SEBŐK ZSIGMOND: MACZKÓ ÚR UTAZÁSAI

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2017
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-045-7 (online)
MEK-16591

Maczkó tekintetes úr levelet kapott hazulról. A borítékra számos poca közt ez volt írva:

- Ejha, - gondolt magában Maczkó úr, - valamelyik kis lusta Maczkó öcsém vagy Maczkó húgom írhatta ezt, a ki szekundát kapott a helyesírásból az iskolában! Majd adna Pósa bácsi, Az Én Ujságom szerkesztői postájában, ha ilyen levelet írna neki!

Maczkó úr elővette a papírvágó kést és fölvágta vele a borítékot. A levél aljában ezt a nevet olvasta: Idősb maczkó muki, ez alatt pedig ezt: irtta a kis maczkó zsuzsó.

- Aha, hát a Zsuzsika a levél írója! - nevetett Maczkó úr. - Mindjárt gondoltam!

A levelet idősb Maczkó Muki úr diktálta a Maczkó-kisasszonynak. A bácsi arra kérte ifjabb Maczkó urat, az ő szeretett tányértalpú unokaöcscsét, hogy menjen el kedves fiának, Maczkó Mónikának a lakodalmára. A menyasszony Czammogó szomszéd bájos és művelt Dorka leánya, hetedhét vadonban híres szépség. Maczkó urat a kedves bácsi ott fogja várni kocsival a retyezáti erdő szélén, azon a helyen, ahol a megboldogult nagypapájuk egyszer leütött egy lovat.

- Ezt már szeretem, - mondotta magában Maczkó úr. - Ide már elmegyünk. Hej, de jól kitáncolom magamat a Mónika öcsém lakodalmán! Pista!

- Mondd meg Jánosnak, hogy fogjon be, a cselédeknek pedig add tudtukra, hogy elutazom.

- Budapestre? - kérdezte a Pista inas és hirtelen a szájára tette a kezét, hogy a mosolygását elrejtse.

- Semmi közöd hozzá! - kiáltott vérvörös arccal Maczkó úr, mert eszébe jutott számos budapesti fölsülése. - Tedd, amit parancsoltam.

Pista sarkon fordult és a konyhában csaknem feldöntötte a Jutka szakácsnőt, aki éppen gombócot gyúrt Maczkó úrnak. A gombóc mind a földre hullott.

- Hej, mindjárt végigsimogatom én a kend hátát, - kiáltotta. - Oda a sok drágalátos gombóc! Hát már most mit főzzek ebédre a tekintetes úrnak?

- Utazik bizony, azt üzeni, hogy pakkoljuk össze a holmiját, a János kocsis pedig fogjon be.

- Budapestre? - kiáltotta. - Hát nem volt elég a tekintetes úrnak a sok budapesti mulatság, amikor mindig olyan soványan jött haza? Jaj, jaj, valamennyi bordája meglátszott!

- Budapestre utazik a tekintetes úr? - kacagott a Julcsa szobalány, amikor meghallotta a hírt. - Hát nem volt elég a tekintetes úrnak Budából, Pestből, tavaly, harmadéve, amikor olyan szépen kiporolták a bundáját, és annyiszor kinevették. Hahaha!

A János kocsis is nagyot szippantott a pipájából, amikor meghallotta a parancsot, meg azt, hogy mi célból kell befognia. Ezt morogta a fogai közül:

- Ejha, pedig de sokszor mondogatta a tekintetes úr, hogy nem megy többé Budapestre! Eddig, ha meglátta a budapesti vonatot, mindig elfordult szégyenkezve és a szemébe húzta a sapkáját. Azt mondotta, hogy a nap bántja a szemét, pedig tudom jól, hogy szégyelte magát. Most meg újra utazik oda. Gazdám, gazdám, ebből megest baj lesz!

János fejét rázva ment befogni a kocsiba. De amint tudjuk, Maczkó úr ezúttal nem Budapestre készült, hanem a Retyezátra, Maczkó Mónika úrfi és Czammogó Dorka kisasszony menyegzőjére.

Nemsokára megtudták, hogy Maczkó úrnak eszeágában sincs Budapestre menni, hanem lagzira készül. Erre aztán lett nagy készülődés, mindenki akart valamit küldeni a mátkapárnak. A méhek pompás mézet hoztak és a kis szorgos munkások felügyelője, a Maczkó úr első és második utazásából ismeretes öregbéres, így szólt (de előbb levette a kalapját tisztességgel).

- Adjon Isten, kedves szolgám, mi jót hozott kegyelmed? - kérdezte Maczkó úr, akit éppen borotvált az udvari borbélya. Hja, a lakodalomra nem lehet csak úgy morcsos ábrázattal menni!

- Hallottuk, hogy lakodalomba tetszik menni, hoztunk hát a szép menyasszonynak egy kis friss, jószagu mézecskét, ha ugyan meg nem veti.

- Százezer golyóbis! - ordított a szappanos képü Maczkó úr egyszerre olyan hangon, hogy a méh-küldöttség rémülten az ablak felé menekült és esze nélkül zsibongott az üveg-táblán.

- Jőjjön kegyelmed vissza, - szólt Maczkó úr az öregbéres után. - Nincs semmi hiba, csak az ügyetlen udvari borbélyom megvágta az államat, azért kiáltottam föl. Brum, brum, adta borbélya!

- Pardon, grácia szegény fejemnek! - kiáltott a borbély térdreesve, mert már tudta tapasztalatból, hogy a tekintetes, nemes, vitézlő és dörmögő Maczkó urakkal nem jó egy tálból cseresnyét enni... akarom mondani, nem jó az állukat megvágni.

- Jól van, borbély, megkegyelmezek, - szólt kegyesen Maczkó úr. - Ezentúl vigyázzon az úr a körmére, mert én jó ember... vagy mit is mondok, medve vagyok, de ha megharagszom, akkor...

A szegény borbély remegve borotválta tovább a jó embert, vagy mit is mondok, jó medvét, aki beszappanozott, fehér ábrázatával nagyon szép legény volt.

- Köszönöm, hűséges szolgáim, a mézet, - mondotta Maczkó úr nekik, - majd megörül annak Czammogó szomszéd kedves menyasszony lánya! Hogy kegyeskedik-e megenni? Meghiszem azt, és meg is fogja nyalni utána mind a két kezét... azaz, bocsánat, mind a négy tányértalpát!

A méhek elbúcsúztak. Maczkó is elkészült az útra. Bevitték számára az úti párnát, hogy a drága fejét legyen mire rátenni, amikor aludni akar a vonaton. A táskájába tették a fekete selyem úti sipkáját, hogy meg ne hűtse a buksiját; azután az úti pokrócot, hogy legyen mivel betakarni gyönge lábát, térdét. Néhány budapesti lapot is dugtak a zsebébe, hogy ha unatkozik a vonaton, egy kicsit olvasgathasson. A tekintetes úr a legszebb ruháját öltötte föl, és egy virágbokrétát is vett a kezébe, hogy a bájos menyasszonynak kedveskedjék vele.

Sietni kellett, mert a vonat nem várakozik még az olyan vitézlő nagy úrra sem, mint amilyen Maczkó tekintetes úr. Ezt már tudta Maczkó úr tapasztalásból. Azért hát hamarosan a kocsin termett, János bátya a lovak közé csapott és a kocsi repült országúton, kerékvágáson, dimben-dombon, hegyen-völgyön a vasúti állomás felé. Oda megérkezvén, Maczkó úr jegyet kért a vasúti pénztárnál.

- Igen, a főerdész úr szürke hátas paripáját. Pedig a főerdész úr is rajta ült.

- Meghiszem azt! - dörmögte büszkén Maczkó tekintetes úr. - Hála Istennek, az egész familiánknak gyöngyöm, gyöngyöm gyöngyvirág kedve van. De hát kérem a jegyet!

Ezt belátta Maczkó úr is és a retyezáti erdőhöz legközelebb eső állomásra váltott jegyet. Muki bátyjának pedig sürgönyzött, hogy a kocsit az állomásra küldje, sejtvén, hogy a bátya nem mer a pályaházig menni.

A vonat csakhamar megérkezett és Maczkó úr beszállott. A kocsiban csak egy úr volt, az is aludt, a kalapját az arcába húzva.

- Unalmas lesz az utazás, - gondolta Maczkó úr. - Legjobb lesz, ha én is kényelembe helyezem magamat.

A selyem úti sipkát a fejére tette, a párnát a feje alá helyezte, és maga végignyújtozott a négy ülésen. Aztán kihúzta a zsebéből az ujságlapot és belenézett.

- Brr, budapesti ujság! - dörmögte. - Megint eszembe juttatja a harmadévi mulatságot, a gaz Róka Miskát, a törvényszéket, a börtönt. Nem kell.

- Aludjunk, Muki cimbora! - szólt maga magához. - Legalább jól kialuszszuk magunkat, pajti, az úton.

Lehúzta a csizmáját, hogy kényelmesebben heverésszen; betakarta az úti pokróccal a gyönge lábát, térdét, azután behúnyta a szemét és csakhamar versenyt muzsikált a vonattal. A vonat zakatolt és futott, Maczkó úr hortyogott és álmodozott.

Azt álmodta, hogy a Mónika öcscse lakodalmán a menyasszony táncát járja a bájos és művelt Czammogó Dorkával. Aki látja, az mind azt mondja:

- Meglátszik, hogy ez a híres tányértalpu ugri-bugri lovag, aki a budapesti cirkuszban táncolt valaha!

Jól mulatott, hetykén táncolt álmában a kedves Czammogó Dorkával Maczkó úr; pedig ha tudta volna, mi készül ezalatt ellene, nem aludt volna olyan nyugodtan, nem álmodozott volna olyan édesdeden.

Az történt, hogy a másik alvó utas megmozdult a helyén és kidugta a fejét a kalapja alól. Egy vörös, sunyi arc bújt ki onnan és szimatolva szétnézett.

A vörös ravasz fej tulajdonosa nem volt más, mint Róka Mihály úr, akivel annyi baja volt Maczkó úrnak második utazásakor.

- Még egy vonat zakatol itt mellettem? - kérdezte magában Róka Mihály úr. - Aztán meglátva az alvó tekintetes urat, így szólt:

- Á, nini, nem vonat zakatol, hanem az útitársam hortyog. Micsoda kiállhatatlan szag van itt?

Róka Mihály úr kelletlenül szipákolt a hegyes orrával. A Róka uraknak és úrhölgyeknek tudvalevőleg finom a szaglásuk, hát Róka Mihály koma is azonnal észrevette, mitől származik a rossz szag. Ezt mormogta:

- Ni, az én neveletlen útitársam levetette a csizmáját és mezítláb alszik. Az orrom úgy érzi, hogy nem nagyon sűrűn vehetett őkelme lábfürdőt. Vajjon ki lehet ez a faragatlan tuskó?

Ezzel az útitárs sipkája alá nézett és ravasz ábrázata még ravaszabbá vált:

- Hiszen ez a Maczkó Muki, az én egykori útitársam. No megállj Maczkó Muki, majd adok én neked egy kis leckét azért, hogy leveted a csizmádat, amikor olyan úr utazik veled, mint magam, la!

Gyorsan fölkapta a Maczkó úr csizmáját és kihajította az ablakon. A legközelebbi állomáson pedig maga is csaknem oly gyorsan kiszállt, mint a csizma. Az ármányos az egész úton kacagott, még akkor is csupa hehehe és hahaha volt, amikor megérkezett a lyukába (a Róka urak tudniillik lyukban laknak!). Róka Mihályné őnagysága váltig kérdezte, min kacag olyan jóízűen, de drágalátos férje ura a nagy kacagástól nem tudta elmondani három teljes napig.

Maczkó úr gyanútlanul aludt a vasúti kocsiban, a lágy párnán, a selyemsipkával a kényes fején, a meleg takaróval a gyenge lábán, térdén.

Maczkó úr fölugrott és kitekintett az ablakon. Hát feléje integet ám a Retyezát orma, hát ismerősen köszöntget az erdő minden fája.

Kapja hirtelen a podgyászát, a virágbokrétát, fejébe csapja a fényes köcsögkalapot, aztán föl akarja rántani a csizmáját, - de nem találja sehol. A csizmapár eltünt.

Mit volt mit tenni, Maczkó úr kénytelen volt az elegáns úri ruhában, a fényes köcsögkalappal a fején, a virágbokrétával a mancsában, de mezítláb, csizma nélkül kiszállni.

Restelkedett is eleget a bácsi. Majd kiégett a szeme szégyenletében, amikor végig kellett mennie a perronon, a mosolygó utasok közt. Hogy a baj teljes legyen, megszólalt mögötte egy ismerős hang:

- Jó napot, Maczkó úr! Hová ilyen pucéran? Vagy talán ez a legújabb budapesti divat?

Maczkó úr megfordult: Cziczke pajti állott mögötte, aki a gazdájával vadászni ment a vidékre.

- Szíveskedjék tágítani innen, Cziczke uram, mert jó kedvemben vagyok! - morogta a fogai közt Maczkó úr.

A kutya kacagott, és alighanem pórul jár, ha a gazdája nem füttyent. Így Cziczke egy iramodással a vadásznál termett.

Egy bokor mögött ott állott idősb Maczkó Muki. A bokor egészen elrejtette.

Maczkó úr odarohant és a nagybácsi nyakába borult. El volt érzékenyülve. Ez aztán a rokoni szeretet! Még a vadász golyója sem riasztotta vissza a bácsikát attól, hogy elébe jőjjön a vasúthoz.

- Szervusz, Muki, Isten hozott! - kiáltotta idősb Maczkó úr, jól megropogtatva öcscse csontjait ölelésével. - No csak szaporán, föl a kocsira, a nénéd ebéddel vár! Majd az úton beszélgetünk. Hol a pakkod?

- Így ni, - szólt idősb Maczkó úr, - most hadd nézzelek meg, fiú! No, meg kell adni, finom gavallér lett belőled. Hát a csizmádat hol hagytad?

- Ej, ej, - sajnálkozott a bácsi. - De sebaj, öcsém, majd kölcsönzök én neked egy párt a magaméból.

Az úton eldiskurálgattak. Maczkó úr kérdezősködött a kedves nénikéről, meg a gyerekekről. A bácsi pedig ilyen feleleteket adott:

- Mi, az anyjukom? No, egy kicsit nyilallik az oldala, mert a minap egy pilulát vett be.

- Vasból valót, öcskös, mi csak ilyen pilulát eszünk! - kacagott a bácsi. - Egy vadász küldötte az anyjukom oldalába a puskájából.

- Sohase sápíts te azon! - mondotta az öreg. - Az anyjukom föl se vette azt a hitvány kis golyót. Azért csak úgy dagaszt kenyeret, mint eddig. Nem vagyunk ám mi afféle állatkerti Maczkók, akik sírva fakadnak, ha szálka megy a talpukba.

- A minap mézért küldte az anyja az erdőbe és a vadméhek megtámadták, amikor az odujukhoz mászott. A kis ügyetlen leesett a fáról és azonkívül a pofája megdagadt a méhszúrástól.

- Annak kutya baja. Hopp, de megálljunk, - kiáltott egyszerre a bácsi, - itt a forrás, itatunk, aztán meg itt lakik Mormogó koma, ahhoz betérjünk! Talán nem hűl el a leves addig odahaza.

Mormogó koma a barlangjában ült, pápaszem volt az orrán, egy mennykő nagy könyv előtte, abból olvasgatott nagy morogva mindenféle mormogó történetet.

- Csés jó napot, koma! - kiáltotta az öreg Maczkó. - Dugja ki kelmed az orrát abból a könyvből, vendéget hoztam.

Erre a szóra Mormogó koma abbahagyta a mormogó történet mormogását és kidugta a fejét a könyvből.

- Tudja kelmed, az öcsém, a mármarosi Maczkó-családból, - tette hozzá a bátya.

- A mármarosi Maczkók közül? - szólt. - Nagyon jó család, régi familia, Árpád vezér magyarjaival is jó barátságban volt ez a vitézlő család.

- Igen, ők szolgáltatták a bundát meg a kacagányt a honfoglaló magyaroknak.

Mormogó koma elismerést mormogott az agyarai közt és bekiáltott a szalonba, akarom mondani a belső oduba.

A ham-ham alatt Mormogó koma ennivalót, a tütü alatt pedig innivalót értett.

Két medve-inas azonnal ott termett. Az egyik hozta a szalonnát, meg a cipót, a másik a szilvapálinkát. Egy tányér ízletes erdei szeder sem hiányzott. Egy kis asztalt az inasok kivittek a barlang elé, hatalmas bükkfa alá, a három tányértalpu úr az asztal köré telepedett. Az inasok öntöttek az üvegből a poharakba, az uraságok pedig koccintottak.

