WILKIE COLLINS: KÉT LÉLEK UTJA

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2017
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5572-77-7 (online)
MEK-16423

Nagy ideje annak, hogy feleségemmel az Egyesült-Államokból London megtekintésére indultunk.

Ajánló levélben nem volt hiány. Az egyiket sógorom, feleségem bátyja irta.

E levél egy angol gentleman ajtait nyitá meg, kit régi barátai tiszteltek, becsültek.

- Mr. George Germainet életének igen érdekes szakában fogjátok megismerni, - mond sógorom bucsuzáskor. - Utolsó levelében jelenté, hogy megházasodott. A nőről mitsem tudok, sem azt, hogy és mikép ismerkedett meg vele barátom, csak azt az egyet tudom szentül, hogy Germaine akár nőtlen akár házas létére, kedvemért tárt karokkal fogad benneteket Angliában.

Amint Londonba értünk első gondunk volt ajánló levelünkkel mr. Germainet fölkeresni.

Másnap reggel a Towert látogattuk meg - az amerikaiak e kedvenc nevezetességét. Az Egyesült-Államok polgárai a régi jó idők eme ereklyéiből szeretnek oly következtetéseket vonni, mik a nemzet szemében a köztársaság dicsőségét csak emelik.

Midőn visszatértünk lakásunkra, mr. és mrs. Germaine névjegye arról tanuskodott, hogy látogatásunkat viszonozták. Még ugyanazon este megkaptuk a meghivót egy kis barátságos lakomára. Mrs. Germaine irt nőmnek, s figyelmeztette, hogy ne várjunk valami nagy társaságot.

- Mióta visszatértünk nászutunkból, - irja mrs. Germaine, - ez első meghivásunk. Férjem nehány régi barátjával óhajtjuk önöket megismertetni, ez az egész.

Amerikában ép ugy, mint hallomás szerint Európa minden részében, az udvariasság azt parancsolja, hogy pontosan megjelenjünk a kitüzött időre. Egyedül csak Londonban uralkodik az az udvariatlan és illetlen szokás, a háziakat ebédjükkel jól megvárakoztatni és elég, ha mentségünk e köznapi frázis: "sajnáljuk, hogy kissé megkéstünk".

Mi valóban teljes okkal áldhattuk tudatlanságunkat, hogy oly pontosan megjelentünk a kitűzött időre; a többi vendéget csakugyan egy jó félórával megelőztük.

Fogadtatásunk oly szivélyes, oly mesterkéletlen őszinte volt, hogy szinte otthon képzeltük magunkat, s a fiatal házaspár rokonszenvünket azonnal megnyerte. Főkép az asszonyka egészen elbüvölt. Arcában, lényében annyi természetes báj, mozdulataiban annyi egyszerü kellem rejlett, s hangja oly zeneszerü, dallamos volt, hogy minket amerikaiakat ellenállhatatlanul megbabonázott. Hogy e házasság boldog, az látható volt. Két ember szövetsége, kiknek lelke egygyé forrt, kik ugyszólva egymásnak voltak teremtve.

E rövid félóra alatt, - mig hála a nagy világ bon-tonjának házigazdáinkkal egyedül lehettünk, a társalgás oly kedélyes szint öltött, mintha már mind a négyen régi jó barátok lettünk volna.

Pont nyolckor megjelent az első angol vendég. Minthogy nevét elfeledtem, engedtessék meg az Abc-hez folyamodnom - nevezzük tehát A. urnak. Midőn A. ur belépett, házigazdám és neje ijedten néztek egymásra. Látszott, hogy nem egymagában várták.

- Heves főfájás gyötri, - mond mr. A. mentegetőzve - s megbizott, hogy sajnálatát kifejezzem.

Alig végezte be A. ur szavait, midőn a második vendég is megjelent - szintén egyedül. Az abc-hez ragaszkodva, legyen ő B. ur. A háziakon ismét látható volt a megdöbbenés és nagy bámulatomra mr. Germaine ismételte előbbi sajátságos kérdését.

A felelet némi változtatással majdnem ugyanaz volt, mit A. ur udvariasan elszótagolt.

- Rendkivül sajnálom, de mrs. B.-t kegyetlen főfájás lepte meg. Gyakran szenved s engem kért, hogy mentsem ki önök előtt.

Mr. és mrs. Germaine ismét összenéztek. Arcuk világosan mutatta, hogy ez utóbbi mentség rosszat sejtetett velük. Mrs. Germaine nyugodt volt és komoly. Hosszu szünet állt be. A. és B. urak bünük tudatában egyik zugba huzódtak, mig mi nőmmel a képeket néztük sorra.

E kinos helyzetből mrs. Germaine oldott föl bennünket. Ugy látszott még ketten hiányoztak a meghivottak közül.

- Mit gondolsz George, asztalhoz üljünk, vagy megvárjuk mr. és mrs. C-t? - kérdé férjétől.

- Várjunk még öt percig, - mondá röviden, A. és B. urra tekintve, kik bünös módra még most is ott álltak a szoba szögletében.

Az elfogadó szoba ajtaja széttárult. Tudtuk, hogy a várt vendégek: egy nő és férje; kimondhatlan várakozással meredtünk az ajtóra. Utolsó reményünk C. urban összpontosult. Vajjon ez előre megcsodált ismeretlen hölgy meghozza-e jövetelével a megnyugvást? Még most is borzadály fog el, ha visszagondolok. Mr. C. egyedül jött.

C. ur koros egyéniség volt s ugy látszott még abból az időből, midőn az udvariasság törvénye sérthetetlennek tekintetett. Midőn megpillantá barátait feleségeik nélkül a sarokban, elszégyelte magát és neje elmaradását pironkodva igyekezett mentegetni, hogy mrs. C. meghült, mennyire sajnálja, hogy férjét el nem kisérhette s több eféle.

E harmadik esetnél Mr. Germaine visszafojtott haragja is féket vesztett s kifakadt.

- Két gonosz főfájás és egy meghülés, az sok! - kiáltott föl gunyos udvariassággal mr. Germaine. - Nem tudom uraim, kedves nejeik miként egyeznek meg, ha egészségesek, de szenvedő állapotukban ez egyetértés igazán megható, bámulatra méltó!

Nekem jutott a szerencse mrs. Germainet asztalhoz vezethetni! Nagy volt a sértés, mit férje barátainak nejei rajta elkövettek, de izgatottságát csakis karomon nyugvó kezének reszketése árulta el. Most tizszeresen érdekelt. Csak is egy oly nő viselhet el egész este ily morális martiromságot ennyi nyugalommal, ki a szenvedést megszokta s kit az élet iskolája önuralomra tanitott és megtört.

Azt hiszem nem tuloztam, ha igy gondolkozom házigazdánk nejéről. Csak vessük latba a körülményeket, melyek közt vele megismerkedtünk.

Ilyen volt az a lakoma, melyet mr. és mrs. Germaine egybekelésük után tiszteletünkre rendezett. Mr. Germaine három legjobb barátját hivta meg nejeikkel, hogy saját feleségét bemutassa és a három jó barát a meghivást készséggel el is fogadta. Hogy mi történt a meghivás és lakoma között, természetesen nem tudhattuk, annyi azonban világos volt, hogy a három nő megegyezett abban, hogy Germaine asztalánál férjeik által képviseltessék magukat; az egészben az volt még a legcsodálatraméltóbb, hogy a derék férjek nem átallották nejeik durvaságát szentesiteni s a legköznapibb s azért a legsértőbb mentséggel állitani be.

Lehet-e egy nőre férje előtt kegyetlenebb megaláztatást képzelni, mint ezt, két idegen jelenlétében, kik távol országból jöttek fölkeresésükre? Alig hiszem, hogy nincs elég erős szóm, mely kellően kifejezné azt, mit egy nemeslelkü nő ily bánásmód mellett érezhetett?

Asztalhoz ültünk. Lehetetlen leirnom e kimondhatatlanul kellemetlen, kényelmetlen, szomoru lakomát! Még csak visszagondolnom rá is nehezemre esik.

Feleségemmel tőlünk telhetőleg igyekeztünk a társalgást folyamatban tartani, de mondhatom nehéz és sikertelen föladat volt; azt a három üresen maradt helyet nem lehetett elfeledtetni, világosan beszélt az magáért. Akárhogy küzdöttünk, ujra meg ujra ott volt az, mint a nyomasztó kedélyhangulat okozója. Világos, hogy valamely szárnyra kapott hir tönkre tette a jó barátok szemében annak a nőnek jó hirnevét, ki ott ült köztünk az asztalfőn.

Elmondott mentségük és az üresen maradt székek után, mit volt mit tenniök üdvösebbet a vendégeknek, mint hogy amint csak lehetett távoztak, magukra hagyva a sértett házaspárt. És ezt az első kinálkozó alkalomnál A. B. C. ur meg is tette, ki becsületére legyen mondva, a nők tettét láthatólag szégyenelte. Rövid idő mulva, mi is készülődtünk. De mrs. Germaine kért, hogy maradjunk még.

- Csak nehány percig kérem, - suttogá férjére tekintve. - Valami közlendőm van, mielőtt önök távoznak.

És ezzel karon fogta férjét s a szoba tulsó részébe vezeté. Nehány pillanatig halkan beszélgettek s a tanácskozást a férj egy kézcsókkal rekeszté be.

Mr. Germaine szomoruan, elgondolkozva ült le közénk. Mrs. Germaine egy szekrényt nyitott ki s kezében egy kis táskával tért vissza.

- Nem tudom eléggé kifejezni, mily végtelen hálával tölt el az önök jósága, - mondá egyszerü méltósággal. - Önök igen sulyos helyzetben annyi gyengédséggel bántak velem, amit csak régi bizalmas barátoktól várhatunk. És e jóságot én csakis teljes bizalommal viszonozhatom némileg. Itéljék meg maguk, vajjon a mai kegyetlen megaláztatást megérdemeltem-e?

És szeme könybe lábadt. Elhallgatott, hogy kissé lecsöndesüljön. Kértük, ne folytassa, s kérésünkhöz férje is csatlakozott. Megköszönte, de azért tovább folytatá. Mint minden mélyen érző lélek, a körülmények parancsához szabta elhatározását.

- Csak nehány szavam van, - mondá nőmhez fordulva. Ön az egyetlen nő, ki megtisztelt bennünket. A többiek elmaradása elég világosan szól. Hogy igazuk van-e vagy nincs, nem merem eldönteni. Drága férjem óhajtá e meghivást, ő, ki előtt egész életem nyitott könyv. Szegény, tévesen azt hitte, hogy az ő becsülése barátainak is mérvadó lesz, egyikünk sem sejthette, hogy bárki is ismerje és felfödözze szomoru, végzetes multamat. Jóságát csakis azzal viszonozhatom némileg, ha tudatához juttatom önt azon eseményeknek, miknek ama hölgyek nyomára jöttek. Valóban csodás módon vagyok ma mr. Germaine hitvese. Minden tartózkodás nélkül hiven irta azt meg férjem házasságunk első szakában azon rokonai számára, kiknek jó véleménye lelkén fekszik. Kézirata e kis dobozban van. Mint kiváló kegyért esedezem, olvassák el végig és azután itéljenek, méltó vagyok-e tisztességes nők társaságára.

És ezután szelid, szomoru mosolylyal átnyujtá a táskát és jó éjt kivánt. Nőm izgatottságában minden formaszerüséget feledve szivélyesen megcsókolta. A testvéri szeretet e csekély jelénél összeomlott az erős akarat és a szegény asszony keservesen zokogott.

Nőm érzelmeit teljesen osztám, csak sajnos, nem fejezhettem ki övéhez hasonló módon. A lépcsőn megragadtam az alkalmat és a férjet buzditani igyekeztem.

- Mielőtt ezt elolvasnám, - mondám a táskára mutatva, - egyet bizonyosan tudok és ez az, hogy ha már házas ember nem volnék, angyali nejét irigyelném öntől uram, erről biztosithatom.

- Ha ön olvasta az ott leirtakat, - mond szintén a kéziratra mutatva, - csak akkor fogja ön igazán érteni, álbarátaim mily fájdalmat okoztak ma.

Másnap reggel nőmmel felbontottuk a dobozt és elolvastuk Mr. George Germaine házasságának sajátságos történetét.

Szállj vissza emlékezet a mult sötét tömkelegébe, husz év örömökkel vegyitett fájdalmára. Ébredj föl ismét gyermekkorom emlékezete, a kis tó kanyargós, zöld partjait állitsd szemeim elé. Jőjj vissza hozzám, gyermekszerelmem, első tiz éved ártatlan szépségével. Hozd vissza rám, én angyalom, azt a létet, melyet ugy éltünk le, mint ahogy csak az édenben lehet, mielőtt a bün és fájdalom lángpallosával ki nem üldözött a világba.

Március havában voltunk. Az évszak utolsó vad szárnyasai a tó fölött libegtek, melyet a suffolki nép a zöld tó fölszinének nevezett. A zöld partot szeszélyes kanyarulatain aláhajladozó fák szegélyezék, s a vizbe mártogatózva, tükröződtek, - innen kapta a tó nevét. A déli vég árnyas kis öblözetében állott nehány csónak, köztük az enyém, a csinos kis vitorlás csónak külön kikötőcskében ringott. Észak felé a nagy háló állott, melyet "Kacsales"-nek neveztek; ebben fogták össze a vadmadarakat, melyek telenként ezrével látogatták a zöld tó fölszinét. Kis Mary és én kézenfogva sétáltunk oda, hogy az utolsó kacsa tőrbecsalatásának tanui legyünk.

A sajátos madárfogó fölső része kikandikált a tó vizéből egész ivsorban, melyet hajlékony ágak alkottak és finom hálóval volt bevonva. Mind kisebbedve haladtak az ivek hálóikkal az öböl titkos kanyarulatai szerint be egész a partig. Az ivek közül a part felé fa sövényzet futott, mely elég magas volt arra, hogy egy térdelő embert a tó fölszinén uszkáló madarak elől elrejthessen. Helylyel-közzel nyilások voltak a sövényzeten, melyeken egy kisebb kutya ki s beférhetett. Ez volt a kácsales egyszerü szerkezete.

E napokban én tizenhárom éves voltam, Mary pedig tiz. A tóhoz vezető utunkon Mary atyja volt kalauzunk és kisérőnk is egyuttal. A jó ember atyám birtokán ispán volt s egyuttal a kacsafogás müvészetében a legnagyobb mester. Segéde összesen egy kis borzkutya volt, csalogatók gyanánt Suffolkban rendesen szelid kacsákat szoktunk használni. A kis kutya is valódi mester volt saját szakmájában, oly ügyes kis teremtés, mely a legirigylendőbb előnyökkel változatlan jó kedvet és természetes értelmességet egyesitett.

Amint a sövényzethez értünk, a kutya szépen leült, várva, amig rá szükség lesz. Az ispán és a kacsafogó gyermekek végig lopóztak a sövényzet mögött s a legutolsó nyiláson kinéztek a tóra, mely fölött igy szabadon elláthattak. Szélcsöndes nap volt; a tó tükrét egy fuvallat nem mozzantá meg, bágyadt szürke fellegek vonták be az eget s a napot elzárták szemeink elől. A sövényzet nyilásán mi is kipillantottunk. A vadkacsák a kacsales területén együtt voltak, tollaikat békén tisztogatva.

Az ispán jelt adott a kis kutyának. Ez ránézett gazdájára, majd megindult s lassan haladva előre, átbujt a lyukon s azon a keskeny földcsikon jelent meg, mely a sövényzet legszélén a vizbe hajlott. Először egy kacsa födözte föl a kutyát, majd megint egy másik; majd egy féltucat figyelme fordult rá. Ez uj tárgy, mely az egyhangu háttérben megjelent, csakhamar a kacsák összes érdeklődésének központjává lőn. A legszélsők lassacskán föléje kezdettek uszni, ő pedig mozdulatlanul üldögélt a parton. Kettesével-hármasával csakhamar az egész kacsasereg zöme mind követte az előcsapatot. Az ebhez mind közelebb-közelebb uszva, egyszerre nagy hirtelen megállottak a ravasz kacsák, s egymás mellett üldögélve, tisztes távolból nézegették a part uj tüneményét, a kutyát.

Az ispán, ki a sövényzet mögött térdelt, halkan mondá e szót: "Trim!" Amint nevét hallá, megfordult a kutya s a nyiláson visszavonulva, eltünt a kacsák láttávolából. A vadmadarak mozdulatlanul ültek a viz szinén, csodálkoztak és várták, mi lesz? Egy perc mulva a kutya körül ment s a sövényzet legközelebbi nyilásán bujt ki, mely jóval idébb volt.

A kutya másodszori föllépte újabb feltünést keltett a kacsák körében. Ezek most egy lökéssel előbbre usztak, hogy a kutyát közelebbről s jobban láthassák; majd, hogy biztositott állásukat el ne veszitsék, megint megállapodtak; ez alkalommal a kacsales legszélső ive alatt. A kutya ismét eltünt és a kacsák ujra várakoztak.

Kis szünet után a kutya harmadszor is megjelent a sövényzet harmadik nyilásán, mely még jóval idébb, már az öböl fölött esett. Harmadszor is még beljebb csalta a kacsákat kiváncsiságuk, mind beljebb, a kacsales veszélythozó ivei közé. Negyedszer s ötödször is ujra kezdődött a játék, a kutya a viz madarait lépésről-lépésre csalogatta be a kacsales közepébe. Trim, ott utoljára jelent meg. A kacsák utoljára usztak ujra idébb, utoljára állottak meg nagy óvatosan a viz szinén.

Ekkor természetesen már késő volt. Az ispán megrántotta a zsinórokat. A nehezékekkel ellátott hálózat függélyesen hullott bele a vizbe s elzárta a kacsalest. A kacsák most tucatszámra estek kiváncsiságuk áldozatául, - semmi más csalogatót nem használtunk pedig, csak azt a kis kutyát. Pár óra mulva mint levágott vad vándoroltak a London felé vezető uton a piacra.

Amint a cifra komédia utolsó része is elvégződött, a kis Mary vállamra tette kezét, lábujjaira állott és fülembe sugta:

- George! Jőjj velem haza: Valamit akarok mutatni neked, amit érdemesebb megnézni, mint a kacsákat.

A bájos kis teremtés napbarnitotta puha karjait nyakam köré fonta és igy szólt:

Oly ártatlanul mondotta ezt s én is ugy tettem, mint ő. A kedélyes, jószivü ispán, ki kacsái mellől egy percre visszapillantott, látta, amint gyermekes enyelgéssel egymást átölelve tartjuk. Vastag mutatóujjával megfenyegetett s azután bizonytalan és méla mosolylyal igy szólt:

- Oh George urfi, George urfi! Ha édes atyja ura hazajő, azt hiszi, semmit se szól arra, hogy fia és örököse az ispán lányával csókolózik?

- Ha atyám hazajő, mondám nagy elhatározottsággal, megmondom neki az igazat. Megmondom, hogy az ön lányát nőül fogom venni.

- Ej, ej, hallottuk amint magában mormogá, hiszen gyerekek még! Nem kell még szegénykéket elválasztani egymástól.

Mary s én nem szivesen hallottuk, ha minket gyerekeknek mondottak. Igazság szerint egyikünk egy tizéves kis hölgy, a másik pedig tizenhárom éves ur volt. Otthagytuk az ispánt és kézenfogva mentünk ismét haza.

- Nagyon gyorsan nő - mondá az orvos anyámnak - s korához képest fölötte okos fiu. Tartsa vissza hat hónapig az iskolától, asszonyom, hadd járjon-keljen itthon a szabad levegőn. És ha könyvet lát meg kezében, vegye el tőle. Ezek az én rendeleteim.

Hogy az orvos tanácsát kövessem, nem foglalkoztam semmivel s egyedül, testvérek és játszótársak nélkül őgyelegtem egyszerü falusi házunk környékén. Az ispán leánya szintén egyetlen gyermeke volt szüleinek s neki se voltak játszótársai. Magányos bolyongásainkban a tó partján találkoztunk. Az elválhatatlan játszótársak gyöngéd szerelmesekké lettek s jegyesi viszonyunk teljesen megérlelődött, mielőtt az iskolába visszatértem, mignem aztán - egymáséi lettünk.

Nem tréfa az mit irok. Bármennyire esztelennek tetszhetik is ez az "értelmes emberek" előtt, mi gyermekekül valóságos szerelmesek voltunk - ha ugyan ilyen gyermekek létezhetnek.

Nem ismerénk egyéb örömet annál, a melyet egymás társaságában találtunk fel. Haragudtunk az éjre, mert elválasztott; rimánkodva kértük szülőinket mindaketten, hogy engedjék meg egy szobában aludnunk. Nehezteltünk, boszusak voltunk szülőinkre, ha kinevettek s további vágyaink felől kérdeztek. Ha visszapillantok amaz időre, gyermekkorom e napjaitól egész férfikoromig, oly élénken emlékszem a boldog órákra, melyeket akkor átéltem. A későbbi időből nem tudnék egyetlen elragadó érzést is hasonlitani ahhoz, melyet akkor kimondhatlanul s folyvást érzék s amely egész fiatal szivemet eltölté, ha együtt bolyongtam Maryval a mezőn; ha vele csolnakáztam a tavon s ha egy kegyetlen éj után ujra tárt karjaiba repülheték, mintha hónapok meg hónapok választottak volna el egymástól.

Minő vonzerő csatolt oly szorosan egymáshoz, abban a korban, mikor még a két nem rokonszenvező vonása mindkettőnkben elrejtőzve alvék?

Mi ezt nem tudtuk, de nem is gondoltunk ennek megfejtésével. Szerettünk ösztönszerűleg, mint a madár, mely ösztönét követve repül.

Ebből azonban nem kell azt következtetni, hogy talán oly adományokkal és tulajdonokkal voltunk megáldva, melyek bizonyos tekintetben a velünk egykori gyermekek fölébe emeltek. - Olyanok voltunk mi is mint a többiek. Az iskolában okos fiunak mondottak, de hisz ezer meg ezer fiu volt ezer más iskolában, akik épen olyan eminensek voltak, mint én, s épen olyan kitünő bizonyitványokat kaptak, mint én. Hogy az igazat megvalljam, semmi egyébbel nem tüntem ki, ha nem azzal, hogy - mint mondani szokták - "nagy voltam koromhoz képest." A mi Maryt illeti, ő sem volt olyan különösen bájos leánygyermek. Gyönge gyermek volt, szelid, szürke szemekkel s halovány arccal, gyakran félénk, csöndes és tartózkodó volt, kivéve, ha egészen egyedül volt én velem. Szépsége, mely gyermek éveiben ékesité, a kifejezés mesterkéletlen tisztaságában és szeretetreméltóságában, és hajának abban a bájoló vörösbarna szinében állott, mely kellemesen és gyönyörüen váltakozó fényben sugárzott. Jóllehet külső tekintetre mind a ketten egészen közönséges gyermekek valánk, mindazonáltal az ő lelke és az enyém egy titokteljes rokon vonással látszék összekötve lenni, mely nemcsak előttünk volt titokszerü, de annyira mélyen is szendergett bennünk, hogy a mienknél vénebb és okosabb főknek is dolgot adhata fölfedezése.

Önök természetesen azt kérdik, hogy szülőink nem iparkodtak-e megakadályozni ezt az idő előtti hajlamot, még a mikor ártatlan enyelgés volt ez egy fiu- és egy leánygyermek között.

Nyugtalan, vállalkozó természetü ember volt ő. Miután birtokát adóssággal megterhelten örökölte, a legmagasabb becsvágya az volt, hogy csekély jövedelmét növelje saját iparkodásával, hogy házat tartson Londonban s a parlamentben politikai hirnévre tegyen szert. Egy régi barátja, ki Amerikába vándorolt volt ki, egy gazdasági vállalatot ajánlott föl neki a nyugoti államokban, mely által mind a ketten megalapithatnák szerencséjüket. Atyám izgékony fantáziáját megragadta az eszme. Egy évig volt távol házunktól az Egyesült-Államokban; keveset tudtunk róla ez idő alatt. Leveleiben csak annyit irt, hogy legközelébb mint Angolország egyik leggazdagabb embere tér vissza.

Ami meg anyámat illeti, ő a leggyöngédebb, a leggyöngébb szivü asszony volt a világon s egyetlen vágya: hogy boldognak lásson engem.

A két gyermek csinos kis szerelmi regénye szórakoztatá, érdekelte őt. A Mary atyjával egyetemben tréfálózva beszélt a két család leendő egyesülésén, a nélkül, hogy legkevésbé is gondolt volna a jövőre, s csak sejtelme is lett volna arról, a mi atyám visszatértekor történhetnék, "Minden napnak meg van az ő saját boldogsága és fájdalma": ez vala anyám jelszava egész életében és egészen megnyugodott az ispán okoskodásában, melyet már közlénk a következő szavakban: "Hiszen gyerekek, nincs mért elválasztani még szegényeket!"

Atyám fivére látogatóba jött hozzánk. Észrevett mindent azonnal, és természetesen ő is mosolygott rajtunk először. De amint mélyebben tekintett a dologba, megváltozott gondolkozásmódja. Meggyőződött nemsokára, hogy anyám mennyire esztelenül cselekedett, látta, hogy az ispán egyike a legderekabb szolgáknak, de mindazonáltal e dologban érdekek vezetik, s látta továbbá azt is, hogy én egy fiatal agyafurt vagyok, kinek természetes tehetsége rendkivül korán fejlődött ki az - ostobaságokra. Nagybátyám e tapasztalatait őszintén elmondta anyámnak, s megkérte, hogy engem magával vihessen Londonba és ott tartson addig, mig az ő gyermekeivel való társalgás s gondos felügyelet észre téritenek.

Anyám vonakodott ez ajánlatot elfogadni, mert ő jobban ismerte jellememet, mint nagybátyám. Mig anyám kétségeskedett, habozott, nagybátyám meg türelmetlenül várta az elhatározást, én helyettük röviden elintéztem a dolgot. Megszöktem hazulról.

Egy levelet hagytam hátra, melyben kijelentém, hogy semmiféle hatalom el nem szakithat Marytól, s hogy amint nagybátyám elhagyta házunkat, visszatérek azonnal s igyekezem megnyerni anyám bocsánatát. Dacára a legpontosabb nyomozásoknak, nem tudták fölfedezni rejtekhelyemet. Nagybátyám azzal a jövendöléssel utazott el, hogy a család szégyenére fogok felnőni s megigérte, hogy a legközelebbi postával értesiteni fogja atyámat a felőlem táplált nézetei felől.

Az ispán anyjának hálószobájában rejtőztem volt el, a nélkül, hogy csak sejtette is volna ezt az ispán. Önök kérdik: hát az ispán anyja, tudott-e róla? Mire én azt felelem: hogy igen is tudta és - többet mondok - büszke volt rá, hogy rejteget; nem családom elleni ellenséges szándékból tette ő ezt, de kötelességét vélte teljesiteni.

De hát ugyan minő jelleme volt az öreg asszonynak? Hagyjuk őt maga helyett beszélni, ezt a csaknem egy varázslónővel versenyző nagyanyját a gyöngéd kis Marynak, ezt a modern Sybillát, ki Suffolk vidékén Dermody néven vala ismeretes.

Midőn e sorokat irom, oly élénken elevenül meg alakja előttem, amint kötve vagy olvasva, fiának alacsony házában a lakszoba ablakánál ült, s a nap fénye vállaira verődött. Dermody asszony kicsiny, sovány, mozgékony öreg asszony volt, tüzes fekete szemekkel, melyeket sürü fehér szemöldök árnyalt be, magas, ráncos homlokkal és sürü, fehér hajjal, melyet fejkötő takart. A vidéken az volt a hire, - s nem is alap nélkül, - hogy rangos, nevelést kapott nő volt s lemondott rangról, jó életmódról, hogy egy oly férfiu nejévé legyen, ki rangra jóval alatta állott. E lépését sohase bánta meg, legalább családja szerette hinni, hogy: nem. Látszat után itélve: férje emléke szent volt előtte; az ő szelleme volt a védszellem, mely ébren vagy alva, nappal vagy éjjel őrködék felette.

Miután e hitéhez szilárdul ragaszkodott, nem befolyásolták a szellemidézések modern kinövései, melyek a szellemek jelenlétét esetlen ördögidéző müvészetekkel s asztalokon és székeken produkált bolond jegyekkel akarják összeköttetésbe hozni. Dermody nemesebb tévhite lényeges részét alkotta az ő vallásos meggyőződéseinek, azoknak a meggyőződéseknek, melyek később Swedenborg misztikus tartalmu könyveiben kifejezésre találtak. A svéd látnok müvei voltak az egyetlen könyvek, melyeket olvasott. Swedenborg tanait az angyalokról, különböző szellemekről és az erkölcsi magaviselet tisztaságáról összekeverte saját vad fantáziájával rokon szemléleteivel s az igy szerzett rajongó vallási tanokat nemcsak az ispán házában prédikálta, hanem szomszédai közt is terjesztette.

Fia házánál, menye halála után, ő volt a legfőbb hatalom, s ép ugy dicsekedhetett házi kötelességei, mint az angyalok és szellemekkel való szellemi közlekedésének hü teljesitésével. Hosszu ideig el tudott társalogni meghalt férje szellemével, miáltal egyszerü hallgatóiban néma borzadályt költött fel. Az ő misztikus szemléleti módszerének oly valami szentnek és szépnek látszott a köztem és Mary közti szerelmi viszony, hogy azt a társadalom alacsony és közönséges törvényei szerint nem is lehetett megitélni. Rövid imádságokat és dicsénekeket irt számunkra, melyeket találkozásunk, vagy kirándulásaink alkalmával kellett használnunk. Fiát komolyan figyelmeztette, hogy két fiatal szent lénynek tekintsen minket, akik égi ösvényen haladnak, mely ugyan a földön kezdődik, de a mely boldog véget egy jobb létben fog találni, oda fent az angyaloknál. És most tessék elképzelni, amint én a kétségbeesés könnyeivel ez asszonyhoz mentem és kijelentém előtte elhatározásomat, hogy: inkább meghalok, mintsem elszakittatni engedjem magam Marytól - és meg lesz magyarázva a vendégszeretet, melyet a szent Dermody asszony háza nyujtott.

Egy igen nagy hibát követtem el, midőn rejtekhelyemet elhagyni készültem. Távozásomkor következőleg hálálkodtam a vén asszonynak: Nem fogom elárulni, legyen megnyugodva asszonyom. Anyám soha se fogja megtudni, hogy ön hálószobájában rejtegetett.

A Sybilla erre száraz, csontos kezeit vállamra tette s visszanyomott a székre, melyről épen felállottam volt.

- Fiu! kiáltá ő, átszurva tüzes szemeivel, azt hiszed, hogy tettem én valaha olyasmit életemben, a miért szégyelnem kellene magamat? Hiszed, hogy szégyenlem magamat e tettemért? Várj csak. Hogy félre ne érthessen anyád, irni fogok neki.

Nagy, rézkarimáju pápaszemét orrára csiptette és elkezdett irni. Mihelyt gondolatai elhagyták vagy egy kifejezést keresett, melyet nem talált meg azonnal, vállain keresztül visszatekintett, mintha egy látható lény állana ott és figyelemmel kisérné levelét - férje szelleme volt, kit segitségül hivott - majd szeliden mosolyogva nyugodtan folytatá az irást.

- Igy! - szólalt meg és egy elbocsátó kézmozdulattal átadta a levelet. Az ő nézetei és az enyéimek le vannak itt irva. Menj gyermekem, megbocsátok neked. E levelet add át anyádnak.

Mindég ugyanazzal a formaszerüséggel és méltóságos kimértséggel beszélt, kifejezésben ugy mint mozdulatban.

Elvittem anyámnak a levelet. Olvastuk és megbámultuk közösen. Férje mindig jelenlevő szellemének befolyása alatt, következőleg irt Dermody asszony:

Anyám elhatározta, hogy válasz nélkül hagyja. Félt, mint sokan az ő szegény szomszédjai közül, Dermody asszonytól egy kissé s emellett nem hitt a miszterikus dolgokban. Engem megpirongatott, megdorgált, megbocsátott - igy végződött az ügy.

Néhány hétre ismét visszatértünk Maryval korábbi benső viszonyunkhoz. De fájdalom, vége lett, a mikor épen legkevésbé vártuk. Egy reggelen anyám levelet kapott atyámtól, melyben nagy meglepetésére arról értesité, hogy egész váratlanul kénytelen lett átvitorlázni Angliába s már meg is érkezett Londonba, hol halaszthatatlan ügyek tartják vissza. Mihelyt azonban szabad lehet, meg fog jőni, tehát minden nap várhatjuk.

E levél nagy kétséggel tölté el anyám lelkét, férje amerikai spekulációinak sikerültére nézve. Hirtelen elutazása az Egyesült-Államokból, titokteljes tartózkodása Londonban, egy közelgő válság előhirnökei valának az ő szemeiben. A mult ama homályos napjairól irok én most, midőn vasutak és villanyos távirók még csak arany álmak voltak feltalálóik fejeiben. Ily gyors fordulat nem állott volna be atyámnál, ha bizalmába fogad minket is. Nekünk nem maradt fenn más választás, mint remélni és várni.

Napok teltek napok után s még mind csak arról szóltak atyám levelei, hogy Londonban kell vesztegelnie. Igy érkezett meg a reggel, amelyen Maryval és az ispánnal kimentünk, hogy megnézzük az utolsó vad madarakat, mint kerülnek be a kacsafogóba, és még mindig hiába vártuk, hiába, hogy a ház urát üdvözölhessük.

Mint emlékezhetnek, Mary és én magára hagytuk az ispánt a kacsalesnél, s utunkat Dermody háza felé vettük.

Mikor a kertrácsozathoz közelednénk, házunk egyik szolgáját láttam ott várakozni. Anyámtól hozott üzenetet - üzenetet számomra.

- George urfi, urnőm azt üzeni, hogy azonnal jőjjön haza; levél jött a postával. Az ur Londonból postakocsin indult el, és értesitett, hogy a nap folyamában várhatjuk.

Mary arca elkomolyodott e szavakra. - Valóban haza kell menned, George, rebegte ő, - mielőtt láttad volna, a mi reád várt mi nálunk?

Eszembe jutott, hogy Mary "meglepetést" igért, melynek titkát csak akkor födözheti fel, ha bent leszünk a házban. Hogyan busithatnám meg őt? Szegény, kicsi szivem csaknem sirni kezdett már gondolatára is.

Meghagytam tehát a szolgának, hogy csak üdvözölje anyámat és egy fél óra alatt otthon leszek.

Dermody asszony mint rendesen, ott ült az ablaknál, ölében kinyitva feküdt Swedenborg egyik misztikus könyve. Beléptünkkor ünnepélyesen fölemelte kezét s jelt adott, hogy visszavonulhatunk a megszokott szögletbe, anélkül, hogy vele beszélgetnénk. Fölért egy házi fölségsértéssel, ha megzavarták a Sybillát könyvei olvasásában. Csöndesen lopóztunk helyünkre. Mary csak arra várt, hogy nagyanyja egy kissé belemélyedjen könyvébe s sürü szemöldjeit figyelmesen összevonja fölötte. Ekkor szépen lábujjhegyre lépett s nesztelen eltünt hálókamrájában a honnan visszatérve, valamit hozott a kezében, melyet előrevigyázattal a legjobb gyapot zsebkendőjébe takart.

Három félét is mondottam, de egyszer se találtam el. Mary lebbentett egyet kezével, ezzel akart kisegiteni.

- Kezdj bele az "abc"-be s mondjad addig, mig meg nem állitlak, okoskodék Mary.

Mary sóhajtott és fejét rázta. Szemrehányólag nézett reám. Lám, te három évvel idősebb vagy, mint én. Mennyit fáradtam, hogy örömet szerezzek neked és most ime nagyobbra tartod annál magadat, semhogy törődjél az én ajándékommal. Találgasd tovább.

Mary nem akarta, hogy félbehagyjam a találgatást. Most már egy más jellel jött segitségemre.

- Rég, rég, nagyon rég. Még a tél előtt, őszszel, mikor a fák hullatták leveleiket s te engem a vizeséshez vittél. Ó, Georges, te elfeledted azt!

Mary elveszitette türelmét. Dacára nagyanyja félelmetes jelenlétének, fölugrott s lerántotta a zsebkendőt az elrejtett tárgyról.

Végre eszembe jutott. A tárgy, melyet hónapokon át kivántam csolnakomra: egy uj lobogó volt. És most Mary sajátkezüleg készitett számomra egyet! Zöld selyem alapra fehér galamb volt himezve, mely csőrében aranyszálakkal kidolgozott olajágat tartott. Gyermekujjak tapogatódzó, félénk müve volt ez. Mily hiven megtartotta kivánságomat az én kis kedvesem, mily türelmesen csusztatta ide-oda tűjét a kitünő mustrán; mily szorgalmasan dolgozott a szomoru téli napokon. És mindezt én érettem! Hogyan találhaték vala szavakat, büszkeségem, hálám és boldogságom kifejezésére? El is feledtem a könyve fölé hajolt Sybillát s karjaimba zártam az én kis szorgalmas munkásnőmet és csókoltam, mig lélegzetem elakadt és nem csókolhatám tovább.

- Mary! kiálték elragadtatásom első tüzében, ma jő haza atyám. Még ma este beszélek vele s holnap nőül veszlek.

- Fiu! - hangzék a szoba másik végéből a félelmet parancsoló hang, - jer ide!

Dermody asszony misztikus könyve bezárult s ránk szögezte igéző fekete szemeit. Feléje közeledtem s Mary félénken követett lépésről lépésre.

A sybilla oly szelid, szeretetteljes módon fogta meg kezemet, a mi egészen uj volt nála.

- Kedves neked ez a játékszer? kérdé a lobogóra mutatva. - Rejtsd el hát, - kiáltá, mielőtt felelhetnék rá, - rejtsd el vagy el fogják tőled venni.

- Miért kell elrejtenem? kérdém. Sőt ellenkezőleg csolnakom árbocán fog lengeni.

- Annak soha se szabad megtörténni! - E szavaknál kivette kezemből a lobogót s türelmetlenül gyürte kabátom zsebébe.

Dermody asszony Swedenborg becsukott könyvére tette kezét. A könyv ölében feküdt.

- Ma reggel óta háromszor ütöttem fel e könyvet, - mondá. Háromszor jelenték nekem a próféta szavai, hogy szaporodnak a gondok. Gyermekek! e gondok fölétek gyülekeznek. Ha én oda tekintek, - folytatá tovább, miközben a szobában egy helyre mutatott, hol egy napsugár látszék, - férjemet látom égi fényben. Ő gondteljesen hajtogatja fejét s reátok mutat soha sem tévelygő kezével. George és Mary, ti egymásnak vagytok szentelve, maradjatok mindig méltók saját magatokhoz.

Hallgatott. Hangja reszketett, szemei azzal a szelid, zavaros tekintettel nyugvának rajtunk, mely az elválás közelgő órájáról beszéle.

- Térdeljetek le, mondá a félelem és aggály csöndes hangján. Utólszor áldalak meg titeket! Utólszor imádkozom értetek e házban! Térdeljetek le. Letérdeltünk egymás mellé, az ő lábaihoz. Éreztem Mary szivének izgatott dobogását, a mint szorosabban, szorosabban hajolt reám. Saját szivem dobogásait megkétszereződni érezém egy félelem hatása alatt, mely nem volt világos előttem.

- Isten áldjon, oltalmazzon George és Mary, most és mindörökre. Egyesüléseteket az isten kivánja, az ő bölcsessége határozta ugy. Amen. Ugy legyen. Amen.

Mikor az utolsó szavakat kiejtette, feltárult az ajtó. Atyám lépett a szobába - az ispán kiséretében. Dermody asszony lassan emelkedett fel s szigoru tekintettel vizsgálta őt.

- Fiamat az ön szobájában találom Dermody, - mondá atyám, a helyett, hogy otthon volna.

Türelmesen vártam az alkalomra, midőn beszélhetek, átölelve a kis Maryt, midőn atyám felém fordult.

- George, mondá keserü nevetéssel, - mely szokása volt, ha el akarta titkolni haragját, - te bolondot csinálsz magadból. Hagyd azt a gyermeket és jer haza.

Most vagy soha, kelle nyilatkoznom. Külsőleg még gyermek valék. Az én érzetem szerint csak egy pillanatra lett volna szükségem, hogy férfivá fejlődjem.

- Papa - mondám én, örülök, hogy haza tértél. Ez Dermody Mary, kit én szeretek s aki viszont szeret engem. Nemsokára nőül szeretném venni őt, mint te az anyámat.

Atyám hangos nevetésbe tört ki, de mig tovább beszélhettem volna, megváltozott a hangja. Észrevette, hogy Dermody igyekszik tréfásan fogni fel a dolgot. A legközelebbi szempillanatban már dühtől vadultnak látszék.

- Értesitettek engem e pokoli bolond játékról - mondá - de idáig nem akartam elhinni. Ki csavarta el e gyönge fiu fejét? Ki bátoritotta arra, hogy átölelje a leánykát? Ha ön volt Dermody, akkor ez volt a legrosszabb napi munka, melyet életében végezett.

- Hallod mit mondok? Parancsolom, hogy azonnal elhagyd Dermody leányát és haza jőjj velem.

- Jól van, papa, - mondám, - de ha nálad voltam, megengeded ugy-e, hogy visszatérjek Maryhoz.

- A te szégyentelenséged mindent felül mult, fiatal bolond, tört ki apám. Én mondom neked, hogy lábad e küszöböt soha többé át nem fogja lépni. Olyan dolgokat vertek itt fejedbe, melyeket a te korodban nem is volna szabad tudni, melyeket komoly okos ember elő se hozott volna jelenlétedben.

- Bocsánat uram, szólott közbe Dermody alázatosan, de azért elég határozott hangon, fölhevülésében sokat megmondhat az ur szolgájának, de neki sincs joga átlépni a kellő határokon. Ön anyám jelenlétében és gyermekem füle hallatára gyalázott engem.

- Ne fáraszsza magát, - mondá. Mi nem vagyunk többé ur és szolga. Mikor fiam az ön házához kezdett járni és leányával szerelmeteskedni, kötelessége lett volna önnek ajtót csukni előtte. Ön nem tette kötelességét, nem bizhatom tehát többé önben. Ezennel értesitem, hogy a legközelebbi hónappal bevégződött nálam a szolgálata.

Most már az ispán semleges talajon állott atyámmal. Többé nem volt az a csöndes, szelid, szerény férfiu, a minőnek ismertem őt.

- Fölösleges a jövő hónapig várni, - mondá az ispán. Legyen megnyugodva, nem lesz kénytelen ismételni a fölmondást. Még ma este megküldöm számadásomat, s holnap reggel kilépek szolgálatából.

- Ebben tehát mégis egyetértünk, - mondá atyám, - minél előbb, annál jobb.

- Figyelj ide, - mondá, miközben látszott rajta, hogy nagy erőfeszitésébe kerül az önuralom. - Egy elbocsátott szolga előtt nem veszekedhetem veled. Ennek az esztelenségnek véget kell érni. Hagyd itt ez embereket, hadd szedjék össze holmijukat és mehessenek, s jer haza velem.

Nehéz keze, mely vállamat nyomta, elnyomni látszott bennem az ellenállás szellemét.

Pillanatokig haboztam, mig megkisérlettem kérés-könyörgéssel lágyitani meg szivét.

- Ó papa! papa! - kiálték - ne szakits el Marytól. Lám, mily csinos és jó ő! Lobogót is kötött csolnakomra. Engedd meg, hogy néha láthassam őt, mert nála nélkül nem élhetek.

Tovább nem tudtam mondani, Mary könnyekben tört ki, de könnyei ép oly kevéssé inditották meg atyámat, mint kéréseim.

- Válassz, - mondá atyám, eljösz-e szépen vagy erőszakot kelljen használnom. Dermody leányától mindenesetre elszakitlak.

- Sem ön, sem semmiféle ember el nem választhatja őket, - szólalt meg most egy hang hátunk mögött, - hagyjon föl e gondolattal uram, amig nem késő.

Atyám körül tekintett és megpillantá Dermody asszonyt. Ott állott az ablak előtt. A veszekedés kezdetekor meghuzódott volt a szoba egyik sarkába, s csak atyám utóbbi fenyegetésére lépett onnan elő.

Atyám, ugy látszott, hogy méltóságán alulinak tartotta válaszra méltatni, s ismét felém fordulva, mondá:

- Háromig fogok számolni, s mig az utolsó számot kiejtem, elhatározd magad arra, amit kimondtam, különben szégyenszemre hurcollak haza.

- Vigye, a hová akarja, - mondá Dermody asszony - azért ő mindig azon az uton fog maradni, mely az én unokámmal való házasságra vezet.

- És én melyik uton leszek, ha szabad kérdenem? - kérdé atyám, ki mégis kénytelen volt szóba állni az öreg asszonynyal.

Összeszoritám fogaimat, átöleltem mindkét kezemmel Maryt. Most mindjárt fogja tapasztalni - gondolám - hogy örököltem valamit jelleméből.

Atyám felemelé mutató ujját, hogy még egyszer figyelmeztessen, mielőtt hármat számolna.

- Ember! - folytatá a sybilla - ön könnyelmüen beszél. Én is könnyelmüen beszéltem önhöz? Hajoljék meg istentelen akarata azé előtt, a ki hatalmasabb önnél. E gyermekek lelkei rokonok, örök időkre össze vannak kötve. Válassza el őket szárazföld és tenger, mégis egyesülve maradnak, viziók által fognak egymással közlekedni, álmaikban együtt lesznek. Házasitsa össze fiát egy más nővel, menjen unokám más férfihoz nőül - mind hiábavalóság! Mondom önnek, hogy hiábavalóság. Nyomorra kárhoztatja, bünbe hajthatja, azért a nap meg van határozva, melyen ujra találkoznak itt a földön egymással. El kell jönni e napnak. És el is fog jönni. Látom én az ön arcán a veszedelem árnyékát, a halál pecsétjét. Menjen és engedje, hogy ezek az egymásnak szánt lények együtt járjanak homályos utjaikon, ártatlanságuk védpaizsa alatt. Menjen - és az isten megbocsáthat még önnek.

Akarata ellenére elbámult atyám a meggyőződés ellenállhatatlan erején, mely e szavakból beszélt. Az ispán anyja azt a benyomást tette rá, mintha egy tragikus szinésznő játszott volna a szinpadon. A gunyos válasz ajkára fagyott, de vasakarata nem rendült meg. Arca oly szigoru volt mint elébb, amikor ismét felém fordult.

Én meg szorosan átölelve tartám Maryt és fülébe sugtam: "Nem hagylak el!" Ő nem látszott hallani engem s minden tagjában reszketett karjaim között. Egy gyönge kiáltás szállott el ajkairól. Dermody hozzám lépett s mielőtt atyám elválaszthatott volna tőle, ezt sugta fülembe: "Rám bizhatja őt, George!" Azzal kifejté Maryt karjaim közül.

Mikor Dermody karjai közt volt, gyöngéd kis kezeit kiterjeszté felém. "Isten veled legdrágább mindenem!" suttogta ő. Mikor az ajtóhoz hurcolt atyám, fejét atyja mellére láttam hajtani. Tehetetlen dühömben és kétségbeesésemben minden erőmet összeszedtem, hogy a kegyetlen kezek közül kiragadjam magam. Oda kiáltottam feléje: "Szeretlek Mary! Vissza fogok térni hozzád, s rajtad kivül soha más nőt el nem veszek feleségül." E közben elébbre-elébbre lökdösött atyám. Az utolsó, mit láttam, kedvesem feje volt, amint atyja mellén csüngött. Mellette állott nagyanyja, ki lázas felhevülésben, fenyegetőzve kiabálta atyám után félelmetes jövendőlését.

Még szavai viszhangzottak fülemben, midőn a házajtó kinyilt és bezáródott. Mindennek vége volt. Gyermekszerelmem és örömeim szerény világa, mint álomkép, sülyedett össze előttem. Vadon nyilt meg előttem, örömtelen, sivár vadon. Ez volt az én atyám világa. Isten bocsássa meg nekem - mennyire gyülöltem atyámat abban a pillanatban!

E napon és a rákövetkező éjen fogolyként őriztek egy szobában. Egy férfi őrzött, kinek hűségében megbizhatott atyám.

A legelső reggelen szökést kisérlettem meg, de fölfedezték, mielőtt elhagyhattam volna a házat. Ismét szobámba zártak, de sikerült egy levelet irnom Marynak s a szobalánynak, ki felszolgált nekem, kezéhez juttatni. Őröm éberségét azonban nem tudtam kijátszani. Gyanakodott a lányra, utána ment és elvette tőle a levelet. Atyám sajátkezüleg tépte szét.

A nap folyamában megengedte anyámnak, hogy meglátogasson. A szegény léleknek nem volt ereje közbevetni magát érdekemben, hogy ügyemet védelmébe vegye. Egész lényéből kiforgatta atyám azon akarata, hogy visszatérvén Amerikába, nejét és fiát is magával viszi.

- Minden pénzét ebbe a gyülöletes üzérkedésbe veri, - mondá anyám. Londonban pénzt vett föl; házát bérbe adta hét évre egy gazdag kereskedőnek és az ezüstnemüt meg az ékszereket, melyeket anyjától örököltem, mind pénzzé tette. Az amerikai birtokok mindent elnyelnek. Nekünk nincs birtokunk, George, s igy nem marad más választás, minthogy kövessük őt.

Atyám a kocsihoz vezetett. Kétségbeesetten rántottam ki magamat kezei közül. Rohantam, repültem az ösvényen végig, mely Dermody háza felé vezetett. Az ajtó nyitva volt; a lakszoba üres, bementem a konyhába, fölmentem a felső szobába. Mindenütt csönd. Az ispán elhagyta a helységet s anyja és leánya vele mentek. Egy szomszéd se volt megbizva valami izenettel számomra; sehol egy levél hátrahagyva; semmi jel el nem árulta, hogy merre vették utjokat. Dermody büszkeségét helyezte abban, hogy hollétének semmi nyomát hátra ne hagyja, miután ura oly mélyen megsértette. Semmi emlékem nem volt, mely elveszett kedvesemről beszélt, a lobogón kivül, melyet saját kezeivel kötött. A berendezés ugy maradt a házban, a mint volt. Leültem a szokott szögletben, Mary üres széke mellé, ránéztem kedves zöld lobogómra és forró könyekre fakadtam.

Gyöngéd érintés rázott föl. Atyám annyira tulságba vitte a dolgot, hogy anyámat tette felelőssé a kocsihoz való visszavezetésre nézve.

- Itt nem találhatjuk meg többé Maryt, - mondá szeliden. Talán hallunk róla Londonban. Jer velem.

Fölállottam és némán nyujtám kezemet neki. Mikor a tiszta, fehér küszöböt átléptük, egy piciny tárgyra esett szemem. Ott feküdt a küszöb mellett. Fölvettem s nehány ironnal irt sort láttam; rajta közelebbi megtekintésre Mary kezeirásának ismertem. Gyakorlatlan, gyermekes vonásokban hagyott hátra egy utolsó isten hozzádot:

Letérdeltem és megcsókoltam az irást. Vigasztalólag hatott az rám, egy utolsó kézszoritás volt Marytól. Csöndesen követtem most anyámat a kocsihoz.

Késő este érkeztünk meg Londonba. Anyám mindent megtett, amit saját szomoru helyzete megengedett, hogy szeretetteljesen vigasztaljon engem. Ő maga irt családja ügyvédeinek, pontosan leirta Dermodyt, anyját és leányát s London minden utazási irodájába elment, hogy utánok puhatolódzék. Kérdést intézett Dermody két rokonához is, kik a Cityben laktak, ha talán tudnának valamit hollétéről. Ezzel minden lehetőt megtett érettem, mert arra, fájdalom, nem volt pénzünk, hogy hirlapok utján keressük.

Egy hónap mulva elvitorláztunk az Egyesült-Államokba. Kétszer kérdeztem meg addig az ügyvédektől, ha nem tudtak-e ki valamit, de fájdalom mind a kétszer csak azt felelték, hogy nyomozásaik semmi eredményre sem vezettek.

Tiz évig nem láttam semmit az én kis Marymtól. A zöld lobogót gondosan őrzém - egyébiránt a feledés hullámai zárultak a "zöld tó"-nál töltött arany napok fölé.

Utoljára mint tizenhárom éves fiut láttak önök engem. Most huszonhárom éves férfi vagyok.

Hogy először atyámról beszéljek, életpályája ugy végződött, amint azt Dermody asszony jóelőre megjósolta volt. Még egy évig se voltunk Amerikában, s atyám halála már a birtokokkal való üzérkedések teljes összeomlására következett. A bukás teljes vala. Ha nem lett volna anyámnak egy kis vagyona, melyet férjhez menetelekor biztositottak számára, könyörtelenül idegen emberek kegyére szorultunk volna.

Találtunk nehány jóakaró barátot az Egyesült-Államok melegszivü és vendégszerető lakói közt, kiktől őszinte fájdalommal váltunk el; de komoly okok kényszeritettek rá, hogy atyám halála után visszatérjünk hazánkba - tehát elutaztunk.

Fivérén kivül, kit már korábban emlitettem elbeszélésemben, más rokonai is voltak anyámnak, - egy unokatestvére, névleg Germaine, kinek számitott támogatására, ha eljön az idő, hogy nekem valami pályát kellene választanom. Mint családi titkot hallottam beszélni, hogy Germaine ur, midőn mindketten fiatalok voltak, eredménytelenül járt anyám után. Mikor később fivére halála folytán, ki örökös nélkül halt el, csinos vagyon jutott kezére, még legény volt. A nyert gazdagság nem változtatta meg életmódjában; egyszerűen élt, elhülve minden rokonától, midőn anyám és én Angliába visszatértünk. Ha sikerül megnyernem Germaine ur tetszését, akkor legalább bizonyos tekintetben biztositottnak tarthatám kilátásaimat.

Ez volt az egyik ok, mely elhatározó volt arra, hogy Amerikát elhagyjuk. Volt még egy másik is - egyedül rám nézve határozó - mely ellenállhatatlanul vont vissza a "zöld tó" magányos partjaihoz.

Mary föltalálására nézve egyetlen reményemet abba a lehetőségbe helyeztem, hogy régi lakhelyem szomszédsága közt talán akadok valami nyomra. A jó ispánt mindenki szerette és becsülte szük körében. Legalább nem volt lehetetlen, hogy egyik vagy másik jó barátja Suffolkban, az alatt az egy év alatt, mig én Amerikában éltem, jöhetett valami nyomra. Maryról való álmaimban - és én róla álmodám mindig - gyakran képezé a tó az ő erdős partjaival hátterét a képnek, melyet lelkem az elvesztett társnőről teremtett. Oly izgalmas vágygyal gondoltam e tó partjaira, mint arra az egyetlen életre, mely számomra üdvöt hozhat - a Maryval való életre.

Londonba érkezésünk után rögtön Suffolkba utaztam, és pedig anyám kivánságára - egyedül. Ő visszarettent természetesen a gondolattól, az ő előrehajlott korában, hogy régi lakhelyünket idegenek kezében, megváltozva lássa.

