Tartalom

Előszó

Magyarország történetének legkevésbbé megmivelt része a hadi történet és magyar honvédelmi rendszer. Pedig annál a mai politikai viszonyok közt alig lehet ránk nézve valami fontosabb, időszerűbb, sőt gyakorlatibb. Katonai erejével s népei számmillióival dicsekszik mindenik európai nagyhatalom, kisebb haderővel bírókra megfélemlitőleg hatva, beolvasztással vagy épen kiirtással fenyegetve. Mi magyarok a kisebb népcsaládok közé tartozunk, testvér nélkül, rokontalanul e világon. Tudom, hogy ma nem a kard, hanem a tudomány és vagyon dönt az emberiség sorsa felett: de azt is igen, hogy hős mell és férfiui bátorság, kard és ágyu nélkül nem nyerhetni csatát, nem tarthatni fenn államot.

Szükséges, kivánatos és üdvös lenne tehát nemzetünkben a katonai szellem, az önérzet és katonai erények ápolása és kifejtése s általában a hadi élet iránti hajlani fölébresztése. Nagy számu képzett ifjunak nyilnék ezáltal tisztes életmódhoz út, nemesb becsvágynak kielégitési tér. Haditörténetünknek oly megragadó mozzanatai vannak, a miket gyönyörrel olvasna minden, s a mi közlelkesedést keltene. Kit ne érdekelne - kérdem - rendszeres történeti előadása annak: mi volt a magyar várrendszer? a banderialis rendszer? mi a székely lustra? és a magyar nemesi fölkelés? Ki ne vágynék tudni: mikor s hogy történt hajdan a vérrel megfecskendett (az erdélyi törvények szerint) véres kardnak nagy veszélykor az országban széthordozása? Mily idők voltak azok, a miknek emlékét Tubero a XV. és XVI. századbeli magyar hadi és polgári életről fenhagyta, midőn 60,000 nemes, lovon, pánczélban, sisakosan, karddal s buzogánynyal felfegyverkezve jelent meg az országgyülésen, s választott királyt, vagy azt trónjáról elűzte, s tanácskozás után a betörő török, tatár és német ellen harczba ment, a hon és alkotmány, tűzhelye, hitvese s gyermekei védelmére? Ki ne vágynék tudni: hogy tudott Hunyadi János a kenyérmezei s vaskapui, Mátyás király a serviai és boszniai harcztérre 20-30,000 székelyt, erdélyi fölkelő nemest és várkatonát vinni? Hogy volt képes Zápolya János vajda a kis Erdélyből 40,000, Martinuzi helytartó 60,000 fegyverest gyüjteni zászlói alá?

Ezek hadi történelmünk igen érdekes tárgyai. Sokszor gondolkoztam T. Akadémia! vajjon némely forditások, és elméleti feldolgozásra nézve sem oly igen sürgős kérdések helyett nem lenne-e czélszerübb, s a nemzetre nézve actualisabb és nagyobb szellemi és erkölcsi hasznot hozó, hadi történetünk megirására tűzni ki tekintélyes pályadijt vagy valamely jeles irót kérni fel? A katonai pályától idegenkedik az ifjuság. Vajjon ez nem hatna-e jótékonyan érzületére s felfogására? Ott van szivünkhöz forrva s palladiumként féltett magyar honvédségünk - nem régi korból való hősök bátor s derék örökösei - szépen fejlő Ludovica-Akademiánk, közös hadsergi s honvédségi katonai ösztöndijakra versenyző lelkes ifjuságunk. Vajjon nem olvasnák-e kedvvel, nem tanulmányoznák haszonnal a nemzet hajdankori hadi életét magába foglaló művet ők és előadó tanáraik? Panaszolják sokan, sokszor, hogy sulyos a jogegyenlőség katonáskodási terhe. Vajjon nem édesitné-e meg a fölbuzdult nemzeti érzület és hazaszeretet? Nem enyhitne-e rajta, ha e könyvből meggyőződnék a magyar ifjuság arról, hogy számra nézve oly igen kis nemzetnek, minő a magyar, fegyverrel, másoktól elfoglalt hazát és annak szabadságát, fegyver, hadi és tudományi fölény, katonai erények nélkül megtartani nem lehet? Azt hiszem, ily pályamű jókor jőne Magyarországon s bőv erkölcsi kamatot adna.

Ezek birtak engem T. Akadémia! felolvasásom irására. Tán használok vele valamit az igen nagyjelentőségü ügynek. Csak a volt Erdélyt azért választottam, mert annak multját ismerem katonai tekintetben is úgy, hogy botlástól ne tartsak, gondviselésem alatt állván politikai levéltára közel 25 év óta. Hadi levéltárát használni nem volt módom. Ezt mások pótolják ki. Bizom azonban, hogy dolgozatom igy is bir a kutató történettudomány érdekével; mert az mind eredeti, senkitől soha sem használt adatokon alapul.