- Mit olvasott kegyelmed abból a nagy könyvből, Mormogó koma? - kérdezte Maczkó bátya.

- A medvék történetét, - mormogta Mormogó koma. Maczkó bátya pedig odasúgta öcscsének:

- Nagy tudós, nagy bölcs az öreg, már egészen megkopaszodik a buksija a sok tudománytól.

- Hát aztán mit olvasott kegyelmed a medvetörténelemben? - kérdezte Maczkó úr.

- Sok bút, bánatot, - mondotta. - Leghíresebb hőseink orrába karikát fűznek az emberek és láncon vezetik faluról-falura, legnagyobb tudósaink talpából kocsonyát készítenek.

Az urak fölugráltak és szétnéztek. Mormogó koma megigazította a pápaszemét az orrán és úgy nézett szét, azt kutatva, vajjon ki lőtt?

Amíg így tanakodnak, egyszerre szétválik a bozót és kilépett abból egy vadász, utána egy kutya. Maczkó úr az utóbbira azonnal ráismert: Cziczke pajti volt.

A vadász megdöbbenve állt meg helyén, és a puskát is kiejtette ijedtében a kezéből. Sokszor gondolta, hogy a dirmegő-dörmögő urakkal találkozni fog, de hogy egyszerre háromhoz lesz szerencséje, azt nem remélte. A foga vacogott az örömtől, hogy a Maczkó urakkal az erdő közepén találkozhatott.

- Kit tetszik itt keresni, brum, brum, erre-arra fakalap és vaslapát? - mormogta Mormogó koma.

- Igen, mi csak őzikékre, nyulacskákra vadászunk, - vakkantotta közbe Cziczke vitéz.

Mormogó koma megcsattogtatta a fogát. Csak úgy csörömpölt az orrán a pápaszem.

A vadász nem várta meg, amíg Mormogó koma beváltja az ígéretét, hanem megfordult és lélekszakadtan futott, a merre látott. Cziczke vitéz utána. A Maczkó urak kacagtak. Az ifjabb Maczkó úr ezt mondotta:

- Hej, képzelem, hogy fog azért dicsekedni ez az úr, hogy milyen hősiesen viselte magát, mikor az erdőben három Maczkóval találkozott. Ismerem a fajtáját. Szinte kedvem lenne utána menni!

- Soh'se bántsd öcsém, - mondotta a bátya. - Ilyen vitézekkel mi itt naponta találkozunk. Aztán a lovak már ettek, ittak, sietnünk kell, mert igazán elhűl a leves és megszid ám az anyjukom!

A Maczkó urak elbúcsúztak Mormogó komától, de előbb a bátya meghívta a lakodalomra a házigazdát, Mormogó koma megígérte, hogy ott lesz, elkísérte vendégeit a kocsihoz, aztán visszament a barlangjába, beledugta az orrát a nagy könyvbe és nagy mormogva tovább betűzte a mormogó történetet.

Maczkóné ténsasszony már háromszor is kiküldötte a Panni szolgálót az útfélre, hogy nézze meg, jönnek-e már az urak? Egyre sopánkodott:

- Jaj, elsűl a pecsenye, jaj, megég a rétes, ha mindjárt itt nem lesznek! Kiég a szemem a szégyentől, ha a híres budapesti utazónak rossz ebédet adok! Mert annak kényes ám a gyomra! Az én uram bizonyosan minden percben leszáll a kocsiról szedrezni. Mert a szedernek nem tud ellentállani. Szaladj, Panni, nézz szét mégegyszer, látszik-e már a kocsi?

Pár perc múlva csakugyan berobogott a kocsi. Maczkó úr leugrott róla, - de hogy el ne felejtsük, már volt a lábán csizma, mert Mormogó koma kölcsönzött neki egy párt.

- Csókolom a kacsóját, drága nénikém! - kiáltotta Maczkó úr, megcsókolva a ténsasszony mancsát.

- Jaj, de megnőttél, jaj, de megszépültél, kedves öcsém, eszem a szentedet!

- Egészen az apja! - kiáltott a néni, még egyszer végignézve a tekintetes úron.

- Pedig az legény volt ám a talpán! - mondotta a ténsasszony, aztán egyszerre fölszisszent: Jaj, derekam!

Maczkó úr most vette észre, hogy a nénike biceg. Eszébe jutott, hogy micsoda ólompilulát kapott az oldalába egy vadásztól.

E közben kijött az udvarba Zsuzsó is és szégyenkezve az anyja kötője mögé bújt.

- Ez itt, öcsém, Zsuzsika lányom, - szólt Maczkó bátya. - Öleld meg, Zsuzsó, a bátyádat. Egy, kettő!

Zsuzsika megölelte Maczkó urat, aki nem győzte dicsérni, hogy milyen takaros, módos és gyönyörű.

- Ugyan ne kényeztesd el, Muki, ezt a gyereket! Aztán most egy kicsit meg is van dagadva az arcocskája, megégette a sütővassal...

A vendég Maczkó tekintetes úr udvariasan a háziasszonynak nyujtotta a karját és karonfogva vezette az asztalhoz. A ténsasszony bicegve ment az oldalán és sírt örömében, hogy az ő kedves Muki öcscsét szerény asztalánál tisztelheti.

- Nagyon egyszerű ebédünk lesz, kedves öcsém, - mondogatta, - de tudod, mi szegény erdeik nem úgy élünk, mint az állatkertiek! Tudom, téged, öcsém, Budapesten elkényeztettek.

Maczkó úr a torkát köszörülte: hm, hm, hej! Mert amint tudjuk, ott gyakran fölkopott az álla.

Eközben megérkezett Mónika is, a vőlegény. Maczkó úr minden jót, szerencsét kívánt a fiatal úrnak, ez pedig tüstént fölkérte őt vőfélynek. Zsuzsó lesz a nyoszolyólány. Maczkó úr mindjárt átadta Mónikának a mézet, amit a méhek küldöttek a menyasszony számára. Mónika oda volt örömében, s mi tűrés-tagadás, suttyomban menten bele is torkoskodott a mézbe.

Bevitték a levest. Mindenki szalvétát kötött a nyakába és hozzálátott a kanalazáshoz.

- Hiszen ez csigaleves, az én kedves ételem! - kiáltotta Maczkó úr. - Ilyen csigalevest Budapesten sem ettem!

Maczkóné elpirult örömében erre a dicséretre. Budapesten sem evett Maczkó úr ilyen csigalevest! A dicséret híre oly gyorsan szállott, mint a szél.

Erről beszéltek a konyhában, erről az erdőben és egy kis széncinke is azt csicseregte nagy csodálkozva két rigónak, hogy Maczkó tekintetes úr, a híres utazó, Budapesten sem evett olyan csigalevest, mint itt.

- Iszen ez báránypecsenye, az én kedves ételem! Oh, be kitünő! Budapesten sem ettem ilyen jót.

Szállott a hír a konyhába, az erdőbe, a medvebarlangokba, bércormokra, szakadékokba:

- Maczkó úr, a híres utas, Budapesten sem evett olyan jó pecsenyét, mint idősb Maczkó Muki asztalánál!

Ebéd után az urak a szomszéd szobába mentek feketézni és csibukozni. Elbeszélgettek a gyümölcstermésről, a mézszüretről, közben nagy füstkarikákat eregettek a levegőbe a csibukból.

Egyszerre kopogtattak az ajtón és egy vendég nyitott be. Makrapipa volt a szájában, amelyet föltünő nagy fogai közé szorított. A mancsában korbácsot szorongatott.

- Hozta Isten, Fogas sógor! Üljön le nálunk. Asszony, - kiáltotta ki a gazda az ajtón, - gyorsan egy üveg bort és szódavizet!

- Persze, hogy együtt jártunk oda. Hej, az volt ám a jó világ, de sok botot kaptunk a hátunkra, ha rosszul jártuk a táncot!

- Köszönöm szíves kérdésedet, most elég jól. Mézbíró vagyok a Maczkó-birodalomban, rikszum, rekszum, nekem engedelmeskedik az egész Retyezát! Én itélem meg, hogy kié az odvas fa és kié a méz.

Alighogy bevitték a bort meg a szódavizet, új vendég érkezett: Körmös bácsi, aki énekes a Maczkó-birodalomban. Neki gyönyörü hangja van hozzá.

Maczkó bátya előhozta a kártyát és az urak leültek kártyázni. Mikorra elvégezték, ifjabb Maczkó úr nyert három lyukas gombot és hat pitykét.

Díszes, válogatott társaság volt jelen. Az volt ám a lakodalmi menet! Retyezát minden urasága elment, ki négylovas batáron, ki kétlovas hintón. Az urak mind pompás díszruhában voltak, az asszonyságok és kisasszonyok selyemben, bársonyban. A lovak fején tarka kendő libegett-lobogott.

Lovasbandérium ment elől, csupa nyalka lovag, akik lovagoltak már cirkuszban is. Némelyik fölállt a ló hátára és úgy táncolt rajta.

Oh, be szép volt a menyasszony, a bájos és művelt Czammogó Dorka kisasszony, akinek hetedhét vadonban nincs párja. Hófehér ruha volt rajta, meg földig érő fátyol.

A mancsában nagy bokrétát tartott. De a vőlegény is helyre fickó volt ám! Elhiheti akárki.

- Éljen, éljen! - kiáltotta az összegyülekezett dirmegő-dörmögő népség. - Jaj, be gyönyörű pár!

Az ifju pár kocsija után következett Maczkó tekintetes úr Zsuzsikával, a vőfély meg a nyoszolyólány.

- Itt megy a híres budapesti utas! - kiáltotta a nép. - Éljen a nevezetes ugri-bugri lovag!

- Köszönöm, jó nép, a szíves üdvözletét! - integetett a mancsával kegyesen Maczkó úr.

A harmadik kocsiban Czammogó szomszéd ült Czammogóné őnagyságával, az örömapa és az örömanya. Czammogó szomszéd kezében egy nagy kulacs volt s aki az útba került, odaadta neki, hogy igyék belőle az ifju pár egészségére.

A negyedik kocsiban ült idősb Maczkó Muki úr a ténsasszonynyal. Idősb Maczkó úr hatost dobált a nép közé, mert az így kívánja az úri mód.

Azután egymásután következtek a kocsik a cifra násznéppel, az aranyruhás urakkal, a selyembe, bársonyba öltözött asszonyságokkal, kisasszonyokkal. Ott volt Mormogó koma, Fogas sógor, Körmös bácsi és a többi előkelőség. Három kocsin három cigánybanda muzsikált. A fiatalság egyre rikkantgatott:

A lakodalom Czammogó szomszéd úri házában volt, ahol gazdagon terített asztal várta a dirmegő-dörmögő, ugribugri, barnabundáju fényes násznépet. Hétféle volt csak a lé, hát a sok pecsenye, kürtős kalács, pampuska, dió, mogyoró! El sem lehet mondani, mi minden ínyes falat került az asztalra és az úri társaság fogára.

A harmadik fogásnál fölállott Maczkó úr és torkát köszörülve, szót kért.

- Uram, uram, Czammogó uram, kedves tányértalpú atyámfia, szállok az úrhoz! - mondotta Maczkó úr, poharát, mely tele volt piros borral, fölemelve.

- Régóta cammog a nemzetes Czammogó-familia, nem kevesebb ideje dörmög a tekintetes Maczkó-család, - mondotta Maczkó úr, - de ilyen szép párt, amilyen az én kedves Mónika öcsém és Dorka hugom, ritkán látott a két nemzetség. Sokat utaztam, voltam Budapesten, Ujpesten, Bergengóciában és bátran mondhatom, hogy nem találkoztam még ilyen megtermett, talpas vőlegénynyel és ilyen szép fogu és körmü menyasszonynyal. Emelem tehát poharamat a szépséges ifju párra, a Czammogó- és Maczkó-család reményeire és kívánom, hogy sohase szűkölködjenek friss mézben, gyümölcsben, pecsenyében, legyen mindig méhecske, aki helyettük dolgozik és kert, ahonnan almát lehet szedni. Isten éltesse az ifju párt a medve-kor legvégső határáig!

- Éljen az ifju pár, éljen a dirmegő-dörmögő szónok! - kiáltotta a násznép.

Mindenki fölkelt helyéről és koccintott a megtermett talpas vőlegénynyel, a szépfogu és körmü piruló menyasszonynyal, nemkülönben a jeles szónokkal. Körmös bátya ezt mondotta Maczkó úrnak:

- Sokat isznak szép Magyarországon a bőrünkre, de ilyen szépen még soha, mint te az ifjú páréra!

- Hogy is volt az, mikor a Maczkó ősapánk párbajt vívott Árpáddal, a magyarok fejedelmével?

- Ezt Mormogó koma tudná szépen elmondani, mert az mindig a könyvet bújja! - mondotta idősb Maczkó úr.

Mormogó koma fölállott, a pápaszemét föltolta a homlokára. Igy jobban belátott a pohárba. Ezzel belefogott a szép szóba.

- Tisztelt barnabundáju, jeleskörmü, kedves atyafiság! - kezdte. - Engedjétek meg, hogy visszacammogjak az ezer év előtt való időkbe, amikor a méz édesebb és a só sósabb volt. Élt akkor egy híres, nevezetes mackó: Maczkó Burumbu ősapánk. Ő volt a legnagyobb és legerősebb medve, amióta a világ áll. Amerre járt, rengett alatta a föld és ha egyet ordított, ijedten menekült mindenki messze földön. A pásztorok a hegyoldalakban sietve kioltották a tüzet és rémülten terelték a karámba a nyájat.

A hős Maczkó Burumbu a fogával fákat szaggatott ki a földből és a körmével sziklákat tördösött le a bércről.

Mikor a hajnali pirosságban megjelent egy kőszál tetején és rettenetes fejét megaranyozta a kelő nap sugara, maga volt a mesebeli medveóriások királya és mikor szörnyű hangjával leordított a völgybe, a fák koronája meghajolt előtte és a hegyek alázatosan visszamorogták a kiáltását. Ilyen hatalmas medve volt Maczkó Burumbu ősapánk.

Ezen az országon akkor Zalán király uralkodott, akinek sok gyönyörű paripája volt. Burumbu ősapánk minden héten elragadta a király egy kedves lovát. Zalán király dúlt-fúlt haragjában és megesküdött, hogy addig nem nyugszik, amíg vitéz ősapánkról le nem veszi a bundát és a kislánya nyoszolyája elé nem teszi szőnyegnek.

Lóra ültette legjobb leventéit, összehivatta leghíresebb vadászait és megindult velük a vadonba, hogy azt a bundát megszerezze. De az a bunda, kedves tányértalpú atyámfiai, drága volt! Heteken, hónapokon át üldözte a király Burumbu ősapánkat; a vadon zengett a kürtszótól, a kopók csaholásától és a vadászok jelszavaitól. Néha tizen is megrohanták Burumbut, húsz véreb is kapaszkodott a fülébe, az erdőből kopja és nyílzápor repült feléje, de Burumbu ősapánk perc alatt szétmarcangolta a tíz vitézt, lerázta a füléről és összetiporta mind a húsz ebet, aztán ügyet sem vetve a bőrébe fúródott kopjára, nyílra, keresztültört a vadászseregen és elmenekült.

Egyszer elhallgatott a vadászsereg és elnémult az erdő. Burumbu ősapánk csodálkozott. Vajjon hova lettek a fényes vitézek? Hová a puzdrás vadászok? Merre repül a Zalán király daliáinak suhogó nyila és hol csillog kopjája? Burumbu ősapánk leereszkedett a sziklákról a bükkösbe, a bükkösből a síkságra és megtalálta, amit keresett. A fényes vitézek, a puzdrás vadászok ott feküdtek sorban a fűben, porosan, véresen, ki buzogánynyal betört fejjel, ki nyíllal átfúrt mellel; a Zalán király daliáinak csillogó kopjája darabokra tördelve hevert a porban és suhogó nyila a puzdrában száradt.

