BRÓDY SÁNDOR: AZ EGRI DIÁKOK

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2017
Készült Sólyom László köztársasági elnöki támogatási keretéből.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-060-0 (online)
MEK-16501

Reggeli fél nyolczat ütött a czisztercziták egri székházának torony-órája. A reggeli mise már véget ért, a gimnázium iskolaszolgája, az úgynevezett pedellus pedig elsőt csengetett.

A diákok egyszerre ellepték a székegyház nagy udvarát, kis udvarát; a szellős nagy, de homályos folyósokon, a bolthajtásos tanúlótermekben alig lézengett még egy-két fiú. Némely hanyag diák, aki itt akarta megtanúlni a leckét; egy-két kitünő szorgalmú tanúló, aki még egyszer elismételte, a mit tudott.

A többség vígan beszélgetett, szaladgált, vitatkozott a partoldalba épített szentek szobraival ékesített udvarban, nekidűlt az akáczfának, amely éppen virágzott Mária havának e gyönyörű utolsó napján, az 1846-ik esztendőben.

Körűlbelül félszáz esztendeje, de a diákok jórészt akkor is csak arról beszélgettek, amiről manapság. Legfeljebb beszédjük módja volt más, nem egyszer latin szóval szóltak és sok olyan mondást ejtettek, ami azóta dívatját multa. Leginkább tanulmányaikról, a bizonyitványról, tanáraikról s játékaikról beszélgettek.

A labdázás hónapjában leginkább kis és nagy métáról, körbe rótáról meg duplexről beszélgettek az egri diákok.

- Gyerünk, ki gyön délután nagy métára? Pompás helyet találtam a páston!

- Oláh Guszti tegnap duplexban úgy megütötte a hátam, hogy most is sajog bele!

Ezek és ilyen mondások hallatszottak mindenfelől. Különösen a kisebbek csoportja volt az igazi játszó-kedvében. És sok fejecskében megfordult az a bűnös gondolat, vajha szombat délután volna, amikor nincs előadás s nem kell vasárnapra leckét tanulni.

Itt-ott a nagyobb diákok is belekeveredtek a tervezgetésekbe, de jórészt külön csoportot alkottak, beszélgetve csendesen, vagy némán hallgatva egy-egy társukat, aki lassan majd hirtelen nagy hévvel olvasgatott nekik.

Petőfi, Tompa, Arany s Vörösmarty friss versei ragadta el ugy őket, hogy a pedellus első csengetését se hallották. Olvasgattak a pesti postával épp most érkezett mindenféle lapokból, folyóiratokból. És mig szemük csillogott a költészet tiszta gyönyörétől elragadtatva, beszélgettek a költőkről, akik közűl nem egy városukban járt, mint Petőfi, vagy a dicső emlékű egri várról írt, mint Vörösmarty örökszép hőskölteményében, amelynek a cime is "Eger".

Csak a toronyóra zavarta meg őket egy kissé. Újra ütött s jelenté, hogy már csak egy negyed hiányzik a nyolczból. És lassanként páros sorrendben jöttek a növendék papok, akik ide jártak iskolába.

Jöve legelőször a világi kispapok fekete csoportja, akiket egy magas, karcsu, fiatal pap vezetett. Nem diák már nyilván, csak preczeptora ezeknek.

Alig hiányzott már egy pár percz a nyolczból, amikor az ifju népség egyszerre csak hullámzani kezdett.

- A pedellus! Hosszú levél! Mi történt? - suttogták mindenfelé, össze-vissza.

Csakugyan a pedellus jelent meg a rendház kertjének ajtajában, bizonyosan a folyton kertészkedő rendfőnöktől jön, hóna alatt egy hosszú alakú paksamétával, s egyenesen az igazgató lakása felé tart.

Egy-egy szakálas diák - mert akkortájt ilyenek bőven jártak a felső gimnáziumba - megtudakolta az öregtől:

Az öreg pedellus pedig a félelmetes tömlöcz ismert hangzású kulcsait csörgetvén zsebében, foghegyről csak annyit felelt:

- Hosszú levél! Hosszú levél! - visszhangzott végig a bűvös szó át az egész téren, be a lassanként népesedő tanúló termekbe.

Vajjon mi lesz benne? A kétrét összehajtott durva diós-győri papiros belső része vajjon mit foglal magában? Hiszen csak új iskolaévet szentelő isteni tisztelet után, bizonyítványosztás, vagy hosszú ünnepek, nagy vakácziók után szokás ilyesmit írni, kiadni. Ezeken a kérdéseken törték a fejüket sokan, míg mások, különösen a harmadosztálybeliek, minden kérdés és kétkedés nélkül örűltek annak, hogy ilyenformán a magyar nyelv, amely nyelvet, mint minden tantárgyat, latin nyelven tanítottak, elmarad, vagy legalább is ebből az akkor nehéz tárgyból nem kérdez a tanár.

De minden tanár - példátlan eset - késett, csak nyolcz óra után lépett be osztályról-osztályra a pedellus és szólt:

A tanácsteremben együtt ült már az egész rend. A hosszu zöld posztóval leterített asztal fejénél ült az ősz prior, a rendház főnöke, violakék kis sapka volt a fején, egy korán kinyílt labdarózsát szagolgatott. Jóságosan mosolygó arczán eloszlott ama diákoknak a félelme, akiknek volt okuk a rendkívüli eset miatt megszeppenni. Jobbról a szigorú arczú igazgató ült, balról a legöregebb tanár, fehérhaju, de üde s remek szép arczú férfi, az iskola ünnepi szónoka. Aztán jobbról, balról, sorba az egész tanári kar, végűl a legfiatalabb, a tanácsülés jegyzője.

Mindannyian fekete övű fehér reverendájukban, minden dísz nélkül, csak a prior nyakán csüggött széles arany lánczon nagy arany kereszt.

A fiatalság lassankint elhelyezkedett. Elől a kicsinyek, hátul a nagyobbak. Az ajtókban a pedellus s az egyházfi állt.

Néma csend lőn, alig hallatszott innen-onnan suttogó hang, az is elnémult, a mint a prior megszólalt:

- Édes fiaim! Összehíttunk benneteket, mert rendkivűli alkalom késztetett rá. Valamelyik méltatlan társatok letért az erény utjáról s azon van, hogy megcsufoljon benneteket. Még mi magunk se tudjuk, ki az, de rossz cselekedetét igen is tudjuk. Van itt valaki köztetek a ki - kimondani is iszonyodom - a máséhoz nyúlt... lopott.

Ez a rettenetes szó megremegteté az egész ifjúságot. Izgatottan néztek össze. Kiki kereste a bünöst.

Az ősz prior felállt, már most eldobta kezéből a labdarózsát s szigorú hangon ismételte:

- Igen, lopott! S itt van közöttetek. Nektek tudnotok kell, ki az. Mutassátok meg, mutassatok rá újjal és mondjátok neki: Eredj közülünk, hozzánk ne érj!

- Hallgattok, jól van, tehát menjen a dolog máskép. Pedellus, bocsássa be Szürszabó uramat.

Szürszabó János lépett be a terembe s megállott az ékes testület előtt s köszönt illemtudóan, de egy kissé megszeppenve.

Csakugyan az volt a Szűrszabó uram, egykoron kemény foglalkozásban mester, sarkantyús; de vénségére a szelíd madarak barátja, bolondja. "Madaras kofa, madaras kofa!" kiabáltak utána a csintalan gyerekek az utczán. Pedig nem is kofáskodott, magának tartotta meg azokat a szebbnél-szebb galambokat, haragosnál-haragosabb papagájokat, hollókat, csókákat, amelyeket mindenfelé összevásárolt, nagy szorgossággal táplált, tenyésztett. Híressége volt ő akkortájban Egernek, majdnem olyan, mint a nagy lyceum palotája, amelynek annyi az ablaka, ahány napja van az évnek. Neki meg galambja volt ennyi, háromszázhatvanöt. Kis, fekete csőrű, nagy, sárga szájú, fehér, fekete, úri fajtájú s közönséges tanyai galambok, pávafarkúak, bóbitásak. Elsötétítették egy darabon az eget, ha a mester felrebbentette őket. Egyszer eldöntöttek egy négy éves kis leányt, amint a kaba elől menekűlve, lecsaptak az udvarba. De hát a galambok csak galambok! Lehet mindenkinek, de a madaras kofának volt két olyan madara is, amelyet nagy költséggel hozatott külső országból. Két kis kolibri madár, olyan mind a kettőnek a farka, akár egy lant s olyan a szine, mint a szivárványé. Nagy híre is volt a városban ennek a két madárnak, amelylyel együtt éppen ötszáz, minden fajta madara volt a jó Szürszabó Jánosnak. Madara ötszáz, de felesége, gyereke, családja egy csepp sem. A madarakat szerette hát úgy, mintha gyermekei volnának, a kolibri madár pedig közöttük két legkedvesebb cselédje. És épp annak kellett elvesznie, épp azt vitték el!

- Szűrszabó uram, halljuk, beszélje el az esetet, a bűnös tán magába tér s előáll.

- A madaraim... szomorúak voltak... kitettem éjjelre... az eszterhéj alatt háltak... reggel sehol, csak a kalitka üresen... Üresen! - ismétlé és sírva fakadt, de hirtelen abban hagyá, s dühvel fordult az egész diákság felé. - Hanem most már nyomon vagyok. A tollakat ma megláttam egy kert sövényében, a köszmétebokrok között.

Lakik-e diák nevezett mesternél? Ha igen, álljon elé! - folytatá az igazgató.

Két kis diák kászólódott ki a többi közül s inogó lábbal megállott a tanácskozó asztal előtt. Hallotthalvány arczú két fiú: Szíhalmi Pál és Viparína Ákos.

- Lépjetek, fiaim, közelebb! - szólt az igazgató, aki ettől fogva maga vezette az ügyet.

A két fiú közelebb lépett. Szép, barna, karcsú fiú volt az egyik. Ezt Szíhalmi Pálnak hívták. A másikat, a szőke, tömzsi széles képűt pedig Viparína Ákosnak. Az előbbi vagy tizenhárom, az utóbbi tizenkét éves lehetett. Az iskolában egymás mellett ültek, barátok, lakótársak s földiek valának.

- Szóljatok, fiaim, Szíhalmi Pál, Viparína Ákos, tegyetek töredelmes vallomást. Egyiketek okvetlenül bűnös. A szóban forgó kolibri madarakat el nem vihette más, csak közűletek egy; szóljatok! Ime, a tiszta váljon most el a bünöstől s mutasson rá: te voltál, te vagy, - hangzott fel az igazgató harsány hangja.

A két fiú pedig nem vált el egymástól, sőt még jobban összebujtak. A kis Viparína a Szíhalmi Pál kezét szorongatta. Szólni egy hangot se tudott egyikük sem.

- Ők voltak, bizonynyal ők voltak, valamelyik közülök, tegnap hajnalban még láttam is azt a friss nyomot, amely az én portámtól az ő házukhoz vezetett, - jajveszékelte Szürszabó uram.

A meglepetés hangjai hallatszottak most fel az ifjúság között: tehát ezek közül valamelyik, Szíhalmi Pál vagy Viparína Ákos, egyképen jó fiú mind a kettő s most az egyiktől meg kell válniok.

Vajjon melyik? A két fiú kérdőleg nézett egymásra: te voltál volna s nekem nem mondtad, miért tetted? Ez a kérdés lebegett elkékűlt ajkukon. S bár szerették egymást mind a ketten: kölcsönösen biztosra vették egymásról, hogy a másik tette. De miért tette, hogyan juthatott az eszébe? Mind a kettőnek most hirtelen világosság jelent meg. Emlékeztek arra, mit mondott az elmúlt napokban házigazdájuk haldokló felesége: "Meggyógyúlnék én, ha megehetném azokat a szomszédbeli arany madarakat becsinálva!" Talán valamelyikük - csakhogy betöltse a szegény asszony kivánságát - azért vitte el a madarakat.

Csak úgy rajzott fel a sok fogas kérdés a fejükben. Egyre se tudtak válaszolni. Hanem hirtelen elhatározás kelt bennük: az egyik meg akarta menteni a másikat. Szíhalmi Pál fel akarta magát áldozni barátjáért, akit bűnösnek vélt s a büntelen Viparína magára akarta vállalni azt a rossz tettet, a mit szerinte csak Szíhalmi Pali követhetett el.

Ez a nagylelkű, de botor felbúzdulás egyszerre csak pirosra festette az arczukat. S egy percz alatt történt mindez, egy percz munkája volt, a míg az idősebbik ilyesfélét gondolt magában: "Nekem még megbocsájt az én jó apám, más iskolába is adhat, ember lehet még belőlem, de a szegény Viparínának soha meg nem bocsát az édesapja, módja sincs máshová iskolába adni, mint éppen csak ide. Elpusztul, ha innen kicsapják a szegényt!"

A szegény Viparína pedig ezt forgatta az eszében: "Minek is kínlódjam én itt? Úgy se nekem való az iskola. A kis testvéreimtől vonom el azt a tíz sájin forintot, amit apám hónaponta nekem küld. Jobb lesz ha mesterségre megyek, vagy az apámhoz állok, legyen vénségére, aki átveszi a hivatalát: az egyházfi szép tisztét s nemes mesterségét a harangozóságnak. Velem semmi baj nem történhetik, ha el is kergetnek innen, de milyen csúfság az olyan úri fiúnak, mint a Pali! Az emberek tolvajnak nevezik, otthon a mamájának kiég a szeme szégyenletében!"

Néma csend volt a tanácsteremben. A fiúk visszafojtották lélekzetüket, amint megszólalt Szíhalmi Pál:

És fejét lehajtva, megtörötten várta az itéletet. Fel sem hangozhatott az itélet, midőn a kis Viparína vékony hangja is megcsendűlt. Zavarodottan, töredezett hangon mondja:

De Ákos nem engedte az igazát, hebegett, motyogott, összezagyválta a szót, mindent magára akart vállalni s így csak jobban belesodorta a bajba barátját.

A madarak barátja ott állt mögöttük, vérben forgó szemét feléjük fordítá, szólni s kiabálni akart örömmel, gyönyörrel: ime, megvannak! Majd hogy rájuk nem rohant, de türtőztette magát, a hogy tudta, hanem beszélt, hadonázott:

- Hát ti vagytok, szép madarak! Tudtam, láttam azelőtt is, amint vedertétek a galambjaimat, csúfoltátok a páváimat! Ti tettétek - tudtam! Láttam az arczotokon, amint másnap elmentem hozzátok keresni az édes kis arany madaraimat. Hát kellett a tolla, kalap mellé kellett, biztosan ott van most is!

Egy osztálytársat elszalasztottak hirtelen a két bűnös kalapjáért. Két egyforma kalap kerűlt a tanácskozók asztalára. Színre, nagyságra egy, csak abban különbözött az egyik a másiktól, hogy alig látható picziny kolibri madár tolla, vagy helyesebben pihéje volt az egyik szalagja mellett.

- Csend, elég! - szólalt meg a prior. Aztán a tanító szerzetesek felé fordúlva félhangon mondá:

Még aznap délelőtt meghozták az itéletet. Szíhalmi Pált és Viparína Ákost kicsapják a rend főgimnáziumából. Meghozták, de nem hirdették ki a fiúk előtt. Irnak mind a kettő apjának, hogy jőjjenek a fiúik után, vigyék el az intézetből. De a fiúk megtudták, hogy mi vár reájuk. Bizony kicsordúlt mind a két fiú szeméből a köny, amikor az itéletről értesültek.

Csak most tudták meg, mit jelent innen elválni. Egy pár órával előbb még örültek a délutáni vakácziónak, bezzeg nem repesett most szívük annak a vakácziónak, melynek a végét se látták.

"Könnyű a madárnak ágról-ágra szállni" - de nehéz, nagyon nehéz az emberfiának megválni szerette társaitól, a helytől, amelyet úgy megszokott, úgy megszeretett!

Úgy botorkáltak kifelé, alig látva, alig hallva, ami körűlöttük élt, körűlöttük hangzott. Csak kinn ébredtek fel ebből az államszerű állapotból. Bora néni a vén, rossz szemű zsemlyés kofa, aki már vagy negyven esztendeje árúlta a "marczit", sóskalácsot itt, meghallotta a diákok sorsát s elejbük állott.

Erőnek erejével egy-egy czipót akart szegényeknek adni - hitelbe. "Majd megfizetitek, ha a lyukas hídon pénzt találtok" - mondá nekik.

Könnyezve köszönték meg s kereken utasították vissza a jó öreg asszony ajándékát:

- Nem eszünk mi már többet, Bora néni, a maga zsemlyéjéből! - mondá Szíhalmi Pál, aztán megtörülve szemét, odafordúlt társához:

De azért csak pityeregtek egyet-egyet. Valamelyik talán meg is bánta a nagylelkűségét, de csak egy perczre.

Még mindig nem tudták meggondolni cselekedetük következményeit, még mindig nem tanakodtak azon, mit fog apjuk mondani a dologhoz, ők maguk mivé lesznek. Csak az fájt nekik, az az érzés szorította össze a szivüket minduntalan, hogy ki vannak taszítva onnan, ahol még reggel otthon voltak s ma más ül a helyükön.

Aztán mit fog mondani házigazdájuk, Potyoró mester, ha meglátja őket, ha megismeri arczukon: mi esett meg velük!

Bizony az nem vett észre rajtuk semmit. Csendesen ült beteg felesége ágya mellett. Ott a hol a beteg volt, amikor ők reggel elmentek hazúlról, de most nem volt az többé:

Tompa fájdalomba merűlve, némán ült a szegény mester felesége holtteste mellett s észre se vette őket, akik kezdetben nem látták, mi történt, de csakhamar meglátták vagy helyesebben megérezték, amint az ágyra pillantottak.

Megüvegesedett, nyitott szemekkel, sárgán, mint a viasz s mozdúlatlanúl, mint egy darab fa feküdt ott a mesterné asszony.

A mester, mintha álmodnék, igent bólintott fejével. A fiuk közelebb léptek a halottas ágyhoz. A halál, házigazdájuk fájdalma elfelejtette velük a történteket. Nem is szóltak egy szót se, hanem kifordultak a konyhába, ahol nyolcz árván maradt, kis gyermek - mind kisebb, mint ők - zsivajgott.

- Meghalt! - ismétlé egy négy éves kis lány, kit Csin Terkának neveztek a gyerekek, mert nagyon csinos volt.

- Bizony, pedig apa megfőzte neki azokat az arany madarakat, amelyeket Szűrszabó bácsitól hozott el az éjjel s azoktól meg kellett volna gyógyulnia! - suttogta a hét éves Anti.

A szomorúság e sötétségében hirtelen világosság derűlt fel nekik. Hát egyikük se követett el bűnt, hanem a mester, hogy megmentse élete párját a haláltól. Babonából tette.

A kis Viparínának most eszébe jutott egy pillanatra, hogy ő visszamegy az igazgató elébe s fölfedez mindent.

- De akkor a szegény mestert bezárják, börtönbe vetik! - mondá az idősebb s okosabb Pál.

Megölelték hát egymást s megfogadták kölcsönösen: nem szólnak senkinek, szenvedjenek inkább ők, mint a nyolcz árva szerencsétlen apja, akit ha becsuknának: meghalnának éhen a gyerekei.

Azon nem is tünődtek, hogyan kerűlt az egyik kalaphoz a kolibri madár tolla? Véletlenül ragadt oda? Szíhalmi Pál inkább a fölött évődött, mi lehet az oka, hogy se levelet nem kap otthonról, se az élelmiszerekkel megrakodott társzekér nem érkezik meg, amelyet pedig minden második hónapban rendesen elküld az édes apja. Most már két hónapja múlt, hogy mind ennek se híre, se hamva.

Másnap délután temették el a mesterasszonyt. Az a szomorúság, amely itt körülveszi vala őket, megint csak elnyomta a saját bajuk felett való bánkódásukat.

De másnap reggelre kelve, eltelt a szivük keserűséggel, amint látták a szomszédbeli fiúkat iskolába menni. Most megírigyelték még Piczere Pétert is, aki búsan ballagott el előttük, tudta most is bizton, hogy felelni fog, még pedig számtanból, tudta azt is, hogy nem tud a leczkéből - egy komát sem.

Tanakodtak: mi tevők legyenek a mai napon? Elhatározták, hogy felmennek a környékbeli legmagasabb hegyre, a híres piros bort termő Eged tetejére.

Amikor délfelé fölértek, a tetejéről lenéztek: vajjon nem jön-e kocsi hazulról; mert ha jön, erre kell jönnie, alant a tárkányi úton.

Nem jött, egyetlenegy szekér se jött, még meszet hordó palócz taligája se látszott.

Alant a soktornyú város, az érseki Eger olyan kicsinynek látszott, akár egy nagyobb fajta bogárgyűjteményes iskátulya.

Szédülő fejjel néztek le a liliputi városra, majd ismét az országútra szegezték tekintetüket.

Hiába! az idő estére vált. Az Eged alján vén szőlőtőkék friss virága nyitott, nagy, nehéz, pézsmás illattal, hogy alig tudták kiállani. A májusi szél meg felhordta hozzájuk a virágok porát: alig, hogy láttak tőle.

És megindúlt a két fiú. Pál karjával derékon övezte Viparínát: így nem vesz erőt rajtuk a hideg, amely a hegy besüppedt csúcsán - tűzokádó lehetett az valaha - egyszerre megcsapta őket.

Óvatosan ereszkedtek le a mohos, páfrányos sziklákon. Igy értek el a jegecz-barlangig, amely most is mint mindig, úgy ragyogott a hegy nyakán, mint egy óriási gyémánt nyakékesség.

- Nem, mondá Pál - hanem add ide a bicskát, hadd véssek valamit valamelyik nagy jegeczre.

De a kvarcz- és ametiszt-jegeczek kemények voltak, feljebb kellett menni a gipsz-jegeczbarlangba. Az puha, talán alig több száz esztendejénél, hogy itt ragyog, ilyen ásvány egy évszázad alatt is képződik. Pedig száz év alatt kevés követ tud megszülni a természet. Nehéz dolog az.

Végre találtak egy nagy s tiszta gipsz-jegeczet. Abba karczolta bele reszkető kézzel Pál.

"Annó 1846. Itt voltunk. Talán utoljára. Szíhalmi Pál és Viparína Ákos jó barátok."

Aztán ereszkedtek lefelé. Késő volt már, amikor a városba értek, ott már akkor javában égtek az utczai lámpások. A gimnázium épületében Mária mi asszonyunk kőszobra körűl, a virágbokrok közé aggatott mécsesek azonban álmosan pislákoltak már. Csak a cziszterczi rend védőszentje, szent Bernát előtt égett a nagy vörös mécses.

- Én már mehetek, mondá búsan Szíhalmi Pál, - az én apám, szegény, nem jön érettem...

- Én pedig veled tartok, nem várom meg apám érkezését, - mondta Viparína Ákos. Nem birnám nézni az ő szomorú, vádoló arczát...

A Szíhalmi Pál apját már nem találta otthon a szomorú értesítés. Viparína Ákos szegény apja pedig már későn érkezett Egerbe. Akkor már a két fiú neki vágott a világnak.

A hogy mentek mendegéltek előre, hát egyszerre csak egy nagy árok nyílik előttük s abból az árokból lósóska, galagonya, mindenféle lapu és úti bodza közűl kiáltás hallatszik feléjök:

Pali rögtön leereszkedett az árokba: hát ha segíthet valami szegény ember baján.

Meg is találták a jajveszékelőt: egy juhász volt, a ki, mintha valami elmebéli baja volna, úgy keresgélt, minden bokor alját megkapirgálván kampós botjával, megzörögtetve minden harasztot.

De hiába keresték, szólingatták: nem lelték meg a pulit. A juhász pedig síránkozott folyton s olyan kétségbeesetten, mintha minden vagyonát elvesztette volna. A kis Viparína meg is kérdezte tőle:

- Úgy-e? Hát lehet-e juhásznak nem szeretni a kutyáját? Hát ki a juhásznak hűséges társa, ha hónapokon át embert se lát? A puli, a kis puli. Ki bojtárkodik mellette hívebben, mint a leghivebb bojtár s még se kér fizetséget, se kommencziót, de egy kis kenyeret, avas júhturót, ünnepnapon egy kis tejet, szalonna bőrét? A puli, a haszontalan kis borzas juhászkutya. Aztán ha száz keze, ezer bojtárja volna is a szegény juhásznak: vajjon tudná-e úgy összeterelni, olyan kordába tartani a nyájat! Hogy félnek tőle még a vén kosok is, pedig nem harapja meg még a gyenge bárányokat se.

- Nehéz bizony. Nem is mindegyik arra való, aztán sok idő telik el, míg betanítja az ember. Aztán ez is csak olyan, mint a diák, a hány: annyiféle a feje. Az egyik, ha holtig tanúl: se lesz belőle pap, olyiknak meg olyan az esze, mint a láng, csak úgy fogja, a mihez ér... Olyan pulim nem lesz többet soha, míg a világ világ...

Az öreg juhász egyre jajveszékelt, egyre fütyentgetett az eltévedt kutyának s úgy látszott: alig-alig törődik a nyájjal, mely e közben szanaszét szaladgált a beláthatatlan hosszaságú széles árkokban.

Pálék még most se láttak semmit. Hiába, jobb, élesebb, messzelátóbb a szabadban élő ember szeme, még ha öreg is.

Egy másodpercz múlva azonban ők is látták, mint űz árkon-bokron keresztül egy kis fekete kutya egy nagy fehér bárányt. Most már valami csilingelést is hallanak. A báránynak alighanem csengetyű van kötve a nyakára.

- A csengőst, a legszebbet, a selyemszőrűt hajtja, amoda Árokszállás felül, alkalmasint elhajtották, a mikor itt az imént elfogott az álom, de a puli utána sompolygott s visszakergeti. Megtette már akárhányszor! - szólt lelkendezve a juhász, alig várva, hogy a báránynyal hozzá fusson hű kutyája.

Végre ott voltak. A puli kaffogott s olyan sunyin nézett gazdájára, mintha csak mosolyogva azt mondaná neki:

Aztán a fiúkat szaglászta, de bacsó rája szólt, ugy, mintha emberrel beszélne:

- Csiba! Jó emberek, kerestek téged velem együtt! Hanem inkább szorítsd meg egy kicsit a nyájat!

Pár percz alatt újra össze volt terelve a nyáj, a puli visszafutott aztán gazdájához s csendesen utána ballagott.

A fiúk lassan-lassan beszédbe eredtek a bacsóval, aki nem volt olyan szükszavú, mint a milyenek a juhászok rendesen. Megmondta a jó ember nekik azt is, hogy mi járatban van, honnan jön. Emide valamelyik hevesmegyei tanyáról jön, uraság juhásza, de a gazdája meghalt nemrégiben, nem maradt senkije, "egy mákszem cselédje" se, csak valami húga lakik fent Szatmárban. Annak hajtja fel a nyájat, úgy tészen, mint a megboldogúlt uraság rendelte. Annak viszi a testamentomot is, itt a zsebében, hogy ki ne semmizhessék.

- Ejnye, persze hogy oda, talán ismerik is ezt az úrasszonyt? Azzal a bacsó oda nyújtotta Pálnak a nagy testamentum levelet, melyre ez vala írva: "Adassék ez levél édes húgomnak, Fenyőszíhalmi Szíhalmi Gáborné úrasszony kezébe."