Oh, mint dobogott szivem, hogy megifjodtam, midőn a tó jól ismert zöld hullámait ujra láttam. Este volt. Az első, ami szemembe ötlött, régi csolnakom volt. Hányszor szeltük át benne Mary és én a tavat! Most házunk uj lakói eveznek benne. Vig nevetésük viszhangja a csöndes tavon keresztül elhatolt hozzám. Lobogó lengett az árboc tetején, melyen a szellő sohse lengetheté a Mary lobogóját. Elfordultam a csolnaktól, - fájt látnom. Néhány lépéssel elébb menve, egy ugrásra voltam a tótól, honnan jól látszott a tulsó oldalon levő kacsafogó. Itt vala a kerités, mely mögött letérdeltünk, hogy nézzük a kacsafogást, ott vala a nyilás, melyen keresztül "Trim", a borz-kutya mutogatta magát, hogy a vizimadarak kiváncsiságát felköltse; amott a fákon keresztül csillámolva, kigyózék az erdei ut, melyen Mary és én azon a napon, melyen atyám kegyetlen keze elszakitott egymástól, Dermody házához mentünk. Mily okos volt anyám, hogy nem jött el meglátogatni régi honunkat. Hátat forditék a tónak, hogy az erdő árnyas magányában nyugodtan gondolkozhassam.

Körülbelől egy óra hosszat őgyelegtem a tó partján céltalan, s aztán a házhoz siettem, hol egykor Maryék laktak.

Egy előttem teljesen idegen nő fogadott a ház előtt, s udvariasan meghivott, hogy térjek be a lakszobába. Már a ház előtt intéztem hozzá kérdéseket, de nem tudott semmi felvilágositást adni. A nő egészen idegen volt Suffolkban. Sem ő, sem férje nem is hallották Dermody nevét. Házról-házra menve, folytattam nyomozásaimat a szomszédságban. Eközben bealkonyodott, a hold feljött, az ablakok mögött fény világolt, s én még mindig folytatám szomoru vándorlásomat. Fájdalom, bármerre tudakozódtam, a válasz mindenütt ugyanaz volt. Senki se tudott Dermodyról; ellenkezőleg mindenki azt hitte, hogy én hozok róla valami hirt. Még most is fáj nekem, ha rágondolok a hasztalan, eredménytelen kutatásra, melyet ama boldogtalan estén véghez vittem. Az éj egy paraszt házában lepett meg; másnap reggel leverten és megtörve tértem vissza Londonba, minden terv nélkül a legközelebbi jövőre vonatkozólag.

Mindazonáltal nem valánk teljesen elszakitva egymástól. Mint Dermody asszony megjósolta volt, álmaimban mindig találkoztam Maryval.

Gyakran megjelent előttem, kezében a zöld lobogóval, s ismétlé bucsuszavát: "Ne feledd Maryt!" Gyakran vezetett a régi lakház jól ismert szögletébe és nyitotta fel a papirt, melyre nagyanyja imádságokat irt volt számunkra: aztán imádkoztunk és elénekeltük hymnuszainkat, mintha a régi idők visszatértek volna. Egyszer meg könnyes szemekkel jelent meg és igy szólt: "Még várnunk kell, kedves; a mi napunk még nem érkezett el." Máskor meg nyugtalanul és aggodalmasan nézett reám s kétszer mondá egymásután e szavakat: "Légy türelmes, ártatlan, George, - érettem."

Letelepedtünk Londonban, hol egy magán tanitó kezére bizott anyám. Csakhamar, hogy elfoglaltuk uj lakásunkat, váratlan fordulat állott be viszonyainkban. Anyám nagy meglepetésére egy irott házassági ajánlatot kapott Germaine urtól.

"Kérem önt, hogy ne csodálkozzék nagyon ajánlatom felett," - irá az öreg ur. "Ön bizonyára nem feledte, hogy egykor szerettem önt, mikor még mind a ketten fiatalok valánk. Csak annyit kivánnék öntől, hogy társam legyen életem utolsó éveiben s hogy fia ismerje el atyai jogaimat, a miért én viszont gondoskodnám jövőjéről. Fontolja meg ezeket, kedvesem és nyilatkozzék, hogy hajlandó-e elfoglalni egy öreg férfi oldala mellett az üres széket."

Anyám ugy elpirult, ugy szégyenkezett mint egy fiatal leány, a jó lélek! Tőlem tette függővé elhatározását. Én pedig nem sokáig gondolkoztam e felől. Anyám tehát kezét adá egy gazdag és tiszteletreméltó férfinak, kinek szive egész életén át érette dobogott, s visszanyert vagyont, fényüzést, jólétet, társadalmi állást, mindent de mindent, amit atyám oktalan élete miatt elveszitett volt. S hozzá veszem ehhez még azt is, hogy Germaine ur és én kölcsönösen szerettük egymást. Miért mondott volna anyám ily körülmények közt nemet? A legrövidebb idő alatt tehát Germaine ur nejévé lett. Hozzá teszem még azt is, hogy anyámat e frigyben leginkább az a gondolat boldogitá, hogy fia tanácsát követte.

Évek multak - és, kivéve álmaimat, még mindig el valánk szakitva egymástól: Mary és én. Évek multak, mignem én is elértem ama veszedelmes időt, mely minden férfi életében megköveteli jogait. Elértem azt a kort, hol az összes szenvedélyek közt legerősebb érzelem gyakorolja uralmát test és lélek fölött.

Eddig türelmesen vártam első és legszebb reményeim teljesülését. Most elhagyott a türelem. Igaz, hogy a nappalokat tanulással töltöttem, de éjeimet oktalan dőzsöléseknek szenteltem, melyekre e pillanatban is borzadálylyal és szégyennel gondolok. Megszentségtelenitém Mary emlékét az asszonyok után való járással, kik a sülyedés legalsóbb fokára juttattak. Istentelenül mondám magamnak: "Elég sokáig reméltem, türtem: jobbat nem tehetek, mint élvezni ifjuságomat és - elfeledni őt.

Azon pillanattól kezdve, midőn ily mélyen lesülyedtem, még gyakran gondoltam Maryra bünbánólag, - különösen reggel, ha megszállott a "szánom-bánom" - de vele való álmadozásaim teljesen megszüntek. Most már a szó igaz értelmében el valánk egymástól választva. Mary tiszta lelke semminémü közösségben nem lehetett velem - Mary tiszta lelke elrepült tőlem. Önként érthető, hogy anyám szemei előtt nem őrizhetém elsülyedésem titkát. Bizonyos mértékben korlátoztam magamat s igyekeztem tisztább életmódra térni. Germaine ur értelmes ember volt, kinek mindez nem kerülhette el figyelmét. Javitó eszközül azt ajánlotta, hogy válasszak valami pályát s foglalkozzam az ahhoz szükséges tanulmányokkal.

Kibékitém legjobb barátomat, második atyámat nemcsak azzal, hogy tanácsát megfogadtam, hanem azzal is, hogy az orvosi pályát választottam, melyen ő is volt egykor, mielőtt még nagy vagyonát örökölte. Germaine ur orvos volt: elhatároztam, hogy az leszek én is.

A rendesnél fiatalabbul léptem uj pályámra s becsületemre legyen mondva, hogy derekasan dolgoztam. Megnyertem és meg is tartottam a tanárok kegyét, a kiknél tanultam. Másfelől azonban nem szabad tagadnom, hogy erkölcsi átalakulásom nem volt teljes. Dolgoztam persze, de amit tettem, önérdekből tettem, elkeseredett, fásult szivvel. A vallást és erkölcsöt illetőleg egyik tanulótársam, egy teljesen kiélt ember materialisztikus élnézleteit fogadtam el, ki még egyszer olyan idős volt mint én. Az emberiség iránti hitet és bizalmat teljesen elveszitettem. Anyám kivételével egy nőt se becsültem. Maryt mind jobban-jobban el kezdettem feledni. A zöld lobogót csak szokásból őrizém, de már nem hordoztam magammal: érintetlenül feküdt iróasztalom egyik fiókjában. Csöndes kétség szállott föl s alá bennem, ha valjon nem értéktelen-e életem, de e gondolatoknál nem időztem sokáig. A dolgok logikai rendje szerint, miután másokat megvetettem, okoskodásaimnak arra a keserü megállapodásra kellett jutni, hogy - magamat is megvessem.

Nagykoruságom ideje elérkezett. Huszonegy éves valék - és ifjuságom illuzióiból nem maradt meg csak egy sziporka fény sem.

Sem anyám, sem Germaine ur nem panaszkodhattak tulajdonképen magaviseletemre, de nagy mértékben aggódtak érettem. Érett megfontolgatások után nevelő atyám megállapodásra jutott. Meg volt győződve, hogy csakis ugy lehet visszaadni engem jobb, nemesebb énemnek, ha uj emberek és körülmények közé kerülök.

Abban az időben, melyről irok, a belföldi kormány elhatározta, hogy külön diplomáciai küldöttséget meneszt egyik benszülött fejedelemhez, ki a mi indiai császárságunk egyik félreeső provinciájában uralkodék. Tekintettel a zavaros, nyugtalanitó állapotokra, melyek akkor a provinciában uralkodtak, szükségessé vált, hogy a követséget Indiába érkezésekor egy katonai csapatokból és államhivatalnokból álló kiséret kövesse a fejedelem udvarába. Az orvos, kinek az angol expediciót kisérnie kelle, régi barátja Germaine urnak, segédet keresett maga mellé. Nevelő atyám közvetitése folytán felajánlották ez állást nekem. Habozás nélkül elfogadtam. Az egyetlen büszkeség, mely számomra megmaradt, blazirt büszkeség volt, nem egyéb. A meddig hivatásomnak alá kellett vetnem magamat, állásom, a melyben működtem, egészen közönyös volt előttem. Hosszas rábeszélésre volt szükség, mig anyám beleegyezését adá ez utamhoz. Nehezen bár, de végre mégis engedett. Megvallom, hogy forró könnyekkel - az elsők, melyeket évek óta hullattam - válék el tőle. E küldetés története egy részét képezi az indiai történelemnek s igy nem tartozik ez elbeszélés keretébe.

Ami engemet illet, csak annyit jelezhetek, hogy alig egy hétre megérkezésünk után, képtelen lettem kötelességeim teljesitésére. A városon kivül ütöttük fel sátrunkat s a fanatikus bennszülöttek az éj leple alatt rajtunk ütöttek. A támadás kevés nehézséggel s csekély veszteséggel veretett vissza részünkről. Én is a sebesültek közt voltam: egy lándzsaszurást kaptam, amint egyik sátortól a másikig mentem.

Ha európai fegyver sebzett volna meg, egészen jelentéktelen lett volna sebem, de az indiai lándzsa hegyében méreg volt. Az "állkapocs görcs" halálos veszélyén tulestem ugyan, de a méreg oly különös hatást tett szervezetemre, hogy sebem nem akart meggyógyulni. Betegen küldöttek Kalkuttába, hol a legjobb orvosi segélyben részesültem. Látszólag gyógyult is a seb, de ujra meg ujra kibomlott; ekkor az orvosok abban állapodtak meg, hogy vissza kell küldeni Angliába. Számitottak a tengeri ut éltető erejére, s a hazai levegő üdvös hatására. Az indiai éghajlaton gyógyithatlannak tartottak.

Két nappal a hajó indulása előtt egy levél érkezett anyámtól, mely mélyen megrenditő hirt tartalmazott. Jövőm, - ha ugyan még ilyen létezheték rám nézve - egészen uj utra terelődött. Germaine ur hirtelen meghalt szivbajban. Végrendeletében élethossziglani járulékot hagyott fenn anyám részére, s a többit, az egész nagy birtokot rám hagyta azzal a kikötéssel, hogy fölvegyem nevét. Természetesen e föltételt el is fogadtam.

Eltekintve a szenvedésektől, miket sebem okozott, látszólag egyike valék a legirigylésreméltóbb embereknek: gazdag férfi, háztulajdonos Londonban és egy birtok ura Pertshireben!

És mégis tényleg, az én huszonhárom évemmel, egyike voltam a legnyomorultabb embereknek, kik valaha éltek!

Mi lett belőle az utolsó tiz év alatt? Az én történetemet ismerik már önök, olvassák el a következő lapokat, hogy az övét is megismerjék.

A mit Maryról akarok irni, csak a későbbi években tett nyomozásaim folytán értesültem arról, sok évvel azután, hogy az eddig leirt dolgok végbementek. Megérdemli a figyelmet.

Dermody ispánnak rokonai voltak Londonban, akikről néha beszélt is, de volt Skóciában is, akikről sohasem beszélt. Atyám ugyanis kemény előitélettel birt a skót nép ellen. Dermody jól ismerte urát s hogy előitéletét rá is ki ne terjeszsze, nem beszélt skót rokonairól, hallgatott róluk. Mikor atyám szolgálatából kilépett, részint a szárazon, részint a tengeren, Glasgowba utazott, a hol rokonai laktak. Dermody az ő jelleme és tapasztalatai által ezrek közül is kitünt, s megbecsülhetetlen hasznára volt mindazon földesuraknak, kik szerencsések voltak szolgálataikba fogadni. Barátjai fáradoztak érdekében s hat hét mulva egy gentleman, kinek Skócia nyugoti partján volt a birtoka, szolgálatába fogadta. Ott kellemes uj hazát talált anyjával és leányával.

A sértő szavak, melyeket atyám utólszor intézett hozzá, mélyen hatottak Dermody kedélyére. Irt londoni rokonainak, hogy előnyös állást talált, egyelőre azonban okai vannak elhallgatni cimét. Igy hiusitotta meg anyám ügyvédjeinek nyomozásait, melyek a rokonoknál semmi eredményre sem vezettek, s máshol pedig még kevésbé lehetett nyomára akadni. Egyrészt ingerelve atyám szemrehányásai által, részint meg önérzetből - feláldozta Maryt és engemet. Másfelől pedig kötelességének tartotta a mi állásunk különbsége folytán, minden viszonyt megszakitani közöttünk, mig nem vala késő.

Skócia egy félreeső részében, rám és a világra nézve elveszve, élt most a kis család, teljesen visszavonultan.

Álmaimban láttam és hallottam Maryt. Ő is látott és hallott engem az övéiben. Szivem ártatlan epekedése és vágyódása titokteljes szendergéseiben lett előtte nyilvánvalóvá, mikor még kis fiu valék. Nagyanyja, ki szilárdul megmaradott előre meghatározott egyesülésünk ügyében, erősitette szivét és növelte bátorságát. Ha hallotta is atyjától azt, amit az én atyám mondott, hogy sohasem látjuk egymást, azért ő mégis boldogitó álmainak élt, s biztosabb zálogául tartá ezeket egy jobb jövőnek, mint azt atyja saját szemüvegén keresztül nézte. Igy élt lélekben velem - és remélt.

Az első szomoruság, mely a kis családot érte, a nagyanya halála volt. Végelgyöngülésben halt meg a magas kort ért nő. Az utolsó pillanatban, midőn még eszméleténél volt, ezt mondá Marynak: "Ne feledd soha, hogy te és George egymásnak szánt lelkek vagytok. Várj türelmesen abban a biztos meggyőződésben, hogy semmiféle földi hatalom meg nem akadályozhatja egyesülésteket, ha egyszer elérkezett az ideje."

Jóllehet e szavak kiolthatatlanul éltek Maryban, álombéli szellemi közösségünk hirtelen megszakadt az ő részéről, valamint az én részemről is. Önmagam lealacsonyitásának első napjaitól kezdve nem jelent meg többé álmaimban, valamint én se többé az övéiben.

A lány érzelemteljes természete összetörött e csapás alatt. Nem volt oldalán többé egy idősebb asszony, ki vigaszt és tanácsot adott volna neki, egyedül élt atyjával s ez pedig mindannyiszor más egyébre forditotta a beszélgetést, valahányszor a régi idők kerültek fölszinre. Titkos bánat rágódott testén és lelkén. Egy zord időjárás alkalmával meghült s lázba esett. Mikor felgyógyult, orvosa kivánságára, megrabolták fejét szép hajától. Az áldozat szükséges volt, hogy életét megmentsék. Fölötte nagy volt ez áldozat, mert haja sohasem nőtt meg többé oly buján. Az uj hajon semmi nyoma sem volt az előbbi haj igéző, vörösbarna fényének, egyforma világos barna lett, ugy hogy skót rokonai alig ismertek Maryra.

De a természet gazdagon kárpótolta a szép haj veszteségét a nagyobb bájjal, melyet arcának és alakjának kölcsönzött. Egy év letelte alatt betegsége után a gyönge kis leányt az acélozó skót levegő és a rendes, egészséges életmód csinos leánynyá növelte. Vonásai, épen mint korábbi éveiben, most sem voltak szabályszerüen szépek, de a változás mégis lényeges volt. A sovány ábrázat kitelt, s a halvány szin piros pozsgássá változott. Testének csodás átváltozása különösen a körülötte levő paraszt népnek tünt fel. Igénytelen alak volt, mint gyerek, s most egyszerre kitelt alakja, egyenletesség, kellem ömlött el rajta, ugy hogy a szó igaz értelmében meglepő szép alak volt.

Volt olyan pillanat abban az időben, mikor saját atyja leányát, szellemileg, mint testileg, alig ismerte meg. Gyermekes elevenségét, kedves, vidám csevegését elvesztette. Csöndesen és magába mélyedve, teljesité napi kötelességeit. A remény, hogy ujra feltalál engem, ez időben már kihalt volt belőle. Nem panaszkodott soha; az erő, melyet teste az utóbbi időben nyert, támogatta és erősitette most lelkét. Ha atyja egyszer-másszor kérdezte, hogy gondol-e még reám, csöndesen felelte, hogy már meggyőzte magát, s megnyugodott az isten akaratában. Nem kételkedett, hogy régen elfeledtem őt, s elég idős volt már belátni azt, hogy ha hü is maradtam hozzá, házasságunk lehetetlenség a külömböző társadalmi állás miatt. Ő maga mondá, hogy legjobb a multat feledni, nem gondolni rám többé, mint én nem gondolák rá többé. Igy beszélt ő most. Dermody asszonynak sorsunk felől tett bizalomteljes jövendőlései a látszat szerint nem bizonyultak igazaknak, s a nem teljesült jóslatok birodalmába kerültek.

Mary betegsége óta, épen tizenhét éves korában történt a legfontosabb esemény a család életében.

Skócia nyugoti partjain rendkivül heves vihar dühöngött. A jármüvek közt, melyeket a vihar megsemmisitett, volt egy hollandi hajó is, mely közel Dermody lakásához, a sziklás parton szenvedett törést. Valamint minden jóban előljárt az ispán, ugy most is példájával utat mutatott az utazók és az elveszett hajó legénységének megszabaditására. Már egy férfiut szárazra is szállitott és ujra megindult a hajó felé, midőn két heves, egymásra következő szélroham a sziklákra dobta. Szomszédai saját életük kockáztatásával mentették meg. Az orvos konstatálta, hogy egy csontja eltörött s ezenkivül több komoly sérülést szenvedett. Bármily könnyen is meggyógyultak a sérülések, de bizonyos idő mulva az orvos oly tünetet fedezett föl rajta, melyről komoly belső sérülésekre lehetett következtetni. Az orvos véleménye szerint tevékeny életmódját nem folytathatja vala többet. Egész élete hosszára nyomorék, összetört embernek kelle maradnia.

Ura mindent megtett az ispánért, amit e szomoru körülmények között várni lehetett. Egy helyettes ispánt fogadott, aki felügyeljen a mezei munkákra, s megengedte Dermodynak, hogy még a legközelebbi három hónapra házában maradhasson. Ez által időt engedett a szegény embernek, hogy régi ereje romjait összeszedje és ez alatt glasgowi rokonaival tanácskozzék jövőre vonatkozó tervei felől.

A kilátások nem mutatkoztak valami rózsaszinben. Dermody minden ülő munkára képtelen volt. A skót rokonok barátságot és jó indulatot tanusitottak iránta, de hát nekik is családjaik voltak s pénzzel nem tudták segélyezni.

A megsemmisült hajó utasa, kinek Dermody mentette meg az életét, a nehéz körülmények közt oly ajánlattal állott elő, mely atyát és leányt egyaránt bámulatba ejtett. Házassági ajánlatot tett Marynak, oly föltétellel, hogy élethossziglan az ő atyja hazájában kellene lakniok.

A férfi, ki e nehéz időben igy közeledett a családhoz, holland nemes volt, névleg: Brandt Ernő. Része volt egy halászüzletben a Zuider tó partján, s midőn a hajó megsemmisült, épen utban volt, hogy északi Skócia halászataival összeköttetést hozzon létre. Mikor Maryt először meglátta, mély benyomást tett reá. A szomszédságban tartózkodott, remélve, hogy idővel megnyeri szerelmét. Csinos férfiu volt, legszebb korában az életnek; vagyona lehetővé tette, hogy megházasodjék. Mikor Marynál fellépett, magasabb társadalmi állásu egyéneket nevezett meg Hollandiában, akik jelleméről és állásáról felvilágositást adhatnának.

Mary sokáig hányta-vette, hogy mi lenne tanácsosabb rá és gyámoltalan atyjára nézve.

Évek előtt feladta volt már a velem való házasság reményét. Egy nő sem adja magát szivesen a magános életre s Mary természetesnek találta mindig, ha jövőjére gondolt, hogy férjes nő legyen. Várhat-e előnyösebb ajánlatra, mint a mostani? Brandt urban meg volt minden előny, amit egy nő kivánhat, szerette őt gyöngéden s mély hálát érzett atyja, életének megmentője iránt. Mit tehetett jobbat, mint nőül menni Brandt urhoz, mi más kilátás maradhatott fenn számára, mi más reményt táplálhatott szive?

Mindezeknek meghányása-vetése után, elhatározta, hogy kimondja a titokteljes szót. Igent mondott!

Ugyanakkor egész nyiltan, őszintén beszélt Brandt urral. Megvallotta tartózkodás nélkül, hogy más jövőről álmodott, mint a mely most előtte áll. Nem titkolta el, hogy szivében egy régi szerelem lakott, s hogy ő nem képes ujra szeretni - hálát, becsülést és tiszteletet adhat most még s a szerelem megjöhet majd idővel. Különben már rég elszakadt a multtól s föladta minden arra vonatkozó reményeit és vágyait. Az egyetlen áldás, mit a sorstól kér, nyugalom az atyja-, és csöndes boldogság az ő számára. Ezeket feltalálhatja egy becsülésre méltó férfi hajléka alatt, ki őt szereti és meg is becsüli, s ha ő neki cserébe egyebet nem is adhat, igérheti, hogy jó és hü neje fog lenni. Most már Brandt uron volt a sor, meggondolni, hogy e házasságban találhat-e boldogságot.

Dermody aggasztó állapotára való tekintettel, el kellett halasztani a házasságot, mely külömben nyomban megköttetett volna. Oly tünetek mutatkoztak, melyeket az orvos saját kijelentése szerint nem látott előre, mikor véleményt mondott a betegségről. Brandt ur Edinbourgból hozatott egy orvost, ki megerősitette a vidéki orvos véleményét.

A jó ispán még csak egynehány napig szenvedett. Utolsó nap leánya kezét a Brandtéba tette. "Tegye őt boldoggá uram", mondá az ő egyszerü modorával, "s én meg vagyok jutalmazva az ön élete megmentéseért."

Mary jövője most egészen jegyese kezeibe volt letéve. A glasgowi rokonok saját leányukként gondoskodtak róla, a londoni rokonok sem nehezteltek rá, hogy atyja elhanyagolta volt őket. Brandt ur gyöngéden bevárta, mig a szegény lány legyőzi fájdalma első hevét és azután ellenállhatatlanul érvényesité a férj hatalmát, hogy annál jobban vigasztalhassa.

Épen abban az időtájban ment férjhez Mary, mikor én Indiából visszatértem. Mary most épen husz éves volt.

Ime tiz éves elválásunk története; s most már ott állunk uj életsorsunk kezdő pontján.

Én anyámmal élek, s mint földesur kezdem meg pályafutásomat Pertshireben, melyet Germaine urtól örököltem. Mary uj jogokat élvez férje oldalán s uj kötelességeket tanul, mint asszony. Ő is Skóciában él és pedig egy csodás végzés folytán, nem messze az én birtokomtól. Nem sejtem, hogy oly közel van hozzám. A Brandt asszony név, ha hallottam volna is róla, nem kelt fel emlékemben semmiféle vonatkozásokat. Igy vannak a rokonlelkek még mindig elválasztva. Még nem sejti sem ő, sem én, hogy valaha egymással találkozunk.

- Egy kis képet függesztettem fel szobámban, jer föl fiam, és mondd meg a véleményedet róla.

Fölállék és követtem őt. Egy kis miniatür képre mutatott, melyet a kandalló fölé függesztett volt.

- Tudod, kit ábrázol e kép? - kérdé félig szomoruan, félig tréfálva. George! Valóban nem ismered föl magadat, mint tizenhárom éves fiut?

Hogyan ismerném föl? Betegségtől, butól megvénitve, hosszu utamon naptól barnitva! Hajam már gyérülni kezdett homlokomon, szemeim busan és fáradtan szoktak tekintgetni, - mi volt közös bennem azzal a szőke, izmos, eleven, élestekintetü gyermekkel, ki e képről rám tekintett? A kép látása jelentékeny benyomást tett reám. Kimondhatatlan fájdalom fogott el, és elviselhetetlen kétségbeesés szállott meg. Miután magamat anyám előtt lehetőleg kimentettem, elhagytam a szobát s a másik szempillanatban már a házajtó előtt állék.

Mindjárt átmentem a parkon s azután hátam mögött hagytam birtokom határait. Egy mellékutat követve, a mi jólismert folyónkhoz siettem, mely oly szép s oly hires Skócia pisztráng halászatai közt. Egy élő lény se volt a közelben, mikor a parthoz értem. A régi kőhid, mely a folyón átvezetett, körülbelül száz lépésre volt tőlem; a lemenő nap épen megszinezé piros fényével a hid ivei alatt elfolyó vizet.

Az az arckép pedig üldözött engem. Ugy jött nekem, mintha mondaná kérlelhetlen hangján: "Nézd, mi valál egykor s mi vagy most!"

Arcomat a puha illatos fübe takarva, átgondoltam azt az elvesztett tiz esztendőt.

Hogyan éljek tovább, milyen legyen a vég? Ha rendes életet élek, minő kilátásaim vannak akkor?

Szerelem? Házasság? Hangosan fölnevettem, mikor e gondolatom jött. Gyermekkorom gondtalan boldog napjai óta nem éreztem több szerelmet, mint az a rovar, mely a füszálról kezemre mászott. Az bizonyos, hogy pénzemmel kapok feleséget; de teheti-e pénzem kedvessé őt? - oly kedvessé, a minő Mary volt abban az arany időben, mikor ama kép festetett? Mary! Valjon él-e még? Valjon férjhez ment-e? Megismerném-e, ha ujra látnám? Esztelenség! Nem láttam tiz éves kora óta: ő kifejlett nő, én meg férfi valék. Megismerne-e ő, ha találkoznánk? A kép, mely még mindig üldözött, megfelelt kérdésemre! "Nézd, milyen voltál egykor - milyen vagy most?"

Fölemelkedtem s jártam föl és alá, más irányba akarva terelni gondolatomat. Lehetetlen volt. Több évi számüzés után, ujra visszatért Mary emléke. Leültem a partra. A nap alább szállott; fekete árnyak függtek a régi kőhid ivei alatt. Az éj első csillagai nyájasan tekintettek le az égről. Az éji szél előhirnökei átzugtak a fák között s itt-ott megrengették a folyam habjait. S minél sötétebb lett, annál makacsabbul vezetett vissza képem a multra, annál élénkebben tünedezett föl a kis Mary rég elvesztett képének emléke.

Elősejtelme volt ez annak, hogy álmomban is visszatér ujra, teljes nőiességében, életének tavaszában?

Már a benyomás, melyet arcképem rám gyakorolt, belső erkölcsi átalakulást idézett elő, és ez biztos léptekben haladt előbbre, mióta betegen, egészen segély nélkül idegenek közt, idegen földöm fekvém. A betegség, mely némely embernek barátja és tanitója, az lett nekem is. Félelemmel gondoltam ifju korom vétkeire, az elveszett napokra, midőn istentelenül kétségbe vontam az emberi élet legnemesebb és legvigasztalóbb javait. Bár esztelenség volt remélni, hogy az ő lelke és az enyém egyesülhetnek még, a fájdalom megszentelé, a megbánás megtisztitá az enyémet. Ismét fölkeltem. Nem lett volna egészséges, ha éjjeli időben a folyam partján ülök sokáig. Ösztönömet követve, - mely bizonyos izgatott kedélyhangulatban változatosságra, mozgásra sarkal, - hagytam el a házat. Az eszköz el vala hibázva, mert kedélyem még nyugtalanabb lett, mint az előtt. A legokosabb, amit tehettem, ha haza megyek s jó anyám játékához, a piquet-hez társ leszek. Indulni akartam, de az utolsó, bágyadt fény szépsége a nyugoti végen, a hidgerendák sötét vonala mögül elévilágolva, megállitott utamban.

Az éji árnyék nagyszerü összefolyásában, a bucsuzó nap mély csöndjében egyedül állék s néztem az elhaló fényt.

Amint igy álltam, megváltozék a jelenet. Gyorsan és könnyedén siklott egy élő alak a hidon át. Eléjött a hidgerendák sötét vonala mögül s megvilágitá alakját a nyugoti fény utolsó sugára. Átment a hidon, csöndesen megállott s félutra visszafordult. Ismét megállott csöndesen. Teltek a percek - és az alak még mindig állott a hidon, mint egy mozdulatlan, sötét tárgy.

Egy kissé elébb mentem, mig elég közel voltam, hogy megismerhessem a ruhát, melybe az alak öltözve volt. A ruházatból kivettem, hogy a magányos alak asszonyi lény.

Ő az árnyékban, melyet a fák a partra vetettek, nem látott engem. Ott állott és karját köpenyébe takarva hosszan nézett a sötét folyamra le. Mire várt itt, késő este, egymagára?

Hirtelen kétség az ok felett, amiért e magános helyet fölkereste, hirtelen bizalmatlanság ez elhagyott híd és a szeliden zajgó folyam ellen, gyorsabb dobogásba hozták szivemet s gyors elhatározásra inditottak. Utamat a parttól csöndesen a hid felé vettem, hogy megkérdezzem szándéka felől, amig még van idő.

Csak akkor vett észre, midőn egészen közel voltam hozzá. Izgatottan közeledtem hozzá, mert nem tudtam, hogyan kezdjem a beszédet. De amint rám tekintett, magamhoz jöttem. Ugy éreztem magamat, mintha idegen helyett hirtelen baráttal találkoztam volna.

És mégis idegen volt. Soha se néztem előbb e nemes, felindult arcba, soha se láttam e magas alakot, melynek szokatlan kellemét és teljes egyenletességét a hosszu köpeny nem birta egészen elrejteni. Nem volt talán épen teljes szépség. Külsején voltak hiányok, melyeket a homályban is ki lehetett venni. Haja is, mely a nagy kalap alul előkandikált, rövidnek látszott, mint a férfihaj, s szine egyforma, fénytelen barna volt, mi oly gyakori az angol nőknél. De dacára e hiányoknak, titokteljes báj volt kifejezésében, valami igéző mozdulataiban, melyek végtelen rokonszenvesen hatottak rám és csodálatra ragadtak. Az első tekintet melyet rá vetettem, megnyert részére.

Csodásan fürkésző kifejezéssel nyugodtak rajtam szemei. Nem látszott sem csodálkozni, sem megzavarodni, hogy bátor voltam megszólitani.

- Nagyon jól ismerem a környéket, - folytatám. Szolgálhatok tán valamivel?

Ő csak mindig nyugodtan fürkésző szemekkel tekintett reám. Egy pillanatra nyugtalanitani látszott idegen arcom; ugy jött neki, mintha ez arcot már látta volna egyszer és ismét elfeledte. Aztán lenézett a folyamba, mintha nem is gondolna többet velem.

- Ezer köszönet. Nem tévesztettem el az utat és gyakran járok itt esténként. Jó éjt.

Hidegen, de udvariasan beszélt. Hangja olyan kedves volt; s maga meghajtásában, midőn elbucsuzott tőlem, mesterkéletlen kellem vala. Lelépett a hidról s tovább vette utját a sötét uton.

Én azonban még nem valék egészen megnyugtatva. E bájoló kifejezés és ez igéző mozdulatok mögött más egyéb is fekvék, amit ösztönöm veszélylyel fenyegetőnek rajzolt. Mikor a hid ellenkező oldalára léptem, kétség támadott bennem, hogy csakugyan igazat mondott-e. Nem azért távozott-e el a folyam partjáról, hogy tőlem megszabaduljon.

Elhatároztam, hogy kisérni fogom minden lépését. A hidról átmentem én is az utra, s egy kissé tovább meghuzódtam egy fa mögé, mely egészen eltakart engem, s a mellett beláthattam onnan az egész hidat s bizonyosan észre kelle vennem, ha visszatér a folyamhoz, a csillagok világánál.

Alig foglaltam állást a fa mögött, midőn az éj csöndjét egy távolról jövő hang törte meg.

Erre minden elcsendesült. Megnevezhetlen aggodalom fogott el, midőn a hid felé tekintettem.

Ott állott ismét. Mig megmozdulhattam volna, mielőtt kiálthattam, vagy lélekzetet vehettem volna, bele ugrott a folyamba.

Láttam, amint a vizből fölmerül, miközben egy fénysugár a folyam közepére esett. Rohantam a parthoz. Mikor épen kalapot, köpenyt és cipőt le akartam magamról dobni, ismét elmerült. Gyakorlott uszó voltam, s azonnal a vizbe ugortam.

Az ár közepén usztam, s épen ezért gyorsabban haladtam. Mikor másodszor is felmerült, közel mögötte voltam, - csak egy sötét tárgyat láttam, mely a viz felületén előttem uszott. Még egy lökés és - körül fogtam jobb karommal, s arcát a viz fölé tartottam. Eszméletén kivül volt. Oly kényelmesen tarthattam, hogy mozgásaimnak egészen ura maradtam, s ha fáradtság vagy szélroham meg nem akadályoznak, biztosan partra viszem.

Első kisérletem meggyőzött arról, hogy föl kell adnom reményeimet, mert az erős roham ellenében nem uszhatok. Próbáltam erre, arra, mindenféleképen, de sikertelen maradt. Nem maradt fenn más menedék, minthogy egészen a viz mentére bizzam magamat. Nem nagyon messze a folyam kanyarulatánál egy kis vendéglő állt a parton, mely a halászati idény alatt gyűlhelye volt a halászoknak. E kanyarulathoz érve, ismét megkisérlettem szárazra jutni. Végső reményünk még csak abban lehetett, hogy a vendéglő lakói meghallják a kiáltásomat. Torkom szakadtából kezdettem kiabálni. Kiáltásomra jött is felelet. Egy férfi csolnakra szállott. Öt perc mulva a parton voltunk s a férfi és én a vendéglőbe vittük az elalélt nőt.

A korcsmárosné és szolgálója szolgálatkészek, de ügyetlenek voltak. Szerencsére tudtam érvényesiteni orvosi ismereteimet. Jó tüz és meleg födők állottak rendelkezésemre. Megmutattam az asszonyoknak, hogy az életmentő munkálatban miként legyenek segitségemre. De fájdalom, még mindig csak ott feküdt, teljes szépségében, anélkül azonban, hogy életjelt adott volna. Minden jel oda mutatott, hogy megfulladott.

Utolsó reményem, hogy életre hozhassam, abban a processzusban volt, melyet "müvészi lélekzés"-nek neveznek, csak sikerüljön az ehez szükséges készüléket idejében előállitani. Mikor épen erről akartam beszélni a korcsmárosnénak, hirtelen visszalépett tőlem s ijedten fölkiáltott.

- Szent isten! uram, ön vérzik! - kiálta. Honnan jő e vér? Hol van megsebesitve.

Abban a pillanatban, a mikor ezt mondá, tudtam, mi történt. A régi indiai seb, valószinüleg a kifejtett nagy erőfeszités következtében megsérült és ujra kibomlott. Hirtelen önkivülettel küzdöttem, mely eleséssel fenyegetett; megkisérlém még a vendéglő lakóinak valamit mondani a teendők felől. Hasztalan. Térdre rogytam; fejem a nő mellére hanyatlott, ki előttem feküdt alacsony ágyon. A tetszhalál, mely őt fogva tartá, elfogni kezdett engem is. Egymás mellett fekvénk, egyesitve a halál igéző ereje által, mig vérem ő rá ömlött. Hol időztek lelkeink e pillanatban? Egyesültek és tudtak egymásról? Megismertük-e egymást ama elragadtatásban, mely egy szellemi kötelék által egyesitett, mi, akik sejtelem nélkül s fölfedezetlen találkoztunk a titokteljes hidon? Önök, akik szerettek és elvesztettek, - kiknek egyetlen vigaszuk volt e világon való hit, elfordulhatnak-e közönyösen kérdésemtől? Mondhatják-e lelkükre, hogy önök soha sem tettek ily kérdést?

A reggeli nap fénye, mely a rosszul függönyzött ablakon bekandikált; egy rozoga faágy, melynek vastag vánkosai a padlóig értek fel; az ágy egyik szélén anyám jóságos arca, másik szélén egy öreg ur, ki nekem idegennek tetszett: ezeket láttam először, midőn eszméletre tértem.

Az ágy egyik szélén ült anyám és örvendezett föleszmélésemen, s másik széléről az ismeretlen ur, kit orvosnak szólitottak, egy kalán pálinkát és vizet nyujtott, "Életelixir"-nek nevezte orvosságát s erős skót hangejtéssel mondá, hogy ő maga is él vele, igy akarván meggyőzni orvosságának jótékony hatásáról.

A csodaszer jó szolgálatot tett. Fejem kevésbé szédült s öntudatom világosabb lett. Már az utolsó este főbb eseményeire is kezdettem némileg emlékezni. Egy-két perccel később élénken merült fel emlékemben annak is a képe, kiért mindez események történtek. Megkisérlettem felülni ágyamban s türelmetlenül kérdeztem: "hol van ő?" Az orvos egy második kalán "életelixir"-t nyujtott, s ujra elmondá nagy komolyan az ő mondókáját.

Orvosom áthajolt az ágyon anyámhoz és ezt mondá: "Majd később!" Anyám részvéttel fordult hozzám s nehány szóval megszabaditott nyugtalankodásomból:

- Hála az orvos ur segélyének, a nő nemsokára itt fog állani előtted, George.

- Minden jól fog lenni, uram, ha rendszeresen haladunk, - kezdé nagyon különös hangon. Önnek csak azért szabad felnyitni a száját, hogy egy-egy kortyot magához vegyen e csodaszerből, s nem azért, hogy beszéljen. A maga idejében édes anyja mindent elmond önnek, a mi megtudni való. Minthogy véletlenül én valék az első, aki - mint mondani szokták - először jelent meg a tett szinhelyén, a dolog természetében fekszik tehát, hogy először is beszéljek. Engedje meg, hogy még egy kalán életelixirt vegyitsek s akkor, mint a költő mondja, elmondom egyszerü, mesterkéletlen történetemet.

A legválasztékosabb angol nyelven mondá e szavakat, az ő éles skót kiejtésével. Vastag koponyáju, széles mellü, kemény nyaku ember - teljesen hiába való volt vele veszekedni. Anyám jóságos arcára néztem s hagytam az orvost beszélni.

- Az én nevem Mac Glue - folytatá ő. Csakhamar, hogy ön e vidéken letelepedett, az a szerencse, ért engem, hogy önnek szolgálatot tehessek. Ön nem emlékszik most reám, ami az ön állapotában érthető különben. Minthogy maga is orvos, tudni fogja, hogy ez az állapot a vérvesztésből ered.

- Kérem, hagyjon ki engem egészen a játékból, szóltam közbe. Beszéljen csak a nőről.

- Ön felnyitotta a száját uram! - kiálta Mac Glue ur szigoruan. Ön tudja a büntetést, mely ezért jár - vegyen egy kortyot ebből. Mondtam, hogy rendszeresen kell haladnunk - folytatá, miután kényszeritett, hogy büntetésének alávessem magamat. - Mindent a maga idejében, Germaine ur, mindent a maga idejében. Én az ön testi állapotáról beszéltem. Nos uram, hogy fedeztem föl az ön testi állapotát? Szerencsére tegnap este azon az uton mentem haza felé, mely a folyam partjához vezet; mikor e korcsma közelébe értem - szállodának nevezik ugyan, de csak korcsma - már félmértföldről hallottam a korcsmárosné kiabálását. Ha minden a kiabáláson fordulna meg, lássa, ez az asszony igen használható volna, de a szükségben teljesen hasznavehetlen. Legyen csak nyugodt, mindjárt a dologra térek. Bejöttem tehát, megtudni, hogy mért e szörnyü kiabálás, ha vajjon nincs-e orvosi segélyre szükség s itt találtam önt és azt a nőt egy ágyon, őszintén mondva, mi az illemet illeti, semmi kivánni valót nem hagytak fenn. Csöndesen! csöndesen! Csak tréfálok - önök mindaketten eszméleten kivül voltak. Mikor a korcsmárosné elbeszélését hallottam, haboztam, hogy két törvény közül melyiknek engedelmeskedjem. Az udvariasság törvénye azt parancsolta, hogy először a nőt részesitsem orvosi segélyben, - mig az emberiség törvénye azt, hogy miután ön még mindig vérzik, önhöz forduljak legelébb. Szavamra, Germaine ur, az ön esete semmivel se volt könnyebb, különösen, miután még előbb föl kellett ide szállitani. Az ön régi sebével nem lehet tréfálni uram. Vigyázzon, hogy ujra föl ne szakadjon. Ha még egyszer este sétálni megy s egy nőt lát a vizben evickélni, saját egészsége érdekében nem tehet jobbat, mintha ott hagyja egész nyugodtan a vizben. Mit látok? Ismét felnyitja a száját? Kiván talán ujra egy kortyot?

- Inkább a nőről szeretne hallani - mondá anyám, kivánságomat tolmácsolva.

- Ah igen, a nőről, - folytatá Mac Glue. Oly férfi benyomását tette rám az orvos, kinek a fölvetett társalgási théma nincsen inyére. - A nőről nem tudok sokat mondani. Kétségtelen, hogy szép asszony. Ha lehuznák bőrét a csontjairól, pompás csontvázat találnának alatta. Én nem tartok sokat e nőről, - erkölcsi szempontból. Ha megengedi asszonyom, hogy nézeteimet elmondjam, bizonyosnak hiszem, hogy a hidon való drámai járás-kelés hátterében - férfi áll. Minthogy azonban nem én vagyok az a férfi, nem tartozik rám a dolog. Nekem csak az volt kötelességem, hogy az élő gépezetet ismét járásba hozzam, és mondhatom, hogy nem könnyü munka volt ez! Az eset még az önénél is nehezebb volt, uram. Hosszas tapasztalataimban még soha sem találtam két olyan embert együtt, kik annyira el lettek volna készitve a más világra, mint önök. Mikor most végre sikerült a mü s én magam is csaknem önkivületbe estem a nagy erőmegfeszitéstől, találja csak ki - ez egyszer megengedem, hogy beszéljen - találja ki, hogy mik voltak első szavai e nőnek, mikor magához tért.

Inkább fel voltam izgatva, sem hogy erről gondolkozhattam volna. - Én nem tudom kitalálni! - mondám türelmetlenül.

- Hagyjon is föl azzal, - mondá Mac Glue. Az első szavak, melyeket élete megmentőjéhez intézett, ezek valának: "Hogy merészelte megakadályozni szándékomat? Miért nem engedte, hogy meghaljak?" Megesküdhetem rá, hogy ezek az ő saját szavai. Annyira felboszantott, hogy apró pénzzel fizettem ki, mint mondani szokták. A folyó egészen közel van ide, asszonyom, mondám. Hajtsa végre szándékát. Igérem önnek, hogy kezemet se mozditom megszabaditására. Erősen megnézett. "Ön huzott ki a vizből?" kérdé. "Isten mentsen! Nem," mondám. Én az orvos vagyok, ki elég oktalan voltam önt életre tériteni. Ekkor a korcsmárosnéhoz fordult. "Ki huzott ki a vizből?" - kérdé tőle. A korcsmárosné megmondta és megnevezte az ön nevét. "Germaine?" mondá magában; nem ismerek senkit e néven; valjon ő volt az, ki beszélt velem a hidon? - "Igen", mondá a korcsmárosné; "Germaine ur azt mondta, hogy a hidon találta önt". Mikor ezt hallotta, egy kissé elgondolkozott s látni kivánta Germaine urat. - "Bárki legyen ő, - mondá, - életét kockára tette az enyémért, s én ezért hálával tartozom neki." "Ma este nem fejezheti ki háláját, mondám én, - ő fenn fekszik s élet és halál között lebeg, most küldöttem anyja után, várjon reggelig." "Én nem várhatok, mondá félig ijedten, félig haragosan; - ön nem tudja, hogy mit müvelt akkor, mikor életre téritett; nekem el kell hagyni reggel e vidéket, el kell távoznom Pertshireből. Mikor érkezik meg az első posta ide, mely dél felé megy?" Minthogy az első posta, mely dél felé megy, nem érdekelt engem, a vendéglő lakóihoz utasitottam e kérdéssel. Most már a nő teljesen helyre volt állitva, engem pedig kötelességem az ön szobájába szólitott. Ön egészen kivánság szerint érezte magát; anyját ágyánál találtam. Ekkor haza mentem meglátni, hogy ki vár rám rendes betegeim közül.

Mikor ma reggel visszatértem, a becsületes korcsmárosné uj történetet beszélt el nekem. "Ő elment!" - kiáltá. "Ki ment el?" kérdém. "Az asszony", mondá, "elutazott kora reggel az első postakocsival."

- El bizony! - mondá az orvos, oly határozottan mint mindig. Kérdje meg az édes mamáját s kivánsága szerint meg fogja erősiteni mondásomat. Nekem még más betegeket kell fölkeresni, most körutamon vagyok. Ön nem fogja többé látni azt az asszonyt s én azt gondolom, hogy az legjobb is ugy. Két óra mulva visszatérek s ha állapota rosszabbra nem fordul, elszállittatom az ön kényelmes, jól ismert ágyába. De ne engedje asszonyom, hogy beszéljen, meg ne engedje.

- Valóban igaz? - kérdém anyámtól. Elhagyta a vendéglőt, anélkül, hogy megnézett volna engem.

- Nem lehetett visszatartani, George - felelt anyám. Ma korán reggel elhagyta a vendéglőt az edinbourgi postával.

Mélyen elszomorodtam és keserüen csalódtam. Igen "keserüen", ez a valódi szó, jóllehet idegen volt ő előttem.

- Kért, hogy mentsem ki őt előtted. Azt mondotta: "Közölje Germaine urral, hogy helyzetem nagyon veszedelmes: rajtam nem segithet senki. El kell mennem innen. Eddigi életem épen ugy bevégződött e szempillanatban, mintha fia a vizbe hagyott volna vesznem. Egy uj helyen kell uj életet kezdenem. Kérjen bocsánatot Germaine urtól nevemben, hogy köszönet nélkül elutazom. Nem szabad késlekednem! Üldözőbe vehetnének és feltalálhatnának. Egy embert nem akarok látni soha ez életben - soha! soha! soha! Éljen boldogul; feledjen el engem." Arcát kezébe rejté és hallgatott. Meg akartam nyerni bizalmát, de hasztalan; el kellett hagynom. E szerencsétlen asszonynak végtelenül nyomorultnak kell lenni, George, és oly szivmegnyerő teremtés! Lehetetlen megtagadni tőle a részvétet, akár érdemes rá, akár nem. Mily titokzatosság veszi körül őt, kedves fiam. Angolul beszél, idegen hangejtés nélkül s mégis idegen nevet visel.

- Nem, de nem is akartam kérdeni. A korcsmárosné, aki külömben nagyon tartózkodó asszony, beszélte, hogy a szerencsétlen nő fehérnemüjén mig a tüznél száritgatta, "Van Brandt" nevet látott.

- Brandt? ismétlém. Ez holland névnek hangzik. De te azt mondtad, hogy kifogástalanul beszél angolul, talán Angliában született.

A gondolat, hogy ő férjes nő lehetne, leverőleg hatott reám. De e leverő érzést nem közöltem anyámmal, s megmaradtam hitemben, hogy még nincs férjhez menve, s akkor meg lenne engedve, hogy rá gondolhassak, akkor még remélhetém, hogy föltalálom a bájos ismeretlent, ki oly mély érdeklődést keltett bennem s a kinek öngyilkossági kisérlete csaknem életembe került. Természetesen, a remény, hogy föltalálhatom, elég kétséges volt, ha csakugyan Edinbourgba utazott, - ami meglehetős bizonyosnak látszék, miután titokban akarta tartani hollétét. A nagy város és az én egészségi állapotom nagyon megnehezitették a keresést, s mégis annyira táplált a remény, hogy nem éreztem semmi leveretést. Erős volt a hitem, hogy nekünk ketten, kik csaknem együtt haltunk s kik együtt hozattunk élethez, a jövőben is még közös örömeket vagy fájdalmakat kell átélni együtt. "Ujra fogom látni", - ez volt utolsó gondolatom mielőtt a gyöngeség erőt vett rajtam és csöndesen elszenderedtem.

Ez éjen a vendéglőből saját szobámba szállitottak és ezen az éjen ujra láttam őt álmamban. Oly élénken jelent meg képe, mint egykor a kis Maryé. Épen ugy volt öltözve, mint a hidon láttam. Ugyanaz a széles karimáju kalap volt a fején. Rám nézett, mint akkor, mikor hozzá közeledtem volt a bágyadt esti fényben, de nemsokára isteni szép mosoly derité föl arcát s fülembe sugta: "ismersz barátom?"

Bizonyosan ismertem s mégis megfoghatatlan kétkedés szállott meg. Jóllehet álmomban is idegennek találtam, mégis oly élénken foglalkoztatott s oly elégedetlen voltam magammal, mintha nem ismertem volna fel. E gondolat ébresztett föl s ez éjjel nem tudtam többé aludni.

Három nap mulva elég erős voltam, hogy kimenjek a szabadba. Anyámmal kikocsikáztunk a kényelmes, ódivatu hintón, mely még Germaine uré volt.

Negyedik napra egy kis kirándulást terveztünk egy vizeséshez, mely a szomszédságban volt. Anyám nagyon szerette e helyet s kivánságát fejezte ki, hogy szeretné, ha innen valami emléke volna. Elhatároztam, hogy magammal viszem rajzkönyvemet s az esetben, ha elég erősnek érzem magamat, rajzot készitek kedvenc helyéről.

A rajzkönyvet, melyet évek óta nem használtam, egy régi iróasztalban találtam meg, mely Indiába utazásom óta zárva volt. Keresgélés közben egy kis skatulyára akadtam, melyben egy reliquia volt a régi jó időből - az én szegény kis Marym első kötése - a zöld lobogó!

Az elfeledett talizmán megpillantása visszavezette emlékemet az ispán házára, eszembe jutott Dermody asszony és bizalomteljes jövendölése rólam és Maryról.

Nevettem, midőn eszembe jutott a vén asszony állitása, hogy jövőben semmiféle emberi hatalom el nem választhatja e gyermekek rokon lelkeit. Mi lett a megjövendölt álmokból, melyek által elválásunk ideje alatt közlekednünk kellett volna? Évek multak el és én sem alva, sem ébren nem láttam Maryról semmit. Évek multak el és az első álomkép, mely asszonytól jelent meg előttem, nehány éj előtt, amaz asszony képe volt, kit megszabaditottam a vizbefuladástól. Elgondolkoztam e nagy változás felett, de nem fogott el harag és keserüség. Az uj szerelem, mely szivembe lopódzott, szelidebbé, csöndesebbé tett. Magamban mondám: "Szegény kis Mary!" s megcsókoltam a zöld lobogót, hálás emlékül ama napokra, melyek soha többé vissza nem térhettek.

Fölséges egy nap volt; a csöndes erdei táj oly szép volt s oly nagyszerü! A helység urának egy fából épült mulatóháza volt, melyről kilátás nyilt az alárohanó folyamra. E ház pihenő helye volt a látogatóknak. Anyám megkért, hogy próbáljam lerajzolni e gyönyörü kilátást. Eleget akartam tenni kivánságának, de az eredmény nem elégitett ki s félbehagytam a rajzolást. Rajzkönyvemet és plajbászomat hátrahagyván a mulatóház asztalán, inditványoztam anyámnak, hogy menjünk a kis fahidra, mely a folyam esése fölött huzódik át s nézzük meg e pontról a tájat.

A vizesés a tulsó partról tekintve, még nagyobb nehézségeket nyujtott oly középszerü rajzolónak, mint én valék. Visszafordultunk tehát a mulatóházhoz.

Én közeledtem először a nyitott ajtóhoz, de egy váratlan fölfedezés hirtelen megállitott. A ház nem volt többé üres, mint amikor elhagytuk volt. Egy nő ült az asztalnál, plajbászom kezében s irt a rajzkönyvembe!

Nehány lépéssel elébb léptem, de lélekzetemet visszafojtva, bámészan állottam meg. Az idegen nő senki más nem volt, mint az a nő, ki a hidnál véget akart vetni életének!

E fölött nem volt semmi kétségem. Ugyanaz volt a ruha, az az elfeledhetetlen arc, melyet az esteli fényben láttam, mely nehány éj előtt megjelent álmamban. Igen, az az asszony volt, oly világosan láttam, mint a napot a vizesésen, - ő volt, kezében plajbászommal, s könyvembe irt!

Anyám szorosan mögöttem állott: látta felindulásomat. "George, mi bajod!" - kiáltá.

Szomoru, kérő szemekkel nézett rám, s fölemelte kezét, miközben intett nekem.

Engedelmeskedtem. Önkénytelen mentem elébb, ellenállhatatlan erő látszott feléje vonni, mind közelebb, fölmentem a kis lépcsőn, mely a mulatóházba vezetett. Nehány lépésnyire tőle megállottam csöndesen. Hozzám lépett s kezét mellemre tette. Érintése az elragadtatás és félelem csodás, vegyes érzetével töltött el. Nehány pillanat mulva megszólalt csöndes, melodikus hangján, mely fülemben összevegyült a vizesés zugásával, mig egy hanggá olvadtak. Hallottam a zugást, hallottam az ő hangjával e szavakat: "Gondolj reám. Jer hozzám." Keze lehanyatlott mellemről. A világos napfény elhomályosult egy pillanatra a szobában. Magam körül néztem, midőn ujra világos lett. Ő eltünt.

Visszatértem valódi öntudatomra. A mind hosszabbra-hosszabbra növekedő árnyak jelenték, hogy az est közelg. A kocsi az ajtó előtt állott, hogy haza vigyen. Anyám karomba ölté karját s aggódva szólitott meg. Sikerült egy jel által tudatnom, hogy nincs mért aggódnia miattam - többre nem valék képes. A kiváncsiság egészen elfogott, hogy megnézzem rajzkönyvemet. Amily határozottan láttam az asszonyt, oly bizonyosan láttam plajbászomat is kezében, s hogy valamit irt könyvembe.

Az asztalhoz léptem, melyen a könyv feküdt. Az alsó üres részére tekintettem a lapnak, melyre a rajzot kezdettem volt. Anyám, ki oda kisért, szintén oda tekintett.

Irás volt ott! A nő eltünt; de az irott szavakat hátra hagyta, melyeket anyám ép olyan jól látott, mint én s ép oly világosan olvashatott, mint én!