Burumbu ősapánk látta, hogy itt nagy fölfordulás történt. Visszacammogott az erdőbe és gondolkozott a történteken. Eközben megéhezett. Kapta magát, mint rendesen, keresett egy juhnyájat, hogy abból elemelje a früstököt. Egy nyájhoz cammogott, egy gyönyörü kövér birkacsapathoz, mely ott legelészett a tisztáson. Burumbunak föltünt, hogy ilyen formáju birkát még nem látott ezen a vidéken. Megfogta az egyik birka fülét. Egyszerre elébe toppan egy feketesipkás, nagybajuszú, subás ember, furkósbottal a kezében és rákiált: Hé, adta csúf férge, elereszd mindjárt a birkámat, mert az orrodra ütök! - Ezt mondotta az ember. Burumbu bámult. Sohasem látott ő ezen a tájékon ilyen külsejü juhászt, akinek ekkora bajsza lenne és akinek úgy villognának a szemei, aztán sohasem beszéltek vele ilyen gorombán. Féreg! Ő neki, a rettenetes Maczkó Burumbunak azt meri mondani egy közönséges juhász, hogy féreg és hogy az orrára üt, holott ezelőtt, ha meglátta öt-hat juhász, annyifelé szaladt, ahány volt. No megállj, te nagybajszú, majd adok én neked! - mormogta szeretett ősapánk és előre rohanva, akkorát ordított, hogy az egész környék visszhangzott tőle. De a nagybajszú nem ijedt meg. Kopp! Két kézre fogta a furkósbotot és akkorát ütött vele Burumbu orrára, hogy a szeme szikrát hányt bele. Burumbu nagyot nyelt erre a kopp-ra és dörmögte: Ej, a gurigáját, de jó fogása van a fickónak! Tüstént észrevette, hogy ezt a juhászt más bordában szőtték, mint a régieket és ennek az izmai acélosabbak a többinél. Az ám, szeretett kedves tányértalpú rokonság, másfajta juhász volt az, mert a magyarok közül való volt, akik akkor jöttek ide Ázsiából. Ők fektették le a fűbe Zalán király fényes vitézeit, ők festették sárgára, véresre puzdrás vadászait.

Burumbu persze nem hátrált meg a nagybajszú előtt, hanem ráugrott és el akarta kapni a nyakát. Kopp, kopp! Egyszerre két akkora ütés érte Burumbu koponyáját, hogy csak annyit nyögött: makk! és szédülten lebukott a földre, a vér csak úgy patakzott a fejéből. Csak nagynehezen vonszolta vissza magát kedves ősapánk a vadonba, és három napig vizesborogatást rakott a fejére. Elhatározta, hogy ezentúl óvatosabb lesz a nagybajszú jövevényekkel szemben.

Egy darabig csak kerülgette őket és leste a jó alkalmat, amikor a kölcsönt visszaadhatja. De olyan különös volt most minden a környéken. A pásztortüzet másképpen rakták, mint azelőtt; az emberek a tűznél másféle nótákat énekeltek, harciasabbakat, szebbeket, mint azelőtt; és ha Burumbu fölment a kőszálra és lenézett a síkságra, sátrak fehérlettek rajta. Minden megváltozott. A nap forróbban sütött, a csillagok fényesebben ragyogtak.

Egyszer Burumbut vadászok zaja riasztotta föl. De most másképpen szólt a kürt, mint régen. Úgy búgott, úgy harsogott, hogy megrázta az üldözött állat veséjét, átjárta minden csontját.

Micsoda vadászok voltak! Röptében lenyilazták a kőszáli sast és szekercével széthasították a bölény fejét.

Burumbu hallotta a zajt, a vadászok lármáját és egy nagyot ordított haragjában: Majd meglátjuk hát, ki az úr a rengetegben! Elment ő maga, szembeszállni az ellenséggel. Amint a kőszálhoz ért, egy vitézt látott ott, aki kelevézre támaszkodva szemlélte a tájékot. Hatalmas alak volt, valóságos óriás, a válla olyan, hogy sziklákat hengergethetett volna vele. Délceg termete csupa aranyba-ezüstbe volt öltözve, és úgy csillogott, ragyogott az alak ott a kőszálon, mint valami túlvilági tünemény. Villogó szeme büszkén nézett a messzeségbe és minél tovább nézte a tájat, komoly arca mindjobban földerült.

Tudjátok-e, kedves barnabundájú atyámfiai, ki volt az a vitéz? Árpád, a magyarok fejedelme, aki népével az országot meghódította. Mikor ősapánkat meglátta, leszállott a szikláról és elébe ment. Ha belefú abba az ezüst sípba, mely az oldalán csüggött, perc alatt száz vadász ott terem segítségére. De ő nem fújt a sípba. Egyedül akart megküzdeni ellenfelével. Méltó ellenfelek voltak: az egyik a medvék királya, a másik a hősök fejedelme.

Mikor a fejedelmi vadász Burumbu ősapánk közelébe ért, ráhajította a kelevézt. Micsoda hajítás volt az! Mint mikor az ég villáma csap le! Nyakon érte ősapánkat. Más állatnak vége lett volna ettől, de ősapánk föl sem vette, hanem két lábára emelkedve átkarolta a vadászt, úgy, hogy az nem használhatta a bárdját, sem a vadászkését. A fejedelem erre a jobbik vaskezével torkonragadta Burumbut, a másikkal a kését kereste, ősapánk pedig a vállaiba mélyesztette körmeit. Ez volt aztán az ölelés!

Sokáig tartott a halálos küzdelem, míg egyszer Burumbu fuldokolni kezdett, a vaskéz mind szorosabban átfogta a torkát, ereje fogyott, aztán egy hideg vas lassan átjárta a szívét. A hatalmas Maczkó Burumbu, a medvék királya leroskadt holtan a harasztra és rettenetes nagy testére a fejedelmi vadász diadalmasan rátette a lábát. Most már belefújt a sípba Árpád és az előrohanó magyarok, mikor meglátták ősapánk óriási holttestét, fölverték a vadont diadalzajukkal. Éljen a fejedelem! - ezt kiáltották. A vadászok kürtje harsogott a vadonban, a Maczkó-család pedig sírt barlangjában.

Oda volt a legerősebb, a leghatalmasabb, a legfélelmesebb mackó! Hej, micsoda diadalmenettel vitték a magyarok ősapánk holttestét táborukba, és ott mily harsonával fogadták! A bőréből a fejedelem kacagányt készíttetett magának, és evvel járt csatáról csatára, győzelemről győzelemre...

- Ez a Burumbu ősapánk története, - fejezte be Mormogó koma elbeszélését.

A Maczkó urak mind éljeneztek és tapsoltak, és azt morogták, hogy dejszen, nem hiába van a pápaszem a Mormogó koma orrán, sok szépet kibetűz azon keresztül a könyvekből. Éltették a tudós komát és koccintottak az egészségére.

- Olvastam az ujságban, - szólt idősb Maczkó úr, - hogy a magyarok megünnepelték ezt az eseményt. El is tettem az ujságot. Itt van ni, a mestergerenda alatt. Úgy hívják azt az ünnepet: millenium.

- Millen nium? - kérdezte Fogas sógor, a töpörtős túrós csuszából, amit az inasok porcellán tálon körülhordottak, a tányérjára kanalazva.

- Azt én nem tudom, - felelt idősb Maczkó úr, - de talán Mormogó koma tudja, millen? Itt van az ujságban, itt la!

Mormogó koma a pápaszemet letolta a homlokáról az orrára, az orrát pedig beledugta az ujságba.

Aztán megint kivette az orrát, az orrával a pápaszemet a papirlapból és így csörgedezett szájából a bölcseség:

- A millenium, tányértalpú atyámfiai, azt jelenti, hogy ezredéves ünnep, vagyis hogy a magyarok Budapesten megünnepelték azt, hogy ezer év előtt közénk, mackók közé az országba bejöttek.

- Nagyon szép a magyaroktól, hogy megünnepelték azt, - szólt Fogas sógor a túróscsuszán csámcsogva.

- Budapestről jut eszembe, - fordult idősb Maczkó úr, ifjabb Maczkó úrhoz, - hogy hát te, Muki, nem utazol megint oda?

- Azért, mert nem tudom, illik-e nekem oly gyakran elmennem a magyarok fővárosába, holott Árpád megölte ősapánkat, mikor a magyarok bejöttek?

- Nem azért, tányértalpú urak, hanem mert nagyon rossz a koszt az állatkertben!

- Róka Mihály! - sziszegte. - Megint te vagy, átkozott Róka Miska! Fogjuk meg az imposztort, atyafiak!

A mackók az ablakhoz, ajtóhoz rohantak, de akkorra a ravasz Miskának csak hült helyét találták. Eltünt a szemük elől.

- Ki az a Róka Mihály? - kérdezte a násznép, mikor visszatelepedett helyére.

- Az én ellenségem, - felelt Maczkó úr, - aki haragszik rám, mert budapesti utam alatt gyakran rászedtem.

- Hahaha! - kacagott valaki megint az ablak alatt. Maczkó úr úgy tett, mintha nem hallaná.

- Elmehetsz bátran, Muki öcsém, Budapestre, mert a magyarok ellenségeink voltak ugyan, sokat verekedtünk velük, de lovagias ellenfelek voltak. A magyarok nem táncoltattak bennünket, mint az oláhok, nem húztak karikát az orrunkba, hanem lovagias mérkőzésben állottak velünk szembe, hol mi győztünk, hol ők, néha mi téptük ki a magyar haját, néha ők húzták le a mackó bundáját. Azért, Muki öcsém, csak eredj el, amikor kedved tartja Budapestre, Burumbu ősapánk helyeslőleg fog mormogni ehhez.

- Talán elmegyek, - dörmögte Maczkó úr elgondolkozva, - majd elébb megkérdezem nagyapót, nagyanyót, a nagybajúszú bácsikat, a mosolygó kedves néniket, Lacit, Bercit, Mariskát, Katicát, meg a kis Gyuricát, urakat úrfiakat, válogatott cigánygyerekeket, elmenjek-e Budapestre még egyszer?

Maczkó tekintetes úr közelében ült Talpas gazda, aki az egyik kezét, akarom mondani, első lábát nem tudta mozgatni. A poharat is a balmancsában fogta, mikor hörpentett.

- Mi baja, kedves urambátyám, a kezének, hogy egyre lóg, mintha el lenne törve?

Mindenki tudta, hogy Talpas gazda első lábát doronggal ütötték le, mikor almát lopott, és hogy az öreg hazugsággal dicsekszik.

Éppen asztalt akartak bontani, mikor kocsizörgés, csöngés-bongás hallatszott és belépett, két utitáskával a kezében, egy úr. Természetesen egy mackó úr.

- Csakhogy el nem késtem, adj' Isten jó munkát! - mondotta a jövevény mosolyogva. - Nem ismertek rám, ugy-e, atyafiak?

A násznép végignézte az idegent. Fekete bundája volt, nem barna, mint a helybeli uraságoknak. Nem ismerte senki.

- Dorka hugom, te sem ismersz rám? Pedig én küldöttem neked a legfinomabb feketecukrot nevednapjára. Most is lóhalálában egyenesen a lakodalmadra jöttem.

Persze, az volt, Maczkóék amerikai rokona, a fekete Maczkó-család egyik jeles tagja. Megölelték, megcsókolták, majd megették, tíz inas, cseléd vette ki kezéből a táskát, paraplét és az asztalfőre ültették.

- Merre jöttél, kedves nagybácsi? Kellemes utad volt-e? El vagy, ugy-e, fáradva? No, hamar, eressz le a gégéden egy pohárral ebből a pompás szíverősítőből!

- A jegestengeren jöttem keresztül szánkón, aztán végigkullogtam Szibérián, Oroszországon, az oláhok országán és innen besétáltam Erdélybe. Nem történt semmi bajom, csak egyszer leszakadt alattam a jég, csaknem belefúltam a tengerbe; háromszor meglőttek, csaknem otthagytam a bundámat; vagy tízszer megfogták a fülemet a vadászkutyák, csaknem leszakították. Különben nagyon kellemes utazásom volt, és hál' Istennek, idején megérkeztem Mónika öcsém és Dorka hugom lakodalmára!

Az amerikai nagybácsi sok szép ajándékot hozott az ifjú párnak, a két táska tele volt ezüstalmával, aranydióval, illatos mézzel.

Most még nagyobb kedvre derült a násznép, s mikor a féllábú Dörmögő János, a Maczkó-koldus, besántikált a mankóján, mindenki vetett a sipkájába egy csizmadia-tallért, vagy egy ezüsthatost.

Ebéd után táncra kelt a násznép. Maczkó tekintetes úr a kedves menyasszony, a bájos és művelt Dorka elé járult, összecsapta a bokáját és gavallérosan meghajtotta magát.

- Kedves kis tányértalpu, hegyesfogú hugocskám, - mondotta, - járjuk el a menyasszony táncát!

Dorka fölkelt és a másik pillanatban ketten vígan járták a cepperlit. Jaj, de gyönyörűen járták! Maczkó úr jobbra hajlott, Maczkó úr balra hajlott, aztán hejehujja hopp, hopp, hopp, úgy megforgatta a Dorkát, mind elhullajtotta kontyát.

- Maczkó úr táncol! - kiáltotta a násznép és mind az ugri-bugri pár köré gyülekezett, hogy úri táncot lásson.

- Maczkó úr táncol! - adták hírül egymásnak az erdőben az őzikék, a szarvasok, a nyulak és valamennyi a táncterem ablakaihoz tolongott, hogy onnan bámulja az ugri-bugri táncost.

- Maczkó úr táncol! - csicseregték egymásnak a cinkék, rikkantották a völgyben a rigók s valamennyi madár volt a környéken, mind a közeli fákra telepedett, hogy onnan kukkantson be a táncterembe.

- Oh, be gyönyörűen táncol! - kiáltotta lelkesülten az ablakon egy szarvas, aztán hátraszólt: Ne mászkálj itt a nyakamon, nyúl öcsém, mert megjárod!

- Remekül táncol! - csicseregték a fákon a madarak, két gerle pedig, aki szintén a nézők közt volt, úgy elkezdett kacagni, hogy az egész erdő visszhangzott bele.

- Meglátszik, hogy a fővárosi vigadóba járt táncolni, bálozni! - szólt Czammogóné őnagysága, a csontnyelü okuláján át nézegetve Maczkó urat.

- Egészen az apja! - kiáltotta elragadtatva Maczkó néni. - Az apja is ilyen gyönyörűen táncolt a debreceni vásáron.

- Hát Debrecenben szokott mulatni az öreg úr? - kérdezte Czammogóné őnagysága.

- Ott is, másutt is, drága nászasszony, - mondotta Maczkó néni, erősen legyezve magát. - Volt neki egy oláh barátja, avval jártak mulatni vásárról vásárra.

- Ojjé! A debreceni kofaasszonyságok és csizmadiainas urak most is emlegetik a mókáit és tréfáit!

E közben az amerikai nagybácsi is felhúzta a fehér keztyűt és Maczkó nénihez járult, a ki mellé odahúzódott Zsuzsó, a dagadt pofájú kedves kis Zsuzsó. Az amerikai Maczkó igy szólt:

- Zsuzsikám, lelkem, rajta, ugorjunk egy táncot! Megengeded, ugy-e, kedves Maczkó néni, hogy táncba vigyem Zsuzsó lányodat?

- Óh, szívesen, de vigyázz rája, el ne essék a lelkem, mert most van először hosszú ruha rajta, - felelt Maczkó néni.

- Ne félj, Zsuzsó, a míg engem látsz! - kiáltotta az amerikai Maczkó és a másik percben már együtt cammogtak Zsuzsóval egy cammogó táncot.

Zsuzsó ennivaló módon, csinosan táncolt, ámde mikor a másik ugri-bugri párhoz értek, akkor az történt, hogy Maczkó tekintetes úr cipője beleakadt a Zsuzsika hosszú sleppjébe, és Zsuzsika is, Maczkó úr is, az amerikai nagybácsi is és a szép menyasszony, a bájos és művelt Dorka is elesett. Mind a négy végigzuhant a padlón. Ez volt a nagy esemény!

- Maczkó úr végigzuhant a padlón! - kiáltották a szarvasok, őzikék, nyúlacskák az ablakokban.

- Hihihi, hohoho, a híres budapesti táncos elesett! - kacagtak a gerlék, rigók és utánuk a völgy, a hegy, a vadon.

Zsuzsó pityeregve cammogott vissza cammogó mamájához, aki nagyon mormogott azért, hogy milyen ügyetlenek a mormogó táncosok, akik elejtetik a szegény mormogó táncosnőket.

- Megütöttem, mamácska, a másik arcomat és most az is feldagadt! - pityergett Zsuzsó.

- Sebaj, Zsuzsó! - kiáltotta Mormogó szomszéd. - Lelohad mind a két pofácskád, mire férjhez mégy.

Maczkó úr röstelte az ügyetlenséget, és hogy jóvá tegye, fölkérte Zsuzsót táncra. Zsuzsó persze mindjárt elfelejtette, hogy fáj mind a két orcája és táncra illegette magát. Nemsokára járták is.