- No sokat emlegette akkor a maga édes anyját a megboldogúlt tekintetes úr. Bedécs Mátyás! mondá, - mert az a nevem, - kend pedig elviszi ezt a szép ritka nyájat az én édes húgomnak. Megindúl vele abban a minutában, a hogy eltemettek. Hajnal pirkadását se várja, hanem megyen. Aztán elviszi neki ezt az irott végső akaratomat. Az vagyon benne megírva, hogy a mim volt életemben, az az övé halálom után. Legalább megemlékezik rólam, az életben úgy se tudtam megbecsűlni. Magamnak élő ember voltam, feléje se néztem vagy tizenöt esztendeje. Bezzeg jó volna most, ha itt volna mellettem, nagy nyavalyámban istápom lenne, a ki befogná a szememet... Bizony fizetett cseléd fogta be a szegény tekintetes úr szemét!

Pali most tudta már, kiről van szó. Kováchy Leó bácsiról, a kit vad embernek nevezett édes apja, a miért édes anyja annyit sírt-rítt.

Most már ő is megkönnyezte, hanem csakhamar felszáradtak könnyei. Örűlt annak, hogy ilyen becsületes utitársa akadt, mint az öreg Bedécs Mátyás, vele együtt majd csak haza érnek:

- Két hét is beletelik abba, ifiur, lassan poroszkálnak ezek a kicsi bárányok; gyengék az istenadták, két-három hónaposak, csak pihenni kell velök nem egyszer odáig. Csak legalább ebből a Csörsz árkából kikászálódhatnánk.

- Hogy mért, annak esete van. Szép esete, majd elmondom. A nap úgy is már nyugvóra szállt, legjobb lesz itt ütni tanyát az éjjelre. Emitt a nagy vadalmafa alatt. Itt a bundám, heveredjenek le rája, én majd szedek egy kis száraz galyat, rakok egy kis tüzet, a füstjétől náthát kap a sok szunyog. Aztán szalonnát is piríthatunk nyárson. Hát nincs a tarsolyban semmi? No van nekem, el leszünk vele valameddig.

A tűz pattogott, a szalonna serczegett a nyárson. Friss, illatos zsirja jó barna kenyérre csepegett, a juhász meg mesélt, mesélt:

Hol volt, hol nem volt, nagyon régen lehetett, mert még a nagyapám se emlékezett az idejére, élt szép Magyarországon egy longobárd király, Rád nevezetű. Nagyon rossz ember volt. De néha ilyennek jut a világi szerencse: volt neki koronája, engedelmes népe, gazdagon termelő földje, nyája, annyi mint csillag a tejúton.

Mind ennek a nagy gazdaságának legfőbb ékessége vala liliomszál lánya, a kit Delikének hívtak. Hiába volt azonban megáldva ennyiféle jókkal a longobárd király: egyszer csak egy napon hadat üzent neki a csehek császárja. Boczizláv a neve, a népe tenger, hatalma erősebb, mint a Tisza áradása. Azért vala pedig mind ez, mert Delike kikosarazta a bálvány Boczizlávot, a mikor az kendertilóláskor nála járt ház-tüzet nézni. Hát ettől nem lehet megmenekedni, itten el kell pusztúlnia a gonosz Rád királynak.

Hanem a legnagyobb veszedelemben egyszer-egyszer megnyilatkozik Isten segedelme még a gonosznak is. Csörsz királyfi, avaroknak ura, egyszerre csak ott termett hadával, erős vitézi karjával: "Szomszédod vagyok, segítek is rajtad!" - mondá virradatkor. Másnap már nyoma se volt az ellenségnek. Futott, aki el nem esett, Boczizláv is, a császár otthagyta sok drága kincsét, sok szép marháját, gyémántos koronáját, mert a nélkül nem ment harczba, háborúba soha.

Itten összegyülekezének a frigyes társak osztozkodni a sok szép drága prédán. De Csörsz királyfi visszadobálta a legszebb arany billikomot, a legtáltosabb paripát is.

Igy bujt ki a szeg a zsákból. Nevetett is magában a longobárd király: "Addig várj csak, - gondolta magában - a míg megkapod a lányom. Hamarabb lesz az enyém a te országod, a mint hogy annak enyémnek is kell lennie." De azért jó barátságot szinlelt, nem mondta ki az igazi gondolatját, hanem ilyen szóval szólott:

"Hát én szivesen neked adom, édes fiam, csak egy baj van a dologban. Megfogadtam, a mikor megszületett, hogy csak olyannak adom, a ki itthonról hajón viszi el új otthonába!"

"Jól van, - mondá a tüzes királyfi - hát vizen fogom hazavinni, nem múlik bele egy hold se!"

Azzal hazavágtatott, maga elé rendelte az egész avar népet, katona volt mind egy szálig. Megparancsolta, hogy a Tiszától egészen a longobárd király palotájáig olyan széles meg mély árkot ássanak, a milyet csak tudnak.

Ástak is, mert csodát teszen az urához hű nép. Hanem sokszor mind hiába. A mikor már csak vizet kellett ereszteni a tenger nagy árokba: megütötte a mennykő a szép Csörsz királyfit. Hét éjjel, hét nap siratta a királylány, tündérszép Delike. A kik erre laknak, ma is emlékeznek rája, ma is emlegetik a nevét a szép avar királyfinak.

A zsarátnok már elhamvadt, de a juhász még mindig mesélt. Nem volt olyan hely, a miről regét nem tudott volna mondani. Valóságos mesefa volt, csak ugy hullatta a szebbnél-szebb meséket. A fiúk nagy lelki gyönyörűséggel hallgatták.

- Onnan, hogy itt a lábam előtt kinyílt az esti mécsvirág kelyhe, az pedig ilyenkor szokott nyitni.

Másnap korán reggel felszedelőzködtek s lassan poroszkáltak előre a harmatos uton. Néha, néha megpihentek, ha valami szebb helyre találtak. Akadt pedig ilyen elég, különösen, a mikor már jól benn voltak Borsod vármegyében.

Kellemesen telt az idő, a fáradságot alig érezték. A juhász tartotta őket szóval, kérdezősködött is tőlük egyről-másról, de azt egyszer se jutott eszébe megkérdeni, hogy hát ilyen úrfiak mért mennek olyan nagy útra ilyen könnyű szerrel gyalogosan.

Nem tűnt fel ez az öregnek, mert nagyon gyakori volt ilyen alkalmatossággal utazó diákot látni abban az időben. Frissebbek voltak még akkor, kevesebb a tunya, akárhány felkerekedett s gyalog járta be az országot, hogy megismerje. Gyalog mentek haza nagy vakáczióra, mert a szekérút sokszor olyan rossz volt, hogy nem kettő, de tíz ló se bírta volna haza vinni őket. Aztán a református kollegiumok is ontották ünnep előtt, ünnep után az apostolok lován járó legátust (ünnepi szónoknak kiküldött nagyobb diák), mendikánst (kisebb diák a legátus mellett), a kollegium számára gyűjtő apró-nagy diákot.

Miskolcz határán meg is szólították a fiúkat: "Nem mendikánsok-e?" "Azok" - válaszolta Pál, hogy menekűljön az őszinte vallomásoktól. "Szedtek-e sok pénzt?! - kérdé a kiváncsi úriember." "De mennyit!" - mondá Pál.

Miskolczon majdnem egy napot töltöttek. A juhász egy pár csizmát akart venni ott, hol a legfáinabb csizmák teremnek s 999 ember folytatja a csizmadiaság szép, de nehéz mesterségét. Hatalmasok is, ők az urak ebben a városban, mely Egernél is nagyobb, pezsgőbb, élénkebb. Vásárra oda járnak négy megyéből is.

Épen heti vásár volt, az öregnek módja vala megválogatni a csizmát, melyet az ilyen ember nem egy-két esztendőre, de egy egész életre vásárol meg.

A fiúk meg addig kimentek a szomszéd Diós-Győrbe, megnézni a hires papirgyárat. Már-már ott valának, a mikor valami dülőnél elejbük kerül egy kétkerekű talyigán az a kiváncsi úr, kivel aznap reggel találkoztak s kinek Pál azt mondta, hogy mendikáns diákok, viszik a sok pénzt haza Sáros-Patakra. A jó ember felkiáltott örömében mikor meglátta őket:

- Ni, ni, a diákjaim! - és megállította őket. - Hé diákok, hisz nem erre van Patak!

- Nem oda megyünk egyenest, hanem előbb még egy kicsit Szatmár vármegyébe, Váraljára!

- Váraljára, igazán Váraljára, no, ez dicső dolog! Én meg Károlyba megyek éppen. Nossza, üljenek fel, tetszenek nekem, elviszem magukat odáig. Onnan már csak egy macskaugrás az egész!

Pali meg akarta köszönni a különös ember szivességét, majd csak hazaérnek gyalog is, habár egy nappal később: meg oszt' a juhász is visszavárja őket. Hanem a kis Viparína, a ki egy kissé kiállt a nagy útban, szeretett volna nagyon kocsira ülni s titokban megbökdöste Pált:

Felültek. Gazdájuk tartotta őket szóval, egy párszor kerűlgette is, hogy mifélék, de Pál nem akarta elérteni a kérdést, még hirüket terjeszti odahaza a megyében.

Csakugyan, a mint befelé talyigáztak, hát minduntalan megszólongatták a különös urat. Kérdezték faggatták, de az olyan szóval felelt, amit nem értettek meg.

Végre egy kidőlt-bedőlt falú viskó udvarába hajtottak be. Hanem a lakószoba, a hova beléptek, olyan fényes, gazdag bútorzatú volt, mint a milyen rongyos a ház külseje.

- No, diákok, üljetek le, ott az asztal, mindjárt hozzák az ebédet! De a helyett, hogy kiszólt volna az ebédért, egyszerre csak belűlről bezárta a nehéz tölgyfaajtót s a kulcsot kivevén a zárból, forgatta az ujján s megváltozott hangon így beszélt:

- Már most adjátok ide azt a pénzt, a mit összeszedtetek, de mind egy petákig.

Halálos rémülettel látták be mostan, hogy hová kerűltek: bizonyosan valami rabló kezébe.

- Nem vagyunk mi mendikánsok, nincs egy krajcárunk se, kicsapott diákok vagyunk.

- Kicsapott diákok, annál jobb. Ha elkergettek az iskolából, felveszlek én benneteket az enyémbe.

Komédiások, erőművészek, csepűrágók, bűvészek, szóval szemfényvesztők iskolája, melynek mestere ez a rongyos talyigás volt.

- Ne féljetek, víg élet van itt. Ha jól viselitek magatokat, olyan dolgotok lesz, hogy a kis királynak se különb! - vigasztalta őket a talyigás ember, a mikor látta, hogy reszket az álluk, hogy vaczog a foguk.

Türelmét még akkor sem vesztette el, a mikor a gyerekek sírásra, könyörgésre fogták a dolgot:

- Soh'se sírjatok! Soh'se ríjatok! Nem használ az már semmit. Aztán - tette hozzá szigorúbban - lelkecskéim, valahogy el ne próbáljatok illanni, mert ez a tanya, sőt a második, harmadik szomszéd tanya is mind, mind az én híveim lakóhelye; megfognak, visszahoznak benneteket. Bizony egy darabig oszt megsínylitek ezt a kis sétát. Nem, nem sóba áztatott virgács az, a mivel fenyegetlek benneteket. Deldeli - így hínak engem, tanúljátok meg - nem veri a tanítványait, ellenkezőleg: enni kapnak. Sós halat, egyre csak besózott halat, a mire ugyancsak megszomjazik az ember. Mindennap három gyűszű víz: csak ennyi ital jár a heringen élő szökevény fiúnak, pedig jóízűen meginnék három pintet is Hadd szomjazzék, ez a büntetése. No, nem olyan szigorú, kiállja majdnem mind, egy-kettő ha belehal. Vannak, a kik egy hétig is szomjaznak, azért meglehetős jó a szinük. Példáúl nézzetek ide.

Deldeli kinyitotta a szomszéd kamra ajtaját. A fiúk könnyeiken át alig láttak ott az első perczben egyebet sötétségnél. De szemük csakhamar hozzászokott ehhez a homályossághoz s a kicsiny, elhagyatott kamra közepén, szalmavaczkon guggolva, valami emberi alakú váz nézett reájuk.

Gyönyörű tágas szobában valának. De a falakon sehol egy ablak. A tető volt félig üvegből, azon át sugárzott be világosság a selyem, bársony aranyozott bútorokra, melyek nem igen voltak egy fajtából valók. Nagy piros márvány asztal a szoba közepén: szögletes; tükrös, fényes, ezüstös szekrények a szögletben: gömbölyű tetejűek.

A falakon arczképek voltak. Olyan fajták, mint a fényképek, csakhogy sokkal tökéletlenebbek.

Bizony a fiúknak nem jutott eszükbe ezeket az arczképeket szemügyre venni, de Deldeli úr figyelmeztette őket.

- Nézzétek, az a nagy pápaszemes a mi londoni királyunk, ez a kis bajusztalan meg a párisi főnök.

Micsoda király, micsoda főnök lehet az, a kit ez a két arczkép ábrázol? - ez a gondolat ütődött most a Pali fejébe, a ki hamarabb összeszedte magát, mint Ákos, a ki most is lassan rítt, szepegett, csuklott, közben-közben pedig elbámúlt a szépséges szép butorokon, a milyeneket nem látott még soha.

Egyikük se mert szólni. Pedig mennyi minden kérdés szorongatta különösen a Pali torkát. Hol vannak, miféle iskola ez, a hol egy ilyen ember tanít? Milyen jó lett volna ezt megtudnia.

- Kiváncsiak vagytok, kicsikéim, nagyon kiváncsiak, de majd megtudtok mindent, csak türelem. Most üljetek le és egyetek valamit, igyatok is, ha izlik. Én most elmegyek, de visszajövök - nemsokára.

Egy kék kabátos kis fiú, olyan halvány, nyúlt képe volt a szegénynek, megterített hirtelen. Ezüst evőeszközt, szép tányérokat és köszörült üvegkancsót rakott elejbük.

Aztán hozta a sok drága jó ételt. Pirosra sűlt pulyka pecsenyét, csőröge-fánkot, sőt cseresznyét is.

Éhesek, szomjasok voltak Szíhalmi Pálék, de azért nem mertek hozzányúlni sem ételhez, sem italhoz.

A kék kabátos fiú csak integetett nekik, hogy egyenek, de hiába, irtózattal fordúltak el a megrakott asztaltól. Egyszerre csak, amikor az ételhordó gyerek az utolsó fogást hozta be, Szíhalmi Pali felugrott székéből s megragadta némán integető kis inasuk karját:

Tehát nem szabad beszélnie! Mért nem, micsoda rettenetes titkokat rejt ez a félelmes ház, mely kivülről vityillónak látszik, bent pedig palota és börtön egyben.

Deldeli úr újra bejött, de megint csak nem felelt ezekre a kérdésekre. Inkább bosszankodott, hogy a fiúk semmit sem ettek.

- Mitől féltek, nincs ez az étel megmérgezve, nézzétek! - szólítá meg őket s felragadva egy pulyka-czombot, jóízűen felfalatozta.

Most már az éhség s a félelem őket is rákényszerítette a "mester" példájának utánzására.

- Igy, így, fiaim! Most pedig nyugodjatok egy kissé. Rébék! - kiáltott ki az udvarba - egy párnát!

Nagy, kövér, hajlott korú asszonyság lépett be, nyugvóhelyet készített nekik a piros bársony diványon.

Végre magukra maradtak. Egymásra néztek s azzal csak kapták magukat, levetették a csizmájukat s lábujjhegyen az ajtóhoz lépkedtek.

De milyen módon? Az ajtó zárva. A tető üvegen át sem lehet, be kéne törniök, azt pedig meghallanák.

- Talán az éjjel! - susogta Pál, a ki kezdte visszanyerni lélekjelenlétét s míg magát okolta, hogy kelepczébe jutottak, nem tett le a menekűlés reménységéről.

Aztán azt forgatta a fejében, hogy ha most kialuszszák magukat, legalább az éjjel ébren maradhatnak.

Az idő pedig lassan előrehaladt, a nap nyugovóra szállt. A tető üvegén, a mint besütött húnyó sugara: bearanyozta a bútorokat, a falakat, a képeket ott is, a hol nem voltak mesterségesen bearanyozva.

Félig nyitott, bágyadt szemmel, a hogy körűlnéztek a fiúk ezen a tündéries helyen: azt hitték, hogy álmodnak.

Álom, puszta álom ez a szép szoba, rettenetes urával, rejtelmes, titkos voltával együtt. Álom a szomjazó fiú vázalakja is, panaszos síri hangja is csak álom. És nemsokára jő az ébredés, a hajnal s ők megint baktatnak előre, haza felé a jó juhászszal, a kedves nyájjal együtt, a mezei virággal ékes országutakon.

Mind a ketten hittek ennek az álomképnek. Ez a hit könnyített a szivükön, úgy hogy a fáradság, testi és lelki kimerűltség lezárta a szempillákat, lassan-lassan elszenderedtek.

A kis Viparína nyitotta ki előbb szemét, motoszkált maga körűl és felébreszté barátját is.

- Annyit tudok, hogy nem jó helyen, hanem hogy hol? magam sem tudom. De várj csak!

- Látod azt a világos pontot ott? Az bizonynyal a szomszéd szoba világosságából ered valami kulcslyukon át, - mondá Pali s a földön négykézláb a világos pont felé mászott, de útjában feldöntött egy széket, mely nagy robajjal esett a padlóra.

A világos pont nem látszott többé, hanem e helyett kitárult az ajtó s azon által belépett hozzájuk Deldeli, egy kis zömök, vastag bajúszú úr társaságában.

- No, fiúk, kialudtátok magatokat? - ezekkel a szavakkal fordúlt hozzájuk, majd társához szólt ígyen:

Hosszu ideig szemlélgeté a Szíhalmi Pál hosszú finom ujjait, puha tenyerét, izmos karját, a Viparína kicsiny, de erős markát s aztán megelégedéssel bólintott nagy fejével, mely szinte oly széles volt, mint melle.

- Arra valók, jók, mind a kettő más fajta, de kitűnő anyag, - motyogta bajúsza alatt.

- Nosza hát, munkára, tegyetek próbát. Csak az ördögbe, ne reszkessetek úgy, mint a miskolczi kocsonya. (Bizony, egyik fiúnak se jutott most eszébe azon tünődni: hogy is reszket az a bizonyos kocsonya?)

Be kellett menniök a másik szobába. Itt láttak még csak valami különöset.

A szoba közepén állott egy asszonynak öltöztetett életnagyságú fabáb, mely tetőtől talpig tele volt aggatva apró, finom réz csengővel. Lehetett rajta száz is. Ugyancsak megcsendültek, a mikor Deldeli kezével megérintette a padlóhoz erősített bábot.

A csengetyűs asszonyság körűl két velük majdnem egykorúnak látszó fiú lebzselt. Az egyik különösen vásott sovány arczú, kis macskaszemű, vereshajú gyerek. A másik, az a szelid képű kis inas, a ki még egy pár órával előbb felszolgálta nekik az ebédet.

A vásott képű vihogott feléjük, a mikor beléptek, míg a másik lesütötte szemét.

- Gólyaláb, Többsincs, új pajtásokat hoztam nektek! - mondá mosolyogva Deldeli.

Paliék visszafelé hátráltak, de a két fiú nem tágitott. A vereshaju, a kit gazdájuk Gólyalábnak nevezett, - valószinűleg hosszú lábáért - meg is ölelte őket.

- Nossza, mutassátok meg a két kis őzikének, mit tudtok! - biztatta Gólyalábot és társát a mester.

- Nossza, fogjátok meg a karját, Gólyaláb, Többsincs! - rendelé a jókedvű Deldeli.

S alig mondta ki az utolsó szót: mind a ketten hozzáértek, megfogták a fabáb karját a nélkül, hogy megmoczczantak volna a piczi csengők.

Kevés vártatva Antóni két szép tollkést vett elő s megcsillogtatta a Pálék szeme előtt:

- Diák úrfiak, már most ti próbáljatok szerencsét. A ki hozzáér a fabábhoz, a nélkül, hogy a csengők megcsendűljenek: ajándékba megkapja ezt a drága tollkést.

Pali Ákosra nézett s Ákos Palira: mit tegyünk? - ez a kérdés volt szemükben. De egy kissé csábította ez a különös játék őket, bizony ők is csak gyerekek voltak, a kik játszás közben minden más dologról megfeledkeznek.

Végre is megpróbálták a dolgot, de nem nagy sikerrel. Alig nyúltak az alakhoz, megcsendűltek a csengettyűk.

Gólyaláb gúnyosan nevetett, Többsincs sápadt arczán fanyar mosoly jelent meg.

Palinak végre sikerűlt a játék. Deldeli tapsolt örömében, Antóni pedig elismerés jeléül baraczkot nyomott a fejére.

- Ügyes gyerek vagy, meglátszik rajtad a kicsapott diák, még sokra fogod vinni! - mondá.

Vajjon miben? - Tanakodott magában Szíhalmi Pali és elkomolyodott. Eszébe jutott, hogy rossz dolgot követhetett ő most el, a miért ezek a nem jó emberek megdicsérik.

A fiúk hallgattak. Pali meglökte Ákost, hogy valahogy meg ne mondja a nevét. Ákos hallgatott is, mint a hal, de neki a Deldeli sürgetésére felelni kellett. Reszkető, bizonytalan szóval szólott végre:

- Az én nevem Buzás Béla, ő meg Petrovics Dezső, gyöngyösiek vagyunk, az én apám szabó, az övé meg kőfaragó mester...

- Jó, jó, - szólt Deldeli - hanem mától fogva más a nevetek, a tiéd Bársonyujj, a társadé meg Kendermag. El ne feledjétek!

- Bársonyujj, Kendermag, jertek aludni! - szólt hozzájuk Gólyaláb s karon fogta őket.

Keresztűl mentek az udvaron. Egy másik kis házban volt az alvó helyük. Jó nagy szobában négy dupla ágy, fent is egy, lent is egy.

De most csak két fiú aludt itt, a kik felemelték borzas fejüket, a mint ők beléptek.

Pali és Ákos egy ágyban háltak, fölöttük meg Gólyaláb és Többsincs helyezkedett el. Mindannyian siettek lehunyni szemüket, csak Gólyaláb beszélt még össze-vissza mindent:

- Majd meglátjátok, milyen jó itt, milyen szép mesterség ez a miénk! Híresek vagyunk mi.

- Mi vagyunk az ország legelső bűvész-művész társasága. Nincsen ilyen nagy társaság még a burkus király országában sem. Mi csak nevezetes vásárokra járunk, de voltunk már Prágában is és elmegyünk még Bécsbe is...

Pál és barátja nem tudták magukat türtőztetni: kétségbeesett felkiáltásban törtek ki.

Nem tudom bizonynyal, de nem hiszem, hogy nyugodtan aludtak volna ezen az éjszakán.

- Nemsokára elkövetkezik a vizsga - mondá egyszer Deldeli tenyerét dörzsölve.

Két hét telt el s ez alatt az idő alatt úgyszólván fogva voltak, az utczára sem volt szabad kimenniök. Társaságban még se volt hiányosságuk. Az is igaz, hogy ez nem volt valami kellemetes társaság.

A bűvésztársaság kitünőségét és hírességét a Deldeli gyermekei alapították meg, de azok igen korán elhaltak, hát hogy társasága hirnevét el ne veszítse: idegen gyermekek után látott a mester. Elhagyatott, szegény gyermekek akkor is voltak: Deldeli felszedte őket, a hol találta. Ha meg volt szorúlva, erőszakoskodástól sem tartózkodott, erőnek erejével is embert akart magának nevelni. Ilyenformán persze nagyon is kordában tartotta neveltjeit, mindegyre rajtuk való hatalmát mutogatta, hogy annál engedelmesebbek, mindenre készebb szolgák legyenek.

Megfélemlítette őket. Valósággal úgy bánt velök, mint a kis kutyákkal, a melyeket szolgálni tanítanak: "ha szolgálsz: kapsz csontot, ha nem: verést!"

Ha a törvény tudja vala Deldeli mesterkedéseit, bizonyára a körmére koppint, de nem tudta senki, csak társa, Antóni. Gyerek nem szabadúlt ki körmei közűl.

Titokzatosság környékezte a kicsinyekből álló bűvésztársaságot, mely nagy országos vásárokra, híres búcsúkra járt csak és nagy, nagy vagyont szerzett a mesternek és barátjának.

Kiváltképen tetszettek a kis Többsincs mutatványai. A tányértánczoltatás volt a szegény fiú mestersége és ebben az éppen nem valami hasznos mesterségben csudálatos ügyességre vitte. Egy vékony pálczán egyszer forgatott egy golyóbist, azon egy fazekat, melynek tetején egy tányér kerengett óriási sebességgel. A mutatványban különösen az szerzett nagy mulatságot a vásáros meg búcsús népnek, hogy a fazék csaknem akkora volt, mint maga Többsincs.

Vetélkedő társa volt kis legényünknek a hosszú lábú Gólyaláb, ki tárgyak eltüntetésében vitte nagy ügyességre. Letettek elébe példának okáért egy poharat: hipp, hopp - eltünt. Senki se tudta, hova.

Egy harmadik ifjú a tüzes kések elnyelésében mesterkedett. De valahogy el ne higyjétek, hogy a szerencsétlen fiatal ember csakugyan elnyelte a tüzes szerszámot. Maga a kés nyelte el önönmagát, még pedig olyanformán, hogy rugóra járt. A fiú fogához nyomta a kés hegyét, akkor a penge összenyomódott és olybá tetszett - persze egy kis messziségről - mintha a gyermek szájában tűnt volna el.

Ugyanennek az ifjúnak kellett gyakorolnia a csepűrágás és galandhúzás ősrégi mutatványát, melyet a nép sehogysem engedett el, bár Deldeli sokszor megkisértette kiküszöbölni. Veszedelmessé válható mutatványt nem tűrt, csak egyet - a késhajigálást. Ezt is csak a legutóbbi időben honosította meg, de csakhamar kénytelen volt abbahagyni, a látványosságban szereplő egyik gyermek betegeskedése miatt.

Neki kellett hegyes késeket hajigálni egy deszkára rajzolt ember körűl, még pedig ugy, hogy a rajzolt ember valamely tagját meg ne sértse és a kés mégis nagyon közel a rajzolt alakhoz vágódjék a deszkába. Palinak jó szeme és kitűnő célzó képessége volt, nagyon hamar megtanúlta ezt a mesterséget és egy pár hét múlva, ha akarta volna, sem téveszti vala el a czélt.

Egyedűl a kis Többsincs iránt voltak igazi szeretettel, az olyan hallgatag s beteges volt. Ritkán beszélt. Aztán a képe is olyan szelid és okos vala, mint egy első eminensé.

Pedig éppen nem volt az. Sőt, a mint maga beszélte el őszinte megbánással Palinak, - a mikor fölöttük hált - nagyon is rossz diák volt. Semmi áron se akart tanulni, a min az édes apja úgy megharagudott, hogy fazekas inasnak adta.

Ősz volt éppen. Hideg, novemberi ősz. Éjjel elhagyatva, czél nélkűl bandukolt. - Hová? maga se tudta. Egy útszéli üres színben vert magának tanyát az éjjelre. Szalmatörekből, mohából gabalyított magának ágyat.

Hanem a fagyos szél keresztűl-kasúl járt a színen, melynek nem volt ajtaja, csak jó nagy ajtófélfája, teteje egy pár zsúp szalma volt, ázott, rothadt, vihartól tépett.

A foga vaczogott, lábát a fagy zsibadtsága vette meg és feje lázban égett az éhségtől, a félelemtől.

Itt talált rá Deldeli. A többi mind úgy volt, mint a hogy Pálékkal történt.

- Hej, keserű élet ez itt! - mondá szomorú nevetéssel. Majd hirtelen elkomorodva, hozzátette: már arra is gondoltam, hogy mindig rosszúl csinálom a dolgomat, hogy rám únjanak és kiszabadúljak ezeknek a körmei közül. Visszamehetek végre szüleimhez, a kinek ezentúl szentűl megfogadom az akaratját.