A szavak, melyeket láttunk, két sorba irva, igy hangzottak, a mint ide leirom:

Mig rajzkönyvemben az irást vizsgáltam, anyámra tekintettem. Nem zavart engem, épen olyan jól megfigyelte, mint én. De nem akarta mutatni, hogy valami rendkivüli történt, legalább arckifejezésén nem látszott.

Hallgattam. Mit is mondtam volna? Szegény anyám különben ép oly kevéssé volt megelégedve az ő ki nem elégitő magyarázatával, mint én. A kocsis várt ránk a kapuban s mi hallgatva tértünk vissza.

A rajzkönyv kinyitva feküdt térdemen, szemeim rá valának függesztve; lelkemben megujult a pillanat, midőn a tünemény beintett a mulatóházba és ott hozzám beszélt. Összevetettem szavait és ezt az irást s lehetetlen volt azt a következtetést nem vonnom belőle, hogy a nőnek, kinek életét megmentettem, ujra szüksége van reám.

És ez az az asszony volt, épen az az asszony, ki haladék nélkül felhasználta az első alkalmat, hogy elhagyja a házat, mely mindkettőnknek menhelyet adott, - a nélkül, hogy csak egy köszönő szót is mondana annak a férfinak, ki megmentette a halál torkából. Négy nap mult el, a mióta engem, látszólag azért, hogy soha többé ne lásson, elhagyott, és most szellemi alakja visszafordult hozzám, mint egy kipróbált, hü baráthoz, ismét felkölté bennem az emléket iránta, s kivánta, hogy hozzá menjek; igen, hogy fantáziám minden csalódását kikerüljem, még a szavakat is följegyezte, melyekkel magához hivott: "ha felsüt a hold, a St. Antonio kutnál."

Mi történt ez időközben? Mit jelentett e természetfeletti összeköttetés köztünk? Mit kell legközelébb tennem? Anyám fölrázott merengésemből. Betette a nyitott könyvet térdemen, mintha amaz irás látása elviselhetetlen volna rá nézve.

- Miért nem beszéled ki magadat, George? - mondá. - Miért tartod magadnak gondolataidat?

- Egészen meg vagyok zavarodva, - felelém. Hiányzik minden sejtelem, minden magyarázat. Minden gondolatom egy kérdésre irányul, hogy mit fogok tenni legközelébb. Csak egy dologról vagyok egészen bizonyos. E szavaknál megérintettem a rajzkönyvet. "Jőjjön, a minek jőnie kell, kivánsága szerint meg fogok jelenni a kitüzött helyen és időben."

- Ugy beszélsz, mintha mindez megtörtént volna! - kiáltott fel anyám. George! Mégsem hiszed, hogy a mulatóházban nem láthattál senkit? A ház üres volt. Biztositlak, hogy mikor bepillantottál oda, üres volt. De te olyan sokat gondoltál reá, mig fejedbe vetted, hogy valósággal láttad.

- És láttam, amint ide irt valamit, - ismétlém. Nézz ide s mondd meg nekem, ha tévedek-e.

Anyám vonakodott oda nézni. De bármennyire igyekezett is eszével magyarázni meg a dolgot, nagyon megnehezitette azt az irás könyvemben.

- Alig egy hete, - folytatá, - midőn a halállal küzdeni láttalak a vendéglőben. Hogyan gondolhatsz arra a te egészségi állapotodban, hogy hivására a kuthoz kövesd őt. Egy titokteljes lény hivására, aki a te képzeletedben él, fölmerül és eltünik, s látható irott szavakat hagy hátra! Nevetséges, George; csodálom, hogy te magad nem nevetsz e fölött.

Példaadásképen nevetni igyekezett, de a jó lélek könnyes szemekkel tett hasztalan kisérletet. Megbántam, hogy oly nyiltan beszéltem neki:

- Ne vedd a dolgot nagyon komolyan, anyám. Talán nem is tudom föltalálni azt a helyet. Soha sem hallottam a St. Antonio kutról; fogalmam sincs, hogy hol van. Föltéve, hogy föltalálnám s hogy kellemes az ut odáig elkisérnél oda?

- Isten mentsen! kiáltott anyám hevesen. Nem is akarok tudni róla, George. Te csalódásban vagy - én az orvossal fogok beszélni.

- Mindenesetre, kedves anyám! Mac Glue ur mély belátásu ember. Meghivjuk délutánra most, mikor háza elé érünk. Addig ne is bolygassuk többet a dolgot, először is az orvossal kell beszélnünk.

Egész könnyeden mondtam ezt, de komolyan gondoltam, amit mondottam. Kedélyem felette nyugtalan volt; idegeim annyira meg voltak rendülve, hogy az uton a legkisebb zaj megrezzentett.

Megvártuk, a mig a cselédség elhagyta az ebédlőt. Mikor elbeszéltem az esetet a skót orvosnak, felnyitottam a rajzkönyvet s mutattam az irást neki, hogy ő is tekintse meg.

Felugrottam s a könyvet szorosan a lámpa alá tartottam, mely az ebédlő asztal fölött függött. Nem, jó helyre nyitottam, ott volt befejezetlen rajzom, de hová lett az a két sor alóla?

- Te épen oly világosan láttad, mint én, - mondám. Szemeim csalnak? Nézz ide, ez oldal alá.

Az orvoshoz fordultam s bámulva tekintettem reá. Arcán nem látszott semmi kétkedő mosoly; ajkára nem jött egy tréfás szó. Komolyan figyelt ránk és feszülten várta, hogy tovább beszéljünk.

- Biztositom önt becsületszavamra - mondám neki - hogy láttam a tüneményt, a mint plajbászommal ez oldalra irt valamit. Biztositom, hogy mikor kezembe vettem e könyvet, e szavakat láttam rajta: "Ha felsüt a hold, a St. Antonio kutnál." Nem telt el azóta több három óránál s nézze csak, még nyoma se maradt az irásnak.

- Ha ön a legkevésbé is kétkedik szavaimban, kérdezze meg anyámat s bizonyitani fogja, hogy ő is látta azt az irást.

- Én nem kétkedem abban, hogy önök mind a ketten látták az irást - ismétli Mac Glue ur nyugalommal, mely bámulatba ejtett engem.

- Meg - mondá az orvos, ha megfeszitem eszemet, hiszem, hogy bizonyos embereknek megelégedésére magyarázhatom meg. Például a legtermészetesebb magyarázattal tudnék szolgálni önnek.

Mondhatnám önnek, hogy felette izgatott, ideges állapotban szenved, s hogy a mikor azt a képzelt tüneményt látta, épen nem látott semmit, mint saját képzelődését egy távollevő asszonyról, aki, mitől komolyan féltem, gyönge oldaláról ragadta meg önt. Nem akarom önt sérteni, Germaine ur -

- Nem veszem öntől zokon, orvos ur. De bocsásson meg, ha őszintén beszélek, e természetes magyarázat elveszett rám nézve.

- Kész vagyok megbocsátani önnek, - felelt Mac Glue ur, főként, miután egészen az ön nézetén vagyok. Én magam se hiszek e magyarázatban.

- Türelem, türelem, - mondá. Megkisértjük a természetfeletti magyarázatot. Ez talán jobban megfelel mostani kedélyállapotának. Tegyük fel, hogy egy élő személy szellemét vagy hasonmását látta. Jól van. Ha ön most elfogadja, hogy egy testetlen lélek megjelenhetik selyem vagy merino szövet ruhában, egy lépés sincs már annak az elfogadásáig, hogy az a szellem képes volt egy földi plajbászt mozgatni, s földi szavakat irt földi könyvbe. Ha már most a szellem eltünt, ez épen ugy megfelel a természetfelettiség törvényének, hogy az irás az ő példáját követi és az is eltünik. Az eltünés oka, ha ön csakugyan ilyet keres, abban van, hogy a szellem nem szeret idegent, amilyen én is vagyok, titkába avatni vagy pedig az eltünés egy megrögzött szokás a szellemeknél és mindennél, ami hozzájuk tartozik. Meglehet az is, hogy e szellem három óra lefolyása alatt - miután asszony szelleme, nem is csodálatos - megváltoztatta szándékát s nem akar önnel találkozni, "ha felsüt a hold, a St. Antonio kutnál."

Ime a természetfeletti magyarázat. De ha saját véleményemet kell kimondanom, hozzá kell tennem, hogy e magyarázat se ér egy gombostüt.

Mac Glue ur könnyed, kedélyes okoskodása, mely mind a két szempontból megmagyarázni igyekezett a dolgot, izgatottá tett.

- Őszintén szólva, orvos ur, nem tartja komoly vizsgálódásra érdemesnek a körülményeket, melyeket önnel közöltem?

- Komoly vizsgálatra nem, - felelt az orvos. Nézze csak helyes szempontból, s megtalálja az igazi magyarázatot. Tekintsen szét maga körül. Hárman ülünk itt ez asztal körül. Ha, mitől az isten őrizzen, ön vagy Germaine asszony, hirtelen meghalna itt, jóllehet, orvos vagyok, ép oly kevéssé tudnám megmagyarázni, hogy az élet vagy mozgás melyik főkövetelménye akadt meg hirtelen, mint az a kutya, mely amott fekszik a sarokban. Ha egy ily megfejthetetlen titokkal szemben, mely napról-napról ismétlődik, midőn egy teremtményt meghalni, egy másikat világra jönni látok, egészen tudatlannak érzem magamat, mért nem vallanám be az ön mulatóházbeli ismeretlenjére nézve, hogy az az én felfogó képességemen felül áll, hogy én azt nem tudom megfejteni.

- Oh uram, - mondá, - ha meg tudná győzni fiamat, hogy az ön véleményét ossza, mily boldog lennék! Csak képzelje - komolyan föltette magában, hogy elmegy a St. Antonio kuthoz, ha megtalálja.

- Nos, mi van ebben? Ő a szellem kivánságának akar eleget tenni, - egyebet semmit. Ha elhatározásához hü marad, e tekintetben hasznára lehetek neki. Elbeszélhetek épen egy ilyen történetet, mely egy más férfival esett meg, ki szintén követte a szellem hivását.

- Én sohasem tréfálok uram! - jegyzé meg Mac Glue ur. Egy beteg se bizik az olyan orvosban, aki tréfálni szokott. Mutasson nekem csak egy férfit az én kollegáim közül, kit legbensőbb barátai is, hivatása teljesitése közben, derült hangulatban láttak volna. Amint észrevettem, ön szerfölött bámult azon, hogy elbeszélését annyira hidegen fogadtam. De ez egyszerüen onnan ered, uram, hogy az öné nem az első történet, melyet egy szellemről meg egy plajbászról hallottam.

- Azt akarja ezzel mondani, - kérdém - hogy ismer még valakit, a ki ugyanazt látta, a mit én.

- Épen azt akartam mondani, - ismétlé az orvos. Az illető férfiu távoli rokona volt elhunyt feleségemnek; Bruce volt a becsületes neve, foglalkozására nézve tengerész. Csak elébb egy pohár sherryt iszom, hogy megnedvesitsem a torkomat, mint a nép szokta mondani, s aztán belekezdek a történetbe.

Tehát először is tudja meg, hogy Bruce abban az időben, melyről beszélek, egy hajón volt alkalmazva, mely Liverpoolból Uj-Braunschweig felé vitorlázott.

Egy délután a kapitánynyal javában vizsgálták a napot, pontosan méregetve annak hosszát és szélét. Bruce az ő kajütjéből a nyitott ajtón keresztül átlátott a kapitány átellenben levő kajütjébe. Egyszerre csak egy férfit pillantott meg a kapitány kajütjében. És mit látott Bruce? A kapitány arcát? Semmi nyomát annak - egy teljesen ismeretlen idegen férfi volt az!

Bruce fölugrott, szive e pillanatban hatalmasan dobogott, felkeresi a kapitányt a födélzeten, s ott találja mint rendesen. Vizsgálódásait már teljesen befejezte volt e napra, készen volt a nap hosszának és szélességének megmérésével.

- Valaki oda lent van az ön kajütjében, - mondá Bruce. Az ön asztalán ir, de egészen idegen.

- Idegen az én kajütömben? - kiálta a kapitány. Az lehetetlen, Bruce ur, hisz hat hete, hogy elhagyta hajóm a kikötőt. Hogy szállhatott volna rá?

Bruce nem tudja hogyan, de őt üldözi az idegen arca. A kapitány nagy sebesen, mint egy forgószél, siet le kajütjébe, de senkit sem talál ott. Bruce maga kénytelen bevallani, hogy a kajüt üres.

- Ha nem tudnám - mondá a kapitány - hogy mértékletes ember, azt hinném, hogy berugott ön. Igy megbocsátom az álmát, de többször ne ismételje, Bruce ur.

Bruce megmarad állitása mellett, esküszik, hogy látta azt a férfit a kapitány asztalán irni. A kapitány megnézi az asztalt.

- Az ur áldjon és oltalmazzon minket, az irás csakugyan itt van, mondá a kapitány.

Bruce is látja, oly határozottan, amennyire csak lehet, a következő szavakat: "Kormányozz észak nyugat felé." Ennyi és semmi több. Ah, de a beszéd nagyon száraz munka, Germaine ur! Engedelmével elébb megiszom még nehány csöpp sherryt! Ez már jó! Tüzes régi bor. Nézze csak ez olajos cseppeket, amint aláfutnak a pohárban.

- De tudja kérem, a kapitánynak egészen utján kivül esett az észak-nyugatra való evezés. Mindazonáltal, miután a titoknak semmi megfejtésére nem bukkanhattak a hajón, s miután az idő is kedvező volt, a kapitány elhatározta, hogy a meddig a nap fenn van, megváltoztatja az irányt, hadd lássa meg, hogy mi fog történni.

Délután három órakor egy jéghegygyel találkoztak, mely egy összetört hajót hozott magával. A hajó teljesen össze volt fagyva a jéggel, s utasai és legénysége a hidegtől és éhségtől közel voltak már a halálhoz. Ez bámulatosan elég volt, mondani fogja ön, de a java még hátra van.

Mikor Bruce az egyik megmentett utazót hajóra akarja segiteni, ugyanazt az embert ismeri fel benne, kinek szellemalakját a kapitány kajütjében látta. Ugyanazt, ki az asztalra irta a már emlitett szavakat. Többet mondok, - ha bámulási tehetsége nincs már kimeritve - az utazó is a hajóban felismeri ugyanazt, melyet délután álmában látott. Mikor felébredett, elbeszélte álmát egyik tisztnek.

- Még a mai napon megszabadulunk, - mondá, s leirta pontosan a hajót, mely szabadulásukra érkezik, sőt még az érkezés óráját is meghatározta.

Most már tudja, Germaine ur, hogy feleségem egy távoli rokona miként követte a szellem hivását és mi történt azután.^*

E szavakkal bevégezte az orvos történetét, miközben ujra fölhajtott egy üveg sherryt.

- Eltünt az asztalról az irás, mint az én könyvemből, - kérdém, - vagy ott maradott?

Mac Glue felelete kiábránditott. Ő se nem hallott, se nem kérdezősködött utána e dolognak, ha vajjon ott maradt-e az irás vagy nem. Ő mindent elmondott nekem, amit tudott s még csak egyet tett hozzá, s ez egy morális megjegyzés volt.

- Az ön és a Bruce esete közt nagy hasonlóság van, Germaine ur. A főkülömbség az, hogy annak az utazónak a fölhivására az egész hajó megmenekedett, de hogy annak a nőnek a fölhivása az ön megszabadulásával járna, - azt kétlem.

Átgondoltam a ritka, különös történetet, melyet épen most beszéltek el nekem.

Egy más ember látta ugyanazt, amit én, tette ugyanazt, a minek én szemtanuja voltam. Anyám komoly aggodalommal vizsgálta az élénk benyomást, melyet Mac Glue ur története tett reám.

- Jobb szerettem volna, ha magának tartja történetét, orvos ur, - mondá élesen.

- Mert fiamat abbeli szándékában, hogy a St. Antonio kuthoz menjen, egészen megerősitette.

E hó tizenkilencedik napján van holdtölte, - mondá, - Germaine ur, tehát még több napig nyughatik, mielőtt ez utra kelne. Ha saját, kényelmes kocsijában utazik, valamint erkölcsi, ugy egészségi szempontból nem találok semmi rosszat rá nézve ez utban.

- Akkor nagyon gyöngén ismerném Edinbourgot, ha azt se tudnám, - felelte az orvos.

- Épen Edinbourg előtt; onnan beláthatja egész Edinbourgot, ha akarja. Az ó utcán, melyet Canongatenek neveznek, végig megy és jobbra fordul; a hires Holyrood palota előtt elhalad; átmegy a parkon, keresztül a kocsiutra s itt folytatja utját egész a St. Antonio kápolnáig s ennek a tövében rá fog találni a St. Antonio kutra. A kilátás innen a hold fénye mellett igen szép és azt mondják, hogy nem olyan rossz hirben áll most, mint a régi időben.

- Megvallom, hogy ön kiábránditott engem, - mondá Mac Glue urnak. Önt tartottam legkevésbé képesnek arra, hogy fiamat ily esztelen vállalatra sarkalja.

- Bocsánat asszonyom, az ön fiának nincs szüksége sarkalásra. Nagyon jól láttam, hogy szándékát nem lehet megingatni. Miért akadályoznám meg én őt? Tisztelt asszonyom, ha ő nem követi az én tanácsomat, hogyan reméljem, hogy hallgat reám?

Mac Glue ur e nyilatkozatát tiszteletteljes meghajtással kisérte és kinyitotta anyám előtt az ajtót. Mikor magunkra maradtunk, megkérdeztem, hogy elutazhatnám-e rövid időn Edinbourgba egészségem veszélyeztetése nélkül.

- Ha két nap alatt meg akarja tenni az utat, akkor elutazhatik a jövő hét elején. Azt az egyet azonban előre megmondom, - folytatá az óvatos orvos, hogy mi az illető asszonyt illeti, a következményekre nézve mosom kezeimet, - ha meg kell is vallanom, hogy izgatottan várom az utazás eredményét.

Ott állottam a sziklás magaslaton, a St. Antonio kápolna romjai előtt, s élveztem a pompás kilátást Edinbourg és a Holyrood felett, melynek a hold fénye is kedvezett. A kut, mint az orvos magyarázta, a kápolna mögött feküdt.

Nehány pillanatig várakoztam a romok előtt, részint hogy a hegymászás után egy kis lélegzetet vegyek, részint pedig, megvallom azért, hogy ideges izgatottságomnak, melyet e pillanatban különös állapotom idézett elő, ura lehessek.

Talán nehány lépésnyi távolságra volt tőlem a nő, vagy a nőnek szelleme. Egy élő lényt se lehetett látni a kápolna előtt, egy hang se jutott fülemhez. Egész figyelmemet a hold bevilágitotta táj szépségeire igyekeztem forditani, de nem sikerült, lehetetlen volt. Gondolataim messze kalandoztak a tárgyaktól, melyeken szemeim nyugodtak. Lelkem annál a nőnél időzött, akit a mulatóházban könyvembe irni láttam.

Megkerültem a kápolnát. Még nehány lépés az egyenletlen földön s előttem volt a kut, a magas szikla tövében, vize vigan bugyogott a hold fényében.

Azonnal megismertem alakját, amint a sziklához támaszkodva állott, kezét mellén keresztbe fonva, mély gondolatokba merülve. Mikor léptem viszhangjától a mély csöndben fölrettenve, rám tekintett, megismertem arcát is.

Megszólalt. Hangjának nem volt az a titokteljes csengése, mint a mulatóházban hallottam volt, ez ugyanaz a hang volt, melyet a hidon hallottam az estéli szürkületben, első találkozásunk alkalmával.

- Ön itt! Mit jelentsen? Folytatá és eltitkolhatatlan csodálkozással egy lépést közeledett felém.

Ismét visszalépett és a sziklára támaszkodott. A hold szende fénye arcára esett; mikor rám tekintett, ijedten és bámulva dörzsölte ki szemeit.

- Én nem értem önt, - mondá, - én nem láttam azóta, hogy a hidon találkoztunk.

- Bocsásson meg, - feleltem, - de én láttam önt, vagy legalább is a szelleme megjelenését. Hallottam önt beszélni és láttam irni.

- Ön azt mondta: "Gondolj reám és jer hozzám." Ezt irta: "Ha felsüt a hold, a St.-Antonio kutnál."

- Egy mulatóházban, mely egy vizesés mellett fekszik; feleltem. - Nem ismeri azt a helyet?

Feje a sziklára hanyatlott, miközben ijedt kiáltásba tört ki, s karja, mely a sziklán nyugvék, lecsuszott. Hirtelen hozzá ugrottam, mert attól féltem, hogy a köves talajra talál esni.

Ismét összeszedte magát és rám kiáltott: Hozzám ne nyuljon, menjen vissza uram! Félek öntől.

- Mért félne tőlem, mikor tudja, hogy ki vagyok? Hogyan kétkedhetik ön iránti érdeklődésemben, mikor egyszer életét mentettem meg?

- Én hálával tartozom önnek - mondá - s ezt szivesen megengedem. Ne tartson engem háládatlannak, aminőnek látszanom kell, sem pedig romlott nőnek, uram! Csak nyomorult kétségbeesett valék, midőn a vizbeölésre határoztam magamat. Ne vessen meg engem!

Oly bensőséggel mondá ezt, mi közben szeméből könnyek peregtek alá, melyeket egy heves mozdulattal törült le. Hangja és magatartása ismét visszatért korábbi hidegségéhez s boszusan, haraggal tekintett rám ujra.

- Fontolja meg a mit mondok! Mikor azt hitte, hogy engem irni lát, álmodott! Ön engem se nem látott, se nem hallott beszélni, hogyan beszélhettem volna olyan bizalmasan egy idegennek? Ez mind az ön fantáziájának szüleménye, amikről, hogy engem sértsen, ugy beszél, mint megtörtént dolgokról.

Majd ismét megváltozott magatartása s szemei azt a szelid, szomoru kifejezést öltötték fel, mely oly ellenállhatatlanul szép vala. A hüs, borzongató éji levegő kényszerité, hogy szorosabban köpenyébe burkolózzék s én hallottam, amint csöndesen magában mondotta:

- Mi történt velem? Miért bizom e férfiban, álmaimban és félek tőle, ha ébren vagyok?

E különös nyilatkozat felbátoritott annak bevallására, hogy hallottam őt.

- Csak legyen igazságos, - mondám, - ha ön bizik bennem és álmaiban, tegyen ugy most is és - ajándékozzon meg bizalmával. Önnek szüksége van barátra, mert ön szerencsétlen, elhagyatott s én kész vagyok önt segiteni.

Midőn vonakodnék, meg akartam ragadni kezét, de a különös lény elkapta egy kiáltással. Mindenek fölött izgatottságomtól látszott félni.

- Engedjen időt a gondolkozásra, - mondá, mert ön nem is sejti, hogy mily teher nyom engem. Holnap irok önnek. Edinbourgban marad?

Tanácsosnak véltem, hogy legalább látszólag kivánságával megegyezőleg nyilatkozzam, s felirtam tehát névjegyemre a szálló cimét, melyben laktam. Elolvasta a névjegyet, mikor átadtam, a hold fényénél.

Zavartan mosolygott, amint az emlék, melyből én mit sem sejték, átvonult lelkén.

- Különben nincs ebben semmi különös, hogy valakit Georgenak hivnak, - folytatá, - a név nagyon használt, gyakran találkozunk e férfinévvel és mégis - gondolatát szemeivel fejezte be, miközben mondá: S most mégis, miután tudom, hogy Georgenak hivnak, nem félek annyira tőled!

Csak kérdeztem volna, hogy minő emlékek kapcsolják az én keresztnevemhez, ha kivántam volna, hogy beszéljen valamit multjáról, - ha a legrövidebben is, tartózkodólag, - le kellett volna esni a válaszfalnak, melyet mindkettőnk nevének megváltoztatása és tiz év lefolyása felállitott köztünk.

De én nem gondoltam erre és pedig azon egyszerü okból, mert - szerelmes voltam belé. Csak egyetlen dolog foglalt el teljesen, hogy ezt a baráti érdeklődést, melyet nevem előidézett benne, kizsákmányoljam, hogy még jobban megerősitsem magamat kegyében.

- Ne várjon addig, mig nekem irhat, mondám. Ne halaszsza holnapra, ki tudja mi történik holnapig? Nem kivánok sokat, de egy kevés jutalmat érdemlek azért az élénk részvétért, melyet önnek szentelek. Nem akar boldoggá tenni, hogy mielőtt az éj elválasztana, elfogadja szolgálataimat?

Mig észre vette volna magát, megfogtam kezét és ugy látszott, mintha egész lénye átadná magát felindulásomnak. Keze vonakodás nélkül nyugvék az enyémben, miközben igéző alakja mind jobban-jobban simult hozzám, mig feje csaknem vállamat érintette.

- Ne értelmezze rosszul bizalmamat, én olyan elhagyatott vagyok a szó igaz értelmében.

Mielőtt felelhettem volna, megszoritotta kezemet, fejét vállamra hajtotta, miközben könnyekben tört ki.

Kezét karomba öltöttem s szeliden vezettem a kápolna romjaitól a hegyen le.

- Ez a magányos hely aggasztja önt, - mondám, járjunk egy kissé föl és le, ez helyrehozza.

Véletlenül a várossal ellenkező irányban indultam volt, de ő megkért, hogy a házak és utcák felé vegyük utunkat.

Igy sétáltunk vissza Edinbourgba s utközben a hold fényénél ártatlan, bámész pillantásokat vetett rám.

- Mily megfoghatatlan benyomást tesz ön rám! - mondá. Látott ön engem azelőtt az este előtt, midőn a hidnál találkoztunk, vagy legalább hallotta-e nevemet?

- És én sem hallottam azelőtt az ön nevét, s nem is láttam önt. Különös, nagyon különös! És mégis emlékszem valakire, - persze az csak egy öreg asszony volt - ki nekem megfejtette volna e talányt. Hol találok én hozzá hasonlót?

Mélyen és fájdalmasan sóhajtott fel; mindenesetre az elvesztett barátné vagy rokon nagyon kedves lehetett előtte.

- Rokona volt ez önnek? kérdém, inkább csak azért, hogy beszélgetésbe hozzam, mert rajta kivül családjának egy tagja sem érdekelt nagyon.

Ismét a fölfedezés széléhez értünk s ismét megfeneklett tartózkodó magatartásunkban.

- Ne kérdezősködjék rokonaim után - szóla fájdalmasan. Nyomasztó bánatomban nem szabad az elhunytakra gondolnom, mert ismét megeredne könnyem, ha szülőföldemre s a régi időkre visszaemlékezném. Nem akarom önt nyugtalanitani uram, beszéljünk valami más egyébről.

Minthogy a mulatóházban való megjelenésének titka még mindig nem vala megfejtve előttem, felhasználtam ezt az alkalmat, hogy e tárgyra tereljem a beszédet.

- Ön azt mondta az elébb, hogy rólam álmodott, - kezdém - beszélje el nekem az álmát.

- Nem is tudom valóban, hogy álom volt-e vagy valami más egyéb, - felelt, csak igy nevezem, mert nem találok rá jobb kifejezést.

Eszembe jutott az orvos története, a hajótörött férfiről, kinek szellemalakja megjelent a mentő hajón, melyet álmában látott.

Megnevezte mind a kettőt s épen az a nap volt, melyen anyám és én kirándultunk a vizeséshez, s ugyanaz az óra, melyben megjelenni láttam őt a mulatóházban és irni a könyvembe.

E közben visszatértünk a városba, ott voltunk a Holyrood palota előtt, s miután egy pillantást vetett rám, a szürke régi épület felé fordult, melyet a nyájas hold épen ekkor árasztott vala el szende fényével.

- Mióta Edinbourgban vagyok, - mondá egyszerüen, - ez az én kedvenc sétahelyem. A magány nem ijeszt meg, mert az éj e mély csöndjét oly igen szeretem. - Ismét reám tekintett.

- Többet szeretnék hallani az ön álmából - mondám. Hogy történt, hogy ön nappal aludt?

- Hogy mit tettem tulajdonképen, nem tudom; mert nagyon nyomott kedélyállapotban és beteg voltam, s gyámoltalan helyzetemet e nap rendkivül mértékben éreztem. Annyit tudok még, hogy ebédtájban volt, hogy nem tudtam enni, hanem fölmentem a szállodába a hol lakom, s lefeküdtem ágyamban. Nagyon ki voltam merülve s nem tudom, hogy önkivület lepett-e meg vagy csak aludtam, - öntudatomat elvesztettem mindenre nézve, a mi körülöttem volt. Hogy álom volt-e, nem tudom, de mindenesetre a legélénkebb álmam volt ez életemben.

Nemcsak a mulatóházat irta le, de még a kilátást is a vizezésre, mely a nyitott ajtón keresztül nyilik rá. Megnevezte nagyságát és kötését könyvemnek, mely e pillanatban iróasztalom fiókjában volt elzárva.

- És emlékszik, hogy valamit irt volna abba a könyvbe és hogy mit irt? - folytatám a kérdést.

- Ön már mondta maga, minek ismételném, mondá. De feleljen ön nekem egy kérdésre: - állott-e meg egy pillanatra a mulatóház előtt, mielőtt belépett volna.

Egészen ugy volt, bámészan állottam meg és néztem a nőt, ki az én könyvembe irt. Igennel válaszoltam kérdésére s kértem, mondja meg nekem, hogy mit tett, mikor beléptem a mulatóházba.

- A legszokatlanabbat, - felelt csöndes, megindult hangon. - Ha ön fivérem lett volna, több bizalommal nem ruházhattam volna fel, mert magamhoz intettem önt és kezemet mellére tettem. Ugy beszéltem önhöz, mint csak egy régi, hü baráthoz lehet beszélni: "Gondolj reám és jer hozzám."

Óh annyira szégyeltem, mikor ismét magamhoz tértem és visszaemlékeztem erre. Ily bizalom egy nő és egy teljesen idegen férfi között, kit csak egyszer látott életében, - még álomban is megengedhető-e?

- Mennyi idő telhetett el addig, amig ágyában feküdt és ismét felébredett?

- Megmondhatom pontosan, mert déltájban feküdtem le, amint már mondtam, s mikor ismét föleszméltem, épen akkor ütött a toronyóra. E szerint három óra folyt le a között, hogy lefeküdtem és ismét fölkeltem.

Kereshetém-e a kulcsot ebben a titokteljes irás eltünéséhez? Később tett fölfedezések nyomán csaknem hajlandó vagyok ezt hinni, mert pontban épen három óra után tüntek el a sorok, melyeket leirni láttam és épen három óra után mikor ő fölébredett, szégyenkezett a bizalmasság felett, melylyel érintkezett velem. A meddig ama csodás álomban bizalmas volt hozzám, bizalmas, mert lelke fesztelen társalgott az enyémmel, - addig az irás látható volt, most pedig éber állapotban, akarata megsemmisitette az álmodó akaratát, s az irás eltünt. Talán ez a magyarázat és hol keressem, ha nem ez?

Elértünk a Canongate utca azon részébe, a hol ő lakott és némán megállottunk az ajtó előtt.

Végre is most már ideje volt abba hagyni az álmokról való beszélgetést, ha még ezen az éjen akartam valamiben hasznára lenni.

- Azok után a miket nekem mondott, nem akarom tovább erőltetni, hogy megajándékozzon bizalmával, amig ujra nem látjuk egymást, csak azt mondja meg, hogyan szabadithatom meg legnyomasztóbb gondjaitól. Tehetek valamit önért, mielőtt nyugalomra térne? Kivánjon bármit.

Megköszönte nyájasan, de habozott és gondolkozva nézett le s föl az utcán.

- Oh nem! Nem szeretnék Skóciában maradni, hanem sokkal tovább menni, talán Londonba. Ott jobb állást kaphatnék egy jóhirü divatkereskedőnőnél, csak volna valami ajánlólevelem. Elég ügyesen tudok bánni a tűvel, értem a szabászatot is, könyvet is tudnék vezetni, ha rám biznák.

A szegény lélek kétkedve tekintett reám, mintha nem volna bizonyos, hogy megnyerte-e bizalmamat és ez arra ösztökélt, hogy egy szerelmes gyorsaságával ajánljam fel szolgálatomat.

- Én el fogom látni a szükséges ajánlatokkal, mihelyt kivánja, - mondám. - Ha akarja, akár azonnal.

- Igen, ön valóban jó barátom, - mondá hévvel, de ismét hirtelen elborult arca - más világitásban látta ajánlatomat. - De minő jogon fogadom el az ön ajánlatát? - kérdé szomoruan.

- Én átadom önnek a levelet, - feleltem, - és öntől függ felhasználni vagy nem.

Aggodalmasan vonakodott. Mit mondana a vendéglősné, ha az ő albérlője egy idegen férfival jő haza éjnek idején?

De a vendéglősné már ott állott előttünk. Nem törődve, hogy mit mondtam vagy tettem azzal, rokonul mutattam be magamat s egy nyugodalmas szobát kértem, hogy ott levelet irhassak.

Egy helyeslő pillantással látszék a vendéglősné meggyőződve lenni arról, hogy valóban tisztességes urral van dolga, bevezetett egy lakszobába, iróeszközöket tett elém, s magunkra hagyott, miközben kisérőnémet oly tekintettel mérte végig, a milyennel csak egy nő mérhet végig egy másikat.

Először valék vele egy szobában. Aggasztó helyzetének tudata meglátszott arcán, s szemeinek erősebb fényt kölcsönöztek. Igy állott, kezét az asztalra támasztva, zavartan és határozatlanul, mig én nyulánk, hajlékony alakján, mely keresetlen kellemmel állott előttem, valósággal kéjelegtem.

- De hisz önnek nincs arra szüksége, uram, hogy még ez éjen megirja a levelet!

- Mert ön nem ismer engem s bizonyára nem ajánlhat oly valakit, aki ön előtt egészen idegen, sőt még rosszabb az idegennél. Én az ön szemében semmi más nem vagyok, mint egy nyomorult vétkes nő, ki nagy bünt akart elkövetni s aztán ismét megkisérlette folytatni az életét. Ha tudná, mily helyzetben voltam akkor, talán találna abban számomra bocsánatot és önnek azt meg is kell tudni. De ma este már késő van arra, mert nagyon izgatott vagyok, s oly dolgokat kellene elbeszélnem, uram, melyeket egy férfival szemben, nagyon nehéz egy nőnek kibeszélni.

Nem mondott többet semmit, fejét mellére hajtá, ajkai reszkettek. Kezembe volt letéve megnyugtatása és megvigasztalása, ha szolgálni akartam neki s én habozás nélkül megragadtam az alkalmat.

Még nehány perc előtt maga kért, hogy irjak, emlékeztettem erre most, s fölajánlottam, ha képesnek érzi magát arra, irja meg szenvedéseinek történetét egy levél alakjában.

- Én teljesen bizom önben, s kegyképen kérem, hogy szabad legyen ezt bebizonyitanom. Még ma este, mielőtt elhagynám, ajánlani fogom egy londoni divatárusnőnek, ki egy nagy üzlet élén áll.

A divatárusnő, kiről beszéltem, régebben szobalánya volt anyámnak, s üzletét egy nevelőatyám, Germaine urtól kölcsön vett összeggel alapitotta. Megfontolás nélkül használtam szüleim neveit, s annyi udvariassággal irtam meg az ajánlólevelet, a minőt az élő nők legjobbika, a létező divatárusnők legügyesebbje sem remélhetett volna.

Megbocsátják ezt nekem? Azok a kevesek, kik nem feledték el, hogy egykor ők is szerettek, találnak mentséget számomra.

Pirulása igéző volt, - egy hálás tekintet vala jutalmam, és egy ily tekintetre oly édes visszaemlékezni a későbbi időkben!

Meglepetésemre, e mindig változó lény egy szempillanatra ismét megváltozott magatartásában. Valami uj gondolatnak kellett megszállni, mert elhalaványodott, az öröm szelid vonása megdermedett arcán, s zavarral s kétségbeeséssel teljes szomoru pillantással nézett reám.

Eltitkoltam a csodálkozás minden kifejezését, amennyire lehetett, s kezembe vettem a tollat.

- Tegye oda kérem még, - folytatá, - hogy egyelőre csak próbaképen szeretnék az üzletbe felvétetni. Nem kivánnék tovább, mint - itt mind halkabb, halkabb lett a hangja, ugy, hogy alig érthetém az utolsó szavakat - mint három hónapra fölvétetni.

Az én helyzetemben bizonyára mindenkit megszállott volna annyi kiváncsiság, megkérdeni, hogy mért kell ezt a különös utóiratot oda tenni az ajánlólevélhez.

Az aljas féltékenység egy pillanatra hozzá nem méltó kételyt támasztott bennem.

- Van talán távoli barátja, - kérdém, a ki, ha időt nyer, jobb szolgálatokat tud tenni, mint én?

Fölemelte nemes, büszke fejét, s nagy, ártatlan szemeit nyugodtan, méltóságteljesen szögezte rám.

- Nekem egy barátom sincs önön kivül a világon, - szóla, de az isten szerelmére ne faggasson ma este többet.

Fölkeltem és visszaadtam neki a levelet, melyet a kivánt utóirattal elláttam.

Mindketten az asztal mellett állottunk, s egy pillanatig némán tekintettünk egymásra.

- Hogyan hálálhatom meg, - suttogta gyöngén, - ó uram, valóban méltóvá akarom tenni magamat az ön bizalmára, melyet belém helyezett!

Szemei megnedvesültek, arcszine élénken változott, s ruhája könnyeden mozgott szép domboru mellén.

E pillanatban nincs ember, aki, ha vér és husból van, uralkodni tudjon magán, én legalább elvesztettem minden erőmet s hirtelen karjaimba zárva őt, suttogtam: "Szeretlek!" miközben szenvedélyesen csókoltam meg.

Pillanatig ott feküdt mellettem, reszketve, nem tudva a világról, s rózsás ajkai visszaadták csókjaimat, - de egy pillanat mulva vége volt mindennek!

Egész testét borzadály járta át, hevesen kiragadta magát karjaimból, s a levelet, melyet épen most adtam át neki, megvetőleg dobta lábaim elé.

- Hogy merészel ön visszaélni védtelen helyzetemmel! Hogy merészel engem megérinteni? - kiálta. Vegye vissza levelét, uram, nem kell, mi nem fogunk soha többé egymással beszélni. Ó ha tudná, hogy mit tett ön és mennyire megsértett engem! Hogyan nyerhetem vissza már saját magam becsülését? Sohasem tudom megbocsátani magamnak, amit ez este tettem, - mondá - s kétségbeesetten vetette magát a pamlagra, mely közelében állott.

Szivem legmélyéből kértem bocsánatát s biztositottam sajnálkozásom és megbánásomról. Heves izgatottsága komoly aggodalomba ejtett.

- Akar ön időt engedni, hogy meglakoljak igaztalanságomért, s hogy ne veszitsem el egyszerre minden bizalmát? Engedje meg, hogy ujra láthassam, hogy igy legalább bebizonyithassam, hogy nem vagyok méltatlan bocsánatra. Határozza meg maga az időt s ha kivánatosnak látszik ez önre nézve, engedje meg inkább, hogy egy harmadik személy is jelen legyen e határozatánál.

- Tegye teljessé jóságának mértékét, - mondám, - s vegye vissza e levelet.

- Visszaveszem, felelt nyugodtan, s köszönöm, hogy ezt irta. De most hagyjon el, kérem. Jó éjt.

Elhagytam, kezében levelemmel, halványan és busan, s én két egymással küzdő érzelem forrongását éreztem magamban: az egyik a szerelemé, mely hatalmasabbá fejlődött mint valaha, a másik a reményé, hogy ujra látom más nap.

Ha valaki estéjét ugy élte le, mint én, semmi jobbat nem tehet, mint ha pihenni tér ágyába, de józan észszel nem várhatja, hogy az "ágyba fekvés"-ben egyszersmind "alvást és nyugalmat" is talál.

Már jó reggel volt s a vendéglő is ujra visszanyerte zajos életét, mikor szemeim álomra csukódtak, s midőn fölébredtem, órámon közel volt délhez.

Csöngettem. Inasom egy levéllel lépett be, melyet három óra előtt adott át neki egy nő, a ki a szálloda előtt ment el és aztán tovább is utazott. Minthogy aludtam, mikor korán reggel bejárt szobámba és nem rendeltem volt meg neki, hogy esetleg fölébreszszen, lakszobám asztalára tette le a levelet, mig csöngettem.

Jól tudván, hogy kitől jő a levél, azonnal felbontottam s alig pillantottam be, egy melléklet esett ki belőle. A levél a legnagyobb izgatottságba hozott s mohó kiváncsisággal olvastam az első sorokat, melyek arról értesitettek, hogy irójuk másodizben is megszökött, korán reggel elhagyta Edinbourgot! A melléklet a divatárusnőhez irt ajánló levelem volt, melyet visszaküldött nekem.

A legnagyobb mértékben fel valék indulva, mert e második szökésben erős sértést láttam rám nézve.

Öt perccel később fel valék öltözve s utban voltam a Canongate-utcában levő vendéglőhöz, hová oly gyorsan értem, aminő gyorsan csak egy ló futhatott.

A szolgaszemélyzet semmi felvilágositással sem tudott szolgálni felőle, mert nem tudtak eltünéséről.

Mikor e célból a vendéglősnéhez fordultam, ez épen megtagadott minden utbaigazitást.

- Megigértem az asszonynak, - mondá a vendéglősné, hogy önnek semmi kérdésére nem felelek és az én belátásom szerint, ahoz neki teljes joga van s becsületes asszonyhoz illően cselekszik, ha minden összeköttetést megszakit önnel. Tegnap este megfigyeltem önt uram, a kulcslyukon át s most - jó reggelt kivánok.

Megkisérlettem mindent, miután visszatértem a szállodába, hogy feltaláljam őt, a fuvarost sikerült is föltalálnom, aki elszállitotta, ő azonban letette egy kereskedés előtt és ott hagyta. Elmentem a kereskedéshez, de itt sem tudtam meg többet, mint hogy egy elfátyolozott nő, ki kezében utitáskát vitt, lenvásznat vásárolt ott.

Ekkor a különböző utazási irodákhoz küldöttem meg személyleirását. A válasz az volt, hogy három fátyolozott nő is járt ott, kik utitáskát vittek kezükben, de hogy melyik volt ezek közül a menekülő, lehetetlen volt megállapitanom. A vasutak és villanyos távirók idejében, könnyü lett volna feltalálnom, de azokban a napokban, melyekről irok, nagy nehézséggel járt a nyomozás.

Abban a reményben, hogy valami toll vonás levelében, magyarázattal szolgálhatna, melyet különben hasztalan keresek, ismét és ismét elolvastam a levelet. Itt közlöm szóról-szóra a levelet, melyet az eredetiből másoltam le:

Egészen nyomott, rendkivüli hangulatban olvastam el és helytelennek találtam mindazt, mit a szegény asszony elkövetett.

Először is helytelen volt tőle, hogy férjhez ment, ez meg aztán igazán helytelenség tőle, hogy ha találkozik Brandttal és nem él akkor a felesége, vissza menne hozzá. Helytelenség volt tőle, hogy visszaküldötte ajánló levelemet, melyen még változtattam is az ő változékony szeszélye szerint. Helytelenség volt tőle, hogy egy lopott csókot és szerelmi vallomást oly tulságos aljas merényletnek vett, mintha oly nagy gazságot követtem volna el, mint Brandt ur és végül mindenek fölött, a legnagyobb helytelenség és méltatlanság volt, hogy keresztnevének csak a kezdőbetüjét irta levele alá.

Szenvedélyesen szerettem e nőt most s azt se tudtam, hogy mily néven nevezzem őt! "Brandt M!" Most már nevezhetném Máriának, Margitnak, Magdolnának, Marynak, - nem Marynak még sem. A régi gyermekszerelem ha meghalt is, az ő emléke mégis drága volt nekem. Ha az akkori "Mary" élne még, bánnék-e ugy velem, mint ez az asszony? Soha!

Már is igazságtalanságot követtem el, midőn az ő drága neve alatt e szivtelen lényre gondoltam. Elvesztettem volna minden büszkeségemet, minden önérzetemet?

Mit kellene most tennem, legszebb koromban, kezemben egy szép vagyonnal, most, midőn előttem áll a világ, tele a legszebb, a legbájosabb lányokkal? Visszavonuljak birtokomra és ott szomorkodjam egy asszony elvesztésén, ki szándékosan elhagyott, vagy utra keljek, hogy könnyebben feledhessem őt idegen emberek és viszonyok közt.

A gondolat, hogy Európában egy kéjutazást teszek, ingerelte képzeletemet és különös hangulatba hozott. A szállodában feltünést keltett, hogy egyszerre igy félbeszakitom a Brandt asszony után való nyomozást, aztán előszedtem irószereimet, hogy anyámat haladéktalanul értesitsem uj terveimről. A válasz hamar megjött. Jó anyám nemcsak hogy készségesen beleegyezett, örvendetes meglepetésemre, uj terveimbe, hanem oly erélylyel, aminőt nála még sohasem tapasztaltam, a legszorgosabban mindent elrendezett, hogy eltávozhassék hazulról s már utban is volt Edinbourg felé, hogy utamon kisérjen engem. "A meddig csak erőm lesz és kedvem téged kisérni, George - irta ő - nem utazol egyedül".

Három nappal e szavak olvasása után utazási készületeinket befejeztük és utban voltunk a szárazföld felé.

Meglátogattuk Francia-, Német- és Olaszországot s csaknem két évig voltunk távol Angliától.

Helyesen biztam az időben és változatosságban? Brandt asszony képe csakugyan teljesen eltörlődött emlékemből?

Nem! Bármit tettem, hogy Dermody asszony jós szavaival éljek, szüntelen azt az utat kerestem, mely egykor a velem rokon lélekkel egyesülésre vezet. Utazásunk első két-három napjában egyre e nővel álmodtam, ki oly határozottan elhagyott engem. Minthogy álmaimban mindig oly igézően, kellemteljesen, oly szerényen és jóságosan jelent meg előttem, erős volt a reményem, hogy egyszer még ébren is meg fog látogatni, hogy bizonyos időre, valamely helyre meg fog hivni engem.

De reményeim nem teljesültek. Álmaim ő róla mind ritkábbak lettek és kevésbé elevenek, mig végre egészen megszüntek.

Azt kell-e ebből következtetnem, hogy nincs többé szüksége segitségemre, hogy elfeledte a férfit, ki segiteni akart rajta? Soha se látnók többé egymást?

- Nem volnék méltó a férfi nevezetre, - mondám magamnak - ha őt most el nem feledem! és mégis változatlanul megtartotta helyét szivemben.

Láttam a természet és a müvészet összes csodáit, miket az idegen országok felmutathattak, a legjobb társaságok vakitó fényében éltem, mely Párisban, Rómában és Bécsben létezett. Sok órát töltöttem Európa legszebb asszonyainak társaságában s mégis ez egyszerü alak a St. Antonio kuttól, ezek a nagy szürke szemek, melyek oly lebilincselő kifejezéssel pihentek rajtam, változatlanul megtartották helyüket emlékezetemben és az ő képét kitörülhetetlenül vésték szivembe.

Akár ellene akartam állani a varázsnak, mely lebilincselve tartott, akár megadtam neki magamat, mindig csak epedtem utána s gondosan eltitkolni igyekeztem anyám előtt állapotomat. Az ő anyai szemei azonban fölfedezték titkomat, látta, hogy szenvedek és velem együtt szenvedett. Gyakran mondta nekem: "George, az utazással nem érünk célt, térjünk haza", és én inkább mint valaha feleltem neki a kétségbeesés határozottságával:

Csak a mikor láttam, hogy az utazás folytonos fáradalmai közt ereje és egészsége nagyban szenved, adtam föl a feledésre való hasztalan vadászatot és fordultunk vissza.

Javasoltam anyámnak, hogy először pihenje ki magát londoni házamban, mielőtt kedvenc tartózkodási helyére, Pertshirebe visszamenne és természetesen én mellette maradtam a városban. Anyám volt most az egyetlen, ki az életet rám nézve kedvessé és becsessé tette, mert sem politika, sem irodalom vagy gazdaság, szóval minden olyas, ami érdekelhet egy korombeli férfit, nem gyakorolt rám semminemü vonzerőt.

Londonba épen, mint mondani szokás, a "saison derekán" érkeztünk. A szinpadon egy táncosnő keltett osztatlan bámulatot, kelleme és szépségével. Abban a korban, melyről irok, még a ballet volt a legfőbb szórakozás a publikum számára.

Bárhova mentem, mindenütt azt kérdezték, hogy láttam-e "őt", mig végre állásom a társaságokban, mint egyetlen, aki közönyös valék az uralkodó istenség csábitásaival szemben, fölötte tarthatatlan lett. Igy fogadtam el egyik barátom meghivását az ő páholyába, s rosz kedvvel bár, de a nagy világ hullámai közé vetettem magamat: elmentem a nagy operába.

Mikor a szinházba léptünk, az első felvonásnak már vége volt s a ballet még nem kezdődött volt el. Mig barátaim azzal töltötték az időt, hogy az ismerős arcokat keresgélték a páholyokban és a sorokban, leültem a szögletben egy székre és ugy vártam a táncra.

Gondolataim messze kalandoztak a szinháztól. Mint minden nőnek, az én szomszédnőmnek is kellemetlen volt egy néma ur szomszédsága, s elszánta magát, hogy beszélgetésre kényszerit.

- Látott valaha ilyen tele szinházat, Germaine ur, mint ez ma este? - kezdé szomszédnőm.

Átadta nekem látcsövét, mi alatt tovább beszélt és én előléptem a páholy széléhez, hogy áttekinthessek az egész közönségen.

Szép látvány volt; minden hely tele volt, a merre csak néztem a látcsővel, földszinten és erkélyeken. Fönnebb, fönnebb nézve, végre az erkély esett látkörömbe s a kitünő látcső tisztán elémbe hozta az erkély vendégeit is. Először azokat néztem végig, kik az első sorban ültek.

Körül hordoztam félkörben mindenfelé látcsövemet, mig véletlenül a középre tartottam.

Szivem oly erősen kezdett dobogni, mint ha ki akart volna ugorni helyéből, azt az arcot, melyet közönséges arcok vettek körül, nem lehetet meg nem ismerni, - fölfedeztem Brandt asszonyt! Elől ült, - de nem egyedül. Egy férfi ült szorosan háta mögött, ki eléhajolt hozzá és ugy beszélgetett vele. Ő pedig fáradt, szomoru arccal hallgatta, - ugy jött nekem.

De ki volt a férfi? Lehetséges volt azt megállapitani? Mindenesetre beszélni akartam Brandt asszonynyal.

A függöny felgördült a balletre, de én a lehető legjobb ürügy alatt elhagytam a páholyt.

Nem sikerült bejutnom az erkélyre, a pénzt sem fogadták el, miután minden hely, - még az állóhelyek is - el volt foglalva.

Egyebet nem tehettem, mint kimenni az utcára s az erkély kijáratánál megállani s ha az előadásnak vége lett, bevárni ott Brandt asszonyt.

De ki volt a kisérője, a férfi, ki háta mögött ült és bizalmasan válla fölé hajolva beszélgetett vele? E kérdés annyira elfoglalta gondolataimat, mig az ajtó előtt föl és alá járkáltam, hogy végre elviselhetetlenné lett. Csakhogy még egyszer megnézhessem azt a férfit, visszamentem barátaim páholyába.

Nem emlékszem már, hogy mivel mentettem ki különös magaviseletemet. Szomszédnőm látcsövével fölfegyverkezve, egyedül a nagy közönségben, hátat forditottam a szinpadnak s figyelmemet egészen az erkély ama bizonyos helyére forditottam.

A férfi nyugodtan ült Brandt asszony háta mögött, egészen elmerülve a szép táncosnő bájaiba, ellenben Brandtné asszonyt nem látszottak érdekelni a produkciók. A mennyire kivehettem, fáradtan és szórakozva nézte a táncot s mikor a közönség tetszése igazi őrült kiabálásokba és tapsokba tört ki, egészen közömbös maradt a lelkesültség iránt, mely a szinházat betölté.

A háta mögött ülő férfi, mintegy boszankodva látható közönyén, türelmetlenkedve érintette meg vállát, mintha attól félne, hogy elalszik szomszédnője. Bizalmas magaviselete, mely megerősitette bennem azt a sejtelmet, hogy ő Brandt maga, annyira magamon kivül hozott, hogy valamit mondtam vagy tettem, a mivel egyik szomszédom rendreutasitását provokáltam.

Minthogy egy régi barát jogával mondta azt nekem, elég okos voltam megfogadni tanácsát és visszamentem állomásomra: az erkély bejáratához.

Kevéssel éjfél előtt vége lett az előadásnak s a nézők omlottak ki a szinházból.

Az ajtó mögül, egy sarokból néztem az erkélyhez vezető lépcsőt és ugy vártam reá. Végre egy reám nézve végtelen hosszu idő után őt és kisérőjét láttam, amint a lépcsőn lefelé jőnek. Hosszu, sötét köpenyt viselt, fejét diszes kalap födé.

- Rosszul vagyok, - felelt ő lehajtott fővel és lesütött szemekkel. - Ma este oly rossz hangulatban voltam.

Észrevétlenül követtem őket, mig a tömeg eloszlott, ekkor meg akartam magam mutatni. Nehány pillanat mulva egy keresztutcába tértek be, meggyorsitám lépteimet, mig épen mellé értem s ekkor levéve kalapomat, megszólitottam.

Meglepetve kiáltott fel s egy pillanatra az öröm legkedvesebb kifejezése ragyogott arcán, melyet valaha emberi arcon láttam, - a legközelebbi percre már minden oda volt! A bájos vonások sötétek, merevek lettek, megállott előttem, mintha bünökkel volna terhelve, nem szólt semmit s felé nyujtott kezemet nem fogadta el.

- Ki ez az ur? - kérdé idegen hanglejtéssel s bizonyos szemtelenséggel hangjában és magatartásában.

Egy pillanatig rajtam feledte szemét, majd egy formaszerü, udvarias kérdésben keresett menedéket.

- Remélem, hogy nagyon jól van ön, Germaine ur, mondá lágy, reszkető hangon.

Én a szokásos feleletet adtam arra, és siettem kijelenteni, hogy az operában láttam meg őt.

- Feleségem köszöni a megtiszteltetést, uram, de ő nem fogad el látogatókat. Jó éjt kivánok!

E szavaknál gunyosan megbillentette kalapját, s kényszeritette nejét, karját szorosan tartva, hogy haladéktalanul kövesse őt.

Abban az erős meggyőződésben, hogy a férfi senki más nem volt, mint Brandt maga, már-már erős feleletet készültem visszavágni, de ebben Brandtné asszony azonnal megakadályozott.

Mindenesetre neki szabad akaratában állott, hogy férjéhez visszatérjen, ki őt oly alávaló módra megcsalta és elhagyta vagy nem. Meghajtottam magamat és elmentem.

Az utca másik oldalára mentem, de még hármat se léptem, erőt vett rajtam a régi varázs, melyet ő ujra gyakorolt rám, s anélkül, hogy erőlködtem is volna uralkodni magamon, elhatároztam, hogy kémmé alacsonyitom le magamat és lakásukig követem őket. Ez sikerült is nekem, mert nagy elővigyázattal mindig az utca másik felén mentem s hátrább mint ők, mig házuk kapujához értem s ott pontosan feljegyeztem az utcát és a házszámot könyvembe.

