PÉCZELY JÓZSEF: ROZIKA VISSZAJÖTT

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2017
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5557-42-2 (online)
MEK-16528

A katonák, mint a kiáradt patak, úgy özönlöttek hazafelé a frontokról. Gyalogosan, kocsikra kapva, lóháton, vagónok tetején, lépcsőkön gubbaszkodva, ütközőkre akaszkodva. Éhesen, piszkosan, nagy hanggal kiabálva, ordítozva, lövöldözve törtettek, egymást ráncigálva, letaposva. Mindenik meg akarta előzni a másikat. Nem volt már parancsoló: tiszt, altiszt, fölöttes. Csak nagy száj, nagy hang s ököl. Az erő dirigált. A csillagok lekerültek a mundérokról. A stráfok is. Na, nem önként. Letépték, leszaggatták azok, akiknek nem volt, ezzel a jelszóval:

Otthon is csak így! Sőt! Otthon kezdték ezt a divatot a lógósok. Bevitézkedtek a vendéglőkbe, kávéházakba, kórházakba, üdülőkbe:

De az utcákon, sétatereken is elébe álltak a tiszteknek, aztán se jó nap, se aggy' Isten, csak neki egyenesen a rangjelzésnek késsel, bicskával... Sok tiszt azonban maga végezte el ezt a ceremóniát, nem engedte nyaka közelébe férkőzni a gyűlölettől keselyükarmokká görbült ujjakat.

Szépen hangzik mind a két szó. Fülbemászó a zenéje. Mámoros álmokba ringató. Meg is bódította az embereket úgy, hogy senkise nézte, senkise mérlegelte: mi is van tulajdonképpen mögöttük? A nagy tömeg csak azt vigyázta, hogy az egyenlőségért, az egyformaságért hol kell faragni, nyesni, rombolni, elvenni, üzleteket, raktárakat kirámolni, a házakat, birtokokat fölosztani, földarabolni s adni belőle boldognak, boldogtalannak. Elsősorban "nekem". A ház javát, földből a jótermőt, a televényt. Ha tanya van rajta, az nem baj. Ha igás jószágok, ökrök, tehenek, az se. Tudtul adták mindenkinek, akiket illet, hogy címekre nincs semmi szükség. A rangosak pusztuljanak. Eleget henyéltek. Vagy ha élni akarnak, hát ki kondás, ki béres, ki kubikos, napszámos. Próbálják meg ők is!

Hiszen ha ennyiből állt volna, akkor csak az történik, ami a véletlenül meggabalyodott részeg emberrel, aki alszik egyet s mámorából kijózanodva letagadja még maga előtt is a "tegnapot". Mert legtöbben csak megkótyagosodtak a szépen hangzó szavaktól, megmámorosodott a lelkük, vérük bizseregve lüktetett s fejük köré sűrű ködök húzódtak. Nem láttak tisztán. De sajnos, voltak olyanok is, még pedig szép számmal, akik sohase voltak józanabbak. Ezek voltak a hajrásak, a zsarátnok-fúvók:

- Itt a szüret! Lehet operálni! A beteget is, az egészségeset is! Ami az enyém, az az enyém! Ami a tied, az is az enyém! Föl a szent háborúra! Gyüjteni! Honnan? Ahol van! Üzletek, bankok, gazdag emberek... Gyerünk!

Összeálltak bandákba. Mundért öltöttek. Egyik-másiknak le se kellett vetni, már rajta volt. Fegyvert a vállra, kézigránátokat az övekbe! Mit számít ilyenkor az emberélet. Kaján mosolyok vibráltak a borostás ábrázatokon, csillogtak az éhes szemek, kiduzzadtak a sóvár ajkak...

Napok óta csípős északi szél nyargalászott az utcákon föl s alá. A könnyű hópihéket vitte, söpörte maga előtt s szitálva szórta mindenfelé. A fák kopasz koronáit tépte, szaggatta s oda-odacsapkodta a házak falához, tetejéhez, miközben nyögött, nyöszörgött, szűkölt, mint a megvert kuvasz. Időnként egy-egy pillanatra meglapult, elült, de csak azért, hogy új erőt gyüjtve annál nagyobb hévvel hancurozhasson a föld hátán...

Az ősz, öreg úr két karját összefonva állt az ablaknál s mereven nézett ki a hólepte pusztaságba. Az országút két oldalán sorakozó kopasz nyárfasorra szegezte a tekintetét, melynek végében ott lapultak a falu kis házai. Csak a sudár torony ágaskodott ki közülük olyanformán, mint egy nagy fölkiáltójel.

Apró kis házak, apró kis emberek... akik most kizökkentek a rendes kerékvágásból. Kiabálnak, fenekednek. Elvesztették az eszüket... Azt hitte, abban bizakodott, hogy idáig nem érnek el a forradalom hullámai. Vagy ha eljutnak is, hát ezeknek az egyszerű embereknek a romlatlan lelkén megtörik. De nem. A boltokat kirámolták, a jegyzőt félhóltra verték, s kitudja, hogy még mire vetemednek? Ez a falu... De a cselédei se különbek. Azokat is megmételyezték. Már az első nap hallotta tőlük:

A henyéknek... Kik a henyék?... Csak azok, akiknek "van". Akkor bizonyosan ő is henye s neki is pusztulnia kell. Azt hitte, hogy csak a fővárosban van így, csak ott vadultak meg az emberek. De itt is. Ezek a csendes, jámbor falusi emberek is. Ezek, akik közül sohase bántott senkit, akik előtt mindig nyitva állt az ajtaja, akiknek megélhetést adott: feles, harmados földet... a betegeit gyógyíttatta, az elesettjeit segítette pénzzel, ruhával... S most ezek megfojtanák egy kanál vízben... Pedig ezek sohasem voltak rablók, zsiványok, gyilkosok. Dolgoztak egy életen át becsülettel, mint az apjuk, nagyapjuk, minden ősük. Talán az egész falu nem is vetköződött ki ezeréves énjéből, csak néhány bujtogató, akik fűtik, tüzelik az összességet. Bolondítják. A nagyváros más. Ott sok a züllött ember. Azok igen. De ezek itt?...

Ez az inas is a faluból való. Innen vette maga mellé még gyerekkorában. Ez meg tudná mondani a valót: csakugyan pusztítani, rombolni akarnak ezek is? Elvenni a vagyont, meg az életet? Igaz volna, hogy annyira megszédültek?... Meg tudná mondani. De ha kérdezné, megmondaná-e az igazat? Nem. Nem mondaná meg. Mert ez se az ma már, aki volt. Látszik a szeméből. Az egész emberből. Még az a csoda, hogy itt maradt mellette. Nem követte a többit. Vajjon miért maradt itt? Ha megkérdezné, mit mondana?

Elfordult az ablaktól s mintha csak ekkor vette volna észre az ajtóban mereven álló inast, ráncba rántott homlok-bőrrel kérdezte:

Az öreg úr végig simította homlokát a tenyerével, aztán az inast elintette:

A báró várt egy kis ideig. Figyelt. Majd odalépett az ajtóhoz s a kulcsot ráfordította.

Hogy a báró egyedül maradt, megállt a szoba közepén s lehajtott fejjel nézte a szőnyeget. A szőnyeg tarka-barka cirádáit. De úgy nézte, olyan tüzetesen, mintha sohase látta volna. Vagy mintha mustrálná: mi kivető benne? Végre föltekintett s körüljártatta szemeit a szoba falán, az ablakokon, ajtókon, a falakra aggatott képeken... aztán egy önfeledt, nehéz sóhaj szakadt föl a lelke mélyéből.

Mi történt a fiával, Henrikkel?... Hol marad ilyen sokáig? Baja esett volna az úton? Vagy még Pesten?... Azt igérte, hogy délre visszajön. S már itt az este.

Az is lehet ugyan, hogy az autója útközben defektet kapott. Kipukkadt a gumija. Vagy a benzincső dugult el. Azzal babrál... De ilyen sokáig?...

Leült az íróasztalához azzal a föltett szándékkal, hogy megvárja. Ha kell, hajnalig is fönnmarad. Ebben a bizonytalanságban úgyse tudna aludni.

Fejét belehajtotta a két tenyerébe s azt kezdte latolgatni, hogy vajjon nem lett volna-e jobb, ha Pesten maradnak? Ott a nagy sokadalomban könnyebben elkeveredhettek volna az emberek között. Nappal az utcákon, a tömegben, éjszaka meg valamelyik kisebb szállodában. Egy hét, kettő, három... Mert ez a fölfordulás úgysem tarthat sokáig.

A kastély nehéz vaskapuja előtt egy nagy teherautó áll. Rajta öt-hat ember...

Még kételkedett, pedig jól látta, hogy azok. A repülő vörösök. Rablók, kik katonaruhába bujva sorra látogatják a kastélyokat. Azok ezek, akik elől elmenekült a fővárosból...

Nyolcan verődtek össze egy bandába. Közös keresetre. A bandagazda, azaz a vezér, aki a legényeket összeválogatta, egy összenőtt szemöldökű, himlőhelyes ábrázatú fegyenc volt. Akkor már katonaruhát, puskát, revolvert majdnem jószóért lehetett szerezni. Vagy csak annyit mondott a fegyenc: "Add ide!" S elvette. Vitte. Egy alkalmas teherautó se okozott nagy gondot. A nagy vásárcsarnok előtt néha nyolc-tíz is állt. Egyik-másik üresen.

Amikor a banda összeszedelőzködött, egy üres kocsiról leszólították a sofőrt:

- Majd visszahozzuk egyszer! - kiáltották oda a kövezetről föltápászkodó legénynek.

Tervüket előre megbeszélték. Vidéki uriházak, kastélyok. Ahol érdemes rekvirálni "a katonaság részére". Pénzt, ékszereket. Ott, ahol akadékoskodnak, ellenállanak... ólmot a burzsuj gyomrába!

Ilyenforma alakulat az időben szép számmal volt. Egyrészük a fővárosban operált, másrészük meg a vidéken. De talán egyikben sem voltak olyan szemenszedett, válogatott legények, mint a himlőhelyes bandájában. Ezek minden hájjal meg voltak kenve. Sokat látott, sokat tapasztalt emberek. Ismerték kívül-belől az ország összes valamirevaló börtöneit, fegyházait s így tájékozódva voltak a körülményekről. Tudták, hogy hol, mit lehet találni.

Az árokháti Hex-kastélyt előre tervbe vették. Oda kinéznek. Ha üresen találják, ugyis jó. Még jobb, ha az öreg báró ott rostokol. Azidő alatt, amíg teljesen fölszerelték magukat, kitapogatták, hogy a báró az árokháti kastélyába huzódott a fővárosból. Oda menekült. Bizonyosan magával vitte a pénzét, ékszereit, minden féltenivalóját, s így nem fáradoznak hiába.

Elkészültek rá, hogy nem fogadják őket valami nagy örömmel, de azt nem hitték, hogy hiába csengetnek, zörgetnek, kiabálnak.

Mint akiknek legjobb szándékuk van, leugrálva a kocsiról, nyomkodták a csengőt. A hatást várták...

A cselédek megugrottak volna valamennyien? Vagy parancsba kapták volna, hogy a kaput nem szabad kinyitni senkinek! Csak egy esetben, ha arra parancsot kapnak.

Az időt pedig nem tölthetik itt tétlenül óraszámra. Valamit tenni kell! De mit?...

- Húzódjatok csak kissé hátrább!... A kocsit is! - rendelkezett a himlőhelyes vezér, miközben az övéből kirántott egy kézigránátot.

Egy pillanatnyi nagy csend, aztán hatalmas dörrenés rázta meg az egész kastélyt...

- Kézigránát... - szaladt át a báró fején. - Ezek a bitangok jól föl vannak szerelve! Ezektől nem várhat...

Be se fejezhette a gondolatát. Megszakította egy másik, majd nyomban utána egy harmadik dörrenés.

Edit a kis tapétaajtón át beszaladt az apjához s rémüldözve, tágranyílt szemmel kérdezte:

- Fegyencek... - szűrte ki a szót fogai közül az öreg báró, miközben kihúzta íróasztala fiókját s elővette a revolverét. - Ne félj! Nem lesz semmi baj! Egy-két golyót közibök eresztek s azzal ahányan vannak, annyifelé szaladnak. Ismerem őket. Gyáva fickók. Afféle söpredék!

Az öreg báró, mintha csak most eszmélt volna arra, hogy a lánya mellette van, rászólt:

Az öreg báró csak ekkor látta, hogy Edit kezében is egy kis ismétlő-pisztoly van.

- Az én vérem! - futott át a fején. De mindjárt az is ott nyomakodott a nyomába, hogyha Henrik itt volna... ha nem küldi be Pestre, vagy ha visszaérkezett volna... akkor most hárman fogadhatnák ezeket a bitangokat, akik nem lehetnek többen, mint hatan, nyolcan. Látta őket az ablakból. Legfölebb tízen. Igaz, hogy ezek olyanok, mint a vadállatok, akik előtt semmise szent. Mindenre képesek. Fosztogatnak, rabolnak, ölnek, gyilkolnak... De az is lehet, hogy a falubeliek meghallották a gránátrobbanásokat s aztán... Nem! Azokra most nem számíthat. Bizonyították. Már az első nap, hogy ideértek. Ellenségek. Minden tettükből, minden szavukból gyűlölet sugárzott:

Eddig ugyan nem mondták neki szemtől-szembe, csak a háta mögött. De úgy, hogy jól hallhatta. Aztán azt is láthatta, aminthogy látta is, hogy a kastélyát, földjét deputálták. Hogyan oszthatnák föl igazságosan. Azaz úgy, hogy "nekik" jusson a jobbik, a nagyobbik rész. Földből a televény, a hátasa... Az ispánt, kasznárt már másnap elugrasztották. A kocsisokat, béreseket is. Lehet ugyan, hogy ezeket nem is kellett kergetni. Mentek maguktól. Félelemből, vagy haszonlesésből... Még szerencse, hogy az inasát magával hozta Pestről, mert akkor az se volna, aki takarítana utánuk. Bár ez az inas is egyre idegenebb lesz hozzájuk. Mintha ő is menni készülne. De hol is marad most? Hisz nem süket, hallhatja, hogy mi történik...

Alig egy pillanat s már recsegni, ropogni kezdett a szárnyas ajtó. Majd hirtelen fölpattant.

Öt-hat marcona ábrázatú, vadtekintetű ember nyomakodott a szobába. Elől a vezetőjük, a himlőhelyes, aki egyenesen rákiáltott a báróra:

A báró hírből jól ismerte ezeket az embereket. Vadállatok. Söpredék népség. De abban mégis reménykedett, hogyha odaad nekik mindent, amit kívánnak, akkor tettlegesen nem bántják. Se őt, se a leányát, Editet. Hát vigyék a pénzét, ha az kell nekik s az ékszereket is, csak ne alázzák meg emberi méltóságában. De amint szemtől szembe állt velük, rögtön látta, hogy nem számíthat semmi kíméletre. Ezek nemcsak rabolni jöttek, hanem ölni is. Nemcsak pénz kell nekik, hanem vér is. Megfeledkezett arról, hogy nemcsak maga van veszedelemben, hanem ott van a kislánya is. Elöntötte az indulat.

Körülnézett a szobában s hüvelykével rábökött a nagy Wertheim-szekrényre:

Az íróasztalhoz lépett. Végigszalajtotta szemeit a zöld posztón. Egyik felső fiókját kirántotta. Belenézett. Papírok voltak benne. Levelek, nyomtatványok. Kiszórta. Majd sorba kutatta a többieket. Mind. Végül megtalálta, amit keresett.

- Itt vannak a kulcsok! - lökte emberei közé a karikára fűzött kulcscsomót.

Csak ekkor nézett figyelő szemmel Editre, ki ájultan feküdt édesapja mellett a szőnyegen.

- Meg ez a lány! - mondta. - Ezért még sok pénzt kaphatunk a fiatal bárótól... Vagy jó lesz túsznak.

- Téged nem bántunk! - röhögött. - Majd fizetnek érted ész nélkül - gondolta magában. - Az igazi nagy vagyon nincs a Wertheim-szekrényben úgy sem. Azt majd megkapja a lányért és azon a pénzen nem kell osztozni a többivel.

A banda hamarosan végzett. A nagy Wertheim-szekrényt kinyitották. Ott voltak az ékszerek: nyakláncok, gyűrűk, karperecek, brossok, függők. Egymásután rakták, tömték a zsebükbe. Közben egymásra vigyorogtak. Csiptettek a szemükkel. Azzal tudatták örömüket a kiadós zsákmány fölött. Pénzt is találtak fölösen. Aranyakat, ezüstöket. De egy jó csomó bankót is.

Amikor a Wertheim-szekrénnyel végeztek, átkutatták a halott ruháit. Óráját, pénztárcáját magukhoz vették. Ujjáról lehúzták a gyűrűit. Majd az íróasztalt forgatták ki egészen. Szétszórták a papirosokat, nyomtatványokat, füzeteket. Egyik fiókban szivarok, cigaretták voltak. Azokat magukhoz vették...