Sok mindent beszélt még azon az éjjelen a kis Többsincs. Hanem másnap elment hosszú útra. Arról csak napok múlván jött meg. Aztán megint hosszú útra utazott s arról sohse jött meg többé.

Megfázhatott még azon a szerencsétlen éjszakán, a mikor Deldelivel találkozott. Azóta folyton lassú, száraz betegség rágódhatott rajta, az tört ki most egyszerre.

Folyton izzadt, sovány kis teste lázban égett egész napon át. Beteg ágya mellett Pali meg Ákos virrasztott, vidám, enyelgő beszéddel ők enyhítették kínjait. Rébék asszony is bejött néha, hozott neki ételt, de nem igen nyúlt ahhoz a szegény Többsincs. Mindegyre italt kivánt száraz torka, égő belseje.

Deldeli is megnézte egyszer valami idegen úrral, a ki megvizsgálta a beteget, de nem adott orvosságot, bár orvosnak látszott.

Nem is kellett már semmi a szegény Többsincsnek. Csak egy csók kellett volna: édes apja bünbocsátó, édes anyja gyöngéd szerető csókja. Ezektől talán még meg is gyógyúlt volna.

Nem láthatta meg. De mégis, az Isten jó volt hozzá, az utolsó napon elvezette szülői házába, szerettei közé, anyja ölébe.

- Oh, milyen jó itt, milyen jó, sohse teszem többet, soha többé! ezt motyogta kipersegett ajka, míg szeme úgy fénylett, mint a hogy a boldog embernek szokott.

Egy ideig ragyogott, de egyszerre mintha csak a halott lehellete homályosítaná el, olyan zavart lett a szelíd, barna szempár.

Este volt, de lámpa még nem égett a szobában. Az emeletes ágy alsó fiókjában egy kissé nyugtalankodni kezdett a beteg, ide-oda fordúlt, rimánkodott:

Hová temették, prédikált-e fölötte pap, megjelölték-e a sírját, ültettek-e hantjára legalább egy cserép virágot? Mindezt nem tudták a fiúk, csak azt érezték, csak azt látták, hogy a kis Többsincs nincs többé közöttük.

Ruháját, szerszámait odaadták a kis Viparínának. Deldeli egyszer sajnálkozását is fejezte ki azon, hogy meghalt az ügyes gyermek, mielőtt nagy dolgokat vihetett volna végbe!

Alig volt óra, mikor eszükbe ne jutott volna szerencsétlen társuk szomorú sorsa, vígasztalan halála. Emlékét ott őrizték szivükben s csak egymásra kellett nézniök, hogy szemükben könny fakadjon.

Ez a szomorú emlékezés sarkalta őket folyton arra, hogy valami módon elmenekűlhessenek erről a helyről. De hiába keresték erre az alkalmat, meg nem találták. Úgy látszott, a főnöknek igaza volt, mikor azt állította, hogy ez az egész tanya környékestűl együtt egy huron pendűl vele.

Bajos volt hát innen úgy menekűlniök, hogy egyszerűen azt mondják: "ill' a berek, nádak, erek", neki a világnak. Valami alkalom kellett erre, a mi nemsokára kinálkozott is.

- Holnap már hajnalban fel kell kelnetek, titeket is viszlek a vásárra. Majd meglátom, mit tudtok.

Paliék szive megdobbant: ime, ütött a szabadúlás órája, avagy: megcsendül felettük a halálharang.

Vígan fütyörésztek kora hajnalban, a nagy födeles szekér belsejében. El is hitették Deldelivel, hogy most már nekik is tetszik a dolog, nem kell már irántuk bizalmatlankodnia.

Jó hosszú időn át rázta őket a kocsi, míg elértek a vásárra. Eközben megismerték majdnem egészen a termékeny Szabolcs megyét, melynek földje a sok sziksótól néhol olyan fehér, mint a kréta.

Már javában tartott a nagykállói vásár. A közeleső megyék sok jámbor népsége, de távol vidékiek is ellepték az egész helyet. És még minduntalan jöttek új meg új csapatok fáradtan, porosan, ki gyalog, ki szekéren, asszonyok, férfiak vegyest.

A szomszédmegyebeli urak arra használták föl ezt az alkalmat, hogy az aratás után itt találkozzanak.

Közel a nyílt helyen fölállított tűzhelyekhez, az úgynevezett laczikonyhákhoz, egy nagy pázsiton, hol rendesen libák tanyáztak: ott állították fel Deldeliék tarka-barka sátrukat. És aznap, mikor felállították, meg is kezdték az előadást, hirdetvén azt már kora délután dobpergéssel, tárogató szóval, sőt szónoklattal is. Egy olasz eredetű szolga volt az ünnepi szónok és mert rossz magyarsággal magyarázott: kinevették. De megértették mégis, mit akar példáúl azzal mondani, hogy: "tessék, tessék besétálni, annyit fognak nefetezni, hogy a pekecs fogon repedeszni!" Szapora szavú ember volt ez a talián. Tizszer is elmondta, mi minden szépet lát az, a ki belűlkerűl. A mutatványok közűl kiemelte a Salamucci testvérek késdobáló mutatványait. A Salamucci testvérek persze nem voltak testvérek, se Salamuccik. Szíhalmi Pál és Viparína Ákos volt az ő tisztességes nevük.

Elkövetkezett esti hét óra. A sátor zsúfolásig megtelt mindenféle rangú, rendű közönséggel. Voltak kik kívül rekedtek a kerítésen és lábujjhegyre állva, fára mászva nézték a szegény meggyötrött gyerekek ügyeskedéseit. Egy-egy mutatvány után taps és éljenzés is hangzott fel. Deldeli szeme csak úgy ragyogott az örömtől.

Bent, a sátor színpadán túl, egy kis deszkabódéban volt a két Salamucci testvér. Szegény Pali, szegény Ákos, alig mertek egymásra nézni, úgy ki voltak forgatva a mivoltukból. Valóságos maskarát csinált belőlük a mester. Fehér harisnya, kék atlasz nadrág és nagy, sárgaréz gombos, kék fecskefarkú kabát volt Pálon. Ákoson meg csupa vörös minden, vörös a lábbelije, vörös még a sipkája is.

- Hej, ha most így látna bennünket főtisztelendő osztálytanárunk! - fakadt ki Ákos szomorúan.

- Hej, ha most így látna engem édes apám, édes jó anyám! - szólalt meg Pali elkeseredve és daczosan.

Szinte reszketett a tehetetlen haragtól, a mely ez ellen a komédiás nép ellen elfogta. De hát mit tegyen? Ki fogná pártját, ha felzúdúlna ellenük? Ki pártfogolná a kicsapott diákot, ki eltagadta igazi nevét is... Ha mást mondana most, ha kivallaná igazi nevét: ki hinné el neki? És ha elhinnék is, nem vallana-e vele csúfot büszke apja, szerető anyja? De biz azt vallana ország-világ előtt.

Gondolkozott, évelődött magában a szegény fiú. De nem tudott semmi más okosat kisütni, csak azt, hogy tűrni és szenvedni kell, míg eljön a szabadúlás órája. Hát elhatározta, hogy tűrni fog és fölkelvén, reá csapott a már-már pityergő Ákos vállára:

Csengettek. Most következett a Salamucci testvérek mutatványa. A mester belépett hozzájuk a fülkébe és valósággal rájuk ordított:

- Most kimentek a nagyságos közönség elébe, hát mosolyogjatok! Valamelyitek szomorú ábrázatot ne vágjon, különben levágom a fületeket!

A fülekre való mondását Deldeli úr már kint, a közönség előtt tette és csak halkan, súgva, mosolyogva mellé, úgy hogy a nézők azt hitték, a gazda csak barátságosan biztatja legénykéit.

Nagy taps fogadta a két fiút. De bizony ők nem igen örvendettek a közönség előre való tetszésének, nem is tapsnak, de ijesztő lármának vélték és szinte megrettentek tőle. Nem próbálták még soha a nyilvános komédiázást és most olyan hirtelen pottyantak bele. Még az erős szivű Pál is megrendűlt ebben a pillanatban. Fülében mindenféle siketítő lárma zúgott. A néző közönséget sem látta jól. Forgott vele a világ, szeme káprázott, egy szempillantásig úgy képzelte, hogy régi tanára és igazgatója ott ülnek ez első széksorokban és méltatlankodva, szigorú ábrázattal néznek reá.

Ákos nem szédűlt, csak félt. Foga vaczogott, tagjai reszkedtek, könnyek gördűltek le orczáján. Belekapaszkodott barátja karjába és síró hangon kérte:

Ez a szó, hogy "félek", magához térítette Palit. Nem szédül többé, lába nem inogott, megállt merően a közönség előtt.

- Derék fiú... lássuk, mit tud... hadd lássuk! - ilyen kiáltások hangzottak körűlötte.

- Hajtsd meg magad! - súgta fülébe a háta mögött settenkedő mester és kezébe adván egy kis kosár kést. Ákost úgyszólván erővel elválasztotta tőle, hogy oda állítsa ama deszkapalánkhoz, melybe a hegyes és éles késeket kell majd bedobálnia.

- Kezdődik a mutatvány: az idősebb Salamucci késsel dobálja az ő öcscsét. Csend, rend, figyelem!

Csend is volt, figyelem is bőven. Minden szem Szíhalmi Pált nézte, a mint szembe áll Ákossal, a mint kezébe fogja az egyik kést, fölemeli, megmutatja a közönségnek, győződjék meg róla, hogy igazi kés az.

Mindezeket jól megcselekedte az egri diák, de a mint arra kerűlt a sor, hogy az éles pengét barátja és földije felé suhintsa: késlekedett. Ákos olyan kétségbeesetten, olyan szomorúan nézett reá és olyan félsz fogta el egyszerre.

Palinak gyöngéd, szerető szíve volt és bátor a lelke is. Barátja felé czélzott egy pillanatig, de hirtelen egyet gondolt s oda dobta a kését a mester lába elé és szólott:

Fülsiketítő lárma és csodálatos zavar támadt egyszerre. A közönség egy része éljenzett, a másik része zúgolódott. Tapsoltak és fütyöltek.

Sokan visszakövetelték a kifizetett belépő díjat, mások meg pereczet és almát dobáltak Pali felé, a mi Ákost egyszerre megvigasztalta. Pál merően állott a helyén és nyugodtan nézett szemébe a mesternek, ki a meglepetéstől, a haragtól csaknem megmeredt. Nem tudott megmozdúlni, nem tudott szólni, arcza egyre színét váltogatta, hol kék, hol zöld, hol krétaszín lett, míg egyszerre elpirosodott és fölkapva a földről egy botot, Palira rontott.

A szegény fiú hátrált, de Deldeli csakhamar elérte. Hanem abban a pillanatban, mikor reá emelte botját, hátulról valaki megkapta a mestert.

A mester tisztelettel viselkedett az idegen úr iránt, leeresztette botját, de félkézzel még mindig fogta az engedetlen fiút.

- Ereszd el! - kiáltott rá a kövér úr. Majd lassabban így szólott hozzá: én megváltom tőled ezt a fiút és nem kérdem, honnan szerezted. Nos, mennyiért adod?

- Ötven aranyat adok a fiúért! - szólt a kövér úr, a ki a közönség közűl, a nagy lárma kitörésekor ugrott föl ide.

- Tessék még tíz aranyat reá adni és a kisebbiket is odaadom, - szól vigyorogva Deldeli.

- Megadom! - mondá az öreg úr és kézen fogta az egyik ámulatból a másikba eső Pált, kinek karján már ott csüngött akkor az elválhatatlan társ, a ráadás, a kis Viparína.

- Gyertek! - mondá az öreg úr és kézen fogva megindúlt velök a nagy korcsma felé.

Ott nyomban előállott négylovas hintója. A fiúkat beültette maga mellé és szólott a kocsisnak!

A két egri diák ott gunnyasztott a bársonyos kocsiban, ámúlva, bámúlva, majdnem megnémúlva. A négy szürke vágtatott velük új otthonuk felé.

Óriási udvar közepén tornáczos, tornyos, emeletes kastély, ez volt az új otthon.

Az udvaron vagy tíz nagy komondor kutya, fehér szőrű s olyan vad, hogy még urának kocsiját is megugatta. A tornáczon nyiharászó, játszó agarak kergetőztek le s fel. Az udvaron túl szérüs kert látszott, hatalmas szalma- és szénaboglyák emelkedtek ottan a hold világosságában, mint megannyi aranyos, ezüstös torony.

Egyáltalán olyan fényes, világos este volt, hogy ragyogott az egész kastély ablakostól, tornyostól együtt. És a kastély háta mögött elterülő park fái is mintha a mese ezüst növevényei volnának: mint vékony ezüst pénzek, úgy zörögtek a levelei.

A kutyák csaholásán kivűl ez az egyedűli zaj az új otthonban. Néma volt egyéb minden. Úgy látszik, mindenki aludt itt már, a kastélyban nem égett világ, a cselédházak ablakai is sötéten meredtek be a holdfényes éjszakába.

A fiúk szive összeszorúlt. Talán mindkettőjüknek eszébe jutott most a dajkamese az elátkozott királyról, kinek udvarába néma mindenki. Talán ott vannak?

Nem voltak ott. Egyszerre megszólaltak a kastély csengettyűi, hogy a kocsiból leszállának. Csilingelés, zúgás-búgás hangzott végig az udvaron. A kastély ablakai is egyszerre kigyúlnak. Fáklyás emberek jelennek meg: a tornáczon ezüst sujtásos, megyszín ruhájú zenészek teremnek elő és szomorú nótába fognak. A lépcsős, emeletes tornácz erkélyén egy mosolygó arcz tünik föl: kilencz-tíz éves kis lány kedves, barátságos arcza.

A fiúk önfeledten gyönyörködtek a tündéri képeken. Elfeledték, hogyan kerűltek ide. Álmélkodással, csodálattal voltak teli és mint kis bárányok a pásztort, úgy követték az öreg urat, a ki hátra-hátranézett rájuk, félig tréfásan, félig haragosan mormogva:

Felvezette őket a kastélyba, keresztűl a tornáczon, a hol egy kis leány szaladt az öreg úr felé és megölelte, szólván: "édes apám."

Keresztűl mentek a tornáczon, keresztűl egy szobán, termeken, egymásbanyíló lakosztályokon s az öreg úr még mindig intett nekik:

A budai vár királyi palotájáról hallott vala egyet-mást Szíhalmi Pál, azt képzelte ilyennek, csak az lehetett belűl ilyen fényes, csupa tükör, csupa bársony; ágyasházakat látott, az ágyaknak selyem függönyök volt, a falakon meg bársonyos szőnyegek.

- Itt vagyunk! - szólt az öreg úr végre. - Ez az én szobám - tette hozzá azután.

A fiúkat meglepte, hogy a tündér szép kastélyban ilyen szoba is lehet, mert a milyen ékes, kényelmes volt a többi, olyan puszta, mogorva, szegényes volt ez. A falak üresek: egy szalma nyoszolya, egy szék, egy gyalúlatlan asztal... ez volt a szoba minden bútorzata.

Azzal otthagyta őket, de nem zárta rájuk az ajtót. Sőt nemsokára ezüst paszomántos ruhájú vén huszár nyitott be hozzájuk, vacsorát hozott nekik s a mint meglátta, hogy a gyerekek sírásnak eredtek: baraczkot nyomott a fejükre s vigasztalta őket:

De a fiúk csak sírtak-ríttak s a nagy sírás-rívásban el is aludtak végre. És észre se vették, a mint éjnek idején bejött a haragos öreg úr és mécsessel rájuk világitván, látta, mint alusznak összeölelkezve az ő pénzen vett vendégei. A nagy nyüzsgölődésben a takaró is leesett róluk, hát szépen rájuk igazította.

Nagyon korán ébredtek fel, de gazdájuk is ébren volt már: az ablakon át hallották, hogy osztogat parancsokat a szolgáknak.

Korán reggel, mintha csak újra születnék az ember, olyan tiszta a feje. A két egri diák is frissnek, ha nem is éppen vidámnak érezte magát. Azért nem estek kétségbe, féltek ugyan attól, a mi itten, idegenben, rájuk várhat, de azért nem ijedtek meg. Főkép nem Szíhalmi Pali, ki nem bánta, akárhol van is, csakhogy a Deldeliék társaságától megszabadúlhatott.

- Adjunk hálát az Istennek, - szólt barátjához - csakhogy megszabadúltunk onnan. Most pedig azon kell törni a fejünket, mit kell tennünk? Bevalljunk-e mindent az öreg úrnak? Talán haza küld, talán nem? Megírjuk anyámnak minden bajunkat, ő talán megszabadít?

A kis Viparína helyeselte a kérdéseket, de bizony nem tudott választ adni rájuk, a tanácsot idősebb barátjától várta.

- Ha mindent bevallunk az öregnek, lehet, hogy hazaküld bennünket, de mindenesetre ír anyámnak s azzal csak elszomorítja a szegényt, a ki bajjal van tele úgy is. A szüleink egyszerre megtudnának otthon mindent mástól, a mi sokkal rosszabb, mintha mi mondjuk el a történteket igaz bűnbánással. Az sem lehetetlen, hogy a mi gazdánk, látván elhagyatott állapotunkat: cselédnek itten fog. Jó lesz úgy viselni magunkat, mintha jó volna nekünk itt, aztán alkalom adtán haza megyünk szépen.

Viparína helyeselte ezt a tervet, csak az ütött szeget a fejébe, hogy mit mondanak a gazdájoknak, ha az kérdezi: "mifélék vagytok?"

- Hát - így szólt Pali - azt mondd majd neki, ha kérdez: árva gyerekek vagyunk, se apánk, se anyánk, semmiféle rokonságunk egymáson kivűl. Testvérek vagyunk: Boda Pál és Ákos. Eger városában születtünk, világot látni, kenyeret keresni indúltunk világnak.

A hogy így tervelgetnek magukban, házi gazdájuk nagy szigoru arczczal s azt se kérdezve tőlük: "mi fán termettetek?" szóla hozzájuk:

- Azt mondom, gyerekek, hogy becsületesen viseljétek magatokat. Lészen itt mindenben bőségtek. Tudjátok meg, nem kérdem tőletek: miféle ágról szakadtatok, de itt tisztességes emberekké kell lennetek, mert különben megcsapatlak, aztán börtönre vettetlek benneteket.

- Most pedig egy hónapra el veletek az iskolába, ha becsülettel kijártátok, akkor majd megmondom: mi lesz a kötelességtek...

A mester ezenközben belépett a szobába. Öreg földmivelő ember volt, lehetett úgy hetven esztendős, de azért egyenes volt, mint egy derék szál fa, az arcza barnapiros, a haja, bajusza fehér, mint a hó. És fehér gyolcsinge, gatyája volt a tanítómesternek. Ilyet se láttak még. Mi lesz ebből? gondolták a megrezzent gyerekek.

Nem sok gondolkozni való idejük volt. Az öreg földmívelő ember kézen fogta őket s megindúlt velök. Mentek, mentek keresztűl a nagy portán, megint egy kis portán, aztán ismét egy nagyobb portán s kijutottak a szabadba.

Már jó negyedórája mentek, de az öreg még mindig nem szólt. Komolyan nézett maga elé s úgy látszott, figyelmére se méltatja kis utitársait, mig Pali egyszerre csak megszólította:

Hát ez volt az iskola. Nem tudták: örüljenek-e vagy szomorkodjanak mostan? Megadták magukat sorsuknak, csak Szíhalmi Paliban fortyant fel a büszke vér: "ő és szolga!" De itt nem volt mit tenni, vagy kivallani mindent, vagy igy bevárni a szabadulás óráját. Aztán meg most nem is volt okuk a szomorúságra, olyan szép volt körültük minden.

Már-már csaknem itt volt a takarás ideje, a meddig csak szemük ellátott, arany kalászszal ékes volt a rónaság. Csupa búzaföld mindenfelé és Isten áldása a földeken. A dús termés szinte megdűlt, olyan gazdag vala.

Gyenge szél - mindig van egy kicsiny a szép, magyar pusztákon - belekapaszkodott, megránczigálta a föld aranyos üstökét, a teli és nagy kalászokat. És olyan szomorú, szinte panaszkodó hang keletkezett erre végig a határon, mintha csak a föld búslakodnék előre, mert nemsokára leszedik az ékességét. Pedig csak a szél gyenge fuvása volt az, egyéb hang nem kelt sehonnan. Csend volt mindenfelé, sehol egy ember, talán az állatok is elbújtak a nagy melegben. A búza rendes lakója, a fürj csak imitt-amott pitypalatytyolt a kalászok árnyékában, meg egy magányos gólya mászkált az árok mentén, békára lesve nagy komolyan, csőrét meg-megcsattogtatva.

Meg-meg elhallgattak, ballagván tovább. Ugy délfelé végre elérkezének egy kicsiny tanyához, ahol az öreg azt mondta: éppen jókor jöttünk!

A pitarban ebédeltek a tanya lakói, az öreg mester családja. Vagy tízen ültek körül egy nagy üstöt, melyben juhhúsos kása szortyogott. A gyerekek kezébe kanalat meg fanyelű bicskát nyomtak, a legidősebb asszony leszelt nekik egy nagy karéj kenyeret s így szólt hozzájok: "egyetek, gyermekeim!" A gyermekek nem igen kínáltatták magukat s ugyancsak hozzáláttak.

A mikor vége volt a délebédnek - bizony nem volt, csak egy fogás - akkor azt mondta az öreg, a kit az öreg asszony uramnak, a többiek meg részint apámnak, részint nagyapámnak szólítottak:

A mi annyit jelentett, hogy mennek munkára. Hanem előbb Palinak is, Ákosnak is dolgos ember ruhájába kellett bújnia. A lábukra bocskort kötöttek, hogy meg ne szúrja majd a tarló. Alig, hogy kifújhatták magukat, mentek aratni.

A tanyához egy pár lépésnyire kezdették meg a tiszta búzát vágni. A tanyás és férfi cselédjei (családja) kaszával neki állottak egy szép nagy táblának és aratni kezdtek. A kaszálók nyomában jártak a marok-szedő asszonyok, lányok, suhancz legények, a kik csomóba szedték, a mit amazok lekaszáltak. Paliék előbb csak nézték a kedves látványt, mint csillogtak fel a fényes kaszák, mint feküdtek le a kalászok egy-egy csendes nyisszenésre, mint fogyott erre a tábla. Egyszerre aztán az öreg őket is befogta markot szedni. Kezdetben bizony nehezen ment, csak lábatlankodtak a kaszásoknak, a kiknek még vigyázni kellett rájok, hogy beléjük ne vágjanak a borotvaéles szerszámmal.

A sok hajlongásba is belefáradt a derekuk, úgy, hogy a mikor a késő estével véget ért a munka, alig tudtak állni a lábukon, se étel, se ital nem kellett nekik. Mig társaik víg szóbeszéd, nótázás, játék közepett sütötték szalonnájukat a pásztortűznél: ők addig aludtak a tarlón mélyen és édesdeden; hajnalban az öreg költötte fel őket.

Tizennégy napig éltek így a szabad ég alatt nagy és nehéz munkában, a vasárnap kivételével alig pihentek. A munka kezdetben nagyon megtörte, de később megerősítette őket. Ha nem restelték volna, talán sírnak is az első napokban. De azután tetszett nekik ez a dolog. Pali el-elkérte a kaszát is az öregtől, aratni próbált. De csak most látta, micsoda nagy dolog ez: két perczig se bírt azzal a szerszámmal, a mivel az aggastyán egész napon át munkálkodott.

Lassan-lassan nagy tiszteletre gerjedtek az aratók iránt. Mennyit és milyen vígan dolgoznak, tele vannak mesével, tréfával, nótával. És a második hét végén, a mikor szép holdvilág sütött, még éjnek idején is dolgoztak, mert sürgetős volt a munka. Két hét alatt vágta le a derék csapat azt a táblát, mely számukra ki volt jelölve.

Az utolsó napon aztán egy jókedvű legény szép kalászos kosarakat kötött a búza szárából, egy nagyot az uraságnak, egy-egy kicsit a feleséges aratóknak, hogy megemlékezzenek milyen termés volt 1846-ban. A mi munka azután következett, azt már vídáman cselekedték a fiúk. A kis búzacsomókból nagyobb kévéket kötöttek, majd a kévékből tizennyolczat összeraktak s az volt a kereszt.

Nemsokára ilyen keresztek emelkedtek mindenfelé a letarolt földeken, a tarlón. Kevés vártatva ezek is eltüntek, helyesebben összerakták őket, száz, kétszáz keresztet is egy csomóba; ezt kazalnak hítták s olyik olyan magas volt, mint egy emeletes ház, létrán kellett a tetejébe menni.

Egy napon aztán 10-15 búzakazal állott azon a nagy tisztás helyen, melyet szérűnek neveztek. Ezen a helyen végezték a nyár legutolsó nagy munkáját, a nyomtatást.

Ezelőtt negyven esztendővel nem volt ez még olyan egyszerű és szapora munka, mint most, a mikor gőzgép ereje hajtja a hatalmas cséplőgépet, melynek tetejébe behányják a kévét s alig, hogy behányják, alól kiszóródik a zsákba a szép tiszta búza, oldalt meg kihull a szalma, a polyva, az ocsú meg másutt szóródik, szelelődik ki. Akkoriban, de néhol még most is, lovak végezték ezt a munkát, lovak nyomtatták a gabonát, patáikkal peregtették ki a magot a kalászból és pedig ugy, hogy kiszórták alájuk a kalászt s azon körbe-körbe jártak.

Bizony akkoriban két hétig dolgoztak így azon, a mit most egy-két nap alatt elvégez a gép. Paliék is két hétig munkálkodtak kint a szérűn s a következő napon már egy hónapja, hogy ebbe az iskolába kerültek. Kemény volt az iskola, az igaz, de tanúlságos. Pali megtanúlta ismerni a szántóvető népet, a mely akkor még jobbágyság volt, ideje, ereje javarészével uraságának tartozott. Akárhogy dolgozott is, nem igen gyarapodott.

Úgy látta Pali, hogy ebben az állapotban nincs igazság, különösen, ha az öreg mesterét nézi, a kinél rendesebb, okosabb, türelmesebb embert nem igen ismert még. Csak a szóval ne lett volna olyan takarékos. Félórában is alig szólt egyet, másnál se szerette a haszontalan beszédet. Pedig a tanyai házban nem nagyon takarékoskodhattak a szóval: négy család lakott benne. Az öreg feleségestől egy legény fiával s egy hajadon lányával, aztán a három feleséges fia, gyermekestől.

Sokan voltak, mégis békességben éltek és olyan nagy tiszteletben tartották az öreget, mint egy pátriárkát. A föld népének ez a szokása, hogy így együtt marad, egy házban, némely vidéken még most is fenmaradt. Hazánk sok vidékén vannak olyan családok, melyek mindvégiglen egy házban laknak, akárhogy megszaporodnak is, nemzedékről nemzedékre.

Egy szombati napon, a mikor az uraság része már zsákokban, kocsikra volt rakva: az öreg, családjával és Paliékkal megindúlt az uraság kastélya felé. Az uton, a merre mentek, mindenütt búzával megrakodott kocsikra találtak: a jobbágyság szállította be a termést urasága magtáraiba.

Öt, hatszáz kocsi is állhatott bent az uraság óriási portáján, a hol az emeletes magtárak állottak. Öreg jobbágyok, némelyik hosszú hajában fésűt viselt, mint az asszonyok, - állottak a szekerek mellett, várva, hogy átvegyék tőlük a köteles részt. Az uraság tisztviselői, kasznárja, ispánjai, jártak keltek a kocsik körűl, szóba állva az ismertebb és derekabb emberekkel. Már-már átveendők voltak a sok búzát, a magtárakat is kinyitották, a mikor az uraság huszárja kardosan, csákósan, még a tarsolya is rajta volt, odalépett az összegyűlt népség közé és szólt:

- Emberek, gyerekek, mindenki, a ki csak itt van, gyűljön össze a kastély udvarára, az uraság elé.