Senki, aki e sorokat olvassa, el nem itélhet szigorubban, mint én saját magamat. Hogy szeretheték egy oly nőt, ki fölémbe helyezett egy nyomorult fickót, ki nőül vette őt, mikor volt más felesége is, és dacára, hogy én mindezt tudtam, szerettem őt most is oly mélyen, mint azelőtt!

Életemben először folyamodtam most a borhoz, hogy lealacsonyodásomat elfeledjem, borba temessem. Rendes klubomba mentem, hol vig társaság fogadott, de hiába folyt a pezsgő, kedvem még se derült fel, s egy szempillanatra se tudtam megszabadulni megvetésre méltó magaviseletem tudatától.

Kétségbeesetten mentem haza s az álmatlan éjen elátkoztam ama titokteljes estét, melyen először találkoztam vele a folyam partján. De bármennyire gyaláztam is, bármennyire megvetettem magamat, mind ennek dacára szerettem őt!

A levelek közt, melyeket másnap reggel asztalomon találtam, volt kettő, melyeket az elbeszélésben meg kell emlitenem.

Az egyiknek a kéziratát már láttam egyszer az edinbourgi szállodában - Brandt asszonyé volt.

E szomoru szavak csak betükkel voltak aláirva, és megerősitették bennem, amit alig is szükséges mondanom, az elhatározást, hogy mindenesetre ujra kell látnom őt.

Miután a papirt, melyet az ő keze érintett ujra meg ujra megcsókoltam, a másik levelet vettem kezembe. Ez a következőleg hangzott:

Mikor mindkét levelet elolvastam, erősen meg voltam győződve, hogy Brandt ur, midőn e gyalázatos sorokat megirta, valami aljas, önző célnak szolgált és hogy a szerencsétlen asszonyt, ki nevét viselte, mélyen lealacsonyitja ajánlatával.

A természetes gyülölet, melyet e férfi és céljai ellen tápláltam, arra az elhatározásra birt, hogy valami uton-módon fellépek ellene s nagyon megörültem, mikor Brandt ur maga tette lehetővé, hogy ujra láthassam nejét, lett legyenek bármik az ő inditó okai.

Délig türelmesen vártam otthon, de már tovább lehetetlen volt kitartanom; miután anyámnak, kivel találkoznom mégis nem engedne természetes szégyenérzetem, egy pár sor mentséget hagytam hátra, siettem, hogy a meghivást még azon a napon, melyen kaptam, fölhasználjam.

Mikor épen kinyujtottam kezemet a csöngettyü után, belülről kinyilt az ajtó s nem kevesebb mint maga Brandt ur állott előttem! Kalapja fején volt és épen el akart távozni hazulról.

- Mily szép öntől, uram, a legszeretetreméltóbb módon válaszol levelemre, midőn személyesen jő el. Brandt asszonyt itthon fogja találni és ő rendkivül fog örvendeni az ön látogatásának. Kérem méltóztassék belépni!

Erre kinyitotta a szoba ajtaját. Udvariassága még sértőbb volt mint alávalósága.

Végre is hát Brandt ajkáról kellett megtudnom az ő keresztnevét, de nem vagyok képes leirni, hogy mennyire sértette fülemet, az ő szájából hallva e nevet. Annyi év óta most első izben ujra visszatért emlékezetem Dermody Maryra és a "zöld tó"-ra. De már hallám Brandt asszony ruháját suhogni a lépcsőn s e hangra a régi idők és emlékek ugy eltüntek gondolatomból, mintha soha sem is léteztek volna. Mi közös volt benne az ő névrokonával, a gyöngéd, félénk kis Maryval? Hogyan emlékeztethetett a londoni komor lakház a virágillatos ispáni házra, ott a tó partján?

Brandt ur vette a kalapját s otromba udvariassággal meghajtá magát előttem.

- Elhalaszthatatlan üzleti ügy vár rám, - mondá, - kérem, bocsásson meg nekem. Brandt asszony fogadni fogja önt. Jó reggelt.

A házajtó megnyilt és becsukódott, a ruhasuhogás mind közelebb jött, mig előttem állott - ő.

- Germaine ur! kiálta és visszalépett, mintha puszta látásom visszalökte volna.

- Becsületes, méltó eljárás ez önhöz, hogy ide jő és büntársává szegődik Brandt urnak? Oh, uram, már megszoktam volt, hogy önt nemes férfinak tekintsem, és mily keserüen kellett csalódnom!

Nem vettem zokon szemrehányásait, mert azok csak emelték báját, elragadóbb volt, mint valaha.

- Ha ön oly hiven szeretne, mint én szeretem önt, - mondám, fölfogná, hogy miért vagyok itt. Nem rettentem vissza semmi áldozattól, hogy két évi elszakadás után ujra meglássam önt.

- Itt tévedésnek kell lenni, - mondá; lehetetlen, hogy kapta volna levelemet vagy tán nem olvasta el?

Leült az asztal mellé, s karját rátámasztva, arcát elfödte kezeivel. Látszott, hogy fáj neki válaszom és bámulatba ejti.

- Tehát mind egyformák a férfiak? hallám, amint magában mondá, - azt hittem, hogy érezni fogja, mi a kötelessége magával szemben, és mit parancsol az irántam való részvét.

Betettem az ajtót s mellé ültem. Mikor közelemet érezte, elvette arcáról kezét s hideg bámulattal nézett reám.

Először is fel fogom hivni részvétét egy férfira, ki egész szivvel az öné, kinek élete öntől függ.

Fölugrott és bámulva tekintett maga körül, mintha kétkednék, hogy utolsó szavaimat helyesen hallotta és helyesen is értelmezte. Mig tovább beszélhettem volna, elémbe lépett, s kezével oly szenvedélyesen ütött az asztalra, amint azt még soha nem láttam tőle azelőtt.

- Hallgasson! - kiálta. Ennek a dolognak egyszer s mindenkorra véget kell érni. Tudja, hogy ki az a férfi, aki épen most távozott el a háztól? Feleljen nekem, Germaine ur. Egész komolyan kérem.

Nem maradt számomra más választás, mint felelni, mert csakugyan komolyan beszélt, - félelmetes komolysággal.

Eszembe jutott a gyanakodás, mely a Brandt levelének olvasásakor megszállott volt, és hallgattam.

- Ön kényszerit engem, hogy elmondjam az igazat, folytatá. - Tegnap este, mikor haza mentünk, kérdezte, hogy ki ön. Miután tudtam, hogy ön gazdag ember, neki meg pénzre van szüksége, azt mondtam, hogy semmit se tudok az ön életviszonyáról, de ő annál sokkal ravaszabb, semhogy higyjen nekem, s azonnal elment egy vendéglőbe, hogy utána nézzen a cimnaptárban.

- Germaine urnak a Berkeley negyedben háza van és birtoka a felvidéken. Olyan szegény ördög mint én, nem sérthet meg oly gazdag embert, igyekszem tehát megnyerni barátságát s hasonlót várok tőled is.

- Azzal leült és irt önnek. Tudja meg Germaine ur, hogy én e férfinak csak a védszárnya alatt élek, a felesége nem halt meg. Igen, ő él, tudom, hogy él. Megirtam önnek, hogy nem vagyok többé méltó részvétére, most kényszeritsen megmondanom, hogy miért. Eléggé lealacsonyitottam magamat ön előtt, hogy ismét eszéhez téritsem?

Közelebb ültem hozzá. Fel akart állani, hogy elhagyjon, de minthogy ismertem hatalmamat felette, igénybe is vettem minden megfontolás nélkül, amint azt bárki is tette volna helyemben.

- Nem hiszem, hogy önként aljasodott volna el, - mondám. Önt kényszeritették mostani helyzetére és szándékosan elhallgatja mentségeit. Hanem azért soha se fogja elhitetni velem, hogy méltatlan teremtés! Azt hiszi, hogy szeretném, ugy amint szeretem, ha valóban nem volna méltó hozzám?

Ki akarta vonni kezét kezemből, de én szorosan tartottam, ő meg elhatározta, hogy egyébre forditja a társalgást s gyönge, erőltetett nevetéssel mondá:

- Egyet mégis meg kell mondania önnek, látta még szellem alakomat, mióta elhagytam?

- Soha. Megjelenéseink tehát mindkét részről elmultak, el tudná gondolni az okát?

Ha tovább folytattuk volna a tárgyat, bizonyosan föl kellett volna ismernünk egymást, de mi elejtettük azt. A helyett, hogy feleltem volna kérdésére, közelebb vontam magamhoz s visszatértem a tiltott themára: szerelmemre.

- Nézzen rám, - kértem, - és legyen őszinte. Semmi rokonszenves hajlamot nem tud fölfedezni szivében én irántam? Egészen közönyös vagyok önnek s mióta elváltunk, valóban soha se gondolt rám?

Ugy beszéltem, amint éreztem, szenvedélyesen. Még egy utolsó kisérletet tett, hogy eltaszitson magától, de a miközben már maga simult hozzám. Megszoritotta kezemet s csöndes sóhaj repült el ajkáról, és hirtelen megszabaditva magát a tartózkodástól, teljes odaadással felelte:

- Mindig önre gondolok, a tegnap este is az operában önre gondoltam s szivem repdesett örömében, mikor hangját meghallottam az utcán.

- Ha szeretem-e? ismétlé. Akaratom ellenére is öné egész szivem. Szeretem önt, bár le vagyok alacsonyitva és nem vagyok méltó önhöz; s bár tudom, hogy reménytelen e szerelem, mégis szeretem önt!

Karját nyakam körül fonta s összes erejével vont magához, majd térdre rogyott.

Magamon kivül voltam s épen oly tartózkodás nélkül beszéltem, a mint ő beszélt hozzám.

- Bizonyitsa be, hogy szeret engem - mondám - engedje meg, hogy szabaditsam meg e nyomorult férfitól. Hagyja el őt és kövessen engem s az én oldalomon szebb jövőt fog találni, mely méltó lesz önhöz, - legyen feleségem!

- Nem, ö n n e k meg sem irhatom. Menjen, könyörgöm, mig hazatérne Brandt, menjen, ha szeret, ha részvétet érez irántam.

- Meg kell tudnom, hogy mi csatolja önt e férfihoz, mondám. Hadd jőjjön! Ha ön nem akar megfelelni e kérdésemre, neki fogom föltenni.

Vadul nézett reám, s a borzadály egy kiáltása tört ki belőle, mikor változatlan elhatározásomat leolvasta arcomról.

Mikor egy pillanatig gondolkozott, fölragyogtak szemei, mintha egy uj kiutat talált volna e bonyodalomból.

Ismét elgondolkozott és kevés vártatva mondá: Anyjának majd meg fogom mondani az akadályt.

Fölemelkedett térdéről s szemei könyekbe lábbadtak. Aztán szeliden magához vont és fülembe sugta:

- Csókoljon meg, mert sohasem fogjuk többé látni egymást, csókoljon meg utoljára.

Alig érintette ajkam az övét, midőn hirtelen fölugrott s elvette kalapomat a székről, melyre letettem volt.

Az én gyöngébb hallásom nem vett ugyan észre semmit, de hogy megnyugtassam, fölállottam és kezembe vettem kalapomat.

E pillanatban az ajtó gyorsan és könnyen fölnyilt és Brandt ur lépett be. A csalódás vonásain világosan mondta nekem, hogy valami aljas helyzetben remélt meglepni, s hogy számitása el volt hibázva.

- De csak nem fog eltávozni? mondá és szemét nejére függesztette, miközben velem beszélgetett.

- A lehető leggyorsabban végeztem el dolgomat, hogy még itt találjam önt. Kérem, maradjon itt és reggelizzen velünk. Tegye le kalapját, Germaine ur, és helyezze magát kényelembe...

- Ön nagyon szives hozzám, - feleltem, de kérnem kell önt és Brandt asszonyt, hogy mára bocsássanak meg, időm nagyon ki van mérve.

Bucsut vettem ő tőle, s midőn kezemet nyujtottam, elhalványodott. Tarthatott tán attól, hogy ha én eltávozom, valami méltatlanságot követ el vele Brandt ur.

E gondolat fellázitotta véremet, de rá gondoltam és azt mondám magamban, hogy okosabb és biztosabb, ha megnyerem férjét részemre, mielőtt elmennék. Mikor az ajtóhoz értünk tehát, azt mondtam:

- Nagyon sajnálom, hogy el nem fogadhatom meghivását, talán megengedi, hogy egy más alkalommal legyek vendége?

- Egy kis egyszerü ebédre, nemde? Egy darab pompás pecsenye és egy palack finom bor? Még meghivom rá egy régi jó barátomat, hogy négyen legyünk és este egy "rubber whist"-et játszhassunk. Ön Maryval, nemde? Mikor akar eljönni, talán holnaputánra határozzuk?

Brandt asszony egész az ajtóig kisért és megállott férje mögött. Mikor ez a "régi barátot" és a "rubber whist"-et emlitette, arcát szégyenpir boritotta el. Csak mikor hallotta, hogy "holnapután"-ra határozta az összejövetelt, lettek nyugodtabbak vonásai, mintha egészen megkönnyebbedett volna.

Mit jelentett ez? "Holnapra" kérte anyám látogatását; valóban azt hitte, hogy sohasem lépek többé házába s feladok minden kisérletet, hogy ujra lássam, ha megtudtam, amit anyámnak fog mondani? Ezért érezte megkönnyebbülten magát, mikor hallotta, hogy a társaság csak a rákövetkező napra fog összejönni?

Elfogadtam a meghivást és elhagytam a házat, miközben e kérdéssel tusakodtam. Bucsucsókja, a látható megkönnyebbülés, melyet akkor érzett, midőn az összejövetel holnaputánra tüzetett ki, mindez rendkivül nyugtalanitott és én szivesen elengedtem volna tizenkét évet életemből, ha azzal a legközelebbi tizenkét órát eltörülhettem volna.

Mikor aztán egy kis szünet mulva közelebbről vizsgált meg, ijedten kiáltott fel:

A vér arcába gyült s oly szigorral beszélt hozzám, a minőt még sohase tapasztaltam nála.

- Arra kell, hogy figyelmeztesselek először életedben, a mivel anyádnak tartozol? - kérdé. - Kivánhatod tőlem, hogy egy olyan nőt látogassak meg, aki saját bevallásod szerint - -

- Én azt kivánom, hogy egy olyan nőt látogass meg, kinek csak egy szavába kerülne, hogy menyeddé legyen. Légy meggyőződve, hogy semmi olyat nem kivánok, ami méltóságodon alul áll.

- De csak nem akarod ezzel azt mondani, hogy házassági ajánlatot tettél neki, - George?

- El, mert valami akadály van utjában, a mit hiába kérdeztem tőle. Csak neked akarja megmondani.

A helyzet komolysága gondolkozóba ejtette anyámat. Elémbe tette az ébenfa táblácskát, melyre egy s más apróságot föl szokott jegyezni, s mondá:

- Én elkisérlek téged, - mondám, és a kapu előtt megvárlak a kocsiban, mert nekem abban a pillanatban, a mint véget ért az összejöveteled Brandt asszonynyal, hallanom kell az eredményt.

Meddig vártam a kocsiban, Brandt asszony lakása előtt? Egy fél emberkornak tetszett nekem, pedig csak egy fél órát tartott órám szerint.

Mielőtt anyám szóra nyitotta volna ajkát, már kialudt reményem arra nézve, hogy szerencsés eredményre vezetett volna kettőjük beszélgetése. Láttam már anyám tekintetéből, mikor vissza tért hozzám, hogy az akadály, mely köztem és életem legforróbb óhajtása közt állott, legyőzhetlen volt részemről.

- Ő megkért engem, hogy épen ugy mondjam el, George, - mondá anyám szomoruan, - amint ő nekem elmondotta. - Ki kell ábránditanunk, mondá, de amennyire csak lehetséges, oly szeliden és gyöngéden.

E bevezetés után elbeszélte azt a fájdalmas történetet, melyet már ismersz, - házassága történetét s azután rátért a ti edinbourgi találkozástokra és a körülményekre, melyek mostani életére kényszeritették. Történetének utolsó részét, kért, hogy különösen ismételjem előtted. Képesnek érzed magadat arra, hogy meghallgasd most vagy akarsz tán várni?

- Mindent, amit mondott, oly hiven fogok ismételni, amint csak lehet, kedves fiam. Miután atyja haláláról beszélt, azt mondta, hogy csak két rokona volt.

"Egy férjes nagynéném volt Glasgowban s egy másik szintén férjes nagynéném Londonban", - ezek voltak az ő szavai. "Mikor Edinbourgot elhagytam, Londonba mentem nagynénémhez, ki fájdalom, nem élt atyámmal barátságos viszonyban, mert azt hitte, hogy atyám lenézi őt. Halála, ugy ellene, mint ellenem, kiengesztelte némileg, elannyira, hogy barátságosan fogadott, s egy üzletben helyet szerzett számomra, hol három hónapig maradtam, azután pedig el kelle hagynom."

Anyám elhallgatott. Mindjárt eszembe jutott az a különös utóirata, melyet az ajánlólevélhez iratott velem az edinbourgi vendéglőben. Akkor is csak három hónapra kivánta lekötni magát.

- E kérdést én is fölvetettem, - mondá anyám, de ő nem felelt erre, hanem elváltozott szine s zavarodottnak látszott.

"Ezt majd ezután akarom elmondani, - mondá, - engedje csak most, hadd tovább folytassam. Nagynéném neheztelt rám, hogy felmondtam helyemet s még jobban, mikor az okát hallotta, mert ugy vélekedett, hogy kötelességem lett volna egészen őszintének lenni vele szemben. Hidegen váltunk el egymástól. Szerencsére volt egy kis megtakaritott pénzem s mig ebben tartott, egészen jól ment, de mikor elfogyott s más hely után néztem, nem sikerült ujra találnom. Nagynéném biztositott, hogy nagybátyám jövedelme egyenesen annyi, a mennyiből eltarthatja családját, hogy többé semmit sem tehet érettem, én pedig képtelen voltam, hogy gondoskodjam magamról."

"A levelet, melyet Glasgowba irtam nagynénémhez, ez válasz nélkül hagyta. Az éhhalállal állottam szemben, midőn egy napon Brandt urtól egy felszólitást olvastam egyik ujságban, melyet én hozzám intézett. Könyörgött, hogy irjak neki, mivel az ő élete puszta és kietlen nálam nélkül s megfogadta ünnepélyesen, hogy nyugalmamat nem fogja zavarni soha semmivel, ha visszatérek hozzá. Hacsak magamra kellett volna gondolnom, inkább az utcán koldultam volna kenyeremet, mintsem hogy visszatérjek hozzá. - -"

- Valóban nem sejted, George, hogy mire célzott, mikor e szavakat mondotta? - kérdé anyám.

Nem ügyeltem e kérdésre, mert gondolataim Brandtnál időztek, telve valék keserüséggel ez ember iránt.

- Ő ujra látta Brandt urat, - folytatta anyám, de nem irta le közelébb vele való találkozását.

"Elmondta nekem" beszélte Brandt asszony, - "hogy az a nő, kivel először házasságra lépett volt, gyógyithatlanul neki adta magát az ivásnak és ugy lehetetlen volt ismét vele élni. Hanem élt még s joga volt, hogy őt férjének nevezze. Nem akarom menteni, hogy ily körülmények közt visszatértem hozzá, de akkori helyzetemben mást nem tehettem. De nem akarom önt felizgatni annak rajzolásával, amit akkor szenvedtem és szenvedek most is. Én el vagyok veszve. Sohase aggódjék fiáért asszonyom; büszke vagyok rá, hogy fia feleségévé akart tenni engem, - de nem fogom elfeledni soha, a mivel neki és önnek tartozom."

"Fiát nem fogom látni többé, de egy tenni valóm még marad: meg kell győznöm arról, hogy a mi házasságunk - lehetetlen. Ön anya és fel tudja fogni, hogy miért leplezem le szivesebben ön előtt, mint ő előtte, hogy minő akadály teszi lehetetlenné frigyünket."

E szavaknál fölkelt, felnyitotta a szárnyajtókat, melyek a nappaliból az oldal szobába vezettek. Nehány pillanat mulva visszatért.

Elbeszélése tetőpontjára érve, anyám megállapodott egy kissé. Félt talán tovább beszélni vagy fölöslegesnek tartotta, hogy tovább is mondja.

- Csakugyan megmondjam az igazat, George? Nem sejted te magad, hogy miként végződik?

Csakugyan nem is sejtettem és pedig két okból nem. Először, mert nagyon nehézkes volt felfogási képességem, másfelől mert félig már őrült voltam a feszült várakozástól. Bármily hihetetlenül is hangzik, sokkal zavarodottabb voltam, semhogy a való tényállásra rájőjjek.

- Mikor visszatért hozzám, - folytatá anyám - nem volt egyedül, vele jött egy kedves, kis leányka is. Megcsókolta gyöngéden és ölembe tette.

"Ime életem egyetlen vigasza", mondá, "de egyszersmind az akadály is, a miért én soha Germaine ur neje nem lehetek!"

Egyszerre minden világos lett, minden kimentve, - ezért az utóirat tehát, melyet a levél végéhez tettem, s megfoghatatlan visszalépése az üzlettől, innen a borzasztó nehézségek, melyek csaknem az éhhalálba hajtották és végül innen magyarázható meg a visszatérés a férfihoz, ki oly kegyetlenül szerencsétlenné tette!

Hogy fogadhatott volna el egy uj állást, mikor keblében hordta gyermekét? Mit tehetett volna egy nő, kinek nincsenek barátai, az éhhalállal szemben, mint visszatérni gyermeke apjához? Minő igényt tarthaték rá? Ha a szegény teremtés viszonozta is titokban szerelmemet, mit ért most? Köztünk állott gyermeke, ez volt, a mi férjéhez csatolta őt, miután egyszer már vissza is tért. Minő igényt tarthaték rá? Az erkölcs és a törvény bizonyosan egyként azt felelték volna e kérdésre: semminőt!

- Egyet még emlitetlenül hagytam, kedves fiam, amit az ő kivánatára meg kell neked mondanom. Kér téged, ne hidd, hogy a legkisebb sejtelme is lett volna állapotáról, mikor öngyilkos akart lenni. Edinbourgban találkozván nagynénjével, a vele való beszélgetés közben jött annak sejtelmére, hogy talán anyának kell lennie.

E szerencsétlen asszony iránt részvéttel kell viseltetni az embernek, George, mert oly szánalomraméltó a helyzete és ő nem oka ennek. Aljas árulás ártatlan áldozata lett, mikor férjhez ment e férfiuhoz, azóta sokat szenvedett érdemetlenül s velünk szemben oly nemesen viselte magát. Igazságot kell adnom neki mindenben s el kell ismernem, hogy ezrek közt nem talál az ember ilyen nőre s szerencsés körülmények közt méltó volna rá, hogy leányom és a te feleséged legyen. Hidd meg nekem kedves fiam, hogy szivem mélyéből veled érzek.

Igy tehát minden valószinüség szerint életem e része előtt legördült a függöny. Amint véget ért gyermekkorom szerelme, azonképen temettem el érettebb éveim szerelmét is!

Mikor a nap folyamában némileg visszanyertem önuralmamat, irtam Brandt urnak és sajnálattal kijelentém, hogy nem mehetek hozzá, nem tehetek eleget meghivásának.

Bizhatnám-e utolsó "isten hozzád"-omat is a nőhöz, kit szerettem és elveszitettem, levélre? Nem! Mindkettőnkre nézve jobb volt, ha nem irok, s mégis nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy hallgatva mondjak le róla. Utolsó szavaiban, melyekkel elbucsuzott anyámtól, ama reményét fejezte ki, hogy nem fogom őt keményen elitélni. Mi uton biztosithatnám most arról, hogy életem végéig fogom szeretni?

- Küldj a gyermeknek, a szegény kis gyermeknek, kire te bizonyára nem haragszol, valami jelentéktelen ajándékot, George, - mondá anyám.

Magam mentem el és vettem számára egy játékszert, aztán haza siettem, s mielőtt elküldöttem volna, egy cédulát ragasztottam rá, melyre a következő szavakat irtani: "Az ő leányocskájának - George Germaine."

E szavakban nincs semmi meginditó s én mégis könnyekbe törtem ki, mikor leirtam.

Másnap reggel elutaztunk anyámmal pertshirei birtokunkra, mert London elviselhetetlen lett rám nézve. A külföldet már fölkerestem volt, hogy ott enyhülést találjak, nem maradt tehát más, mint visszamenni Skóciába s életemet egészen anyámnak szentelni.

Az én Skót-hazámban egyhangulag és lassan teltek a napok, mert a legnagyobb visszavonultságban éltünk, s még ma is évek multán, kedvetlenül gondolok vissza erre, mig ama tevékeny életre, bármily csekély is volt e tevékenység, miután emberekkel jöttem össze s a világforgalom élénk hullámai közé vetettem magamat, mindig kedves volt emlékeznem.

A saját érzelmeinek kicsinyes taglalása, miben sok ember a szerencsétlenségben öntetsző foglalkozást látszik találni, előttem mindenkor megfoghatatlan volt. Épen ezért egyforma életünk rajzolását Pertshireben, a mennyi rám vonatkozik, szivesebben bizom anyám szavaira. Néhány sor az ő naplójából, melyet vezetni szokott volt, minden szükségest elmond azokból az eseményekből, melyek ez idő alatt történtek.

Feleletül kérdésemre körül néz a vezető, majd rám tekint és ez elég nekem.

Hárman tévelyegtünk együtt, utitársam, én és a vezető. Három shetlandi ponnyn lovagoltunk, melyek oly kicsinyek voltak, hogy mi idegenekül alig mertünk rájok ülni.

Nedves, szürke köd vett körül, mely oly sürü volt, hogy hat rőfnyire nem láttuk egymást s nem tudtunk többet annál, mint hogy a shetlandi szigeten vagyunk A ponnyk lábai alatt csak mocsarat láttunk, s mellette a kevés, szilárd helyet, melyen állunk, néhány lépésre egy vizes zsombék fekszik előttünk, mely elég mély arra, hogy az elsülyedés veszélyének tegyük ki magunkat, ha belemegyünk. Ez volt minden, a miről meggyőződést szerezhettünk, s most az a főkérdés: mit tegyünk?

A vezető figyelmeztetett volt az időre, mielőtt elindultunk, s most emlékeztet arra, miközben pipára gyujt. Utitársam leverten, de szelid kifejezéssel tekint rám. A kellemetlen helyzetet, melyben magunkat e pillanatban találtuk, tulságos sietségemmel idéztem elő.

Anyámhoz intézett leveleimben szándékosan mindig csak kedvezőt irtam egészségemről és kedélyállapotomról, de azt nem vallottam meg, hogy szüntelen arra a napra gondolok, melyen legszebb reményemtől elszakadtam és a melyen lemondottam az egyetlen lényről, ki életemet boldoggá teheti vala.

Uj életmódommal együtt jár az örökös járás-kelés, melyet otthon egészen nélkülözött merev kedélyem.

A tétlenség elviselhetetlen rám nézve, a magány borzasztó. Mig a társaság más tagjai, kik sir Jamest útjában kisérték, türelmesen vártak a lerwicki kikötőben kedvező időváltozásra, önkénytelen jött, hogy elhagyjam a hajót s fölkeressek a szigeten valami ősrégi romot, melyről soha sem hallottam és a mely legkevésbé se érdekelt engem.

A mozgás minden a mit keresek. A lovaglásnak kell kitölteni a várakozás gyülöletes idejét s dacolva minden okos tanácscsal, utra kelek. Ifjui lelkesedésből a társaság legfiatalabb tagja hozzám csatlakozik, társam lesz a könnyelmüségben s mit értünk el most? Elfátyolozott a köd, itt tévelygünk a mocsárban s az áruló zsombék fogva tart. Mit tegyünk most?

- Azt hiszem, - felel a vezető. Ereszszék szabadon a kantárt, s bizzák magukat az állatokra. Én majd elül lovagolok.

A nyereg kápájára teszi a kantár szárát, pipál és eltünik a ködben. Keze zsebében, a pipa szájában, s oly gondtalanul lovagol előre, mintha otthon a szobájában ülne. Nem marad más számunkra, mint példáját követni vagy itt maradni magunkra a mocsárban. A mint ügyetlen kormányzásunktól megszabadulnak, az okos kis lovak bátrabban haladnak előre, mint kutyák a szagot követve. Hol az előttünk fekvő zsombék széles, megkerülik, a hol elég keskeny arra, hogy átugorhassák, tul teremnek rajta egy könnyü ugrással.

Tapp! tapp! Ügetnek a bátor kis teremtmények elébb, elébb, tartózkodás, habozás nélkül. A mi okoskodó eszünk itt egészen hasznavehetetlennek bizonyult, s csak arra voltunk kiváncsiak, hogy fog végződni a lovaglás. Vezetőnk, ki elől lovagolt, biztositott, hogy a ponnyk bizonyosan egyik legközelebbi faluhoz, vagy házhoz fognak vinni.

- Csak ereszszék szabadon a kantárt, - figyelmeztet egyre, hadd jőjjön a minek jönnie kell, csak egész szabadon a kantárt.

A vezetőnek könnyü szabadon ereszteni a kantárt, mert ő ismeri pontosan ponnyjának a természetét, s hozzá van szokva, hogy nehéz körülmények között, ily segélytelen helyzetben kitartson.

De ránk nézve e helyzet uj és fölötte veszélyesnek tetszik. Többször erővel kellett visszatartanom magamat, hogy az ut veszélyes helyein ismét át ne vegyem a ponny vezetését.

Az idő telik és sehol semmi jelét nem lehet látni emberi lakásnak a ködön át. Izgatott és türelmetlen kezdek lenni, mert kétséges lesz előttem a vezető megbizhatósága. E kellemetlen érzelmek közepette, egy sötét fekete vonalhoz érünk, hol legalább is már századikszor kell zsombékot átugratni. Valószinü, hogy a köd csalt meg, mert a mocsár szélessége oly jelentékenynek látszik, hogy a világon nincs az a ponny, mely átugorja és e miatt elveszitem lélekjelenlétemet. Az ugrás pillanatában gyorsan megragadom a kantárszárat s esztelenül visszatartom a ponnyt; ez tüszköl, magasra veti fejét, majd lerogyik, mintha meglőtték volna. Jobb kezem alám esik, s érzem, hogy csuklóm kificamodott.

Szerencsésnek tarthattam volna magamat, ha csak e csekély sérüléssel megmenekedem, de ez még nem volt a baleset. A mig sikerült volna kikerülnöm a ponny alul, az is föl akarván állani, rám lépett, és pedig szerencsétlenségemre patkójával egyenest arra a helyre, hol a mérges lándzsa megsebzett volt, a mikor Indiában szolgáltam.

A régi seb ujra fölszakadva és én ott fekszem vérezve, Shetland mocsaras földjén. Ez alkalommal eszméletemnél maradok, mert erőm nincs annyira kimerülve, mint mikor Brandt asszonyt partra akartam segiteni és a szembejövő árral kellett küzdenem, tehát még oly helyzetben vagyok, hogy rendelkezhetem, mint kössék be sebemet, a mennyire a körülmények megengedik.

Természetesen ponnymra nem ülhettem fel, hanem fekve kellett maradnom, s utitársamnak ápolni kellett addig, mig vezetőnk ponnyja ösztönére bizva magát, a legközelebbi helységet felkeresi, hol számomra födelet találhat.

Kivánságomra a vezető, mielőtt eltávoznék, tájékozást szerez magának az iránytümmel a helyről, a hol most vagyunk, s azzal eltünik a ködben, szabadon eresztve a kantárszárát s a ponny orrával a földet szimatolva tovább ügetett. Fiatal barátom felügyelete alatt visszamaradok, köpenyemre feküdve, fejvánkosul a nyerget használva. Ami füvet e közben találhattak, kedélyesen leszedegették a ponnyk s lehetőleg mindig közel a mi társaságunkban maradtak, mintegy pár kutya. E helyzetben vártuk a történendőket, mi alatt a nedves köd mind sürübb, sürübb lett körülöttünk.

A mocsár fenséges nyugalmában lassan és lomhán telnek a percek, érezzük mind a ketten anélkül, hogy bevallanók, hogy még sok ideig kell várnunk, mig vezetőnk megtalál. Az áthatoló nedvesség mind jobban-jobban átjár vasas erejével s utitársam butykosában alig van még egy kávéskanálnyi sherry. Egymásra nézünk, miután ez időben jobb kilátásra nem találhatunk s sorsunkat méltósággal igyekszünk elviselni. Igy haladnak a lomha percek tovább-tovább, mig óránk arról győz meg, hogy negyven perc telt el, mióta vezetőnk eltünt a ködben.

Barátom azt inditványozza, hogy vegyük igénybe hangunk erejét, hátha a véletlen erre hozott vagy egy élőlényt. Minthogy az én hangom most nem képes erre, őt bizom meg e kisérlettel, s ő a lehető legerősebb hangon kiabálni is kezd a messzeségbe.

Az első kiáltásra egy hang se felel, ismét kiált, s ez alkalommal egy gyönge "szerencse föl" jut hozzánk a sürü ködön át. E szerint tehát valami emberi lény van közelünkben, legyen az vezetőnk vagy idegen, végre segitség fog érkezni.

Egy kis szünet áll be, majd két férfi hangját halljuk, kiknek sötét alakját fölfedezzük a ködön át is. Nem sokkal erre oly közel van hozzánk vezetőnk, hogy már meg is ismerhetjük, utána jő egy erős fickó, ki kocsisnak és kertésznek látszott egy személyben. A vezető nehány résztvevő szót mond, a "vegyes" férfi áthatolhatatlan hallgatásba burkolódzik, - egy sebesült idegen látása sem a bámulat, sem a részvét benyomását nem teszi a kocsis-kertészre.

A két férfi keresztbe tett kezekkel titkos tanácskozásba mélyed, majd fölemelnek, én nyakuk körül fonom karomat s ugy visznek tovább. Barátom a nyereggel és a köpenyeggel utánam bandukol. A ponnyk szaladgálnak és ugrálnak körülöttünk meg nem röviditett szabadságuk élvezetében. Én szerencsére, könnyü teher vagyok hordáraimnak. Kétszeri nyugvás után végre a legszárazabb helyen tesznek le, aminőt csak itt találni lehet. Mohón nézek szét, ha nem fedezek-e fel valahol egy lakházat a ködön át, de nem látok egyebet egy kis meggörbedt füzfánál s alatta sötét viz tünik szemembe.

A kocsis-kertész eltünik, majd a vizen tünik fel ismét, hol egy csolnakot szerel fel, melynek fenekére lefektetnek nyeregvánkosommal s igy evezünk, mire a ponnykat ott hagyják a mocsáros vidéken magukra. A vezető ugy vélekedik, hogy elég táplálékot fognak találni s ha beáll az éj, megtalálják az utat a legközelebbi faluba. Mikor még egy utolsó pillantást vetettem a merész kis állatokra, ott állottak egymás mellett a viz partján, játszva, harapdálva egymást!

A sötét vizen, mely nem folyam volt, a mint először hittem, hanem tó, sokáig evezünk, mig egy kis sziget partjáig érünk. Magános, térés része volt ez a puszta, sivár országnak. - Egyenetlen, lapos kövekből kirakott gyaloguton visznek elébb, mig végre szilárd földet és emberi lakást pillantunk meg. Hosszu, egyemeletes ház ez, az ajtó vendégszeretőleg kitárva. A férfiak egy belsőbb ajtót nyitnak ki, s egy hosszu, zsombék tüzzel melegitett szobában találjuk magunkat. Egyik falon bezárt tölgyfa ajtót pillantok meg, a másikon pedig szép sorjában dustartalmu könyvszekrényeket. Az első folyosó végéhez érve, a jobb oldali szögletben egy másikba jutunk, honnan végül egy ajtó nyilik s én egy nagy, izléssel butorozott, két ágygyal ellátott szobában találom magamat, hol a kályhában vigan lobog a tüz.

A betérés e meleg, barátságos szobába, a borzasztó, nedves mocsár után, oly kéjes érzettel töltött el, hogy az első pillanatban elégedettnek érzem magamat, midőn uj, kényelmes tanyámon teljes élvezettel kinyujtózkodom a puha ágyban.

Egészen elfeledem kérdeni, hogy tulajdonképen kinek a házában vagyunk, s épen nem csodálkozom a felett, hogy sem házi ur, sem házi asszony, vagy valamelyik családtag nem mutatkozik, hogy vendégszerető házukba érkezésünk alkalmával, üdvözöljenek.

Kevés idő mulva, a mint egy kissé kinyugodtam magamat, felébred bennem a szendergő kiváncsiság és körülnézek a szobában.

A kertész-kocsis eltünt, utitársam a szoba másik végén a vezetőt vallatja; ágyamhoz szólitom. Mi fölfedezést tett? Kinek a házában vagyunk, s miért nem jő senki a családból, hogy üdvözöljön minket?

Barátom elbeszéli, a mit tud, s a vezető oly figyelmesen hallgatja saját magyarázatát, - mintha tőlem hallotta volna először.

A ház, hol menhelyet találunk, egy gentlemané a régi északi fajból, névszerint Dunroszé, a ki egyetlen gyermekével, egy leánynyal, husz év óta él e terméketlen szigeten teljes visszavonultságban, minden más társaság nélkül. A legtudósabb embernek tartják e helyen s a sziget széltében, hosszában egy néven ismerik, mely ha megmaradunk a tájszólás mellett, "könyvmestert" jelent.

Csak egyszer emlékeznek a szigetlakók arra, hogy atya és lánya elhagyták volna magányukat s ez évek előtt történt, midőn a szomszédos falvakban veszedelmes ragályos betegség ütött ki. Atya és leány éjjel-nappal ápolták szegény beteg szomszédaikat, oly bátorsággal, mely semmi veszélytől vissza nem rettent, oly gonddal és buzgósággal, melyet semmi fáradság ki nem meritett. Az atya szerencsésen kikerülte a ragályt, de a lány már beleesett. Életét meg lehetett ugyan menteni, de sohasem nyerte vissza többé az egészségét teljesen. Jelenleg titkos idegbajban szenved, mely évek óta, távol minden emberi megfigyeléstől, e szigeten kötve tartja. Atyát és leányt e vidék szegény lakossága félistenekként tisztel, s az imádságokban, melyekre a szülők gyermekeiket tanitják, szenteknek nevezik őket.

Kétségkivül e történet bizonyos sajátságos érdeklődést költ fel, de van egy hiánya, - semmiképen sem magyarázza meg Dunrosz ur távollétét. Vagy talán nem is tudja, hogy házában vagyunk? A vezetőhöz folyamodunk s ujabb kérdéseket intézünk hozzá.

A vezető rám mered tekintetével. Nagyobb bámulatba nem ejthettem volna, ha héber vagy görög nyelven beszéltem volna hozzá. Barátom tehát megkisérli még egyszerübb szavakban fejezni ki magát.

A vezető még jobban ránk ámul, mint elébb s csaknem ugy tetszett nekünk, mintha mélyen sértve érezte volna magát e kérdés által.

- Azt hiszik az urak, - kérdé szigoruan, hogy elég esztelen lettem volna ilyen csekélység miatt, hogy önök itt födél alá jussanak, megzavarni az urat könyvei között?

A vezető arca felderül: végre sikerült, a mi hájfejünk előtt világossá tenni a dolgot.

Mielőtt e rendkivüli felfedezéstől magunkhoz térhettünk volna, az ajtó megnyilik s egy kis, sovány öreg ur lép be, hosszu fekete hálókabátban, és tiszteletteljesen beteszi maga után az ajtót.

A kis uraság ágyamhoz lépett. Fehér selyem haja vállát veri, fáradt kék szemeivel ránk néz s komoly, tiszteletteljes módon hajtja meg magát, miközben egyszerü szivélyességgel mondja:

Mi természetesen, nem érjük be az egyszerü hálálkodással, de mentegetjük is magunkat, hogy egész kéretlen beszállottunk házába. Gazdánk azonban nem enged mentegetőznünk, sőt ő maga kér elnézést.

- Épen hivattam szolgámat, - folytatja, és akkor értesültem arról, hogy önök itt vannak. Már megszokták a házamnál, hogy könyveim közt nem háborgatnak. Fogadják el tehát mentségemet uraim, - folytatja, miközben felém fordul; valóban nem volt helyes, hogy én és a hozzám tartozók nem állottak korábban az önök szolgálatára. Önökkel baleset történt, amint sajnálattal értesültem, megengedik, hogy orvosi segély után küldjek? Egy kissé gyorsan vetem föl e kérdést, mert a legközelebbi orvos is tisztességes távolságban lakik ide s a késedelem veszélyes lehetne.

Szavait rendkivüli szabatossággal válogatja, a mig beszél s olyan benyomást tesz, mintha levelet mondana tollba valakinek és nem egyszerüen társalogna. Arcán a buskomorság vissza tükröződik, mely egész lényét átjárja, a szomoruságnak régi ismerősnek kell vele lenni s ugy látszik, hogy már megszokták egymást. Mély fájdalom árnyéka terül el nyugodtan és áthatolhatlanul az egész emberen, ezt fedezem föl a homályos kék szemekben, ezt a magas homlokon, a gyöngéd ajkakon, valamint a halvány, beesett arcon.

Dacára udvarias üdvözletének, erős meggyőződés érlelődik meg bennem azonnal, hogy kellemetlen alkalmatlanságot okoztunk neki, kijelentem tehát előtte, hogy én magam is tudom gyógyitani sebemet, miután orvos vagyok s aztán visszatérek félbeszakitott mentegetődzésemre. Biztositom őt, hogy csak most tudtuk meg, hogy a vezető utitársamat és engem, saját felelősségére hozott ide.

Mint előbb a vezető, Dunrosz ur is ugy néz most rám, mintha fogalma se volna róla, hogy tulajdonképen mit akarnak jelenteni mentegetődzéseim. Végre világos lesz előtte a dolog, s gyönge mosoly vonul át az arcán, miközben kezét szeliden és atyailag helyezi vállamra.

- Mi itt annyira megszoktuk a mi skót vendégszeretetünket, hogy alig foghatjuk meg, miként átallhatja egy idegen azt igénybe venni. Az önök vezetőjük, uraim, semmiképen se okolható, mert e szigeten minden házban, melyben egy fölösleges szoba van, készen áll mindig az idegenek használatára. Ha önöknek erre volt az utjok, természetes, hogy az én vendégeim, a meddig csak önöknek tetszik, s ha tovább utaznak, csak kötelességemet teljesitem, mint jó skót, ha utjuk legközelebbi céljáig elkisérem, hogy ott szerencsés utat kivánjak. Ami máshol az elmult századokban erkölcs volt, itt divat. Kérem tehát uraim, rendelkezzenek szolgámmal mindenben, ami kényelmükre szükséges, oly fesztelenül, mintha épen otthon volnának, saját házukban.

Azzal megfordul és csenget egy kézi csengettyüvel, mely az asztalon áll, s mig hozzánk beszél, észreveszi vezetőnk arcán, hogy az még mindig sértve érzi magát sértő nyilatkozataink által.

- Az idegenek nem ismerik a mi szokásainkat, András, mondja a könyvek mestere, - de mi értjük egymást és ez elég.

A vezető vörös arca örömtől sugárzik. Ha egy koronás fő beszélt volna vele ily leereszkedőleg, az élvezett megtiszteltetésre nem lett volna büszkébb, mint az vonásain látható vala. Esetlen kisérletet tesz, hogy megragadja és megcsókolja Dunrosz ur kezét, ez azonban megakadályozza szándékában, miközben fejét gyöngéden visszatolja. Erre a vezető elégtétellel néz rám és utitársamra, mintha a legnagyobb megtiszteltetés érte volna, mely földi halandót érhet. A mester keze őt barátságosan érintette!

A legközelebbi pillanatban megjelen a csengettyü hivására a kertész-kocsis.

- Hozd ide az orvosságos ládikát, Péter, - mond Dunrosz ur, s ápold ezt az urat, kit egy baleset ágyhoz szegezett, oly gondosan, mint engem szoktál ápolni. Hogyha véletlenül egyszerre csengetünk mind a ketten, először ez ur parancsát teljesited. A szükséges lenvászon természetesen már készen áll a mosószekrényben? Jó, jó. Menj és rendelj most a szakácsnénál egy jó ebédet, hozz egy palack régi madeirát a pincéből. Legalább ma ebben a szobában kell felterittetni, azt hiszem, hogy mind a két urnak kényelmesebb lesz. Öt perc mulva jere be ismét, hátba szükség lesz rád, s bizonyitsd be vendégeimnek, Péter, hogy nem tévedtem, mikor épen olyan jó betegápolónak adtalak ki, amilyen hü szolga vagy.

Péter épen oly felette megtisztelve érzi magát mestere bizalma által, mint az előbb vezetőnk a nyájasság által, melylyel gazdája kitüntette. Mindketten egyszerre hagyták el a szobát.

A szünetet, mely pillanatra beállott a beszélgetésben arra használjuk fel, hogy bemutassuk magunkat gazdánknak, s elbeszéljük a körülményeket, melyek közt ide jutottunk. Komolyan, udvariasan hallgatja beszédünket, de egy kérdést se intéz hozzánk tartozóinkról és semmi érdeklődést se mutat az állami hajó vagy az északi világitó tornyok bizottsága iránt. Dunrosz urban kihalni látszott minden érdeklődés a külvilág eseményei iránt, kihalt belőle minden kiváncsiság egyesek rangja és jelentősége iránt. Husz év óta kötelességeinek és foglalkozásainak kicsiny köre az ő világa. E férfira nézve elveszitette az élet megbecsülhetetlen értékét, s ha eljő a halál, épen ugy fogadja e rettegett királyt, mint legutóbbi vendégeit fogadta.

- Tehetek még valamit önökért, mielőtt visszatérnék könyveimhez? - kérdé, inkább magához, mint hozzánk beszélve.

Mig e kérdést teszi, valami még eszébe jut, s bágyadt, zavart mosolygással barátomhoz fordul:

- Félek, hogy önnek nagyon egyhangu lesz itt az élete, uram. Ha az ángolnázás mulatságot szerez önnek, segitségére lehetek ebben. Nagyon sok hal van a tóban s van egy kertészinaskám, ki örömmel áll szolgálatára csolnakjával.

Minthogy barátom nagy élvezettel ángolnáz, örömmel fogadja az ajánlatot. A könyvek mestere, mielőtt visszatérne könyveihez, még nehány szót intéz hozzám.

- A meddig kényszeritve lesz, hogy szobámban maradjon, Germaine ur, bátran megbizhatik Péter szolgám ápolásában. Az az előnye van neki betegeknél, hogy nagyon csöndes, nyugodt ápoló s dacára tartózkodó modorának, nagyon gondos és elővigyázatos. Ami meg a könnyebb kötelességeket illeti, milyen a felolvasás, leveleit megirni, amig jobb keze képtelen lesz arra, a szoba légmérsékletét szabályozni stb. csaknem biztosan igérhetem, hogy egy másik személy, kit még eddig nem emlitettem, el fogja vállalni. Addig is engedje meg uram, hogy magára hagyjam.

E szavakkal elhagyja a szobát, oly csöndesen, amint belépett volt, s mindkét vendége Skócia vendégszeretetétől hálával telten marad vissza.

Gazdánk végső szavai nagy izgalomba hoznak, többé vagy kevésbé szellemes találgatásokba mélyedtünk a "másik személy"-re vonatkozólag, ki lehetőleg gondozni fog engem, mignem gondolataink az ebéd behozatalával más irányba terelődnek.

A kevés fogás kitünően van főzve, s nagy izléssel megkészitve. Én azonban fáradtabb vagyok, semhogy sokat ehessem s csak egy pohár régi madeirával frissitem fel erőmet. Ebéd alatt terveinket beszéljük meg a teendőkre vonatkozólag, mert visszatérésünket a lerwicki kikötőbe legkésőbb holnapra várják. A dolgok jelen állása szerint, kisérőmnek egyedül kell visszamenni a hajóhoz, hogy barátainkat hasztalan aggodalmaktól megóvja. A következő napra megigértem, hogy értesiteni fogom állapotomról s ugyanakkor zubbonyomat kellene elhozni egy csolnakon.

Miután mindent megbeszéltünk, barátom a tóra megy, hogy szerencsét próbáljon az ángolnászásban. A teletömött orvossági ládikából Péter segitségével bekötözöm sebemet, a kényelmes hálókabátot magamra öltöm, mely mindig készen állott a vendégszobában, s ujra visszafekszem az ágyba, hogy alvással próbáljam visszanyerni erőmet.

A csöndes Péter, mielőtt eltávoznék a szobából, az ablakhoz megy s a lehető legkevesebb szóval megkérdi, hogy lehuzza-e a függönyöket, miután már álmos vagyok, mire én még kevesebb szavakban, tagadólag felelek.

Nem szeretem, ha a derült napfényt kizárják szobámból. Beteges fantáziámnak ugy jő, mintha előkészület volna ez egy hosszabb betegségre. Külömben is ágyam mellett van a csengettyü, s minden pillanatban beszólithatom Pétert, ha a fény akadályoz az alvásban. Péter, ugy látszik eltalálja gondolatomat és helyesli. Bólint fejével és kimegy. Nehány pillanatig a kandalló pattogó tüzébe mélyedek, mely egyedüli társam a szobában. E közben enyhül a seb fájdalma, az eltörött csukló sem okoz kinokat, a lobogó tüz lassan-lassan alább hagy, pislogni kezd, meglep a jóltevő álom s minden gondom elfeledve...

Látszólag hosszu alvás után fölébredek s fölébredésemkor zavarodottan nézek körül, mint mindenki, aki először nyitja föl szemeit idegen ágyban és ismeretlen szobában. Összeszedem gondolataimat, s csodálkozásomat növeli egy különben csekély körülmény. A függönyök, melyeket Péternek nem engedtem meg, hogy leeresszen, most le vannak eresztve, ugy hogy az egész szoba mély homályba van burkolózva. Amin pedig még jobban elámultam, hogy az ágy és a kandalló közé egy ágyvéd volt felállitva s a fény, mit a tüz terjesztene legalább, ugy el van zárva, hogy csak felülről jön egy kis világosság. Egészen sötétségben vagyok. Éj volna már?

Kifáradva az álmélkodásban, fejemet megforditom a vánkoson s ágyam másik oldalára nézek. Bármily sötét van itt is, mégis azonnal fölfedezem, hogy nem vagyok egyedül.

Egy sötét alak áll ágyamnál s a ruha sötét vonalaiból megismerem, hogy ez egy nő alakja. Ugy tetszik, ha szemeimet megerőltetem, mintha egy lebegő, fekete tárgyat látnék, mely fejét elfödi s válla széles fátyolba van burkolva. Jóllehet arccal felém van fordulva, egy vonását se tudom megkülönböztetni. Ugy áll mint egy szobor, keresztbe fektetve a keze, - többet azonban nem látok.

A csöndes hangban bizonyos gyönge csengés van, mely kellemesen érinti fülemet, a beszédmód finom, művelt nőre vall. Miután az ismeretlen és csak félig látható nő kérdésére feleltem, én is fölvetem az elkerülhetetlen kérdést:

- Én Dunrosz kisasszony vagyok, feleli az urhölgy, s ha nincs önnek ellenére, szeretnék segitségére lenni Péternek az ön ápolásában.

Tehát ez volt a titokteljes, gazdánktól emlegetett "másik személy!" Azonnal eszembe jut Dunrosz kisasszony hősies magaviselete, szegény, ragályos beteg szomszédai körül, s eszembe jut, hogy mily fájdalmas következése lett önfeláldozásának, midőn gyógyithatatlan betegségbe esett. Százszorosan fokozódik vágyam meglátni e nőt, megismerni s kérem, hogy tegye teljessé jóságainak mértékét s mondja meg, hogy miért van igy elsötétitve a szoba.

- Ön nem aludt többet két óránál, - felel, - ez alatt a köd eltünt és a nap felsütött.

Uj ápolóm árnyalakja kifelé indul. Ha vissza nem tartom, a nő, kit oly kiváncsi voltam látni, elhagyta volna a szobát.

- Ó kérem, maradjon! - a világért sem terhelném önt a jelentéktelen megbizással. A mint csengetek, azonnal jőni fog a szolga.

Még jobban a sötétségbe burkolódzva, megáll ágyam és az ajtó között s szomoruan mondja:

- Mig én a szobában leszek, addig Péter nem fogja félre huzni a függönyt, ő az én kivánságomra huzta le.

Rendkivüli bámulatba ejtettek e szavak! Mért kellene Péternek elsötétiteni a szobát, a meddig Dunrosz kisasszony benn van? Annyira gyöngék volnának a szemei talán? De hisz akkor védené magát egy napernyővel, én pedig biztosan láttam, hogy nem hord magánál effélét. Mért sötétitették el a szobát, ha nem érette? E kérdést nem merem hozzá intézni, tehát kimentem magamat a lehető legudvariasabban.

- A betegek oly önhittek, - mondom, - azt hittem, hogy érettem sötétitette el a szobát.

Csöndesen ágyamhoz közeledik s a következő egyszerü szavakat mondja nekem:

Valóban nem tudtam, mit kelljen mondanom, annyira bámulatba ejtett Dunrosz kisasszony nyilatkozata.

Nagy illetlenség lett volna tőlem, különösen azok után, a miket hallottam, ha egyenesen megkérdezem, hogy mért kell elsötétiteni a szobát, a mig ő ott tartózkodik. Minthogy viszonyait a legkevésbé se ismertem, azzal, hogy általánosságban biztositom részvétemről, már ismeretségünk kezdetén kinos helyzetbe hozott volna mindkettőnket. Csak azt kértem tehát, hogy hagyja ugy a szobát, amint most van, s egészen saját tetszésétől függött, hogy megajándékoz-e bizalmával vagy sem.

Ugy látszik belátott lelkembe, sejtette, hogy mi történik ott; leült egy székre ágyam mellé, s tartózkodás nélkül elbeszélte az elsötétitett szoba szomoru történetét.

- Önnek meg kell szokni e sötét világot, Germaine ur, kezdé, ha gyakrabban akar látni engem. Ez az a világ, melyben nekem élni kell. Évek előtt egy ragályos betegség dühöngött szigetünkön, és én oly szerencsétlen voltam, hogy magam is beléestem e ragályos betegségbe. Mikor felgyógyultam - nem, e szót "gyógyulás" nem szabad használnom, - mikor a haláltól megszabadultam, idegbetegségbe estem, mely mai napig is minden orvosi segély dacára, uralkodik rajtam. Az orvosok nyilatkozata szerint az idegek testem felületén, beteges érzékenységben szenvednek a világosság hatásával szemben. Példának okáért, ha most félrehuznám a függönyöket és kinéznék az ablakon, a leghevesebb fájdalmakat érezném arcomon; ha pedig arcom el van födve s meztelen kézzel nyitom ki az ablakot, épen oly hevesen fájnak kezeim is.

Ön talán nem is tudja megkülönböztetni, hogy fejem fölött széles, nagyon sürü fátyolt viselek. Ha ezt lebocsátom, mig a folyóson végig kell mennem, vagy apám dolgozó szobájába, ez megvéd a nap fénye ellen. De ne sajnálja fölötte szomoru sorsomat, uram. Hozzá szoktam én már a sötétséghez, s látok annyit, a mennyi az én nyomorult létem kivánalmait teljesen kielégiti. Én e sötétségben tudok olvasni és irni, egészen tisztán látom önt, s ha megengedi, némi kevés szolgálatot is tehetek önnek.

