ALPHONSE DAUDET: A KÁPOLNA

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2016
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5557-15-6 (online)
MEK-16371

Richard Fénigan, nagy vadász és halász Seine-et-Oiseban, aki egész esztendőn át falun lakott édes anyjával és fiatal feleségével, épp fölszedte a varsáit a Szajnának azon a zöld szigetekkel behintett részén, amelynek a halászatát az evryi zsiliptől az athisiig kibérelte. Ezen a forró, nyomasztó juliusi délelőttön a naptól, amely olyan volt, mint egy olvadásban levő platin-korong s beezüstözte az eget, a folyó csak ugy párolgott, mozdulatlanul, némán; még a szokott csacsogó zaj is elcsitult, amelyet a parti lejtő bokraiban a poszáták, cinegék és fecskék támasztanak; a meleg párázat csak annál élesebbé tette a vizi növények erős lehét s a kőrisbogarak bántó szagát, amelyek smaragd-foltokban fénylettek a fákon. Fénigan, a harmincöt éves, eleven arcszinű, sürű barna szakállu, izmos férfi maga is érezte a levegő zsibbasztó hatását, s amikor beért a kis révbe, ahol a kikötött bárkák előtt a hálói szőke füst gyanánt terjengtek a part halványzöldjén, néhány percig egészen elkábulva maradt ott elálmosodottan a hajójában, zöldvászon ruháján feketés vizfoltokkal. A Szajna innenső feléről, a magasból harangszó hallatszott.

Chuchin, a halász, aki a haltartóba bujva számlálgatta a csukákat, compókat és angolnákat, fölemelte füstös képét, amely ráncosabb volt mint a folyó, mikor keleti szél borzolja, azt mondta:

- Lehet, hogy vendég jött... Talán Grosbourgból valaki... Láttam is az imént a hidon visszafelé jönni a hintajokat.

És azzal a nyugodalmas járásával, amelyet a falusi élet adott meg neki, Richard elindult a vontató uton egészen a jegenyefasorig, amely meredeken halad föl a corbeili országuthoz. Annak a mentén van a kis Uzelles falva, s a község nevét viselő birtok.

Haladtában fenszóval gondolkozott, nem tudva mire vélni azt a hivó harangszót, de azért semmi rosszat sem sejtve... Vendég Grosbourgból, az nem igen volt valószinű... Ki jöhetett volna? A tábornok oda van fürdőzni Tyrolban a hercegnével együtt. A fiok pedig a Stanislas-kollégiumban készül a tiszti vizsgálatra, mely a körmére égett. Inkább valami konyhai vagy cselédházi dráma lesz az, mely a gazda jelenlétét kivánja. Vagy pedig valami összekoccanás az édesanyja meg a felesége közt... De nem, még sem; évek óta véget ért már az a rettenetes családi háboru, amely házasságuk első idejét olyan kinossá tette... Mi lehet hát?

- Jó napot, Fénigan úr, szólalt meg az ut tulsó feléről egy alázatos, szineskedő hang, amely fölzavarta elmélkedéséből. Négyen-öten voltak ott, egy nagy jegenyefához támaszkodva, Robin, az utkaparó, Roger a levélhordó, leszállva a veló-járól, melyet az irányzójánál fogva tartott, egy mosóné, vizes ruhától csurgó és nehéz talicskájának a szarván ülve s mindnyájan nyitva felejtett szájjal és tágra nyitott szemmel hallgatták az Alexandre ur elbeszélését, aki annakelőtte udvarmester volt Grosbourgban, nyurga, borotvált képü, kifogástalan alak, fehér flanell-öltözékben, ezüsttel gyürűzött fekete bambusz-nyelü halászhoroggal a kezében.

Miféle terefere volt az, amelyet a Fénigan odaérkezte hirtelen félbeszakitott? Miért az a gúnyosság a nyugalomba vonult lakáj köszönésében, aki máskor olyan tisztelettudó és meghunyászkodó volt? Utóbb kegyetlen határozottsággal fog eszébe jutni Richardnak a legcsekélyebb részlet is, és meg fogja magának magyarázni mindezeket a körülményeket, amelyekre most, mint jelentéktelenekre, alig vet ügyet.

A kis templom előtt, amely olyan fehér, mint valami uj sirbolt, s amely ott áll az ut szélén, ujra megszólitotta valaki. Az öreg Mérivet, cilinderben és hosszu szürke zubbonyban, egyik kezében festékes-bögrével, a másikban pamacscsal, buzgón foglalatoskodott azzal, hogy fölfrissitse - mint mondá - a kirakata felirását.

- Nézze csak, szomszéd... egy mérföldnyiről is el lehetne most már olvasni.

És félreállott, hogy kellően megcsodáltathassa az ujra befestett sorokat ott a fal vakolat-diszitményén, a főbejárástól jobbra:

NAPOLÉON MÉRIVET
a Nagy-Szent-Gergely-rend lovagja
épittette ezt a kápolnát
Hitvesének, Irénnek
Emlékezetére
S ajándékozta Uzelles községének.

Ez az epigráfium olyan családi drámát foglalt magában, amelyet a vidéken senki sem ismert teljesen. Csak annyit tudtak, hogy Mérivet, mikor a felesége, akit őrülten szeretett, meghalt, a birtokával szemben épittette ezt a kápolnát és állandóan gondját viseli a szakácsnéjával, mint egyházi szolgával, és az inasával, mint sekrestyéssel, együtt. Sőt büszkeségét találta abban, hogy a temploma vasárnaponkint tele legyen hivekkel, fogatok álljanak az ajtaja előtt, s köszöntsék egymást, bókoljanak egymásnak az emberek, mikor a draveili vikárius, akihez Uzelles tartozott, kilenc órakor eljött, rövid misét mondani.

Épp emiatt a vasárnapi mise miatt állitotta most meg Fénigant, hogy panaszkodjék neki a kastélybeliekre. Hát van annak értelme, hogy a hölgyek Draveilbe mennek misére, vagy a soisyi klastromba, holott itt, a tőszomszédságukban...?

- Nem szép, szomszéd ur, igazán nem szép, erősködék a kis öreg, a festékjét kavarva, - egyik templom sem ér föl az enyémmel. Az enyém szerencsét hoz. Ha tudná, hogy milyen patronátus alá helyeztem, milyen teremtés volt az az én Irénem!... A köztársaság azt irja az emlékműveire: Szabadság, Egyenlőség, Testvériség; emennek a homlokzatára azt kellene felirnom: Szánalom, Könyörület, Bocsánat... Kis kápolnának hivnak bennünket; a jó kápolna volna az igazi nevünk; és ön, mint feleséges ember, ha ide járna imádkozni, biztositaná a házi boldogságát.

Richard mentegetőzött, mentegette a hölgyeit; a kápolnának éppen a közelsége gátolja a jóakaratukat. Olyan ritkán járnak ki a házból. A draveili vagy a klastrombeli vasárnapi mise alkalmat ad nekik arra, hogy levegőre menjenek és kijártassák a lovakat, amelyek már nagyon is elhiznak. De majd szólni fog az édesanyjának, és a két asszonynak minden esetre saját széke lesz a kis kápolnában.

Ez az utolsó szó mosolyra késztette. Eszébe jutott az a név, amelyen a környéken az öreg Mérivet kápolnáját emlegették, s amely kevéssé volt alkalmas arra, hogy a férjeket oda csábitsa.

De egy harmadik, szakgatott, heves harangszó ismét utnak inditotta, még pedig gyorsabb lépésben mint eddig.

Az uzellesi birtok a falu szélén két épülettagra oszlott; a tulajdonképpeni kastélyt, amely ujabbkori épitmény volt, palatetővel, verandával, erkélyekkel s amelyben az öreg Féniganné lakott, hosszu gyertyánfasor választotta el az ugynevezett Pavillontól, a mult századból való régi hajléktól, amely a fiatal pár lakása volt. Egy kis ajtó, mely a falba volt vágva, szolgált a birtoknak ehhez a részéhez.

Ott leste Rosine Chuchin, a halász leánya, aki Féniganéknál szolgált, a szeme fölé tartott kézzel az utat, amelyet az erős világitás vakitóvá tett.

Richard ugyanis halászó napokon gyakran vitte magával már reggel a feleségét. A fiatal asszony kedvteléssel mártotta be karját egészen vállig a hideg vizbe, s meglepettséggel nézte a nehéz kosarat, amelyet felhuztak s azt az eleven ezüstöt, amely a fenekén csillogott és fickándozott. De ma Lydie bágyadt volt és férjének minden kérdésére egy kis álmos mormogással felelt, amint feje rózsásan és lágyan hevert ott a párnán, kékes szürke, gyöngyszinü tekintetének fénye átszürődvén lebocsátott pillái között.

Egy pillanatig Richard eléldelgett emlékezetben a szerelmes férjnek ezen a látományán, mialatt a szobaleány hüledezve ismételte:

Elég ereje volt fölmenni a kis ajtó két lépcsőfokán, de a gyertyános bejárásánál nyomban leroskadt a kőpadra. Reggeli gyöngesége, az a szédülés, mely a hajón is elfogta, most még jobban erőt vett rajta. Sem szólni, sem mozdulni nem birva, hallgatta a Rosine csacsogását, amelyet alig értett...

A parkot, a veteményest, a partszéli kunyhót, mindent átkutattak... Végre az imént Georges apó, az öreg csavargó, aki az erdőből került elő, azt mondta a kertésznek, hogy az erdőre nyiló rácsos kapuk egyike nyitva van. Azután az öreg nagyságának levelet adott át.

Richard anyja, büszke, termetes alak, hajadon fővel, mint mindig, fölfelé fésült, erősen lesimitott fekete hajjal, előre jött a fasorban, minden lépésével mozgásba hozva az erős fényfoltokat, amelyek az árnyékos talajra vetődtek. Járása hevességéről sejteni lehetett, hogy már kapott értesitést és dühös. Richard megkisérlette, hogy fölálljon és elibe menjen; de a padjához szögezve, aggódással telt szemmel és gyermekkori hangján csak azt tudta mondani:

- A feleséged elment, gyermekem, és ez az egyetlen öröm, amelyet nekünk valaha okozott.

- El, még pedig nem egyedül, gondolhatod... Találd el, kivel... no, találd el.

A találgatás helyett Richard gyöngén nyöszörgött, egész testében megrázkódott, azután fejébe tódult a vér s visszaesett a padra, két karját a fasor porondjára ejtve.

A mai napon, kedves Vallongue, és a következő napokon is, üres marad a helyem az előkészitőben. Vége, lemondok Saint-Cyrről meg a fegyverek dicsőségéről, amelylyel, ugy tartom, a nemzetségünk eléggé el van látva. Öregapámtól, Charles Dauvergnetől kezdve, aki az első császárság alatt tábornagy, alcantarai és olmützi herceg lett, szegény apámuramig, a harmadik hadtest vezénylő tábornokáig, akit most ütött meg a szél, negyvenhét éves korában, az én hirneves elődeim semmi kitüntetést sem hagytak számomra, amire vágyódhatnám. Az orosz váza a chanaleilles-utcai palotánk nagyterme közepén, az orosz váza, amelyben a családi összes rendjeleinket besavanyitva tartjuk, szinültig tele van. Mit csináljak hát? Semmit. És ez az, amire rendületlenül elhatározottnak érzem magamat. Tizennyolc éves vagyok, egyetlen fiu, örököse egy nagy névnek, a papa nagy vagyonának, és bizonyára szomoru egészségének is, s a bölcseség azt javallja, hogy mihamarabb élvezzem azt, ami jót az élet kinál. Hozzá is fogok.

A két titokzatos levél közül, melyet a minap a trigonometria-óra alatt előtted irtam, az egyik Nuitt kapitánynak szólt Cardiffba, légyottot adva neki a cassisi kis kikötőbe (Bouches-du-Rhône), hogy várjon ott a Piros-fehér-kék yachttal, amely kellően föl legyen szerelve nyolc hajóslegénynyel, szakácsokkal, udvarmesterrel, mindez havi tizezer frankért. A második levél értesitésül volt szolgálandó annak, aki az expediciómra elkisér; mert gondolhatod, hogy nem hajókázom egyedül. Ez a hölgy ismeretlen előtted; legalább nem szerepel abban a nyakravalós fiókban, amelyben gyakran rostálgattuk együtt a favoritáim leveleit és arcképeit. Elmondhatom neked róla, hogy férjes asszony; szomszédnőnk a Szajna tulsó partján, Grosbourggal szemközt. Alig harminc éves; hosszukás, világos szeme, amely mindig le van sütve, gyöngysor fényével világitja meg az arcát, mikor fölnyitja; tartózkodó arckifejezés, nagy fehér, zongorázó kezek régi divatu félkeztyűkben. Gyermeke nincs, férje imádja, és az egész környék tiszteli.

Csak annyit kellett neki irnom: »Jőjjön«, s ő azt felelte: »Szaladok«, és ott hagyott mindent, férjet, házat, családot, hogy hajóra szálljon egy olyan fiatal, olyan kevéssé megbizható utitárssal, mint a te barátod.

Ami engem illet, nem ragaszkodom jobban emehhez, mint máshoz, sokkal kedvesebbek előttem tutte le donne, semhogy egynek is előnyt adnék. Mihelyt beleharaptam egyikébe ezeknek a pompás bonbonoknak, máris ki szeretném köpni és fölbolygatni az egész katulyát abban a reményben, hogy végre megtalálom azt a remek izt, amelyet hasztalan keresek. Kivánj ezuttal több szerencsét, kedves Wilkiem.

Mikor ezt a levelet megkapod, én már javában fogok vitorlázni és szüleimnek az átkai az eget verdesik. Ám lássák! ők akarták azt ami bekövetkezett. Ha a helyett, hogy becsuktak előbb Grosbourgba és azután Stanislasba, szabadon hagytak volna Párisban, bizonyára nem fogott volna el ennek a szökésnek a hirtelen viszketege. De anyám, a hercegné, aki csöppet sem bánja, ha egymaga tartózkodik távol a férfiaitól, amint bennünket nevez, igen elmésnek találta, hogy engem azzal kényszeritsen munkára és jó magaviseletre, hogy megtett a tábornok betegápolójának. Nem gondolta meg, hogy a magány rossz tanácsadó, és hogy ha folyvást csak az uzellesi lejtőt nézem, fehér kőkápolnájával és kis tornyával, amelyben az erdő összes vadgalambjai tanyáznak, talán mélabus gondolataim támadnak és szükségét fogom érezni a tágasságnak. A tábornok, midőn becsukott a kollégiumba, eldöntötte a szökésemet. Majd elbeszélem neked egyszer azt a kis drámát, mely köztem és a nagynevű rokkant közt a kastélyban tartózkodásom alatt lejátszódott.

Oh, Vallongue, mennyi mindenről elmélkedtem én ugy estenden, egyedül ebben a terjedelmes Grosbourgban, amint a park mélyén, vagy a partszéli terrászon bolyongtam! Hogy néztem a szemébe az életnek, másoknak és önmagamnak, valamennyi közt a legbonyolultabb teremtménynek! E vizsgálódásoknak az eredménye az volt, hogy tizennyolc éves létemre vénnek és fáradtnak ismertem föl magamat, olyannak, akinek semmi becsvágya, aki nem szeret semmit, nem érdeklődik semmi iránt s előre látja bármilyen örömnek is a végét.

Miért vagyok ilyen? Honnan ez a korán érett tapasztaltság, ez a mindentől való undorodás és ezek a ráncok, amelyeket egészen az ujjaim végéig érzek magamon? Közös vonása-e ez a nemzedékemnek, azoknak, akiket a »hóditás kicsinyei«-nek neveztek, mert, mint én, a háboru és az invázió éve táján születtek, vagy csupán saját tulajdona a családomnak, e régi talajnak, amelyet kimeritett a nagyon is sok szerencsés aratás, és amely most hosszu ugarolást kiván? Isten neki, vállalkozom erre az ugarolásra.

És először is, mivel az asszony és a hajó előttem az egyetlen kivánatos szórakozás, hát megszerzem magamnak, még pedig bőven. Eddigelé mint szerető és matróz csak apró kisérleti kirándulásokat tettem; ezuttal hosszujáratra indulok, és ha a bizalmas közléseim téged érdekelnek, igérem, kedves Wilkiem, hogy a te számodra igen hű naplót vezetek az utazásairól és kalandjairól egy léleknek, amelyet apám, a tábornok-herceg, már régen olyan sötétnek és veszedelmesnek nyilvánitott, amilyen egy éjjeli csata.

Richardnak a szobája, ahova őt az ájulása után bevitték, mint a Pavillonnak minden szobája, arra a corbeili utra nézett, amely párkányként huzódik tova a folyó fölött és egyike a legkiesebb utaknak egész Seine-et-Oiseban. Harmincöt évvel azelőtt, 1851-nek egy októberi reggelén, hirtelen támadt őszi záporban, ugyanezen az uton ballagott a draveili polgármesteri hivatal felé Fénigan draveili közjegyző és uzellesi birtokos az ő grosbourgi szomszédjával, az öreg alcantarai herceggel, hogy bejelentse azt a fiucskát, akivel az éjjel a felesége megajándékozta. A herceg, aki akkor reggel véletlenül betoppant a jegyzőjéhez, meg akarta őt tisztelni rokonszenvének ezzel a jelével; és az egyszerü falusi közjegyzőnek egy ütött-kopott esernyő alatt való hosszas gyalogolása, karonfogvást a Napoleon hirneves katonájával, a Fénigan-család évkönyveiben épp olyan dicső nyomot hagyott, mint a vitéz tábornagy aláirása a község szerény anyakönyvében.

Az anya sokáig sinlette meg a kis Richardnak ezt a kései jövetelét. Évekig sem hagyhatta el a heverő-zsölléjét s minthogy az apa, a közjegyzőséggel elfoglalva, sohasem volt otthon: a gyermek, a betegnek egyetlen szórakozása, ott nőtt fel anyja mellett, egyedül, elzártan, már korán rákényszerülve a hallgatásra, a merengésre, ott abban a szobában, ahol a fölviditására nem volt egyebe, mint az országut látványa, szekereivel, fogataival, embereivel és állatjaival, kerülőkkel, pásztorokkal, zöldségárulókkal, házalókkal.

Ismerte is alaposan azt a nagy fehér utat, ez igazi panorámát, amelyen apró vizsga és türelmes szemei ezernyi olyan részletet tudtak fölfedezni, amiket mások nem is sejtettek. A pázsit közepén kőtalpazaton álló napóránál pontosabban mutatta neki az az ut az órákat. Nyáron, mikor Robin, az utkaparó, a szemközt levő fal rövid árnyékába tolta be a targoncáját, a kut mellé, a gyermek azt mondta magában fenszóval:

És kedvteléssel nézte az embert meg két kicsinyjét, letelepedni az ut szélére, a targoncaasztal elé; ebéd után az asztal átváltozott pamlaggá, öblös zsöllévé, amelyben az utkaparó elnyujtózkodott egy kis déli pihenőre, mialatt pár lépésnyire tőle a kicsinyek csöndesen játszottak, szép kavics-garmadákat rakva, mint az apjok szokta.

Mikor pedig az asszonyok feljöttek a mosóhelyről, vagy a szomszédos major nagy kapujába nagy esőszakadásként betódult a nyáj, vagy pedig mikor a draveili iskolából hazatérő gyermekek, a kut fordulójánál elváltak egymástól, Richard tudta, hogy most négy..., öt..., hat óra.

És az ut, amint órája, ugy kalendárioma is volt neki, megkülönböztető jegygyel jelezve a hétnek minden egyes napját. Hétfőn a szegények: lassu, véget nem érő felvonulása a rongyoknak, mankóknak, amelyek isten tudja honnan kerültek elő; és mindig ugyanazok, a ványadt, fakó arcok mutatkoztak a főkapu rostélya előtt, hogy Clémentnétől, a kertésznétől, két sou-t meg egy karéj kenyeret kapjanak. Szombaton, régi francia divat szerint, a lakodalmas menetek jöttek: elül a hegedüs, csakugy ficamitva ki a tagjait, hogy az ütemet jelezze s mozgásba hozva cincogásával az egész falut, utána a menyasszony, fehérben, kipirulva és izzadva a narancsvirág-koszoru alatt, meg a vőlegény, aki az ut egész tüzes hamuját fölszedi kürtőskalapjának a selymére és a kabátja fekete posztójára; azután a násznép, párosával, az asszonyok rátartóan bocsátva le a földig a sál-kendőjök rojtjait, az emberek pedig röstelkedve, hogy hétköznap henye kézzel az ünneplőben mutatkoznak az országuton. Kedden meg csütörtökön, a corbeili hetivásár előnapján, nagy ökörcsapatok, vásáros szekerek vonultak el, az utóbbiak olykor megállván a kastély előtt, portékájokat kinálva. Nyári vasárnapokon dalosegyesületek hordozták meg muzsikaszóval a versenyeken nyert érmektől csillogó zászlóikat; tüzoltók vonultak ki parádéra. Az ősz katonaságot hozott, hosszu ágyusorral, melynek a felvonulása megreszkettette a házakat, s a kut körül mindig ott tolongtak az izzadó katonák s dulakodtak egy ital vizért, akármilyen dühösen kiabált is a parancsnok. Máskor nagy vadász-break-ek vitték az utat szegő erdő felé a szomszéd kastélyokból, Grosbourgból, La Grangeból, Mérogisből a vendégeket, s kocsiszámra hordták az uj vadásztarsolyokat és fegyvereket, melyek csakugy csillogtak a rőt napfényben.

De az egész hétnek legvonzóbb napja, az amelyet Richard a legnagyobb türelmetlenséggel lesett, a csütörtök volt, amikor is délután három óra tájban a fiatal hangok egész raja zsibongott az ablakok alatt és a soisy-sous-étiollesi klastrom árvalánykái, kékszalagos szalmakalapjaikban és nagy pélerinejeikben, az ut egész szélességét elfoglalva sétáltak két-három fehér bóbitának a vezetése alatt. Majdnem mindannyiszor bevezették őket a kastélyba, a pázsiton játszani és uzsonnálni.

Micsoda ünnepe volt ez Richardnak, aki nem ismert más gyermekeket, mint ezeket a szegény lánykákat, akik előtt ő ugy tünt föl, mint valami ifju király a virágos fényüzésnek ebben a keretében; és a fasorokban való sokféle játék, futkosás és nevetgélés után milyen fájdalmas tekintettel nézte eltávozásukat, kisérte őket a szemével egészen az ut kanyarulatáig, amint a jó nénék bóbitáinak fehér szárnyai csak ugy libegtek a folyóról kelő üde szélben!

Oh, az a corbeili ut, milyen helyet foglalt az el az ő emlékezetében! Gyermekkorán, ifjuságán egy széles, poros töltés huzódott keresztül, amelyen életének nagy eseményei lejátszódtak. Azon az uton történt, Draveil és Uzelles közt, - a helye azóta magas vaskereszttel van megjelölve, - hogy Fénigan, amint az irodájából haza felé igyekezett, gutaütéstől lesujtva, összerogyott. Richard tizenhat éves volt akkor. Sürgősen hivták haza a Louis-le-Grand-lyceumból, ahol lassan és kinosan morzsolta le a tanulmányait, s a fájdalom, amelyet neki ez a tragikus halál okozott, megtalálta a vigasztalását abban a reményben, hogy nem fog visszatérni a lyceumba. Féniganéknál heves vitákra adott volt alkalmat Richardnak a számkivetése. Az anya maga mellett akarta tartani a fiut, egy nevelővel; az apa a főiskolai nevelést és fegyelmet tartotta szükségesnek, attól félve, hogy Richard, ha egyedül él itt falun, éppen olyan vad és bárdolatlan lesz, mint az utkaparó gyerekei. Fénigan mester, aki rendszerint igen gyönge volt a feleségével szemben, akit a maga jó zsarnokának nevezett, ezuttal rendületlen maradt. Nem hajtva az asszony könyeire és szitkozódására, maga vitte el a fiut Párisba s beadta oda a magas, sötét falak közé, ahol Richard a tanulmányai végéig maradt volna, ha az a gyászos távirat haza nem szólitja, árvának.

Milyen szépnek tetszett most neki ez az ut, mialatt a koporsót kisérte, egyedül a hallgatag roppant sokaság élén. A lucerna magasan állott, a kalásztenger ragyogott a nap sugaraiban. Minden lépten ujabb gyermekkori emlékek merültek föl, szálltak el előtte; az erdőség, a folyó ismert illatokat árasztott feléje, amelyek elkábitották; és szemrehányást tett magának, mialatt könyezett, ezért a jóleső érzésért, ezért az ellágyitó örömért, hogy ismét előtte van a jól ismert táj, amelyet minden ösztönével szeretett s amelytől olyan kinos volt elszakadnia. És most már nem kell többé elhagynia! Egyetértett ebben anyjával, aki az ablaka mögől nézve a hosszu gyászmenet elvonulását, azt mondá magában:

- Mit csináljon ő Párisban? Minek végezné be rosszul folytatott és sikertelen tanulmányait? Minek lenne az apja utódja, mikor a vagyonuk elegendő már, és minek fosztanám meg magamat ujra az egyetlen gyermekemtől?

Richard, mindjárt másnap a haza térte után, valamennyi iskolai könyvét bele rakta egy ládába, amelyet dühösen beszögezett és fölvitetett a padlásra, erősen föltéve magában, hogy soha többé fel nem nyitja, épp oly kevéssé, mint egyikét is azoknak az utálatos ócska könyveknek, amelyek olyan sokáig kinozták. Mint csaknem valamennyi kispolgár, aki falun nevelkedett, egykedvü, szemlélkedő természetü volt, félénk egészen a vadságig, keveset beszélt, s csak a szabadban való mozgástól, halászástól, lovaglástól éledt föl s vissza is élt vele; nem olvasott soha sem könyvet, sem ujságot, kivévén a Képes Vadászlap-ot meg néhány számot a Világ tükré-ből.

Korán kelt s anyja csakis az étkezés idején látta; este azonban ritkán ment el hazulról és eljátszott anyjával két partie sakkot, ami eltartott tiz óráig, amikor is a kastélyban és a cselédházban feltétlenül el kellett oltani minden világot. Látogató kevés volt. A Féniganné hosszas betegsége eltávolitotta draveili és soisyi ismerőseiket; és jóllehet most már az özvegy igen egészséges volt, sokkal boldogabbnak érezte magát az ő nagy fiával, semhogy felujitotta volna a félbeszakadt viszonyokat.

Tiz év telt el igy ebben az egyenletes, rázkódás nélkül való életmódban. Néhány meghivás grosbourgi főuri szomszédjaikhoz, a vadászat megnyitásakor, egy havrei utazás egy kis hajó vétele végett, amelyre Richardnak kedve kerekedett - ezek voltak tiz esztendő alatt életének nevezetesebb mozzanatai. Két nyáron egymásután náluk tartózkodtak Lorientból való rokonaik: apa, anya, meg egy fiatal leány, akit mindig lóháton lehetett látni, kicsi nemezkalapban, egyedül Richarddal, az unokatestvérével. Villeneuve-Saint-Georgestól Corbeilig, az egész vidéken, ahol a Féniganék nevét nagy vagyonuk népszerüvé tette, egy darabig az volt a hir, hogy Richard megházasodik, azután a lorienti család hirtelen eltünt és ugyanazok, akik az előbbi hirt erősitették volt, most a legelsők voltak, akik tagadták.

Richard, az ő bika-nyakával, szeméig terjedő szakállával és termetességével, gyönge és szelid fiu volt, teljesen anyja uralma alatt állva, és Féniganné sokkal jobban szerette fiát, semhogy engedte volna, hogy ő rajta kivül más asszony kerüljön és telepedjék be a házba. Bizonyság rá az, hogy, mikor a lorienti fiatal amazon a legbiztosabbnak hitte a sikerét, amikor visszatértek egy lovaglásukból, amely alatt döntőnek tetszett a Richard hallgatagsága: Fénigannénak elegendő volt egy szava, egy pillantása, amit a fiára vetett:

- Nem igen, viszonzá a fiatal ember, kiverve csizmáján angol pipájának a hamvát, s szélnek eresztve gyönge szerelmi hajlandóságát.

Másnap a leány elutazott, és többé szó sem volt arról a hallgatag mátkaságról. Darab idő mulva azonban a Fénigan-fiu mégis megházasodott és ezuttal az édesanyja semmi gátat sem vetett elébe.

A soisyi árvák, régi szokás szerint, amely még a Richard gyermekkorából eredt, a szép évszakban minden csütörtökön eljöttek Uzellesbe uzsonnálni. Féniganné beletörődött ebbe a szolgalomba, nem is annyira a leánykák kedvéért, akik szivesebben ették volna meg a pogácsájokat az országut porában, mint inkább azért az élvezetért, hogy együtt lehessen az apácákkal, akik csaknem valamennyien igen előkelő és nemes szivü nők voltak.

Egy csütörtökön Richard, aki véletlenül otthon maradt s jelen volt a gyermekek látogatásán, az estebédnél azt kérdezte az anyjától:

- Ugyan ki az a magas, karcsu és halvány leány, azokkal az ezüst-szürke, bársonyos szürke szemekkel... aki az egész idő alatt Mártha testvér, az irországi apáca mellett volt?

És egyszerre csak a csipás, görvélyes porontyoknak, a nyomor és a bün bélyegét viselő arcoknak e rakásában ujra maga előtt látta, a szerencsétlen kis csámpások közül kiemelkedve, a göndör, finom haj alatt, mely kiduzzadt a silány szalmakalap alól, azt a büszke és mélabus arcot... A kis Lydie, az utféli, az árokszéli gyermek, akit egy csomó jeltelen rongyban szedtek föl tizenöt évvel ezelőtt, - ime, mi lett belőle!

- Hát még ha hallanád vasárnap, az orgona mellett... Oh az az irországi néne büszke lehet a művére. Igazi tökéletesség az a kis Lydie... Azt mondom: kicsi; pedig akkora mint én.

A rákövetkező vasárnap Richard legelőször kisérte el anyját a klastrombeli misére, és az egész istenitisztelet alatt szeme egy pillanatra sem vált le arról a finom arcélről, amely ott a kórus hátterében az orgona fölé volt hajolva. Oh nem, ez nem lehet afféle váltott poronty mint a többi, az ő származása nem olyan szennyes forrásu. Mert különben hogyan lehetne megmagyarázni ezeket az arisztokratikus ösztönöket, ezt a zenei képességet, amelyen maga Mártha testvér is elcsodálkozott.

Richard többször eljárt azután Soisyba a misére, csütörtökön pedig rendesen otthon maradt az árva-lánykák uzsonnájára. Egy izben Féniganné megkérte az irországi nénét, hogy játszszék el a tanitványával egy négykezes szonátát a szalonban levő zongorán, amelyet már senki sem használt s amelynek a billentyüi olyan száraz hangokat adtak, mint valami régi spinét. Richard még a darab vége előtt kiment a szobából.

- Nagyon melegem volt, mondotta nyersen, mikor meg akarták vele vallatni a megindultságát.

Pedig attól a naptól fogva a szegény fiu folyvást dudolgatta azt a szonátát s keresgélte a hangjait a zongorán, amelyet otromba, akadozó ujjakkal veregetett. Egyébként azonban folytatta sok mozgásból álló életmódját, eljárt vadászni, halászni, de szótalanabb volt mint valaha, ki nem eresztve az ajkán azt a titkot, amelyet édesanyja megsejtett és végre ki is csikart belőle.

- Találd el, ki lesz nálam ebédre a jövő héten, mondá neki egy este, sakkozás közben.

- Ugyan mi legyen, mikor se vagyona, se családja? Még szerencse, hogy a jó nénék semmi hozományt sem kivánnak tőle...

Richard, arcából kikelve, ott hagyta a sakktáblát, kiment s eltünt a kert legmélyében. Anyja egy kis kerti házban találta meg, az ablak előtt állva, homlokát a holdfénytől márványozott üvegtáblához szoritva.

Ez a szó, az egyetlen, amit felelni tudott, hevesen tört ki duzzadt, lázas száján, mialatt a szeméből kicsordult könyek záporeső csöppjeiként peregtek alá az ablak üvegén, és izmos teste csakugy didergett. Hogy szereti-e? nagy isten! De sohasem merte volna megvallani, mert visszautasitástól tartott.

- Te buta, te buta, korholta szeliden az anya. Mintha nekem volna más vágyam, mint a te boldogságod.

Az a gondolat, hogy Richardnak az a szegény leány, az az árva tetszik, bizonyosan szintén elősegitette az anyai elnézést; mert végre is az a gyermek, aki nekik fog köszönhetni mindent, nem hozhat be a házba uj tekintélyt, olyan akaratot, amely ellentétben lenne az övével, aki olyan sokáig egyedül volt itt a királyné.

Lydie azonnal elfogadta a házassági ajánlatot. Örömmel-e? vagy talán más férjről álmodozott s azt sajnálta? Ezt nem tudta soha senki. Mikor Richard először ment hozzá udvarolni a fehér-függönyös és fehér-falu elfogadó terembe, ahol a Szűz Anya képe, nagy lehulló rózsafüzérrel ékitve, szemközt állott Paulai szent Vincének aranyozott fából való szobrával: nyájas és egyszerü mosolylyal fogadta, épp oly könnyedén viselkedve hitvány kis fejkötőjében és csuf pélerinejében, mint a leggazdagabb és legelőkelőbb családból való menyasszony.

Zárkózott, hallgatag természetü volt ő is, mint Richard, de a legfélénkebb nőnek a félénksége sem hasonlit férfiéhoz, mert a nőben megvan saját varázsának az érzete, a biztonsága. Aztán meg e két lény közül az egyik még nem szeretett, a másik pedig, a szenvedélytől megbénitva, egy szót sem tudott kiejteni. Olyan mély, olyan őszinte zavartság volt ez, hogy még a leányra is átragadt s egy pillanatig mozdulatlanul, tétovázva, szótlanul álltak egymással szemközt.

Szerencsére a corbeili ut, mely a terem aprótáblás ablakai előtt huzódott el, kisegitette őket a zavarukból. A leány ismerte annak az utnak legcsekélyebb részletét is, mert miként Richard, órákat és órákat töltött volt az ablak előtt, nézelődve. Ugy beszéltek róla mint valami tündéri látványosságról, amelynek az előadását látták, s a jeleneteit, személyeit elmondogatták egymásnak.

Oh, az öreg Robin targoncája, meg az apró Robinek, akik most már ugyancsak megnőttek, de mindig más apró Robinek következtek utánok, akik az idősbbeknek az ócska nadrágjait és foltozott ujjasait viselték. Hát az a kis pupos cipő-árus, meg a prémes medvetáncoltató, aki minden őszszel eljött a medvéjével, amelytől Lydie gyermekkorában olyan nagyon félt; de még sem annyira, mint a vén Georgestól meg a hosszu fütykösétől. Mi is jutott eszébe annak az ijesztő csavargónak, hogy folyvást utána kullogott az árváknak, de csak ha ő, Lydie is köztük volt? A leányka éjszakánkint vele álmodott, és csütörtöki napokon nem is mert már kimenni. Végre, hogy megszabaduljanak attól a vén eszelőstől, a csendőrséggel kellett megfenyegetni.

- Tudom, Richard ur, de most már nem félek tőle, ámbár még most is megvan az a nagy botja, s ha mellettem elmegy, mindig mormog valamit a maga elzászi nyelvén, amit nem értek.

De akit már nem lehetett többé látni, az a soisyi süteményes asszony volt, a jó öreg anyóka, törődött testü és tiszta, aki vasárnap, vecsernye idején, ott tipegett az uton, nagy fehér köténynyel, a karján kosárral, amely fehér asztalkendővel volt letakarva s amelyből jó meleg süteményszag szállott föl. Vén létére bejárta egész Soisyt, Uzellest, sőt Draveilt is, és igen büszke volt arra, hogy a Fénigan-kastély lakóit is a vevői közé számithatja, mert amikor megállott a klastromnál, a tisztelet hangján mondotta a gyermekeknek, akik bele nyulkáltak a kosarába s meg akarták tapogatni a készletét:

Ennek a vaniliás süteménynek a története, melyet Lydie dévajkodva mondott el, utánozva az asszony öreges bókolását, ugy megnevettette őket, hogy sirtak bele; de azt már nem vallotta meg a leány, hogy akkoriban ő is osztozott az öreg asszonynak a vaniliás sütemény, a Richard urfi meg a kastély valamennyi lakója iránt való hódolatában. És nem mondotta meg azt sem, - a nő, ha még olyan fiatal is, óvatosan titkolja el belső érzelmeit, kivált amelyeket legjobban átérzett, - hogy milyen benyomást hagytak a lelkében azok a csütörtöki látogatások Uzellesben, ahol a nagy fák, a pázsit pazar zöldje olyan kedvesen esett az ő mohó szemének, épp ugy mint a drága kárpitok és diszitmények, amelyeket a ház földszintjén, a tornácon tul látott.

Honnan vette a kis nyomorult ezt az izlést, ezt a korán-érett ösztönét a gazdagságnak, uri módnak? Miért hogy abból a számtalan látványból, amit a nagy országut nyujtott neki, nem érdekelte őt ugy, nem dobogtatta meg ugy a szivét semmi, mint a vasut felé robogó, fényes, cimeres hintók, amelyekbe négy ló volt fogva s amelyeknek a bakján hajporos kocsisok és lakájok ültek? Azt kelle hinni, amit az apácák beszéltek, hogy Lydie bizonyosan valamelyik környékbeli kastélyban született, s hogy nemsokára majd kiderül életének a titka, egy szép cimeres regény képében?

A jó nénék legalább igy magyarázták azt a sugárzó arccal mondott igen-t, amelylyel a másnap fölavatandó apáca-növendék a Richard ajánlatát elfogadta s a nagyvilág zürzavara kedvéért egyszerre lemondott a Paulai Szent-Vince szüzeinek fehér fejkötőjéről, amely pedig olyan jól illett volna világos szemeihez, szende homlokához.

Az esketés a klastrom kápolnájában ment végbe, szombati napon, amint falun szokás. De utkaparó emlékezete óta soha még a corbeili töltés nem látott olyan lakodalmat. Az öreg Fénigan valamennyi régi kliense, a bergeriesi bérlőtől a grosbourgi kastély uráig, mind ott volt, megadni ezt az utolsó tiszteletet annak az immár ritkává lett tipusnak: a becsületes falusi közjegyzőnek.

A fogatok sora előtt, amelynek élén a menyasszony kocsija haladt, az ut szélesen, egyenletesen nyult el a meleg juniusi verőfényben; a soisyi fordulónál, mielőtt a klastromhoz ért, ahol a püspök várta a fiatal párt, fölfelé tartott, egyre fölebb, s beleveszett az égbe, a végtelen kék selyem égboltozatba, amelyen sehol egy törés, sehol egy felhő nem mutatkozott.

»Azt fogok belőle csinálni, amit akarok...« tette volt föl magában az anyós; és ez magyarázta meg igazán azt, hogy elfogadta ezt a hozomány és család nélkül való, sápadt, lankatag gyermeket, nagy fehér, lecsüngő kezeivel. Az, akit a néhai Fénigan a maga jó zsarnokának nevezett, éppen ellenkező asszonyi tipus volt. Serény, erélyes asszony, aki ruhájának minden mozdulatával nagy csomó kulcsot csörgetett meg, annyit ahány zár a házban volt, s alig látszott többnek negyven évesnél, mikor a fia megnősült, pedig már ötvenöt éves volt; fekete haja még folyvást födetlen volt, nem türve a főkötőt, és épp olyan fényes maradt mint a szeme, apró, mozgékony és jóságos szem, melynek a jósága azonban rideg volt, hiján a hevületnek és gyöngédségnek. Ahhoz, hogy megcsókolja a fiát, akit pedig mindennél jobban szeretett, neki rendkivüli körülményekre volt szüksége.

Azonkivül pedig szükségét érezte a parancsolásnak s özvegysége alatt megszokta, hogy a saját kénye szerint éljen; és ennek a zsarnokságnak a leplezetlenségével mindjárt el is rontotta a dolgát a menyével.

Először is ellenezte a nászutazást. Richard nem igen kötötte magát hozzá: neki elég volt az, hogy a felesége az övé, egészen az övé; hogy itt vagy ott, azzal keveset törődött. Sőt tulságos félénksége vissza is riadt a helyváltoztatástól, a fogadóktól, étkezésektől, attól a kényszerüségtől, hogy idegen emberekkel álljon szóba, olyan helyeken, ahol sohasem járt.

Ellenben Lydie előtt az utazás a megengedett boldogság ideálja volt, mert hiszen a klastrom zárkózott életmódjában soha más vágya nem is volt, csak az, hogy idegen tájakat lásson, elmenjen messzire, messzire, jóval túl azon a szemközt való domboldalon, lebocsátkozzék a tulsó lejtőn, azután a másikon, s tovább a végtelenségig.

- Ez azért van, mert nagyon is sokat néztem azt az utat, mondotta volt Richardnak, amikor a jegyben járásuk alatt hosszasan beszélgettek.

Megvallotta neki, hogy a tágasság őt annyira csábitotta, hogy olykor irigykedéssel nézte a legnyomorultabb komédiás-kordélyt, amint az árokszélen vacsoráltak, vagy délben megpihentek a porlepte szilfák alatt.

Richard, meghökkenve, hogy a leányt a lelkesedéstől egészen kipirultnak látja, megigérte neki:

De most nem szólt semmit, s ugy látszott, hogy igen természetesnek találja anyjának ismételt kifogásait.

...Az ő idejében bizony nem mentek az emberek nászutra. Nagyon veszedelmes az. Mennyi szegény fiatal asszony fizette meg az életével azt a bárgyu szokást!

- És ha tudnád, édes kicsikém, hogy milyen megpróbáltatás az az ilyen uj asszonynak, a szemérmének, a finyásságának... Fogadd meg a szómat, mondj le róla.

Lydie nem állhatatoskodott, de elfojtott vágyából haragérzés lett, amely tartós maradt. Eddig hálás volt az anyósa iránt s most egyszerre csak fogságban érezte magát nála s csupán a menekülésre gondolt.

Ami a férjét illeti, akit kész volt szeretni: most, hogy mindig lehajtott fővel, kitérő szemmel, olyan gyávának, olyan gyermeknek látta az alatt a torzomborz szakálla alatt, megvetette, s hozzá szokott, hogy többé ne is számitson reá.

A fiatalok a régi pavillonban laktak, de étkezni feljártak a kastélyba a nagyasszonyhoz, amint az anyát nevezték. A nagyasszony, az asztalfőn ülve, régi divat szerint maga szeletelt, osztotta ki a teát, a kávét, a cukrot, a likőröket. A villásreggeli után a fiatal pár eltünt.

Az anya eleinte tartóztatni akarta a menyét, hogy beavassa a házi asszony számos teendőjébe, amelyek falun olyan bonyolultak, kivált a lopás miatt, mely mindenütt uralkodott, a kertben, a konyhában, az ólban, csalás és hazudozás hálójával keritve be az egész birtokot.

De Lydiet annyira untatta a házi praktikáknak ez az elsorolása, Richardnak a háta olyan komikus tulzással domborodott kifelé, hogy az anya dolgukra küldte őket s belé törődött abba, hogy maga számlálgassa a körtéit, szedje föl a lehullott gyümölcsöket s lesse az orzó-kosarak csempészkedését meg a mormotáknak, e rettenetes állatoknak a pusztitásait, amelyek nem voltak akkora tolvajok mint az ő kertésze, aki rájuk fogta a maga gonosz tetteit.

És mialatt igy foglalatoskodott, elgondolta, hogy mennyire csalódott ő abban a hosszu, egykedvü leányban, akiről azt remélte volt, hogy a saját kénye szerint fogja vezetni.

Látszólagos átalakulása alatt Lydie a régi kis vásott cigánygyermek maradt, rendetlenségre és függetlenségre hajló lélekkel. Elkisérni a férjét vadászatra, halászatra, segiteni neki töltéseket csinálni, ez sokkal inkább érdekelte mint a varrás meg a himzés.

- Minek, asszonyom? Hiszen nincs háztartásom, és ön volt olyan szives magára vállalni mindent.

Ez a vita, amely sürűn fordult elő köztük, főképp a hintóban folyt, amely hetenkint egyszer Corbeilbe vitte őket és még unalmasabbá tette Lydiere nézve az ódon városkában való sétát s a piacon való megállást, ahol a nagyasszony erőnek erejével minduntalan az ő kertjéből való veteményekre és gyümölcsökre ismert.

- Nézzétek csak, szakasztott a mi dinnyéink. Hát ezek a turkesztánok! csak Grosbourgban meg nálunk terem ilyen... Bizonyos vagyok benne, hogy mindez lopott jószág.

És ujra előkerült az örökös história a kosarakról, amelyek gyümölcscsel megrakva az orra előtt sikkadnak el s repülnek át a falun, akármennyire vigyáz is. Szerencsére, a fiatal asszonynak menet és jövet megvoltak szórakozásul az emlékei, amelyeket az uton, mialatt a kerekek forogtak, fölszedegetett s amelyeket soha sem unt meg. Látta magát kicsi korában, a porban szaladgálva, a pélerinejében meg a kékszalagos szalmakalapban, s amikor a hintó a soisy-sous-étiollesi főutcán robogott keresztül, az egykori árvalánykát mindannyiszor a hiuság öröme borzongatta meg, hogy a klastroma ablakai alatt kocsizik el.

Estebéd után a szalonban időztek. Richard, mint annakelőtte, az anyjával sakkozott; de a Lydie zongorázása szórakozottá tette. Ez a vad ember szenvedélyesen szerette a zenét, és mivel soha mást nem hallott zongorázni, csak azt a nőt, akit imádott, ez a két mámor egybe olvadt össze, amely elhóditotta.

Tekintete minden pillanatban átsiklott a sakktábláról a zenélő asszony remek profiljére, hosszu kezeire, amelyek olyan fehérek voltak mint a billentyűk, s mikor egy türelmetlen mozdulat vagy megszólitás visszatéritette a sakkhoz, szórakozottan tologatta a figurákat, mély és esetlen hangján kisérve a szonáta basszusát: bum... bum... bum...

De hányszor kezdte ujra lefekvésig, azaz tiz óráig, a kastélybeli kérlelhetetlen takaródóig!

Ez is olyan kötelezettség volt, amelybe a fiatal pár nem könnyen nyugodott bele. Olyan jó lett volna sétálgatni ottkünn, a holdvilágos töltésen, vagy az erdőben, a nyirfák sürűjében, amelyeket a holdfény fantomokká ezüstöz. De nem, zárva volt minden ajtó és rács és ott függött minden kulcs a nagyasszony ágya fölött; és ha Richard meg a felesége sokáig maradozott a park hűsében, Athos és Porthos, két óriás házőrző eb, olyan sokáig és olyan erősen ugatott, hogy a sétálgatók inkább betértek a lakásukba.

Pavillonjuk egyik ablaka, az öltöző-szobáé, a villeneuve-saint-georgesi sikságra nyilt, Páris felé, amelynek a helyét nagy, füstös fényudvar jelezte az égen.

Lydie esténkint hosszas pillanatokat töltött ennél az ablaknál, mintegy hipnotizálva attól a távoli, vonzó lángolástól. Oh, az a Páris, amely olyan közel van, alig hét-nyolc mértföldnyire, és még sem viszik el oda soha!

- Mit csinálnál te Párisban, édes kicsikém? Megyek én Párisba? Vagy a fiam járt-e oda, mig te itt nem voltál?

Lydie nem felelt, nem is háborgott többé e miatt az igazságtalan kényuralom miatt, amely megfosztotta őt minden élvezettől, amire fiatalsága és pezsgő egészsége mohón vágyakozott.

De Richardnak reszketnie kellett volna bizonyos pillantásoktól, amiket Lydie ama vulkánszerű világosság felé vetett, mialatt a nyitott ablak mellett ábrándosan késlelkedett.

Egyszer azonban a Féniganné előitéletei engedtek a grosbourgi szomszédaik kivánságának. D'Alcantaráék, a senarti erdőség vadászatának a tulajdonosai, melynek a mentén Uzelles községe elnyulik, a vadászat megnyitásakor sohasem mulasztották el meghivni Richardot, aki jeles vadász volt s ugy ismerte az erdőt, akár egy vadorzó. Csak keresztül kellett mennie a parkján, kilépnie a rácsos kapuján, s elsőnek volt ott a találkozó helyen, a fácánosban.

A Lydie férjhezmenetele után való esztendőben, a vadászat megnyitása reggelén, a tábornok és vendégei már szintén ott találták Fénigant, még pedig ezuttal egy takaros kis vadásznak a társaságában, aki zöld bársony-zekét, szárharisnyát, csizmát, s finom hamvas fürtein tiroli kalapot viselt.

És Lydie olyan elragadóan fiatal, nyulánk és kackiás volt, hogy a tábornok az egész vadászat alatt nem mozdult el mellőle és maga mellett tartotta az erdei villásreggelinél is; mikor pedig elváltak, lelkére kötötte Richardnak, hogy elhozza a feleségét Grosbourgba.

Az anya ellenezte ezt a látogatást. A közjegyző halála óta a két család nem járt többé össze; a tábornok nőül vette egy gazdag bécsi bankárnak, báró Silvának egyetlen leányát, kinek roppant hozománya éppen kapóra jött ahhoz, hogy föloldja a grosbourgi majorátust s megmentse a tönkrejutástól ezeket a tékozló Dauvergne-ket, akik apáról fiura korhelyek és kártyások voltak.

A dölyfös osztrák nő ugyanis kicsi embereknek tartotta magához Féniganékat.

- Kivált a Richard házassága óta, tevé hozzá az anya, ki soha sem mulasztotta el az alkalmat, hogy menyének függetlenségre való törekvését le-lehűtse azzal, hogy származására emlékeztette.

Egyszer csak a tél első napjai táján levél érkezett Uzellesbe a tábornok-hercegtől, ki a hercegné nevében meghivta az anyát és a fiatal párt a Dauvergne-család operai páholyába, valami vendégszereplés alkalmára, amely éppen két hét mulva lesz.

Féniganné, akinek ez a meghivás igen hizelgett, ezuttal maga biztatta a gyermekeket, hogy fogadják el.

- Az én koromhoz már nem való ez, de nektek... érted, Lydie? el kell mennetek. Kapsz egy szép ruhát.

- Köszönöm, mama! viszonzá az örömtől kipirulva Lydie, ki már régóta csak asszonyának szólitotta anyósát, mint a cselédek.

Két hétig valóságos álomban élt. Ruhája, amelyet Párisban rendeltek meg, utazásokat tett szükségessé s el is kellett hozni Uzellesbe egy próba-mamzelt, akinek elegáns viselete, hervadt és duzzadt, kiélt arca volt és aki el-elaludt a székeken, mint aki nem győzi eléggé pótolni az álmatlanságait. Ez a problematikus hölgyecske alaposan ismerte a párisi társaságot, és ruhapróbálgatás alatt leleplezte a grosbourgiak botrányait, hogy a tábornok mint töri magát minden asszony után, a hercegné pedig alig féltékeny s csupán a fiát meg a pénzt imádja.

A mamzell után jött a fodrász, még pedig nem a corbeili, akivel Lydie a lakodalmára beérte, hanem párisi fodrász, akit Hortense kisasszony, a nagy szabóműhely kiküldöttje, jelölt volt ki.

Oh, mikor annyi gond és fáradság után végre kiült a roppant páholy elejére, meztelen karral, empire-ruhájából kiemelkedő födetlen vállal, s maga előtt látta azt a csillogó nézőteret, ő, a szegény poronty, az utfélről fölszedett gyermek, aki huszonnégy éves koráig soha szinházat nem látott - páratlan benyomás volt az, mely őrült mozgásba hozta minden idegét. A szeme szinte megfájult, annyira élesnek és ragyogónak érezte.

Hogy mit játszottak, mit énekelt ott lenn a szinpadon az a pohos kis ember, feszes ujjasában és kurta taglejtéseivel, s mint dagadoztak vagy lohadtak le, hangzatos tenger-hullámzásként, a zenekar hangjai, mindez elveszett Lydiere nézve a szive és halántéka lüktetésében.

Még a hercegné impertinens köszönését sem hallotta, aki citromsárga haju, együgyű képű bécsi hölgyecske volt, tulságosan hosszu nyakkal, amelyen három sor gyöngy fénylett, a legnagyobbak, aminőket az árva leány valaha látott.

Egyszerre csak fölrezzent abból a zsibbatag ringatózásból, amelyben ugy lebegett, mint a tengeri meduzák, amelyeknek a szinpompája kialszik, amint a vizből kikerülnek. A tábornok, aki a háta mögött ült, mialatt előrehajolt, hogy kitekintsen a nézőtérre, már többször surolta hosszu bajuszának vörös szálaival szomszédnőjének szép vállát; egyszerre Lydie azt érezte, hogy a kezét megfogja, szorongatja egy acélmarok, amely csupa tűz.

Az első pillanatban sértve érezte magát és szabadulni iparkodott; de az acélmarok nem engedett, hanem fogva tartotta a puha, s végre is erőtlenné lett, kezecskét abban a szerelmes és durva szorongatásban.

- Mily vakmerőség! mondá magában. - Hogy szorit, hogy éget!... Még meglátnak bennünket... a hercegné... az uram...

És amitől legjobban elszörnyedt, az a tábornok nyugodt arcátlansága volt, aki közönyös tárgyakról beszélgetett.

A nagyvilági képmutatás most tünt föl előtte legelőször s háboritotta föl még becsületes természetét. Miért állott föl a tábornok, még jóval az előadás vége előtt, a hercegné legelső intésére, aki fenszóval, az ő orrhangján azt mondta:

Miért volt a tábornok mindjárt talpon és távozott a felvonás közepén ő is, ott hagyva azt a hüledező és neheztelő kis kezet, amelyet épp olyan fesztelenséggel bocsátott el, mint ahogy megfogta volt?

- No várjon csak... kezdje csak még egyszer szorongatni a herceg ur az ujjaimat egy egész este... majd megkapja a magáét...

S az ének-karok és a zenekar zajában Lydie, egyedül maradva most már férjével, ki a páholy hátterében szundikált, feltüzelte magát s azon okoskodott, hogy micsoda éles választ adjon majd a tábornoknak, mert bizonyosra vette, hogy nem fogja a maival beérni.

Amint a szinházból kimenve, kocsiba ültek, Lydie, aki nagyon izgatott és ideges volt, - nyilván a nagy sokaságtól, a villamos lámpáktól, az utcának a szinház után való elevenségétől, - azt mondta a férjének:

Richard bámulva nézett rá. Hogy jut ilyesmi az eszébe? Hát a vonatjok, az egyetlen vonat, amely tizenkét óra ötven perckor indul a lyoni pályaudvarból! Alig hogy elérhetik.

S egyuttal olyan cirógatóan karolta át a nyakát és olyan egészen uj édességű csókot nyomott az ajkára, hogy a szegény férj elhallgatta azt az ellenvetést, amelyre Lydie el volt készülve: Mit szól majd a mama? és egyszerűen azt felelte:

És hogy uj és szokatlan legyen ma a fiatal asszonynak minden, Richard, aki rendesen olyan félénk volt, hogy még egy boltba sem mert bemenni egyedül, sem egy-egy boltoslegénynyel beszélni: most kábitóan merész föllépésű és jókedvű volt, tegezte az éjjeli vendéglő pincéreit, nyakra-főre töltögette a pezsgőt - olyan férj, akit Lydie még soha sem ismert és azontul sem láthatott többé soha, beszédes, csacsogó, megfogadva, hogy minden hónapban elköveti egyszer ezt a kis dorbézolást és ha az anyjának valami kifogása lesz ellene, azt fogja neki mondani kereken, hogy törődjék csak a marmotáival... Ugy bizony!

Éjfél után két órakor a házaspár bérkocsiban kóborolt a fagyos, sikos Párisban, szállást keresve, mert több fogadóba be sem bocsátották őket, mint holmi gyanus párt, amin aztán ők jóizüeket nevettek. Végre a Rue Montmartreba vetődve, kaptak egy roppant nagy szobát, amelynek kopott padlózata, fogát mutató pokróc-szőnyege feledhetetlen emlékül maradt meg bennük...

Mikor aztán másnap haza tértek Uzellesbe, a cselédek halkan, megdöbbent arccal beszélgettek. A nagyasszony betegen feküdt, miután reggelig fenn várakozott. Egy álló hétig le nem jött a szalonba, s ha Richardnak megbocsátotta is a hámból való kirugását, a menyével nem történt meg a kibékülés. Lydie azonban egyszer-kétszer mégis emlékeztetni merte férjét az igéretére, hogy ismételni fogja a kirándulásukat. De a szegény fiu elrémülése olyan mulatságos volt, amint nagy szakálla alá eltünő arcával azt mormolta: Belehalna a mama! hogy Lydie, megszánva gyöngeségét és meg is vetve őt érte, lemondott a mulatságukról épp ugy, mint arról az eleven, szerelmes, csupa bátorsággal és akarattal eltelt férjről, akit egyszer, egyetlen egyszer szeretett volt...

A tábornokról és merész vállalkozásairól szó sem volt többé. Se levél, se látogatás: és az a gondolat, hogy az a nagy, sápadt szemű, kékes arccsontu vén katona ő rajta egy egész este mulatott, anélkül, hogy valamivel többet érőnek is tekintené, olyan sértőnek tetszett Lydiere nézve, hogy boszut akart érte állani, vagy panaszt tenni miatta. De mit csináljon, amikor olyan pipogya férje van? Egy keserűséggel több, amit oda sorozhat az eddigiekhez, annyi megalázó és szomoru emlékhez, a hires párisi szabótól való ruhával együtt, amely összehajtogatva hever egy szekrény fenekén, az az estély-ruha, amelyet azóta föl nem vett, de meg sem nézett, mert az csak bánatot okozott volna neki.

- Tetszik tudni, hogy micsoda szerencsétlenség történt Grosbourgban? kérdezte Rosine egy este, amint urnőjének a cipőjét lehuzta.

A tábornok egy lóról való leesése következtében, amit titokban tartottak, hosszas ideig betegeskedett, s most teljesen bénultan hozták a kastélyba. Rosine Alexandre urtól tudta ezt, a grosbourgi volt udvarmestertől, aki most a járadékából éldegélt Uzellesben, s olyan gondosan cicomázta magát, hogy vénsége és festett volta mellett is halálra busitotta a környék szépeit.

E szomoru hir hallatára, amely mindent megmagyarázott, Lydie már csak szánalmat érzett a büszkeségében, erejében, dicsőségének és becsvágyának teljes virágában sujtott hérosz iránt.

Egyszer, amint nem sokkal ezután férjével az erdőben cserkészett, egy mohos uton, amelyen éppen csak hogy elfértek a kerekek, egy félig zárt hintót találtak, amelyben szálas, galambősz, mozdulatlan, merengő öreg ember ült egy pápaszemes, hosszuhaju fiatal ember mellett.

- A tábornok... Láttad? kérdé halkan a nejétől Richard, akit éles vadász-szeme sohasem csalt meg.

A tábornok, azzal a hófehér bajuszszal, azzal a viasz-sárga arccal, azokkal a tehetetlenül lecsüngő kezekkel! - Lydie nem hitt a szemének.

De hogyan kétkedhetett volna, midőn a kocsitól husz lépésnyire a hercegnét pillantotta meg, ugyanabban a fasorban járkálva, karonfogva a fiával, az olmützi herceggel, bajusztalan, rózsás képű, tizennégy-tizenhét éves csinos szőke fiuval.

Ugyancsak megváltozott az operai est óta a hercegné is, legalább hangban és magaviseletben. Bemutatta kedves szomszédjainak a fiatal herceget, akit Charlexisnek neveztek - egybevonása a nagyapja és az apja nevének, Charlesnek és Alexisnek. És, amint a kocsiban maradt nevelő oda szólitotta magához a fiatal embert, az anya felhasználta ezt az alkalmat arra, hogy szabadabban beszéljen.

Nem igen mulat Grosbourgban a kedves gyermek, most, hogy a tábornok betegsége arra kényszeriti az egész családot, hogy itt töltse a nyarat. A szomoru véletlen ugy akarta, hogy az ő atyja is megbetegedett Bécsben, és mihamarabb oda kell hozzá utaznia. Kéri is hát összes barátjaikat és szomszédjaikat, hogy látogassanak el sürűn Grosbourgba, teremtsenek egy kis életet a beteg körül és szórakoztassák Charlexist, aki a tanulóasztala és a beteg karszéke közt egészen mélabús lesz. Igazán könyörületes dolgot cselekednék Richard meg a kedves felesége, ha magukkal vinnék olykor a lovaglásaikra, hajókázásaikra; a kedves fiu annyira szereti ezeket a sport-élvezeteket, amelyeket - fájdalom! - sem édesatyja, sem a nevelője meg nem szerezhet neki.

A mohlepte ut zöldjén most visszatért hozzájok Charlexis, elegáns, nyulánk fiu, fenhordott, göndör kis fejével, amely vöröses-szőke volt, mintha hennával lett volna festve. És mindhármuknak a mosolya azt fejezte ki:

- Szerencsés ujság, mama!... A tábornok, amint Richardné asszonyt a kocsi mellett elhaladni látta, ráismert és ki is ejtette világosan a nevét. Ezek az első szavak, amiket összerakott. Jean mester azért szólitott az imént, hogy ezt megmondja.

Lydie érezte, hogy rózsás pirosság ömlik el az arcán, amely fiatalságtól és élettől ragyogóvá tette; s a hercegné, megszoritva a kezét, azt mondta neki:

Attól a naptól fogva Charlexis az összekötő kapocs volt Grosbourg és Uzelles között. Különös egy fiu, a végletekig menő, nyugodt udvariassággal, aki épp ugy tudott érdeklődni Féniganné asszonynak a marmoták és a kertészek fosztogatásairól szóló históriái, mint a Lydie asszony kacérkodásai iránt, akinek tanácsokat adogatott a toilettejeire, a kalapjaira, a fehérnemüjére vonatkozólag. Egyuttal pedig vakmerő, nyaktörő vállalatokba bocsátkozó fiu, aki szerette és kereste a veszélyt, nyugtalanságba ejtette Richardot a meggondolatlanságaival, amelyekben ugyanaz a csöndes elszántság, ugyanaz a fényes és át nem látszó kőre emlékeztető tekintet jellemezte.

De az is igaz, hogy Jean Metzer - azelőtt tanár a lausannei fakultáson, amelyet gégebaja miatt hagyott ott - igen közepes emberismerő volt, mert kevesebb embert tanulmányozott mint könyvet. Az egészsége helyreállitása végett vállalta el ezt a falusi nevelősködést, amelyet sok kocsikázás tett kellemessé, most pedig az is, hogy együtt zenélt Lydievel, mert Jean mester elsőrendű cellista volt.

Micsoda concerto-kat és szonátákat hallott most Grosbourg és Uzelles! A cello hosszu tokja csaknem olyan sürűn kelt át a vizen az öreg Chuchin csónakjában, mint a kis herceg. Este, mialatt Richard az anyjával sakkozott, a draveili közjegyző, Fénigannak az utódja, az öreg Mérivet, az utszéli kápolnának a tulajdonosa, akikhez olykor a corbeili plébános meg egy törvényszéki biró is csatlakozott, voltak Lydienek meg a nevelőnek állandó hallgatói. Az est egy csésze hársfa-teával, a nagyasszony kedvelt italával fejeződött be, amely erősitőül szolgált a vendégeknek az éjszakai utra; és az ember száz mérföldnyire képzelte volna magát Páristól, ebben a szerény és rendes szokásu kis falusi környezetben.

Milyen más volt Lydiere nézve a grosbourgi zenélés! Ott délután voltak az összejövetelek, egyikében a tágas és magas földszinti termeknek, amelyek zölddel és aranynyal csikozott indiai selymekkel voltak kárpitozva. XIII. Lajos korából való fafaragványokkal, - abból az időből való volt a kastély is, - tágas tornácra nyiló üvegajtókkal, amely a pompás, fenséges, derüs francia kertbe vezetett le, amelyben csakugy rezgett és lüktetett a verőfényben a szobrok, vázák, pillérek fehér köve, s amelyet végtelen gyertyános környékezett, kandeláber-formára metszett fákkal.

A hercegné, férje betegsége és atyjának kevéssel azután bekövetkezett halála óta, nem igen tartózkodott már Grosbourgban, mert a báró hagyatékának igen bonyolult ügye miatt Bécsben és Budán volt dolga; s az egész kastélyon szomoruság és elhagyottság borongott.

A zongora és a kisbőgő első akkordjaira, melyek a termek némaságát fölverték, hallani lehetett a szőnyegen egy kerekes szék közeledésének a zörgését. A tábornok, aki visszanyerte az emlékező tehetségét, a beszélő képességét, egész lelki életét, de - ugy látszott - örökös mozdulatlanságra volt kárhoztatva, oda tolatta magát a zongorához és órákon át hallgatta Bachot, Beethowent, Schumannt.

Sokszor, egy-egy darabnak a közepén, Lydie, félszemmel átpillantva a betegre, akinek az idegeire a zene csillapitóan hatott, látta, amint hátrahajtja fejét a karosszékében és vissza akarja fojtani az öreg könycseppeket, amelyek beesett szemeiből kicsordultak.

És ennek a néma kétségbeesésnek, ennek az önmagát sirató fenséges nyomoruságnak a látványa, itt, ebben a pompás és borus környezetben, mindannyiszor gyöngéd aggódással töltötte el a fiatal asszony szivét.