Senkisem sejtette, mi fog most történni, hát nagy kiváncsian indúltak neki a nagy udvarnak, a mely az ég tudja, mért, fel volt lobogózva, a kastély híres zenekara is muzsikálásra készen gyantázta a vonóját.

Az uraság pedig a nyilt erkélyen állott ünneplő ruhában, fején kócsagtollas kalpagja, mellette csak kis lánya állott, ez a kedves, szép kis teremtés, a ki mosolyogva nézett fel marczona apjára.

Mély csend volt mindenfelé. A négy, ötszáz főnyi nagy csoport: csupa szem és fül.

- Hűséges fiaim! Adom mindazoknak, a kiknek illik, tudtára, hogy a szekereitekkel ugy, a hogy jöttetek, hazamehettek. A termést haza vihetitek. Nekem terméstek többé nem kell, sem azt nem tűröm, hogy engem többé uratoknak nézzetek. A mai naptól fogva lesztek a magatok urai, szolgái. Ha lesz mitek, esztek, ha nem: koplaltok. Vagy ha nektek jobban tetszik a szó, hát a mai naptól fogvást szabadok vagytok. Irántam semmi tartozástok nincsen. Kinek-kinek osztatok örök tulajdonúl annyi szántóföldet, rétet, a mennyi elég lészen arra, hogy a magatok koldusai lehessetek. A ki közűletek nagyobb családdal van, annak többet adok. A kasznár és ispán urak egyébképen már a jövő héten hozzá fognak a földosztáshoz. Panaszkodni, zúgolódni ne merjen aztán senki; de a kinek valamilyen baja esik: az ide jöhet a portámra elmondani az ügyes bajos dolgát. Most pedig menjetek Isten hirével, a nagy udvaron a pinczemestertől kaptok egy kis áldomást.

Az összegyűlt népségben a szó, a lélegzett elállott erre a beszédre. Alig tudták megérteni, hogy ők már most szabadok, a maguk urai, még csak nem is csapathatja meg az uraság. Aztán nemcsak az idehozott termést vihetik haza, hanem egyszerre telkes gazdákká lettek. Hallottak ugyan ilyen csodák esetéről, messziről jött disznóhajcsárok beszélték, de mesének tartotta közöttük minden józan ember azt a hiresztelést, hogy más vidékeken hasonlókép történt.

Örömükben, zavarokban nem tudták, mit csináljanak. Öreg asszonyok, a kik csak félig értették a dolgot: sírtak, a legtöbbje azonban éljenezni szeretett volna, de nem mert.

Csak a diákok öreg tanitómesterének volt annyi bátorsága, hogy megköszönje ezt a nagylelkű cselekedetet.

Odalépett az erkély alá s felkiáltotta a kis lánynak, mert az uraság azonközben bement:

- Aranyos virágszál, nagyságos kisasszony, mondja meg az édes apjának: ezt a tettet el nem felejti neki a jó Isten.

A kis lány mosolyogva bólintott a fejével, az öreg még egyebet is akart mondani, de kijött az uraság s nagy mérgesen odaszólt neki:

- Itt vannak, tekintetes uram, nem tudom, mi rosszat cselekedtek azelőtt, de hogy derék gyerekek, azt a fejemre mondom.

- Gyertek ide, - szólt hozzájuk látszólag mérgesen az úr - az iskolának vége van, katonává lesztek!

Hol? mikép? - tűnődtek magukban a gyerekek. Az úr megfelelt tünődésűkre.

Ettek, ittak, ökröt sütöttek, hat akós hordó borát ütötték csapra a felszabadított nép vígasságára: szólott a muzsika, vidám nóta, kurjongatás hallszott, sőt tánczra is készültek a hátsó portában, mig a kastély körűl s bent a nagy bolthajtásos szobákban csend volt.

Az úr, a ki jobbágyai felszabadítása után is rengeteg uradalom ura maradt, kis lányával behúzódott egy kis szobába, gyermekét ölébe ültette s beszélt hozzá beczéző szavakat: "Mire vágyol, lelkem, gyermekem, meg lesz minden, a mit csak szemed-szájad kiván!"

De a kis lánynak nem voltak valami különös kivánságai, könnyen lehetett azt teljesíteni mind, nem kellettek hozzája milliók. Olyan szelíd, engedelmes, szerény, csendes kis lány volt, mintha nem is a szabolcsi kis király, hanem valami szabolcsi kisbíró gyermeke lett volna.

Édes apja pedig mindezt szomorúságnak nézte. Nem volt a gyermek eleven, hát bánatosnak vélte. Nosza megcselekedett mindent, a mit csak egy igazi kis királykisasszony mulattatására meg lehetett tenni. Állandó szintársulatot tartott, mely a külön erre a czélra épített szinházban vídám, bohókás szindarabot játszott, a leánya mulattatására. Természetes, hogy az udvar, a cselédség, sőt néha a szomszédbeli urak is megjelentek a szép kis szinházban, melynek külön, illendő zenekara is volt.

Mind ez nem igen derítette valami különösebb kedvre a kis lánykát, a kit Ildikónak neveztek, de az édes apja mindig csak így hítta: "egyetlen gyémántom!"

Csakugyan egyetlen gyermeke volt. Egyetlen, a ki élve maradt, mert hat kedves gyermeke feküdt már halva, ezüst koporsóban, a kastély kriptájában.

Valamennyi lány volt s valamennyi akkor halt meg, a mikor arája volt már egy-egy derék fiatal embernek. A mikor ujjokra húzták a jegygyűrűt, mintha a halál jegyezte volna el őket magának. Rendesen az esküvő előtt haltak meg, kimondhatatlan fájdalmára apjuknak, anyjuknak. Különösen anyjuknak, a ki különben is gyenge, beteges asszony volt, hát nem bírta tovább, megtört, meghalt.

A kastélyban van egy fekete pléh-ajtós szoba, életében a szegény asszony kedves szobája. Gyászszal vannak beborítva ottan a kék atlasz bútorok és minden úgy áll benne, mint a hogy a megboldogúlt hagyta. A megszomorodott férj nem enged benne megváltoztatni semmit, nem szabad oda belépni senkinek, csak neki.

Ilyen szomorú emlékekkel, ennyi gyászszal van tele a milliomos kis király háza, ennyi szomorú emlék között élve, bizony csak szegény Magyarország egyik leggazdagabb ura. Nem vígasztalja a gazdagság, a mint hogy az senkit sem vált meg a nagy lelki fájdalmaktól. Nem gyönyörködteti a vagyon, hiszen hat szép édes gyermekét ragadta el tőle a halál, hiába hozatta el a bécsi meg miskolczi orvost. Egész ország patikáját megvehette volna, annyi pénze volt. Mind nem használt semmit. A mire szüksége vala, az nem nagy: egy kis egészség. Istennek kegyelméből egy kicsiny, de ebből sok-sok millió árán se lehet venni, vásárlani.

Bizony szegény volt a nagy gazdag úr. Szegényebb a szegénynél is, mert folyton remegett azért, a kit meghagyott neki Isten kegyelme: kis leánya életéért rettegett örökösen.

Hat gyermeke hirtelen, váratlanúl meghalt és csaknem akkor, midőn már a fejükön volt a menyasszonyi koszorú, hát valami szomorú sejtelem fogta el a szegény gazdag szivét: a legutolsónak is igy kell elmúlnia!

Nem, nem engedi! Daczos, de szeretettel teli szíve elszorúlt az ilyen gondolatra és mindig azon jártatta az eszét, hogyan játsza ki a sorsot? Mindenfélét kigondolt, például, hogy fiú-ruhában, fiúnak nevelteti lánykáját.

Ildikó azonban csak nem tudta a fiús viseletet, a fiús szokásokat megszivlelni, végre is vissza kellett neki adni a szoknyácskáját, a leánypajtásait.

Ebben az időben kerűltek éppen a kastélyba Pali és Ákos. Éppen ebben az időben támadt a kastély urának az a gondolata, hogy a jobbmódú cselédek fiai közűl kiválasztja a derekabbakat s azokból kis katonaságot állít, lánya őrzésére, mulattatására és hogy benne a fiús hajlamokat felébressze.

Ötven főből állott a kis katonaság és Szíhalmi Pál lett vezérévé, Ákos lett az első hadnagy. Annak rendje és módja szerint voltak a kis csapatban dobosok, trombitások, sőt káplárok is. Főhadurok szép katonaruhát szabatott nekik, épen olyant, a milyent a nagyok, az igazi katonák viseltek. Sőt szuronyuk és puskájuk is volt, de a szurony és puska csak amolyan játék, nem lehetett azzal ártani senkinek.

Tetszett a gyerekeknek ez a játék, sőt Paliéknak is tetszett és a míg kezdetén voltak a mulatságnak: egyelőre arról is elfeledkeztek, hogy szabadúlni akarnak innen. A kastély ura is nagyon megszerette őket, különösen Palit, kinek derék, komoly igazságos volta nagyon megnyerte tetszését. Aztán olyan urias, csinos volt zöld hajtókás sárga pitykés katonaruhájában, hogy az öreg úr nem igen hitte el neki többé a származásáról költött mondókát. Meg volt immár győződve róla, hogy Pali olyan eltévelyedett úri fiú. El is határozta, hogy magánál tartja, a míg csak fel nem nő, társával, Ákossal együtt kineveli katonának, (huszár ezredes volt az öreg valamikor) és nem engedi semerre, nem, még akkor sem, ha érte jönnek.

Maga a kis Ildikó is megbarátkozott Szíhalmi Palival. Szelíd és jó volt Pali hozzá, de nem hizelgett neki, mint a többi kis katona, sőt szigorú is volt véle, ha a játék ugy hozta magával. Mert tudnivaló, hogy Ildikó is beállt közéjük katonának: zászlótartó volt. Milyen szép selyem zászló volt az, a mely Ildikónak fehér kis kezében lengett!

A nagy park gyönyörű pázsitján volt a kis hadsereg gyakorló helye. A kastély ura valami kis várféle alkotmányt is építtetett nekik a pázsit szélébe, ott aztán várasdit is játszhattak. A sereg felének fövegére fehér gyolcsszalagot tűzött a zászlótartó s a seregnek ez a fele volt az ellenség. A kastély ura nagy örömmel nézte a hadakozókat, a kik bizony nem kimélték egymást és akárhánynak sajgott a háta a vár ostroma és védelme után. Csak Ildikóhoz nem nyult senki. A kis zászlótartó leány mindig a Pali védelme alatt állott s jaj lett volna annak, a ki hozzája ér.

Végre is a kastély ura teljesen megbizott leánya hadseregében és látva, hogy a katonák nem mulatnak olyan jól, ha ő jelen van, hát el-elmaradt egyszer-egyszer. Ilyenkor egy fiatal ember, a tiszttartó íródiákja tartotta szemmel Ildikót, hogy valami baja ne essék.

Egy ilyen alkalommal történt meg, hogy a katonaság törökre és magyarra osztódva, a bujókás hadakozást próbálta meg. A magyarok vezére Pali volt, hadsegéde pedig Ákos. A törököket a kasznár fia vezette és elhatározták, hogy a törökök támadják meg a magyarokat.

Pali azt eszelte ki, hogy kivonúl seregével a park legszélére, a nagy és mély kék tó mellé s ott elbújva a fűzesben, hátba támadja a törököt és szétveri.

Természetesen, Ildikó is a magyarokkal tartott, de az íródiák nem engedte a fiúkkal bújkálni, hanem magával vitte a tóhoz, melyen mindig ott himbálódzott egy csinos kis ladik.

A fiúk jó sokáig bujkáltak a füzesben, hát Ildikó bekéredzkedett a ladikba. Az íródiák se kérette magát kétszer s a következő pillanatban már vígan ladikáztak a tó kék tükrén.

Pali ezalatt vezette seregét előre. Nádon, bokron, ingoványon, fatönkön keresztűl. Meg akarta kerűlni a tavat s eljutni oda, a hol olyan sűrű volt a füzes, hogy a napsugár se birt átalhatni rajta. Vagy tíz perczig tartott az út odáig, mig végre elérték és Pali, hogy tájékozza magát, merre vannak a törökök, kidugta a fejét a lombok mögűl.

Első pillanatban nem látott semmit, csak egy kétségbeejtő kiáltást hallott. Ez azonban éppen elégséges volt arra, hogy ne sokat törje a fejét, hanem kiugorjék a fák közül s a tó partján teremjen.

Itt szinte elszédűlt, olyan rettenetes dolgot látott: a ladik felborúlva úszott tova a tavon. Az íródiák kétségbeesve kapálódzott a vizben, hogy fenn tudja magát tartani, de meglátszott, hogy úszni nem tud. Ildikó pedig nem volt semerre, Pali nem látta sehol, mig egyszerre szőke kis feje felbukkant egészen közel hozzája, kérő szemekkel nézett feléje, de szólni már nem tudott.

Pali se gondolkodott sokáig, hirtelen levetette csizmáját, eldobta puskáját, szuronyát és beleugrott a tóba. Jó úszó volt és helyén volt a szíve. Egy percz se mult el és Ildikó meg volt mentve, kint feküdt a parton, puha mohágyon.

Csúron víz feküdt ott a kis leány, a halálos ijedelemtől elvesztette eszméletét. Szeme le volt húnyva, de élt, lélegzett, lassan-lassan magához tért, szemét is kinyitotta és hálásan mosolygott azokra, a kik mellette térdeltek.

Biztató és vígasztaló szavakat hebegve ott volt előtte Pali, szintén csúron víz, de gondolt is most azzal, akár ő, akár más. A kastély ura is ott térdelt leánya mellett, éppen akkor jött, a mikor már-már elveszett és látta messziről, mint ugrik be a vízbe a kis Pali. A mikorra odaért, akkor már lánya meg volt mentve. Az íródiák is kieviczkélt nagy nehezen, belekapaszkodva a ladikba, mely olyan szerencsétlenűl fordúlt fel velük és olyan szerencsésen úszott vele most partra. A szegény ügyetlen fiatal ember szinte félholtan feküdt a kis Ildikó lábánál.

A mikor aztán minden baj elmúlt, a kastély ura is magához tért halálos rémületéből: magához ölelte Palit és így szólt, csak ennyit tudott mondani.

Az uraság elhatározta, hogy fiáúl fogadja a bátor és derék fiút, de később meggondolta a dolgot, mosolygott magában egyedűl maradván szobájában, szinte nevetett és vígan mormogá:

- Nem, akárki fia legyen is, hozzáadom feleségűl Ildikót, ha majd nagy lesz. Ő lesz a legkülönb vőlegény, olyan, a ki már előbb megváltotta aráját a haláltól...

Szíhalmi Pali másnap arra virradt, hogy úr ebben a házban, még pedig igen nagy úr. A mint fölébredt, megdörzsölte a szemét: vajjon jól lát-e? Jól látott, nem álmodott: egy huszár ruhába bujtatott inas állott ágya előtt, nagy tisztességtudással jó reggelt kivánván, parancsát várván. Az uraság rendelte melléje, folytonos szolgálatjára.

- Instálom, szolgálatára állok. Nem csak egymagam, de a nagyságos úrfi kocsisa várja a rendeletet: befogja-e a két almásderest, lészen-e ma kimenetel?

Szíhalmi Pali mindjárt észre vette magát. Itt őt most tejbe-vajba akarják füröszteni. Huszárt, kocsist és még a jó Isten tudja mit és mit nem adtak a kezére. Akár a hal a vizben, méh a virágos kertben: úgy élhetne ő most. Mégis más járt az eszében, csak ez az egy vágyakozás zakatolt a szívében: "Haza, haza!"

- Hát, jó Fegyverneki Balázs, ha maga világlátott ember, mondja meg nekem hány nap és hány éjjel ér az ember innen, de csak amúgy gyalogosan, Szatmár vármegyébe, teszem azt, Szatmár városába?

Fegyverneki Balázs megvakarta a deresedő haját, kétfelől szétcsapta és kipödörte ólomszinű bajuszát, mosolygott is, köhentett is, a szemével is vágott egyet, aztán fölrángatván a két vállát szinte a feje búbjáig, szólott.

- Hát a töméntelen sok lengyel katona állja el ott mind az utat. Senkit arra el nem bocsátanak. Nagy háborúság van most ottan: arra ütközik a lengyel a muszkával. Ugyan a muszkának már ki is szedték a méregfogát...

Balázs bátya kiszolgált Radetzky-huszár volt, hát értett a hatvágáshoz, de meg a tréfához is. Nem volt igaz az a nagy háborúság, de hát figurázni akart egy kicsit, Szíhalmi Pali azonban elhitt neki mindent. El is keseredett magában, de nagyon. Nem sokáig maradt azonban ilyen szomorú állapotban. Leküldte huszárját, szóljon a kocsisnak: fogjon. Aztán felköltötte czimboráját és így szólt hozzá:

- Ákos, otthon valami baj lehet, ha törik, ha szakad, ha jégeső esik is, minden áron haza kell mennünk!

A szabolcsi kis király kastélya fölött vígan ragyogott a nap, minduntalan ünnepségek estek, a kastély mogorva ura nem volt mogorva többé. Minden névnapot megültek, megünnepeltek minden születésnapot, egymást érte a sok vigasság, hejehuja. Minduntalan más meg más úri fogatok robogtak be az udvarra, négyesek, ötösök, hármasok, csillogó szerszámú, tüzes paripák, pántlika volt a sörényükbe fonva, a szőrük fénylett akár a tükör.

Hát egyszer csak a sok úri hintó közé beállott két négy ökrös szekér. Színjátszók ültek rajta, tizennégyen jöttek Nyiregyházáról, a hol a város korcsmájának kocsiszinjében játszottak két hónapon át.

Maradtak volna még ott, de a szabolcsi kiskirály áthozatta őket ide, a hová annál szivesebben jöttek, mert azelőtt is tanyáztak már itt sokszor hónapokig. És itt a szinjátszásra külön épített nagy teremben játszódhattak, bőségük volt mindenben és nem kellett törni a fejüket: elkelnek-e a belépőjegyek minden este? A kastély ura megváltotta a jegyeket mind a maga pénzén és a szinház összes helyeit beültette a maga háza népével. Már ő így szokta, sőt régebben voltak neki rendes szinészei, mint egy királynak, rendes fizetség járt ki nekik, mintha csak uradalmi tisztjei lettek volna. De a szinészek nem igen tudták állni a jómódot sokáig. A mikor kiruházkodtak, meghíztak, egyszerre mind ott hagyták a faképnél.

Az uraság nem bizott a mostaniakban sem és erősen ügyeltetett rájok. Kidoboltatta a faluban, hogy lovat meg szekeret semmiképen ne merjen nekik adni senki. Nincs az a világi pénz, a miért fuvarost kaptak volna, gyalogosan pedig bajosabb az ill' a berek, nádak, erek. Meg aztán a szinészek egy-két hónap alatt el is kényelmesedtek a nagy módban. Bagoméri, a ki a rossz szivű embereket játszotta és olyan vékony volt, mikor idejött, hogy a nép czinege-hátúnak nevezte: két hónap alatt ugyancsak megkövéredett. Csak a lábszárai maradtak rendkívül vékonyak s ezeknek miatta nagyon fura lett a formája. Vézna lábszárai pedig nem birták nehéz testét, hát a derék Bagoméri nem is járkált, csak ha kellett. És egyre sopánkodott, mint egy kárvallott czigány.

Búbánatában nemsokára akadt osztályostársa, egy Dacsó nevű szinész, kinek azokat a mord és erős embereket kellett játszania, a kik egyre viaskodnak, öldökölnek. Ez meg hasat eresztett s elvesztette daliás mivoltát, alig tudott mozogni. Csupán egyetlenegy vézna szinészleányzón nem fogott a nyugalom és a jó koszt. Ez még tán soványabb lett ebben a nagy jólétben, mely mindannyioknak nehezére vált már, ugy, hogy többé nem is titkolták a ház népe előtt, kivéve az uraságot meg a két egri diákot, kiket a ház körűl lassankint mindenki szorosan a házhoz tartozandóknak nézett.

A ház urát alig lehetett látni, hogy a két fiú, különösen Pali, vele ne legyen. Ki a tanyára, be a városba, mindenhová magával vitte. Ha pedig szabadjára eresztette, gondja volt rá, hogy a kis Ildikóval töltse együtt a napot.

A kedves kis leány, Pali meg Ákos a nap java részét együtt játszották végig. Nagy barátságban voltak egymással. Ildikó különösen megszerette Palit. Ha Pali azt mondta neki: "Ildikó, ezt vagy amazt ne tegye!" hát a lány úgy cselekedett, a mint kis barátja javasolta.

Máskülönben pedig nem volt mindég valami engedelmes leányka, hozzászokott ahhoz, hogy ő parancsoljon, más meg engedelmeskedjék. Azelőtt még a pillangóra is haragudott, ha nem akart lelepni előtte, hogy aztán könnyű szerrel, puszta kézzel elfoghassa.

Persze Pali, ha mondott neki valamit, szépen megmagyarázta, hogy ezt ezért vagy amazért ne tegye. És mert eszes, ügyes teremtés volt a kis Ildikó, hát hajlott az okos szóra. Aztán meg Pali is mindent kedvére cselekedett. Ha kellett, még bábuzott is véle, sok minden szép játékra megtanította. Csinált neki egy olyan nagy sárkányt, mint egy kisebb fajta háznak a fala, a mit aztán egy pengő forint ára spárgán eresztettek föl a levegőbe. Olyan magasra szállt föl a sárkány, hogy csak akkorának látszott, mint egy ív papiros.

Ezenkívül újra rendbeszedte Pali az Ildikó kis hadseregét is. Ötven legénynek piros papirosból takaros csákót szabott, Ákos meg összeenyvezte. Senki se mondta volna a fehér galambtollas fövegekre, hogy gyerekek csinálták.

A ház ura látván ezt, lányának meg Palinak valóságos, igazi aranyzsinóros kis csákókat hozatott Pestről. Arany rózsa volt mindkettő tetejébe, kócsagtoll lobogott az egyiken, a másikon meg darútoll. Nyalkán és ékesen járt a két kis generális, Ildikó meg Pali a sereg élén. Ákos mindenáron dobos akart lenni, hát neki hozattak egy dobot, ő mindegyre azt pergette oldalán a kedves hadseregnek.

A generálisok olykor elkérték a nemzeti szin kávás szerszámot és nagyot vertek rajta. Elfeledkeztek méltóságukról, de hiszen végre is, gyerekek voltak, ámbátor a vasárnapi díszgyakorlatokon lovat adott alájuk az uraság. Hófehér kis paripán lovagolt ilyenkor a lány, a legényke alatt pedig egy koromfekete apró mén tánczolt. Lovász ügyelt rájuk mindig, hogy bajuk ne essék.

Vidám szép világ volt az, de a mikor a legvidámabb, legszebb volt, akkor is eszébe jutott, szivébe nyilamlott Szíhalmi Pálnak: valami baj van otthon, haza kell menni ha törik, ha szakad, ha jégeső esik...

A huszár szomorú ábrázatot vágott, olyat tudott az, a milyet akart és szólott:

Nem lehetett Balázstól kitudni semmit. A ház ura talán megmondana neki mindent, ha bátorsága volna megkérdeni. Talán haza is küldené csengős-bongós batáron, ha szólna neki, ha elmondana neki mindent őszintén, igazán. Ha volna hozzá bátorsága. Ha hinne még neki a sok tarka-barka mondóka után. Szegény fiú! most bánta. Hej, sok éjszakát sirt, virrasztott keresztűl miattok. Sokszor volt könyűtől vizes a párnája, reggelre kelvén. "Rosszat álmodtam, álmomban sírtam!" - így vágta ki magát az uraság előtt, ha az ilyenkor benézett hozzá, hogy megsimogassa fejét, édesgető szóval megkérdezze: "merre mégy ma a két parádés lovadon?

Nagyon, nagyon jó ember volt az öreg úr. Ki sem lehet azt mondani, milyen jó szivvel viselkedett hozzá, sőt még Ákos iránt is. Palinak eszébe is jutott, de nem egyszer, hanem százszor, hogy egyszerre csak elébe áll és így szólítja meg:

- Édes jó bátyám és uram, az én nevem Szíhalmi Pál, fenyőszíhalmi Szíhalmi az apám; apám rabságban, magam meg eltévelyedett, kicsapott egri diák vagyok. Egyedűl is, bajban is van otthon édes anyám, haza kell mennem, küldjön engem haza, megáldja érte az Isten. Almásderes két lovamat, ha már nekem adta, fogassa be legutolsó kocsijába, azon küldjön haza engem meg a társam.

Sokszor kezdett ebbe a mondókába Pali, de nem merte elmondani soha. Maradt minden a régiben. Nap nap után múlt, Pali szomorúan feküdt le este és bánatra kelt reggel.

Egy augusztusi reggelen nagy zaj, sürgés-forgás, kiabálás verte föl bánkódásából.

Hajnalban álltak odébb, még pedig a Pali két almásderesét fogták be nagy ökrös szekérbe, arra kapaszkodtak föl, valamennyien czók-mókostúl együtt azon illantak el.

- Utánuk! - kiáltá az udvaron az uraság. Majd dühösen fordult az éjjeli bakterhez meg a többi cselédséghez: - Hogy mertétek őket elereszteni! Ki merészelte kiszolgáltatni nekik a fogatot?

Kisült, hogy a szinészek megtévesztették a cselédeket. Egyikéjük, alkalmasint Bagoméri, felöltözött az uraság ruhájába. Kifestette, kiigazgatta magát, ugy, hogy egészen olyan forma volt, mint a ház ura, sőt a hangját is szakasztott olyanra változtatta, mint a milyen az uraságé volt. Hajnali két órakor ez a lurkó kilopózkodott az udvarra, hol a komondorok sem bántották, mert uroknak vélték. Az udvaron felköltötte az éjjeli őrt, megszidta, mert aludt. Aztán kemény szóval meghagyta neki, hogy fogassa be a Szíhalmi Pali két almásderesét egy ökrös szekérbe, ezeket a mihaszna szinészeket szállitsa át Kállóba. De hogy föl ne költsön valakit az udvarban! Azt akarja, hogy suttyomba menjen az egész, rájok únt, el velök, hogy senki se lássa.

Minden úgy történt, a miként beszéle. Az éjjeli őr is, az éjjelező kocsis is uroknak nézték és engedelmeskedtek neki. És hajnali két órakor az egész szinésztársaság nagy titokban búcsút mondott a kapufélfának.

A ház ura nevetett is, dühösködött is, a hálátlan népség furfangos elillanásán, de csakhamar elmúlt a nevető kedve. A gyerek lovait vitték el a léhűtők:

- Utánuk... utánuk kell menni, vissza kell hozni őket mindenáron, a fizetésüket is kikapták egy egész évre, vissza kell jönniök, hogy leszolgálják! - mondá harsány hangon.

Egy pár percz mulva lovas emberek száguldtak szét az udvarból mindenfelé. Maga Szíhalmi Pál is felült czifra kis lovára: Viparína addig nézte szomorkodva, míg a jó lelkű gazda alája adta az Ildikó szelid apró lovát:

Hogy el ne tévedjenek, a vén huszár kisérte őket egy rémségesen öreg, a sok ágyúszótól megsiketűlt, a nagy kortól rossz szemű katonalovon. Ilyen módon nem csudálatos, ha a gyerekek csakhamar elhagyták a jó Fegyverneki Balázst, a ki mindegyre komandirozta volna őket hátulról. Addig-addig szólongatta őket, hogy: lassabban... lassabban... míg a fiúk egyszerre csak egészen eltüntek szeme elől.