Miért esnék kétségbe hát sorsom fölött? Ugy is egész biztosan érzem, hogy nem fog sokáig tartani életem. Remélhetőleg annyi kedvezéssel lesz a sors irántam, hogy atyám mellett lehessek élete utolsó éveiben. Ezen tul én nem gondolok s ha közbe-közbe egygyel-mással jót tehetek, az csak szaporitja amugy is kevés örömeim számát.

Az ön itt léte is egy nagy esemény az én életemben. A kilátás, hogy önnek felolvashatok, vagy ön helyett levelet irhatok, annyi rám nézve, mint más lánynak egy uj ruha vagy az első bál. Remélem, nem találja illetlennek, hogy mindezt oly nyiltan mondom önnek, de másként nem tehetek. Mindent megmondok atyámnak és szomszédaimnak, amit csak gondolok, hogy tagadhatnám meg szokásomat e pillanatban? Én mindenkinek megmondom egyenesen, hogy szivelhetem-e vagy nem. Az ön vonásaiból, amig aludt, ugy olvastam mint egy nyitott könyvből s homlokán és ajkain oly bánatos jeleket fedeztem föl, melyek ily fiatal arcon bámulatra keltenek. Majd sok kérdéssel fogom faggatni sorsa felől, ha egyszer jobban megismertük egymást. Most pedig ápolónői minőségemben azt kérdem, hogy elég kényelmesen fekszik-e vánkosán? Nekem ugy tetszik, hogy föl kellene puhitani. Becsöngessem Pétert, hogy rendbe hozza? Fájdalom, én nem vagyok elég erős arra, hogy magam elvégezzem. Nem, ön fel tudja puhitani maga? Várjon csak egy szempillantásig, ugy! Most feküdjék vissza és mondja meg nekem, ha jól értem-e helyreállitani a helyes egyetértést egy elhinyelt vánkos és egy fáradt fej között.

Csaknem fájdalmasan érintett, midőn hangjának gyönge, édes csöngése hirtelen elnémult, oly leirhatlanul meginditott ez engem, jóllehet rá nézve egészen idegen voltam. Mig meglehetősen ügyetlenül segédkeztem neki a vánkos helyreigazitásánál, kezem megérintette az övét, mely oly hideg és sovány volt, hogy láthatólag megdöbbentem. Most közelebb voltam hozzá, s mégis hiába igyekeztem meglátni arcából valamit. A könyörtelen sötétség egészen elrejtette előlem, mint elébb. Miután semmi sem kerülte el figyelmét, kivánságom észrevétlen maradt volna előtte?

- Ön látni kivánna engem, mondá, de kezem előre intette ettől. Láttam megdöbbenését, midőn kezem érintette.

E nem mindennapi éles megfigyelés nem vala elhallgatható, e bátor nyiltszivüség hasonló őszinteséget kivánt részemről. Bevallottam tehát neki a valót s elnézést kértem tőle.

- Ha jó barátok akarunk lenni, Germaine ur, - mondá, először is tisztában kell lennünk egymással s nem szabad, hogy regényes képeket alkosson magának holmi láthatatlan szépségről. Betegségem előtt egyetlen ékességem volt arcom s azután elvesztettem azt. Most nincs egyéb rajtam mint romja a szép nőnek. E nyilatkozattal nem akarom megszomoritani, csak kibékiteni a sötétséggel, mely, ami az ön szemeit illeti, tartós válaszfalt állit fel köztünk. Itteni helyzetét a jobb és ne a kedvezőtlen oldaláról fogja fel, ez ujabb benyomásokat nyujt önnek s betegsége alatt is gazdagodhatik tapasztalatokban. Önnek egy ápolónője van, ki testetlen lény, - árnyék árnyék között; csak hangja van neki és keze, melylyel önnek segithet, - semmije több. Most pedig elég volt rólam! - kiálta fölemelkedve és megváltoztatta hangját.

- Vannak kedvenceim is, - folytatá, - talán némi szórakoztatást nyujthatok önnek velük, Germaine ur. Gyülöli ön is, mint sok ember a macskákat?

Elbámulok a kérdés fölött s őszintén csak azt válaszolhattam rá, hogy én nem ugy vagyok ezzel, mint más ember.

- Az én véleményem szerint, - tevém hozzá, a macskát különösen Angliában nagyon félreismerik. Ha a nők általában méltányosak is simulékony természete iránt, a férfiak már az emberek ellenségeinek tartják őket. Ha egy macska fölmerészkedik jönni a lépcsőn, a férfiak elüzik jelenlétükből, s ráuszitják a kutyákat, ha az utcán mutatják magukat.

Szokatlan sajnálkozó nyilatkozatom a macskáról, nagyon látszott emelni Dunrosz kisasszony szemében.

- E szerint tehát e részben közös a hajlamunk, mondá, - s igy szerezhetek önnek mulatságot. Legyen elkészülve egy kis meglepetésre.

E szavaknál arcára huzta fátyolát s csöngetett a félig nyitott ajtón. Péter megjelent és fogadta parancsolatját.

Péter engedelmeskedett, a vöröses fény megvilágitá a padlót, miközben Dunrosz kisasszony folytatta készülődéseit.

- Nyisd ki a macskaszoba ajtaját, Péter és hozd ide hárfámat. Ne várjon semmi nagy müélvezetet, Germaine ur, - mondá, mig Péter a különös rendeletet teljesité, - a hárfa, melyet látni fog, nem olyan, a milyennek az ön modern fogalmai szerint képzelné. Csak egy régi skót dalt tudok rajta játszani, s hárfám régi hangszer uj hurokkal - több századok óta örökség családunkban. Kinézése a szent Cecilia képekre fogja emlékeztetni s remélem, hogy enyhén fogja megitélni játékomat, annyival is inkább, mert én nem vagyok szent!

Székét a tüz világához tolta s belefujt egy kis sipba, melyet ruhája zsebéből vett elő. Abban a pillanatban megjelentek a szobában, urnőjük hivására, egész zajtalanul a nyulánk, árnyszerü macskák. Hatot számláltam meg, amint az állatkák egész tiszteletteljesen körül ülték a széket. Péter követte őket a hárfával, bezárta az ajtót és eltünt.

Mikor a napfény ismét egészen ki volt zárva a szobából, Dunrosz kisasszony hátratolta a fátyolt s a hárfát, miután arccal elfordult a tüztől, térdére helyezte.

- Ez a világosság elég lesz önnek, mondá, a macskákra, meg rám nézve pedig nincs sötét. A tüz fénye különben sem okoz oly heves fájdalmakat, mint a nap, csak egy kis sajgást érzek arcomon, semmi többet.

Megérintette hangszerének, vagy amint ő nevezte, a szent Cecilia képü régi hárfa hurjait. Jobb szeretném a régi skót bardok hárfájával hasonlitani össze. Az én iskolázatlan fülemnek egyelőre kellemetlenül jött a hárfahang. A lágyan hangzó dallam első hangjaira fölemelkedtek a macskák és egészen taktusra sétáltak urnőjük körül, aztán egyenkint mentek egymásután, majd a dallam egyik fordulatánál, kettős sorokra oszlottak, végre hármasokra, s ellenkező irányokban járták körül a széket.

Mikor a zene gyorsabb lett, ők is meggyorsitották lépteiket, mig a dallam mind gyorsabban, gyorsabban hangzott s a macskák végül a tüz vörös fényében élő árnyékként kavarogtak a szék körül, melyen hárfájával térdén, a néma, fekete alak ült.

Álmaimban se tudtam volna soha ily igéző szép képet rajzolni! Most egyszerre csak megváltozik a zene s a macskák elkezdenek ugrálni. Az egyik leült a hárfa végéhez, négyen pedig egyszerre ugrottak fel urnőjük vállára, az utolsó és legkisebb macska a legnagyobb ugrást tette, - ez urnőjének fejére ugrott fel.

Ott ült most a hat macska, csöndesen, mint megannyi szobrocskák, egy is meg nem mozdult, csak azok a sovány, fehér kezek a hárfa hurjain, s a zenén kivül semmi más hang nem volt hallható a szobában.

Ismét megváltozott a zene s a macskák ismét a földön termettek s leültek a szék körül, mint megjelenésükkor tették volt. A hárfa elhallgatott s a csöndes szelid hang szólalt meg:

- Hogy ablakából nézhesse meg a nap lementét, magára hagyom most, - mondá. Alkonyattól kezdve reggelig, egészen a reggelizés idejéig nem számithat szolgálataimra, mert ezek az én pihenő óráim. Nem tehetek mást mint hogy lehetőleg alva töltsek el tizenkét órát. Ugy tetszik nekem, hogy ez a hosszas pihenés tartja bennem az életet.

Nos, megleptem macskáimmal? Nemde, boszorkánynak tart engem s a macskákat rokonlelkeknek velem? Ha meggondolja, hogy mily kevés élvezetet nyujt nekem az élet, természetesnek fogja találni, hogy ha e kis állatok betanitásával szórakoztatom magamat, és magamhoz szoktatom, mint a kutyákat. Először nagyon nehezen tudtam boldogulni velök, nem kevéssé tették próbára türelmemet, de most már tudják, amit kivánok és nagyon könnyen tanulnak. Ha barátja megjön az angolna halászatról, ön bizonynyal ama nő történetével fogja őt mulattatni, ki sötétben él és egy macskatársulattal tart előadásokat. Holnap pedig remélem, hogy ön fog mulattatni engem saját élményeinek elbeszélésével, s el fogja beszélni azt is, hogy mi hozta a mi vad szigetünkre. Ha aztán a nap folyamában közelebbről megismerjük egymást, talán még jobban bizalmába fogad, s el fogja beszélni okát a bánatnak, melyet oly világosan leolvastam vonásairól, mig alvék. Ugy-e eléggé nőnek maradtam, hogy kivánságomnak áldozatul essék, mihelyt találok valakit, aki felkölti érdeklődésemet. Isten önnel tehát holnap reggelig! Nyugodalmas éjt kivánok önnek és vig ébredést. Jertek rokonlelkeim, jertek kis macskáim, vissza kell vonulnunk a mi lakosztályunkba.

Azonnal belépett Péter, hogy félrehuzza a függönyöket s a lenyugvó nap fénye egész szépségében sütött be szobámba, midőn utitársam a legvigabb hangulatban lépett be, hogy halászata eredményét közölje velem.

Valóban nem tudtam elgondolni, valjon az elfátyolozott alak a hárfával és a macskák tánca nem csupán fantasztikus rajzolatai voltak-e fölizgatott képzeletemnek, oly nagy volt az ellentét aközött, amit most láttam és hallottam és ami nehány pillanat előtt itt végbe ment. Épen azért meg is kérdeztem barátomat, hogy mikor belépett, ébren vagy alva talált-e.

Az estét éj követte s a könyvek mestere meglátogatott, hogy ujabb értesülést szerezzen hogylétem felől. Gondolatai egészen könyveinél látszottak lenni, mert nagyon szórakozott volt, a mig velem beszélgetett, s csak akkor lett figyelmessé, mikor hálásan emlitettem meg leánya barátságát. Az ő neve emlitésére bágyadt kék szemei fölragyogtak, lehajtott fejét fölemelte s csöndes hangja erősebben hangzott.

- Fogadja el az ő szolgálatait, - mondá, - mert minden, ami őt szórakoztatja és megörvendezteti, hosszabbitja életét, és az ő élete az enyém. Nekem nincs több leányom rajta kivül, ő az őrangyala házamnak, s mennyei lég lebeg ott, a hol ő megjelen. Ó uram, imádkozzék érettem, hogy leányom még sokáig maradjon meg számomra.

Késő esti órában hozták a vacsorát ágyamhoz. A néma Péter éjjelre egy kissé beszédesebb lett.

- Én itt fogok aludni, - mondá, kérem, csöngessen, ha valamire szüksége lesz.

Utitársam, ki mellettem feküdt a másik ágyban, már javában aludta az ifjukor édes álmát. A házban mély csönd uralkodott s kivül csak az éji szél szelid éneke hallatszott.

- Mily szépen tud a szavakkal festeni, Germaine ur; az ön leirása után világos képet nyertem Brandt asszonyról.

Tíz nap lefolyása alatt már ennyire megajándékoztam bizalmammal Dunrosz kisasszonyt!

Mi által inditott arra, hogy életem titokteljes és szent fájdalmait rá bizzam, melyekről eddig csak anyám tudott? Bármily élénken is emlékszem, hogy mily gyöngéden kötelezett le megnyerő részvétével, mégis megfejthetlen marad előttem, hogyan sikerült annyira megközelitenie, hogy legyőzze velem született tartózkodó természetemet, miután hiányzott is nála a leghatalmasabb erő, a tekintet hatalma. Mihelyt fény hatolt be az ablakon, mélyen elfátyolozta magát, s lehuzatta a függönyöket is. Az ágyfal a tüz ellen védte, s igy én alig vehettem ki arcának vonásait. Részint talán az a befolyás magyarázhatja meg ezt, melyet egyszerü, testvéries modorával gyakorolt rám, részint pedig az a leirhatatlan szánalom, melyet puszta jelenléte felköltött bennem. Atyja mondta volt nekem, hogy ő mennyei léget terjeszt maga körül, én csak annyit mondhatok, saját tapasztalásomból, hogy oly valami vette őt körül, mely szeliden, de ellenállhatatlanul uralkodott akaratomon, s mint egy kutyácska, ugy engedelmeskedtem neki.

Mint e könyvre, oly hiven biztam rá, minden élményemet, addigi életem minden szenvedését. Gyermekkori szerelmem történetét a legapróbb részletességgel beszéltem el a zöld lobogó átadásáig, Dermody asszony titokteljes jövendőléseit, a kis Mary eltünését és Brandt asszony megmentését a folyamból, egészen a mulatóházban való megjelenéséig s későbbi Londonban és Edinbourgban történt összetalálkozásunkig. A nők elhamarkodott, követelő elitélésével foglalta most a benyomást, melyet elbeszélésem gyakorolt rá, e fönnebb leirt szavakba: "Nekem nem tetszik Brandt asszony!"

Azt felelte rá rögtön: - Mert önnek senki mást nem szabad szeretni Marynál!

- Türelem és ön ismét fel fogja találni, Mary is türelmes és vár önre. Mennyire fogja ön akkor szégyenleni Brandt asszony iránti szerelmét! Ha ismét feltalálja őt, életében a Brandt asszonytól való elszakadás lesz a legszebb vivmány. Én nem fogom ezt megérni, de ön megéri szavaim beteljesülését.

Félig boszankodtam teljesen alaptalan meggyőződése felett, hogy Maryt még föltalálhatnám, félig pedig nevettem rajta.

- Ön ugy látszik, osztja Dermody asszony nézetét, - mondám, hogy utainknak egykor találkozni kell. S bármily későre következzék is ez be s bármily események történjenek is eközben, valóban hiszi, hogy a mi egyesülésünk csak idő kérdése és semmi több?

- S nem inditja erre más ok, mint hogy Brandt asszonynyal való frigyemről lehütsön?

Nagyon is tudatával birt annak, hogy épen az nála a legfőbb ok s asszonyok szokása szerint más felé terelte a beszédet.

- Miért nevezi Brandt asszonynak? - kérdé. Brandt asszony névrokona az ön első szerelme tárgyának, mért nem nevezi hát őt is Marynak, ha annyira kedves ön előtt?

Az ok, miért ezt nem tettem, annyira nem volt méltó egy okos emberhez, hogy szégyellettem bevallani, de ő észrevette habozásomat, feleletre várt, mire én a következő felvilágositással szolgáltam.

- A férfi, ki miatt le kellett róla mondanom, az nevezte Marynak. Azért nem szólitom e néven, mert gyülölöm e férfit a féltékenység minden erejével. Az ő szájából hallottam először e nevet s igy elvesztette rám minden ingerét.

A helyett, hogy kinevetett volna, mint én elébb tettem, hirtelen fölkapta fejét, mintha dacára a sötétségnek erősen meg akarna nézni.

- Mily nagyon kell önnek e nőt szeretni! mondá. Még most is szokott álmodni róla?

- Talán, ha nagyobb szükség látogatja meg idővel s nem lesz rajtam kivül egy barátja se, a ki segitsen rajta.

- De egyszer mégis látta őt álmában, amint Dermody asszony megjósolta volt?

- És később nem jelent meg álmaiban Mary, hanem Brandt asszony, lélekben önnel volt, ha testileg messze is volt öntől? Szegény Dermody asszony, ha gondolta volna, hogy az ő jövendőléseit egy hamis személy fogja betölteni!

Ez volt tehát az eredmény, melyre kérdései segitségével megfoghatatlan módon jutott vala! Ha, a helyett, hogy legutolsó kérdésével egészen eltéritett a helyes utról, még tovább fürkészett volna, önkénytelen kellett volna közölnie velem azt a gondolatot, mely benne öntudatlanul fogamzott meg, hogy Mary, az én első szerelmem és Brandt asszony könnyen lehetnek egy és ugyanazon személy.

- Ha most az ön kis Maryjával találkoznék, - folytatá - mit gondol, milyennek találná őt? Mit gondol, mondja csak, hogy milyen asszony válhatott belőle?

Megkisérlettem visszaidézni emlékemben a kis, gyöngéd Mary képét, a mennyire tudtam, s egy nyulánk, gyönge nő képét varázsoltam magam elé, ki a lehető legélesebb ellentéte volt Brandt asszonynak.

Látható meggyőződésem az ellentétről, mely kettőjük összehasonlitásából származott, teljesen feladatta Dunrosz kisasszonnyal a már félig felébredt gondolatot kettőjük ugyanazonosságára nézvést.

Mind a ketten téves uton jártunk, mikor nem vettük tekintetbe a későbbi egészséges fejlődést, az erőt és szépséget, mit idő és körülmények az én időmbeli kis Maryn előidézhettek. Ismét elhaladtam egy hajszálnyira a való kideritése mellett.

- Én végtelenül jobban szeretem a kis Mary képét, mint a Brandt asszonyét, mondá Dunrosz kisasszony, mert az teljesen megfelel annak, mit én egy valóban rokonszenves nőről alkotok magamnak. Nem tudom fölfogni, hogy tud e másik nő elvesztése fölött bánkódni, gyülölöm ezeket a szenvelgő nőket. Ön nem hiszi, hogy mennyire melegen érdeklődöm Mary iránt. Beszéljen még többet róla. Hol van az a tőle kapott kézi munka, melyen szegény kis leány oly szorgalmasan dolgozott? Megengedi látnom a zöld lobogót?

Ő természetesnek találta, hogy a zöld lobogót magamnál hordom s én kissé zavarba jöttem a felelettel.

- Sajnálom, hogy nem tehetem, minthogy a lobogó valahol otthon van Pertshireben.

- Hogyan, ön nem hordja magával? - kiálta föl, az emléket hányódni engedi? Igen, Germaine ur, akkor csakugyan el is feledte Maryt. Egy nő inkább az életétől válnék meg, semhogy az egyetlen emléket, melyet első szerelme idejéből bir, elhagyja magától.

A rendkivüli komolyság, mondhatnám, a felindulás, melylyel e szavakat mondta, bámulatba ejtett.

- De kedves Dunrosz kisasszony, legyen megnyugodva, a lobogó megvan, nem veszett el.

- Remélhetőleg nem, - mondta rá gyorsan, - mert ha a zöld lobogót elvesziti, az utolsó reliquiát veszti el azzal Marytól, s ha nem csalatkozom hitemben, még többet is veszt annál.

- Ha megmondanám, félek, hogy kinevetne. Most már hiszem, hogy keményszivü férfi ön, - mégis csalódtam először az ön vonásaiban.

- Ön valóban igaztalan hozzám. Könyörgök önnek, feleljen oly őszintén, amint mindig, mit veszitek azzal, ha elveszitem az utolsó ereklyét Marytól?

- Elvesziti az egyetlen reményt, melyet önre nézve táplálok, - felelt komolyan, - a reményt, hogy Maryt ujra feltalálja és egykor vele egyesüljön. Az utolsó éjjel, ahelyett, hogy aludtam volna, az ön bájos szerelmi történetére gondoltam, ott az átlátszó angol tó partján, s minél tovább gondoltam rá, annál erősebben gyökeredzett meg bennem a meggyőződés, hogy a szegény gyermek zöld lobogója, az ártatlan kapocs kettőjük jövője közt. Az ön életének boldogsága a láthatatlan emléktől függ. Miért hiszem ezt, - azt nem magyarázhatom meg önnek, az különcségeim közé tartozhatik, épen mint a macska mutatványok hárfám hangja mellett.

De ha barátságunk nem nehány napos, de több éves volna, nem hagynék nyugtot önnek. Egy nő legnagyobb megátalkodottságával kérném, könyörgeném öntől, hogy soha többé el ne hagyja a Marytól kapott emléket, hanem állandó kisérője legyen utjaiban, mint anyjának képe, melyet órája láncán visel. A zöld lobogóval aztán önnel lesz Mary emléke is, Mary szerelmét e drága, régi kötelék önhöz csatolja, s ismét fogja látni őt annyi év után.

A gondolat magában szép és költői volt, de a komolyság befolyása alól, melylyel e szavak mondattak, még az enyémnél jóval erősebb természet se vonhatta volna ki magát. Megvallom, hogy a zöld lobogó elhanyagolását nagyon röstellettem, de sokkal mélyebbre hatoltak e szavak még ennél.

- Mihelyt haza térek, meg fogom keresni, - mondám, s jövőre gondosan fogom őrizni.

- Még ennél is többet kivánok, - tevé hozzá. Ha nem hordhatja magával a lobogót, mégis követni kell annak önt, bárhová utazik. Mikor podgyászát a hajóról ide hozták, különös gondja volt a levéltáskára, mely asztalán fekszik.

- Abban van a pénzem és más dolgok, a mik becsesek nekem, mint például az anyám levelei és egy családi emlék, melyet végtelen sajnálnék, ha elveszne, a táska is fölötte kedves nekem, mert éveken át hü utitársam volt.

- Akkor hát engedje meg, hogy a Mary lobogója is hű utitársa legyen, mondá. Ön emlegeti, hogy sok hálával tartozik nekem, mint ápolónőjének, érdememen felül megjutalmaz, midőn egy egyszerü ábrándozónak babonás kivánságát teljesiti. Igérje meg, hogy a zöld lobogónak helyet szorit táskájában, a többi becses emlékek között.

Nem szükséges mondanom, hogy fogadást tettem neki és megigértem, hogy a zöld lobogót magammal fogom hordani.

Ismeretségünk óta először tette száraz, kiaszott kezét az enyémbe s egy pillanatra megszoritotta. Mielőtt elbocsátotta volna kezemet, ajkaimhoz vontam kezét s hálás érzéssel csókoltam meg. Megrettent - reszketett s csöndesen és sietve elhagyta a szobát.

Minő érzést keltettem fel öntudatlanul Dunrosz kisasszonyban, zavarba hoztam vagy megsértettem? Egy mélyen elrejtett érzelmet támasztottam volna fel lelkében, melyet eddig állhatatosan elfojtott, egészen akaratomon kivül?

Végig futottam gondolatomban a napot, melyet itt a házban töltöttem, fontolgattam saját érzelmeimet és a benyomásokat, hogy igy talán sikerül megoldanom a rejtélyt: miért menekült el a szobából?

Az igazat megvallva, egyszerüen minden tért elfoglalt bensőmben és minden mást kiszoritott onnan. Tiz nap lefolyása alatt oly nagy mértékben felköltötte részvétemet, amint az más nőnek tiz év lefolyása alatt is alig sikerült volna. Szégyenkezve vallottam be magamnak, hogy anyámra nagyon ritkán gondoltam s magának Brandt asszonynak is képe, kivéve, ha róla folyt a beszéd, nagyon elhalványult emlékemben. A lerwicki kikötőben időző barátaim mind meglátogattak, sir Jamessel élükön, és én hálátlan módon mindig titkos örömet éreztem, ha ismét ajánlották magukat s átadták a tért az én ápolónőmnek.

Két nap mulva vissza kellett indulni az állami hajónak. Jóllehet, kezem még érzékenyen fájt foglalkozás közben, már eléggé helyre állottam arra nézve, hogy Lerwickig elbirjam az utat, s a különben jelentékeny sérülés ujra kibomlott sebemen, sem nekem, sem senki másnak okot nem szolgáltathattak aggodalomra, s e mellett egy éjet még egy tanyán tölthettem el Dunrosz háza és Lerwick között.

Dacára, hogy mindezt tudtam, a hajóhoz való visszatérés kérdését a legutolsó pillanatig nyilt kérdésnek hagytam s barátaimnak azt hoztam fel mentségül, hogy még kétségem van erőmnek teljes visszaállására nézve. Pedig a tulajdonképeni ok, melyet magamnak be is vallottam, az volt, hogy vonakodtam elhagyni Dunrosz kisasszonyt.

Minő titkos hatalmat gyakorolt felettem, minő szenvedélyt ébresztett fel bennem? Szerelem volt ez?

Nem, szerelem nem volt. Azon a helyen, hová egykor Maryt befogadtam, később pedig Brandt asszonynyal töltöttem be, Dunrosz kisasszony nem állott. Hogyan tudtam volna szeretni a szó igaz értelmében egy nőt, kinek arcát nem is láttam, kinek szépsége el volt hervadva, hogy soha se virágozzék többet? Kinek pusztává lett élete csak egy hajszálon függött, mely minden pillanatban elszakadhatott.

Minden vonzalomnál, mely a külömböző nemek közt létezhetik, - nevezzük másként szerelemnek - az érzékek vannak előtérbe helyezve, az enyéimre pedig nem hatott Dunrosz kisasszony.

E kérdésre csak egy uton adhattam választ, miután ez érzés mélyebben volt rejtve bennem, semhogy azt megtalálhassam.

Minő benyomást tettem én rá? Mely hurjait rezditettem meg érzelmének, tudtomon kivül, midőn ajkaim kezét illették?

Nem mertem a kérdést, melyet magam vetettem föl magamnak, tovább hajtani. Rágondoltam megrongált egészségére, e sötétben és magányban való létére, rágondoltam szive és kedélye gazdagságára, melyeknek fonnyadó életével el is kellene fonnyadni s azt mondtam magamban: Az ő titka szent legyen előtted!

Soha sem szabad egyetlen szavamnak, egyetlen cselekedetemnek őt nyugtalanitani, neki fájdalmat okozni, szivének elfátyolozva kell maradnia előttem, mint arcának.

Hogy a nap folyamában még látni fogom, nem kételkedtem abban, miután a posta másnap dél felé indult s itt bevett szokás volt a háznál, a leveleket azelőtt való este megirni, hogy azokat kora reggel postára vihesse a levélhordó. Dunrosz kisasszony hozzá volt már szokva, hogy az én diktálásom után levelet irjon anyámnak, mert kezemet még mindig nem használhattam irásra. E szerint visszatérése csak idő kérdése volt, miután minden kötelezettség, bármily csekély is volt az, az ő szemében sürgős kötelesség vala.

Óra óra után mult, a nap is már lenyugvóban volt s ő még mindig nem jött vissza.

Elhagytam szobámat, hogy a nap végső sugaraiban künn a kertben gyönyörködhessem, Péternek pedig hátra hagytam, hogy hol találhat meg, ha Dunrosz kisasszony keresne.

Az én délvidéki felfogásom szerint nagyon vad volt a kert, de messze kiterjedett a sziget partján s elég csinos kilátást nyujtott a tó és a mocsaras vidék fölött. Mig itt sokáig őgyelegtem, elhatároztam, hogy valami hasznossal foglalkoztatom elmémet, s egészen átgondolom a levelet, melyet Dunrosz kisasszonynyal anyámhoz akartam iratni.

Nagy meglepetésemre azonban teljes lehetetlennek találtam gondolatomat e tárgyra terelni. Bármennyiszer is kisérlettem meg ezt, gondolataim mindig átcsaptak anyám leveléről Dunrosz kisasszonyra.

Mégsem! Talán annál a kérdésnél időztek, hogy vissza kellene-e térnem Pertshirebe az állami hajóval vagy nem? Vagy merre fordultak tulajdonképen?

Csodálatos módon érzelmem egy megmagyarázhatatlan elfacsarodása folytán, minden gondolatom egy tárgyra irányult, melyre sokáig nem gondoltam volna - Brandt asszonyra!

Bár mennyire is küzdöttem ellene, önkénytelenül visszagondoltam utolsó beszélgetésünkre. Ujra láttam és hallottam őt, éreztem utolsó csókunk pillanatnyi gyönyörét s ujra megjelentek a fájdalmak, melyet elválásunkkor éreztem, midőn egyedül állottam az utcán. Könnyek, melyeket szégyeltem, bár senki se látta, gyültek szemembe, midőn azokra a hónapokra gondoltam, melyek utolsó együttlétünk után röpültek a semmiségbe. Száz meg száz mértföld fekvék bár köztünk, e pillanatban oly közel volt hozzám, mintha mellettem járna a kertben.

S amint lelkemet, ugy testemet is csodás érzet szállotta meg, titokteljes reszketés borzongott végig rajtam. Nem éreztem talpam alatt a földet, amint előbbre mentem, szemeim a tárgyakon nyugodtak, anélkül hogy tudtam volna róluk, kezem hideg volt, anélkül hogy éreztem volna, fejem forrott s mégsem érzék semmi fájdalmat.

Ugy jött nekem, mintha villanyos légkör fogna körül, mely minden érzésemet csodásan átjárta. Azt hive, hogy vihar van készülőben, feltekintettem az égre, mely nyugodt és tiszta volt. Megállottam, hogy kabátomat magamra gomboljam, s kérdeztem, ha nem hütöttem-e meg magamat, vagy tán láz volt készülőben.

A nap leszállott a mocsárvidék láthatára mögé. A tó sötét vizén reszketett a szürkületi fény, visszatértem a házba s oda is elkisért Brandt asszony élénk emléke, mint hü társnő.

Az egyik lebocsátott függöny egy pár hüvelyknyire félre volt tolva, ugy hogy a haldokló fény egy sugára áthatolhatott rajta s azon a helyen, hol fény és sötétség megkülönböztethető vala, láttam Dunrosz kisasszonyt a szoba sötét részében ülni. Fátyola le volt bocsátva, iróeszköze ölében volt, ugy várta visszatértemet.

Mentegetőztem és mondtam neki, hogy a szolgának hátra hagytam, hol találhat meg, ő azonban szeliden félbeszakitott és nem engedte, hogy befejezzem mondatomat.

- Péter nem hibás, - mondá; én kivántam, hogy ne hivja oly korán vissza önt. Jót tett a séta?

Nagyon nyugodtan beszélt, gyönge, bánatos hangja még gyöngébb és bánatosabb volt mint valaha. Mig e szavakat mondta, fejével az irószerek fölé hajolt, a helyett, hogy mint máskor felém fordult volna beszélgetés alatt.

Még mindig azt a titokteljes reszketést éreztem, mit a kertben s székemet közel huztam a tüzhöz, melyet bizgatni kezdettem, hogy fölmelegedjem mellette. Ez által egy kis távolság volt köztünk a szobában. Én csak oldalról láthattam, amint ő a lebocsátott függöny védelmében az ablaknál ült.

- Félek, hogy nagyon sokáig időztem a kertben, - mondám, - az erős esti levegő nagyon általjárt.

- Ne, köszönöm, semmire sincs szükségem. Látom, hogy levelet akar helyettem irni.

Látszott rajta, hogy ez a tartózkodó magaviselet, mely utolsó beszélgetésünk óta előállott köztünk, épen ugy fáj neki is, mint nekem, s csak tudtuk volna, hogyan kezdjünk hozzá, szivesen megtörtük volna. A levélirásnak mindenesetre el kellett foglalni minket. Ismét megkisérlettem, hogy gondolatomat arra tereljem, és ismét hiábavaló volt a kisérlet. Jóllehet nagyon jól tudtam, mit kellene iratnom anyámnak, mihelyt el kellett mondanom, nem voltam rá képes. A tüzet piszkáltam, és ő irószerével reám várt.

A mint az idő haladt s a hallgatás mind hosszabbra nyulott köztünk, Dunrosz kisasszony megkisérlett fölvidámitani.

- Gondoljon anyjára, az ő iránta való kötelességei minden mást háttérbe szoritanak. Nagyon nehéz lehetett rá nézve oly sokáig nélkülözni önt, s bizonyosan fájlalja távollétét. Ő sokat szenvedhet.

- Ön feledi, hogy megengedte elolvasnom leveleit, mondá Dunrosz kisasszony - és én abból amit ir, jóllehet nem szól arról semmit, kiolvastam, hogy aggódik s ön épen olyan jól tudja mint én, hogy van oka az aggodalomra. Boldogitsa őt azzal az értesitéssel, hogy barátaival vissza fog térni s még inkább biztositsa arról, hogy többé nem fájlalja Brandt asszony elvesztését. Szabad ezeket megirnom az ön nevében?

Lehetetlen volt megengednem, hogy igy vagy ugy irjon Brandt asszonyról. Jóllehet a szerencsétlen szerelmi történetről mindig csak kettőnk közt volt szó, mért jött ugy most nekem, mintha tiltott théma volna, miért nem tudtam elhatározni magam, hogy e kérdésre feleljek?

Kezét fölemelte a sötétben, mintha tiltakozni akarna e beszélgetés ellen, én pedig rajta voltam, hogy erre tereljük a beszélgetést.

- Ha csakugyan el kell utaznom, - folytatám, - legyen szabad megmondanom az elválásnál, amit eddig elhallgattam, hogy nem tartom önt gyógyithatlannak. Tudja, hogy orvos vagyok s ismerem az ez időszerint leghiresebb orvosokat Edinbourgban és Londonban. Megengedi, hogy azon férfiaknak, kik a bonyolodottabb idegbetegségek gyógykezelésében gyakorlottak, ugy amint én felfogom, elbeszéljem s közöljem irásban véleményüket?

Vártam elhatározását, de nem tudtam igéretét venni, hogy jövőre semminemü összeköttetést fenntartson velem. Ekkor egy más módot kisérlettem meg, melylyel reméltem, hogy elfogad levelet tőlem.

- Mindenesetre megengedi, hogy irjak, folytatám, hisz bizonyára óhajtja hallani, ha helyesek-e sejtelmei, a kis Maryval való találkozásra nézve, amit oly nagy biztossággal állitott!

Ismét hiába vártam feleletére. Megszólalt, de csak azért, hogy beszélgetésünk tárgyát másfelé terelje.

- Az idő telik, s még mindig nem fogtunk a levél megirásába, - ez volt minden, a mit mondott.

Minthogy hangja elárulta, hogy szenved, kegyetlenség lett volna tőlem még tovább kinozni. A bágyadt napfény, mely a függöny nyilásán áthatolt, hirtelen eltünt, s igy valóban ideje volt megirni a levelet.

Reméltem, hogy még találok egy más alkalmat, amidőn vele beszélhetek, mielőtt elhagynám a házat.

Az első mondatot, melyben értesitettem anyámat, hogy kificamodott kezem csaknem meggyógyult, és hogy semmi sem akadályoz elhagyni a szigetet, mihelyt sir James elhatározza a visszautazást, csakhamar tollba mondtam türelmes levélirómnak. Minthogy anyám iránti gyöngédségből el volt hallgatva, hogy sebem is kibomlott a baleset alkalmával, minden el volt mondva, amit egészségemről mondhattam, s Dunrosz kisasszony most a következő szavakra várt, miután a levél bevezetését megirta.

A második mondatban megjelöltem a napot, melyen a hajó innen elindul, és azt mondtam, hogy kedvező idő esetén várhat hazatérésemre.

Gondolkoztam, hogy mit kellene tovább mondanom, s bámulva vettem észre, hogy nem vagyok képes gondolataimat ráterelni a levélre. Talányszerüleg tévedtek Brandt asszonyra mindig. Szégyellettem, s boszus voltam magamra és elhatároztam, hogy bármit is mondjak, minden áron befejezem a levelet. De bár akaraterőmön a legnagyobb erőmegfeszitést követtem el, nem segitett semmit. Fülemben csak Brandt asszony szavai visszhangzottak, azok a szavak, melyeket utolsó találkozásunkkor mondott, - egy szó se jutott eszembe anyám számára.

- Bizonyára, feleltem, de nem tudom, hogy még mi hiányzik, a tollba mondás ma már rendkivül felül haladja erőmet.

- Sok dolog van, amit anyám örömmel hallana, ha volna erőm utána gondolni. Lesz kegyes, helyettem megtenni?

Ezzel az elővigyázatlan felelettel alkalmat adtam Dunrosz kisasszonynak, hogy visszatérjen Brandt asszonyra. Meg is ragadta ezt egy nő szilárd elhatározásával, ki célját szem előtt tartja és mindenesetre el is akarja érni.

- Nem akarja saját szavaival mondani meg anyjának, hogy most már vége van Brandt asszony iránti szerelmének, vagy leirjam ön helyett, természetesen igyekezve hü maradni ahhoz, amint ön kifejezi?

Makacssága győzött, ami nem is volt nehéz mostani állapotomban. Gondoltam magamban: ismét csak vissza fog térni e tárgyra s mindama jóságok után, melyekért hálával tartozom neki, mégis csak igent kell mondanom.

Mielőtt felelhettem volna, eltalálta gondolatomat, ujra visszatért a tárgyra és kicsalta belőlem az igent.

- Mit jelentsen az ön hallgatása? - mondá. Először segitségemet kéri s aztán eldobja első javaslatomat, melyet önnek teszek!

Megkisérlettem és ez alkalommal sikerült is. Mig Brandt asszony képe élénken állott előttem, gondolatomban összeállitottam a mondatot, mely jelentendő vala anyámnak, hogy Brandt asszonyról már lemondottam.

"Örülni fogsz, ha hallod, hogy az időnek és a változatosságnak eredményei voltak."

Dunrosz kisasszony leirta e szavakat s várt a következő mondatra. A világosság végkép kialudt, a szoba sötétebb lett és én folytatám:

"Remélhetőleg Brandt asszony miatt többé semmi aggodalmat nem fogok neked okozni, kedves jó anyám!"

Az uralkodó csöndben kivehettem, amint a toll föl s alá járt a papiron, mig e szavakat irattam.

"A napok mulnak s én ritkán vagy épen nem is gondolok rá. Hiszem, hogy Brandt asszony elvesztésével most már kibékültem."

Mikor a mondatot befejeztem, Dunrosz kisasszony egy halk sikoltást hallatott s e pillanatban, dacára a körülvevő sötétségnek, láttam a mint feje a szék karjára hanyatlott. Természetes ösztönömet követve, fölugrottam, hogy hozzá menjek, de egy leirhatatlan félelem helyemhez szögezett. Megfogóztam a kályhába s képtelen voltam egy lépést is tenni, csak nagy erőmegfeszitéssel sikerült megszólalnom.

Hallottam a sötétségen keresztül, amint borzongott egész testében. A helyett hogy felelne, magában suttogá:

- Mondja meg, mi ijesztette meg, - ismétlém, - tudja, hogy megbizhatik bennem.

- A mennyire én látom, az is. Győződjék meg ön is arról. Hol van és mit csinál ön?

Az ablak felé néztem s mig ő e szavakat mondotta, a szoba e részében változás vala észrevehető.

A függönyök közti hasadékon egy uj fény világolt be - nem az a bágyadt, természetes szürkületi fény, hanem tiszta csillagfény, egy halvány, földfeletti fény. Mig ezt vizsgáltam, a csillagfény reszketett, mintha valami légvonat mozgatná s mikor ismét nyugodt lett, a földfeletti fényből egy nő alakja vált ki.

Egész világosan látható vala. Megismertem a nemes alakot, azt a kedves mosolyt, - másodizben állottam Brandt asszony szellemalakja előtt.

Nem ugy volt öltözve, mint utolsó találkozásunk alkalmával, hanem azt a ruhát hordotta, melyet amaz emlékezetes este, mikor a hidon találkoztunk és a melyben először a skóciai vizesésnél megjelent volt.

A csillagfény mint valami szentfény vette körül. Azokkal a szomoru, kérő szemekkel tekintett rám, mint akkor a mulatóházban, fölemelte kezét, de nem ugy mint akkor, hogy magához intsen, hanem hogy szeliden helyemen marasszon.

Teljes tisztelettel, de félelem nélkül vártam, egész szivvel az övé voltam, midőn elémbe állott.

Megmozdult és az ablaktól a székig surranva, melyen Dunrosz kisasszony ült és azt csöndesen körüljárva, megállott a háta megett. A bágyadt fény világánál, mely őt körülvette és szelleme megjelenését is követte, az élő nő sötét alakját mozdulatlanul láttam ülni a székben, az irószerekkel asztalán. Karja erőtlenül csüngött le, az elfátyolozott fő most előre volt hajolva, azt a benyomást tette, mintha épen kővé változni készülne.

Egy pillanat mulva láttam, amint a szellemalak az élő nő fölé hajlik és elveszi tőle az iróeszközt. A papirt vállára helyezve, a halvány ujjak megragadták a tollat és irtak a bevégezetlen levélre. Aztán ismét letett papirt, tollat az asztalra s helyéből felém fordult.

Ismét rám nézett és ismét intett s ez alkalommal ugy, hogy közelednem kellett feléje.

Akaratlanul meg kellett mozdulnom, mint akkor, midőn első izben a mulatóházban láttam. Ellenállhatatlan erő vont felé, s néhány lépésre megállottam előtte. Hozzám lépett és kezét mellemre tette s ismét az a csodás vegyes érzete töltött el a gyönyörnek és tiszteletnek, mely már akkor elragadott, midőn szellemileg az ő érintését éreztem. Ismét azon a csöndes, melódikus hangon, mely olyan jó ismerős volt előttem, mondá e szavakat: "Gondolj rám és jer hozzám."

Keze lecsuszott mellemről, a halvány fény, mely körülvette, reszketett, lehanyatlott és eltünt. A szürkületi fény átlátszék a függöny hasadékán, ez volt minden, amit láttam.

Beszélt és eltünt. Oly közel voltam Dunrosz kisasszonyhoz, hogy kinyujtott kézzel elérhettem.

Megijedt és megborzadt, mint mindenki, a ki hirtelen nehéz álomból ébred föl.

- Halálos félelembe estem, nem láttam semmit, csak annyit, hogy az irószereket elvették előlem.

Némán intett, s a fátyolt sürübben vonta arcára. A kályha világa elé állottam s ránéztem az irásra.

Ott, a levél utolsó helyén, mint egykor rajzkönyvemben az utolsó helyen, s mint akkor is két sorban, ott állott most is a következő két sor:

A régi vonzalmat, a régi szerelmet ujra éreztem teljes erejében. Minden, a mi utolsó együttlétünkkor fájt és sértett, el vala feledve, s egész lényem reszketett a gyönyör és hódolat vegyes érzésétől, midőn szellemalakját ujra láttam, mely második izben jelent meg nekem.

Percek multak el és én még mindig megbüvölten állottam a tüz előtt, csak az ő szavait ismételve:

Minthogy a hónap vége még messze volt, bőséges időm volt a zarándokutra, melyre szilárdul eltökéltem magamat, - zarándokutra a Szent-Pál árnyékhoz.

Sok más ember az én helyzetemben nem lett volna bizonyos a felől, hogy melyik az a megjelölt hely. Mások valószinüleg megfeszitették volna emléküket, hogy a számos külföldi templom, intézet, utca és város közül, melyeket a keresztényi tisztelet a nagy apostol nevének szentelt, melyik az a bizonyos hely, hova lépteiket irányozni kell.

Ez a nehézség nem fordult elő nálam, mert én azonnal eltaláltam a helyes meghatározást. A londoni hires székesegyházról kell itt szónak lenni, mely szintén Szent-Pál nevét viseli. A hová hónap végén a nagy templom árnyéka esni fog, ott kell őt vagy nyomát megtalálnom. Tehát ismét Londonban volt és sehol másutt a hely, hol a nőt, kit szerettem, ujra látnom kell testileg, épen oly bizonyosan, a mint szellemi megjelenését láttam.

Hogy lehete megmagyarázni a titokteljes rokonszenvet, mely tér és idő ellenére mindig összekötött?

Mig e gondolattal foglalkoztam és szemeimet szorosan az irásra függesztettem, önkénytelen feltünt a mély csönd, mely a szobában uralkodott, s emlékem ismét visszafordult Dunrosz kisasszonyra. Bünöm tudatában tekintettem magam körül, majd az ablak felé néztem, hol a szék állott.

A szék üres volt és én egyedül valék a szobában. Miért hagyott el bucsuszó nélkül? Szenvedett testileg vagy lelkileg, vagy sértette, hogy oly figyelmetlen voltam.

A gondolat, hogy megsértettem őt, elviselhetetlen volt rám nézve. Csöngettem, hogy utána kérdezősködjem.

A csengetyü hivására nem a csöndes Péter jött be, mint rendesen, hanem egy középkoru, egyszerüen, de tisztán öltözött asszony, kivel többször találkoztam, a mint ki s bejártam a szobából, anélkül, hogy tudtam volna, minő állást foglal el tulajdonképen itt a háznál.

Bámulva és izgatottan vettem el a levelet tőle, mert ez először történt, hogy Dunrosz kisasszony irásban közlekedjék velem. Reméltem, hogy majd hallani fogok róla a nőtől, ha kérdést intézek hozzá.

- Azt nem tudom, uram. Talán lesz valami a levélben arról, nem akarja először elolvasni?

Egymásra néztünk. Kivettem egész világosan, hogy e nő nem táplál nagyon kedvező véleményt felőlem.

Valóban fájdalmat okoztam volna Dunrosz kisasszonynak? Megsértettem volna őt, s ezt hű cselédje fölfedezte volna és most gyülöl ezért engem? Tekintettel a nő sötét kinézésére, esztelenség lett volna, még több kérdést intézni hozzá, elbocsátottam tehát.

Midőn magamra maradtam, elolvastam a levelet, mely megszólitás nélkül, következő szavakkal kezdődött:

Hogy e sorok könnyekkel töltötték szemeimet, ez csak azt bizonyitja, hogy nagyon meginditó érzelmek szállottak meg.

Az ösztön, mely arra sarkalt, hogy Dunrosz kisasszonynak irjak, midőn némileg magamhoz jöttem, ellenállhatatlan vala. Nem irtam hosszu levelet, hanem előszedtem a mi rábeszélőtehetség hatalmamban állott, hogy elhatározását megingassam.

A nő, ki Dunrosz kisasszonyt felszolgálta, két szóból álló választ hozott:

Hogy a hü cseléd szavai csak növelték vágyamat, Dunrosz kisasszonyt még egyszer, legalább az utolsó pillanatban láthatni, mielőtt elutaznám, mondanom se kell. Talán sikerülni fog atyja közvetitésével, az ő akaratán kivül, közelébe jutnom, ez volt egyetlen reményem.

Megbiztam Pétert, hogy kérdezze meg az urat, ha tehetném-e nála tiszteletemet este előtt, de ő is oly felelettel jött vissza, mely ujra elkedvetlenitett. Dunrosz ur bocsánatot kér tőlem, hogy reggelre kell halasztani elfogadásomat, - tehát elutazásom napján.

Ugy kelle értelmeznem ez üzenetet, hogy csak kevéssel elutazásom előtt óhajtana látni, hogy azonnal bucsut vegyen tőlem? Kérdeztem Pétert, hogy ura különösen el van-e foglalva az estére, mire ő határozott feleletet nem tudott adni. A "könyvek mestere" nem volt szobájában, mint rendesen, hanem leánya pamlaga mellett ült, midőn ez üzenetet küldötte.

E felelet után magamra hagyott Péter a legközelebbi reggelig. Leggyülöltebb ellenségemnek sem kivánok életében oly szomoru órákat, minőket az utolsó éjen átéltem Dunrosz ur födele alatt.

Miután egész a kimerülésig jártam föl s alá a szobában, zavaros gondolataimat olvasással akartam elüzni, de az egyetlen mécs, mely szobámban világolt, nem volt kielégitő. A kályhához léptem, hogy egy másik mécsest vegyek el róla s meggyujtsam azt és az anyámhoz irni kezdett levelet találtam meg, melyet akkor tettem volt le ide, midőn Dunrosz kisasszony cselédje először lépett be hozzám.

Mikor a mécses égett, elvettem a levelet, hogy többi papirjaim közé tegyem, s amint rátekintettem, mialatt gondolataim Dunrosz kisasszonynyal foglalkoztak, véletlenül feltünt, hogy változás történt a levéllel.

A szellemalak kézirata eltünt. Dunrosz kisasszony sorai alatt nem volt egyéb az üres papirnál.

A mikor a szellemalak rajzkönyvembe irt volt, három óra mulva tünt el az irás, most a mennyire kiszámithatám, egy óra lefolyása alatt lett láthatatlanná.

Nem gondolhatok egyebet, mint hogy Brandt asszony ismét önkivületi állapotban volt vagy álmodott, midőn másodizben megjelent; ezt a St. Antonio kutnál folytatott beszélgetésünkből, és ama felfedezésekből kell következtetnem, melyeket életemnek egy jóval későbbi korszakában tettem.

Alvó állapotában, melyben lelke felismerte az enyémet, épen mint akkor, tartózkodás nélkül hivott segitségül s tartózkodás nélkül megbizott bennem. Mikor egy óra mulva eszméletre tért, ismét szégyellette bizalmas magaviseletét, a melylyel álmában hozzám fordult, s ébren megsemmisitette azt, mit álmában akart. Ezért semmisitette meg az irást is egy órával később, hogy a tollat letette kezéből, vagy legalább letenni látszott.

Ez az egyetlen magyarázat, melyet adhatok. Mélyen elmerülve a legkétségbeejtőbb gondolatokba, melyeket Dunrosz kisasszony levele is növelt, nem voltam olyan hangulatban, hogy a kézirat eltünésének rejtélyéhez keresgéljem a kulcsot. Idegeim tul voltak feszitve. Küzködtem magammal és másokkal.

"Ugy látszik a nők nyugtalanitó befolyása az egyetlen befolyás, mely folyvást uralkodik rajtam, s melyre átkozva vagyok egész életemre," - gondoltam magamban - türelmetlenkedve.

Mig sebes léptekben elő meg hátra mértem a szoba padlóját, mert könyv nem tudott lebilincselni, egészen világosnak tetszett előttem, hogy minő indokok vezethetnek egy korombeli férfit arra, hogy zárdába lépjenek. Félre vontam a függönyöket és kinéztem az ablakon, de nem tudtam fölfedezni semmi más kilátást a sötétség fekete tömegénél, mely a tavat elboritá.

Nem láttam semmit, nem szerettem gondolni semmire, nem is tudtam semmit csinálni, igy tehát nem maradt fenn más számomra, mint hogy megkisértsem az alvást. Orvosi tudományom elég világosan mondta nekem, hogy midőn az idegek ily rendkivüli állapotban vannak, az élet elérhetetlen vágyai közé tartozik az alvás. Miután azonban Dunrosz ur orvosságos ládikája, melyet rendelkezésemre bocsátott, még mindig szobámban volt, erős álomitalt kevertem s azzal ágyamba menekültem a terhes gondolatok elől.

Minden álmot előidéző szernek megvan az a tulajdonsága, hogy nemcsak a külömböző szervezetekre hat különféleképen, hanem ugyanazon szer ugyanazon egy emberre se hat mindig egyformán. Kioltottam a mécsest, mielőtt lefeküdtem volna. Rendes körülmények között az ital, melyet bevettem, miután egy fél órahosszát nyugodtan feküdtem a sötétségben, elaltatott volna, de abban az állapotban, melyben most az én idegeim voltak, csak elbóditott és semmi többet nem hatott rám.

Órát óra után feküdtem egész csöndesen, bezárt szemekkel, félig alva, félig éber állapotban, mi oly csodásan jellemző a kutyáknál alvási idejük alatt. Az éj folyamában valami oly különös nehézség nyomódott szempilláimra, hogy lehetetlen volt felnyitanom, izmaimat oly hatalmas aluszékonyság, lomhaság szállotta meg, hogy ugy feküdtem ágyamon mint egy holttetem.

Dacára, hogy egész testemet elzsibbasztá az álomital, a kellemes gondolatok egész raja vonult át lelkemen, hallérzékem oly erős volt, hogy a legcsöndesebb neszt észrevettem. Hallottam az éji szellő halk susogását a bokrok közt, künn a tó körül, láttam a villogó parazsak lassu kialvását a kályhában, mint minden ember, aki rosszul alszik és idegei tulságosan fel vannak izgatva. Tudományos szempontból helytelen e meghatározás, ha azt mondom, hogy egyik felem ébren volt, mig a másik alvék s mégis ez éjen állapotomat e meghatározás közeliti meg legpontosabban.

Nem tudom megmondani, hogy még hány órát töltöttem ily helyzetben, midőn tulérzékeny hallásom uj zajt figyelt meg a szobában. Csak azt tudom, hogy hirtelen figyelmesen hallgatóztam, mig szemeim szorosan be voltak hunyva.

A hang, mely fölizgatott, végtelen csöndes volt, mintha gyöngén és szeliden átsurrant volna a szőnyegen, s épen csak annyira érintette azt, hogy észrevehető volt. Lassanként közeledett ágyamhoz a nesz és elhallgatott, mikor épen szorosan magam mellett képzeltem.

Ott feküdtem behunyt szemekkel, álmodva, várván a legközelebbi hangot, mely fülemet érinteni fogja, álmos állapotomban azzal is megelégedve, ha minden csöndes marad. Gondolataim, ha ugyan azoknak lehet nevezni, ismét korábbi menetükbe zökkentek vissza, midőn hirtelen magam fölött éreztem egy csöndes lehelletet. Csakhamar erre homlokomat gyöngéd reszkető lehellet érintette, mintha valaki ajkával érintett volna. Én csóknak éreztem.

Erre elhallgatott minden, mignem egy csöndes sóhaj reszketett át a levegőn. Ismét egy tárgy csöndes hangját hallottam, mely a szőnyegen át vette utját, ezuttal pedig távolodott ágyamtól, és pedig oly gyorsasággal, hogy a legközelebbi pillanatban eltünt az éj csöndjében.

Még mindig el valék kábitva az álomitaltól, s a történtek felől csak ugy könnyeden bámultam, semmi többet.

Csakugyan emberi ajk érintett volna? Valóban sohaj lett volna, a mit hallottam, vagy mindez csalódás volt, mit egy álom idézhet elő? Az idő mult, a nélkül, hogy meg tudtam volna magyarázni magamnak vagy hogy törekedtem is volna tisztába jönni efelől. Lassanként eloldódtak a kötelékek, melyek az öntudatos élethez csatoltak, s csöndes, jóltevő álomba merültem.

Kevéssel napfölkelte után ébredtem föl. Miután teljes eszméletre tértem, először is a szelid lehelletre emlékeztem vissza tisztán, melyet magam fölött éreztem, azután homlokom megérintése jutott eszembe, majd a sohaj, melyet legvégül hallottam.

Lehetséges volna, hogy valaki bejárt szobámba az éjjel? S miért ne? Az ajtót nem zártam volt be, a mint azt külömben se tettem, mióta Dunrosz ur házában tartózkodtam.

Miután a dolgot némileg még átgondoltam, fölkeltem és megvizsgáltam a szobát.

