feléjök. Mind a mellett, hogy őrültnek tartottak, minthogy nyugtalankodtam a tenger alatti huzal letételének sikere miatt, mégis szerettek és imádtak.

- Maradjon köztünk, mondák nekem nem egyszer, hal elég van partjaink körül, mi pedig adunk önnek kunyhót, hálókat és szigonyokat: ebből áll a mi boldogságunk.

Hálásan megköszöntem jóságukat. Égtem a vágytól ide visszatérni; de mikép utazzam minden pénz nélkül? Képzeljék zavaromat. Kölcsön kértem volna megmentőimtől, de ezek a bölcsek ideáljait megvalósitották: pénz nélkül éltek. Elvezettettem magamat a száraz földre. A legközelebbi falu lakói quäkaerek voltak; testvérként fogadtak. Uj nehézség. Quäkereim a pénzt szintén csak hirből ismerték. De azért nem estem kétségbe. Vagyonunk erélyünkben rejlik. Egy kétkerekü taligát rendelkezésemre bocsátottak. Felülök, és egy széles kalapu barátom a vasuti állomáshoz visz, azaz 40 mértföldnyire a quäkker falutól. A pálya főnökével megegyezem; helyemet különös módon fizetem. Vaggonból, vaggonba szállok és előadom történetemet. Meghallgatnak, megtapsolnak és megfizetik helyemet.

Végre megérkezem New-Yorkban. Itt halottnak hisznek; el voltam már feledve. A város nagy ünnepélyben volt. A vizbe fulladt szerencséjére azonban a tenger alatti huzal letételét ünnepelték, melynek sikere végre biztos diadallá vált. Röviden tehát, hajóra szálltam, és a legboldogabb ember vagyok e világon, miután a legszerencsétlenebb valék.

- Ez szép történet! kiáltá fel Norton, ép oly megdöbbentő, mint az enyém volt; de igaz, miután engem gyilkosságról vádoltak, ugy kell, hogy legyen egy bünös vagy tán kettő is...

- Csak egy van, csak egy, ismétlem, mondá határozott hangon Henrik.

- De siessen a gyilkos nevét megmondani a világnak. Hiszen soha sem létezett nála gyalázatosabb gyilkos.

- Én is kivánom, hogy megkapja büntetését, és pedig inkább ön miatt, mint miattam. Lesz is gondom rá. De engedje meg, hogy most még ne nevezzem meg a gyilkost.

- De kérem, csak félre minden szánalommal.

- A kegyelem a nagy lelkek szenvedélye. Legyen tehát erős ön maga ellen, kedves barátom; nincs bizalmam az önök ostoba törvényszékei, tompa eszü birái iránt. De látok az emberiség felett egy általános igazságot, mely egyenest a lelkiismeretből ered. Ezeknek megbocsátani, mások iránt szigorkodni, ez a tökéletes igazságtalanság! A kis vétkeket meg lehet bocsátani; de soha a bünösöknek.

A két barát ekkép beszélgetett, midőn egy távirdai szolga lépett be és az asztalra vagy tizenkét sürgönyt helyezett.

- Nincs több? mondá nevetve Norton; ön már az egész világgal levelezésben áll.

- Nem, de tudni akarom, hogy hol tartózkodik azon gyalázatos áruló, ki nem csak az én halálomat akarta, de ki ördögi terve folytán önt is majdnem a vérpadra vitte.

- Csakugyan! ha a ficzkó megtudná az ön visszajöttét, könnyen megszökhetnék.

Henrik felbontotta a sürgönyöket. Az egyik, mely Londonból jött, ezen feleletet tartalmazta: »Semmi tudósitás, ismeretlen név«. Egy másik Yorkból, e szavakat tartalmazta: »Láttuk azon embert, kiről ön szólott; e perczben Skótországban van«; végre egy edinburgi sürgöny igy szólt: »itt van.«

- Olvassa el e két szót, Norton barátom, mondá Sartène és ön velem együtt be fogja vallani, hogy ha a birói igazságszolgáltatás néha csalódik is, azért a rendőrség Angliában eléggé jó rendben van. Ismerem most a gyilkos fészkét. Rögtön elküldöm a letartóztatási rendeletet. Két óra mulva a bünös az államügyész előtt áll.