A két kis paripa megbecsülte magát. Vágtatott velük, a hogy tudott: ugy, hogy a kis Viparína nem is bánta volna már, ha egy kissé lassabban haladnának. Félkezével a ló kantárába, a másikkal a sörényébe ugyancsak belefogózkodott. Ellenben Pali csizmája sarkával még gyorsabb vágtatásra sarkantyuzta a maga paripáját. Szólongatta, édesgette, néha meg hátra szólt Ákosnak:

Árkon-bokron, nádason, és rekettyésen át vágtattak előre. Lélekzetük szinte elfogyott, lihegtek már maguk is, paripájuk is. Csupa víz volt a kis ló s a kis lovas. De azért mind csak előre, rogyásig, szakadásig.

- Az ám! - szólt Pali mosolyogva - a szinészek hadd menjenek, de hadd menjünk mi is!

Viparína szeme tágra nyílott ezekre a szavakra: lovát is megállította ijedtében.

- Odébb, minthogy másképen nem eresztettek volna bennünket haza, annyira szerettek bennünket, - válaszolt Szíhalmi Pali.

Mint mindenbe, a mit barátja tett vagy mondott, ebbe is belenyugodott Ákos, ámbátor a maga részéről sajnálta a vidám jólétet, a pompás játékokat. Aztán igazában, félt is egy kissé hazamenni, mit mondanak otthon a kicsapott diákhoz. De még jobban rettegett attól a gondolattól, ha most visszavinnék őket. Félénken nézett szét maga körűl.

Egy ember nem sok, de annyi se látszott semerre, az elhagyott, szinte kihaltnak látszó tájékon. Ez aztán az igazi pusztaság: nem látni mást, mint földet és eget. A földet, melyről learatták az utolsó szál kalászt is, csupa tarló mindenfelé. Egy-egy elhagyatott búzavirág emelkedik ki itt-ott, nagy lankadtan lehajtván a fejét a nap sugarai előtt, melyek nem éltetik, hanem perzselik immár.

Elszomorította ez a nagy pusztaság, a fában szűkölködő vidék, a vetőföldek, melyeken nincs vetés, a mezők, melyeknek füve, virága összeaszott, összeégett semmivé lett. Mező, mező nélkül!

Csak a tücsköknek, kabóczáknak, mindenféle ugró bogaraknak van itt vídám élete. Hemzsegnek, czirpelnek mindenfelé. Különösen a karcsúbbak, a fiatalok: az öregek nagy komolyan alszanak egy-egy árnyékot nyújtó rög mögött.

A fiúk meglassíták lovaik lépését. Egyelőre nem kellett félniök semmiféle veszedelemtől. Legalább egy óra járásnyira maradt el mögöttük Fegyverneki Balázs, ha csak vissza nem fordúlt, hogy jelentést tegyen urának a "ménkű gyerekek veszedelmes előrehaladásáról." Hát jól előre is haladtak már azok. Maguk sem tudták ugyan, hogy hol vannak voltaképen, de azt Pál jó előre kiokoskodta, hogy mind csak észak felé vágtattak, mert arra esik Szatmár vármegye, a hol most hadakozik a lengyel a muszkával.

Vajjon úgy-e? Igazat mondott-e Balázs bátya? Csak most verte föl a Pál lelkét némi kételkedés. Szeretett volna kérdezősködni az észak felől velük szemben hajtató szekeresektől, de attól tartott, hogy ezek nyomukba vezetik nagyhatalmú és soklovú jótevőjüket.

A kis lovasok kerűlték az országúton föl-fölbukkanó szekereseket, gyalogos embereket. Két-három ilyen, apostolok lován utazó atyafi mégis, erőnek erejével beléjük akaszkodott. Egy lókupecz czigány, a ki a girhes lovát akarta becserélni a "méltóságos ifjurak" - mert így szólitotta őket - kecses kis paripájával. Ékes szóval ajánlgatta a móré a maga jószágát, csak azt hibáztatta benne, hogy nagyon sebes, olyan, mint egy táltos, nem lehet bírni vele, olyan a vére.

- Hogy miért ilyen sovány? Hát ezs azs a finom arabus vér, instálom alássan. Meg aztán nem is ítellel íl ezs a drága paripa, hanem, csókolom a kezsit-lábát, csak levegővel. No egy kis vizset is isik az ájerra. Kírem sípen, olyan igazs, mint hogy ílek, ez a ló azs a híres, a ki rásokott arra, hogy ne egyík. A roslelkű emberek azst fundálták ki erre a ménre, hogy a mikor már megsokta volna azs íhséget, hát akkor kimúlt a világból. Tessík megnízsni, hát megdeglett ez a ló, hát kimúlt ezs a ló, hát nem íl-e? Hallják csak, hogy köhécsel...!

Ígyen furfangoskodott a dádé, míg a purdék, a kis czigánygyerekek és fekete képű, piros kendős asszonyszemélyek körűlvevék a két egri diákot. A nagy zsinatolással szinte lehúzták lovaikról őket. Pali szabadkozott keményen.

- Nem lehet, dádé, nem a miénk, a mit cserébe kivánsz. Aztán, ha olyan pompás a te paripád, mért cserélnéd el?

- Nem ilyen öreg ember alá való már azs ilyen táltos! Nagyon is gyors, nem tűrhetem.

- No akkor - mondá Pali mosolyogva - fiatal ember alá se való; meg az igazat megvallva, nem is a magunk lován ülünk.

- Ühüm! Hát annál inkább. Vagy ha már semmi áron nem akarják a becsületes csereberét, hát legalább hadd próbálom meg: milyen azs ülis azs ilyen fajta törpe lovacskán. Sálljanak csak le, de mind a ketten egyserre megnyergelem ín mind a kettűt...

A vén ember erőnek erejével le akarta szállítani a fiúkat, de Pali se vette tréfára a dolgot és odaszólott Viparínának:

A csizmájuk sarkával megsarkantyúzták a két törpét s azok, mintha csak tudták volna, hogy mi a kötelességük: balra is rúgtak, jobbra is rúgtak és elszáguldtak, mint a szélvész.

A dádé és családja csúfszókat kiáltott, röget hajigált a menekűlők után.

Mikor már jó messze voltak, Ákos meg nem állhatta, hogy visszafordúlván, feléjük ne kiáltson!

Biztosságban voltak, eltelt egy félóra is, míg egy embert láttak. Az is aludt. Egy kormos képű, még kormosabb ruhájú drótostót feküdt egy vadkörtefa alatt. A tót ember hasát ugyancsak sütötte a nap, édesded horkolással aludt.

A fiúk fáradtan szálltak le lovaikról, odakötötték a kedves jószágokat a körtefához, maguk meg letelepedtek a tót mellé a gyepre. Csendesen voltak, hogy a boldog atyafit föl ne keltsék. Ákos olyan nesztelenül mászott föl a vadkörtefára, mint egy mókus. Mert hát föl kellett másznia, hogy délebédjük legyen.

Vadkörte volt az ebédjük; kicsi is, éretlen is, fanyar is; de mégis jól esett nekik. Hát ha még vághattak volna egy-egy karajat abból a fekete kenyérből, mely a drótos tarisznyájából kandikált ki! Ákos majd fölfalta a szemével, egyre be-bekukucskált a tarisznyába, míg észrevette, hogy Pali figyeli, hát megszégyelte magát, nagyot nyelt és megtörűlvén száját, szólt:

Annyi bizonyos, hogy jobban is meglakmározhattak volna, de ennél olcsóbban sehol. A nagy országúti vendéglős, a jó öreg körtefa nem kért tőlük semmi fizetséget. Tőlük se, mástól se, úgylátszik, a drótos is nála volt ebéden. Körte csutkák feküdtek körűlte, azokon lakmározott száz meg száz mindenféle fajta légy, lám azoknak is juttatott a jó öreg korcsmáros.

A gyerekek áldották magukban, de aludni még se mertek árnyékában. Pedig milyen jó lett volna a hosszú törődés után egy jó nagyot szundítani.

Pihentek egyet, csendesen nyugodalmas jó napot kivántak a tótnak, aztán megindúltak ismét. Most már gyalogosan ballagtak lovuk mellett. Csizmájukat levetették, hogy könnyebb szerrel járhassanak, de nem sokáig tartott ez a dicsőség: a forró homok fölégette talpukat.

Bizony, bizony, sok bajjal járt ez a vándorlás, nem egyszer sóhajtott föl ezalatt Ákos, az elhagyott nyugodalmas jólétre gondolván. Őt nagyon is megtörte a fáradság, míg Pál oda se nézett neki. Ellenkezőleg, mennél távolabb voltak a szabolcsi kastélytól, annál vidámabb lett. Énekelt is, fütyölt is éhgyomorra.

Elkerűlték a falvakat; kerűlték a tanyákat; a járatlan utakat keresték. Meg is tévedtek néha és bárha mindenkép el akarták kerűlni a kérdezősködést: meg-megszólítottak egy-egy fuvarost vagy mezei munkást:

Egyszer vissza kellett térniök azon az úton, a merről jöttek, hogy el ne téveszszék a helyes irányt. Egyébképen biztosan és gyorsan haladtak czéljuk felé. Csak a mikor a nap nyugovóra szállt, akkor rettentek meg egy kissé. Hol hajtják le álmos fejüket? Hol tesznek szert egy kis darab kenyérre?

Elhatározták, hogy betérnek valami faluba. De semerről sem látszott most feléjük barátságos falusi torony. Sivó homokon jártak, tövis vérezte meg minduntalan a két törpe szügyét. Szerb tövis, bojtorján volt ennek a vidéknek legszebbik virága; legjobbik gyümölcse pedig gyalogbodza fekete bogyója; igen alkalmatos tintacsinálásra, de eledelnek csak olyan, mint a tintaleves, papirgaluska...

- Ugyan, ugyan! ne légy ilyen anyámasszony katonája! Hát fáradtak vagyunk, hát éhesek vagyunk, majd eszünk, majd kipihenjük magunkat otthon.

Csakugyan elérte őket az este, csillagtalan sötétben bandukoltak előre. A hold fekete felhő köpenyébe volt burkolózva, nem látszott ki, csak az orra hegye.

Mind sötétebb, mind félelmetesebb lett a tájék. Olyan nagy csendesség volt körűlöttük, mintha a föld meg a levegő minden lakosa kihalt volna. De ezt a némaságot egyszerre hangos élet váltotta föl. Legelsőbb is megmozdúltak a levegőben élők, a madarak.

Nagy csapatokban és egyenként suhogó szárnycsapással szálltak egy más, talán jobb vidék felé. Ők tudják már, hová, aligha nem lombváraikba igyekeztek. És milyen alacsonyan szálltak! Egy fecske, a melyet álmából kelthetett föl a készülődő vihar, olyan álmosan, lustán szállott, hogy az egyik szárnyával megérintette az Ákos arczát. Ákos megréműlve sikoltott föl, Pali meg nevetett:

No de bensejében a kis Szíhalmi is meg volt illetődve. Különösen, a mikor megmozdúlt a föld is. A mint, kiérvén a homokos vidékből, lába kelt a rögnek. Itt, egy bokor mögül, felugrott valami. Róka volt, igyekezett a komé haza, az odujába. A farkát a lába közé kapta és szörnyen inalt előre, családja otthon azóta ijedezve várja, talán sikongják is rókanyelven:

Bizony, a ravaszdi állatnak nem volt esernyője. Igyekezett is, úgy mint a szélvész. A békák ezrei már sokkal lomhábban indúlának meg. Eszük ágában sem volt megijedni, ellenkezőleg, nekik tetszett a zivatar készűlődése.

És voltak közöttük olyanok is, a kik tetszésüket vidám kuruttyolással és kvakogással fejezték ki.

- Hohó! itt valahol mocsár vagy tó van; vigyázzunk! - suttogá Szíhalmi Pál.

Hatalmas mennydörgés fojtotta el a Pali válaszát, a békák brekegését és mindama zajt, mely a közeledő vihart szokta megelőzni. A tintafeketeségű, vak éjszaka megremegett a hatalmas dörgéstől; megremegtek az éj kis vándorai is, a fáradt diákok.

Ákos leült a földre, lovacskájának hasa alá, Pali azonban, ha egy kissé meg is döbbent, nem vesztette el bátorságát. Odaállott a fülöket hegyező lovak elé, simogatta a nyakukat, a homlokukat, szólongatta, csitította őket.

Nem hajtottak rá többé. Az ég zengése siketítő csattanásban végződött: leütött a villám, valahol közelben. Egészen közel, egy pajtába, fel is gyújtotta a fedelét.

Az égő viskó egyszerre megvilágította a vidéket. Megvilágította a két egri diákot is, a kik közűl az egyik a földön térdelt, fejét lehajtva imádkozott. A másik merően, egyenesen állott, még mindig kezében tartva a lovak gyeplőjének egy darabját, mely kezében maradt, a mikor a megbokrosodott paripák a villámlástól megvadulva elszabadúltak tőle.

És Szíhalmi Pál még mindig nem vesztette el bátorságát. Végignézett a tájékon: vajjon nincs-e valamerre legalább egy hodály (birkaakol), a hol a zápor, talán felhőszakadás elől meghúzhatnák magukat? A meggyúladt pajta közelében nem volt semmi építmény, hacsak két nagy gémes kutat nem számítunk épületsorba. Még csak egy nyomorúságos istálló se látszott, mégis egy csoportba futott, fejüket egymás nyakán nyugtató lovak állottak a kutak vályúi előtt.

Vagy száz csikó, egy egész ménes szorúlt ott össze. Egy rész türelmesen várta a záport, egy másik rész azonban füleit hegyezte, ijedten, vadúl horkolt, nyerített. És a mikor az elszabadúlt kis lovak egyszerre csak közéjük vágtattak: még nagyobb lett az izgalom.

Pali megismerte lovaikat. Szinte megnyugodott, hogy most már jó helyen vannak. Ismerős volt a pusztai élettel és tudta, hogy ott, a hol ménes van, csikósnak is kell lenni.

- Jerünk oda! - szólt, vállára ütvén a még mindig térden álló Ákosnak.

Megindúltak a ménes felé. Az égő pajta világította be útjokat, nem kellett többé botorkálniok. De az ég még mindig zengett, a fekete felhőket vörös villámok szelték keresztűl. A levegő kihalt: csak egy-egy elkésett fecske és valami elbizakodott ragadozó madár mutatkozott még. Esni kezdett, ritkásan, de igen nagy cseppekben.

A mikor a fiúk a ménes közelébe érkeztek, akkor indúlt meg a zápor teljes erejével. Mintha cseberből öntötték volna, úgy ömlött. A pajta tüzét kioltotta egy pillanat alatt és ezzel kialudt minden fény. Rettenetes sötétség borúlt ujra az egész tájékra, a gyerekek nem láttak semmit és csak vaktában igyekeztek előre. Hova? magok sem tudták. De, a mint igy igyekeztek, egyszerre csak egy-egy kéz ragadta őket torkon. A csikós fogta őket meg két erős markával!

- Szegény diákok, eltévedtünk, a lovaink ide tévedtek a ménesbe! - felelte Pál.

A csikós nagy szál ember volt, nagyon le kellett hajolnia, hogy szembe nézhessen az apró emberekkel. Hát inkább fölemelte őket magához és pipájának tüzénél - mert a pipát sem vette ki ezalatt a szájából - megszemlélvén őket, szépen letette újra!

- No, fékom adta, szolgáim, ti ugyan bőrig áztatok! - mondá résztvevő hangon. Aztán egy pár pillanatig, mintha észre se venné őket, belenézett a szurok sötét éjszakába. Sötétben is úgy meglátott mindent, akár csak a bagoly.

- Ühüm! - mondá, a mikor ismét megszólalt - látom már a lovacskáitokat! No majd kiválogatjuk reggel. Addig, a mig a zápor tart, húzzátok meg magatokat valahol.

- Hát egyiteket elvállalom én az én házamba, a másikat meg majd elkovártélyozza a bojtár. - Hé, Marczi! - kiáltott egyet a csikós.

A bojtár, a ki felhőszakadás közepett állva szundított, lakást adott Ákosnak. A gazda meg Pálnak.

Ez a lakás pedig nem volt egyéb, mint a csikósnak meg a bojtárnak a bundája. Bebújtatták alá a fiúkat. Befértek szépecskén, nagy volt a bunda és mind a két pusztafia hatalmas szál legény. Akárcsak valami kisebb fajta torony, úgy állottak mind a ketten a puszta közepén. Mozdulatlanúl, szivükben nagy nyugalommal. Az egyik pöfékelt, a másik szundított, a mig fölöttük zúgott a zápor, dörgött és villámlott az ég.

Oh be szép hajnalra virradtak! Ilyen szép kék eget, annyi pacsirtát, ilyen virágos, szép mezőt nem láttak még soha. Az éjjel meggyűlt esővizet menten megitta a szomjú föld, jól is eshetett neki, mert kivirágzott véges-végig. Azt a jó illatot, azt a pompás kakukfű, czitromfű-illatot! Ákos azt mondta rá:

Fáradtak se voltak, éhesek se voltak, csak boldogok voltak. A csikós meg a bojtár elmentek egy kissé odább bajmolni a lovakkal, ők meg lefeküdtek a jó emberek otthagyott bundáira. Belűl száraz volt a bunda. Hanyat fekve nézték a szépséges kék eget.

- Úgy-e, megint virradt ránk szép világ! - szólt Pál diák vidáman és fekvőhelyéről felugorva, egészen nekitüzesedve folytatá:

- Hanem most már pihentünk, a csikós szívességéből jól is früstököltünk, szalonnát kenyérrel bőven, hát már most megint usgye, útnak! Előbb azonban várjuk be a mi kedves éjjeli házigazdáinkat. Itt jönnek ni!

- Haza akarunk menni, édes szüleinkhez, Szinyér-Váraljára, oda valók vagyunk. Igaz-e, hogy arra nagy háborúság van?

- Pedig - mondá - ha volna, csak tudnám. Tegnapelőtt benn voltam a főtiszttartónknál.

- Emitt e! - szólt a csikós és a nagy messziségből idelátszó toronyra mutatott a pipája kurta szárával.

Mind a két fiú egyszerre örömkiáltásban tört ki. Hát ilyen közel vannak már czéljukhoz, ide értek Erdőd alá! Hiszen onnan már csak egy ugrás - no, jó nagy ugrás - Váralja.

Pali örömében szeretett volna tánczra kerekedni. De okos fiú volt, úgy örömén, mint bánatán tudott uralkodni. Gondolta magában: végezzük el a dolgainkat, aztán örvendjünk.

A szabolcsi kis király vendégszerető házából való hirtelen eltünésük, meg a két apró lovacska elhozatala, mi tűrés-tagadás, nyomta a lélekismeretüket.

- Édes jó bátyám! hálával tartozunk mi kegyelmednek, hálával, de nagygyal! Hát még milyennel tartoznánk, milyen örökétig hálás emberei maradnánk, ha megtenné azt, a mire kérem.

- Nagy, nagy dologra, bátyám! Arra, hogy valami biztos emberével vitesse haza ezt a két törpe lovat. Mástól kértük kölcsön. Meg oszt' egy levelet is, a mit a tulajdonosnak írok. Megáldja kelmedet a jó Isten, azonfelül becsületes borravalót is kap a lovak gazdájától.

- Megteszem, megteszem, - mondá a csikós. - De hát ki lenne az a gazda és merre van lakása?

A csikós kivette szájából a pipája szárát. Ezt is ritkán cselekedhette. De hát meg volt lepődve nagyon, a régi gazdája volt a szabolcsi kis király, ott volt bojtár, mielőtt a Károlyi grófokhoz beállott volna gazdának.

Pali leült sebtében megírni a levelet, plajbászszal egy darabka papirosra, melyet véletlenül vitt a pusztára a szél. Kicsiny papirosra csak ennyit írhatott:

Összehajtogatta Pali a levelet, kereken, czédulaformára, aztán átadta a csikósnak, a ki parolázott vele:

- No, az én nevem meg Szíhalmi Pál. Lehet, hogy még én is jót fizetek jóval. Ne feledjen el kegyelmed, áldja meg az Isten!

Gyalogszerrel indúlt meg a két egri diák. Vígan fütyörészve, a nagy útnak oda se nézve. Szatmár felé jártak már. Pali errefelé tudta is az utat valamelyest. Tudta, hogy emide hét hosszú mértföldön át az ecsedi láp nyúlik el, azt jó lesz elkerűlniök, mert ott mozog, inog, járkál a föld maga is. Ingoványos mindenfelé, belévesznének abba.

Helyes is, rövid is volt az út, a melyre tértek, úton-útfélen elemózsiát is találtak. Itt földi szedert, amott jó, érett, hamvas kökényt.

Palinak ugyancsak megdobbant a szive. Hisz itt már minden ismerős. A levegőnek tulajdon olyan édes illata van, mint otthon, azok a fák szegik be az utat, olyan a dudva is, az a bogár is, mint odahaza. Galambok szállnak le a vén erdődi várra: nem váraljaiak-e? Kánya száll a levegőben, a szájában gerle: nem az ő udvarukról hozza-e?

A bátor fiú most igazán el volt fogódva, alig tudott szóhoz jutni, pedig Ákos kínozta már. Fáradt volt, hol fognak meghálni.

- Hát hol? A várkertben! Ismerek ott egy pompás lugast, pompás gyeppad van benne - mondá Pál vidáman.

Bementek a várkertbe. Szabad volt abban a járás. Csudaszép volt ez a kert, pedig emberi kéz nem igen igazgatott rajta. El volt hagyatva a kert is, a vár is. Az egykor oly hatalmas vár most a híres és gazdag Károlyi grófok főtiszttartójának, Szendrey úrnak lakásáúl szolgált. Csendes volt, békés volt, a mily békétlen, a milyen zajos egykor. A mikor még Drágffy Endre, a hatalmas kényúr lakott és uralkodott benne, rémítve a vidéket, uralkodva környékén elevenek és holtak fölött. Olyan gőgös, olyan büszke úr volt egykor. Most számadásokkal foglalkozó csendes irnokok tanyáznak a legszebbik szobájában.

Pali ismerte a vár történetét és barátjának beszélt róla egyetmást, a míg az falevelekből párnát csinált a gyeppadra. Pompás fekvő helyük kerűlt, hamarosan le is rúgták a csizmát és lefeküdtek.

Alig feküdtek ott pár pillanatig, lassú lépteket és még lassúbb beszédet hallottak. Kilestek a lugas sűrűjén által. Egy fiatal férfi és egy fiatal nő jöttek erre. Karonfogvást jöttek, férj és feleség vagy testvérek lehetnek, - gondolta magában Pali. Pedig nem azok voltak.

Az ifjú: Petőfi Sándor; a nő meg jegyese: Szendrey Julia, a ház urának lánya.

A mint közelebb értek a lugashoz, Paliék jól hallották, mit beszélnek egymással. Hallották, hogy a nő Petőfi Sándornak szólítja a férfit, a kit Pali egy képről, a mit az ujságban látott, nyomban meg is ismert.

- Petőfi! - kiáltotta el magát lelkesedve, hangosan. Nem tudott uralkodni többé magán, szive majd kiszakadt örömében, hogy láthatta Magyarország legnagyobb költőjét, kinek betéve tudta szépséges szép verseit, a melyeknél szebbet nem írt még soha földi ember, sem magyar, sem más nemzetbeli, senki, senki!

A nagy Petőfit látta. Azt, a kinek dicsőséges nevét hangoztatta az egész ország. Petőfit, a haza, a szabadság dalnokát, szegények, ügyefogyottak, elnyomottak védelmezőjét, a nép hatalmas barátját.

Szíhalmi Pál tudta, mégis alig akarta elhinni, hogy ő az. Hogy Petőfi Sándor is csak olyan ember legyen, mint más, legyen feje, keze, lába, mint más halandónak. Ime, hát ő is csak ember volt, de milyen ember! Meglátszott rajta, hogy kicsoda. Kedves, barna arczú volt, szép, villogó szemei voltak. Egész arczán meglátszott, hogy sok millió ember közűl ő az az egyetlen, a ki gyönyörűségére, nagy lelki örömére szolgál sok millióknak.

Pali alig tudta türtőztetni magát, hogy oda ne rohanjon hozzá és meg ne csókolja a kezét ezerszer meg ezerszer. De látta, hogy a költő nagyon el van merűlve, talán most is csudaszép verseinek egyikén gondolkodik. Visszafojtott lélekzettel nézte... szinte könnyes szemekkel nézte, a míg csak arájával együtt eltűnt egészen.

Ákos csakhamar elaludt. Pali sokáig ébren volt, a nagy költő nótáit dúdolgatva magában. Aztán elaludt ő is, mélyen, édesen. Olyan szépeket álmodott. Azt álmodta, hogy beszélt Petőfivel, homlokon csókolta és megigérte neki, hogy apját kiszabadítja a börtönből.

Kora hajnalban rigófüttyre ébredtek. Nem nyújtózkodtak, talpra ugrottak azonnal.

A kis Viparína már indúlt is előre, nekiszaladt a garádnak, hogy átugorja, Szíhalmi Pál azonban hirtelen az Ákos kabátja után kapott:

- Hopp, hó! valami jutott eszembe... Még a kis iskolába jártam Váralján, akkor beszélte a dadám meg a gazdánk, Kolonay bácsi...

- Azt, hogy az erdődi vár kertjében, az alsó bástyánál, egy vén fügefa alatt nyilás van. Ez a nyilás egy nagy, hosszú alagútba szolgál, úgy hivják: "a kazamáta". Hosszú, hosszú... elvezet egészen a szinér-váraljai várig. És ezen át mégis félszer rövidebb az út, mint fenn a föld felett... Hátha megpróbálnók ezen át jutni hazáig?

A kis Viparína a kabátja alól kihúzta a fáklyadarabot. Pali ezt Potyoró uramtól kapta, a ki nagyon szeretett temetésre járni a fáklyák és gyertyákért.

Ezzel bátran nekiindúlhattak akár egy álló napig tartó éjszakának is. Meg is találták a kazamáta nyilását, neki is indúltak. Nagyon bátran, vígan ment a dolog kezdetben. Az alagút mindegyre szélesbedett előttük s nem volt sötétebb, mint egy szelelőlyukas pincze. Aztán a fala oly sima volt, mint akár egy lakószobáé, sőt simább és fehérebb olyik helyen. Csupa ezüstszin volt a rárakódott salétromtól.

A kis Viparína meg nem állhatta, hogy egy pár marok salétromot le ne kaparjon a falról. Örűlnek majd neki otthon, - gondolta magában - de ő maga is örűlt.

Mindketten örűltek, a fáklya pompásan lobogott, akadálytalanul mehettek előre. S ha néhol meg is szűkűlt a kazamáta, egyszerre ismét egész nagy bolthajtásos teremmé terjeszkedett ki, a hol falán egykor, két-három évszázaddal ezelőtt, ezüst kupából bort ittak az ősök, a hősök, daliás leventék, lovagok.

Pali talált is egy szarvasbőrből való hatalmas keztyűt, most ráférne egy ember fejére is... Milyen nagy ember lehetett, a ki itt feledte úgy kétszáz esztendővel ezelőtt. Avagy talán kripta volt ez a pompás, boltozatos terem? A durva padolaton kövek, törmelék közül egy fényes tárgy csillogott feléjük. Pali utána nyúlt. Egy nagy, betört homlokcsontú, de ép fogú koponya volt. Réműlve ejtette ki kezéből.

Most már egy kissé furcsán érezték magukat mind a ketten. Az alagút padmalyáról kövek hullottak le, a mint lépteik neszére menekűltek a denevérek. A kis Viparína szeretett volna visszatérni, de nem mert szólani Palinak. Mentek hát, folyton mentek előre.