Semmi fölfedezésre nem jutottam keresgélésemben, mignem az ajtóhoz értem. Ez, mint arról biztosan meg voltam győződve, be volt téve, mielőtt lefeküdtem, ha nem is bezárva, s ime most nyitva állott. Magától nyilott fel, mert nem tettem be jól, vagy elfeledte valaki, aki bejárt a szobába és ismét kiment, betenni maga után?

Véletlenül a földre néztem, mig e lehetőségeket hánytam-vetettem magamban, s egy pici fekete tárgyat pillantottam meg a szőnyegen, mely egyenest az ajtó belső oldala előtt feküdt, közvetlen a benyilásnál. Fölvettem és láttam, hogy egy fekete fátyol széttépett darabocskája volt ez.

A mint a fátyoldarabocskát láttam, eszembe jutott a hosszu, fekete fátyol, melyet Dunrosz kisasszony egész termetén hosszan lecsüngve szokott hordani.

Az ő ruhája volt tehát, melyet a szőnyegen átsuhogni hallottam? Az ő c s ó k j a, mely homlokomat érintette? Az ő sóhaja, mely az éj csöndjén keresztüllebbent? Az éj halotti nyugalmában vett volna bucsut tőlem e nemes, mélyen érző lény, mi alatt titka megőrzését egy csalfa tüneményre bizta, mely az alvás látszatát kölcsönözte nekem?

Ujra megnéztem a fekete fátyoldarabocskát. Valószinüleg beleakadott fátyolába a kilincs és elszakitotta, midőn gyorsan kivonult szobámból.

Komolyan és ünnepélyesen tettem a fátyoldarabocskát ama drága emlékek közé, melyeket hazámból magammal hoztam volt s tetszett a gondolat nekem, hogy élete végéig nyugodtan meg fog maradni abban a hitében, hogy titkát keblében elzárva hordja. Bármily égve vágytam is, hogy még egyszer megszoritsam kezét bucsuképen, elhatároztam, hogy nem teszek több kisérletet láthatására. Ki tudja, lehetek-e annyira ura saját érzelmeimnek, hogy arcom vagy magaviseletem el ne áruljon valamit az ő finom fölfogási képessége előtt. Azok után, amit most tudtam, nem hozhaték vala nagyobb áldozatot, minthogy kivánságának engedelmeskedjem és én meghoztam ezt az áldozatot.

Egy óra mulva jelentette Péter, hogy a ponnyk az ajtó előtt állanak és hogy ura a legkülső folyosón vár reám. Megjegyeztem, hogy Dunrosz ur, anélkül hogy rám nézne, nyujtja felém a kezét. Homályos, kék szemeit egyszer sem emelte fel a földről, az alatt a nehány perc alatt, mig velem beszélgetett.

- Az isten kisérje utjában s vezesse szerencsésen hazájába vissza - mondá. Bocsásson meg, hogy nehány mértföldre nem kisérhetem el utjában, de kényszeritő okaim vannak, melyek itthon tartanak leányom mellett.

Kimondhatlan, csaknem aggasztóan udvarias, de egy bizonyos valami volt lényében, melyet még soha eddig nem vettem észre nála, s szándéka, hogy lehetőleg távol tartson magától, nagyon is érezhető volt.

Minthogy ismertem a benső részvétet és a teljes bizalmat, mely atya és leánya között létezett, kétség szállott meg, hogy vajjon az elmult éj titka teljesen titok-e Dunrosz urra nézve is. Szavai megerősitették kétségemet és föltárták előttem a valót.

- Egészen hatalmában áll önnek uram, mondá, mindama barátságot, melyben nézete szerint házamban részesült, viszonozni. Ha itteni tartózkodását élete egy lényegtelen részletének tekinti, mely elutazásával végződik - és pedig visszahivhatatlanul végződik - akkor ön a lehető leggazdagabban visszafizeti nekem a vendégszeretetet, melyet házamnál élvezett. Kötelességérzet mondatja ezt velem, és én, mint becsületes ember, teljes méltányossággal, igazságosan járok el önnel szemben. Az ön részéről remélem, hogy nem fogja hamisan itélni meg inditó okaimat, - ha tartózkodom közelebbi magyarázattól.

Könnyü pir vonult végig halovány arcán, mig büszke magatartással feleletemre várt. Tiszteltem titkát, s tiszteltem azt különösen az atyával szemben.

- Mind azok után, amik hálára köteleznek ön iránt, uram, kivánságai parancsok nekem, feleltem, s tiszteletteljesen meghajtva magamat, némán hagytam el a házat.

Amint Dunrosz kisasszony kivánta volt, midőn ponnymra ültem, föltekintettem a középső ablakra. Ki volt nyitva, de a függönyök gondosan össze voltak vonva, hogy a szoba belsejébe be nem lehetett pillantani. Mikor a ponny megindult és patkója viszhangzott a sziget köves talaján, egy kissé félrehuzódott a függöny. A sötét háttérből egy gyöngéd, fehér kéz jelent meg, reszketve intett egy utolsó istenhozzádot felém és eltünt szemeim elől.

A függöny ismét összezáródott az ő bus, magános élete előtt. A lágy szellő csöndesen susogta egyhangu panaszdalát a tó hullámzó vize fölött. A parthoz érve, beszállottunk a csónakba. Az evezősök, hosszu, szabályszerü kanyaritásokkal mozgaták elébb-elébb a csolnakot, mignem a tulsó parthoz értünk, hol elváltunk egymástól.

Vissza néztem a távoli házra és rá gondoltam, ki a sötét szobában türelmesen vár a halálra. Forró könyek gyültek szemembe, hogy vezetőm megragadta ponnym kantárát, mondván:

Már a sziget magasabb fekvésü részéből az alacsonyabba érkeztünk, midőn érdeklődésem ismét a vidékre fordult. Ház és tenger örökre eltüntek látkörömből.

Már elutazásom előtt meg volt rongálva egészsége s épen azért vettem volt rá magamat oly nehezen a tengeri utra. Nagy szomoruságomra azt tapasztaltam visszatértemkor, hogy állapota még rosszabbra fordult, amiről levelében sohasem tett emlitést. Midőn orvos barátom, Mac Glue ur tanácsát kikértem, ő is kedvezőtlenül nyilatkozott egészségi állapota felől s ugy vélekedett, hogy a skót éghajlat az oka betegeskedésének.

Anyám gyermekségét és kora fiatalságát Anglia déli partján élte le. A zord, erős éghajlatu északra való átköltözése az ő korában mindig veszélylyel járt. Mac Glue ur nézete szerint semmi okosabbat nem tehetünk, mint az ősz megérkezte előtt délre visszavonulni s ugy intézni dolgainkat, hogy a következő telet Penzanceban vagy Torquayban töltsük el.

Mac Glue ur tanácsa részemről nem talált semmi ellenmondásra, miután különben is el voltam tökélve, hogy hónap végén Londonba megyek, megjelenni a titokteljes meghivásra. Rám nézve az a nagy előny is volt e dologban, hogy, ha anyám elfogadja az orvos javasolását, nem kell másodszor is magára hagynom őt.

Még az nap fölvetettem tehát a kérdést előtte. Nagy örömemre, nemcsak hogy nem kérette magát az utra, hanem nagyon is kiváncsi volt rá. Az időjárás, még a skót égalji viszonyokhoz képest is, rendkivül nedves volt ekkor, s anyám némi habozással bevallá, hogy nagyon vágyódik a devonshirei part enyhe levegője és derült napsugara után.

Elhatároztuk, hogy postalovakkal utazunk, de saját kényelmes kocsinkban s éjjelre vendéglőkbe szállunk. A vasutak ideje előtt nem volt nagyon kellemes egy betegre nézve Pertshiretől Londonig utazni, még négylovas könnyü kocsin sem. Számitást csináltam magamban s ugy találtam, hogy épen a hónap utolsó napjára érkezünk meg Londonba. Hogy mily titkos nyugtalanság nehezedett e körülmények közt kedélyemre, nem akarom mondani.

Szerencsémre anyám egészsége legalább kiállotta az utazást. A kényelmes s az akkori viszonyokhoz képest gyors utazás jótevőleg, élénkitőleg hatott idegeire. Éjjel sokkal jóizübben aludt a korcsmákban, mint otthon saját házánál.

A hónap utolsó napjának délutánján, épen 3 órakor értünk Londonba, miután utközben kétszer pihenőt tartottunk. Volt még rá időm, hogy rendeltetésem helyére elérjek?

A szerint, a hogy én felfogtam a szavakat, melyeket a szellem alak leirt, még nehány óra rendelkezésemre állott. E szavakat, hogy: "a hónap végén" ugy értelmeztem, mintha egy lett volna a hónap utolsó napjának utolsó órájával. Ha ma este tiz órakor elfoglalom helyemet a "Szent-Pál árnyékban", még két óráig leszek a kijelölt helyen, amig az óra utolsó ütésével az uj hónap kezdetét jelenteni fogja.

Fél kilenc órakor magára hagytam anyámat, hogy a hosszu ut után kipihenhesse magát s csöndesen elindultam a kitüzött hely felé. Tiz óra előtt már célnál voltam. Az éj világos volt és szép s a templom óriási árnyéka világosan kijelölte a határokat, melyeken belül a történendőket várni kelle.

A rá következő óra nagyon lassan telt. Föl s alá járkáltam, most saját gondolataimba mélyedve, majd figyelve, körülnézve, ha nem veszek-e észre valami jelt.

A City, - mint nevezik, - legnépesebb része Londonnak nappal. Éjjel azonban, ha megszünt az üzleti élet központja lenni, eltünik lázas tevékenységü népe s az üres utcák azt a benyomást teszik ránk, mint a főváros bármelyik távol eső negyede. Amint fél tizenegy, majd háromnegyed tizenegyre s végül tizenegy óra elérkezett, mind csöndesebb, csöndesebb lett körülöttem. A gyaloglók kettesével, hármasával nagy ritkán haladtak el előttem, s a nyilvános helyiségek, a melyeket csak láttam, már mind be voltak zárva.

Remélhetém, hogy ilyen időtájban találkozhatom Brandt asszonynyal, egyedül az utcán?

Minél tovább gondolkoztam e fölött, annál valószinütlenebbnek tetszett ez a kilátás. Észszerübb volt abban a lehetőségben remélni, hogy valamely társaságban találkozom vele, hová talán Brandt kiséri el. Megkisérlettem, amennyire csak lehetett, e férfival szemben másodizben is megőrizni önuralmamat.

Mig gondolataim ez irányban jártak, figyelmemet egy vékony, bánatos hang vonta magára.

Körülnéztem, és egy szegényesen öltözött fiut láttam magam előtt, karján kosárral és kezében egy cédulával.

- A gyógyszertárak mind zárva vannak, - mondám, ha orvosságot akarsz venni, meg kell huznod az éjjeli csöngettyüt.

- Azt nem merem megtenni, kedves ur, felelt a kis idegen. - Még oly kicsi vagyok s félek, hogy megvernek, ha nem beszél valaki helyettem, a miért fölcsengetem ágyukból.

A kis fiu azt a benyomást tette rám az utcai lámpák fényénél, hogy már többször volt alkalma ütlegekben részesülni, csekély dolgokért. Lehetetlen volt nem segiteni rajta.

Az orvos neve, mely alatta állott, teljesen ismeretlen volt előttem. Ez alatt állott a beteg neve, kinek részére a rendelvény irva volt.

Azonnal megszállott a gondolat, hogy legalább a hangzás után itélve, ez a Brandt név angolosan.

- Ó igen, kedves ur. Anyámnál lakik és tartozik a lakbérrel. Mindent elvégeztem, amit rám bizott, csak orvosságot nem hoztam. Gyürüjét zálogba tettem és kenyeret, vajat meg tojást vettem, a pénzre is jól vigyáztam. Anyám azt reméli, hogy a pénzből megkapja a lakbért. Én nem tudok elmenni, kedves ur, gyógyszerért. Csak tiz éves vagyok - és minden gyógyszertár zárva van.

Itt kitört kis barátomban meg nem érdemlett sorsának tudata és elkezdett sirni.

- Ne sirj, segitek rajtad, kis ember, - mondám. - Csak beszélj még többet az asszonyról. Egyedül van?

Szivem gyorsabban vert. A fiu válasza eszembe juttatta ama kis leánykát, kit anyám egyszer látott.

Elfordultam, hogy felindulásomat eltitkolhassam. Magának a gyereknek fel kellett volna tünni!

Ujra nyomában valék e pillanatban? S ő, ki Brand asszony név alatt oly szegényen él, hogy gyürüjét is el kellett zálogositania, itt élne kis leányával, és férje ismét elhagyta volna? És ez a gyermek, ki itt őgyelgett, öntudatlanul lett utbavezetőm ahhoz a nőhöz, akit én szeretek és az most a legnagyobb szükségben volna, részvét és segély nélkül?

Minél tovább gondolkoztam efelől, annál jobban megerősödött bennem a gondolat, hogy a fiuval haza kell mennem, hol anyjának albérlője lakik. Az óra egy negyedet vert tizenegyre. Ha sejtelmeim csaltak volna is, még mindig volt háromnegyed fölösleges órám, mielőtt a hónap véget érne.

A fiu egy olyan utcát nevezett meg, melynek először hallottam nevét. Mikor közelebbi meghatározás végett kérdeztem, csak annyit tudott mondani, hogy egy folyam mellett laknak, de sokkal zavartabb és inkább meg volt ijedve, semhogy az irányt megmagyarázhassa nekem.

E közben nem messze tőlünk egy bérkocsi haladt lassan. Megszólitottam a kocsist és megneveztem az utcát neki. Ez ismerte egész pontosan. Az utca körülbelül egy mértföldre feküdt nyugoti irányban. Kész volt oda és vissza vinni a Szent-Pál székesegyházhoz husz perc alatt, ha kivánom. Kinyitottam a kocsiajtót s megszólitottam a fiut, hogy szálljon be.

- Gondom lesz rá, hogy meg ne verjen anyád. Én orvos vagyok, s előbb látni akarom az asszonyt, mig orvosságot vinnénk neki.

Hivatásom közlése ugy látszik, bizalmat öntött a fiuba, mégse mutatott semmi kedvet arra, hogy haza kisérjen anyjához.

- Fog ön az asszonytól pénzt kivánni? - kérdé. A gyürüért nem sok pénzt kaptam. Anyám nem szivesen venné, ha levonódnék a lakbérből.

Szegény fiu! Az ő nevelése tiz éves korában már be volt fejezve az élet legaprólékosabb, legpiszkosabb gondjaira nézve is!

A legtöbb ember az én helyemben, a szegényes utca kinézése, melybe befordultunk, valamint a mogorva, lesülyedt ház külseje, mely előtt megállottunk, arra lett volna elkészülve, hogy ha belép a lakásba, rettenetes felfedezésnek kell reá várni. Engem egészen ellenkezőleg az a félelem fogott el e hely megpillantásánál, hogy a fiu feleletei tévutra vezettek, mert lehetetlen volt Brandt asszonyt, a mint én magam elé képzeltem, azzal a piszokkal és szegénységgel elgondolni, melyet itt magam előtt láttam. Azzal az erős meggyőződéssel csöngettem, hogy kérdéseim nem vezethetnek kielégitő eredményre.

Kicsiny kisérőm büntetéstől való félelme egész nagyságában visszatért, midőn kezemet a csengettyüre tettem. Hátam mögé huzódott, s midőn kérdeztem, miért teszi ezt, bizalmasan felelte:

Egy nagy félelmetes kinézésü asszony nyitotta ki a kaput. Nem volt szükség a bemutatásra, miután kezében tartott egy nádbotot, azonnal megismertem benne a kis fiu anyját.

- Azt hittem, hogy a fiam, az a csavargó, - e nyilatkozatával akarván kimenteni magát, hogy nádbottal fogadott, - két órája van már oda, hogy valamit hozzon. Mi tetszik uram?

Mielőtt magamról beszéltem volna, a szerencsétlen fiu érdekében szólottam.

- Ez alkalommal bocsánatot kérek a fia számára - mondám, eltévedve találtam meg az utcán s most hozom haza.

Az asszony a szó igaz értelmében elnémult bámulatában, mikor hallotta, hogy mit tettem és fölfedezte fiát hátam mögött. Szemeinek kifejezése, melyek ez alkalommal beszédesebbek voltak, mint nyelve, teljesen elárulták a benyomást, melyet rá tettem.

- Ön az én eltévedt fiamat kocsiban hozza haza? Ismeretlen uram, ez esztelenség.

- Hallom, hogy egy Brandt nevü asszony az ön házában lakik, - folytatám. Azt hiszem, tévedek, midőn ismerősömnek gondolom, de mégis nagyon szeretnék megbizonyosodni, hogy csalódom-e vagy nem. Vagy nagyon késő van már, hogy ma este háborgassam albérlőjét?

- Az én albérlőném még fenn van, hogy bevárja ezt a kis bolondot, aki már egyszer nem tudja megtanulni a járást Londonban.

Szavainak nyomatékot adandó, felemelte barna öklét fiára, ki azonnal visszatért rejtekhelyére hátam mögé.

- Megkaptad a pénzt? kérdé a szörnyeteg asszony, rá kiabálva vállamon keresztül elrejtőzött fiára, - vagy az is elveszett, mint te, ostoba fickó?

A fiu előlépett s a pénzt anyjának durva kezébe tette. Megszámlálta, miközben szemeivel kiváncsian vizsgálta, ha valjon minden egyes darab jó, tiszta ezüst-e, - aztán nyugodtabb lett.

- Mind a kettő, anya és leánya csakhogy éhen nem halnak. Az ételnemű, mit a fiu hozott a kosárban, az első, mit az anya ma enni fog. Mindent elzálogositott s én nem tudom mit fog tenni, ha ön nem segit rajta. Az orvos megtesz, amit lehet, de azt mondta, hogy hasztalan látogatja meg, ha jobban nem táplálkozhatik. Kövesse kérem e fiut s nézze meg maga, ha az az asszony-e, akit keres.

Még mindig azzal a meggyőződéssel hallgattam az asszony beszédét, hogy csalódás vezetett engem e házba. Hogyan lehetne az lehetséges, hogy szivem az ő hódolatának igéző tárgyát összeköttetésbe hozhassa a nyomor eme rajzával, melyről itt hallottam.

Megállitottam a fiut az első lépcső foknál, s azt mondtam neki, hogy egyszerüen mint orvost jelentsen be, a ki hallotta Brandt asszony betegségét és meg akarja látogatni őt.

Fölmentünk egy második és egy harmadik lépcsőn. A legfelső emeletre érve, a fiu megkopogtatta a folyósón legelől levő ajtót. Nem hallottunk semmi feleletet. A fiu minden várakozás nélkül kinyitotta az ajtót és belépett, mig én kivül hallgatóztam, hogy mit beszélnek. Az ajtó nyitva maradt. Elhatároztam volt, hogy lehetőleg segiteni fogok rajta; ha, mint biztosan hittem, nem a Brandt asszony hangját hallom, és azzal gyorsan vissza megyek a Szent Pál templom árnyékába.

- Itt van egy darabka kenyér, kisasszonyka, de a tojásra várni kell, amig megfő. Ne egye gyorsan, mert megtikkad tőle. Mi baja a mamának? Alszik asszonyom?

Minthogy nagyon visszás eljárás lett volna tőlem, ha vonakodom belépni a szobába, tehát beléptem.

A nyomoruságos, szánalmas kinézésü hálószoba szemben levő végén, egy szétszakadott karszékben ülve, pillantám meg egyikét amaz ezer meg ezer elhagyatott teremtéseknek, kik ez éjen nyomorultan, az éhhalállal szemben állottak. Arcát fehér zsebkendő födte, hogy megvédje a közel lobogó tüz lángjától.

Mikor beléptem a szobába és meghallotta lépteimet, elvette arcáról a kendőt. Rá néztem és a szintelen, beesett, halott-halvány arcban megismertem az arcát annak a nőnek, kit szerettem!

Egy pillanatra e fölfedezés feletti iszony elszéditett, félig önkivületbe ejtett, a másik pillanatban már ott térdeltem lábai előtt. Karom átölelve tartotta őt, feje vállaimon nyugodott. Nem tudott se beszélni, se kiáltani, csöndesen reszketett, - ez volt minden.

Hallgattam. Egy szó sem jött ajkamra, egy könnycsep sem enyhité fájdalmamat. Magamhoz szoritottam és ő engedte. A gyermek, ki vajas kenyerét egy kis, kerek asztalkánál fogyasztgatá, bámulva nézett reánk. Lomhán multak a percek, mialatt a szobában egyetlen légy zümmögése okozott csak zajt.

Nem annyira a borzasztó helyzet teljes tudata, mint a hivatásommal járó kötelességérzet ijesztett föl végre. Láttam arcának halotthalvány szinén, éreztem üterének bágyadt, nyugtalan verésén, hogy közel volt az éhhalálhoz. Beszólitottam a fiut és elküldöttem a legközelebbi csapszékbe borért és kétszersültért.

- Hozd oly gyorsan, amint lehet, s több pénzt adok ezért neked, mint a mennyi egész életedben volt!

A fiu rám nézett, a pénz után kapott, melyet kezemben tartottam s elfutott oly gyorsan, a mint csak egy fiu futhat, miközben kiáltá:

Mikor épen az anyához fordultam, hogy az első vigasztaló szót mondjam neki, a gyermek kiáltása: "Olyan éhes vagyok, olyan éhes vagyok!" - visszatartott.

Még több ennivalót adtam neki és megcsókoltam, mire ő bámulva nézett reám.

- Uj papa vagy te? - kérdé a kis teremtés. A másik papám nem csókol meg soha.

Az anyára néztem. Szemeit behunyta, s halvány, sovány arcán csöndesen peregtek a könnyek. Megfogtam elaszott kezét és mondám:

Alig öt perc mulva megjött a fiu és az igért jutalmat megérdemelte. Mint az egyetlen, boldog lény e szobában, leült a földre a tüz elé és számlálta pénzét. Nehány kétszersült darabot mártottam a borba s ez némileg felelevenitette lankadó erejét, miközben ilyen elővigyázatos módon ételt adogattam neki. Egy idő mulva fölemelte fejét s bámész szemekkel nézett rám, melyek meginditóan hasonlitottak gyermekének szemeihez. Gyönge, gyöngéd pir vonult el arcán. Suttogó hangon, melyet csak ugy érthettem, hogy közvetlen közelében voltam, mondá az első szavakat hozzám.

Hallgatott, miközben látszott, hogy valamit vissza akar idézni emlékében. Végre megtalálta az elveszitett emléke fonalát s félénk kiváncsisággal nézett rám.

Lassan fölemeltem s nyomorult fekhelyéhez vezettem. A gyermek követett minket, s segitségemmel felkapaszkodott az ágyba, hogy anyjához simulhasson. A fiut kiküldöttem és megizentem a házfelügyelőnének, hogy az éjen a beteg mellett akarok maradni, hogy szemmel tarthassam állapota javulását. Elment, vigan zergetve a pénzt zsebében, hogy a megbizatást teljesitse. Hárman maradtunk a szobában.

Időről időre nyugtalan álomba esett, mi közben az órák lassan, lassan teltek, aztán ismét ijedten ébredett föl s vadul meredt rám, mintha idegen volna, a ki ágyánál ül. Reggel felé a táplálék, mit mindig gondosan addogáltam neki, megtette hatását, érverése javult s nyugodtabban kezdett aludni. Mikor a nap feljött, oly békésen aludt, mint a gyermek oldala mellett. Bátran hagyhattam a házfelügyelőné felügyelete alatt, mig a nap folyamában visszatérek.

A pénz hatalma ezt a lármás, szörnyeteg asszonyt szelid, figyelmes betegápolónévá varázsolta, ki annyira kivánt eleget tenni rendeleteimnek, hogy megkért, irjam le azokat, hogy annál pontosabban eljárhasson tisztében. Egy pillanatig még ott maradtam egyedül az alvó nő ágyánál s biztositottam századikszor is magamat, mielőtt elhagynám, hogy veszélyen kivül van az élete. Megtartani őt az életnek, hideg homlokát csöndesen megilletni ajkaimmal, ujra meg ujra a halovány arcra tekinteni, mely dacára minden változásnak, az én szememben még mindig szépnek tetszett, ez volt legédesebb jutalmam.

Csöndesen betettem magam után az ajtót s most mint ujra boldog ember, léptem ki a szabadba. Mily közel is fekszenek a boldogság és boldogtalanság forrásai az emberi életben! Oly közel van szivünkben a legragyogóbb napfény a legsötétebb felhőhöz, épen mint az égen.

Még elég idejekorán érkeztem haza, hogy két vagy három órát szentelhessek a nyugalomnak, amig anyámnál a szokásos reggeli látogatást meg kelle tennem. A különös mód, melylyel ez alkalommal fogadott, s mely nála egészen szokatlan volt, lehetetlen volt, hogy elkerülje figyelmemet.

Mikor tekinteteink először találkoztak, oly nyugtalanul és kérdőleg nézett rám, mintha valami kétség epesztené, melyet nem mert kimondani, s mikor szokás szerint állapota felől kérdezősködtem, nagy meglepetésemre oly türelmetlen választ adott, mintha haragudnék rám, hogy e tárgyat érintettem.

Megváltozott magaviseletét először annak tulajdonitottam, hogy távollétemet talán észrevette az éjjel s talán sejtette annak valódi okát.

Azonban a legtávolabbról se célozott Brandt asszonyra s egyetlen szava sem mutatta csak megközelitőleg sem, hogy megszomoritottam vagy megsértettem volna. Igy tehát csak az a magyarázat maradt fenn számomra, hogy valami fontos mondani valója van saját magára vagy rám vonatkozólag s előttem ismeretlen okból tartózkodik még közölni velem, miután nem látja a pillanatot még alkalmasnak arra.

Rendes beszélgetési tárgyunkhoz visszatérve, skóciai látogatásomat vettük elő, mely anyámnak mindig kedves themája volt. Természetesen megemlékeztünk Dunrosz kisasszonyról is, és itt ujra oly meglepetés várt reám, a melyre legkevésbé gondoltam.

- Ujra a zöld lobogóról beszélsz, mondá anyám, - melyet a szegény Dermody leánya készitett számodra, mikor még mind a ketten gyermekek voltatok. Valóban megőrizted ezt - mostanig?

- George, lehetséges volna, hogy épen ugy gondolkozol a zöld lobogó felől, mint a shetlandi fiatal hölgy? Hiszed, hogy annyi év leforgása után, ez a zöld lobogó fog egyesiteni Dermody Maryval?

- Bizonyára nem! Csak azért hordom magammal, hogy eleget tegyek a Dunrosz kisasszony kivánságának. Szabad volna azok után, a mennyivel az ő jóságának tartozom, ezt a csekély kérést megtagadnom?

- Ugy látszik, hogy Dunrosz kisasszony nagyon kedvező benyomást tett reád, mondá anyám.

- Ha nem volna gyógyithatatlan beteg, George, közelebbi érdeklődésemet is keltette volna fel, - akkor talán szivesen gondoltam volna arra, hogy Dunrosz kisasszony menyemmé legyen.

- Mit használ anyám, ha lehetetlenség felett töprengünk. A szomoru valóság mindennek véget vet.

Anyám egy pillanatig habozott, mielőtt a közelebbi kérdést fölvetette volna.

- Mindig el volt fátyolozva Dunrosz kiskisasszony jelenlétedben, ha a szoba világos volt?

- És egyedül csak azt hozta fel okul, hogy a világosság fájdalmat okoz neki, ha bőrét érinti?

- Anyám, a te szavaid ugy hangzanak, mintha kételkednél azoknak igazságában, amiket mondottam.

- Nem, George, én csak abban kételkedem, ha valjon ő a teljes igazságot mondta-e neked?

- Bocsáss meg kedves fiam, de én azt hiszem, hogy Dunrosz kisasszonynak sokkal mélyebb oka volt arcának elrejtésére, mint amit neked mondott.

Hallgattam. Még soha sem támadt föl bennem a gyanu, melyet e szavak keltettek. Elég lett volna, hogy orvosi könyvekben utána nézzek annak a beteges idegességnek, mely amaz állapothoz, melyet Dunrosz kisasszony leirt, egészen hasonló. Anyám sejtelme azonban kinos benyomást gyakorolt rám a legnagyobb mértékben. Anyám a legiszonyubb rémképeket gondolta ki s megszentségtelenité a legtisztább emlékeket Dunrosz kisasszony iránt. Hiába forditottuk másra a beszéd tárgyát, a fájdalmas hatás, mely erőt vett rajtam, sokkal erősebb volt, semhogy beszélgetéssel el lehessen enyésztetni. Lehetőleg kimentve magamat, elhagytam a szobát és siettem Brandt asszonyhoz, kinek társaságában véltem egyedül, helyrehozhatni magamat.

A házfelügyelőné a kapu előtt állott, mikor a házhoz értem. Amit kérdéseimre felelt, megerősitette legörvendetesebb várakozásaimat. A szegény albérlőné ugy nézett ki már, "mint más ember" és a gyermek épen a lépcsőn volt, hogy ott várja az "uj papa" visszaérkezését.

- Valamit mégis szeretnék mondani, uram, mielőtt fölmenne, - folytatá az asszony. Egyszerre több pénzt ne adjon neki, mint a mennyire szüksége van naponként. Ha fölösleget ad, minden valószinüség szerint eltünik semmirekellő férje után.

A magasabb és becsesebb érdekek közepette, melyek gondolataimat egészen elfoglalták, teljesen meg is feledkeztem volt Brandt ur hollétére gondolni.

Abban az időben adósság miatt nem ritkán élethossziglan való fogságot is mértek az illetőre. Nem kellett tehát attól tartanom, hogy látogatásomat megrövidithetné Brandt ur megjelenése.

Mikor a lépcsőn fölmentem, a gyermeket találtam legelől, ki egy széttépett bábuval várt engem a folyosón. Utközben egy lepényt vettem számára.

Mindjárt rám hagyta a bábura való gondot, s a lepénynyel beszaladott előttem a szobába, hol megérkezésemet e szavakkal jelentette anyjának:

Anyjának átlátszó arca elpirult egy pillanatra, majd ismét elhalványodott, midőn kezét felém nyujtotta. Vizsga szemekkel néztem rá s világosan fölfedezhettem rajta a gyógyulás örvendetes jelét. Nagy, szürke szemei ismét régi fényük csillámával pihentek rajtam. A kézbe, mely az utolsó éjjel oly hidegen feküdt kezemben, ismét visszaszállott az élet és melegség.

- Meghalt volna, mire a nap feljön, ha meg nem érkeztem volna? kérdém magamtól. Másodszor mentettem meg az életét? Oly jól esik ezt hinnem!

Mig észrevehettem volna, fejét kezemre hajtotta s gyöngéden megérintette ajkaival.

- Valóban nem vagyok háládatlan, suttogta, s még sem tudom, hogy mennyi hálával tartozom önnek.

- Mért nem csókolod meg? - kérdé a kedves kis teremtés, hosszu bámész tekintettel.

- Most ne többet tőlem! - mondá, miközben ismét visszanyerte önuralmát s hirtelen reám tekintett.

- E szerint tehát ismét megjelentem önnek, mint a vizesés melletti mulatóházban! - kiáltá. Ismét Skóciában történt ez?

Elbeszéltem mindent olyan pontosan, a mint csak lehetett, mindent, ahogy történt, csak egy pontról hallgattam a legmélyebben. Ugy beszéltem el neki, hogy egyedül a házigazda fogadott s hogy ott tartózkodásom alatt csak vele közlekedtem, leánya létezéséről nem emlitettem semmit.

Habozott, mialatt nagy, szürke szemeivel pontosan kifürkészni igyekezett vonásaimat.

- Nem örömest beszélek erről, - mondá, és mégis nem szabad e pontban semmit eltitkolnom ön előtt. Mindent értek, amit nekem mondott, egyet kivéve. Nekem, valószinütlennek tetszik, hogy abban a shetlandi házban csak egy öreg férfinak lett volna a társaságában.

E felelet alapjában nem lepett meg, de arra ösztökélt, hogy jól fontolóra vegyem a dolgot, mielőtt tovább beszélnék. A korább történetekből tudtam, hogy távollétem alatt látott engem vagy álmában vagy magánkivüli állapotban. Látta volna Dunrosz kisasszonyt is, az én hü barátnőmet, shetlandi tartózkodásom alatt?

Rajtam volt most a sor, hogy őszinte kérdésemmel tartózkodás nélkül belevonjam-e bizalmamba vagy nem.

- Nem, valóban nem tévedek, kezdém, ha föltételezem, hogy ön álmodott rólam, mig Shetlandban valék, amint épen egykor pertshirei házamban álmodott?

- Igaza van, felelé. Ez alkalommal este felé történt. Aludtam vagy elvesztettem az öntudatomat, nem tudom bizonyosan és ön megjelent nekem egy álomban vagy vizióban.

- Először azon a hidon láttam Skóciában, épen azon a helyen, a hol önnel este találkoztam, midőn életemet megmentette. Egy idő mulva eltünt a folyam és a vidék és azokban ön is eltünt a sötétségben. Vártam egy kevés ideig - akkor a sötétség eloszlott egészen. Ugy tetszett, mintha csillagfényben állanék egy ablak előtt; mögöttem egy tó feküdt, előttem elsötétitett szoba. Betekintettem a szobába és a fényben megismertem önt.

- Annyit tudok, hogy a hónap elején volt. Azok a borzasztó események, melyek azóta e nyomorba juttattak, még akkor nem történtek volt meg, - és mégis, mikor ott megpillantottam önt, sejtém, hogy szomoru sorsnak nézek elébe. Az érzet, hogy egyedül az ön hatalmában áll rajtam segiteni, épen ugy uralkodott rajtam, mint a skóciai álmomban. Pontosan tettem akkor a mit tettem. Kezemet az ön mellére tettem, és mondtam: "Gondolj rám. Jer hozzám", - magam irtam - -

Egész bensejében összerázkodott, mintha hirtelen félelem szállotta volna meg. Aggódva a következményekért, a miket egy heves fölindulás okozhatna rá nézve, abban akartam hagyni, hogy e tárgyról ne beszélgessünk többet e napon.

- Ne, mégse - felelt határozottan. Azzal, hogy időt akar engedni, nem nyer semmit. Ez álom borzasztó emléket hagyott hátra bennem. Azt hiszem, hogy egész életemben reszketni fogok, ha arra gondolok, amit a sötét szobában ön mellett láttam.

Ujra elhallgatott. A fekete fátyollal eltakart alakról akart beszélni? Azt akarta nekem lerajzolni, hogy milyennek látta Dunrosz kisasszonyt?

- Feleljen csak először egy kérdésre, - folytatá. - Helyes volt mindaz, amit eddig mondottam? Sötét szobában volt, amikor látott engem?

Azok után, amiket épen most hallottam, hasztalan lett volna tovább titkolóznom.

A mig beszéltem, láttam arcán, hogy az iszonyu emlék, melyet az imént emlitett, ujra megborzongatta. Bármily nehéz volt megtartanom álláspontomat, mindazonáltal elhatároztam, egy szót se bocsátok ki ajkamon, hogy valaha barátnémnak még gyanuja is támadhatna erre nézve.

- Igen. Hosszu fekete fátyolt viselt, mely feje és arca fölött függött s hosszan lecsüngött testén.

- Már most értem, miért titkolta el, hogy e nyomorult nővel egy házban élt, mondá. Ezt jóakaratból teszi, mint általában mindent, amit értem tesz, de hasztalan. Álmamban mindent olyan pontosan láttam, amint a valóságban van, és meg is pillantottam az iszonyu arcot!

- S még se ért engem? kérdé, rettenetesen csodálkozva. Világosabban kell még beszélnem? Észrevette, hogy én irtam, a mikor megjelenésemet látta?

- Észre. Egy levélre irt, melyet az a hölgy helyettem akart megirni. Később láttam a szavakat is, melyeket leirt és épen e szavak vezettek az utolsó éjjel ide: "Hónap végén a Szent Pál templom árnyékában."

- Elvette az iróabroszt, melyen a levél és a toll feküdt s a mig irt, a nő vállára támasztotta azt.

- Nem láttam, hogy észrevette volna, - feleltem, mert mozdulatlanul maradt a szobában.

- Nekem másként mutatta álmam. Az én álmam szériát magasra emelte kezét, persze nem azt a kezét, mely önhöz legközelebb volt, hanem amelyik felőlem volt. Mikor fölvettem az iróabroszt, fölemelte kezét és visszatolva arcáról a fátyolt - mindent világosabban láthattam, mint ön. Csak egy pillanatig lehetett látnom, amit a fátyol rejtett. Hallgassunk erről. Az iszonyu látványtól vissza kellett volna önnek is borzadni a valóságban, épen mint nekem álmamban. Önnek is mint nekem, e kérdést kellett fölvetni: hát nincs egy könyörületes sziv, mely e félelmetes teremtésnek mérget adjon, hogy résztvevőleg sirba temesse?

E szavaknál hirtelen megállott. Az én nyelvem megtagadta a szolgálatot, vonásaim beszédesebbek voltak, mint ajkaim. Mikor látta iszonyodásomat, sejtette a valót.

- Jóságos isten! - kiálta. - Ön nem látta őt! Ön előtt fátyol alá rejtette arcát. Ah, miért vezetett e tárgyra engem, mért kelle erről beszélnem! Soha sem akarom ezt többé emliteni. Nézze csak, aggodalomba ejtjük a gyermeket! Jer ide kicsikém, és ne félj. Jer és hozd ide lepényedet. Te most háziasszony vagy, nagy ebédet adsz és mi mind a ketten barátaid, kiket meghivtál az ebédre; a bábu a te kis szobalányod, ki evés után bejön s gyümölcsöt és desszertet kap.

Igy kezdett gyermekével mindenféle játékba, abban a reményben, hogy ez által elfeledteti velem a fájdalmat, melyet okozott.

Mikor némileg vissza zökkentem a rendes kerékvágásba, minden lehetőt elkövettem, hogy iparkodásában segitségére legyek. Nyugodt föltevéssel mondtam magamnak, hogy talán csalódott, önmagát ámitja, mikor a borzasztó képet melyet viziójában látott, most maga előtt vélte létezni. Lehetetlen volt, ha Dunrosz kisasszony iránt általában méltányos és igazságos akartam lenni, hogy egyszerre egy álom tanuskodására megengedjem gyökerezni magamban a meggyőződést az ő idomtalanságáról s mégis azok után, amiket hallottam, szivemben bizonyos kétség maradott vissza.

A gyermek helyes ösztöne nemsokára felfedezte, hogy anyja és én rossz játszótársak vagyunk, kik nem szentelik magukat egész lélekkel a játéknak. Unalmas vendégeit mentegetődzés nélkül a faképnél hagyta és bábujával visszament a folyosóra az ajtó elé, ahol találtam volt s ahol a legszivesebben játszott el. Sem nekem, sem anyjának nem sikerült semmiféle rábeszélési müvészettel vissza csalogatni. Egyedül magunkra maradtunk s most már tanácstalanul ültünk egymással szemben, mialatt a tiltott théma Dunrosz kisasszonyról köztünk állott.

Brandt asszony, ki a pillanatnyi bizonytalanságot és zavart egész nagyságában érezte, szólalt meg először:

- Ön még semmit se beszélt magáról, kezdé. Boldogan folyt élete első találkozásunk óta?

- Ne mondja ezt! - szólt kérő tekintettel. Ne röviditse meg lehetetlenségről való beszéddel azt az örömet, melyet együttlétünk szerez nekem. Elmondjam a történetét annak, hogy jutottunk e nyomorba gyermekemmel?

Inkább magam emlitettem meg Brandt nevét, semhogy azt az ő ajkáról halljam.

- Nekem azt mondották, hogy Brandt ur az adósok börtönében van, mondám. S hogy segélytelenül magára hagyta önt, arról a mult éjjel magam győződtem meg.

- A mi kevés pénz volt nála, midőn letartóztatták, visszahagyta nekem, - mondá szomoruan. Kegyetlen hitelezői inkább okolhatók azért a nyomorért, mely meglepett.

- Tartózkodóbban kellett volna róla beszélnem, - mondám keserüen. - Meg kellett volna gondolnom, hogy a nők mindent megbocsátnak egy férfinak, a kit szeretnek, bármily veszedelembe is juttatta.

Kezét szájam elé tartotta és hallgatást parancsolt, mielőtt tovább folytathattam volna.

- Hogy beszélhet ilyen kegyetlenül nekem? - kérdé. Jól tudja, miután, szégyenemre legyen mondva, magam megvallottam önnek utolsó találkozásunkkor, hogy titokban egész szivem az öné. Minő "veszedelem"-ről beszél tehát? Veszedelemnek gondolja, hogy Brandt nőül vett, midőn törvényes felesége élt és él ma is? Azt hiszi, el tudom valaha feledni életem legfélelmetesebb szerencsétlenségét, azt, hogy nem lehetek méltó önhöz? Jóllehet, isten látja lelkemet, ártatlan vagyok abban, hogy nem vagyok törvényes felesége neki, mitse változtat ez a tényálláson - és azon, hogy az én kedves kicsikém, a ki ott künn játszik bábujával, gyermekem. És tudva mindezt, még arról akar beszélni, hogy nője legyek!

- A gyermek elfogad második atyjának, - mondám. Ha ön is oly kevéssé volna büszke, mint gyermeke, mindkettőnkre nézve jobb volna.

- Büszke! - ismétlé. - Az én helyzetemben büszke? Egy gyámoltalan asszony, kinek állitólagos férje az adósok börtönében ül? Ha azt mondja ön, hogy még nem sülyedtem olyan mélyre, hogy elfeledjem, a mi hálával önnek tartozom, ez olyan bók lenne, mely az igazság némi látszatával is birna. Nőül menjek önhöz, hogy födelem és táplálékom legyen? Azért menjek nőül önhöz, mert gyermekem atyjához semmi törvényes kötelék nem füz? Ez a jog még is fenn marad számomra, bármily kegyetlenül is járt el ő velem szemben. Dacára roszaságának, nem hagyott el, hanem csak elszakitották tőlem. Lehetséges, hogy ön, a ki egyetlen barátom e világon, oly háladatlannak tartson engem, hogy nője legyek, hogy rá vegyem magam e lépésre? Annak a nőnek az én helyzetemben nem lenne szive, ha az ön becsült állását a világban és barátjainak szeretetét megrontaná. A legnyomorultabb koldusasszony az utcán, visszarettenne e lépéstől. Ah, mit gondolnak a férfiak? Hogy beszélhet erről velem?

Elgondolkoztam és nem beszéltem többet erről. Minden szava növelte csodálkozásomat e nő iránt, kit szerettem és elvesztettem. Mi maradhatott fenn számomra - még? Csak az az egy, ha fogadást teszek, hogy neki áldozom egész életemet.

Bármily keserüen gyülöltem is a férfit, ki köztünk állott, oly nagy volt szerelmem iránta, hogy elég erősnek éreztem magamat, mindent megtenni érette. Reménytelen csalódás volt! Igen, sem tagadni, sem menteni nem akarom magamat, reménytelen csalódás volt ez!

- Ön megbocsát nekem, - mondám, engedje meg tehát azt is, hogy érdemesítsem magamat bocsánatára. Már az is boldogság nekem, ha egyedüli barátja lehetek, mondja meg hát tartózkodás nélkül, mik a tervei jövőre nézve és miként segithetek önön.

- Fejezze be a jó müvet, melyet elkezdett, mondá hálától eltelten. Segitsen rajtam, hogy visszanyerjem egészségemet. Hozza helyre legalább annyira, hogy az orvos, kinek véleményét kikérem, képesnek tartson arra, hogy még egy évet éljek.

- Orvosi vélemény az ön életképességéről? - ismétlém. Hogy értsem azt?

- Hogy magyarázhatnám meg a nélkül önnek, hogy ismét ne kelljen beszélnem Brandt urról.

- Azt érti ez alatt, hogy a Brandt adósságairól akar beszélni? - kérdém. Mért habozik akkor? Tudja, hogy mindent meg akarok tenni, csak önt megszabaditsam az anyagi gondoktól.

- Ah! azt hiszi, megengedném, hogy Brandt öntől pénzt fogadjon el? kérdé. Hogy akarhatnám azt én, ki annyi köszönettel tartozom önnek? Nem, soha! Megmondom önnek a teljes valót. Valóban sürgősen kivánatos, hogy ő kiszabaduljon a fogságból. Ki kell tehát elégitenie a hitelezőket s már ki is gondolt egy módot, a mint az én segitségemmel lehetséges lesz az.

Kevés idővel ezelőtt fényes ajánlatot kapott egy gazdag rokonától egy jelentékeny állásra nézve. Szerencsétlenségére visszajött ide, hogy szerencséjéről értesitsen engem, s ugyanazon napon letartóztatták adósságai miatt. Rokona megigérte, hogy helyét bizonyos ideig fenntartja számára és még nem telt el az az idő, melyet meghatározott. Ha hitelezőinek adóssága egy részét kifizetheti, szabadon eresztik s ugy reméli megkapni ezt a pénzt, hogy én biztositom az életemet valamelyik intézetnél.

Tehát az életét biztositani! E kevés szavakból világosan látható volt a helyzet!

A törvény szemében egyedül álló nő volt, nagykoru s minden látszat szerint teljesen ura saját magának. Mi állott utjában, ha biztositani akarta életét s ki gondolt azzal, hogy a biztositás azért történik, mert az ő halálára számitanak, hogy ez a biztositás különös érdekében áll valakinek. Azok után, a miket Brandt urról tudtam és miután mindenre képesnek tartottam, már tisztán gondolatára is reszkettem, hogy mi történt volna, ha később találtam volna fel őt. Szerencsére az egyetlen biztos mód, melylyel megmenthettem, értem az alatt az én kedvező helyzetemet, - teljesen birtokomban volt. Egy óra mulva átadhattam a fickónak az összeget, mire szüksége volt, s ő pedig az az ember volt, ki ajánlatomat azzal a könnyüséggel fogadta el, melylyel én tettem azt.

- Ugy látszik, hogy önnek nem tetszik a mi tervünk, mondá látható zavarral, midőn látta, hogy szavai minő benyomást tettek reám. - Ugy tetszik, hogy szerencsétlen módon másodszor sértettem meg és izgattam föl, a nélkül hogy akartam volna.

- Tévedni tetszik, - feleltem. Csak azt kétlem, hogy a terv, melynek kivitelével Brandt urat kisegiteni reméli pénzzavaraiból, oly nagyon egyszerü volna, a mint gondolja. Meggondolta, hogy még abba is sok idő telhetik belé, mig sikerül megszerezni az életbiztositásra szükséges összeget?

- Megengedi, hogy közöljem majd önnel ügyvédem tanácsát? Megbizható és tapasztalt emberek ezek, s bizonyára csak hasznára lesznek önnek.

Bármily előrevigyázólag fejeztem ki magamat, gyöngéd, finom érzéke gyanut meritett abból.

- Ha megigéri nekem, hogy soha sem fogja felajánlani, hogy Brandt számára pénzt kölcsönöz, akkor segitségét köszönettel elfogadom.

Ezt őszintén megigérhettem. Egyetlen reményem, hogy megszabadithassam őt, abban volt még, hogy egészen tájékozatlanul hagyom azon az uton, melyen most megindulni gondoltam. Fölkeltem, hogy távozzak, miután elhatározásom uj erőt adott. Figyelmeztettem arra, hogy minél elébb szerzek tájékozást a dolgok felől, annál hamarabb megszabadulunk a kétségek- és nehézségektől.

- Csókoljon meg, mielőtt elmenne, - suttogta, - s ne aggódjék az én könnyeim miatt. Most ujra boldog vagyok egészen. Az ön jósága csak ujabb erőt adott nekem.

Öntudatlan gyöngédséggel szoritottam szivemhez egy utolsó öleléssel. Épenséggel nem csodálkoztam e helyzet fölött, melybe most jutottam, hogy ugy mondjam, az én igéző szózatom volt ez. Ha méltatlan vetélytársam az én közvetitésemmel visszanyeri szabadságát, alávethetném-e magamat a lealacsonyitó kényszerüségnek, hogy az ő jelenlétében lássam "őt", hogy az ő jelenlétében beszéljek vele? Az önfeláldozás e módja alul állott volna méltóságomon, ezt nem ismertem.

"Utolszor!" gondolám, midőn még egy pillanatig karjaimban tartottam, - "utolszor!"

A gyermek kitárt karokkal futott velem szembe, mikor a folyosóra kiléptem. Férfiasságomat megőriztem, midőn az anyától elváltam, de midőn a gyermek ártatlan arcocskája gyöngéden az enyémhez simult, elhagyott férfias erőm. Nem volt egy szavam, némán tettem le a földre s a lépcsők alatt várakoztam addig, mig képes voltam arra, hogy kimehessek a világ elé.

A földszinti folyósóra érve, egy pillanatra magamhoz hivattam a házfelügyelőnét. Még tudnom kellett, hogy melyik fogházban van Brandt ur s egyedül pedig e nőhöz intézhettem e kérdést.

Miután az asszony megfelelt kérdésemre, az ő piszkos modorával tudakolni kezdette azt is, hogy minő okok vezetnek engem arra, hogy fölkeressem Brandt urat.

- Az a pénz, mit ott fenn hagyott, már is eltünt az ő telhetetlen zsebében? - kérdé. Ha olyan gazdag volnék mint ön, magam se bánnám, de külömben az ön helyében nem is közelitenék felé.

Valóban hasznot huztam mégis az asszony durva figyelmeztetéséből, - uj gondolatom támadott! A mig ő beszélt, elgondoltam magamban, sőt egészen világosan állott is előttem, hogy teljesen fölösleges annyira lealacsonyitanom magamat, hogy személyesen érintkezzem Brandttal a börtönben. Csak most láttam be, midőn magammal beszéltem, hogy jogi képviselőim a legalkalmasabb közvetitők ez ügyben, s ebből rám nézve még az az előny is van, hogy maga Brandt fogja elhallgatni azt, a mit tettem.

Azonnal elindultam ügyvédeimhez. A legidősebb, a ki családomnak kipróbált barátja és tanácsadója volt, fogadott először.

Megbizásom természetesen, bámulatba ejtette őt. Fölhatalmaztam, hogy elégitse ki a fogoly hitelezőit, a nélkül hogy megnevezne engem, s a visszafizetésre nézve csupán neve aláirását fogadja el Brandt urnak.

- Azt hittem, hogy a legkülönfélébb módokkal leszek megbizva, melyekkel egy gentleman kidobhatja pénzét, jegyzé meg az öreg ur. Szerencsét kivánok hozzá, Germaine ur, ön egy egészen uj módját találta fel, hogyan kell megüriteni az erszényt. Ujságot alapitani, szinházat bérelni, versenyparipákat tartani, ez mind nagyon alkalmas eszköz arra, hogy az ember megszabaduljon pénzétől, de hogy Brandt ur adósságait kifizesse, ebben az egyben be kell adnia a kulcsot.

A szolga, ki ajtómat kinyitotta, üzenetet hozott anyámtól. A lehető leggyorsabban beszélni kivánt velem.

- Nos, George, - mondá, a nélkül, hogy egy szóval is előkészitett volna arra, a mi következik. Hogy hagytad Brandt asszonyt?

- Kedves fiam? Elárulta nekem ezt arcod. Én ne tudnám, hogyan nézesz ki és beszélsz, ha Brandt asszony van az eszedben? Ülj le mellém. Nem tudom miért, de ma reggel nem tudtam rá venni magamat, hogy megmondjak neked valamit, hiányzott hozzá a bátorságom. Most már összeszedtem magamat és kimondhatom, a mi szivemen fekszik. Te még mindig szereted Brandt asszonyt, fiam! Beleegyezésemet adom hozzá, vedd nőül!

Ezek voltak szavai! Alig egy óra előtt hallottam Brandt asszonynak saját szájából, hogy házasságunk lehetetlen. Egy félóra sem telt el azóta, hogy rendelkeztem annak a férfinak a kiszabaditására nézve, a ki nagy akadály volt a mi házasságunkban. S anyám mit se sejtve, épen ezt az időt választotta ki, hogy beleegyezését közölje velem.

Látom, hogy meglepnek szavaim, - folytatá. Ki fogom fejteni okaimat oly világosan, a mennyire csak lehet. Nem volnék hü az igazsághoz, George, ha azt akarnám mondani neked, hogy azok a nehézségek, melyek e nővel való házassággal szemben állanak, rám nézve se léteznének többé. Gondolkozásmódom csak annyiban változott, a mennyiben a te boldogságodért kész vagyok minden előitéletet félre tenni. Öreg asszony vagyok már, kedves fiam. A természet törvényei szerint nem maradhatok sokáig veled. Kit hagyjak pedig magam után, hogy rólad gondoskodjék, téged szeressen, mint én, ha elmegyek tőled? Nem tudok senkit Brandt asszonyon kivül. A te boldogságod az én legfőbb gondom s a nő, kit szeretsz, bármily irtózatosan is tévedett, jobb sorsot érdemel. Vedd nőül őt.

Nem mertem beszélni. Anyám lábaihoz térdeltem s fejemet ölébe rejtém, mintha ismét gyermek lettem volna.

- Térj magadhoz, George, s jer vissza ismét, ha elég nyugodtnak érzed magadat, hogy megbeszéljük a jövőt.

Magasra emelte fejemet és megcsókolt. Mikor fölállottam, hogy elhagyjam, azokban az öreg, jóságos szemekben, melyek oly gyöngéden tekintettek reám bizonyos valami oly hirtelen félelemmel töltött el, mely élesen és metszőleg járta át testemet, mint egy késszurás.

A kapus egy hires orvos nevét mondotta, ki akkor egyike volt a legelsőknek szakmájában. Azonnal vettem a kalapomat és mentem hozzá.

Épen akkor tért volt vissza látogatásaiból. Névjegyemet átadták neki, mire ő mindjárt bevezettetett társalgó szobájába.

- Ön ma korán meglátogatta anyámat, - mondám. - Aggasztónak találja betegségét és nem árulhatja el előtte? Mondja meg nekem az istenért, mindenre el vagyok készülve.

- Az ön anyjának semmi szüksége sincs arra, hogy előkészitsék, teljes tudatával bir aggasztó egészségi állapotának. Engem azért hivatott, hogy megerősitsem saját nézetét. Nem titkolhattam el, s nem is volt szabad, hogy életereje hanyatlóban van. Szelidebb éghajlat alatt még tovább viheti néhány hónappal, mint a londoni levegőn. Ez mindössze, amit mondhatok. Az ő korában napjai meg vannak számlálva.

Időt engedett nekem, hogy némileg magamhoz térjek, s akkor közölte velem gazdag tapasztalatát, utasitásait. Leirtam a szükséges rendeleteket, a melyek szerint most anyám élete, e legdrágább kincs felett őrködnöm kelle.

- Még csak egy szót engedjen megjegyeznem, - mondá, mielőtt eltávoznék. Az ön anyjának különös gondja volt arra, hogy ön semmit meg ne tudjon az ő aggasztó egészségi állapota felől. Az ő egyetlen gondja, hogy boldognak lássa önt. Ha megtudja, hogy meglátogatott engem, nem állok jót a következményekért. Ne emlitsen előtte lehetőleg semmi komolyabb okot, a mért elutazzanak Londonból, s bár mint fájjon belül, mutasson mindig jó kedvet.