- A pincét is át kell nézni! - indítványozta közülük egy vöröshajú rámoló.

Az ám! A pince! Mintha csak villanyáram érte volna őket, úgy kiegyenesedtek. Az ilyen nagyúri pincében finom italok vannak! Azokat vétek volna érintetlenül hagyni. Egyik-másik már előre csettintett a nyelvével. Csakhogy itt hiba történt. A vezér, amint a pinceszó a füléhez ért, jobbkeze öklét fölvágta a levegőbe s tiltakozva kiáltotta:

- Már így is sok időt töltöttünk! A faluban bizonyosan hallották a dörrenéseket s a parasztok idetódulhatnak százával!...

A banda ellenkezni akart. Ott égett a szemükben, a tekintetükben: Mit ugrál ez a himlőhelyes? "Nem engedem!" Jó is volna! Hisz egyenlők vagyunk! Nincs személyválogatás! Nem is úgy egyeztünk!... De lassan a fülükbe mászott a vezér legutóbbi nyomatékos szava: Ha a faluból idetódulnak az emberek százával s itt találják őket?... Nem lehetetlen. A pap, meg a tanító fölbiztatja az embereket, aztán ki ásóval, kapával, ki meg fejszével, kaszával... Könnyen megtörténhetik, mert lehet, hogy még ezek nem vették be az "új igéket". Hallani hallhattak róla, de még nem emésztették meg. A falusi paraszt esze lassan vált.

Hát elhallgattak. Továbbat nem erősködtek. Nem, már azért se, mert a vezér megbiztatta őket:

A nagy teherautó nyolcvanas tempóval szelte az országutat. A motor szünet nélkül búgott, a hó sziporkázott a csípős levegőben. A nagy rohanásban hol jobbra, hol meg balra farolt a nagy alkotmány. Ilyenkor egyik-egyik ember fölszisszent:

Jó másfélórai iramodás után a remetei csárdánál megálljt vezényelt a parancsnok.

Az embereket nem kellett biztatni. Leugráltak a kocsiról s a csárdást fölverték:

- Hallja-e, kisasszony?!... Ébredjen már! - szólítgatta. - Nyissa ki a szemét!

Hogy a lány csak lógatta a fejét, a kezét, lábát, odaszólt a csárdásnak:

Amikor a csárdásné kócosan, borzasan, félig-öltözötten kilépett a szobából, a himlőhelyes ráparancsolt:

- Vidd be ezt a lányt a szobádba. Adj rá valami melegebb ruhát s verj bele életet!... Neked könnyű, mert úgyis tudom, hogy boszorkány vagy!

Ez félig-meddig hízelgés volt. Az asszony is annak vette. Szájaszéle félrecsusszant. Vigyorgott.

- Félóra mulva táncolva jövünk vissza! - biztatta a bandát a küszöbről.

A csárdás élve a gyanupörrel, csakugyan a legjobbik borát hozta föl a pincéből. Ismerte embereit. Nem krajcároskodók. Ha egy kissé vastagabban fog is a krétája, amikor a kontót fölszámolja, nem akadékoskodnak. Egy-két literrel több vagy kevesebb, náluk nem számít. A bort literes üvegekbe szűrte s úgy állította egyenként az emberek elé. Poharakat nem is vett elő Azokat úgyis lesöpörték volna az asztalról már elöljáróba.

A csárdásné hamarosan életre dörzsölte a lányt. Tudta a módját. Kuruzslásért már több ízben tették a bírák kőfal mögé.

Edit forgatta a fejét jobbra, balra... Remetei csárdában? Hogy került ide? Nem értette. Csárda... Földes kis paraszt szoba, fehérre meszelt falak, kopott asztal, öreg, rozoga sublót... nehéz, avas szag... s ez a borzashajú vénasszony...

- Jó helyen vagy... Mindjárt nem lesz semmi bajod! Mari néni tud mindenre orvosságot!... Az én vagyok. Máskülönben a csárdásné!... Majd megismersz!

Néhány ruhadarabot: szoknyát, kendőt, réklit, pruszlikot vett elő a sublótból. Mind régesrégi jószágokat. Még lánykorából féltett kincseit, azzal a biztos tudattal, hogy most az egyszer van arra alkalma, hogy jó áron adhat túl rajtuk. Mert az a ragyás nem fog alkudozni... Te jó Isten, mennyit kérjen értük?...

- Galambom... Te nagyon nyáriasan vagy öltözve. Most pedig tél van. Még pedig csípős tél! Harapós foga van az időnek. Csodálom, hogy meg nem fagytál... Ezeket húzd magadra. Sohse átald. Nem urasak, az igaz, de meleget tartanak... S most az ilyen parasztos gúnya ajánlatosabb is!

Közben elmondta, hogy kik azok, akik idehozták s akik most itt mulatnak az ivóban:

- A törvény ugyan más néven nevezi őket, de az a törvény dolga. Igaz?... Mindenki úgy él, ahogy lehet. Ahogy ki tudja módolni. Elvégre csak onnan vesznek, ahol van.

Edit tágranyílt szemmel hallgatta az asszonyt, miközben egyre jobban vacogott. Előbb a csárdásné szavaitól, azután az ivószobából behallatszó hangoktól.

- Miért kellett ezt a lányt is magunkkal cipelni? - kérdezte egy durva hang. - Miért nem végeztünk vele is rövid úton?

- Fogd be a szád - mordult rá a másik még nagyobb hangon. - Hölgyeket csak nem bántunk!

- Nem cigánybanda ez, ahol a prímás duplán kap!... És nincs is prímás. Egyformák vagyunk!

- Hát mondtam én egy szóval is, hogy magamnak akarom a lány árát? - csendesítette békétlenkedő társait a legnagyobb hangú bandita, akit - úgy látszik - sarokbaszorítottak a többiek. - Bár megérdemelnétek, hogy semmit se kapjatok. Egyikőtöknek se jutott eszébe, hogy mekkora pénzt ér a bárókisasszony... De én tisztességes fiú vagyok és elismerem: a zsákmány közös.

- Ha nekik nem ér semmit a kisasszony élete, akkor nekünk se ér és majd végzünk vele is - volt a válasz.

Edit nem hallott mindent pontosan, de azért eleget ahhoz, hogy megdermedjen. Előbb homályos, majd tisztább képek kezdtek vibrálni a fejében...

Nagy dörrenés a kastély előtt... Aztán újból egy... és megint egy... Az ágyból kiugrott... Magára kapott egy pongyolát... Kis revolverét kivette a párnája alól s beszaladt az apja szobájába... Csúnyaképű rablók befeszítették az ajtót... Az apját lelőtték... Ezek voltak... Őt meg ide hurcolták...

Végig simított érdes tenyerével Edit haján. Azután összefogta magán a ruháját.

- Hanem itt hideg van... De egy forró tea... Mindjárt hozok egy kis tűzrevalót...

Edit egész testében borzongva ott kuporgott a fakanapé sarkában. Fázott. Pedig rajta volt már a kocsmárosné leánykori meleg ruhája is.

Reszketett. De nem a hideg rázta, hanem a félelem. Őt is el akarják pusztítani? Megölik? Miért? Hisz ő nem vétett nekik... Ó, ha megszökhetne... Ha valahogy...

Ekkor nyilalott a fejébe: itt az alkalom! Most senki se vigyáz rá, senkise őrzi. Az ajtó nyitva... Úgyde az udvarra nem léphet. Ott rögtön észrevennék!... Hátha az asszonynak szólna. Hisz asszony. Mondaná, hogy merre szaladjon. Irányítaná: Erre! Erre!... De nem. Ez az asszony nem segítené. Nem olyan. Aztán a rablók agyon is vernék. De az se lehetetlen, hogy cinkosuk. Az lesz, az. Cinkosuk. Úgy beszélt, úgy mutatta. Pedig most itt volna az alkalom... Amíg kint van s összeszedi a gallyakat...

Olyan házmögötti kertfélét látott. Két-három gyümölcsfa, szőlőkarók... Hátrább alacsony sövénykerítés...

A kert alacsony sövény-kerítését átlépve, futott a hóval borított szántásokon, tarlókon keresztül, ahogy csak bírt. A rémület megsokszorozta az erejét...

A hepehupás talajon csetlett-botlott, elvágódott. Egy pillanatra úgy érezte, hogy nincs tovább. Itt marad. De akkor?... Talán máris észrevették a szökését s nyargalnak utána... Nem, nem! Ha mindjárt meg kell halni, akkor sem! Inkább így pusztuljon el kifulladva, megfagyva. Amíg egy szikra erő van benne, addig csak el, messze... Minél messzebb!

Vissza akart nézni, de nem mert. Félt, hogyha megtalálja őket látni, elveszti riadtában minden erejét. Hát csak előre!

A szó beleszakadt a szájába. Lába gyökeret vert a padmajba, a szeme fönnakadt.

Hol van a lány? Elbújt? Bizonyosan elbújt. Ezzel biztatta magát. De hova? A kuckóba? Vagy az ágy alá?... Meg akarja ijeszteni.

Már csak abban reménykedett, hogy kiment, vagy kivitték az ivóba, amikor észrevette, hogy nyitva az ablak s azon át befütyül a szél.

Mit fog szólni a himlőhelyes, aki annyira lelkére kötötte a lányt?... Agyonlövi. Ráfogja a revolverét s durr, durr! Na, őrá nem durrogtat! Még nem lehet messze... Legföllebb ha öt-hatpercnyi előnye van... De az semmi, mert beteg. Könnyen utoléri. Csak addig ne keressék, amíg elfogja.

Ennek az igyekezetnek meg az volt a csapóvége, hogy még a napvilág feljötte előtt biztonságba akarták helyezni a zsákmányt. Meg magukat is.

Fölcihelődtek. Megitták a Szent János-áldását, aztán kibaktattak az autóhoz.

A csárdás benyitott a szobába s a szeme elmeredt, a szája meg tátva maradt.

Viszologni kezdett a háta. De még reménykedett. Hátha csak megbújtak. A Zsófi néha szokott komédiázni. Talán most is. Rád akar ijeszteni.

De csak úgy csendesen szólt. Nem szerette volna, hogy a himlőhelyes idő előtt gyanút fogjon. Hátha mégis...

Nem adta volna egy vak lóért, ha valamelyik sarokból, ágy alól, vagy bárhonnan, ha mindjárt egy egérlyukból is, kuncogást hall, valami kis nyeszmetelést... De semmi. Éppenséggel semmi. Még csak halvány neszezés se.

De hátha mégis az ágy alá bújtak s ott elnyomta őket az álom? Történhetett már ilyen eset a nagyvilágban. Nem hitt ugyan benne, hogy éppen a Zsófi?... De csak az a biztos, amit az ember a két szemével lát. Amiről megbizonyosodik. Ezért hát négykézlábra ereszkedett...

A mécses gyenge világa mellett csak homályosan látott, de annyit mégis kivett az első szemvetésre, hogy ott nincs senki. Se a lány, se az asszony. E keserű tapasztalat után egyszerre ő is nagy hajlandóságot érzett arra, hogy kereket oldjon.

De merre? Hova?... Hisz megnyomnák az első pillanatban. S ez esetben még ártana is vele magának. Azt hihetnék, hogy ő is segített a lányt megszöktetni.

Egy-két pillanatig még tilódott: Mit tegyen? Mert csakugyan nehéz volt az eset. Szaladjon? Ne szaladjon? Majd vállat vont. Voltaképpen ő nem oka semminek. Nem őreá volt bízva a portéka. Az asszony felelős. Számoljanak vele. A Zsófi majd megfelel magáért, ha tud. Rá, ebből az esetből nem tartozik semmi.

Vissza is fordult, nagy lelkinyugalmat erőltetve magára s kilépett az ivóba vállrángatva, nyaknyujtogatva...

- Na, mi az? - kérdezte a himlőhelyes, amikor látta, hogy a csárdás egyedül botorkál ki a szobából, s nem jön utána se a lány, se az asszony.

Megbillegtette jobb kezén mind az öt ujját... de még a fejét is rárázintotta:

Végre nagy nehezen megértették, hogy a lányt megszöktette az asszony. Legalább is így gondolták. A csárdásné megsajnálta a lányt... Az is lehet ugyan, hogy a lány nagy pénzt igért neki. Annyit, amennyivel örökre boldoggá teszi. Kap ezer pengőt... Ötöt... Tízezret... Nem is pénz egy fiatal életért.

Átkutatták a szobát, kamarát, pincét. Fölmentek a padlásra s ott is tűvé tettek mindent. Majd az udvart, fásszint, istállót, ólat vették sorra...

Végre az egyik szemfüles bandita a kertre szolgáló ablak alatt fölfedezte a cipőnyomokat a hóban... Pedig azok nagyrészét már majdnem egészen behordta, befedte a szél. De azért a hó fátyolos világa mellett nagy vigyázattal még el lehetett utána igazodni... egy darabig. Addig, ahol a szélnek sem állt útjába semmi. Se házfal, se kerítés...

Ugyde a nyomok a kerítésen túl már alig-alig látszottak. De az irányt mégis mutatták. Csak akkor torpantak meg, amikor az irány kétfelé ágazott...

- Kettő haladjon jobbra, a nagyobb nyom után! - rendelkezett a vezér. - Arra mehetett az asszony... A többi utánam!

Kövi Kovács András hazafelé tartott a járás székhelyéről. Két fiatal almásderes trappolt a szánkó előtt, mely nesztelenül siklott a puha hóban...

András napok óta szándékolt beruccanni a városba, de az édesanyja riogatta:

- Ne menj!... Még valami bajod lehet!... Nizd, most olyan világ van, hogy legjobb idehaza.

- Éppen azt akarom megtudni, hogy csakugyan olyan bolond világ van-e?... Itt a faluban sok minden tücsköt-bogarat összebeszélnek az emberek. Vagy igaz, vagy se! Én a harmadát, negyedét se hiszem. Nem is lehet más, csak szóvirág!... Hiszen ha ujság volna!... De azok is egyszerre elhallgattak. Hát akkor honnan, miből tudja meg az ember az igazat?

- Ne menj! Ne!... Én félek... Aztán itt van a kislányod! Marika!... Mi lesz velünk?

András megadta magát. Meg, mert maga is úgy találta, hogy az édesanyja félhet. Nem alaptalanul. Egyszer-egyszer a faluban olyan emberek járják sorra a házakat, akiknek még a szemük sem áll jól. Gabonát, jószágokat, ruhaféléket szednek össze... ingyen. Papirost ugyan adnak róla, de senkise hiszi, hogy abból pénz lesz valaha. Bizalmiak. Így nevezik őket. Népvezetők, akik nagy hanggal, teleszájjal beszélnek:

- Uj világ kezdődik!... - így okosítják a falut. - A gyárakat átveszik a munkások, a földeket a napszámosok. Azoké lesz ennekutána a föld is, az ipar is, akik benne verejtékeznek. Ez az igazság! A kis emberekre süt ezután a nap! Azaz mindenkire egyformán! Mert egyenlőség lesz a szó szoros értelmében. Mindenben egyenlőség! Lakóházakban, lakásban, földben, iparban. Első sorban az emberekben! Egyik is az, ami a másik. Nem lesz személyválogatás. A ruha is egy. Alsóban, felsőben. Egy matéria. Még a napi ételben is. Mindenkinek egyugyanaz. Pergelt vagy sült hús, lebbencs, krumpli vagy kaszásleves... Nagy kondérokban főznek az asszonyok a piactéren. Tizen, ötvenen, százan. Attól függ, hogy hol, mennyien laknak. Falukban, városokban. Reggel, délben, este sort állnak az emberek csajkákkal. Az asszonyok merítik a nagy kanalat... "Ez a tied!" Azzal tovább! Legfőbb ugyan az, hogy minden embernek csak négy órát szabad dolgozni naponta. Egy perccel se többet! Azontúl pihenés... Az asszonyoknak is csak úgy! Négy óra! Ki van számítva, hogy ez éppen elegendő a rendesen beosztott élet fönntartására. Mert gyüjteni nem szabad! Az veszélyeztetné az egyenlőséget. De amúgyse gyüjthetne senki, mert a pénzt megsemmisítik. Nem lesz rá semmi szükség. Munkája után mindenkinek jegyet adnak. Arra megkap mindent, amire éppen szüksége van, a központtól.

S Andrásnak nem volt maradása a faluban. Jött-ment; forgolódott. Ki a házba, be a szobába... végig az utcán, vissza. Könyvet vett elő, olvasott, azaz akart, de nem tudott. Addig-addig, hogy azt mondta az édesanyjának:

- Mégis bemegyek... Pár óra alatt megtudok mindent s még éjfél előtt itthon vagyok.

Most már Erzsók asszony nem ellenkezett. Látta, hogy ezen is át kell esni. Andrásnak nincs egy nyugodt perce s nem is lesz addig, amíg szét nem néz a városban, amíg a sok szófia beszédből meg nem tudja, hogy abban mi és mennyi a pelyva s mennyi a mag?