Arról, ami köztük az operában történt, soha egy szót sem szólt: egyetlen célzást sem tett egyikök sem. Olykor, ha egyedül ültek a zongora előtt, a tábornok megfogta a nő kezét s ott tartotta egy pillanatig reszketeg kezében; és ez az alélt cirógatás, amely olyan kevéssé hasonlitott ahhoz az erőszakos szorongatáshoz, amelylyel egy egész este üldözte, szelid fájdalommal töltötte el Lydiet.

Sokáig maradt ő meg ebben az önámitásban és gyanakvás nélkül engedve át magát egy teljesen platónikus érzelemnek, azt hihette - mikor a férjét átkisérte Grosbourgba - hogy a beteg ember kedvéért jár ide.

De a tábornok tisztán látott a dologban s egyszer indulatosan figyelmeztette is:

- Ej, hát a fiura! Nem látja ön, mint ólálkodik körülte, lesi a lépéseit a fasorok porondján, a ruhája suhogását minden utfordulónál?

Hevesen beszélt, csak ugy dadogva a szókat, mert a féltékenységi rohamban visszaesett kissé az afáziájába.

Lydie nevetésre forditotta a dolgot. Hiszen gyermek az még. Ki gondol tizenhét éves korában az asszonyokra? Nyilván afféle öreg néninek tekinti őt.

De a tábornok tovább erősködött, rázta a fejét, görcsösen rángatózó kezét élettelen térdein:

- Vigyázzon. Az a gyerek már tul van az első próbán... Ott fenn egy egész fiókja van tele asszonyi levelekkel. Kérje meg a férjét, hogy mutattassa meg őket magának... Oh, a gaz kópé fiatalon kezdte, nagyon jól ért a szivek elcsenéséhez... Különben is, amint Jean mester mondja, megvan benne a cavata.

A cavata a cellisták nyelvén a vonó büvös hatását jelenti, mely a mély hangok rezgését átplántálja a szivbe és egyiránt megrezegteti a hurokat és az idegeket. És a gyerekben megvolt ez a cavata, s Lydie öntudatlanul uralta ezt a rejtelmes varázst.

Most, hogy figyelmeztették, védekezni iparkodott: de hogyan lehessen védekezni az ellen, aki olyan kevéssé veszedelmes és mindig jelen van?

Együtt fürödtek a szabad folyóban, együtt halászgattak, meztelen karjok összeérvén a viztől csurgó varsában. Órákat töltöttek együtt lesben, az erdőben, egymáshoz szorulva előretapogatózva. Halkan beszélgettek, finom őszi eső pettyegtette a leveleket. A gyerek fázott, Lydie ráteritette bő köpönyegének a felét.

És hogy teljesen nyugodt legyen, Richard sohasem volt tőlök messze és azt mondta Charlexisről:

S nem vette észre, hogy ez a szó mindannyiszor felujitotta nejének titkos bánatát, örök sajnálatát, hogy nem anya. A jó ember valóságos lángészszel követte el az ilyes ügyetlenségeket s mindig a legelső volt, aki a kis herceg heroikus kedvességét kiemelte:

Ez is egyik szavajárása volt; de a Lydie természetében megmaradt bizonyos őszinteség és büszkeség, amely megóvta a hétköznapias hűtlenségtől.

Meglepődés kellett ahhoz, az a váratlan valami, amely ellen a nő fogyatékosan védekezik, mert sem tétovázni, sem okoskodni nem ér rá.

Egy vasárnap este - szeptember végén - a rendes zenehallgatók meglepetéssel látták, hogy Jean mester kisbőgő és tanitvány nélkül érkezik Uzellesbe, a beszéde hangtalanabb a szokottnál, és olyan izgatott...

...Charlexis elmegy, belép másnap a Stanislas-kollégiumba, hogy készüljön a katonai iskolára. A tábornok hirtelen határozta el magát erre; a fiatal ember, atyjával való rövid és heves szóváltás után, átjött, hogy elbucsuzzék Féniganéktól, de a háztól tiz lépésnyire egyszerre csak magára hagyta a nevelőjét, azt mondva, hogy nagyon is tele van a szive, és megbizta őt, hogy fejezze ki mindnyájoknak őszinte fájdalmát és ragaszkodását.

Általános sajnálkozás, gyöngéd szavak kitörése következett erre a szalonban. Imádták azt a kis herceget. Féniganné haragudott a tábornokra, hogy a hercegné távollétében ilyesmit határoz.

- Nincs az itthon soha! háborgott Richard dühösen s lökdöste a sakkfigurákat.

- Hát Jean mester? kérdé az öreg Mérivet, elfelejtve megcukrozni e miatt a hársfa-teáját. - Őt is el fogjuk vesziteni?

A nevelő sorvatag hangján azt felelte, hogy azzal kinálták, maradjon Grosbourgban mint... mint...

- Igen, viszonzá a szegény ember, elvörösödve a maga fizetett nyomoruságán. - És el is fogadom, abban a reményben, hogy igy kedves tanitványomat láthatom majd a szabad vasárnapjain, havonkint egyszer.

Lydie szó nélkül hallgatta mindezt, pedig ő rá hatott leginkább ennek az elutazásnak a hire; mert jól sejtette, hogy neki is van benne része; és ha a tábornok szenvedélyes féltékenysége fölszította büszkeségét, másrészről nem kevéssé lepte meg az a szivszorulás, amelyet neki az a válás okozott.

Hát csakugyan szereti ő azt a gyereket? De hát az apával való kacérkodása?...

Mialatt ezeket a bonyolult érzéseket tisztázni igyekezett, az est szomoruan telt el. Tiz órakor mindenki fölállott, hogy induljon, s Richard meggyujtva a folyosón az öblös lámpást, azt kérdezte:

Szél fujt és igen sötét volt az éjszaka. Egy rosszul kifeszitett ablaktábla verdeste a falat. Miért utasitotta vissza Lydie a férje ajánlatát, holott máskor mindig örült annak, ha ebben az őszi szélvészben átkeltek a Szajnán?

Ösztön volt-e, sejtelem, vagy csupán az az egyszerü kivánság, hogy egyedül legyen egy órahosszat és zavartalanul gondolkozhassék szobájában ezen a váratlan bánaton?

Lement a tornácról a vendégeikkel, kikisérte őket egészen a kapuig az utra, azután betért a gyertyánfasor sötét árnyékába, amelynek a végén sárga foltként látszott egy lámpának a fénye a pavillon földszintjén.

Lassan lépkedett, mint aki álmában jár és a szél, amely rácsavargatta testére könnyü ruháját, belesodorta a fölkapott száraz leveleket is, amelyeknek a zizegése olyan érzést keltett benne, mintha üldöző lépések követnék nyomon a fák alatt.

Félelem nélkül, előrenyujtott kézzel haladt egyenesen a pad felé, ahonnan egy jól ismert hang hallatszott.

Két órája volt már ott, lesve, várakozva, hogy elbucsuzhassék tőle, egyedül őtőle. Hogy reszketett, a kedves. Köny fulasztotta el a panaszát s nem birt szólni a zokogástól, amelyet Lydie azzal iparkodott elcsititani, hogy a szájára tette a kezét, vagy a fején való csipkét.

Végre, attól félve, hogy meghallhatják a pavillonból, bemélyedt vele a park legsötétjébe; de az eleresztett kutyák csakhamar rákezdték rettenetes zenebonájukat.

Az a régi szerszám-kamara volt az, amelyet Richard vivóteremmé alakitott át, fényesre csiszoltatva a mennyezet gerendáit és az oldalfalak fenyőfaburkolatát, ami a padlóra vetett gyékényekkel és keleti szőnyegtakarós székekkel együtt oroszos szinezetet adott a helyiségnek.

Oh, ha Lydie láthatta volna a Charley mosolyát, amikor beléptek az izbába, amely felé alattomosan vonszolta már öt perc óta! De ő teljesen el volt foglalva azzal, hogy vigasztalja, csillapitsa a fiut, s hogyan gyanitotta volna ezt a korán érett alattomosságot? Az ajtó csikorgott a sarkaiban; a szélüzte száraz levelek együtt sodródtak be velök a homályba. A kutyák nem hallottak többé lépéseket; elhallgattak.

Ameddig Charlexis a Stanislas-kollégiumban maradt, az izbában voltak a légyottjaik. Veszedelmesek és ritkák, havonkint egyszer, a szabad vasárnapot megelőző szombati éjszakán. Mikor Grosbourgban már mindenki lefeküdt, a kis herceg átkelt a vizen, bemászott az uzellesi keritésfalon, s oda osont a házikóhoz, amelyből csak hajnal felé jött elő, hogy ugyanazon az uton térjen haza.

Az életét kockáztatta mindannyiszor; de Lydie, azzal, hogy éjszakának idején kijött a kedveséhez, még nagyobb veszedelemnek tette ki magát. Mikor a futástól lihegve, dértől vagy harmattól nedves ruhájában visszatért a házba, mindannyiszor el volt rá készülve, hogy ott találja a férjét a pavillon ajtaja előtt, ajkán azzal a rettenetes kérdéssel:

És ez a veszély nem volt neki visszatetsző, mert emelte valamennyire a házasságtörés alacsonyságát, amelynek különösen a képmutató volta felháboritotta a lelkét. Sőt oly merész csinyeket talált ki, amelyek még a fiut is megrémitették.

Csoda volt, hogy százszor is rajta nem kapták őket, különösen mivel a cselédek - Rosinenek, Chuchin leányának a kivételével - gyülölték ezt az árokszéli gyermeket, aki gazdájuknak a felesége lett. Mit nem adtak volna érte, ha cédaságon kaphatták volna!... De nem. Senki sem látott, senki sem sejtett semmit. A házőrző kutyák talán igen, de az ő tanuskodásuk érthetetlen maradt. Csak odaát, a karosszékébe szögezett beteg, a tábornok talált ki mindent, anélkül hogy kémkedett volna.

Ha most Lydie, zenélő napokon, átment Grosbourgba, gúnyos, fájdalmas tekintet várta, amely rá szögeződött, végig járt rajta és zavarba hozta, főképp a Jean mester jelenlétében, akinek figyelmeztetőül szolgálhatott volna. Azokban a ritka pillanatokban, amikor sem a nevelő, sem Richard nem volt jelen, a beteg, nagy reszkető kezeinek a cirógatásaival, halkan és gyöngéden dorgálta:

- Lám, pedig figyelmeztettem... nem szereti az magát, nem is fogja szeretni soha... De hát hiába... A cavata... A cavata...

Lydie ugy tett, mintha nem értené, ártatlanul nyitotta tágra a szemét; de a tábornok folytatta, makacsul erősködött, hogy ugy van. A saját szenvedélyéről már csak a bánat hangján beszélt, mint olyan dologról, ami már régen volt, elveszett.

- Mindabból, amiről le kellett mondanom, annyi semmivé lett becsvágyból, egyedül csak magát siratom. És ha meggondolom, hogy maga a fiamé... Oh!

- Akárhogyan titkolózik is a fiu, mindig megsejtem, mikor magától jön: a lépéséről, a szagáról, amely a magáé... És micsoda szivszorulás, micsoda gyötrelem az... Sajnálom olyankor, hogy a betegségem nagyobb szenvedést nem okoz. A testi fájdalom elfoglalna, nem gondolnék többé folyvást ugyanarra az egy rettenetes dologra, a féltékenységre, amely őrültté tesz.

A tavasz első napjaiban a hercegné haza jött a férjeért, hogy elvigye fürdőre, Tyrolba. A betegnek ott kétszeres kurát kellett tartania, és féltékenységét a leteendő vizsgálatok és tanulás örve alá rejtve, elhatározta, hogy Charlexis ezt az egész időt a kollégiumban fogja tölteni, anélkül hogy csak egyszer is kijöhetne, jóllehet Richard késznek nyilatkozott arra, hogy a vakáció idejére házába fogadja a fiatal herceget.

Charlexis zugolódás nélkül adta meg magát. S minthogy már hosszu idő óta tervezte, hogy yachton körülutazza a világot, anyja régi udvarmesteréhez folyamodott, hogy a szökéséhez szükséges pénzt előteremtse. És mivel számitott arra, hogy nem egyedül fog hajókázni: ahhoz, hogy Lydiet határozatra birja, elég volt néhány kissé körmönfont levél, ügyes pengetése a huroknak ezen az asszonyi hangszeren, amelynek minden rezgését ismerte.

Az egykori árvaleány utazni vágyó, kóbor ösztönét felizgatta azzal, hogy föltárta előtte egy hosszas tengeri ut kalandjait, messze tájakat, ismeretlen vidékeket és, hogy hizelegjen a talált gyermek hiuságának, ismerve azokat a meséket, amiket titokzatos származása felől koholt, azt irta neki:

- Nem lázad-e föl a te arisztokrata véred abban az otromba, kapzsi nyárspolgári körben?

De azért Lydie mégsem mert megbizni benne és fiatalságában s elképzelte az anya kétségbeesését, a tábornok fájdalmas, bágyadt mosolyát... s azután egy csekély körülmény elhatározásra birta:

- Kitől kaptad ezt? kérdezte a komornájától, mikor Rosine a legelső levelet csusztatta a kezébe.

Ettől fogva Lydie a cselédség kegyelmének érezte magát kiszolgáltatva. Az egykori lakáj, ha találkozott vele, diszkrét és ravasz képeket vágott; Lydie kénytelen volt ugy tenni, mintha nem tudná, hogy Rosine milyen viszonyban van vele, mert hiszen mind a ketten a kezükben tartották az ő titkát. Fecsegésből, vagy rosszakaratból előbb-utóbb ki fog törni a botrány: jobb lesz, be sem várni.

Azután Lydie igen nyugodtan lefeküdt, aludt egészen pitymallatig, mikor a férje elment a halászatra, pontban öt órakor pedig ott volt a park végében levő rácsos kapunál, amelyet tárva-nyitva talált, de nem várt fogat, hanem egy zöldséges szekér előtt, amelyre a kertészek veteménynyel és gyümölcscsel teli kosarakat raktak föl. Oh, azok a marmoták...

Lydienek a megjelenése olyan volt mint egy hatásos szinpadi jelenet. A szekér az erdőbe, a kertészek a park mélyébe tüntek el; csupán egy kosár maradt ott, a füben felejtve, a kapu tövében. Micsoda kacagás lett volna az, ha a pillanat kevésbbé lett volna drámai természetü a szökevényre nézve!

De Lydie tovasietett egy könnyü hintó felé, melynek a kerekeit és a libériáját fölismerte egy facsoporton keresztül, amely félig eltakarta - midőn egyszerre csak föltápászkodott előtte az árokból egy vén csavargó. A rongyos, fakó, mohos szakállu emberben Lydie a vén Georgesra, gyermekkora ijesztő rémére ismert; és eszébe jutott, hogy neki adja oda az anyósának szóló levelet.

Az ember, a kezébe fogva a levelet, nem mozdult, félrekonyitotta a fejét s elállta az utját ennek a gyönyörű teremtésnek, kinek rózsás voltát a rózsás hajnalban pislogó szemmel nézegette.

De az ember, mintha nem értette volna, mozdulatlanul maradt előtte, beszédre mozgatva az ajkát, de hangot nem ejtve. Csak mikor Lydie egy heves mozdulattal félre lóditotta az utjából s tova haladt a fa sürü fordulóján, indult el ellenkező irányba az ember is, tompa hörgéssel, torkába akadó panaszos nyögéssel.

Szemközt a pavillonnal, a corbeili töltésnek s egy sikátornak a sarkán, amely szőlők közt halad le a Szajnához: egy régi parknak a falkeritéséhez támaszkodik egy kut, amelyet jól ismertek az utasemberek, láncon függő pléh-poharával. Az első hang, amelyet Richard észrevett, amikor hosszas eszméletlenségéből, melynek az idejéről fogalma sem volt, magához tért, annak a kupának a csörömpölése volt, melyet az utas, miután ivott belőle, odadob.

Elmosolyodott erre a gyermekkorától fogva ismert hangra, fölnyitotta a szemét, és a szoba félhomályában, a lebocsátott függönyök mögött, a mennyezet fehérségén, mint egy büvös lámpa vásznára vetve, megpillantotta egy vándorlónak a kisebbitett alakját, amint a tarisznyáját ismét a vállára akasztotta, minekutána a kutnál pihenőt tartott.

- Oh, az ut..., mondá Richard fenhangon, örülve ennek az ujra föltalált emléknek. De ugyanabban a pillanatban visszatért szerencsétlenségének az emlékezete is. Fázást, félelmet érzett, s gyermekes mozdulattal hunyta be a szemét, hogy visszatérjen a semmibe, a mindent-feledésbe. De behunyt szeme látott, a paplan alá bujtatott füle hallott, még pedig folyvást ugyanazt a végzetes szót, amelyet anyja a gyertyánfasorban elébe kiáltott:

Ennek az igen egyszerü és igen szelid, de teljesen az ösztönei után induló embernek a különös természeténél fogva a féltékenység, amely utóbb még annyi szenvedést volt neki okozandó, mindjárt eleinte nem éreztette vele kegyetlen khimérára emlékeztető éles karmait és csőrét. Mikor megtudta, hogy kivel szökött meg a felesége: Charleyval, az ő matrózával, miként a fiu magamagát nevezte, a szivéhez legközelebb álló barátjára - a csapás mindenesetre szörnyünek tetszett, akár csak vivás közben egy alsó vágás, amely alattomos, de amelynek váratlan volta az első pillanatban eltompitja a fájdalmat.

Futó pir futott végig lázdulta arcának a sápadtságán, ködfátyol, amely élés szemére borult - ennyi volt az egész. A féltékenység gyötrelme csak utóbb következett és sujtott rá visszájáról, de akkor aztán az őrületig.

Egyelőre minden beleveszett abba a nagy sötét örvénybe, amely a lába előtt tátongott, s amelybe kábán pillantott le...

Elment... miért? Mit csináltak neki?... Hát nem szerette őt, aki annyira szerette?

Az ablaka mellett ülve, a jól ismert táj előtt, amelyben Lydiere emlékeztette minden, egyetlen gondolata a fölépülése alatt ez volt:

Olvasni szerette volna azt a levelet... Majd utóbb, ha egészséges lesz... Olyan dolgok vannak benne, amelyek nagyon fájdalmasan esnének neki, másodszor is beteggé tehetnék... És az a haszontalan annak nagyon is örülne.

A való pedig az volt, hogy a Lydie levele olyan határozottan vádolta az anyósát, a föllázadásnak és őszinteségnek olyan hangján, hogy Féniganné visszariadt a fia kétségbeesése és talán haragja elől, mert Richard nyolc évi házasság után is olyan szerelmes volt mint az első napon. És éppen ennek a szerelemnek az állhatatossága ijesztette meg legjobban a jó asszonyt. Mint annyi más francia asszony, aki sokkal inkább anya, semmint hitves, és a gyermekére viszi át azt a visszafojtott gyöngédséget, amelyet a férje nem akart vagy nem tudott kiaknázni: ő is csak amolyan regénybe vagy szinpadra való mellékes dolognak tekintette a szerelmet, amely az ő házaséletében nem játszott szerepet. Hogyan értette volna meg annak a vágynak a hevességét, amelyet a fia szeméből kiolvasott, s mely évek multán is csak olyan féktelen volt, mint akkor, mikor forró könyei végig csordultak az izba ablaküvegén?

- Igazán, nem értelek benneteket, férfiak, mondá neki, amint egy verőfényes augusztusi nap délutánján a parkbeli első sétájában vezetgette és támogatta. - Ti egyszerre tudtok szeretni és megvetni... Ime, te is még folyvást arra a hitvány személyre gondolsz, aki megcsalt, mással él és nevetségessé tesz téged az egész vidék előtt.

Az anya reszketni érzé a karjára támaszkodó kezet, de azért csak tovább beszélt, kiméletlen hangon, a könyörtelen operáló orvos tekintetével:

- Képzeld, ismeretes az egész históriájok... A légyottjaik itt voltak a házunkban... A keritésen mászott be éjszaka az urfi.

- Térjünk be ide, mama, össze vagyok törve, mormolá Richard, betolva a kis ház ajtaját.

- Az önérzeted, a neved kedvéért, édes gyermekem, ne gondolj többé arra az asszonyra... igérd meg nekem.

Nyomasztó csend következett, amely alatt egy fecske beröpült a nyitott ajtón, legyező-csattogással surlódott oda a gerendához s ismét kiszállott - akár csak egy asszonyi szeszély.

- Jó, megigérem, de csak egy föltétellel... Tudni akarom... mondd meg, hogy hol vannak.

Az anya megijedt, hogy tulságosan fölizgatta fiában a büszkeséget és a haragot.

Féniganné, a botránytól való félelmében, megigérte, hogy maga fog átmenni, hirt hallani D'Alcantaráéktól. Legfölebb egy kis fejfájása lesz, mint mindig, amikor kalapot tett fel.

Két nappal utóbb, amint a grosbourgi kastély roppant tornáca előtt kiszállt a kocsiból, a hercegnét igen bizalmas és élénk beszélgetésben találta együtt Alexandre urral, akinek gunyorosan affektált köszönése meghűtötte a vért a látogató szivében.

- Majd beszélünk még erről, Alexandre... vetette oda a hercegné, mialatt Fénigannét bevezette egy kis szalonba, amely régi selymekkel volt kárpitozva.

- Minek köszönhetjük ezt a jó szerencsét, jegyzőné asszonyom? kérdé képmutató és fenhéjázó jóakarat hangján.

A jegyzőné, akit igy megtitulált, szinte elfuladt ettől a fogadtatástól, amelyben benne volt a köztük levő, még ki nem magyarázott viszonynak egész kinos volta.

- Eh, hercegné asszonyom, nagy szerencsétlenség az, hogy az én fiam találkozott az önével.

- Csak nem akarja talán Charlexist a menye megszöktetésével vádolni? Hiszen az én fiam alig tizennyolc éves. Még a kollégiumban volt...

Benyilt egy ajtó s az elfogadó termek hosszu sorában megjelent a tábornok szomoru, görnyedt alakja, amint kinosan támaszkodott a zsölléje karjára, hogy ezekkel a gőgös szavakkal köszöntse Fénigannét:

- Hozzáteszem, kedves asszonyság, hogy az ami ártatlanunk ugy ment el, hogy százezer frankot vett kölcsön, ami nekünk kétannyiba fog kerülni, mig a Danaéja azzal dicsekszik, hogy abban az egy szál ruhában szökött meg, amely a testén volt.

Mialatt beszélt, a kis szalon kandallója fölött való ódon oszlopos tükörben lerajzolódott hosszu bajuszának a reszketegsége, amelyet dühös mosoly csavart félre, meg a nagy karosszék mögött Jean mesternek az alakja, aki cello-vonójával kétségbeesett taglejtést tett.

- Sohse féljen attól!... Az egyik itt van Seine-et-Oise-ban, a másik pedig az Indiák felé igyekszik. Nem igen találkozhatnak.

De mihelyt Féniganné a kocsiban ült s a kocsi a fasor végére ért, behivták Alexandre urat a kis szalonba.

- Szemmel tartsd Fénigant... Értetted? Ha elutaznék, menj utána, és értesits bennünket mindenről.

- Ami pedig a fiam költségeit illeti, akármit kér is, forduljon egyenesen hozzám.

A volt udvarmester meghajtotta magát, egészen a földig, és komoran, kackiásan távozott a kastélyból.

Richard ezalatt, széles válla közé mélyesztett nyakkal, dühös léptekkel járkált az uzellesi szalonban, hallgatva az édesanyja elbeszélését, aki a fölháborodástól összetörve ült egy karosszékben, kötőszalagos kalapjával az ölében.

Összeszoritott foggal, türelmesen hallgatta végig Richard az elbeszélést, azután megállott anyja előtt, fölemelte, a szivére szoritotta és túláradó gyöngédséggel, ami zárkózott természete mellett ritka eset volt, igy szólt:

- Most már vége. Igazad van, az asszony alávaló. Menjen ahova akar, mi nem is beszélünk róla többé soha.

Haragja őszinteségében mondta ezt, mert gyötörte az a gondolat, hogy Lydie megszöktetett, elcsábitott egy iskolásfiut. Most érezte először ennek a dolognak a képtelen, rettenetes voltát s csodálkozott rajta, hogy olyan sokáig tartott maga mellett, tudtán kivül, egy beteg, hisztérikus asszonyt. Tanuságra hivta fel az anyját; és az anya, örülve hogy régi helyét visszavivta, még erősitette, biztatta.

- Mi vagyunk az oka, lásd, édes fiam... A talált gyermekek közül hoztuk őt ide. Az ember igy kikerüli a családdal való bajlódást; de az asszonynak nincs is multja, senkije, aki feleljen érte, titokkal, homálylyal, az örökösödésnek minden lehető szennyével van tele. Ez a leány azt állitotta, hogy nemesi vérből való... A klastromban verték ezt a fejébe. Annyi bizonyos, hogy nemessége sok csunyaságot keverhetett az ereibe... Ölelj meg, fiam, és ne is gondoljunk rá többet.

Ezen iparkodott is aztán Richard, agyonra fárasztva a testét, hogy minden este mély álomba zsibbadjon. Ha valami otthon ülő asszony lett volna a felesége, amilyen az anyja volt, aki egészen a gyümölcsös kertjének, a szekrényeinek, a fehérneműjének, a befőttjeinek szentelte volna magát, Richardot a szabadban való életmód bizonyosan elvonta volna a fájdalmától. De Lydie, akinek sem gyermeke, sem háztartása nem volt, amire ügyelnie kellett volna, mindenüvé elkisérte a férjét, együtt vadászott, halászott vele; és Richard, amikor menekülni akart az emléke elől, megtalálta minden utjában, mint élő és jelenvaló árnyékát az ő szétfoszlott boldogságának.

A meritő-hálóját először vetette ki a felesége elmenetele után Ris és Juvisy közt, néhány méternyire a parttól. A viz, mely azon a helyen igen csendes volt, forditott képét mutatta neki egy kőbányai korcsmának, amely valamikor postakocsiállomás volt s magányosan állt ott a vontató-ut szélén, nagy szalmafödelével s apró tábláju magas ablakaival.

- Tán bejebb evezzek? kérdé Chuchin, ki az evezőt tartotta s elcsodálkozott a gazdája mozdulatlanságán.

Richard nem felelt. Maga előtt látott egy jelenetet, amely kettőjök életében ugyanezen a helyen folyt le. A folyót záporeső verdeste, az ég fekete volt, a csónakjok tele lett vizzel, Lydie pedig sikoltozott és kacagott a záporban, s a félcipője lemaradt a lábáról, eluszott, amint partra szálltak; azután betértek a korcsma szállójába - hosszu, sötét helyiség, amelyben üres üvegekbe dugott gyertyák világitották meg a kőfejtők, homokszitálók, pásztorok vad arcait, akiket szintén meglepett a szakadó eső és ott száritották nagy gyapju-köpenyegeiket a tűz előtt, amely mellett Lydie átázva melegedett s csavargatta a haját, jól mulatva azokon a sovár szemeken, faun-szerű mohó pillantásokon, amelyeket férjének széles vállai és hatalmas öklei távolságban tartottak.

- A viz itt tulságosan tiszta, öregem. Evezz a hidon túlra, parancsolá elfogódott hangon Richard.

És a halász hatalmas evezőcsapásai alatt száz darabra tördelődzött szét az öreg korcsma képét mutató tükör, alámerülve a fenékre azokkal a emlékekkel együtt, amelyeket fölidézett. A bárka a Verébszigetnél állott meg, amely pompás hely a meritőháló kivetésére; de Richardnak ma nem volt hozzávaló keze.

A sziget egy ponton kissé elnyult félhold alakjában kanyarodik befelé, s ott finom homokból való fenék fölött átlátszó viz szunyad csöndesen két befelé dülő, lombos fűzfa árnyékában. Lydie ezt a helyett a maga fürdőjének nevezte. A Richard hajója elül, feszitett vitorlájával, a két fűzfa pedig kétfelől függönyözte el azt a kis helyet, ahol ő uszni tanulgatott, s amikor kiszállott a vizből s ruhát váltott, bohókásan kacagott s félénken sikoltozott, valahányszor egy-egy fűzfa-ág vagy egy-egy szálló bogár hozzáért finom, rózsás bőréhez. Ez emlékekre könyet facsaró fájdalom fogta el Richardot ujra.

- Furcsa dolog, mondá este a konyhában az öreg Chuchin, - Richard ur a mellett, hogy olyan busképű, folyvást danolgatott a halászás alatt.

Richard ugyanis, mialatt belemerült egyetlen, drága emlékébe, gépiesen eszmélt vissza egy Pergolese-féle dallamra, amelyet Jean mester meg Lydie játszottak, s melynek a basszusát hangosan dudolgatta, bum-bum-jával kisérve az isteni éneket, amely a fejében zengett s a szivét dagasztotta.

A következő napokon is ugyanazok az emlékek üldözték. A folyónak minden zugában és kanyarulatában, minden órában: azokban a reggeli ködpárázatokban, amelyek olyan sürüek, hogy csak a hullámoknak a hidlábakon való csobbanása vezeti a hajóst; vagy estenden, mikor egy-egy lapos hajónak a lámpása titokzatosan uszott tova a viz szinén; meg az Yères-en meg az Orge-on, a Szajna e kies mellékfolyócskáin, melyeket zöld lejtők, facsoportok, virágültetvények, galambducok, mosóhelyek, malmokká átalakitott régi apátságok szegélyeztek - mindenütt az a szerelmes kép lebegett előtte. Ott találta az evezője alatt is, karcsun és üdén, mint valami vizinövényt, zöldbe játszó fehérségével, amelyet a nap meg nem barnithatott.

Az erdő ott huzódott el a folyó mellett. Richard bevette magát az erdőbe, hogy meneküljön a viz kisértő képei elől. De a lombok alatt, a sürűk távolában, a mohos utak kereszteződésein, amelyeknek minden elágazását ismerte, folyvást üldözte az a látomány.

Lydie mindenütt; és ha nem Lydie maga volt, akkor a körülmények emlékeztették balsorsára.

Egy este, amint hosszas gyalogolás után haza felé igyekezett, a remetelak előtt elhaladva, nyájas, rekedt hangon kiáltottak rá:

Sautecoeur, az indiánnak nevezett óriás alkatu erdész, a vadorzók réme, most házasitotta össze a fiát, aki üzletvezető volt egy párisi divatáru-házban, egy kisasszonnyal, aki ugyanabban az üzletben szolgált. A régi klastrom gyepes, düledékes udvarán hosszu asztal körül ültek a grosbourgi kék libériát viselő erdőkerülők, napbarnitotta asszonyaikkal, akik rikitó szinekbe voltak öltözve: ott volt az uzellesi bérlő is családostul, a két lakodalmi muzsikus, meg Alexandre, sikkesen kiöltözve, lakkcipőben, világos nadrágban, s monokliján keresztül kacsintgatva a menyasszonyra, egy kedves kis csunya leányra, aki remekül volt öltözve és fésülve.

Richardnak be kellett oda térnie egy pillanatra s leülnie. A lakoma a vége felé járt; még egynéhány pohár fehér bort üritettek a mátkapár egészségére.

Azután a pikulás jeladására fölálltak a négyeshez, a lenyugvó nap utolsó sugaraiban. Richard meg az indián, az abroszra könyökölve beszélgettek, mialatt a táncolókat nézték.

- Kacérnak, Richard ur, ugy gondolom, elég kacér ez a leányzó, mondá az öreg erdész, aki keskeny rinocerosz-szemét folyvást rajta tartotta a menyasszony fehér koszoruján. - A fiam nem is igen köti magát ahhoz, hogy visszatérjen vele az üzletbe, annyival inkább, mert egy kicsit gyönge a melle. Egy-két évszakon át itt maradhat a remetelakban. A fiam Párisban fogja tölteni a napjait, az üzletben, én pedig majd vigyázok a feleségére. A magaméval annak idején nem jártam szerencsésen; de arról felelek, hogy ez megmarad az egyenes uton.

- Gondolom! mondá Richard, erőltetett mosolylyal és elgondolta magában, hogy neki is az indiánra kellett volna bizni a háza őrzését.

Az éjszaka ráborult az erdőre, mikor haza felé indult. A madarak nem énekeltek már; csak a pikula rikoltozott ütemesen; de Richard nem ezt a zenét hallotta és kisérte pattogó basszusával, azzal a bus bum-bum-bum-mal, amelyet a fasorok sötétjében dudolt.

Elcsüggedésében ki sem járt többé a házból. A pavillon földszintjén, a fehérruha-tár mellett volt egy szoba, amelyet műhelynek neveztek a házban. Richard, aki a felesége szökése óta fenn hált a kastélyban, legénykori szobájában, amely az anyjáé mellett volt, ezt az elhagyott helyiséget még most is használta; ott aludta déli álmát egy nagy bőrszékben, s intézte el a számadásokat az apja régi iróasztalán.

Mostantól fogva mindig ebben a szobában tartózkodott. Az ablakból, mint gyermekkorában, nézegette az utat, s mulatsága telt abban, hogy megtalálja rajta régi ismerőseit, az utkaparó targoncáját, a pupos kis cipő-kereskedőt - naiv panoráma-képek, amelyeket, ugy rémlett előtte, mintha most is együtt nézegetne Lydievel. Eszébe jutott, hogy mint félt Lydie, vásár előtt való napokon, az ökröktől, meg a Foucart talyigájától, amelyen ponyva-ernyő alatt szállitották nyáron a vizbefultakat.

Ime, épp most jön fölfelé a Szajnán az a titokzatos talyiga; az öreg Mérivet inasát hozza, akit a parti hinárból huztak ki, ahol tegnapelőtt véletlenül a vizbe fuladt. Ő volt a kis kápolna sekrestyése, és szegény gazdája sirva kisérte a szokottnál is görnyedtebben és aszottabban.

Nini, a vén Georges a hosszu botjával, egy darab kenyérrel a hóna alatt! Pedig ma nem szegények napja van; de egy idő óta az öreg csavargó ki sem mozdul Uzellesből. Folyvást ott láthatni, amint a kastély körül őgyeleg, vagy valamelyik rácsos kapu előtt fekszik, amely az országutra vagy az erdőre nyilik.

- Ki se józanodik már! mondogatja Chuchin irigy képpel, és a konyhabeli leányok, amikor a vén földönfutó bedugja szőrös ábrázatát az ablakuk rostélyán és meglátják nedves szemeit, nevetve kiáltják oda neki:

Borus látvány a meleg verőfényben, amint elővánszorog az az ember-váz, meg-megtámaszkodva, megkapaszkodva a fákban, a falakban. Honnan került ide? Merre van hazája? Micsoda nyelven motyog az a fogatlan száj? Hogyan van itt, Seine-et-Oisenak ebben a zugában, ez a vén koldus, aki itt annyira ismeretlen és annyira idegen, mintha Afrikának közepén kóborolna?

Közeledik most a kuthoz s próbálgatja megfogni a kupát, hogy a csurgó tiszta viz alá tartsa. A keze reszket, a lába meg-megcsuszik, a kalapja - formátlan, szintelen ócska nemezdarab - odaesik a felforditott kupa mellé, amin nagyot nevet a fiatal majorosné, aki künn áll, az aprómarháira ügyelve. Végre, iszonyu erőfeszités után, sikerül a nyomorultnak magából a csapból innia, mialatt két vékony vizsugár patakzik végig a szakállán s a nap csak ugy süti vörös tar-koponyáját, amelyen vastag kék erek huzódnak keresztül.

És Richardnak eszébe jut, hogy Lydie azt mondta neki egyszer, hogy valahányszor látta, hogy egy szegény csavargó megállott inni ezen a keresztuton s azután földre sütött szemmel tétovázott: ő sohasem nézhette ezt a habozó, elhagyatott nyomort ugy, hogy arra ne gondolt volna, hogy ez a földönfutó valamikor kicsi volt s gyöngéd anya ringatta, becézgette, nézegette az álmát s a legszebb jövőről ábrándozott magzata számára.

Hogyan tudott egy asszony, aki ennyi jósággal, őszinte szánalommal beszélt, olyan rosszat tenni a férjének? Hát kevesebbre nézte őt egy-egy szegény vén koldusnál?

Georges apó, minekutána ivott, most lefekszik a kut mellé, nehézkesen, darabonkint, mintha csak ugy dobálná le a tagjait egymás mellé a földre. Előhuzza lyukas, rongyolódott lebernyege alól a kenyerét s oda teszi maga mellé a kőre s a másik oldalra fekteti a botját, azután lehunyva a szemét - de csak félig, mert védelmezi az elemózsiáját a legyek és egyéb rovarok ellen, amelyek ellenségei az ő pihenésének - s elalszik: egyik keze a kenyerén, a másik a kemény boton.

Richard nem alszik; az egykori jó déli álmoknak már vége! A verőfénytől lángoló ut tulsó feléről nézegeti, hallgatja annak a nyomorultnak a mély álmát, aki iránt bizonyos gyöngédséget érez, mert a Lydie szegénye volt, vele beszélt legutoljára, az ő kérges, gémberedett kezébe adta a bucsulevelet, amelyet Féniganné sohasem mert megmutatni a fiának.

És egyszerre eszébe jut Richardnak, hogy ha az a levél nincs is meg, a Lydie kis iróasztalában talán vannak más levelek, amelyek épp olyan érdekesek. Hogy is nem jutott még eszébe, hogy megnézze?

Sietve tér be Rosinehez, hogy elkérje a kulcsot, alig ér rá meglátni az Alexandre uram alakját, amint a nyitott ablakon épp most ugrik ki a kertbe, sietve megy föl a kis lépcsőn, amely virágos genuai vászonnal van kárpitozva, s máris ott áll egy berakott munkáju kacér kis butordarab előtt, melynek a zárát fölpattantja, hirtelen megrészegülve attól az irisz-illattól, amely még jobban eszébe juttatja a távollevőt, mint a Pergolese meg Beethowen dallamai.

Vaskos, lázas ujjakkal motoz, levelez a fiókban. Már megtalálta anyja és saját leveleit abból az időből, amikor még csak udvarolt a klastrombeli árvaleánynak, ugyszintén Mártha testvérnek néhány levélkéjét, amiket egy izben Dublinból irt, ahol látogatóban volt, azután, gondosan megőrizve, azt a két számlát, amely azon az operai estén a vacsorájokról meg a fogadóban töltött éjszakáról szólt...

Most egy nagy boriték került elő, amelyben kicsiny tokban elefántcsont miniatür-képecske van, meg három levél, amelynek finom, nyulánk vonásaiban a Charlexis irására ismer. A legelső sorok olvastán összerázkódik, az arca elvörösödik attól a pokoli furfangtól, amelylyel a kis herceg Lydiet a szökésre csábitotta, világosan feltüntetve előtte, hogy mily szenvedhetetlen itt az élete a vastag Bumbum bácsi meg Marmota néni közt, aki fölszedegeti a férges almákat. Igy bánik el ő vele meg az anyjával!

Oh, a kis szörnyeteg! Semmi sem kerüli ki a figyelmét, semmi hóbort és szószátyárság; és milyen jól ért ahhoz, hogy csiklandozza az asszonyka hiuságát, nemesi vérből való származását, s fölgerjeszsze utazásokra, kalandokra való mohó vágyát! Hogy el tudja vele hitetni, hogy hiszen meg kell fuladnia itt, a Szajnának ebben a zugában, két zsilip közt!...

És lám, Lydiet vádolják, hogy visszaélt a tizennyolc éves fiu éretlenségével! Száz esztendős az a kis herceg legalább is, és megvan hozzá még egy vén táncosnőnek meg egy rossz papnak a tapasztaltsága. Oh nem, nem ő szöktette meg s csábitotta el a fiut - ezek a levelek bizonyitják... De mit jelentsen ebben a piciny aranyrámában ez a pompás, tömzsi kis baba, amely meztelenül fekszik egy virágos szőnyegen? Miféle gyermek ez?... És a szegény férj, kinek örökös bánata volt az, hogy apa nem lett, kiváncsian fürkészi a parányi vonásokat, a göndör hajfürtöcskéket, a hideg kőre emlékeztető szemeket. Ki lenne más, mint maga Charlexis, kit az atyja két éves korában igy vétetett le, hogy eldicsekedjék vele a pompás fiucska látásában gyönyörködő hölgyek előtt. A fia pedig szintén dicsekedésből adhatta kedvesének ezt a saját gyermekkori arcképét. A kép alatt egy levél, amely még bizalmasabb és tüzesebb a többinél, megadja a kellő magyarázatot.

Richard, mialatt ezt a levelet olvassa, hirtelen elsápad, ideges rezgések futnak végig a testén és iszonyu szivszorulást érez. A szeme elhomályosul, nem olvas már, belső villámok cikáznak rajta keresztül s elvakitják...

A méreg, a féltékenység mérge ez... Mostanig még nem ismerte rettenetes égető voltát. Lydie elment, elveszett, ennél többre nem gondolt ő mostanig; de most arra a másikra gondol, arra, aki elrabolta őt tőle, a gyönyöreikre, a csókjaikra...

És a szegény féltékeny tovább olvas. Szeretne nem olvasni, minden egyes szó marcangolja, égeti, de kénytelen vele... Olyan ez mint valami édes méreg, amelyet alattomos láztól ingerelve, folyvást innia, innia kell...

A boldogtalan ember föláll, dühöngve járkál a szobában, hadonázva az ökleivel, amelyek gyilkolással vannak tele.

- Oh, alávaló kis hercege, oh a zsivány, hova vitte? hol rejtegeti? Ha tudhatnám, ha itt lehetne előttem, hogy rávetném magamat... nesze, nesze!

És csizmájának a sarkával összetiporja, darabokra zuzza az elefántcsont-medaillont, azt képzelve, hogy eleven testet, életet tör össze...

De a méreg, amelyet megivott, belevegyült a vérébe, és nem fog neki többé nyugtot hagyni.

Este a szalonban, amint a lámpa-ernyő enyhe világosságában a sakktáblát elrendezi, Féniganné nyugodt, elégedett mosolylyal néz a fiára:

A mise véget ért. A nyitott ajtón át a kis templom sötét hátterében, amelyet a külső világosság elhomályosit, látni lehetett, amint a gyertyák egymás után alusznak el, s a kijárásban ott állt a kis Mérivet, frissen borotvált arccal, hosszu fürtökbe simitott fehér hajával, magas szatin-nyakravalójával, kabátja gomblyukában a rózsaszinü pápai rendszalaggal, köszöntve a vendégeit, amint kimentek, egészen az utra kisérve ki a nevezetesebb személyiségeket, megköszönve nekik a megtiszteltetést - mindezt szineskedő, ósdi udvariassággal...

- Valójában... Hálás köszönetemet... Sok hivünk volt ma, és még többen lettünk volna, ha éppen ma nem volna Draveilben a patrónus ünnepe, meg a soisyi klastromban más valami ünnepség, ami a mi rovásunkra esett... A viszontlátásra, vasárnap... ne tessék elmulasztani... a viszontlátásra.

A kis kápolna hivei, csaknem valamennyien szomszédok, elszéledtek, meghordozva néhány percig az országuton a tömjén-szagot, uj cipőket ropogtatva és selyem-kelméket suhogtatva.

Barbé, a vén szakácsné, ki az inas halála óta a sekrestyési teendőket végezte, előhozta Mérivet urnak a főajtó kulcsát.

- Igenis, kérem, eloltottam, jól bezártam mindent... Még csak a sekrestye van hátra. A tisztelendő ur még ott van... Azt mondta, ne várjak rá, majd a kis kerten át fog kimenni.

A kis kert a kápolna tőszomszédságában levő kicsiny telek volt, amelyen a fü és magas száru, virágzó mák között terméskő-darabok hevertek a kápolna épitése óta. Az országutról azt lehetett volna hinni hogy kicsiny falusi temető.

- Nem beteg a tisztelendő ur, hogy olyan sokáig marad a sekrestyében? kérdé Mérivet, akinek a kápolnája misemondó papja épp olyan kedves volt, mint maga a kápolnája.

De Barbé megnyugtatta. Cérès abbé ur tűt meg kék cérnát adatott magának, nyilván hogy megreperálja azt az ócska, kopott, fényes reverendáját.

- Igaza van, Barbé, veszünk neki uj reverendát... De maga csak siessen most a reggelijéhez.

A vén leány keresztülvágott a most már néptelenné lett országuton, amelyet az egész környékkel együtt mintegy szélesebbé, tágasabbá tett a vasárnapi csend és pihenés, s eltünt a szemközt való falnak egy kis ajtajában, egyedül hagyva gazdáját, a napon ülve, a kis kert egyik nagy fehér kövén.

Mérivet ur a vikárius kijövetelét várta és azon gondolkozott, mi módon fogadtasson el vele egy szép uj reverendát, amelyet nem adna el rögtön a szegényei javára... midőn az utról lépések hallatszottak, meg egy basszus-hangnak a dudolása.

Mérivetnek a legnagyobb öröme telt abban, ha egy-egy arra menő idegen megállt a kápolnája felirása előtt:

És már fölemelte a fejét, előre is élvezve hivalgó örömét, amelyet lehütött kissé a Richard megjelenése, akit nem látott azóta, hogy a Lydie elmenetele végét szakitotta a zenei estéknek.

Nyájas taglejtéssel hivta elő, leültette maga mellé s miután jól a szeme közé nézett, azt mondta:

- Miért nem jött el már előbb? Hát csak nem akar egyszer betérni az én kis kápolnámba? Pedig jót tenne az önnek.

Richard, aki megsoványodott, meggörnyedt s hosszu, vizszintes vonalak barázdálták a homlokát, mint valami kótapapirost, kifogást keresett arra, hogy mihamarabb elmeneküljön, szabaduljon ennek az öreg féleszünek a szemrehányásaitól, aki bérbe vette az istentiszteletet. De a kő lágymelegsége, a mákfejek ellágyitó szaga, meg az öreg ember jóságának vonzó és lebilincselő oldala odakötötte ahhoz a helyhez.

- Ön sokkal fiatalabb mint én - mondá az öreg, gyöngéden veregetve a kezét, - de jóformán egyidősek az emberek akkor, ha ugyanaz a fájdalmuk... Azt a bánatot, amely önt most gyötri, én is átéltem, átszenvedtem, mint ön, és olyan szomoru voltam, hogy majdnem meghaltam bele és ölni tudtam volna... igenis, ölni... Furcsa, ugy-e bár? Mérivet apó, az a nyájas, nyugodt kis öreg... Ennyi hija sem volt ni, hogy a leggyávább gyilkos nem lett belőle. Mert van-e nagyobb gyávaság, mint mikor a férj a törvény jóváhagyásával megöli a feleségét?

Richard szó nélkül lesütötte a szemét. Ő, aki egy hét óta nem álmodozott egyébről, mint gyilkolásról és boszuról s éppen csak most járt a postán abban a reményben, hogy ott a poste restante-osztályban hamarjában megláthat valami irást, amely felvilágositást adhat neki - ő mondasson magának ilyeneket?

Hát meglátszanak az embernek az arcán azok a sötét gondolatok, amiket utközben lázas fejében forgat? És miért jut eszébe Mérivetnek, aki máskülönben olyan titkolózó, hogy éppen neki mondja el a történetét?

- Ez a történet, édes fiam, hasonló az önéhez; csakhogy én tizenhat évvel idősebb voltam a feleségemnél. Kicsike voltam s nem is szép, nyakig belemerülve az üzletembe, a török-lennel való kereskedésbe, amely miatt gyakran kellett Algériába utaznom. Egyetlen előnyösségem volt csak az, hogy jó hegedüs voltam.

Irénemnek, aki Blidáhban született, aranybarna arca, hosszu metszésü, hizelgő szeme és rendkivül szelid arckifejezése volt. Habár egyáltalán nem ismerte a zenét, épp ugy szerette, mint ön, ösztönszerüen, minden idegszálával. És a hegedűm elbájolta. A zengő hangok cirógatása meg-megrázkódtatta. És én, elmondhatom, nem utolsó hegedüs voltam. Ön persze csodálkozik azon, hogy egyik vasárnapi hangversenyükben sem müködtem közre. Az Irén halála óta nem akartam többé játszani.

A házasságunk második esztendeje gyermekkel ajándékozott meg bennünket, amely azonban nem élt meg. A feleségem mélyen fájlalta, annyival inkább, mert értésünkre adták, hogy többé már nem lehet anya. Ekkor aztán, hogy szórakozása legyen és jó levegőn éljen, megvettem ezt a kis uzellesi birtokot. Irén jól érezte itt magát, vagy legalább ugy tett, mintha szeretne itt lenni - az én kedvemért. Olyan jólelkü volt!...

Szerencsétlenségemre egy hirneves festő telepedett a vidékre. Irén szerette az ismeretes embereket, és én osztoztam vele abban a párizsi bourgeois-együgyüségben, amely büszkeségét találja abban, hogy hirneves férfiu ül az asztalánál.

A festő, amint egyszer befogadtuk, gyakran jött el hozzánk. Szép fiu volt, szinpadias modoru, hegyesre metszett szakállal, Rubens-hajzattal; önteltsége mellett igen gazdag képzelődésü s ékes, megkapó beszédü ember volt. Irén, amig csak itt volt, folyvást előrehajolva ült s csak ugy itta a szavait; azután pedig hasztalan énekeltettem én a hegedümet, ő csak az ő hangját hallgatta, amely egyre a fülébe csengett, Mendelssohn és Chopin mellett is.

Rosszul esett nekem, hogy amilyen unott és hallgatag volt, amikor egyedül voltunk, rögtön fölelevenült, rózsásra, sugárzóra változott, amint kivülről meghallotta annak az embernek a lépését. Szemrehányást tettem neki e miatt olykor, nevetve, de a nevetésem épp olyan különös hangzásu lehetett, mint az övé, amikor ártatlan, meglepett arccal azt felelte:

Nem sokára csupán ez az egy gondolat volt már a fejemben: Szereti... szereti...

Éjszaka arról álmodoztam, hogy szálas, izmos termetü vagyok, delibb annál a másiknál; sokszor pedig alvás helyett az ő álmát lestem, a szenvedélyes felkiáltásokat, amiket az ajkán éreztem, ámbár valójában semmi sem történt közöttük. Máskor meg kedvem lett volna, hogy hirtelen fölrezzentsem az álmából: Szeress, Szeress, mert megöllek...

Végre, érezve, hogy a feleségem nap-nap után egyre jobban huzódik el a szivemtől, az jutott eszembe, hogy az emberhez fordulok, ahhoz, akit szeret.

Nem tudom miért, de én a müvész nevet lelki nagysággal, nemeskeblüséggel, fensőbb felfogással párositottam össze gondolataimban. Egyszer hát igy szóltam ahhoz az urhoz:

- Hallgasson meg, kérem... Én nem vagyok elég erős ellenfél... Érzem, hogy ő eltávolodik tőlem, hogy akaratlanul is ön felé közeledik... Önnek ez csak egy kis legyeskedés... pillanatnyi hiuság... Nekem pedig az egész életem! Ne vegye el tőlem, esedezem... hagyja meg őt nekem, menjen el.

Hogy mit szenvedtem, arról ön is tud valamit. De én hozzá még egyedül voltam, nem volt mellettem egy sziv, amelynek elpanaszolhattam volna a fájdalmamat, egy anya, aki meggátolt volna abban, hogy őrültséget kövessek el. Elkövettem valamennyit. Először is azt, hogy utánok mentem, eltökélve arra, hogy megölöm mind a kettőjöket.

Svájcban voltak, Gersauban, a vierwaldstetteni tó mellett. Milyen szomorunak találtam én azt a tavat, amelyet elsötétitenek a benne tükröződő hegyek, s amely éji boruval és gyászszal volt szinezve, mikor este ott kiszálltam, pár lépésnyire az egyetlen fogadótól.

A feleségem meg a kedves, épp az imént mentek volt el a Kursalonba. Az övékkel szemben vettem szobát. Hallottam, amint hazajöttek, a többi fogadóbeliekkel együtt. A férfi a folyosón az ő hizelkedő, éneklő hangján beszélt; de volt másik hangja is, amelyet még nem ismertem: a szobai hangja, éles és nyers, amely a zárt ajtókon keresztül csakhamar áthallatszott hozzám.

Én félig nyitva tartottam az ajtómat s ott várakoztam, kezemben a revolverrel, lesben állva s készen arra, hogy rájok rohanjak. De egy ostoba körülmény visszatartott: az, hogy nem igen tudtam bánni a fegyverrel, különösen pedig azzal, amely a kezemben volt, s amelyet az elutazás reggelén vettem, kész töltésekkel együtt... Attól féltem, hogy ügyetlenül fogok vele bánni...

De mégis azt gondolom, hogy a legcsekélyebb kétértelmü sóhajtásra, a leghalkabb kéjes sikoltásra vakon rontottam volna be hozzájok. De az, amit hallottam, nem hasonlitott szerelmeskedéshez. A férfi dühösen, kajánul zsörtölt; ő pedig sirástól töredezett hangon könyörgött, alázatoskodott... Utóbb megtudtam, hogy a kedvese valami muzsikus miatt veszekedett vele, akit a Kursalonban nagyon megnézett; mert féltékeny volt ám ő is, féltékeny, durva, egészen a tettlegességig: és a veszekedéseikben a legkomolyabb és legnagyobb szemrehányás, amit neki tett, az volt, hogy megcsalta a férjét.

És amint hallgattam azt a bántó, egyhangu kesergését annak az asszonynak, akit annyira szerettem volt s aki most a közelemben szenvedett: köny patakzott az arcomra, köny, amelyet az ő könyei fakasztottak; s bárgyunak és gyávának szidva magamat, ledőltem az ágyra, zokogásomat és kiáltásaimat szégyenkezve fojtva a párnámba...

Oh, milyen sötétség uralkodik a mi szegény lelkünkben, mikor az imádság meg nem világitja! És abban az időben én nem tudtam imádkozni.

Hajnalban Irénnek a kedvese elment hazulról, egyedül, a festékes ládájával meg az állványával. Festeni ment a hegységbe. Irén bizonyosan tovább aludt, mert a szoba csöndes volt.

Csak egyet kellett forditanom a kilincsen és anélkül, hogy magam is tudtam volna, hogyan léptem be és miért, mint gyilkos-e, vagy mint férj, hogy megöleljem-e, vagy megöljem: ott voltam mellette. A csekélyke nesz félig fölébresztette, mert megmozdult, de a rossz éjszaka után való nehéz reggeli álom nyomban erőt vett rajta, hosszas sóhajokkal. A divánon, melyen a férfi feküdt, még ott hevert az ágynemü, csak öregbitve a tultömöttségét ennek a keskeny kis szobának, amely ládákkal, ruhanemüekkel volt tele s az égnek és a szomszédos tónak kettős reggeli fényétől volt megvilágitva.

Milyen érzés volt az, amikor imádottamat ott láttam azon a fogadóbeli idegen ágyon, ugyanabban a csábitó helyzetben, amelyben olyan sokszor csodáltam, egyik karja a feje alá hajtva, a másik pedig kápráztató meztelenségében a paplanra vetve...

Azt hittem akkor, hogy menten megfojtom ott, nehogy ujra azé az emberé legyen. De amint ettől a bősz vágytól kisértve, fölibe hajoltam, az a szepegő hosszas sóhajtás rázta meg, amelyet a gyermeken láthatni, amikor szidás után busan elaludt...

Láttam ekkor, hogy a szeme vörös és dagadt a sirástól; és végtelen szánalom fogott el, s egész haragom semmivé lett e nagy gyámoltalanság és gyöngeség előtt...

Oh, könnyen beszél az a bizonyos frázisgyártó, amikor fenhéjázó szinpadias taglejtéssel azt mondja nekünk: Öld meg! Ahhoz is a gyilkosság ösztöne kell ám, meg gyáva lélek és hóhérkéz...

Párisba visszaérkezve, képtelen voltam arra, hogy az üzlettel foglalkozzam; ide vonultam hát, s itt olyan egyedül, olyan boldogtalannak éreztem magamat, hogy végre is felhasználtam a revolveremet, csakhogy ezuttal önmagam ellen...

Ez a kis lyuk, amelyet a fejembe furtam, (s az öreg Mérivet, fölemelve hosszu fehér haját, mutatta a sebhelyet) a golyónak ez az ütése két hónapig tartott se eleven, se holt állapotban, eszméletlenül. Mikor az agyvelőm ujra kezdett éledni, egy csodálatos embert találtam magam mellett, egy szentet, aki ápolta a lelkemet; és amint a lelkem meg volt gyógyulva, a könyörület és a bűnbocsánat törvényénél fogva karjaim ujra tárva voltak annak a számára, akit még folyvást szerettem és aki visszakivánkozott hozzám.

Szegény kicsim, micsoda visszatérés volt az! Lesoványodva, elváltozva, ugyanazzal a vörösséggel az arccsontjain, amelyet a bükkfa levelein láthatni, ha a bogár megszúrta - igy vetődött haza félévi szabad szerelem után, mintha a kórházból került volna ki.

Azt reméltem, hogy ez a szép kis zöld hely, amely olyan szerencsésen van az erdő és a folyó közé ékelve, vissza fogja neki adni az egészségét. De ő csak tovább senyvedt, még azután is, hogy egy telet a hazájában töltöttünk, egy narancserdő közepén, Blidah mellett. Olykor, fájdalmasan mosolyogva szép szemeivel, amelyek napról-napra több helyet foglaltak el az arcában, azt mondta:

Nekem ám bizalmam volt a szerelmemben, az ő fiatalságában... Egyszerre csak visszatért bele az élet, legalább az élet látszata és az életkedv. A Herscher regényei mivelték ezt a csodát. Egy egész nyarat - az utolsót - folyvást ott töltött a kertben, amelyet az ut utolsó felén láthat ön, fázósan huzódva meg a teljes napfényben egy árnyéktartó kosárszéknek a mélyében, s olvasta és ujra olvasta azokat a gyöngéd szerelmi regényeket, különösen egyet, Az aranyhimző leány-t, melyet azért a szép Yamináért szeretett, akinek az öltözékét, aranypettyekkel behintett bársony-derekát és aranypénzekből való fejdiszét utánozta és viselte.

- Mit szólna a szerző, ha engem mint Yaminát látna? kérdezte tőlem sokszor. - Vajon hasonlitok-e hozzá?...

És szomoruan gondoltam el, hogy a szerző, ha ott lett volna, épp ugy látta volna, mint én, a szép lázas szemü kacér kis Yamina karosszéke fölött, a hálószobája erkélyére kiteregetve a beteg ágynemüjét, párnáját, derékalját, amelyekről most száradt föl az álmatlanság veritéke.

De hogy kedvében járjak, becézgessem mindvégig, egyszer azt kérdeztem tőle, hogy nem örülne-e, ha együtt lehetne Herscherrel, s irjak-e neki, hogy eljöjjön hozzánk?

A szerelmem még megvolt, de féltékeny dölyfösségemből már kigyógyultam, amint látja. Olyan kicsinyes mindez a halálhoz képest!

Irén meg volt hatva, hallgatott és felelet helyett zokogva vetett felém csókot a kezével.

Kevéssel utóbb elvesztettem őt, azokban az első őszi napokban, amikor a tarlott mezőkön a hollók váltják fel a fecskéket. És csak akkor tudtam meg, hogy levelezésben állott a hires regényiróval, hogy Irén is egyike volt azoknak az ő ismeretlen-jeinek, akiknek szerelmi hóbortját a szerző azóta maga is guny tárgyává tette.

Hiába! az én szegény feleségem regényes hajlamu asszony volt. Irtózott a rendes kerékvágásban mozgó, lapos élettől. A nagy férfiu, anélkül hogy valaha látta volna, válaszolgatott neki, ilyen cimmel:

És Barbé minden szombaton elment a levélért és másikat adott fel. Ő fedezte föl előttem ennek a levelezésnek a titkát, amely, ugy hiszem, igen ártatlan valami volt. Azt mondom: ugy hiszem; mert volt elég lelki erőm fel nem bontani egyet is a sok levél közül, amelyet a feleségemnek egyik fiókjában találtam. Valamennyin ugyanaz az irás volt látható. Visszaküldtem az egész csomagot a hires férfiunak, e szavak kiséretében:

Pillanatnyi csend következett, amelyet csak a kápolna tetején ülő galambok turbékolása és távoli harangszó zavart meg. Azután Richard gúnyos nevetéssel azt mondta:

- Az ön elbeszélése, édes jó uram, azt bizonyitja, hogy árulás és hazudozás dolgában egyik asszony olyan mint a másik; és hogy a férfiak közül kevés lett volna olyan elnéző és olyan jóságos, mint ön.

Mérivet elszomorodott arccal nézett rá. Fájt neki, hogy olyan kevéssé értették meg.

- Az én hibám, mondá. - Nem tudtam kellően feltüntetni a különbséget, amely köztem és a feleségem közt volt. Őbenne meg volt minden, ami bennem hiányzott: szépség, kedvesség, fiatalság; évekig voltam általa boldog, anélkül, hogy az ő boldogságával törődtem s csak egyszer is azt kérdeztem volna tőle: Mi kellene?

Olyan birák előtt, akik igazi birák volnának, az asszony vétke már csak ebben az önzésben is megtalálná az igazolását. És hány más ok van, amely föl is menthetné!

Micsoda jogon követeljük, például, az asszonytól, hogy egyetlen férfinak legyen a neje, holott a férfi sohasem éri be egyetlen asszonynyal? Az én Irénem éveken át egyedül élt a házban s a férjét csak este látta, s amellett messze volt a honától, az édesanyjától, és nem volt gyermeke. A gyermektelenség - ez az igazi nagy mentség... Az anyaság az asszony létoka, hivatása, öröme, mentsvára... Önnek is, kedves Richard, mint nekem, hiányzott a gyermek.

Fénigan dühösen állott föl. Azt, amit most mondtak neki, nagyon is jól tudta ő. Lydie eleget kesergett a gyermektelensége miatt. De egészen a boszu érzetének engedve át magát, nem egyeztette össze elméjében az okoskodás két ágát, és tovább zsörtölődött.

- Ön szerint tehát az, ami velünk történt, a legjobban történt; az asszony jól teszi, ha a férjét megcsalja?

- Nem! én csak azt akarom, hogy helye legyen a védelemnek, és hogy kihallgatás nélkül ne itéljünk el senkit.

- Az asszony a legjobb védelmet találta ki magának: megszökik, mondá Richard dühvel.

Az öreg, hamis szemével hunyorgatva, gyöngéd erőltetéssel visszaültette maga mellé Richardot a kőre.

- Nos, hát igen, elmegy... Hát nem tisztességesebb dolog az, mint itt maradni és hazudozni és bujkálni? Vajjon ez a magatultevése a társadalmi és világi törvényeken nem többet ér-e, mint a házba telepedő és veszedelem s botrány nélkül való házasságtörés? Sőt többet mondok: feleségének a távolléte az ügye védelmét könnyebbé teszi önnek önmagával szemben is, mert igy egybevetheti az ő boldogtalanságát a magáéval, hogy aztán teljesen készen legyen a kibékülés és megbocsátás nagy napjára.

- Én nem fogok megbocsátani soha! dörmögött Richard, összeszoritva a fogait.

- Csak ugy hiszi ön ezt, mert most még gyötri a féltékenységnek az a rettenetes kórsága, amelyben én is annyit szenvedtem mint ön, és amelyből ön is ki fog gyógyulni mint én.

- Ne áltassa magát. A féltékenység nem egy dolog a szerelemmel; van benne valami amabból, az igaz! megérzik ez azon a gyönyörön, amely legirtóztatóbb kinjaiba vegyül... Oh, isten, ha eszembe jut, hogy micsoda örömérzet volt az, amikor elmondattam a feleségemmel, hogy folyvást a festőjére gondol, hogy mindenek fölött szereti. Majd belehaltam, és mégis vad gyönyör volt... Ámde a szerelem el lehet a féltékenység nélkül is, amely neki ugyszólván a láza, a deliriuma. Dölyfös láz olykor, inkább csak dölyfös, semmint szerelmes. »Hát lehetséges ez?... Más ember különb, szeretettebb mint én!«

Hogy a féltékenység csak mellékes érzete a szerelemnek s tőle független, ezt az is bizonyitja, hogy a szerelem mindenütt azonosnak mutatkozik, keleten ugy, mint nyugaton; mig ellenben a keletiek féltékenysége nem hasonlit a mienkhez. Igy az arabs emberben nincs meg a multra való féltékenység, a legszomorubb, a legemésztőbb. Ismertem Orleansville mellett egy káid-ot, aki négy felesége közül legjobban szeretett egy Bája nevűt, aki, az igaz, hogy szebb volt a többinél, de azelőtt táncosnő és ledér leány volt. Egy szerelmes rumi (amint ott a nem benszülötteket nevezik) egy napig, egy óráig sem szünt volna meg gyötörni azt a boldogtalant a csufos multja ballépéseivel.

Az én káidom azonban, aki igen közönyös ez eltemetett, eltünt mult iránt, mert hiszen ismerte és önként elfeledte, igenis vadul féltékeny volt a jelenre, elannyira, hogy mikor Bája egy kis ugynevezett flirt-et engedett meg magának a hadseregnek egy tolmácsával, az ura összevissza metélte az arcát meg a nyakát nem tudom én hány handsár-vágással. Az asszony csak csodával menekült meg a haláltól, s a káidot öt esztendei rabságra küldték Ajaccióba. Onnan rendszeresen irogatott az öcscsének, aki a feleségei meg a vagyona felügyeletével volt megbizva és minden levélnek a homlok-felirása az obligát arabs la illa il Allah helyett változatlanul ez volt mindig: vigyázz Bájára! Ami azt bizonyitja, hogy a féltékenysége nem lankadt.