Még azon este keresni kezdettem a szükséges ürügyet s meg is találtam könnyen. Csak annyit kellett közölnöm anyámmal, hogy Brandt asszony elutasitotta házassági ajánlatomat és ez elég ok volt arra, hogy minél gyorsabban elhagyjuk Londont.

Egyidejüleg irtam Brandt asszonynak s közöltem vele a szomoru eseményt, mely hirtelen elutazásra kényszeritett; arról is értesitettem őt, hogy azért nem fog többé szükséget szenvedni, élete biztositva lesz.

"Ügyvédeim" - igy irtam én - "elvállalták Brandt ur ügyeinek azonnal való rendezését. Néhány óra mulva szabad fog lenni s akkor elfogadhatja az állást, melyet neki fölajánlottak".

Levelem utolsó soraiban biztositottam változhatatlan szerelmemről s megkértem, hogy irjon nekem, mielőtt Angliát elhagynám.

Ezzel minden meg volt téve. Csodálatosképen életem e szomoru szakában valóban nem éreztem valami érzékeny fájdalmat. Ugy a testi, mint a lelki szenvedésnek meg van a maga határa. Állapotomat, melyben a gondok megsokasult terhe alatt éreztem magamat, azon ember érzéséhez hasonlithatom, kinek érzékei egészen eltompultak.

Három nappal azután, hogy anyámmal Torquayba megérkeztünk, válasz jött Brandt asszonytól levelemre. Bevezetésül értesitett, hogy Brandt urat szabadon eresztették, de oly körülmények folytán, melyek őt aggályos sejtelemmel töltötték el, hogy részemről nagy áldozat hozatott, melyet én most nem akartam beismerni.

Akkor fölötte csodálatosnak tetszett nekem, hogy e sorok, midőn először olvastam, ismét a Dermody asszony jövendőléseire emlékeztettek. Az előre megjósolt, rokonszenves kötelékek, melyeknek Maryhoz kellett volna csatolniok, csakugyan le is kötöttek most, de egy idegen nőhöz, kit véletlenül egy későbbi időkorban ismertem meg! S még sem hatoltam tovább, midőn egyszer már gondolataim ez irányt vették? Egy lépéssel se vittek elébb?

Az én nehézkes felfogási képességem volt az oka ennek? Valaki más fölfedezte volna az én helyemben, a mi előttem még elrejtve maradott?

Visszatekintek az események láncolatán, melyek elbeszélésemen keresztül huzódnak, s kérdem magamat, hogy miben lehetne rám vagy bárki másra nézve is a gyermek Dermody Mary és a nő között, kit én Brandt asszonynak ismertem, hasonlóságot, valami közös vonást találni? Maradt meg még valami vonásainkban a mi a skót folyamnál történt találkozásunk alkalmával, gyermekkori kinézésünkre emlékeztetett volna?

Időközben a fiuból és leánykából férfi és asszony lett és semmi külső jel el nem árulta, hogy mi a régebbi időből való George és Mary vagyunk. Valamint a kinézésünk megváltozott, épen ugy a nevünk is. Az övét törvénytelen házassága, az enyémet gyámatyám végrendelete változtatta meg. Az ő keresztneve a legközönségesebb női nevek közé tartozott, s az enyim is távol állott attól, hogy a válogatottabb férfinevek közé tartozzék.

Ha most a különböző alkalmakat tekintjük, midőn egymást láttuk, ezek közül egy sem volt alkalmas arra, hogy felismerhessük egymást, a mint az nyugodt társalgásban megtörténhetett volna. Különben is mindössze csak négyszer találkoztunk, egyszer a hidon, azután Edinbourgban és kétszer Londonban. A pillanat uralkodó gondjai és érdekei mindannyiszor igénybe vették gondolataimat, ugy szintén az övéit is és befolyásolták. Mikor engedtek az események, melyek összehoztak minket, elég nyugalmat és időt, hogy kényelmesen visszapillantsunk életünkre s a jelent nyugodtan összehasonlitsuk gyermekkori emlékeinkkel?

Az események folyama kezdettől fogva végig mindig, de mindig messzebb-messzebb vittek minden eredménytől, mely csak sejtelmére is vezethetett volna az igazságnak. Mikor Angliából való elutazásakor irt nekem és midőn én levelét olvastam, mind a ketten csak elhihettük, hogy a folyamnál láttuk egymást először és hogy most életutaink elváltak egymástól és örökre el is leszünk szakitva.

Most mikor érettebb tapasztalatom fényénél ujra olvasom bucsulevelét, csak most látom, hogy Dermody asszony hitét a kötelék tisztaságára nézve, mely rokonlelkeinket összekötötte, az eredmény mennyire igazolta.

Csak ha az én ismeretlen Marym el volt válva Brandttól, vagy más szavakkal, csak ha tiszta szellem volt, eshetett meg, hogy jótékony hatását érezte az ő életére való befolyásomnak, és hogy szellem megjelenése mindig az ő látható és teljesen hasonló alakjában közlekedett velem. És én részemről, hol álmodtam róla, ha nem Skóciában és hol éreztem éber állapotban jelenlétének titokteljes sejtelmét, ha nem a shetlandi szigeten?

Mindig tehát csak akkor, ha szivem előtte és mások előtt a legbensőbben elzárkózott, s ha lelkem a legszabadabb volt a keserü kétségektől és az önző törekvésektől, melyek lealacsonyitják bennünk az istenséget. Ekkor és csak ekkor volt tökéletes iránta való rokonszenvem, mely megközelithetlenül az élet eshetőségei és változásaitól, puhatolódzások s vizsgálódásoktól, hü marad.

Egyetlen vigaszomat a Brandt asszonynyal való házassághoz füzött reményeim teljes megsemmisülése közt, abban találtam, hogy magamat egy szent kötelességnek szentelhetém: hiven ápolni anyámat élete utolsó napjaiban.

Én rajtam mindig meglátszott a nyugodalmas életmód és szelid levegő felelevenitő befolyása. Fájdalom, az anyám egészségi állapotában csak fölületes volt a javulás, tudtam és láttam én ezt nagyon jól, s számomra nem volt más vigasztaló, mint hogy őt szenvedéstől és bánattól szabadnak lássam fia közelében. A nap és az éj ama óráin kivül, melyeket a nyugalomnak kellett szentelni, soha el nem távoztam mellőle. Még ez óráig bensőséggel, oly édesen gondolok vissza az órákra, melyeket együtt töltöttünk a napsugaras tengerparton, - hol könyveket olvastam fel neki, vagy kártyáztunk, majd jelentéktelen dolgokról elcsevegtünk, - a mint nem semmi más emlékeimre. Ezek az én elmulhatatlan ereklyéim; életem e napjaira a legörömestebb fogok visszaemlékezni mind addig az óráig, mig a halálnak mindent elbontó árnyéka nem borul én rám is.

Gondolataim, melyek a magános órákban legtöbbnyire a mult személyeivel és eseményeivel foglalkoztak, számtalanszor vándoroltak Dunrosz kisasszonyhoz és a shetlandi szigethez vissza. A borzalom semmiféle érzete nem kisérté többé sulyos kétségeimet a felől, amit a fekete fátyol valósággal elrejthetett előlem, ha most visszagondoltam arra. Minél határozottabban kapcsolódtak össze Dunrosz kisasszonyra való visszaemlékezéseim egy kimondhatatlan testi szörny elképzésével, annál magasabbra emelkedett becsülésemben e nő nemes természete.

Mióta Shetlandot elhagytam, első izben szállott meg a kisértés, hogy atyjának tett igéretemhez hütlen legyek. Ha ujra visszagondoltam az utolsó éjen lopott csókra, ha eszembe jutott, hogy miként intett gyöngéd, fehér kezével végső istenhozzádot a sötét függönyök mögül, és ha e képekhez hozzá füztem azt, mit anyám sejtett és Brandt asszony álmában látott, ujra feléledt vágyam, hogy Dunrosz kisasszonyt valami uton-módon biztositsam arról, hogy emlékemben és szivemben még mindig változatlanul áll az ő helye, erősebben, semhogy emberi erő kitörülhetné onnan.

Becsületszavamat adtam volt, hogy sem irni nem fogok, sem a shetlandi szigetre nem megyek. Napról napra felujult bennem most a kérdés: hogy léphetnék valamiképen titokban összeköttetésbe vele. Csak egy intésre lett volna szükségem, hogy utra keljek és a sors iróniája ugy kivánta, hogy épen anyám legyen az, kitől ez intést kapjam.

Időről időre még mindig beszélgettünk Brandt asszonyról. Anyám teljesen meggyőződött, miután valahányszor ismerőseinkkel Torquayban összejöttünk, szemmel tartott, - hogy más asszony, bármilyen szép és igéző legyen is, szivemben be nem veheti azt a tért, melyet az a nő tartott elfoglalva, kit elvesztettem. Minthogy ezen az uton rám nézve nem látott boldogságot, nem akarta feladni azt a gondolatot, hogy Brandt asszonynyal összeházasitson. Anyám oda nyilatkozott, hogy ha egy nő bevallotta szerelmét egy férfinak, csakis ettől a férfitól függ, hogy dacára a legnagyobb akadályoknak feleségül vegye őt. Miután ebbeli nézetét ismételten kifejtette, egy napon a következő szavakat mondotta:

- Egy dolog zavarja boldogságomat itteni tartózkodásom alatt, George. Én vagyok az akadály a Brandt asszonynyal való viszonyodban.

- Feleded, hogy elhagyta Angliát, - mondám, - a nélkül, hogy közölte volna velem, hol található meg.

- Csak ne volnék én most teher neked, kedves fiam, nemsokára feltalálnád őt. De miért nem tudsz legalább irni neki a jelenlegi körülmények között? Félre ne érts engem, George! Ha csak a legkisebb reményem volna, hogy el tudot feledni, ha látnám, hogy valamelyik e bájos nők közül, kiket itt ismerünk, érdekel téged, azt mondanám, hogy soha többé nem fogunk Brandt asszonyra gondolni, sem beszélni róla.

De a te szived, kedves fiam, eddig még minden más nő előtt zárva volt. Légy tehát a magad módja szerint boldog s engedd, hogy annak lássalak, mielőtt meghalnék. Az a nyomorult ember, kinek e szegény teremtés életét áldozza, később vagy korább rosszul fog bánni vele és akkor ismét hozzád fog fordulni. Erősitsd meg benne tehát azt a hitet, hogy veszteségét nyugodtan elviseled. Minél határozottabban lépsz föl az ő véleményével szemben, annál inkább fog szeretni és tisztelni téged. Ez a nők jellemvonása. Irj neki először és küldj valami csekély ajándékot. Ujabban az volt a szándékod, hogy el fogsz vinni ama fiatal müvésznek a mütermébe, ki nem rég itt hagyta a névjegyét. Ugy hallom, hogy csodaszép miniatür-képeket fest. Mért nem akarod elküldeni képedet Brandt asszonynak?

Olyan jó gondolat volt ez, melyet én hasztalan kerestem volna! Ha a kép egészen fölösleges is volt, hogy ügyemet képviselje Brandt asszonynál, de a legkedvezőbb eszköz volt arra nézve, hogy Dunrosz kisasszonynyal érintkezzem anélkül, hogy megszegném a tett igéretet, melyet atyja kivánt meg tőlem. Anélkül, hogy egy szót is irnék neki vagy üzennék, ezen az uton megmondhatám neki, hogy mennyire hálásan gondolok rá s szomoru magános életének legkeserübb pillanataiban emlékemet barátságosan ébresztheté föl ez benne.

Még az nap elmentem egyedül a müvészhez. Azokban az órákban, melyeket anyám szobájában töltött, én a müvész előtt ültem, mig a kép elkészült. Egyszerü, arany medaillonba foglaltattam lánccal és átadtam azonnal ajándékomat az egyet lénynek, kiről biztos voltam, hogy rendeltetési helyére fogja juttatni. Ez az én öreg barátom volt, kit elbeszélésemben sir James néven emlitettem, és aki engem az állami hajón Shetlandba vitt volt.

Nem volt szükség semmi tartózkodásra, midőn a szükséges magyarázatokat megirtam neki, mert visszautazásunk alkalmával többször bizalmasan beszélgettünk vele Dunrosz kisasszonyról. Sir James az ő szomoru történetét már a lerwicki kikötőben lakó orvostól hallotta, aki neki barátja volt az egyetemről. Erre az urra kértem, hogy bizza ajándékomat és nem haboztam kimondani ez alkalommal a fekete fátyol takarta titok felől táplált kétségeimet. Természetesen lehetetlen volt előre megmondani, hogy az orvos e kétséget eloszlathatá-e. Csak annyit engedhettem meg magamnak, hogy egy szokásos kérdezősködéssel a Dunrosz kisasszony állapota után, elővigyázatosan erre tereljem figyelmét.

Ama hosszadalmas összeköttetés folytán, a mint csak abban az időben lehetett lehetséges, sir James feleletére, nem mint most napok, hanem hetekig kellett várni. Az ő levele e mellett még rendkivül későn is érkezett meg. Ezért-e vagy más megmagyarázhatatlan okok miatt, oly erősen megszállott a rosz hirek sejtelme, hogy nem tudtam magamat elhatározni, hogy anyám jelenlétében bontsam fel a levelet. Megvártam, mig szobámba visszavonulhatok és csak akkor törtem fel a pecsétet.

A levelet, melyre hivatkozott, a lerwicki kikötőben lakó orvos irta sir Jameshez. Leirom ide szóról-szóra, minden megjegyzés nélkül:

Igy végződött a levél. Félre tettem és kimentem. Szobám magányos volta elviselhetetlen módon sejtette velem jövendő életem magányosságát. Érdekeim ez üzleti világban csak egy tárgyra szoritkoztak - anyám szétrongált egészségének gondja foglalt el egészen.

Ama két nő egyike, kiknek szive szeretetteljesen dobogott értem, megértett engem, most a sirban fekvék, a másik pedig távoli országban örökre el volt veszve számomra.

Anyámmal a tengerpart melletti kocsiuton találkoztam, amint ponnys kocsiján a szelid téli nap fényében lassan haladott elébb-elébb. Elvettem a kocsis kezéből a gyeplőt s magam hajtottam a ponnykat. Nyugodtan csevegtünk mindennapi dolgokról. Szemet hunytam a szomoru jövő előtt, mely reám várt s szivem legnagyobb fájdalmában elhatároztam egyedül a jelennek élni.

A végső elválás megtörtént. Anyám élete megszakadt, bármennyire is fáradoztam rajta, hogy meghosszabbodjék. Karjaim közt halt meg. Engem illettek utolsó szavai, rám irányult utolsó tekintete e földön.

A szó legszomorubb és legteljesebb értelmében egyedül állok most e világon.

E gyászos eset folytán bizonyos kötelességek hárultak rám, melyek megkivánják Londonban való tartózkodásomat s miután házamat bérbe adtam, jelenleg egy szállodában lakom.

Mellettem lakik barátom, Sir James, akit ügyei szintén Londonba szólitottak. Együtt reggelizünk, együtt ebédelünk az én szobámban.

Bármennyire félelmes hatást is tesz reám jelenleg az egyedül valóság, nem tudom rávenni magamat, hogy fölkeressem a társaságokat, valahány ismerősöm csak eszembe jut, egyet se kivánok látni. Mindazonáltal sir James kivánságára egyik szállodabeli lakost meghivtuk magunkhoz ebédre, kit több kitüntetés illetett meg, mint más rendes vendéget. Az orvos, ki először hozta tudomásomra anyám aggasztó egészségi állapotát, sürgetve kiván többet és közelebbről hallani anyám utolsó pillanatairól. Minthogy az ő drága ideje el van foglalva a kora reggeli órákban, részt fog venni a mi ebédünkön, ha paciensei időt engednek neki barátai fölkeresésére.

Az ebéd ideje már csaknem elmult volt. Megkisérlettem önuralmamat megtartani, s nehány szóban elbeszéltem neki anyám utolsó napjainak szomoru történetét. Aztán közönyös tárgyakra fordul a társalgás, ugy hogy a felindulástól, melyet magamnak okoztam, kinyugodhatom magamat s a szokott módon pihenőt találok szemlélődéseimben.

A társalgás alatt azonban egyszerre valami olyast fedezek föl a hires orvos magaviseletében, mely először bosszant, és azután azt a gyanut kelti föl bennem, hogy jelenlétének mélyebb oka van, melyet nem beszélt ki, de a mely némi vonatkozással volt reám. Mindegyre észrevettem, hogy szemei titkon érdeklődéssel és figyelemmel nyugosznak rajtam, amit azonban ő gondosan eltitkolni törekszik.

Ismét meg ismét azt veszem észre, hogy a közönyös beszédtárgyakról elsiklani törekszik, s rá akar engem terelni, hogy magamról beszéljek és sir James, jóllehet ő egészen idegen rá nézve, egyetért vele és bátoritja őt.

Különféle ürügyek alatt mult szenvedéseimről és jövő terveim felől kérdezősködnek. A többi dolgok közt, melyek rám nézve személyes érdekkel birtak, a társalgás rátért a természetfeletti megjelenésekre, látományokra is. Megkérdeztek, hogy hiszek-e titkos, szellemi viszonyokban és meghalt vagy távollévő személyek szellemi megjelenésében. Ügyes, furfangos módon odáig visznek, hogy sejtetni engedem, mennyiben vagyok befolyásolva néminemüképen saját tapasztalataim által, e nehéz és sokszor meghányt-vetett kérdésre vonatkozólag.

De a célzások nem elégségesek, hogy az orvos leplezetlen kiváncsiságát kielégitsék, arra akar rábirni, hogy egész pontossággal elbeszéljem, a mit e tekintetben láttam és éreztem. Én azonban tisztán látom a szándékot, kitérőleg felelek s állhatatosan kikerülöm, hogy barátomat bizalmamba vonjam. Mind világosabban, világosabban látom, hogy kisérletet akarnak velem csinálni, melyben sir James és az orvos egyként részt vesznek.

Mig most külsőleg egészen ugy mutatom, mintha az, ami itt körülem történik, legkevésbé sem költené fel gyanumat, magamban elhatározom, hogy még ma este kipuhatolom az orvos látogatásának valódi okát s kifürkészem azt is, mi birta arra sir Jamest, hogy nevemben meghivja ebédre.

Épen amikor a desszertet fölszolgálták, kedvező alkalom nyilt kivánságomnak.

A pincér egy levelet nyujt át s jelenti, hogy a levél átadója választ vár. Felnyitom a boritékot s belepillantva nehány sort látok jogképviselőimtől, kik bizonyos üzleti ügy elvégzéséről értesitenek. Mindjárt megragadom a kivánt alkalmat. Ahelyett, hogy szóval küldenék választ a levél hozójának, kimentem magamat s a levél ürügye alatt szobámba vonulok.

Miután a küldönccel, ki alant várt, végeztem, a folyósóra megyek, hová szobáim nyilnak, s csöndesen kinyitom hálószobám ajtaját. Egy másik ajtónak, mely a lakszobába vezet, a fölső részén egy szelelőlyuk van. Ide tartom fülemet, hogy minden szót, ami Sir James és az orvos közt folyik, meghallhassak.

- Tehát igaza van? - ezek voltak az első szavak, melyeket Sir Jamestől mondani hallottam.

- Minden lehetőt elkövettem, hogy ettől az egyforma életmódtól elvonjam, - folytatá sir James. Meghivtam magamhoz Skóciába, javasoltam neki, hogy utazzék velem a szárazföldre, kértem, hogy kisérjen el engem legközelebbi utazásomon a Yachtban. Mindenre csak egy felelete volt, - minden tanácsomra csak azt mondja: "nem". Most már saját szájából hallotta ön, hogy semmi tervei nincsenek a jövőre nézve. Mi fog itt belőle lenni? Mit fogunk itt vele kezdeni?

- Azt nagyon bajos megmondani - hallom az orvos válaszát. Őszintén beszélve, én e férfi idegrendszerét komolyan megrendültnek találom. Midőn első izben meglátogatott, hogy anyja állapotára nézve kikérje tanácsomat, valami különöst figyeltem meg lényében. Tehát nem egyedül az anyja halála feletti bánat okozta rendkivüli állapotát. Az én nézetem szerint, kedélyállapota már régibb idő óta - hogy is fejezzem ki magamat? - rendetlenségben volt. Nagyon elzárkozott ember s attól tartok, hogy oly gondok nyomják, melyeket senkinek ki nem beszélt. Az ő korában a kimondhatlan gondot legtöbbnyire asszonyok idézik elő. Jelleme után itélve, ő a szerelmet regényes oldalról fogja fel, s napjaink praktikus asszonyainak egyikében bizonyosan keserüen csalódott. De bármi legyen is az előzmény, az eredmény fájdalom, elég világos, - hogy idegei tönkre mentek s természetes, hogy agyveleje is szenved, ha idegei szenvednek. Ismertem ugyanilyen állapotban szenvedő embereket, kik nagyon szomoru véget értek. Ha életmódján nem változtat, elmezavar is állhat elé ebből. - Hallotta saját nyilatkozatát, mikor a szellemekről beszéltünk?

- Igazi őrültség volna a helyesebb kifejezés, - ismétli az orvos és ez minden pillanattal tovább fog terjedni, elhatalmasodni.

- De hát mit tegyünk, - tépelődik sir James; őszintén meg kell vallanom, hogy atyailag érdeklődöm a szegény fiatalember sorsa iránt. Anyja egyike volt legrégibb és legkedvesebb barátnéimnak és ő sok megnyerő, szeretetreméltó tulajdonságot örökölt tőle. Remélhetőleg az eset mégis nem annyira veszedelmes jelenleg, hogy figyelembe lehetne venni?

- Most még nem, semmi esetre, felel az orvos. E pillanatban még nincs semmi figyelemre méltó jel. De tényleg egy rendkivül nehéz, aggasztó esettel állunk szemben. Vigyáztasson rá titkon egy megbizható emberrel s meg ne akadályozza őt semmiben, amennyire csak lehetséges. A legcsekélyebb dolog felkölthetné gyanuját és ha egyszer felköltöttük, minden hatalmunkat elveszitettük felette.

- Azt nem hiszem. Láttam, amint egyszer vagy kétszer bámulva nézett reám; de már nagyon rég az ideje, hogy elhagyta a szobát.

Ezzel most eleget hallottam. Visszamegyek a folyósón át a lakszobába s ismét elfoglalom helyemet az asztalnál.

Először életemben, dacára a felindulásnak, a mi ily körülmények közt természetes is, jó szinésznek bizonyulok be. Megteszem a szükséges mentegetődzést hosszas távollétemért s ujra részt veszek a társalgásban, de minden szót, mielőtt kiejtenék, jól megrágok, anélkül, hogy magaviseletemen a legcsekélyebb tartózkodást is észre lehetne venni.

Az orvos jóval este előtt bucsut vett tőlünk, hogy egy tudományos gyülésen részt vehessen. Sir James még egy fél óránál tovább maradt társaságomban. Hogy egészségi állapotomat még egy ujabb vizsgálatnak alávesse, ismétli meghivását Skóciába. Tettetem magamat, mintha makacs kivánsága, hogy vendége legyek, nagyon hizelgő lenne rám nézve és megigérem neki, hogy elutasitó feleletem okait még egyszer meghányom-vetem, s másnap reggel a reggeli mellett közlöm vele elhatározásomat.

Sir James el van ragadtatva, barátságosan rázzuk meg egymás kezét, s mindkét részről jó éjt kivánunk egymásnak.

Pillanatnyi habozás nélkül megmaradtam elhatározásom mellett, melyet legközelébb tettem. Fölteszem magamban, hogy másnap reggel, mig sir James fölkelne, szép suttyomban elhagyom a szállodát.

Arra a kérdésre is, hogy hová megyek, csakhamar megfeleltem. Anyámmal gyakran beszélgettem az ő utolsó napjaiban azokról a boldog napokról, melyeket a "zöld tó" partjain töltöttünk. Halála után most a vágy, a rég nem látott vidéket még egyszer ujra látni, annyi idő multán ujra ott élni a régi kedves helyen, folyton csak növekedett.

Szerencsémre sem sir Jamesnek, sem senki másnak e vágyamról sohasem beszéltem, ha tehát a szállodából eltüntem, lehetetlen, hogy csak sejtelmük is legyen arról, hogy merre vettem utamat. Elhatároztam tehát, hogy már másnap reggel elutazom régi hazámba, a kedves emlékü Suffolkba. Mig ifjukorom kedves helyeit bebarangolom, talán csak megszáll valami jó gondolat, hogyan viselhessem el legkönnyebben az élet terhét, mely jelenleg előttem fekszik, reám vár.

A mai napon szerzett tapasztalataim után nem bizom többé senkiben. Talán holnap már saját szolgámat bérelik fel kémnek, jóllehet én egészen az ellenkező oldaláról ismerem őt, hogy őrködjék felettem, figyelemmel kisérje minden lépésemet. Ha ma este bejő, hogy rendeleteimet az éjjelre kikérje, csak azt mondom neki, hogy reggel korán, hat órakor költsön fel és hogy többé nincs szükségem reá. Aztán irok két levelet. Azokat hátra hagyom az asztalon, ott elutazásom után maguk fognak helyettem beszélni.

Az első levélben egész nyugodtan értesitem sir Jamest, hogy fölfedeztem az igazi okot, a mért az orvost meghivta ebédre. Megköszönöm szives jóindulatát s irántam táplált részvétét, de azt határozottan visszautasitom, hogy egészségi állapotomra vonatkozólag orvosi megfigyelések tárgyává tétessem. Meg fogom neki igérni, hogy annak idejében közlöm vele a jövőre vonatkozó terveimet, addig pedig ne aggódjék miattam. Az is egyike az én beteges képzelődéseimnek, hogy képesnek hiszem magamat arra, hogy saját magamról gondoskodjam.

A másik levelem a szálloda tulajdonosához van intézve; egyszerüen podgyászaimról való rendelkezésem és számlám kiegyenlitése áll benne.

Azzal bemegyek háló szobámba, s uti táskámba belerakom a kisebb dolgokat, miket magammal vihetek. Pénzemet a tükör fiókjában tartottam, s mikor kinyitom, megtalálom benne kedves talizmánomat - a zöld lobogót.

Lehetséges volna, hogy visszamenjek a zöld tóhoz és az ispán házát ujra lássam, a nélkül, hogy magammal vigyem az egyetlen emléket, mely a kis Marytól birtokomban van? Aztán nem igértem-e meg ezen felül Dunrosz kisasszonynak, hogy Mary ajándékát mindenüvé magammal fogom vinni, s igéretem, most midőn Dunrosz kisasszony halott, nem kétszeresen szent-e?

Leülök ujra s hosszan, sokáig nézem a jelképet a lobogón, - a zöld alapra kötött fehér galambot aranyos olajággal csőrében. Emlékem visszatér gyermekéveim ártatlan szerelmi történetére és szemem elé tárul az iszonyu, félelmetes ellentét ama szép, boldog idők és mostani életem között. Összehajtogatom a zöld lobogót s gondosan elhelyezem utitáskámban. Ezzel most minden meg van téve, és napfelkeltéig nyugvásnak adhatom magamat.

Mégsem! Nemsokára észreveszem, miután lefeküdtem, hogy ez éjen nem tudok nyugodalmat találni.

Gondolataim, - miután semmi foglalatosság igénybe nem veszi többé és az első diadalérzés a helyzet fölött, melybe barátaimat juttatom, kik összeesküvést kovácsoltak ellenem, - elmult, ujra visszatérnek ama párbeszédre, melyet titkon kihallgattam s hirtelen egészen uj megvilágitásban mutatják azt nekem.

Először is az az ijesztő kérdés merül föl, ha valjon biztos vagyok-e abban, hogy az orvosnak nincs igaza, ki oly határozottan kimondotta véleményét?

E hires orvos csak ügyességével küzdötte fel magát az első orvosok egyikévé. Nem azok közé az orvosok közé tartozik, kik csak elcsépelt, régi módszerekkel s az adott alkalmak ügyes felhasználásával érik el célukat. Még ellenségei is beismerik, hogy a betegségek megállapitásánál páratlan, utólérhetetlen, s valódi müvész a valódi kórtünetnek a lényegtelentől való megkülömböztetésében s tévedés nélkül vissza tudja vezetni mélyen elrejtett okaikra a betegség egyes jeleit.

Egy ilyen férfi épen velem szemben csalódnék? Nem sokkal valószinübb, hogy én csalódom saját magamban?

Tekintsek vissza az elmult évekre, gondoljak rá a csodás eseményekre, melyeket időnként átélni hittem, hogyan lehetek biztos a felől, hogy azok nem valóságok, a miknek tartottam, csak képzelt szüleménye volt beteges képzelődésemnek, és mindenki más azoknak tartotta? Mik a Brandt asszonyról való álmaim, mik az ő szellem megjelenései, melyeket képzeletem látni vélt? Nem csalódások, melyek az évekkel együtt nőttek?

Csalódások, melyek közelebb, közelebb visznek az őrüléshez? Nem valami beteges gyanu, mely a hü barátok ellenében, kik józan eszemet meg akarják menteni, annyira elkeserit? Nem beteges borzadály, rémület az, mely a szállodából menekülésre késztet, s mint egy tolvaj börtönéből, ugy szököm innen?

E kérdések epesztnek az éj csöndjében. Ágyam elviselhetetlen kinpaddá lesz. Fölkelek és felöltözöm, s a nyitott ablakon kinézve az utcára, ugy várom a nap felköltét.

A nyári éj rövid. Mentő angyalként üdvözlöm a reggszürkületet, a pompás felkelő nap fénye felderiti lelkemet ujra. Miért vesztegelnék a szobában, melyet még az éj sötét, szomoru kétségei töltenek be? Kezembe veszem utitáskámat, leveleimet a lakszoba asztalára teszem, s a lépcsőkön lemegyek a házkapuhoz. A portás, ki az éjjeli szolgálatot végzi, székében alszik. Midőn elmegyek mellette, felébred s úgy néz rám, mintha őrültnek tartana.

- El akar már hagyni, uram? - kérdi, midőn kezemben megpillantja az utitáskát.

Bolond vagy okos, a feleletet készen tartom. Azt mondom, hogy kirándulást teszek ma s korán föl kellett kelnem, hogy a napot helyesen fölhasználhassam.

A férfi még mindig bámulva néz reám. Kérdi, hogy valakit ne hivasson-e, aki táskámat vigye. Nem kivánom, hogy senkit felzavarjanak értem. Aztán kérdi, hogy valamit nem üzenek-e vissza barátaimnak. Megmondom neki, hogy szobámban sir James és a szálloda tulajdonos számára hagytam hátra nehány sort. Végre aztán hátra tolja a zárt és kinyitja a kaput s záradékul ugy néz utánam, mintha csakugyan őrültnek tartana.

Igaza volt vagy nem? Ki állapithatja meg azt saját magára nézve? Hogy tudhatom én azt?

Az ut a világos és üres utcákon keresztül s az üde levegő egészen fölvillanyoztak.

Amint nyugati irányban a nagy városon keresztül haladtam, bementem egy utazási irodába, megkeresvén avégett, hogy biztositson részemre egy helyet a postakocsiban Ipswich felé. Innen utaztam a "zöld tó"-hoz legközelébb eső mezővároshoz.

A hüvös esti időben nehány mértföldet barangoltam a jól ismert mellékutakon, melyek régi házunkhoz vezettek. A lemenő nap utolsó sugarai megvilágitották a jól ismert ablaksort a ház homlokzatán s láttam, hogy minden ablaktábla be van zárva. Köröskörül egyetlen élő lény se vala látható. Mikor a nagy kapu csöngettyüjét megránditottam, egy kutya se vonitotta el magát. A telek el volt hagyva, a ház bezárva.

Hosszas várakozás után nehéz lépteket hallottam a folyosón. Egy öreg ember nyitotta ki a kaput. Megismertem őt, dacára a nagy változásnak, hogy atyám egyik bérlője áll előttem a régi jó időkből.

Meglepetésére nevén szólitottam. Ő a maga részéről eléggé megerőltette emlékezetét, de hasztalan, nem ismert reám. Kétségkivül kettőnk közül én voltam az, ki a legfájdalmasabb változáson ment keresztül, - nem tehettem mást tehát, mint hogy bemutassam magamat. A szegény öreg fonnyadt arca lassan s mintegy félénken felderült, mintha félig képtelen volna, félig pedig szorongana, hogy megengedje magának a mosolygás szokatlan fényüzését. Zavarában e szavakkal üdvözölt: "isten hozta ide haza!" - mintha a ház még az enyém volna.

A jó öreg a kis hátsó szobába vezetett, a melyben ő lakott, adott mindent, amit adhatott - szalonnából és tojásból álló vacsorát s rá egy pohár maga főzte sört. Szemmel láthatólag ugyan nehezen tudta megérteni, hogy látogatásom egyetlen célja az, amint én arról biztositottam, hogy régi hazám bizalmas tájait ujra látni akartam. Azonban készségesen felajánlotta szolgálatait s kifejezte, hogy ha kivánom, a legnagyobb örömére szolgálna ágyat vetni számomra.

Több volt egy événél, hogy a ház be volt zárva és hogy a cselédség is eltávozott. A gazdag kereskedő, ki a mi eltávozásunkkor idehurcolkodott volt és a házat kibérelte, később valóságos szenvedélylyel vásárolta össze a verseny paripákat s e miatt megbukott. Feleségével külföldre ment s ott élt csekély jövedelméből, amit vagyona romjaiból megmentett. A házat és a hozzá tartozó ingatlanokat oly rendetlen állapotban hagyta hátra, hogy idáig még nem találkozott rá uj bérlő.

Most régi barátom, ki többé már nem volt munkaképes, ügyelt fel a birtokra. Dermody házacskája is üres volt s igy tehát egészen tetszésem szerint bejárhattam. A ház kulcsa a többi kulcsokkal együtt egy csomóba volt kötve s az öreg férfi, ócska kalapjával fején, készen állott, hogy kisérjen, a merre menni akarok. Nem fogadtam el kiséretét, valamint abbeli ajánlatát sem, hogy a magános házban ágyat vessen nekem, mivel nem akartam azzal fárasztani.

Az éj szép volt, a hold épen akkor jött fel. Elköltöttem a vacsorát és kinyugodtam magamat. Ha fölkerestem a helyeket, melyeket látni kivántam, még nagyon jól visszatérhetek a mezővárosba, és ott eltölthetém az éjet egy vendéglőben.

Elindultam tehát egyedül, kezemben a kulcsokkal, a mezőn át egyenest a Dermody háza felé.

Ismét az erdei utat követtem, melyen annyiszor haladtam át boldogan az én kis Marymmal. Minden lépésre megpillantottam valamit, a mi ő rá emlékeztetett.

Itt állott a kis pad, melyen a vén cedrusfa árnyékában ültünk és egymásnak örök hüséget esküdtünk. Amott csörgedezett a kis, világos csermely, melyből forró nyári napokon, ha fáradtak és szomjasak voltunk, inni szoktunk. Ugy tetszett, amint vidám, barátságos csörgedezését hallgattam, mintha meg kellene neki itt jelenni az ő egyszerü, fehér ruhájában és szalmakalapjával, mint egykor, midőn a patak zenéjét énekével kisérte s a strucc tollakat kalapján mezei virágokkal frisitette föl, miközben azt a hüvös vizbe mártogatta.

Nehány lépésre tovább egy térhez értem az erdőben, s egy kis előhegy előtt állottam, melyről a legkedvesebb kilátás volt a zöld tóra. A partról egy fa gerenda nyult ki, mely a jó uszók számára volt oda illesztve, kik nem féltek róla a vízbe ugrani. Ide állottam meg és néztem magam körül.

A fák, melyek a tavat két oldalról szegélyezék, édes erdei dalt susogtak az éji csöndön át, mely a hold fényét lágyan megrezegteté a csacsogó habok felett.

Tovább néztem jobbra, s ott a régi fa födelet láttam, a mely alatt csolnakom állott ama napokban, midőn Mary kijárt velem a tóra és a zöld lobogót köté számomra. Balra feküdt az eleven sövény kerítés s mögötte emelkedtek a kacsafogó barna ivei, mely, miután nem volt használatban, veszendőben vala egészen. Kedvezvén a ragyogó holdfény, láthattam azt a helyet is, ahonnan Maryval a kacsafogást néztük. Most hirtelen a sövény hasadékán, melyen keresztül adta a jelt Dermody kacsafogásra dresszirozott kutyájának, mintegy sötét árnyék a megvilágitott földön, lépett át egy vizi patkány és eltünt a tóba.

Bármerre forditottam tekintetemet, mindenünnen a mult pillantott elő, mintegy gunyolódva, s hangjai mintegy szemrehányólag jutottak fülemhez: Nézd, minő volt életed egykor! Érdemes mostani életed az élet nevezetre?

Fölvettem egy követ és beledobtam a vízbe. Aztán láttam, a mint a viz kigyózott a hely körül, hol a kő elmerült. És elgondolkoztam a fölött, hogy ha egy olyan gyakorlott uszó, mint én valék, megkisérlette volna a vizbe ölni magát, megmaradt volna-e oly szilárdul elhatározása mellett, hogy ellentálljon a kísérletnek: saját ügyességével szabaditván meg magát az elmerüléstől.

Rendkivül felizgatottnak éreztem magamat. A tó látása vagy valami más, mi e gondolattal összeköttetésben áll, tett-e izgatottá, nem tudom. De a szép kilátásnak hirtelen hátat forditottam, s tovább mentem az erdei uton, mely az ispán házához vezetett.

Midőn az ajtót kinyitottam, előtapogatóztam a jól ismert lakszobáig s felnyitottam az ablaktáblákat, hogy a hold fénye bevilágithasson.

Nehéz szivvel néztem magam körül. A szoba minden részében érvényesitette néma jogát régi ismeretségem iránt az elavult berendezés, mely egyik vagy másik helyen meg vala ujitva.

A szende holdfény elárasztá a szobát, bekandikált a szögletbe, hol Maryval együtt szoktunk volt ülni, mig Dermody asszony az ablaknál misztikus könyveiből olvasgatott. A szemben levő szögletben fölfedeztem a sötétségtől elleplezve a magas, kényelmes, faragott tölgyfa karszéket, melyben a ház Sybillája ült amaz emlékezetes napon, a midőn bekövetkezendő elválásunkról beszélt és utolszor adta ránk áldását.

Mikor a szoba falain körszemlét tartottam, régi barátokat fedeztem fel ott: itt a tarkaszinü képeket, ott a berámázott horgolásokat, melyeket mi csodás müremekeknek tartottunk, a régi kerek tükört, melyhez Maryt gyakran föl kellett emelnem, ha meg akarta nézni arcát benne. Mindenütt, hová a hold fénye elhatolt, jól ismert tárgyak tüntek szemembe, melyek életem legboldogabb napjaira emlékeztettek.

S a mult ujólag gunyosan tekintett reám. Ismét hallottam a régi idő szemrehányó hangjait. Lásd, minő volt életed egykor! Érdemes mostani életed az élet nevezetre?

Leültem az ablak mellé, honnan a fákon keresztül csillámlani láttam a tó vizét, s elgondoltam magamban: Mily messzire vetettem vissza életutamat! Miért nem fejezem itt be?

Ha holnap megtudják öngyilkosságomat, ki fog meggyászolni? Talán az összes élő emberek közt én valék, a kinek legkevesebb barátja van. A legcsekélyebb kötelességem sem vala másokkal szemben, semmi okom se volt habozni, ha bucsut akartam venni a világtól, mely nem nyujtott alkalmas mezőt becsvágyamnak, tárgyat szerelmemnek.

S miért volna szükség különben tudni az embereknek, hogy én magam kerestem halálomat? Nagyon könnyen elrendezhetem ugy, hogy szerencsétlen balesetnek fogja mindenki tartani halálom okát.

Nem volna az természetes, hogy ezen a szép nyári estén, mielőtt a hosszu ut után, pihenni dülnék ágyamba, a tó hüvös hullámaiban megfürödtem? S dacára, hogy ügyes, gyakorlott uszó vagyok, nem esheték meg velem, hogy görcsöt kaptam? A zöld tó magános partján hiába kiáltana a vizbe fuló segitségért, főleg éjnek idején, szóval magától értetődnék a "szerencsétlen" baleset. Egyedül tehát csak az a nehézség állott utamban, melyről már gondolkoztam a tó partján. Elég erős lennék-e ellenállani az önfentartás állati ösztönének, s az első ugrásnál nem küzdenék-e az elmerülés ellen?

A szoba levegője vastag volt és nehéz. Elhagytam és kimentem, most az árnyékban, majd a hold fényében járkálva föl s alá a ház előtti fák között.

E pillanatban egy erkölcsi ok se gyakorolt volna rám befolyást, mely az öngyilkosság ellen beszél. Én, a ki egykor nem tudtam mentséget találni Brandt asszony öngyilkossági kisérletére, s még csak megérteni se tudtam, most egész nyugodtan gondoltam a cselekedetre, mely borzalommal töltött el, midőn mástól végrehajtatni láttam!

Soha sem lehetünk elég biztosak, midőn embertársaink félrelépéseit elitéljük, mi magunk is nem teszünk-e hasonló kisérleteket, ugyanazon tévedésekbe esni?

Ha most amaz éj eseményeire visszagondolok, emlékszem, hogy csak egy gondolat tartotta vissza lábamat az iszonyu uttól, mely a tóhoz vezetett. Mindig csak azon kétségeskedtem, hogy egy olyan gyakorlott uszónak, mint én, lehetséges-e vizbe fuladni? Csupán ez nyugtalanitott engem. Más külömben végrendeletem el volt készitve, s csak nehány ügyem maradt volna rendetlenségben. A legkisebb reményt se tápláltam az iránt, hogy valaha enyém legyen Brandt asszony. Soha sem irt nekem s utolsó elválásunk óta álmaimban sem jelent meg többé. Bizonyosan kibékült sorsával a külföldön.

Megbocsátottam neki, hogy elfeledett. Rá és másokra is annak az embernek megengesztelődött érzületével gondoltam, kinek lelke már elvált e világtól, s kinek csak a halálára való gondolatok körül gyülekeznek képzelődései.

A föl- és alájárás ki kezdett fárasztani. A hely magánossága nyomasztólag hatott rám. Idegeim határozatlanságom tudatában elzsibbadtak. Végre, miután még egy hosszu pillantást vetettem a fákon keresztül a tóra, szilárd elhatározásra jutottam. Meg akartam próbálni, ha egy gyakorlott uszó csakugyan vizbe fuladhat-e.

Visszatértem a házikó lakszobájába, egy széket huztam az ablakhoz s felütöttem jegyzőkönyvem egyik üres lapját. Hogy halálom esetén végrendeletem teljesitése körül valami nehézség vagy bizonytalanság elő ne forduljon, még néhány utasitást kellett leirnom. Félrevezetésül, végső rendeléseimnek a szokásos "jegyzetek Londonba való visszatérésemre" cimet adtam, és aztán elkezdettem irni.

Mikor a jegyzőkönyv egy oldalát beirtam, és a másikat ütöttem fel, bizonyos nehézség szállott meg, mely megakadályozott, hogy gondolataimat az előttem fekvő tárgyra irányozzam. Mindjárt eszembe jutott egy ehez hasonló állapot, mely Shetlandban lepett volt meg, mikor hiába erőlködtem megfogalmazni a levelet anyámhoz, melyet Dunrosz kisasszony akart megirni.

Az akkori és a mostani állapotom közt tett összehasonlitás folytán, gondolataim most is, mint épen akkor, Brandt asszonyra terelődtek. Egy vagy két perccel később ismét azt a különös testi érzést tapasztaltam, a melyet első izben a Dunrosz urék kertjében. Ugyanaz a titokteljes reszketés járta át testemet, tetőtől talpig. Most is körülnéztem, de nem volt világos tudatom a tárgyakról, melyeken szemeim nyugodtak. E szelid nyári estén ugy reszkettek idegeim, mintha villanyos folyamok lettek volna a levegőben, melyeket viharnak kell követni.

Jegyzőkönyvemet és plajbászomat letettem az asztalra, és fölkeltem, hogy ismét kimenjek a fák közé. De bebizonyult, hogy maga az a csekélység: átmennem a szobán, felülmulta erőmet. Meggyökerezve állottam egy helyben s arcomat a nyitott ajtó felé forditottam, melyen a hold fénye beömlött.

Nem sok idő mult el, midőn, a mint még mindig kinéztem az ajtón, észrevettem, hogy valami, messze a fák között, melyek a tó partját körül szegélyezték, megmozdult. Először azt a benyomást tette rám, mintha két szürke árnyék a fákon keresztül, hosszan felém kigyóznék. Csakhamar határozott körvonalakat nyertek az árnyékok, mig két teljesen felöltözött alakot láttam, a kik közül egyik nagyobb volt a másnál. A mint közelebb-közelebb jöttek, eltünt körülöttük a sötétszürke szin. Saját belső fényük szeliden megvilágitotta őket, midőn az ajtóhoz közelebb léptek.

Harmadszor láttam megjelenni Brandt asszony szellemalakját, s mellette, kézen fogva egy azelőtt soha nem látott alakot pillantottam meg, - gyermekének szellemalakja volt ez.

Igy állottak előttem mindaketten, kéz kézben, a világos holdfényen keresztül, körül sugározva földfeletti fényüktől. Az anya arca azzal a szomoru, kérő szemekkel tekintett reám most is, melyekre oly jól emlékeztem. A gyermek ártatlan arcán pedig angyali mosoly sugárzott. Kimondhatatlan feszültséggel vártam az első szót, melyet mondani, az első mozdulatot, melyet tenni fog.

A mozdulat megelőzte a szót. A gyermek szabadon bocsátá anyja kezét, s lassan fölfelé emelkedve, lebegett a légben, mint egy szeliden sugárzó tünemény, mely a fák sötét hátteréből előragyogott. Az anya besurrant a szobába s megállott az asztal előtt, melyre jegyzőkönyvemet és plajbászomat letettem volt, miután nem tudtam többet irni belé. Mint az előbbi esetekben, most is kezébe vette a plajbászt, s irt valamit az üres oldalra, azután pedig intett, hogy lépjek hozzá.

Kiterjesztett kezekkel közeledtem hozzá, s ujra érzem a titokteljes gyönyört, a mint megilleti keblemet, ujra hallám ismételni az ő csöndes, melódikus hangján e szavakat: "Gondolj reám és jer hozzám".

Keze mellemre hanyatlott. A halvány fény, mely alakját övezte, reszketett, halaványabb lett és - eltünt.

Beszélt és - eltünt. Megragadtam a kinyitott jegyzőkönyvet s ez alkalommal csak a következő szavakat találtam szellemkezétől leirva:

Ujra kinéztem a magános, éji tájra. Ott lebegett, még mindig a légben a fák sötét hátterében nyájasan ragyogva, a gyermek szellemalakja csillagfényben.

A nélkül, hogy tisztában lettem volna magammal, mentem elő és léptem át az ajtó küszöbét. A fák között mozgott előttem a gyermek szeliden fénylő alakja. Követtem őt, mintha varázshatalom alatt állottam volna.

A kis szellem alak, mely még mindig előttem lebegett, átvezetett az erdőn, az én régi honomhoz, azokon a magános mellék utakon, melyeken a mezővárosból haza vándoroltam. A gyermek fénylő alakja, mely mélyen alatta lebegett a felhőtlen égnek, meg-megállapodott időnkint, mintha mind a ketten visszafelé vennők utunkat. Sugárzó arca mosolyogva tekintett le rám, majd intett kis kezével és ujra tovább lebegett, miközben mutatta az utat, mint az ó-világban a csillagok kelet bölcseinek.

A városba értem. A gyermek légi alakja a fölé a ház fölé lebegett, hol este hátrahagytam volt kocsimat. Megrendeltem volt, hogy a lovakat tartsák készen a továbbutazásra. A kocsis további rendeleteimre várt. Föltekintettem. A gyermek keze dél felé mutatott, a London felé vivő utra. Megparancsoltam a kocsisnak, hogy forduljon vissza oda, hol a kocsit felfogadtam.

A mint tovább utaztam, folyvást kinéztem a kocsi ablakán. A gyermek fényes alakja ott lebegett előttem, a felhőtlen ég alatt. Állomásról-állomásra változtattam a lovakat, s egész éjen át tovább utaztam, mig a nap feljött a keleti égen. Éj vagy nap volt, a gyermek alakja azért az ő egyforma, titokteljes fényében folyvást előttem lebegett. Egy mértföldet vezetett az uton dél felé, mig nem hátunk mögött hagytuk a vidéket, s a nagy város zür-zavarán át, a régi Tower árnyékába érkeztünk, hol az ott elhaladó folyamot pillantottuk meg.

A kocsis a kocsiajtóhoz jött és kérdezte, hogy van-e több szükségem szolgálatára. Midőn a gyermek alakját légi utjában megállapodni láttam, azt mondtam neki, hogy megállhat. Ismét föltekintettem. A gyermek keze a folyam felé mutatott. Kifizettem a kocsist s elhagytam a kocsit.

A gyermek, folyvást előttem lebegve, egy rakparthoz vezetett, mely tele volt utazókkal és málhákkal. Egy hajó állott a kikötőhid előtt, indulásra készen. A hajó széléhez vezetett a gyermek, s ott lebegett egy helyben az illatos légben. Mosolyogva tekintett le rám, s hosszan a folyamra mutatott, nyugotra a távol tenger felé. Mig szemeim szorosan az idáig vezető alakra valának függesztve, mind fönnebb-fönnebb láttam szállani őt, mig végre teljesen eltünt szemem elől, mint egy pacsirta.

Ujra egyedül, magamra valék földi énemmel, nem maradt számomra más, mint tovább utazni nyugotra a távol tenger felé, a merre a gyermek keze mutatott.

Közelemben egy matróz a födélzeten egy szabad horgonykötelet fejtett föl. Kérdeztem, hogy melyik kikötőbe evez a hajó. A férfi bámészan nézett reám és felelte:

Egy kissé aggasztott, hogy melyik kikötőbe megy a hajó, mindazonáltal tudtam, hogy bármerre menjek is, jó uton járok Brandt asszonyhoz.

Ujra szüksége volt reám s magához kivánt engem. A merre a gyermek szellemkeze mutatott, arra kellett vennem utamat, akár a külföldre, akár hazámba vitt is az. Meg voltam győződve, hogy tovább fogok vezettetni, mihelyt a szárazföldre léptem, és e hitemhez oly szilárdul ragaszkodtam, mint ahhoz a tudathoz, hogy a gyermek szellemalakja vezetett idáig.

Két éjen át nem aludtam - erőt vett most rajtam a kimerültség. Lementem a kajütbe s lefeküdtem egy üres szögletbe, hogy aludjam. Mikor ujra fölébredtem, éj volt s a hajó a magas tengeren járt.

Fölmentem a födélzetre, hogy friss levegőt szivjak, de rövid idő mulva visszatért a levertség érzete s ismét több óra hosszat aludtam. A velem megbarátkozott orvos a nyugvás szükségének e mindegyre visszatérő érzetét kétségtelenül agyvelőm kimerült állapotának tartotta, melyet az órákon keresztül tartott képzelgés izgatott fel oly nagyon. Csak kevés ideig maradtam most ébren s mint egy kifáradt állat mély álomba merültem.

Mikor Rotterdamnál partra léptem, első dolgom volt az angol konzulátushoz menni. Minthogy nagyon kevés pénz volt kezemnél, tanácsosabbnak tartottam, mielőtt tovább folytatnám utamat, megtölteni ujra erszényemet.

Utitáskám nálam volt. Mikor a zöld tóhoz utaztam, hátrahagytam volt a kis mezővárosi fogadóban, s a szolga a kocsiba tette, mikor ismét elutaztam Londonba. A táskában volt egynéhány levél, melyeknek személyazonosságom bebizonyitására a konzulátusnál hasznát vehettem. A konzulátus megadta aztán a szükséges ajánlóleveleket ahhoz a rotterdami házhoz, mely londoni bankárommal összeköttetésben állott.

Midőn a pénzt megkaptam s néhány szükséges dolgot bevásároltam, elindultam lassan az utcán, anélkül, hogy tudnám, merre fogok fordulni legközelébb. Alig tettem néhány száz lépést, midőn egy ház ablaktábláján, mely a látszat szerint, kereskedői célokra szolgált, a "Brandt" nevet láttam felirva.

A házajtó nyitva volt. Egy másik, a folyosó felől levő ajtó az üzlethelyiségbe vezetett. Beléptem a szobába és Brandt ur után kérdeztem. Egy fiatal embert hivtak, ki angol nyelven meg tudott érteni. Azt mondta nekem, hogy az üzlet három tulajdonosának nevét viseli s kérdé, hogy melyikkel akarok ezek közül beszélni. Emlékeztem még a Brandt keresztnevére és megneveztem őt; az üzletben azonban a "Brandt Ernő" név nem volt ismeretes.

- A mi házunk csak fiókja a Brandt cégnek, - mondá a fiatal ember. - A főüzlet Amsterdamban van. Ha ön ott megkérdezi, bizonyosan meg tudják mondani, hogy hol tartózkodik Brandt Ernő ur.

Kevéssé aggasztott engem, hogy hová visz utam, midőn a cél Brandt asszony volt. Minthogy e napon késő volt már elutazni, egy szállodába mentem aludni.

Az éj nyugodtan tölt el, és minden esemény nélkül. Másnap egy alkalmi kocsin elutaztam Amsterdamba.

Midőn megérkezésemkor ismételtem ott kérdezősködéseimet a főüzlet után, az egyik tulajdonoshoz utasitottak. Tökéletes jól beszélt angolul s oly érdeklődéssel fogadott, a minek okát egyelőre nem tudtam megmagyarázni magamnak.

- Brandt Ernő urat nagyon jól ismerem, - mondá. Szabad kérdenem, barátja vagy rokona ön annak a nőnek, akit ő feleségeként mutatott be?

Igenlőleg feleltem a kérdésre és hozzá tettem, hogy azért jöttem ide, hogy segitsek rajta, amennyiben szüksége lesz rám.

A kereskedő legközelebbi szavai megmagyarázták nekem a látható érdeklődést, amit elfogadásomnál irántam mutatni látszott.

- Az isten hozta önt, mondá, mert társamat és engem nagy gondtól szabadit meg. Amit ezzel mondani akarok, csak ugy magyarázhatom meg, ha egy pillanatig cégem üzleti állásáról beszélek önnek. A régi Enkhuizen városban, a Zuider tó partján egy halászatunk van. Régebben része volt ebben Brandt Ernő urnak is, melyet később eladott. Az utóbbi években a nyereség nagyon meggyengült e forrásból, s már azon voltunk, hogy felhagyjunk ezzel az üzlettel, ha fáradozásainkat ez irányban jobb siker nem koronázza. Azon közben eszünkbe jutott Brandt Ernő ur, miután enkhuzeni üzletünkben egy betöltetlen hely volt, felszólitottuk őt, hogy mint irnok lépjen házunk szolgálatába. Az egyik társammal rokon, s fájdalom, mégis kénytelen vagyok bevallani az igazat, hogy ő nagyon rosz ember. Jóakaratunkat aljas hálátlansággal viszonozta, nagymennyiségü pénzt elsikkasztott és eltünt. Hogy merre, azt még eddig nem sikerült kitudnunk. Az angol nő gyermekével Enkhuizenben maradott vissza, s a mig ön ide nem jött, nem tudtuk elképzelni, hogy mit kezdjünk vele és gyermekével. Nem tudom uram, hogy ön értesülve van-e erről, de a nő helyzete most kétszeresen szomoru, mert nekem komoly kétségeim vannak a felett, hogy valóban Brandt asszony volna. Határozottan tudjuk, hogy néhány év előtt egy másik asszonynyal esküdött meg, és semmi bizonyiték nincs arra nézve, hogy az első feleség meghalt volna. Ha barátnőjének megmentésében segitségére lehetünk önnek, kérjük, rendelkezzék velünk.