Hallotta, de a két szemével is láthatta, hogy milyen fonákjára fordult minden. Közigazgatásban, iparban, kereskedelemben, földben...

Kedveszegetten bandukolt az utcákon föl s alá. Vigyázta az embereket. Mit beszélnek? Meg azt is, hogy kinek, mi van az arcára írva? Aztán várta, hogy megállítja valamelyik dologkerülő s követeli tőle a pénzét, meg a ruháját: - Add ide!

Az ilyen esetek napirenden voltak: - Add ide a pénzed... órád... a kabátod! - S tanácsos volt ennek a fölszólításnak engedelmeskedni.

Bence Gábor volt. A Szelistyei grófok ispánja, akivel együtt taposták úgy tizenöt-tizenhat esztendőkkel ennekelőtte a szarvasi öreg gimnázium küszöbét.

Aztán Gábor indítványára bementek a Városi szálloda éttermébe... Leültek egy félreeső asztal mellé, ahol nyugodtabban beszélgethettek.

- Ösmerem a fajtámat. Ha beveszi is a maszlagot, nem nyeli le, hanem megforgatja a szájában, aztán ha se íze, se bűze, hát kiköpi.

- Nálunk jóformán mi se történt... s ezután se fog történni semmi komédia. Igaz, hogy ezt jórészben Vas Péternek, a bíránknak köszönhetjük. Nyakas magyar ember. Igazi magyar! Amint csáléra kezdett fordulni az emberek esze, a hazatérő katonáktól elszedte a fegyvert. Kiállt a falu végére az esküdt emberekkel s amint szállingóztak a hadfiak, magához intette őket:

- Oszt nem sül ki a szemed? Mi?... Hogy állsz így az apád, anyád... a fiad, feleséged elé?... Szégyelheted magad!... Hoci azt a puskát!

- Te akarsz velem szembeszállni? Velem, a bíráddal?... Hát ki segítette a feleséged... lányod... apád, anyád, amíg odavoltál? Ez a köszönet?

Igaz, már az első nap nyolc-tíz fegyveres nemzetőr állt mögötte. Később több is... Mindössze egyszer törték át a gátat. De az se volt nagy eset.

Csakhogy a bíró úr kinn volt a falu alatt. Mire odáig ért a hír s besietett, már üres volt a bolt.

De másnap, harmadnap este szégyenkezve vitték vissza az elhordott portékákat az emberek, asszonyok... pedig a bíró úr csak a magyar becsületet emlegette előttük, azt is szép szóval: A magyar ember így... a magyar ember úgy... A boltnak alig veszett kárba valamije...

- Hát, ha szorosan vesszük, nálunk se esett nagyobb hiba - ejtegette meg fejét az András. - Jobbadán csak szájaskodtak az emberek: Így lesz, úgy lesz! Urak őrzik majd a kondát! Bárók, grófok... ésatöbbi. Meghogy mindent fölosztanak, piacon eszik az ételt, mindenkire szűrt húznak... Ostobaságok!... De már itt a székhelyünkön nagy kirobbanások történtek... A főjegyzőt lelőtték az irodájában. Rátámadtak: - Te basáskodtál, amíg odavoltunk? Nesze! - Egy vasutast meg azért szúrtak le, mert nem akarta prédára engedni a lezárt teherkocsikat. Egy öreg gazda meg fejszével állt a magtára elé: - Nem engedem!... - Egyszerre három bajonettet taszítottak bele... Most ugyan úgy hallom, hogy megtorpantak valamennyire. Nem lobognak olyan nagy lánggal. Csakhogy a tűz, melyet most is állandóan fújnak, nem aludt ki!

- Majd... egyszer. Nem mondom. De addig sok ember megpörkölődik mellette. Aztán az se bizonyos, hogy nem igazodnak-e végezetül a muszkák után?

Később, amikor már fölmelegedtek az étterem füstös levegőjében, a jó erős bor mellett sutba tették a semmire se jó jelent. Képeket elevenítettek föl a régi diákéletből. Színes, tarka-barkán mosolygó képeket, melyek az idő távlatában egyre nőttek, növekedtek értékükben. Hogy volt, mint volt?...

- Hej, ha azok a gyönyörűségesen szép napsugaras napok még egyszer visszatérnének!...

Ezt az óhajt ugyan nem szokták szóba önteni az emberek, de rendszerint ott él a szívük mélyén s az sugárzik a szembogaruk tükréből.

András homlokán hova-tovább elsímultak a komolykodó ráncok, szája szögletéről elolvadtak a keserű vonások s helyükbe a gondtalan öröm vidám kobzosai ültek.

Hát szép is volt az a gondtalan vidám diákélet. Csodaszép. Se leírni, se elmondani nem lehet.

Az apja bevitte Szarvasra. Taníttatta. De csak hat osztályon át. Akkor kivette. Hiába mondták a tanárok:

- Nem azért hoztam ide, hogy pantallóba bujjon! Négyszáz hold föld várja otthon! Annak gazda kell!

S meg kellett válni a kis komáktól, pajtásoktól, a jó cimboráktól. Többek között Bence Gábortól is, aki a legjobb, a legmegértőbb barátja volt. Azóta nem is találkoztak.

- Én - sóhajtott András a lelke mélyéből - közel két esztendeig nagyon boldog voltam... Aztán a Teremtő magához vette az asszonykámat... Vigaszul egy csöppnyi kislányt adott helyette: Marikát...

Lehangolódtak mindketten. Gábor sajnálta is, hogy ezt a húrt megpendítette. De nem tudta, hogy Andrást ilyen nagy csapás érte. Hiszen ha csak sejti... Már mindegy. Megtörtént. Most aztán minden igyekezetével azon volt, hogy ezt a percet feledtesse Andrással. Elmondta, hogy merre, hol járt. Mi mindent látott. Milyen figurákkal találkozott az életben. Addig-addig, hogy András újra fölvillanyozódott. Közbe-közbe szólt. Majd ő is hozott föl eseteket, ami vele történt...

Valósággal lesték egymás szájáról a szót... Közben koccintottak s ittak. Mintha csak nehéz terheket raktak volna le a vállaikról, egyre könnyebben és könnyebben érezték magukat. Igaz, ebbe a cigány is belejátszott. A banda régi, felejthetetlen szép nótákat pattogtatott ki a száraz fából. Egyiket a másik után. De olyan szívbizseregtetően, olyan álombaringatóan, hogy azt akaratlanul is utána kellett dudolni... Közbe-közbe fölpattant a lelkük mélyén leülepedett emlékek közül egyik-másik...

S a sötét kapuszárnyak, melyeket az idő hajtogatni kezdett befelé, kinyíltak...

A sétatéri randevuk... a kis cukrászkisasszony... a városerdei majálisok...

- Hát a történet-tanárunkra emlékszel?... A kis Bodrogi. "A magyar történet a legelső tantárgy!" De sokszor elmondta... Öt-hat órán át magyarázott... Utána: "Na ma felelés!..." Ekkor az a betyár Kabán Jóska elővette a fuvoláját, egyet csiptetett a szemével s fujni kezdte: "Fakó lovam a Murza..." Mi meg dúdolva kísérni kezdtük négy hangra: "Tisza vizét megussza..." Hej, hogy tudta az a huncut Jóska billegtetni, cifrázni!... Nincs az a cigány! Sírt, jajgatott, zokogott a fuvolája... Emlékszel?... Az ajtószárnyak alsó része, meg a küszöb között volt úgy kétujjnyi üres rész. A délelőtti nap éppen odasütött, de boruttas időben is lehetett látni az árnyékról, ha valaki a küszöbre lépett. Bodroginak meg az volt a szokása, hogy csengetés után két-három perc s már nyitotta az ajtót... Mindig mosolyogva jött. Mosolygott a szeme, szája... Amint az ajtót betette maga után, kétszer, háromszor is megbiccentette a fejét, aztán: "Üljenek le barátaim!"... Hogy szerettük a kis kurucot! Mert az volt. Kuruc. Vérbeli! A nótázásunkat is szerette. Tudtuk. Nem szakította félbe soha. Állt a küszöbön s várta a végét. De hát némelyik nótának, főként a kuruc nótának néha igen sok a strófája! Legtöbb feleltetéskor! A Jóska meg nagy kalefaktor volt. A Kabán Jóska!

- Hű, az árgyélusát! - Nézte az óráját, rázogatta a fejét: - Hogy elszaladt az idő! - Fizetett. - Na, ezt se hittem volna, hogy én valaha így megfeledkezek magamról!

- Örülök, hogy találkoztunk... Ugyan keress fel egyszer. Kopogtass be hozzánk... Akkor majd folytatjuk!

A szán repült. A két almásderes szügybevágott fejjel kapkodta a lábait...

- Ennek a Gábornak kutyabaja! Most is csak az, aki volt. Még mindig gyerek. Semmi se esik a lelkére. Vagy ha ráesik, hát odase. Lerázza, mint subáról a vizet. Könnyen vesz mindent. Félvállról. Az életút árnyékos oldalát nem ismeri. Mindig csak a napon. Boldog ember! Irigyelni lehet érte. Ez a mostani bolond világ se bántja. Majd elmulik. "Olyan ez, - mondta, - mint a hideglelés. Jön, megy, bújkál. Egyik-egyik embert megrázza, de csak fölhagy vele. Még orvos se kell neki. Magától elmúlik"... Igaz volna?

A lovak egyenletesen haladtak. András csak a hajtószárat libbentette egyszer-egyszer...

Hirtelen ráncba szaladt a homloka. Az otthon jutott az eszébe. Az édesanyja. Még bizonyosan fenn van. Ül a tűzhely előtt. Virraszt. Minden kis neszre fölüti a fejét. Figyel... Mintha csengők csilingelését hallaná. Jön az András. Végre... Aztán megingatja a fejét: Nem... Pedig már éjfél is elmult. Jól elmult. Az idő lassan kúszik előre. Igen lassan. Hallja, hogy az óra egyet üt, majd kettőt. Pedig azt mondta, hogy még éjfél előtt... S mindjárt három óra! Mi történt vele? Ijedezik. Rémképeket lát. Megtámadták az úton? Vagy még a városban?... Városban sok a rossz ember: "Itt egy módbanélő, üssük agyon!" A vagyon most vörös posztó. S az éhes emberek nagyon megszaporodtak. Azok most nem néznek se Istent, se embert. Olyanok, mint a vadállatok. Sok minden borzasztóságot hallani róluk. Ezt tudhatná. De mondtam is neki: "Ne menj! Maradj itthon! Mit törődsz te a más bajával?" De csak bement. S most ehol-e!... Ül a kis széken összekulcsolt kezekkel s ijedezik, rémüldözik: "Mi lesz most már a kis Marikával, ha Andrást valami baj érte?..."

Erre nem gondolt. Erről egészen megfeledkezett. Nagyon is beleélte magát a multba, a gondnélküli szép diákéletbe. Hiszen ha régi jó pajtásával, Bence Gáborral nem találkozik?... De most már csak egy negyedóra...

De a lovak nem akartak előre haladni. Feszítették az első lábaikat s egyre csak oldalt, az árok felé farolva toporzékoltak...

Csak ekkor látta András, hogy valami sötét tárgy van a hóban, a lovak előtt.

- Az a. Csakugyan. Ember. Hóval félig betakarva. Nem is ember, hanem asszony vagy lány.

- Hát ez hogy került ide?... Szánkóról esett le s nem vették észre?... Vagy neki indult gyalogosan az országútnak, aztán rosszul lett, összeesett, elvesztette az eszméletét... Még szerencse, hogy a lovaknak van eszük, nem gázolták el. Félreugrottak... Hanem hát most?... Hm. Van-e benne élet?... S ha nincs?... Ezt ugyan nehéz lesz kitudni! Ehhez orvos kellene!

András ijedezve nézte... Kivágott kis cipő, olcsó kartonszoknya, pruszlik... Egyik hajfonata a vállán átvetve, másik meg elcsapódva a hóban...

- Lány. Parasztlány. Jobbmódú gazda lánya. Cipője, arca, síma tenyere azt mutatja. Fiatal teremtés. Legfeljebb ha húsz esztendős. Vagy annyi se.

De az, mint a darab fa. Azonban a dereka hajlott, a két karja is, ami azt mutatta, hogy él.

András fölegyenesedett, s körültekintett a hósivatagban. Mit csináljon ezzel a szegény lánnyal? Itt az uton nem hagyhatja. Jön egy kocsi, szánkó... vagy ami rosszabb, autó... Azzal semmit nem segítene rajta, ha félre tenné az útból. Reggelre csonttá fagyna... Hát nem is hagyja itt... Tekintgetett jobbra, balra. Csak legalább egy tanya volna a közelben... De még csak egy kunyhót se látott se közelbe, se távolast.

Eh, nincs itt más mód, fölteszi a szánkóra, aztán csak addig bírja, amíg hazaér...

A lányt átfogta a vállainál, meg a térdhajlásban. Fölemelte s odavitte a szánkóhoz.

Vigyázva a két ülés között az alsó deszkákra fektette. Amikor a kezét kihúzta a vállai alól, szinte ijedve nézte a tenyerét. Csupa vér volt.

Megtámadta valaki az úton?... De miért támadták volna meg? Egy lányt? Paraszt lányt, akinek se pénze, se ékszere...

Ahol a feje feküdt, egy nagy, alvadt vértócsa volt a hóban... Közvetlen mellette egy szakajtónyi bazaltkocka. Annak az éle is véres...

András föllépett a szánkóra s a lány fejét fölemelte. Oldalt, a jobb füle mögött nagy seb volt. A vér még mindig szivárgott belőle. Ezt el kell kötni.

Elővette a zsebkendőjét. Egy jó maroknyi havat belenyomott, aztán vigyázva rákötötte a sebre.

Két pokróc volt az ülésen. Azokat a lány alá igazította. Majd kibujt a farkasbőrbundájából s azt a lányra borította. Nehogy megfázzon.

Az almásdereseket nem kellett biztatni. Mintha csak tudták volna, hogy most még jobban kell sietni.

A hó valósággal porzott a patáik alatt. A kopasz fák, bokrok szinte egybefolytak az útszélen...

Majd azon tünődött, hogy hova vigye? Haza? A házához?... S ha reggelig elpusztul? A fejcsontja beszakadt s az agyvelő megsérült... Mégis csak orvos tudná megmondani, hogy mekkora a baj. De azt is, hogy lehet-e rajta segíteni? Csakhogy orvos nincs a faluban. A szomszéd községbe kell érte menni. Az meg jóval túl van a falun! Másfél óra oda még jó lovakkal is, és ugyanannyi vissza. De akkor csak reggel kerülhetne az édesanyja elé, aki azidőre meg teljesen elvesztené a fejét.

Nem tudott határozni, mert az is ott motoszkált a fejében, hogy hátha a sérülése nem is veszedelmes. Elesett, fejét belevágta a bazaltkockába, de éppen csak annyira, hogy a fejbőre fölhasadt. Reggelre jóformán semmi baja.

- Bár úgy volna! - szakadt föl belőle az óhaj. De azért, amint a házuk elé ért, a nyitott kapun át befordult az udvarra... Be, mert a két eshetőség között talált egy harmadikat. A beteg lányt nem töreti át a szomszéd községbe, hanem a bérest küldi el az orvosért.

Erzsók asszony nem feküdt le. Ott bóbiskolt a banyakemence padkáján. Időnként oda-odapislantott a láncos órára.

- Tudtam én - sopánkodott. - Mondtam, de nem hallgatott rám! S most itt van ni!

Majdnem minden negyedórában odatipegett a kis Marika ágyához. Nézte, hogy jól alszik-e? Meg-megsimogatta az aranyszőke haját, igazgatta a feje alját s betakargatta. Majd visszaült a padkára s tovább vigyázta az óra lassú járását. Ez egyszer rémítő lassan mászott előre a mutató.

- Jól odamaradtál! - fogadta az öregasszony némi szemrehányással. De azért a hangjában több volt az öröm, mint a neheztelés.

András nem mentegetődzött, csak a kezével legyintett, aztán annyit mondott:

Erzsók asszony kétkedve nézett Andrásra. Olyanformán, mint aki a mondottból egy szót se ért.

- Beteget hozott ide... - dörmögött Erzsók asszony. - Oszt éppen ideplántálja a kis házba. Mért nem viszi föl magához? Hisz ott több a hely!... Aztán itt még felnyügösködi a kis Marikát! Annak meg aludni kell.

Azonban azt tudta, hogy Andrással nem tanácsos ellenkezni. Ha ő azt mondja, hogy meg kell vetni a másik ágyat, hát akkor meg kell vetni. Itt nincs más mód. Szót kell fogadni.

Hozzá is fogott sebtiben. A terítőt fölhajtotta, a párnákat fölrázogatta, megütögette. Új cihát húzott mindenikre. Lepedőt is tisztát.

- Ha valami baj adódna, hát szóljon! Nem fekszem le, mert mindjárt hajnalodik... Aztán az orvossal is szeretnék beszélni, ha a beteget megvizsgálta.