És lássa, abban a nagy férfiuban, akinek a nevére engem a szüleim kereszteltek - ugyancsak helytelenül, mert én bennem soha semmi hősies nem volt, - Napoleonban, aki származására félig-meddig arabs volt, szintén keleties féltékenység lakozott. Josephinehez irott levelei azt mutatják, hogy éppenséggel nem törődött a roppantul viharos multtal, mig viszont a jelenben csupa gyanu és gyötrelem neki minden...

Ugyanattól a Bájától, akiről az imént beszéltem, megmaradt az emlékezetemben az a felelet, amelyet az elnöknek arra a kérdésére adott, hogy miért volt olyan kacér, holott a férje annyira féltékeny:

És hány férj van, aki nemcsak nem vigyáz eléggé a feleségére, hanem maga teszi őt ki a veszedelemnek, hiuságból, gondatlanságból vagy ügyetlenségből! Avagy azt a festőt, aki a feleségemet elrabolta, nem én hoztam-e a házba? És ön, kedves szomszéd, bizonyos ön abban, hogy mindig vigyázott a Bájára?

E pillanatban keresztülvonult a kis kerten a vikárius kopott, ócska reverendája a méhek és a hosszuszáru mák között. Cérès abbé, ariègei hegylakó, aki vénségére is fürge maradt s fehér haja megtartotta keménységét, alázatos hajlongással köszönt.

- El ne felejtse ám, abbé ur, hogy együtt ebédelünk, szólt utána az öreg Mérivet.

- Hogyan? Cérès abbé? kérdé Richard, aki gyermekkora, a katekizmus tanulása óta ismerte a vikáriust s kissé alsóbbrendű embernek nézte, mert a szegény abbé nem volt bejáratos a kastélyokba, meg a polgári házakba, mivelhogy nagyon is különös embernek tartották, aki hanyagul öltözködik és nem igen gondozza a kezeit.

- Igen, ez a csodálatra méltó pap elbánt az én büszkeségemmel... Tudom, hogy miket beszélnek Cérès abbéról a hivatalos sekrestyékben; de ha betér ön az én kis kápolnámba - és rá kell magát egyszer szánnia - meg fogja érteni, hogy miért miséztetek én ezzel az egyszerű, világos szemű emberrel, akitől távol maradnak az élet gondjai, és ha majd hallani fogja, hogy mint mondja ő el a Miatyánkot - olyan sajátságosan mondja azt: miként mi is megbocsátunk az ellenünk vétetteknek - az meg fogja hatni a szivét és meg fogja önt gyógyitani, mert hiszen meggyógyitott engemet is.

- Vannak megbocsáthatatlan sérelmek, sebek, amelyeket sohasem gyógyithatni meg! - dörmögött Richard tompán. - A megsértett ember boszut áll és sujt. Én Shakespearet tartom Jézus ellen.

- Oh, tudom, Shakespeare, Othello... Elolvastam, mikor még beteg voltam, hogy tudomásom legyen róla, felvilágositást szerezzek. De nem ért a dologhoz az az ön Shakespeareje. Az ő Othellója nem féltékeny ember, hanem szerecsen, délszaki, szenvedélyes, brutális és semmi más. A féltékenység ismertető jele, mikor valakit megszáll, az, hogy vaddá teszi a legszelidebb természetüt is, a legártatlanabb lelket egyszerre beavatja a legszörnyübb ocsmányságokba, és sátáni képzelődést ad az angyaloknak, a szüzeknek is. Ahhoz, hogy Othello igaz legyen, az kellene - mikor a féltékenység megszállja - hogy Jágónak, a darab egyetlen igazi féltékenyének, az irigy és elvetemült lelke őbeléje költözzék s benne lakjék... Viszont azonban a lángész műve az, hogy mórnak alkotta Othellot, alsóbbrendü fajból valónak, és rutnak, fogyatékosnak. A fogyatékos szerelmesben a féltékenység természetes valaminek látszik; de kevésbbé magyarázható meg az olyan jól megtermett emberben, mint ön, kedves szomszéd.

Richard szomoruan mosolygott; fájdalmas fogyatékosságot ismert ő magában: azt a félénkséget, amelyet sokévi házasság sem tudott legyőzni. Egyszer, nyolc év alatt egyetlen egyszer, merte a feleségét ugy szeretni, amint maga is kivánta, forró ajkkal, tüzes karokkal, és akkor is ittas volt. Mig az a másik, a fiatal szörnyeteg, aki gyujtó szavakat tud találni s az enyelgésnek minden nemében járatos... Ah, micsoda szép nászutjok lehet...

Heves rázkódással szökött fel, olyan kézmozdulattal, mintha el akarna távolitani, kitépni a szeméből valamely szörnyű látományt.

- Nem... nem... Mindig csak ezt látni... Vége... Nem lehet tovább. Isten önnel... Isten önnel...

Rekedt hangon dobálta oda ezeket a szavakat, s dühös léptekkel rontott tova az uton. Mérivet, ott maradva, elgondolkozott, nyugtalankodva kissé e hirtelen távozás miatt, s azon tünődve, hogy ócska históriáival, a féltékenységről való értekezésével nem inkább fölingerelte-e a szegény férjet, ahelyett hogy lecsillapitotta volna.

A kis kert csöndjében és melegében, ahol a méhek döngése a fény rezgésének tetszett, a kék, rózsaszinü, barnás, biborszinü mákvirágok fölött, a jó öreg végre egészen elkábulva állott föl, amidőn arra robogott egy vadászfogat, tele urinéppel, világos öltözékekkel, rikitó napernyőkkel. A fehér kőből való kápolna, amely fölött galambok kergetőztek, a rózsaszinü rendszalaggal ékeskedő öreg ur, aki egy házigazda fontoskodásával és gondosságával zárta be éppen a rácsos kapuját, fölkeltette a kocsikázók kiváncsiságát, akik megállottak.

- Megnézni? Minek? Nincs benne semmi látnivaló; de minden vasárnap kilenc órakor misénk és prédikációnk van, s mondhatom, hogy a kis kápolna miséjének nincs párja.

Azzal köszönt s haza felé fordult, az ut tulsó felére, s a hiusága csak ugy dagadozott, amint a kocsiról egy csengő női hang fenszóval olvasta a kőbe vésett felirást:

Napoléon Mérivet,
a Nagy-Szent-Gergely-rend lovagja
épittette ezt a kápolnát...

A leveled, kedves Wilkiem, most érkezett hozzám vissza Messinából (amelyet első megállóhelyemül jeleztem volt neked), minekutána a világ körül való utam hirtelen félbeszakadt.

Az a hatás, amelyet a megugrásom az egész stanislasi népségre tett, az igazgatónak a refektóriumban tartott szónoklata, Salignon atyának az eltévedt bárány mielőbbi visszatéréséért való imádkozása, szóval az az egész festői és tüzetes leirás, amelyet te nekem az eltávozásom után való napokról adtál, nagyon mulattatott; és nagy szükségem is volt rá, mert nem mindenben rózsás ám az asszonyszöktető mestersége.

Bocsánat még egyszer és köszönet azért a fáradozásért, hogy haza vitted a cókmókomat Grosbourgba, abban a szakadó esőben, meg azért a sovány ebédért is, amelyet neked ott a ház drága, cimeres edényeiben felszolgálhattak. Ne hazudj; tudom, hogy milyen a koszt, amikor a hercegné otthon van. A gyümölcsös évszak kellő közepén neked aszalt szilvát s mazsola-mandola-takarmányt kellett csemegézned; azonkivül rosszkedvü háziasszonyod volt, mert épp akkor fordultam hozzá ujabb tőkefolyósitásért. Ily körülmények között felforr és fölrí ellenem a báró-Silva-vér.

Az apám boruja már kevésbbé magyarázható meg, ha, amint mondod, napról napra jobban a lábára tud állani. Sugárzónak kellene lennie.

Ami Jean mestert, a volt preceptoromat illeti, az a cavata szó, amelyet a tanitványára vonatkozólag a füledbe sugott, csak távoli kapcsolatban áll azzal a nyakkendős fiókkal, amelyben a szerelmes leveleimet és csecsebecséimet tartogatom... A cavata annyit tesz, hogy én ellenállhatatlan nőcsábitó vagyok. A szegény fiu számot adhatott magának erről, mint szorgalmatos szemtanuja az én szerelmeskedésemnek, amelyet a kisbőgőjén kisért...

Igen, az a kis kápolna ott a magaslaton, amely a viz tulsó felén látszik, néhány házacskától körülvéve, a sénarti erdő nagy zöld függönyének a hátterén, az az uzellesi templom. Kis kápolnának hivják a vidéken s még festőibb szóval: a kétszarvu ember kápolnájának - arról a jámbor öregről, aki épittette. A hely tehát éppen alkalmatos volt a kalandomra.

Ott vártam én a mult hónap egyik reggelén, hajnalban, a kedvesemet, F.-né asszonyt, egy fogaton, amelyen a grosbourgi cimer és libéria ékeskedett - ami nem volt éppen minden fesztelenség nélkül való dolog, elismerheted. A remek Alexandre mindent elrendezett volt a szökésünkre, előteremtette a pénzt, megcsinálta az utitervet. Ajánlom a figyelmedbe a legényt; drága, de páratlan.

Az erdőn keresztül Melunbe, a vonaton el Lyonig s néhány órai pihenő után tovább Cassisba, ahova másnap este érkeztünk. Az egész ut egyetlen gyönyörüség. A szép teremtés, aki ugy szökött ki hazulról a kocsimba, hogy még jóformán fel sem öltözött, az első ölelések, fodorméntával és harmattal elegyesek, annak a gondolatnak a mámora, hogy üldöznek bennünket, abban az őrült rohanásban az erdőn keresztül, ágak recsegése-ropogása, leveleknek a kocsink ablakán való zizegése között és mindenek fölött az az édes, szilaj öröm, hogy kiszabadultunk a formaság, a kötelesség nyüge alól, hogy tilosban vadászunk... És végre Cassis, a tenger, a révben ott a Piros-Fehér-Kék, nagy sirály-vitorlája félárbocra eresztve s csak azt várva, hogy kibonthassa a szárnyait. Mindez, ah, remek!

De alig hogy hajóra szálltunk, egy zöld- és lila-szinezetü isteni alkonyon, barátnőm és én teljes gyönyörében kezdtük élvezni az örömet, a fedélzeten egybeölelkezve s elringatva egy felséges férfikartól, amely egy velünk egy irányba haladó nápolyi korálhalászat-hajóról hallatszott és vidám harsogását belevegyitette a hullámok halk locsogásába, az árboc tetején lengő kis lobogó csattogásába; midőn, óh borzalom, óh iszonyat! az én imádottamat elfogta a csuf tengeri betegség, amely nem is hagyta el egész éjjel, sőt másnap sem, és arra kényszeritett bennünket, hogy szüneteljünk egy hónapig, két hónapig, talán mindenkorra.

Fiaszkó már tökéletesebb nem lehet. Mondottam volt neked, hogy milyen elbájoló utitársat választottam magamnak a sok közül, kalandra, utazásra vágyakozót, aki rajong a hajóért és vitorláért s csak ugy tudja tartani a kormányrudat, nekiereszteni a vitorlát, akár csak én, egy szóval hajós embernek való asszony. No, köszönöm szépen! Tengeri betegséget kell kapnia... és milyen tengeri betegséget, retteneteset, gyógyithatatlant.

Mitévő legyek most már? Lemondjak szép utamról? Visszaküldjem a Piros-Fehér-Kék-et Cardiffba s otthagyjam a derék Nuittnél az ezerötszáz livret, amit három hónapra előlegeztem neki? Nem éreztem magamban elég bátorságot hozzá. Valamint ahhoz sem, hogy a grófnéval együtt - mert Uzelles gróf és grófné vagyunk az asztaltársaink és a fogadói névlajstromok számára - nyárspolgáriasan megtelepedjem valamelyik villában a luzerni vagy a genfi tó mellett s azután kivándoroljak az olasz tavakhoz. A páros élet ilyen körülmények közt nem egyéb mint unalom által elkövetett öngyilkosság, hacsak nem szerelmes vagy tüdővészes az ember, ami nekem nem kenyerem; a tied sem, Vallongue, ugy-e bár?

Hogy időt engedjek magamnak a gondolkozásra, beállitottam a yachtomat a monacói nagy szikla alá és kibéreltem az első emeletét azoknak a montecarlói karavánszerájok egyikének, amelyek pompázva csoportosulnak a játékház körül. Habár még nincs itt a saison, a roulette-asztalok körül már nagy a tömeg, de csak külföldiek tömege.

Az első napokban nagy összeget nyertem; azután elvesztettem a nyereségemen kivül azt a negyven-ötvenezer frankot, amim még volt. S mivel a balszerencse ugy hozta magával, hogy Alexandre nem volt Uzellesben s nem felelhetett mindjárt a pénzkérésemre, kénytelen voltam visszavenni Nuitt kapitánytól az előleget, amit adtam volt neki. Képzelheted a csalódottságát, a megrőkönyödését. Hát a személyzet fizetése, by God? meg a Mistress Nuitt tartásdija? Egy álló hétig kellett hallgatnom ezt a holtra kacagtatóan változatos hadarászását a kapitánynak, a másodtisztnek, a stewart-nek - pompás, kicsattanó és hüledező képü angol alakok, akik mindenütt a sarkamban voltak, a postahivatalban, a játékasztalnál, s a fogadó fehér terrasszait, a monacói árnyas sétautat szünetlenül egy Hanlon Lee-féle pantomimia eszeveszett és komikus alakjaival népesitették be. Végre, a pénzes gálya megérkezvén s Nuitt kapitány, a felesége és a személyzete ki lévén elégitve, én tovább játszom, mert a napok hosszuk, de óva vagyok most már minden kellemetlen belehabarodástól.

A kedvesem, aki eleinte kétségbe volt esve a baj miatt, amelyet okozott, csakhamar belenyugodott s a villánk kitünő Pleyeljei és nyájas hallgatói eléggé szórakoztatják. Vedd hozzá az uri mód, az elegancia okozta örömöt, meg azt a páratlan gyönyört, amikor a főpincér azt mondja: A méltóságos grófné ebédje az asztalon van, s ő a méltóságos gróf ur karján lebeg be az ebédlőbe. Cim, cimer, ez az ábrándja ennek az apátlan-anyátlan kis nyárspolgárnőnek, ki az árvaházban, ahova gyermekkorában fölvették, abban a gondolatban nevelkedett, hogy nemesi, ősnemesi származásu.

Igaz is, hogy nincs bizonyos uriasság hiján, termete nyulánk, hajlós, kissé fenhéjázó arckifejezéssel, keskeny homlokkal, amelyet gyönyörü haj körit; de nagy lába és nagy keze van, amelyek épp olyan alkalmatosak a zongorához - billentyüzet és pedál tekintetében, - mint amily kevéssé megnyugtatók az eredetére nézve.

Vajjon szeretne-e, ha herceg nem volnék? Bajosan hiszem. Sokkal fiatalabb, semhogy az én fiatalságom csalta volna lépre, mint egyik-másik érett bárónét, anyám barátnőjét, aki mohón kapott a zsenge után. Az én tizennyolc esztendőm, bár a termetem meghazudtolja, őt inkább visszariasztja, valamint az az ártatlanság és naivság is, amelyet rólam föltesz. Szegényke.

Che volete? Vannak ám még érzelgős hölgyek. Az én kedvesem azok közül való, akik azt mondják az embernek: Gyer, sird ki magadat a vállamon.

És ezzel kapcsolatban, kedves Wilkie, hadd mondjam el neked - esetleg hasznát fogod venni - hogyan tudtam legyőzni végső ellentállását.

Egyedül voltunk, este, egy kerti házikóban, az ő parkjában. Mennyi ravaszság kellett ahhoz, hogy oda csaljam... De többre azután nem is mentem vele; könyörgés, kesergés, mindez nem vitt előbbre ennyivel sem, ni. És hogy egészen nevetségessé legyek - könnyen azzá válik az ember ilyen körülmények közt - egy porszem esett a szemembe. Erősen dörzsölöm, mialatt a rohamot folytatom; a szemem kivörösödik, könyezik, és egyszerre csak azt érzem, hogy ő átengedi magát:

- Sirsz?... nem hiszed, hogy szeretlek?... Oh nem, ne sirj, ne kétkedjél tovább... tiéd vagyok.

És ez a tévedés még most is tart: roppantul szerelmesnek hisz, anélkül hogy ő engem valami nagyon szeretne.

Nem különös dolog-e, hogy olyan kevés szerelmi tüzelő anyaggal vetette magát bele ilyen kalandba? Igaz-e, hogy, amint állitja, »unta a hazudozást«? Pedig nem unalmas az; s a férfi és a nő párbajában a gyengeség fegyvere, a gyermekes és asszonyi fegyver: a takaros hazugság, finom és gonosz, müvészi kezecskéktől cifrázva - nekem a legkellemesebb játéknak tetszik... Nem, nem a hazugságot unta ő. Egyszerüen csak unatkozott. Martalékul oda dobva az egyhangu életmódnak és dologtalanul élve: jobbnak látta, hogy kiszolgáltassa magát az én tizennyolc esztendőm minden szeszélyének, egy szalmaláng hevitette léghajó minden veszedelmének.

Mit remél? Föltéve, hogy sikerül az urától elválnia, nekem a korom és a rangom révén ezer meg egy kifogásom van arra, hogy el ne vegyem. Különben szó sem lehet a válásáról. A férje, F. ur, akit afféle egykedvű pohosnak lehetett gondolni, majd megvész a szörnyű dühtől, mint nekem Alexandre irja, és minden pillanatban rajtunk üthet. De én a férjnek ezt a féltékenységét nem találom olyan félelmesnek, mint az apámét, a tábornokét.

Ugy van, kedves Vallongue, az apám féltékeny rám, őrülten szerelmes a kedvesembe, aki a szive legmélyén erősebb érzést táplál a weissenburgi hős, mint az ő jámbor fia ellen. A szánalom szülte-e ezt az érzést, vagy már megvolt a tábornok betegsége előtt is? Nem tudom, de hónapról hónapra láttam őket, amint - az egyik a zongora előtt, a másik a karosszékében ülve - olyan pillantásokat váltogattak, amelyek jelentősebbek voltak a szavaknál; és sokszor éreztem, hogy ilyen turbékoló fajta asszonynál ez az évekkel és dicsőséggel terhelt rokkant ugyan csak veszedelmes vetélytárs.

Az öreg belém látott, gyanakodott a cavatá-ra s meg volt róla győződve, hogy végre is én leszek a győztes, a lábaim és mindannak a révén, aminek ő hiján van. Oh, milyen boldogtalan lehetett miattam, kivált mikor az asszonyka átjött délutánra Grosbourgba és én körüljártattam az egész házban meg a kertben.

Képzelj egy nyomorék Don Juant; a kópék kópéját, akit, mint mondja, soha sem szoktak lefőzni, és aki viszont mindenkit lefőzött, képzeld el ezt az embert egy karosszékhez srófolva s arra kárhoztatva, hogy messziről leselkedjék, egy-egy ablak mögött, folyvást azt mondogatva magában: Hol vannak most?... Mit csinálnak?...

Gyanakodva, emésztődve, a járókáin keservesen vánszorogva oda az ajtókhoz, hogy hallgatózzék, gyáván, dühösen, könyezve - ilyen volt az én apám. Mennyire fel tudom fogni, hogy gyötrelmének véget akarván szakitani, az a gondolata támadt, hogy becsuk engem a kollégiumba! Amire én talpraesetten a fiatal ember meg a szerelmes hölgy kettős elpárolgásával adtam vissza a kölcsönt...

És most nagyon könnyen megeshetik, kivált a Piros-Fehér-Kék kényszerű megfeneklése következtében, amely az ő hatalmában hagyott bennünket, hogy apám, a kiskoruságommal visszaélve, visszakebelez engem Grosbourgba, sőt még a kollégiumba is. Eredeti dolog lenne visszatérnem az előkészitőbe... már mint a kedvesemmel, mi? A diáktunika olyan jól illenék neki. Ez minden esetre olyan fejlemény volna, amelyre ő nem is gondolt.

Gondol-e egyáltalában valamire? Bajosan tudnám megmondani; és igazán rendkivüli ez a zártsága, áthathatatlansága két olyan lénynek, aki ennyire együtt él. Olykor elképzelem, hogy milyen borzalmasan sikoltana föl, ha hirtelen belém láthatna, ebbe az én énembe, amely olyan homályos és zavaros, hogy magam is eltévedek benne és szinte félek, micsoda rémület lenne az! ha csak ezt a levelet is kibontaná... Az menten kiölné belőle azt a kevés szerelmet is, ami benne lehet, ha ugyan éppen az ellenkező nem történnék.

Ki is volt az a nagy-századbeli hercegnő, aki azt állitotta, hogy az asszonynak kissé meg kell vetnie a férfit, hogy teljesen szerethesse? El tudod-e képzelni, hogy rá unva a kedvesemre és ki akarva őt magamból ábránditani, ha olyannak mutatom magamat, amilyen vagyok, éppen ezzel szenvedélylyé változtatom át a szeretkezését?

Nem, jobb ezt a sorsra bizni, meg a fourvièresi Boldogasszonyra, akiben a kedves asszonyka vakon bizik. Elannyira, hogy minekutána csak egy szál ruhában jött el hazulról, Lyonban, mielőtt csak egy darab ruhát is vásárolt volna, a legelső dolga az volt, hogy elzarándokolt Fourvièresbe és ott ellátta magát szentelt kendőcskékkel és olvasókkal.

Nem téritettem el a szándékától; olyan csinos dolog a pénzek csörgése egy szép szőke keblen, és olyan jó a gyönyör, amely bűn, a lelkifurdalással és rettegéssel élvezett kéj!

Az idegenek többé-kevésbbé kevert társaságában, akik ebben a szezonban a hotelünkben laknak, vagy csak ebédelni járnak bele, ismeretséget kötöttünk egy fiatal házaspárral, Nansenékkel. A férj, aki svéd ember s professzor otthon valamelyik főiskolán, tüdőbajba esett s kiküldette magát a kormányával Dél-Olaszországba. Most jött onnan vissza, mint nyolc hónapos férje egy palermói fogadós igen szép leányának.

Szerelmetes mézeshetek, mulatságos ellentétet mutató kettős-fogat, észak és dél együtt. A férj vöröshaju, pápaszemes, szelid, rachitikus ember, törött szárnyakra emlékeztető vállakkal, éles, halvány északi szemekkel. Valaki azt mondta, hogy észak felé haladva, egyre élesebb és szintelenebb a szem.

Nem ilyen Ninának, Nansenné asszonynak a szép, rövidlátó szeme, akár csak két szem fekete szőlő, ingerlő és fénylő abban a pompás olasz husban. A menyecske kissé gömbölyded, de olyan igazán fiatal és természetes; az imádott kedvesnek a nevetésével simul a férjéhez, olyan rezdüléssel, mint valamely boldog plánta, mely a verőfényben fölnyulik és virit.

A fogadóban, ahova egy szomszéd villából jöttek át ebédelni, a mi jelenlétünk megzavarta a házaspár harmóniáját. Az én párisi hölgyem toilettejei, büszke tartózkodása szemmel látható benyomást tettek Nansen urra, ki egyszerre ugy találta, hogy az ő Ninája derekai rikitók, magaviselete közönséges.

De a szegény fiu sokkal félénkebb volt, semhogy azt remélhettem volna, hogy engem valaha fölvált az őrsön, bármennyire kivánta is és talán magam is. Honnan van az a félénkség, amely mibennünk olyan gyakori és amelyet az asszony nem ismer? Szóltam már neked Bum-bum uramról; Nansen, mint félénk természetü, őt juttatja eszembe. Egyike azoknak az embereknek, akik tüstént megbotlanak, mihelyest nézi valaki a járásukat, akiknek erőfeszités kell ahhoz, hogy egy boltba benyissanak és akik az utcán a falak tövében haladnak, amelyekbe lyukat szeretnének ütni, hogy belebujhassanak. Bum-bum, aki elmondta nekem minden dolgát, egyszer egy barátjáról beszélt, aki leitta magát, hogy szerelmesen merjen bánni a feleségével; és mindig ugy vélekedtem, hogy az a barátja ő volt maga.

Az én svédem szakasztott ilyen. Egy este a szalonban Brahmsnak egy lassu keringőjét játszotta s ezalatt mintegy önkivületben nézegette az én kedvesemet. Mellette ültem s oda sugtam neki:

A helyett, hogy megkérdezte volna, mit látnak meg, elvörösödött s leejtette a pápaszemét a billentyűkre.

És igaz is, hogy a kis Nina asszonyi és idegen voltának kettős titokzatosságával vonzott engem; azonkivül pedig nagyon szerelmes volt a férjébe és ennélfogva ingerlő.

Megértette-e ezt a kedvesem? A szeszélyeim egyikétől való félelem késztette-e arra, hogy hirtelen ott hagyjuk Monte-Carlot? Annyi bizonyos, hogy egy reggel - ma egy hete - mikor Nuitt kapitány flegmatikusan eljött a rendeleteimért: kijelentette, hogy ujra tengerre akar szállni, jóllehet az orvosok ezt nem tanácsolták.

Abban egyeztünk meg, hogy Genuában megállapodunk, s ha az a rövid ut ki nem fárasztaná, tovább megyünk Máltába és máshova.

Lydie, miután fürkészve kereste a gondolatomat a szemem mélyében - ami nem könnyü dolog - büszkén, mint mindig, azt felelte:

A Piros-Fehér-Kék még aznap két órakor elindult Monacoból, kifeszitett vitorlával. De még beesteledés előtt, Ventimiglia táján a legtakarosabb zimankó ért utól bennünket, jégeső, mennydörgés, tramontana, tenger-viharzás, és F.-né asszony az ágyára dőlt, mozdulni, nyöszörögni sem birva, elhalófélben. Mellettünk, a villámfénytől át-átcikázott szalonban, Nansen nyavalygott, nem gondolva többé szerelemre. A felesége meg én akár ott ölelkezhettünk volna előtte, akkor sem lett volna annyi ereje, hogy csak egy mozdulatot is tegyen.

De a szegény Ninettától ugyancsak távol volt minden ilyen gondolat. A félelemtől félőrülten térdelt ott egész este a férje mellett, a karosszékébe kapaszkodva, s valahányszor egy-egy villám beviláglott az ablakon, kétségbeesetten hányta magára a keresztet s kiáltotta, zokogta a litániát:

Ahhoz, hogy ily körülmények közt enyelgést kezdjek, egy Sue Jenő-féle alak regényes és istenkáromló lelkére lett volna szükségem.

Másnap ujabb bonyodalom. Nansent erős vérhányás fogta el, mint betegségének a következménye; és mivel a hajó patikájában nem volt hyperchlorát, a betegeinken való gyors enyhités végett partra kellett szállnunk San-Remoban. Még aznap este, mialatt a Piros-Fehér-Kék visszafordult a monacói szikla alá, a herceg yachtja mellé, mi a szárazon tértünk vissza Monacóba.

A fogadóban apámnak a levele várt, harci riadó szózata a becsület és a haza nevében: Száz év óta mindig volt egy Dauvergneünk a zászlók alatt, előkelő helyen; ha holnap háboru ütne ki, ha Franciaországnak szüksége volna a fiaira, ki vonulna ki közülünk? Négy teljes oldal ilyen lirai hangon, amely engem arra akart rábirni, hogy hagyjam ott végre a kedvesemet és lépjek be a saint-cyri akadémiába.

Nem szeretem a háborut, bárgyunak és szennyesnek találom. A kétféle irányból, amelyből a csatamezőt szemlélni lehet - a merőlegesből, ahonnan a lovas nézi, kivont karddal, fennállva a kengyelben s egy ital pálinkával a fejében; meg a vizszintesből, amint a sebesült nézi, aki felhasitott mellel fetreng ott a vérben és mocsokban - én mindig csak az utóbbit birtam elképzelni, amely megundoritott, ha meg nem ijesztett is. Weissenburg után apám igy emlékezett meg a csatáról: Mennyi hus...

Én én ilyennek látom a háborut, csupa husnak, lekaszabolt, szekérre rakott husnak, nem pedig szép, talpon álló, csillogó és eleven husnak. Pedig nem vagyok gyáva. Ha a minap éjjel együtt láttál volna a Piros-Fehér-Kék derék hajósnépével - nem huzódtam ám a sutba. Nem, nekem is meglesznek a magam pillanatai, mint másnak, csakhogy iszonyodom a mészárlástól.

Azonkivül pedig az ilyen szavak: haza, lobogó, család - bennem csak képmutató visszhangot keltenek, üres szél, puszta hang. Te is ilyen vagy, kedves Vallongue, csakhogy azzal a változattal, hogy nálad a tanulmány, az elmélkedés eredménye minden. Az agyvelődet, mint annyi fiatal franciáét, meghóditotta a német filozófia, ami sokkal jelentékenyebb hóditás, mint Elsass vagy akár Lotharingia. Kant, Hartmann, de különösen az a harmadik, a hires, hiszen tudod, hogy kit akarok mondani, szétszedték előtted az élet szinpadi diszletét darabról darabra; az érzések kimivelődése megsemmisitette benned az érző képességet.

De én, aki nem tudok semmit, nem olvastam és nem tanultam semmit, hogyan jutottam én el az erkölcsi lankadtságnak és kiéltségnek ugyanarra a fokára? Miért vagyok én már, alig tizennyolc éves létemre, kiaszva, elsorvadva? Honnan van bennem ez a megvetése mindennek, ami kötelesség, feladat, ez a fölzendülés minden törvény ellen... Az én nevem, az én vagyonom, az én fiatalságom mellett - anarkista lélek. Miért van ez?

Te, akinek mindent elmondok, aki engem alaposan ismersz, Vallongue, ugyan kisértsd meg, hogy magyarázz meg engem önmagamnak. Vagy egyszerüen csak ugy itélsz-e meg - a leveled azt látszik mondani - mint az uj iskola termékét, a legutolsó hajó szállitmányát? Nos, az idősbjeink meg lesznek lepődve. Azok, akik elmenőben vannak, és azok, akik jönnek, nem igen hasonlitanak egymáshoz, jól tudom; de ezuttal, ha apám és magam szerint itélem meg a dolgot, a hid teljesen el van szakitva a két nemzedék között; más-más parton állunk, s annyira nem értjük, hogy talán meg is gyülöljük egymást.

Annyi bizonyos, hogy én a magam módja szerint olvastam a tábornok levelét, nem látva benne egyebet, mint az élethez való visszatérését és azt a vágyát, hogy visszakaphassa F.-né asszonyt, aki, meg kell vallanom, sokkal inkább méltányolta az ő harcias ékesszólását, mint a fia.

Érzelgős barátnőmnek megnedvesedett a szeme; ezek az érzelmességi rohamok különben egy idő óta gyakoriak nála, sőt nyugtalanitók. Az lenne még csak a cifra!... Ezuttal azonban a könyei tisztán csak morális forrásból fakadtak; éreztem, hogy fel van indulva, s kész volna a legnagyobb áldozatokra is. Heh, vén kópéja! a levele nem is annyira nekem szólott, mint annak, aki majd a vállam fölött áthajolva fogja olvasni s visszagondol őreá.

Sőt most már még különb dologtól félek. Meglehet, hogy az öreg személyesen fog eljönni, hogy eljátsszék nekünk egy melodrámai jelenetet és egy csapásra hóditsa vissza az imádottját, meg a fiát. De ha azt hiszi, hogy én megvárom!... Először is a roulette már nem mulattat; ez is oly inger, amely a semmibe enyészett; nem érdemelte meg azt a fáradságot, hogy az ember itt süljön-főljön ezen az afrikai tájon, elvakitva a naptól meg a forró portól s megsüketitve a tücskök kereplésétől, amely a fény egyhangu neszelésének tetszik.

Legjobb lenne visszatérni a yachtomra, rá bizva Lydiet valami ismerősökre, akik szárazföldi uton elvinnék őt Bretagnenak vagy Olaszországnak valamely félreeső zugába. De kik legyenek azok? Nansenék már nincsenek... El is felejtettem, hogy a boldogtalan svédet mindjárt másnap, hogy visszajöttünk, elragadta a tüdővész. És ebből az ötletből, filozófus uram, hadd terjeszszek elibéd, mint gyóntatom elé, egy rejtelmes, csaknem elmondhatatlan szerelmi esetet.

A svédünk tehát megtért az atyáihoz. Két napig éltünk benne abban a halálozásban, a kedvesem órákat töltött a kétségbeesett özvegy mellett, én pedig az én derék Nuittemmel, kinek a szinekuráját minden képzelhető dologra felhasználom, a hármas tölgyfa-, ólom- és fenyőfa-koporsóval foglalkoztam, amelyben az elhunytat haza kellett szállitani, ugyszintén a szállitás, a tranzitó kérdéseivel... A szó szoros értelmében az a svéd volt a kosztunk; a hamvai belevegyültek az eledelünkbe, belekeveredtek az álmainkba. Harmadnap, már mint tegnap, a grófné igy szólt hozzám:

- Be kellene nézned Ninához... Olyan jó és szolgálatrakész voltál iránta; meg szeretné köszönni.

Semmi sem lehet közönségesebb mint ez a látogatás. Miért voltam ugy megindulva, olyan szenvedélyesen fölizgatva, amint beléptem a Nansen-villának abba a kis kertjébe, amely egy málnaszinű szakadéknak az ölében van, tiz percnyire a tengertől? A sirokkó volt-e az oka, vagy a borostyánrózsák lehellete? A számat tikkadtnak, a kezemet forrónak éreztem s egész valómat elzsibbasztotta valami érzéki mámor, amely azonban nem gátolt meg abban, hogy a halálra gondoljak.

De hogyan is ne gondoltam volna reá? Ura volt ennek az egész lakásnak, amelyet megtöltött azzal a rendetlenséggel és döbbenetességgel, amit magával hoz. Azok az emeleti ablakok, amelyek nyitva voltak, meg az a másik, amely légmentesen be volt zárva, s amelyben fényes nappal is látni lehetett a gyertyák gyászos sárga világitását - és mindenütt, a kert legvégében, a borostyán-sürűben is, az az orvosság- és fürészpor-szag, amely a halottas házban terjeng.

Öt percig várakoztam egy földszinti előszobában, egy szalmafonatu kanapén. Most lefelé jött valaki a lépcsőn. Nina... Mondottam neked, ugy-e bár, hogy köztem és ez asszony közt nem volt semmi? A szerencsétlensége előtt való napon együtt nevettünk és játszottunk a fogadó terrasszán egész este. Vidám kis flirt volt az; de bármennyire tetszett is neki az én vágyakozásom, legfőképen a férjére ügyelt, aki a zongoránál ült az én kedvesemmel, egy négykezes szonáta előtt. Azóta nem láttam. Mondd meg nekem már most, miért voltam én bizonyos abban, ami történni fog... Ő belépett, halvány arccal, sebtében magára öltött fekete ruhában, amely szorosan simult nyulánk, hajlós testéhez. A szeme csak ugy csillogott a kivörösödött, megpüffedt pillák között. Szó nélkül vetette le magát mellém; a kezünk összeért s a tűz lobbot vetett...

S máris a keblemen, az ajkamon volt, kimerülten az átvirrasztott éjszakáktól, eszeveszetten kinálva ide magát s alélva el egy lassu csókban, amelyen megérzett az anatherin meg a karbol...

Épp abban a pillanatban bejött a háziasszonya, valami ruhát kérni s a kezem közül csavarta ki az alkalmat, amely nem fog többé visszatérni.

De mégis, filozófus uram, mi a véleményed erről? Minő ördögi elernyedés következtében hagyta ott ez az asszony azt a halottat, akit szeretett, akit siratott, hogy öntudatlanul az én karjaimba hulljon? Talán mert valami ingerlő fuvallat lengi körül a koporsókat? vagy az élet követeli vissza a maga jogait egy heves, hirtelen rázkódásban? Nekem az a meggyőződésem, hogy az orvosok többet tudnak, semmint megvallanak, a rendellenesség és elfajulás eme pillanatairól, amelyeket bizonyosan gyakran használnak föl. Egy másik, még rettenetesebb alkalommal magam is éreztem azt a rejtelmes befolyást... a szerelem és a halál, Vallongue!

Az volt a szándékom, hogy csak akkor küldöm el neked ezt a naplómat, ha majd elhatároztam magamat valamire és megállapodtam uj tartózkodási helyünkre nézve; de ime, teljes felfordulásban vagyunk.

Ma reggel, nyalkán, mint mindig, de dult arccal, beállit a szobánkba Alexandre ur, ki az eljövetelem óta a családom számára kémkedik az F.-né asszony férje után, és vele együtt utazott ide a gyorsvonaton.

Szerencsére, a szilaj férj Monacóban kutat bennünket, ami nekünk időt enged az elhatározásra.

Legközelebb többet. A dolog nincs hiján a komolyságnak; de hiába tapogatom az eremet, nyugodtan ver.

Richard, a kis kápolna mellett való beszélgetés után hirtelen ott hagyva Mérivet urat, bele ütődött Alexandreba; és a lakáj alattomos mosolygása, a guny, amelyet benne látni vélt, fényvillanásként járta hirtelen át az agyát.

- Hol vannak a nyomorultak?... hiszen ez az ember tudja; Grosbourgból tudja; és tudja ő általa nálunk Rosine is.

És mialatt nagy léptekkel haladt tova a már áthevült uton, széles, rövid árnyéka másolgatta mellette egy dühös monológnak a taglejtéseit.

- Milyen ostoba vagyok, hogy erre már előbb nem gondoltam s oda járogattam, boszankodni, a posta-rekeszhez!... Csak aztán beszéljen már most az a leány... Oh beszélni fog, mert különben!...

Rose Chuchin, akin, bár fiatalabb és finomabb kiadásban, az apja agyafurt ábrázata ismerszett föl, éppen ott állott a park kis ajtajában, azon a két lépcsőfokon, ahol csaknem megölte volt a gazdáját, amikor hirül adta neki a Lydie eltünését.

Uri kalapban, apró cipellőben, aranyozott imádságoskönyvvel a kezében, leselkedni, várakozni látszott valakire. Félreállott Richard elől, azzal a bizonytalan, alázatoskodó mosolylyal, amelyből mindent kiolvashat az ember amit akar. De ő egyet forditott rajta két kézzel s oda szoritotta a kertajtóhoz, amelyet egy rugással becsukott.

- De nem, kérem szépen, mondá dadogva, - én nem tudom, hogy hol van a nagysága... A miséről hazajövet egy táviratot talált...

- Sohasem avatkoztam a dolgaidba: de tudok rólok, gondolhatod... Azt hiszed, nem hallom, mikor a szeretőd bejön hozzád a ruhatárba? Csak egy szót kellene szólnom, hogy az anyám kidobjon az utcára, és hogy apád...

- Akkor hát semmi hazudozás. Hova cimezi Alexandre a leveleit, mikor ir nekik?

A jól megtermett falusi leány egész testének önkénytelen imbolygása elárulta tétovázását; de azután mégis megmondta, suttogva, a város és a fogadó nevét.

Richard meg volt semmisülve. Azt hitte, hogy messze vannak, tul a tengereken, elérhetetlenül. Nem azt mondták-e neki, hogy az Indiákra mentek? És ime ahelyett, hogy nyomban elrohant volna kitölteni a boszuját, mely olyan közelről kinálkozott, egyszerre lecsillapultnak érezte magát; de azért nem mondott le az utazásról, s meghagyta Rosinenak, hogy készitse ki neki az utitáskáját.

- Tudod, azt a kis táskát, amelylyel a merogisi tavakhoz járok vadászni... De anyámnak egy szót se. Azt mondod, hogy elment, hova?

Nem tudta, hogyan mondja meg neki, hogy az éjjeli szekrénye fiókjából hozza elő revolverét. Nagyon is nyilvánvalóvá tette volna ezzel a szándékát s röstelte.

S mialatt a fegyverét vizsgálgatta, haragudott magára ezért a hirtelen és érthetetlen lecsillapodásért.

Ekkor, hogy fölizgassa magát, hogy visszaszerezze előbbi dühös indulatát, előkereste a Charlexis leveleit, melyeket a felesége itthon hagyott, s amelyeket ott tartott egy ládában, hogy mindig a keze ügyében, a szeme előtt legyenek. Hah, a hatás meg is volt hamar! Ebben az agyvelőben, mely a szabad levegő zsibbasztó hatása következtében kissé elszunnyadt, meglassudott, a képzelődésnek külső hatásokra volt szüksége, hogy fölelevenedjék. Könyv nélkül tudta ő azokat a leveleket; de amint olvasta őket, a mondatok testet öltöttek, a szavak szikráztak, mint megannyi pillantás...

A kocsinak a porondon való robogása kizavarta ezekből a látományokból... Az anyja, máris!...

Sietve zárta el a leveleket, sajnálva, hogy el nem utazott, mielőtt találkoztak volna. Most már kifogásra lesz szükség, hogy az elutazását megmagyarázza, s elejét vegye a sirásnak, könyörgésnek. S ezen gondolkozott, mialatt lement anyja elibe s kiállott a tornácra, amint a kocsi a lépcső elé érkezett.

Mekkora volt a meglepettsége, midőn a kocsis mellett való helyet csomagokkal látta tele rakva, s anyja mellett, skárlátpiros napernyő alatt, egy fiatal nőt pillantott meg, ki ugyanolyan pirosba, volt öltözve, az utazósipkája rózsájától fogva le egészen az áttört himzésü harisnyája selyméig, amely látható lett, amint egy fiatal suhanc tüzeskedésével ugrott le a kocsiból.

- Jó napot, Richard! kiáltá vidáman, mialatt lesegitette Fénigannét, aki integetett, a fiának.

Fiatal és üde volt az a hang, kedves, már hallott, csaknem ismerős tájkiejtéssel. De Richard mégis habozott, mignem az anya, mialatt a pirosba öltözött hölgygyel fölfelé haladt a lépcsőn, bemutatta neki:

Az emlékek, szerelmes és boldog percek egész sokasága rajzott föl most a Richard emlékezetében. Ujra maga előtt látta a gömbölyded kicsi leányt, amint együtt lovagoltak a sainte-geneviève-desboisi mezőségen a nagy hintó mellett, amelyben François Belleguic gazdag épités-vállalkozó, és Belleguicné, született De Kerkabelec asszony épp megbeszélték a gyermekeik közelebbi egybekelését, akik máris nagyon jól értették egymást.

Szerencsétlenségre, a két anya sokkal jobban hasonlitott egymáshoz, semhogy megegyezhettek volna. Belleguicné született De stb.... asszony kemény anyagból faragott bretagnei asszony volt, szintén afféle »jó zsarnok«, aki ugy akart kormányozni mindenkit, mint az urát, erős kézzel, feszesre fogott gyeplővel.

- François, aki nem magasröptü sas... igy beszélt az uráról az ura hallatára, és François mindannyiszor mosolyogva és boldogan hajtotta meg magát; valóban semmi sem volt benne a sasból; csak ugy görnyedezett a házasság igájában, amely az idők folyamán le is konyitotta a nyakát.

Richardnak elvégre is, a két zsarnok közt folyt heves jelenet után, az anya pártjára kellett szegődnie annak a szülei ellenében, akire már is mátkaszemmel vetett gyöngéd pillantásokat; föláldozta magát, főképp gyöngeségből, mert teljességgel lehetetlen volt nemet mondania; de a szivében igazi fájdalom maradt utána, amelyet utóbb elmosott az idő és mélyebb sebek feledtettek.

Ebben a tizenkét esztendőben Belleguicné, született Kerkabelec asszony megtért az őseihez. François, aki nem volt magasröptü sas, elbusulva azon, hogy ezt többé nem mondogatják neki, követte a feleségét a sirba. Elise, aki nőül ment egy alkoholista tengerész-doktorhoz, aki izgága volt és őt ugy verte mint a dobot, elvált tőle, mihelyt a válásról szóló törvényt megszavazták.

Féniganné eleinte ortodox katolikus voltának egész fölháborodásával fakadt ki ez ellen; sőt ez a dolog közte és a menye közt sok édes-kesernyés vitára szolgáltatott alkalmat, amelyekben a »kedves mama« meg az »édes lányom« maró nyilai süvöltve keresztezték egymást; de azután, amikor a menye eltünt s látva fiának elhagyottságát és buslakodását - holott ő azt hitte, hogy áradozás nélkül való anyai szeretete elegendő lesz neki - nézetei megváltoztak az elvált asszony, sőt maga a válás felől is.

Visszaemlékezett arra, hogy Elise meg Richard szerették volt egymást. Bántani kezdte a lelkiismeret a szeszélye miatt, hogy azt a házasságot meghiusitotta, holott az annyi fájdalomtól kimélte volna meg mindnyájukat; és ez a lelki furdalás annál őszintébb volt, mert a Belleguic-ék elhalálozása következtében neki ugy is meglett volna az a teljes uralma, amelyre olyan féltékeny volt.

Ekkor, anélkül hogy egyelőre valami egészen határozott szándéka lett volna, csak is anyai ösztönétől és a draveili plébános tanácsától vezetve, aki gyóntatója volt: titokban irt Elisenek, hogy jőjjön el hozzájok egy kis időre Uzellesbe; és Elise, aki nem igen volt haragtartó, azonnal el is jött.

Megérkeztének legelső hatása az volt, hogy meggátolta a Richard rögtönös elutazását. Valamelyik esteli vonatra halasztotta elmenetelét s a déli ebédnél szemközt ült unokatestvérével, kinek csengő nevetését, szemének és piros ajkának kedves nyiladozását élvezettel találta föl ujra. Elise abból a kiváltságos fajtából való volt, amelyre az élet egész áradattal ontja zivatarait és katasztrófáit, anélkül hogy bármi nyomuk is maradna rajta. Elise annyi évi gyász és könyhullatás után épp oly vidáman szeleburdi volt most is, mint azelőtt, épp ugy megvolt benne a cifraság és rikitó holmik iránt való falusi előszeretet, az ajka közül ugyanazok az apró rizskása-szemek fehérlettek elő, rózsásbarna arcán ugyanaz a hamvasság pelyhedzett; csak a karjai lettek gömbölyübbek, a bőre fehérebb, s jobban értett a kivágott derekak naivul szemérmetlen viseléséhez, ami ugyancsak megfélemlitette az ő bátortalan szomszédját. Richard minduntalan félrefordult, oda-odavetett, pirulva, egy pillantást, örömmel töltve el a derék, kacér teremtést, akinek az anya igen egyszerüen csak azt mondta volt:

Egy kis piros bőr-erszényről volt szó, amelyben a pénzét, a papirjait, az ékszereit, mindenét tartotta. Eleinte nem ijedtek meg. Mert hiszen egy óra óta, hogy itt volt, annyi mindent elvesztett már! Az az erszény is bizonyosan előkerül majd, mint az imént a legyező, a gyürük, a napernyő, amelyeket ez a mozdulataiban és gondolataiban össze-vissza ugrándozó kis teremtés elszórogatott.

De hosszas keresés után abban kellett megállapodni, hogy az erszény nyilván a vasuti kocsiban maradt, vagy tán a villeneuvei állomáson, mert az öreg Libert kocsis azt erősitette, hogy a többi holmi közt nem látta a bakon.

- Majd én elviszem, Elise, ajánlkozék Richard. - A boghey-be fogatunk be, hogy sebesebben hajthassunk.

És mivel épp a cselédházi ebédre harangoztak, a jó fiu maga ment le befogni, hogy ne háborgasson senkit, és időt se veszitsen.

- Hiszen ugy látom, hogy nem is kezdődik rosszul... Bizza csak rám, majd meglássa.

- Főképp meghalványodott s az arca megnyult... Nekem jobban tetszik igy: előkelőbb. De néni azt irta nekem, hogy szomoru; pedig folyvást dudol.

- Ugy hát mindig csak rá gondol... Lehetséges-e ez azok után, amiket az az asszony neki tett?

Richard fölkiáltott az udvarról: már is a bakon ült. Elise sietve ment le hozzá.

Két öreg mértföld választja el Uzellest Villeneuve-Saint-Georgestól. A könnyü fogattal, melyet Richard maga hajtott, megeresztett gyeplővel, nem egészen fél óráig tartott az ut. Mikor a boghey betért a pályaudvarba, mely tele volt omnibuszokkal, postakocsikkal, magánfogatokkal, a vasárnapi kiránduló párisiak közt kanyarodva jobbra-balra: Alexandre ur, skót sipkában, vállra akasztott táskával, éppen cigarettet sodort a váróterem ajtaja előtt s ezeket a kültelki kirándulókat az olyan utasnak a fölényével és bágyatagságával nézegette, aki hosszu utra indul.

Mikor Rosine Chuchine értesitette a gazdája szándékáról s azután az idegen hölgy is megérkezett, Alexandre ugy vélekedett, hogy Richard majd csak az esteli gyorsvonattal utazhatik el, s hogy ő ennélfogva pár órával előbb fog megérkezhetni, hogy a szerelmeseket idejében figyelmeztesse. Készen volt a terve, sőt még az arckifejezése is, amelyet ölteni fog. Fel fogja használni az első pillanat okozta félelmet és meghökkenést arra, hogy a herceget felültesse a yachtjára, a hölgyecskét pedig a vasutra, s mihelyt aztán a szerelmesek el lesznek egymástól választva, hazugsággal és kétségtámasztással lehetetlenné fogja tenni azt, hogy ismét közeledjenek egymáshoz.

Richardnak a zürzavaros pályaudvarban való hirtelen megjelenése egyszerre felforgatta a terveit. A harmadosztályu terem egyik szögletéből leselkedve, látta, hogy Richard leugrik a bakról s a sinek mentén közeledik, nyilván hogy ugyanarra, a vonatra üljön fel, amelyen ő akar utazni...

Mitévő legyen? Hogyan üljön kocsira anélkül, hogy Richard észrevenné? Hát az uton? Meg ott, mikor megérkeznek?...

Egyszerre csak Richard ismét megjelent, egy kis piros erszényt mutogatva vidáman messziről annak a hölgynek, aki a kocsin maradt. Azután felült melléje a bakra, elvette tőle a gyeplőszárat és alig érintve meg ostora hegyével a lovát, csakhamar eltünt a volt udvarmester leselkedő szeme elől a villeneuvei kavicsos nagy-utcán.

El fog-e már most utazni Richard, vagy az unokatestvére megérkezte miatt megmásitja-e tán a szándékát? Annyi bizonyos, hogy semmi sem árulta el benne a duló-fuló Othellót, aki a boszuállás gondolatával foglalkozik...

A párisi vonat épp most robogott be, megreszkettetve a perront. Ajtók csapódtak.

Alexandre habozott egy másodpercig. Azután kaján mosolygás ferditette el borotvált ajkát s fölugrott a legelső kocsiba, amelyet elért.

- Olyan vagyok, mint a Piros-bóbitás kis lány, mondá nevetve, - szeretem az általutakat, a kitérőket, amelyeken eltéved az ember, mialatt utánafutkos mindannak, ami száll és illatozik. Félek-e a farkastól?... Soha!... Ha a Piroska érti a dolgát, akkor a farkasnak kell rettegnie.

S a ragyogó napfénytől, kocsijok sebes robogásától, a megkerült ékszerein való örömtől megittasulva, valóban arra a mesebeli kisleányra emlékeztetett, akit piros bóbitájával és gyermeki kacajának csengésével képzel el az ember. Az Yères mentén haladtak tova, e sötétkék vizü, Watteau-féle kis folyó mellett, amely hüvösen szunyadozik, magas fáktól árnyékolva, zöld lejtők között, amelyeknek üdesége ellentétben volt az utnak fehér izzásával.

A vágtató kocsi elől sietve tértek ki a családok, amelyeknek vasárnapi őgyelgésével tele voltak az utak; a burleszk változatosságu, tornyos, erkélyes, majolikával, vöröses-barna poronddal diszitett villák apró ablakain kiváncsi alakok hajoltak ki, és azokon az unalomtól vagy bágyadtságtól megült arcokon Richard mindenütt az örömnek és a rokonszenvnek ugyanazt a kifejezését látta, amint megpillantották azt a tetszetős nőcskét, ki a bakról rájuk mosolygott.

Hogyan vonhatta volna ki magát annak az igéző mosolynak a varázsa alól éppen ő, aki mellette ült, meg-meglegyintve eleven melegségétől, üde csacsogásának hangjától és repülő fürteinek a szelétől? Elise, hogy elvegye tőle a gyeplőszárat, az ostort, minden pillanatban megsimogatta az arcát meztelen karjának a gömbölyüségével, vagy pedig, ha meg akart neki mutatni egy kerti pázsit közepén egy óriás magnóliát vagy egy csapat sárga rucát, mely lefelé uszott a vizen, áthajolt rajta s majdnem a szeméhez értette ruhája kivágását a fehér és duzzadt nyakszirt körül.

Ez az asszonyi lehellet, anélkül hogy Richard sejtette volna, elbájolta s lecsillapitotta az idegeit, mint valami jótékony langyosság.

Mikor beértek Yères falvába, melyen az ut keresztül vonul, lassabban kellett hajtaniok. Bucsu volt most ott, melyet már messziről hirdetett a mozsár-durrogatás, sípláda, dobpergés, muzsikaszó, éles sültszag. Az ut két felén sorban álltak a bódék és forgóhinták. A kocsi, összeszoritva a nagy sokaságtól, mely egyre sürübb lett, amint előbbre jutottak, már csak lépésben haladhatott.

Richardnak erre a kérdésére Eugène Sautecoeur, más néven az indián, ki a kocsi mellett lépkedett, válla egy magasságban lévén a bakkal, odafordult, megmutatva kerek szolgálati sipkája alatt széles, ibolyaszinbe játszó, aggódó ábrázatát.

- Köszönöm kérdését, Richard ur, csak megvagyok, meg a gyerekek is. Csakhogy a fiu most be van rukkolva s nekem őriznem kell a menyemet... Nem valami könnyü dolog ám. Délben az urának néhány ismerőse volt nálunk ebédre s ő erővel ki akarta őket hozni ide, hogy megmutassa nekik a bucsut... Hej, de agyon is vagyok zaklatva!

S kihuzott a sipkája alól egy tarka zsebkendőt, amelylyel megtörülgette izzadt, haragosan összeráncolt homlokát. Egyszerre csak, körültekintve a sokaságon, amelyből egész fejjel kimagaslott, elkiáltotta magát:

Azzal katonásan köszönt s a bódék felé sietett, keresve a menyét, akit Richard egy perccel utóbb a templomtéren látott egy csapat fiatal ficsur között, akik széles, kihajtott gallért viseltek s célba hajigáltak.

- Akármilyen vigyázatos is ez a maga indiánja - mondá Elise - én azt gondolom, hogy ezt a vadat nehéz lesz megőriznie.

- Én is azt gondolom, Elise. De az asszonykának is jó lesz ám vigyáznia. Sautecoeur bácsi félelmes lesz!

E fájdalmas hangon kiejtett szó után, mely Elise idejövetele óta az első, az egyetlen célzás volt boldogtalanságára, Richard neki eresztette a lovát, mely alig várhatta már, hogy künn legyen a tolongásból s vágtatva rohant alá a lejtős utcán egészen az Yèresig.

A kis hidon átkelve, egy árnyas uton haladtak tova, roppant nagy illatos, virágos parkok között. Messziről a népünnep zsivajába, melyet a hátuk mögött hagytak, belevegyült a vecsernyére hivó harang lassu, komoly szava, hasonlóan ahhoz a bánatos szóhoz, mely az imént váratlanul megrontotta léha beszélgetésük vidámságát.

Az uzellesi kastélyban akkor este a kérlelhetetlen takarodó után, mely a ház minden lakójára kötelező volt, sokáig maradtak fenn a hálószobákban. Féniganné, fehér flanellben, gyertyatartójával a kezében, nem győzte hallgatni sétájuknak az elbeszélését; és a gyertya egyre fogyott s a kis Piroska szempillái egyre nehezebbek lettek, anélkül hogy az anya, ki csak pár percre jött be, észrevette volna, hogy már két óra óta van a szobában.

Richard ezalatt, bámulva azon, hogy az ágyában fekszik, ahelyett hogy Monte-Carlo felé robogna, azon tünődött, hogy miért találja most a párnáját kellemesebbnek, az ágyneműjét hüvösebbnek, holott azelőtt lázban töltötte az éjszakát; és miért van az, hogy miután sem anyja iránt való szeretete, sem az öreg Mérivet jóakarata tanácsa nem birta letériteni eszeveszett szándékáról: most egy nyitott ruhaderék, egy csomó kontyba fonott haj, amely alól fehér nyakszirt villogott elő, elég volt ahhoz, hogy más irányt adjon a gondolatainak. Hogy egy kis asszonyi melegség ennyire ellenállhatatlan legyen, hogy olyan dult szivben, amilyen az övé, a bosszu- és halál-szomjon kivül más vágynak is helye legyen - ezen tépelődött és tévedezett a szegény ember filozófiája még sokáig az után, hogy a lámpát eloltotta.

Az istállóban csupán egy hátas ló volt, másodikat kellett tehát szerezni az Elise számára; és Richard szokásává tette, hogy mindennap kilovagolt vele. Természeténél, kedvtelésénél fogva hallgatag ember lévén, a lovaglásnak reá nézve az az előnye volt, hogy lóháton az ember csak ugy félig-meddig beszél és elmélkedik, mert folytonosan ügyelnie kell arra a legszeszélyesebb, legijedősebb állatra, amelynek a hóbortjai aránytalanul nagyobbak mint a mieink. Az ember maga is lóvá lesz egy kicsit. Abban a válságban, amelyben most volt s amelyben alig mer bepillantani a saját belsejébe, Richard gyönyörüségét találta egyéniségének ebben a felfüggesztésében.

Féniganné, ha ezek után a hosszu séták után sugárzó arccal, vidám hanggal, meleg kézzel látta hazatérni a fiát s nem volt többé a homlokán az az örökös ránc, amely azt az örökös sötét gondolatot jelezte: akkor az ő arca is sugárzott s azt képzelte, hogy közel van már a gyógyulás, sőt, ha Rosine el nem árulta volna neki az utitáska dolgát, készséggel hitte volna azt is, hogy Richardnak a baja korántsem olyan komoly, mint ahogy a draveili plébános meg az a vén bolond Mérivet állitotta.

Ez volt a szava, titokzatos hamiskodás hangján, minden este, mikor az Elise szobájába betelepedett. De a napok és a lovaglások egymás után következtek, anélkül hogy valami döntő fordulatot idéztek volna elő.

- Pedig mindent megteszek, ami csak tőlem telik, mondá csaknem siránkozva az asszonyka.

Az anya pedig biztatta s együtt tanakodott vele azon, hogyan kellene legyőzni a Richard félénkségét.

- Mert, lásd, leánykám, ez az oka; csakis ez tartóztatja. Mind félénk a férfi, ő pedig félénkebb valamennyinél.

Egyszer a courcouronnei sikon zivatar érte őket utól s eszeveszett nyargalás után meghuzódtak egy üres szinben. A hely igen szük volt, a két ló alig fért el benne egymás mellett.

S meggondolatlan mozdulattal ragadta meg a Richard kezét s nyomta amazon-ruhájának pihegéstől duzzadozó derekára. Richardnak felpezsdültek az érzékei, s másik, szabadon maradt karját ráfonta a magát átengedő termetre. Igy ölelkeztek öt percig kéjesen, némán, elhalványodottan.

Mostanig Elise alig volt Richard előtt több, mint egyike azoknak a fecskéknek, amelyek az ablakon berepültek az izbába és szárnyukkal a gerendákat surolták; most jobban kezdte megfigyelni, kiváncsi lévén rá, hogy mi rejtőzik ebben a mindig vidám lélekben, e mögött a folytonos csicsergés mögött. Miért ne szeretné emezt, ha ez kigyógyitja őt abból a másikból, s amikor az anyja is, mint jól láthatni, kivánja?...

Ezen gondolkozott, mikor ebéd után a szalonban anyjával sakkozott, egy nappal az után a rettenetes zivatar után, amely egész éjszaka dulta a kertet és járhatatlanná tette az utakat.

Elise, aki tegnap óta zavartnak érezte magát Richarddal szemben s félt a vallomástól, amelyet remélt s közeledni érzett, egy ablak előtt állott s kinézegetett.

- Mi az? kérdé Féniganné, midőn kivülről hallatszó kiabálás, hurrogatás zavarta meg a sakkozásban.

- Az a vén koldus... Hogy is hivják csak?... Georges apó, de micsoda állapotban... És az a sok gyerkőc mind a sarkában... Elveszik a botját... A boldogtalan! most mindjárt elesik.

Hangos kacaj tört ki ottkünn. A vén csavargó, részeg, undok, redves, az országut egész sarával a rongyain, a szakállában, meg akarva szalasztani a kis sakálok falkáját, mely a sarkába csimpeszkedett, elejtette a botját, amelyet aztán a gyerkőcök felkaptak, s most, egyet sem birva lépni, ott maradt, háttal a major falának, bele-belekapaszkodott, elcsuszott, föltápászkodott s megint csak elesett, sirt s rimánkodott, hogy adják vissza a botját, amelyet Robin, az utkaparó, akit a targoncájában való déli álmából kizavartak, végre a kezébe adott.

Ekkor aztán egy kis dráma játszódott le, amelynek a változatait Richard, homlokát az ablaküveghez nyomva, figyelemmel kisérte.

Az utkaparó, a szánalomnak szinte állatias ösztönétől inditva, karon fogta a vén koldust s föltámasztotta valahogyan azokra a támolygó lábaira.

A majorból emberek jöttek elő a lovaikon, melyeket itatni vittek, s megállottak a sárral és mocsokkal boritott tarisznyás előtt, aki csak ugy düllöngőzött az el-elsikló botján s magával rántotta megcsuszásaiban az utkaparót is.

Robin, aki előbb zavarban volt, s azután röstelte is a dolgot, most gorombáskodni kezdett az öreggel, aki csak még jobban meghökkent. A hahota annál harsogóbb lett. Egyszer azután az utkaparó eleresztette az öreget, aki elrémülve, megrőkönyödve tapogatózott, mint a világtalan, lerogyott a térdére, a kezére, s azután elvágódott egész hosszában, bele egy csomó sárba, amelyet gondosan kapartak volt össze a fal tövébe.

- Gyalázatosság! kiáltott föl Richard, fölháborodva ezeknek a ripőköknek a bárgyu mulatozásán.

Elise, kit ez a kifakadás tévedésbe ejtett, azt hitte, hogy jó lesz kifejeznie az undorodását, melyet benne a részegeskedés kelt, kivált a vén embereké. Ámde Richard csak ostobának találta érte, és Féniganné, ismerve fiának a koldusok s különösen ez iránt az ember iránt való gyöngeségét, sietve terelte a figyelmet más tárgyra:

- Nézzétek csak, csoda történt... Cérès abbé uj reverendában... Pompásan fest.

- Az. Igen jóravaló ember különben, de én osztozom a kedves plébánosunk nézetében, hogy nincs benne elég méltóság, papi finomság. El tudod-e képzelni, hogy a házába fogadta az egész Lucriot-családot, a nagyanyát meg a két leányt, mialatt Lucriot a meluni börtönben ült?

- E nélkül a pap nélkül, anyám, mikor Lucriot a felmentése után haza jött Melunből...

Félbeszakitotta magát, hogy kinézzen az utra, ahol a kacagás, kiabálás még hangosabb lett.

Cérès abbénak nemcsak uj reverendája volt; széles karimáju kalapja, csattos cipője szintén most volt rajta először. És a derék férfiu, büszke lévén arra, hogy most gálában látogathatja meg a szegényeit, azt mondá magában:

A csoportosulás megállitotta utjában. Hogy mit mondott az öreg koldusnak, aki ott vergődött, fetrengett a ronda latyakban, azt Richard az ablakából nem hallhatta; csak annyit értett meg, hogy a pap, miután hasztalan szólitotta fel azokat, akik körülötte voltak, lehajolt arra a csomó csatakos rongyra, fölemelte izmos karjaival és hóna alá fogva a kezét, magával vitte a tántorgót, épp oly keveset törődve a nevetőkkel, mint szép uj reverendájával.

Mialatt az ut fordulóján, a napfényben eltüntek szem elől, Elise nevetve mondá:

- Erről eszembe jut valami, mondá Richard, az ajtó felé sietve. - Van nekem egy kis zugolyom a szegény öreg számára.

Későn vetődött haza. Várták, hogy asztalhoz üljenek, tizenkét személyre való estebédhez, amilyeneket sürün adtak most Uzellesben az Elise tiszteletére, és amelyekre hivatalosak voltak a régi vasárnapi vendégek: a közjegyző, néhai Fénigannak az utódja, a kis kápolna tulajdonosa, meg Jean Delcrous, corbeili törvényszéki biró, kurta, zömök fiatal ember, aki folyvást gazdag házasságra lesve, buzgón forgolódott Elise körül, mutatva mohó, ritka farkasfogait, amelyek fekete fából való barkók közül fénylettek elő.