Nem szükség mondanom, hogy mily izgatottan hallgattam e szavakat. Most már bizonyosan vissza kell hogy térjen hozzám, a mint szegény anyám előre megjósolta volt. A remény, mely már egészen elhagyott volt, most ujra megtöltötte szivemet és a jövő, melyre oly sokáig remegve gondoltam, bekövetkezendő boldogságomtól beragyogva állott lelki szemeim előtt.

A jó kereskedőnek bensőséggel hálálkodtam, a mi őt egészen bámulatba ejtette.

- Csak abban legyen segitségemre, hogy Enkhuizenbe mehessek, - mondám, a többit bátran rám bizhatja.

- Az utazás nagyobb kiadásokat fog önnek okozni, mondá a kereskedő. - Bocsásson meg, ha egyenesen e kérdést vetem föl, el van látva pénzzel?

- Helyesen! A többi nemsokára meg lesz téve. Egy hazájabéli embert adok ön mellé, ki több év óta van irodánkban alkalmazva. Mint idegennek, legkönnyebb lesz önre nézve, ha tengeren teszi meg utját és az én angol emberem segitségére lesz önnek egy kis hajó kibérlésénél.

Kis hajót találni és a hozzá szükséges embereket fölfogadni, nagyobb nehézséggel járt, mint előre gondoltam volna. Mikor ez végre sikerült, az uti élelemről kellett gondoskodni. - Hála kisérőm tapasztalt voltának és a szives készségnek, melylyel minden szükségest beszerzett, előkészületeim még este előtt meg voltak téve. Másnapra már rendeltetésem helyére vitorlázhattam.

A kapitány kajütje a hajó hátsó végén volt, a legénység három emberből állott. Miután a tér egyik oldalon a kapitány, a másikon a legénység számára volt beosztva, a kis hajó közepe nekem maradt fenn. Igy tehát nem volt okom térhiány miatt panaszkodni, minthogy a hajó ötven-hatvan tonnára való volt. Volt kényelmes ágyam, asztalom és néhány székem.

A konyha kellemes távolságban feküdt tőlem, a hajó első részén. Saját kivánságomra, szolga vagy tolmács nélkül utaztam, mert a fő ohajom az volt, hogy egyedül legyek. A holland kapitány régebben a francia kereskedelmi tengerészetnél volt alkalmazva, s ha szükség volt rá, közlekedhettünk egymással francia nyelven.

Hátunk mögött hagytuk Amsterdam kapuit, s csöndesen vitorláztunk a Zuider tó vizén.

E csodás tó története már magában véve egy regény. Abban az időben, midőn Róma volt a világ ura, még nem létezett e tó. Hol most a habok locsognak, akkor nagy terjedelmü erdőségek határoltak egy nagy belvizet, melynek egy folyam által volt kijárása a tóba.

Az örökös viharok által feldagasztva, a tó vize kicsapott partján s dühöngő habjai meg nem szüntek, mig utjokban minden akadályt szét nem törve, el nem érték az ország legkülső határát. A nagy északi tó berohant a megtört nyiláson s azon idő óta ugy áll a Zuider tó, amint most ismerjük.

Évek multak, nemzedékek következtek egymásra s az uj óceán partján nagy és népes városok állottak elő, melyek gazdagok lettek a kereskedés által, hiresek a történelemben. Századokon keresztül tartott jólétük, mig veszedelmes átalakulások után, a jelenlegi helyzetbe jutottak. A Zuider tó városainak lakosai elkülönittetve magukat a külvilágtól, hiuk voltak magukra és jólétükre s nem törődve a szomszéd nemzetek elhaladásával, ama végzetes tétlenségbe sülyedtek, mely az elkülönült népek tulajdona.

Azok a kevesek, kik megőrizték a régi energia ereklyéit, kivándoroltak, mig a visszamaradt tömeg türelmesen, közönynyel nézte a hanyatlást, az intézmények korhadását. Mikor a tizenkilencedik század elérkezett, a lakosság, melynek száma egykor ezrekre rugott, nehány százra apadott le. A kereskedés szünetelt, a nagy utcák megnéptelenültek. A kikötőket, hol egykor nyüzsögtek a hajók, most tönkre tette a homok felhalmozódása.

Most a mi időnkben, a hajdan virágzó városok elpusztulása ellen mit se lehet tenni, s a legközelebbi nagy átalakitás csak arra szoritkozik, hogy tervbe vétetett a hasznavehetlen vizek kiszáritása, hogy a jövő nemzedék számára a visszanyert szárazföldet gyümölcsözhetővé tegyék.

Amint elébb, elébb haladtunk, megfigyeltem a tó sárga fekete szinét, melyet a homokpadok kölcsönöztek a viz felszinének s melyek a tapasztalatlan tengerészekre könnyen veszedelmesekké válhatnak vala.

Éjjelre egy halász-szigethez értünk, mely a nap utolsó fényétől megvilágitva, kietlen, elhagyatott helységnek látszott. Itt-ott kis kunyhók emelkedtek, halmokra épitve, feketén nézve a sötétszürke égre. Néha-néha megjelent a parton egy-egy emberi alak s elmerülve állott meg az idegen hajó csöndes vizsgálatában. Ez volt mindössze, amit a szigeten láttam.

Nehány pillanatra kétségessé lett előttem életem biztonsága, amint a csöndes éjben egy idegen tengeren ébren feküdtem.

Álom volt mindez? Öngyilkossági gondolataim, vizióm az anyáról és leányáról, visszautazásom a fővárosba, hová a gyermek szellemalakja vezetett, utazásom Hollandiába, éji utam az ismeretlen tavon: mindezek, - hogy ugy mondjam - töredékei voltak az én beteges, benső zavarodottságomnak, csalódás, melyből minden pillanatban felébredhetek, hogy ismét teljes birtokában érezzem magamat eszemnek, mint a londoni szállodában?

Minthogy kétségeim még mindig jobban zavarogtak s mind messzebb-messzebb jutottam egy határozott megállapodástól, elhagytam ágyamat és kimentem a födélzetre, hogy szétnézzek és friss levegőt szivjak ott.

A sziget egy sötét árnyékhoz hasonlitott, körülöttem sötét pusztaság terült el. Az egyetlen hang, mely fülemhez jutott, a kapitány és embereinek nehéz lélekzése volt, kik mind a két oldalon alvának. Hallgatóztam és széttekintettem a sötétségben, mely körülvett engem.

De nem mutatkozott semmi ujabb megjelenés. Mikor ismét visszatértem a kajütbe és végre elszenderedtem, nem láttam álmot. Ugy tetszett, mintha mindent hátrahagytam volna Angliában, ami életem legutóbbi eseményeiben titokteljes és csodálatraméltó volt.

Mikor Hollandiába értem, eljárásomat csak egészen természetes körülmények és egészen mindennapi fölfedezések befolyásolták, aminő fölfedezéseket mindenki tehetett volna az én helyemben.

Elhagyott volna adományom, mint léleklátót, az uj országban, idegen emberek között? Vagy sorsom arra a helyre vezetett, hol földi zarándoklásom gondjainak véget kelle érni? Ki tudná megmondani?

Csaknem éjszaki irányban haladtunk. Egyik oldalon a sötét sárga tó feküdt előttem, melynek szine bizonyos időjárás befolyása alatt zavaros szürkébe ment át. Másik oldalon a keskeny kinyuló part feküdt, melyen a sárga homok zöld gyeppel váltakozott, közbe-közbe falvak és városok, melyeknek vörös cserép födelei és hegyes templomtornyai derülten néztek föl a tiszta, kék égre.

A kapitány ajánlotta, hogy látogassam meg Edam és Hoorn hires városokat, de én nem akartam most szárazföldre lépni.

Egyetlen kivánságom az volt, hogy abba a régi városba érjek, ahol Brandt asszony elhagyatva élt.

Midőn irányt változtattunk, hogy az előfokhoz evezzünk, melyen Enkhuizen fekszik - a hajó egy más irányba kezdett nyomatni és pedig oly erősen, hogy az utazás nehézségeit fölötte megnagyobbitotta.

Naplementekor elcsöndesült a szél ereje. Az éj felhőtlen volt s a tiszta égbolt halvány, szende fényt vetett reánk. Egy óra mulva a szeszélyes szél ismét kedvünk szerint járt. Tiz óra felé bevitorláztunk az enkhuizeni puszta kikötőbe.

A kapitány és emberei elköltötték egyszerü vacsorájokat s nyugalomra dültek, minthogy nehéz munkájok nagyon kifárasztotta volt. Nehány pillanat mulva egyedül csak én voltam ébren a hajón.

Fölmentem a födélre és szétnéztem. Hajónk egy elhagyott kikötőben kötött ki. Nehány kis hajón kivül, melyeket a miénkhez közel láttam, ez egykor jólétnek örvendő hely egy terjedelmes, magános viztócsa képét nyujtotta, melyet itt-ott homokbuckák szakitottak meg. A szárazföld felé csak a halott város magános házait láttam, melyek sötéten és mogorván állottak a titokteljes csillagfényben.

Sehol egy emberi lényt avagy csak egy eltévedett állatot se lehetett megpillantani. A hely oly üresnek és élettelennek látszott, mintha ragályos betegség dühöngött volna s csak száz év mulva érné el ujra lakosságának hatvanezernyi számát. Lakosai tizedrészre voltak összezsugorodva, midőn most Enkhuizent magam előtt láttam.

Mindenesetre kevés kilátásom van arra, hogy Brandt asszonyt feltaláljam, ha éjnek idején egyedül és vezető nélkül a városba megyek. És mégis másfelől lehetséges volna, hogy most, midőn elértem a helyet, a hol ő gyermekével barátok nélkül és elhagyatva él, türelmesen bevárjam a hosszu időközt, mig reggel lesz s a város fölébred? Jobban ismertem nyughatatlan, tépelődő természetemet, semhogy ne az utóbbit válaszszam. Jöjjön, aminek jönni kell, elhatároztam, hogy a véletlenre bizva magamat, bekóborolom Enkhuizent, fölkeresem a halászati irodát és megtudom Brandt asszony cimét.

Miután először a kajüt ajtaját gondosan bezártam, a hajóról a partra léptem s elindultam éji kóborlásomra a halott városon keresztül.

A kikötő fekvését zsebbeli iránytümmel megállapitván, a legközelebbi utcába mentem, mely előttem feküdt. A mint elébb lépdeltem, a régi lesüppedt házak sötéten néztek rám mindkét oldalon, az ablakok mögött nem volt semmi fény, az utcákon nem égett egyetlen lámpa sem.

Egy negyedóra hosszat mentem, mind belebb-belebb a város belsejébe, anélkül, hogy egy élő lénynyel is találkoztam volna, a csillagok fénye volt egyedüli vezetőm. Midőn végre egy olyan utcába fordultam, mely szélesebb volt a többinél, egy alakot láttam magam előtt, mely mozgott, de a házak árnyékában alig lehetett megkülönböztetni. Meggyorsitottam lépteimet s nemsokára észrevettem, hogy egy parasztruhát viselő férfit követtem. Amint meghallotta lépteimet, megfordult és rám nézett, s midőn látta, hogy idegen vagyok, vastag fütykösét fenyegetően emelte föl s rám kiáltott, mint mozdulataiból észrevettem - mert nyelvét nem értettem - hogy megálljak. Egy idegent, ki ilyenkor éjnek idején mutogatja magát Enkhuizenben, az idevaló polgár csak rablónak nézhetett!

Utközben megtanitott volt rá a hajó kapitánya, hogy arra az esetre, ha egyedül járok ilyen idegen városban, hogy kell kérdeznem hollandul az utat és én most alkalmaztam is a leckét, megkérdezvén, hogy hol van Brandt ur halászüzlete. Vagy teljességgel nem értette kérdésemet idegen kiejtésem miatt, vagy aggodalma akadályozta abban, hogy bizalmas legyen irántam. Ismét fölemelte botját és jelt adott, hogy ne közelitsek hozzá. Közelébe mennem tehát hasztalan lett volna. Általmentem tehát az utca másik oldalára, s a megijedt ember nemsokára eltünt szemem elől egyik ház kapujában.

Végre, az utcák kanyarulatait mind tovább-tovább követve, elértem arra a helyre, melyet én a város végének tartottam.

Az én itéletem szerint körülbelől egy félmértföld, vagy még nagyobb terjedelmü rét terült el előttem, melyen szétszórva hevertek a juhok, itt tartván éji pihenőjüket.

Tovább mentem a réten s itt-ott, hol a talaj magasabb, emelkedettebb volt, kőépületek elavult maradványait pillantottam meg. Midőn a rét közepén találtam magamat, szemben az ellenkező oldalon egy karcsu kapuivfélét vettem észre, mely keskenyen és sötéten nyult be az éjbe, minden fal nélkül oldalain, s a nélkül, hogy széltében vagy hosszában valami szomszédos épületet fölfedezhettem volna.

A romokba dőlt falak szét voltak hányva, mivel azt haszontalan akadálynak vélték az emberek. A kietlen réten egyszer a leggazdagabb kereskedők raktárai állottak, s a legbüszkébb északhollandi nemesek palotái.

S mi maradt fenn most mind ebből? Nehány szétrombolt kőfal halom, egy édes illatu füvel benőtt füzerdő és egy kis, alvó juhsereg.

Már e pusztulás puszta látása, eltekintve a történeti emlékektől, a borzadály érzetével töltött el. Ugy jött nekem, mintha e borzadályos csöndben kedélyem elveszitette volna egyensulyát. Kimondhatatlan elősejtelmeit éreztem a szenvedéseknek, melyek reám vártak.

Első izben bántam, hogy elhagytam Angliát, s gondolataim bünbánólag tértek vissza a zöld tó erdős partjaira. Maradtam volna csak elhatározásom mellett, most békésen pihennék a zöld tó mély vizében. Minek éltem, minek szőttem terveket, miért utaztam, mióta Dermody házikóját elhagytam? Talán csak azért, hogy meggyőződjem, hogy a nőt, kit szerettem, elveszitettem - abban a pillanatban, midőn ugyanazon helyen valék vele?

Mikor a legkülső házsorhoz, mely még állott, ujra elértem, körülnéztem azzal a szándékkal, hogy fölkeresem azt az utcát, melyen ide jöttem s azon megyek vissza. Abban a pillanatban, midőn ez utcát ujra feltalálni véltem, egy másik élő lényt vettem észre e puszta, kihalt városban.

Egy férfi állott a legvégső házak egyike előtt, jobbra tőlem és figyelmesen rám nézett.

Elhatároztam, hogy ha ujabb durva fogadtatás veszedelmének is teszem ki magamat, még egy végső kisérletet teszek Brandt asszony föltalálására, mielőtt hajómhoz visszatérnék.

Mikor az idegen látta, hogy feléje közeledem, elém jött féligre. Ruhája és mozdulatai határozottan mutatták, hogy ez alkalommal nem az alsóbb társadalmi réteghez tartozó férfi állott előttem. Kérdéseimre udvariasan felelt az ő nyelvén. Midőn látta, hogy hasztalan iparkodtam megérteni feleleteit, jelekkel adta tudtomra, hogy kövessem.

Miután nehány pillanatig egy előttem egészen uj irányban haladtunk tovább, egy kis négyszögletü helyen, melynek közepében egy egészen elhanyagolt kerthelyiség volt, megállottunk. Vezetőm, miközben egyik ház alacsony ablakára mutatott, melyen homályos fény csillámlott át, ezt mondá hollandul:

Az ablakhoz léptem. Nyitva állott és én egyenesen oda tartottam fejemet. A szoba világa a fa ablaktábla hasadékain hatolt ki. Haboztam megérkezésemet egész hirtelen a házcsengetyü meghuzásával jelenteni, mert még mindig a bekövetkezendő bajok sejtelme szorongatott.

Ki tudja, minő uj veszedelem várhatna rám, ha az ajtót kinyittatnám? Ott maradtam tehát az ablak alatt és hallgatóztam.

Alig mult el egy perc, hogy női hangot hallottam a szobában. Csengésének varázsa félreismerhetetlen volt.

- Jer kicsikém! - mondá. Nagyon későn van már, két órával ezelőtt ágyba kellett volna menned.

- Gondold meg gyermekem, hogy beteg voltál. Ismét megbetegedhetel, ha este oly későn fekszel le. Csak feküdjél le előbb, aztán majd el fogsz aludni, ha a gyertyát eloltom.

- Oh kérlek, ne oltsd el a gyertyát, - mondá nagy nyomatékkal. Az uj papám megérkezik. Hogy fogja megtalálni az utat, ha eloltod a világot?

- Bolondságot beszélsz, mondá - most már csakugyan le kell feküdnöd. Germaine ur semmit se tud rólunk. Germaine ur Angliában van.

Egy sikoltás a szobában tudatta velem, hogy meghallottak oda bent. Egy pillanatig minden csöndes maradt, mignem a gyermek vadul és élesen kiejtett szavai érintették fülemet:

- Nyisd ki a táblát, mama! Mondtam neked, hogy el fog jönni, látni akarom őt!

Pillanatnyi habozás következett erre, mielőtt az anya kinyitotta volna a táblákat.

Láttam sötét alakját az ablakban, amint a gyertyát kezében tartá, s a gyermek feje alig láthatólag tünt elő az ablakmélyedés legalacsonyabb részéből. A kis teremtés gyorsan mozgott ide-oda, mintha a leányka, ki engem apjául választott, táncolt volna örömében.

- Hihetek-e szemeimnek? kiálta fel Brandt asszony. - Valóban ön az Germaine ur?

- Hogy van uj papám? kiáltá a gyermek. Nyisd fel a nagy ajtót és jer be. Ugy szeretnélek átölelni.

Az anya hideg, kétségeskedő hangja és a gyermek örvendező üdvözlése közt egy egész világ volt a különbség.

Nagyon korán jelentem meg Brandt asszony előtt? Mint minden gyöngédérzelmü embernek, meg volt neki is a vele született önbecsérzete, jobban mondva: a büszkeség, csak más név alatt.

Sértette volna büszkeségét a puszta gondolat, hogy ujra magánosan és megcsalatva találtam föl, elhagyatva a férfitól, kiért annyit áldozott és szenvedett, gyámoltalan teherként idegenek megvetésének tárgyául dobatván? És ez a férfi tolvaj volt, ki azokat kik kenyeret adtak neki, megcsalta és azzal megszökött!

A nehéz tölgyfa ajtót ama félelem közt nyitottam ki, hogy ez volt elváltozásának valódi oka, melyet észrevettem rajta. Föltevéseim megerősödtek, midőn a belső ajtót, mely az udvarról a lakszobába vezetett, felnyitotta és bebocsátott rajta.

Mikor mindkét kezét megragadtam és megcsókoltam, gyorsan elforditotta fejét, ugy hogy ajkaim csak arcát érintették. Mélyen elpirult; lesütött szemekkel fejezte ki nehány formaszerü szóban csodálkozását, hogy itt lát engem. Mikor a gyermek karjaimba repült, fölindultan kiáltotta:

Leültem és ölembe ültettem a kicsikét. Brandt asszony bizonyos távolságban foglalt tőlem helyet.

- Azt hiszem, szükségtelen kérdeznem, hogy ön értesitve van-e a történetről és erre oly hirtelen elhalványult, mint az elébb pirult volt, s szemeit mereven a földre szegezte.

Mielőtt felelhettem volna, a gyermek egész jámborul kikotyogta apja eltünését.

- A másik papa elfutott innen! Másik papám pénzt lopott! Ideje, hogy uj papát kapjak, nem igaz?

Az anya ránk nézett. Egy ideig sikerült a büszke, érzelmes asszonynak uralkodnia magán, de a fájdalmat, melyet érzett, nem lehetett hallgatva elviselni. Hosszu, fájdalmas kiáltással rejté arcát kezeibe. Saját lealacsonyodásának érzetétől legyőzve, szégyelte mutatni könyeit annak a férfinak, ki őt szerette.

Letettem ölemből a gyermeket. A lakszoba egyik ajtaja véletlenül nyitva volt hagyva. Ez a hálószobába vezetett, melyben a toilette-asztalon mécses égett.

- Adj hát akkor játékszert, - mondá. Az enyéimet nem használhatom többé. Hadd lássam, mi van a zsebedben?

Kis, fürge kezei össze-vissza kotorásztak zsebeimben. Engedtem, hogy vegyen ki belőle, ami neki tetszik s azzal a hátsó szobába küldöttem. A mint eltünt szemeink elől, az anyához közeledtem s leültem melléje.

- Nézze ugy a dolgot, mint én, mondám. Most miután elhagyta önt, szabadon lehet az enyém.

- Miért! kiálta szenvedélyesen. Ha egy asszonynak meg kellett érni, hogy elhagyja egy gaz fickó, még ekkor sem jutott a lealacsonyodás legalsóbb fokára?

Jelenlegi kedélyállapotában lehetetlen volt vele beszélni. Megkisérlettem egy kevésbé kényes tárgyra terelni figyelmét, miközben közöltem vele a csodás eseményeket, melyek harmadszor vezettek hozzá. Ő azonban már a kezdeténél félbeszakitott.

- Fölösleges, hogy most ujra ismételjük, a mit már más alkalmakkal elmondottunk, - felelte. Fölfogom, hogy mi vezette ide. Ismét megjelentem önnek álomban, amint már kétszer megtörtént.

- Nem, mondám. Nem ugy történt, mint a korábbi esetekben. Ez alkalommal gyermekével láttam.

E felelet felköltötte figyelmét. Elbámult és nyugtalanul tekintett a hálószoba ajtaja felé.

- Ne beszéljen hangosan - mondá. Nehogy valamit meghalljon belőle. Ezuttal önről való álmom kinos benyomást hagyott hátra. A gyermek is bele van szövődve - és ezt nem szeretem. Aztán a hely is hol az álmat láttam -

- Ma este nagyon izgatott vagyok - folytatá, és nem szeretnék arról beszélni. Mindazonáltal szeretném tudni, ha valóban épen a b b a n a házacskában volt-e ön?

Lehetetlen volt valamit tulajdonitanom e kérdésnek. Az én fogalmaim szerint a fölfedezés nem oly különösen emlitésre méltó, hogy ő már volt egyszer Suffolkban és látta a zöld tavat. E tó vidéke kedves tartózkodási helye volt az előkelőbb társaságoknak az egész grófságban s Dermody házikója egyike volt a vidék legvonzóbb pontjainak. A mint most világosan láttam, fájdalmas emlékek füzték őt az én régi kedves honomhoz és ez mindenesetre bámulatba ejtett.

Elhatároztam olyan módon felelni kérdésére, hogy ezáltal felbátoritsam őt bizalmába vonni engem. Még egy pillanat és megmondtam volna neki, hogy gyermekkoromat a zöld tónál töltöttem - még egy pillanat és megismertük volna egymást, ha egy igazán mindennapi eset vissza nem nyomja ajkamról a szavakat.

A gyermek kifutott a hálószobából, s egy diszesen készitett kulcsot tartott kezében.

Anyja félbeszakitotta s ujabb tárgyalás kezdődött köztük a lefekvés vagy fönmaradás felől. Eközben a kis teremtés engedélyt nyert, hogy még néhány perccel tovább játszhassék s a társalgás köztem és Brandt asszony között uj fordulatot vett. Beszélgettünk a gyermek egészségi állapotáról s eközben természetesen rájöttünk a körülményekre is, melyek közt anyja álmakor állott.

- Lázban feküdt - kezdé Brandt asszony, és épen az nap kezdett megtérni, midőn e nyomorult helyen visszamaradtam, elhagyatva. Ugyanazon este ismét oly roszra fordult lázas betegsége, hogy szörnyü aggodalmak szállottak meg. Elvesztette eszméletét s kicsiny tagjai merevek és hidegek voltak. Egyetlen egy orvos él még itt, ki a várost el nem hagyta. Természetesen utána küldöttem. Ez ugy vélekedett, hogy az eszméletlenség kataleptikus rohamból származott s azt mondta, hogy nem kell tartani pillanatnyi életveszélytől s bizonyos szereket adott arra az esetre, ha a leirt tünetek ismét előfordulnának.

Ágyba fektettem és hevesen magamhoz szoritottam. Lehetségesnek tartja, a nélkül, hogy a mezmerizmusban hinnék, hogy bizonyos befolyást gyakoroltunk egymásra, mely a következőket megmagyarázza?

- Nagyon valószinü. Egyébiránt a mezmerizmusról való tan, ha hinne benne, még több felvilágositással szolgálna. A mezmerizmus által nem csak azt lehet kimagyarázni, hogy ön és a gyermek egymásra befolyással voltak, hanem azt is, hogy én, dacára a távolságnak, mindkettőjüknek a befolyása alatt állottam. E módon a mezmerizmus az én viziómat ugy magyarázná, mint a köztünk legmagasabb mérvben kifejlődött rokonszenvet. Azt mondja ön, hogy karjaiban gyermekével aludt?

- Igen. Egészen ki voltam merülve s dacára, hogy ébren akartam átvirrasztani az éjet, mélyen elaludtam. Vigasztalan helyzetemben, elhagyatva idegen helyen és emberek közt, beteg gyermekkel karjaimban, ujra önről álmodtam és ujra önhöz fordultam mint egyetlen védőmhöz és barátomhoz. Az egyetlen, ami az álomban másként volt mint a korábbiakban, az, hogy a gyermek mellettem volt, amint önhöz közeledtem és hogy ő mondotta a szavakat, melyeket a könyvbe irtam.

Ugy-e látta e szavakat? S midőn felébredtem, el voltak tünve? Az én kicsikém még mindig ugy feküdt karjaim közt, mint egy halott. Az egész éjen keresztül tartott ez az állapot. Csak másnap délután tért eszméletre. Miért ijedez ön? Mi lepi meg elbeszélésemben?

Volt a mi megijeszszen s meg is mondtam azonnal. Ugyanazon napon és ugyanazon órában, midőn a gyermek magához tért, állottam a hajó födélzetén és szellemalakját akkor láttam eltünni szemem elől.

- Igen. Ő is álmat látott és pedig azt, hogy az ön társaságában volt. Azt mondotta:

- Kérdeztem, hol látta önt. Zavarosan beszélt külömböző helyekről. Beszélt fákról, egy házikóról és tóról. Aztán mezőkről és magános utakról. Aztán ismét egy kocsiról és lovakról, hosszu, fehér utról, népes utcákról és házakról, folyamról és hajóról. Ami ez utolsó dolgokat illeti, semmi csudálatos nincs abban, amit mondott. Londontól Rotterdam felé való utunkban valóságban látta a házakat, folyamot és hajót, melyek álmában megjelentek neki. Ami meg a többi helyeket illeti, különösen a házikót és a tavat, melyeket leirt nekem, hajlandó vagyok hinni, hogy az ő álma az enyémnek visszahatása volt. Én a házikóról és a tóról álmodtam, amint egykor, sok, sok év előtt ismertem, és - isten tudja hogyan - e jelenetekkel önt összeköttetésbe hoztam. Ne hatoljunk azonban belebb. Nem tudom, mi történt velem, hogy oly könnyen beszélek régi emlékekről, melyek mostani helyzetemben oly fájdalmasan érintenek. Az elébb gyermekem egészségi állapotáról beszélgettünk, térjünk rá vissza.

Nehéz volt most a gyermek egészségi állapotára térni vissza, annyira felköltötte volt kivánságomat a zöld tóhoz való viszonyával. A kicsike még nyugodtan játszott a hálószobában. Másodszor kinálkozott az alkalom és én megragadtam azt.

- Nem akarom zavarni, mondám. Csak arra szeretném kérni, hogy mielőtt más tárgyra mennénk át, engedje meg egy kérdést tennem a házikóról és tóról.

A sors, mely minket üldözött, azt akarta, hogy ő maga legyen most az akadály egyik a másnak felismerésében.

- Ma este semmit többet nem mondhatok, ismétlé, miközben türelmetlenül felemelkedett. Ideje, hogy a gyermek ágyba menjen s külömben is nem beszélhetek oly dolgokról, melyek fájdalmasak nekem. Várnia kell egy ideig, - ha ugyan ilyen idő bekövetkezhetik, - midőn nyugodtabb és boldogabb leszek, mint most.

- Teljesen az ön akaratától függ, mondám, hogy a nyugodtabb, boldogabb idő már most, e pillanatban megkezdődjék.

- Csak egy szót mondjon, - s gyermekével együtt uj hazát és jövőt talál, - mondám.

- Egy férj védelmét ajánlom fel, feleltem én. Kérdem, akar-e feleségem lenni?

- Ön e pillanatban nem tudja, hogy mi történt, mondá. Pedig a gyermek, isten látja, hogy elég világosan beszélt.

- A gyermek csak azt ismételte, amit már az uton hallottam, mielőtt ide jöttem volna.

- Nem képzelhetek magamra nézve nagyobb boldogságot, mint önt enyémnek nevezhetni.

- Azok után amiket tudok, bizalomteljesen kérem a kezét. Az a férfi, ki az ön gyermekének apja, bárminő jogot is birt ön iránt, azzal, hogy semmirekellőleg elhagyta, elvesztette e jogát. - Ön a szó igaz értelmében szabad, kedvesem. Elég bánatunk volt az életben. Végre felénk int a boldogság, ó jöjjön hozzám - mondjon igent!

A legközelebbi szavakat oly csöndesen sugtam, hogy a gyermek nem hallhatta a hálószobából.

- Ön nem szeret engem! kiálték haragosan. Ugy csókol meg, mintha kötelességet teljesitene azzal. Ajka hideg, - mint szive. Ön nem szeret többé!

- Legalább egyiknek meg kell fontolni közülünk a különbséget, mely az ön állása és az enyém közt létezik, mondá. Ön szeplőtlen hirü férfiu, aki magas állást foglal el a világban. És ki vagyok én? Egy gazfickó elhagyott kedvese. Nekem ezt nem szabad elfelednem, ha ön nagylelküen el is feledi. Én, én valóban hideg vagyok, nehéz szenvedés gyakorolja e befolyást rám és - megvallom, nagyon, de nagyon szenvedek most.

Szenvedélyesebben szerettem őt, hogy e szavaknál részvétet érezzek iránta, melyre ő határozottan számitott. A férfi becsüli a nő fájdalmát, a meddig az némán van kifejezve a tekintetben, könnyekben, amint azonban szavakban nyer kifejezést, csak ingerli vagy boszantja őt.

- Ki az oka, hogy szenved? - Kérdém hidegen. Esküszöm, hogy az ön életét és az enyémet boldoggá teszem. Önt csak kegyetlenül megcsalták, de nem elaljasodott nő, méltó, hogy feleségemmé legyen és én kész vagyok azt nyilvánossá tenni. Jöjjön vissza velem Angliába, hajóm készen áll az ön számára.

- Nem! mondá, és ha életembe kerül is, ellentállok magamnak, hogy önt megbecstelenitsem. Hagyjon el engem, Germaine ur! Ez az utolsó kegy, melyben részesithet. Az istenért, hagyjon el engem!

- Tudja minő jövő vár reám, ha ön nélkül kell élnem? - kérdém. Anyám meghalt. Ön az egyetlen lény széles e világon, aki iránt szerelmet érzek és azt kivánja tőlem, hogy elhagyjam? Hová menjek? Mihez kezdjek? Kegyetlenségről beszél! Nem nagyobb kegyetlenség, hogy ön egy egész életre való boldogságomat akarja feláldozni gyöngéd érzete szánalomraméltó aggodalmaskodásának, a világ előitéletétől való oktalan félelmének? Én szeretem önt és - ön is engem. Minden más aggodalomnak nincs egy szalmaszál értéke. Jőjjön vissza velem Angliába! Jőjjön vissza és legyen feleségemmé!

Térdre esett, megragadta kezemet és némán vonta ajkaihoz. Megkisérlettem fölemelni. Hasztalan volt, határozottan ellentállott szándékomnak.

- Ez azt jelenti, mondá csöndes, megtört hangon, hogy az ön becsületét fölébe helyezem boldogságomnak. Ha neje leszek, társadalmi állását saját neje semmisiti meg - a nap, melyen ezt be fogja vallani nekem, el fog következni és én inkább tudok szenvedni, - inkább meghalni, mintsem egy ilyen jövőnek elébe menjek. Bocsásson meg és feledjen el. Többet nem mondhatok semmit!

Elbocsátá kezemet és elesett a földön. A rettenetes kétségbeesés, mely e körülményből beszélt, többet mondott, mint minden szava, hogy elhatározása változhatatlan. Önkénytesen szakadt el tőlem, saját akarata volt ez.

Nem mozdultam meg, hogy a szobát elhagyjam, a szomoruságnak semmi jelét se mutattam. Szivem megkeményedett e nővel szemben, ki oly makacsul elutasitott. Oly részvétlenül és oly haragosan állottam és néztem rá, hogy még most is borzalommal tölt el, ha e napra visszagondolok. Csak egy mentségem van számomra. Utolsó reményem összeomlása oly erős csapás volt rám nézve, hogy eszemnek nem volt elég ereje azt elviselni. Őrült valék ezen az éjen.

Fölemelte arcát a földről és kétkedve nézett rám, ha valjon helyesen hallotta-e.

- Vegye kalapját és köpenyét, - folytatám. Meg kell kérnem, hogy jöjjön el velem a hajóig.

A gyermek meghallá ezt s egyik kezében kalapocskájával, másikban a kajüt kulcsával hozzánk futott.

Anyja visszautasitotta a hálószobába. Elment az udvarajtóig s ott csöndesen hallgatózva megállott. Hidegen fordultam Brandt asszonyhoz, hogy a kérdésre, melyet hozzá intéztem, feleljen.

- Önnek nincs szándékában e helyet elhagynia - mondám. Én pedig két óra mulva vissza fogok utazni. Ez alkalommal ugy válunk el, hogy egymást sohase lássuk. Mielőtt azonban elmennék, akarom, hogy jó körülmények közt hagyjam hátra. Pénzem a kajütben van utitáskámban és ez okból kell kérnem önt, hogy a hajóhoz elkisérjen.

- Köszönöm jóságát, - mondá, de nem vagyok oly segélytelen helyzetben, a mint föltételezi.

Beszéltem a Brandt ház főnökével Amsterdamban s egész pontosan ismerem a helyzetét. Az ön büszkeségének annyira legalább meg kell hajolni, hogy az én kezemből elfogadjon segélyt maga és gyermeke föntartására. Ha Angliában haltam volna -

Itt fönnakadtam. A ki nem mondott gondolat, mely agyamon keresztül futott, az volt, hogy végrendeletileg bizonyos összeget biztositottam volna számára, melyet életemben is huzott volna tőlem, halálom után pedig végrendeletem teljesitőjének kezéből. Mikor e gondolatnak szavakat akartam adni, eszembe jutott öngyilkossági szándékom a tónál. A zavaros emlékek folytán, melyek föltámadtak bennem, egy terv kezdett kisérteni egész hivatlanul, mely bármily kimondhatatlanul gonosz volt is, mostani kedélyállapotomban oly ellenállhatatlanul lépett fel, hogy lelkem mélyéig megrendültem belé.

"Most már senkid sincs többé, a kiért élned kellene, most már vége annak, hogy ő a tied legyen", sugta a gonosz ellenség nekem. "Merj átugorni a más világra s ragadd magaddal a nőt is, kit szeretsz."

Mialatt még folyton rá néztem s az utolsó szavak, melyeket hozzá szólottam, még ajkamon lebegtek, szemem előtt teljes ingerrel bontakozott ki az iszonyu könnyelmüség, melylyel a borzasztó kettős bünös merénylet kivihető vala. - Hajóm ott feküdt az elhagyatott kikötőben, szélét a mély viz locsolta. Csak arra kellett rábeszélnem, hogy kövessen a hajó födelére, ekkor karjaim közé ragadnom és vele mielőtt segélyért kiabálhatna, leugranom a vizbe. Tapasztalásból tudtam, hogy az elaludt tengerészek nehezen ébreszthetők fel, s ha ébren lennének is, későre kullognak elő fekhelyeikről.

Már mind a ketten rég a vizbe fulladtunk, mig a legfiatalabb és a leggyorsabb is közülük ágyából a födélen terem. Igen! Mindketten ugyazon egy pillanatban törültetnénk ki az élők sorából. És miért ne? Szabad kezet engedjek neki, hogy ő, ki ujra meg ujra visszautasitá feleségemmé lenni, talán másodszor is visszatérjen Brandthoz?

Azon este, midőn a skót folyam hullámaiból kiszabaditottam őt, urává lettem sorsának. Megkisérlette vizbefulással vetni véget életének, most már fuladjon meg annak a férfinak a karjai közt, ki egykor közé és a halál közé állott!

Elmerülve ily vad gondolatokba, állék szemközt vele és nyugodtan tértem vissza megkezdett mondatomhoz.

- Ha Angliában haltam volna meg, végrendeletileg gondoskodtam volna önről. Most is elfogadhatja tőlem, amit akkor elfogadna. Jőjjön velem a hajóra.

Arca megváltozott mig én beszéltem, szemei csöndes kétséget fejeztek ki irántam. Egy kissé visszalépett, mielőtt valamit felelne.

E szavaknál gyermeke felé nézett, ki a szoba másik végén, az ajtónál várt.

Én is Elfiere néztem. Nem lehetne őt, mint ártatlan eszközt arra használni, gondolám magamban, hogy általa rávegyem anyját a ház elhagyására? Bizva a gyermek bátor jellemében, és hogy vágyott meglátni a hajót, kinyitottam az ajtót. Amint előre láttam, azonnal kifutott. A második ajtót, mely a négyszögletes térre vezetett, nem zártam volt el, midőn az udvarra beléptem. A másik pillanatban Elfie már künn termett a téren s ujjongott szabadságán. Csengő hangja áttörte a hely és az óra halálcsöndjét, s mindegyre kiáltozá nekem, hogy vezessem őt a hajóhoz.

Brandt asszonyhoz fordultam. A hadicsel sikerült. Elfie anyja nem vonakodott követni.

Szemei a bizalmatlanság növekvő kifejezésével pihentek rajtam egy pillanatig, - aztán elfordult.

Anélkül, hogy egy szót is szólna tovább, vette a kalapját és köpenyét s kilépett a térre. Én követtem őt és bezártam utána az ajtót. Megkisérlette magához csalogatni a gyermeket.

És ment elől a kikötő irányában s az utca szögletén megállva várakozott reánk. Anyja hirtelen felém fordult és merőn rám nézett.

E kérdés bámulatba ejtett. Sejtette talán szándékomat? Arcom intette volna tán a borzasztó veszélyre, ha a hajóra lép? Lehetetlen. A legvalószinübb ok az volt e kérdésre, hogy uj mentséget keresett bizonyosan, a mért nem léphet a hajóra. Ha azt felelem neki, hogy a tengerészek ott vannak, akkor azt kérdheté tőlem: "Miért nem küldi el hát egy tengerésztől a pénzt?"

- Ezek becsületes emberek ugyan - feleltem, miközben gondosan figyeltem rá - de még nem ismerem eléggé őket, hogy pénzt bizhassak rájok.

Csodálkozásomra ugyanazzal a pontossággal vizsgált engem, amint én tettem és aztán futólag ismétlé a kérdést:

Aztán elhallgattam és néztem, mit fog tenni. Feleletem megerősiteni látszott határozatát. Miután egy pillanatra elgondolkozott, arra fordult, hol a gyermek várt reánk.

Nem mondtam rá semmit. Némán haladva egymás mellett, követtük Elfiet a hajó felé. Az utcákon egy élő lénynyel se találkoztunk, egy fény se világolt, a mogorva, barátságtalan házakban. Kétszer állott meg a gyermek s ravaszul kiszámitott távolságra futva anyjától, hozzám sompolygott, hogy kérdőre vonjon hallgatásomért.

Nem feleltem neki. Semmi egyébre nem gondoltam most, mint a merényletre, melyet kivinni akartam. Sem félelem, sem lelkiismeret nem nyugtalanitottak. Ugy tetszett, mintha minden jobb ösztön, nemesebb érzés, mit egykor birtam, kihalt, megsemmisült volna bennem. Maga a gyermek jövőjére való gondolat sem inditott meg. Nem volt rá erőm, hogy semmi másra gondoljak, mint leugorni a hajóról, ezen fölül nem létezett rám nézve semmi. Csak ismételhetem, hogy azokban a pillanatokban erkölcsi érzésem egészen elsötétült volt s szellemi erőm egészen elveszitette az egyensulyt. Állatias lényem élt és mozgott, mint mindig, az alacsony, állatias ösztönök belém gyökereződtek - ez volt minden.

Aki ekkor rám néz, nem fedezett volna fel egyebet buta nyugalomnál arcomon, és teljes elereszkedést mozdulataimban, s mégis nem volt őrült valaha érettebb kényszerzubbonyra, vagy kevésbé beszámitható saját cselekedeteiben, mint én azokban a pillanatokban valék.

Az éji szél erősebben csapott arcánkba. Átmentünk az utolsó utcán is, a gyermektől vezettetve mindig, s ott állottunk az üres nyilt téren, mely a kikötőt határolá a száraz felől. Még egynehány perc és a parton állánk, egynehány lépésre a helytől, hol a hajó kikötött.

A kikötő kinézésében változást vettem észre, mióta utoljára láttam. Távollétem alatt nehány halászbárka érkezett oda. Részint felül, részint alul, az én hajóm körül voltak csoportosulva. Aggodalmasan néztem körül, hátha valamelyik hajós a parton és ébren van. De egy élő lényt se vettem észre magam körül. A férfiak nejeikkel és családjaikkal a városban voltak.

Elfie magasra emelte karját, hogy vigyem a hajóra. Brandt asszony közénk lépett, midőn lehajoltam, hogy fölemeljem.

E szavak egész világosan mondák, hogy ő valami gyanut táplál ellenem, - gyanut, mely nem az életét, hanem a szabadságát félteti vele. Talán azt gondolta, hogy a hajómon fogva tartom és akaratja ellenére el akarom vinni.

- Nekem a hajóra kell mennem - kiálta és a kulcsot magasan tartá. - Nekem kell fölnyitanom az ajtót.

Kiserült anyja kezeiből és más oldalra futott hozzám. Egy pillanatra a hajó párkányára vittem. Mielőtt visszafordulhattam volna, anyja követett és - a hajó födelén állott.

Amint épen most állott, a kajüt ajtaja balján feküdt. A gyermek szorosan háta mögött állott, Előttünk fekvék a nyilt födél és a hajó alacsony szegélye kinyulott a vizből. Egy pillanatra átugorhattuk, egy pillanatra végbemehetett a végzetes ugrás. Csupán a gondolatra tetőfokára hágott őrült elhatározásom. Képtelen voltam uralkodni magamon tovább. Hangos nevetéssel öleltem át derekát.

- Jöjjön, mondám, és megkisérlém a födél szélére vinni. - Jöjjön és nézzen a vizbe.

Egy hirtelen mozdulattal kiszabaditotta magát, a mi engem bámulatba ejtett. A borzalom egy csöndes sikoltásával fordult körül, megfogta gyermeke kezét, hogy visszajusson a partra. Én pedig a hajó széle és közéje állottam s elvágtam igy a visszavonulást. Ő visszalépett és elvette a gyermek kezéből a kajüt kulcsát.

A kajüt volt az egyetlen menedékhely, a mely most számára fenmaradt, hová a hajófödélről eljuthatott. Nem is habozott pillanatnyi félelmében, azt fölkeresni. Fölnyitotta az ajtót s két vagy három lépcsőn lerepült a kajütbe, magával vezetvén gyermekét. Követtem őket. Jóllehet tudtam, hogy el vagyok árulva, még esztelenebbül, őrültebben ragaszkodtam sötét tervem kiviteléhez.

- Ha most egészen nyugodtnak mutatom magamat, gondoltam magamban, akkor mégis csak rá tudom venni, hogy a födélre lépjen.

Lámpám még azon módulag égett, a mint elhagytam volt, utitáskám az asztalon feküdt. Brandt asszony, gyermekét kezén fogva, oly sáppadtan állott mint a halál és várt reám. Elfie bámész szemei kérdőleg pihentek arcomon, midőn beléptem. Pityeregni kezdett, annyira megijesztették anyjának heves mozdulatai. Megkisérlettem megnyugtatni, mielőtt az anyához szólanék, különböző tárgyakat mutogatva a kajütban, melyek őt érdekelhették.

Nagyon is tudatával birt annak, hogy kinos helyzete megköveteli, engedelmeskedni nekem. Kettőnknek sikerült a gyermeket megnyugtatni.

A legnagyobb élvezettel kotorászott az előtte uj es idegen tárgyak között. Anyja és én azalatt együtt állottunk s a lámpa fényénél oly szokatlan nyugalommal néztük egymást, mely valódi képünket álarcként rejté el. A csodás és iszonyu, a minthogy e kettő egymás mellett fekszik mindig az életben, e félelmetes helyzetben is versenyzett egymással. Az egyetlen hang, mi a komor, ijesztő csöndet megzavarta körülünk, a kapitány és embereinek nehézkes horkolása volt.

- Ha a pénzt át akarja adni, - mondá és igy akart engem megszeliditeni - most már kész vagyok elfogadni.

Mikor bele pillantottam, hogy a pénzes tárcát megkeressem, erős vágyam: felcsalni a fedélzetre, és őrült türelmetlenségem, hogy a végzetes tettet elkövessem, legyőzhetetlen erővel támadott fel bennem ujólag.

Nagy bátorságot mutatott. Láttam, hogy ajkán volt a segélykiáltás és elnyomta azt. Lélekjelenléte nem hagyta el, azt gondolta, hogy bármi történjék, lesz még ideje felkölteni az alvó tengerészeket.

- Van itt lámpa, ennél megszámlálhatja a pénzt, mondá. Nekem a kajüt épen nem meleg. Engedje, hogy még egy kissé itt maradjunk. Látja, milyen jól mulat Elfie.

Szemei rajtam pihentek, a mig beszélt. Kifejezésében volt valami, a mi pillanatra megnyugtatott. Jóval nagyobb erőmmel könnyen felvihetném a födélre, mielőtt a tengerészek megakadályozhatnának benne, de segély kiáltásai felébresztenék őket, meg kellene hogy hallják a viz locscsanását, s még elég hamar talpra állnának, hogy megmentsenek mindakettőnket.

Tanácsosabb volt tehát várni egy kissé s furfangos módon ugy eszközölni, hogy saját jószántából menjen fel a födélre.

Ismét az asztalra tettem a táskát és ujra elkezdém keresgélni a pénzes tárcát. Kezeim bámulatosan ügyetlenek és gyámoltalanok voltak. A tárcát csak azután sikerült megtalálnom, miután már az utitáska tartalmát félig az asztalra hánytam. A gyermek közvetlen mellettem állott és figyelemmel kisérte, a mit csináltam.

- Ó, milyen ügyetlen vagy te! - kiálta az ő nyilt, bátor modorával. Kérlek, engedd, hogy én üritsem ki a táskát. Kérlek, kérlek!

Elfie nyugtalan kivánsága, hogy folyvást foglalkozzék valamivel, a helyett, hogy szórakoztatott volna, mint ezelőtt, bosszantott most. Minden érdeklődés, a mit külömben e bájos gyermek iránt éreztem, el vala tünve. Amaz éjen az ártatlan szerelem szivem megmérgezett légkörében egészen megmerevült volt.

A pénz, mely nálam volt, többnyire angol bankjegyekből állott. Félretettem azt az összeget, a mennyi a Londonba való visszautazásra elkerülhetlenül szükséges volt, és a többit mind, a mi fenmaradt, Brandt asszony kezébe tettem.

Gépiesen vette el a pénzt. Keze reszketett, szemei kérőleg keresték az enyéimet. Ujra föl akarta ébreszteni régi gyöngédségemet iránta, most másodszor fordult hozzám türelem és elnézésért.

- Nem akarunk barátokként elválni, - mondá csöndes, reszkető hangon. - És mint barátok ujra láthatjuk egymást, ha ön idővel szorosabban itéli meg, a mi ma este köztünk történt!

Kezét nyujtotta, de én ránéztem, a nélkül, hogy megfogtam volna kezét. Átláttam szándékán, minthogy még mindig gyanut táplált ellenem, s a lehető legjobb alkalmat kereste, hogy biztosan a partra juthasson.

- Minél kevesebbet beszélünk a történtekről, annál jobb, - felelém gunyos udvariassággal. Már nagyon késő van és ön velem egy véleményen van, hogy Elfienek le kell feküdni.

A gyermek felé néztem, ki még mindig az utitáskában kotorászgatott két kezecskéjével, hogy abban mindent rendbe hozzon.

- Jelenleg e hajó az enyém, mondám. Ha hölgyek tesznek nálam látogatást, elváláskor a födélre kisérem. Kérem, fogadja el karomat!

Visszarettent. Másodszor volt azon ponton, hogy segitségért kiabáljon, s mégis ez utolsó mentő eszközt ujra fenntartotta.

- De én még nem néztem meg kajütjét, mondá; szemeiből félelem és ijedtség beszélt, ajkán erőltetett mosoly ült, mig ezt mondá.

- Még egynehány tárgyat látok itt, melyek érdekelnek engem s még szivesen időznék itt egy pár pillanatig, hogy azokat megtekintsem.

Annak az ürügye alatt, hogy a kajütben néz körül, körül fordult s a gyermekhez igyekezett közeledni. Én őrt állottam a nyitott ajtón és figyelemmel kisértem őt. Más kisérletet is tett, ugyanis nagy zajjal egy széket, mintegy véletlenségből, odább lökött, és ezután hallgatózott, hogy sikerült-e a csel, felébredtek-e a tengerészek. Ezek azonban nyugodtan tovább horkoltak, s egyik oldalról sem lehetett hallani olyan forma hangot, a mely az emberek fölébredését jelentette volna.

- Az én embereim nagyon jól alszanak! - mondám, jelentőségteljesen nevetve. Ne aggódjék! Nem zavarta fel őket. Ha a holland tengerészek a kikötőben vannak, semmi fel nem költheti őket.

Nem válaszolt semmit. Türelmemből kifogytam. Az ajtóból hozzá mentem. Néma borzadálylyal huzódott vissza és állott az asztal mögé, a kajüt végén. Követtem, mig elértem a kajüt végét és tovább nem lehetett menni. Tekintetünk találkozott, - ő egy szögletbe menekült, segitségért akart kiáltani, de a halálos félelemben, mely megszállotta, hangja megtagadta a szolgálatot. Csak egy csöndes, halk sikoly jött ajkára, mely nem volt hangosabb a suttogásnál.

Már lélekben ott állék vele a hajó párkányán, már éreztem is a viz hideg érintését, - midőn hátam mögött kiáltást hallottam.

Körül néztem. A kiáltás Elfietől jött. Valószinüleg ujra talált táskámban valamit, a melyet most feje fölé tartott egész elragadtatással.

- Mama! mama! kiáltott a gyermek, nézd csak ezt a szép dolgot! Kérlek, kérlek, kérlek, mondd meg neki, hogy ajándékozza nekem.

Anyja megragadta ezt az alkalmat, hogy megszabaduljon tőlem és hozzá szaladt. Én követtem és kinyujtottam a kezemet utána, hogy szorosan tartsam. Hirtelen, mint egy egészen megváltozott lény fordult felém. Az öröm pirja ragyogott arcán, élénk csodálkozás sugárzott szemeiből. Elvette Elfie kezéből a különös becses tárgyat és elém tartá. Megismertem a lámpa fényénél.

- Hogy került ez önhöz? kérdé lélekzetszakadt izgatottsággal, feleletemet előre látva. Vonásai nem mutattak többé borzadályt, mely még nehány perc előtt görcsösen ült arcán.

- Hogy került ez önhöz? ismétlé a kérdést és megragadta karomat, miközben nagy türelmetlenségében hevesen megrázkódott.

Fejem szédült, szivem hangosan dobogott az érzelmek elleni küzködésében, melyeket bennem felébresztett ő. Szemeim a zöld lobogóra valának függesztve. Nem jöttek ajkamra a szavak, melyeket mondani akartam, s csak gépiesen feleltem:

Elbocsátotta karomat s kezét a lelkesült hálaérzet kifejezésével emelte föl. Kedves, angyali fény ömlött el arcán, mint égi fény. Egy pillanatra megigézve állott; a másikban szenvedélyesen átölelt és fülembe sugta:

E fölfedezés sokkal gyorsabban következett mindarra, amit az elébb szenvedtem, hogy elviselhettem volna. Összerogytam és eszméletlenül estem karjaiba.

Mikor ismét magamhoz tértem, ott feküdtem a kajütben, ágyamon. Elfie a zöld lobogóval játszott, Mary pedig mellettem ült s kezemet kezében tartá.

Hosszu, benső pillantást váltottunk, melyben a rokon lelkek ujra egyesültek, mindkettőnk utja ujra találkozék.

A bevezetés a "két lélek utjá"-hoz egy kis elbeszéléssel kezdődik, melyet talán el is feledett eddig az olvasó.

Én magam, az Egyesült-Államok egyik polgára, ki Angliában utazott, irtam azt. Ez ugyanis egy ebédről szólott, melyet Germaine ur és Germaine asszony adtak egybekelési ünnepélyükön, és melyen mi jelen voltunk, és azokat a körülményeket közöltem az olvasóval, melyek közt az elbeszélés, mely e lapokon befejeződött, reánk bizatott. Mint emlékezhetnek, egyenesen ránk bizatott az is, hogy a kézirat elolvasása után barátságos viszonyunkat Germaine ur és Germaine asszony iránt folytassuk-e vagy nem.

Délután három órakor fejeztük be az elbeszélés olvasását. Öt perccel később egy boritékba zártam, feleségem kalapot tett - és épen indulóban voltunk Germaine urékhoz, midőn a szolga egy feleségemhez cimzett levelet nyujtott át.

Felbontotta, nézte az aláirást és a "Germaine Mary" név állott ott. Mikor e nevet láttuk, azonnal leültünk, hogy mielőtt egyebet tennénk, elolvassuk a levelét.

Érett megfontolás szerint tanácsosnak tartom, hogy az olvasó is olvassa el. Germaine asszony idáig bizonyosan érdeklődés tárgya lett s azért ő a legalkalmasabb arra, hogy e történetet bezárja. A levél a következő:

Mi, az Egyesült-Államok lakosai nagyon gyorsan határozzuk el magunkat s elindulunk hosszu száraz- vagy viziutra, anélkül, hogy a legcsekélyebb szünetet is tartanánk. Egymásra néztünk, midőn Germaine Mary levelét elolvastuk.

- London kiállhatatlan, - jegyzém meg és vártam, hogy minő hatása lesz nyilatkozatomnak.

Ez volt minden. Engedjék meg, hogy bucsut mondjunk önöknek. Mi Nápolyba utazunk.

* Az orvos története nem csinált. E történet egész részletesen, névvel és dátummal el van beszélve Robert Dale Owen nagyon érdekes müvében: "Lábnyomok egy más világ határain." A szerző örömmel ragadja meg az alkalmat, hogy Owen ur emlitésreméltó munkája iránt elismerését fejezze ki.