A cigány egyre húzta a mormogónál mormogóbb nótákat, egyre gyantázta a mormogó vonót, a cammogó inasok frissítővel cammogtak a vendégek közt, s a mackó kisasszonyok, urak mind táncra kerekedtek, aki nem táncolt, ezt bömbölte:

A jó kedv akkora volt, hogy Czammogó szomszéd derékon kapta Maczkó nénit, Maczkó bácsi Czammogóné őnagyságát és öreg urasan, öreg nénisen együtt táncoltak a többivel. Akkora volt a vigasság, hogy Dörmögő János is elhajította a mankóját és úgy járta, csak úgy porzott bele. Annyit mondhatok, hogy nem árult petrezselymet senki.

Egyszer csak nagyot prüsszentett Maczkó úr. Mintha ágyút sütöttek volna el, akkorát szólt a prüsszentése.

- Kedves egészségedre, Muki! - mormogták a Maczkó urak és asszonyságok szívesen.

- Kedves egészségére Maczkó úr! - kiáltották az ablakokból a szarvasok, őzikék, nyúlak.

- Drága egészségére kívánjuk, Maczkó bácsi! - csicseregték a fákról a cinke, rigó, gerlice.

Mormogó koma volt a prüsszentő, még pedig olyan alaposan prüsszentő, hogy a pápaszem leesett az orráról a padlóra és darabokra törött.

Maczkó úr a komának kedves egészséget akart kívánni, de nem szólhatott, mert megint prüsszentett. Nemcsak ő, hanem Zsuzsó is, Czammogó szomszéd is, kedves élete párja is, Maczkó bácsi is, Maczkó néni is, a dörmögő gavallérok, a cammogó kisasszonyok, nemkülönben a cigányok, az inasok, s minden teremtett lélek, aki a szobában volt.

- Az egész Maczkó nemzet náthát kapott! - mormogta csodálkozva Mormogó koma és hozzátette: prsz, prsz!

- Egészségükre Maczkó urak! - hangzott most az ablakból egy csúfondáros hang. - Egészségükre tekintetes, nagyságos és méltóságos urak!

Maczkó tekintetes úr a hang irányába nézett és ott látta az ablakban Róka Mihály ravasz, vörös arcát.

- Hopp, megvan! Tudom már miért prüszkölünk! A te munkád ez, ármányos Róka Miska... prsz, prsz!

- Úgy, hogy a csalafinta kópé tubákot szórt be a táncterembe! Attól prüsszentünk!

- Ezt tette, fogjuk el, hajrá, rajta! - kiabáltak a Maczkók és Róka Miska után rugaszkodtak.

De mire kiértek, az ármányos hetedhét határon túl járt és hahotázva kullogott a palotája, akarom mondani, a lyuka felé. Akkor is csupa hehehe és hahaha volt, mikor hazaérkezett és Róka Mihályné asszony hasztalan faggatta megint, hogy mondaná el, min kacag olyan jóízűen, drágalátos férje ura a nagy kacagástól nem jutott szóhoz hét teljes napig.

Mikor a Maczkó urak meggyőződtek, hogy nem csíphetik meg Róka Mihályt, visszamentek a táncterembe és folytatták a mulatságot. Csakhamar el is felejtették a tubákot, Róka Mihályt és a bosszúságot és járták a táncot kivilágos kivirradtig. Reggel aztán előállottak a hintók és a vendégek beleültek a puha, párnás ülésekbe. Czammogó szomszéd és élete párja mindenkit kikisért a tornácig, a házigazda parolázott a búcsúzó barnabundájú urakkal, a háziasszony megölelte a távozó tányértalpú asszonyságokat és kisasszonykákat, aztán a kocsisok a lovak közé csaptak és csilling, csilling, nagy zörgéssel, csöngéssel elhajtattak.

Czammogó szomszéd úri háza elcsöndesedett, az ugribugri fényes násznép úgy eltünt, mintha a szél hordta volna el és a tánc, muzsika, lakodalom álom lett volna. Az amerikai nagybácsi is árkon-bokron át kocsikázott vissza Amerikába.

Maczkó tekintetes úr is elbúcsúzott kedves rokonaitól. A néni megtömte az útitáskáját pogácsával, a bácsi pedig elkísérte az erdő széléig.

Nemsokára a vonaton ült Maczkó úr, hazafelé utaztában. Nagyon meg volt elégedve evvel a utazásával - dejszen jól kitáncolta ám magát ő kelme! - de azért mégis bántotta valami. Ez a kérdés motoszkált a fejében:

Aztán elszunnyadt. Azt álmodta, hogy Budapesten sétál, abban a fényes, abban a ragyogó városban és az ismerősök mind szívesen köszöntik. Isten hozta, Maczkó úr! - mondották a nagybajuszú bácsik. Áh, áh, jó reggelt Maczkó úr! - szóltak a mosolygó, kedves nénik. Csakhogy megjött már, Maczkó bácsi! - kiáltotta tapsolva, kacagva Pista, Laci, Margit, Ilus. Azután pedig arra gondolt, hogy Budapestet már gyakran látta, ellenben az Alföldön, melyről oly sok szépet beszélnek, sohasem volt. Milyen is lehet az Alföld? Be szeretné látni!

- Pista, tedd a szekrénybe a kalapomat és add ide a házisipkámat, húzd le a csizmámat és hozd elő a papucsomat... aztán tudod-e mi ujság?

- Nem tudom, instálom alássan, - felelt Pista, a puha kellemes papucsot a tekintetes úr kényes lábára húzva.

- Budapestre? - kérdezte Pista és félre fordult, hogy a mosolygását ne lássa a tekintetes úr.

Maczkó úr ezután az íróasztalhoz ült és levelet írt. Mikor elkészült, csöngetett.

Pista átvette a levelet és az ajtónak indult vele... Tudjátok-e kinek szól ez a levél? Az olvasóknak. És tudjátok-e, mi volt a levélben írva? Ez volt: Viszontlátásra, nemsokára!

Egy napon betoppant Maczkó tekintetes úrhoz Tányértalpú szomszéd. Maczkó úr éppen reggelizett. Vékonyhéjú szalonnát szelt fehérvári bicskával és friss akácfa-mézet szürcsölt hozzája. A tekintetes úr örvendezve ugrott föl székéből:

- Bizony, szomszéd úr, a nagy éhség óta nem volt ilyen inség hazánkban... Tessék, Tányértalpú koma!

Ezzel átnyújtotta a szalonnát meg a fehérvári bicskát. Tányértalpú úr vágott a szalonnából és így szólt:

Erre már Maczkó tekintetes úr is elnevette magát. Dehogy zörgött az ő csontja, sőt nagyon is jó húsban volt ő kegyelme!

- No, sebaj! - mondotta Maczkó úr. - Én úgyis arrafelé utazom, hát elviszem magammal őket.

- Megnézem az Alföldet, hazánk tejjel, mézzel fürdő Kánaánját, melyet még nem láttam.

- De, drága szomszéd uram, nem jó útra kanyarodott a kelmed gondolatja. Nem jutnak arra a bocsaim Pozsonyba!

Maczkó úr röstelkedett, hogy híres utas létére ilyen tudatlanságon kapták, Tányértalpú pedig tódította:

- Aztán az Alföldön csupa magyar él. Hogy kapnak ott a bocsaim német szóra?

- Ej, szedte-vette, hát minek a német szó nekik? Jőjjenek velem az Alföldre, a magyarok közé, tudom, nem bánják meg! Sok szépet látnak, hallanak ott. Aztán már úgyis megtanultak szegedi halpaprikást enni a kiállításon!

Az ezredévi kiállítás emlékezetére Maczkó úrnak megnyílt a beszélője. Elmondott mindent töviről-hegyire, amit Budapesten tapasztalt, nagyokat nevettek a kalandokon s eközben úgy elrepült az idő, hogy már déli verőfény tűzött alá, mikor Tányértalpú szomszédnak eszébe jutott a hazamenetel.

- Tyüh, mákos patkó! - kiáltott, - de elmulattam az időt! Most aztán loholok ám!

- Nem lehet, kedves szomszéd, mert ebéd előtt még be kell néznem a szűcshöz.

- Röpköd bizony, néha csapatával. De az igazi mackó nem kerül mindjárt az ebek harmincadjára!

Tányértalpú úr bundáján csakugyan látszott vagy három lyuk. Gömbölyű lyukacska, amilyent az az ólom-moly szokott rágni, mely a vadász-puskából röpül ki.

- Isten megáldja, drága szomszéd uram! - szólt parolát nyújtva Tányértalpú.

- Hát eljönnek-e velem a bocsok az Alföldre? - kérdezte búcsú közben Maczkó úr.

- Persze, hogy mennek, ha már szomszéd úr oly szíves vesződni azokkal a vásott süvölvényekkel.

Képzelhetni Zebulonka és Dorka örömét, mikor apjuk tudatta velük, hogy Maczkó bácsi elviszi őket az Alföldre!

- Éljen, éljen! - kiáltotta Zebulon és táncra pöndörítette Dorkát. Apjuk rájuk szólt:

- Ne ugráljatok most, hanem készüljetek az útra! Holnap már viszlek Maczkó bácsihoz.

Tányértalpú néni, hogy megtudta, miféle útra készülnek a csemetéi, nosza sütötte a pogácsát, pecsenyét számukra.

- Azt mondom, jól viseljétek magatokat, ne hozzatok szégyent a szülétek fejére! - mondogatta kedves magzatainak.

- Meg is mondom Maczkó szomszédnak, hogy ha rosszul viselitek magatokat, hajigáljon benneteket a Tiszába!

A bocsok körömszakadtáig bizonykodtak, hogy jól viselik magukat. Kivált Zebulonka. Mégis, mikor egy kicsit kifordultak az öreg medvék a barlangból, nagy ordítás hallatszott onnan.

Az öregek visszacammogtak lakásukba. Hát a kis Dorka sírva, könnyeit törülve jött elébük.

A kis Dorka füle jól meg volt tépve. Tányértalpú apó megharagudott és ezt kiáltotta:

Zebulonka a barlang falához volt lapulva. Édesapja szavaira gyorsan ki akart surranni, de az öreg elkapta, a térdére fektette, azután elővette a botot és kiosztotta neki azt a bizonyos útravalót.

Tányértalpú szomszéd másnap pontosan beállított a bocsokkal Maczkó úrhoz. A tekintetes úr már elkészült az útra, a kocsi az udvarban állott. Mikor az érkezőket meglátta, örvendezve kiáltott elébük:

- Jó napot, szomszéd! Szervusz, Zebulonka, Dorka! Hát csak kapaszkodjatok a kocsira!

Zebulon és Dorka fölmásztak a kocsira és helyet foglaltak a belső ülésen. A Pista inas csakhamar megjelent a tasakokkal és a kocsira rakta. Azután Maczkó úr is felült.

- Isten megáldja, kedves szomszéd úr! - szólt le a kocsiról, parolát nyújtva Tányértalpúnak.

- Szerencsés útat, drága szomszéd úr! - felelt Tányértalpú és felszólt a bocsoknak: - Még egyszer a lelketekre kötöm, jól viseljétek magatokat!

Dorka a kendőjét lobogtatta, Maczkó úr és Zebulon a süvegüket lengették, aztán elnyelte a kocsit az út pora.

Dobogott a kocsi. Maczkó úr megtömte a pipáját, rágyujtott és hátradőlve az ülésben, kényelmesen pöfékelt.

- A vaslovat érted, úgy-e, amely a vonatot húzza? Amelyik úgy pipál és hortyog?

A bocsok megint sajnálkoztak ezen a feledékenységen, Maczkó úr a markába nevetett: Ezeket rászedtem! - gondolta magában.

Amíg így mosolygott magában, elnyomta az álom. Utána a bocsok is leeresztették a buksit és elszunnyadtak. Egyszerre fölriadt Zebulon.

Szétnéznek, hát még mindig a János kocsis lovai poroszkáltak a rúd mellett. Ránéztek Maczkó úrra: hát ni, nem a vasló füstölgött, hanem a tekintetes úr gallérja. Egy szikra a Maczkó gúnyájára esett és attól füstölgött az, éppen a füle mellett.

Maczkó úr a füléhez kapott; az ugyan nem égett, de a gallérjába csakugyan belekapott a szikra. A bocsok a tenyerükkel elfojtották a tüzet.

- Kisebb zajjal is elolthattátok volna, - mormogott Maczkó úr, - legalább aludhattam volna!

Ezzel megint a fülére feküdt és elaludt. Egész éjjel utaztak így szunyókálva; amint a kocsi egyet döccent, a három buksi alaposan összekoccant. De rá se hederítettek.

Hajnal hasadtával Dorka kinyitotta a szemét. Szétnézett a világosodó tájon. A kocsijuk éppen egy hegyi úton döcögött alá. Lenn a völgyben valami csillogó fonál kanyargott jobbra, balra.

- Oh, te golyhó! - nevetett a tekintetes úr. - Nem ezüst pántlika az, hanem a Tisza.

- Az bizony! A Tisza, az Alföld folyója. Az fog vezetni most már bennünket Magyarország szívébe, a kalászos alföldi rónára.

Nemsokára hallani lehetett a Tisza vizének zúgását, amint a sziklás part mellett elsietett. A Tisza zúgására dörögve felelt a hegyek és fenyőerdők visszhangja.

- Beszélgetsz, úgy-e, Tisza, a hegyekkel? - kérdezte Maczkó úr. - No, majd ott lenn, Tokajnál, örökre búcsút vehetsz tőlük!

Egészen megvirradt, amikor leértek a folyóhoz. A vízen egy tutaj pihent, mely ott volt kikötve a parton, két tüszős, bocskoros ember pedig reggelit főzött rögtönzött tűzhelyen. Tutajos oláhok voltak.

- Nini, hiszen én ismerem ezeket a tüszős, bocskoros urakat! Ez a Matyej meg a Juon. Szálljunk le, bocsok, a kocsiról!

Az öregebbik oláh felütötte a fejét és ijedten lekapta a süvegét. Aztán társával együtt szótlanul bámult a tekintetes úrra. Ez kezet nyújtott neki és így szólt:

- Áj, áj, hát hogyne ismerném a Maczkó ifj'urat! Iszen ki tudná így megszorítani a kezemet... Adjon isten jó napot az ifj'úrnak!

- Hej, Matyej bácsi, régen voltam én ifj'úr! Most már Maczkó bácsi vagyok. De a kend Juon fia is megnőtt ám. No, Juon, hogy vagy?

Maczkó úr barátságosan megveregette a Juon vállát (jaj, sziszegett is szegény!) és ezt kérdezte:

- No derék! Én is az Alföldre utazom az öcsémmel, meg a hugommal. Hát fölvesz-e kend a tutajára?

- Hé, Zebulon, Dorka, ide gyertek! Nézzétek meg Matyej bácsit, ő volt az én tánctanítóm egykor!

- No, öreg, - szólt, - úgy-e, régen volt, amikor mi együtt jártunk városról-városra?

- Hej, öreg, sokszor megszurkált kend a szeges botjával! De azért nem haragszom ám! Hát Matyej gazda, most már nem táncoltat medvét?

- Hahaha, öreg, derekasan rászedtem akkor kendet! No, bocsok, minthogy ilyen híres, jeles tánctanító lát benneteket, mutassátok meg, mit tudtok. Járjátok el a medvetáncot!

A bocsok mindjárt táncra illeszkedtek és ugyancsak járták. Matyej elismerően bólogatott a fejével:

- Nagyon jól van. Csak a karika hiányzik az orrukból, meg a lánc róla, - akkor mehetnénk faluzni.

Aztán reggeliztek, mert akkorra megfőtt a tutajosok étele. Maczkó úr tarisznyája is megnyilt. Reggeli után Matyejék elővették a csáklyát, hogy a vízre taszítsák a tutajt.

Maczkó úr a János kocsist hazaküldte a kocsival, aztán a bocsokkal a tutajra szállt. Csakhamar megindultak: elül evezett Juon, hátul Matyej.

Maczkó úr végighevert a tutajon és kellemetezve szívta a friss levegőt. A bocsok azonban mozdulni sem mertek, ott álltak egymásba fogózva, összekapaszkodva.

Zebulon egy lépést tett előre, de megcsúszott a sikos szálfán és elvágódott.

- Ne óbégass, hanem fogózz meg a gerendában! - förmedt rája a tekintetes úr.

Zebulon meg is fogódzott a talpfában és nem mert többé megmoccanni; úgy maradt hason fekve. Dorka ellenben ügyesen Maczkó úrig tipegett és leült a bácsi mellé.