De ezuttal a kis Piroska nem legyeskedett, nem kacérkodott. Richardnak a tegnapi jelenet után tanusitott közönyössége, meg az, amit az öreg koldusról megtudott, akit a Lydie szegényének neveztek - mindez elég okot adott neki a nyugtalanitó gondolatokra, amelyek nagyon is nehezek voltak az ő kenyérbélből való agyvelejének.

- Nos, Richard... mit csinál a barátja... a vén koldus? kérdé tőle, amint melléje ült az asztalhoz, támadó föllépéssel, teljes fegyverzettel, remekül ráillő rózsaszin fátyolszövetből kiemelkedő meztelen vállakkal és karokkal.

Richard azt felelte, hogy barátja a folyó szélén alszik egy kis kunyhóban, amelyben Chuchin a hálókat meg az evezőrudakat tartja.

- Se szive, se esze, gondolá magában Richard, nem sejtve a boszuságot, amelyet ez az iskolásleányi nevetés palástolt. Milyen más volt az ő felesége, milyen könyörületes és mint sajnálkozott, ha kocsikáztak, hogy nem adhat alamizsnát az utféli koldusoknak s haragudott Libertre, a kocsisra, meg a lovakra, hogy nem akarnak megállni, vagy csak későn állnak meg, amikor már messzire elhagyták a kéregetőt. És az utféliek olyan jól tudták ezt, hogy a hintó mellett elhaladva, soha oda sem néztek, a kezüket sem nyujtották. Oh az a szánakozó hang, amelyen Lydie mindezt mondta, még most is a fülében csengett Richardnak az Elise incselkedő nevetgélése mellett!

- Óh, szinte látom, amint bekvártélyozta Georges apót meg a kemencéjét! Hogyan köszönte meg az öreg?

- Borzasztó! mondá Elise rémült fölkiáltással, amelyet kórusban ismételt az egész asztal.

- Engem nem efféle kéregető, hanem valóságos gyilkos akart egyszer minden áron megcsókolni.

- De Richard, ugyan, hisz ez lehetetlen, - mondá Féniganné komikus fölháborodással, - csak nem zavarta meg ennyire a fejedet a Cérès abbé evangéliuma?

- A birói pályám legelején történt, egy kis fészekben, amelynek a neve Szuk-Arász...

- Kedves Mérivét ur, önnek a kisujjában van az egész Orán-vidék... Megérkeztem hát Szuk-Arászba mint békebiró, ügyészi minőségben. Egy órával a kiszállás után éppen elhelyezkedtem az elődöm földszinti szállásán, amelynek butorzata elnyütt szalmaszékekből meg egy kis vaságyból állott, midőn az irodaszolgám, a saus-om, azzal jött be hozzám, hogy a halálra itélt ember magához kéret. Nagyot néztem: a halálra itélt ember? És képzeljék el az ámulásomat, amikor megtudtam, hogy a város börtönében van egy nyomorult, akit másnap reggel le fognak fejezni. Mint polgári területre kinevezett békebirót, a tisztem arra kötelezett, hogy az elitéltnek gondját viseljem egészen a vérpadig. Gyönyörű szerencse, éppen a kivégzés előtt való napon érkezni meg!... A börtönben aztán találok egy vadállat-forma máltai, port-mahoni embert, feketét, szőrösképüt, duzzadt szájut, aki apró, nyájas és buta sárga szemekkel néz rám, sirva fakad s valami spanyollal kevert frank nyelven rimánkodik, hogy hadd csókolhasson meg. A szerencsétlen ugy büzlött, mint valami oroszlán! Én, látva, hogy semmi jobb mondani valója sincs, otthagyom s lefekszem, agyon lévén fáradva a két éjszakai rázódástól. Hajnal előtt, három óra tájban, a saus-om hirtelen fölébreszt:

Az elitélt megint beszélni kivánt velem... A semmirevaló határozottan visszaélt a helyzetemmel. De hogyan mondhassak nemet olyan embernek, aki meg fog halni?... Talpon volt már az egész börtön.

- Nincs alamizsnásunk, mondá mentegetőzve az igazgató, - s az elitélt talán valami fontos leleplezést akar tenni.

Megint meg kellett engednem, hogy megcsókoljon, mert ez volt az egyetlen kivánsága. Türnöm kellett, hogy vastag ajkával surolja az arcomat, melyet elárasztott a könyeivel.

A vérpadhoz érve, mikor leszállott a szekérről, amelyet én lóháton kísértem a zsandárokkal együtt, megint ugyanazt a furcsa kegyet követelte, amelyet meg kellett neki adnom. Rossz tréfának hittem volna az egészet, ha a pillanat nem lett volna olyan tragikus és ha az akták föl nem deritették volna előttem ennek a vad szimpátiának az okát. Juan Delcrousnak hivták, ugyanaz a vezeték- és keresztneve volt mint nekem, bár ő port-mahoni volt, én pedig cahorsi.

- S lám, ha a törvényes feleségével teszi ezt, fölmentették volna!... zsörtölődött Napoléon Mérivet. - Pedig a büntett ugyanaz, sőt hitványabb, mert a tettes rendesen tudja, hogy nem fogják megbüntetni.

- Ezért bölcs intézmény a válás, vetette közbe prudhommei basszusával a közjegyző.

A kis Napoléon heves taglejtést tett, amely veszedelembe hozta a fehér mártásban felszolgált halat, amelyet épp most hordoztak körül.

- No mondhatom, gyönyörü egy törvényhozási intézkedés az a válás... Mi jó van benne?

- Hát az, hogy megszüntet egy barbár szokást és vérontás nélkül szabaditja meg a férjet attól az asszonytól, aki meggyalázza.

- Mintha bizony a férj, akit megcsalnak és aki öl, a gyalázatra gondolna! Féltékeny dühében, csuffá tett büszkeségből és szerelemből öl, és olykor a nevetségességtől való félelemből, zavartságból is, meg azért, mert bizonyos moralisták azt sugták a fülébe: öld meg... És ön azt hiszi, hogy a válás intézménye ennek gátat vethet?... El tudja képzelni Othellót, aki meginditja a keresetet Desdemona ellen?

Delcrous, aki hizelegni akart Elisenek, utalt bizonyos nőknek az életére, akikre nézve az uj törvény valóságos szabadulás. De az öreg Mérivet nem akarta ezt elismerni. Őszerinte, mondá, a válás nem egyéb, mint a házasság megsemmisitése.

- Igenis az, asszonyom,.... semmi más! ismétlé, Féniganné felé fordulva, aki ellene mondott. - Annakelőtte, amikor az emberek tudták, hogy egész életökre le vannak kötve, összetörődtek, amint csak lehetett, olyanformán, mint akik hosszu utra mennek együtt; engedményeket tettek, apró áldozatokat hoztak az utitárs szeszélyeinek: az egyik összébb huzódott, a másik nem terpeszkedett tulságosan. Mai napság, a legelső kedvetlenség beálltával, a házaspár összeférhetetlennek nyilvánitja magát. A legcsekélyebb repedésre recseg-ropog az egész. Semmi elnézés, semmi béketürés sincs többé. És a fiataljaink, még ha szerelemből lépnek is házasságra, azt gondolják hozzá magukban: ha nem üt be, hát nyitva az ajtó.

Elise azt akarta mondani: «mint én», de köny fulasztotta el. És mivel nem fejezhette be a mondatát, nyakrafőre töltögetett magának vizet, hogy felindulását magába fojtsa.

Pillanatnyi csend és zavarodottság után, amely alatt mindenki várta, hogy beszéljen, Mérivet odafordult a Richard anyjához, hogy személyektől eltekintve tárgyalja a kérdést:

- Annak a szegény teremtésnek, aki nem találná föl a házasságban sem a boldogságot, sem a szerelmet, ezt tanácsolnám: Ahelyett, hogy elválna, gondoljon a kis kápolnára, jöjjön el abba a plébános nélkül való kis templomba, amelynek a tornyán hasadékok vannak, amikben az erdei galambok fészkelnek. Éppen csak egy Miatyánkra térjen be oda, az önmegtagadás egyszerü imádságára... a boldogság egész titka ebben van.

Ismerték a jó öreg szelid őrültségét, s az asztal körül mosolyok váltódtak, amelyeknek a révén a lakoma vidámabban ért véget, semmint kezdődött.

Másnap, az utak föl lévén száradva egészen az erdőig, Elise és Richard szokás szerint kilovagoltak. Áthaladtak az ugynevezett kis Sénarton, amelyben tölgyektől árnyékolt keskeny utak kereszteződnek a régi kőbányák között, amelyek szulákkal, tövissel, páfránynyal vannak benőve, a fenekükön esővizzel, amelyben a szarvasünők, nyulak és fácánok oltják a szomjukat.

Élise pár percnyi pihenőt ajánlott, s mihelyt lovaikat odakötötték a drótkeritéshez, amely az Alcantarák vadászterületét óvja, leültek egymás mellé a mohára, a bozóttal benőtt szakadékok között.

- Komoly kérdésem volna magához, Richard, kezdé Elise, merően a szeme közé nézve. - A válaszának nagy befolyása lesz egész életemre. Azt akarom hát, hogy a legnagyobb nyiltsággal és minden tartózkodás nélkül szóljon. Mi a véleménye Delcrous felől? Gondolja-e, hogy jó férj lehetne?

Oly kevéssé várta ezt Richard! Habozott, sokáig kereste a szót, s akkor is badarságot mondott:

- Nekem. Bánt a magános élet. Mindnyájan azt hiszik, hogy nagyon jókedvü vagyok... Ha tudná, hogy sokszor minden kedv nélkül nevetek!

Kis orrának, pajkos, csufolódó szájának a hamissága meghazudtolta ezt a mélabus zengzetet; de a hangja őszinte volt s visszahóditotta számára a Richard rokonszenvét.

Mennyi bonyolultság van a legegyszerübb teremtésben is! Ha Elise azt kérdezte volna tőle: «Szeret? Remélhetem-e, hogy el fog valamikor válni és engem vesz el?»... Richardnak készen volt rá a válasza:

Pedig mégis erőfeszitésébe került, azt tanácsolni neki, hogy máshoz menjen nőül.

- Hogy jóravaló ember-e Delcrous? azt hiszem, igen... De olyan nagyravágyó... olyan kevéssé gyöngéd... Emlékszem rá, mikor ezelőtt két évvel elitéltette a Meillottesék gyilkosát. Dörzsölgette a kezét, mialatt azt dünnyögte:

- Igazán elrémit, mondá Elise, láthatólag örülve ennek az ellenszenves személyleirásnak, amelyből kiérzett a féltékenység.

Elhallgatott, aggódva, tétovázva. S körülöttük az erdő mély csöndessége, mely csupa rezdülésből és suttogásból, rovaroknak a moha alatt való percegéséből, a fák világos koronái közül való zümmögésből áll, hasonlatos volt az ő reszkető, vallomásoktól duzzadozó ajkuk hallgatagságához.

Miért találta Richard éppen ma olyan csábitónak ezt az asszonyt tengerészkék amazon ruhájában, amely alacsony, tömzsi termetét egészen a nyak halvány-rózsaszin vonaláig befogta?

Szegény kis Piroska, annak a toportyánnak a körmei közt... Richard hirtelen fölegyenesedett és felindultan mondá:

Lovaik, megeresztett kantárszárral, most az ugynevezett diagonális uton száguldottak tova, amely különféle erdőrészeket szel keresztül, fenyveseket, egerfa-sürüket, nyireseket, tölgyeseket, szénégető-tisztásokat, ahol a szerteterjengő füstben paticsból vert kunyhók láthatók, baromfitól, gyermekektől, ölfa-rakások soraitól, targoncákra fölhalmozott rőzsecsomóktól körülvéve.

Igy vágtattak vagy félóra óta egyetlen szó nélkül, mintha vágyaik, ábrándjaik ragadnák őket tova, amidőn egy hosszu, sürü, ivalakban összeboruló magas bükksornak a végében egy XV. Lajos korabeli vadászlakot pillantottak meg, boltozatos kapuval, óriás ablakokkal. A ház előtt egy csapat lovas-erdész, fényes ezüsttel paszomántozott kék zekében, legalább is a Madame Pompadour hintajára látszott várakozni.

Mennyi fájdalmas emléket idézett föl a lelkében ez a régi ház, amely előtt, a vadászatok megnyitásának napján, a kapuval szemközt fölállitott sátor alatt Lydie, a maga egész szépségében, büszkén foglalt helyet a tábornok-herceg mellett.

Az erdészek most tisztelettel állottak félre egy elegáns lovas előtt, aki katonásan volt állig begombolkozva s a diagonális ut felé tartott.

Richard összerezzent, elbámulva azon, hogy megifjodottan látja, a lovát keményen megülve, azt a beteget, akiről ő azt hitte, hogy még most is a karosszékéhez van szögezve és aki észre sem vette őt, amint mellette elhaladt s csakis Elisere ügyelt.

De Richard nem ért rá felelni, mert most egy másik lovas, fiatalabb amannál, vált ki az erdészek csoportjából, dragonyos-egyenruhában s vágtatott utána a tábornoknak. Az a finom bajusz, azok a szögfürtök a katona-sipka alatt!...

Charley!... ő volt. Charley!... mint dragonyos... De hát Lydie?... őt hol hagyta? Mi lett belőle?...

A füle zúgni kezdett; ugy rémlett előtte, mintha a bükkfák aránytalanul magasabbra nyultak volna, Elise pedig messziről látszanék, egészen picinek, s taglejtései és szavai érthetetlenek volnának előtte.

Azután, mielőtt Elise meg tudta volna magának magyarázni ezt az elkábulást, hirtelen megfordította a lovát s őrülten száguldott utána az apának meg a fiunak, akik máris eltüntek a hosszu fasor távolában.

Elise az Öreg-tölgynél találkozott vele ujra, ahol Richard megállott volt, hogy kikérdezzen egy szekerest, aki fennült a szénszállitmánya tetején s akinek a szava keményen és erősen hangzott a tisztás szabad levegőjében.

- A' biz a', a kis herceg... A minap is itt járt vadászni az indiánnal s egy kétfrankosat adott a fiunknak a hajtásért... A katonáskodásáról többet tud nálamnál elmondani a halottszállitó Foucartnak a fia, meg az Eugèné, mert mindakettő az ő svadronjában szolgál.

Elise hazáig egyetlen szót sem tudott belőle kivenni, de a bum-bum-bum, amelyet a bajusza alatt dudolt, világosan elárulta belső gyötrődését.

- Kárbaveszett a fáradságom, gondolá magában Elise, és mihelyt hazaértek, fölment a szobájába, elrejteni a könyeit, mig Richard a veteményes kertbe ment, fölkeresni az anyját.

A nappali hőség után az enyhülés órája köszöntött be, amikor a virágok isznak és fürödnek. A szegélyek mentén végigfutó vizben, a nap sugarainak ferde és langyos cirógatásában fölegyenesedtek, kéjesen nyujtózkodtak; szinpompájok egyre élénkebb lett, amint a nap fogyott, bizonyitván az örökös ellentétet a szin és a fény között. A lepkék egész felhői karikáztak a virágágyak fölött. A vizmedencék széléhez ütődő kannák koppanása, a kertésznek egy-egy rövid parancsszava, mely a legényének szólt - ez zavarta mindössze az üde, elandalitó alkony csendes munkálkodását.

- Mi bajod? kérdé Féniganné, midőn fia dult arccal lépett be a melegházba, ahol ő, kezében az ollóval, nyesegette a fácskákat.

- Amit az effélékkel csinálni szoktak, felelt az anya, lecsettentve ollójával egy galyat. - Megfizeti az ember a ledérségöket s lerázza őket a nyakáról.

Olyan hangosan beszélt, hogy a kertészek meghallhatták. Richard betette az üvegajtót, s nyers hangon, amelyet az anya még nem is ismert, folytatá:

- Lydie nem volt ledér, hanem a te zsarnokságod áldozata, rab, aki megszökött, mint az utolsó levelében mondta... Különben nincs jogod gyalázni azt az asszonyt, aki a nevünket viseli.

- Régóta el kellett volna tőle venned azt a nevet, ha már módot adott rá a törvény.

- Elváltam volna tőle, ugy-e bár?... hogy elvétesd velem az unokahugodat... Arra ugyan ne számits... soha... soha...

- Oh, értem már... te jobbnak tartod a kis kápolna katekizmusát... Bocsánatot kérni attól a haszontalantól, hogy olyan nevetségessé tett bennünket; azután behozni ide, de nem is a pavillonba, hanem a kastélyba, az anyád mellé, hogy... lebabázzék.

Alig mondta ki Féniganné ezt, máris vissza szerette volna magában fojtani, olyan sápadt lett Richard s ugy remegett az ajka. Az anyában fölgerjedt a gyöngédség s kitárta karjait, melyeket Richard durván, szilaj mozdulattal taszitott vissza.

- Anya lesz! hiszen te nekem azt mondtad, hogy nem lehet... Miért hazudtál? Miért hazudtál te nekem, mikor róla beszéltél? Hát annyira gyülölted?

- Gyötrelme és szégyene volt ő a te életednek. Igenis, gyülöltem... De ne félj; az a hang, amelyen velem beszélsz, jó lecke nekem. Többé nem lesz róla szó. Vedd csak vissza, viseld gondját, s ismerd el majd a gyermekét. Kétszázezer frankot biztositanak neki. Amint látod, nem is rossz üzlet.

Féniganné, büszkeségében, anyai érzelmeiben sértve, ugy tett, mintha folytatná a nyesést, minden egyes mondatát egy-egy rövid ollócsettentéssel téve nyomatékossá.

S megfogva két kezét, hevesen maga felé forditotta és azon való elkeseredésében, amit hallott, dult arcát egészen odatartotta az öreg asszony arcához, amely az övéhez hasonlított, s azután kitört:

- Az életem gyötrelme, az te vagy, érted-e? te vagy, nem ő... Gyermekkoromtól fogva, amelyet bezártál egy betegszobába s megfosztottad a levegőtől és mozgástól, önző szereteted meggátolt abban, hogy kifejlődjem, férfivá legyek. Hogy magad mellett tarts, zsarnokoskodtál rajtam, amint zsarnoka voltál apámnak; becézgetted a lustaságomat, a hibáimat, lehetetlenné tettél rám nézve minden életpályát. Nem akartad, hogy megnősüljek, nehogy más asszony kerüljön a házba, aki itt uralkodnék... És most is idecsaltad Lorientból ezt a szegény teremtést, akit majdnem a karjaimba dobtál, és minden lehetőt megtettél, hogy a kedvesem legyen, de csakis a kedvesem, mert hiszen a férje él még s az egyház nem ismeri el a házasság felbontását... Kész vagy mindenre, csak hogy ujra a házunkban ne lásd azt, akit a zsarnokságod elüzött innen és akire mindig féltékeny voltál... Oh, gyönyörü az a te vallásosságod; remek ember az a farizeus, aki lelki tanácsadód. De hiába minden, minden; én most is szeretem a feleségemet, szeretem és megbocsátok neki, mert vétkeztem ellene azzal, hogy nem védelmeztem meg ellened, a te rosszaságod ellen... Csak sirj, sirj, jól teszed. Ő még többet sir, ő, aki elhagyatva, egyedül van, nem tudom hol... Oh, de meg fogom találni... Sem hogy igy tengődjem tovább, távol őtőle és szemtől szembe teveled, inkább meghalnék, fölhasitanám magamat ezzel, ni...

Richard ki akarta kapni kezéből a kertészollót, de az anya hirtelen nagy ügyességgel messzire dobta el a nehéz szerszámot, sürü plánták és összezuzott virágok közé.

- Nem, el nem tudja képzelni, hogy milyen fáradalom nekem ez az örökös megfeszitése az akaraterőmnek a legegyszerübb dolgokért: hogy fölálljak, leüljek, letegyem a kalapomat, fölvegyem; ami önöknek szinte öntudatlan, gépies taglejtés, ahhoz nekem meg kell feszitenem, összeszednem minden erőmet... Kivánszorognom az ágyamból reggel, rágicsálnom, mikor asztalnál ülök, befejeznem a mondatot, amit elég szerencsétlen voltam elkezdeni - mindez egy-egy cselekmény, egy-egy gyötrelem ennek a tetemnek... Üljünk le, kérem; csakugy gyöngyözik rajtam a veriték, hogy idáig jöttem az ön karjára támaszkodva.

A grosbourgi kastély terrászán, a tó szélén folyik a párbeszéd, délután. Jean mester, részvevő és önmegadó tekintettel nézegetve át a pápaszemén, a déli ebéd óta vezetgeti egyik padtól a másikhoz a panaszkodó Alcantara herceget, megkisértve rajta azokat a semmitmondó vigasztalásokat, amelyekkel a gyógyithatatlanok baját szokták elringatni.

- De tegnap lovagolt hercegséged és Charlexis azt mondja, hogy pompásan ült a nyeregben.

- Az ám! Hintóban mentem a hercegnével egészen a fácánosig, s ott eszembe jutott, hogy nyargalok egyet a főerdész lován, amely igen jámbor állat. Öt perc mulva az árokban voltam, ahova a kocsi értem jött és fölszedtek; még jó szerencse, hogy ott nem felejtettem a csontjaimat... Igy ültem én a nyeregben!... Az van benne, hogy nincs többé erőm, s hacsak egy pillanatra is elmulasztanám, hogy azt mondjam magamban: Élni akarok - hát akkor nem is élnék már!

S szemét behunyva, fejét hátrahajtva a pad mögött felfutó glicinium- és jázmin-szőnyegre, bágyadtan, kimerülten ernyedtek meg sápadt arcának vonásai. A parkból kiáltozás, labdapuffogás hallatszott föl. Lawn-tennist játszottak ott egy troéna-bokron tul, amelynek a galyai közt fehér sipkák, rikitó szoknyák villogtak át. A jókedvnek egy még zajosabb, diadalmasabb kitörése kiragadta zsibbatagságából a beteget.

- Hallja a volt tanitványát, amint a Merogis kastély összes Esztereivel és Rebekkáival labdázik?... Ah, ő nem szenved... Milyen jóizüeket kacag...

- Ijedelmes ez a siheder... szédülök tőle, mint valami örvénytől... Hát ön, meg tudja őt érteni?

- De hiszen, ugy látom... Azt hittem, megjavult, visszatért a jó utra, a kötelességhez...

- Igen, mert kénytelen volt vele... Igaz, hiszen ön nem is tudja még a regény végét. A hercegné megtiltotta, hogy beszéljenek róla, mert a fiatal ember nem a legfényesebben szerepel benne. De nekem nincs ilyen anyai gyöngeségem. Egy szép reggel betoppan Monte-Carloban a szerelmesek szobájába az a vén gonosz Alexandre, akit mi megbiztunk volt, hogy tartsa szemmel a férjet:

- Utánam jön! Itt van! Meneküljenek! mondá a körülményekhez mért reszketeg hangon.

A hölgyecske megijed, jól tudva, hogy az ura lassu természetü, de vad, mint a bivaly és kemény szarvu. A fiu - meg kell neki adnom - a sarkára áll és nem akar menekülni. Alexandre erre félrevonja:

- Komédia az egész. Nincs itt a férj. De ön tisztára eluszott a rouletten, s nincs egy fillérje se. De igen is a nyakában van egy yacht, egy asszony, meg esetleg egy poronty. Ebből a csávából jó lesz szabadulni. Itt a pénz, vitorlázzék el. Én majd megszabaditom a hölgyecskétől.

Ismeri ön a fiut s elképzelheti, hogy milyen örömmel fogadta el az ajánlatot. Három havi robotolás elég volt neki. Sirva tépte ki magát a szeretett nő karjaiból, s mialatt Alexandre a hölgyecskével elpályázik egészen Bretagneba, ő, hogy nyomot tévesztessen Kékszakáll urammal, felül a yachtjára s elvitorlázik a morbihani kis kikötő felé, ahol kedvesének várnia kellett s várja még ma is. Mi magunk is sokáig nem láttuk volna ujra, ha a Piros-Fehér-Kék-je egy éjjel a Baleari szigetek táján el nem téved. Megjuhászodottan, üres erszénynyel került haza... Pör a hajótulajdonossal, kárpótlás a hajó személyzetének, szerződésbontás - mindez sok pénzt emésztett föl. Én persze éltem az alkalommal, hogy kurtábbra fogjam a kötőfékét s rábirtam, hogy szolgálja le az önkéntességét. De az érthetetlen, a megdöbbentő az egész dologban az, hogy egyetlen szava, egyetlen gondolata sem volt annak a számára, aki odaadta neki az életét s most ott buslakodik Bretagneban, több mint egy hónap óta.

- Nem. Alexandre volt megbizva az ügy elrendezésével, és ugy gondolom, gyönyörüsége telik a halogatásában. Olyan gonosz kutya... De vigyázzunk, jön a hercegné...

A terrász tulsó végéről jött elő a hercegné, apró, siető léptekkel. Elegáns kerti csuklyája alatt sárgább volt a haja meg az arca mint rendesen.

- Magát keresem, szólt a férjéhez halkan, sebesen, és a kezébe csusztatott egy felbontott levelet. - Olvassa... A Charleynek érkezett levelek közt találtam. A draveili postabélyeg tett rá figyelmessé.

A tábornok, előbb halk hangon, azután csak magában olvasta el a nehány sort, amelyben Richard Fénigan az ő fiát párbajra hivta.

«Azt tudtam, hogy silány fickó; de most, hogy katona, még gyáva is lenne, ha... mm... mm... mm...»

- Hát az a sok pénz, amit adtam és még hajlandó vagyok adni, mind nem elég ennek a népségnek?

- Nem csupán pénz teszi az életet, édesem... Különben is, a férj nem kapott semmit. Elvették tőle a feleségét, haragszik érte, ez elég természetes és én nem igen látom kikerülhetőnek, hogy Charlexis ki ne álljon neki.

- Micsoda? Elment az esze?... Nem magától hallottam-e, hogy Fénigan kitünő vivó és lövő?

- Az ugy fogja fogadni, mint maga fogadta őt... Nem, nem, lássa... Csupán egy mód van annak a meggátlására, hogy a gyerek ne verekedjék.

Némi remény csillogott az asszony szemében, amint végig nézett rajta; de nyomban vállat vont.

- Maga ki akar helyette menni, szegény barátom, hiszen meg sem tud állni a lábán... Nem; a legegyszerűbb lenne, irni az ezredesének, Boutignan cousinünknek, hogy hivja vissza rögtön. Szerettem volna, ha meg lett volna kimélve a nagy hadgyakorlatoktól, de igy...

Egy tennis-labda éppen a lábuk elé gurult s az illatos troéna-függöny szétvált a fiatal herceg kezétől; fehér flanell-zekét viselt, amely meztelenül hagyta a nyakát, s hajlós dereka széles faille-övvel volt átkötve. Az arca piros volt, a haja nedves.

S nehéz ütőjével fölvetve a labdát, eltünt a galyak közt, ügyes és könnyed kecsességének kedves benyomását hagyva maga után.

- Ilyen drágaságban tegyenek nekem kárt?... Sietek föl és irok Boutignannak.

S ingatagul állva meg, féloldalt fordult, derékszögbe helyezett lábakkal, s föl akarta emelni a botját, hogy célozzon vele; de tántorogni kezdett, a levegőbe kapkodott, s el is esett volna, ha Jean mester meg nem fogja s vissza nem ülteti a padra.

- Igy bajos kiállani! mormolá a szegény ember, megtörülve a homlokát, amely nedves volt az erőfeszités veritékétől, meg a szemét, amelybe köny gyült.

- Jól mondta, hogy meg sem tudok állni a lábamon!... És mennyire benne volt a hangjában az asszony megvetése az olyan férj iránt, aki nem tudja többé megvédelmezni sem őt, sem a gyermekét!...

S mialatt földre szegzett szemmel igy beszélt, a parkból felhallatszott a vidáman folyó játék kacagása és labda-puffogása.

Charlexis még aludt másnap reggel, mikor a posta ujabb levelet hozott Grosbourgba, draveili postabélyeggel. A parancs ki volt adva a kapusoknak, ugy hogy Charlexisnek semmi sem juthatott a kezébe másképp, mint az anyja utján, aki miután aláirta a levélhordó könyvét, felbontotta a Richard levelét, amely még sértőbb volt mint az első.

A hercegné nem szólt senkinek, s miután Charlexist az ezredesének egy távirata még aznap reggel visszahivta Melunbe, egészen meg volt nyugodva. De másnap, éppen mikor a reggelinél ültek, ismét levél érkezett Fénigantól, ezuttal a tábornoknak cimezve. A levélhez mellékelve volt a kis hercegnek szólott sértések másolata.

»Mi a véleménye D'Alcantara hercegnek? Ő is olyan pipogyának fog-e mutatkozni, mint a fia?«

A hercegné, aki szemközt ült a férjével, csodálkozással látta, hogy nem eszik. Nem tudta a kezében tartani a villát, annyira reszkettek az ujjai. Neje kérdésére csupán azzal felelt, hogy odaadta neki a felbontott két levelet.

A hercegné végigfuttatta szemét a gyalázkodásokon, s most, hogy fiát már biztosságban tudta, igen nyugodtan vette a dolgot.

- Akkor a földön is láthatta, mert hiszen nem sokáig maradt a nyeregben... De akármint legyen is, egy kis magyarázat elegendő lesz. Átküldöm hozzá Jean mestert.

A volt nevelő nagyokat pislogott a pápaszeme mögött, mint mikor valami tulságosan nehéz cello-darabba fogott bele.

Boldogtalan Jean mester! Milyen távolinak tetszett most már az az idő, amikor az ő kisbőgője az öreg Chuchin bárkájában átkelt a Szajnán, az egyik kastélyból a másikba! Az uzellesi kastély, amely azelőtt olyan vidám, olyan eleven volt, milyen komor lett most, kivált mióta Féniganné meg a fia, heves összezördülésök után, nem beszéltek s nem is találkoztak egymással.

Richard visszatért a szobájába, a pavillonba, oda hozatta be magának az ételt s ott töltötte egész napjait. Egy szalon-pisztoly erős, rendszeres csattanásai nélkül nem is lehetett volna tudni, hogy otthon van. Az anya pedig kettőzött buzgósággal munkálkodva és ügyelve mindenre, szünetlenül járt-kelt a baromfi-udvarban, a gyümölcsösben, folyvást zaklatva a kertészét meg a marmotáit. És hangjának, járásának a hevességében, kulcsainak dühös csörömpölésében sértett büszkeségének, anyai szeretetének a szava háborgott.

- Hogy mindazok után, amiket érette tettem, többet adjon arra a hitvány asszonyra mint én rám, oly...

Felháborodása nem talált szavakat, kivált ha emlékezetébe idézte annak a lázas, görcsösen vonagló szájnak a kifejezését, amely a szemébe vágta a sértéseket és a gyülöletét. És az ő fia volt az, az ő kis Richardja!

- De téved, nénike, vetette magát közbe a jó Elise, mialatt segitett neki fölszedni a csucsosra nyesett utszéli fák alól a lehullott almákat, - Richard imádja önt... akkor csak a harag beszélt belőle, és én bizonyos vagyok benne, hogy ha ön akarná...

Az anya büszkén egyenesedett föl, leejtve az ölébe szedett almákat a földre:

- Soha! Nem ismersz te engem. Megalázkodjam a fiam előtt? Inkább meghalnék. Neki kell engem megkövetnie.

- Hát ki mondja, hogy ő nem gondol erre? Csak engedje meg, hogy bekopogtassak hozzá a pavillonba s beszéljek vele.

- Kárba veszne a fáradságod, szegény kicsikém... Te nem tudod, hogy mit kell neki mondani... nagyon is jóra való leány vagy.

Valójában neheztelt egy kicsit Elisere. Elise pedig érezte ezt s ezzel a nagy fájdalommal szemben, megfeledkezve a saját felsüléséről, látta, hogy ő itt csak hiábavaló és alkalmatlan, és arról beszélt, hogy hazamenne Lorientba, anélkül hogy Féniganné csak egy szóval is tartóztatta volna.

Richard ezalatt, a féltékenység legiszonyubb kinjaitól zaklatva, csak boszura, emberölésre gondolt. Két tiszt, egykori diákpajtásai, akik Villeneuveben állomásoztak, kész volt arra, hogy a segédjei legyenek, s ő azzal töltötte napjait, hogy gyakorolta magát, folyvást lesve a levélhordót, aki választ hozna a kihivásaira... midőn egy reggel, dadogva és átizzadva, belépett hozzá Jean, mester.

Annyira rendkivüli volt Jean mester előtt mindaz, amit itt látott, az asztalon heverő pisztoly, az átlyukgatott papiros-céltáblák, mint akár csak az, amit mondania kellett, a dolog, amiben járt.

A tábornok - mondá - igenis kész volna kiállani a fia helyett, aki oda van a hadgyakorlatokon; de lábainak a gyöngesége lehetetlenné teszi, hogy meg tudjon állani; számit tehát Fénigannak és segédjeinek a nagylelküségére, hogy bele fognak egyezni bizonyos föltételekbe.

- Nem; de ülve... Ha nem csalódom, d'Elbée volt az, akit a kékek, mivel meg volt sebesülve, karosszékben ülve lőttek agyon. Ilyenféle párbajt fognak önnek felajánlani; akár itt Uzellesben, akár Grosbourgban; két szék... tizenöt-husz lépésnyi távolság...

- Betegápolóknak való az ilyen komédia. Mondja meg a tábornoknak, hogy már inkább csak megvárom, hogy a fia hazajöjjön; jobban szeretem azt. Várni fogok egy hónapig, hat hétig, ameddig csak kell; de meg akarok verekedni azzal a silány fickóval, és ha semmi sem fogja rábirhatni, akkor meglesem egy utfordulónál, az erdőben, és agyonverem.

Többször ismételte: »Agyonverem! agyonverem!« ugy mélyesztve bele ezt a szót a Jean mester gyönge fejébe, mintha kalapácscsal verné bele.

Jean mester tántorogva ment is ki a kis ajtón, amelynek két lépcsőfoka az erdősorra szolgált.

Féniganné már ott várakozott rá néhány perc óta. Az anya láttára a szegény ember együgyüen kiáltott föl:

- Oh, asszonyság, milyen régóta nem volt szerencsém... mennyire örülök...

- Micsoda üzenetet hozott neki? Mivel akarnak bennünket azok a grosbourgiak már megint megbántani?

S fuldokolva mondta el, hogy micsoda levelek érkeztek a kastélyba s hogy a hercegné mint meg volt rémülve.

- Megmondtam neki előre, nevetett büszkén Féniganné. - Jaj maguknak, ha a gyerekeink összetalálkoznak!...

- A balsors vak. Éppen ugy érheti önöket, mint minket... Kérem, csillapitsa le a fiát, hiszen olyan nagy befolyása van rá...

- Sajnos, már nincs! Az a rettenetes asszony, mikor elment, elragadta tőlem a fiam szeretetét, bizalmát. Hinné-e, hogy három nap óta...

Elhallgatott, attól tartva, hogy sirva fakad, azt pedig semmi áron sem akarta. A köny elgyöngiti az embert; neki pedig az egész lelki erejére, egész büszkeségére volt szüksége azzal a föllázadt fiuval szemben.

Beszélgetés közben kijutottak az erdei sikátorból s most a corbeili töltésen haladtak előre, Féniganné hajadonfővel a napernyője alatt, akár csak a kertje valamelyik fasorában. Az emberek, akikkel találkoztak, ünneplőbe öltözött öregek, köszöntek nekik s bámulva néztek utánok.

- Ugyan mi van ma? kérdé Jean mester. - Idejövet a kis kápolna harangját hallottam, pedig csak hétköznap van...

S Féniganné vállat vont. Haragudott Mérivetre a legutóbbi vita miatt, őt okolva azzal, hogy Richard egyszerre csak elfordult Elisetől s hallani sem akar a válásról.

És amint Mérivet, aki épp most jött ki a kápolnájából, elhaladt mellettök, Féniganné alig viszonozta szárazon a jó öreg szertartásos köszönését, aki feketébe volt öltözve, s fekete keztyüt is viselt, mély gyászt öltvén a szeretett hitves emlékére, akinek ma ünnepelte az elhunyta huszonnegyedik évfordulóját.

- Minden alávalóságnak a megbocsátása, minden bünnek a bocsánata - ezt prédikálják ottbenn.

- És azt akarnák, hogy én is odajárjak és hive legyek ennek a községnek... No köszönöm szépen! Csak járjon el a fiam, ha akar, a kétszarvu ember kápolnájába, - ezt gunyosan vetette oda - én ugyan bele nem teszem a lábamat soha!

- Oh, Féniganné asszony... Féniganné asszony... sóhajtozott a kisbőgős, akinek egyszerre eszébe jutott a halálos üzenet, amelynek ő a vivője. - Mi lesz belőlünk, ha önnek semmi befolyása sincs a fiára?... Ölni akar... ölni...

- Micsoda? Hát maga is védelmezi? Hát mivel vette meg mindnyájokat az a férficsábitó?.. Hja, igen, magát a zenével, a duettjeikkel... Akár csak Richard... bum-bum... Aztán meg az a petyhüdtség, amely szendeségnek, gyöngeségnek tetszik... A férfiak szeretik azt képzelni, hogy oltalmaznak... Óh a haszontalan, aki elrabolta tőlem a fiamat... ha itt volna, a kezem közt...

- Megszánná őt, asszonyom, ha itt volna; mert ön jólelkü, ő pedig nagyon boldogtalan... mondá Jean mester és csak ugy pislogott a pápaszeme mögött, mintha várná a mennykőcsapást, amelynek a villáma már ott fénylett a Féniganné szemében.

De nem. A gőgös asszony egy kurta fejbólintással végét szakitott a társalgásnak s hirtelen hátat forditva, visszaindult Uzelles felé.

A kápolna rácsos kapuja nyitva maradt. Minő hirtelen ellentétes indulat, összes érzéseinek minő öntudatlan fordulata révén lépte át Féniganné a keskeny tornácot? Bizonyosan az öreg Mérivet szavai jutottak eszébe, amelyek a szegény tévelygőnek szóltak: térjen be és boruljon térdre, abban van a boldogság titka...

Mérivet olyan biztossággal mondta volt ezt; és az imént is, mikor a vén tökéletlen átment az uton, a nyugodtságnak és megkönnyebbültségnek olyan világos kifejezése volt az arcáról olvasható!...

Féniganné belépett, mindjárt megkapva a benn uralkodó félhomálytól a külső erős fény után, s körüljártatta fenhéjázó tekintetét a nagy hideg falakon, amelyeket itt-ott tarkává tett a szines ablakok árnyéka. Az ablakok mind zárva voltak, csak az oltár fölött való magas, széles ablak volt nyitva, látni engedve egy darab kék eget, amelyen vadgalambok suhantak át... Oh, milyen mélységes, milyen vonzó volt az az ég...

Az asszony szinte akaratlanul bocsátkozott térdre s az alázatos imádság, amelyet az öreg ajánlott, a kicsinyek Miatyánkja önkéntelenül kelt az ajkán, amely minden más imádságot elfelejtett.

Köny fakadt elő és omlott a kemény sziklából. Egész valójának az ellágyulása, megkönnyebbülése volt az, amelyben tisztán látta, megitélte magát s ujra átélte egész életét.

Ugy, ugy, Richardnak igaza volt. A kevélység, az uralomvágy vezette és rontotta meg minden cselekedetét; ugy van, a férje meg a fia, akiket pedig szeretett, szenvedtek ő általa; és meglehet, hogy Lydie, az árva, boldogan élt volna a családi körben, ha gyöngédebb anyósa lett volna. Neki pedig nagyon elnézőnek, szánakozó és megbocsátó szivünek kellett volna lennie.

Számot adott magának mindezekről, és arról is, hogy mit kell megkisérlenie. Valamit, ami igen nehéz lesz, de ha a jó isten már megadta neki ezt a sugallatot, bizonyosan segiteni fogja tovább is...

Egy hosszas sóhajtás, amely a közeléből hallatszott, figyelmeztette, hogy nem egyedül van a kápolnában. Szeme, amely már hozzászokott a homályhoz, a széke előtt pár lépésnyire egy szegény, börbitélő asszonyt pillantott meg, fakó, szinehagyott ruhában, aki térden kuporodva imádkozott s mellette a földön egy kis motyó hevert, amelyen fekete gyapot-esernyőnek a nyele volt keresztüldugva.

A régi Féniganné, az, aki az imént lépett be a kápolnába, nem szerette a koldusokat; lealacsonyitónak találta az adakozást és az alamizsnaosztó napján, a hagyományos hétfőn kivül soha sem adott egyetlen fillért, egyetlen falatot sem. Egyik paragrafusa volt ez az ő saját törvénykönyvének és örökös vitája volt miatta a menyével, ha ugy együtt kikocsikáztak.

Oh, ha Lydie, abból a félreeső zugolyból, ahol most bünének a nyomora rejtőzött, láthatta volna az ő könyörtelen anyósát, amint odament a szegény asszonyhoz és gyöngéden kérdezte:

De a koldusasszony nem felelt. A fáradtságtól kimerülve, elaludt az imádkozásban, amint ott ült, vagyis inkább roskadt a kifelé forditott sarkain. Féniganné, ahelyett hogy megharagudott volna - mint annakelőtte minden bizonynyal - és durván fölrázta volna azt, aki Isten előtt ilyen illetlen helyzetben hevert ott, véghetetlen szánalmat érzett magában fölgerjedni és elővéve a ridiküljéből a pénzes erszényét, mely ott csörömpölt együtt a kulcsaival, ki sem bontotta, meg sem nézte, hogy mennyi van benne, hanem mindenestől letette a szegény asszony csomagjára.

Aki ismerte a Richard anyját, az a megfontolatlan jótékonyságnak ezt a cselekedetét még rendkivülibbnek találta volna, mint azokat a benső és uj elhatározásokat, amiket a kis kápolnában való időzéséből magával vitt.

Napoléon Mérivet, aki néhány perc óta kis kertjében járkált, a mák között, nagyot kiáltott örömében, amint őt az ajtón kijönni látta:

- Ön, asszonyom, ön volt?... Hallottam ugyan, hogy tologatja valaki ottbenn a székeket, de... sohasem hittem volna...

- Igaz is, hogy valóságos csoda... De hát a csodák önt nem lepik meg, mondá Féniganné, derüs mosolylyal.

- Mérivet ur, egy szivességre kérném... El kell utaznom egynéhány napra, s nagyon nehezemre esik, hogy egyedül hagyjam itt Richardot, kivált ilyen fájdalmas körülmények közt...

- Oh, tudom én, hogy ön derék, nemeslelkü asszony, és hogy csakis az az átkozott kevélysége...

- Hanem, ami a fődolog, Mérivet ur, a fiamnak és mindenkinek csak annyit szabad tudnia, hogy elkisérem Eliset, semmi egyebet. Richard még eszelős reményeket találna táplálni s én előbb személyes meggyőződést akarok szerezni...

- Az ön fia csak azt fogja tudni és remélni, amit ön akar, asszonyom. A távollétében majd ügyelek én reá, meg a grosbourgiakra is; és ha nem érezném magamat elég erősnek ahhoz, hogy nagy esztelenségeket gátoljak meg, itt van mellettem az én derék Cérès abbém, aki a szent Ferenc szelidségével az ő arkangyali vasmarkát párositja... Felelek a fiáról.

S már indulni akart, midőn látta, hogy az öreg ur be akarja zárni a kápolnát. Megfogta a kezét:

- Vigyázzon... Vannak még bent... Egy szegény asszony, aki elaludt, mialatt a jó istenhez imádkozott...

- Az országut temploma ez, mondá. - Mihelyt az ajtó nyitva marad, azonnal betér rajta s menedéket keres a nyomor, amely erre jár. Hagyjuk csak aludni; majd becsukom később... Volt ott azzal a szegény asszonynyal még másvalaki is?

- Volt... valaki, akit otthagytam egy sarokban és akit ott is kell hagyni mindenkorra... a kevélységem, az az átkozott kevélységem... mondá Féniganné mosolygó arccal, legkevésbbé sem hasonlitva már ahhoz a gőgös asszonyhoz, aki pár perccel azelőtt fordult volt be a kis kápolnába.

Az Alexandre ur vezetése alatt egész Franciaországon keresztül-kasul lelkendezve folytatott őrült bujdosás után, különféle megállásokkal, kitérésekkel, óvatoskodással és regényes átöltözködésekkel, Lydie grófné, sőt egyszerüen csak a grófné, a kalauza meg a komornája kiséretében, egy szeptemberi estén Quiberonba vetődött el a Princesse-de-Lamballe-hotelbe.

Az alacsony, penésztől átjárt szobamennyezet alatt s a fullasztó függönyös nagy ágy szuette deszkái közt nyomasztó, álmatlan éjszakája volt; azután, a hajnali harangszóra fölkelve s tolóablakát felhuzva, ködös eget látott maga előtt s alatta a szürke kis teret a törpe-ajtaju román templom előtt, meg vén bretonokat, akik a ködben fóka-durmogással szólitották meg egymást... mindez valami nyomasztó előérzetét keltette benne annak a komédiának, amelyet vele játszottak.

Ez a borus benyomás egész délelőtt tartott, egészen az Alexandre ur visszatértéig, aki a Blanchard-családnak, a saját családjának a keresésére indult, amelynek az emlékezete negyven évi feledés után hirtelen az eszébe jutott egy reggel Monte-Carloban, amikor azon tünődött, hogy az üldözött szerelmeseknek hol találjon menedékhelyet.

Éppen delet harangoztak, mikor sugárzó arccal megérkezett. A gyermekkorában élt Blanchardok apraja-nagyja mind ott aludta már örök álmát a quiberoni homokos temetőben, a Vad-tengerrel szemben, amelynek a hullámverése egyenesen az Azoroktól jön ide három szökéssel. Valamennyi Blanchard meghalt, kivévén egy hajóskapitány-nagybácsit, aki mindig odajárt messze tengerekre, meg a feleségét, aki magánosan élt egy sárga kis házban a port-haligueni partszélen.

A Sárgaházas néni, amint Alexandre elkeresztelte, kész volt bérbe adni a lakását, teljesen bebutorozva, a grófnénak, valamint kész volt arra is, hogy főzzön neki meg a gróf urnak, ha majd megérkezik, sőt átengedte a kis kocsiját is, amely ebéd után eljött Lydie asszonyért, a holmijáért meg a komornájáért - mindezt a legolcsóbb áron, nem is számitva azt a kellemetességet, hogy Lydie ott folyvást szemmel tarthatta a tengert s leshette a Piros-Fehér-Kék-nek a kikötőbe érkezését, amint kibontott szárnyakkal fog bejönni s egészen odaáll a ház elé.

Quiberonnak, amely a félsziget középén fekszik, két kikötője van; az egyik, amely igen közel esik, Port-Mária, a Vad-tengerre szolgál, a másik pedig, Port-Haliguen, Morbihan-ra (kis-tenger), s egy mérföldnyi ut választja el amattól, egész hálózata az apró sikátoroknak, alacsony falaknak, amelyeket kivert a sós levegő, s amelyek majorokat, gyümölcsösöket keritenek be, ezeket az igazi buvóhelyeit a kékek-nek és chouan-oknak.

Mikor Lydie odaérkezett a csöndes kis kikötőbe, amely keskeny és hosszu; fehér jelzőtoronynyal a gátja végén, a rakodó-partjain házakkal, matrózcsapszékekkel, félszerekkel, raktárakkal: a köd szétfoszlott s vele együtt a reggeli nyomasztó érzés is. Enyhe fény aranyozta be a tengert s tüntette föl élesen a horizont kanyargós vonalait, Port-Navallót, Saint-Gildast és a hullámok nyugodtsága ellentétben volt azzal az ágyudörejjel, amelylyel a Vad-tenger csapkodta a szirteket, s amelyet éjjel-nappal hallani lehetett a félsziget tulsó oldaláról.

A kikötő bejárásában egymaga állott a sárga ház, és falainak a szinénél még szembetünőbb volt a Blanchard néni nagy, szárnyas fejkötője, aki hajnal óta takaritgatta a pádimentomát meg a butorait, hogy kellően fogadhassa a lakóit.

Valóságos rejtőzőhely volt egy kóbor kalandornő számára ez a partszéli kis hajlék, ahol mindenütt, a falakon, kandallókon, butorokon kagylók, korálok, tengeri növények, indiai és khinai bálványocskák messze tájakról és utazásokról beszéltek és ahol az a tenger, amelyet Lydie annyira és olyan mindig visszafojtott hévvel szeretett, az ablakok alatt háborgott s minden tükörbe bevilágitott; halászbárkáinak vitorláival, amelyek rendes órákban tértek haza és indultak ismét el, mint egy egész raj fehér sirály.

De mily iszonyu magány volt az, és mennyi nélkülözést szenvedett benne ez a fényüzést kedvelő, hivalkodó asszony! A teignousei világitó-torony, amely minden este kigyuladt az estszürkület lilaszinü ködfátyolában, nem tudta helyettesiteni a monte-carloi ebédlő ragyogását, mikor Lydie a gróf karján belépett a vacsorához.

És a homoksivatagon, amelynek mélabus benyomását csak még öregbitik és ünnepiessé teszik az emigráció történelmi emlékei, az a néhány fürdőző család, amelyek Aurayból, Vannesból jöttek és falusias módon futkároztak a napon, csak nagyon is halványan emlékeztette Lydie grófnét az ő svéd, magyar, nagy- és kis-orosz csodálóira, akik körülrajongták pompás toilettejeit a Kaszinó tündéri kertjeiben.

Itt ez a magányos és nagyon is szép idegen hölgy csak elriasztotta az embereket; ahhoz, hogy megitélhessék és szóba álljanak vele, a gróf megérkezését várták, akinek a yachtján kellett megjönnie. Hogy mikor? Azt senki sem tudta. A vitorlás hajók járása olyan bizonytalan.

Eleinte Lydie nem unatkozott tulságosan. Elfoglalta az uj táj, az elhelyezkedés, az aggodalom, hogy a rettegett férj egyszerre csak ott terem; aztán meg Alexandre, aki folyvást Quiberonban lakott, a Lamballe-hotelben, minden reggel ellátogatott hozzá, kikérni az utasitásait. Nyurga, szikár alakja, amint megállott a sárga ház előtt, az ablak alatt, ahol Blanchard nénivel a lyoni szobaleány beszélgetett, simára borotvált, ragyavert arca, amely olyan volt, mint valami vén ördögé a kackiás fürdői kalap alatt, pierrot-szemei, melyeknek a golyója folyvást forgott - mindig rémületet gerjesztettek a Rosine utódja szivében.

- Legalább bizonyos-e a grófné efelől az ember felől? - kérdé a komorna. - Én, ha ugy rám néz azzal a vizsga szemével és azt kérdezi: «Agarithe, titoktartó-e maga?...» és soha egy szóval se mond többet: mindannyiszor reszketek, hogy valami gyalázatos közlést fogok tőle hallani.

És való is, hogy amikor Lydie még a soisyi klastromban volt, Alexandre már egyike volt reá nézve a corbeili ut fontos személyeinek, annak a különös panorámának, amelyen gyermek-szemei mulatoztak. Az ilyen zsengekori benyomások olyan mélyen maradnak bennünk, hogy Alexandre ur még most is imponált neki. Oh, ha beleláthatott volna a felszabadult szolga kaján kis fejébe, méregtől duzzadó begyébe, aki gyűlölte ő benne a nagyságos asszonynyá lett talált gyermeket! Vagy ha a kezébe került volna az a levél, amelyben a gonoszképü lakáj elbeszélte a hercegnének, hogyan köszöntött be az ő montecarloi szállásukba: «A férj... Fussanak!...»

Hogy e galád furfangosban kedve teljék valakinek, ahhoz ilyen kiszolgált cseléd kellett, a harminc éves alacsony szolgálatban elkeseredett, megposhadt mesztiz sajátos kegyetlensége, aki gyönyörrel tölti ki a boszuját egy uriasszonyon, egy-egy fehér-en. Mert Alexandre ur nem csupán a pénzért dolgozott. Nem csak azért maradt Quiberonban, hogy a számadásokat rendezze, hanem azért az élvezetért is, hogy lesse az áldozatát s tudtul adja neki a faképnél-hagyottságát, vagy, amint elegánsul fejezte ki magát: «feltálalja neki a dolgot.»

Egyszer azonban kellemetlen meglepetés érte, az az aggodalom, hogy váratlan fordulat következik be.

- Alexandre, nézze csak, amott, a jelző-torony irányában... kiáltott ki Lydie a sárga ház földszintjéről, kezét ernyőként tartva a szeme fölé, - nem a Charlexis vitorlájának tetszik az?

- Csodálnám, dörmögött a volt lakáj, szivességből a gát irányába tekintve és csakhamar nyugtalansággal véve szemre a közeledő hajót, amely járására, vitorlázatára, méreteire tökéletesen hasonlitott a Piros-Fehér-Kék-hez.

A hajó kétségtelenül idegen volt, mert ott volt rajta a révkalauz, akinek a bárkája utána volt kötve a hajónak; s nyilván angol hajó volt, annak a néhány öreg halásznak, part-őrnek és vámszedőnek az állitása szerint, akik a napnak ebben az órájában Port-Haliguen-nek egyedüli lakói, és akik egészen a sárga ház éléig jöttek előre, hogy közelebbről láthassák a goëlettet.

Minden ujabb fordulóra szembetünőbb volt a hasonlatosság; sőt egy pillanatban Lydie a verőfénytől elárasztott fedélzeten a kormánykerék mellett ráismert a derék Nuitt kapitány széles vállaira és rőt pofaszakállára.

- Az... isten engem az, dünnyögte Alexandre megsemmisülten, s halkabb hangon, csupán a nyakravalójába mormolva, hozzátevé: Fucscs az egész!...

Hogyan is lehessen valami komoly, következetes tervet kigondolni olyan szeleverdiekkel, amilyen az a kis Charlexis! Nyilván a grófné után való bolondulása érte megint utól. Milyen szerencséje van ennek a haszontalannak... Hát a grosbourgi uraságok mit fognak majd mondani? Hát a szakitásból, a titkos lebetegedéstől várható sápot, ezt a zavaros vizben való egész halászatot mivel fogja ő most pótolni?

És Alexandre ur, máris uj terveket forralva, előrement, hogy elsőnek üdvözölhesse fiatal gazdáját, egészen a jelző-toronyig, ahova csakhamar Lydie is követte, abban a ruhában és fejdiszben, amelyet Charley legjobban szeretett; az arca rózsás és fehér volt a tengeri szél és a nap okozta kettős barnultság alatt, akár csak egy szál vad szegfü, a dünék szegfüje.

A goëlette, melyet erős szél tolt előre, csaknem abban a pillanatban végezte utolsó fordulását a gáttól néhány méternyire s a hátsó oldalán látható lett a nagybetűs felirás: AMPHITRITE-CARDIFF. Kereskedő-hajó volt, ugyanabból a gyárból való, mint a Piros-Fehér-Kék, de nagyobb, olajpogácsával megrakodva, s korántsem látszott rajta az a fényüzés, mely a yachtokat jellemzi.

S a galád Alexandre, a fiatal asszony finom vonásait lesve, gyönyörüséggel figyelte meg rajta a csalódottság ideges rándulásait.

Tiz perccel utóbb az Amphitrite betért a csöndes kis kikötőbe, amelyet egészen megtöltött fehér, csobogó testével és gépezete csikorgásával, amelybe belevegyült a kapitány és a kalauz közt támadt szóváltás zaja. A kemény hangok visszaverődtek a part kövein; de Port-Haliguenben senki sem tudott angolul és a vitának soha sem lett volna vége, ha Lydie, visszaemlékezve az irországi apáca leckéire, tolmácsul nem ajánlkozott volna.

Érdekes tárgy lett volna egy modern festményhez ez az elegáns párisi nő, amint ott ült a fedélzet közepén egy csomó kötélen a szurok és az olajpogácsák szagában; előtte az angol, gutaütésesképü vörös óriás, aki a kicsi, fekete, majomformáju, szőrösképü breton kalauzzal civakodott, mig a matrózok a vitorlarudakon a köteleket huzgálva, ámulva néztek föl a kietlen kőpartra, a gyér alacsony házakra, mintegy megrémülve attól, hogy idekerültek.

Ugy történt tudniillik a dolog, hogy Madec, a kalauz, a hullámverés zajában azt kiáltotta volt: Port-Maria, a kapitány pedig azt értette: Port-Lorient, és a hajóra vette a kalauzt, mert az Amphitrite éppen Lorientba igyekezett. Minthogy a szemközt fuvó szél nem engedte a Port-Mariába való betérést, a révkalauz a félsziget tulsó oldalára irányittatta a hajót, ebbe a port-haligueni kanyarulatba, amely nem igen hasonlitott ahhoz a tágas és zajos révhez, amelybe az angol kapitány beérkezni vélt.

Szerencsére az önkéntes tolmács szelid hangja, szép ruhája és szafir-szeme mihamarabb végett vetett a vitának; de azután nem győzött eleget szabadkozni a kapitány nagylelküsködése ellen, aki szerfölött megkapva ettől a shakespearei jelenségtől, egymás után kinálta meg a hajója födélzetére leszállt bájos Mirandát egy palack ó-portóival, tengerész-messzelátóval, szerecsen-köténynyel, tomahawkkal, jávai papucscsal, kétkézre való japáni pallossal, s végre is elfogadtatott vele egy picike amerikai revolvert, ugynevezett buldogg-ot, amelyet a parancsoló természetű ember mindig a zsebében tartott, hogy döntő argumentumnak használhassa a kalauzok, vámőrök és a tenger egyéb hivatalos személyei ellenében.

Alexandre, alig hogy ebből az ijedtségből magához tért, még nagyobb izgatottságba esett. Amint ugyanis a fogadója kávéházában kibontotta a Petit Journal-ját, a következő ujdonságot olvasta benne:

A szeptember 27-ről 28-ikára virradó éjszakán az olmützi herceg Piros-Fehér-Kék nevü yachtja a Baleari szigetek tájékán összeütközött egy spanyol torpedó-naszáddal és nyomban elsülyedt. Csak maga a herceg meg a hajó szakácsa menekült meg csodálatos módon. Egy mahoni bárka, amely narancsot szállitott Marseillebe, fölvette s elvitte őket a marseillei kikötőbe.

- Mit keresett ő a Baleari szigetek körül? ez volt a Lydie első kérdése, mikor meghallotta a szomoru hirt, melyet minden kiméletesség nélkül közöltek vele. - Monacoból Quiberonba nem arra van az ut.

- Oh, tetszik tudni, vitorlával nem ugy van ám az... egy kis mistralszél, vagy tramontana... veté ellene a vén lakáj, csufondáros megilletődöttséggel a képe apró ráncaiban.

S rögtön ajánlkozott is, hogy hazamegy tudakozódni, Grosbourgba, ahova a fiatal herceg mindenesetre visszatér ujabb eleségért. Ő egyébiránt mindenre kész, amit a grófné kiván, mert a herceg meghagyta neki, hogy engedelmeskedjék a parancsainak. S csupa alacsony hizelgés volt, csupa hajladozás, csupa szolgai furfang és alattomosság, csupa cselédi szemforgatás.

- Igaza van... menjen el oda, mondá Lydie, aki még folyvást bizott, de merengőbb volt, mint valaha.

Abban a lelki homályban, amelyben a legtöbb ember tévelyeg, egy-egy esemény hirtelen villámszerü világot támaszt, fenekéig feltárva az örvény sötétségét. A Petit Journal vészhire ilyen váratlan megnyilatkozás volt Lydiere nézve. Ha Charlexis meghalt volna, mi lett volna ő belőle?

Minthogy képtelen volt arra, hogy anyagi haszonra gondoljon, a nyomor kilátása nem rémitgette. Mi okozta hát azt a hirtelen ijedelmet, amelylyel ez a halál-föltevés megfagyasztotta? Csakis az, hogy épp oly közönyösnek érezte magát kedvese eltünésének az elgondolására, mint ha bármely másik ismerőséről lett volna szó. Hát nem szerette? Bizony, nem. Eddig még kétkedett benne; de most megvolt a bizonyossága.

Hiuságból, unalomból, ellankadtságból jött volt el vele, uj tájakra, váratlan körülményekre vágyakozva. De ölelkezéseik legbizalmasabb pillanataiban is mindig volt kettőjök közt valami, ami különválasztotta őket, valami hideg, áttörhetetlen burok, amely Charlexist ugy vette körül, mint valami kemény védő páncéling, amely megóvta őt mindazoktól a sebektől, amiket ő a társán ejtett, s egyenlőtlenné és gyávává tette azt a tanu és fegyver nélkül való párbajt, amelynek szerelem a neve. Lydiet több izben elfogta mellette a félelem, amikor egy-egy különös mosolyát látta, s eszébe jutottak az apja szavai: «Szörnyeteg az... szörnyeteg, ha mondom»...

És a tábornok kétségbeesett arcának, lángoló, nyilt tekintetü szemének az emléke, amely annyira elütött a Charlexis szemétől, egyre kisebbitette Lydie szivében a kedvesét, akiért mindent otthagyott volt. Oh, ha előlről lehetett volna kezdeni! Mikor az élet olyan egyenesen és egyszerüen nyilt meg előtte azzal a derék emberrel való nem remélt házasságban, minek vetette ő magát őrülten az utvesztőkbe, szenvedély nélkül, öröm nélkül? Hova tart most? Hogyan fog végződni mindez?

Ezen gondolkozott, borzongva, tétovázva a fölszálló esteli ködpárában, a gát köveit verdeső viz susogásában. A hazatérő vitorlák, melyek a ködben nagyobbaknak tüntek föl, kisértetekként suhantak tova. Egyszerre csak a homályba borult gát végén megcsillant a magasban egy láng, a jelzőtorony lámpája. Ugyanabban a pillanatban kimondhatatlan öröm érzése árasztotta el egész valóját. Megérezte a szive alatt a gyermeket, amelyről meg is feledkezett. Büvös változás volt ez, az élet ugy tünt föl előtte, mint amelynek célja van, oltalmazó világossága. Még az apa is emberibb alakot öltött gondolataiban, kevésbbé homályosnak, kevésbbé távolinak tetszett.

Ének, kiáltozás hangjaival lett tele a kikötő. Az evezők dübörögve hulltak a bárkákba, s a parton végig, az alacsony házak ajtajaiból vörös tüzek világlottak ki a ködön keresztül s hallatszott a nyers fa ropogása és pattogása és a tüzhelyek körül a kicsinyek nevetése.

Egy hét mult el anélkül, hogy hir érkezett volna, de Lydiet ez nem nyugtalanitotta, mert hiszen gondolta, hogy Charlexisnek Grosbourgból nehéz lesz másodszor is elszöknie. A fürdőzők napról-napra gyérebbek lettek a tengerparton, a sárga ház egyre magányosabb lett. Jóllehet az évszakhoz képest kivételesen enyhe volt az idő, a köd párázásáról, arról az ó-arany szinezetről, amelyet a fény bizonyos órákban öltött, a szél panaszos bugásáról meg a sirályok őrült röpködéséről érezni lehetett, hogy a nyár a végéhez közeledik... És a félsziget tulsó felén csak annál erősebb lett a Vad-tenger harsogása s minden egyes hullám, amely a szirteken megtört, akkorát dörgött, mint egy egész üteg.

- Ha télen hallaná ezt asszonyom... azt mondják, rettenetes, beszélte Lydienek a szobaleánya, Agarithe, aki egész nap a Sárgaházas nénivel varrogatva, alaposan ismerte a vidéket és borzongott attól a gondolattól, hogy esetleg itt teleljen, ebben a magányban. Abból a sugólyuk-nak nevezett sziklából, mely a Port-Maria mögött süvölt és horkol, olyan bömbölés hallatszik novembertől fogva, hogy az emberek nem tudnak tőle aludni... Ezen az oldalon a tenger nem olyan vad, de annál vadabbak helyette az emberek.

És a lyoni leány elbeszélte urnőjének a csatákat, amelyek Port-Haliguenban az idevaló szardina-halászok meg a concarneaui kalózok közt folynak, akik ugyanerre a tájra járnak halászni. A köddel terhelt, alacsony ég alatt, amelyből szünetlen eső szakad a partokra, ahol éjjel-nappal meggyujtva maradnak a lámpák, látni kellett azt, amint olyankor, ha a rossz idő miatt a bárkák nem mehettek ki a tengerre s az egész kis kikötőt szinte elárasztotta a hullámverés, két-háromszáz orditozó, részeg matróz ostromolta a Le Buez és Le Quellec korcsmákat, amelyek nem akartak nekik italt adni s emelő rudakkal verték el, vagy fazékszámra öntötték le őket forró vizzel, s ők azután önmaguk ellen forditották a dühüket és olyan eszökveszetten verekedtek és öldökölték egymást, hogy a Le Buez terrászáról legurultak a mocskos kőpartra, onnan pedig lefordultak a vizbe, rakásszámra, egymást el nem eresztve.

- Légy nyugodt, leányom, elmegyünk innen, mielőtt ezeket a szörnyüségeket látnók, viszonzá Lydie, meg akarva tartani szobaleányát, akit Lyonban szedtek volt föl s aki igen csámpás és ostoba volt, de az egyetlen arc, amelyről Lydie egyebet olvashatott le, mint gyanakvást és ellenszenvet.

