Tartalom

Előszó

Amikor másfél évtizede elhatároztam és közzétettem, hogy ezzel a címmel könyvet írok 2016-ban, zsigeremben éreztem a magyar társadalom megnyomorodását. Nem, nem éltem meg, hiszen az élet a tenyerén hordott mindig. De átéltem, mert láttam. És mert úgy nőttem fel, hogy érzékeljem mások baját. S felnőttként hozzátehettem, hogy segítsek is, ha tudok. Az új évezred legelején rettenetesen nyomasztott, hogy az előzőből áthoztuk a lepusztultságot, s az 1989-90-ben végbement, rendszerváltásnak hazudott újabb árulás együtt járt további két bajjal: a vezető rétegek alkalmatlanságával egy egész társadalom kiegyensúlyozott irányítására, valamint az egész magyar közeget eluraló érzéketlenségre, ami persze szintén a vezetésért küzdők rágcsáló harcából eredt: miért és hogyan lehetne együttérző az átlagos helyzetében napi gondokkal küzdő ember, ha új, ki tudja honnan jött bitang urai cserben hagyták az egész magyarságot, bár előtte álomszerű jövőt hazudtak neki a voksokért?

Másfél évtizede, a harmadik évezred kezdetén, magát újnak röfögő társadalomban, az ország szívében, a csodálatosnak hirdetett Budapesten naponta halt meg az utcákon egy ember. Éhen, vagy fagyottan. Hontalanul, mert hajléka sem volt - hazája semmiképpen. Az orrom előtt csomagoltak nejlonba majd tettek autóba mások mellé egy öreget, akinek szervezete nem bírta tovább, hogy sok éve ugyanazon ablakmélyedésben éli életét. Naponta láttam őt, úgy éreztem, egy ismerősömet dobják embertelen tömegsírba. Ilyen volt az ő harca, elbukott hazátlanul.

Akkor határoztam el ennek a könyvnek a címét s tartalmát. Pontos ismérvek nélkül, inkább csak egy spontán megnyilvánulásként, ahogyan az ösztönöm lediktálja. Másfél évtizede bennem él tehát. A helyzet romlott azóta. Nem abszolút értelemben, hiszen rendezettebbnek látom a hajléktalanok sorsát. Hanem relatíve: mert iszonyú az, ha valami kilátástalan néhány éve, és utána 15 évvel is ugyanaz a helyzet. A perspektíva nem merevedhet fagyba, mert közben elfordul a Föld, megállíthatatlanul, és ha mi mégis ugyanazt látjuk, akkor vagy az eszünk ment el, vagy megvakultunk. A magyar társadalmi vezetéssel mindkettő megtörtént már akkor, és azóta nem heverte ki. Az első Orbán-kormány átgondolatlan módon a gazdagodó középosztályra figyelt és hivatkozott, a második és a harmadik mozgatója pedig a hatalmi hatékonyság. A leszakadó rétegeknek alamizsnát nyújt - erény: erre legalább biztosan számíthatnak -, új élet lehetőségét nem. Nem meri ugyan kimondani, de ma nem is a gazdag középosztály érdekli, hanem az új felső arisztokrácia megteremtése, a klientúra felemelése új bárókká. Életveszélyes mértékben szakítja ketté a társadalmat. A menet közben tévedésből kormányt bitorló szocialista-liberális pártokról szólni sem érdemes: tevékenységük társadalmi bűntett volt, és milliók, alapvetően a Kárpát-medence magyarsága bűnhődött. Fölötte pedig egy igazolhatatlanul senkiházi, kormányzásra, tehát vezetésre is képtelen büntető ezred röhögött újabb és újabb hatalomszerzésén a második világháborút követően.

Ma talán kevesebben halnak meg a fagyban az utcán, az élelem- és vitaminhiányban vagy méreggel átitatott alkoholszármazékoktól legyöngülve. Számuk talán csökkent, viszont valami nagyon megváltozott: észre sem vesszük őket. Ha két évtizede még összeszorult a szívünk egy ilyen hír hallatán, ma ez semmilyen feltűnést nem kelt. Elment, itt se volt. Tehát senki volt itt. Milliárdos európai és hazai pénztőgyeket a szájukba tömve fuldokolnak a máséban az újak, a förtelmesek, a kapzsi senkik több mind két és fél évtizede. Elődeiket azért nem említem meghatározóként, mert azok elvileg megbuktak, eltűntek, nincsenek... elvileg: a valóságban részei ennek a szívtelen rettenetnek. Különben sem szabadna életünk végéig rájuk hivatkozni, hiszen azok a hatalmárok, akik felváltották őket, évtizedek óta megmutathatták volna, hogyan lehet szebbet és jobbat teremteni.

A pénztőgyeken lógók és politikai támogatásuk azonban brutálisan önző és részvétlen, olyan kapzsi, ebben oly' végtelen erejű, hogy az egyébként is tátongó szakadék eltűnt, mert két világ jött létre: ők ott fent, és mindenki más lent.