A föld alatt vezető út mindegyre szűkűlt. A padmalyról lehulló nedves cseppek fölberzelték a fáklya lángját. A fáklya lángjának füstös világa visszatükröződött a fal csillogó kvarczkoczkáin, ezeken a sajátságos színes köveken, melyeket a kis Viparína minduntalan hol aranynak, hol aczélnak nézett. Majd a midőn olyan helyhez értek, a hol a fal selymes fényű faopállal volt kikárpitozva: nem tudott hová lenni bámúlatában. Erőnek erejével ilyen opáltörmelékkel akarta teletömni zsebét. De nem fért már abba semmi. Tele volt minden zsebe almával, körtével, a mit az erdődi várkertből hoztak magukkal.

Így mentek, mendegéltek előre. Egyszerre csak a föld alatt egy kis patakhoz értek. Sötét volt a vize s kövér, tömzsi halcsíkokkal volt tele, mint a halas kofa halcsíkos hordója. Átgázoltak a vízen, de a patak újra csak elébük kerűlt. Mindegyre kerűlgette őket. Az utolsó kacskaringója már oly mély volt, hogy sötét, de tiszta vize övig ért. Most már Pali is fázott, sőt a hideg is borzongatta, akár Viparínát. De nem akart többé visszafordulni. Hitte, hogy már nem lehet messze a váraljai nyílás.

...A fáklyájuk fogyott... elfogyott... az erejük gyengűlt... már csak vonszolták magukat előre. A kazamáta egyre szűkűlt: csak guggolva hatolhattak immár lefelé. Így mentek, mentek a sötétbe, reszketve, fázva, utoljára éhezve is. Mióta tart és meddig fog még tartani ez az út? nem is sejtették, de az majdnem bizonyosnak tetszett előttük, hogy már több nap múlt el, mint egy, a mióta megindúltak. Talán kettő, talán három is. És meddig fog még tartani? Talán sohasem ér már véget? Talán itt kell meghalniok, mielőtt látták volna a napvilágot, az otthont?

Hasmánt kellett előre csúszniok. Pali csúszott elől, utána Viparína, a ki nyögött és sóhajtott. Mind a ketten véreztek. Pali olykor-olykor hátranyúlt: jön-e utána Ákos? Nem maradt-e el, nem alélt-e el, nem halt-e meg útközben? Ijedten vette észre, hogy nem érzi többé. Épen most, a mikor aranyos, kékes nyilás ragyog előtte, a mikor végre megtalálja a nyilást és kiugrik a nyiláson át. Körűl se nézve, kétségbeesett réműléssel kiáltja bele barátja nevét a kazamátába:

Egy iszonyatos hang felelt rá vissza: háta mögött a kazamáta egyszerre óriási dübörgéssel omlott össze és elzárta örökre ezt az utat s maga alá temette a hű barátot.

Legalább ez a gondolat nyilalt át a Szíhalmi Pál agyán, de ugyanebben a pillanatban gyönge kaczagást hallott. A kis Viparína ott állt előtte: az izgalomban észre se vette, hogy elébe kerűlt egy darabon s hamarabb jutott a szabadba mint ő.

Megölelték egymást, aztán elhárították maguk elől azt a cserjét, mely elfogta a látást szemük elől.

Egy minden oldalról elzárt, tündéri, mély, meredek szikláktól környezett völgybe jutottak.

Otthon nem, annyi bizonyos. Sőt talán távolabb a hazai földtől, mint valaha. Aligha el nem tévedtek a kazamátában és ott bukkantak ki a napvilágra, a hol keresni valójuk nincsen. Pali, a milyen gyors eszű fiú volt, azonnal látta, hogy nagy bajba kerültek. Szive elszorúlt, sírni szeretett volna, ha nem olyan derék legény, mint a milyen.

De az alagút kapuja összerogyott, örökre bezárúlt mögöttük. Belátták, hogy arrafelé nem szabadúlhatnak többé. Hanem előre!

Hatalmas nagy fák zárták el előttük az utat. Valóságos lombvár emelkedett velök szemben. Talán valami erdőre bukkantak és annak a mélyében kell most étlen-szomjan vándorolniok? Mindegy, neki vágtak.

A nagy ismeretlen fák között nem valami könnyen haladhattak előre. Sűrű, sötét bokrok, mindenféle ragadós és szúrós növevények, testükre akaszkodó indák akadályozták őket előre való törekvésükben. De egyszerre csak, mintha elvágták volna az erdőséget: egy nagy, napsugaras, vidám térségre találtak.

Ákos felkiáltott örömében; terhük alatt roskadozó gyümölcsfákat pillantott meg a térség közepén. Körös-körűl pedig illatos, czifra, gyümölcstermő bokrokkal kerített virágágyakat.

Valami csudálatos szép kert volt ez, de a melynek, úgy látszott, soha senki nem szedte még le virágát, gyümölcsét. A rózsaligeteket nem érintette kertész keze soha, az arany almaként ragyogó gyümölcsöket nem a gazda rázta le, hanem a szél, a madarak számára.

- Hohó! - szólt Pali - vídám világba kerűltünk. Csak azt szeretném tudni, kié ez a kis tündérország? És hogy szabad-e hozzá nyúlnunk a terméséhez?

- Hogyne volna szabad! - mondá Ákos - hisz senkié, tehát mindenkié ez a paradicsom. Nincs itt ember sehol, valami erdőség ez, a melyet rajtunk kivűl talán nem ismer senki.

- Magam is azt hiszem, hogy valami rejtekhely ez, valaha régen ember volt a gazdája, de most egyedűl a jó Isten parancsol belőle! - tódította Szíhalmi Pál.

- No, hát akkor épúgy a mienk, mint a másé! - mondá Ákos, és mert ép egy nagy baraczkfához ért, mindjárt szakított is annak a hamvas, húsos, nagy gyümölcséből.

Hát bizony az gyümölcs volt, nem holmi csalóka káprázat, mint a milyennek a fiúk hitték az első pillanatra attól tartván, hogy mint a mesében, a gyümölcs eltünik, mihelyest hozzá nyúlnak. Nem tünt el, ellenkezőleg hullott a fejükre, vállukra, ölükbe nagy finom baraczk, császárkörte, alma, berzenczei szilva, lószemű szilva. Hullott annyiféle gyümölcs, hogy valamennyit nem győzték még csak megkóstolni se.

Az igaz, hogy jól megéheztek, de most meg is ebédeltek jól. Lakmározásukat nem zavarta semmi és senki, hiába néztek nagy szemesen erre is, arra is: egy lelket sem láttak. De mégis, mintha valami különösen vékony lábszárú úr közelednék feléjük nagy lassú méltósággal! Megrezzentek tőle egy pillanatra, elnevették magukat egy pillanat múlva: csak egy gólya volt. Egy unatkozó, magános vén gólya, a ki látta, de mégis, mintha észre se vette volna őket. Egy pár lépésnyire tőlük megállt, apró szemével rájuk hunyorgott, a csőrével vágott egyet a levegőben és azzal megfordúlt, nagy lassan más irányba térve. Csakhogy nem beszélt. Bizonyosan ilyenformán szólt volna:

- Jó napot! jó napot! Hát mit keresnek erre az úrfiak? No csak mulassanak jól!

Mulattak is, örvendtek is kedvükre. A kiállott szenvedéseket, minden nagy bajukat egyszeriben elfelejtették itt a szépséges virágok és drága jó gyümölcsfák közepette. Barátságos, szelid, vidám világ volt itt. A gyümölcsös mostani tulajdonosai, a sok apró madárnép, egy cseppet sem irigykedtek rájuk, hogy ők is odaültek lakomájokhoz. Még csak el sem rebbentek a fáról, melynek ágába a két egri diák belecsimpajkodott; rigó is, ökörszem is csak fütyöréztek vidáman tovább, madárszóval bizonyosan azt mondták: "Egyetek, gyerekek, jut is, marad is!"

Lakmározás után egy nagy, szelíd gesztenyefa hűvös árnyékába tértek nyugodni a gyerekek. Ugyan elkelt már nekik a nyugalom, hisz oly régen nem pihentek. A hogy lefeküdtek, el is aludtak nyomban, nem volt szükségük ringatásra.

Este volt már, a mikor fölébredtek. Este volt, de hold sütött, nappali világosság árasztotta el a bűvös kertet. Csak most látták, micsoda tündérországba kerűltek itten. Igaz, hogy ez a szépséges ország egy kissé félelmetes vala. Csudálatos csend ült a tájékon, csak a lombok szelíd, halk muzsikája hallatszott. A szellő játszott a leveleken valami nagyon hosszú altató dalt.

- Tündérországban! - mondá a kisebbik reszkető szóval, félve is, örvendve is. Úgy lehet, hitte, hogy a mesékből híres országba jutottak. Hogy ott vannak, talán Pali is hitte egy kicsit. Hiszen itt minden olyan, mint a mesében, csak a szépen szóló szőlő és arany alma hiányzik. Hátha az is itt van valahol?

A szépen szóló szőlőt, az arany almát nem találták meg, hanem a gyümölcsösből északnak menve, egy nagyobbacska dombra találtak. Garádicsok szolgáltak föl a dombra, mely mesterségesen lehetett csinálva, olyan szabályos formája volt, mint egy kúpnak. A fiúk egy pár percz alatt fönt voltak az építmény tetején és ottan fölágaskodva néztek körűl.

Virágot, fát, cserjét láttak mindenfelől. A sűrű lombok közűl egy helyen kicsillogott egy hatalmas ezüst tükör, bizonyosan valami tó volt. Háznak, emberkéz építette alkotmánynak sehol semmi nyoma. Elhagyatott, óriási és ősrégi kertnek látszott ez a hely, melyet minden oldalról meredek és magas sziklafalak vettek körűl. És ezeken a sziklafalakon kapunak, kijáratnak, még csak hasadéknak sem volt semmi nyoma.

Augusztus havának vége felé jártak. Hogy e hónap hányadik napján érkeztek ide, azt nem tudták megállapítani. Valamint azzal sem voltak tisztában, hogy péntek volt-e vagy szombat, mert nem tudták bizonyosan: töltöttek-e éjszakát az alagútban? Ott mindig éjszakai sötétségben jártak.

Pali, a megérkezésükre való napon, már visszanyerte lélekjelenlétét s miután megmosdott egy patakocska kristály vizében, így szólott Ákoshoz:

- No pajtás, most ugyancsak szép helyre kerűltünk. Hogy hová? azt csak a jó Isten és rajta kivül még nagyon kevés ember tudja. Úgy lehet: a Kárpátok valamely mély völgyében vagyunk, a honnan, a földrajzból tudom, nagy ügygyel bajjal jár, ha éppen nem lehetetlen a kijárat. Legelsőbb is hát az a dolgunk, hogy megismerjük ezt a helyet, megismervén, úgy rendezkedjünk be, hogy több napig, több hétig, talán több hónapig is ellehessünk benne szenvedés nélkül.

- Határozzuk meg, micsoda nap van ma? Úgy vélem, szombat. Maradjunk hát annál, hogy szombat van és irjuk föl ezt a napot valamelyik fa kérgére.

Ákos éles kavicscsal egy császárkörtefa hatalmas törzsére rákarczolta: szombat.

- Már most - folytatá Pali - mindennap húzunk e szó mellé egy vonást. Hatot egymásután, aztán e hat vonás alá újra mindennap egyet-egyet. Így mindig megtudjuk, micsoda napot írunk és mennyi időt töltünk itten. Jó volna, ha valahogy az órát is tudnók. Majd ha megtudjuk, merre fekszik dél, csinálunk napórát is. Most azonban előbbre való dolog, hogy a tán beálló esőzések ellen védelmezzük magunkat.

Mind a ketten ismerték - és vajjon van-e, a ki nem ismeri - a Robinson kalandjairól szóló szép könyvet, melyben legfőképen az van elmondva, miképen segít magán a szegény hajótörött, kit sorsa egy lakatlan, emberektől elhagyatott szigetre vezérel.

Az ő sorsuk - úgy gondolták - hasonlatos a Robinson sorsához, de rosszabb is, jobb is amazénál. Rosszabb, mert ők csak gyermekek, míg az férfi volt, de jobb is, mert míg az csak egyedül volt, ők ketten vannak.

- Csináljunk házat! Csináljunk házat! - kiáltozta Ákos és örömében alig bírt magával.

Az igazat megvallva, mindkettejüknek nagyon tetszett ez a dolog és nyomban el is indulának lakásnak alkalmas területet és ahhoz való anyagot meg szerszámot keresni.

Ez volt egyszersmind első felfedező útjok is a titokzatos völgyben, melyet Pál elnevezett az "Arany-alma völgyének."

A gyümölcsösből indultak neki legelső nagy útjoknak. Hogy visszatalálhassanak ide, a merre csak mentek, Ákos a patakparton talált éles kavicscsal egy keresztet vágott a fák kérgébe. Mert útjok mindenütt hatalmas nagy fák között vezetett, százados tölgyek és óriási magasságú fenyvek között. Csakhogy e fák, egy-két óra járásnyira is, úgy voltak ültetve, hogy egyenesen sorban állottak, mint a katonák. Balkézről is egy beláthatatlan hosszúságu sor, jobbkézről is ugyanígy.

A fiúk itt mendegéltek előre. Nem igen pihentek, Pali kezdetben meg sem állott, csak Ákos neszelt egyszer-egyszer a harkályok ácsolására és egészen boldog volt, ha megpillantott egy-egy vörös ruhás ácsmestert, a mint faragcsált valami óriási cserfán. Öröme meg épen nem ismert határt, a midőn meglepte a mogyorótörő rigót lakmározás közben. Vörös héjú, piros bélű mogyorót falatozott a rigó.

Ettek, aztán tovább mentek. Mindig csak a két sor fa között. Mulatság, öröm ott is akad elég. Szebbnél szebb, aranyos hátú, ritka bogarakra találtak. Bezzeg, ha Egerben volnának most, kincset érne ez a sok ritka bogár. Hejh, de ki tudja, milyen messze estek az egri hegyektől!

Mind a két diák nagy bogárgyüjtő volt, minden odvasabb, öregebb fa mellett megállottak egy-egy kicsit. Tudvalévő, hogy ilyen helyeken szeret tanyázni a rovar, Leltek is annyi ritka és ékes bogárra, hogy egy egész gyűjtemény kitelt volna belőle. Ákos két, nagyon kifejlett havasi czinczérre is talált, meg is fogta, a zsebkendőjébe tette ezeket a drága jószágokat, melyekért odahaza vagy Egerben egy-egy huszast is adnának a gyerekek. Épen hogy herkules-bogarat nem találtak, de hát az délszakon él. A mi nagy bogarunk az orrszarvú, ebből találtak is egy óriási példányra, fogtak egy iszonyú pohos münükét is. A nagy potrohú, kis fejű münüke úgy meg volt hízva, hogy nem is menekűlt előlük, egy fogással az Ákos markában volt. Hanem ottan aztán összezsugorodva, mozdúlatlanúl feküdt, mintha kimúlt volna. Ravaszkodott, hogy eldobják és célját el is érte.

Bogarászás közben gyorsan és vidáman telt az idő. Egyszer csak azon vették észre magukat, hogy megéheztek; ilyenformán délfelé járhat már az idő. Egy egész délelőttre volt hát szükségök, hogy a fasorból kiérjenek.

Tópartra értek. Ez látszott hát az elmúlt éjszaka ezüst tükörnek! De így közelről még szebb. A vize tiszta, mint a legtisztább kútvíz és a hol nem süt rá a nap, le lehet látni a mélyére.

A mélye pedig valóságos csudavilág. Mintha csak mesterségesen volna kirakva csillogó kavicsokkal, melyek között, alatt és fölött pettyes pisztrángok kergetőznek, nagy pontyok leskelődnek ezüstös és aranyos színű apró halakra. Ni, ott meg valósággal egy arany hal siklik tova. Hogy kerűl ide és miképen tud itt megélni?

Ezer új dolgot láttak itt a gyerekek és ezer kérdést intéztek magukhoz, egymáshoz:

- Az lesz bizonyosan. De hát amott az a fekete bajúszú valami, ott a sekélyes parton, vajjon nem rák-e?

A fiúk a tónak még csak egy kis részét látták, a többi rész ligetekbe, nádasokba veszett el. Azaz, dehogy veszett, kicsillogott a lombok meg a nád közűl. A nagy meglepetéstől még magukhoz sem térhettek, nem is szemlélődhettek környöskörűl.

Pali nézett előbb körűl és első pillantása is szerencsés volt. Vaslábast pillantott meg a tóparton. Ütött, kopott volt a lábas, rozsdás is ugyancsak, de azért nyomban birtokukba vették és Ákos addig kopácsolta, mig a rozsda levált róla. Nagyon értett az ilyesmihez a kis Viparína, egy pár percz alatt olyan tiszta volt az edény, hogy akár a király is megehette volna belőle a szép asszony főztét.

Nincs-e? Pali nyomban hozzá látott az elemózsiaszerzéshez. Hálójuk nem volt, még csak egy kis horguk se, a lábassal próbált hát egy-két kis halat fogni. Ez sikerűlt is neki, még pedig úgy, hogy a tó sekélyesebb részébe beleállott és nagy hirtelen a fenekére nyomta a lábast. A lábas alá aztán Ákos nagy elővigyázattal benyúlt és kihúzta a zsákmányt, ha akadt. Mert nem ment ám olyan könnyen a dolog, órák teltek el, a míg egy pár pisztrángot s néhány másfajta halat fogtak. Rákot csak egyetlenegyet sikerűlt megcsípniök, ollójával az is megcsipte az Ákos kezét.

Haluk is volt, rákjuk is volt, lábasuk is volt már, csak tüzük nem volt még. Azon búslakodtak épen, a mikor Palinak eszébe jutott, a mit még kis iskolás korában a földrajzból tanúlt: hogy a vad emberek száraz fát dörzsölnek egymáshoz, úgy gyújtanak tüzet.

Nagy nehezen leltek két darab száraz fát és még nehezebben tüzet csiholtak belőle. Hej, de megizzadtak, megéheztek, kifáradtak, kiállottak addig! Raktak is azután olyan máglyát, hogy akár ökröt is süthettek volna rajta.

A lábasban csakhamar főtt, forrott a halpaprikás paprika nélkűl. Valami szegedi halászember bizony jobban megadta volna a savát-borsát, de nekik így is pompásan ízlett. Hát még az a kisebb fajta hal, melyet Ákos egy hegyes mogyoró-pálczára szúrt és úgy pirított meg a pompás parázstűzön!

- Ez még jobb, mint a főtt hal. Kár, hogy egy kis sónk nincsen rája! - mondá a másik.

Így hát ugyancsak jól megebédeltek. Még nagy úri módra gyümölcsöt is ettek az ebéd végén. Lehasalva ittak a tó vizéből is és úgy találták, hogy friss és jó víz.

Nagyon megtetszett nekik ez a hely, nem lesznek hozzá hűtlenek, gondolták magukban.

Hanem azért nem feledték ott magukat sokáig a jó helyen. Jól megrakták a máglyát, hogy tüzük legyen holnapra is, mert nem egykönnyen megy száraz fából tüzet csiholni. Isten kedvező kegyelme járult közre most is, hogy sikerűlt nekik a dolog.

Pali nagyon előrelátó fiú volt, gondolt a holnapra mindig. Most is sürgette Ákost:

Csakhamar találtak alkalmatos helyre; még pedig közel a tóhoz. Valaki, áldott legyen a keze munkája, amolyan lugas félét épített oda, szóval, egy kicsiny házat, melynek falait felfutó virágok, vadszőlő alkották. Kőpad és kőasztal állott a lugasban, a legszükségesebb bútorzat, melylyel egyelőre meg kellett elégedniök. Hanem a növényekből alkotott falat, a vékony tetőzetet gyengélték; ezeket pótolniok kell.

Hozzáláttak a vályogvetéshez. A harmadik napon pedig hozzáfogtak az építés munkájához.

Törekük, apró szalmájok, az igaz, hogy nem volt, de pótolhatták a nád meg egyéb növevény száraz virágjával, meg kóróval.

Szíhalmi Pál és Viparína Ákos vetették a vályogot jó kedvvel, úgy a hogy odahaza a faluvégi czigányoktól tanúlták. Földet kevertek vízzel és a ragacsos agyagba száraz virág pozdorjáját keverték. Botokkal, de ököllel is jól meggyúrták ezt a pépet, aztán négyszögletes koczkákat szárítottak belőle. Egy délután vagy száz ilyen sárkoczkát készítettek és raktak ki a napra száradni.

Két álló napig mindig csak ezzel foglalkoztak, azután az építés munkáját kezdték meg, mely kezdetben különösen nehezen ment, nem lévén se állványuk, se létrájuk. Egy falnak a fölhúzása egész napjukba került, míg Pali az erdőben egy kidőlt fenyőre nem talált. Ez a kihalt fa olyan formájú volt, mint egy árbócz: rövid és erős ágai jobbra is, balra is húzódtak, létra helyett szolgálhatott nekik. Ennek a természetes lajtorjának segedelmével könnyebben ment a munka és a mikor a hetedik vonást húzták a gyümölcsös mellett lévő körtefára, az ő különös élő naptárjokra, hát valamennyi fal állott, a tető is be volt ragasztva sárral, sőt egy kis kémény is nyilott rajta. Csinos kis vityilló vált a lugasból, épen hogy ablaka és ajtaja nem volt. Tudniillik régi ajtaja szolgált ablaknak is, ajtónak is.

- No, valahogyan még ajtót kell csinálnunk! - mondá Pál. - Mert mit ér a ház ajtó nélkül! És ki kell száritanunk az egész épületet.

Ottan mindjárt máglyát raktak a házikóban és tüzeltek két egész napig, a mig falai belűl olyan színűek lettek, akár az égetett tégla.

A berendezkedés nem tartott sokáig; mohágyat vetettek a két kőpadra és megvolt a két ágy; a kőasztalra meg rátették a vaslábast, egyetlen edényüket és a mi gyümölcsöt áthoztak a kertből.

Gazdag és boldog embereknek érezték magukat, mert meg voltak elégedve. A mi kis bánatuk honvágyuk miatt kerekedett volna, azt elűzte egy új és meglepő fölfedezés.

Fűzfabokrok között befödve, eldúgva, csónakot találtak. Amolyan kicsiny lélekvesztőt, egy ember számára valót. A csónak meglehetősen el volt hanyagolva, iszapos is, rozoga is, egyszóval régi és alig használható alkotmány.

A fiúk elhatározták, hogy rendbe hozzák, kitatarozzák, megújítják és birtokukba veszik. Mert kétségen kívűl állónak tartotta Pál is, Ákos is, hogy ebben a lélekvesztőben réges-régen nem ült ember és nem gondozta azt senki, mint a hogy nem gondolt senki ezzel a titokzatos völgygyel. Emberé vagy embereké volt ez a hely valamikor, annyi bizonyos, erre rávall a csónak is. De hogy az az ember vagy azok az emberek végkép kipusztúltak innen: azt száz jel is bizonyítja, ezek között a lélekvesztő is, melyet alig tudtak tisztára mosni. A tatarozás munkája az egész délutánjukba kerűlt, miglen kitetszett a talált jószág igazi színe. Zöld volt a csónak és fenekén beégetve állott: "Ezen ladikocskát építette vala Fürhécz Mihály szögedi hajó-ács mester, az nagyságos Kücsük basa parancsolatjából: Anno 1622."

Elbámúltak, el is réműltek egy kissé: hát most ők egy igazi török basa holmijára akadtak? Ákos hátra is nézett, nem jön-e valamerről a basa, czifra turbánban, piros kaftánban, a kezében széles kard...

- Hát ez az a jó török innettűl vagy kétszáz esztendeje meghalhatott már. Ha az öröksége nem kellett eddig senkinek, bátran hozzája nyúlhatunk mi! Jere ereszszük nyomban a vízre.

Egy pár percz múlva a tóban lubiczkolt a kétszáz és egynehány esztendős ladikocska. Még a kötele is, sőt az evező rúdja is meg volt. Az igaz, hogy az első megkorhadt magától, az utóbbiba meg belevette magát a szú.

- No, - mondá Pali - ez az evező szolgál még egy pár napot, ha annyi évszázon át fönnmaradt! Én bizony bejárom a tavat, te meg addig menj a gyümölcsösbe, hozz holnapra való eleséget és el ne feledj egyet róni a kalendáriumunkra!

Ákos békétlenkedett egy kissé, féltette társát s mikor az már jó messze haladt benn a tóban, még akkor is utána kiabált:

Volt eszébe Pálnak! A milyen erővel csak birta, úgy hajtotta előre csónakját. Valósággal repűlt a víz sima tükrén, mely mind jobban szélesbedett előtte. Talán más tó is ez már? A színe az egészen más: zöldes-kék, mint a tengerszemé, ugyancsak mély lehet, nem jó volna belebukni! - gondolta magában a bátor egri diák, a míg jobbra-balra tekintgetett a tó vidékét nézegetve.

Sokkal vadabb vidék volt ez, mint a mit eddig látott. Gyümölcs nem nevetett itt le a sűrű lombú fákról. És az apró, vidám erdei madarak helyett szótalan, komor orvmadarak ágaskodtak a fák tetején. És ezek között egy olyan különös, nevetséges, mégis félelmetes volt, nem tudta róla levenni a szemét. Az is figyelve, bámúlva nézett rája, a míg egyszer aztán kapta magát és nagy károgások közepett berepűlt, egyenest belevágott a csónakába és fölrepűlt az ölébe.

Az első pillanatban megrezzent tőle, de a másik pillanatban már nevetett rája: hiszen csak egy holló, egy vén holló volt. Isten tudja, hány éves lehet ez a vénséges vén madár és ki tudja, mióta nem látott embert! Talán épen olyan kis gazdája volt valamikor, mint Pali és most azt hitte, az tért vissza, annak örvendett meg olyan nagyon.

A holló nem is ment el többé a diák oldaláról. Csendesen megűlt mellette és ladikázott vele, a mig a tó egy hatalmas sziklatömb alatt egyszerre eltűnt. Tovább erre nem lehetett menniök, a tó is elfogyott, de a völgy is elfogyott, elzárta a magas és tömör sziklafal.

Pali kiugrott a partra és széjjelnézett. A mit látott, az bizony nem volt valami vigasztaló: egymással összenőtt, rideg, szürke sziklafalak emelkedtek itt mindenfelé. És még csak egy barlangocska nyilását sem lehetett fölfedeznie, hiába kutatott a fal mellett lévő bokrok között. Ha legalább rovátkák lettek volna a sziklában, akkor legalább reménykedhetett volna abban, hogy valamikor fölkapaszkodhatik a tetőre és azon át szabadúl meg. De mintha emberi kéz igazgatta volna úgy e falakat, hogy megmászhatatlanok és elérhetetlenek legyenek. Nincsen erdő, melyben olyan hosszú szálfa volna, mely felérne a sziklafal valamelyik csúcsáig.

- Nem lehet, hát nem lehet! - mormogta magában Pali egészen megbarátkozva azzal a gondolattal, hogy erről megszabadúlniok soha sem lehet. Nem is sopánkodott hát sokáig, hanem fogta magát, beleugrott a csónakba és evezett visszafelé. A holló mindenütt vele. Egészen megbarátkoztak: Pali meg-megsimogatta fekete szárnyait, a holló meg csőrével keresgélt új kis gazdája zsebében.

Lassan haladtak lefelé. Pali itt is, ott is megállott egy-egy perczre. Hol valami ritka vízi növényre akadt, hol meg a víz szinén úszó szép madártollra. Úgy látszott, a madarak paradicsoma ez a hely, seregestűl jártak a partokon bibicz és gém, a szárcsák meg épen hogy ki nem tudták a csónakjából, olyan számmal és annyira közel szálldogáltak körűlte. A vén hollóban föl is támadt az orvmadár természete és utánuk kapkodott, természetesen hiába.