Csöndesen úszott a Tiszán lefelé a tutaj. A parton hosszu jegenye-sorok, fehérlő utak látszottak. Olykor előcsillant egy karcsú torony bádogfedele s a fák zöldjéből házikók bukkantak ki.

Lassankint megbarátkozott Zebulon is a tutajjal. Észrevette, hogy az nem billen se jobbra, se balra, hát fölegyenesedett és bátran sétált a fenyőszálakon.

Aztán szimatolni kezdett. Orrát megütötte valami kivánatos illat és ő kelme találgatta:

Az orra egy baboskendőhöz vezette, mely a tutaj közepén levő kis deszkafödél alatt volt s valami be volt födve vele.

Fölemelte a kendőt és egy halom almát talált alatta. Zebikének nem kellett több! Néhány alma suttyomban eltünt a foga közt, a többi a zsebébe vándorolt. Éppen az utolsót gyömöszölte be, mikor rajta ütött Juon.

Zebulon a nyelvét öltötte Juonra és egy ugrással a födél mögött termett.

- Domnu Maczkó, domnu Maczkó! - kiáltott Juon, (azt jelenti a kiáltása: Maczkó úr, Maczkó úr!)

- Tüstént visszaadod ennek a becsületes csiszi-csoszi bocskoros legénynek az almáját!

Zebulon a tutaj szélére hátrált és ott majszolta az almát, semmi kedvet nem mutatván arra, hogy zsákmányát visszaadja.

Maczkó úr nagyot ugrott, hogy elérje a pákosztost, ez azonban félreszökött és a bácsi belezuhant a vízbe.

Nagyot locscsant a víz, Maczkó úr elmerült benne; de csakhamar megint fölbukott. A víz csurgott a buksijáról és nagyon prüszkölt.

Maczkó úr azonban ahelyett, hogy a tutaj felé úszott volna, éppen az ellenkező irányban lubickolt: a part felé.

Dorka sírva fakadt, szegényke azt hitte, hogy Maczkó bácsi menten belevész a Tiszába. Ellenben a vásott bátya torkaszakadtából nevetett a lubickoló tekintetes úron.

Végre észhez kapott Maczkó úr és a tutaj felé kezdett tartani. Mikor a csáklyavégig jutott, Matyej belevágta a hegyét.

Maczkó úr fölszisszent, mert elevent ért a vas. A csáklya segítségével gyorsan fölkapaszkodott a tutajra. Mikor fenn volt, Matyej és Juon nagy bámulatára így szólt:

Dehogy akart fürdeni Maczkó úr! Hanem nagyon röstelte, hogy ily pórul járt és eltitkolni igyekezett azt.

A legjobban örvendezett Zebulon a bácsi jókedvének, mert már nagyon viszketett a háta. De, jó Zebulon, ne örvendezzél! Lásd, a tekintetes úr sötéten néz maga elé, amint a vizes gúnyáját szárítja a napon és a fejét töri valamin!

- Én nem, hanem a karikát ennek a vásott öcsémnek áthúzzuk az orrán, aztán majd egy kicsit megtáncoltatja kegyelmed.

Nojszen volt sírás, rívás, mikor Zebulon megtudta, mi sors vár reája. A megmaradt almát visszaadta Juonnak és kegyelemért nyöszörgött Maczkó úr előtt. Maczkó úr szíve meglágyult.

- Majd meglátom, hogy viseled magadat az úton. Annyit mondok, az első csinyre földíszítjük az orrodat!

Csöndesen úszott a tutaj a vízen. Lassan leereszkedett az est. A Tisza partja homályba borult, a fák, a tornyok elmosódtak benne és az égen kiültek a csillagok. A tutajt kikötötték. Maczkó úr, Matyej és Juon, valamint a két bocs kimentek a partra, tüzet raktak és főzték a vacsorájukat. Amíg a füst fölszállt a tiszta levegőbe, hallgatták a parti fecskék csicsergését, melyek ott fészkeltek a szakadékban. Juon előhozta a dudáját és édes-bús nótákat fújt rajta. A Tisza fehérlő vizén olykor fölcsapott egy nagy ezüsthasu hal.

Hajnalban megint útnak eredtek. Egyszer elébük jő a parton egy szép sátoralaku hegy, melynek az oldala tele volt szőlőtőkével, szőlőfürttel.

A bocsok vágyódva néztek a hegyre és Maczkó úr is fölpislogott félszemmel. Matyej, mikor a hegyet meglátta, összeütötte a bocskorait.

Kikötöttek. Maczkó úr a bocsokkal beballagott a városba (Zebulont a tutajon akarta hagyni, de az addig kunyorált, amíg magával vitte). Beültek egy csárdába és Maczkó úr felkurjantott:

Csakhamar előttük csillogott a nevezetes ital hosszúnyakú üvegben. Jól is csúszott a dirmegő-dörmögő utasok torkán, habár a bocsoknak Maczkó úr csak éppen annyit adott, hogy a nyelvüket megnedvesíthették.

De amíg utasaink az asztalnál üldögéltek, vajh, ki telepedett a szomszéd X lábú asztalhoz? Jó, hogy háttal ül Maczkóékhoz, mert a jövevény nem más Róka Miskánál.

Róka Miska hegyes orra alatt gonosz vigyorgás vonult el. Sokkal tartozott ő Maczkó úrnak, mert még most is biceg attól a számadástól, melyben - az ezredéves kiállításon - a tekintetes úr kamatostul visszaadta a kölcsönt neki. Róka Miska úgy véli, hogy többet kapott Maczkó úrtól, mint amennyivel az adós volt és a fölösleg visszajár neki. De noha Maczkó úr nem tartozott Miskának, ez jónak látta úgy ülni a szomszéd asztalnál, hogy a dörmögő utasok észre ne vegyék a vörös ábrázatját, mert ki tudja, miképpen sül el a találkozó?

- No, hát jól nézzétek meg, mert ezután nem láttok ám a föld hátán több ilyen nagy púpot! Most már az Alföld következik.

A bocsok nézték is a magyar földnek ezt az ékességét. Ha úgy van, ahogy a költő mondja, hogy hazánk bokréta az Isten kalapján, úgy a tokaji hegy egyik legszebb virágszál ebben a bokrétában. Itt terem a világon a legjobb szőlő, a legjobb bor.

Dorka eltipegett. Nemsokára Maczkó úr is cihelődni kezdett és ezt morogta szemét hunyorgatva:

Elindult, de nem a város felé, hanem a hegynek irányozta lépteit. Ni, már ott cammog egy keskeny szakadékos ösvényen, melyből csak éppen a feje látszik ki! Vajjon, mit keres ő kelme erre?

Mikor fölért a hegyoldalba, szétnézett. Pompás kép tárult elébe. Ott csillogott, lent mélyen, a kanyargó Tisza, melybe, mint egy kis bocs a medveanyó keblére, egy kis folyó futott: a Bodrog. A Tisza fölött, mint egy karperec a fehér karon, szép új vashíd látszott, melyen éppen akkor futott át nagy füstölgéssel a vonat. Milyen csepp volt a vonat, amint a hídról lejutott és a töltésen tovább iramodott: akár a hernyó! A hegyoldalban, mint egy csomó fecskefészek, úgy látszottak a tokaji házak, parányiak innen a magasból, de néhány nagyobb emeletes ház kivált közülök. A hegyen téli végtelen laposság látszott az égboltozat aljáig. Ez az Alföld, a nagy magyar Alföld!

- Gyönyörű! - mormogta Maczkó úr, a környéken legeltetve szemét, - de a'mondó vagyok, hogy errefelé még szebb a tájék!

Szeme a hegyi út két oldalára villantott. Jobbról is, balról is zöldleveles szőlőtő mosolygott feléje. A hegyoldalból itt-ott egy pince csukott ajtaja nézett rá; mellettük csinos, barátságos présházak emelkedtek, szőlőlombbal befutott tornáccal.

Úgy hivogatta a tekintetes urat a szőlőtő! Nem is kérette sokáig magát, hanem egy helyen áttört a sövényen s hozzálátott a szüreteléshez. Mikor az első fürtöt bekapta, a foga belevásult!

- Savanyú még a szőlő, - dörmögte, - de sebaj! Mégis csak tokaji szőlő az!

Egyszerre zörgést hall maga mellett. Odatekint, amerről a zaj hallatszott és a szőlőlevél közt egy kis barna buksit födözött föl. Jobban megnézi. - Irgum, burgum, ne legyen Maczkó a nevem, ha nem Zebulon az!

Maczkó úr odanézett. Hát kit látott ott? A kis Dorkát, az is a szőlőt dézsmálta.

Ha már ily szépen együvé kerültek, neki is láttak a lakmározásnak. Egyszerre - csihi, puhi! - a nyakukba szakad valami és egy hang ezt kiáltja:

Uccu, vesd el magad! Maczkóék nekiiramodtak a lejtőnek és futottak, ahogy tudtak. A csősz utánuk s ugyancsak osztogatta a "lágy kenyeret".

A sövény mögött Róka Miska hahotázott. Hát persze, ő vezette Maczkóék nyomába a csőszt.

Maczkó úr észrevette a csúfolkodó komát, de nem igen volt most kedve megállani miatta.

Végre sikerült elmenekülniök Maczkóéknak. Egyenesen a tutaj felé tartottak, ahová fáradtan, porosan megérkeztek.

- Juj, juj, de milyen savanyú! Jaj, jaj, de milyen csipős! - sziszegett keservesen Zebulonka.

Megint a vízre eresztették a tutajt és Maczkóék búcsút vettek Tokajtól, szőlőkoszorús hegyétől, házaitól.

Matyej ügyesen átkormányozta a tutajt a tokaji hidak alatt, az új híd alatt, meg a vasúti híd alatt. Aztán ismét vitte őket a Tisza vize. Úszott, ringott a tutaj. Most már, amerre maguk elé néztek, egyenes, lapos, sík földet láttak. A laposon sárga kalásztenger hullámzott: a kaszát váró búza. A kalász fölött pacsirta énekelt. A pacsirta fölött kék ég mosolygott.

Négyszárnyú madarat még nem látott a tekintetes úr, hát kíváncsian nézett abba az irányba, amerre Dorka mutatott. Csakugyan lengett is ott négy sötét szárny.

- Ennek a madárnak mind a négy szárnya forog, - álmélkodott Maczkó úr. - Sohse ilyet!

A csodálatos madár szélmalom volt, a szárny a vitorlája. Csöndesen forgott egy puszta közepén.

Most kolompolás hallatszott. Fehér juhnyáj közelgett a Tiszához, a kolomp a vezérürü nyakán szólt. Egy darabig fönn legelészett a nyáj a parton, a bojtár leterítette a subáját, elővette a furulyáját és egy nótát fújt el rajta. Jaj, de szép volt az a nóta!

Aztán a nyáj inni ment a Tiszára és hirtelen eltünt a tutajon levők elül, mert a Tisza elkanyarodott velük.

Jó órahosszat úszott megint a tutaj, hát az utasai egyszerre megint a parton látták tulajdon azt a nyájat, ugyanazt a bojtárt; az most is fújta a furulyáját.

- Hát ez a nyáj hogy kerül elébünk? - álmélkodott Maczkó úr. - Hiszen mi ezeket otthagytuk a Tisza partján!

Nem volt semmi ördöngösség a dologban, csakhogy a Tisza itt félkör alakban kanyarodott, s míg ők a vízben a nagyobb útat tették meg, a nyáj az egyenes szárazföldi úton elébük jutott. De persze ennek ez az egyszerü megfejtése nem fért Maczkóék fejébe.

Ezzel hanyatt vágódott a tutajon. Ugyanakkor lerepült Zebulon fejéről a kalap. Dorka fejéről pedig a kendő.

- Ki ütött engem orron? - kiabálta. - Hol van az a gaz kópé, aki engem megütött?

Hasztalan tekintgettek maguk körül, nem láttak olyat a tutajon, aki ezt a vakmerőséget elkövette volna. Matyej és Juon a tutaj két végében a gerendákon hevertek.

- Pedig itt volt a mihaszna! - erősködött Maczkó úr. - Úgy orron ütött, hogy szikrát hányt bele a szemem és úgy földhöz vágott, hogy minden csontom ropogott.

Csakugyan a Tiszán úszott a kalap. A Dorka kendője a levegőben lebegett s csodálatos egy helyben.

Most föltápászkodott Matyej a fekvő helyéről. Látszott rajta, hogy alig tudja elfojtani a nevetést.

Csakugyan akkor ment át a Tiszán egy furcsa alkotmány. Olyan volt, mint egy komp, de még sem volt komp. Egy csapat ember és két szekér volt rajta. Olyan egyenesen ment át a Tiszán, mint a nyíl.

Ez volt a hidas. A Tisza két partját ugyanis cölöpökre erősített rezes kötél köti össze, a hidas ehhez van csigás lánccal erősítve (úgy, hogy a mozgó csiga a rezes kötélen van) és ennélfogva az alkotmány a kötélen egyenesen átvándorol a túlsó partra.

Ez a Tiszán áthúzott kötél csapta orron Maczkó urat, ez röpítette le Zebulon fejéről a kalapot s ezen lengett Dorka kendője. Matyej és Juon idején leguggoltak a földre, mikor a kötél alatt mentek. - Maczkóék azonban nem ismerték az alföldi szokásokat és rajtavesztettek.

Hogy a keserűség pohara csordultig teljék, a hidasból egy ismerős hang hallatszott:

A Róka Miska hangja volt. Mérgelődött ám a tekintetes úr, hogy a vörös koma tanúja volt a gyászos esetnek!

Megint úszott a tutaj. Sokáig utaztak már, anélkül, hogy valami különös történt volna. Egyszerre beborult az ég. Sötét, zivataros felhők tolultak a menny boltozatára. A Tisza vize sötétzöld, majd fekete lett a felhők árnyékától és roppant szélvész korbácsolta föl a hullámait. A pusztán kétfelől óriási porfelhők száguldoztak. Homályba, porba borult az egész laposság, a fa, a szántó, meg az a torony, mely az imént kifehérlett a távolságban, szinte eltünt a szem elül. Aztán szakadni kezdett az eső, a villámok cikáztak, a menny dörgött. A tutaj gerendái recsegtek-ropogtak és Matyej meg Juon hasztalan igyekeztek a parthoz csáklyázni, evezni. A dagadó víz elragadta a tutajt.

A homályban előtünt a Tiszát átfogó híd és a rohanó hullámok egyenesen annak a lábának vitték a tutajt. Matyej és Juon kétségbeesetten erőlködtek, hogy a híd lábát elkerüljék, de hasztalan. Egy nagy recscsenés hallatszott, a tutaj hatalmasat zökkent s a másik percben Maczkó úr a bocsokkal egyetemben azon vette észre magát, hogy fürdik a Tiszában.

- Ifj'úr, kapaszkodjanak a gerendába! - kiabált Matyej, aki szintén a vízben lubickolt.

Maczkóék megfogadták a tanácsot és egyenkint fölmásztak a tutajra, melynek, szerencsére, semmi baja sem történt; még a zsindely-rakomány sem fordult a Tiszába.

Csakhamar ott dideregtek, prüszköltek utasaink a tutajon. Mind az öten megvoltak, de valamennyien bőrig átázva. Hál' Istennek, az ég gyorsan kiderült és a napsugár megszárította a gunyájukat.

Ilyen viszontagság közt utaztak tovább. Elhaladtak a tiszafüredi híd alatt, - mely Füredet és Poroszlót köti össze, - és végtére megérkeztek Szolnokra. Itt kikötöttek. Matyej így szólt:

- No, ifj'úr, itt elválunk, mert a tutajjal nem megyünk tovább. Innen már gőzhajóval utazhatnak.

- Isten megáldja, Matyej gazda! Köszönöm a szívességét, hogy elhozott idáig. Meghálálom ám!

- Áj, áj, nagy dolog is volt az! - szerénykedett Matyej. - Szívesen tettem a kedves tanítványomnak!

- Ahol ni! A gőzhajó már füttyentett. Szaladjanak, ifj'úr, mert lemaradnak!

Maczkó úr gyorsan elbúcsúzott a derék tutajostól, mancson fogta a bocsokat és a gőzhajó felé futottak. Még idején érkeztek, hogy jegyet válthassanak és a hajóra ugorjanak.

Amint a födélzeten voltak, megindult a hajó. Elmaradt Szolnok városa, el a Zagyva torkolata, mely folyó itt ömlik a Tiszába és megint a puszta képei környékezték utasainkat. Megy a hajó, persze gyorsabban a tutajnál. Kényelmes hajón utazni. Maczkó úr százszor is végigsétált a födélzeten és gyönyörködött az alföldi tájékban.