Erzsók asszony egy-két pillanatig mereven nézte a beteget, aztán megcsóválta a fejét:

- Ej, ej, ez az András!... Egy idegen s mindjárt orvos! Pedig lehetséges, hogy nincs is olyan nagy baja. Csak megijedt valamitől...

De amikor a zsebkendőt levette a lány fejéről, összecsapta a két tenyerét:

Vizet töltött a lavorba. Egy tiszta törülközőt beleáztatott s addig mosta a sebet, amíg az szépen kitisztult. Utána vigyázva bekötözte.

A lány, míg vele bajlódott, kétszer-háromszor is fölnyitotta a szemét, de mindjárt le is csukta. Erzsók ilyenkor megbiztatta:

- Semmi, semmi... Begyógyul hamarosan. Hisz fiatal vagy. A fiatal test meg sokat kibir! Csak aluggy nyugodtan... Az alvás félorvosság!

A kis cipőket lehúzta a lány lábáról, felsőruháiból kifejtette, kihámozta, aztán, hisz már világosodni kezdett, nem feküdt le. Nem, már azért se, mert úgyis jön az orvos.

A nap már földugta vörös fejét az ég peremére, amikor az orvos megérkezett.

- Jöjjön, jöjjön doktor úr... Talán még nem késő, mert szegénynek a feje...

Odabenn elmondta, hogy András úgy hajnal felé hozta a szánkóval... Benn volt a városban. Amikor jött hazafelé, az úton találta. Fején egy óriási seb. S hiába szólongatja, nem felel. Talán nem is tud. Annyira oda van. Se holt, se eleven. Pedig melegbe tette. Fejsebét kimosta...

- Adtam volna neki egy kortynyi jó erős bort is, de hiába! Nem birtam bele lelket verni!

Az orvos összeszedte a szerszámait, táskába rakta, aztán Erzsók asszony szavaira rábiccentette a fejét:

András már a nagyház ámbitusán várta az orvost. Ott járkált föl s alá a cementtéglákon s egyre sűrűbben tekintgetett az alsó kisház felé. Jön-e már?... Ugyan mit csinálhat annyi tengersok ideig? Olyan komoly baja volna annak a lánynak? Vagyhogy magához tért s most mondja a sorát az orvosnak: Kicsoda, hogy hívják s hogy került az országútra?...

Voltaképpen ő is erre volt kíváncsi. Erre is, mert amikor bevitte a kisházba, a lámpavilágnál úgy látta, hogy formás az arca, a bőre ápolt. Nem égette a nap, a szél nem marta... Talán nem is parasztlány?

Amikor az orvos végre kilépett a kisház cserényajtaján, megkönnyebbülve mondta:

- Még semmi bizonyosat nem tudok mondani - kezdte az orvos András tudakozódására. - Ez a hosszan tartó eszméletlenség nem mutat jóra. A fejsebe is súlyos...

- Mindenre kell számítani. Arra is, hogy kiheveri, arra is, hogy nem. Fiatal s ez nagy előny. Én bízok benne. Van ugyan még harmadik eshetőség is... de ez ritkán fordul elő... s ebben az esetben nem is tartom valószínűnek...

- Igen... De mondhatjuk úgy is, hogy zavarok. Vagyis, kihagyások a memóriában. Részben vagy egészben. Ami azonban később javulhat. Persze csak a kihagyásos esetben. De ha teljesen elveszti az emlékezetét, ha az elé olyan sűrű köd ereszkedik, hogy nem lát át rajta, akkor előbbi élete mindaddig homályban marad, amíg valami hirtelen támadt megrázó eset nem történik vele... Akkor lehet, hogy a köd fölszakad...

András fejében a gondolatok ide-oda vándoroltak. Ha ilyen súlyos az eset, akkor öreg édesanyját nem terhelheti a beteg ápolásával hosszú heteken, esetleg hónapokon keresztül. Van neki amúgyis elég dolga. Főzés, takarítás... Aztán a kis Marika. Most még egy nehéz beteg is?... Egy olyan beteg, akiről azt se tudják, hogy kicsoda? Hovávaló? A hozzátartozói merre laknak? Igaz, a segítség kötelesség. Ezt meg is tette. Nem hagyta az országúton. De hogy hónapokig itt vesződjenek vele, azt senkise kívánhatja. Ott a kórház. Hogy messze van?... Most jó az út. Szánkóval két óra, harmadfél. A szánkó nem kocsi. A szánkó nem ráz. Csinálnak neki kényelmes fekvőhelyet, jól betakargatják... De hogy szabad-e most, ilyen súlyos állapotban elszállítani, azt csak az orvos tudja megmondani...

- Jobb volna. Bizonyosan jobb! Erre már én is gondoltam. Csakhogy most még nem lehet. Nem merném vállalni a felelősséget! De öt-hat nap mulva... talán.

- Nem is úgy értem - sietett András a válasszal -, hogy most mindjárt... Csak amikor már veszély nélkül...

Tíz-tizenkét nap pergett le az idő rokkáján... s a közvetlen veszély elmúlt. Ekkor az orvos azt mondta Andrásnak:

Úgyde, amikor András ezt megmondta Erzsók asszonynak, az hallani se akart a kórházról:

- Szép, tiszta időben indítjuk el... Nem kell félni! Aztán neki is jobb lesz a kórházban. Ott mindig kéznél van az orvos s ha hirtelen valami változása adódik, csak csengetnek...

- Neki már nem csengetnek! Én tudom! Az orvos már nem olyan fontos! Jobban kell neki a gondoskodó szeretet s az odaadó ápolás...

- Azt akarod ezzel mondani, hogy én nem tudom ápolni? Hogy én nem értek hozzá?

- Hát akkor hagyd még. Hisz olyan kedves... Marika is szereti... Oda-odaül az ágya szélére s játszanak...

- Na, ne úgy ércsd azt, hogy játszik. Még nem ugrál, nem szaladgál, de már olyan szépen elbeszélgetnek a Marikával, hogy öröm látni és hallgatni.

- Hát... mindenfélét. Leginkább ugyan a Marikát kérdezgeti: "Mi ez?... Mi az?..." Mutogat összevissza a kemencére, fogasra, komótra... mindenre. Néha engem is tudakol: mondjam meg, hogy került ő ide? Honnan?... Miért?... Aztán meg: ki vagyok én? Hát a Marika? Ki hozta ide? Mondtam neki, hogy te. Akkor megint azért faggatott, hogy miért?... Amikor elbeszéltem neki, csak a két szemét meresztette...

- Hát azt mondta-e már, hogy ő kicsoda? Hogy került az országútra? Hová való?

- Nem. Arról nem tud semmit. Amikor erről kérdeztem, a fejét ingatta. Pedig erőltette az eszét. Láttam, hogy töri magát. De hiába.

- Valameddig?... Azt mondod, hogy valameddig?... Hát aztán hova menjen? Hiszen nincs szegénynek hova!

- Az igaz. Sok az árva. Igen sok. Lehet, hogy ő is... De akkor se maradhat itt örökké!

- Nem is úgy gondoltam, hogy örökké... Csak addig, amíg összeszedi magát.

András erre a föltett kérdésre nem felelt, csak mosolyogva ejtegette a fejét. Mit mondjon? Látta, hogy öreg édesanyja nagyon megszerette a betegét, kiérezte minden szavából. Nagyon szereti. Hát szeresse!

Ez a keményen adott rideg szó Erzsók asszonyt szíven érte s ezért rosszalólag csóválta meg a fejét:

- Ejnye András, ejnye... Ezt nem hittem volna! Még majd azt hiszi az a szegény teremtés, hogy haragszol rá.

- Délebédre odale terítek most már neked is újfent. Szegényke már fönn van. Erőre kapott.

A lány ott ült a kemence padkáján. Lábai alatt gyalogszék. Ölében a kis Marika.

A lány fölállt. Marikát leeresztette a földre s tágranyílt szemmel nézett Andrásra...

Tudta, hogy kicsoda. Látta jönni, menni az udvaron. De Erzsók asszony is világosította. András, a fiam. Marika apja. De hogy szemtől-szembe került vele, kissé összeszorult benne a lélek.

Ez az ember szedte őt fel az országútról. Idehozta a házához. Ápoltatta, gyógyíttatta. Erzsók asszony sok mindent elmondott Andrásról, a feleségéről, akinek életébe került a Marika születése. Harmadfél esztendeje. Azóta az Andrást mintha kicserélték volna. Sokat szótlankodik. Jön, megy horgasztott fejjel. Ki a tanyára, vissza. Nagyon szerette a feleségét, Rozikát. Hát kár is érte. Nagy kár. Olyan jó volt, olyan drága, mint a falat kenyér! Amellett szép és kedves... De nagy kár Andrásért is! Azelőtt olyan volt, mintha az egész világ az övé lett volna! Beszédes, jókedvű. Sokszor dallos is. Száján ki nem szaladt volna egy kemény szó. Minden úgy volt neki jó, ahogy volt. Mindenben szépet látott. Legszebbet a Rozikájában. Hát az csoda volt, ahogy ők éltek. Csakhogy hát rövid ideig. Alig két-két esztendő. Azóta olyan, mint a szikkadt tapló. Nem fogja a szikra. Pedig ennek a kis Marikának anya kellene. Én?... Meddig élek én? Hetven esztendő... Még kimondani is sok. Mi lehet hátra? Már legfölebb csak heteket, hónapokat számíthat az ember... De Andrásnak hiába az okos szó. Mintha nem is hallaná. Odase figyel. Akár a falra hányt borsó. Lepereg róla. Pedig erős, szép szál ember. Mint a jegenye. Nem azért mondom, mert az enyém, az én fiam, de nincs párja hat vármegyében. Szalmájára se, magjára se. Tanult, okos, jószívű ember. Tudom, hogy kapva-kapna rajta akármelyik birtokos lány! De hiába... De azért reménykedek. Majd. Mert minden seb begyógyul egyszer! A tied is, galambom!

S ez az ember most ott áll előtte a maga valóságában. Szája szélén, a szeme szegletében egy kis mosoly is vibrált, amint kérdezte: "Hogy vagy?" S csodálatosképpen már az első pillanatban ő is annak látta, akinek az édesanyja: formás fiatalembernek, akinek az arcáról erő, jóság és meleg sugárzik...

De Andrásnak is kigömbölyödött a két szeme. Őt meg a lány fogta meg. Ezt nem hitte volna. Mondta ugyan az anyja, elejtett néha-néha egy-egy szót:

- Kedves, szép, aranyos... Szája mint az érett cseresznye... szeme, mint a kárbunkulus! Nagy s mintha lánggal égne!

De hát Erzsók asszony mindenkit könnyen eresztett a szívéhez s akit nagyon megszeretett, arra rárakta volna a csillagos eget.

A melegen adott kérdő szó rezgett a szoba párás levegőjében, ide-odahullámzott s egymásután többször odaütődött a lány füléhez. Már mozdult a szája, hogy feleletet adjon, amikor a kis Marika odaszaladt az apjához s átölelve annak a térdét, megelőzte:

András egy önkéntelen mozdulattal a lány álla alá nyult s fölemelte a fejét.

Ebéd után András ott maradt a kis házban. Úgy, mint azelőtt. Egy kis beszélgetésre. Ilyenkor mondta el András mindig, hogy mi ujság van a tanyán, milyenek a vetések, mi a munka s mit végeztek. Meg azt is sorra vette, hogy mi-minden adódott elő a faluban. De néha rátért a nagyvilági eseményekre is... Itt és itt, ez és ez... Hír mindig volt elégségesen.

De most a szó nem fakadt olyan könnyen, mint ennekelőtte. Nem, mert András fejéből kiesett a tanya, falu s az egész nagyvilág. Az járt a fejében, hogy ki lehet ez a lány? Miért nem beszél? Csakugyan úgy volna, ahogy az orvos mondta? Nem emlékszik? Elvesztette a multját? Kiesett belőle? Igaz, hallott már ilyen eseteket. A háborúban is megtörtént. Bevágott a gránát a kavernába s a megmaradtak közül egyik-másik azt se tudta, hogy fiú-e vagy lány? Még a nevét is elfelejtette. De írták az ujságok is: Itt és itt találtak olyan ágrólszakadt katonát, aki azt se tudta megmondani, hogy hova való... Hónapokig feküdt a kórházban, látogatta az apja, anyja s azokat se ismerte föl. Mint a hülye.. De ez a lány nem hülye. Értelmesen beszél, a szeme tiszta. Mosolyog a Marikára, Erzsók asszonyra. Szereti őket. Látszik rajta. Minden szavából, minden mozdulatából kitetszik. Azt is észrevette, hogy őt is vigyázza úgy lopva. De amint rátekint, mindjárt elkapja a szemét. Néha minden átmenet nélkül magába mélyed. Ekkor bizonyosan a lelke mélyén keresgél. Azt a sötét fátyolt tépdesi, ami a multját takarja... Hátha ő is segítene neki? Egy kis tünődés után meg is kérdezte:

A lány, mint aki mély álomból ébred, fölütötte a fejét. Ránézett Andrásra s megrázta a fejét. De egy mély, nehéz lélekzet után mondta is:

- Nem baj lelkem... Sohse fájlald!... - csitítgatta. - Majd egyszer... később! Ne búsulj! Mindennek eljön az ideje!

De hetek, hónapok multával se emlékezett a lány semmire. Hiába törte a fejét. Sűrű, sötét köd meredezett előtte, melyen sehogyse bírt átlátni. Feszegette, repedést, nyílást keresett rajta, de nem talált... Ki is hát ő voltaképpen? Hova, kihez tartozik? Kikhez? Néha órákig ezen őrlődött. Két kezébe fogta a fejét s összehúzott szempillákkal merevedett a szoba földjére, kinn a fák koronáira, az ég aljára... Csak amikor a Marikát ajnározta, amikor vele játszott, akkor símult ki az arca, fénylett a két szeme, nevetett a szája s élt benne az élet.

Hovatovább Andrásnak is több és több gondot, fejtörést okozott a lány. Mindig többet és többet. Nem azért, mintha szabadulni szeretett volna tőle. Nem. Sőt! Telt, mult az idő s András többet tartózkodott a kis házban, mint a nagyban. A tanyára se járt ki olyan sűrűn. Pedig tavasztelőn a föld erősen kívánja a gazda szemét. A munka sűrűsödik. Szántás, vetés... De Andrásnak vagy halaszthatatlan dolga akadt a községben, vagy otthon gyülemlett meg a munkája. De a Marika is fogta. Egyre okosabb, aranyosabb lett. Néha órákig nem bírt tőle szabadulni. Egyszer-egyszer az idő már kiengedte őket a kertbe. Ott játszottak kergetősdit, bujócskát a talált lánnyal. Egy alkalommal András is közibük kevergőzött. Marika belevonta a játékba. Rákiáltott:

András nem akarta a Marika kedvét szegni, hát ide-odaugrott, meg-megszaladt...

Marika kimondhatatlanul örült, hogy az édesapja is játszik vele. Nevetett, kacagott, sikongott...

A játék nagy hevében aztán megtörtént, hogy András is éppen ugyanazon bokor mögé huzódott, amelyik mögött már ott kuporgott a talált lány...

Erzsók asszony az ablakból figyelte a játékot. Amikor András is beállt a kergetősdibe, majd-majd sírva fakadt örömében.

A lány, mintha nem is evilágbéli volna, oly könnyen szökdécselt. A lába alig-alig érte a földet. Szeme villogott, az arca meg mint a nyíló rózsa...

Az öreg szüle hol az Andrást figyelte, hol meg a lányt. Marikát jóformán észre se vette. Csak a két nagyon tartotta a szemét. Azokat méricskélte. Asszonyi szemmel. Úgy gondolatban egyre közelebb és közelebb hozta őket egymáshoz...

Nagysokára aztán azt is észrevette, hogy a nagy játékban összetaposták a veteményes ágyait. Akkor az anya helyébe nagyhirtelen a gazdasszony nyomakodott. Kikiáltott a nyitott ablakon:

De ebben a fenyegetésben mintha több lett volna a biztatás, mint a pirongatás...

András még idejében jelentette a faluházánál, hogy egy leányt talált sebesülten az országúton. Parasztos ruhájú, húsz esztendő körüli leányt, aki elvesztette az emlékező tehetségét. Nem tudja, hogy kicsoda, mi a neve. Se azt, hogy az országútra hogy került. Nem emlékszik...

- Hát ha semmire se emlékszik az a lány, akkor nincs más mód, várni kell addig, amíg megjön az esze. A falu addig nem tehet semmit. Ha András találta s fölszedte, hát tartsa, majdcsak kurentálja valaki.

- Várni kell vele - mondta az egyik esküdt. - Most olyan világ van, hogy semmit se lehet tenni. De már nem sokáig tart. Szegedről megindultak...

András mutogatta a lánynak a vetéseket: a buján növő lucernát, a haragos zöldlevelű tengeriket, a szárba szökni készülő búzát, a szőkülő rozs- és árpatáblákat, melyek szélén már itt-ott egy-egy piros pipacs, meg a kékes-zöld búzavirág hivalkodva illegette magát. A nap bársonyos tűzében fürdött minden. A gyenge szellő lágy símogatása alatt ide-odahajladozott a kalászthányó könnyű fejek tengere. Ringott. Tele volt a föld háta igéretekkel. Élni akaró életekkel. Álomba ringató, lelket gyönyörködtető lágy muzsikával...