Alexandre ur ugyanis, mielőtt elutazott, megsugta Blanchard néninek, hogy a lakója csak amolyan balkézről való grófné; és Port-Haliguentől Quiberonig az országutnak egyetlen kavicsa sem volt, amely föl ne szedte volna ezt a rágalmat, hogy még szennyesebben adja tovább a szomszéd kőnek. Ez volt az oka annak a rosszakaratnak, amelyet az elhagyott nő maga körül érzett és szinte recsegni hallott minden lépése alatt. Rosszul esett ez a büszkeségének, de nem tulságosan, mert a gyermek gondolata már nagy helyet foglalt el az életében.

Különben nem igen járt ki a házból. Otthon tartotta a zongora, amelyet valami hóbortos skótok ott feledtek Ploërmelben s amelyet ő elhozatott és játszott rajta, szeszélyeit, futamait kibocsátva a szél szárnyain a csendes, kongó kikötőbe, vagy a fürdőpart felé, amely napról-napra elhagyottabb és tágasabb lett.

A széles homoktérségen, amelyen a Sombreuil chouanjai elhullottak, két-három fürdő-kabin maradt még, olyan vendégek, akik erőnek erejével be akarták várni a megérkezendő hajóraj legközelebbi éjjeli hadgyakorlatait. Lydie, hogy kitérjen a rosszakaratu, kaján tekintetek és gonosz mosolyok elől, amelyek szinte sárral fecskendezték be a ruháját, sohasem járt most ezen a részen. Egyetlen sétája a móló-gát volt, kivált amióta nem kellett már lesnie a yacht megérkeztét s fürkésznie a tenger távolát abban a mindig csalódott és oly kinos reményben, hogy meglátja azt a várva-várt vitorlát.

De mégis különösnek kezdte találni azt, hogy Charlexis, vagy legalább Alexandre nem ir.

Végre egy vasárnap - október első vasárnapján, mikor a quiberoni bucsu és regatta volt - érkezett egy levél, de nem az, amelyet várt.

Lydie azon a napon legelőször tudott egy egész órát tölteni a tengeren, anélkül hogy azt a rettenetes émelygést érezte volna, amely lehetetlenné tett rá nézve minden tengeri utazást. De az is igaz, hogy a hajó - a révkalauz hajója, amely a vitorlás verseny célpontjául szolgált - nem mozdult, s azonkivül csendes, derüs, kék-eges idő volt s a Morbihan mozdulatlan, megmerevült tükrén egyetlen fodor sem volt látható; csak a kései évszakba eltévedt nyárias nap csillogott benne.

- Tartson velem a grófné, mondotta a kalauz, ki az Amphitrité-n való békebirósága óta barátja volt. - Felelek róla, hogy az én hajómon jobban fog látni, mint ha akár az alprefektusnak meg a tengerészeti biztosnak az emelvényén lenne.

És már több mint egy óra óta várakoztak ott a széles öbölzetben, messzire künn a sík vizen elveszve mintegy az ég és a tenger közt, kristálytiszta levegőben, enyhe melegben, amely néma elragadtatásba ejtette az embert s azt az érzést keltette benne, mintha csak ugy lebegne a magasban. Lydie sohasem érezte magát olyan közel az éghez, mint most. Milyen jól esett volna megszoritani egy szeretett kezet ebben az isteni nyugalomban, elandalitó enyhületben!

S a különös az volt, hogy bár olyan messzire voltak a parttól, hogy vékony, sötét vonalát nem is láthatták, a viz fénylő, harsány tükre egy-egy lökésben, fuvalomban elhozta hozzájuk a Port-Haliguenben folyó mulatozás minden zaját, a harangszót, a zsivajt, a csimpolya bugását, a dobok pörgését, a kürtök recsegését. Semmi sem látszott és minden hallatszott.

Egyszerre csak hallani lehetett a jeladó mozsárdurrogást s utána a néprivalgást, amelybe éles gyermekhangok sivitottak bele. Azután csönd lett...

S jöttek a verseny-hajók, hosszu sorokban, az elülsők csaknem egymás mellett. Honnan vették a levegőt, amely a vitorláikat dagasztotta, kötélzetüket megfeszitette, egész izmos bordázatukat megrecsegtette s rohanásuknak azt a hatalmas lélekzetet adta, mint egy kohófujtató süvöltése, amelyet szinte hallani lehetett előttük? Alig hogy magas, fehérvörös rukkmadár-szárnyaikat kibontották a kékellő messzeségben, máris itt voltak, körülfordulva a kalauz-hajón, amely hurráh-kiáltásokkal üdvözölte őket, s olyan közel rohanva el mellette, hogy az egyik beleütődött a meghosszabbitott vitorla-rudjába, amely ezer darabra törött, a hajó pedig recsegve-ropogva, összezavarodó kötelekkel, nagy asszony-sikoltozással és matróz-káromkodással kezdett forogni. Egy pillanat s Lydie már fordulni s tova futni látta a barna-vitorláju hajót, amely a csinyt elkövette s amelynek a legénysége csupa concarneaui kalóz volt: az arcuk sápadt, mint a törköly-pálinka, amelylyel tele szivták magukat, a szemük vad, a hajuk összecsapzott, viztől csurgó. Az utána következő ezüstszürke, kacér amerikai yacht megdobogtatta a Lydie szivét, annyira hasonlitott a legénysége a derék Nuitt kapitány kifogástalan matrózaihoz, s mikor a kormányt tartó gentleman, pápaszemes, hosszu new-yorki, aki semmi esetre sem volt olyan elegáns, mint Charlexis, a forduló alatt köszönt neki: szép gyöngy-szemei megnedvesültek.

Nem volt már többé élvezete a versenyben. Kalózok és szárdinások, Noirmontiersből és Houat szigetéről való halászok hajói jöttek elő, fordultak s rohantak tova sebes szárnyakon; ő csak révedező szemmel nézte őket, mint megannyi csüllő és szirti fecske kergetőzését, a távollevőre gondolva, arra, aki őt anyává tette. Mert szerelme, annak is inkább csak bus árnyéka, nem volt már más, mint a felelősség érzete és a most fakadozó anyai gyöngédség.

Hazatérve, semmi sem tudta elvonni figyelmét ettől a kedves gondolattól. A Port-Haliguen kőpartjain nyüzsgő festői népet, a matrózok furcsa és komoly táncát, a tengerészeti biztost, aki ugy fel volt paszomántozva, mint valami pérui tábornok s egy kis asztalkánál ült a Le Quellec korcsma előtt, kiosztogatva a regatta-érmeket, azután a csimpolyaversenyt, a kikötő medencéjében rendezett uszóversenyt, előrebocsátott kacsákkal és sertésekkel - mindebből ő semmit sem akart látni, s hagyta, hogy a szobaleánya maga futkosson mindenfelé.

Este azonban Agarithe, miután Blanchardnéval egy nagy hajólámpást adatott magának, amelynek jó hasznát lehetett venni a sikátorok összevisszaságában, mégis rávette urnőjét, hogy menjen el vele a helységig, megnézni a táncot.

A csillagos ég alatt csipősen fujt már az északi szél, de a falu elején melegség áradt elő az állatokból és emberekből, amint össze voltak zsufolva a szük sikátorokban, amelyeknek a földje szeméttel volt párnázva, meg a piactéren, amelyet egész szekérvár vett körül. Ott folyt a tánc, de csakis nótázás mellett, «mert a dudások nagyon leitták magukat», mondotta Lydienek egy nagy fehér főkötő alá bujt falusi ártatlanság. A sokaság két-három körtánc körül tolongott, amelyeknek a legszebbike a Princesse-de-Lamballe hotel táján forgott.

Egy pincér ráismert Agarithera és nagy ügygyel-bajjal előrevitte őket a nézők első sorába, ahol Agarithe letette maga elé a földre a nagy lámpást, az olajlámpák és lampionok kettős sorába, amely vörös és füstölgő világitással övezte a táncot. Magát a térséget ugyanilyen lámpák világitották meg s azonkivül az összes kocsik, talyigák, bricskák, csézák, delizsáncok lámpásai, amelyek a szomszédos majorok, tanyák és falvak népét idehozták s a félhomályban köröskörül rendszertelen, mozgó tribünt alkottak, hadonázó alakokkal zsufolva.

A nótát, amelyet a halászok, szárdinások nyers, rekedt hangja énekelt, a vaskos cipők ütemes sarokdobogása kisérte, és járta a tánc, mialatt a durva posztó, kimelegedett gyapju fehér-fekete tarkaságának forgatagából, a kacajokból, libegő lélekzetekből nehéz pára szállott föl, egybekeveredve az összetiprott talaj porával, a pipák és lámpák füstjével.

Olykor a kördiszletnek egy-egy világitó darabja elvált a többitől, sötétséget hagyva maga után, amint egy-egy cséza vagy bricska elment, magával vive a lámpásait, a nótáját, amelynek a hangjai elhaltak a sikátorok összevisszaságában:

Lassankint csaknem sötét lett az egész térség. A táncsorok megritkulva s egybefutva, már csak a lampion-mécsektől kapták a világosságot, meg a csillagoktól, amelyek feltünedeztek; s egyszerre mintegy közelebbről hallatszott a Vad-Tenger bömbölése is, kiséretül szolgálva egy szilaj, gyorsütemü táncnótához, amelyet most rákezdtek:

A nehéz szoknyák csattogtak, a hangok lihegve kavarodtak egybe; a tér sötét zugában a szél dudolt és forgott egyedül.

- Menjünk haza, mormolá Lydie, aki ismét azt a különös szivszorulást érezte, amely az ideérkezése reggelén fogta el, ottfenn, a fogadó ablakán.

Agarithe fölvette a lámpást, s hazatértek a kis chouan-közökön, ahol tántorgó árnyékok ütődtek a falakhoz s árokba fordult részeg emberek aludtak el, csuklás közben gajdolva még a táncnótát:

A majorokból megugatták őket a kutyák és gyorsabb lépésre, halkabb beszélgetésre késztették őket.

- Nézze csak, asszonyom... azok a fénypontok ott a tengeren... amik a berkenyefa ágai közt látszanak... Az bizonyosan a hajóraj.

Oh, az a hajóraj, arról ábrándozott Agarithe s vele együtt egész Quiberon. A Lamballe-hotel tele volt vendéggel, port-navallói, vannesi, nantesi látogatókkal, még párisiakkal is, akik látni kivánták a flottát, meg a gyakorlatait.

A pincér, Agarithenak a barátja, emlitett is neki valami párisi asszonyságot, aki az unokahugával, egy gömbölyü szép asszonykával jött ide.

- Nem mondta meg az asszonyság a nevét? kérdé Lydie, akit valami különös sejtelem zaklatott. Nem ugy rémlett-e előtte, mialatt a táncot nézte, mintha a fogadó erkélyén egy büszke tartásu nőt látott volna kihajolni, hajadonfővel, s az anyósát vélte benne fölismerni?...

De Agarithe nem tudta az asszonyság nevét. S Fénigannénak az ittléte különben is megmagyarázhatatlan lett volna. Nyilván csak az ébrenálmodásnak olyan jelensége volt ez, amilyeneket gyakran idéz elő a sokáig egy pont körül forgó gondolat. És Lydie egész nap a multon töprenkedett volt; csoda-e hát, ha megjelent előtte annak egyik alakja?

Igy lehetett ezzel a lyoni leány is, ki miután egész nap a hajórajt hallotta emlegetni, most mindenfelé látta a távolban a lámpáit. Pedig mikor Port-Haliguenbe érkeztek s előttök volt az oceán sötét mérhetetlensége, nem láttak azon egyéb világosságot, mint a jelző-torony fényét, meg a sárga ház földszinti ablakából kivilágitó lámpát.

A lámpa mellett Lydie az asztalon levelet talált, amelyet azonnal felbontott s amely megmagyarázta neki végre azt a rettenetes szivszorulást, amelyet ideérkeztének első óráiban érzett, azt a különös rosszullétet, amely épp ma este is elfogta, mintegy figyelmeztető jeléül annak, hogy balvégzete itt fogja sujtani, ezen a tengerparton, és nem másutt.

Oh, asszonyi sejtelem, előérzet, amely szinte látóképességet ad az összes idegeknek, mi a mi éles megfigyelésünk ehhez képest?

Lydie kábultan betüzte az Alexandre levelét. Hosszu volt, bárgyu volt és hazug elejétől végig, csámpás inas-irás, amelyen borzadással siklott végig a szeme, csak futtában jegyezve meg egyes szavakat: «...meg kellett magát adnia... önkéntesi év... dragonyos-ezred... pénz a közjegyzőnél... a gyermekre háramolható...» Az egész levél foglalata pedig ez volt: «Vége, otthagyja önt. Készitse el a számadást; odamegyek s rendezni fogom; a jövetelemet majd megirom előre, hogy kikerüljünk minden vitát.»

Tudta ő jól, hogy vége lesz ennek; és hogy mit fog csinálni ennek a vak-utcának a végén, azt is elhatározta volt már. De miért ilyen hamar? Miért ilyen csufosan?... Hogy még csak egy szót sem ir neki, a szakitást hirül adó leveleknek azt a reszketeg bucsuszavát; hanem rábizza a dolgot egy cselédre!... Ez már több az alávalóságnál!

Lassankint, amint egyik körülmény megvilágitotta a másikat, fölismerte azt a gyalázatos komédiát, amelyet vele Monte-Carlo óta játszottak, a tragikus bucsuzást, az ő nevetséges bujdosását Franciaországon végig, meg azt a gonoszságot, hogy ilyen messzire hozták el és ilyen sokáig várakoztatták arra, hogy az arcába vágják a sértést...

Oh, Charley, ezt jelentette hát az a kimagyarázhatatlan mosoly meg az a hideg kőre emlékeztető nézés, amelytől Lydie ugy félt! Jól mondta, az apa: «szép szörnyeteg,» szörnyeteg, aki nem tud szeretni, és aki ösztönszerüen huzódozott minden bensőségtől, minden gyöngédségtől.

Ugy végződött ez az ő szerelem nélkül való, nemtelen regényük, amint végződnie kellett... És azok a grosbourgiak, akik közjegyzőt emlegetnek, hát kinek nézik őt? Lám, még a tábornok maga is... Oh, minden egyébnél jobban sértette Lydiet az a gondolat, hogy az a büszke, az a félelmetlen ember, akinek a kétségbeesett szerelme őt olykor meghatotta, haszonlesőnek, kapzsi lelkünek tudja őt hinni.

«A gyermekre háramolható...» Igaz, a gyermek... Abban az erős elhatározásában, amelyre mindjárt az első napon szánta volt el magát, hogy nem fogja tulélni az eszelősségét, nem látta előre ezt a gunyt, a nyolc évi meddő házasság után való kalandos anyaságot. De hát hogyan nevelné föl a gyermekét? Apja sincs, neve sincs, még az anyja nevét sem veheti föl, mert hiszen neki magának sem volt neve soha. Földhöz ragadt nyomor és az ereiben hercegi vér! Mi lenne belőle? elhagyott, elzüllött! Nem százszor jobb-e, ha magával viszi a halálba?

...Igen, a halálba. De milyen legyen az a halál? Kimenni gyorsan, kiszökni ebből a szomoru életből - de melyik ajtón? Ott van a tenger, közel, a szirtek alatt. Csak ki kell nyitni csendesen az ablakot, fölhágni a párkányára, kettőt lépni és...

Az éjszaka és a viz sötétsége visszariasztotta. Cipőt kellene huzni és felöltözni, vagy pedig félmeztelenül menni ki... Ah, de ott van ni...

Tekintete, mely fürkészve járt körül a szobában, megakadt az angol kapitány bulldog-revolverén, amely ott fénylett a kandalló párkányán.

A tükör elibe állva, tapasztalt kézzel bánt egy pillanatig a fegyverrel, visszagondolva az emberek és dolgok egész sorozatára, réveteg szemében már az utolsó órában felvonulni szokott emlékekkel; és amint nagylassan félrehuzta ingének csipkefodrát, hogy a kellő helyre célozhasson: szépségének az érzete megállitotta, szinte sajnálta elcsufitani azt a gyöngyházfehérséget, amelyen egy médaillon fénylett...

Még egy néma fohász a fourvière-i Boldogasszonyhoz, ujjával a fegyver ravaszán, és elsüti...

A szobája ajtaján hallatszó gyors kopogás állitotta meg ujra, s átszólt az Agarithe hangja:

- Asszonyom! asszonyom!... Oh, milyen szép... az a sok világitó pont, ami a tengeren táncol... Megjött a hajóraj... itt van,... hiszen mondtam...

Lydie gépiesen forditotta fejét az ablak felé, amelynek a táblái megrezdültek, megrázva a hatalmas ágyuzástól, amely elfojtotta a kis bulldog kurta és szilaj vakkantását.

Amint Lydie eldőlt, egy messzenyuló villamos fénysugár, amilyeneket a hajók a partokon végigjártatnak, beözönlött a szobába s teljesen elárasztotta kékes lobogásával. Lydienek egyenesen az arcába tüzött az a fény, amelyet az örökkévalóság feltárulásának hihetett. Átesve a vészes lépés kinján, talán ilyen is az, amikor meghal az ember.

Két ütközet közt, elbusultan, mint egy legyőzött, aki kezd hozzászokni a veréshez, mert mi vagyunk a fehérsipkások, irok neked egy ó malomból, amely a hadseregünk főhadiszállása.

Mint legutolsó, grosbourgi levelemben irtam is, azt hittem, hogy kibujtam a nagy hadgyakorlatoknak ez alól a badar robotja alól, és bele is fogtam már egy kedves kis flirt-be két szomszéd zsidó hölgyecskével, akik testvérek; az egyik az imént ment férjhez, a másik most jár jegyben már nagyon takarosan kapkodott mindakettő az egyetlen horog, az egyetlen szem cseresznye után, amidőn Boutignan unokabátyámnak egy sürgönye arra kényszeritett, hogy azonnal foglaljam el a helyemet az ezredtörzsben.

«Felsőbb parancs!» mondotta a vén csacsi óbesterem, hunyoritva azzal a félszemével, amely még megmaradt neki, és többet aztán nem is tudhattam meg, mert Boutignan udvari tiszt, aki mindig attól fél, hogy kompromittálja magát. A kisujjam azonban azt sugja, hogy már megint a tábornok-herceg, az apám, követte el velem ezt a gonosz csinyt. Talán ugy találta, hogy az én otthonlétem nagyon is sok vidámságot és fiatalságot pezsegtet az ő karosszéke körül. Mert hiszen tudod, hogy igen jelentékeny javulás után ismét lefelé gurult az öreg, még pedig több lépcsőfokkal. Az orvosok ezt a visszaesést annak tulajdonitják, hogy lebukott egyszer a lóról; de én ott voltam s láttam, mint fordult le a nyeregből egy ujabb vértolulás következtében.

Én előttem tehát egészen más oka van az ő bajának. Szerette F.-né asszonyt és - bizonyos vagyok benne - valami homályos reménye volt ahhoz, hogy még megkaparithatja. Derekasan meg is rázhatta hát az öngyilkossága hire. Igen, édes barátom, a szerencsétlen asszony, mikor megtudta, hogy otthagytam, golyót röpitett a szivébe vagy a tájékára. Halálán volt ezelőtt egy héttel; azóta nem hallottam hirt felőle. De képzeld el, hogy micsoda képet vághatott Alexandre ur, akit odaküldtünk, hogy rendezze a szakitás költségeit, és akit ott a haldokló ágyánál - találd ki, hogy ki fogadott?... A férj anyja, az F.-né asszony tulajdon anyósa... Hogyan került az oda? Mikor a két asszony gyülölte egymást! Ott volt-e a házban a férj is? Én csak annyit tudok, hogy Alexandre urnak visszacsapták a képébe a pénzajánlatait, ami korántsem volt visszatetsző a hercegnének; az apám pedig irt nekem ennek az öngyilkosságnak az alkalmából egy hosszu levelet, amely olyan ravatalszagu és érzelgős, mint valami 1845-ből való keringő.

Már hogy az én szerelmem végzetes lett volna arra az ártatlanságra nézve? Dehogy is; bosszuságból, unalomból ölte meg magát, nem tudva, hogyan szálljon szembe az élet borujával. Tiz évvel több a vállamon, s én is képesnek érzem magamat ilyesmire a legcsekélyebb okból is, kivált ha ez a tiz esztendő ahhoz a pár héthez hasonlit, amelyet az ezrednél töltöttem. Nem mintha éppen fárasztana a história; mint titkárja és unokaöcscse az ezredesnek, mint fia a papának s herceg magam is, föl vagyok mentve minden szolgálat alól s egész nap itt ásitozhatnám az ágyamon, a szobámban, amely Melun legszebb terére néz. De hát, Melunben lakni? hova menjek? kivel legyek?

A tisztek, akikkel a közös asztalnál találkozom, amikor Boutignan bátyám beinvitál, csupa diáktársalgást folytatnak. Nem is egyebek ők jobbadán, mint diákok. Tizéves korukban becsukták őket valamelyik liceum udvarába, vagy a kegyes atyák konviktusába, s onnan kikerülve, ismét Saint-Cyrben vagy Saumurban lettek bennlakók, ahonnan aztán a kaszárnyába jutottak, alig téve egyebet, mint börtönt cserélve.

Nem tudnak az életről semmit, s most is csak a régi preceptoraikon mulatnak és olyannak nézik az ezredeseiket, mint azelőtt a professzorukat. Néhány nagyralátó kivételével, aki magol és töri magát a lámpa mellett - megannyi csillag nélkül való Bonaparte, aki utban van az Elysée vagy Satory felé - csaknem mindnyája folyvást arra gondol, hogy kibujjék a gyakorlat, a lecke alól, elsiessen Párisba és mulasson.

Az adomáik, emlékeik mind csak a kollégiumból meg a kaszárnyából valók. Háboruban alig volt egy is.

Ebéd után egyik-másik, gőzölgő bajuszszal, hajmeresztő kalandokat beszél el, amelyekben csakugy csittegett-csattogott az istennyila s hullott a fejökre a veszedelem, mint a jégeső, annyira, hogy a dolmányukból egy arasznyi sem maradt épségben, a lovaik pedig megvadultak, de még ők maguk is... Persze, ha jobban odafigyelsz, megérted, hogy nem ütközetről van szó, hanem zivatarról, amely ujesztendőkor vagy junius 14-ikén érte őket utól, mikor ki voltak rendelve a szenátus vagy a törvényhozó testület elnökének a kiséretére. Más ütközeteik nem voltak, és sajnálják.

Én is, mert azt kérdezem magamtól, hogy mindezek az uriemberek, akik olyan jól beválnak a parádéra, valóban háboruba valók-e, és hogyan viselnék magukat a csatamezőn. Bátran, mindenesetre! Minden francia ember bátor, mikor érzi, hogy nézik. De vajjon elszántak tudnának-e lenni a tüzben, önálló, helyes elhatározásra képesek? Ez a kérdés. Szemébe kellett nézni már a halálnak, hogy az ember felelhessen a maga hidegvérüségéről, mikor a pillanat és a körülmények ellene vannak.

Az apám beszéli, hogy egyszer, Krimiában, mikor mint Bosquet tábornagy hadsegéde valami parancsot vitt a gyalogos vadászoknak s ott kellett hagynia a meleg, biztos menedéket és nekiindulnia a golyózápornak, egyszerre valami nehéz lankadtságot érzett a lábaiban és csak nagy kinnal kelt föl a bajtársai éles és gúnyos pillantásai alatt, akik már ugy kezdték találni, hogy nagyon is maradozik. A rettegésnek az a pár perce életének legiszonyubb pillanatai közé tartozott. S beszélt apám egy bajtársáról is, aki dandárparancsnok volt az afrikai vadászoknál s aki arról volt ismeretes, hogy rettenetes kólika fogta el, valahányszor rohamra kellett menni. Volt a pisztoly-tokjában egy kis üveg tiszta abszint, amelyet egy hajtásra kiüritett, s amikor az aztán a kobakjában volt, akkor előre rughatott, mert csak holtrészegen tudott harcolni.

Oh azok a hitvány idegek, amelyeket a veszedelem összekuszál, megbomlaszt az egyikben, s elsimit, meghiggaszt a másikban! Azon az éjszakán, amikor az én szegény Piros-Fehér-Kék-em elsülyedt, volt a hajómon egy dr. Engel nevü nagy entomológus, Emin pasa kisérője, a ki Port-Mahonba igyekezett, hogy a sziget flóráját tanulmányozza. Ez az ember, a tudomány kalandora, bivalyvadász, aki százszor látta már a halált, még pedig a legvészesebb pillanatokban: őrjöngött a félelemtől, amint a viz ellepte a födélzetet. Zokogott, orditott, hogy ő nem akar meghalni, s torkon ragadta Nuitt papát, aki végre is megkötöztette a matróz-fülkében, s a szegény ördög azután ugy merült a viz alá, a deresre kötözve. S mig az olyan erős elméjü ember, mint Engel, ily erkölcsi leromlottságot mutatott: a szakácsom, a fedélzetnek egyik sarkában kuporogva a téafőzőjével meg a borszesz-lámpájával, csupán egyre gondolt, mialatt a fölszálló viz csuklandozását és a vizálló rekeszek szétrobbanását hallgatta: arra, hogy nekem még egy utolsó csésze forró téát készitsen a végső alámerülés előtt. Ő volt különben az egyetlen is, aki velem együtt megmenekült; de mindvégig nyugodt, hidegvérü maradt, még pedig a lehető legtermészetesebben, mig én - alkalmazkodtam.

Egyike azoknak a keveseknek, akikkel itt érintkezem, egy tartalékos hadnagy, aki engedelmet kapott arra, hogy a hadgyakorlatok után is az ezrednél maradjon, pótszolgálatra. Mégis csak furcsa izlések vannak a világon. Ez szenvedéllyel csüng a katonáskodáson: szeret szolgálni, engedelmeskedni, szereti a gyakorlatot, a fegyelmet. Fia különben az egyik erdőkerülőnknek, akit a vadorzók elneveztek indiánnak. Figyelmébe ajánlom a filozófiádnak a katonáskodás emez átöröklését, amely alól ez a szálas, vaskos legény, aki a párisi nagy áruházak egyikében a selyem-osztály főnöke, nem tudta magát kivonni.

Ismered a napszámosoknak azt a hatalmas étvágyát, amelylyel szinte bennünk is fölgerjesztik az éhséget, mikor ugy lekanyaritanak maguknak egy darab kenyeret s oldalvást tömik be a szájukba a kés hegyére szurt nagy falat hust vagy sajtot. Nos hát, Sautecoeur hadnagy ezt az érzést kelti bennem. Képes volna megszerettetni velem a katonaéletet, ha ugy elnézem, hogy mennyire kedveli, milyen öröme telik a leghitványabb teendőkben. Ordinánc- és zászlótartó-lélek. Sir, mikor a Déroulède verseit olvassa, és lelkesedésre gerjed a szépen kifényesitett kabátgombok láttára.

Az öreg indián nélkül, akinek ő büszkesége, meg a fiatal felesége nélkül, akit imád, hogy itthagyná a selyemboltot s menne el Tonkinkba, Szenegálba, hogy a nagy nap eljöveteléig a sárgabőrüeken meg a feketéken gyakorolja magát! Ámde az apa, mikor karonfogva sétál az ő dragonyostiszt-fiával, mámoros a gyönyörüségtől; s mikor a kis menyecske, - vékonyka, csunya és csábitó, mint a bün, - el-eljön Melunbe, hogy együtt reggelizzék az urával, a hadnagy urnak ugy tüzel a szeme, hogy nem volna tanácsos közel ereszteni egy puskaporos hordóhoz.

Érthető, hogy nem szánja el magát egykönnyen a Dakarba menetelre. Magam is, mióta egyszer a Marne partján villásreggelivel vendégeltem meg a fiatal párt és a csizmámnak érdekes párbeszéde volt egy takaros, feszes és korántsem vad kis cipővel, föltettem magamban, hogy gyakrabban fogok majd cserkészni a remetelak körül, ahol a hadnagyom felesége az év egy részét tölti, hogy gyönge torkának üdülést szerezzen a fenyvek közelében. Addig is még jobban tüzelem a férjet, aki már eddig is olyan tisztelettel és imádattal viseltetik a nevem iránt, hogy majd meghalok miatta nevettemben. Ha ez az ember valamikor a felesége mellett talál engem, a bánatába némi büszkeség is fog vegyülni.

Ezen a golyhón kivül senkivel sem vagyok az ezredemnél szorosabb viszonyban. Azt az észrevételt tettem, oh filozóf barátom, hogy a pohos szabó mindig pőtyögős mellényeket csinál az embernek s hogy az olyan arcképfestő, akinek nagy orral kedveskedett a végzete, rátukmálja azt minden modelljére. Valószinü, hogy az alanyiasságnak ugyanilyen tüneténél fogva találom én az összes bajtársaim arckifejezését álmosnak és mogorvának, mintha a «halálra unom magamat» igét az összes időkben és módokban, jelenben, jövőben, cselekvő és szenvedő alakban végig hajtogatnák. Az általános hadkötelezettség teszi-e ezt, s a francia ifjuság a katonai nyüg egyformasága alatt elvesztette-e mindazt az életkedvet és önállóságot, ami még megvolt benne? Annyi bizonyos, hogy az 50-es dragonyosokon nem igen látszik, hogy kedvök telnék az életben, vagy hogy egyáltalában gondolkoznának. Sautecoeur bárgyu, de ő legalább hisz az életben, mozog, nyüzsög, kivált a mostani nagy hadgyakorlatokban.

A hirszolgálattal van megbizva s nem alszik, nem eszik, folytonosan zaklatja az embereket és az állatokat. Sőt azt hiszem, hogy a tulságos ügyeléssel és az ellenség megtéveszteni akarásával, halomra döntötte a tábornokaink terveit, ezt a két nyugalmas atyust, akik nem szeretnek korán kelni. A törzskarban egy meglehetősen furcsa rajz jár kézről-kézre, amely ugy ábrázolja őket, mint két vén invalidust, akik békésen kugliznak és bottal kergetnek el egy kutyát, amelynek a nyaklójára ez van felirva: Hirszolgálat, és mely bolondos ugrándozásával feldöntötte a babáikat.

Ezt a torzképet a dandárom egyik közkatonájának tulajdonitják, egy Borski nevü lengyel eredetü, nyurga, szőke, vékony-ajku, borult-szemü párisi fiunak.

Most önkénteskedik, s a szolgálat terhe alól azzal mentette föl magát, hogy igen sikerülten rajzolta meg, kétféle krétával, az ezredes arcképét s hozzá fogott az enyémhez is a malomnak egy padlásszobájában, melynek apró szelelőlyukai vannak s mely tele van buzás-zsákokkal - midőn beállit egy bajtárs és azt mondja:

- Végem van!... mondotta erre elsápadva a szerencsétlen, és láttam, amint egy pillantást vetett a szelelőlyukakra, amelyek nagyon is kicsinyek ahhoz, hogy rajtok elmeneküljön.

Azt gondoltuk, hogy a kuglizó-képről van szó; de este unokabátyámtól megtudtam, hogy az eset sokkal komolyabb. Borski, aki egy pénzhamisitó bandának tagja, régóta rajzolgatott már, páratlan ügyességgel, bankjegyeket. Közte és a bank közt egyike folyt azoknak az elkeseredett és titokzatos párbajoknak, amelyekről nem igen értesitik a közönséget; a bank folyvást ujabb lemezeket, bonyolultabb rajzokat készittetett, amelyeket ő nyomban fölismert és utánzott. Sok pénzt szerzett igy, amit arra használt föl, hogy kielégitse vele egy igen szép leánynak a szeszélyeit. Az egész ezred csupán erről beszél...

Nekem folyvást az eszemben van az a hirtelen megdöbbenés, melylyel a fiu felugrott és a szelelőlyukak felé nézett. Mennyi élet volt abban a mozdulatban és azokban a szemekben; mennyi tüzelőt emésztett föl egy pillanat alatt. Oh, Vallongue, milyen lehet az élet az ilyen legényre nézve, micsoda értékök van benne a leglaposabb dolgoknak is! Egy-egy levél, amit kap, egy váratlan kopogtatás az ajtaján, egy tekintet, amely végig néz rajta az utcán, maga az az utca is, a ház, amelyből talán rálesnek, a lépcső, amelyen majd menekülnie kell - minden érdekes és életbevágó neki. Nem unatkozik az egy pillanatig sem. Ki van élezve minden érzéke; s folyvást ébren tartja minden képességét. Milyen jól eshetik neki egy pohár bor s micsoda élvezet egy szerelmi éjszaka, amelyről azt hiheti, hogy az utolsó éjszakája! Nem is számitva, hogy ezek a törvényen kivül álló emberek micsoda őrült odaadásra, önfeláldozásra gerjesztik a nőket.

Valld meg őszintén, barátom, nem szeretnél-e egy pár évre a Borski bőrében lenni? Büntettet követett el, jól tudom. De majdnem ideális büntettet, fegyver nélkül, erőszakosság nélkül valót, olyat, amely sem be nem mocskol, sem nem vad, hanem szép, tiszta munka, ugy estenden, a lámpa mellett, szemben egy igen takaros viseletü szép leánynyal, aki könnyüvé, költőivé teszi a fáradozását. Milyen más az az élet, amelyet mi folytatunk, te meg én! Várom a válaszodat, erre a tárgyra nézve, filozófus uram. Annyi bizonyos, hogy én irigylem ennek a Borskinak az életét, amelyhez képest az enyém lapos és zsibbadt... Élni, oh, élni!...

A minap, a zárt vasuti kocsiban ülve, valami szunyogfélét nézegettem, amely ki akart menekülni, s érezve bár a láthatatlan akadályt, dühösen, lankadatlanul verte az ablakot. Pici testének egész erejével rontott neki, reszketve, fejjel előre, kinyujtott szipolylyal, s ez igy tartott két órahosszat, az egész uton, Melunig. És én csodáltam ezt az elkeseredett kis jószágot, amely azt a kevés pillanatot, ameddig élhet, arra forditotta, hogy lázongott a börtöne, egy elsőosztályu kupé unalmas, fullasztó levegője ellen...

Hogyan segitsünk magunkon, Vallongue? Hogyan vergődjünk ki nyárspolgárias életmódunkból? Valami büntettel, mint Borski, vagy olyan eszelősséggel, mint az a szerencsétlen asszony Quiberonban? Én ki fogok belőle menni, annyi bizonyos; de mikor, de miképp? Ah, ha az álmok igazak volnának...

Hallgasd meg csak azt az álmomat, amely a mult éjjel zaklatott. Szemközt a malommal, egy répaföldön, a műszaki katonák sáncot ástak s a földben egy rengeteg nagy könyvet találtak, melynek a vörös metszését tönkre tette a penész a melyben csakugy nyüzsögtek a pondrók meg a hangyák. Két katona hozta be az asztalra, ahol a törzskar éppen megebédelt. A könyv cime Világalmanach volt és sürü, apró elzevir-nyomásban megvolt benne a földgömb jelenlegi összes lakóinak az életrajza, vezeték- és keresztnevükkel s életöknek főbb mozzanataival az első naptól fogva az utolsóig.

- Bocsánat, uraim... hadd nézzem először én... mondá az ezredes, égő szivarával intve, hogy ne kapkodjanak. S mialatt vagy huszan ott tipegtünk körülötte, ő igen nyugodtan levelezett a nagy könyvben, hunyoritott azzal a kicsi félszemével; de a helyett, hogy legelőször is a maga betüjét, a maga nevét nézte volna, a mieinket keresgélte, mintha félt volna attól, hogy a saját sorsát megismerje. Utána a többiek is mind ugyanezt a gyöngeséget árulták el s nem merték megnézni a saját életrajzukat.

- Nézzék csak, uraim, az O betüt... Olmütz... Hány éves koromban és hogyan fogok meghalni?

Hogy dobogott a szivem, mialatt a leveleket forgatták! Végre az ezredes elkezdte olvasni a maga parancsoló hangján: Charles-Alexis Dauvergne, olmützi herceg...

S hirtelen elhallgatott, a többiek pedig elsápadtak, s egyenkint vonultak ki a szobából, rám sem tekintve, és egyedül hagytak a roppant könyvvel, amely betéve hevert az asztalon. Őrült kiváncsisággal nyitottam ki, kerestem föl a nevemet, s akartam olvasni. De a szavak összezavarodtak, egymásba folytak, olvashatatlanok lettek; iszonyatos volt a sorsomat jelentő soroknak és betüknek ez a zürzavara, amelyben meg volt irva minden és nem volt olvasható semmi...

Szól a trombita: lóra! Közeledik az ellenség, pedig csak holnaputánra várták. Nyilván Sautecoeur hadnagynak valami balfogása van a dologban. Szervusz, te filozóf!

Öt héttel Fénigannénak Elise hugával való elutazása után, egy kis vasuti omnibusz, amely Soisyből jött a novemberi reggeli köddel boritott fehér országuton, megállott az uzellesi kastély előtt. A rácsos kapu harangja kétszer kondult meg, mintegy eltompitva a ködtől; csak a második kondulásra jött elő Rosine Chuchin, az apja, meg a kocsis, akik a kertészné házikójában épp javában szürcsölgették a zamatos kávét, amely friss tejszinből készült. Éppen mikor a kapuhoz értek, látták, hogy az omnibuszból Féniganné asszony száll ki, egyedül, beburkolózva és álmosan, mint aki hosszu, éjszakai utat tett.

- Rosine, az ágyamat, odavagyok... mondá a nagyasszony, keresztül menve az udvaron s észre sem véve mindnyájoknak a hüledezését, éppoly kevéssé, mint a nyitva maradt kertész-házikó asztalán sorban álló és gőzölgő ibrikeket.

Valóban nagyon fáradtnak kellett lennie. De lassankint a szoba enyhe melege és a megszokott környezet föltalálása visszaadott a jó asszonynak annyi erőt és életet, hogy több kérdést intézhetett Rosinehez, aki az öreg komorna helyett segédkezett neki a levetkezésben.

- Nem kell. Csak azt akartam tudni, hogy nem változtatott-e valamit a rendes életmódján.

- Semmit, asszonyom... Nem jár ki, a műhelyben terittet magának, s ott tölti az egész napot, leveleket irogat, célba lövöldöz, és dudolgat, amint már szokása... Néha sétál egyet Mérivet urral a gyertyánosban; ennyi az egész.

- Dehogy. Az abbé ur majdnem mindjárt a nagyságáék elutazása után összeszólalkozott a plébános urral a Lucrioték miatt, s mindjárt el is hitták a püspökhöz Versaillesba... Onnan aztán nem jött vissza többé.

- Szegény Cérès abbé... sóhajtott Féniganné, szeliden bánatos hangon, amelybe belevegyült az a kéjes érzés is, hogy elnyujthatta tagjait az illatos, büvös lepedők közt, a maga megszokott ágyában.

Rosine nem tudta mire vélni a dolgot, hogy urnőjét olyan elnézőnek látja a koldusok és csavargók plébánosa iránt.

- Igy hát Richard még vasárnap sem ment el hazulról, még a kis kápolnáig sem látogatott el, hogy kedvében járjon az ő öreg barátjának?

- De asszonyom, hiszen a kis kápolna be van csukva... Mérivet ur a Cérès ur elmenetele után nem engedte meg, hogy az ő templomában más pap mondjon misét.

- No ez nagy ujság, mondá az öreg asszonyság, akinek nyugodalmas arca ellenmondásban volt azzal a csodálkozással, amelyet mutatott. A való az, hogy Féniganné, akit a kis Napóleon levelei folyvást mindenről értesitettek, ebben a pillanatban csak meggyőződést akart szerezni arról, hogy minden ugy történt-e, amint ő tudta.

- Soha... Richard ur csak azt tudta, amit a nagysága mindnyájunknak mondott, hogy pihenni tetszik menni a tenger partjára, az Elise nagyságához.

Rosine arcátlanul hazudott, azzal a kettős ravaszságával, amely mint parasztleányban és mint cselédben megvolt benne. Alexandretől megtudta a volt asszonya nem sikerült öngyilkosságát, meg az anyósnak az ottlétét, aki - nagy csodálkozására - egyedül jött haza, bár ez a hazajövetel a Lydie meggyógyulását jelentette. Tudta azt is, hogy a grosbourgiak milyen folytonos izgatottságban élnek s mint fáradoznak azon, hogy a Richard örökös kihivásai valahogy a kezébe ne kerüljenek a fiatal hercegnek; sőt felvilágositást adhatott volna Fénigannénak arról a szünetlen kémkedésről is, amelylyel Alexandre, felsőbb parancsra, az ő fia levelezését megvigyázza.

De pár pillanat óta az asszonyság fáradtnak, szórakozottnak látszott s csak félfüllel hallgatta azokat a dolgokat is, amelyek rendszerint legjobban érdekelték, mint például a marmoták, meg a kertésze csinyei. Miután behozatott magának egy csésze meleg tejet, amely ugyancsak kevéssé hasonlitott ahhoz, amelyet ottlenn ittak az imént, elbocsátotta Rosine Chuchinet, jobban örülve az ő fecsegésénél annak, hogy egyedül lehessen abban a szobában, amely tele volt emlékekkel s elringathassa magát a mélabus őszi kiáltásoktól, amik az országutról hallatszottak: Nyulbőrt... rongyot, ócska vasat!... Több mint harminc év óta hallotta ugyanazt a fátyolozott és szelid asszonyi hangot, amely reggelenkint végigjárta az utat, de csak a hideg hónapokban, mert a falusi rongyszedőnét tavaszszal és nyáron elfoglalta a földmüvesmunka. És félálmában ugy tetszett, mintha az az eltávolodó hang, amely életének különböző régi korszakaival vegyült egybe, egész halmazát vonná magával az emlékeknek és letünt óráknak... Rongyot... Ócska vasat!...

Kettős gyors és ismerős kopogtatás dobogtatta meg a szivét és nyittatta fel pislogva a szemét.

Hidegen váltak volt el egymástól, éppen csak az arcukat értetve össze, egyetlen szó nélkül. És öt hét alatt egyetlen levelet sem irtak egymásnak. S az anya még most is, látva azt a hideg és rideg arcot, azokat a haragos szemeket, amelyek elfordultak tőle, megértette, hogy még egyre tart köztük: a harag.

De a helyett, hogy elszomorodott volna, mosolygott: s Richardot akarata ellenére ott tartóztatva a kezénél fogva, leültette az ágya szélére, mert sok, nagyon sok mondanivalója volt a számára.

- Dehogy... ha már itt vagy, jobb szeretem, mindjárt... Maradj itt és hallgasd...

S szeliden és egyszerüen hozzáfogott quiberoni utjának az elbeszéléséhez: hogyan jutott eszébe ez a gondolat az után a rettenetes jelenet után, amely köztök a melegházban lefolyt, hogyan támadt benne az a mély meggyőződés, hogy a fia szemrehányásai igazat mondtak, hogy ő Lydie iránt épp ugy, mint mások iránt, nem volt eléggé elnéző, és hogy meg kell kisértenie, hogy legalább részben jóvátegye a bajt, amit okozott.

Azután elmondta, hogyan érkezett abba a kis helységbe, Lorienttól nem messzire, ahol Lydie rejtőzködött, mint várakozott és ügyelt ott néhány napig, s végre meghatva a fiatal asszony magányos és tisztes életmódjától, büszkén viselt elhagyottságától, mint kopogtatott be egy reggel a sárga házba, ahol nagy bámulatára Lydiet haldokolva találta, egy falusi doktor kontár kezeiben, aki a késeivel reszketve metélgette azt a szőke és rózsás keblet, hogy kivegyen belőle egy revolver-golyót.

Richard mozdulatlanul hallgatta, lesütött, félreforditott arccal, hogy eltitkolja benyomásait, amelyekről az anya csak a kezében tartott kéz révén adott magának számot, ez előbb csökönyös kéz révén, amely lassankint engedékenyebb, érzékenyebb lett s végre egészen átengedte magát és azzá lett, ami kicsikorában volt: az anyába fogózkodó gyermek bizó és gyöngéd keze: «Vezess, anyám, ne hagyj el.»

...Lydie, ha annak a zug-felcsernek a kezében marad, nem élt volna meg; de szerencsére éppen ott volt a hajóraj, s vele együtt néhány seborvos, meg jég, meg karbolvatta, meg mindenféle fertőtlenitő szer, amiket bőkezüen a rendelkezésére bocsátottak a betegnek, az Elise révén, aki csupa jó barátokra talált az egészségügyi karban. Ugy bizony, Elise, a jó kis Piroska, akit sohasem hitt volna az ember olyan kitartó könyörületre, odaadásra és tapintatosságra képesnek, és aki napjait és éjszakáit ott töltötte a vetélytársa, az ellensége ágyánál, azután pedig eltünt, mihelyt Lydie éledezett és ismerni kezdte a környezetét.

Alig hogy felocsudott a láz fantasztikus látományaiból, az első igazi és élő arc, amelyet maga előtt látott, a leggyülöltebb arc volt, azé, akit egész szerencsétlensége okozójának tartott, az anyósáé. Messziről kellett visszatériteni ezt a halálra keseritett lelket, amely még most is az utolsó, fájdalmas csalódását sinlette és tiltakozott az ő gyöngédsége és gondviselete ellen.

- Nem, nem, hagyjon el, nem vagyok méltó... Sem ön, sem a fia nem felejtheti el ezt soha... Micsoda jogon gátol meg engem, gonosz asszony, abban, hogy meghaljak?

Szándékosan kereste a sértő szavakat, kavarta föl égő emlékeit, amelyeknek tüzes hamva még most is pörzsölte a sebét. De szerencsére nem anyóssal volt dolga, hanem igazi anyával, büszkeség nélkül való, türelmes szivvel, akinek folyvást csak az volt a gondolata:

Oh, mint remegett most Richard keze s mint szorongatta azt a kezet, amely fogta...

...Lydie a gyöngéd bánás és türelem révén napról napra jobban nyerte vissza az életkedvét s hagyta magát ápolni, jóllehet bizonyos sötétség maradt meg szép szemének a mélyében, s makacsul mindig csak asszonyának szólitotta azt, aki őt sohasem nevezte másképp, mint leányának. Különösen a megbocsátás lealázó gondolata ellen lázongott, és ellentállását csak Alexandrenak az odaérkezése győzte azután le, akit a grosbourgiak küldtek ki, hogy rendezze «a szakitás költségeit».

A beteg a szobájából hallotta azt a gőgösen fenhéjázó és felháborodott hangot, amelyen Féniganné azt a kiküldött vészmadarat elutasitotta és meghagyta neki, hogy csak vigye vissza hamarosan a pénzt a hercegnének.

- Mert akármilyen gazdag és akármilyen fösvény is, soha sem lesz elege ebből a hitvány pénzből, hogy megváltsa vele a fia őrültségeit és gonosztetteit.

Lydie, meghatva attól, hogy igy oltalmazzák és meg is bosszulják, sirva tárta karjait a szobába visszatérő anyósa elé:

Ez az anya szó, amelynek a kimondására elszánta magát, utját egyengette a kibékülésnek. Csak idő és gondviselet kérdése volt már a többi; Féniganné napról napra gyöngédebb lett, meggyőzve magát arról, hogy a Lydie büne pusztán csak lázongás volt, függetlenségre való őrült vágyódása olyan természetnek, amely szabad levegőre van teremtve és bezártnak, rabnak hiszi magát. Az olyan becsületes, olyan gyöngéd érzésü sziv, mint az övé, csak gyülölséggel gondolhat vissza egy olyan hideg és lelketlen fiura, amilyen az a Charley. Nem kellett itt visszaeséstől tartani; a bánkódás, az előlről kezdés ki volt zárva. De igenis megdöbbentette Lydiet a rendes életbe, a családi tüzhelyhez való visszatérés gondolata.

Szemtől szembe álljon Richarddal, akit olyan ridegen, olyan gonoszul otthagyott?... Feledheti-e azt Richard valaha?

- De mikor szeret és sajnál, és egyetlen napig sem szűnt meg téged szeretni!

- Ha ön olyan nagyon bizonyos ebben, miért titkolta előtte, hogy hozzám jön?

Semmi sem olyan ragadós, mint a félelem. Féniganné, ilyen félénknek látva a menyét, aki különben eléggé fölépült már ahhoz, hogy őnélküle is ellehessen, elhatározta, hogy egyedül tér haza és azt mondja Richardnak:

«Ime, ezt tettem. Remélni engedtem a feleségednek, hogy ti még együtt élhettek és boldogok lehettek. Mit gondolsz?»

A szobában siri csend uralkodott. Richardnak még folyvást láthatatlan volt az arca, a keze pedig tüzesen és reszketve kulcsolódott anyja kezére.

Az anya, bár el volt készülve a háladatosságnak erre a kitörésére, sugárzó arccal nézett rá; meg volt jutalmazva minden fáradozása. De valami meglepte, s mialatt fiának kurta, merev haját borzolgatta, azt kérdezte magában:

Zavarodottságot, feszültséget érzett, melynek a magyarázatát azonnal megadta Richardnak egy szava, amint félénken fölemelt szemmel kérdezte:

- Oh, milyen jól esett ez... Ha tudnád... az a gyermek... mikor én annyira kivántam mindig, hogy gyermekünk legyen!... A közeledés sohasem lett volna lehetséges, ha az köztünk van. Annyira éreztem ezt, hogy bár őrült vágyam volt őt viszontlátni, még csak meg sem kisérlettem, hogy megtudjam, hol van... Oh, az a gyermek... többet gondoltam rá, mint őreá magára... De most már vége. A te jóságod, imádott anyám, visszahozza Lydiet, látni fogom őt... Sőt csodálom, hogy már is haza nem hoztad. Miért?

Féniganné zavartan forditotta félre a tekintetét. Nem értett a hazudáshoz. Richard folytatta:

- Olyan borus hely lehet az a kis Port-Haliguen, igy tél közeledtével. Lásd, ha a sötét gondolatai ujra erőt vennének rajta...

- De végre is, te rossz fiu, csak haza kellett jönnöm. Irtak nekem, hogy folyvást sürgeted azt a párbajt és hogy Grosbourgban egyebet sem tesznek, mint lesik és elfogdossák a leveleidet.

S karjainak egész gyöngédségével magához ölelve fiát, az anya hévvel beszélt tovább, most már erősnek érezve magát:

- Édes fiam, aki olyan jó, olyan egyeneslelkü vagy, hogy nem szántad meg azt az apát, azt a dicsősége teljességében lesujtott katonát, aki bénultan a székéhez szögezve kapja a te sértéseidet, gyalázkodásaidat, amik a fiának szólnak? Lehet-e ennél szörnyűbb gyötrelmet képzelni? Kénytelen lemondani arról a szerepről, hogy családjának a feje, védelmezője legyen, s az asszony apró, gyáva fogásaihoz, furfangjaihoz kell folyamodnia, aki vigyáz minden postára és megvesztegeti a levélhordókat... Boldogtalan ember: hiszen belehal abba, hogy nem verekedhetik és nem halhat meg a fia helyett... S téged ez meg nem hatott!

Richard kiragadta magát az anyai ölelésből és járkálni kezdett a szobában.

- Igen, tudom, öreg barátunk eleget beszélte nekem ezeket a dolgokat, s neked is csak azt felelem, amit neki mondtam, hogy azok az emberek sokkal több rosszat tettek nekem, semhogy megszánhatnám őket. Mindnyájan, a fia, az apja... oh, mennyit szenvedtem...

- Szenvedtél, főképp a büszkeségedben. De az anya, aki attól fél, hogy megölik a gyermekét...

- Az öreg Mérivet históriáit beszéled te nekem, mondá Richard szeliden. - Hát mit gondolsz, kiről ragadt rám ez a büszkeség, amelyet a szememre hánysz?

- Az anyádról, ugyebár?... Nos hát, tégy ugy, mint én, aki leráztam a dölyfösségemet.

- Oh, nagyon egyszerüen... Betértem a kis kápolnába... Ne nevess, a hatás csodálatos volt... Más asszony voltam, mikor kijöttem, egészen más, egészen uj nézettel, felfogással... Miért? azt nem tudom.

Richard, aki jobban meg volt hatva, semmint mutatni akarta, könnyed hangon vágott vissza:

- Igaz, hallottam ezt a szomoru esetet. Milyen igazságtalanul bántak azzal a derék pappal! Te, ugyebár, érdeklődtél a dolga iránt, elmentél a püspökhöz? Nagyon örültem, mikor megtudtam.

Jóságos arca csak ugy sugárzott álmélkodásában. Tudva, hogy anyja jó barátnője a draveili plébánosnak, attól félt, hogy neheztelni fog azért, hogy ő a püspöknél járt. De hát a rágalom igazán gyalázatos volt. Cérès abbét, ki a vadorzás miatt becsukott Lucriot anyját és három leányát a házába fogadta, azzal vádolták, hogy viszonya van a legkisebbikkel!...

- Ugy-e bár, felháboritó? Éppen az a görvélyes, nyomorék, nyavalyatörős gyermek ejtette volna kisértetbe ezt a bámulatos embert, ezt a szentet?

Bizonyiték természetesen semmi egyéb nincs, mint az, hogy hetekig voltak egy födél alatt... És ha meggondolom, hogy ezt az egész gyalázatos hadjáratot az a világias, léha plébános inditotta, aki a gazdagok asztalán élősködik, ahova meghivatja a gazdasszonyát is...

Féniganné - aki talán szintén szemrehányást tehetett magának ilyen meghivás miatt - élénken a szavába vágott Richardnak:

- Akár csak egy több oldalra terjedő pásztorlevél, Tertulliánból vett idézetekkel... Hogy a plébános ur igen tiszteletre méltó lelkipásztor, a vikárius ur meg egy igen jó vén gyermek... Egyelőre azonban a mi öreg barátunkat elküldték három hónapra az aiguebellei trappistákhoz, s ezalatt a plébános ur a kastélyokban egy kérvényt köröztet, hogy szabaditsák meg a vidéket attól a paptól, aki csak a koldusokat meg a csavargókat szereti és csakis azokkal érintkezik. Csupán a te aláirásod hiányzik még, s a végett várta be a plébános a hazajöveteledet.

- Nem fogod aláirni? kérdé Richard elragadtatással... Nos hát, én viszont megigérem neked, hogy ha az a grosbourgi hitvány népség békében hagy engem, én sem foglalkozom velök többet.

- Békében fognak hagyni, esküszöm. Most pedig add ide azt a nagy buksidat, hadd simogassam meg még egy kicsit, azután eredj dolgodra. Aludnom kell.

- De akartam volna még valamit... Lydie nem maradhat ott egyedül, gondolhatod...

- Igen, igen; értem... Majd beszéljünk erről az estebédnél. Most ki kell magamat pihennem. Eredj, lelkem.

Richard elviselhetetlennek találta azt, hogy estig a szobájában maradjon, és hosszu idő óta most történt először, hogy kiment az erdőre nyiló rácsos kapun, azon, amely Lydie szökésének a tanuja volt, még pedig azzal az erős elhatározással, hogy csak estére jön haza. Az évnek ebben a szakában pedig nem volt már szép az erdő. Az őszi nagy szelek és esőzések megfosztották utolsó leveleitől is, sárgás habarékkal borítva a talajt. A cserjék, a fasorok mélyei elvesztették egész titokzatosságukat, a messzeségek megrövidültek és a grosbourgi pagony végeérhetetlen rostélykeritése olyan külsőt adott a Kis-Sénartnak, mintha valami bedrótozott erdő lett volna.

A diszlet eltüntével elszéledt a zenekar is. Itt-ott a csalit sürüjében egy-egy rigó, amely óriásnak tetszett, fütyörészett és szökdösött, mintha kalickában volna, a hollók csapatosan szálltak fatetőről fatetőre, s az esővizzel megtelt régi kőbányákban két-három vadkacsa uszkált, a fasorok csöndjében messzehangzó szuszka hápogással.

De Richardnak ma más hangok harsogtak a fejében, amelyeket járásközben az ő szokott basszusával kisért... bum... bum... csakhogy ez a bum-bum most vidám, könnyed, szökellő volt, mint a csupa trillából és futamból álló dallam, az a szerelmi és kikeleti dal, amely körülötte zengett, mialatt ő egy illatokkal, fénynyel és madárdallal teljes, képzelt erdőben sétálgatott...

Szerethetik hát egymást, ölelkezhetnek még; szerelmes szive semmit sem látott helyrehozhatatlannak, s már nem is érezte azt a rettenetes égést, azt a tüzes parazsat a melle gödrében, amely vonaglásba ejtette minden izmát. Kigyógyult a féltékenységből, sebét kimosta a Lydie könnye és vére...

Drága nő! Mennyit kellett szenvednie, hogy öngyilkosságra vetemedett, ő, aki annyira szerette az életet! És a belső gyötrelmek után, amelyek a halálba taszitották, mily mártiromság lehetett, kiszabadulni a halálból! Minek a bocsánat annak, aki oly kegyetlenül megbünhődött? Lydie megujhodott, a szenvedésekben megtisztult testtel jő hozzá vissza és milyen édes lesz ráhajtani fejét arra a kebelre, érezni üde illatát, akár csak tavaszkor a gyöngyvirág és ibolya szagát az erdő aljában.

- Teringettét, Richard ur! ugyancsak korán indult ma sétára... Tán a reggelihez siet ugy?... Akkor hát térjen be a Remetelakba és falatozzék velünk.

- Dehogy is nem! Inkább örülni fog, hogy egyszer már mást is lát az asztalnál, mint mindig csak az én vén ábrázatomat.

Az indián, aki most tért vissza az első kőrutjából, vállára akasztott puskával, a tarsolyában nyulpecsenyével, a Pachomius-kapun vezette be Richardot, a régi kolostor tömör-boltozatu, szuette, vásott-sarku kapuján, amely a gaztól fölvert udvarra nyilt, ahol pár hónappal azelőtt a Sautecoeur-fiu lakodalmát lakták. Két korcsma, amely köznap üresen állott, meg az erdőkerülő háza a hangos kutya-istállóval, vette körül az egykori Remetelak helyén a térséget. A takaros és világos szobában, amelynek a falai naiv vadászjelenetekkel voltak telefestve, ültek le és ittak appetitóriumnak egy pohár borovicskát, s oda jött be hozzájok a fiatal asszony, gondosan megfésülködve és csaknem elegánsul kiöltözve, jóllehet még igen korán volt, de kivörösödött szemmel és álmos, unott arccal.

Most a zsandár, vagy favágó helyett, akit az ipával együtt találni vélt, Richard Fénigant pillantotta meg; a szeme föllángolt, kacér és beteges szinezetü arca puszta tetszenivágyásból valósággal megszépült.

- Mondottam, ugy-e? sugta oda bizalmasan hatalmas tenyere mögött az indián, mialatt a kacér menyecske sietve teritett, meg-meglegyintve őket libegő szoknyájának a szelével, vagy derékfüzőjének a gömbölyödésével.

- Tudtam, hogy ha uriembert hozok vendégnek, mindjárt fölpezsdül tőle... Pedig tessék elgondolni, hogy egész éjszaka sirt-ritt egy pár fülbevaló miatt, amit kapott s amit én visszaadtam, mert a fiam távollétében...

- A katonaságnál, Richard ur. Pótszolgálatot tesz... Bolondul a katonaéletért, pedig csak árt magának vele az üzletben, de - ami még rosszabb - itthon a feleségénél is. Tegnap is, amint az asszonyka hazajött a kastélyból, ahova hangyatojással küldtem a fácános számára, hát egy pár aranyfüggő van a fülében a helyett az apró üvegkő helyett, amit az yèresi bucsun vettem volt neki.

Én, persze, aki tudom, hogy a kegyelmes asszonyunk nem tulságosan adakozó... elmondhatja ezt az ember az uraságáról, ugyebár, Richard ur, nincs abban semmi becstelenség?... rögtön megsejtem, hogy honnan való az ajándék; és mindjárt délután az asszonyka tudta nélkül beállitok a kastélyba és azt mondom a hercegnének, aki a tornácon Alexandre urral beszélgetett:

- Kegyelmes asszonyom, mondok, - nagyon szép függőt méltóztatott a menyemnek ajándékozni...

Az a vén zsivány Alexandre váltig hunyorgatott, amig végre a hercegné elértette a figyelmeztetést:

- Vagy ugy?... Igen, emlékszem már.... Nos, és a maga menyének talán nem is elég szép az a függő?

- De nagyon is szép az ilyen miénkfajtának, - feleltem rá őszintén, - és a menyem meg is kért, hogy adjam vissza, mert tisztességes asszonynak, aki nem gazdag, nem szabad ilyen drága holmit magára akasztani.

De én azért megvártam Alexandre urat a hidnál és megmondtam neki, hogy ha még egyszer vállalkozni mer ilyen megbizásra, hát ne legyen Sautecoeur a nevem, ha fejjel lefelé nem ugrik a Szajnába, de ugy ám, hogy golyó lesz a homlokában!

- De hát végre is, kitől való volt az a függő? kérdé Richard, érezve, hogy sápadozik az arca.

- Valakitől, akiről jobb lesz nem beszélnünk, viszonzá az erdőkerülő, egyszerre megértve az ügyetlenségét. - A kicsikének, persze, nem volt inyére a dolog. Egész éjszaka hallottam a sopánkodását. Ma reggel aztán nyiltan beszéltünk egymással. Megmondtam neki:

- Neked, lyányom, ugyszólván két urad van. Ha az egyik vak és nagyon is jámbor, a másik gyanakvó és kemény marku. Vagy tisztességes uton jársz, vagy pedig - vigyázz magadra!

Sautecoeurné nagy, fehér kötényben, feltárt ruhaujjakkal, épp most hozott be egy tál gombás omelette-et, amely illatossá tette az egész szobát s kiérzett még a kutyaólba is, amelynek éhes lakói nagyokat fujtak az alacsony ajtó alatt.

De sem a zamatos eledel, sem a háziasszony hamis szeme nem tudta fölrázni Richard Fénigant abból a sötét merengésből, amelybe a fiatal herceg alakjának a fölidézése ejtette, és Eugène, aki épp olyan lassan beszélt, mint ahogy evett, azzal a parasztos renyheséggel, melyet a hosszu napok és a tágas térségek idéznek elő, többször csodálkozott el azon, hogy az ő vadász-históriáinak a legérdekesebb pontja alatt a vendége szórakozottan dudol, mint aki semmi tisztességet sem tud.

Mialatt Richard a Remetelakban időzött s azt hitte, hogy anyja mélyen alszik, Féniganné, egyike azoknak a dolgos természeteknek, amelyek nappal nem tudnak aludni - befogatott és átvitette magát a soisyi kolostorba. A bejárása magas fáiról és kápolnájának cifra tornyáról már messziről felismerhető kolostornak épp most vakolták a homlokzatát s az udvara tele volt létrákkal, habarcsos szekerekkel, járó-kelő kőmüvesekkel, akiknek a munkájára Mártha testvér, az irországi apáca ügyelt föl, nagy pillangószárnyu fehér főkötője alatt, helyettesitve Bouron kisasszonyt, a fejedelemasszonyt, aki már régóta betegen feküdt.

- Éppen kapóra... A gyermekeknek és a kedves testvéreknek most tilos erre járniok. A Lydie szobája tehát az épületnek ebben a szárnyában most biztosságban van a kandiság és fecsegés ellen. Mikor a leánya ma reggel megérkezett, nem volt itt más mint a kőmüvesek meg a kapus néne, Lydienek régi ismerőse, akit megbiztam, hogy hordja fel az ételét és szolgálja ki. Értesitettem az orvost is, aki a legóvatosabb és legtartózkodóbb ember, s aki minden másodnap eljön a fejedelemasszonyhoz s egyuttal bemegy Lydiehez is, kinek a szobája éppen a fejedelemasszonyé mellett van. Határozottan hiszem, hogy a mi kedves kicsikénknek sehol sem lett volna jobb és biztosabb helye, sem a fácánosban, sem a Remetelakban.

- Én is ugy gondolom, kedves testvér, és igazán a jó Isten sugalmazása volt, hogy önökhöz fordultam; mert nem mertem egyenesen haza vinni az én szegény Lydiemet. De reménylem, nem fogunk visszaélni a vendégszeretetökkel.

Mártha testvér az ő ir elevenségével hadonázott hosszu, lapos és sovány karjaival:

- Reményli... Reményli... Oh, ugyan, csak nem veszi el tőlem mindjárt? Olyan gyönge még, olyan sápadt... Legelső sétája is ez a roppant nagy ut volt!... Az orvos a lelkére is kötötte, hogy két-három napig föl ne keljen. Ne menjünk fel hozzá?...

- Menjünk, köszöntsük kedves fejedelemasszonyunkat; nagyon megváltozottnak fogja találni, Féniganné asszony...

S előre ment a széles lépcsőn, amelynek mórfehérségü falai voltak s amelynek a karfáját az imént festették be ujra. Az apáca olvasójának nagy szemei, meg a kulcsok, amiket Féniganné mindig magával hordott, csak ugy csörögtek a hosszu folyosón, amelynek a végében volt Lydie szobájának az ajtaja.

Lydie fehéren, nyitott szemekkel feküdt ott s majdnem elsikoltotta magát, amint Fénigannét belépni látta.

- Én sem, mondá Lydie, mutatva, hogy a szobája, mely tágas és derüs volt, éppen a ház sarkára esett; egyik ablakával a szabadba, másikkal a kis belső kertre nézve, ahova az iskola-szobák nyiltak s ahol az árvák játszadoztak, amig a főudvaron a tatarozás folyt. - Reggel óta hallom énekelni és körbe táncolni a gyermekeket, s hallom a kedves testvérek hangját, a lecke-felmondást... Ugy tetszik, mintha magam is iskolás leány volnék még és szinte várom, hogy rám kerül a sor... Emitt pedig az ut, a mi kedves országutunk. Éppen az imént hallgattam az ismerős kiáltásait, mozgalmasságát.