A síkságon, mely a Tisza két partján elterült, látni lehetett bogárhátú tanyát, forgó szélmalmot, magas kútgémet, alacsony füzek közt bujkáló ereket, ritkás nyárfaerdőket, olykor - jó nagy távolságban - szélesen elterpeszkedő nagy alföldi falut. Itt gulya legelészett; amott nagy porfelhőben megriadt ménes száguldozott, melyet lóhátas csikósok messzire kieresztett karikás ostorral terelgettek össze; néhol hosszan, hosszan magas töltés zárta el a kilátást és a mögül integettek ki a fák, tornyok; itt-ott a parton alacsony halászgunyhó guggolt, előtte kifeszített hálók fehérlettek, a vízen kikötött bárka pihent, abban barna halászlegény hevert, a halászatra alkalmas időre várakozva. Énekelt és nótáját a szél lehozta a hajóig:

A parton csakugyan egy sor gyönyörü palota látszott, aztán egy szép kőhíd tűnt elő, mely a folyón hajlott át.

- Talán beteg volt, - vélte Zebulon, aztán hozzátette: - Óh, óh, Budavárát pedig ellopták!

- Ne fecsegjetek már annyi hiábavalóságot! - szólt Maczkó úr a bocsokra. - Nem Budapest ez. Mindjárt megtudjuk, micsoda város ez!

Gyönyörűen bontakozott elébük Szeged. A Tisza partja szép kőparttal van beszegve, mely fölött egy zöld kert fái mosolyognak: a Stefánia-sétakert volt ez. A kert alatt a parton száz meg száz födeles hajó, halászbárka, csónak, lélekvesztő volt kikötve; a kert mögött, odafenn, egy sor gyönyörű palota állott apró tornyocskákkal, csinos erkélyekkel ékesen. A nap tüzesen szikrázott a paloták ablakain és a tornyocskák kupoláin.

- Bácsi, - mondotta Zebulon, - én már láttam és ettem paprikás csirkét, paprikás halat, de paprikás várost még nem láttam és nem is ettem.

A hajó egészen a part közelében ment és jól ki lehetett látni az utcákra, a házakra, melyek itt a város szélén aprók, fehérfalúak és virágos ablakúak voltak. (A paloták alább, távolabb látszottak, ott a híd tájékán.)

A kis házak ereszéről, mint valami vörös függöny, piros paprika-fonatok lógtak alá.

- Hopp, fullánk, mézecske! Hát persze, hogy voltunk benne. A szegedi halászcsárda volt az a ház. Meg is égettük a paprikással a szánkat, úgy-e, gyerekek?

A hajó a palotasor közelében kikötött. A tekintetes úr a bocsokkal rálépett a dobogóhídra és kisétált a partra.

A tekintetes úr hangja végigdörgött az utcán, az emberek megállottak, az ablakok kinyíltak és megteltek gyermekfejekkel.

- Szolgálatotokra, kedves úrfiak, kisasszonykák, én vagyok az. Hát ti ismertek engem?

- Ki ne ismerné a híres, nevezetes dirmegő-dörmögő utast? Isten hozta az Alföldre!

- Köszönöm, fiam, köszönöm a szíves Isten hozottat! De ni, nem Lacikának hívnak tégedet?

- No, akkor te vagy az, akiről Pósa bácsi annyit beszélt nekem. Mondotta ám, hogy meglátogassalak, ha Szegedre vetődöm.

- Majd később, Lacikám, előbb megnézzük a bocsokkal a várost. Viszontlátásra, Lacikám, mondd meg édesapádnak, hogy tisztelteti Pósa bácsi!

Tovább haladtak hát utasaink. A hídfőnél egy gyönyörü kis utcába kanyarodtak, mely tele volt szép bolttal és mikor azon végigballagtak, egy nagy térre jutottak. Aki már volt Szegeden, az tudja, hogy az a szép kis utca a Híd-utca és ez a nagy tér a Széchenyi-tér.

Gyönyörü ez a tér. Csupa nagy épület fogja körül, ott van a tornyos városháza, a posta, a Tisza-szálló és több szép palota. Maczkóék eleget forgatták a fejüket, hogy mindent jól lássanak és hegyezték a fülüket, hogy hallják azt a tiszta szép magyar beszédet, mely körülöttük hangzott. Csupa, édes magyar szót hallottak a szegedi utcákon, csupa magyar ember, magyar gyerek járt-kelt mellettük, magyar volt itt a levegő is.

Csakugyan lóvasút kocsija közelgett feléjük, hanem persze nem Budapestről jött az, csak a szegedi Boldogasszony-sugárútról.

Maczkóék fölültek a lóvasútra és egy darabig vitették magukat vele. Egy széles utcánál kiszálltak és gyalog sétáltak. Zebulon egyszerre torkaszakadtából nevetni kezdett.

Zebulon fölmutatott az utcaszegleten levő táblára. Azon csakugyan ezt lehetett olvasni:

Maczkó úr elbámult. Hogy kerültek ők egyszerre Londonba, a londoni körútra? Hiszen London messze, túl van a tengeren és ott ángliusok laknak, nem magyarok. Rászólt Dorkára:

Dorka nagyot csípett a tekintetes úron és ez fölszisszent. E szerint nem álmodik.

- Még egy próbát teszek, - mormogta. - Megszólítok valakit és ha az angolul felel, akkor bizonyos, hogy nem álmodom!

Arra ment egy pörgekalapos, ráncoscsizmás ember. Maczkó úr megszólította:

- Kérem átossággal, tessen nekünk megmondani, Londonban vagyunk-e vagy Szegeden?

A pörgekalapos ránézett a tekintetes úrra; nyilván azt gondolta, hogy megbolondult, hát szótlanul odább ment.

- Nem értett meg, - hüledezett a tekintetes úr. - Ez bizonyos, hogy ánglius!

Elálmélkodtak azon a csodán, hogy ők most egyszerre milyen messzire pottyantak Magyarországból; de nem értették, hogy történhetett az?

- Talán meg volt babonázva az a lóvasút, mely ide hozott, - mormogta Maczkó úr. - Hipp, hopp, észre sem vettük, átrepült velünk a tengeren!

- Ez csak ennek az utcának a neve. Azért hívják Párisi-utcának, mert mikor az árvíz Szeged házait összedöntötte, a párisiak a szegedi szűkölködőknek sok adományt küldöttek. Mikor a város fölépült, a szegediek hálából ezt a körutat Páris városáról nevezték el.

- Szívesen, - mondotta a gyerek. - De, kérem, ha ezt sem tudták uraságtok, akkor ugyancsak nagy - medvék lehetnek!

Hogy valóban Szegeden vannak, gyorsan meggyőződhettek, mert csakhamar ezt hallották:

Az utcasarkon egy kofa paprikát árult. Kisebb-nagyobb zsákokban piroslott előtte a paprika és azt kínálgatta.

Hát most mi történt? Zebulon pajkosan meglökte Dorkát, ez belekapaszkodott bátyjába és mindketten ráestek Maczkó úrra, aztán mind a hárman a paprikás-zsákokra.

- Óh, jaj, beledőlt valamennyi a paprikámba. Egyszerre csak, potty, mint tuskó bele a paprikába! Ötven esztendeje árulom már a paprikámat, de még ilyen ügyetlen vásárosaim nem voltak. Akár csak a tuskók!

Maczkó úr, noha irgalmatlanul fájt a szeme, meg nem állhatta, hogy föl ne morduljon:

- Mindegy! - kiáltott Maczkó úr, akinek mindjobban kezdett sajogni a szeme, - akár tuskó, akár mackó a nevem, én azért jöttem Szegedre, hogy paprikás halat egyem, nem pedig azért, hogy paprikás mackó legyen belőlem! Jaj, brum, brum! Egy szikrát sem látok!

A kofa ezalatt a mellette levő vizeskancsóba belemártott egy kendőt és aztán ezzel megmosta Maczkó úr szemét.

- Látok már! - kiáltott örvendezve a tekintetes úr. - Még csak egy kicsit mossa, nénémasszony és a mackópaprikásból mindjárt ténsúr lesz!

Mikorra a nénémasszony Zebulon és Dorka szemét is megmosta, nem fájt egyikük szeme sem és tisztán látták szép Szeged városát mindnyájan.

Hálából vásárolt is Maczkó úr annyi szegedi paprikát, hogy Jutka asszony, a szakácsné, három esztendeig se fogyasztja el.

- Ej, be hamar észrevetted, hugicám! - mondotta. - Hát tetszik? No, nem is csodálom, mert híres, nevezetes ám a szegedi papucs!

- Ha nincs, hát lesz, - mondotta a tekintetes úr. - Gyerünk a boltba! Adjon Isten jó napot! (Ezt már a boltosnak mondotta.)

- Ennek a tacskónak nagyon megakadt a szeme egypár szegedi gyöngyös papucson, hát, mondok, megveszem neki.

- Ejnye, de figurás az úr! - dörmögte. - Vögyön! Gyerök! Hahaha! Tudok ám én is ilyen tréfásan beszélni, hallja az úr! Völöm nö fögörőzzön ám!

- Nem? Iszön, kéröm... nem is iszen, kérem! Tudok én még cifrábban is beszélni, így: Huj, tu hurus szugudu umbur, tudsz-u uzun u nyulvun?

- Ez csak olyan figurás beszéd, mint az úré. Ezt jelenti: Hej, te híres szegedi ember, tudsz-e ezen a nyelven?

- Én csak szögediesen beszélök, - mondotta a papucsos. - Az Alföldön így beszélnek: Öszöm könyeret mögygyel!

- No, azt nem tudtam, hogy az Alföldön így beszélnek. Hát, papucsos uram, kőrök alföldiösön ögy pár hölyös papucsot!

- Nem jól mondi az úr! - szólt a papucsos. - Így köll mondani: kérök alföldiesen egy pár helyös papucsot!

- Bizony, így mondik! Hanem csak a paraszti nép. Az úri tanult embör azt mondi, hogy: mondja. A köznép pedig aszondi, hogy mondi.

Dorka fölhúzta a papucsot. Ej, be gyönyörűen illett! A papucsos ezt mondta nevetve:

- Arról, hogy aki fölhúzza és azt mondja: hipp, hopp, ott lögyek, ahol akarok! hát egyet ugrik és ott teröm.

- Jaj, de jó lesz! - ujjongott Dorka. - Ha elfáradok, hippet mondok, hoppot mondok és otthon leszek.

- Ugrani is köll ám egyet! - mondotta búcsúzóban a papucsos, minekutána Maczkó úr kifizette a portékája árát.

Irigyelte nagyon Zebulon Dorkától a papucsot. Amint megint az utcán mentek, a szeme úgy járt, mint a villám, hogy nem látna-e magának való ajándékot. Egyszer fölkiáltott:

Egy kirakatban halformájú kések voltak kitéve. Szegeden csinálnak ilyen kést, amelynek a nyele hal-alakú. Azért csillog, mert gyöngyházzal van kirakva a nyele.

- Aha! - mormogta Maczkó úr, - ez is azt mondja: kéröm! - Majd hangosan szólt:

- De iszen, ott csillog a kirakatban a sok hal! Az öcsémnek megtetszett, hát, mondok, veszek vagy egyet-kettőt.

A késes nevetett, Maczkó úr pedig ezt mormogta: Irgum, burgum, mit nevet engem ki minden szögedi!

A késes Maczkóék elé tett egy csomó hal-alakú bicskát, kicsit, nagyot, vegyesen. Maczkó úr megbámulta az ügyes jószágot, nagyon megtetszett neki.

- Ebből veszek, - mondotta, - de nem neked, Zebikém, hanem egyet apádnak, egyet magamnak. Kés nem való bocsnak!

Vett is a tekintetes úr két gyönyörű hal-alakú bicskát. Tudom, megörül az ajándéknak Tányértalpú szomszéd!

Hanem Zebulon nem volt megelégedve a vásárral. Egyre dörmögött, hogy így, úgy, neki semmit sem vesznek, mire Maczkó úr rászólt:

Zebulonka persze erre elhallgatott. De alattomban mindig félrehúzta a száját, ha a Dorka papucsára nézett.

Amint sétáltak, egyszer lekerültek az alsó városba. Csupa kedves kis ház közt jártak és mindegyik ház olyan volt, mintha most építették volna. Egy járókelőtől megkérdezték:

- Mert az árvíz 1879-ben összedöntötte a régi házakat. Újat köllött építeni mindönkinek.

- Nem bizony. Nagyon régi templom ez. Az igazságos Mátyás király építtötte.

Jól megnézték a nevezetes templomot, melyben egykor a nagy király imádkozott.

A kis házak ereszeiről paprika-fonatok lógtak. Minden ház ambitusára ilyen haragos-vörös paprika-függöny ereszkedett alá.

- Tudjátok-e, bocsok, hogy hívják ezt a várost, ahol vagyunk? - kérdezte Maczkó úr.

- Egyitek sem találta el! Ezt Paprikavárosnak hívják, hehehe. Látjátok a sok paprikát?

Szeged egyik városrészét, az alsóvárost, tréfásan csakugyan Paprikavárosnak hívják, mert annak lakói termelnek legtöbb paprikát.

Bolyongásuk közben leértek a Tiszához. Itt már nem volt a folyónak kőpartja; félsziget alakja van itt a partnak, magas jegenyefák sorakoznak sűrűn rajta, akár az őrtálló óriások.

- Boszorkányok vannak rajta? (A bocsok ijedten húzódtak a tekintetes úr mögé.)

- Dehogy is! Hanem valamikor boszorkányokat égettek rajta, ezért hívják úgy.

Valóban a mult század elején a babonás emberek azt hitték, hogy vannak boszorkányok és több szerencsétlent, akiről azt állították, hogy boszorkányságot űznek, e helyen máglyán megégették. Pedig megmondta már nagyon régen a bölcs Kálmán király: A boszorkányokról, akik nem léteznek, szó se legyen!

Már esteledett. A nap leáldozott és a Boszorkánysziget még sötétebb lett, mint amilyen különben is lombos, árnyékos voltában. A Tisza az erdőcske szélén hömpölygött, csöndes zúgással.

- Jaj, ott vannak a boszorkányok! - suttogta Zebulon, rémülten belekapaszkodva Maczkó úr lábába.

A Tisza partján tűz lobogott és annak fénye átszivárgott az erdőcskén. Maczkó úr óvatosan a tűzhöz közelített és a fák közül kikukkantott a partra. Dehogy égettek ott boszorkányokat! Két halász halpaprikást főzött, - az illata azonnal megcsapta Maczkó úr orrát. Rőzse-tűzön bogrács lógott, az egyik halász a tüzet igazította, a másik fakanállal a halpaprikás levét kóstolgatta, hogy megfőtt-e már, megvan-e az íze, ereje, zamata? A Tisza partján halászbárka volt kikötve.

- Jó estét kívánok, halász uraimék! - köszöntött Maczkó a két emberre.

- Az illata nagyon dicséri, annyit mondhatok! - szólt a tekintetes úr nyelvével csettintve.

- Része lögyön benne, - mondotta az egyik halász. - Telepödjenek le ide a szűrre és tartsanak velünk!

Maczkó úr és a bocsok letelepedtek s nemsokára előttük gőzölgött a bogrács.

- Kihöz vagyon tisztösségünk, ha mög nem sértöm a kérdésömmel? - kérdezte az egyik vendégszerető halász.

- Én nemes nemzetes és vitézlő Maczkó Muki mármarosi földesúr vagyok, ezek pedig itt az öcsém meg a hugám, - mondotta a tekintetes úr.

- No, az Isten éltesse a derék, böcsületes familiát! - mondották a halászok.

Nagyon izlett a halpaprikás utasainknak. Nem is tudja azt senki jobban főzni a szegedi halásznál.

A kitünő vacsora után Maczkóék elbúcsúztak a halászoktól és visszaballagtak a városba. Ott megháltak egy vendéglőben.

- Ohó, hohohó! Majdnem elfelejtettem, hogy itt szögediesen beszélnek... De drága kis öcsém, nem így beszél ám a szegedi ember.

- Elhallgatsz, te! Mindjárt úgy a nyakad közé suhintok, högy azön köldölsz!

- Hogy ma mit teszünk? - szólt most a tekintetes úr. - Hát elmegyünk Lacikához.

El is mentek. Nagyon szives fogadtatásban részesültek s mikor eltávoztak, Lacika így szólt:

- A tanya, Maczkó bácsi, nagyon szép! Van almája, körtéje, szőleje, kis csikaja, báránykája... Ha jó vagyok, apa jutalmul azt mondja: No, Lacikám, gyere velem a tanyára! Jaj, be jó ott, Istenem, be jó!