Palinak föltűnt, hogy emlős állattal még nem találkozott a völgyben. Épen azon gondolkozott, hogy talán nincs is itt olyan, a mikor a holló károgva és berzenkedve nézett a közellevő part egy bizonyos pontja felé. A kis felfedező nyomban arra irányozta csónakját és evezőjével nagyot ütött a partra. Egy különös állat ugrott föl előtte. Olyan, a milyent nem látott soha még. Vagy három láb hosszú volt az állat, mégis különösen hasonlított az egérhez. De csak formájára, mert szőre szép barnás volt. Csak egy pillanatig láthatta a kedves és különös állatot, a lapos farkáról, széles talpú, úszóhártyás lábáról mégis megismerte azonnal, hogy ez a hód. A természetrajzban látta ezt a becses prémű és Magyarországon immár kivesző fajtájú állatot, mely olyan ügyes házépítő hírében áll, hogy az állatok között bizonynyal ő a főépítő mester.

Jól megjegyezte magának a helyet, hol a hóddal találkozott és elhatározta, hogy legközelebb visszajön errefelé társával, kikutatni a négylábú mérnök téli palotáját, a hova, könyve szerint, az egész hód-familia téli tartózkodásra beköltözik. Most bizonynyal könnyen hozzáférhető lesz, mert a jómódú család összes tagjai szanaszéjjel éldegélnek hűs nyaralóikban, a tóparti likakban.

Ákos a tóparton nagyon türelmetlenűl várta már barátját, nem csudálatos hát, ha a nyakába borúlt, a mikor megérkezett. Oly régen nem látták már egymást, órák óta. A holló egy darabig komor képpel nézte az ölelkezőket, aztán hozzálátott a most is égő máglya mellett szétszórt halmaradékhoz.

Pali ebéd közben elbeszélte fölfedezéseit. Mindkettejüket nagy örömmel töltötték el. Lakomát is csaptak, almabort is ittak, helyesebben almalevet, melyet nagy mesterkedéssel facsart ki Ákos.

Pompásan aludtak az éjjel és a nap már hasukra sütött, a mikor fölébredtek. A mint kinyitották a szemüket, mind a ketten egy gondolaton voltak:

Egész délelőtt hiába kutatták a rajzokból ismert épületeket. Ebédelni se mentek vissza tanyájokra, habár húsos nagy rákok voltak a tó mellett ásott víztartóban, hova zsákmányukat szokták elhelyezni. Futtában ettek egy kis gyümölcsöt és kóboroltak, bolyongtak tovább, egészen napestig.

A nap búcsúzó, vörös fénye ijesztette és vígasztalta meg őket egyszerre. Rátűzött a süppedékes parton álló különös épületekre, melyek mintha föllángoltak, égtek volna tőle.

- Tűz, tűz, de nem lángol! Megtaláltuk, a mit kerestünk, ott vannak a hódpaloták!

Egy pár percz alatt ott voltak és csakugyan olyannak találták, mint a milyennek a leírásokból ismerték ezeket a különös, kúpalakú épületeket, melyek most nyárutón el voltak hagyatva, mint a budapesti úri bérházak. Még a környékén sem találtak egyetlen egy hódot sem, háborítatlanúl, szabadjára vizsgálhatták a pompásan berendezett lakosztályokat, kereshették a magtárt.

Túrás-fúrás, pusztítás árán, késő éjszakán, holdfénynél, végre rá is találtak. Be volt az ásva a föld alá, mint a falusiak búzavermei, ki volt pádimentozva fűvel, gazzal, aszú falevéllel, föld alatt vezető folyosók, karcsú alagutak szolgáltak hozzá. És mindössze egy összekuczorodott, nagyon álmos vén hód őrizte a benne összehordott kincset, az is, hogy megpillantotta a fiúkat, oda se hederintett: nyilván úgy vélte, álmodik. Mikor is láthatott ő itten eleven embert!

Sok, sok gabonát, tiszta búzát és rozsot is találtak. Ugyancsak munkát adott nekik, a míg kimarkolászták.

Éjfél felé járhatott az idő, a mikor zsákmányukkal haza ballagtak. Fáradtak, de igen jó kedvűek voltak.

- Lesz hát kenyerünk is! Oh milyen régen vágyom egy kis jó kenyérre! - szólt Ákos.

- No, én se fogom otthagyni, ha megsül. De mikor eszünk mi abból? Mert hogy egy pár napig kenyerünk legyen, az nem nagy sor. Arról kell gondoskodnunk, hogy legyen mindig, a míg csak itt maradunk. És a jó Isten tudja, mikor szabadúlhatunk innét? Könnyen lehet, hogy a jövő őszszel sem...

- El. Épen most van az ideje. Majd meglátod: jövőre lesz belőle egy köböl búzánk, - mondá Pali.

- Mire jó az? Hogy belekóstoljunk és a mikor elfogyott, annál inkább érezzük a hiányát?

Pali nem akarta kedvét szegni a kisebbiknek. Másnap köveken megtörték a búzát, jól, rosszúl megtisztították a derczétől, aztán vizet melegítettek és meggyúrták a tésztát, persze kovász nélkül, minthogy kovászuk nem volt. Az egri kenyérsütő asszonyok bizony finomabb fehér czipót sütnek, de hát ennek is kenyér formája volt. Estére kisült a vakaró. Ákos azon melegen neki akart esni, de Pál nem engedte:

A kis Viparína rimánkodott egy darabig, aztán ráhagyta, hogy jól van, tegyék ki hűlni az éjszakára, reggel aztán megkóstolják.

Alig aludt el azonban Pali, kiosont, feltörte a kenyeret és a becsületesen át nem sült, forró tésztából hatalmasokat falatozott. Egyszerre megette a maga részét, a felét.

Reggelre kelve, Pali menten meglátta a dolgok állását: a megszegett kenyeret a polczon és a beteg Ákost ágyán nyögve és sohajtozva, képéből kikelve.

Az őszi esőzések megkezdődtek, nap nap után mindig esett. Az ég egyre borúlt és mogorva lett.

Ákos lázas betegen feküdt mohágyán. Keveset beszélt és igyekezett elfojtani könnyeit. Barátja először is megfeddette:

- A mohóságod miatt vagy beteg! Úgy-e mondtam! Már most mit tegyünk, hogy meggyógyulj?

A hű barát ápolta, ott ült mellette egész nap, annyi időre hagyta el csak, a míg egy kis ráklevest főzött, egy-egy almát sütött neki.

De Ákosnak nem igen kellett az étel. Csak feküdt, feküdt és hallgatta, mint zuhog odakünn az őszi eső. Lassú, sűrű, apró szemei olyan szürkévé teszik a levegőt, mint a por és egyszersmind úgy lehűtik, olyan hideggé teszik, hogy fázni kezd a fekvő helyén, a foga is vaczog bele. Azután meg, különösen estenden, olyan melege támad, hogy Pali nem győzi törűlni róla a forró verejtéket. Mindegyre friss vizet kér és akármilyen hideg is az, melegnek tartja:

Csak ápolta, vígasztalta Pali, mindhiába. Egyre betegebb, egyre hallgatagabb, rosszabb kedvű lett. Egy pár nap múlva szavát sem lehetett venni. Ha szólt is, mindössze csak ennyit:

- A fejem úgy ég, tégy rá vizes laput... Fektess át a te ágyadba, itt fűtenek alattam!

Hallgatagsága lassanként Palira is elragadt. Órahosszat elült a beteg ágya szélén, egy szót se váltott vele. Csend lett a házikóban, ott künn is csend, csak az eső folytonos tompa zúgása, a ház födelén való egyhangú kopogása hallatszott. Meg az öreg holló, a ki bekovártélyozta és jól találta magát náluk, szólalt meg egyszer:

Pali kituszkolta az ajtón, de a fekete madár beszállt az ablakon, felkapaszkodott az ablakfára, onnan kiabálta:

Nem lehetett tőle megszabadúlniok. A beteg arczra feküdt, hogy ne lássa, ujjaival bedugta a fülét, hogy ne hallja. Pali elfordúlt és a szeme megtelt könynyel.

Beteg barátját, hibájáért eddig is olyan sulyosan megbűnhődött barátját siratta. És a mint a szobába minduntalan berepűlt a fekete holló, az ő lelkébe is minduntalan beférkőzött valami sötét sejtés, hiába űzte, mindhiába kergette: eredj innen, menj vissza sötét erdők sűrűjébe, esős felhők szürke gomolyába, vagy a honnan jöttél.

Hesegette minduntalan, visszatért az minduntalan: a fekete holló és a sötét árnyék.

Hátha úgy végezte el Isten kegyelme, hogy barátjának, Viparína Ákosnak itt ebben az ismeretlen völgyben, távol minden emberi lélektől, paptól és templomtól, szülőtől és testvértől, meg kell halnia?

Szegény Pali szinte jobban szenvedett most, mint beteg barátja. Szomorú sejtések kínozták, sötét árnyékok rémítgették, mintha már is látta volna a halált, a mint berepűlt az ablakon, letoppan a beteg ágyára.

Minduntalan kergette a hollót, míg végre belefáradt és megtűrte, hogy egyre ott gunyasztott az a mohágy lábánál. Ő maga is, mint egy megázott madár, összegubbaszkodva ült és beteg barátját nézte, mint halványodik, hogyan aszik, fogy az napról-napra. És ott künn egyre szitált az eső. A tó megnövekedve kilépett medréből és csaknem házikójukig verte apró hullámait, melyeken hervadó fák sárga levelei úsztak, ringatóztak, elmerültek.

Ha ez így tart még egy pár napig, becsap házukba is az ár; víz árasztja el a szoba padolatát és nő, egyre nő, lassan fölér az ágyig, a betegig...

Pali elfojtotta sóhaját, megfékezte kétségbeesését. A betegnek nem szabad tudnia mindezekről. Ha már nem tudja gyógyítani, legalább betegségét nem növeli.

Hallgatott hát és gondolkodott azon, hogy a veszedelem esetében miképen menti meg Ákost.

Ha dombra lehetne vinni-e? De mikor az már a maga erejéből megfordúlni sem bir. Ha csak a hátán nem viszi el majd az esőben, vízben, tüskén, bokron át?

- Hát, ha a jó Isten így végezte, meghalunk itt együtt? - gondolta magában Pali és meg se moczczant helyéről. Nappal várta az éjjelt, éjjel várta a napot. Eleségük is fogyatékán volt már, az állandóan égő máglyát odakünt eloltotta az eső. Elkövetkezének a legvigasztalanabb napok, elérkezett az az este is, a mikor a beteg félrebeszélt, a nagy láztól elvesztette eszméletét, össze-vissza beszélt, egyszerre hallatlan jó kedve támadt. Tánczolni akart volna ágyán, de nem tudott megmozdúlni, nevetett és kurjogatott, ingerkedett mindenféle láthatatlan és ismeretlen fiúkkal.

Odakinn, mintha csak cseberből ömlött volna az eső. A víz kezdett beszivárogni az ajtón. A tó egy-egy hulláma már-már a házikó falait nyaldosta.

Pali térdre borúlt és imádkozott, összekulcsolván a két kezét, szemét az égfelé emelve, hangosan:

"Miatyánk Isten, ki vagy a mennyekben, megszenteltessék a te neved, légyen meg a te akaratod...!"

Többször elmondta az imádságot, aztán megkönnyebbűlt szívvel lefeküdt elcsendesűlt, kimerűlt barátja mellé, átfogta annak nyakát és elaludt.

Reggelre ébredve látta, hogy Ákos fent űl ágyán és az eső meg elállott. A tó hullámain őszi napsugár játszik a szanaszét úszkáló sárga falevelekkel.

Meg voltak mentve. Ákos betegsége hirtelen jobbra fordúlt és az idő is egészen megjavúlt.

Az egri diák, mintha újra született volna, látván: újra éledni, gyorsan lábadozni, egészen felépűlni barátját, a ki egy hét múlva már vídáman halászott a tóban, a mig Pali az őszi búza elvetésével és tűzélesztéssel foglalkozott.

Egy éjjel medvetőrt állítottak a gyerekek, mert mindenképen meg akartak bizonyosodni arról, hogy vajjon medve-e vagy valami más állat volt az a fekete valami, mely szerte pusztitott az ő gyümölcsös tanyájukon. A tőrt közönséges módra csinálták: kerestek egy nagy és mély üreget, melyet a természet vájt ki a sziklák mentén, azt befödték vékony galylyal, erre meg rátették egy nemrég kimúlt hód testét, fejét fölpeczkelve, mintha élne még és nyitott, értelmes, szomorú szemével mintha maga körűl nézne.

A vékony galyak alig bírták meg a hód testét is, hát ha még a maczkó, mert bizonynyal az, lép a vékony bodzafa-boltozatra, menten belezuhan az üregbe.

Lakásukon, biztosságban, a szúnyogok ellen nehéz illatú és szagos füstű fenyőhusángokból tüzet raktak, annál melegedtek és virrasztottak. Hallgatóznak, figyelnek minden neszre és a kis Viparína még az éjjel járó madarak zörgését is maczkójárásnak véli. Egyre mondja:

A vékony galylyal födött medvetőr várt a medvére, de csak nem jött az éjfélkor sem. Viparína bóbiskolni kezdett a szintén pislákoló tűz mellett. Pali küldte aludni, de a hű társ nem ment nélkűle. Nem, mintha félt volna, egy idő óta barátja komoly és dorgáló szavaira levetkőzte csúnya tulajdonságát, a félszet.

Hát virrasztott a két gyermek. Nézték, hogy pitymallik, majd meg beszélgettek.

A mi egyképen mind a kettejük szivén feküdt, Pali mégis csak kimondta végre:

- De örökké mégsem maradunk tán itten? Hát szüleink? Az édes otthont sohse lássuk ismét?

A kis Viparína szeme mindjárt megtelt könynyel. Úgy vágyott, de úgy vágyott haza ő is. Innen a gazdaságból haza a szegénységbe, innen a tágas paradicsomból a kicsiny vityillóba. A nagy szabadságból, a hol úr mindenek felett, oda, a hol a kis harangozó fiú szolgája mindenkinek. Mégis, ha anyja keblén kisírhatná magát, a világ minden kincseért, uraságáért oda nem adná.

- Sohse sírj, Ákos, majd csak megszabadúlunk valahogy! - mondá Szíhalmi Pál nagy komolyan.

- De hogyan, hogyan?... - kérdezte szinte magamagától aztán. - Hogy jutunk ki ebből a völgyből, melyet mindenfelől meredek sziklák zárnak körűl. És hiába próbáltuk, sem erről, sem amarról nem lehet megmászni. Egy óriási börtönben vagyunk itt, melyet négy sziklafal alkot. Van mindenünk, a mi csak szemünknek s szájunknak kedves, de mégis csak börtönben, s rabok vagyunk... Az egyetlen út, mely kivezetett innét, összeomlott mögöttünk, de vajjon nincs-e egy másik föld alatt vezető út?

A mint így tűnődtek, egyszerre csak egy hatalmas bőgést és - bum - egy óriási zuhanást hallottak.

- A maczkó, a maczkó meg van fogva! - kiáltott a kis Viparína. Mind a ketten rohantak a tőrhöz.

Csakugyan medvét fogtak. A maczkó kicsiny állat volt, egy nagyobb fajta bocs, a mely bizonyára még nem próbálta ezt a mesterséget, mert nem vette komolyra a dolgot. Lent, a mélységben, egész vígan falatozott a hódon, aztán egyet-egyet mormogva, összegubbaszkodva elaludt.

A fiúk otthagyták és aludni tértek, hogy majd délre kelve, megnézzék megint és meggondolják: mitévők legyenek vele.

Még dél sem volt, már ott voltak a tőrnél, megnézni medve komét. De a maczkó nem sziveskedett őket fogadni, nem volt ott, egyszerűen és röviden eltünt, elpárolgott, akár csak egy csepp harmat, mely volt és nincs.

Hová tűnhetett? Hogy ki nem mászhatott, az bizonyos. Az üregnek olyan formája volt, mint egy virágcserépnek, csak ha madárrá változott, akkor juthatott ki innét az ifjú toportyán féreg. Hogy tűnt hát el? Talán meg sem fogták és csak álmodták az egészet. Nem, egész bizonyosak voltak benne: volt... nincs.

- Mondasz valamit! - szólt Pál és egészen belehajolva az üregbe, erősen megvizsgálta annak fenekét. De ott nem tudott felfedezni semmit, hanem oldalt, ott mintha valami nagy lyukat látna, valami nagy feketeséget. Csakugyan, ott egy kijáró volt, valami barlang szája, egy nagy és szabályos nyílás. Egy valóságos kis kapu, melyen át a maczkó megszökött.

De vajjon hova vezet? Ki-e a szabadba, avagy valami sötét zig-zugos barlangba, melynek vége nincs?

- Az ám, de a medve! Hogy megyünk kutatni, a medve egyszerre csak szembefordúl velünk, aztán a föld gyomra helyett az ő gyomrába kerűlünk! - mondá szinte gúnyolódva a kisebbik.

- No, no, hát a sűlt galamb nem röpűl a szánkba, akadály van, de majd csak legyőzzük Isten segitségével. Nem megy könnyen, az igaz. Veszedelem is érhet bennünket, de ha túl vagyunk a bajon, közel vagyunk a szabadúláshoz.

Pali nyomban terven törte a fejét, hangosan gondolkodott, úgy tett, mintha számolna a táblán:

- Az első akadály: a maczkó. Ezt élve vagy halva kézre kell kerítenünk, mert addig nem lehet végére járnunk a föld alatt vezető útnak. Tehát legelsőbben is mitévők legyünk a fekete czimborával? Próbáljuk meg kicsalni. Állitsunk be éjszakára a verembe valami neki kivánatos csemegét, teszem fel egy nagy rakás almát és körtét.

A mint mondták, ugy tettek. De hiába: a maczkó nem jött ki a barlangból, még csak bőgéssel sem adott jelt magáról.

Nyitott bicskáját övéhez szorítva, vállára vetette nyilát. S még az alagúti kirándulásból megmaradt fáklyadarabbal lebocsáttatta magát a verembe. Társa a verem szélén búcsúzkodván tőle, egyre rimánkodott neki, hogy jőjjön vissza, inkább itt vénűljenek meg együtt, mintsem, hogy elveszítse barátját. Szinte sírva fakadt, a mikor barátja eltűnt előle a barlang szájában...

Órák teltek el, Viparína még mindig arra a helyre szögezte szemét, a hol barátja eltűnt. Majd lefeküdt a földre és fülét a röghöz szorítva hallgatózott: tompa zúgásnál nem hallott egyebet. De, mintha most valami hatalmas bőgést, majd meg szívtépő sikoltást hallana. Szive összeszorúlt, egész testét halálos verejték verte ki. Alig mert lélegzeni is.

Azt se tudta már, hogy él-e, hal-e, mert nem tudta: vajjon élő-e, holt-e legkedvesebb, egyetlen barátja, kit úgy szeretett, mint testvérét, úgy tisztelt, mint apját.

Nem törődött estével, hideggel, mindezeket mostan úgyszólván észre sem vette. Ébren volt és úgy vélte, álmodik! Didergett és kigombolta a kabátját is. Reszkető ajka félig hangosan rebegte egy és ugyanazt az imát.

Egy pár pillanat alatt ismét egymás karjaiban voltak. Ölelkeztek, csókolóztak, mintha évek óta nem látták volna egymást. Ákos sírt örömében. Pali csitította:

- Ugyan ne bolondozzál! Nevess inkább velem, azt hiszem, ütött szabadúlásunk órája.

- A barlang, melyet jól, rosszúl átkutattam, azt hiszem, összeköttetésben van az alagúttal, a melyen ide jöttünk. Úgy láttam, félig emberkéz munkája...

- A becsületes állatot nem találtam. Erősen hiszem, hogy nem volt elég óvatos és bezuhant valami mélységbe, vagy megszorúlt valami szűk helyen s nem mozdúlhat se ki, se be. Most könnyen beszélek róla, de az egész föld alatt vezető úton folytonosan tartottam tőle, hogy egyszerre csak szembe kerűl velem. Bicskám és fatőröm folyton-folyvást előttem kutatott a sötétben, hogy ha megtalálom, ne legyen módja egyet is többet morognia. A mint a barlang száján bevilágítottam, bizonyos voltam benne, hogy valami nagy közelségben hozzám nem lehet. Egyetlen, szűk, de embermagasságnyi, úgylátszik, egykor emberjárta, szűk utczára találtam. Ebben mentem előre, előre. Fél óra hosszat tarthatott ez az út, a mig egyszerre kiszélesedett és három még szűkebb, még kisebb út nyílott belőle. Benéztem mindegyikbe s azt választottam, mely nyugatra nyílott. Ezen haladtam aztán előre egészen addig, a míg egyszerre egy fal állta utamat. A falon semmi különöset nem találtam, mindössze egy négyszögü kis, alig egy-két lábnyi simára csiszolt márványkövet, melyen török betükkel valami írás áll. Megkopogtattam a falat és tompa hangot adott, tehát túlnan ürességnek kell lenni. Ürességnek, napvilágnak, talán - szabadságnak.

Elmélyedve, mind a ketten azon gondolkoztak, mi módon is lehetne azt a falat bezúzni.

Arra való szerszámaik nem igen voltak, mert nem lehetett arra valónak nevezni azt az egynehány kőkalapácsot, melyet régebben, egy kis barlangban találtak. Nohát megpróbálják ezekkel. A türelem rózsát terem és a kőkalapácsokkal végre csak beverik a kőfalat is. Csak türelem, türelem, ezzel csudákat lehet mívelni. Pali olvasott arról a rabról, a ki pókokat szelídített meg börtönében és patkányokkal barátkozott.

Két hét alatt a két fiú szorgalmas és nehéz munkáját siker koronázta: a fal beomlott és ők beléptek egy nagy, fényes terembe.

Fényes volt, nagy volt, fényesebb és nagyobb, mint a milyent emberkéz készített valaha.

A félkör alakban hajló padmalyról hatalmas, csillogó lámpások lógtak le. Olyan nagyok és czifrák, mint a milyenek némely fővárosi szinházban láthatók. Csillogtak ezek a lámpások, pedig nem voltak kristályból valók, csak cseppkőből. Úgy villogtak, ragyogtak, hogy káprázott belé a szemük. És a mikor oldalt tekintettek: ott meg templomi székek emelkedtek, ékesen, magasan, szintén cseppkőből. Maga a föld is, mintha efajta kővel lett volna kipallózva: szép volt, szép, de nem valami kényelmes. Minduntalan megbotlottak valami nagy, czifra kővirágban.

A barlangteremben kellemes meleg volt, pedig valamelyik sarkában "búvó" patak hűs vize bugyogott fölfelé. Egy pár lépésen át tartott a patakocska és hirtelen eltűnt óriási kőliliomok között.

Az eféle barlanglakóknak nagyon világos és kényelmes volt ez a hely. Vidámabb, kedvesebb madarak jártak erre.

Csakugyan kedves madárka volt, mely elsuhant fölöttük és egyenesen fölszállt egy szószékre. Úgy megcsicsergett! Oh, be szépen dicsérte a jó Istent! De micsoda fekete, különös kövön is ült meg?

Fölmásztak megnézni a különös követ, hát látták, hogy az egy ódon, megfeketedett, összeszáradt, de mégis ép biblia.

Egy fekete kötésű öreg biblia, melyet okvetlenül ember hozott ide. De vajjon ki és mikor feledhette itt a drága könyvet, melynek úgy megörűltek, mintha élő, kedves jó emberekkel találkoztak volna.

Fölütötték első lapját és azon latin szóval írva találták: Pécsi Simon tulajdona 16... A többi szám láthatatlanul kopott.

- Kétszáz esztendős könyv! Kétszáz esztendeje hagyta valaki itten! - kiáltott föllelkesedve Pál.

Mindkettőjüket nagyon meghatotta ez a felfedezés. Olvastak a könyvből, az beszélt hozzájok ismerős, régi dolgokról. Szinte elkábúltak a kedves betűktől, pedig azok hidegen sorakoztak egymás mellé. Igen ám, de az egymás mellé sorakozó betűkből értelmes szavak és a szavakból mondatok lettek. A mondatokból pedig megértették, mi történt, sok, sok idővel ennek előtte. Most látták csak, milyen a kicsiny betű hatalma.

Pali mélyen elgondolkodott, kezében tartván a könyvet és nézegetvén a Pécsi Simon írását. És egyszerre megvilágosodott emlékezete, fölkiáltott:

- Hát nem emlékszel már? Olvastuk az én nagy történelmemből, hogy micsoda híres, első ember volt az annak idején Erdélyországban.

- Úgy, hogy Pécsi Simon olyan ember volt, a ki keresztény létére nem a vasárnapot ülte meg ünnepnek, hanem a szombatot. Már pedig az ilyen embereket üldözte a fejedelem, hát azok barlangokba, elhagyatott templomokba, romok közé vagy a föld alá gyülekezének szombatot dicsérni, bibliát olvasni. Mindez pedig csak a Királyhágón túl volt, hát a hol a "főszombatos" a bibliát ott feledte, ott bizonyosan Erdélyország van már. Különben lehet, hogy rosszul okoskodom, ámbátor nekem úgy tetszik, jó nyomon járok. Hiszen azt se tudjuk, meddig időztünk a kazamátában. Lehet, hogy két napon át is kúsztunk előre, és a napot nem tudtuk megkülönböztetni az éjszakától. Két nap alatt pedig a rendes úton is el lehet jutni Erdélybe, hát még a föld alatt vezető, titkos rövid úton.

- De én - veté közbe Ákos - azt nem értem, hogyan maradt itt a Pécsi Simon bibliája!

- Bohó! Hát könnyen. A fejedelem katonái ráütöttek a szombatot dicsérőkre, azok menekűltek arra, a merre tudtak és így a nagy sietségben maradt itt a szent könyv.

- Az bizony lehet! - mondá Ákos. De mindjárt nyomban volt kérdezni valója: - Vajjon merre menekűlhettek?

- Azt is megtudhatjuk vagy kitalálhatjuk. Gyerünk, nézzünk szét, nincs-e a teremből többféle kijárat?

Nem sokáig kellett keresgélniök: kettőre is találtak. Az egyik szűk volt, csak hasmánt lehetett volna kikutatni, de a másik, a délről nyiló üreg olyan magas volt, mint egy alacsonyabb fajta folyosó. Homályos volt ugyan mindjárt az elején, beljebb pedig sötét, de azért egész bátran bandukolhattak benne előre. De csak egy negyed óráig, mert ott hirtelen két nagy vasas láda zárta el előlük az utat.

Mi van ezekben a ládákban? Hej jó volna megtudni, de honnan hozzanak ide lakatost, a ki kinyitja?

Talán nincs is bezárva. Ma szép szerencsénk van ugyis, kisértsük meg, hátha könnyen nyilik, - mondá Pali. Csakugyan nyitva volt mind a kettő és nem nagy erőfeszítéssel hozzá fértek tartalmához. Pali belemarkolt az egyikbe, hát valami száraz, szemcsés, a sötétben egy kissé villogó por maradt a kezében.

- No, én meg puskát adok a porhoz! - szólt Ákos és a másik ládából fegyvert húzott kifelé.

- Ez csak az igazi szerencse! - szólt Pali, ki apjával már nem egyszer vadászott - most már nem félünk se rossz embertől, se vadállattól. Húst is eszünk, csak golyóbist is találjunk és jó legyen ez a temérdek puskapor, mely elég volna egy ármádiának!

Találtak golyóbist is sokfélét, fegyvert is vagy húszat, hát vígan másztak kifelé.

A bocscsal nem találkoztak útközben sehol és az jó szerencséje is volt a bocsnak.