Messze bennjártak a táblák között, amikor a fejük fölött egy kis pacsirta, fönn a magasban csattogni kezdett...

Hallgatták a kis dalos örömujjongó himnuszát, melyet mintha csak kizárólag nekik csattogta volna...

- Én téged - mondta András egy kis erőgyűjtés után - még szólítani se tudlak.

A lány szíve-lelke ott bíborosodott a tekintetében. Mit mondjon ennek az embernek, aki több volt előtte mindennél, aki, úgy érezte, a lelkéből neki adott legtöbbet. Most is. Szavait szinte abba burkolva nyujtotta elébe.

A kis Marika is! De azt nem hallotta senki. Vagy ha Erzsók asszony hallotta is, nem vette tudomásul. Legalább eddig úgy mutatta. Pedig azóta de sokszor mondta már:

Tiltakozott. De a kis csöppségnek hiába beszélt. Később, amikor egyedül voltak s valamiért makrancoskodott a kicsi, ő maga fenyegette meg ezzel a szóval:

"Lelkem... galambom... kisanya..." Csak ő nem tudja szólítani. Csupán csak egyszer szaladt ki a száján:

A gereblyét kérte el tőle a kertben, ahol Erzsók asszonynak segédkezett palántázni. Már éppen végeztek, amikor András odajött. Ő az utakat egyengette. Húzgálta a porhanyó földet.

Akkor egyszerre olyan sebesen kezdett dobogni a szíve, hogy a kezével önkéntelenül odakapott. "Félti az András!" - Ez tikk-takkolt benne. Félti a kedvest. Mert ezt mondta: Kedves. Ő a kedves... Andrásnak.

András látta, hogy a lány tilódik. Küszködik magával. Azt is tudta, hogy mi megy végbe a lelkében. Ezért ösztökélni kezdte:

A lány lekapta szemét Andrásról, mert hirtelen pirosság öntötte el az arcát. Érezte, hogy most mi következik, de nem mert rágondolni, pedig azzal volt tele az egész lelke. Zavarában azt mondta:

"Ahogy én akarlak?"... De szóba már nem önthette az akaratát, mert a lány megelőzte:

András nem bírta magát tovább türtőztetni, megfogta a lány másik kezét is:

- Úgy, úgy... Igazad van... Hisz én is erre gondoltam... Ez ég már bennem hetek, hónapok óta... Légy te ennekutána az én Rozikám!

Erzsók asszony zöldborsót fejtegetett az ámbituson... Amint András meglátta az édesanyját, odakiáltott:

Erzsók asszony összecsapta a két tenyerét s fölugrott a zsámolyszékről, mire a sok kifejtett borsó ezer felé gurult. De törődött is azzal valaki...

András örömében kiabálni szeretett volna. Tudja meg az egész világ az ő mérhetetlen nagy boldogságát. Egyenesedett a nyaka, feszült a melle. Majd hirtelen fölolvadt benne a féktelenkedő nagy akarat s gyöngyök alakjában kiült a két szem sarkába.

Rozika ott térdelt az öregasszony előtt. Két kis tenyerébe fogta Erzsók asszony ráncos kezét s azt csókolgatta szavakba nem önthető boldogsággal:

S ezt olyan magafeledten, olyan síró nevetéssel mondta, hogy Erzsók asszony ijedten kuporodott mellé.

Az ország szekere visszazökkent a rendes kerékvágásba. Igaz... rúd, lőcs, kerék törött... hámistráng, hajtószár szakadt, de újra visszazökkent.

Az álprófétákat kiseprűzték, elkergették. Aztán megkezdték a romok eltakarítását, a vérző sebek bekötözését...

Hamarosan megtudta az egész falu, hogy a gazdag Kövi Kovács András mátkájává tette a "talált lányt". Mert a faluban csak úgy hívták maguk közt: "Talált lány". S való igaz, hogy senkise ütődött meg rajta. Ennek meg az volt a csapóvége, hogy aki csak egyszer is beszélt a talált lánnyal, az megszerette. Szinte testvérének érezte a jóságáért, kedvességéért. Nem csodálkozott senki. Természetesnek vette, hogy mátkájává tette a gazdag Kövi Kovács András. Mondták is széltiben, hosszában:

- Szép is, jó is. Mi kell egyéb? Hogy vagyona nincs?... Ki tudja? Hátha valami elátkozott hercegkisasszony?

- Meglássák kendtek - mondta titokzatosan suttogva a vén Gugolákné - hogy egyszercsak négylovas hintón gyön érte az apja vagy az anyja!...

Sokszor tilódott ezen András is. Hogy Rozika a mátkája lett, mindig többet és többet.

Nem parasztlány. Igaz, parasztos volt a ruhája. Karton szoknya, pruszlik... De az alsó ruhái, ahogy azt Erzsók asszony már az első napokban ujságolta, csupa selyem. Finom, fehér selyem. Olyan, mint a hab.

A faluban azt hirdetik, hogy nagyúri lány. Igazuk volna? Nem lehetetlen. Ha jól utána gondol, ezt maga se meri tagadni. Az is lehet ugyan, hogy csak kisebb hivatalnok gyereke. Vagy jobbmódú gazdálkodóé... De akkor is, hol szedte magára a drága alsó s az ezzel ellentétes olcsó felső-ruhákat? Igy nem öltözik senki. Se nagyúri lány, se parasztlány.

- Hátha a felső ruhát akarata ellenére húzták rá? Elvették tőle a szépet, értékeset... Ki tudná ezt kibontani? Hiszen ha a Rozika előtt fölszakadna a köd?

András azonban azon is csodálkozott, hogy hosszú hónapokon keresztül senki se kereste. Igaz, a csodálkozása mellett ott lappangott az is, hogy nem is kereshették. Annyira zavaros volt a világ, olyan össze-visszakuszált, mint a megzavart hangyaboly. Ezrek, meg ezrek bújkáltak az országban. Álruhákban, elrejtőzve, nevüket eltagadva idegenek között. Sokan még a szomszéd országokba is elmenekültek. Egyes ember ebben a kaoszban igen kis pont volt. Aztán a közigazgatás is, mint a rossz verkli! Nemcsak egyes hangokat, hanem egész melódiákat kihagyott. Az ujságok meg csak azt írták, amit a hatalom bitorlói diktáltak. Másra nem volt hely. De sok mindennek nem is lett volna tanácsos helyet adni.

Most már, hogy egyenesbe jöttek, sebesebben pergett az idő. Mintha csak szárnya lett volna, úgy repült. Jóformán észre se vették, hogy a reggelt milyen gyorsan váltja fel a dél, ezt meg az este.

Együtt voltak egész nap. Egymás mellett. Otthon, vagy kinn a tanyán... Erzsók asszonyt s a kis Marikát egy kissé elhanyagolták. Erzsók asszony ezt nem fájlalta, sőt örült. András megint az, aki régen. Egész ember.

Marika már nem így! Ő bizony szót ejtett. Követelte a kisanyát. Hol van? Merre jár? Miért nem mesél neki? Meg is mondta az apjának:

Egy egész új világ nyílt meg előttük. Mintha csak újjászülettek volna mindketten. Gondtalan gyermekekké, akiknek az élet csak játék, jókedv, öröm, vidámság. Néha ugyan akadt egy kis felhő is, amelyik orozva a napjuk elé húzódott.

Mi lesz az esküvővel? Rozikának nincs semmi papirosa. Se törvényes neve, keresztlevele, se szülei. Mivel igazolja magát? Anélkül meg nem állhatnak az oltár elé...

Tudta ezt András s ezért sokszor törte a fejét. Hova forduljon? Itt nem segít se pap, se jegyző. Még a szolgabíró se. De valakinek mégis könyörülni kell rajtuk. Muszáj. Lehetetlen az, hogy senkise nyujtsa feléjük a segítő kezét.

András bízott abban, hogy ő megkeresi s megtalálja. Fölmegy Pestre. Ha valahol, hát ott útba tudják igazítani. Hiszen már visszatért a törvény és a rend. Szólt is az anyjának, meg Rozikának:

A vaskocsi dübörögve robogott velük. A síma síneken csattogtak-kattogtak a kerekek. A töltés melletti oszlopok, az árokparti fák, bokrok suhanva vágódtak el mellettük. A tarkán vibráló föld hátára húzott keskeny táblák egy szürke síkba olvadtak...

Ketten ültek a szakaszban egymás mellett a bőrdíványon. Rozika kissé összehúzódva. Mint a hant alól ütköző gyenge hajtás a dideregtető koratavasz hajnalán. Olyanformán. Rojtosszélű fekete selyemkendőjét, melyet András vett neki az útra, egyre összébb és összébb húzta a vállán. Fázott. De maga se tudta, hogy miért? Hisz nyár dereka volt.

- Igen is, meg nem is... Egyszer-egyszer végig szalad rajtam valami borzongás...

- Nem tudom - mondta Rozika kissé megborzongva. - De úgy érzem, hogy ma valami rendkívüli dolog történik velem...

- Álom? Ne adj rá semmit! Nincs annak jelentősége! De azért csak mondd el. Kíváncsi vagyok.

- Egy ilyen szakaszban ültem... Csak sokkal nagyobban. Egyedül. Az ablak mellé húzódva... Éppen úgy, mint most. A vonat mintha repült volna a levegőben. Se nem zakatolt, se nem rázott. Kinéztem az ablakon, de nem láttam mást, csak az eget, meg körös-körül nagy vizet, melynek se széle, se hossza. Tenger ez, gondoltam. De akkor hogy rakták rá a síneket?... Egyszer, nagy sokára nyílt az ajtó s többen beléptek a szakaszba. Emberek, asszonyok. Leültek, hallgattak... Hát ezek honnan jöttek? Hisz a vonat nem állt meg sehol. Kinn álltak volna eddig a folyosón? Hirtelen zaj, lárma, kiabálás hallatszott a kocsi előtt. Az ajtó fölpattant s tíz-tizenöt vadtekintetű, marcona katona tódult be hozzánk:

Az szó nélkül fölállt. De mivel lassan mozgott, elkapták a gallérját s akkorát lódítottak rajta, hogy kiesett az ajtón. A többieket is úgy lökdösték ki sorba. Ekkor már úgy reszkettem, hogy a fogaim összeverődtek... Most én következek... Csakugyan rám mutattak s odadörögték:

Föl akartam állni, de nem tudtam. Erőlködtem, menni akartam... Hiába! Erre öt-hat durva, erős kéz nyúlt felém...

Segítségért akartam kiáltani, de a torkom úgy összeszorult, hogy hang nem jött ki rajta...

Aztán nem tudtam elaludni. De nem is akartam. Féltem. S most is félek... Azt hiszem, hogy ma történik velem valami...

- Gyere, menjünk át az étkezőkocsiba. Ott megiszunk egy-egy teát. Az jó lesz!

A kis asztalok mellett többen ültek. Leginkább férfiak. Ettek, ittak. Beszélgettek...

Előttük két dereshajú, szikár ember beszélgetett tompított hanggal. De azért András minden szavukat jól hallotta... akaratlanul is. Mindjárt meg is állapította magában: tisztviselők. Az állam szolgálatában. Hogy melyik "fakkba" rángatják a hámistrángot, azt nem tudta kivenni. Föld, pénz, tanügy, igazság?... De András nem is volt rá kíváncsi. Elég az, hogy tisztviselők, akiknek most a legnehezebb. A fizetésükért jóformán semmitse kapnak. A summa nagy, de az értéke kevés. Éppen azt tárgyalták...

Andrást úgy megfogták ezek a nehéz szavak, annyira lekötötték, hogy pár percre egészen megfeledkezett magáról. De a Rozikáról is. Teájában hosszasan forgatta a kis kanalat s mereven nézte a sebesen gyűrődő, sárgás folyadékot...

Szaladgált fejében a szó olyanformán, mint fogóban az egér. Ide-odaütődött, de kiutat nem talált...

Persze a hideg, a fagy... Hogy szerzi be a tüzelőt? Miből? Talán nem is magát félti, hanem a családját. Feleségét, gyermekeit...

Csakhogy a Rozika már ott volt az oldalt eső, szomszéd asztalnál s egy himlőhelyesarcú ember vállába markolva, eltorzult arccal sikoltotta:

Azzal megtántorodott s elesett volna, ha András ott nem terem mellette s el nem kapja.

Gyürkehely takaros kis város. Megyeszékhely, törvényszék, pénzügyigazgatóság, gimnázium, folyammérnökség, stb. Utcái kövesek, virágosak. De azért éppenséggel nem lehet ráfogni, hogy modern. Inkább patinás. Főként a levegője. Országos vásárai híresek. Régi vára is. Grófi kastélyának parkja a legnagyobbak közé tartozik az országban. Katonaság is népesíti. Van egy gyalogos, meg egy lovas kaszárnyája. Szóval sok mindene van, ami a lüktető élet fundamentuma, s mégis olyan nagy itt a csend, hogy azt akármelyik kis falu megirigyelhetné. Az emberekben van a hiba, ha ugyan ezt hibának lehet nevezni. A benszülött, törzsgyökeres emberekben. Valamennyien maguknakélők. Hidegek, idegenkedők, még magukkal szemben is tartózkodók. A társaságot, szórakozást kerülik. A társaskörei, egyesületei élettelenek. Kávéháza üres, színháza, mozija vegetál... Ezért aztán a mozgalmas élet kedvelői: tisztviselők, katonatisztek, amint ki tudják módolni... menekülnek.

Keszthelyi Viktor gróf huszárszázados már az első huszonnégy órán belől látta, hogy ő, ezen a terepen sehogyse tud majd gyökeret verni. Benézett a cukrászdába, kávéházba, a kaszinóba... senki. Amikor ezen megütődött, világosították:

- Itt így van! Az emberek, asszonyok csak otthon. Mindig otthon. A lányok is. Csak hivatalba, üzletbe menet-jövet látni az utcákon valakit. Reggel, délben, este. De amint a nap lebukik, az utca teljesen kiürül.

Aztán megmozgatta minden összeköttetését: "Vegyétek le rólam ezt a keresztet!"

Madarat lehetett volna fogatni a százados úrral, amikor megkapta áthelyezését Budapestre.

Fölült az első gyorsvonatra s egyenesen az étkezőkocsiba nyitott. Badacsonyit rendelt...

Szerette volna örömét valakivel megosztani. Nézegetett, tekintgetett az evő-ivók között, hátha találna ösmerőst...

- Ez a csodálatos hasonlóság!?... - szaladt át a fején. - Mintha csak az eltünt Edit baronesz volna?

- Szakasztott ugyanaz. A szeme, szája, homloka. Még a haja is!... Csak a ruha...

- Ámbár az arca mintha hosszasabb volna... De ez csak talán azért, mert fehér...

- Hogyis csak?... Nyolc hónapja vagy tíz, hogy az öreg bárót megrohanták a rablógyilkosok árokháti kastélyában s ott agyonlőtték. Akkor tűnt el Edit is. Azt beszélték, hogy a gyilkosok magukkal vitték... Kitől is hallotta?... A bátyjától?... Vagy az inas?... Mindegy. Valaki ujságolta akkortájban. Talán a kaszinóban. Magukkal vitték... Akkor mégis lehet, hogy ő...

Már elhatározta, hogy odamegy s megtudja a valót, amikor a lány fölállt, odasietett az egyik asztalhoz s rásikoltott egy emberre:

- Őrült!... - tiltakozott a himlőhelyes ember. S mindjárt szedelőzködött is. Fölállt. A fogasról leakasztotta a kalapját, miközben újra és újra méltatlankodott:

Andrást mintha szíven ütötték volna, elfehéredett. Az ő fejébe is az nyomakodott:

- Rosszul tudja! - kapta el a tiszt a fiatalember csuklóját. - Én ezt a hölgyet ismerem. Hex Edit baronesz. Azt is tudom, hogy édesapját az árokháti kastélyukban egy gazember agyonlőtte! S ez a gazember te vagy!

Kabátja szárnyát kissé megbillentette s egy kis sárga pléhre mutatott a jobb kezével:

Hogy a gyilkos után becsapódott az ajtó, mindenki az András karjai között ájultan fekvő baronesz felé fordult... Elsőnek a százados.

- Kérem! - mondta a százados s már vette is ki András karjai közül Editet s vitte kifelé...

András, mint a szélütött, jobbra-balra dülöngélve botorkált utána. Térdre rogyadozott, szájaszéle meg-megrándult s hebegve harapdálta maga elé:

- Vizet! - kiáltott ki úgy hátmögül a folyosóra. - Hozzanak gyorsan egy pohár vizet!

Érezte, hogy most neki futni kellene vizért, mert a Rozika... azaz a baronesz...