Az ajánlat nagyon kedvesen csengett Maczkó úr és a Tányértalpú-csemeték fülében.

- Óh, még sokkal szebb! Aztán nemcsak egy tanya van odakünn, hanem ezer meg ezer.

- Köszönjük szépen Lacika a fölvilágositást. Elmegyünk ám a tanyára, megnézzük! Messze van-e?

Maczkó úr hamarosan talált fuvarost, aki a kocsiján kivitte a tanyára. Maczkóék fölültek a kocsira - az ostor pattogott, a lovak nyerítettek, a kerekek zörögtek és nemsokára elhagyták szép Szeged városát.

A tanya kedves kis bogárhátu ház, amely a végtelen síkság közepén áll, messze a várostól és a falvaktól. Szép nyárfák, jegenyefák fogják körül és borítják árnyékba. Van a tanyaház körül istálló, akol, góré, karám, szóval minden, ami a földmívelő és állattenyésztő embernek szükséges. És sok, sok ilyen nyájas tanya van - egymástól bizonyos távolságra - az Alföld végtelen síkján. A nép ezt a sok tanyát együttesen jelöli meg a tanya szóval.

A kocsi már a pusztai úton járt Maczkóékkal és elhaladtak az első tanyák mellett.

Ezt Zebulon kiáltotta. A tanyák közt ugyanis föltünt egy szélmalom, amelynek vitorlája ezúttal nem forgott. Nem őrölt a malom, azért nem forgott a vitorlája.

- Van bizony! - mondotta Maczkó úr. - Tudományt őröltetünk abban a malomban, hogy aztán a lisztjéből az eszünket tápláljuk.

Ilyen szépen fejezte ki azt Maczkó úr, hogy ismereteit akarja gyarapítani azzal, hogy a szélmalmot megnézi.

A malomhoz értek. A magas, kerek épület oldalán fáradtan, mozdulatlanul lógott a vitorla. Az egyik szárnya csaknem leért a földre.

Maczkóék körüljárták a szélmalmot és jól megnézték minden részét. A vitorla különösen tetszett nekik és Zebulon pajkos kedvében, amikor Maczkó úr nem látta, föl is kapaszkodott egy szárnyára és lovagolva ráült.

- Majd mindjárt megparancsolom a szárnyaimnak! - kevélykedett Zebike. - Szárnyam, szárnyam, repülj velem az erdőbe!

Hát egyszerre megmozdult a vitorla és elkezdett forogni. Tudniillik odabenn megindították. Zebike a következő pillanatban fönn volt a levegőben, mert a vitorlának az a szárnya, amelyen lovagolt, fölemelkedett a magasságba. Az úrfi sivalkodott:

Maczkó úr odafutott. Amint meglátta Zebulont a magasban, bosszusan kiáltotta:

- Én fogjalak meg, imposztor? Minek ültél a malom szárnyára! Kapaszkodjál, ha tudsz!

Meg is kapaszkodott Zebulon. Szerencséjére, mert a vitorlaszárny lefelé fordult és az úrfi fejjel közelgett a föld felé.

Egyszerre - puff! Zebulon lepottyant a vitorláról és elterült a földön. Szerencsére nem nagyon magasról esett le, és így nem tört el semmije, noha azért alaposan elmállott a földön. Egy darabig meg se moccant, úgy feküdt ott, mintha meghalt volna.

- Zebikém, édes Zebikém, - kiáltotta, - hol fáj? Nyisd ki a szemedet, Zebikém, nyisd ki!

- No, csak ugorj talpra, öcskös! - mosolygott a tekintetes úr. - Mindjárt megkapod!

Zebulon fölkelt a földről. Bicegett egy kicsit, meg az oldalát fájdította, egyéb baja nem történt.

- Még csak kétszárnyu se akarj lenni! - mondotta. - Nem a mi vitézlő familiánknak való a repülés.

- Ojjé! - nevetett Maczkó úr, - ha minden medve minden kis pottyért mézet kapna, nem győznék a méhecskék a munkát. Maczkó-dolog az egész, öcsém, föl se vedd azt a kis pottyot, meg puffot, lesz még többen is részed dirmegő-dörmögő életedben!

Zebulon savanyu arcot vágott, de kénytelen volt megnyugodni ebben. Maczkó úr pedig, minthogy már künn voltak a tanyán, elküldötte a kocsit.

Amint mentek, birkanyájhoz érkeztek, amely ott legelészett a zöld fű bársonyán. Egyszerre egy bégető hang megszólította:

Maczkó úr megfordult. Hát Bárány Jerémiás közelgett futva feléje, az a Bárány Jerémiás, akivel Maczkó úr régebbi utazásain megismerkedett és az ezredéves kiállításon is találkozott.

- Nini, Bárány gazda! - kiáltott örvendezve a tekintetes úr. - Hát kend hogy kerül ide?

- Itt élek én ebben a nyájban. Habakuk fiam is itt van. Hé, Habakuk, - bé-é-é!

A hívásra egy másik birka vált ki a nyájból s közelgett Maczkóékhoz. Ebben a percben a juhász hangja hallatszott:

Két nagy juhászkutya rontott vészes csaholással Maczkóék felé. A tekintetes úr tiltakozva kiáltotta:

- Én nem vagyok tolvaj! Bárány gazda nekem jó ismerősöm, az szólított meg engem!

Beszélhetett. A másik pillanatban az egyik kutya a nyakán lógott, a másik meg a bocsoknak ugrott.

Most hát Maczkó úr sem vette tréfára a dolgot, elvetette magát, amerre tágasabb.

- Engem ugyan nem fogsz! - dörmögte Maczkó úr, - ezzel a kutyát fölvetette a vállára, mint valami zsákot és úgy futott tovább.

A juhászok összefutottak és ki szamáron, ki gyalog a menekülő után rugaszkodott és hosszu, kampós botját lógázta.

Zebulont és Dorkát gyorsan elcsípték az üldözők, a tekintetes úrral azonban nem boldogultak oly könnyen. Végre egy fürge juhászbojtár elérte, a botja kampóját beleakasztotta a lábába és elrántotta. Maczkó úr hasra vágódott.

A kutya felhasználta az alkalmat, leugrott Maczkó úr nyakáról és vonítva elfutott.

- Nekem nem kell olyan tolvaj, aki engem fog meg! Vaú! Ennek a tolvajnak olyan körme van, hogy jaj, jaj, vaú, vaú!

A juhászbojtár megfogta Maczkó úr gallérját és a bot boldogabbik végével (tudniillik a vastagabbikkal) ráhúzott a fejére.

- Hallod-e, te juhász! - szólt haragosan, - ne gorombáskodjál velem, mert baj lesz!

- Baj ám! - nevetett a juhász. - Lesz baj, de te sírsz utána! Előre a pusztabíróhoz!

- Dehogy eresztem! - felelt a juhász. - Majd előbb pusztabiró uram kezébe adom.

Maczkó úr fölemelte a két rettenetes mancsát, derékon fogta a bojtárt és azt is a nyakába vetette.

- Gyere hát akkor velem, juhászbojtár barátom! - dörmögte a tekintetes úr és futott tovább a terhével.

A bojtár ott lovagolt a Maczkó úr nyakában. Az önkéntelen lovas cibálta, rángatta a furcsa paripa üstökét, rugdalta a lábával az oldalát, de nem tudott leszabadulni a nyakából. Maczkó úr pedig föl sem vette a cibálást, rúgást.

Egyszerre egy méneshez értek. A karcsu szép lovak, csikók csöndesen ropogtatták a füvet a legelőn, a csikósok pedig felugráltak a szaladva érkező csoda láttára.

De ha tolvajjal van a bojtárnak dolga, gondolták a csikósok, hát csak meg kell fogni. Ezzel lóra kaptak és a futó elébe rugaszkodtak.

Maczkó úr látta, hogy tüstént elfogják, hát egyet gondolt, levetette a juhászt és felugrott a legközelebbi ló hátára.

Olvasóim közül talán többen emlékeznek arra, hogy Maczkó úr egykor mint híres, nevezetes lovas szerepelt a budapesti cirkuszban. Volt egy szép almásszürke paripája, azon lovagolt, még pedig úgy, hogy nem ült, hanem állott a futó paripa hátán, sőt nemcsak állott rajta, hanem táncolt is és abroncson ugrált keresztül. Egész Budapest tapsolt a dirmegő-dörmögő lovasnak.

Most hát hasznát vette a tudományának. A csikósok szeme-szája elállt, amikor látták, hogy a tolvaj nem ül, hanem áll a lovon, amely szélsebesen tovanyargal, anélkül, hogy a lovasa lepottyanna róla. Úgy állott rajta, mint a cövek.

- Ej, micsoda ördöngős lókötő! - mondották elhülve. - Vajjon mi fán termett ez a fickó?

- Most nevessenek kigyelmetek! - szólt kárörömmel a juhászbojtár, a sajgó derekát tapogatva, amelyet Maczkó úr úgy megmarkolászott.

A meglepetés multával a csikósok üldözőbe vették a tekintetes urat. Megsarkantyúzták a paripájukat és a szökevény után nyargaltak. De az gyorsabban járt náluk. Nemsokára megkicsinyedett a távolságtól a ló és lovas alakja; merre száguldozik, azt csak annak a porfelhőnek a mozgásából lehetett tudni, amelyet a ló fölvert.

Hej, büszkén állt lova hátán Maczkó úr! Úgy érezte magát, mint a repülő madár, mert szinte repült vele a csikó.

A fák, bokrok, kútgémek gyorsan elmaradoztak mellette. A vakmerő lovas olykor hátranézett. De bizony nyomába sem értek.

- Kedves gazdám! - mormogta elégülten, - ha látnál, tudom meg lennél elégedve velem!

De meg lenne elégedve, - gondolta magában, - az egész tisztelt közönség, tapsolnának a grófok és bárók, a fehérhaju nagyapó, a mosolygó nagyanyó, a nagybajuszu bácsi, a kedves néni, Pista, Laci, Margit, Ilus, a huszárok, a bakák, valamint a nagykalapu drótos tótok, szóval mindenki, aki a budapesti cirkuszban tapsolt neki.

... De térjünk vissza a bocsokhoz. Ezeket a juhászok bezárták az akolba és most nagyon meg voltak szeppenve. Mi lesz velük?

- Jaj, miért is jöttünk mi az Alföldre!? Óh, bárcsak otthon lehetnénk most az erdőnkben, Tányértalpú apó barlangjában!

Otthon? Nini, hátha otthon is lehetne? Dorkának eszébe jutott az, amit a szegedi papucsos mondott az ő papucsairól. Hogy csak egyet kell ugrani és azt mondani, hipp-hopp, és ott terem az ember, ahol akar. A papucs most is a lábán van, hát tüstént elrepül ő innen, ebből a fogságból.

Zebulon is ráemlékezett most már arra, amit a papucsos mondott és irigykedve nézte a Dorka csinos lábbelijét.

- Dorka, édes Dorkám, - zokogott, - mi lesz belőlem, ha te itt hagysz? Maradj itt, hugicám! Maradj itt!

Dorka megsajnálta bátyját és lemondott a hipp-hoppról és arról, hogy otthon teremjen. Hát ez a Zebulon mivel hálálta meg huga jóságát?

Dorkát egyszerre csak földhöz vágta és lehúzta a lábáról a papucsait, aztán fölhúzta a maga lábára.

Alig, hogy Zebulon a lábán érezte a bűvös papucsot, nagyot ugrott és ezt kiáltotta:

Dorka sírva nézett a levegőbe, hadd lássa, hogy repül Zebulon az ő papucsaival. De a levegőben nem látott semmit, ellenben szépséges bátyját ugyanott látta, ahol az imént.

Zebulon megint ott maradt, ahol volt. Lehúzta hát a papucsot a lábáról és a földhöz vágta.

- Nem ér semmit ez a papucs! - dörmögte. - A szegedi papucsos rászedett bennünket.

Dorka persze kinevette az ármányos bátyját, hogy így felsült. Úgy kell a hálátlannak!

A papucs tehát egyiket sem szabadította ki a fogságból s tovább búsultak sorsukon. Egyszerre megzörgette valaki az akol ajtaját.

- Jaj, Bárány bácsi, szabadítson ki innen bennünket! - rimánkodták a foglyok.

- Iszen éppen azért jövök. Maczkó tekintetes úr itt várakozik a keresztútnál, az küldött engem.

- Csitt, úrfi, csöndesen, kisasszony! - figyelmeztette őket Bárány gazda. - Ha a kutyák észreveszik a szökést, itt kuksolhatnak ezentúl is.

A bocsok tehát lábujjhegyen távoztak és egyenesen a keresztútra tartottak. Ott várakozott rájuk Maczkó úr és keblére ölelte a bocsokat.

- Csakhogy együtt vagyunk megint! - mondotta elérzékenyülten. - De most lábatok alatt legyen a talpatok és előre!

Szélsebesen eliramodtak. Hogy került Maczkó úr a nyájhoz vissza? Az történt a tekintetes úrral, hogy a csikósok mégis utolérték (mert hiába, nem a mackó, hanem a csikós a jobbik lovas!) s mikor látta, hogy nagyon a nyomában vannak, leugrott a lóról s elbújt egy közeli nádasban. A csikósok a lovat üldözték tovább, ő pedig rejtek-utakon visszaoldalgott a nyájhoz, ahol Bárány gazdával találkozott.

Mentek, mendegéltek Maczkóék a sík pusztában. Itt már nem látszott se tanya, se kútágas. Puszta, kietlen, elhagyatott volt a tájék.

Utasaink egyszerre meglepetve megálltak. Váratlanul egy egész város bukkant föl előttük, tornyokkal és magas házakkal.

De csodálatos, noha jól szaporázták a lépést, a helyett, hogy közelebb jutottak volna a városhoz, az egyre jobban eltávolodott tőlük.

Nem volt az város, hanem délibáb. A pusztán szép verőfényes napon különös tünemény jelenik meg. Erdő, ház, falu vagy város képe tünik fel ott, ahol semmi sincs: ez a délibáb. Ott sem volt semmi, ahol Maczkóék a várost látták: csak a délibáb tréfálgatott velük.

A délibáb-város csakugyan lefelé fordulva úszott most a levegőben. Tornyainak csúcsa, házainak a födele, most a földet érintette.

- Ej, ej, - tünődött Maczkó úr, - vajjon hogy járnak abban a városban az emberek?

- Juj, mennyi tányér, pohár eshetik le abban a felfordult városban a felfordított asztalokról! - kiáltotta Dorka.

A tányérról, pohárról eszébe jutott valami Maczkó úrnak. Megbúbozta a bocsokat.

- Ugy-e, jó volna, golyhók, ha ott laknánk? - kérdezte nevetve. - Ha poharat törtök, mindjárt lenne jó kifogás, hogy hiszen fel van fordulva az asztal, arról esett le!

A bocsok nevettek. Ez bizony jó lenne. És abban a városban talán nem is mondják az ügyetlen gyermeknek ezt: Te medvebocs!

- Száz szónak is egy a vége, - mondotta Maczkó úr befejezve a tanakodást, - eljöttök-e abba a városba?

Dorka eleinte vonakodott, de mert a kiváncsiság nagyon sarkalta, hát ő is hajlandó volt bemenni a városba. Alig indultak meg, megdöbbenve megállottak.

A felfordult városnak nem volt se híre, se hamva. Ahol előbb a tornyai a földet bökdösték, onnan most csak a pusztaság nézett feléjük.

Messze, egy nyárfaliget közelében, rongyos csárda állott. A kéménye hivogatólag füstölgött.

- No, ez pompás! - kiáltotta. - Előre a csárdához! Már úgy is nagyon megéheztem, megszomjaztam.

Szapora lépéssel megindultak. Már jó darabig gyalogoltak a homokban és Zebike kezdett elmaradozni.

Maczkó úr ellenzőt csinált a kezéből és úgy nézett a napfényes pusztába.

- Irgum, burgum, nekem úgy tetszik, hogy most még messzebb van az a csárda! - dörmögte.

- Bizony messzebb van! - kiáltott Dorka. - Előbb még láttam a füstölgő kéményét, most már nem látom.

- Menjünk tovább, hátha csak a szemünk káprázik! - tanácsolta Maczkó bácsi.

Megint szapora ügetésre nógatták a fakókat, azaz a saját lábukat. Hát, csakugyan, minél többet jártak, annál messzebbre távozott előlük a csárda, utóbb már alig látszott a távolságban. Persze, a csárda is délibáb volt.

A távolban egyszerre egy különös alak tünt föl. Hat lába volt és két feje. Az egyik feje magasan állott és széles karimáju kalap volt rajta, a másik feje alacsonyan lógott és két nagy fül díszítette. A csodálatos alak egyenesen Maczkóék felé tartott.