- Nem mertem, mormolá a beteg, kinek lesoványodott arca fájdalmasan elfakult.

De amint az anya elmondta neki, hogy Richard miképp fogadta utjának és kibékülésüknek az elbeszélését, hogyan fakadt végül könyekre, milyen lázas volt a vágyakozása, mint reszkettek a kezei annak, aki sohasem szünt meg őt szeretni: az élet visszatért abba a szép arcba, mint ahogy a szinek felujulnak egy képen, amelyet letisztitanak.

- Most már bizonyos vagyok benne, hogy a rettegésünk hiábavaló volt, s hogy egyenesen az ő karjaiba kellett volna hogy vezesselek. De amint haza ért, meg fogom neki vallani, hogy itt vagy, és holnap reggel eljövünk érted.

- Oh ne holnap, ne még; kérem, mondá Lydie megrémülve, gyermekes ijedelemmel huzva magára a takarót. - Nagyon félnék még... Olyan sovány vagyok, olyan rut... aztán meg ez - és mutatta a csipkés sebhelyet a bal keble alatt. - Az orvos azt mondta, hogy többször be kell még kötözni. És ha Richard, mikor meglát, nem szeretne többé, nem akarna...

- Hadd higyje még, hogy távol vagyok, hogy az egészségem ugy kivánja... Hiszen végre is, van benne valami igaz.

- Majd kitalál ön valami kis hazugságot, hogy megakadályozza benne... engem pedig itt hagy még néhány napra, fiatalságomnak ebben az otthonában, ahol ő megismert, megszeretett, ahol uj erőre fogok szert tenni s rajta leszek, hogy szép legyek és méltó az ő szerelmére.

Szavaiból és mozdulataiból meg lehetett sejteni azt a ki nem fejezett vágyat, hogy megtisztuljon itt a félrevonultságban és magábaszállásban. Ugy tetszett neki, mintha a klastrom fehér falai közt visszaváltoznék gyermekleánynyá. És Féniganné annyira megértette, hogy nem unszolta tovább:

Mikor kiment, betért néhány pillanatra a fejedelemasszonyhoz, hogy elmondhassa Richardnak, hogy látta és ezzel magyarázza meg azt, hogy a kolostorban volt. Mártha testvérnek, ki valami épitőmesteri számadást nézett át a szendergő öreg apáca ágya mellett, suttogva mondá:

- Mégis csak itt hagyom még néhány napra a mi Lydienket; de sürün fogom meglátogatni.

A kocsis megvetően mosolygott a bakján ezekre a szavakra, amelyek neki voltak szánva. Tudta ő, hogy mihez tartsa magát. A vasuti, akivel reggel a kertésznénél találkozott, elbeszélte neki, hogy Féniganné asszony egy nagyon betegnek látszó fiatal hölgygyel érkezett meg, akit a soisyi klastromban hagyott...

És Richard még most sem tudta, hogy itthon van a felesége, holott már az egész cselédségének tudomása volt róla. Nincs népes ház, ahol ne igy volna.

Fénigannénak, mikor haza tért, nagy meglepettségére legkevésbbé sem kellett harcolni a fia szerelmes sietsége ellen. Richard hallgatag, mogorva maradt, olykor egy-egy bum-bum-ot hallatva, amely világosan elárulta, hogy mi foglalkoztatja a lelkét; de azért gyöngéden bánt az édesanyjával, s ismét az együtt töltött esték sakkozó, régi Richardja lett. Játékközben a homlokuk majdnem összeért, de milyen messze volt egymástól a gondolatuk!

- Vajon mi történt vele? tünődék magában az anya. - Ez a ránc a két szeme közt, az orra cimpája felhuzódása, meg ez az örökös dudolás... Valami ujabb roham ez, bizonyos vagyok benne... de vajon sokáig tart-e?

- Jól tette, hogy haza nem hozta; a sebem nagyon is eleven még; jobb lesz néhány napig várni. Már csak a puszta Charley név is, amelyet kiejtettek előttem, ujra dühbe hozott. Ha szegény Lydiem most itt volna, megkinoznám, semmi könyörületet nem érezve a gyöngesége iránt.

De egy heti belső vihar és szélcsend váltakozása után azt mondta anyjának, aki folyvást hireket adogatott neki Lydieről, mintha még most is Quiberonban lett volna:

- Meggyógyultál. És a feleséged is elég erősnek érzi magát az utra, annyival inkább, mert az ut nem lesz nagyon hosszu.

- Hiszen Lydie itt van a klastromban, amióta haza jöttem... No, no, csak ne jőjj mindjárt indulatba, te nagy gyermek... A déli ebéd után befogatunk és estére a feleséged ismét itt lesz a pavillonban. Jó? Meg vagy elégedve?

Minő szavak, minő felkiáltások fejezhették volna ki a Richard nyughatatlan örömét, amint ott ült anyja mellett a hintóban, amely Soisy felé robogott az erdő és a Szajna közt? Szép, tiszta, hideg idő volt, szél, napfény, hó; és a melle csak ugy dagadozott az ugyanilyen délutánok emlékétől, melyeket a kolostor világos burkolatai társalkodójában töltött volt azon a télen, mikor Lydienek udvarolt.

Mint ma, a nap akkor is épp ugy csillogott a havon, melyet a szél finom porrá vert föl; mint ma, akkor sem talált szavakat a mámora kifejezésére, és a zsolozsmából, amelyet valójának minden idegszála zengett, nem hallatszott semmi, csak szive dobbanásai jelezték ütemesen néma felindulását.

Tiz év mult el azóta, hogy ugyanezen az uton, ugyanezen a fehérbe öltözött tájon az anyja épp ugy akarta szórakoztatni, mint most, egymaga beszélgetve a hintó mélyében:

- Elkészittettem a pavillont. A mühelyedben fogtok ebédelni, kettecskén; ugy gondoltam, hogy az első estén igy lesz legjobb. Holnap aztán ujra kezdjük a régi közös életmódot... és ezt Lydie kivánta tőlem... Annyi gyöngéd jóság van abban a gyermekben. És milyen finom, milyen uri. Magam is hinni kezdtem már Mártha testvérrel, hogy igazi nemes származásu; főuri hölgynek született... Ah, itt vagyunk.

A hintó nesztelenül fordult a hóban a nagy lépcső elé, ahol Mártha testvér már várta őket.

- Mintha egyszerre tiz évvel lennénk fiatalabbak, Richard ur, mondá az irországi apáca az ő eleven taglejtésével és szavajárásával. - Akkor is én vezettem be a társalgóba, emlékszik? De most a saját szobájában fogja találni kedves leányunkat. Édesanyja meg én mindjárt utána megyünk, mihelyt Bouron kisasszonytól kijövünk.

Richard, egyedül maradva a folyosón, habozott egy percig. A felindulás megbénitotta legcsekélyebb mozdulatait is. A szobából, amelyben nyilván várták, a szabad már a kopogtatás előtt hallatszott ki - kedves, szelid, rég nem hallott hangon.

- Tárt karokkal fogok elébe menni s a keblemre ölelem, mielőtt csak egy szót szólnánk is...

Ezt tette volt föl magában. És Lydienek is az volt a szándéka, hogy a nyakába borul és hosszas csókkal zárja le az ajkát.

Semmi sem ugy történt, amint föltették magukban, mert - mint mondani szokás - a gazda nélkül számitottak, és itt a gazda a test volt, az a szép, zamatos, kárhozatos test. Lydie, amikor Richard belépett, az ablak előtt állott, amely kápráztató volt a hótól. A fehér háttéren nyulánkan és egész teljességében domborodott ki a termete, rózsaszinü gyapjukelmébe szoritva; szép fején félvilágitásban göndörödött a finom, gyürüzetes haj és szemének gyöngyház szürkesége sötétebb szint váltott.

Richard megállott, megkapva attól, hogy olyan fiatalnak és szépnek látja, mint legszenvedélyesebb álmaiban, de valami ingerlő kecsességgel elárasztva, amelyet ő még nem ismert és amelyet másutt szerzett, talán másnak a karjaiban; valami bántó zamattal, amely vonzotta és visszataszitotta, szerelemmel és őrült dühvel részegitette meg s azt a vágyat gerjesztette benne, hogy megölje és megfojtsa.

Mozdulatlanul állt meg két lépésnyire tőle, s ugy érezte, hogy ha közelednék hozzá, ha megérintené, az ujjai ellenállhatatlanul csavarodnának rá fojtogatóan arra a gerlice-nyakra, hogy megbüntesse annak a másiknak a cirógatásaiért.

És egyuttal a szive táján az a rettenetes égés arra figyelmeztette, hogy a baja ismét elővette, és mély kétségbeesés vett rajta erőt, amint lehetetlennek látta, hogy ujra kezdjék a régi életet, mert hiszen a bajnak a tüzhelye a felesége szépségében van, és valahányszor csak ránéz, őrjöngővé fogja tenni a féltékenység.

S amint mindezek az érzések, amelyek hevesen és viharosan általjárták, abba olvadtak össze, hogy sirni szeretett volna: lehajtotta a fejét s tompa hangon, reszkető alsó ajkkal azt mondta:

Azután csend lett, amelyben hallani lehetett a koksz sustorgását a kandallóban, a nagyobb leányok osztályából felhallatszó diktálás duruzsolását. Egyszerre künn az uton, amelyet a hótakaró nesztelenné tett, egy klarinét meg egy hegedü rákezdte menetközben egy négyesnek az első, friss ütemeit, áthasitva a zavarodottság és aggódás légkörét, amely őket nyomasztotta.

- Lakodalom, mormolá Lydie gépiesen; és Richard, vele együtt odamenve az ablakhoz, hozzá tevé:

Mint régente, mikor jegyben jártak, most is a vén országut segitette ki őket.

Richardnak jól esett hallania ezt az anya szót, amelyet ő olyan gyöngéden ejtett ki.

Richard, aki a menetet nézegette, azt mondta halkan, feléje sem forditva a fejét:

S most ő is kinézett és mutatta neki az öreg Sautecoeurt, aki épp most jött a vasutról a fiával. Ez is egyike volt az ő megszokott alakjaiknak, az öreg erdőkerülő, aki elébe járogatott a fiának s ugy ment vele haza, hol Uzellesen, hol Soisyn keresztül, aszerint, hogy mely részen kellett felügyelnie. A fiu a vasárnapot rendesen a Remetelakban töltötte s hétfőn reggel a felesége kisérte ki a vasuthoz, mialatt az apja az urasághoz ment jelentést tenni. A két óriás ember, amint szorosan egymás mellett haladt, katonás lépésben, szó nélkül, megkapó látvány volt.

Alig hogy ez a megjegyzés elhangzott, Richard kétségbe volt miatta esve; mert ez nyugtalan gondolataikban a fiatal herceg képét idézte föl, aki az Eugène fiával ugyanegy században szolgált. Kisérteti jelenségként tünt föl elüttök elegáns termete, cicomázott, csinos feje s ismét nyomasztó csend fulasztotta el őket.

Szerencsére most egy másik alak vonta magára a figyelmöket, Georges apó, a tarisznyájával meg a botjával, aki ott ült a napon, szemközt a klastrommal, egy határkövön, amelyről letakaritotta a havat. Richard csodálkozott rajta, hogy olyan vén létére idáig tudott vánszorogni ebben az időben.

- Ugy látszik, megsejtette, hogy itt vagyok - mondta rá Lydie. - Valahányszor a függönyt ebben az időtájban fölemelem, előre is tudom, hogy mindig ott fogom látni, ugyanazon a helyen.

- Igazán különös ez a hüséges kutyára emlékeztető ragaszkodás, amelyet az öreg koldus te irántad tanusit, mondá Richard. - Az elmeneteled után minden reggel holtrészegen szedték föl a kapunk előtt. Én azt gondoltam magamban, hogy bánatában iszsza le magát, s ez a gondolat annyira meghatott, hogy befogadtam a szajnaparti kis kunyhómba.

- Ezt tetted, holott annyi okod volt arra, hogy engem gyülölj!... Oh Richardom, édes Richardom, milyen jó vagy te!

És meghatottan fogta meg a kezét, s emelte az ajkához; de Richard durva mozdulattal szabaditotta ki, ami miatt nyomban el is fogta a szégyen, és felzokogva kért tőle bocsánatot:

Az anyának egy tekintet elég volt ahhoz, hogy megértse a helyzetet. De az apáca, aki nem volt olyan éleslátó, vidáman kiáltott föl:

- Itt van hát ez a rossz ember, aki másodszor is el akarja vinni tőlem a gyermekemet!...

- Oh nem, kedves testvér, nem megyek el ilyen hamar... Richard arra kéri önt, s én is esedezem, hogy tartson itt még egy ideig.

- Ameddig csak akarod, édes leányom, viszonzá Mártha testvér, mialatt nagy, világos szemei tágra nyiltak a meglepettségtől. Csakhogy bajos lesz most hogy tovább is rejtve tartsunk. Az árváink már szabadon járhatnak a házban, s a kedves testvérek közül is többeket kellett belevonnom a titokba.

- Legyen nyugodt, kedves testvér, szólt most Richard, elárulva azt a fájdalmas erőfeszitést, amelybe minden egyes szava került. Csak néhány napot kérünk még... lehetőleg keveset... ugyebár, Lydie?

Lenn harangszó jelezte a tanitás végét. Éles kiáltások, csengő nevetgélés hangjai szálltak föl a kis kertből s verődtek az ablakhoz egy fenyőfa hóterhelte ágaival együtt.

- A leánykáink mindjárt imádkozni mennek... mondá Mártha testvér, Fénigannéhoz meg a fiához fordulva. - Ha ki akarják kerülni a kiváncsi tekinteteket...

Feléje akarta magát vetni Lydienek, őrült vágy szállta meg, hogy két kezébe fogja kicsi fejét; és Lydie máris előre nyujtotta a homlokát, lecsukta reszketeg pilláit, midőn Richard egyszerüen csak két forró kezét nyujtotta oda neki bucsu-szoritásra.

A Pavillon ablakai csakugy lángoltak a sötét gyertyános végében a földet és a fákat boritó hó sápadt világlásával együtt, amikor Féniganné haza érkezett a fiával. A házastársak kibékülésére rendezett kis ünnep fénye volt az.

- Ne menj most oda, nagyon rosszul találna esni, mondá az anyja s rávette Richardot, hogy térjen be vele a szalonba, ahol már Napóleon Mérivet várakozott, akit Féniganné meghivott ma estére, hogy egyedül ne legyen a nagy házban.

- Nos, mi ez? hát az asszony? kérdé a szegény fiutól a jó öreg, aki ott állott, párolgó csizmában, a kandalló előtt.

- Nem lehetett... Nem volt hozzá erőm, mondá Richard halkan és hevesen, mialatt az anya egy taglejtéssel hallgatásra kérte a jószomszédot.

Mérivetnek magának is nagy dolgok jártak most a fejében, amikről az egész estebéd alatt beszélt a házigazdáinak.

Lám csak, a draveili plébános meg a községtanács nem azt vették-e a fejökbe, hogy karhatalommal nyittatják ki a kis templomot, mint amely ugysem az övé már, mert hiszen a községnek ajándékozta volt? Ámde a kis Napóleon erre azt felelte, hogy mivel ő fizeti a miséző papot meg a sekrestyést, hát a választás joga kizáróan őt illeti meg. Már pedig, ameddig Cérès abbé lesz a draveili segédlelkész, addig más pap nem fog misézni az utféli kápolnában. A plébános erre képmutató lépéseket tett a tanácsnál.

- Hát isten nélkül maradjon Uzelles mindaddig, amig a segédlelkészem penitenciája tart?...

És a kupaktanács bölcsei mind rámentek a lépre, nem gondolva meg, hogy mindez csak azért van, hogy néhány fillérrel több gyüljön be a plébános urnak különben is eléggé telt perselyébe.

- De arra a dicső névre mondom, amelyet viselek, kiáltott föl Napoléon Mérivet, büszkén hadonázva csemege-késével házigazdáinak a feje fölött, - meg fogom szabaditani a községet attól az embertől, meglássák - még ha a pápáig kellene is fölmennem, aki elég kegyes volt, engem a Szent-Gergely-renddel kitüntetni!...

- Addig is azonban ön kénytelen kinyitni a kápolnáját, vágott a szavába Féniganné, akit mulattatott a kis öreg haragja.

- Csalódik, asszonyom. Holnap reggel Moulin, a kőmüvesmester el fogja küldeni a legényeit, hogy takaritsák le a havat a toronyról és tatarozzák ki a tetőzetet. Sokáig fog az tartani, az időjárás kedvezőtlen s ezek a falusi munkások olyan lusták... Még jó, ha elkészülnek a munkával akkorára, mikor az én kedves abbém kijön az aiguebellei klastromból.

És az öreg ur felháborodása jóizü kacagásba fuladt, mely nevetésre inditotta Féniganékat is.

Mikor aztán a háziasszony a szobájába vonult s a két férfi magára maradt, bizalmas, hosszas beszélgetés folyt köztük, amely valóságos szokásukká lett a mákoskertben lejátszódott jelenet óta. Richard föltárta a szivét, leleplezte gyöngéit, gyötrelmeit, melyeket az első viszontlátás ujra fölélesztett.

- Megértettem, hogy, ha haza hoznám, rettenetes élet kezdődnék ránk nézve... pedig hiszen megbocsátottam neki, szivem mélyéből. Mi van hát itt bennem, ami föllázad és nem akar beleegyezni? Oh barátom, nem mondta ön nekem, hogy ez ilyen nehéz lesz.

Járkált, mialatt beszélt, heves taglejtésekkel dobálva oda a mondatait. Az öreg ur, szintén idegesen, de uralkodva magán, a tüzet piszkálgatta.

- Ismerem ezt az állapotot, voltam benne... Mikor Irénem haza jött, itt a szeme alatt, az ajka szögletében apró ráncokat fedeztem föl, amelyek a távolléte alatt támadtak, mint megannyi csóknak a marása... azt hiszed, nem föllázadt az egész valóm? De megvolt számomra az a csillapitó szó, az a támogatás, az a vezető, akit ezekben a nehéz pillanatokban neked is kivántam volna. Cérès keményen, szigoruan beszélt velem, amint beszélt volna veled is... Eh, Richard, engedd át magadat a boldogságnak, vásárold meg egy kis büszkeségnek az árán. Légy rajta, hogy lecsillapodjál, hogy visszavehesd a feleségedet és ujra a tieddé tedd. Egy ölelés dolga az egész.

Richard meg is tette a kisérletet, de hasztalan. Az előbbi vergődéseiben, mihelyt az előidéző külső ok megszünt, mindjárt eloszlott a fájdalom is. De most a Lydie szépsége folyvást ujabb táplálékot adott az ő féltékeny dühének s minden egyes találkozáskor fölgerjedt benne az a gondolat, hogy másnak a szerelme, másnak az ajkai...

- Oh, miért nem engedték, hogy megöljem azt az embert?... Ameddig csak él, mindig itt fogom érezni magunk között...

Ez volt a vége minden beszélgetésüknek azokban a gyötrelmes órákban, amelyeket a felesége lába előtt töltött, kinozva őt panaszaival, szemrehányásaival, amelyek után hosszas csend következett, amely alatt hallani lehetett a leckét felmondó leánykák hangját, meg künn az ut ismeretlen téli zaját, a pupos házaló kiáltását: Harisnyát, cipőt, vegyenek! harisnyát, cipőt! lassu nyikorgását egy karaván-szekér kerekeinek, amelynek apró piros függönyei voltak s melynek esőviztől fénylő tetejéről vékony füstbodor szállott föl.

De mégis határozni kellett. Lydie nem maradhatott már itt hosszabb ideig, az otthona közelében és még sem otthon.

- Tudják, mit kell tenni? mondá Mérivet. - Nekem két-három hétre Algériába kell mennem a len-üzletem dolgában... Lydie haza jön Féniganné asszonyhoz, ujra elfoglalja a helyét a házban, én pedig magammal viszem Richardot... az utazás kitünő szórakoztató lesz neki. Ez hiányzott neki mindig, folyvást csak önmagában élt. Ugy hiszem, hogy mikorra visszajövünk, meg lesz gyógyulva; de mindenesetre itt találjuk már akkor Cérès abbét, a kis kápolna nyitva lesz, s ha Richard betér oda, ujra meg fog történni az a csoda, amelynek már olyan sokszor voltam tanuja.

- Nos hát, holnap beköltöztetem Lydiet a pavillonba s együtt töltünk ott egy napot; az lesz a végső kisérlet. Ha nem leszek magammal megelégedve, ha azt látom, hogy nagyon is boldogtalanná teszem őt, másnap hajnalban ott leszek önnél, hogy induljunk.

Az első este otthon, az uzellesi kastély nagy szalonjában, a férje és Féniganné közt, akit most már mindig csak anyjának szólitott, véghetetlenül jól esett Lydienek. Mikor kinyitotta a zongorát és hosszu fehér ujjai, egymást kergetve a billentyükön, felzugatták Pergolese amaz isteni dallamának az első ütemét, amelyet Richard az ő távolléte alatt annyiszor kisért azzal a bubánatos basszus-sal ugyanaz a meghatottság fojtogatta mindnyájokat. Örökre egyesülteknek és gyöngéden szeretőknek érezték magukat s a lelkök szánalommal és megbocsátással volt tele.

Künn az északi szél sivitott az éjszakában, a dara csomószámra verődött az ablakhoz, és a Lydie kalandos, kóbor-cigány fejecskéje sohasem élvezte ugy, mint most, a házi tüzhely kedvességét; ugy tetszett neki, mintha lidércnyomásos álomból fölébredve, ujra kezdené most az életet, boldog és egyszerü életet, belesimulva ennek a derék, hü és jó embernek a karjaiba.

Egyszerre csak dalolás, kacagás hallatszott az ablakok alatt. Richard azt kérdezte:

S ugyanaz az emlék támadt föl egyszerre mind a hármukban, és kerülték egymás tekintetét...

Most esztendeje, ugyanebben az órában, hevesen kondult meg a rácsos kapu harangja s a tornác elé robogó kocsikból a fölriasztott szalonba egy egész sereg fiatal álarcos rontott be, sokáig táncolva és forgolódva, mig végre Charlexis bemutatta magát meg azt az egész bájos ghettót, amely ma este a Merogis-kastélyban együtt volt.

Oh, milyen rosszkor csendültek most meg ezek a farsangi hangok! Velök együtt besüvöltött kivülről a fagy, a sötétség, eloszlatva a szoba enyhe, jótékony melegét!

Igen, ismerte. De hogyan értette Richard ezeket a szavakat? Guny akart-e ez lenni, szándékos sértés, mely a gyalázat és őrület óráira célzott? Hiszen akkor az ő mártiromsága még csak most kezdődik igazán...

Lydienek a keze meg az arca fagyos volt, mikor oda ment Fénigannéhoz, hogy köszönjön. Richard azt mondta volt neki:

És valóban, amióta itthon volt, a parkban és a veteményes kertben való hosszas sétájok alatt, meg az ebéd és az est folyamán, semmi, egyetlen szó, egyetlen tekintet, egyetlen kézszoritás sem célzott a multra. Pedig nem hiányzott hozzá az alkalom; csakhogy Richard véghetetlen jósággal és gyöngédséggel kerülte ki mindegyiket, ugy hogy Lydie, aki minden nagy remény nélkül jött volt haza, már hinni kezdett házaséletöknek a megujulásában és boldogságában. És annál erősebben hitt benne, minél inkább közeledett az est és az együttlét órája.

Bizva a szépségében, elhatározása őszinteségében, azt gondolta magában:

De az átkos farsangi emlékeztető óta az a sejtelme támadt, hogy boldogsága, melyet már olyan közelnek hitt, ujra elenyészhetik. Hogy oda is simult Richardhoz, a sötét fasorban! A sikos uton meg-megcsuszamló lába minden lépten kifogás volt arra, hogy rátámaszkodjék, a szabadon eresztett s körültök csellengő nagy kuvaszok morgása, a jégkéreggel bevont galyak csörgése, a faházikó ajtajának ki- s becsapódása a szélben, mind egy-egy ok volt az összerázkódásra, arra, hogy reszketve simuljon a férjéhez.

- Bátrabbnak ismertelek én téged, mondá neki Richard szeliden, de nem viszonozva a szorongatását.

A pavillonba érve, először is a dolgozó-szobába tértek be, ahol, mint ottfenn, tüz és világosság várta őket. Lydie jobban szerette volna, ha mindjárt a szobájokba mentek volna be, de Richard itt akarta őt látni maga mellett, valóságnak és élőnek, ebben a szobában, ahol oly kétségbeesetten ábrándozott volt felőle.

- Itt voltam a legboldogtalanabb... Belevetettem magamat ebbe a karos-székbe s rád gondoltam, mialatt az utat s a folyó kanyarodását néztem ott, a hidon alól... Micsoda rettenetes órák voltak azok!

Lydie levetette zuzmarássá lett bundácskáját, s megállva előtte, két kezét a vállára téve, azt mondta:

- Fájdalmat okoztam neked, édes Richard; de jóvá fogom tenni az odaadásommal, a gyöngédségemmel. Nézz a szemembe, olvass benne, s legyen bizalmad. Sokkal tartozom neked: meglásd, lerovom.

- Igazán, itt akarsz maradni? mormolá Lydie olyan elhalóan, hogy Richard mentegetni próbálta a kegyetlenségét.

- Erősebb ez bennem minden okoskodásnál... Nem tehetem, attól félek, hogy nagyon is boldogtalanná tennélek...

A falépcső recsegett a cipője alatt, női hangok hallatszottak felülről, azután Rosine lejött s átment farsangolni, a kertészékhez. Richard most már egyedül tudta Lydiet a szobájában, s belső vihartól dulva, tusakodó érzésektől átjárva, végre levetette magát a divánra, hogy ott töltse az éjszakát, mint olyan sokszor a szeretett asszony távolléte alatt.

De Lydie most nagyon is közel volt. Hogyan tudott volna aludni, mikor folyvást nyugtalanitotta az ittléte és ez az önkéntes elkülönzöttség? Bárgyusággal, eszelősséggel vádolta magát s visszagondolt a Mérivet mondására: «egy ölelés dolga az egész»...

Lydie ott feküdt a nagy ágyban s az éjjeli lámpa ernyője rávetette a fényt meztelen karjaira, vállára, nyakára, amelyet födetlenül hagyott a kacér, fodros hálóköntös. A szép gyöngyszemekben, amikor őt meglátták, diadalmas fény villant meg, amelyet azonban az asszonyi okosság nyomban eltakart a félig lecsukott pillákkal.

Richard lassan közeledett hozzá, elpalástolva a káprázatot, amelybe a kinálkozó szép testnek ez a maga-elhagyása ejtette.

- Igen, mint a klastrom kistermeiben szokás, viszonzá Lydie mosolyogva. - De most a fogadóbeli éjszakánkra akartalak emlékeztetni...

Richard behunyta a szemét, hogy jobban ellentállhasson, s mintha álmodnék, mormolta:

- Oh micsoda éjszaka volt az!... De azt a mámort nem adhatod te nekem többé.

- Mert mindez... s a karjaira, a vállaira mutatott... mindez nem csupán az enyém már. A másé is volt.

S dühös mozdulattal rázta le az ölelő karokat. De Lydie ismét visszavonta magához azzal a fájdalmas hanggal, amelyen kérdé:

- Hát ugy véled, hogy nem büntettem meg magamat eléggé? hogy nem lakolt még mindez eleget? Nézd...

A seb, ott ahol beheggedt, két-három mély forradással éktelenitette el testének sima fehérségét...

- Nagyon messzire kellett keresni a golyót... Nézd, milyen nyomokat hagytak rajtam... És ha tudnád, milyen kin volt az, habár elaltattak is...

S lehajolva, megérintette ajkával a sebhelyet. De azonnal eltávolodott, amint arra gondolt, hogy Lydie másért tette ki magát ennek a szenvedésnek.

- Igen, a kedvesed miatt, dühödben, kétségbeesésedben, hogy már nem szeret.

- Tévedsz, Richard. Én csak gyülöletet és megvetést éreztem már az iránt, akit gondolsz. Kérdezd meg anyádtól, aki virrasztott mellettem s hallotta, amint mindig téged hivtalak a lázamban, amely nem volt hazug. Csakis terád gondoltam, aki olyan jó voltál, arra a nyugalmas életre, amelyet nekem szereztél és amelyet kétségbeesetten sajnáltam.

- Igen, igen, tudom, jólelkü vagy. Szivesen szeretnél engem s meg akarnád nekem szerezni ezt az örömöt; de azért, ha ő most itt volna, ha hivna, csak egy jellel is, nem tudnád megállani, hogy hozzá ne menj.

- Minek hallgassak? Nagyon egyszerü a dolog! Én félénk, ügyetlen vagyok, aki nem merek, nem tudom a módját... De ő ért hozzá, és olyan szép gyerek...

Lydie megkisértette, hogy befogja a száját, nyakára kulcsolta a karjait... midőn egyszerre vadászkürt harsant meg künn az éjszakában s Richard sápadtan egyenesedett föl.

Igy érintkezett azelőtt egymással Grosbourg meg Uzelles. Charlexis kürtszóval adta hirül, hogy átjön estére, és Richard ugyanolyan módon felelt rá vissza. És a két partról a viztükör felett átszökellő vidám, harsogó hangok igy kapcsolták össze a két házat.

- Dehogy is... A grosbourgi kastély terrászán szólt a kürt. Hogy áthangzik a vizen!... Tudja, hogy haza jöttél s megadja a régi jelt... Hallod?

S minél tovább harsogott a kürtszó az éjszakában, annál szenvedélyesebb düh fogta el Richardot.

- Hogy állhatatoskodik!... hogy vágyakozik utánad... A feleségemhez kivánkozik a herceg urfi?... Oh kérem, csak tessék... Várj csak, várj, hadd feleljek neki.

S kirohant a lépcsőházba, hogy azután pár perc mulva szégyenkezve, mintegy kijózanultan jőjjön vissza. Lydie zokogva öltözködött egy széken. Letérdelt előtte.

- Hagyj csak, hagyj, nem maradhatok itt... nagyon is rettenetes ez, neked is, nekem is... Anyádnál fogom tölteni az éjszakát s reggel aztán elmegyek, mert hiszen nincs hozzá elegendő erőd, szegény barátom.

S most ő tolta vissza és szabadkozott az ölelése, eszeveszett csókjai ellen. Végre Richard felkapta, visszafektette az ágyra s ringatni kezdte, cirógatta, gyöngéd szavakkal kedveskedett neki, amelyek azonban olykor szenvedélyesek s ismét dühös felkiáltások lettek.

- Oh, nagyon is boldogok volnánk, ha meg volna halva... De él, a szörnyeteg, és szinte érzem, hogy körülted ólálkodik... De jaj neki, ha találkozom vele! Most már semmi és senki sem fog megakadályozhatni, hogy...

- Hogy meg ne öld? hiszen magam is szivesen segitenélek benne, azért a fájdalomért, amit nekem okozott... és még most is okoz, mert megfoszt a te szerelmedtől.

Beleakaszkodott a férje nyakába, s ugy suttogott bele az ajkába, azután pedig visszaesett a párnára. Richard szinte haragudott rá, hogy nem küzködik tovább, azt gondolva, hogy minden csak őtőle függ, Lydietől, az ő vágyának erős voltától, és hogy ha a karjai kissé erősebben fognák át, neki nem volna ereje, kibontakozni belőlük. És ez az érzés keserü, gyülölködő szavakban tört ki belőle, összefüggéstelen monológban, amelyben a Charlexis deliségét és a maga esetlenségét emlegette, s ezt addig mondta el ujra meg ujra, hogy maga is belefáradt...

A vadászkürt elnémult. A darának az ablaktáblán való zizegésében most a kis kápolna órájának ütése hallatszott. Három óra... Richard hirtelen megállott az ágy előtt, amelyhez épp olyan erővel vonta valami, mint ahogy eltávolitotta tőle; és könyörgéssé szelidült hangon mondá:

- Feleségem, édes gyermekem, kérlek, vessünk végét... Mondd nekem azt, hogy tévedek, hogy nem szereted már. Esküdjél meg rá, hogy félelem nélkül foghassalak a karjaimba... Lásd, nem felelsz... nem akarsz megigérni semmit. Igy hát még most is az övé vagy, s nehezedre esnék a hazugság?... Lydie, felelj, könyörületből, mondj valamit.

Lehajolt hozzá s átfogta a kezecsuklóját, de nehéznek, elernyedtnek érezte.

Lydie aludt. Mély, gyermekded álomban szunyadt, s lélekzete szabályosan járt ki s be a szétnyilt rózsás ajkak közt. És ő, aki haragudott magára, hogy bántó szavaival kinozza: akár reggelig is beszélhetett volna. Az első pillanatban keserü nevetés rázta meg, de amelyet gyöngéd érzelem váltott föl e nyilvánvaló gyöngeség, kimerülés láttára...

Óvatosan felhuzta vállára, szép karjaira a takarót s levitte a lámpát a dolgozó-szobájába, ahol azután szünetlenül járkált, hallgatva az órák ütését az utszéli kápolna felől, a szánalom és megbocsátás e kis temploma felől, amelynek a megközelitését soha sem hitte volna ilyen nehéznek.

Mikor az ablakok jégvirágai mögött fölvirradt a reggel, átment a szomszédjához, hogy rendelkezésére bocsássa magát.

Egy illatos, enyhe májusi reggelen az öreg Chuchin az ő hivatalos sárgaréz-táblás halászmesteri ladikjában fölfelé haladt a Szajnán, Athistól Evry felé, a parti lejtő mentében uj helyeket keresve a varsái számára a közelebbi halászati évszakra. Már maga az a lustálkodó mód is, ahogy evezett, a bámészkodás és tereferélés megszokása mutatta, hogy a gazda nincs itthon, még pedig régóta. Övé volt most az egész folyó. A lefelé uszó fehérhajókról egy-egy korty itallal kinálták; tréfás szókat kiáltott oda a hajósok feleségeinek, a hid mellé kötött nagy dereglyében ruhát mosó asszonyoknak, akik maguk nagyobb lármát csaptak, mint mindakét part összes sármányai és barázdabillegetői együttvéve.

Chuchin apó éppen végzett a mosónékkal, akik a sulyokjaikkal fenyegették, amidőn evezés közben a fejét fölvetve, ottfenn a hid karfájához támaszkodva, az elegáns, halálfejü Alexandre urat pillantotta meg.

A hidláb árnyékától eltakarva, a Rosine apja egy pillanatig egy helyben tartotta a ladikját, mialatt kurtaszáru pipájából nagyokat huzva elmélkedett s leste az egykori udvarmestert.

- Vajjon mit les itt a vén róka? Az igaz, hogy egy szót sem veszit el a mosóasszonyok pletykájából, akik az egész helység szennyesét szapulják, de hát Alexandre uram különbeket is tud s még ő pletykálhatna nekik... Nem; mialatt a viz mélységét fürkészi, apró szeme a vasut felé sandit. Bizonyosan vár valakit...

Két evezőcsapással előbukkant az árnyékból s vén, rekedt és csufondáros hangján fölszólt a hidra:

Amaz egy kicsit zavarodottnak látszott, s igazgatta az orrán a csiptetőt, hogy időt nyerjen a feleletre.

- Magad sem tudod, vén Chuchin, hogy milyen jól eltaláltad! Csakugyan egy pár takaros potykára lesek itt, de amik nem a te hálódba valók.

Hirtelen elhallgatott s a vasut irányába fülelt. De amit ő a Párisba igyekvő vonat zakatolásának gondolt, csak a zsilip távoli harsogása volt. Lehajolva a ladik felé, folytatta:

- Vén alamuszija! Mintha bizony Rosine nem mindent elmondana neked, ami a házban történik!

Alexandre ur félrehuzta a száját. Nem szeretett Rosineról az apjával beszélni, - talán bizonyos tisztességérzésből, amelyet ez a bugris nem értett meg, vagy talán azért is, mert félt a kellemetlen magyarázatoktól.

- Ni, Chuchin, kiáltott le, hogy másra terelje a beszélgetést, - nézd csak a lakódat... Megy a pincébe.

Georges apó éppen most jött elő a kunyhóból, a viz csillámlásától erősen pislogva, reszkető lábakkal, két kézzel tartva egy igen hosszu halászpóznát.

- Vén mihaszna! dörmögött Chuchin, a parasztember gyűlölködő megvetésével az olyanok iránt, akik már nem tudnak dolgozni. - No, gyönyörü gondolat volt, ezt a féregnek valót az evezőink meg a hálóink közé kvártélyozni. De ni, mit akar avval a karóval? hiszen még nincs itt a halászat ideje...

- Hát nem látod, hogy palackot kötött a végére? Vizet akar meriteni a Szajnából... Nézd csak, milyen fura.

Mivel a part igen magas volt, az öreg ezt a módot találta ki arra, hogy a vizet elérje. Csakhogy most a viz szokatlanul alacsony volt, s le kellett feküdnie, tehetetlenül nyujtóztatva el vénhedt testét. Alexandre meg Chuchin jóizüen mulattak az erőlködésén.

- Egészen áthajlik a part szélén, még le találja huzni a feje... Hé, Georges apó, vigyázzon... No tessék, lepottyant.

Kétségbeesett, vad kiáltás, az a rekedt orditás, amelyhez az egész életerejét összeszedi az ember, verte föl mind a két partot. A vizszéli nád rezgése mutatta azt a helyet, ahova az öreg, fejjel lefelé, alábukott és egy szomszédos mezőn dolgozó parasztok csak nagy ügygyel-bajjal huzták ki a vizből. Csak mikor fölhozták a partra, dideregve, viztől csurogva és folyvást görcsösen szorongatva a póznáját, akkor sietett elő képmutatóan a halászmester, aki egy pillanatig már azt hitte, hogy megszabadult a lakójától.

Ugyanakkor robogott ki a pályaudvarról a Páris felé tovább menő vonat, s a Sautecoeur menye közeledett a hid felé könnyü, piros-csíkos ruhájában, amely a Szajna szelétől szorosan a lábszáraira tapadt. A férjét kisérte volt ki a vonathoz, s most egy alacsony, pihegő dámával jött elő, aki gyermekkocsit tolt maga előtt. Egy Noel nevű párisi liceumi professzor felesége volt ez, aki a Remetelakban szobát bérelt, hogy kis leánykája az erdőség egészséges levegőjét szivhassa.

Sautecoeurnének, amint a vén lakáj kék ruháját megpillantotta, elváltozott az arca, s megkérve Noelnét, hogy várja meg őt a part aljában, majdnem reszketve közeledett Alexandre felé, aki mozdulatlanul, a hid karfájára támaszkodva leste a jövetelét.

Emberek haladtak át a hidon, környékbeliek, szállitók. A pékné a kocsija ernyője alól köszöntötte őket. A mészáros-legény lóháton, fehér köténye fölött a vállára akasztott nagy hushordó szatyorral, hátrafordult, hogy rájok mosolyogjon; és Alexandre ur ezalatt tüntetően beszélte el fenhangon a Georges apó balesetét, patétikus taglejtéssel mutatva az összenyomott, töredezett nádra, meg azután a kunyhóra, ahova a szegény öreget bevitték.

- Holnap, csütörtökön, a corbeili hetivásáron... Tizenegy órakor a saint-spiró-utcai ékszeresboltban... Együtt fogják kiválogatni az ékszereket.

- Nem tudom... Nem igérhetem... mormolá habozva a menyecske, szemét a távolba függesztve, ahol az evryi zsilip ontotta az áradatát.

- Szegény Georges apó!... Tüdő-gyuladás, ilyen vén embernek halálos veszedelem... Volt szerencsém, Alexandre ur.

A mosóasszonyok, a kiket a buzgó sulykolás sem gátolt abban, hogy figyelemmel kisérjék ennek a rövid párbeszédnek az egész titokzatosságát: szidták-szapulták a vén piperkőcöt, amikor azt látták, hogy csókvetéssel fejezte be a társalgást....

Micsoda tüzes legény ez az Alexandre! Hát nem elég neki a Chuchin leány? Már a Sautecoeurné is kell?... Abba' a családba' különben szokás már ez; az öreg indián az egész környék leghiresebb szarvhordozója volt; hát a fiu csak követi a jó példát...

S a sulykok csak ugy csattogtak, a nevetéstől csak ugy repedeztek a pruszlikok.

Sautecoeurné, nem sejtve, hogy ez a muzsika neki is szól, visszatért a hidfeljáró aljában várakozó Noelnéhez és segitve neki a kocsit tologatni, rábeszélte, hogy menjenek át másnap a corbeili hetivásárra. Kocsit majd valamelyik szomszédtól kérnek kölcsön. Ő fog hajtani maga. Az ut gyönyörü, az erdőn visz keresztül; a kis leánynak az nagyon jó lesz...

- Csakhogy az ipamnak azt kell hinnie, hogy ön tette az inditványt. Szörnyen bizalmatlan a menye iránt, sőt valamennyi asszony iránt. Ön az egyetlen kivétel, bár nem tudom miért. Mielőtt ön hozzánk jött lakni, soha sem engedte meg, hogy a férjem nélkül egy kis sétát tegyek az erdőben... Azt fogja neki mondani, hogy vásárolni akar Corbeilben egyet-mást. Meglássa, jól fogunk mulatni.

Amilyen gyanakvó volt Sautecouer apó, olyan kevéssé volt bizalmatlan Noelné. A jó asszonyság egy álló hónap óta segitette elő a legártatlanabbul Charlexisnek a hadnagya feleségével való gonosz szándékait. Ez a tisztességes, széles dada-arc, meg a férje professzori cime annyira megnyugtatta az öreg erdőőrt, hogy végképp letett megszokott gyanujáról és kémkedéséről.

A két barátnő egyedül járt ki mindennap az erdőbe, összecsukható székeket és uzsonnát vive magukkal; letelepedtek az öreg-tölgyről nevezett tisztáson, az erdőnek olyan részén, amely nem volt az indián őrizetére bizva. Ott aztán beszélgettek, varrogattak, fenszóval olvasgatták a Petit Journal-t, belevegyitve a párisi napihireket a csalit rovarainak zümmögésébe, a fatetők zugásába. Egy órai üldögélés után Sautecoeurné rendesen azt inditvánozta, hogy járkáljanak egy kicsit, s végre maga indult be az erdőbe, mert kövér barátnője legjobban szeretett egy helyben maradni.

A parknak sürü cserjével körülvett, magas rácsozatokkal áttört vén falai felé, amelyek a Kis-Sénartnak ezt a részét szegélyezik, nagy messzeségre terjed el a csalit, bársonypuhaságu gyepével, melyet az alacsony ágak cirógatnak, mikor a legkisebb szélfuvalomtól ugy lengedeznek, mint megannyi bengáli punka. E végtelen és rejtelmes pázsitok egyikének a távolában, mindig ugyanazon a helyen, s mintegy ott felejtve, egy kifeszitett, nagy nyersselyem napernyő várta a menyecskét, a napernyő alatt pedig, amely egészen eltakarta, Charlexis nyujtózkodott kényelmesen a kövér, puha fűben.

Minthogy a Remetelakba tilos volt bemennie, mióta az erdőőr rajtakapta, hogy a menyét megcsókolta: ezt a légyottnak való táborozást hevenyészte magának, amely bizony meglehetősen veszedelmes volt, mert csak lopva lehetett néhány csókot, ügyetlen ölelkezést váltani, nagysietve és remegve. A hetivásáron való találkozásuk nyilván jobb alkalmat fog szerezni.

Mikor másnap reggel a kis kocsi átrobogott a corbeili széles hidon, a kis város, amely rendszerint csendes és néptelen szokott lenni, csakugy hemzsegett a mozgalmasságtól és zsivajtól. Ódon klastroma köré összeszorulva, a Szajna balpartján, szemközt a lejtősen elterülő kertekkel, olyanféle külseje van, mint Bázelnek a münszter táján, amikor bucsu van s ellepi a környékének valamennyi faluja és majorja.

A födött piac körül és a szomszédos utcákban mindenféle formáju falusi szekerek voltak összegabalyodva s tették rendkivül nehézzé a közlekedést. Sautecoeurné egyenesen a Szent-Spiro-klastromhoz hajtott, amely csöndesen és elhagyottan áll a városka közepén, mindig hüsen tartva a széltől, amely légvonat módjára süvölt az ódon templom körül. Ott azt mondta Noelnének, hogy várja meg őt, amig vásárolni megy.

- Ha a kicsike unatkozni talál, betérhet vele a templomba. Van ott egy nagyon szép kő-lovas.

A herceg már előbb ott volt a vevőkkel zsufolt boltban, s egy szögletben válogatott az asztal szélén a fülbevalók közt. Melléje egy üres szék volt oda készitve az asszonyka számára. Sautecoeurné leült és egymáshoz simulva, halkan beszélgettek, mialatt a fülbevalókat egy darabka fekete bársonyon csillogtatták, amig körülöttök morsangi majorosok, akik a fiokat házasitották ki, egy egész sereg atyafival és ismerőssel együtt alkudoztak a nászajándékra, tréfás szavakkal, nevetéssel, vaskos esernyőkkel, magas kontyokkal, hogy az ember szinte azt hihette volna, hogy a Palais-Royalban van, egy Labiche-féle kacagtató bohózat előadásán.

De a szerelmes párnak jobb dolga volt, semhogy ezen mulatott volna. Ma éjszakára az öreg Sautecoeur szolgálatra volt kirendelve az erdő egész személyzetével együtt.

- Ugyan mitől? Az urad Párisban van, az öreg csak reggel hat órakor jön haza. Hiszen ugysem fogunk elaludni. Képzeld, magunk leszünk, legelőször...

A nyakába, a hajába suttogta ezeket, mig ő az uj ékszereit próbálgatta föl. Most elmentek a lakodalmasok. A boltosné meg a huga, - középkorias arcok, elkopott és zöldes maradványai valami kimerült régi nemzetségnek, amilyeneket Seine-et-Oiseban gyakran találhatni - közeledtek a herceghez, földig bókolva előtte s alázattal kérdezve, hogy ő kegyelmességének méltóztatott-e választani.

- Választottam, Souchottené asszony... Ezt a garniturát, amelyért majd eljövök estére magam.

Sautecoeurné pirulva állott föl, hogy távozzék, midőn egy nagy landau állott meg a bolt előtt, amely már ugy is sötét volt s most ugy elhomályosult, mintha széles ernyőt bocsátottak volna le a kirakata előtt.

- A Féniganné asszony kocsija, mondá a boltosné nagy tisztelettel, de mégsem olyan alázatos hangon, amilyet Charlexis-szel szemben használt. Oh az a kereskedői skála! százszorta finomabb és gazdagabb, mint akár a kinai hanglépcső!...

A herceg nem mozdult, félre sem forditotta a fejét, de mosolyának a kifejezése más lett, kajánná változott, amint egy nyulánk, elegáns nőalakot látott a boltba belépni.

Lydienek nem volt hozzá ereje, hogy többet mondjon. Szándékosan-e, vagy nem, ideges köhögés fulasztotta el a szavát. Nem látta Charlexist a montecarloi komédia, az elválás és szökés óta, s most a szemközt való, félig vak bolti tükör váratlanul azt a csinos, nyegle és csalfa arcot mutatta neki.

Gyors és igen soknemü volt az a benyomás; utálat, ijedelem, harag vegyült bele s egyuttal az az öröm is, hogy e különféle érzések közt semmi bánat sincs s hogy végre tisztában van azzal a bizonytalansággal, amely néha nyugtalanitotta, mikor azt a kérdést tette föl magának:

Ha szerette valaha, annak most már vége volt, jó isten! És az a Sautecoeurné, parázs szemeivel és pórias hetykeségével, bizony hiába nézett rá olyan dühösen.

Az órája készen volt, átvette és szó nélkül ment ki. De anyósa, dult vonásait meglátva, fölkiáltott:

És halk hangon - a kocsis miatt, aki meggömbölyitette a hátát, hogy odafigyelhessen - megnevezte Charlexist...

- Én vagyok a hibás, édes gyermekem. De nem jársz ki soha, hát azt akartam, hogy egyszer már friss levegőt szivj.

- Oh, nem olyasmi, amit ilyen eszeveszettől, mint én, gondolni lehetne... Nem; én szeretem a férjemet, és sohasem is fogok mást szeretni, csak őt... de hogyan mondjam el neki, hogy találkoztam a...

- Maradjon a dolog kettőnk közt. Hiszen olyan jól megy minden és Mérivet olyan örvendetes hireket küld... Talán késleltetnék ezzel a meggyógyulását és a hazajövetelét.

- De hisz ez annyi mint hazudni, nem mondani el neki mindent, amint hogy megfogadtam volt és meg is tartottam mindig, amióta Algériában van.

Mialatt beszélgettek, a kocsi lépésben haladt a szük és zajos utcák tolongásában, megállott a patika, a papirkereskedő, a nyerges, a rács-csináló előtt, akik kijöttek a kocsihoz, átvenni a megrendeléseket s azután palackokkal, csomagokkal rakni tele a Libert ülését meg a ládáját; igazi asszonyi társalgás volt az a bizalmas, érzelmes beszélgetés, amelyet háztartási dolgok, a boltok előtt való megállás és alkudozás szakitottak félbe.

A pástétomsütő előtt, ahol a kocsi szintén megállott a vasárnapra való megrendelés végett, épp akkor lépett ki Delcrous biró, kiöltözve, keztyüsen, fénylő szakállal és fogakkal.

Hónapok óta nem volt már Uzellesben s épp az imént tért be ide, hogy sietve megreggelizzék a pástétomsütőnél s aztán vasutra üljön és ellátogasson a hölgyekhez, akikhez valami igen komoly és igen sürgős kérése lenne.

- Hát üljön be és jöjjön el villásreggelire mihozzánk, mondá neki Féniganné.

S mialatt a biró örömtől sugárzó arccal ült le szemközt velük, a csomagok közé, Lydie, akit zavarba ejtett kissé az, hogy egyik régi ismerősükkel találkozik, nézegette az üvegtáblák mögött az apró asztalokat a sötét és piszkos kis helyiségben és szinlelt érdeklődéssel kérdezte:

- Itt, asszonyom, pár lépésnyire a hivatalomtól. A törvényház amott van az utca végén, azon a kis téren a malom mellett.

És Lydie szórakozottan nézdegélt körül, nem sejtve, hogy ennek a helynek nemsokára milyen fontossága lesz reá nézve.

- Szomorunak találják ezt a helyet, hölgyeim, nemde? Hát még én!... Épp ezért, és számitva az önök jóindulatára... De igaz, mi hir Algériából? Mikor jön haza Richard barátunk?

- A fiam nemsokára itthon lesz, kedves Delcrous ur. De jól tudja ön: a lányom meg én, az ő távollétében is, ha szolgálhatunk valamivel...

A biró mosolyogva hajtotta meg magát. Majd előadja a dolgát, ha künn lesznek ebből a vásárból és tolongásból.

A landaut a szabályosan ügető izmos lovak csakhamar kivitték Corbeilből, elhagyva a műmalmok óriás kéményeit, amelyeknek a füstje elsötétitette a gyönyörü égnek egy egész darabját. Kocsik, gyalogosok, állatok, vidáman haza térő vásáros nép sokasága sietett tova a partos uton, az alant csillogó folyó meg a messzeségig hullámzó árpa- és buzavetések között. Egy kis kétkerekü kocsi, melyet asszony hajtott, sebesen döcögött el mellettök, csaknem surolva a landau kerekeit. Lydie ráismert a Sautecoeur menyére és sokáig nézte szánakozva a szerény kis talyiga ugrándozását a göröngyös uton. Oh, mint szeretett volna utána kiáltani, hogy vigyázzon, figyelmeztetni a mélyedésekre, a végzetes feldőlésekre, amelyek fenyegetik. De a kis kocsi olyan sebesen haladt, olyan messze volt már, csaknem a szélén a mozdulatlan, sötét erdőnek...

Ellenkező irányban közeledet vágtatva, hangos csengőszóval egy nagy porfelhő s benne egy négylovas daumont-fogatu hintó, az Alcantárák kék libériájába öltözött lovászlegényekkel, meg a Mérogis kastélyból való szép zsidónőcskékkel kiket az olmützi herceg kisért... Gyémánt szeme és könyörtelen mosolya valamely fiatal rádsára emlékeztetett, aki nézi, mint telik meg a kut szép fehér és rózsás asszonyi testekkel.

Mikor a hintó elrobogott, a Féniganék kocsijában néhány percig nyomasztó csend uralkodott.

Delcrous pedig azon tanakodott, hogy vajjon ez után a találkozás után tanácsos lenne-e megkockáztatni azt a lépést, amely végett jött. De egy ujabb mozzanat szerencsésen másfelé terelte a figyelmüket.

A soisyi hágón két kis korpásszőke leány futott elő egy szomszédos mezőn kifogott talyiga mellől s kinálta kákából és vizi gyökerekből fonott kosárkáit. Bár a hágó meredek volt, a kocsis, a koldusok ellen való megszokott gyülöletből, épp akkor csapott a lovak közé, amikor Lydie kinyujtotta a kezét egy kis kosár felé. Féniganné, aki látta menyének a mozdulatát, rákiáltott a kocsisra, hogy álljon meg, de hasztalan; s néhány percig hallani lehetett a leánykák pihegését, amint utána futottak a kocsinak s meztelen lábacskáik összesurlódtak.

Végre, az urasszony ismételt parancsára, mégis kénytelen volt a kocsis megállani. Lydie, köszönetet mondva az anyósának, a tárcáját keresgélte, hogy kifizesse a szerény vásárlást; de Féniganné máris teletöltötte fehér pénzekkel a felnyujtott kis kezeket.

- Valóban, asszonyom, önnek a csavargók ellen olyan ellenszenve volt, amelyben egyébiránt én is osztozom... Emlékszem is rá, hogy ugyanezen a corbeili uton vitája volt egyszer a fiával...

A kocsi most az erdő és a szőlős dombok közt robogott tova. A virágjában lévő vadrózsa illata járta be az utat. A biró alkalmasnak találta az időt és a helyet a közlése megtételére. Megelégelte már a magányos életet abban a komor és bus fészekben - hiszen látták az imént a hölgyek, hogy milyen. Pedig csak a vásári Corbeilt ismerik, és nem is képzelik, hogy rendesen milyen kihalt az a kis város, ahol este nyolc órakor már be van zárva, el van oltva minden s ahol, ha egy kocsi átrobog a Notre-Dame-utcán, minden emeleten azt mondják:

- Most megy haza a törvényszéki elnök... A Belle-Image omnibusza most megy ki a vasuthoz...

Sem klub, sem szalon, semmiféle szórakozás a munkán kivül. Az egyetlen előny az, hogy Páris nem egészen egy órányira van vasuton, s hetenkint többször is el lehet menni a Vendôme-térre, benézni a minisztériumba és szorgalmazni az előléptetést, amely megkönnyebbitené a nősülést. Elég az hozzá, megunta már, hogy a Couverchel-féle helyiségben folyvást azt hallja: «A biró ur ebédje készen van...» És mióta Elise asszonynyal találkozott, az a szép, nevető arc, amelyen a bánat egyetlen redővel sem hagyott nyomot, soha sem ment ki az eszéből. Elise, akihez egy este komoly kérdést intézett, másnapra halasztotta a válaszát, és másnap - elutazott. Végre, több havi várakozás és habozás után, ő éppen most irt neki egy igen részletes és őszinte hangu levelet, amelyben megirta az állását, a jövőbeli kilátásait; és most arra kéri Féniganné asszonyt, hogy járjon közbe az ő érdekében.

- Helyes, viszonzá Féniganné. - A corbeili élet nem valami mulatságos egy fiatal asszonynak, de a hugom Lorientban sem igen mulat, aztán meg itt leszünk mi is és segiteni fogunk önnek, hogy szórakoztassuk. Ezennel megigérem, hogy irok neki...

- És megengedi, ugyebár, hogy én is hozzáirjak egy pár sort a leveléhez? mondá Lydie, - mert volt alkalmam megismerni és megszeretni azt a kedves Eliset.

- Oh, hölgyeim, hölgyeim, hogyan hálálhatom ezt meg? mormolá a biró, s az arca egészen kivörösödött a szögletesre metélt sürü, fekete barkók között.

És aztán az egész uton folyvást csak ezt a házassági tervet szépitgették azokkal a pompás kirándulásokkal, amiket együtt fognak tenni a Vieux- Garçonra, Sainte-Geneviève-des-Boisba halászni, vadászni.

- A Szent-Irén-egyházban kell majd megesküdniök, vetette oda Lydie szelesen.

De rögtön elhallgatott, kissé zavarodottan. Delcrous azonban nem volt tulságosan érzékeny.

- Minthogy Elise asszony elvált a férjétől, mondá nyugodtan, - egyházi esketés nem lesz, amit én nagyon sajnálok. Igen kedves dolog lett volna az abban a kis kápolnában.

- Igaz, azt hallottam, hogy az ön barátja, a draveili plébános már nincs itt...

- Oh, a barátom... régóta nem az már. Nem tudtam neki megbocsátani, hogy ugy üldözte Cérès abbét, azt a derék papot.

Féniganné nem állhatta meg, hogy el ne nevesse magát, amint a Delcrous hüledező arcát látta, aki előtt ő a kis kápolna papjáról sohasem beszélt másképp, mint mély megvetés hangján.

- Hiába, a felfogásom egészen megváltozott; más asszony lettem... Hogyan történt ez? Majd elmondom talán egyszer. Hasznát veheti.

Az ebéd után átmentek a szalonba. Lydie Chopinnek egy preludiumát játszotta, amelynek pergő futamai csicsergésre inditottak egy pintyőkét egy nagy paulovniában, amely a kastély egész bejárását beárnyékolta - amidőn csöngettek a rácsos-kapun.

Féniganné, aki éppen levelet irt Elisenek, meglátta az udvarba belépő látogatókat és sietve állott föl.

- Lydie, leánykám, csukd be a zongorádat. Cérès abbé jön egy másik pappal, nyilván az uj plébánossal, aki a látogatását jön tenni. Még csak pár napja van Draveilben.

- Ez az a Cérès, akiről annyi csodát beszélnek? kérdé a biró, az ablakhoz közeledve, ahol a két nő már együtt állott, szerényen a függöny mögé huzódva.

A papok lassan lépdeltek, fesztelenül beszélgetve, kissé szándékos könnyedséggel, kivált a plébános, alacsony, kövérecske ember, akinek piros arca, sima tokája, fekete gallérja olyan külsőt adott, mint azoké a kövér, megvigaszult, jómódu özvegyasszonyoké, akiket olyan gyakran láthatni.

Megállott az udvar két oldalát diszitő nagy kerek virágültetvények egyike előtt, hogy megcsodáltasson a káplánjával egy gyönyörü rózsafát; s megható volt látni, hogy az abbé, aki a kaputól fogva már kezében tartotta a kalapját, mint hajtotta le fehér fejét, görnyesztette meg izmos termetét s hallgatta gyermekes tisztelettel a fölebbvalója szavait, aki legalább husz évvel volt nála fiatalabb.

Ez volt hát az a zendülő pap, a fékezhetetlen Lucifer, akinek a dölyfösségét azzal akarták megtörni, hogy becsukták öt hónapra a trappisták közé?

- Teringettét, nem látszik valami jómódunak a Szent-Irén-egyház papocskája...

Delcrousnak ez a halk hangon mondott megjegyzése csaknem önkéntelen volt, annyira megkapta őt a nap sugaraiban közeledő két reverendának az ellentéte: az egyik olyan ragyogó, ropogós és fekete volt, amilyen vörhenyes, kopott és vásott a másik.

De a Féniganné felhuzott szemöldöke, az a hang, amelyen azt erősitette: «Szent férfiu az», elejét vette a biró további olcsó élcelésének. Sőt Delcrous ur visszafojtotta magába a nevetést akkor is, amikor a segédlelkész, mihelyt a szalon ajtaja kinyilt s a bejelentés megtörtént, előretörtetett, lökdösve, felforditva mindent, ami utjába akadt, hogy ő lépjen be elsőnek.

Senki sem értette abban a pillanatban ezt a zajos berontást, s az a haragos tekintet, amelyet egyházi fölebbvalója rávetett, végkép kihozta a sodrából Cérès abbét, aki olyan alázatos, olyan félénk volt s annyira nem ismerte a társadalmi törvényeket, hogy azt gondolta: a világi társaságokban épp ugy, mint a processzióban, az alsóbbrendünek kell elől mennie, az énekes gyereknek a diakónus előtt, a diakónusnak a pap előtt, a papnak a püspök előtt. Itt azonban, szerencsétlenségére, minden sietsége mellett is nem sikerült elsőnek beérkeznie.

- Tessék, haragszik a plébános ur, gondolá magában szegény, mialatt köszönt. - De kimenet majd jobban vigyázok, hogy még egyszer el ne kövessem ugyanezt az udvariatlanságot.

Ez a tünődés réveteg kifejezést adott a szemének, annak a két kék foltnak a napbarnitotta arcban, mialatt csodálattal nézegette a plébánosa gavalléros modorát, köszönése, leülése módját, ügyességét, amelylyel Fénigannénak a pompás rosarium-ához gratulált, a Maréchal-Niel-jeihez, Gloire de Dijon-jaihoz és azután zenéről beszélgetett a fiatal asszonynyal, s a tökéletes mükedvelő beavatottságával taglalgatta Wagnert meg Schumannt.

Sőt amikor Lydie, aki a külföldi fogadókban megszokta az idegen regények olvasását, belevetette a társalgásba a Tolsztoj, Ibsen, Meredith, Dosztojevszkij neveket, az uj plébános bizonyságot tett róla, hogy ezek az irók, - ha nem olyan jártas is a müveikben, mint a breviáriumában, - éppenséggel nem ismeretlenek előtte.

- Micsoda ember!... ezt mondogatták folyvást a Cérès abbé naiv szemei, amelyek rajongással tapadtak a fölebbvalója piros-pozsgás arcára.

De emez, kevéssé meghatva ettől a néma csodálattól, ugy vélekedett, hogy mulathat is rajta, s hirtelen azt kérdezte a szegény vikáriustól, hogy mi véleménye van Dosztojevszkij felől.

Az öreg pap arca, amely eddig barna volt, egyszerre téglaszinü lett; egész ábrázata olyan meghökkenést árult el, hogy Delcrous megszánta.

- Cérès abbé bizonyosan nem ér rá olvasgatni, mondá az ő katédrás, fenhéjázó hangján. - Nagyon is elfoglalja a nyomor, amelyet fölkeres és enyhit.

De az alázatos pap, akinek kinosan estek ezek a dicséretek, amelyek mintha az ő fölebbvalóját kisebbitették volna, megrázta magát a székén s azon az érdes hegyvidéki hangján azt mondta, hogy ő semmivel sem érdemesebb mint mások, s hogy az olvasgatás neki is sok idejét veszi el.

- Ugyan, Cérès, csak nem fogja velünk elhitetni, hogy olvasta Dosztojevszkijt, zaklatta tovább a plébános, akinek a diszreverendája csak ugy rengett a nevetéstől.

- De bizony, olvastam... Mérivet ur adta volt ide... sőt nagyon neheztelek is arra a Dosztojevszkijre.

- Neheztel rá? már miért? kérdé a plébános, hüledezve, mint a többiek is.

Meg kell adni, hogy a műveletlen segédlelkészről bajos is volt föltenni, hogy megérthette volna a Karamazov testvérek szerzőjét, s hogy neheztelni is tudna rá valamely elméletéért.

- Azt az igazságtalan részvétet, amely csak a gazoknak és a ledéreknek szól, amely kizáróan csak a fegyházak és egyéb rossz helyek nyomoruságaival érzékenyit el bennünket, mintha a szerencsétlenség csak a büntettben meg az elvetemültségben volna megható. Ezt nevezem én az orosz részvétnek. Mindnyájan ismertünk derék munkásasszonyokat, akik agyonfárasztották magukat a háztartással meg a gyermekek gondozásával, panasz nélkül szenvedve el az inséget meg az ütlegeket; és mikor Dosztojevszkij odaveti az ő Rodionját egy bukott leánynak a lába elé, aki az ő szemében az egész emberi nyomoruságot képviseli, én ugy találom, hogy ezzel meggyalázza a nyomort és rágalmazza az emberiséget.

A pap hangja, amely most már levetkőzte az akadozást, zengzetesen és erővel teljesen rezgett. Egyuttal a tekintete és a taglejtése is biztossá lett, mint valamely szabadszárnyalásu prédikáció közepett; és Lydie, aki eddigelé csak messziről ismerte, amint kopott reverendáját a napban fényleni és kisebbedni látta: most megértette anyósának s az öreg Mérivetnek a lelkesedését.

- Hiszen jól tudja ön, abbé ur, hogy ez a részvét mitőlünk ered, mondá most Jean Delcrous. - A negyvennyolcas időből való; megtalálhatja a Victor Hugo, a Georges Sand, az Eugène Sue regényeiben. Az oroszok csak kölcsönvették tőlünk s kifinomitották a maguk bonyolult idegei számára. De azért a Dosztojevszkij Szónyája a Fantine családjából való.