Meg is fordult, de már egy fürge gyerekember szaladt is a vizzel s András mellett nyújtotta oda a századosnak:

Rákos állomás után András, ki addig a folyosón ténfergett s csak úgy lopva nézegetett be hol a századosra, hol meg az élettelenül fekvő lányra, belépett a fülkébe.

A százados szaporán pislogott Andrásra. Rázta a fejét, rándította a vállát:

András nyelt egy kesernyéset a barátságtalanul adott szóra, aztán magyarázni kezdte:

Andrásnak csak ekkor jutott eszébe, hogy be kellene mutatkoznia. A tisztek afféle forsriftos emberek. Sokat adnak a formára. Megbiccentette hát a fejét:

Aztán összeszorította a fogait s úgy állt a fülke ajtajában, mint egy minden viharral dacoló százados tölgy. Egyenes derékkal, emelt fejjel. Készen arra, hogyha ez a katona fumigálni akarná, ha kiutasítaná a fülkéből, hát akkor üt. Szóval s ha úgy fordul, hát ököllel...

De a százados nem. Egy könnyen adott udvarias mosoly kíséretében, talán önkéntelenül, összeütötte kissé a bokáját:

Nagy sürgés-forgás volt a Hex-palotában. Egymást érték az autók. Ki, be. Jöttek a rokonok, barátok, barátnők, az ismerősök. Kit a szeretet, kit meg a kiváncsiság hajtott.

Egy szikár, beesett arcú hideg fiatalember fogadta a vendégeket. Henrik báró, Edit bátyja, ki a beteghez csak a legközelebbieket eresztette be. A többiek előtt sajnálkozott:

- Bocsánat... Nem lehet... Az orvos... Abszolut csend és pihenés... Talán pár nap mulva... vagy hét?... Különben az orvos bizakodik!

A baronesz mellett állandóan ott ült egy ápolónővér s a ház orvosa, aki még a beteg hozzátartozói előtt is keresztbe tette száján a mutató-ujját s minden egyes alkalommal igy figyelmeztette őket:

- Sajnos, nem lehet. Nem vállalom a felelősséget! Majd talán két-három nap mulva...

Hogy került hozzájuk a baronesz? Hol találta? Milyen körülmények közt? Ki gyógyította? Mennyi ideig volt beteg? Ágyban fekvő, lábadozó, fönnjáró? Mért nem szállították kórházba? A beteg akadékoskodott vagy az orvos? Ki ebben a hibás? Mikor jelentette a hatóságnak, hogy beteget szedett föl az országútról? Mért nem azonnal?... S nem a falu jegyzőjéhez kellett volna fordulnia, hanem a csendőrséghez vagy egyenesen az államrendőrséghez, akkor mindjárt tisztázódott volna a helyzet, mert itt az eltünést nyilvántartották... s azóta már a bűnösök is megkapták volna a büntetésüket.

Majd fölsorolták a paragrafusok rendelkezéseit, melyeket András nem tartott be s így őt bizonyos felelősség terheli. Az nem számít, hogy a beteg elvesztette az emlékezőtehetségét. Sőt ez súlyosbítja az esetet. Mert ez így - olvasták rá - akaratnélküli elkülönítésre, fogvatartásra gyanus... melyet azonban a szigorú vizsgálat fog teljes egészében kideríteni. Éppen ezért még pár napig, esetleg több ideig is itt kell maradnia Pesten, mert nagyon valószínű, hogy a vizsgálat tüzetes lefolytatásánál még szükség lesz rá...

Ebből a körülményes előadásból András azt hámozta ki, hogy még őt meg is büntethetik a végén. Legjobb esetben megdorgálhatják: - Máskor, ilyen esetben ne ezt tegye, hanem azt és azt! Amit a paragrafusok diktálnak!

A senkit úgy mondta, olyan hangsúllyal s olyan gesztus kíséretében, mint aki leszámolt a multtal, jelennel, de a jövővel is... Mindennel és mindenkivel. Magamagával is, meg az egész világgal.

A százados belelátott András lelkébe. Amihez nagymértékben hozzájárult az, hogy hallotta András vallomását a rendőrségen.

Editet fölszedte az országútról, házába vitte. Otthon az édesanyja ápolta. Nem tudta, hogy kicsoda. Szerencsétlenség érte. Beteg. Nem hagyta veszendőbe. Hogy fiatal, szép lány, azt bizonyosan észrevette. Később azt is, hogy kedves, jószívű. Hosszú hónapokig voltak együtt, egy fedél alatt minden nap. Beszélgettek... Fiatalok. Mindketten megáldva külsővel. De lelkiekben is. András jómódú földbirtokos. Özvegy. Tekintélyes ember. Megyebizottsági tag. Azt nem osztogatják mindenkinek... Amint Edit erőre kapott, kimentek a tanyára is. A tavasz balzsamos levegőjének nagy ereje van! A mezőn madár dalol, virág nyílik... András le-leszakított egy-egy kökörcsint, zsályát, búzavirágot. Csokorba kötötte. Kinek adta volna?... A kislánya még csöppség. Édesanyja meg öreg... Csak a talált lánynak. Virágot a virágnak. Talán mondta is:

Szemük egymásba akaszkodott, szívük összedobbant... Lehet, hogy meg is egyeztek. Andrásnak bizonyosan voltak álmai... De ki merné állítani, hogy a lánynak nem? Talán azért is indultak neki Pestnek, hogy azt valóra váltsák.

S amikor megtudta, hogy ki a Rozika, egyszerre olyan lett, mint akinek kilopják a lelkét.

Tudatában van, hogy a lányt elvesztette. Örökre. El, mert magasan fölötte áll. Arisztokrata. Milliói vannak. Nem számíthat rá. Nem is számít. Annál sokkalta okosabb ember.

De hát a lány?... Edit mai lány. Akarata van. A nyügöt nem tűri. S ha a szíve Andrásé?... Amikor ott ültek az étkezőkocsiban, egynek látta őket...

Csakhogy ebbe Henrik bárónak is van beleszólása! Az pedig nem egyezne bele! Hát még a család?! Igaz ugyan, hogy Edit már nagykorú. Legalábbis ott áll... Csakhogy akkor nem kap semmit. Annyi, mintha meghalt volna. Történtek már ilyen esetek. Igaz, nagy ritkán, de történtek. Amilyen embernek látszik ez az András, neki amúgyse kellene a nagy vagyon. Van neki elég. Küszködjön vele más! Így is urasan élhet. Négyszáz hold föld...

Ránézett Andrásra, ki mellette horgasztott fejjel, vontatott léptekkel bandukolt.

Ez most is ott van a Rozikájánál, a Hex-palotában... vagy ami valószínűbb, kinn a tanyán... Sétálnak kéz-kézben a búzatáblák mellett, ahogy napokkal ezelőtt. Virágot szednek, madárdalt hallgatnak, egymásra felejtkeznek...

Ez most már csak álom. Fájó, valóra nem váltható, gyötrelmes álom... Hiszen, ha cserélhetnének külsőt: nevet és ruhát... örömmel tenné. Akkor most András gróf és huszárszázados. Címere, paszománja, sok-sok őse, rengeteg adóssága, semmi vagyona... de, hogy kinyílna akkor előtte a Hex-palota kapuja s ajtajának mindkét szárnya!...

Így majd csak álmodni tud. Leginkább ébren s ennek a melege mellett bágyadozva sütkérezni. S ez is valami. Mert vannak, akinek még álmai sincsenek...

A kis márványasztal mellett András megemberelte magát. Még majd azt hiszi róla ez a tiszt, hogy ő aféle pipogya, anyámasszony katonája. Bánatában mindjárt sírva fakad. Na, ne mondhassa! Kiegyenesítette a derekát, fölvetette a fejét s úgy hallgatta a századost, aki az árokháti kastély megrohanását regélte... Hogy törtek be a rablók... lőtték le az öreg bárót... s mi mindent raboltak el...

- Amint erőre kap a baronesz s megtalálja az igazi énjét, mint az orvosok állítják, akkor majd elmondja, hogy a zsiványok hova hurcolták s hogy szabadult meg tőlük.

Ezt nem a tanti mondta, hanem az a szemüveges ember, aki a csuklóját fogta. Az orvos.

De Edit már tudta is, hogy mi történt. Jobban, mint ezek. Emlékezett, de úgy, mint egy homályos álomra...

Rablók törtek a kastélyukra... Hallotta a gránát robbanását... A kaput azzal döntötték be... Hármat robbant... Ijedtében beszaladt az apjához... Sokan voltak... Az apja védekezni akart, de elkésett. Agyonlőtték. Meghalt... Homloka közepéből folyt a vér. S most itt fekszik valamelyik szobában fölravatalozva. A könyvtárban vagy a táncteremben... Csak titkolják. Takargatják a valót. Azt mondják: "Nem történt semmi!" Az orvos mondja. Igen, az neki semmi. Az is lehet ugyan, hogy már eltemették, mert hátha már napok vagy hetek óta fekszik betegen... Beteg. Fájlalja mindenét. A kezét, lábát alig bírja mozdítani. Mintha nagyon hosszú utat tett volna meg gyalogosan. Rémlik is neki, hogy valahol messze járt. Térdig érő hóban futott. Kergették. Elesett. De a rémület fölrántotta... Csúnya álom volt. Csúnya. De annál szebb volt az azutáni!... Virágos mezőn sétált... Tekintgetett jobbra, balra. Gyönyörködött... Majd búzatáblák közé ért, ahol egy erős, rokonszenves fiatalember fogta a kezét... Mentek előre. Mindig előre. Nézték a föld hivalkodó pompáját, a napsütésben ringó életek hullámzását... Meg-megálltak, egymáshoz símultak. Szíve akkor úgy dobogott, hogy szinte hallotta a takk-takkolását. S azt jó volt hallani!... Egy fehérfalu kis ház elé szaladtak, ahol egy szép öregasszony várta őket, aki magához ölelte s úgy gügyögött hozzá, mint ahogy a kis gyermekekhez szoktak:

Kis ház, nagy ház... Széles, nagy udvar a kettő között. Hátul kert. A kertben fák, bokrok, virágok. A fákon gyümölcs. Cseresznye, barack, meggy... A bokrokon ribizli, pöszméte... A virágok körül sok méh... A szőlő-lugasból kiszalad egy csöppnyi kislány. Két kis kezét maga elé tartva szalad egyenesen az ő karjai közé. Öleli, csókolja. Majd azt suttogja a fülébe:

Csak egy pillanat s már kocsin ül. Könnyü homokfutón. Két almásderes a rud mellett. Vágtatnak. A kövesút szikrázik. Mintha csak repülnének... Kinn a réten sok-sok ember. Legények, lányok. Kaszálnak, gyüjtenek, rudasokat raknak... Szekerek cammognak a falu felé. Élettel rakott szekerek. Oda, ahonnan ők futnak. De hova futnak ilyen eszeveszetten?... A lovak háta már tajtékzik... Szólni akar az embernek, ki magához emelte a kocsira s rémülve látja, hogy már egyedül ül a kocsin. Hova lett az az ember? Az a jó, kedves, fiatalember. Leesett a kocsiról? Vagy leugrott s őt magára hagyta? Most mi lesz vele? A kocsi jobbra, balra vágódik... A lovak meg mint a sárkányok...

András az utcákat járta. Végig az Andrássy-uton, egy-egy mellékutcán, azután vissza. El a Hex-palota előtt tízszer is egymás után, miközben azt latolgatta, hogy fölmenjen vagy ne menjen? Amikor távolodott a palotától, akkor egyre jobban tüzesedett benne az, hogy fölmegy. Mért ne mehetne föl? Nem koldulni megy! De illik is! Közel egy esztendeig lakott náluk a... leány... vagyis a báró testvére... S ki tudja?... Hátha még mindig csak Rozika... Neki az is marad örökké! Az édesanyjának is, Marikának is... Föl kell neki menni! Muszáj...

Lehet, hogy a Rozika már várja is s amint meglátja, elébe nyujtja a két kezét s amint azt megfoghatja, mindjárt tudja, hogy mi van a szíve mélyén: Hála, köszönet, szeretet... De nem! Őt nem szeretheti egy nagyúri lány. Egy baronesz. Ostobaság még rágondolni is! Harminc-negyvenezer hold föld. Vagy még annál is több! Báró... Bárólány... Apját agyonlőtte egy gazember. Anyja rég elhalt. Egy testvére van. Henrik báró... Amikor Rozikát kiemelték az autóból, a bátyja csak a fejét biccentette s azzal mutatott az emeletre. Nem ijedezett, még csak a szeme pillája sem rebbent. Mint a márványszobor. Neki csak az ujjai hegyét nyujtotta, amikor a százados elmondta:

- ...Nem emlékezett semmire. Nem tudta, hogy kicsoda. Jóformán újra tanult beszélni... Csak amikor az étkezőkocsiban szembe került a gyilkossal, akkor szakadt föl előtte a multját eltakaró köd.

A báró úgy hallgatta, olyan fásultan és érdektelenül, mintha abból, amit a százados elmondott, őrá semmise tartozna.

Visszafelé fordulva András megállt a palota közelében. Eh, nem megy föl. Mit nyerne vele, ha fölmenne? Semmit. Voltaképpen azt se tudja, hogy milyen nesszel nyissa rájuk az ajtót:

Ezt nem mondhatja. Képtelenség. Oda se eresztenék a betegágyához. Más, ha jobban volna. Ha nem feküdne. Akkor talán?... De miért rágódik ezen óraszámra? Nincs semmi értelme. Jobb, ha észbe kap s hazamegy... Hiszen menne is, de a rendőrségen azt mondták: még maradjon. Szükség lehet rá. Pedig megmondott már nekik mindent. Csak éppen arról nem beszélt, hogy miért indultak Pestre. Hogy kinevessék? Pedig az a rendőrtiszt, aki a jegyzőkönyvet diktálta, végezetül megkérdezte:

András másnap az országház felé indult. Lassan, tempósan lépegetett, mint akinek semmi dolga, csak az időt fogyasztja. Figyelte az embereket, a nyargaló autókat, villanyosokat, meg-megállt egy-egy kirakat előtt... s aztán egyszer csak azt vette észre, hogy ott van az Andrássy-úton...

Harmadnap a rendőrségen értésére adták Andrásnak, nincs rá semmi szükség. Hazamehet.

András könnyedén lépkedett lefelé a rendőrségi palota márványlépcsőin...

Mintha nagy terhet dobott volna le a hátáról. Könnyűnek érezte magát. Ruganyosnak. Most már hátat fordíthat, hál Istennek, egész Pestnek... az Andrássy-útnak, a Hex-palotának és... és... a betegnek...

De vajjon beteg-e még? Hátha már csak gyengélkedik s fönn van. Talán azért is nyitották meg az ő útját hazafelé, mert már jobban van. A rendőrség kihallgatta. Ha pedig kihallgatta, akkor fönn van. Az ágyat elhagyta s így őt is fogadhatja. Mindössze annyit izen be az inastól, hogy szeretne elköszönni. Hiszen ha szó nélkül menne el, akkor joggal mondhatnák:

Nem. Ezt a Rozika nem mondaná, még így se, hogy baronesz. Inkább azt gondolná:

A vastag szőnyeggel bevont lépcsőkön egy kis daccal, szegett nyakkal ment fölfelé az András. Magabizakodva. Elszánva mindenre. Lesz, ahogy lesz! Azért ő csak Kövi Kovács András marad, amíg él! De minél följebb ért, annál többet engedett a nyakassága... Mert mi lesz, ha be sem eresztik? A gőgös báró kiizen:

Na, ezt nem izeni. Nem is izenheti, mert mégis csak uriember. Tudatában van annak, hogy mivel tartozik neki. Fogadnia kell. Legfeljebb sajnálkozik majd:

- Nővérem ágyban fekvő beteg... Talán pár nap mulva legyen szerencsénk...

Hirtelen eszébe vágódott, hogy ő csak a báró után tudakozódhatik s majd tőle a baronesz után. Ezért hát azt mondta:

András nem ült le. A kényelmesnek igérkező bőrszékre ránézett, de állva maradt.

A falakon köröskörül képek lógtak nagy aranyrámákban. Arcképek. Öreg urak, asszonyságok. Elvétve egy-egy fiatal. Ősök - gondolta. De tudta is. Egyik-másik már nagyon patinás volt. Az idő végigszántott rajta. Magán a képen is, meg a rámáján is. Egy fiatal asszonyon akadt meg a tekintete, aki nagyon húzott a Rozikához. Az a szem, orr... Csak a száj nem úgy hasad.

Közelebb lépett, hogy jobban láthassa, de nem maradt rá ideje. Kinyílt az ajtó...

Az inas volt. Kissé oldalt lépett s derékba biccentve a nyitvahagyott ajtóra intett a jobb kezével.

A báró, olyan baktatva-formán, elébe jött Andrásnak. Fakóraváló, szegletes arcán kényszeredett mosoly rángatódzott:

András kezefejét egész tenyerével átfogta s úgy rázogatta... aztán szinte barátságosan belekarolva a jólszabott kékbeli dolmány ujjába, vendégét bevezette egy tágas szobába... Ott hellyel kínálta:

- Búcsúzni jöttem - mondta András. - Elköszönni a bárónő... őméltóságától...

