Korunk közel mult történetének bizonyára legérdekesebb és legtanulságosabb adattára, az eseményekben közvetlen vagy közvetve szerepelt vezérférfiak és egyének memoirjainak, naplóinak, önéletirásainak kiadványai. S míg a történetiró az események általános leírásának keretében kiszabott határok között mozogva, a történtek összeillesztését, egymásutánját, az előzményekből levont következményeket mint tanuságot állítja elénk, ugyszólván az események külső történetét alkotja meg összefüggő szerves egészben: a memoirok, naplók, autobiografiák, a történelem egyes részleteinek belső képét festik élénk, saját felfogásuk, benyomásaik kifejezései által egyéniségüket is tanuljuk ismerni s ezekből mindenkor tisztább itéletet alkothatunk magunknak a tények felől, ha egyszersmind az események belső világába is behatolhatunk, ha ismerjük a cselekvő egyének, vezérférfiak szellemét felfogásaikban, lelkületüket a közremüködésben.

Hazánk jelen századának történetét vizsgálva, végig haladva a korszakalkotó események közel multján, annak általános történetirodalmi összesége a simára csiszolt kristályt juttatja eszünkbe, melynek prizmatikus változatos szinjátékát az adja meg, ha egyes részei külön lapokban felületszögekben ismét köszörülve lettek. Ilyen hatásunak képzeljük a történelemben a részletek megvilágítását, az emlékiratok, a naplók, az önéletirások kiadásai által, s elég legyen itt felemliteni azon hatást, melyet korunk egy-egy eseményének részletes kiszinezésében Metternich, Wirkner emlékiratai, Kossuth Lajos "Irataim az emigráczióból", Klapka György "Emlékirataim", Pulszky Ferencz "Életem és korom" stb. kiadásai tettek.

Ezekhez soroljuk mi gróf Széchenyi István hátramaradt iratai közül leveleit is, melyekben 1814-1860-ig nemcsak társadalmi viszonyaink, kulturális haladásunk, politikai életünk sok oly érdekes adataival találkozunk, melyek részint ismeretlenek, nagyrészben meglepők. Nemcsak a nyilvános szereplés vezérférfiát látjuk azokban óriás alakjában kimagaslani a szünetlen munkálkodás közepette: de megtaláljuk bennök Széchenyi Istvánt az embert köznapi köntösében, a családszobában, az iróasztalnál, mulatozásainál, a katonát társai között, a költekező, a számitó gazdát, a beteg embert ágyában, a politikust titkos műhelyében, igazgatni százféle irányban a gépezet kerekeit, intenczióinak, sikereinek biztositására, felismerjük azokban emberi gyarlóságait, hiuságát, tevékenysége, nemes lelkülete részleteinek teljes nagyságát, humorát, mely jó és rosz napjaiban, mint ártatlan tréfás megjegyzés, vagy mint metsző gúny, éles szarkazmus, meg-megvillan leveleiben gyakran saját maga, gyakran mások felett.

Széchenyi István hátrahagyott iratai között kétségkívül igen fontosak naplói, országgyülési beszédei és hirlapi czikkeinek kiadásai; de míg naplói eredeti szövegezésben, sem most, sem későbben ki nem adhatók, s csak oly jeles feldolgozásban, a viszonyok teljes ismeretével bíró szerkesztésben élvezheti a közönség, mint azt annak igen érdemes összegyüjtője: Zichy Antal egybeállitotta; míg országgyülési beszédeinek kommentátora elénkbe tárja a politikai tények bő ismeretű szinezésével azok tartalmát s naplói a szerzett benyomásokat, tapasztalatainak tanuságait tükrözik vissza, országgyülési beszédei a politikus, az államférfi intenczióit, elveit, a hazafi törekvéseit idézik fel, világítják meg ujra emlékezetünkben: levelei azok, melyekben Széchenyi István maga beszél, fejteget, intézkedik s elvezet indokainak belső mélyébe, s a hatás közvetlenségével visz lépésről lépésre fáradhatlan tevékenységének labyrintján keresztül kitüzött terveinek sikeréig, vagy a meddő munka sikertelenségeig. Levelei azok, melyekben buzdit, kapacitál, politikai cselszövéseivel megismertet, alkotásainak keletkezését, lefolyását feltárja, mint ember itél az emberek, a korszellem, a jellemek felett; s nyilvánuló gyengeségei csak emelik bennünk a pietást, melylyel emlékének adózunk, ki minden izében magyar, a hon boldogításának élt s honfi keserve vetett véget életének.