A biró, örömmel kapva az alkalmon, hogy megmutathatja a hölgyeknek, hogy ő sincs hiján az olvasottságnak és az ékesszólásnak, fölvetette a fejét, kieresztette a hangját, akár csak a tárgyaló teremben; de szónoklatának a vége zürzavarba veszett, mert a plébános elég hosszasnak találva már a látogatást, egyszerre fölállott s a háziasszonynak köszönve, az ajtó felé indult, midőn a vikárius észrevette ezt az indulást.

- Oh istenem, mondá magában a boldogtalan, - már megint szórakozott voltam...

S keresztül rontott a szalonon, megbotlott egy taburetben, székeket boritott fel s pohos kis plébánosát épp abban a pillanatban karolva át, amint ki akart lépni az ajtón, azt mondta:

- Nem, ezt nem engedhetem... Nagyon jól tudom, hogy mivel tartozom a fölebbvalómnak...

Azzal fölkapta, félrelökte s kirobogott a tornácra, ahol is diadalmas taglejtéssel érkezett be jó elsőnek.

- Furcsa egy ember!.. miért siet mindig olyan nagyon? kérdé Delcrous halkan Lydietől meg az anyósától, akik utána néztek az eltávolodó két papnak.

A kis plébános diszgallérja dühösen rázódott a heves taglejtéseitől, mialatt a vikárius hunyászkodva, görnyedten kullogott utána a társaságbeli illedelemről kapott rettenetes lecke alatt, amelynek nem igen vette hasznát; mert amint a levélhordóval találkoztak, ki épp a kastély rácsos kapuja előtt szállott le a biciklijéről: amilyen szórakozott és jólelkü volt, szóba állott vele, hogy megkérdezze tőle, mit csinál a beteg felesége.

S azután a szegény Cérès abbé mentegetőzése hallatszott, amint a porfelhőben és heves szavak förgetegében eltünt.

- Szegény papunk! sóhajtott föl Féniganné. - Ez sem igen fogja neki megédesiteni az életét!

Lydie nem szólt; bele volt merülve a Richard most érkezett levelébe, ki a közelebbi keddre jelentette be a maga és a Mérivet hazajövetelét.

Örvendező hangja, az anyósa nyakára fonódó két karja annyi őszinteséget árult el, hogy a biró, amikor este visszatért Corbeilbe, azt gondolta magában:

- A házasság mégis csak erős egy intézmény. Ilyen ostromok után ezek az emberek, lám, mintaszerü házaséletet élnek.

Igy itél a világ, amely az emberekből és a dolgokból csak az elpalástoló külsőségeket látja és sohasem képzeli el, hogy azokon belül mi van. Még a Féniganék környezetében is, azok közt is, akik helyeselték vagy rosszallották a férj elnézését, nagylelkü megbocsátását, milyen kevesen sejtették, hogy a dráma még folyvást tartott, s kinosabb, fájdalmasabb volt mint valaha; milyen kevesen gyanitották Richard hosszas utazásának az okát s azokat a kegyetlen egyhanguságukban szomoru leveleket, amelyeket a házastársak két hónap óta váltottak!

A távollét, melynek ábrándképei pedig rendszerint olyan jótékony hatásuak, csak még kinosabbá tette a férj zaklató féltékenységét. Az a gondolat, hogy a fiatal herceg Grosbourgban van, hogy találkozhatnak, viszontláthatják egymást, ujra meg ujra fölelevenitette az utolsó éjszaka jelenetét azokban a kapkodva irott, csaknem olvashatatlan, hosszu levelekben.

És ő esküdözött, lapokat irt tele a fogadkozásaival, kimeritve mindennemü formát és eskümintát.

Ámde az algériai Száhel gyönyörü és változatos képe, s még inkább semmint ez a kép, amelyhez az ő nyárspolgáriasságának nem volt érzéke: a hajtóvadászatok, lesbenállások, hosszas nyargalások, amelyek után a sátorban való mély álom következett - végre is lecsillapitották Richardot, elvonták attól az egyetlen gondolattól. A leveleinek más lett a hangja, derüsebb, határozottabb, mint ahogy a lábbadozó hangja szokott erősbödni.

Lydie, a park csöndjében és magányában ülve egy padon, ujra meg ujra olvasgatta azt a drága levelet, amely tele volt gyöngéd szavakkal, boldog tervezgetéssel. Enyhe szinárnyalatokban és hüvösségben ért véget a nap, s az égnek a lombok közt látható része kékből elandalitó zöldbe olvadt át. Reményre, hitre serkentő idő...

Egyszer csak a közelben, egy facsoport mögött, dühösen zsörtölő asszonyi hang hallatszott, amely fölismerhetetlen volt, annyira elváltoztatta a harag.

- Menjen haza és bujjék el, gyalázatos!... Illő viselet az ilyen egy férjes asszonynak?... Szégyelheti magát, mocskos!

Lydie rémülten állott föl, azt gondolva, hogy talán neki szól ez a gyalázkodás - midőn az erdőre nyiló kapu előtt Rosine Chuchint pillantotta meg, ki két kézzel a rácsba kapaszkodva, utána zuditotta a dühét egy rózsaszin-csikos ruhának és napernyőnek, mely az erdő mélyébe menekült.

A mosóasszonyok elmondták volt neki, hogy Alexandre mint beszélgetett a hidon Sautecoeurnéval, s ő, amilyen féltékeny volt a kedvesére, a köztük való viszonyt annál valószinübbnek tartotta, mert látta, hogy Sautecoeurné egy idő óta a Kis-Sénartban őgyeleg, Uzelles tájékán, ahova Alexandre sürün járogatott.

Urnőjének a megjelenése nem némitotta el. Sőt tanuképpen hivta fel őt arra, hogy ez már még is csak arcátlanság és alávalóság.

- Látott már a nagysága ilyen szemtelent?... Egészen idáig eljön, hogy elcsábitsa tőlünk az embereinket!

- Nem, nagysága, de ami sok, az sok... De iszen, ha ez azt gondolja, hogy nem vágom utját a legyeskedésének, akkor csalódik... Nem azt a pipogya urát fogom én értesiteni, hanem az ipát, az indiánt - annak számoljon be, ha tud... Várj csak, haszontalan, megadod az árát!

De az erdei uton, amelyre kedves enyhületet bocsátott az est, már csak egy-egy nyulfi, vagy fácán szökött tova, fölriasztva ettől a kiabálástól.

Lydie, elbámulva azon, hogy ennyi szenvedélyt talál ebben a leányban, akit tunyának, zárkózottnak, mogorvának képzelt, higgadtságra akarta tériteni.

- Rettenetes lenne, az apósát értesiteni. Vadállat az, hiszen te is tudod... De ismerlek én téged, nem fogod megtenni, nem vagy kaján természetü.

- Nem, de féltékeny vagyok... Oh, féltékeny... Olyan az, nagysága, mint a veszettség... akit megmart, az marni akar. Maga is szenved az ember s másoknak is szenvedést okoz.

Közönséges arca megszépült, amint a szenvedélytől kipirult és vonaglott; és Lydie rettegéssel ismerte föl ebben a paraszt arcban, mint valami fenyegetést, vagy vészjóslatot, azt a fájdalmas arckifejezést, amelyet ő olyan jól ismert és amely annyi keserves órára emlékeztette.

Tudom most már, hogy a családom miért számüzött engem olyan hosszas időre Grosbourgból.

Az F.-né asszony férje, aki filozóf módjára nyugodott bele a felesége megszöktetésébe, rettentő dühös volt, mikor a faképnél-hagyásról értesült. Bum-bum uramnak a fenyegetései megijesztették anyámat, vizbe ölve, felakasztva, karóba huzva, nyuzott fejbőrrel látott máris, és csak akkor nyugodott meg valamennyire, amikor Boutignan unokabátyámnak az oltalma alatt tudott, a győzhetetlen 50-es dragonyosok között.

Mi történt az uzellesi szomszédainknál, mialatt mi a nagy hadgyakorlatokat végeztük? Azt hallom, hogy őnagysága visszatért a családi tüzhelyhez, hogy Bumbum elpályázott Algériába, anélkül hogy ennek a kettős rejtvénynek a megfejtését valaki tudná. A lényeges különben az, hogy ezredesem visszaadott a családomnak, határtalanul megnyujtható szabadságidővel.

A család nem valami mulatságos. A hercegné minduntalan utban van amiatt a véget nem érő örökösödés miatt; a tábornok egyre mozdulatlanabb, hasonlatosan azokhoz a mithologiai alakokhoz, amelyeket Virgilius meg Ovidius valamelyik istennek a haragjától üldözve és fává, kősziklává változva állit elénk. Óráról órára fölebb száll az a fájdalmas kő- vagy kéregburkolat, amely hüvelyként szorul a testére. Nemsokára csak a feje lesz már élő, azután a szeme, az a sötét haragvó szempár, amelyben a fény ugy huzódik meg, mint alkonyatkor a nap sugarai egy padlásablak üvegén.

Az elméje ép s a beszélőképessége is; de ezt csupán arra használja, hogy kétségbeejtő leirásokat adjon a bajáról. Mindaz, amit mond, kegyetlen, villogó, csipős és szurós, mint valami orvosi müszer; pedig, ha hinni lehet neki, az érzékei tompulnak; a Jean mester cellója nem csiklandozza már olyan kéjesen az idegeit mint annak előtte. De az is igaz, hogy Jean mesterbe is már csak hálni jár a lélek; amikor beszél, süketnek hinnéd magadat, s ugy tetszik, mintha a szomszéd szobából hallanád a szavát. Lehet, hogy tán a cellója is olyan hangjaveszett lett, mint ő.

Tegnap délután együtt beszélgettünk hárman a vizre könyöklő terrászon.

Mialatt a cigarettet sodortam, bizonyosan ránéztem azokra a tehetetlen kezeire, amelyek hervadt levelek módjára összezsugorodva hevertek az ölében. Rosszkedve még fanyarabb hangu lett:

S amint kimondta a nevet, rögtön indulatba jött, szememre hányta azzal az asszonynyal való hitvány magamviseletét, azzal vádolt, hogy most megint visszatérek hozzá, s féltékenységtől eltorzult ajkkal kiáltott rám azon a parancsoló hangon, amelylyel a longchampi katonai szemlén a csapatokat vezényelte az elnöki emelvény előtt:

A te utolsó leveled, kedves Vallongue, éppen a felsőbbség elvéről és általános hanyatlásáról szólott. Visszaemlékeztem néhány igen hangzatos ékes mondatodra és ugy tálaltam fel őket a tábornoknak, mint a saját termésemet. Mikor elmondtam neki, hogy a család utána kocog az államnak, s minekutána monarkikus volt, mint ő, azután pedig monarkikus-szabadelvü, most vele együtt demokratizálódik: nem, el sem tudod képzelni az én hirneves atyámnak az elszörnyedését és megdöbbenését, melynek mása a Jean mester bus ábrázatán is mutatkozott.

A veleje az egésznek az, hogy a tábornok még folyvást arra a mi szép szomszédasszonyunkra gondol és csakugy öli a méreg a talapzatán, mihelyt engem keresztül lát menni a hidon, mert meg van róla győződve, hogy Uzelles körül ólálkodom...

Szavamra mondom, a szakitásunk óta sohasem találkoztam F.-nével, s csak ma reggel jöttünk össze véletlenül egy corbeili ékszeresnél. Egy kicsit lesoványodottnak látszott, de folyvást ugyanazt a lankatag kecsességet láttam rajta, meg egy kis sápadtságot, amelyet azonban a találkozásunk miatt való meghökkenésnek tulajdonitok.

Egyetlen szó se, alig egy tekintet is - ennyi volt az egész. Sőt biztosan mondhatom, hogy ennyi lesz is az egész, mert ha azzal vádolnak, hogy megint Uzelles felé járogatok, ennek az az oka, hogy a kis Sautecoeurnémmel való találkáink csaknem mindig az erdőnek abban a részében esnek meg, amely a Fénigan-parkot övezi.

Mondottam már neked, hogy mennyire vigyáznak a kedves kicsikére, s hogy ő milyen szörnyen fél az indiántól, aki miatt még most is csak az előzményeknél vagyunk. Nyilván ez az oka, hogy a szeszélyem komolylyá kezd lenni, és hogy soha egyetlen asszony, akár előkelő, akár polgár-asszony, sem izgatott fel annyira, mint ez a zamatos kis vérbélü barack.

Szép-e? éppen csak hogy csinos. Nagy szája, kicsi montmartrei orra, nagy katulyával járó masamód-leány csámpás elegánciája. F.-né asszony, mikor belépett abba az ékszeres boltba, ahol egy aranyláncot nézegettünk, az egész megvetését ontotta rám egyetlen tekintettel, amely ezt jelentette:

Sajnos, nekem is csak egy néma tekintet volt a feleletem, s az nem adhatott elegendő magyarázatot.

Lásd, Wilkie, bár nagyon fiatal vagyok még, jóformán már befejeztem az asszonyi vizsgálódásaimat, kivált ami a francia asszonyt illeti. Először is hol van a francia asszony? Melyik a tipusa? Vajjon az a csapongó, fagyosan ledér-e, amelyet a tizennyolcadik század apró regényei festenek? Sivitott, lihegett-e valaha ugy, mint a romantikus ifju Franciaország Malvinái? Vagy talán a parnasszusi poéták merengői közt találjuk-e meg, vagy a naturalizmus ösztönsarkallta asszonyai, vagy a dekadensek misztikus idegesei között? Lehet, hogy volt ő minden, vagy legalább annak képzelte magát, s csak afféle öltöztető bábja volt a regényiróknak, amely ellenkezés nélkül, készségesen próbált föl mindenféle divatot, a legvadabbat is; de én azt gyanítom, hogy alapjában csak ál-szenvedélyeskedő volt; meggyőződés nélkül ledér, és csaknem mindig: anya, a mama. Három év óta, hogy az asszonyok karjai közt hányódom, ezzel a fajtával találkoztam leggyakrabban. A korom az oka ennek, fogod talán mondani. Pedig lám, itt most fiatal leányokhoz, vagy menyecskékhez járok, mérogisi szomszédjainkhoz, akikben jól tudom, hogy minden csak cikornya, csapongás, vagy divat - csak az anyaság gyöngéd, oltalmazó ösztöne nem. A Sautecoeurné, az egészen más; csupa tüz az egész kis teremtés, a piszéje csupa hóbort és sóvárgás - nem a grófné arisztokratikus szépsége, sem a Dollinger Rebekka vörös-zsidó tipusa, de bizonyos vagyok benne, hogy olyas valami vonz hozzá, aminek a mivoltát nem ismerem.

Holnap majd megmondom, kedves barátom s addig nyitva is tartom a naplómat, - hogy nem tévedtem-e a diagnózisban.

Miért holnap? Mert nagy furfanggal sikerült biztositanom ma estére a magunk számára egy zavartalan légyottot, igazi födél alatt, nem pedig egy kifeszitett ingatag napernyő mögött. Rábeszéltem ugyanis az erdőmestert, hogy nagy hajszát tartson az éjjel a vadorzók ellen, akiknek a vakmerősége már türhetetlen kezd lenni. Az indián tehát ma este a Fácánosból a Kis és Nagy Sénart egész személyzetével cserkészni indul s csak reggel hat órára tér vissza a Remetelakba. Képzelheted, hogy élni fogunk-e az alkalommal.

Ide mellékelem azt a vázlatot, amelyet az én kétes becsü ábrázatomról Borski lovag, az ötvenedik dragonyos-ezredbeli bankóhamisitó készitett. Amint láthatod, a hasonlatosság máris megvan; csakhogy az alanyiságnak annál a törvényénél fogva, amely az én pohos szabómat arra készteti, hogy minden zsörtölődésem ellenére is pőtyögősre szabja a mellényemet: ez a szenvedélyes Borski az én szemembe a saját szeme frenetikus tüzét tette bele s az arcom kifejezése ennélfogva egészen más lett.

Láttam azt a szerencsétlen fiut a főhadiszállás udvarán akkor reggel, amikor a kényszermunkára itélés után el kellett léptetnie a sorfal előtt. A rangfosztásnak az a borus, szinpadias jelenete az esőtől terhes ég alatt, a feketés falak, átázott emberek és lovak négyszögében, nem igen látszott reá hatással lenni. Amikor a vállára dobott, visszájára forditott kabáttal, emelt fővel haladt el mellettem, meglepett a tekintetének az a messze révedező, végtelenbe kalandozó kifejezése. Érezni lehetett, hogy ez az ember ezer meg ezer mértföldnyire van minden fegyháztól s elragadtatással mosolyog rá arra a nőre, aki miatt bünbe esett. A szenvedélynek ezt a lángját rajzolta ő az én szemembe, helytelenül.

Oh, nem, nincs láng a mi nemzedékünknek a szemében, ugy-e bár, Vallongue? Épp oly kevéssé lángolunk mi a szerelemért, mint a hazáért. Ki az oka? Te, filozófus barátom, aki elmélkedel, magolsz, falod a bötüt, te a német metafizika ködébe vesztetted bele - ugy véled - a melegségedet, a tüzedet; a könyveket vádolod, hogy nagyonis korán világositottak föl és száritottak ki. De hát mibennünk, a vásott nebulókban, akik nem olvasunk, mibennünk meg kellett volna maradnia a hit őszinteségének - s épp az ellenkező áll. Azokat a vaskos könyveket, amelyek téged kiábránditottak, nyilván nem kell kinyitni, hogy megismerkedjünk velök; a kétségbeejtő eszmék, amik ugyszólván a csirájokban vannak bennök, kihajtottak és szétszóródtak, s mi együtt leheljük be őket a levegővel, az élettel, beszivjuk őket valamennyi pórusunkon. Egyetlen egyszer sem idézted nekem a filozófiaid valamelyik szép és elbusitó axiómáját, hogy igy ne szóltam volna magamban: Hiszen én ezt ismerem!... Egyike ez azoknak a megmagyarázhatatlan tüneteknek, amelyek a sivatagnak egyik végéről a másikra viszik el egy nap alatt valamely nagy eseménynek a hirét, anélkül, hogy az elterjedésnek ez a módja meg volna magyarázható. Ezért van az, hogy mi, legujabb nemzedékbeliek, akár tudatlanok legyünk, mint én, akár tudósok, mint te, mindnyájan az unalom és a kimerültség martalékai vagyunk, legyőzöttek a csata előtt, csupa anarkista lélek, amely hiján volt a gesztus bátorságának.

Az öreg Mérivet, partra szállva Marseilleben, ahol az ügyei végleges elintézése végett még egy-két napig kellett időznie, nagyon meg volt lepve, midőn Richard azt az elhatározását tudatta vele, hogy magára hagyja és tovább utazik Páris felé.

- De hát miért? kérdezte a kis Napóleon, amint szeszélyes utitársát a hajótól a vasuthoz kisérte. - Ön keddre vagy szerdára jelentette be a hazaérkezésünket - mit nyer ezzel az egy nappal? Nem lesz kocsija... Nem fogja várni senki.

- Éppen azt akarom! mondá Richard, elvörösödve ettől az önkéntelen vallomástól.

Mérivet megijedt s olyan heves taglejtést tett, amelyre hátra fordult volna az egész Boulevard des Italiens, de amely itt, a Canebières zajos utvonalán, annyi más heves taglejtés közt egészen észrevétlen maradt.

- Oh boldogtalan, hát mégis ennyire van!... Alattomban akar hazatérni, hogy meglepje a feleségét?... Oh, milyen együgyü is voltam, mikor azt hittem, hogy végre már meggyógyult. Igazán mondom, megérdemli, hogy mikor hazatér...

De Richard izgatottságának a láttára nem volt bátorsága befejeznie a mondatát:

- No hát, jó, utat, vén golyhó... És mivel előbb fogja látni az édesanyját meg a feleségét mint én, ölelje meg őket az öreg barátjok helyett is.

Nem csupán a féltékenység késztette Richardot arra, hogy huszonnégy órával korábban térjen haza. Minél előbb a szivére akarta ölelni Lydiet, de ezt nem merte Mérivetnek megmondani, nem merte neki megvallani, hogy, miután egy évnél tovább szenvedte el a nejétől való távollétet, most szinte elviselhetetlennek tetszett neki, hogy még egy napig legyen tőle távol.

Reggel érkezett Villeneuve-Saint-Georgesba, ahol egy rozoga, önkéntes omnibusz, amelynek kék-zubbonyos kocsisa egy sánta gebét csapkodott, vállalkozott arra, hogy őt podgyászostul együtt hazaviszi Uzellesbe. Lassan baktattak, csöndes kocogással, s mivel az ócska hombárnak a bőrteteje és oldala csak ugy égette az embert, s bántó pipa- és ételszagot árasztott, Richard kiült a bakra a kocsis mellé, akit egy pohár bor, amelyet a chateau-frayéi fordulónál megivott, beszédessé tett.

Kiszolgált vadász-trombitás volt, még abból az időből, amikor Alcantara herceg volt a parancsnok... Mulatós ember volt a herceg, s ahol egy fehérszemélyt talált, azt bántatlan nem hagyta. Nem is csoda, hogy belesorvadt a háta gerince. Hanem ugy látszik, hogy a fia, a kis Sárlexi, éppen ugy szeret mulatni. Tavaly is valami idevaló birtokosnak a feleségét szöktette meg; a remete-lakbeli legutolsó lakzin nem is beszéltek egyébről; talán a tisztelt ur is hallott felőle?

Richard tagadóan intett s nem szólt többé az egész uton egy szót sem. A kocsis, miután hasztalan kisérleteket tett a társalgásra s hallotta, hogy az utasa halkan dudol a foga közt, azt gondolta, hogy zenekedvelővel van dolga, s elővéve az ülése alól egy össze-vissza horpadt trombitát, fujni kezdte rajta az ezrede összes kürt-jeleit. Richard csakhamar belefáradt ezekbe a recsegő hangokba melyek majdnem beszakitották a füledobját; és amint haza felé közelednek, az országuton elébejövő emberek, akik ismerték, csodálkozva néztek föl rá, hogy ilyen alkalmatosságon kocsikázik... Draveil után leszállott tehát az omnibuszról s neki indult az erdőnek, mig a kocsis vigan trombitálgatva, döcögött tovább az országuton.

Az, amit ettől az embertől hallott, csak még inkább felcsigázta bősz kiváncsiságát, hogy váratlan órában és uton érkezzék haza.

Ennek az ütemét verték ki gyors és majdnem nesztelen léptei az öreg-tölgy felé vezető keskeny ösvény ruganyos moh-szőnyegén. Déli harangszó hallatszott a kis kápolnából, amelynek a csengését megismerte a rekkenő hőségtől rezgő levegőben. Hallgatta azt az ismerős harangszót, amidőn egyszerre galyropogást hallott a közelben, mintha gyorsan futna tova valaki; ugyanakkor egy zuhanást is hallott, s látott is egy ásót, amely oda volt dobva egy hatalmas hangyabolyra; ott szokták szedni a hangyatojást a fácánok számára. Nyilván valami tolvaj járt itt, akit az ő jövetele elriasztott.

Richard, ügyet sem vetve tovább erre, folytatta utját, önkéntelenül is egyre gyorsabbodó léptekkel, amint a hajlékához közelebb ért; s csakhamar kiért az öreg-tölgy kerek tisztására, amelyre sugár-küllők irányában több fasor torkollott, a többi között az is, amelynek a végében az ő parkjának a kapuja látszott.

Messziről azt a rácsos kaput, amely mindig zárva szokott lenni, most nyitottnak látta s meglepte a körülte mutatkozó járás-kelés. Emberek jöttek ki szaladva a kapun s fordultak be jobbra az erdőbe, ahol egész gyülekezet látszott sötét és nyüzsgő foltként a verőfényes tisztáson.

Richard arrafelé indult; nagyon kiváncsivá tette annak a sokaságnak a kisérteties zajtalansága. Ott volt az egész környék, Soisy, Draveil, erdőőrök, zsandárok. Mi történhetett ott? Bizonyosan valami borus eset, mert épp most érkezett elő nagy döcögve, a szenes szekerek kerékvágásaiban, a Foucart nehéz halottas targoncája.

A sokaság azonnal tisztelettel huzódott félre s egy külön álló csoportban látni lehetett Delcrous birót a tollnokával, a soisyi meg a draveili orvost, akik halkan beszélgettek Alexandre urral egy mozdulatlan alak előtt, mely elnyujtózva hevert a füben s amelynek csak vadászharisnyás lábszárait lehetett látni, mert a test többi részét eltakarta egy kifeszitett sárga napernyő.

- Ah, kedves Fénigan, rettenetes dolog ez! mormolá a biró hideg, hivatalos hangon, mialatt kezet nyujtott Richardnak, legkévésbbé sem csodálkozva azon, hogy őt itt látja.

A többiek szomoru arccal köszöntötték az ujonnan érkezettet, de egyik sem világositotta fel arról, hogy mi történt.

- De hát mi ez? mi történt? - kérdé Richard, kiben hirtelen olyan gyanu támadt föl, amelytől szintelen lett az ajka és csillogó a szeme.

- Hát nem tudja? Halva találták az olmützi herceget. Ugy látszik, már két-három nap óta halott, s most tettük vissza arra a helyre és abba a helyzetbe, ahol és amelyben Alexandre ma reggel találta.

A biró fölszólitására a tollnok halk hangon felolvasta Richardnak azt, amit a volt urasági szolga elbeszélése nyomán épp most foglalt irásba.

A herceg, aki pénteken este az ebédje után eltávozott a kastélyból, hétfőn reggelig nem tért haza. De ez a körülmény a kastélyban senkit sem aggasztott, kivált az első két napon, mert a fiatal hercegnek szokása volt az ilyenféle kimaradás. Csak vasárnap délután kezdtek nyugtalankodni, amikor nem jelent meg a tizenkilencedik születésenapjára rendezett ebéden, amelyre az egész szomszédság hivatalos volt. De, hogy a hercegnét meg ne ijesszék, a szalon késő éjszakáig kivilágitva maradt és a fiatalság eltáncolta az erre az alkalomra betanult menüettet.

Hétfőn korán reggel a tábornok, aki egész éjjel be nem hunyta a szemét, magához hivatta Alexandre urat s közölte vele titkos aggodalmát. Alexandre ur elmosolyodott, amint a legelső szavakat meghallotta.

- De kegyelmes uram, hiszen én tegnap is láttam Charlexis herceget, meg tegnapelőtt is...

- Az erdőben, még pedig folyvást ugyanazon az egy helyen... az öreg-tölgy tájékán, ahova egy hónap óta minden délután kijár a fiatal herceg s a füben heverészve, egy nagy napernyő alatt vár.. hogy kit?... arra én magam sohasem voltam kiváncsi, de ha a kegyelmes ur kivánja...

- Legkevésbbé sem. Csak azt csodálom, hogyha a hadmüveleteinek a szintere olyan közel van, miért nem jön haza, hogy az anyját megnyugtassa. Ha ma is ott látnád, felhatalmazlak, hogy zavard meg a légyott inkognitóját és mondd meg ezt neki az én nevemben.

Alexandre ur megigérte, hogy ugy fog cselekedni, és be sem várva a délutánt, mindjárt most, amint haza felé ballagott Uzellesbe, azt gondolta magában, hogy a Fénigan-park felé kerül. A rácsos kapu közelében aztán, mintha valami sejtelem szállta volna meg, lehajolt s a fák aljának messzeségét kémlelte abban az irányban, amerre a herceg rendesen tartózkodni szokott.

Különös! alig volt még nyolc óra s a nagy nyitott napernyő máris ott volt a harmatos füben. És alatta feküdt a szerelmes ifju is, nyilván mély álomba merülve, mert Alexandre ur kétszeri kiáltásra sem kapott tőle választ. Ekkor...

A jegyzőkönyv itt félbeszakadt s a tollnok most Alexandre felé fordult, aki folytatta:

- Ekkor, tisztelt uraim, oda mentem, félretoltam a napernyőt és valami olyan retteneteset láttam, hogy őrült kiabálással futottam el. A Fénigan ur kertészei meghallották a kiáltásaimat, az emberek mindenfelől ide szaladtak, de ameddig a törvénytevő urak Corbeilből meg nem érkeztek, senkit sem bocsátottam közel a holttesthez s nem engedtem, hogy bármihez is hozzányuljanak.

- Bizonyos volt, hogy meghalt? kérdé Richard leirhatatlan izgatottsággal, amelyből még sokkal nagyobb megkönnyebbültség, semmint ijedelem volt kiérezhető.

- Ahhoz nem férhetett kétség... nézze meg maga, mondá a biró, rámutatva arra, ami egykor az olmützi herceg, az asszonycsábitó, az ellenállhatatlan hóditó volt, s most ezzé a kimondhatatlan, iszonytató éktelenséggé lett: rosszul lekoppasztott halálfejjé, amely itt-ott már csontvázzá aszott, egy-egy kifehérlő, letisztitott csontrészlettel, amely ugy fénylett, mint az elefántcsont, amig más helyeken véres cafatokban csüngött az összerongyolt hus. A kásás szemgödrökben és szájnyilásban, az orrlyukakban és a fülekben, a megmaradt izmoktól még félretorzitott állkapcsa körül, megszámlálhatatlan sokaságu vörös hangya, féreg, csótány nyüzsgött.

Ez volt az, amit annyi asszony szeretett, cirógatott, s ami annyi férfit tett őrültté a féltékenységtől.

A kiváncsi sokaság, amely a zsandároktól bár hátraszoritva, mégis utána nyomakodott Richardnak a tetem felé, most rémülettel és borzadással riadt hátra. Azok, akik látták, a szánalom felkiáltásaival, képes népies kifejezésekkel magyarázták meg a dolgot a hátullevőknek... «olyan a feje, akár egy tök-kolop.»... S mint ahogy a sötét drámák körül mindig megesik, egy-két elfojtott kacaj hallatszott.

Egyszerre csak ujra csönd lett, a gyülekezetek mély, izgalmas csöndje, amelyet itt a napsugarakban táncoló szunyogok döngése, a füben nyüzsgő rovarok neszelése vett körül.

A biró intésére előállott a halottvivő targonca a fák lenyúló ágait surolva, s két erdőőr föltette rá a holttestet, amelynek az arcára az emberek csupa gyöngédségből kendőt teritettek. Ez a pár lépés elég volt ahhoz, hogy a két ember kék kabátja féreggel és vérrel legyen telemocskolva.

- Grosbourgba, de kerülő uton, hogy tulságosan meg ne lepjük a szüléket, akiket különben Alexandre már előre fog értesiteni. Az Alcantara hercegeknek itt a birtokon családi sirboltjuk van s a temetés azonnal meg is fog történni. Ami a törvényszéki boncolást illeti, azt hiszem, hogy ez a mögöttünk lépkedő két cilinderes Eskuláp egymaga ugy sem végezhetné el a dolgot. Ez a péppé rohadt fej zavarba ejti őket. Lehetőnek tartják, hogy a fiatal herceget ott a napernyő alatt hirtelen gutaütés érte, oly baleset, amely ebben a családban éppen nem ritkaság. Én is körülbelül az ő nézetükön vagyok, mert különben gyilkosságot kellene föltenni, még pedig olyanformán, hogy a gyilkos a halottat visszafektette oda a szokott helyére és szokott napernyője alá, ami nagyon is agyafurt vadságra mutatna; de miért is tette volna?

Beszélgetve haladtak a bus targonca után, melyet Alexandre meg a zsandárok kisértek, a sorok mentén tovanyuló köves uton. A sokaság lassan, apró, csacsogó csoportokba verődött és szerteoszlott az erdő különféle ösvényein, midőn egyszerre csak Richard, tulharsogva a léptek zaját, a kerekek nyikorgását, indulatosan rákiáltott Foucart szekeresre, aki kantárjánál vezette a lovát s ugy tett, mintha be akarna fordulni a parkba.

Az embernek arra a feleletére, hogy, ha a birtokon keresztülvágnak, félórát nyernek, aminthogy Alexandre ur különben is meghagyta, Richard dühösen kiáltott föl:

- Soha! Semmi szin alatt sem engedem meg... Mit parancsolgat itt az a hitvány lakáj?

Delcrous összerázkódott a hangnak és a taglejtésnek ettől az idegességétől, amely nyomban száz meg száz gondolatot, majdnem gyanut keltett benne, amit azonban tüstént ezzel az egyszerü okoskodással vetett el:

- Igaz, a felesége egykori szeretője... de az már régen volt s a házastársak ki is békültek... Eh, a vizsgálóbirák mindenütt gyilkosokat látnak. Az első ilyen esetemben jó lesz, ha tartózkodom ettől a nevetségességtől...

Most a rácsos-kapu elé értek. Delcrous hátrafordult, hogy egy-két utasitást adjon a tollnokának, köszönt az orvosoknak s karját a Richard karjába öltve, jókedvüen fordult be vele a parkba.

- Keressük fel most a hölgyeket. Megigértem volt nekik, hogy értesiteni fogom őket, mihelyt a dolgomat elvégeztem... De ni, ők azt mondták nekem, hogy csak holnapra várják önt.

- Igaz, de az az ötletem támadt, hogy egy nappal előbb érkezem haza s az erdei uton jövök, hogy meglepjem őket. De lám, engem ért a meglepetés, még pedig rettenetes.

A hang őszinte volt, s őszinte volt a sirokkótól megbarnult nyilt, férfias arc dultsága is.

A biró haragudott magára azért a gyanuért, amely egy pillanatra föltámadt volt benne, és amilyen vidám volt a lelke, kevés hija volt, hogy bocsánatot nem kért s hangosan nem vádolta magát érte.

- Az igaz, kedves barátom, hogy szörnyű egy eset. De, megvallom, hogy én viszont olyan boldog vagyok, hogy szinte nehezen... Hiszen ön is tudja már, hogy az unokatestvére iránt milyen szándékkal vagyok, nemde? Nos hát, Elise kedvező választ irt az ön kedves anyjának, aki azonban a levélből csak néhány szót mondhatott nekem abban a nagy zürzavarban, amelyet ez a szomoru eset a házban okozott... Ah, de itt jönnek a hölgyek.

E pillanatban tünt fel a fasor távolában Féniganné meg Lydie. Ma reggel véletlenül igen korán voltak lenn mindaketten a kertben, rózsát szedni, midőn a kertészné lelkendezve jött oda hozzájok s mondta el nekik, hogy Alexandre mit talált ottkünn a tisztáson.

Az elefántcsontnyelü olló, amely Lydienek a kezében volt, zavartalanul folytatta munkáját - Féniganné észrevette ezt - a legcsekélyebb félbeszakitás, egyetlen rázkódás nélkül.

- Annyiszor fenyegette halállal a herceget, hogy bizonyosan őt vádolták volna a megölésével... Még magam is azt hittem volna...

Ez a gondolat nem is hagyta el többé, s amikor Delcrous, akit Corbeilből sietve hivtak elő, betért egy pillanatra a kastélyba s ő hallgatta, amint a biró a tollnokával a baleset valószinü okait találgatta: szinte örült annak, hogy a férje nincs itthon. De valami titokzatos ösztön nem engedte, hogy örüljön. Képzelhetni hát, hogy mennyire megrémült, amikor délben a Richard uti podgyászát meglátta a pavillon előtt.

- A villeneuvei omnibusz hozta, mondotta a kertészné. - A nagyságos ur az erdőn jön keresztül.

S nyomban feltünt előtte a véres dráma: férje, aki egy nappal korábban érkezik haza, hogy őt meglepje, a herceg, aki a városkapu közelében ólálkodik, a két férfi összetalálkozása, egy heves dühroham, és a gyilkosság... Egyes részletek megmagyarázatlanok maradtak ugyan, de azon ő nagy meglepettségében és csodálatában fenn nem akadt; mert csodálta a férjét, azt a félénket és gyöngét, azt a gyermek-embert, akit csak sirásra és kesergésre hitt képesnek, hogy meg merte ezt tenni! Milyen szerelmesnek és féltékenynek kell lennie!

És nagy aggódásában szinte uj gyöngédség, hála és kéjes szerelmi láz fogta el, amely még csak erősbödött, mikor Richard megjelent előtte ott a fasor fordulóján, megbámulva, megsoványodva az afrikai levegőtől, örömtől csillogó szemmel és egész valójában valami olyan férfiassággal, elszántsággal, amit ő eddigelé még nem ismert benne.

Az anya, Lydienek a karjára támaszkodva, kinek siető lépteit lassitotta, messziről elibe kiáltott a fiának, türelmetlenségében csak ugy dobálva a szavakat:

- Micsoda dolog már ez, nem is értesiteni bennünket?... Tudod-e, hogy nagyon megijedtünk, mikor megláttuk a holmidat - nélküled... kivált, hogy ez a rettentő eset történt...

Félbeszakitotta szavait, hogy nyakába boruljon az édesanyjának és a keblére kapja Lydiet, akinek finom arcát egy nagy rózsaszinü csuklya alatt kellett megkeresnie. Olyan fagyosnak és reszketőnek érezte, hogy hangos megjegyzést tett reá.

Lydie nem felelt, és Féniganné, megértve, hogy egyedül kivánnak lenni, előre ment Delcrousval.

Richard, örömtől mámorosan, szorongatta neje karját a karjában, mint a koldus a kenyerét, a vizbehaló a mentőszálát; minden lépten megállott, hogy mélyen, kérdően nézzen a szemébe.

- Miért reszketsz? miért olyan fagyos a kezed, az arcod?... a váratlan hazajövetelem meglephetett, de az az izgalom most már elmult... Nem inkább a borzalom, a megdöbbenés ez, amit az a haláleset okozott?

- Oh nem, viszonzá Lydie olyan őszinteséggel, amelyben nem lehetett kétkednie.

- Tudod, hogy rám nézve régen meg volt hallva... nem Richard, nem az volt az oka...

- Hát mi?... nem örülsz, hogy láthatsz? Hiszen a leveleid olyan gyöngédek voltak.

- Én gyöngédebb vagyok mint ők, drágám, és ugy örülök, hogy itt vagy mellettem. Oh nagyon... nagyon örülök, esküszöm!

És egyre jobban reszketve simult hozzá egész valójával, néma ajkkal, amely valami közléstől vagy kérdéstől rezgeti, de amelyet nem mert kimondani. És Richard tünődött, töprenkedett, mialatt azokról a közönyös dolgokról beszélt vele, amelyek az egymástól régóta elválasztott sziveket legelőször füzik egybe.

Jóságos nagy szemeiben olykor villámok cikáztak, amelyek igen kevéssé illettek össze a beszélgetés közönséges voltával. Azt gondolta magában: ki tudja, hogy az ő távollétében ez a szegény asszony, attól a nyomorulttól fenyegetve, üldözőbe véve, nem vetemedett-e, mint Quiberonban, valami kétségbeesett tettre, csakhogy ezuttal nem önmaga ellen?...

Hasztalan iparkodott elüzni magától ezt a vészes gondolatot; az lidércnyomásként maradt meg benne; s lassankint ő is olyan aggódó és félénk tekintettel nézett Lydiere, mint az őreá.

Delcrous biró, aki Fénigannéval karonfogva haladt előttök, a boldogság gyönyörében uszott, amidőn azt hallotta, hogy Elise hajlandó hozzájönni. Már is a menyekző előestéjén képzelte magát, s arról beszélt, hogy tulad a macskáin, a papagályán, egész agglegényi családján, és tanácsot kért Fénigannétól, hogy milyen lakást béreljen, kiket kérjen föl tanuknak...

- Ha ez a gyászos eset nem történik, fölkérhettem volna az én igen tisztelt barátomat, az alcantarai herceget...

A Féniganné összevont szemöldöke arra figyelmeztette, hogy ne folytassa ezt a veszedelmes tárgyat.

- Ne felejtse, biró ur, hogy Grosbourg és Uzelles közt semmi érintkezés sem lehetséges. Isten a tanum rá, hogy a szörnyü csapás után, amely őket érte, nem neheztelek már rájok, de mi olyan boldogtalanok voltunk a miatt a család miatt...

- Igaz, mondá Delcrous, a mély meggyőződés hangján, - bocsásson meg az ügyetlenségemért; lássa, ez a nagy boldogság...

A rideg szemöldökök most sem simultak ki. A boldogság szót Féniganné illetlennek találta ebben a pillanatban, amint arra a másik anyára gondolt, akinek most viszik haza a fiát azon a nehéz halottas szekéren.

Szerencsére a beszélgetést félbeszakitotta az a hir, hogy a vizsgálóbiró urat Grosbourgba kéretik; Alexandre érte jött a tilbury-n, s ott várakozott rá a kapu előtt. Lydienek az izgatottsága szemmel láthatóan nőtt e hir hallatára, és mialatt a biró bocsánatot kért a háziasszonytól, Richard azon tűnődött, hogy Lydie nem ájul-e el mindjárt a karjában.

Delcrous, alig hogy Alexandre mellett helyet foglalt az ülésen, ujra átengedte magát a titokzatos dráma iránt való érdeklődésnek, amelyet földeriteni volt hivatva, és tudakozódott a kastélybeliek lelkiállapota felől.

- Ugy hiszem, a hercegné még nem gyanit semmit, mondá tartózkodó hangon az öreg szolga. - Ami a tábornokot illeti, az nagy lelki erővel fogadta ezt az ujabb csapást; a holttestet letétette velünk egy Fantome nevü kis melléképületbe, amelyhez el lehet jutni anélkül, hogy a kastély udvarán kellene keresztülmenni...

- Hát a környéken mit szólnak, Alexandre ur? Mit gondolnak? Megegyezik-e az orvosok véleménye a közvéleménynyel?

- Hogy mit mondanak a falusiak, vizsgálóbiró ur, azt csak meg lehetne tudni, ha utána járna az ember. De hogy mit gondolnak, az más kérdés.

Hogy ne kelljen felelni, ugy tett, mintha a lóval bajlódnék, amely megijedt valamitől... Most a hid jegenyefáihoz értek. Sipitó hangok hallatszottak föl a mosóasszonyok hajójából, akiknek a kiteregetett ruhája köteleken lengedezett a parton a folyó szélében.

- Ha a biró ur tollnoka följegyezhette volna azt, amit itt reggel óta beszélnek, mondá Alexandre, fölegyenesitve nyurga termetét, hogy messziről is láthassák őt a vizsgálóbiróval együtt ülni a hercegi kocsiban, - akkor talán tudhatná, hogy a falusiak mit beszélnek, de különben...

S lapos ajkainak légmentes visszacsukódásáról a biró megértette, hogy semmit sem fog kihuzni ebből a parasztba oltott furfangos inasból, akinek az apró szemei pedig igen jól értesülteknek látszottak; nem is törődött tovább vele, mert meg volt róla győződve, hogy ugyanennek az Alexandrenak, aki most olyan tartózkodó és zárkózott, az ő corbeili birói szobájában majd fecsegésre nyilik a szája, mihelyt az igazságszolgáltatás, a falusiaknak ez a mumusa, intéz hozzá kérdést.

A grosbourgi kastély egyik kis kapuja előtt szállva le, Delcrous csakhamar a terrásszon volt, ahol a hercegné, kalapban, sétára készen, élénken vitatkozott a férjével meg Jean mesterrel, akik a tennis-tért keritő troénákhoz háttal ültek egy padon.

A tábornok fölemelte a fejét, amint őt meglátta s messziről kiáltott elibe, mialatt a professzor szemei ijedelmesen repestek a pápaszeme mögött:

- Jöjjön, kérem, jöjjön a segitségemre... segitsen megnyugtatni ezt a szegény hercegnét, aki azt hiszi, hogy titkolunk előtte valamit!

A hercegné, aki napernyőjének a végével lázasan kavarta a porondot, gyanakvó szemmel pillantott a három férfira. Ólmos arca, feketébe átment sárgás szine két nap alatt vén asszonynyá tette. Érezte, hogy ezek az emberek egyesülve vannak ellene a hazugságban s nem fogják neki megmondani azt, amit kitalálni nem mer...

- Oh, igenis, hercegné... de, nem tudom... dadogta a boldogtalan. - Maga a fiatal herceg zárta be... a tennis-labdák miatt, hogy el ne veszszenek... és a kulcs bizonyosan a zsebében maradt.

- Hát csak keresse tovább. Okvetetlenül szükségem lesz rá még ma! mondá a hercegné.

- Oh, ez az asszonyi képzelődés!... Nem azt álmodta-e a hercegné, az éjjel, hogy a fiát vizbe fuladva találták abban a régi zenepavilonban, amelyet, nem tudom miért, Fantomenak hivnak, ahol soha egy csöpp viz sem volt?

Intett Delcrous-nak, hogy jöjjön közelebb, és a botjával rámutatott a kicsiny vörös tégla-épületre, amelyet lombozat takart el:

- Hiszen tudja ön, hogy ott van, s a törvényszéki boncolásnak meg kell történnie. Azt akarom, hogy mihamarabb koporsóban legyen - az anyja megőrülne, ha igy látná... Oh, kedves Delcrous, katona életemben sok kegyetlen öldöklést láttam, de mikor azt láttam, amit a fiamból haza hoztak, abból a gyönyörü szőke fiuból, s éppen ezen a helyen, ahol még pár nappal ezelőtt játszott...

Elhallgatott, amint feltünt előtte a Charley sugárzó látománya, hiszen mindnyájoknak annyira jelenvaló volt még, hogy szinte hallani vélték a nevetését, a kiáltásait amott a pázsiton... Play!.. a troénák körül szállongó méhek döngicsélésében.

- Ugy lesz, tábornok ur. Az orvosok estére itt lesznek; de, ha csak a véleményük meg nem változik, én azt hiszem, hogy szükségtelennek fogják kijelenteni a boncolást, mert, mint én is, ugy vélekednek, hogy a fiatal herceget gutaütés érte.

- Én teljesen ellenkező nézeten vagyok, mondá a herceg, anélkül hogy fakó arcának csak egy izma is megrándult volna. - De mindenek előtt egy kérdést szeretnék önhöz intézni... Hogyan van az, hogy ebben a gyászos ügyben éppen önt bizták meg a tényállás fölvételével?

- Azért történt, tábornok ur, mert a vizsgálóbiránk betegeskedés miatt szabadságon van, az ügyész pedig nászutra ment...

- Nászutra, én?... kérdé a vizsgálóbiró, akit meglepett az, hogy szándékát már ilyen magas helyen is ismerik.

- Hát nem arról van szó, hogy nőül veszi a Féniganné unokahugát, azt a szép és vagyonos elvált menyecskét?

A padról, amelyen ültek, látni lehetett a szemközt való halmon az uzellesi kastély pavilonját, meg a hosszu gyertyánfasort, amely a főhomlokzathoz vezetett. Bármilyen óvatos és tartózkodó volt is a biró, nem merte tagadni a reményeit e fák és kövek láttára, amelyek az ábrándjai meghitt tanui voltak. Megvallotta hát, hogy a részletek nincsenek ugyan még megállapitva, de hogy elvben már el van határozva a házasság.

- Akkor hát, kedves barátom... s a tábornok hangja épp ugy, mint fénytelen szeme, egyszerre csupa tüz és élet lett... mulhatatlanul szükséges, hogy ezt a vizsgálatot átadja valamelyik kartársának, mert az én fiam gyilkosságnak lett az áldozata, s a gyilkos nem más, mint az ön barátja és jövendőbeli rokona, Richard Fénigan.

- Semmi olyat, amit be nem bizonyithatok... Jean mester, kérem, legyen szives elolvastatni a biró urral...

A professzor ijedős, reszkető ujjai kivették egy kordovánbőr-tárcából, amely az ölében volt, s odaadták Delcrousnak azokat a szegény őrjöngő leveleket, amiket Richard a miatt való dühében irt, hogy sohasem talált magával szemközt senkit és amikben minden hangnemben és minden változatban azt ismételte:

A tábornoknak egy intésére Jean mester az ő beteg, alig hallható hangján hozzátette:

- És Fénigan ur ezeket a fenyegetéseket nemcsak irta, hanem előttem két izben élőszóval is ismételte: hogy meglesi a herceget az erdőben egy keresztuton és szép ábrázatát péppé morzsolja a csizmája sarkával, mint ahogy széttaposta az arcképét is.

- Megvallom, viszonzá Delcrous, - hogy eleinte az én gyanum is arra felé irányult. De vannak szembeszökő lehetetlenségek. A férj, az igaz, hogy váratlanul, de csak ma reggel jött haza, s a büntett már néhány napos, mert különben az erdei férgek...

Nem merte befejezni a mondatát az apa előtt, aki a legnagyobb higgadtsággal folytatá:

- A gyilkos talán nem maga végezte gonosztettét... de az, amivel azt a szép arcot, amely őt bántotta, fenyegette, sokkal inkább beteljesült a féltékeny őrjöngés értelmében, semhogy neki köze ne lenne a dologhoz. Higyjen a szavamnak, Delcrous, nem tudom, hogyan történt ez a rettenetes dolog, de ráismerek benne a szenvedély dühöngésére, karmaira... Richard volt, igenis ő volt... És ha ön ki hagyja őt siklani az ujjai közül, ha meg nem markoltatja, még pedig keményen, akkor azzal fogják önt vádolni, hogy a saját családját takargatja, és ezt drágán fizetheti meg.

- Nagyon egyszerü a dolog. Táviratozzon Versaillesba, hogy küldjenek helyettest.

A biró, az eshetőségeket mérlegelve, gondolkozott néhány másodpercig, s azután nyomatékos taglejtéssel mondá:

- Tábornok ur, ez lelkiismereti kérdés. Időt kérek estig, hogy határozzak.

Mialatt a grosbourgi lombok alatt az a tragikus vita folyik, a Szajna tulsó partján, a domboldalon, a Féniganék fáskertjében, a dongóktól körülzajongott mesterséges gyümölcs-tenyészet közepette Richard sétálgat az anyjával, aki megható gyöngédséggel tartja a napernyőjét, gondosan, mintha valami ölbevaló kisdedet óvna, az izmos férfi fölött, aki mellette lépked és beszélget vele.

Lydie a szalonban maradt, hogy a vendégeket fogadja; mert a hétfő az ő vendéglátó napjok, s a mai dráma a rendesnél is több látogatót hoz a házba, akik kiváncsiak a részletekre, de főképp arra, hogy a fiatal asszony milyen arcot és magaviseletet ölt e katasztrófa után.

És Lydie, bármilyen izgatott és bármennyire szeretne is a férje mellett lenni, megértette, hogy a Richard biztosságának, a házuk méltóságának tartozik azzal, hogy szembeszálljon az emberek rosszakaratu tolakodásával. Mi is lesz ez a csekély áldozat ahhoz képest, amit Richard ő érette mert?

S mialatt a kastély kapuján egyre-másra csöngetnek be a vendégek, Féniganné, ki a fáskert mélyéből megismeri a látogatóit, megnevezgeti őket a fiának:

- Ez a Chateau-Frayé break-je... ezek a mérogisi zsidó hölgyecskék... Lydie igazán okosan teszi, hogy elfogadja őket, édes fiam... Ha ma kivonná magát a vendéglátás kötelessége alól, isten tudja, hogy ezek az emberek mit nem mondanának és gondolnának.

Hogy teljes magányosságban legyenek, hátra huzódtak az utolsó fasorba, a sokféle szinü szegfü és viola bors- és tömjénszagu ágyai közé.

- Lehet azt tudni? viszonozza az anya. - Például, hogy a herceg halála nagy hatással van Lydiere, hogy azért rejtőzik el, nehogy az izgatottságát meglássák rajta... Olyan gonosz a világ!

Richard megkönnyebbülten lélekzik, mintha sokkal rettentőbb föltevésektől tartott volna. Az anya tovább beszél:

- Akármilyen kegyetlen és korai is ez a halál, azt, hogy Lydienek a szeméből csak egyetlen könycseppet is facsart volna, csak az hiheti, aki nem ismeri az ő büszke jellemét... Először is, ő sohasem szerette azt a Charlexist... kinek a hitványsága és lelketlensége végre is gyülöletet, bosszuvágyat gerjesztett benne... Emlékszem rá, hogy miket beszélt Quiberonban, a lázában... még halálos fenyegetéseket is hallottam tőle...

- Az istenért... hallgass, suttogja Richard, amint éppen arra jön egy kertészlegény, aki melegágyi ablaktáblákat visz.

Mikor aztán a legény eltávozott, némi zavarodottsággal kérdezi anyjától:

- Tudtad-e te, hogy... az a... eh, hogy Charley egy idő óta itt a park körül ólálkodott?

- Csak ma reggel hallottam: a feleséged sem tudott róla... Legalább nekem azt mondta, és én sohasem kétkedem a szavában; nagyon is jól ismerem most már.

- Ha olyan jól ismered, meg tudnád-e hát mondani, hogy mit jelent az a zavarodottság, az az erőltetettség, amit rajta látok, amióta haza jöttem? Érzem, hogy valami vallomás nyomasztja, amelyet nem mer megtenni. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy az a borzalmas látomány ott a füben...

- Igaz, tudom, nem is azt kutatom... Oh, ne félj, nem a korábbi sötét gondolataim zaklatnak; ki vagyok gyógyulva, mindenkorra... De az a Charlexis pokoli, alattomos természet volt, s azon tünődöm, hogy vajjon feldühödve amiatt, hogy Lydie már nem az övé, nem iparkodott-e azon, hogy valami galád módon visszaerőltesse magához. Tegyük föl, hogy levelek maradtak nála, valami nagyon bizalmas arckép, s hogy ezt csalogatónak, fenyegetésnek használta föl, hogy először is találkozóra késztesse...

Fénigannét kettős erős csöngetés szakitja félbe, amely a belső udvarról hallatszik.

- Fogadni mernék, hogy Lydie engem kerestet. A szalon bizonyosan zsufolva van...

- De előbb hadd mondjam el azt a dolgot.. Pénteken elvittem Lydiet a corbeili hetivásárra... Nem volt künn a házból, mióta te elmentél...

Az anya óvatosan mondja el az ékszeres holtban való találkozást, nyomatékkal emliti, hogy Lydie milyen sápadt volt, mikor kijött a boltból, amely megdöbbenés azt bizonyitja, hogy a találkozás váratlan volt.

Azután folyvást félve ennek a szegény féltékenynek valami kitörésétől, hozzáteszi:

- Lydie azért hallgatott erről a leveleiben, mert én kértem, hogy ne irja meg. Ne neheztelj rá; én, csakis én vagyok az oka...

De Richard egy pillanatig sem kétkedik anyja igazmondásában, neje becsületességében; csak az a rettentő és egészen más jelenet jut az eszébe, amely ugyanitt játszódott le köztük, alig pár hónappal ezelőtt. Mennyi történt azóta, hogy átváltoztak az érzelmeik!

Ünnepiesen fogta kezébe a drága, öreg anyai kezet, melyre kerti keztyü volt huzva, s forrón szoritja az ajkához:

- Ne félj, drága anyám. Hiszek én most már Lydienek, csak ugy mint neked... de az, amit most mondtál, csak megerősiti az aggodalmamat. Most már tudom... tudom...

Ismét csöngetés, s a következő pillanatban cseléd jön elő, aki a nagyasszonyt keresi. Ugy van, amint gondolta: mulhatatlanul szükség van rá a szalonban. És szinlelt jó kedvvel - mert gyermekeinek az aggodalma őt is kinozni kezdi - veti oda Richardnak, amint elindul:

Richard, egy téglakoszorus alacsony falra könyökölve, amely elválasztja a fáskertet egy lankásan a Szajna felé nyuló zabföldtől, sokáig gondolkozik, mozdulatlanul... Vallassa Lydiet? Minek? Az ő meggyőződése teljes már... A régi szeretők közt valami sértő, meggyalázó kapcsolat állott fenn. Igy magyarázható a park körül való ólálkodás, a corbeili találkozás. Lydie, a nyomorult fickó vakmerősége és férjének legközelebbi hazaérkezése közé szorítva, elszántan jelent meg egy utolsó légyotton, hogy minden áron visszakapja a zálogot, valami levelet vagy arcképet, amely a galád kezek közt maradt volt.

És ott, a nagyon is aljas föltételek hallatára, a szegény asszony megboszulta és védelmezte magát; és mint egyszer Quiberonban, de biztosabb fegyverrel... Amint azután az ember meghalt s az ő felháborodása lehült, megrémült a saját büntettétől s azt az emberi vágyat érezte, hogy megvallja tettét, főképp a férjének, aki egyedül tudná menteni, megérteni. Ezért simult ugy hozzá s nézett olyan mélyen a szemébe, mintha azt mondaná:

Mit tegyen? Hogyan fogadja ezt a reszkető vallomást másképp, mint tárt szivvel és tárt karokkal? Nem felelős-e ezért ő is? Nem mondta-e neki, és hányszor és micsoda kétségbeesésnek a hangján:

- Amig az az ember él, mi nem lehetünk boldogak... mindig arra fogok gondolni, hogy az övé voltál, mindig attól fogok félni, hogy még most is az övé vagy!

Rossz néven veheti-e Lydietől, hogy végre megszabaditotta tőle mind a kettőjöket? És ha ebben a pillanatban tágultnak érzi a lelkét, érthetetlen vidámságtól dagadozónak, ha ez a hullámzó kalásztenger, ha az a folyó-kanyarulat, amely ott lángol a sikság távolában, meg ez az égboltozat, ezek a fák, ez az egész ismerős táj olyan kápráztatóan szépnek tetszik neki, mint még soha: nem annak az érzésnek köszönheti-e ezt, hogy most már csakis ő kivánja, egyedül csak ő birja azt az imádandó teremtést?...

Gyors, halk léptek, egy mousseline-ruha lebbenése... Lydie ott van mellette, pihegve és olyan halványan...

- Delcrous visszajött, mormolja, rá sem nézve Richardra, amint melléje könyököl az alacsony falra. - Ugy látszik, változtak a dolgok... Most már büntettre gondolnak... uj nyomon indulnak...

Oh azok a szegény, elfehérült ajkak, hogy erőlködnek mosolyogni, mialatt beszél... Ha most egyedül volnának a kertben, milyen hamar visszaadná ő a szinöket! De a gereblyék valamennyi fasorban csikorogtatják a porondot, a locsolók oda-odakoppannak a kut-kávákhoz...

- Micsoda nyomon?... lehet tudni? kérdezi Richard egykedvü arccal, amelylyel meg akarja nyugtatni.

- Nem; a biró nem akar mondani semmit. Ott hagytam a szalonban. Kiváncsian veszik körül valamennyien.

S megfogva a lenge mousseline alatt az üde, gömbölyü kart, amelyet magához szorit, azt mondja:

Körülöttük, amint a nap egyre alább száll, szétárad a sárga, piros, sötét violák tömjén-lehe, a szegfü hevesen illatozik, s az erős szagoknak és szineknek ebben az özönében felhőszámra kavarognak, mint megannyi kék szikra, a virágok fölött a parányi lepkék, keresve az öntözés-támasztotta hüvösséget.

- Óh, jó! sóhajt föl Lydie, fejét gyermekes kacérsággal, de kinosan elszorult szivvel hajtva férjének a vállára.

S elcsodálkozva azon, hogy őt a fenyegető veszedelemmel szemben olyan nyugodtnak látja, azt kérdezi magától:

- Mit remél? honnan veszi a bátorságát?... Még ha legalább bizonyosak volnánk abban, hogy nem kell egymást elhagynunk, hogy együtt szenvedhetünk és bünhődhetünk... Oh, szegény drágám!...

Richard viszont, megszabadulva a Charley halála révén attól a tehertől, amely olyan sokáig nyomasztotta a szivét, gyönyörködik nejének ragyogó szépségében, mint ahogy megrészegül az égbolt és a táj pompájától; de a rajta nyugvó szép szürke szemek aggódó kifejezése bántja, busitja.

- Oh, ne sóhajts igy... Szólj, Lydie, mi bajod?... Hiszen csak ketten vagyunk most itt, egyedül, egymás mellett, közel...

- Nem elég egyedül, és nem elég közel ahhoz, amit egymásnak mondanunk kell...

- Hát nem félsz, hogy olyan gonosz leszek, mint legutóbb, az elutazásom előtt, emlékszel?

Remegve néznek egymásra, mintha ugyanaz a láz kapta volna meg, ugyanaz a vágy égetné mind a kettőjöket... Lydie mögött lángba van borulva az ég, mely fénykörrel övezi finom haját; Richardnak a szemét ragyogással szórja tele a haldokló vörös nap... Sohasem találták még egymást ilyen szépnek, sohasem kivánkoztak egymás karjába ilyen forróan... És nem ez a tündöklő apotheózis szellemiti át, teszi ujakká és fenségesekké őket egymás előtt. Hanem az a valami, az a vészes valami, amivel egymást gyanusitják, ugyanazzal a szánalommal, ugyanazzal a megbocsátással a szivök mélyében.

S ösztönszerü és oltalmazó mozdulattal fogta körül Lydiet, mintha azt mondaná:

És Richard viszont őt találta meghatónak, igazi asszonynak, akit ideges félelem zaklat a tett elkövetése után.

- Bocsásson meg, kedves Fénigan, kiáltá Delcrous, amint apró, gyors léptekkel közeledett, - Corbeilben szeretnék lenni, mielőtt a tollnokom hazamegy a hivatalból; nem vitethetne be?

Mialatt keresztülmentek a kerten, melyen csicsergő fecskék suhantak át a ferde, aranyos napsugarakban, a biró, Richard mellett haladva, azt sugta a fülébe:

- Ugyan kisérjen el egy kis darabig, hogy ketten lehessünk; kérdezni óhajtanék öntől egyet-mást.

Nyilván Lydie felől akarja kikérdezni; ez az az uj nyom, amit Grosbourgból magával hozott... Richardnak össze kellett szednie egész hidegvérüségét és higgadtságát.

Mikor Lydie a nyitott hintót előállani látta az udvaron, ahol a vendégek fogatai a paulovnia előtt várakoztak, és Richard felült a vizsgálóbiró mellé: bájos arcát egyszerre elhagyta a szin, amint valami titkos ösztön azt sugta neki, hogy elveszik tőle a férjét, hogy egyhamar nem fogja láthatni.

- Ne legyenek az urak olyan rosszak, vigyenek el engem is... Éppen csak a kalapomat veszem föl...

A földszint nyitott ablakain asszonyi hangok csicsergése, élénk társalgás csacsogása szállott ki. Lydie, mielőtt bement, megállt fenn a tornácon s nézte, amint a hintó lovai toporzékolva robogtak ki a kapun, s Richard hátrafordult s azt kiáltotta neki:

Nem minden szivszakgatás nélkül - egy kicsit talán tulzott kép ez a törvényház megcsontosodott lelkeire alkalmazva - áldozta föl Delcrous Uzellest Grosbourgnak s a szerelmet az előléptetésnek. Amint gyalog jött a Szajna mentén, a hid közepén még egyre habozott, és ha a kis Piroska ott lett volna, semmi kétség, hogy nevetésének a varázslata, jelenlétének a büvölő ereje legyőzte volna a gyors előléptetés vágyát és a magas pártfogás káprázatát. De igy, a saját ösztönére hagyva, a törvényszéki biró képtelen volt elmenni Uzellesig ugy, hogy utközben arra ne határozza volna el magát, amire a becsvágya meg a szive ridegsége ösztökélte.

Meg fogja tenni a «birói kötelességét», és evégből először is bizalmas beszélgetése lesz az ő kedves Fénigan barátjával, mielőtt mint vizsgálóbiró kérdezné ki, hogy igy aztán a vádlott vallomásait a jóbarát bizalmas közléseivel vethesse egybe.

Mihelyt tehát kiértek az erdőből s a lovak patkói az országut kemény földjén csattogtak, a biró megkezdte a vizsgálatát:

Az ő Fénigan barátja gondolhatja, hogy miért nem hozhatták el magukkal a kedves feleségét is; hogyan beszélhetnének előtte az olmützi herceg haláláról, amely kétségtelenül erőszakos és tragikus halál, nem pedig az az egyszerü baleset, amelyet az orvosok állitanak?

A férj most már nem kétkedett. Bizonyos, hogy Lydieről van szó. De minő bárgyuság azt hinni, hogy ő ki fogja szolgáltatni a nejét ezeknek a fogdmegeknek s nem százszorta szivesebben szolgáltatná ki inkább magát!

Delcrous, bár nem volt igen furfangos, megérezte a Richard fölindulását és elragadtatással folytatá:

- Ott van mindjárt a legelső bizonyiték, amely eleinte kikerülte a figyelmünket. Mint a legtöbb férfi, különösen a fiatal, akinek sok szerencséje van az asszonyok körül, a herceg is szerelmes leveleket, arcképeket, emlékeket hordott magával, amiket szivesen mutogatott. Egy kis békateknős tárca, amely ilyenféle ereklyékkel volt tele s amelyet a barátjai jól ismertek, mindig nála volt. Már pedig, amikor ott az ernyő alatt halva találták, a zsebe üres volt. Ez gerjesztette föl és erősitette meg a gyanunkat.

Éppen az a dráma volt ez, amit Richárd elképzelt: Lydie minden áron vissza akarta szerezni azt az emléket, amelyet Charlexis nem akart neki visszaadni... De uralkodni birt magán és elég erőt talált magában ahhoz, hogy ellene szóljon a birónak, akinek az okoskodása harapófogóként szorongatta:

- Hiszen ha a zsebeit annyira kiüritették, akkor egyszerüen csak rablógyilkosságról van szó.

- Nem, mert hiszen a pénzestárcája, az órája, a gyürüi megvoltak. A gyilkos szándék csak a leveleinek meg annak a szép, asszonyhóditó arcnak szólt. A szerelmi drámáknak ez a rendes formájok.

