Tartalom

Előszó

Nagyon szerettek és nagyon gyűlöltek. Akartam és vágyaim voltak. Célokat tűztem ki és harcoltam. És most kérdem: ki volt az az idegen ember?

Mert künn jártam az őszi erdőn és megtanultam a világ nyelvét. A halál gyóntatta a dolgokat s a dolgok őszinték a halál előtt. - Jaj! - mondta a gőgös tölgyfa, - jaj! - sóhajtotta a nádi bokor. Sötéten zúgták a sziklák: jaj! - Gyönge füvek ezt sikították. Mint bontotthajú, nagyszemű leány, állott lelkemnél a csodálkozás: - Ni, a világ csak egy nyelvet beszél.

Aztán visszajöttem az embererdőbe. Most már az ősz szemével láttam arcukat, az ősz fülével hallottam szívüket. Jaj, jaj! - visította a csecsemő és visszhangzott rá az öreg. Hallottam a megvertek jajgatását és megláttam azok jaját, akik győznek.

Minek a vélemény, a cél, a harc? Miért tépje egyik jaj a másikat? Ez az ős egység, ez az ős testvériség. Az embernek egyetlen arca van a végtelen előtt: jaj.

Itt állok a sötét folyó fölött. Már nem fogok többé elvegyülni habjaiban. A kürt nem hí, a küzködés nem vonz. Nézem az elpatakzó arcokat és lefordítom jaj - meséjüket.

Gellérthegy, 1923. november hava.
Szabó Dezső.