Megkérdezi?... Kitől?... A húgától?... Vagy, aki mellette van: orvos, ápolónő, rokon-asszonytól?... Akkor ezek nem számítottak arra, hogy ő jelentkezni fog. Vagy csak a báró számított rá?... Ugyan milyen hírrel jön vissza? Mit határoznak? Bemehet? Nem?

De jóformán nem is igen volt ideje ezen töprengeni. Alig egy perc, vagy annyi se, már a báró betoppant:

András a báró túlhajtott készségességében nem látta meg a gúnyt. Más foglalta el. Egész lelkét az töltötte be, hogy most mindjárt szemtől-szembe fog állni a... Rozikával. Vagy Edit baronesszel, aki esetleg úgy néz rá, mint egy tolakodó idegenre. Hidegen, közönyösen, mert valami olyasfélét mondott neki a százados, hogy visszakapja a régi énjét. Most már az, aki volt. A régi Edit... Azt az időt meg, melyet Kékfün töltött, elfelejtette. Csak egy-egy elmosódott, homályos képre emlékszik olyanformán, mintha álmodta volna... Ha így van?... Akkor... De nem! Az lehetetlen. Ezt a gondolatot elhessegette... Csak nem engedik neki, hogy ismerje. De mindjárt megtudja a valót! Már az első szavából. De szólnia se kell. Csak ránéz s tudni fog mindent a szeméből, a tekintetéből.

Már a negyedik termen mentek át, amikor András fején a sok lehet és nem lehet után az is átszaladt, hogy ebből a látogatásból még nagy komédia is kerekedhetik, melyek során talán a báróval, meg az inasával is meg kell birkóznia!

Hirtelen nagy forróságot érzett. Torka összeszorult, a halántéka meg úgy lüktetett, mint a jó kovácsfujtató.

- Bemutatom neked - harapdálta a szót Henrik báró - izé, András urat... Kuzinom!

S egy időviselt, fehérhajú hölgyre intett a szemöldökével, ki egy alacsony székformán ült.

András csak akkor mert a lányra nézni, ki egy nagyöblű hintaszékben ült, úgy fekveformán...

Hej, ha most ott volnának a tanyán, bizony nem sokat komédiázna! Csak nem állna itt tétlenül, mint egy sóbálvány, hanem...

Valami erősen ösztökélte: "Ugorj hozzá!..." Minden íze, minden porcikája bíztatta: "Fogd át a két erős karoddal!"

A fék azonban működött, mert András az első szemvetésre látta, hogy ez a lány már nem a Rozika. A szeme, az arca, a tekintete idegen.

- Azt mondják... úgy mondják... hogy maga... hogy én magával... hogy mi ketten...

Látni lehetett, hogy küszködik, erőlteti az eszét: Ki ez az ember?... Ismerős... Olyanforma, mint akivel álmában járt a mezőn... aki mellett a kocsin ült... aki a szőke búzatengerek között fogta a kezét...

Nézett a bátyjára, a nénjére... de úgy, mintha segítséget kérne tőlük. Le lehetett olvasni az arcáról: "Szóljatok helyettem, hiszen ti tudjátok, hogy mit akarok mondani! Segítsetek!" De azok nem értették meg. Vagy, ami valószínűbb, nem is akarták megérteni.

András azonban, mintha a kínálást nem hallotta volna, csak állt s nézte a lányt...

Hát ez elfelejtett mindent? El az anyja ápolását, gondoskodását, jóságát, a kis Marika ragaszkodását, nevetését, nagy-nagy szeretetét?... Sétákat a Kőrösparton, a tanyát, a búzatáblákat, amit ott fogadtak egymásnak az Isten szabad ege alatt... Mindent elfelejtett?... Ki törölte ki a lelkéből? A bátyja? A nénje? Vagy ő maga?...

Látta, hogy egy egész világ esett közéjük. Soha, semmivel le nem rombolható hideg, fagyos világ... Nincs neki itt semmi keresnivalója. Legjobb, ha mihamarabb kiszakítja magát ebből a nemszeretem-levegőből. Elég oktalan volt, hogy reménykedni mert, hogy szította azt a parazsat, mely az étkező-kocsiban oly hirtelen kialudt. Gondolhatta volna mindjárt, hogy durva abaposztóhoz nem lehet finom selymet varrni. Hiszen ha az eszére hallgat!... De az a kis húsdarab a mellében mindig letromfolta. Az egyre bíztatta, ösztökélte: "Ne hagyd magad!" S most itt van ni! Kinek van igaza?

Összeszedte minden erejét s legyűrte az érzéseit. Rajta ne diadalmaskodjon senki. Kezét a szék karjára tette. Kissé hátra húzta s leült. Ugy érezte, hogy le kell ülnie. Kínálták, hát nem utasíthatja vissza. Még sértésnek vennék. De arra is magyarázhatnák, hogy félszeg. Esetlen. Naiv paraszt. Hát ne mondhassák.

- Bocsánat - hajolt meg kissé a hölgyek felé - nem akartam és nem is akarom zavarni méltóságtokat. Távol áll tőlem. De gondoltam, nem megyek haza anélkül, hogy ne érdeklődjem őméltósága, a baronesz hogyléte felől. Így legalább, ha édesanyám kérdi: "Hogy van a Rozika?..." Bocsánat, ő még nem tudja, hogy mi minden történt azóta, amióta eljöttünk... s mi csak így neveztük: Rozika...

Edit fölkapta a fejét s oldalt fordította... Mintha irdatlan messzeségből hallott volna valami lágy muzsikát. Csengők csilingelését, vadgalamb búgását, kis pacsirta csattogását... Olyan elmosódottan zümmögő lágy melódiát, melytől nyílik a szem, tágul a szív... Kissé előre dőlt s oly merev mozdulatlansággal nézett Andrásra, hogy az elkapta róla a szemét s úgy folytatta:

- Mert édesanyám nagyon szerette... Ugy, mintha csak édes leánya lett volna. Éppen úgy! Nagyon szerette! Aztán a kis Marika is!

S egyszerre pirosodni kezdett az arca, a két szeme meg villogni. S még egyszer mondta a két karját előre nyújtva:

Ez a "nem szabad" nemcsak Editnek szólt, hanem Henrik bárónak is. De érthetett belőle András is. Aminthogy értett is. Megfészkelődött a székben...

De nem adtak a szavára semmit. A fehér-fejkendős asszony szépen visszaerőltette Editet a székbe s már csukódott is be utánuk az ajtó...

- Henrik!... Fizesd ki ezt az urat!... Ruha, tartás, orvos, patika, utazás... Mindent!

Az önök szót megnyomta. Ugy forrt már benne a keserűség, hogy meg kellett nyomnia. Mondják, hogy "paraszt". Vagy, amit akarnak. Nem törődik vele.

Még akart valamit mondani. Azt, hogy a bérest, kocsist, hordárt, trógert ki lehet fizetni, de Kövi Kovács Andrást, nem.

Már a szó föl is nyomakodott a nyeldöklőjéig, de visszanyomta. Lenyelte. Mégis a Rozika hozzátartozói. Rozikáé, aki még mindig beteg, de aki mégse felejtette el őt teljesen. Nem az ugyan, aki volt. De erről ő nem tehet. Ez nem az ő hibája. Majdha fölgyógyul, tisztábban lát. S ha elvált is az útjok, azért ő még sokszor fog gondolni Kékfűre, Erzsók asszonyra, a kis Marikára... Talán még őrá is!

András megállt egy pillanatra. Csak addig, amíg a dolmánya belső zsebéből kivette a tárcáját. Abból kihúzott egy nagyobb bankjegyet s azt összehajtva belenyomta az inas markába ezzel a szóval:

Henrik báró hirtelenében nem tudta, hogy mit tegyen. Haragudjon vagy nevessen? Hallotta, amit András az inasnak mondott: "Maga barátom úgy viselkedett, mint egy úr!" Hm. Csak nem azt akarta ezzel mondani, hogy én meg nem... Eh, rándította meg a vállát. Csak nem akad fönn egy parasztnak a szaván? Mondjon, amit akar. Az a fő, hogy szépszerivel lerázta a nyakáról. Így legalább nem lesz több szerencséjük hozzá. S ez a fő! Azzal, mint aki szépen és símán végezte a dolgát, megnyugodva visszasétált a szobájába.

- Mikor indul a legközelebbi gyors Gyürkehely felé?... - kérdezte a portást.

Andrásnak csak ekkor ötlött eszébe, hogy ő ma még jóformán nem is evett. Mondta is a portásnak:

- Nem barátom - rázta meg a fejét. - Harmadik!... De amit visszakap, az a magáé!

- Hát a Rozika?... - kérdezte Erzsók asszony Andrást, amikor az egyedül érkezett haza.

András lehajtotta a fejét, mert a szeme előtt egyre sűrűbb és sűrűbb köd kezdett harmatozni. Elhomályosodott körülötte minden. De azért tartotta magát. A gyengeség férfiatlan. Csak amikor Erzsók asszony másodszor is tudakolta: "Mikor jön?"... - legyintett lemondólag a kezével s egy, a lélek mélyéről fakadó sóhajjal kilökte magából:

András megingatta a fejét. Azzal magyarázta, hogy "nem". De amikor édesanyjának mosolygósra húzódott a szájaszéle, akkor azt mondta:

Nagy csend nehezedett a kis házra. András, mint akibe belefagyott a lélek. Ült egyhelyben s hol a szoba földjét nézte, hol meg az ablakon át az ég alját, melyet cik-cakos felhőfoszlányok tarkáztak. A lebukó nap visszamosolygott rájuk s fényes sugaraival sejtelmes színeket pingált a fodraik aljára...

De András az ég alján is csak azt látta, amit a szoba földjén: ködbevesző sötétségeket.

- A Rozika nekik... meghalt. Ide többet... sohase jön... Hát ezt érdemli ő?...

Már fakadozni akart, amikor Andrásra vetődött a tekintete s tudatára ébredt annak, hogy az ő vesztesége semmi Andrásé mellett. Ő már panaszolni tudná, de Andrásnak nincs egy szava, úgy vérzik a lelke. S most ő még feszegesse ezt a nyitott sebet? Tépje, szaggassa?... Lelketlenség volna.

Szegény András... De az a Rozika is!... Ugyan hova tette az eszét?... Az az, mi történhetett vele? Csak valami rettentő nagy dolog... Na, majd megtudja, ha az András kissé ülepedik. Most hiába faggatná: Mért halt meg nekünk? Nem eresztik ide?... Ki nem ereszti?... Vagy ő nem akar?... Bizonyosan megtudta odafönn a minisztériumban, hogy ő kicsoda. Valami nagyon-nagy úri-lány... S most már nem akar tudni róluk. Se róla, se Marikáról, se Andrásról...

Nem. Az lehetetlen. Ilyen még a mesébe sincs! De elképzelhetetlen már azért is, mert a Rozika nem olyan lány! Hisz a szívét mindig a tenyerén hordozta! Valami más oka lehet!... Na, majd megmondja az András. Csak az a hiba, hogy arra kissé várni kell!

Hangtalanul sürgött-forgott a szobában. Tett-vett. Igazgatott. Hol a sublótot rámolta, hol az almáriomot. De a vizeskancsó se volt a helyén. A kis vánkus meg éppen félrecsúszott az ágyterítőn.

András meg ült mozdulatlanul az asztal mellett, tenyerébe hajtott fejjel. Erzsók asszony rá-rápislantott. Vajjon most hol jár gondolatban?... De kell azt találgatni?

Kidolgozott, érdes tenyerét szerette volna rátenni a fia fejére... De milyen szóval tudná megvigasztalni?

Másnap is csak így. Semmise változott. András hol az udvaron ténfergett, hol a kertben... Erzsók asszony a konyha üvegajtaja mögül vigyázta, kissé félrehúzva a függönyt...

Másnap estefelé András mindent elmondott az édesanyjának. Úgy, ahogy történt. Nem hagyott ki semmit. Hogy ismerte föl Rozika az apja gyilkosát... az hogy oldott kereket... Rozika ájulását, betegségét... a rendőri herce-hurcát... sétáit az Andrássy-úton... a Hex-palota előtti tilódását... a látogatását... Azt se hallgatta el, hogy ki akarták fizetni...

Azt hitte, abba élte bele magát, hogyha nagyúri lány is, hát legfölebb valami gazdag bankáré vagy nagyobb tisztviselőé. De hogy bárólány?... Ezt nem hitte volna!... Így a közönséges emberek közül nagyon kiszületett. Szegény András!... Vajjon mikor heveri ki ezt a csalódást?... Majd az vert gyökeret a lelkében, hogy a Rozikának se apja, se anyja... s most betegen fekszik...

Azt akarta mondani, hogy be sem eresztenék az inasok... Amire Erzsók asszony bizonnyal azzal replikázna:

De ezt úgy mondta, olyan nagy bizonyossággal, hogy annak a végén ott volt a pont is.

Napok, hetek, hónapok multak... A föld hozadékát betakarították az emberek. Csürbe, magtárba, verembe, pincékbe, kamarákba. Ezen a nyáron a föld nem fösvénykedett. Bőségesen ontotta az életet.

András eleivel feléje se nézett a tanyának. Nem mert kimenni. Érezte, tudta, hogy minden bokor, minden fűszál csak az elveszettre emlékezteti... Ott szakította neki az első búzavirágot... amoda fogta meg először a kezét... itt hallgatták a kis pacsirta csattogását... ott álltak egymás szemébe nézve...

De azért nem volt semmi hiba. Az öreg tanyás-gazda elintézett mindent. Rendben. Aratást, cséplést. A kaszák csak úgy suhantak a búzatengerbe, mint azelőtt... a rendek dőltek, a keresztek szaporodtak, a legények, lányok daloltak, a gép búgott, ontotta a magot s a rakott szekerek nyöszörögve döcögtek a falu felé...

András meg otthon. Legtöbbször a szobában, hogy ne lásson senkit. S őt se. Csak nagy néha ment ki a kertbe egy rövid kis időre. Oda is leginkább akaratlanul.

Erzsók asszony sopánkodott. Nem jól van ez így! Nem jól! De ennek hangot nem adott, csak a fejét csóválgatta. Ennek meg az volt a csapóvége, hogy értette Andrást. Megértette. Hisz ővele is megtörtént nemegyszer, hogy szinte kiesett az egész világból, úgy elgondolkozott. Csak arra rezzent föl, hogy a leves kifutott vagy a rántás odaégett. Ezért hát maga elé motyogta:

Már az őszi szántásokhoz fogtak, amikor András egyik napról a másikra nagyhirtelen megváltozott. Mintha kicserélték volna. Kiment az istállóba, végig vizsgálta az állatokat: teheneket, lovakat, szerszámokat, szekereket, kocsikat a színben s hallatta a hangját. Még ugyan hallatta! Úgy teremtettézte a bérest, mint még soha:

Erzsók asszony olyan nagy lelki gyönyörűséggel hallgatta ezeket a szokatlanul kemény szavakat, hogy a könny csak úgy ömlött a két szeméből...

Lábai reszkettek, alig bírt rájuk állni. Leborult hát a konyha-asztalra... sírni, örömkönnyeket ontani.

Azontúl András úgy forgatta magát, mint akinek semmi gondja, baja. Jött, ment. Ki a tanyára, vissza. Veszekedett a tanyással, munkásokkal. Mindenben hibát talált. Abba is, amibe egy szikra sem volt. Ez se jó, az se! Otthon is ott volt mindenütt: kertben, udvaron, félszerben, padláson. Hangoskodott. Ezt így, ezt úgy! Ha az idő nem engedte ki, akkor a szobában foglalatoskodott. Írt, számolt, olvasott. Néha-néha még a Marikával is játszadozott...

Csakhogy az Erzsók asszony hamarosan átlátott a szitán! András csak áltatja a világot, meg maga-magát. Álorcáskodik. Félre akar vezetni mindenkit a buzgólkodásával, a nagy hangjával, kiabálásával... Markírozza, hogy neki kutyabaja. Őt nem bántja semmi. Gombház! De az édesanya szemét nem lehet bekötni. Pár nap, s Erzsók asszony már látta, hogy András úgy jön-megy a kertben, mint a vak. Nem látja a veteményeket, a leesett gyümölcsöket, a giz-gazt, a dudvát... azt, amit azelőtt mindig észrevett... Írásának, számolásának sohase ér a végére. Az olvasást is csak mimeli. A könyvet kinyitja, nézi órákon át, de a leveleket nem forgatja. Nem látja a betűket. Vagy ha látja is, nem tudja, hogy azok mit tartalmaznak... Mikor a kis Marikával játszik, el-elhomályosul a szeme s aztán mintha nem ő tartaná kezei között, a kis csöppséget, hanem valaki más... Az ételt meg úgy forgatja a szájában, mintha keserű orvosság volna. Pedig mindig azt főzi, amit szeret...