A férj nem felelt. Delcrous attól félt, hogy nagyon is messze talált menni, s hogy igy nem vehet ki többé Richardból semmit; hogy tehát visszaadja a bizalmát, más fordulatot adott a társalgásnak.

Látta, hogy Richard összerezzen, s ugy gondolva, hogy most pompásan vetette ki a hálót, folytatta:

- Akkor támadt ez a gondolatom, amikor láttam, hogy a holttest milyen gondosan volt oda fektetve, mintha csak élne, a szokott helyzetébe, a napernyője alá. Nem gondolja-e, hogy ez a panoptikum-szerü elhelyezés a vendettának olyan agyafurtságára, olyan kacérságára mutat, amely egészen asszonyi?

Richard fölfogta, hogy neje el van veszve, s elibe vetette magát a veszedelemnek.

- A boszuállásnak nincs neme, kedves barátom, épp ugy mint a féltékenységnek. A megcsalt férj, aki boszut áll, épp oly furfangosan tudja szinpadiasan elrendezni a dolgát, mint a legelvetemültebb asszony.

- Hja, hiába, ön tudja, hogy mit beszél! - mondá a biró durva kacajjal, amelyet szellemesnek hitt.

Azután egyszerre csak ama hirtelen fordulatok egyikével, amelyek hozzátartoznak a vizsgálóbirói ravaszkodáshoz, bizalmas és komoly hangba csapva át, azt kérdezte:

Itt afféle orgonapont következett, amely után, néhány ütemnyi szünet van, mely alatt a lélek lecsillapul, magához tér. Az uton, amely egyre fehérebb lett, amint az ég elhomályosult, munkás emberek ballagtak haza felé, kettesével, hármasával, némán, fáradtan, a napi munka egész terhével a lábaikban, vállukon a tarisznyával, meg a kapával. Egy szekeres, kit a csörgettyük ringató zörgése elaltatott, fölrezzenve ugrott le a lováról, hogy helyet engedjen a hintónak, amelyet irigy szemmel nézegetett az árok szélén ülő csavargó, aki véres lábairól most csavargatta le a göngyöleget.

A lankás szőlők aljában a Szajna, a napszállattól biborosra festve, sötétebbé tette a fák sürüjét, amely szemközt huzódott el, egy vonalban az uttal. Helylyel-közzel a vontatók éles füttye hallatszott föl a folyóról, s felülről ráfelelt az erdő a fülemiléivel, a szerelmes és vidám hangok egész záporával, gyöngyvirág-illattal, amely át-átáramlott a fogaton s fölidézte Richard előtt a Lydie bájos képét, Delcrous előtt az Elise nevető, csillogó fogsorát...

Óh, május zenéje, erdőszélnek illatos hüsse, mily titokzatos fuvalommal legyinted meg a legcsökönyösebb szivet is! A biró annyira meg volt illetődve, hogy majdnem táviratozni akart Versaillesba, hogy mást küldjenek ki a vizsgálatra; de ez a gyöngeség nem tartott sokáig.

Egyszerre csak, Soisy közelében, egy keskeny uton, amely a szőlők közt halad fölfelé, egy hosszu alak tünt föl s feketéllett az ut krétás fehérségén.

Cérès abbénak az első szava az a jámbor kérdés volt, hogy a kis kápolna tulajdonosa is haza jött-e. Richard azt felelte, hogy Mérivet urat Marseilleben hagyta, de hogy nem marad ott sokáig.

- Hát önt, kedves abbém, mi marasztja ilyen későig az uton? Nyomort kellett talán valamerre enyhiteni?

Az öreg pap letörülte az izzadságot fehér hajáról, amely széles karimáju kalapja alatt a fejét koszoruzta, s egyszerüen azt mondta:

- Az ön halász-kunyhójából jövök, Richard ur... Georges apó hivatott, az az öreg koldus, akinek ön szállást adott.

S amint a reverenda belemerült az estszürkületbe, Richard utána szólt még:

- Köszönöm, édes fiam, szólt vissza már messziről az abbé harsány hangja.

A fák árnyéka elhuzódott a rónáról. Homályba borult minden, mintha a szárnya alá került volna a halálnak, amely általsuhant az uton. Mialatt a kocsis felgyujtotta a lámpásait, Delcrous, aki ujra visszafordult a mai drámához és a vizsgálati adataihoz, azt kérdezte Richard barátjától:

- Azaz, hogy mit beszélek?... Dehogy... Tegnapelőtt... Szóval két napja már. Nem is hinné az ember, hogy az éjjeli utazás mennyire kiveri a számitásból.

- A szerencsétlen maga sodorja magát a vesztébe! gondolá magában a biró, s bizonyos szánalomból, vagy talán puszta mükedvelésből - nagyon is könnyünek találva igy a feladatát - azon iparkodott, hogy figyelmeztesse Fénigant a vigyázatlanságára:

- Hiszen ma reggel, amidőn az erdőben találkoztunk, azt mondta ön nekem, hogy épp akkor érkezett meg. És ugy is kellett lenni, mert föl nem tehető, hogy két napig barangolt a környéken a nélkül, hogy hazanézett volna.

- Nézze, Fénigan, de ezt csak bizalmasan mondom... tudja ön, ugy-e bár, hogy az egész környéken ismeretes volt az olmützi hercegnek olyasvalakivel való viszonya, aki önnek igen kedves?

- Nos hát, nem gondolta ön magában, hogy, mivel a herceg holttestét csaknem az ön kapuja előtt találták meg, az igazságszolgáltatás legelőször is arra fog gondolni, hogy ez boszu müve volt, ha nem is az ön, de a hozzátartozói részéről?

- Nem gondoltam erre, mert ez igazán nagyon könnyü föltevés, és talán sokkal elmésebb volna arra gondolni, hogy másutt ölték meg a herceget és azután igen könnyen érthető okból odahozták.

Delcrous érezte, hogy most az ő eszén jártak tul, és nyilt tekintettel mondá, fenhangon:

- Ez igen eszes okoskodás. De még egy kérdést óhajtanék önhöz intézni, amelyre szabadságában áll nem felelni... Tegyük fel, hogy ön, amilyen féltékenynek tudják, titokban haza érkezik az erdő felől, s a kapuhoz közeledve, szemben találja magával a fiatal herceget, aki épp akkor, hajnalban jött ki az ön parkjából - mi történt volna? Nem gondolja-e hogy...

- Hogy megöltem volna? De igen, mindenesetre, még pedig a törvény felhatalmazásával.

- De, szerencsétlen, szó sincs róla! A törvény, no igen, megengedem, de csakis tetten érés esetében...

- Kedves Delcrous, a féltékeny ember képzelődése előtt mindig megvan a tetten érés.

Oly hevességgel vágta oda ezeket a szavakat, hogy a biró nagyot ugrott a kocsi ülésén; ennél határozottabb bünvallomást nem is várt ettől a barátságos beszélgetéstől. Most már a vizsgálóbiró vette át a szót.

Épp beértek Corbeilbe. Az első lámpák fénye már ott rezgett a Szajna tükrén a lehanyatló nap utolsó sugaraiban. Egy kis füst lohogott még a mümalmok, a papirgyárak óriás kéményein, s munkásaik épp most vonultak hazafelé csoportosan az utca során, mindnyája, férfia, asszonya, apró szalmakosárkával, amelyek koromszinüek voltak, nyilván a gyári kigőzölgéstől.

A fáradt nyájaknak az elvonulásán kivül senki sem volt látható a Notre-Dame-utcában, sem a szük és sötét Galignani-téren, amelynek egyik sarkában, háttal a nagy malom lisztes, mintegy hólepte födelének, áll az ódon törvénypalota, a szomszédos fogházzal együtt.

- Az elnök kocsija még itt van, szólt Delcrous, látva, hogy nyitva van a főkapu két szárnya; és azután odakiáltott a habozó kocsisnak:

Az udvaron, amelyet homályosan világitott meg az alkonyat és két régi lámpa, ő szállt ki először és fölkérte Richardot, hogy kisérje a szobájáig.

Richard szó nélkül ment utána egy tágas szobába, amely a folyosó végén volt s amelyben az iróasztalon félig lecsavart lámpa várta a biró jövetelét. A szomszéd malomból a gép erős, tompa dobbanásai hallatszottak át ütemesen a helyiség csöndjébe.

Delcrous fölcsavarta a lámpát s becsöngette a tollnokát, aki a szomszéd szobában dolgozott.

Mialatt ők ketten firkáltak és suttogtak... «letartóztatási rendelet, hivatali titok»... Richard egy magas, nyitott és rácsos ablakon át nézett egy másik, kicsi udvarba, ahol egy sárga ajtó fölött a homályban nagynehezen betüzte ki ezt a felirást: Fogházi magánzárkák.

Oh az a fakó, alacsony ajtó! és milyen igazi jelképe volt a mögéje zárt nyomoruságnak az a denevér, amely ott kóválygott a négy magas fekete fal fulasztó térségében, a nyomasztó nyári est szürkületében!

- ...igen szomoru kötelességet teljesitek, amidőn kénytelen vagyok önt az igazságszolgáltatás rendelkezésére itt tartani...

Fénigan lesujtott arckifejezést öltött, de el kellett készülve lennie valami ilyen meglepetésre, mert mikor a kocsiból kiszállott volt, odacsusztatott bakján mozdulatlanul ülő öreg kocsisnak egy kis cédulát a Lydie számára:

Cérès abbé, otthagyva a Richard kocsiját, keresztülment a soisyi-utcán, ahol minden ajtóból nyers fa ropogása s erős foghagymásleves-szag áradt ki; és becsöngetett a kolostor kapuján.

- Kedves fejedelemasszonyunk még most is nagyon beteg, szólt ki feleletül a kapus néne a rácson. - De ha abbé ur Mártha testvérrel kiván beszélni, ő épp most az első udvarban van.

Az ir apáca, aki után egy csapat kisebb-nagyobb leányka ugrándozott, szökdécselt, megrázta két kézzel a szoknyáját, hogy elibe szaladjon, még lihegve az előbbi játéktól, az öreg papnak. Az első szavak hallatára kellemes meglepetéstől rebbentek meg az apáca-főkötő nagy pille-szárnyai, amelyek az udvar homályában olyan erősen fehérlettek.

- Erre jöjjön, abbé ur, senki sem adhat önnek jobb felvilágositást, mint én.

És a társalgóban, amelyet enyhén világitott meg és tett illatossá a fehér rózsa-oltár, amelyet Mária hónapja alkalmából emeltek ott a Szüzanya szobra előtt, Mártha testvér hirtelen mozdulattal kapott le a könyvespolcok egyikéről egy zöldhátu, hosszu lajstromot, amelyben sebesen kezdett lapozni.

- Ime kis Lydienk fölvételének a pontos ideje: 1860. október 26. Innen-onnan huszonkilenc éve már. Mindjárt a beöltözésem első esztendejében történt, azért emlékszem olyan világosan annak a fölvételnek a legcsekélyebb részleteire is. Nyolc óra volt, az esteli imádkozás ideje. Bethaniai Mária, a kapusnénénk, ugyanaz, aki önt most bebocsátotta, ijedt arccal jött oda Bouron kisasszonyhoz. A rostély előtt egy másfél vagy két éves leánykát talált. A gyermek félmeztelenül aludt, egy takaróba göngyölve, amelyre mint valami nagy pillangó, egy darab fehér papiros volt tüzve, ezzel a nehézkes, vaskos irásu szóval: LYDIA.

- Megtalálta tán a családját? Bizonyos voltam benne... Idevaló emberek, ugyebár?

- De, jól emlékszem rá, erősködék az apáca, - hogy a takarón... afféle nagy lótakarón - főnemesi korona és cimer volt... A lajstromunkban az is föl van jegyezve - nézze.

- Attól félek, lopott jószág volt az, mondá a kis kápolna lelkésze, jóságos mosolylyal.

Cérès abbé bocsánatot kért, de, mondá, csakis magának a fiatal Fénigannénak árulhatja el a származása titkát. Megfogadta egy öreg nagyapának, ki a halála küszöbén látni kivánta az ő kis Lydiejét.

- Legelőször is azért jöttem ide, kedves testvér, hogy bizonyosságot szerezzek a hallott adatokra és részletekre nézve, melyeket igen zavarosan adott elé egy fogatlan s a kortól és betegségtől eltorzult száj, amely azonban, amint látom, igazat mondott.

Az abbé felállott. Az apáca nem unszolta, sőt helyeselte a titoktartást, annyival inkább, - mondá - mert Féniganéknál és itt a kolostorban mindenki abban a hitben van, hogy Lydie előkelő születésü.

- Nagyon sok hija van annak! mondá az abbé, az ő nyers arièges-i szavajárásával.

Késő este a Szajna partján haladt tova Lydievel, aki jól ismerte azokat a keskeny gyepösvényeket, amelyeken annyiszor járt volt, mikor elkisérgette a férjét, varsát vetni, vagy fölszedni. Nagy csipkefátyolba burkolózva ment előre, figyelmeztetve a papot egy-egy ürgelyukra, hajókikötő karikára, mert az abbénak nem volt biztos a járása, két keze a viaticummal lévén elfoglalva.

Világos volt ugyan az éjszaka, a vizből felszálló sürü ködpárában egybefolyt a két part. Amint odaértek a kis kikötőhöz, ahol a Richard hajói voltak, világot láttak a kunyhó eresztékein átszürődni. Most valami vézna árnyék sietett elibök.

- Igenis, tisztelendő ur, de nagyon későn tetszik hozni az istenkét. Georges apó már meghalt.

S ott a ködben olyanféle mozdulatokkal, mint a fabábéi az olajos lepedő mögött, a kis árnyék mimelni kezdte és elbeszélte a szegény öregnek az utolsó pillanatait.

Egész este érthetetlen dolgokat motyogott az öreg s leste macskaszemeivel az ajtót. Mikor azután belépett az orvos és ő nem azt látta, akit vagy amit várt, visszaroskadt ültéből a vánkosra, nyitvamaradt szájjal, egyetlen lehellet nélkül. Szerencsére Lucriotnénak volt egy palack szenteltvize, s egy óra óta ott virrasztott a halott mellett.

- Köszönöm, jó asszony, mondá a pap. - Most pedig várakozzék itt künn... Majd szólitani fogom.

Evezők, horgok, hálók, póznák nyirkos egyvelegében két ezüst-gyertyatartó állott egy fehér abroszszal leteritett asztalon, amely a szentség számára volt odakészitve, s vetett erős világosságot a halottas-ágyra. A vén koldus két keze, karja, egész teste a nyaktól lefelé elmosódott a homályban a rongyokkal együtt, amelyek a vackon voltak; csupán a fej emelkedett ki a világosságba, nyugodtan és fönségesen, nem többé boros, püffedt arccal, hanem viaszfehérségbe fagyott vonásokkal, amelyeknek a torzulásai, ráncai eltisztultak. Maga a nagy szakáll is kisimitva, kiszálazva, fenségesen omlott alá, valami utféli Lear királyra emlékeztetve, aki Cordéliáját várva, hirtelen meghalt.

Lydie, akit eleinte fojtogatott az a meghatározhatatlan hangyaszag, amely az igazi nyomor ruháiból és viskóiból árad, a szegény-szag, megilletődött az öreg koldus emez ábrázolatának a szépségétől és fenköltségétől; és az a szégyen, amely ma este óta lesujtva tartotta, amióta e földönfutó unokájának tudta magát: itt a mindent kiegyenlitő halál előtt gyöngéd szánalommá és tiszteletté változott át.

Az abbé csaknem akarata ellenére hozta őt magával; fel volt háborodva, dühös volt, tiltakozni készült, azt akarta odakiáltani ennek az öregnek:

És most, amint fölibe hajolt annak a szegény arcnak, amely talán a vele való hasonlatosságot tükrözte vissza, köny csordult a szeméből, amint elgondolta azt az odaadással és nyomorral teljes életet, amelyet Cérès abbé neki az imént leirt.

...Nyári est a corbeili uton. Vándorkocsi döcög tova, kosárfonó, kasza-köszörülő, jövendőmondó cigánynépséggel. A kenyér elfogyott, a kerekek nyikorognak, mert nincs kenőcs. Egyszerre csak Soisy elején megpillantják a vándorok az uj tetővel, fehér függönyökkel ékes szép klastromot és árvaházat s eszökbe jut, hogy otthagyják egyik kis éhenbőgőjöket, a legkisebbiket, a gyönyörüséges, angyali leánykát, akit beesteledés után le is tesznek a kereszttel diszitett bejárás alá.

Az anyja sirt az első estén, de annyi sok etetni való közt mégis ugy találta, hogy ez az egy legalább meg lesz óva a nyomoruságtól. Egy-két kerékfordulás és az egész karavánban senki sem gondol többé a kitett rajkóra, senki, csak az öreg nagyapa, aki ott maradt, kenyeret koldulni a klastrom körül s lesni, hogy befogadják-e az elhagyott gyermeket, és aki harminc álló esztendeig, halálos holtáig, el nem mozdult a tájékról s nézte járni-kelni, felnőni, hajadonná serdülni, asszonynyá érni azt a szép kis cigányleányt, a nélkül, hogy csak egyszer is elárulta volna az ő megalázó apaságának a titkát.

A séta-napokon, szerdán, az öreg koldus messziről utánakullog az árváknak a kitüzesedett uton.

S mindnyájan nevetve mutatnak a csavargó kopasz fejére, amelyen vastag, a nap hevétől felduzzadó kék ér huzódik keresztül.

...Más napokon csupa viz minden, erős szélrohamok csapkodják szerte az őszi esőt s teritik be az eget azzal a rezgő, szürke, sürüszemü hálóval, amelynek a szálai között feltünik egy utszéli kövön ülve a Georges apó alakja, amint a társalgó ablakai felé emeli viztől csurgó szakállát és szemeit...

...Hát az a reggel, a most elmult télen, amikor ő a kolostorban lábbadozott, és amikor az ablaka alatt ugy szedték föl az öreget a hóból, amely alatt egész éjjel aludt... Meg az a másik reggel, most két éve, az a vészes, bár napsugaras, juliusi reggel, amikor ő, az erdőre nyiló kapun kiszökve, egyszerre csak maga előtt látta teremni Georges apót, aki utjába vetette magát, mintha kitalálta volna eszeveszett szándékát és meg akarta volna benne gátolni... Oh, igen, igen, tudta, hogy a gyermeke eltávozik tőle, talán örökre oda is vész, és az a kétségbeesett zokogás, amelyet bucsuzóul utána vetett, sejtelmet adhatott volna neki arról a hősies és gyöngéd odaadásról, amely azok alatt a rongyok alatt lüktetett...

Szegény Georges apó! akinek annyi szenvedés után nem lehetett meg az a nagy öröme, nem teljesülhetett utolsó lehelletének az a vágya, hogy lássa és megcsókolja az unokáját, csak egyszer, egyetlen egyszer!... Cordélia későn érkezett, s az örökre elpihent nagyapa előtt hasztalan kérdezte most magától, hogy mivel hálálja meg ezt a nagy lemondást és szeretetet.

Lydie összerezzent a papnak e szavaira s ráhajolva a halott homlokára, amely már hideg és kemény volt, mint a kő, rálehelte a csókját s lehuzta a merev pillákat a megüvegesült, messzeszállt tekintetü szemekre.

- Kérem, tisztelendő ur, ne tartson olyan dölyfös és szivtelen asszonynak, amilyennek talán látszom, amidőn arra kérem, hogy az, ami itt most történik, csakis a kettőnk titka maradjon.

- Éppen ezt akartam mondani én is, viszonzá az abbé hidegen. - Fel tudom fogni a családi tekinteteket...

- Nem, tisztelendő ur, nem tudja... nem is tudhatja. Azok a tekintetek, amelyekről ön szól, nem gátoltak volna meg engem abban, hogy megvalljam a származásomat és az öreg nagyapát ugy temettessem el, amint tőlem megérdemelné, sőt magam menjek a koporsója után. Tartoznám neki ezzel... De rettenetes, váratlan körülmények jöttek közbe... letartóztatták a férjemet, tisztelendő ur... éppen ma este, az olmützi herceg halála miatt... Gyilkosságot sejtenek és Richardot vádolják. Ez magyarázza meg önnek azt a zavart, amelyben mindnyájan voltunk és amely lehetővé tette, hogy észrevétlenül jöjjek el hazulról. Kevéssel az előtt, hogy ön odajött, kaptuk a megdöbbentő hirt; elképzelheti anyósom bámulatát, kétségbeesését. Az ő fia gyilkosság vádja alatt, egy Fénigan a börtönben! Még pedig, ugy látszik, miattam, a felesége miatt... A boldogtalan anya nem vádol engem nyiltan, de sejtem. És most mindezt a méltó panaszt tetézze még a származásom is, az a szennyfolt, amelyet a Féniganok nevén ejtek, akik az én révemen rokonaivá lettek az öreg Georges apónak! Nem, nem volna erőm hozzá, hogy ezt megmondjam nekik, sem az anyának, sem a férjemnek... Még a közvélemény és a birói meggyőződés előtt is, ha megtudnák, hogy Richard egy vándorkocsiból, csavargók, jövendőmondó varázslók családjából házasodott, a férjem tisztessége sokat veszitene; a sülyedtség, züllöttség látszata tapadna hozzá, amely még gyanusabbnak tüntethetné föl.

Cérès abbé, akinek erélyes, mozgékony vonásairól minden indulatát le lehetett olvasni, előbb elámulva, majd meghatva a fiatal asszony vallomásaitól, bizalmas jóságossággal fogta meg a kezét.

- Nagyon igaza van, édes gyermekem. De legyen nyugodt, olyan lesz ez, mint a gyónás titka. Senki sem látta önt idejönni, csak ez a Lucriotné, akiről felelek. Különben is tudja mindenki, hogy ön milyen jó volt mindig a szegényekhez és különösen ehhez. Idejövetele, ebbe a kunyhóba, ahol önök adtak neki szállást, csak természetesnek fog tetszeni, annyival is inkább, mert a férje magára vállalta a temetés költségeit.

Az abbé, látva, hogy Lydiet ez meglepi, elmondta neki Richarddal meg a vizsgálóbiróval való esteli találkozását.

- Oh, drágám!... sóhajtott föl Lydie, könyekig meghatva attól, hogy Richard még abban a drámában is, amelyben az életéről van szó, a Lydie szegényére gondolt.

- A temetés, ugy tartom, holnap lesz: igen tisztességes, de igen egyszerü. Kérem, értsen egyet velem erre nézve, ugyszintén vasárnap a kis kápolnában mondandó misére nézve, amely halotti mise lesz s amelyről csak mi ketten fogjuk tudni, hogy kit illet. A draveili temetőben nem a szegények szögletébe fogjuk nyugalomra helyezni. Minthogy fel vagyok hatalmazva Richard ur részéről, veszek egy darabka földet ott az országut mellett, amelyen ez a hontalan folyvást élt, s megrendelek egy nagy fekete sirkövet, amelyre föl lesz jegyezve a születése meg a halála éve azzal a névvel együtt, amelyet a könyvecskéjében találtam.

S fölvett az ágy fejéről egy megpenészedett zsiros füzetecskét, amely ugyanattól a bántó szagtól volt áthatva, és odaadta Lydienek; amolyan személyazonossági bizonyitvány, koldus-könyv volt az, amelyben, polgármesteri pecsétek és mocskos ujjfoltok közt, ez volt olvasható:

Ez volt mindaz, amit nála találtak, ez, meg a kunyhója vaskos kulcsa, amelyet a nyakában hordott, a csupasz testén, gondosan láncra akasztva. Olyan vén volt szegény, olyan beteg, olyan feledékeny, hogy semmire sem emlékezett, ami nem a kicsikéjére vonatkozott, hogy az abbé semmi bizonyosat sem tudhatott meg tőle a szülőhelyére, a nevére, a családjára vonatkozólag. Az egész mindenség Lydievel kezdődött és végződött reá nézve; a többi az országut porába, vagy ködébe foszlott. De mivel ez a bizonyitvány abból az időből való volt, amikor Soisyba került s amikor még a kórság meg a vénség nem gyöngitette el, az az 1802-ik évszám, meg a Mendelson név hitelesnek volt vehető.

- Hires név a müvészet terén, asszonyom, ugy-e bár? - mondá az abbé, nyilván, hogy enyhitse azt a büszkeségén esett sebet, amelyet fájóbbnak hitt, semmint talán Lydie mutatni akarta.

Lydie szelid, néma fejbólintással felelt, egyenesen és komoly arccal állva ott, kezében a nyomornak azzal a kis könyvével, amelyben a nagy szív, amely az övé is lehetett, olyan ellentétes volt azzal a szennyes és gyürött lappal, éppen mint az ő elegáns megjelenése ennek a kunyhónak a sáros földjével, megfeketült, kátrányos falaival...

Egy vontató hajó hosszu füttye, amely a zsilipnek szólt, zavarta ki Lydiet a merengésből. A gyertyák lángja füstössé lett, nagy árnyak suhantak keresztül a halott sápadt arcán, mialatt a pap a vacok előtt térdelve imádkozott.

Lydie nem érzett magában elég lelki erőt ahhoz, hogy ő is ugy tegyen. Nagyon is sok dolog háborgott a lelkében; izgatottabb volt, semmint valójában elérzékenyült, s főképp nyugalomra volt szüksége, hogy magához térhessen.

Még egy utolsó pillantást vetett a szegényére, akinek mély álmát szinte megirigyelte, s azután künn volt a kunyhóból.

- Parancsolja tán, hogy elkisérjem? susogá Lucriotné, ki a szoknyájába burkolt fejjel szundikált egy haltartón.

S Lydie, minél előbb egyedül kivánva lenni, belemélyedt a ködbe, amely még sürübb, még homályosabb volt, mint az imént. A távolban a zsilip tompa, szakadatlan dübörgése hallatszott, amelybe beleveszett a vontató-hajó bus sivitása. Lydienek ugy tetszett, mintha ő, az ő hányatott élete kiáltana ugy segitségért. Olyan sötétség, olyan zavar volt az ő szegény lelkében ennek a hosszu napnak a förgetege után!...

Reggel az a halott, ott a pázsiton, azután a Richard letartóztatása, s mialatt ő a börtönből jött különös levélke értelmét találgatta, Cérès abbé elhozta ide, a Georges apó halottas ágyához!

Ime, mi igaz volt hát abban a főnemesi koronában és cimerben, gyermekkorának ez aranyos ábrándjában, amelybe fájdalmas óráiban el-elmerült, mint büszkeségének és öntudatlan fölzendüléseinek a menedékébe. Most ime tisztázva van az ő főuri származása, meg van magyarázva kalandos, kóborló ösztöne...

Szegény vándorlók, akik az utszéli forráskutnál megálltatok, utazó karavánok, amelyeknek a füstjét addig nézte, amig a szeme csak láthatta; ezért szeretett ő titeket annyira. Az ő hona, kóbor törzse voltatok ti. Miért is nem maradhatott köztetek? Milyen boldogság lett volna az Richardnak meg az anyjának!...

S amint azokra az egyszerü szivekre gondolt, tisztes, békés életmódjukra, amelyet az ő vándorcigány vére megbontott, felforgatott, Lydie őszinte szivvel bánta, hogy nem hagyták meghalni ott Quiberonban. Sőt egy pillanatig a mellette tovasiető folyó, a meredek partoldal, a mély viz, amely ottlenn a hid pilléreit verdeste, hosszuszálu füvet kavarva össze, kusza hajzatát az örvénynek - felujitotta benne az öngyilkosság kisértését. Már látta is magát, amint másnap fölfelé viszik a parti lejtőn, a halottas targoncán.

De egyszerre csak a Richard emléke, aki olyan jó, olyan szerető sziv, és annak az elgondolása, hogy mit tett érette, felvilágositotta az igazi kötelessége felől. Nem, ő nem rendelkezhetik már az életével. Ha nem volna is tele a keble azzal a mély és édes érzéssel a férje iránt, akkor is kötelessége volna őt követni, segiteni egészen a végéig annak a kétségbeesett utnak, amelyre ő iránta való szerelmében vetemedett.

És mialatt az ő tüzes és regényes kis fejében megerősödött a lemondásnak és önfeláldozásnak minden gondolata s máris számkivetve látta magát ő vele együtt a forró égöv alá, a gályarabok bozótjába: a vontató-hajó keserves sivitása, amelyet ő már régóta nem hallott többé, fölébresztette álmából Richardot, ki boldognak érezte magát, hogy ő helyette fekszik ott az undok vackon, a folyóparti tömlöcben!

Egy szép, kékes világosságu, felhőtlen, egyetlen fuvalom nélkül való csöndes reggelen szorgalmasan sarlózták a grosbourgi gyepet. A hosszu pázsitokon, melyeket márvány-könyöklők szegélyeztek, vázák és szobrok diszitettek, két sor sarlós hajladozott és egyenesedett föl a napon, és egyetlen dal, egyetlen szó, még a sarlónak a fenkőhöz való érces surlódása sem kisérte ezt a munkát, melyet valami fegyencgyarmat szénagyüjtésének lehetett volna hinni, ha a környezet olyan pompás nem lett volna.

Egyszerre csak egy éles, metsző sikoltás, amolyan üres és bus üvöltés, amilyen az őrültek házának a kertjéből szokott felhangzani, járta be véges-végig a birtokot, a vizszéli terrászoktól a diszes, arany-cimeres főkapuig. Erre a kétségbeesett jajongásra, amint végigrezgett a pázsitok fölött, egyetlen fej sem mozdult meg; a munkások olyan nyugodtak maradtak mint a szobrok. Azt lehetett volna hinni, hogy ez is csak olyan házi nesz, mint a többi, amelyeket a lakók végre már meg sem hallanak.

De a sárga selyemmel diszitett kis sarokszalonban, ahol Alcantara hercege Delcrous biróval beszélgetett, a társalgás hirtelen félbeszakadt, mikor az a kiáltás behatolt a magas, összeeresztett függönyökön.

- Hallja, kedves barátom? Rettenetes!... Azóta, hogy minden erőfeszitésünk ellenére kinyittatta magának azt a kis házat, ahol a fiát egy gyalogpadon fekve látta, azzal a férgektől összemarcangolt halálfejjel: a hercegné nem szólt többé, nem ismert meg többé senkit; ez a rémes sikoltozás, amelyet óráról-órára hallani, az egyetlen, ami elevennek mondható rajta. És én most itt vagyok, a karosszékemhez szögezve, egy halott meg egy tébolyodott közt... És ön nekem arról beszél, hogy szabadon bocsássuk a gyilkost, megfoszszam magamat még a bosszu örömétől is!

A bénult ember szeme, ideges életének ez az egyetlen gyüjtőpontja, szikrázott a dühtől, mialatt a biró zavarodottan vergődött előtte és magyarázgatni próbálta a dolgot. A tábornok ur nem kétkedhetik az ő igazi jóakaratában... még akkor este letartóztatta a gyanusitottat, aki három nap óta van már fogva, és semmi eredmény, semmi...

- Sőt ellenkezőleg, kedves herceg... Fénigan szándékosan terheli magát, sulyosbitja a helyzetét. Érthetetlen a dolog. Kétségtelen bizonyitékom van most reá, hogy csak hétfőn reggel érkezett haza, két nappal a gyilkosság után... És, amint ez a nyom mindinkább a semmibe vész, annál világosabban rajzolódik elém egy másik nyom, amelyet fölfedeztem... Összevág minden, az óra, a nap, az inditó ok, az embereim jelentései, névtelen levelek...

Delcrous elhallgatott, amint a tornácra nyiló üvegajtóban meglátta a tábornok inasát.

- Ki az? Megmondtam, hogy ne háborgassanak bennünket, dörögte parancsoló hangján a tábornok.

Az inas ijedten tünt el. De a helyén egy óriás árnyék zárta el a világosságot.

A herceg vállat vont s rámutatva a kárpittal takart ajtóra, mely a termekbe szolgált, azt mondta:

Az indián, lesoványodva, összeesve, ingadozó léptekkel jött be, mintha betegségből kelt volna fel. A hangja is elvesztette az ércességét, ámbár azon iparkodott, hogy határozottan beszéljen és biztosan lépjen, mert diszegyenruhában volt, fegyveresen és a gazdája előtt állott.

- Kegyelmes uram, mondá megállva és szemét a szőnyegre szögezve, - azért jöttem, hogy méltóztasson engem elereszteni a szolgálatából.

- A fiam Amerikába megy a feleségével. A gyermekek azt akarják, hogy velök menjek én is. Mennék hát, de csak akkor, ha... ha a törvénynyel elvégeztem a dolgomat.

Odatámaszkodott a kandallóhoz, de annyira reszketett, hogy a vállára akasztott puska csöve csak ugy dobolt a márványon. Kénytelen volt hát megállani egyenesen, hogy elmondja a dolgot.

Egyszerü és sötét történet volt az. Pénteken éjszakára vadorzó-lesre volt kirendelve s éjfél után két óra tájban tért haza, amidőn a háza egyik ablakából, pár lépésnyire tőle, egy ember ugrott ki az udvarra. Sötét volt. Ő azt hitte, hogy tolvajjal van dolga, rálőtt csakugy találomra, az felfordul, s mikor ő oda megy, megnézni, hogy ki volt...

- Hazudsz, ha mondom! Nem igy ölted te meg a herceget. Tudom, olyan jól tudom, hogy mit csináltál, mintha a lelkiismereted volnék; de magadtól akarom hallani. Akkor talán meg fogok bocsátani. Beszélj hát, halljuk... azaz, hogy várj...

Az indián, mikor meglátta a kimért lépésü, komoly képü törvényszéki birót, aki előtt olyan sokszor tett már jelentést a vadorzók csinyjei ügyében: roskadozni érezte a lábát, mintha máris a bakó kezét érezné a vállán, aki azt mondja neki: előre...

Nem hitte volna, hogy ilyen hamar kerül ennyire a dolog. Duzzadt képe elsápadt, beesett.

- Nos hát, vizsgálóbiró ur, mondá a herceg diadalmasan, - mégis csak volt némi igazam, amikor ugy vélekedtem, hogy az a nyomorult legfölebb nem maga hajtotta végre a gaztettét. Ime, megvan már az eszköze, és megvan egyuttal az alibi magyarázata is, amely önt annyira zavarba ejtette... Nosza csak, Sautecoeur, ha azt akarod, hogy jók legyünk irántad, mondd el nekünk, hogyan történt a dolog... De semmi csalás, semmi furfang...

A herceg azt hitte, hogy Sautecoeur tétovázik, s hogy megkimélje a vallomás szégyenétől, segiteni akart neki, szájába adta a szót.

- Halljuk, mit igértek a tettedért? Mit kaptál? Mert elvégre is, nem a magad szántából tetted, mi?

Sautecoeur lángoló arccal egyenesedett föl. A homlokán, azon való nagy erőlködésétől, hogy uralkodjék magán, megfeszültek az erek.

- Meglehet, hogy efféle dolgokat pénzért is csinál az ember; de hogy huszonnyolc esztendei becsületes szolgálat után - tizenhárom esztendeig a Nyulasban és tizenöt esztendeje a Remetelakban - a gazdám ilyet higyjen rólam!... Nem, ezt már...

- Csak nem akarod velünk elhitetni, hogy az a história, amit az imént mondtál, igaz? - gunyolódott a tábornok, kissé már zavarodottan.

- Az imént, kegyelmes uram, nem mondtam meg az igazat, mert nem engedte az az oktalan büszkeségem, amelyhez pedig nincs már jussom. A kezem ugyis a kerekek közé került már, hadd menjen hát utána az egész testem, aki rézangyala van! Ugy se lesz olyan nehéz az igazat megvallani, mint amilyen nehéz volt azt hallani, amit az imént hallottam.

- Ezelőtt tiz nappal... a fiam nem volt itthon... cédulát kaptam, amelynek nem volt aláirása, és amely arra figyelmeztetett, hogy a következő éjjel, hajnali három és öt óra közt, a Pacome-kapu mögül megleshetek valakit, aki a menyem szobájából fog kiugrani az ablakon. Meg kell mondanom, hogy annakelőtte szerencsétlenül jártam a házasságban. A feleségem, akit szerettem, megcsalt! Utoljára is megszökött egy montgeroni zsandárral s engem itt hagyott a gyerekkel együtt abban a magányos Nyulasban... Haszontalan teremtés volt, no!... Emiatt a história miatt aztán mindig is haragudtam a vászoncselédekre, és amikor a fiam megházasodott, föltettem magamban, hogy rajta lesz a szemem a menyecskén, és ha arra kerül a sor, egyszerre állok bosszut a magam szerencsétlenségéért meg az övéért. Tudja ezt a környéken mindenki, és az, aki nekem azt a cédulát irta, jól tudta, hogy mit csinál...

- Éppen ezen a pénteken talpon voltunk mindannyian, hogy elcsipjünk egynéhány mainvillei gézenguzt, akik a legszebb üszőinket elsinkófálták... A levél azt mondta, hogy hajnali három és öt óra közt... Én hát három óra tájban eljöttem az öreg tölgy körül való állomásomról és lesbe állottam a Pacome-kapu mögé. Amilyen igaz, hogy itt van a puskám a kezemben: nem tudtam, hogy az az én haszontalan menyem kit eresztett be a szobájába. Volt ugyan tudomásom arról, hogy a kis herceg settenkedett körülötte; de rászóltam a menyecskére s azt gondoltam, hogy annak most már vége; a levél pedig, amint majd meg méltóztatik látni, más embernek a nevét emlegette...

Félóra óta áztam már bőrig a szakadó esőben, amely nem akart elállani... Egyszerre csak ablakzörgést hallok... Valaki a leshelyemtől tiz lépésnyire kiugrik és elsiet. Rosszul lehetett látni; könnyen megeshetett, hogy nem találom el az emberemet, ha tovább is szalad. De szerencsétlenségére megállott, hogy kinyissa az esernyőjét, és én rásütöttem a puskámat. Az ember nagy sebességgel ment még néhány lépésnyire, azután befordult az árokba s meg se moccant többé, mint a vad, aki megkapta a magáét.

Én azután berohantam a házba. Az asszony ugy tett, mintha aludnék; a paplan egészen fel volt huzva a szemére.

- Kelj föl s fogd a lámpást, mondom neki. - Agyon lőttem a szeretődet; gyere, segits elföldelni.

Félt az istenadta - nem is mondatta magának kétszer, elhihetik az urak... Én még akkor se sejtettem, hogy kit fogok ott találni az árokban. Mert hiszen mikor oda értünk a holttest mellé, azt kérdeztem a menyemtől:

S az indián a kabátja ujjával megtörülte a homlokát, amelyről csak ugy csurgott a veriték.

A herceg, aki a biró arcán leste az elbeszélés hatását, a legnyugodtabb hangon kérdezte az erdőmestertől:

Rémes csend következett, amely alatt ujra hallható lett az anya sikoltása, mintha látta volna azt a sebet. Azután tovább folyt a vallatás.

- Azt mondod, hogy a Remetelak mellett lőtted le. Hiszen nem ott találták meg.

- Legelőször is egy régi bányagödörnek a fenekére tettük le; az erdőnek abban a részében sok olyan gödör van; s levelekkel meg cserjével takartuk be. De amikor átázva hazatértünk, az a gondolatunk támadt, hogy felhozzuk abból a gödörből és oda fektetjük a Fénigan-park mellett való tisztásra. Az asszony hozta a lámpást én pedig ölre fogtam s ugy vittem a halottat mint a gyermeket, mert nagyon erős vagyok. Ugy volt, amint mondom.

- Visszaemlékeztem egy asszonyságra, akit halva találtak a napernyője alatt a fontainebleaui erdőben, és aki egy hétig maradt ugy anélkül, hogy valaki háborgatta volna.

- Arra már a rosszlelküség vitt rá, biró ur... Meg is büntetem magam' érte azzal, hogy elmondom. A hercegnek a fiatal Fénigannéval való viszonya után nagyon könnyen azt lehetett gondolni, hogy a férjet fogják gyanusitani és vádolni... De azt is meg kell mondanom, hogy ez a gondolatom sohasem támadt volna sem nekem, sem a menyemnek, ha nem lett volna a hercegnek a zsebében egy levél...

- No végre, itt vagyunk! kiáltott föl szilaj hevességgel a tábornok. - Valld meg hát, hogy azért kutattad ki a zsebeit, hogy kiszedd belőlök azokat az irásokat, amik a férjnek kellettek... Valld meg ezt, és akkor nem bántunk.

Az erdőmester szó nélkül huzott ki a zekéje zsebéből két levelet meg egy irattárcát.

- Az olmützi hercegnek a zsebeiben - mondá komoly arccal - azokon a holmikon kivül, amiket bennök találtak, ott volt ez a tárca ezzel a le nem pecsételt levéllel, amelyet valami barátjának irt, de még nem fejezett be. A végére még oda akarta irni, hogy hogyan sikerült az éjszakai kalandja. Szó sincs róla, nem kellett volna elolvasnom... de annyira elvesztettem a fejemet s a menyem is folyvást azt hajtogatta: Hátha olyasmi van ebben a levélben, ami vesztünket okozhatja?

És igaz is, ez a levél legjobban bizonyitja, hogy szóról szóra igaz az, amit mondok. Ha el méltóztatnak olvasni, meglátják, hogy nem hazudtam és hogy az a szerencsétlen fiatal ember maga ásta meg magának azt a vermet, amelybe beleesett...

S letette a herceg zsöllyeszékéhez odaerősitett asztallapra a Vallonguenak szóló levelet meg a békateknő-födelü tárcát.

- Hát az a másik levél micsoda? - kérdé Delcrous, mialatt a herceg a fia levelét olvasta.

- Lássuk... Asszonyirás... még pedig nem uri asszony irása... Hohó, teringettét...

Delcrous összerázkódott s halk hangon, mintha attól félne, hogy a herceg meghallja, azt kérdezte:

A tábornok, aki dühösen sodorgatta a bajuszát, fölvetette szemét a Vallonguenak szóló levélről:

- De mégis vannak olyan dolgok, amiket nem értek... Igy például, hogy most eljöttél ide... Minek?... És miért nem jöttél már előbb?

- Oh, kegyelmes uram, azok az asszonyok!... Engedtem a menyem rimánkodásának, aki jobban fél az urától mint a tüztől, és el akarta előtte titkolni az egész dolgot. A szegény fiu azután tovább is ugy élt ott köztünk, hogy nem tudott semmiről semmit, bejárt Párisba az üzletbe, s a vasuton beszélgetett a dologról mindenkivel... Hogy én ezalatt milyen kinba' voltam, azt el lehet gondolni! Hogyne, mikor folyvást az járt a fejembe', hogy ártatlan ember szenved miattam, akit talán el is itélnek majd... Végre tegnap, mikor mind a hárman együtt ültünk az estebédnél, a fiam észrevette, hogy eltolom a tányéromat s nem eszek egy falatot se', aminthogy igen sürün megesett ez velem.

Nem birtam tovább. Nagyon fojtogatott az a titok - elmondtam neki mindent... Oh, szegény gyerek! Azt hittem, rögtön hanyatt vágódik attól a csapástól, amit az elbeszélésemmel rámértem. A felesége letérdepelt elibe, de ő csak rá se nézett; elfelejtette a maga szerencsétlenségét:

- Nem, nem... foglalkozzunk előbb az apámmal... Az apám hibázott; azt jóvá kell tennie! Oh, vannak ilyen pillanatok a családi életben... Zokogva borultunk egymásnak a nyakába. Megfogadtam neki, hogy mint ma reggel eljövök a kegyelmes urhoz... és hát eljöttem.

- És összevág azzal, amit most olvastam - mondta mintegy sajnálattal a tábornok. - Csak az a lövés, amely az arcot érte s amelynek a nyomát az orvosok sehogy sem tudták fölfedezni... pedig a holttest csak két napig maradt az erdőn.

- Vadorzó-fortély volt az, kegyelmes uram - mondá Sautecoeur összerázkódva, - de inkább kitépetném a nyelvemet...

Semhogy elmondja az apának, hogy fölismerhetetlenné akarva tenni a gyermekét, egy egész éjszaka hagyta csüngeni egy nyirfán, a lábával fölfelé, egy nagy hangyabolyba vállig beásott fejjel.

- Mondtam, ugy-e bár, hogy téves az a nyom?... Kétségtelen, hogy ez az ember volt a gyilkos, és ha ön bosszut akar állani...

- Bosszut állani, ezen a paraszton!... Nem, édes barátom, én csak Féniganra voltam dühös... De az...

- Annyival inkább, mert ha ez a levél is az akták közt van, nehéz lenne az elitélés.

- Én is ugy vélekedem mint ön, Delcrous. A fiatal herceg meg a házunk hirneve semmit sem nyerne azzal, ha ez a dolog köztudomásra jutna, s nem válnék dicséretünkre a két fiatal urnak ez a cinikus eszmecseréje sem... Ha valaha, ugy most nyilik alkalom arra, amit önök a további eljárás beszüntetésének neveznek.

A farkas-fogu biró, akinek a barkóját Le Notre olyan merev formába nyirkálta, most hirtelen odafordult Sautecoeurhöz, aki mozdulatlanul, egyenesen állt előttök, kezében a sipkájával:

- Hallotta? A kegyelmes ur nem akarja nyilvánosságra hozatni ezt a szomoru esetet. Utazzék el mihamarabb külföldre s ne szóljon senkinek. A saját eszességétől függ, hogy semmi kellemetlenség ne érje.

- Még ma este? Minek? Olyan nagyon siet ön azzal, hogy az az otromba fickó visszanyerje a feleségét?

A tehetetlen gyülöletnek és féltékenységnek a fölkiáltása volt ez, mely önkéntelenül tört ki belőle legfájdalmasabb gondjai s minden apai gyötrelme és kétségbeesése közepett is.

Este az uzellesi kastély előtt a nagy paulovnia alatt együtt ült az öreg Féniganné Mérivet urral, még néhány utolsó, szomoru szót váltva, amiket hosszas hallgatás és egy-egy indulatszó szakitott félbe, amelyek olyanok mint a kialvó tüz szikrái; künn az uton pedig a kertészek meg a majorosleányok hüseltek a nyitott kapu előtt a holdvilágon.

A takarodó szigoruan megtartott órája rég elmult már; de senki sem törődött vele, nyilván az est rendkivüli szépsége miatt, vagy mert a vészterhelte, felfordult házban ugy sem lehetett már fentartani a szigoru fegyelmet.

De mily nagy volt az ellentét a kivilágitott és elhagyatott nagy ház csöndje meg a cselédek zajos jókedve; a közönyös hahotázás és a bánatos két hang suttogása közt ott a szunnyadó fa lombjai alatt!

- Milyen hangos ma este a levegő!... Ide hallatszik a léptek dobogása a hidról, mondá a kis kápolna tulajdonosa, aki a hazajövetele óta majdnem folyvást együtt volt Richardnak az anyjával meg a feleségével.

- Az utolsó vonattal jött valaki Corbeilből, és ugy látszik, nagyon siet... viszonzá Féninganné, szintén hallgatva a szokatlan és gyors lépteket.

- Lydie nagyon szomoru volt ma, az ebédnél még a szokottnál is szomorubb. Ugy látszik, annak a koldusnak a halála mély benyomást tett reá.

- Ha az embernek tele van a szive, mindentől sirva fakad, sóhajtott föl Féniganné. - Gondolja meg, Mérivet ur, hogy három nap óta, mióta Richardot letartóztatták, semmi más hirt nem kapott a férje felől mint azt a titokzatos kis levélkét...

- Amely azt bizonyitja, hogy bizonyosra várja a legközelebbi szabadonbocsátását. Ismétlem, Féniganné asszony, hogy puszta tévedés az egész... Mindjárt fölismertem ezt, amint legelőször találkoztam össze azzal a Delcrousval. Olyan zavart, majdnem kétségbeesett volt az arca... Higyje meg nekem, mihamarabb látni fogja a fiát... De ni, nézze csak... de nézze már, ha mondom! kiáltá harsány hangon Napoléon Mérivet, talpra szökve.

A kékes-fehér uton egy jól ismert alak sietett elő. Az anyának nem volt hozzá ereje, hogy megmozduljon, csak kikiáltott a homályból:

- Itt vagytok? szólt vissza rá egy hang, amely erős akart lenni, de zokogásba csuklott.

Richard elbámulva, de anyja magyarázatát be nem várva rohant a fasor susogó és hársfavirágtól illatos lombjai alá, amelyeknek a végében világosság fénylett hivogatóan.

Lydie, pongyolában, már éjszakára fölcsavart hajjal, a földszinti szobában ült a férje asztalánál és irt. Nem fordult hátra, azt gondolva, hogy Rosine jött be a szobába, s csak akkor emelte föl a fejét, amikor Richard már ott volt mellette.

Micsoda kitörő meglepetés, eszeveszett öröm volt az, micsoda lihegő, csókoktól és ölelésektől félbeszakitott szavak:

- Oh, most már értem, miért irtad azt, hogy elutazzam... miért hitetted el azzal a biróval, hogy... El akartad magadat itéltetni helyettem... Édes férjem!... Drága jó uram!...

És zokogva borult a nyakába. Richard kábultan érezte keblének a duzzadását, egész fiatal testének a reszketését a csipkeköntös alatt.

- Gyer, mondd el, hogy szeretsz, s meg leszek jutalmazva mindenért! mormolá, mialatt gyöngéden vonta magával.

Elise, aki két nap óta volt már itt, kiáltotta be ezt nagy zajongva a pavillon ablakain, mialatt a kis kápolna harangja szerteszórta csengő hangjait a vasárnapi reggel csöndjébe és az öreg Féniganné az előkelő polgárasszony méltóságos tartásában jelent meg a fasorban, aranykapcsos imádságoskönyvvel az egyik kezében és selyemzacskóval, amelyben a kulcsai meg a gyürüi csörögtek, a másikban.

- Hát Richard? kérdé az anya, amint Lydie egyedül jött le, elegáns fekete öltözetben, amely éles ellentétben volt a kis Piroska eleven és rikitó szineivel.

- Sokáig olvastunk s nem mertem fölébreszteni, felelt Lydie, elvörösödve a hazugságától s csakhamar a kápolnába érve, mialatt a keztyüjét gombolta.

Richard, bár nem aludt, kéjes bágyadtságtól nehéz pillákkal nyujtózkodott a széles ágyban s ringattatta magát félálomba a Szent-Irén kápolna harangszavától, amely együtt áradt be az ablakon az utszéli kut vizének csörgedezésével és a bádogkupa csörömpölésével. Egyszerre csak kinos emléke támadt föl benne egy szörnyü ébredésnek, amikor ugyanily órában, csaknem ugyanebben az időben nyitotta föl a szemét ebben a szobában, amelyet akkor is a derüs reggeli napfény világitott meg... Mama, hol van Lydie?...

A te Lydied messze volt akkor, szegény Richard, és nem remélted, hogy valamikor még visszajön. És te akkor nem tudtál egyebet hallani, mint a bosszu, a válás szavait, a belső düh hangjait, amelyek azt zugták a füledbe: öld meg! vagy pedig: hagyd ott a sárban, a posványban!... S csak egy hang, az én hangom csendült ilyen szóra: Légy jó, iparkodjál megérteni a megbocsátást és a szánalmat és tárt karokkal fogadni azt, aki majd visszatér hozzád...

A félálom kábulatában, azoknak a távoli viharoknak a lázában és zajgásában, amelyeknek az emlékétől lüktetett a halántéka, Richard homályosan azt képzelte, hogy a kis kápolna folyvást csengő, unszoló harangja beszél hozzá igy, misére hiva őt is. Miért nem kisérte el a feleségét? Bizonyosan, mert röstel oda betérni s mutogatni magát mindezek az események után. Fél, hogy nevetséges lesz. Folyvást a kevélység, az az átkos, öröklött kevélység... Pedig lám, az anyját abban a szerény utszéli kápolnában megszállotta a malaszt, az emberi könyörület, és onnan indult el: visszafogadni és hazahozni a szökevényt. Igen, igen, hálával tartozik ő annak a kis kápolnának, meg az öreg Mérivetnek is, habár a tanácsai fölszinesek és csak képzeletbeliek voltak is. «Egy ölelés dolga az egész»... ezt mondta a kibékülésről. De ahhoz az öleléshez nagy erőmegfeszités kellett, és a kápolna minden varázshatalma, a távollét és a visszatérés minden délibábos tükrözete hatástalan maradt. Hogy ölelésökben ujra élet legyen, ahhoz sokkal rettenetesebb és erősebb valami kellett mint a könyörület meg a bocsánat: a halálnak és a helyrehozhatatlannak az ellenhatása, ez a villámszerü kettős szédület, amely egymás karjába vetette őket s mindent feledtetett velök. Annak, csakis annak köszönheti a gyógyulását és a boldogságát...

...A harang utolsókat kongott. Richardnak egyre nehezebbek lettek a pillái, amidőn alulról az öreg Chuchin rekedt hangja figyelmeztette a gazdát, hogy a Veréb-sziget táján ki kell vetniök ma a varsát, mielőtt a nap nagyon is magasan járna az égen.

Richard hamarosan kiugrott az ágyból és a kapuban, amikor kilépett, beleütközött egy összetörődött vénasszonyba, aki egy csomó gyönyörü virággal sietett tova, amelyet Rosinetól kapott. Ennek a nagy darab leánynak a különös, titokzatos magaviselete már hosszabb idő óta feltünő volt. Richard visszafordult és gyanakvóan kérdezte tőle:

Rosine nem tudta. A fiatal nagysága meghagyta neki, hogy Lucriotnénak minden reggel adjon egy bokrétát. Ennyi az egész.

Richard nem fakgatódzott tovább; illendőbbnek találta, hogy Lydiehez forduljon a kérdésével. Csahogy ismét elszomorodottnak érezte magát.

Az ut fordulójánál találkozott a miséről jövőkkel, cipő-ropogással, selyemsuhogással. A két Fénigannéval a kis Piroska izgatottan beszélt, csak ugy rázva a napernyőjét meg a szalagjait:

- Elismerek mindent, ami csak tetszik, néni. De olyan emberekért, akiket nem ismertem, nem szeretek imádkozni... Aztán meg, ha tudtam volna, hogy ez halottas mise, nem vettem volna fel ilyen világos ruhát; feketében jöttem volna én is, mint Lydie.

- De... nekem sem mondták..., mormolá Lydie, kit zavarba ejtett az, hogy Richard nézegeti az ő fekete ruháját.

- Nem tudta senki, még maga az öreg Mérivet sem, viszonzá Elise, mialatt Richard félrevonta Lydiet s halkan, sietve kérdezte tőle:

Olyan boldogak voltak néhány nap óta, az a hullám, amely őket ringatta, olyan enyhén csillogott a nap sugaraiban, oly andalitó volt a zenéje, hogy Lydie ebbe a teljes boldogságba nem merte belevetni a maga siralmas, megalázó történetét... Hátha Richard nem szeretné többé, őt, e csavargó, e kóbor és ellenséges faj leányát? De különösen félt az anyósától, aki pedig nagyon megváltozott, nagyon gyöngéd és anyai lett, de aki még büszkébb volt a maga Fénigan-nemzetségére, mint a fia... Későbbi időre halasztotta hát a kikerülhetetlen magyarázatot, számitva ezalatt a Cérès abbé befolyására is. De férjének a beszéde és borus arca most arra figyelmeztette, hogy a titka már nem lehet sokáig csupán az övé...

Richard, ahelyett hogy a Szajna felé tartott volna, egyenesen előre ment az uton. A halászat nem érdekelte többé. Arra a misére, azokra a virágokra, meg erre a gyászra gondolt, amely a vén koldust elvégre mégsem illethette meg. Nem, nem is lehetett valószinü, hogy csakugyan Georges apónak szólott mindez, hiszen ahhoz nem kellett volna olyan titkolózás... Akkor hát kinek? Annak a másiknak talán, aki ott alszik a grosbourgi park mélyében, a büszke családi mauzóleumban?...

Richardnak, hogy erről teljes bizonyosságot szerezzen, csak be kellett térnie Lucriotékhoz, akik Draveilen tul egy régi utkaparó-kunyhóban laktak, s kivallatnia az öreg asszonyt... És mialatt lábai csaknem öntudatlanul is arra felé vitték, körülötte az országuton látható lett a rendes, csendes vasárnapi élet.

Napoléon Mérivet, aki az imént zárta be a kápolnáját, megfenyegette messziről a nagy kulcsával, és Richard dühösen gondolta el magában, hogy nem, soha sem fogja betenni a lábát annak a minden áron való megbocsátásnak a templomába, ahol azokért imádkozik az ember, akik bántották. Azután Alexandre ur köszönt alázatosan és szineskedően, aki nyalka vadásznak öltözve lépdelt tova, jóllehet a vadászat ideje még nem érkezett el. A grosbourgi tilosból jött, ahol egész reggel nyulakra lődözött és vadas tarsolya, puskája, magas szárharisnyája mind vadonat uj volt, csillogott, ropogott. Még a kutya is, amely félénken kullogott utána, s huzódott a gazdája lábszárai mellé, olyannak látszott az ötórai cserkészés után, mintha papirosból lett volna s most huzták volna ki a katulyájából.

És Alexandre ur mindnyájának azt felelte az ő egykedvü hányjaveti hangján, melyet a kastélybeli uraktól lesett el:

Nem látott biz azt a kutyája sem, de annyiszor kellett ugyanezt a feleletet adniok, hogy mikor az utkaparó egyik leánykája, amint a felforditott talicskán fölteritette az apja reggelijét, szintén azt kérdezte:

- Sok vadat lőtt-e, Alexandre ur? Hozott-e nekem valamit? - a vén nyalka vadász és kiszolgált inas ugy fordult hátra, mintha kigyó marta volna meg s dühös és nyegle ábrázattal károgott vissza:

S a hang olyan mulatságos volt, hogy Richard nem állhatta meg nevetés nélkül; de csaknem mindjárt azután olyan találkozása volt, amely visszaterelte sötét, emésztő gondolataira.

A hid felé alábocsátkozó lejtő fordulójánál egy butorral megrakodott szekér állott meg. Két ember, két óriás forgolódott körülte, szoritotta meg a kerékkötőt, huzta feszesebbre a meglazult köteleket, s azután a fiatal Sautecoeurné hangja hallatszott a szekér elején: Gyü, Blanchette! És a szekér nehézkesen meglódult, s a két ember, aki egy szót sem szólt egymáshoz, utána ballagott. Olyan idős embernek, mint az erdőmester, milyen keserves lehetett ez az elhurcolkodás, itt hagyni az erdejét, a hajlékát, megsemmisülve látni az egész életét - és mindezt egy suhancnak a szeszélyéért! Igaz, hogy a kis nyomorult drágán adta meg a haszontalankodása árát. Olyan fiatalon, olyan fényes névvel, Franciaország leggazdagabb majorátusának a birtokában - igazán siralmas végzet volt ez; és a Lydie elérzékenyülésében, virágküldeményeiben, engesztelő imádságaiban végre is semmi bün sincs. Érdemes ez arra a lealacsonyitó kutatásra, amelyet ő most Lucriotéknál tenni akar, rágalom és a rongy közé keveredve? Hiszen ugyis közel van a kis temető, s ha fölkeresi benne a Georges apó sirját, épp ugy meg fogja tudhatni, hogy Lydie nem hazudott-e...

Amint most siető léptekkel arra felé indult, elhaladt mellette a draveili banda, amely a vasárnapi sétáját tette, kibontott zászlóval. Négyes sorban vonultak ki a szabadba, fujva a trombitáikat azokkal a pufók, simára borotvált, fekete falusi arcokkal, amelyeket megaranyozott a sipkájok paszománya, s valami hősi indulót harsogtatva, amelytől ijedten rebbentek föl a rendekből a foglyok. Odább Richard egy vándor vásáros bódéval találkozott, amelyet szikár, sápadt képü, beesett szemü emberek kísértek...

Egy nagy falon tul, a helység elején, már látszottak a temető tiszafái és fehér sirkövei, amidőn Richard leült az ut szélén egy kőpadra. Nem, nem; ez a nyomozás a Lydievel való kibékülés után mégis nagyon hitvány dolog; nem alacsonyitja le magát vele. Miért ne mondaná a feleségének egyszerüen azt:

- Azt hittem, hogy meggyógyultam. Azt hittem, hogy azzal a halállal mindennek vége, s most, ime, féltékeny vagyok még a halottra is. Kérlek, mondj le erről a siron tul való részvétről, mert marcangolja a szivemet... Nagyon boldogtalanná tesz.

Ez a gondolat lecsillapitotta, megenyhitette, és a nagy vasárnapi nyugalom, amely körülvette, a mozdulatlan árnyak, a tágas, néptelen rónaság, a buza- és repceföldek, melyeknek ezüst- és aranytengere egészen az erdőszélig hullámzott el, ez az egész természet olyan üditő hatással volt reá, mint ahogy felüditi a sebesültet a hűs ital, miután nehéz, szoritó páncéljától megszabaditották.

Mennyi ideig maradt ott azon a helyen? A banda már vissza is ment, villogtatva a napban a réztrombitáit és érmeit; azután elvonult a major nyája, és sorra jöttek az ut rendes, ismert alakjai. Egyszerre husz apró toronyban csendült meg az Angelus, egyik a másiknak felelvén, s megszólaltak köröskörül a kastélyok és nyaralók udvaraiban a déliebédre hivó csöngettyük; s Richard, amint most felállott, csak akkor vette észre, hogy egy magas vaskeresztnek a talapzatán ül, azon a helyen, ahol néhai Fénigan draveili közjegyző hirtelen meghalt.

Inkább babonás, semmint gyöngéd emlék idézte föl benne annak az apának a távoli, elmosódott alakját, akit oly kevéssé ismert. Vajon tőle örökölte-e ezt a belső égést, a vérében lángoló féltékenységnek ezt a szörnyü kinját? Örökölt kórsága ez talán a Féniganoknak, mint a kevélység, egyike azoknak a titokzatos hagyatékoknak, amelyeket a végrendeletek nem emlitenek?

- Oh apám, apám! sóhajtozott a szegény Bum-bum, mialatt a sötét napok dudolgatásával ballagott haza felé, - kevesebb malmot, erdőt és rétet hagytál volna inkább, csak ezt a rettentő sebet ne, amelyből érzem, hogy sohasem fogok teljesen kigyógyulni.

Estig nyomasztó hangulat uralkodott Uzellesben, bármilyen vidáman csicsergett is a kis Piroska. A derék asszonyka, mihelyt a katasztrófáról értesült, elősietett és legelőször is a vizsgálóbiróhoz rohant, és Richard bizonyára neki köszönhette, hogy olyan hamar kibocsátották. Mondogatták is Draveilben és Soisyban:

- Ezek a Féniganék olyan gazdagok... Nem kell attól félni, hogy a biróság sokáig huzza a dolgukat!...

Delcrous igazában bünösnek érezte magát a barátjaival szemben, hanem azért a szerelem meg egy jókora adag arcátlanság arra késztette, hogy vasárnap estére bejelentse a látogatását. Képzelhetni, hogy a konyhában meg a kertészéknél minő magyarázatokat füztek ehhez. Ami Rosine Chuchint illeti - aki névtelen levelével az egész dráma okozója volt s folyvást reszketett is a fölfedezéstől - ő, amikor este meghallotta a csöngetést, kiszaladt a faházikóba, bezárkózott s ki sem mozdult többé.

A szalonban, amely a park illatos csöndjére nyilt, a merev barkóju ember mindenki számára megtalálta a kellő szavakat. Farkas-fogai csak ugy csillogtak a kis Piroska tömzsi, selymes karjainak és vállának a láttára, s miután fölkérte Lydiet, hogy üljön a zongorához, Richardnak és anyjának megmutatott egy cikket, amely aznap jelent meg a Corbeili Hiradó-ban, a Fénigan-család s általában az előkelő polgárság dicséretére. A Verax aláirásu cikk hangzatos, kongó, üres és lapos frázisaiból könnyü volt ráismerni a szerzőre.

Richard, miután sokáig nézegette ezt a néhány sort, mintha betüzgetné vagy forditaná, odament a zongorához s letette Lydie elé a lapot, amelyre mély barázdát vont a körmével:

- Ezért imádkoztál hát ma reggel? - mondá halk hangon. - Nyilván neki szóltak a virágok is?

Tovább játszott, de könyei kövér cseppekben hullottak a billentyükre és lassubbá lett hosszu fehér kezeire.

Mikor jó hosszu idő mulva, - amelyet Delcrous, Fénigannéval és Elisezel egyedül maradva, az esküvője megbeszélésére és kitüzésére használt föl, - visszajöttek: Richardnak sugárzott az arca.

Két kézzel fogta az ő kis cigányának a kezét, akit visszavezetett a zongorához:

Napoléon Mérivet, a Nagy-Szent-Gergely-rend lovagja, amikor a következő vasárnap kis kápolnájának a küszöbén állott és a hiveket, - kit-kit a tiszteletnek őt megillető fokozatával - fogadta: meglepettséggel és örömmel látta megérkezni Richard Fénigant is az ő szép feleségével, aki csupa kékbe volt öltözve, mint az üvegfestésü ablak szentje. Mialatt beléptek, vadgalambok csattogtatták a szárnyaikat a kis torony körül és a jó öreg mosolyogva és nyájasan hajtotta meg magát, ezuttal valamivel mélyebben, gyöngéd és elégült taglejtéssel üdvözölve őket.