Minden ugy történt, mint a fiatal mérnök előre mondta; három nap mulva, a vonatról egy ember szállt le, kit két biztos a limericki börtönbe kisért.

Sartène urat azonnal értesiték, hogy a szembesités megtörténhessék.



XIX.
(Az itélet)

Egy héttel később, négy ember felmászott a magas partra, mely a Kerry-grófságban a Shannon torkolatát környezi; egy keskeny göröngyös ösvényen haladtak, mely szorosan az örvény szélén kigyózott.

Reggeli három óra lehetett; nedves, ködös és éles hideg novemberi éj volt. Az égen egy csillag sem fénylett, minden mély sötétségbe volt burkolva.

A négy személy közül az, ki legmagasabb volt, elől ment, köpenyébe burkolva, nemezkalapját mélyen arczába huzva, mig jobb kezében lámpást tartott, és baljában egy revolvert. Járása biztos és határozott volt.

Rögtön utána egy középszerü nagyságu egyén lépdelt, kinek karjait egy erős kötél hátán összekötve tartá; teste előre hajlott, feje pedig mellére csüggesztve volt.

Azután következett egy fiatal ember, ki köpenyét szeméig felvonta és végül egy alacsony alak, ki kardot vitt.

A négy személy egyetlen egy szót sem váltott. Ez a sötét éj és e csend borzasztó benyomást tett.

Egy szikla csucsára értek, mely a tenger felett uralkodott; e ponton egy magányos ház állott.

Azon férfit követve, ki a lámpát vitte, az utasok a lak felé irányozták lépteiket. Az egyik közülök kopogott az ajtón. Egy vén asszony felnyitja azt, kezében égő gyertyát tartva, melyet a szél azonnal elfujt. Botorkálva lépnek be, a falat tapogatva: a bizonytalan fény kissé megvilágitja a lépcsőt, mely a pinczébe vezet le. Az utasok lemennek. Ott három egyén boros palaczkok mellett ül.

- Ez helyes! mondá az első utas, ti pontos emberek vagytok. Derék ember vagy Jakab! Mióta emelkedik az ár? Valóban, mióta akaratom ellenére a száraz föld lakosa lettem, egészen feledni kezdem tengeri naptáromat.

- Mérnök ur, felelte a matróz bizonyos tiszteletteljes hangon, a tenger reggel egy órakor kezdett emelkedni.

- Köszönöm, köszönöm! igaz, tudjátok-e, hogy miért rendeltünk titeket ide?

- Nem egészen, felelték a matrózok.

- Uraim, folytatta Norton, mi nem maradhatunk itt; ami mondani valónk van, azt az égnek és a tengernek kell hallania. Mit gondol ön erről Sartène ur?

Az utazó-köpenybe burkolt férfi csakugyan nem volt más, mint Sartène Henrik; kabátja hajtókáját kissé hátra csapta és igy szólt:

- A Kilconly-hegytetőre kellene mennünk.

- Akkor induljunk, felelte Norton. A levegő itt büzös és rothadt.

Ezen nehány szó váltása alatt, a hátra kötött karu egyén némán maradt. Arczán azonban bizonyos kimerültség és alázatosság jellege tükröződött le. Olvasóink bizonyára rá ismertek benne a gyilkosság bünösére, a szép, csábitó és gavallér Stevensre. A mi a negyedik utast illeti, az Dick matróz, a mérnökök tenger alatti expeditiójának kisérője volt.

Jelenléte nélkülözhetlen, minthogy a gyilkosság tanuja volt.

- Norton, mondá Henrik, vegye fel lámpáját, mi ugyanazon rendben követjük önt.

A hét ember utra kelt. A viz már a parton elszórt sziklákat mosta. A parton megtörő hullámok panaszos hangja mindinkább erősödött.

Utasaink mindig hallgatva és komolyan tovább haladtak. Az óra négy felé közeledett. A sötétség még mindig tökéletes volt. Egy sik térre értek, melyen romba dőlt fal látszott. Itt valamikor fényes kastély vagy vár lehetett, melyet az idő, vagy az emberek leromboltak.

- Álljunk meg; itt vagyunk! - kiáltá fel Sartène.

Norton parancsot adott a matrózoknak, hogy tüzet rakjanak, tagjaik a hideg miatt elzsibbadtak. Egy pár darab fa és száraz fü nemsokára meggyullad, és sárgás füstbe boritja a környéket s a ronda falat. A férfiak dideregve ülnek a lángok körül. A mi a vádlottat, Stevenst illeti, az egy kövön ül, és főleg Dick és Jakab matrózok őrizete alá helyeztetett.