Most, amikor engedem felvillanni a megbúvó képeket, a járdák szélére szorult életeket, árva szegények jelennek meg: nincs hazájuk, talán szüleik sem igazán azonosíthatók, az életük meg végképpen ismeretlen, hiszen butító bódulatban élték meg, remény és vigasz nélkül - most azt érzem: egy szándékosan igazságtannak szervezett társadalomban jut nekik ez az osztályrész.

Mire vezetem ezt vissza? Egy egyszerű tételre. Ahogyan az energia és az anyag sem vész el, csak átalakul, úgy a pénz sem vész el, csak átalakul - zsebekből zsebekbe. Százezeréből százéba. Egymillióéból ezerbe. Tízmillióéból tízezerbe. Pontosnak tűnik ez a szám, ha átvizsgálom magamban a mai magyar társadalom rétegeit. "Nevével" adekvát módon körülbelül ennyi embert számol a felső tízezer csoportja. Máris megjegyzem: utálkozva gondolok rájuk amiatt a pöffeszkedő, új-ficsúr vagy régi-grófi mentalitásuk miatt, ahogyan ráterpeszkednek egy, a XX. században sokszorosan megtiport, szebb sorsra érdemes népre.

És ott a milliók. Ha egy ember zsebéből kiemelsz, átcsoportosítasz, kiszakítasz, kispórolsz ezer forintot, ez meg sem kottyan, észrevehetetlen. De ha neked, a felső tízezer egyik tagjának ezer ilyen zseb jut, akkor már milliomos is lettél. S működtesd a szivattyút bátran és megállás nélkül, hisz' a tied a felhatalmazás minden általános és alattomos döntésre - a milliókból milliárdok lesznek. Biztosan nem te termelted meg, hiszen alapvetően semmilyen kreatív tevékenységre nem vagy alkalmas a lopást, a trükköt, a visszaélést, a hatalmad alá rendelt szabályozásban gyakorolt hozzáértésedet leszámítva.

Ez persze demagógia. Hiszen sok kivétel lehetséges. Tisztességes alkotók, feltalálók, sikeres művészeink a világban, a saját szakmai hozzáértésükből nemzedékekre kiterjedő dinasztiák alapítói és hű utódaik. Esetükben mindegy, hogy mekkora a társadalmi érzékenységük, mert legalább egyben kiemelkedőt teremtettek. De mindenki más, a nyerészkedők, ügyeskedők, helyezkedők a legnagyobb tolvajok. És hozzánk tartoznak ők is, mint gondozatlan kutyához a bolhája. Nem tudjuk lerázni őket évtizedek óta, s ők hagyják hizlalni magukat, néha bolha helyett elefántnak kikiáltva térfogatukat, terüket, térnyerésüket.

Lebensraum - ezek itt ők, az ő elvük.

Soha nem látnának ki a gyorsan elhajtó autójuk ablakából. A járdaszegélyre pedig nem kell lépniük, az úgyis elhanyagolt, piszkos, ormótlan. Ott élnek az oda való emberek.

Eredeti elképzelésem kibővült. Ma már nem csak a hajléktalanokat szánom, nem csak az ő sorsuk szomorít el. Néhány tízezren vannak, az ő életük akár jobbá is tehető a minimális léthatárok alatt. Igaz, jönne egyre az utánpótlás, talán sokasodna is...

Mára azok a milliók is eszembe jutnak, akiknek az érzékeik nem terjednek ki erre a fogalomra: holnap. Nem tanulták meg, hogy akkor is élhetnek, nevelhetnek. Ha felnőttekről van szó, egész gondolatviláguk egyetlen összefüggésre terjed ki: mi lesz a gyerekkel? És ez már felelős gondolat, mert ez akarva-akaratlanul mégis a holnap kérdése. De mert a másnap megoldhatatlan, ösztön marad csupán, görcsös ragaszkodás az állatokéval azonos reakciónkhoz: a fajtánk fenntartásához. Emlékeimből fel-felvillannak a nyomasztó képek.

A téma annyira lehangol, elkedvetlenít, hogy nem lett volna erőm hozzáfogni, ha éppen ma, december 22-én, Karácsony előtt két nappal valaki elém nem kever a neten egy régi, 2011-ben született írást. Akkor a most elhunyt kiváló publicista, Megyesi Gusztáv más összefüggések kapcsán szóba hozta rólam: olyan ember vagyok, aki már a 2000-es évek elején tudta és leírta, hogy pl. 2016-ban írni fog egy könyvet Járdaszegély, árva szegény címmel. Guszti úgy halt meg, hogy fogalma sem lehetett: én bizony nem akarom már tartani az erről szóló ígéretemet. De valaki véletlenül ismét elém tolta Guszti akkori dicsérő mondatait. Nem tehettem meg, hogy nem tartom egy olyan embernek előtt érvényes szavamat, aki már nem tud kérdőre vonni. Sunyiság lenne. Mert ő úgy emlékezett, hogy az én szavam komoly. És már nem tudja meghallgatni, mérlegelni a kifogásaimat. Elismerő szavai miatt tartozom neki is e könyvvel.

2016. dec. 22.