Hetvenöt év előtt irta az általunk ismert legrégibb levelét Széchenyi; hatvannégy éve mult első nyilvános fellépésének, negyven év előtt tünt le a közműködés teréről, midőn is megnyilott előtte döblingi magányának ajtaja; harmincz éve, hogy bezáródott utána sírboltjának ajtaja.

A történeté lett az elmult idő, a történeté Széchenyi neve, alakja, alkotásai. S míg a jelenkor nemzedéke eszméivel, vezéreivel, irányzatával szalad a bizonytalan jövő czéljai felé, nyomon kiséri Clio, s a multra mutatva kezével Széchenyi sírkápolnájára figyelmeztet, szólván "Memoria teneatis illum". S ime ma már ha érczbe öntött szobra nemes alakját megörökitve a nemzet szivében, a minden véges mulandóságra emlékeztet bennünket, ha alkotásainak legnagyobb óriásszerű monumentuma is csak századok vagy ezredévek rombolásával daczolhat: Széchenyi szellemének, önzetlen honszeretetének, bámulatos munkálkodásának értéke az, a mit sem századok, sem ezredévek el nem moshatnak, míg e földön magyar nemzet él, ha az apa megemlékezik dédunokái előtt Széchenyi István nevéről, ha szellemének hivatott ápolói, ha a magyar nemzeti élet mozgató erői Clio szavát minduntalan ismétlik: "Memoria teneatis illum." A hála édes kötelességét teljesité a nemzet, midőn érczbe önteté szobrát, hogy nap nap mellett láthassuk a legnagyobb magyar nemes alakját; s hálára érdemes kötelességet teljesit a magyar tudományos akadémia, midőn megalkotójának szellemét hátrahagyott iratai kiadásában nyujtja emlékeztetőül a jelen kor ivadékának, nyujtja buzditó példaképűl a munkálkodók csoportjainak, nyujtja intőjelül a derék, a nyeglék seregének, hogy miképpen védekezzenek a sivár élet, a meddő tétlenség ellen.

Kicsinyes indokokból, túlérzékenykedés miatt nem mellőzhette a magyar tudományos akadémia azt, hogy Széchenyi István hátramaradt iratainak, szellemi hagyatékának kiadási sorozatába föl ne vegye leveleit is; - s én, miután nem csekély fáradtsággal ezen leveleket összegyüjtve, azoknak egybeállításával, szerkesztésével megbizattam, köszönetét mondok a magyar tudományos akadémiának azért, hogy nekem alkalmat adott a munkálkodásra s a mit reményleni merek, azért, hogy a nagy közönség oly olvasmány élvezetéhez jut melyben közelmultunk történetéből feltalálja mindazon epochalis események leirását, melyek középpontján Széchenyi István áll, feltalálja őt magát egész lényében, egész valóságban, úgy mint a minő ő a gyakorlati életben volt, tett és munkálkodott.

Midőn a nagy hazafi törekvéseiben, bámulatra ragad bennünket a lankadatlan munkaerő, a szivós kitartás, a hangya-szorgalom, az önfeláldozó tevékenység: kötelességemmé teszi rövid vonásokban visszaidézni a kort, a melyben Széchenyi István bölcsője ringott, hogy tisztábban, világosabban láthassuk a reá következett évtizedeket, midőn Széchenyi a hon ébredésének első szakában, mint megállapodott férfiú a nyilvánosság előtt fellép, vezéreszméket teremt és terjeszt, reformál, hat, alkot, gyarapít, hogy végtelen munkájával, tapasztalatával, tudásával párosítva lángoló hazaszeretetét, boldogítsa hazáját.

...