Henrik egy fatörzset gyujt meg és azt a rom egy nyilásába helyezi; ez a fatörzs az igazság világosságát jelképzi, mely a tanácskozást megvilágitandja.

- Uraim, most magyarázattal tartozom önöknek. Egy nagy bünös áll előttünk, ki e perczben előttünk bünhődi meg vétkeit. Nehány hónapja, hogy az Argus hajóra szálltam, Norton és Stevens urak által kisérve; azt hittem, hogy Európát két testvérrel hagyom el, - képzelet volt! egy ellenség, egy kigyó furakodott közénk. Egy napon kötelességünk a tenger alatti utazásra késztet; az ellenség ezen alkalmat előnyösnek véli. Stevens meg akart gyilkolni. Azon perczben, midőn a fejszét reám emeli, azonnal rá ismertem. Vajjon mit tettem, hogy gyülöletét magamra vontam?

Nehány ezer mértföldnyire innét, az életet csodásan vissza nyertem; de Stevens, nem elégedve meg azzal, hogy eltünésem folytán különben is egy fokkal emelkedett, két lépcsőn kivánt áthaladni és Nortontól is meg akart szabadulni. Ez igen egyszerünek tünt fel előtte. Ördögi ügyességgel sikerült neki a legtisztább szellemekbe is a kétely csiráját vetni: Nortont bünösnek tartották. Pokoli terve már majdnem sikerült; de én épen jókor jöttem még, hogy egészen ártatlan és legjobb barátom életét megmenthessem. Önmagunk mondjunk-e itéletet Stevens felett? Vagy kiszolgáltassuk-e a törvénynek? Mit tegyünk?..

- Engedjék át nekem most a szót! vágott közbe Norton, ki észrevette, hogy Sartène nagylelküsége ismét uralkodni kezd rajta, és hogy a gyilkosnak még kész leend megbocsátani.

- Én rögtön megmagyarázom helyzetünket folytatta Norton. A Lynch törvénye szerint mi itt törvényszéket képezünk. Önök arra vannak hivatva, hogy részrehajlatlan itéletet mondjanak Stevens utitársunk felett. Kérdezzék meg lelkiismeretüket. Ha önök találnak enyhitő okokat eljárásában, akkor az igazság mérlegét a vádlott javára irányozzák; de ha bünössége tisztán be van bizonyitva, akkor ne habozzanak egy perczig sem, és legyenek itéletükben hajthatatlanok.

- A munkához tehát uraim!

Stevens, mi önt arról vádoljuk, hogy ön főnöke Sartène Henrik életére tört.

Feleljen.

- Bevallom, dadogta Stevens.

- Talán több nap óta tervezte ön a gyilkolást?

- Meglehet.. De egy kincs megpillantása, mely Sartène ur kezeibe jutott, tökéletesen megerősitette szándékomat. A vér fejembe tódult. És én a fejszét lecsaptam.

- Mikép történt, hogy arcza nem árulta el a legkisebb lelkiismeret-furdalást? És főleg mikép történt, hogy ön a vádat másra háritani segitett? Ezen ösztönét követve, csakugyan szándékában volt, ily uton elérni az első rangfokot?

- Igen, már meguntam a tettetést, be fogok vallani mindent. Ez volt czélom, és erre büszke is vagyok. Ön terhemre volt, én önt a világ szinéről eltüntettem, és erre jogom is volt. Akadályok, melyeket majdnem lehetetlenségnek tünt áthágnom, utamat elállották, én leromboltam és legyőztem azokat. Istenem! mintha a diplomaták másképen cselekednének. A gazdagság mosolyogni látszott reám. Én a helyzetnek már majdnem ura voltam. Csak egy vonás még, és terveim mind sikerülnek. Van elég sok ember, kik nem érnek többet nálam, és kik ugyan ily utakon járva, mai nap hatalmasak és előkelők. Én elvesztettem a játszmát, ez az egész!