A fegyvereket kitisztogatták a rozsdától és megpróbálták a puskaport. Száraz volt az még, jól fogott tüzet, pedig ki tudja, hány esztendeje feküdhetett már ott. Az igaz, hogy száraz barlangban. Vajjon kik vihették oda? Akárki tette, jól cselekedte, gondolták magukban.

Lassanként biztos helyre, száraz tisztásra hordták a puskaport is, a mi nem volt valami könnyű munka, mert egy mázsánál is többet nyomott az. A fegyvereket a házban helyezték el, környöskörűl aggatván a falakat, mint a kaszárnyákban szokták.

Találtak egy kardot is, széles pengéjű, nehéz huszárkardot, azt kiélesítették a kövön és kinevezték konyhakésnek, baltának, fűrésznek, szóval ráruházták mind ama szerszámok tisztét, a melyek háztartásukból hiányoztak.

Nagy szolgálatokat tett most nekik ez a soknevü szerszám, mert elkövetkezett annak az ideje, hogy lakásuk megerősítéséről és téli kamaráról gondoskodjanak.

Rovásos naptáruk szerint szeptember végén jártak és a zöldszínű völgy aranyosvörösre változott. Megjött a dér, durva arczát odanyomkodta a növények gyöngéd képéhez és azok menten megvörösödtek tőle. A fenyveket kivéve, piroslott minden fa, különösen a gyümölcsöt termők, melyeknek ritka lombjai közűl alma, körte, naspolya és őszi baraczk aranyos színe ragyogott. Gyermekfej nagyságú birsalmák, almányi szilvák potyogtak a földre minduntalan.

Csak rövid emlékezetű mandulafák tévesztették el a kalendáriumot, feledkeztek meg arról, hogy most lombok hullatása, őszi idő, álom következik; kapták magukat, újra kivirítottak és rózsás-fehér viráguk illattal töltötte be az egész völgyet.

A fiúkat nem szédítette el a jó illat, megbámúlták a másodvirágzást és téli elemózsia gyűjtéséhez fogtak.

Legelőször is megszedték a gyümölcsfákat, a téli körte és a későn érő naspolya kivételével. Aztán egy kisebb, száraz sziklabarlangot kerestek és abba valósággal befalazták a friss gyümölcs egy részét. A szilvatermést meg az almaszüret eredményének egy részét megaszalták, tudniillik kitették szárítani a napra és mindaddig otthagyták, míg a nap ki nem szítta belőlük a friss nedvet.

Aztán a soknevű szerszám segedelmével padlást csináltak házikójukra és abba hordták föl az aszalt gyümölcsöt.

Pali úgy számított, hogy ha késő tavaszig sem ütne szabadúlásuk órája, akkor sem halnak itt éhen, még ha az összehordott gyümölcsön kivül egyéb eledelük nem is akad, ha a tó befagy is és nem férnek hozzá a rákokhoz sem. Még akkor sem, ha ama reménységük, hogy húsételt is szerezhetnek, csalóka reménységnek bizonyúl.

Aggódásuk, előrelátásuk okos volt, ámbátor ezúttal nem vala rá szükség. A Pali első vadászatai ugyan nem jártak sikerrel, de október havában állandóan kedvezett neki a szerencse. Nagyon sok vadmadarat lőtt és a völgy éjszaki részében, sziklafal mentén, tóparton rátalált egy megsebesült zergére.

A kedves, szép állatnak a hátsó lábai voltak megsebesítve, még pedig félreismerhetetlenűl seréttel és így vértócsában ülve, kénytelen volt bevárni Palit, a ki elébb rá akart lőni, de szerencsére hamar észrevette, hogy a szegény állat úgy sem menekűlhet előle. Olyan szelíden, szomorúan nézett rá, mintha csak azt akarta volna mondani:

De hát ki bántotta, ki lőtte meg a zergét?... tanakodott magában Pali, míg az állat sebesűlt lábait kötötte be keserű lapulevéllel.

Széjjelnézett. Köröskörűl embernek semmi nyoma. Talán valahol a sűrűben rejtezik. Pali elkiáltotta magát:

Pali feléje fordúlt, hátha arról fedez föl valami nyomot. Nem kellett sokáig keresgélnie. Látta, hogy a sziklafal egy helyütt, a csúcsától egészen a lábáig véres. A zerge bizonyára a sziklatetőről zuhant alá, megvérezvén esése közben a kiálló darabokat.

Tehát a tetőn túl emberek vannak, azok lőtték meg, azok elől menekűlt a zerge is erre felé, a hová a vadász vagy a vadászok nem követhették.

Miért nem követhették a vadászok a zergét? Mert a sziklaút ott annyira vad, járhatatlan lehet, hogy az állatok legügyesebbje, a zerge sem tud menekűlni rajta. Felelte a maga kérdésére maga a kis Szíhalmi és megsimogatván beteg kis rabját, így szólt:

Ha beszélni tudott volna! Elmondhatna most neki mindent, hol is vannak tulajdonképen, miféle nép lakja ezt a környéket, messze van-e innen, távol esik-e az ő szülőföldje?

De hát a zerge nem tudott beszélni, csak néma szóval, a szeme beszédével szólott hozzá:

- Úgy-e, nem bántasz? Nem vétesz ellenem, úgy-e? Elhagyatott beteg, szerencsétlen vagyok, védj meg inkább!

Pali forrásvizet hozott a kalapjában, megitatta betegét és hangos szóval vigasztalta:

- Ne félj, nem lesz bántódásod. Haza viszlek, megetetlek, van nekem otthon egy kis barátom, friss füvet, kövéret, illatosat hoz neked a rétről.

Nagy fáradsággal ugyan, de mégis csak haza czipelte Pali a rabúl ejtett szép állatot. Bezzeg volt öröme Ákosnak. Legelőször is az jutott eszébe:

Hamarosan egy kis istállót rögtönöztek a zergének, ott gyógyították, ott etetgették. Ákos is nagyon megszerette, dehogy kivánta vérét venni.

Egy hét alatt tökéletesen meggyógyult a beteg. Olyanokat ugrott, majd kiugrott az istállóból. Nem nézett már olyan szomorúan, újra a sziklákon óhajtott volna ugrálni. Elfeledte a régi dolgot. Egy éjszaka meg is akart szökni, de Pali észrevette:

- Hohó, zergécském, hát a hála? Már te csak itt maradsz velünk, a míg mi itt maradunk.

Ott is maradt és bár megszelídíteniök nem sikerült, erkölcsre még sem maradt egészen vad, szíves örömest eljátszott, elévődött a vén hollóval, ha ez épen ráért és nem volt rossz kedve.

Izgatottan, bizony egy kis félszszel várták az igazi hideg időjárást. Hogyan fognak kitelelni? Sokat gondolkoztak ezen a kérdésen.

Nyári ruhájuk elrongyollott. Testi ruhájuk tehát nem felelt meg a következendő évszaknak.

Ágyneműjök sem biztatta őket valami nagy melegséggel. Csak moha volt, igaz, hogy mindenféle moha, puha is, kemény is, zöld is, sárga is. Takarójok épenséggel nem volt eddig, de most már alighanem szükség volna rája. Kínos keservesen készítettek is kettőt nádból. Nádpálczikákat kötöztek össze és annak a tetejére mohát erősítettek jól, rosszúl, de vastagon. Bizonyos, hogy nem fagynak meg alatta, különösen, ha erősen fűtenek nappal.

Volt itt annyi tüzelőfa, hogy akár egész Budapest szegényeit el lehetett volna látni belőle.

A miben tökéletes hiányosságot szenvedtek, az a gyertya volt. Sehogysem tudtak rájönni a gyertyamártás mesterségére. Annak aztán nagyon megörűltek, a mikor fölfedezték, hogy a fenyőfák vékony galyai elég türhetően, rendesen világítanak. A kard segítségével csináltak vagy ezer darab ilyen fagyertyát.

Nagyban készűltek a tél elébe. Sietniök is kellett, mert mind rövidebbek lettek a napok, a völgybe olykor besurranó szél mind fagyosabb, az ég mind szürkébb. A fák és a növények is lassanként aludni tértek. Az ágak, a bokrok levetették ruhájukat és mez nélkűl vártak téli takarójukra, a jó puha pihére, a hóra.

- Én már nem is bánnám, ha esnék! - szólt Pali barátjához a kit egészen elszomorított ez az idő.

- Félni. Balga beszéd. Hogy szabad félni akármitől is? Aztán épen a kedves, drága hótól.

- Nem tudom, mit szeretsz rajta olyan nagyon! - mondá a kis Viparína s majd ajkát biggyesztve kérdé: - Vajjon mi hasznunkra van az a hó?

- Mi hasznunkra? Hát te csak azt szereted, a mi a te hasznodra van? No, ez ugyan szép dolog.

Pali oktatni kezdte a kisebbiket, míg az ríva nem fakadt, hogy ő milyen rossz, haszontalan gyerek. Utóvégre is az oktató vigasztalta a tanítványt:

- Nem baj, majd megtanúlod te ezeket, nem vagy te olyan rossz fiú. Ha az volnál, nem is pazarolnám rád a szót...

Akár szerették, akár nem szerették a havat, megjött az még is. November hónap valamelyik utolsó napján hullott le először a szép fehér hó...

Két nap, két éjjel esett folytonosan. A fiúk az ajtó küszöbén ülve, tűznél melegedve nézték. Most már örvendett neki Ákos is, hisz olyan kedves, szép volt mindez. Az egész völgyön szelídség, nyugalom, álmosság lett úrrá. Pusztán a naptárt eltévesztő mandulafák békétlenkedtek és a hó alól kidugdosták rózsaszínű virágaikat.

Hogy megállt a hóesés, nagyon szép, napfényes, de jó hideg idő következett. Ákosnak nem akaródzott kimenni. Pál azonban maradni nem tudott, fölbuzogott benne a vadászvér.

Egy régi módi, kovás puskát vállára vetett és naphosszant is bújta a völgy erdőségeit és az nem volt előtte olyan rejtelmes többé, mint ezelőtt. A nemrég sötét sűrűségek szépen kitárták titkaikat és megmutogatták neki: merre van a róka koma viskója, hol bújik a tapsifüles nyúl, merre tért aludni az öreg, mogorva borz.

Mint régi időkben kisérték kitanított gyorsszárnyú vadászsólymok az úrfiakat, úgy kisérte Pált téli cserkészéseiben a vén, lomha, de néha különösen eszes holló. A lövés durranásától félt ugyan kezdetben, de később, a mikor látta, hogy neki nem, csakis egy vigyázatlan nyúlnak, vagy elbizakodott rókának esik baja, hát föl se vette, sőt később meg is szerette. És ha nem jött kapóra semmiféle vad és Pali szünetelt, még nógatta is, csipkedvén a lábát.

A vizi vadászatokról sem maradt el, mikor ezeket próbálgatta a kis vadász a csudálatosképen jég nélkűl maradt tavon. Lassan-lassan a gazda is, a szárnyas vadászinas is egészen beletanúltak ebbe a mesterségbe és ritkán tértek haza zsákmány nélkűl.

Ákos meg a szakácsságban szerzett ügyességet, saját találmányú pecsenyeforgatón sütötte a húst és csak azt sajnálta, hogy tésztát nem lehet csinálni nyúlpecsenyéből.

Nagyobbfajta vadat, szerencsére, nem láttak egész deczember havában. Néha estenden, vacsorájuknál űlve, hallották ugyan a vacsorakereső farkasok üvöltését, de nem tudták kivenni, hogy a völgy melyik részéből vagy azon túl hallatszik-e? Különben sem törődtek vele sokat, házikójuk elég biztosságot szerzett nekik és a fenyőfavessző világánál úgy érezték magukat, mint valami városi szobában szelíd téli estén.

Felkuporodtak ágyokra és a míg az ajtóban ropogott az örökösen égő zsarátnok: olvastak a Pécsi Simon bibliájából. Egy-egy fejezetet elolvastak tízszer is, úgy, hogy betéve is tudták már egyes részeit.

Nem állított nekik karácsonyfát senki, hanem mégis ott állott előttük egy egész karácsonyfaerdő; a fenyves.

Pali nem tudta kiszámítani: micsoda napra esik karácsony, hát szabadon választott két decemberi napon ünnepelték. Az ünnep pedig abból állott, hogy nem mozdúltak ki a házból és egész napon át beszélgettek egymással.

Sok beszélni valójuk nem volt. Annyira összeszoktak már, úgy ismerték már egymást hosszas és folytonos együttélés után. Úgyszólván, az egymás gondolatait is tudták már.

Leginkább a szabadúlás lehetőségéről, a menekűlés terveiről volt szó közöttük. Ezenkivül sokat okoskodtak azon is, hogy itten való életüket mennél kellemesebbé és biztosabbá tegyék. Okosságuk, buzgalmuk, munkaszeretetük teremtett is nekik elég kényelmes otthont és ha nem is nagyon bőséges, de elég kellemes életet. Ám azt semmiféle buzgalommal nem tudták kieszelni, hogy a hajuk rövidebb legyen. Úgy megnőtt az itt tartózkodásuk egy pár hónapja alatt, hogy valósággal be lehetett volna fonni, mint a leányokét. Mennél gazdagabb volt a hajuk, annál fogyatékosabb vala ruhájuk, ámbár a csinosságra itt is sokat adó Pali minden módon arra törekedett, hogy ezen a bajon segítsen. A huszárkard segítségével szabott is két gallért rókabőrből. Ő maga vadász-kaczagányt is viselt, mint az Árpádkorabeli ősök.

Furán volt öltözve, az igaz különösen a mikor vadászni járt oda, de barátján kívűl csupán az öreg holló bámulhatta meg. A nyughatatlan fekete madár, a kivel Pali különösen szeretett lenni, oly annyira, hogy a kedveért egy nagyon is kellemetlen deczemberi napon is elment bújni a havas erdőt. A hollónak nagy kedve volt ezen a napon. Szállt is, amint az utolsó időben nem cselekedett szívesen. És a mikor oda értek, a hol a sziklatömb alatt a beteg zergét találták meg egykor, valósággal tánczolt, sőt vén létére bukfenczet is hányt az öles hóban.

De egyszerre, mintha csak sürgős dolga támadt volna, fogta magát és egy pár száz lépésnyire a szikla lábához szállott és onnan károgott Pali felé, mintha hitta volna.

Pali odasietett és nagy rémülettel, de egyszersmind nagy örömmel látta, hogy a holló egy emberi alak fölött károg. Odalépett a havon elterült emberhez és megdöbbenve látta, hogy szeme le van csukva, arcza sárga egészen, körülötte vértócsa. Tán lezuhant a sziklatetőről és meghalt.

Szánalommal és szomorúsággal hajolt le Pali föléje és ruhájáról látta, hogy a míg élt, oláh lehetett. Egy szegény oláh kecskevadász, a ki eltévedt vagy menekűlt valami veszedelem elől és megbotolván, lezuhant ide, az iszonyú mélységbe. Könnyes szemmel vizsgálgatta Pali a halott tagjait. Hátha valami életet fedezne föl benne, föltépte mellén bekecsét és némi irtózattal ugyan, mellén hallgatódzott.

- A szíve ver még! - kiáltott föl hangosan és örömében az ő szíve ugyancsak elkezdett dobogni.

Hóval kezdte dörzsölni a szerencsétlenül járt embert és az lassan-lassan magához tért, kinyitotta szemét, föllélegzett, majd tagjait próbálgatta: nem törtek-e el?

- Ki vagy, mi történt veled! - kiáltott rá Szíhalmi Pál, de az oláh csak nyöszörgéssel felelt.

És addig nyöszörgött, próbálgatta karját, lábát, a míg egyszerre csak felugrott, ill' a berek, nádak, erek, fogta magát és a puskás, nagyhajú, torzonborz fiú elől az erdő felé menekűlt.

Pali ebben a pillanatban emlékezett a Robinson vad emberére, Péntekre és így szólt magában:

Ijeszgetésképen nyomban ráfogta a vissza-visszafelé tekintgető menekülőre fegyverét:

A szakálas férfi térdre rogyott, összetette két kezét és siralmas hangon, oláhul esdekelt:

Ismételte hát neki latin nyelven, a mi az oláhok nyelvével némi rokonságban van és az oláh mindjárt megértette. Odament hozzá, kegyelmes úrnak nevezte, csókolni akarta kezét, a lábát, a ruháját. Pali nem engedte meg, hanem fölszólította, hogy jőjjön vele haza, ott ád neki ételt, italt és nem lesz bántódása. Mindezeket részint latin szóval, részint néma jelekkel, kézmozdulatokkal mondotta el neki. Mindent megértett és hálásan vigyorgott Palira.

Ákos épen egy nyúl földarabolásával volt elfoglalva, a mikor barátja a vendéggel vagy fogolylyal, az ő Péntekjükkel megérkezett. Nem akart hinni a szemének, megtörűlte, nem káprázik-e? Nem káprázott, egy beszélő élő ember jött felé, egy alázatos, engedelmes, egészen megzavart oláh, a ki megijedt tőle is, mégis hozzáfutott, hogy kezet csókoljon neki.

Pali elbeszélte, mint találták meg a hollóval együtt az oláh Pénteket, a ki Juonnak nevezte magát. De ők megmaradtak a kedves elbeszélésből ismert Péntek név mellett, hiába mondogatta a kecskevadász egyre: Juon Stán Harhula!

- Harhula a nagyapád! - mondá Pali tréfásan, - a te neved Péntek, tanúld meg, azt mondom.

Jól befalatozott aztán a pompás nyúlpörköltből, megjött a kedve, kinyílt a szája és szavakkal, jelekkel megmagyarázta: ki ő és merre van hazája?

Csakugyan szegény kecskepásztor volt kecskenyáj nélkűl. Volt neki szép nagy mekegő, szakállas, vidám kecskenyája, de elvették, megették.

Juon magyarázgatta, hogy kicsodák, de a fiúk csak nagy nehezen értették meg.

- Miféle katonák? - folytatta Pali magyarúl is, latinúl is, kézbeszéddel is szólván.

Megint csak nem értették, megint csak gondolkodniok kellett ezen az egy szavon is, a míg valamelyikük kisütötte, hogy a híres Kossuthról, a lánglelkű magyarról, Magyarország legnagyobb szónokáról beszél Juon itt össze-vissza mindenfélét. Hogyan volnának Kossuthnak katonái, hisz az csak egyszerű polgár, nagyszerű beszédeket tart, az igaz, ők is hallották Egerben...

De hátha történt azóta valami, a mióta ők itt élnek, távol a világtól? Vajjon mi történhetett?

- Betört a török, a német, a muszka? Háborúság van az országban? - töprengettek rajta.

Péntekjüktől egyszerre nem tudtak többet kivenni, mint hogy ott künn harcz és háború van, verekednek a magyarok az ellenséggel és hogy az oláh nemzetség is az ellenséggel tart, de ő, már mint Juon, nem, a világért sem!

Ma még úgyis vendégjük volt az atyafi, jól kellett bánniok vele. Szivesen is látták, meg is traktálták és Pali átengedte neki éjszakára ágyát, ő maga meg Ákoshoz huzódott.

Egész éjjel egy pillanatra sem jött álom szemére, annyira foglalkoztatta, izgatta a kecskevadász elbeszélése a nagy harczról, a mi a fejök fölött dúl. Vajjon kiszabadúlt-e már a rabságból édes jó apja? Vajjon ott van-e a magyar hadseregben? Merre jár most, hol villogtatja vitézi kardját, mert ha él: bizonyára villogtatja vitézűl! Nyitott szemmel, álmatlanúl álmodozott és látta, hallotta nagy csaták tűzét, zúgását. Látta, mily szépen leng a világ legszebb zászlója, háromszinű, nemzetiszín zászlónk! Várfokon, szuronyerdőben, füstölgő romokon, fújó paripák és holttestek fölött, mindenütt csak ez a zászló lobog.

Juont szolgálatukba fogadták és megértették vele, milyen állapotban vannak itt, hogy innen bajos a kimenetel. Juon ugyancsak kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő így meg úgy talál innen kiutat, de bizony nem talált. Hanem azt meg tudta mondani, hol vannak.

Hát csakugyan Erdély egy mély sziklavölgyében voltak, egy hozzáférhetetlen helyen, mely felűlről őserdőnek látszik, ámbár a néphagyomány másnak tartja! török basa bűvös kertjének, melyet évszázakkal ezelőtt ültetett egy Kücsük nevű dúsgazdag muzulmán. Törökök mindenható úrának, a fényes padisahnak szerencsétlen öcscse, kit bátyjának haragja üldözött az egész világon át. Mint az árnyék, úgy járt a szegény basával ez a rettenetes harag, mindenütt elérte, mindenhonnan kizavarta, a mig rá nem talált erre a rejtett, hozzáférhetetlen, csudálatos helyre. Itt aztán elfogyott az árnyék, elszállt az örökös félelem a basa lelkéből. Paradicsommá varázsolta át a sziklaodút, palotát épített, családot alapított benne, boldog lett, vídám lett, most is él, ha meg nem halt!

De bizony meghalt! És hamvai talán ott nyugosznak a homokgúla alatt, a hol a három cziprus és az a turbános kő áll. A fiúk csak most méltatták először igazán figyelmükre ezt az emléket. Mondogatták is egymásnak:

- De vajjon ki temette el innen a legutolsó embert? - kérdezte mintegy magától Ákos.

- Még életében elmenekűlhetett azon a kazamátán, melyen mi tévedtünk ide! - felelte Pali.

De nem igen érdekelte őket többé a völgy, még a zergét is szabadon eresztette Pali, mondván:

Ugy érezték, hogy ütött szabadúlásuk órája. A Juon félig-meddig megértett beszéde egészen föllelkesítette őket, elvette minden nyugalmukat. Különösen Szíhalmi Pál volt izgatott, minduntalan hallgatódzott a sziklafalakon és egészen boldog volt, ha meghallotta az ágyúszót.

Ki, kire? azt nem tudták. A kecskepásztor beszédéből csak az volt bizonyos, hogy harczban áll az egész magyarság, az iskolák be vannak zárva, a nagyobb diákok és tanáraik fölcsaptak katonának. Anya nem félti gyermekét a veszedelemtől, hanem küldi a csatába: feleség férjétől, ara vőlegényétől könny nélkül búcsuzik, pedig azt sem tudja: látja-e még viszont?

Feltámadt a nemzet, kiütött a szabadságharcz. Nem tudták a fiúk, de megérezték mégis és nem birtak magukkal többé. Nem volt se álmuk, se étvágyuk, még egymással beszélgetni se tudtak.

Ott hallgatództak mindegyre a sziklafal mellett vagy ölükben nyugtatott kézzel hallgatagon bámúltak maguk elé. Hogy szabadúljanak innen, azon gondolkoztak mindaketten. De hiába, semmit se tudtak kitalálni. Egészen belekábúltak a tervelgetésbe és az összes házi gondokat a megszelídűlt Juonra bizták.

Palinak hetekig szavát sem lehetett venni, hanem egyszerre, hirtelen megjött a jó kedve.

Észrevette, hogy egy darabon elvonult a hó a sziklafalról és a mi nem is ritka eset, egy jó hosszú, mély tágas nyílást repesztett rajta. Napokig elnézegette, vizsgálgatta ezt a hasadékot, a míg egy gondolat megérett a fejében.

Elhatározta, hogy úgy cselekszik, mint a hogy a vasútépítésnél látta: puskaporral fölrobbantja a sziklát és az így megnyílt kapun át szabadúl meg társával együtt.

Négy álló napig tartott, míg Ákos és Juon segedelmével teletömte puskaporral a hasadékokat. Azok nem tudták: mi végre történik mindez és Pál nem is igen magyarázgatott nekik. Tervét titkolta barátja előtt is, hogy félelemmel ne töltse el. Elég izgalomban élt ő maga úgy is. Teljességgel nem volt bizonyos abban, hogy tervével czélt ér. És ha a sziklafal szétrobbantása sikerűl is, vajjon nem fizet-e életével társainak megszabadúlásaért? Nem sujtják-e agyon a szerte-robbanó kőszilánkok.

Minden erejéből azon igyekezett, hogy ez ne történhessék meg és több darabból mintegy húsz öl hosszúságú nádpálczát illesztett össze. A válságos pillanatban annak egyig végére tüzes üszköt szorít és hirtelen a hasadék puskaporához érteti. Alig érteti oda, menekűl az ellenkező irányba.

Szerdai napon, napkeltekor, kezében a húsz öles kanóczczal és egy égő fadarabbal a puskaporos sziklához surrant.

Még egy kissé sötétes volt itten, hanem keleten már biborpirban égtek a zuzmarás, hóvirágoktól roskadozó fák.

Szíhalmi Pál nem nézett többé hátra, csak előre. Nem tünődött többé tervén, hanem cselekedett.

...Iszonyatos zúgás harsogott végig a levegőn és elfojtott egy tompa sikoltást. A mikor a füstfelhő eloszlott, a kövek megálltak: a völgy nyitva, a sziklának csak a lába volt meg, a többi hitvány forgács...

A nagy tett végre volt hajtva, de elkövetője vérében feküdt, nem messze a sziklától.

Mikor a kis Viparína és az oláh Péntek lélekszakadva megérkeztek, már a megnyílt kapun át a robbanásra ide rohant honvédtüzéreket találták a vérző test körűl.

És a kik itt teremtek: a dicső szabadságharcz dicsőséges katonái, élükön az ezredes, a kiszabadult rab: Szíhalmi Gábor. (Ily gyorsan fordult a koczka!)

Az ezredes lehajolt a megsebesült gyermek fölé és amint megpillantotta annak arczát, örömében és ijedelmében szinte meginogott a lába. Beszéde pillanatokra elállott, a mint lerogyott gyermekéhez. Majd fölocsúdván, kezét tördelve jajongott:

Szíhalmi Pál kinyitotta végre szemét és az első pillanatban megismerte apját és olyan egyszerű dolognak tartotta, hogy itt van az. Felkapaszkodott hozzá, megölelte:

- Nincs semmi, csak egy-két szikladarab... egy kis parittyázás volt az egész...

- Él, él! - kiabálta a bámészkodó katonák fülébe, egyenként külön-külön.

Bizony az apja volt, az egyházfi, mert az volt itt a dobos, az egész ezred dobosa.

A tisztek között is akadtak ismerősre: a latin tanárukra, a ki szintén nagyon megörült nekik és menten elmondta az ezredes úrnak, hogy a fia és annak a barátja derék fiúk, ámbátor kicsapott diákok.

- Két héttel elutazásuk után - szólt egykori tanáruk - Potyoró bátya kivallotta, hogy ő volt a madár elvivője és ti ártatlanok vagytok. Az igazgató írt is utánatok, de nem találtak meg benneteket sehol... Hol is ődöngöttetek?

Szíhalmi Gábor ezredes magához szorítván gyermekének a fejét, mosolygott és válaszolt helyette:

- Hát a szabolcsi kis királynál... Az ám, minduntalan ír rám az öreg, hol van az én fiam, előteremtsem, mert a kis Ildikó nem tudja elfeledni, egyre emlegeti... Ha majd megnőnek, jók lesznek: egy párt akar belőlük csinálni. Helyes lesz ez, fiam.

Pali egy kissé elpirúlt, szégyenkezett egy kissé, de csakhamar lelkesedve szólt:

- Előbb azonban harczolni akarok a hazáért apámékkal, fölvesznek-e maguk közé?

- Hát engem? - szólalt meg egyszerre a dobos mögűl egy siralmas hang, az Ákosé.

- Te csöppség! - kiáltott rá az apja - hisz a földből se látszol ki, várj, amíg megnősz!

Barátja kedveért fölvették őt is, legalább ágyútisztogatónak. Piros kalpagot kaptak mindjárt mindaketten.

Pihentek aztán egyet s úgy mentek együtt vígan a csatába, a magyar szabadság oltalmára. Apa a fiával, tanár a tanítványával.