Egy délután, amikor egyedül volt otthon a Marikával, András íróasztala fiókjából kivett egy ív papirost, meg kopertát... kötője alá rejtette a kalamárissal, meg egy pennaszárral együtt s letipegett az alsó kis-házba. Marikának odaadta a "Julcsa-babát", akit ha lefektetnek, behunyja a szemét s ha a haskójára nyomnak, sír...

Ő maga leült az asztalhoz s ami igen régen történt vele, íráshoz fogott némi fejcsóválgatások és hümmögések után... Levélíráshoz...

Csak az indulás volt nehéz... A többi már szinte magától folyt ki a pennaszárból...

Beletette azt is, hogy mindenki nagy szeretettel gondol rá a faluban. Bizony, ha erre járna vagy egyszer, még a ruhája szegélyét is csókolnák... Elsősorban egy örökké zsörtölődő öregasszony, aki azóta sokszor megsiratta... Hogy ki az az öregasszony, azt nem teszi papirosra, mert azt amúgyis kitalálja, bizonyosan...

- E hát megvolna! - sóhajtott Erzsók asszony. Csak még azon töprengett valameddig, hogy mit írjon a levél alá? "Erzsók asszony?" Nem! Igazság szerint azt kellene odavetegetni: "Édesanyád." Hiszen ha nem történik az a borzasztóság!... Eh, jó lesz az aláírás nélkül is.

Aztán, hogy soha senki az égvilága alatt ne tudjon erről a merényletről, nem a falu póstáján adta föl a levelet, hanem várt vele a legközelebbi városi hetipiacig. Akkor bekocsizott vásárlás ürügye alatt s ott egy alkalmas pillanatban, amikor senkise látta, bedobta a "posztkisznibe".

Edit szeme előtt a köd jobban-jobban fölszakadt s egyre tisztábban látott. A zavaros képek kialakultak a lelkében... Ezt az orvosnak köszönhette:

- El kell mondani neki mindent! Semmit se szabad előtte takargatni. Gyógyulásának ez az egyedüli orvossága!

Így tudta meg, hogy mikor és hogy került Kékfüre s meddig volt ott. A többit is: Utazásukat Pestre... Apja gyilkosának fölismerését...

De már a köd ritkulni kezdett előtte akkor, amikor András ott járt náluk elköszönni...

András belépett... Nem volt idegen előtte. De hogy ki lehet, azt nem tudta. Csak ismerős. Arca, alakja... A hangja is. Mintha csak valamelyik álomképe volna...

Amikor András azt mondta: "Rozika...", úgy érezte, mintha őt szólította volna... amikor meg ez a szó ütődött a füléhez: "Marika...", akkor már látta is a kislányt. Szöszke a haja, gödrös az álla, a szeme nevet... De András is kezdett előtte kibontakozni a homályból...

Megelevenedett előtte a kékfüi ház, kert, tanya... Ott álltak a búzatáblák között... András fogta a kezét... egymás szemébe néztek... összesímultak...

Ettől kezdve rohamosan gyógyult, mert az orvos, úgy beszélgetve elmondott neki leplezetlenül mindent... mire az álomképek valóra váltak előtte s az volt a legkedvesebb órája, amikor megelevenedtek előtte a kékfüi kis házak, az ott élő emberek... Erzsók asszony, András, Marika...

Vissza-visszaidézte az ott töltött napokat: ...virágokat ültettek a kis kertbe, gyomláltak, palántáztak... bujócskát, kergetősdit játszottak a ribizli-, pöszmétebokrok között...

Később Edit megtudta azt is, hogy Andrást a bátyja ki akarta fizetni, de az kereken visszautasította. Olyan jó volt ezt tudni... Visszautasította: "Nekem önök nem tartoznak semmivel!" Így! Ezt a nénje sokszor fölhánytorgatta: "Önök". A bátyja, meg a nénje: "Nekem nem tartoznak!" Ők nem tartoznak. De ebbe az is benne van, hogy valaki tartozik. Erre mosolyogva gondolt: "Én tartozom neki". Csak "én". Más senki.

Majd azt is megtudta Edit, hogy akkor András egy százast adott az inasnak, aki kinyitotta előtte az ajtót.

S e mellé egy kis sajnálkozó mosollyal odagondolta: a nénje, meg a bátyja mégis úgy beszélnek róla, hogy paraszt.

Ekkor már ki-kijárogatott az utcára is. Hol a bátyja, hol meg a nénje vitte sétálni, színházba, moziba, előadásokra. Szórakozzon, felejtsen. Simuljon bele az életbe.

Barátok is koptatták a Hex-palota küszöbét. Barátnők. A barátokat Henrik báró invitálta. Előkelő mágnás-familiákból, akikkel közvetve tudatta azt is, hogy Editnek kerek egymillió a hozománya... aranykoronában.

Afféle csendes házimulatságot is rendeztek Edit kedvéért. Mulasson, játsszon, táncoljon... De Edit, mint a fagyos szent... Szinte taszította maga mellől a hajbókoló fiatalembereket.

Henrik nevetett Editen. De az eltessékelt barátain is. Egyik-másikat még ki is figurázta.

- Mire vársz?... Mit akarsz?... - támadta meg végül is Editet. - Ha így folytatod, ha nem hagysz föl ezzel a kiállhatatlan modorral, úgy elmarsz magad mellől mindenkit!

- Örüljek?... Azt mondod, hogy örüljek?... De ha meghallod, hogy kibe szerelmes?...

- Én már régóta gyanakszom... csak nem akartam említeni. Te nem vettél észre semmi különöset Editen?

Henrik mondhatta volna, hogy mostanában minden különös a nővérén. A szótlansága, zárkózottsága, ahogy jön-megy, beszél... De nem szólt. Gondolta, így hamarabb kibujik a szeg a zsákból. Hallgatott. Csak a szemöldökén rántott időnként egyet-kettőt.

Úgy is történt. Hogy a nagynéni választ nem kapott, egy kimért félsóhajjal azt mondta:

A nagynéni kapkodva szedte magába a levegőt. Ezt nem várta az öccsétől. Őtőle éppen nem. Ilyen hangot? Ilyen gesztussal?

Edit eleinte megtette, már csak illendőségből is, hogy amikor vendégek érkeztek s hívták, megjelent közöttük. Később, amikor már belelátott a nénje, meg a bátyja kártyáiba - engem nem adtak férjhez - mindig kimentette magát.

S ült nap, mint nap a szobájában, s feszegette a mult pántjait. De már nem is kellett feszegetni. Engedett az magától is. Egyre élesebben, egyre tisztábban állt előtte a kékfüi kép. Az alsó kisház, a felső nagyház. A szobák. Benne az egyszerű bútorok. Az udvar, a kert. Az alsó kisház meghitt kedves melege. Benne Erzsók asszony, kinek mindig nevet a szeme, akinek ő az első naptól kezdve szentem, galambom volt. Később meg Rozikám. Milyen szépen, milyen kedvesen tudta mondani: Rozikám! Benne volt a szíve, lelke... Aztán a Marika... Hogy csempült a kis szája, amikor azt mondta: "Kisanya". Erre ő tanította. Titokban:

S minél több időt töltött gondolatban Kékfün, annál jobban megérlelődött benne az, hogy olyan egyeneslelkű, talpig ember nincs több a világon, mint az András. A becsület csak úgy sugárzik róla. A jóság is, a szeretet is. Vajjon most mit gondol róla? Ugyan mit is gondolhat?... Úgy indultak el, mint vőlegény és menyasszony... Erzsók asszony a kiskapuból utánuk lengette a keszkenőjét. Mintha most is látná lobogni... S András egyedül tért vissza. Vajjon mit mondott Erzsók asszonynak, meg Marikának?... Azok bizonyosan követelték: "Hol hagytad a Rozikát... a Kisanyát?"

Azóta már sok idő elmult. Nyolc hónap. Több. Majdnem kilenc. Talán már el is felejtették. Most már csak annyi, hogy volt itt egyszer egy beteg lány... aztán elment. De András arra a napsütéses délutánra csak emlékszik?... Ő, ha behunyja a szemét, szinte érzi a nap tüzét, a föld-párától átitatott levegő balzsamos illatát, András szíve dobogását... Akkor suttogta először a fülébe:

Neki nem volt édesanyja. Azaz volt, de nem ismerte. Csak most tudja, most érzi, hogy mit vesztett. Az édesanya soha senkivel nem pótolható szeretetét, simogató, jóságos, meleg kezét, megértését. Ha most elmondhatná neki azt, ami a szívét nyomja, ami rágódik a lelkén, ha kiönthetné előtte a vágyát, a keservét... Bizonyosan megértené és segítene rajta. De nincs. Más meg nem érti meg. Ezek itt?... A bátyja? A nénje?... Kinevetnék. Vagy ami még rosszabb, szanatóriumba tennék azzal, hogy megbolondult.

Ezeknek nincs szívük, csak pénzük, rangjuk, meg gőgjük. Élettelen fadarabok. Bábok. S neki itt, ezek között kell leélnie az életét, itt kell neki elsorvadni, elpusztulni a fényes, de hideg nagy palotában szeretetlenül... Ez a sorsa, mely ellen nem lehet tenni semmit.

Egy délután Edit egyedül ült otthon a szobájában. Képeket festegetett az albumába. Tájképeket, melyek a lelki szemei előtt tükröződtek. Nyárfákkal szegett dülőutakat, fehérfalú kis tanya-házakat, szőke búzatáblákat, melyek közül itt-ott egy-egy piros pipacs, meg egy-egy kék búzavirág virított ki hivalkodva. Messze-messze, a szürkésbe játszó láthatár szélén egy kis falu sudár tornya kapaszkodott a napsugárban fürdő égbolt magas azurja felé...

Edit a munkájával nagyon elégedett volt, mert egy-egy tört mosoly játszadozott a szájaszélén.

Edit bólintott a fejével. Azzal jelezte, hogy tudomásul vette. Még egy-két ecsetvonást tett, aztán az albumot kissé eltartva magától, összehuzott szempillákkal vizsgálta a festményét. Megvan benne az összhang? A színek hármóniája? Érezni lehet rajta a júliusi meleget?

Könnyen, szinte játékos kedvvel ugrott föl a székről. Nem mondta, de minden mozdulatáról látszott, hogy úgy érzi, sikerült.

Csak egy pillantást vetett a képre, aztán hátat fordítva kinézett az ablakon...

Lenn az utcán sürögtek-forogtak az emberek. Ki a városliget felé igyekezett, ki meg be a város szívébe. A csípős hidegtől kipirosodva haladtak előre olyan nagy iparkodással, mintha az életük függne attól, hogy a másikat megelőzzék.

A széles úttesten autók nyargaltak őrült irammal, egyik a másik sarkában. Hajrá!

A tulsó oldalon egy fiatal gyerek-ember ugrált ide-oda a sokadalomban. Könnyű kis kabátban. Fején micisapka, hóna alatt egy csomó ujság. De a kezében is lobogtatott egyet, kettőt s nyujtogatta a járó-kelőknek, miközben torkaszakadtából kiabált: "Szenzáció! Szenzáció!"

Erről jutott az eszébe, hogy a déli lapokat még nem nézte át. Ugyan hova tette a lány? Na, megkeresi...

Utána nyult. Fölvette s a keze között forgatni kezdte. Bizonyosan segítséget kér valamelyik elesett családapa vagy anya... Ilyen levelet minden héten kap kettőt, hármat. Zsebpénze nagyobbik részét ezeknek szokta adni. Kinek öt pengőt, kinek tizet... Ez is az lesz. Segítséget kér. Élelemre, tüzelőre. Hogy milyen sok az elesett szegény ember csak itt a fővárosban is!... Hát még az egész országban!

Amint a levelet ide-oda forgatta, tekintete a postabélyegre esett s egyszeriben látta, hogy ezt vidékről küldték... Neki? Ugyan kicsoda?... Csak... nem talán?...

Amint ránézett a levélre, mindjárt tudta... Csakugyan onnan jött. Kékfüről. Erzsók asszony küldte... A girbe-gurba sorokon szökdécselve szaladt végig:

"...Marika... kisanya... Reggelre ugy-e itt lesz? Az András azóta összébb és összébb esik..."

Majd, mintha kicserélték volna. Egyszerre féktelen jó kedve kerekedett. Nevetett s végig keringőzött a szoba hosszán. Két karját a feje fölött tartva, forgott, pergett, mint az orsó...

S lágyan csengő fuvolahangján kísérni kezdte a zongorán kivert, futamokkal tarkázott dalt:

Azt hitte a jámbor, hogy valami baj történt. Újra rájött a kisasszonyra...

- Megvan még magának az a ruhája, amelyik az enyém volt? Az a szép feketeselyem! Meg a kendő! Az, amelyiket a nagynéném az én tudtom nélkül magának adott!

- Adja nekem azokat vissza... Adok helyette másik kettőt. Hármat! Amelyiket akarja. Választhat.

Edit másnap délelőtt elment a kerületi elöljáróságra. Egyedül. Ott fölkereste az anyakönyvi hivatalt s kiváltotta az írásait...

Harmadnap a Hex-palotában össze-vissza szaladgáltak a cselédek. De a báró is, meg a nagynéni is:

Szobájában minden rendben volt. Ékszerei az asztal fiókjában, ruhái a szekrényében...

Szép téli nap volt. A hó vastag bundával takarta be a föld hátát. Mintha csak féltette volna a hidegtől. Az ég királya ott ragyogott az égbolt tetején...

Lassan, vigyázva kinyílt a kisszoba ajtaja s Erzsók asszony nem akart hinni a két szemének.

A csöppség átölelve tartotta a kisanya nyakát. Buksi fejét odaszorította hol az egyik, hol a másik vállához. Tapsikolta a nyakát, hátát. Sírt, nevetett.

Edit is. Az aranyost eltartotta magától. Majd a karjaiba szorította. Meg-megforgott vele.

Erzsók asszony ott topogott körülöttük. Editnek hol a kezét, hol meg a ruháját csókolgatta:

Edit arcáról az öröm letörlődött. Ijedten nézett Erzsók asszonyra, miközben Marikát leeresztette a földre:

Erzsók asszony megtörölte kötője sarkával a szája szélét, hogy az igazmondásnak semmise álljon az útjába.

- Mint a holdkóros!... Nem eszik, nem alszik... Mindig keres valamit vagy valakit...

András a községházáról igyekezett haza. Amint az utcaajtót kinyitotta s azon belépett, megtorpant. Apró kis lábnyomokat látott a frissen esett hóban...

Apró kis cipők nyoma. Az elmult nyáron látta a párjukat kinn a tanyán, a puha földben, meg egy kis eső után a kis ház előtti homokban... Nem is egyszer.

De azért a formás kis nyomok után egészen az alsó kis ház pitvaráig haladt...

A szobából hangok verődtek ki. Olyan hangok, melytől a forróság futott rajta végig.

Keze reszketett, amint a kilincsre tette. Egy-két pillanatig tétovázott, aztán lenyomta a kilincset...

A küszöbön gyökeret vert a lába s a lélekzet szakadozva bugyborékolt föl a melléből, miközben sápadt arca bíborba pirosodott. Valamit akart mondani. Azt, amit a szíve lökdösött föl a torkába, de ott megszorult:

Nem merte kimondani. Félt, hogy amint hangot ad, azzal a varázs megszűnik s az álomkép elrepül.

- Láthatod a szeméből, a tekintetéből, hogy nemcsak a hála. A ruhája is azt tükrözi. Az van rajta, amit te vettél neki. A fekete selyem szoknya, derék... Vállán a nagy rojtos kendő...

- Mit tudod te azt - nyomakodott előtérbe az ész -, hogy miért külsőzte így föl magát? Egy olyan magasrangú lány, aki mellett te törpébb vagy a legkisebb törpénél... Paraszt meg bárólány?... Csak nem nevetteted ki magad?

Felszegte a fejét. Arcára mosolyt erőltetett. Biz az kényszeredettnek sikerült.

- Bárónő... örülök, hogy szerény hajlékunkat... minket... édesanyámat, kislányomat... akik méltóságodat...

De e tiltakozva ejtett szó mellett egy cseppnyi szégyenkezés is ott parázslott:

András már mondta volna az igazat, de a büszkesége nem engedte. Ez a lány Henrik bárónak a húga s ki tudja?...

Mély tiszteletet parancsolt magára s azt mondta, ami ellen minden porcikája tiltakozott:

Edit tudta, hogy mi megy végbe Andrásban, hogy mi tartja benne vissza az igaz szót s ezért megrázta a fejét úgy, hogy két vastag hajfonata jobbra-balra csapódott a vállra vetett nagykendője fölött:

Egy pillanatig mosolyogva nézett Andrásra, aztán hirtelen lehajolt a kis Marikához:

Marika két kis tenyere közé fogta Edit égő arcát s úgy mondta oda az apjának:

Edit kérőleg nézett Andrásra. Nem szólt, de a tekintetében benne volt az egész lelke.

Ekkor már András se tétovázott tovább. Megfogta az elébe nyujtott kezet, miközben önfeledten szaladt ki a száján:

- Az vagyok én, András... s ezután az is maradok... Nézze! Elhoztam azt, amiért akkor együtt elindultunk...