- És mielőtt ön elvesztette a játszmát, vágott közbe Sartène szigoru indignatióval, ön elvesztette volt már ama szent tüzet, mely a nagy dolgokhoz vezet: a lelkiismeretet! Az igazi boldogság soha sem lesz része a lelkiismeretlen embereknek! Ne feledje el ezt! Ön szerencsétlen! Ön megölhetett - helyettesithetett volna bennünket, de ha milliókban is fürödhetnék, akkor még sem érhetné el azt, mi a legédesebb a világon, az önbecsülést. Ne mondja tehát uram, hogy a játszma azon ponton volt, hogy ön megnyeri; sőt ellenkezőleg, az ön számára az már rég el volt vesztve.

- Tehát, mondá az amerikai, - Stevens, ön nem tagadhatja bünét?

- Ej, uram! hisz ön kényszerit arra! De önnek nincs joga egy szerencsétlen felett itélni, kit csak saját szülőföldének törvényei itélhetnek el. Ez oly gyalázat, melyet ön nem fog elkövetni.

- Ön csalódik! felelte Norton, mi itt ép oly helyes törvényszéket képezünk, mint az, a mely Londonban van. Ön arról meg lehet győződve. Ha azon itélet ki lesz mondva, hogy ön meghal, minden könyörület nélkül akkép lesz kivégezve, mint valami vadállat. Uraim, bünösnek nyilvánitják Stevent a vádlottat? Dick matróz szóljon.

A tengerész minden habozás nélkül felelte:

- Igen, én a halálra szavazok.

- És ön Jakab, mit mond?

- Igen, a vádlott a halált megérdemli.

A többi matróz egymásután felelte:

- Igen a halált!

- Igy tehát az itélet, mely visszavonhatlan, ki van mondva, mondá Norton. A vádlott azonnal bünhődje meg gonosztetteit.

- Önök gyávasággal és árulással vádolnak, kiáltá fel Stevens, de önök gyávábbak nálam! Én védelem nélkül vagyok.

- Egy gonosztevő sértései nem képesek bennünket megingatni, felelte Norton hidegen; az itélet végre lesz hajtva.

- Én kegyelmet kérek ezen alávalóért, mondá Sartène, kit nemes szive ismét elragadott.

- Sajnálom, hogy ellenkezésbe jutok barátommal, felelte Norton, de a kegyelmet nem adjuk meg. A Lynch itélete könyörtelen. Ha egy ember annyiszor vétett, akkor a jobbulásra nincs remény. A halál a szükséges bünhődés. A régi dalnokok, kiknek dalai még most is visszhangoznak a földön, sokszor ismétlik, hogy az oly egyéneknek, kik romlott, elvetemedett természetük folytán az emberiség ártalmára szolgálnak, vissza kell térniök a nagy semmiségbe, melyből eredtek. A becsület, mely egyedüli köteléke az embereknek, ily szörnyek által nem lesze megsemmisitve, kik azon ösztönszerü hanggal ellenkezve, mely azt sugja, hogy: »Segitsetek egymáson! tartsátok fel egymást! járjatok együtt!« - a sötétben roszra gondolnak és a köteléket, mely a társadalom egyetlen hatalma, szét akarják szakitani? Az ily emberek, ha kis számban is vannak, az emberiséggel háborut viselnek; ezeket meg kell semmisiteni! A természet csak oly lényeket tür, kik saját szolgálatára hasznosak: ő maga a roszszal ellenkezik; nem nyomja ő maga is el azokat, kik képtelenekké váltak a haladás utján tovább haladni? Stevensnek meg kell halni!

- Alávetem magamat itéletüknek! mondá az elitélt; elő akarok készülni halálomra; de kérem, oldják fel kezeimet, hogy családomhoz intézhessem utolsó emlékeimet.

- Ön akkor e levélben azt fogja irni, hogy életének szabad akaratból vet véget; mert ha mást ir, utolsó gondolatai önnel fognak elhalni, tevé hozzá Norton oly hangon, mely semmi ellenvetést nem tür.

- Beleegyezem, felelte Stevens.

Ezen feltétel alatt az elitélt kezei a kötelékekből kiszabadittattak. Stevens egy irónt vett elő, és ugy tett, mintha irna. De néha-néha szemeivel körültekintett, mintha egy eszmét keresgélne.

Egyszerre felugrott helyéből és egy ugrással a kard mellett volt, melyet Dick meggondolatlanul nehány lépésnyire a földre tett és a karddal Norton felé rohant, ki azonban revolvert tartott kezében.

Az amerikainak alig volt annyi ideje, hogy félreugorhat, különben a kard mellét találja. Stevens oly erővel rohant reá, hogy csak két méternyire állapodhatott meg. Norton megfordult, és revolverét a támadóra czélozva, csodálatos hidegvérével igy szólt: Ej! barátom, ne fusson oly nagyon! Kissé több nyugalom!

A revolver hat csőve, mely golyóra volt töltve, Stevenst a földre szegezve tartá. Csak egy lépéssel tovább, és ő a halál martaléka.

- Ejnye, kiáltá fel Norton, önnel csakugyan már végezni kell! A nap már felkelőben van, önnek meg kell halni, mielőtt a nap teljes fényében reánk sütne. Ne érje a napot azon szégyen, hogy önt viszontlátja! Azt parancsoljuk önnek, hogy ezen szikláról ugorjék le a tengerbe. Ön a világot egy árulótól megszabaditandja. Ha ön ezen zuhanás daczára életben marad, ez önre nézve szerencse. Vallja be, hogy az amerikai törvények nem kegyetlenek; szabad tért engednek a véletlennek! Nos, az én ajánlatom önnek nem tetszik; ön ellenkezik? valóban önt nagyon nehéz kielégiteni. Különben a választás szabad: ha ön előnyt ad hat revolver golyónak, ám legyen meg akarata!

Norton ezután kezét a revolver sárkányára tette, és azt csak meg kellett volna nyomnia, hogy Stevens halva feküdjék előtte.

Stevens belátta, hogy csak könyörületességre tarthat számot, térdre hullott tehát és összekulcsolt kezekkel kegyelemért esdeklett, megesküdve, hogy becsületes ember leend, hogy messze távol vidékre fog költözni, hogy soha lábát le nem teendi sem Angolországba, sem Amerikába.

- De, veté közbe Norton, emberek mindenütt vannak, és ön minden utján roszat fog cselekedni. A dühös kutyát agyon lövik; de nem küldik a szomszédba. A rosz növényt gyökerestől ki kell tépni, hogy a talajt el ne rontsa. Semmi gyöngeség! Miután ön keresztény, imádkozzék!

Stevens a földön csuszva, gyermekként sirva fakadt.

- Gondoljon arra, hogy önnek még a nap felmente előtt kell meghalnia: már nincs több mint három percze. A hajnal pirul, az első sugár már fényét keletre veti!

Nehány másodpercz elmult.

A hajthatlan amerikai órájára tekintett.

- Stevens, még csak két percze van!

Az egész jelenet alatt a megdöbbenés és magábaszállás csendje uralkodott; csak a hullámok moraja hallatszott, melyek a sziklát mosták ott lenn.

- Az életet! az életet! még oly ifju vagyok! kiálta fel a bünös, ki birái meginditására számitott.

- Csak egy percze van még, felelte Norton hidegen.

A nap csakugyan már egész pompájában kezdett emelkedni; a csillagok már halványodtak; az ég kék szinébe öltözködött; a tenger vize az első sugarak fényében csillogva szintén halvány kék szinben tündökölt. Már látni lehetett a Kerry-grófság partjait.

Stevens belátta, hogy minden reménysugár eltünt és legjobb, ha legalább szabad akaratából végezi ki életét.

Fölemelkedett, az égre hosszu tekintetet vetett és nehány lépést tett a mélység felé. A legvégső határon megállt, szemeivel a mélységbe pillantott. A tenger magas volt és a sziklákat csapta. Vajjon minő gondolatok ébredtek e percz alatt lelkében!

- Stevens, kiált Norton, mi nem vagyunk ellenségeid, hanem biráid; halj meg bátran!

- Isten veletek tehát! kiáltá a szerencsétlen, magát a mélységbe dobva.

Sikoltás nem hallatszott; a jelenlévők néma egyetértéssel a mélység felé közeledtek. A viz két vagy három körvonalat képezett és ezután elcsöndesedett. Hasztalanul keresték a helyet, a hol egy ember örökre eltünt.


Vége.





JEGYZET


* Tudvalevőleg a tenger mélysége a halottakat mintegy bebalzsamozza. Minden holttetem, melynek lábán golyó van, a viz fenekén egyenesen feláll; az arczvonások pedig oly épen maradnak meg, mint a minők az eltemetés napján voltak.