Az a szörnyeteg pedig, amely feléjük közelgett, juhász volt, meg a szamara. A juhász a szamáron ült és földig ért a lába: ezért látszott a juhász és a szamár hat lábúnak.

Zebulon visszakullogott, s amikor meglátta, kitől, mitől ijedt meg, elkezdte énekelni gúnyolódva ezt a verset:

Kopp! A juhász oldalt hajlott a szamárról és a birkafogó kampós botjával tarkón ütötte Zebikét.

Zebulon mécsese eltört, Maczkó úr pedig odajárult a pásztoremberhez, akire persze nem haragudott, hogy a csúfolódó bocsot megfenyítette.

- Juhász uram, - kezdte a tekintetes úr, - kérdenék valamit, ha felelne rája!

- Jó szívvel megtöszöm, ha tehetségömben vagyon, - felelt a juhász a pusztai emberek hivalkodást kerülő szíves módján.

- Micsoda csárda az ott a nyárfás mellett, amelyik mindig messzebbre megy az embertől?

- Mert az nem csárda, hanem levegő. Nincs ott sömmi, csak úgy látszik háznak. Délibáb az.

- Juhász uram, - szólt Maczkó úr, - hát most azt mondja meg, merre érünk igazi csárdához?

A juhász szíves búcsu után tovább szamaragolt, Maczkóék pedig megindultak az erdő felé. Hát amint azon mennének keresztül, mit látnak?

- Én édes párom, jaj nekünk! Mi lesz belőled? Bundádat lehúzzák rólad és szőnyegnek rakják valami ágy elé! Jaj, jaj, hogy ezt a napot meg kellett érnem! Édes párom, hogy lehettél ilyen ügyetlen, róka létedre?

- Nem tudom, feleség. Csitt, csatt, megesett! Örök szégyen pirítja miatta az orcámat!

- Vörös az máskor is! - mormogta Maczkó úr és előlépett. Láttára Rókáné fölugrott, a csalafinta Miska azonban tovább is fekve maradt. Volt rá oka. A lába bele volt szorulva a tőr csapójába és nem tudta onnan kihúzni.

- Jó napot, Róka Miska, régi jó pajtásom! Ez egyszer hát hurokra kerültél! Hahaha! Bocsok, ide gyertek!

- Nézzétek, bocsok, - mondotta Maczkó úr, - ezt az én régi ellenségemet, aki mindig gáncsot vetett az utamba! Most meglakolt őkelme turpisságáért. Nézzétek, hogy hörög, szűköl itt kínjában! Tőrbe esett Róka koma! Bocsok, kacagjunk egy nagyot a koma esetén. Hahaha!

- Hahaha! - kacagtak a bocsok. - Hahaha! - nevetett az erdő. Maczkó úr rettenetes hahotája végigdörgött az egész tájékon.

A koma szégyenletében a föld alá szeretett volna bújni. Hej, ha az a vas nem fogná úgy a lábát, de elszaladna ő most innen!

- Isten veled, Róka Miska! Én most sok galádságodért nem porolom ki a bundádat, majd kiporolja azt minden reggel a - szobalány.

Arra célzott Maczkó úr, hogy Róka Miska bundáját a vadászok lehúzzák, aztán eladják és a szűcs kikészíti szobadísznek.

- Nagyságos, méltóságos Maczkó úr, az Isten áldja meg, ne hagyjon cserben bennünket! - kiáltotta sírva.

- Én ne hagyjam cserben, jó asszony? - csodálkozott Maczkó úr. - Mit kíván tőlem?

Maczkó úr akkorát ugrott félre, akár csak kígyóra lépett volna. Ezt kiáltotta haragosan:

- Merem, mert tudom, hogy a Maczkó urak, a híres nevezetes Maczkó-familia dicső fiai jószívűek!

- Az már igaz, - mondotta Maczkó úr, akinek tetszett a hízelgés. Aztán ezt kérdezte: - Hát miért nem szabadítja ki maga, jó asszony, az urát?

- Próbáltam már, de nem bírom, nincs elég erőm hozzá. De a hatalmas Maczkók játszva is elbánnak az ilyen kis vascsapóval.

- Ez is igaz! - dörmögte tetszelegve Maczkó úr. De aztán fölmordult: - Ej, irgum, burgum, nem szabadítom ki, mert kinevetne ő kelme, ha megtenném!

- Jaj, dehogy neveti ki! Jaj, dehogy! Áldani fogja még a lépését is! - kiáltozta Rókáné.

Maczkó úr a komára sandított. Olyan alázatosan kuksolt az a földön, mintha kettőt se tudna olvasni.

- Nem eresztem tovább, nagyságos, méltóságos uram! Tiporjon el engem is, vagy szabadítsa ki a szegény uramat!

Maczkó úrnak megesett a szíve Rókáné keservén és hatalmas mancsa egy rántással szétnyitotta a vascsapót, amely a koma lábát fogta.

Alig érezte a lábát szabadon Róka Miska, élete párjával futásnak eredt és hazáig meg sem álltak. Útközben folyton nevettek a jó bolond Maczkó úron, aki megmentette a haláltól legnagyobb ellenségét. Otthon a rókalyukban, hol Róka koma, hol Rókáné asszony kezdett rája a hihitére és hehetére, és három napig folyton pergett a könnyük a nevetéstől.

Düledező, rongyos csárda volt biz' az. A csárdás gazda pipálva állott az ajtajában.

Maczkóék betértek az ivóba. Üres, nagy földes szoba volt az, egyetlen bútora egy hosszu asztal, meg egy pad volt, nem említvén a búbos kemencét.

- No, korcsmáros, - szólott Maczkó úr, - van-e a kend csárdájában egy kis harapnivaló?

Maczkó úr mintha vackorba kóstolt volna, a bocsok pedig ijedten kaptak a gyomrukhoz.

- No hát, ha ennivalót nem, - szólt Maczkó úr, - egy kis bort csak ad kend ide az asztalra?

- Miért csali be az embert, ha nincs se enni-, se innivaló benne! - fortyant föl Maczkó úr.

- Az én nevem pedig nem Hallja kend, - folytatta a csárdás, - hanem Förgeteg Mihály. Ha én kend, kend is kend, érti kend?

Ezzel vállat vont és kiment megint a csárda elébe, nem törődvén többé vendégeivel, akik őt megkendezték és nem csárdás uramozták. Ilyen büszke ember az alföldi csárdás!

- Soha ilyen csárdát! - mormogta Maczkó úr. - Soha ilyen kevély csárdást! Már most mit tegyünk?

- Semmi nyif-nyaf! - szólt a bocsokra a tekintetes úr. - Gyerünk odébb egy házzal. Itt már, úgy látom, hasztalan zörgünk, kiabálunk, ránk se hallgatnak. Majd akad valami elemózsia!

Odakinn a csárdás, aki még egyre orrolt a kend szóért, csúfolódva nézett a távozók után.

- Hej, de furcsák ezek az alföldi csárdások! - sóhajtozott a tekintetes úr.

Szomorúan bandukoltak hát megint étlen, szomjan Maczkóék a homokos úton. A nyelvük lógott, a torkuk reszelős volt, a fejüket búnak eresztették.

Akármerre néztek: sehol egy födél, sehol egy kútgém. Homok mindenfelé, amelyen nem látszott egyéb kutyatejnél, ördögszekérnél meg királydinnye nevű csillagos virágú növénynél. Messze itt-ott egy poros nyárfaliget látszott, amely körül vércsék és kányák keringtek. Ez már a puszta legkietlenebb, legterméketlenebb része volt, amelyet az alföldi ember siványnak nevez.

Néha kóbor szellő csapongott át a pusztán, nagy porfelhőt verve föl. Maczkóék szemét, száját, bundáját finom fehér homok szitálta tele, belepve őket végtől-végig, úgy, hogy olyan fehérekké lettek, mint rokonaik, a jeges-mackók.

- Az ám, nini, a bácsi is fehér! - nevetett Zebulon. - Azt hittem, hogy a bácsi elveszett és egy lisztes molnár cammog mellettünk.

Sokáig mentek, mendegéltek, hát egyszerre gólyakelepelés hangzik. Hát egyszerre rájuk mosolyog egy csoport nyárfa alul egy bogárhátú ház, amelynek kéményén egy pár tarka gólya tollászkodott, vígan kelepelve. Tanyához értek.

Maczkóék beléptek a tanya udvarába. Abban a percben két morcsos tanyai eb rohant nekik vad csaholással, de ugyanakkor egy hang hallatszott:

A kutyák meghunyászkodva sompolyogtak vissza a nagy udvar hátuljába, a szérüs kertből pedig, amely a tanya mögött volt, előjött a gazda. Ő volt az, aki a kutyákat visszaszólította. Barátságosan közeledett a jövevényekhez.

- Fáradt utasok vagyunk, - szólt a tekintetes úr, - étlen, szomjan járunk-kelünk egész nap, hát gondoltuk magunkban, ha ki nem vetnek, betérünk ide egy kis pihenőre.

- No azt jól tették. Anyjuk, - kiáltott a gazda, - teríts hamar az udvaron! Vendéget kaptunk!

Hej, hogy fölcsillant Maczkóék szeme az asztal-terítés hallatára! No lám, nem minden alföldi ember olyan, mint a csárdás! Ime, milyen vendégszeretők az alföldi emberek!

Hát bizony, ott a szép Alföldön a vendégszeretet megvan a legkisebb kunyhóban is. Nem hiába, hogy csupa magyarság lakik végtelen síkságán. A magyar ember pedig jószívű, vendégszerető, csak meg ne sértsék, mint az imént a kend szóval a csárdást, mert a sértést el nem tűri.

- Ha egy kis tarhóval mög lágy könyérrel mögelégösznek az urak, szívesen adom.

Tarhó? Vajjon mi az? igy tünődtek magukban Maczkóék. Soha hírét sem hallották ennek az ételnek. De az illendőség azt kívánta, hogy ne firtassák, mi az, amit föltálalnak, amikor vendégeskednek, hát nem kérdezősködtek.

Nemsokára a terített asztal körül ültek. A gazda közéjük telepedett, a gazdasszony pedig szíves köszöntéssel illatos búza kenyeret meg egy tejfölös köcsögöt állított az asztalra. Ebben volt a tarhó. A gazda így szólt:

- Kanalazzanak hát, utas uraimék, ha meg nem vetik a szegény embör ételét!

Maczkóék mohón fogtak a kanalazáshoz. Szörnyű kiváncsiak voltak arra a tarhóra. Hát az olyan volt, mint az aludt tej, - de sokkal izletesebb. Tejből készítik, de csakis az Alföldön készítik. Hej, alig győzték kanalazni a mi éhes utasaink!

Zebulonnak is nagyon ízlett a tarhó, elannyira, hogy mikor nem látta senki, megpróbálta - ej, az illetlen bocsa! - kinyalni a köcsögöt. Bele is dugta a fejét, nyalakodott is, de mikor ki akarná húzni a buksit, az bennszorult.

Ordítani akart, de hangja belefulladt a köcsögbe. Rémülten szaladozni kezdett - fején a köcsöggel.

- Hahaha, bruhaha! - hahotázott a tekintetes úr. - Minek a fejeden, öcskös, a köcsögkalap? Hiszen az Alföldön pörgekalapot viselnek!

Azután nagynehezen lehúzták Zebulon fejéről a köcsögöt. Sokáig prüszkölt még a torkos utána.

A tarhó után gyümölcs került az asztalra. Hej, ízlett az is! Szóval, úgy uzsonnáltak utasaink, mint a kiskirályok.

Uzsonna után Maczkóék megszemlélték a tanyát. Csinos, tornácos ház volt az nagy udvarral, melyben tömérdek csirke, kacsa kotyogott, csipogott, hápogott, az ól mögött disznók röfögtek, a ducban galambok turbékoltak, az eresz alatt fecskék csicseregtek, a kéményen gólya kelepelt.

A ház mögött egy sor jegenye húzódott, a mögött volt a szérü, amelyre éppen akkor fordult be egy kévével megrakott szekér, a lovak mellett csengős kiscsikó ugrándozott.

A tanya mellett szőlő volt, a szőlőben gyümölcsfa. Onnan került a gyümölcs az asztalra.

- Be szép ez a tanya! - kiáltott lelkesedve Maczkó úr. - Be boldogan élhet itt gazduram!

- Nincs okom panaszra, a jó Isten mögáldotta a kezem munkáját, mert az ő szent nevével kezdtem mindön dolgomba.

- Bizony sok! - felelt a gazda. - A gabonát learattuk, be is hordjuk már magam is csak azért szaladtam haza, hogy a szérüt röndbe hozzam.

- Aztán ilyen nagy dolog-időben eljöhetett az úr hazulról? - csodálkozott a gazda.

- Meghiszem azt! Annyi hűséges kis cselédem készíti számomra a mézet, hogy jut is, marad is belőle. No, majd küldök gazd'uramnak is belőle.

Maczkóék aztán megköszönték a pompás uzsonnát és elbúcsúztak a szíves gazdától. Az utóbbi is indulni készült hazulról egy hosszú fütykössel a kezében.

- Folyton hordja a csirkéimet. De most rajta veszt ő kelme, mert tőrt vetöttem neki és bizonyosan mögcsípte már.

Maczkó úr megrendült. Jaj, hiszen éppen ő szabadította ki a ravaszdit a kelepcéből! Hej, be kár volt! Most hogy pufogna a bundáján a gazd'uram hosszú fütyköse!... Azt persze óvatosan elhallgatta a gazda előtt, hogy a komát ő már kiszabadította.

Elváltak, a gazda az erdő felé, Maczkóék a pusztának haladtak. Céljuk az volt, hogy a legközelebbi városba érjenek; a gazda megmutatta nekik az odavaló útat.

A tekintetes úr lehorgasztott fővel ment az úton: egyre az járt a fejében, hogy kár volt kiereszteni Róka komát a kelepcéből.

Bizony kár volt! Megsiratja még azt Maczkó úr Zebulonnal és Dorkával egyetemben.

- Van-e levele tekintetes Maczkó Muki úrnak? - kérdezte Maczkó úr a postástól.

De a levelet nem írta se Tányértalpú apó, se Czammogó pajtás, se kulcsár uram, hanem Pósa bácsi. De sőt nem is Pósa bácsi írta, mert csak elküldötte Az Én Ujságom egy kis olvasójának hozzája írt levelét.

- Kezét csókolom, kedves nagymama, a meghívásért! - tette hozzá Maczkó úr. - Köszönjük a kedves levelet neked is, Margitka!

- Bácsi, - szólt Zebulon, - én szeretnék elmenni Ceglédre, megbuktatni a fürdőben Józsikát!

- Magam is megnézném ám! - mondotta Maczkó úr, aztán újra belenézett a levélbe, ezt kapva ki belőle: A fürdővel szemben van a vigadó... ott sörözhetnének is.

A postakocsi már messze járt, a fölvert porát is alig lehetett látni. De helyette látszott ám más porfelhő: százszor akkora, mint amekkorát a kocsi ver. Valóságos portenger közeledett feléjük, egészen feléjük.

- Vajjon, mi lehet ez? - tünődött Maczkó úr. - Szél nincs, hát mi veri föl ezt a rettenetes port?

Csakhamar megtudta. Tehéncsorda jött az útra, az verte föl a port. A bika méltóságosan haladt a csorda közepén. Amint ez a hatalmas állat meglátta Maczkóékat, nagyot bömbölt és fejét öklelésre tartva, egyenesen feléjük rohant.

A bocsoknak rémültökben a földbe gyökerezett a lábuk, moccanni sem tudtak; Maczkó úr azonban szembeállt a veszedelemmel és még nagyobbat ordított vissza, mint amilyennel ellenfele közeledett. Ha csak ordítani kell, nem állanak a kuckóba a jótorkú familiának tagjai. A bika irtózatos döféssel szarvára kapta Maczkó urat... A bocsok azt hitték, hogy vége van a bácsinak. De ni, Maczkó úr a bika szarván volt ugyan, de nem keresztülszúrva, mint a bocsok képzelték, hanem a mancsával a bika szarvát fogta, maga pedig tótágast állott - fejjel lefelé - a levegőben.

Azt tette a tekintetes úr, hogy mikor a bika föl akarta öklelni, gyorsan megragadta a két szarvát és - mint a tornázó a nyujtón, - fölvetette magát a levegőbe. Hja, ilyen művész-bűvész volt a mi dirmegő-dörmögő barátunk.

A bika meglepetve megállott. Kifeszítette a két első lábát, nagyot bömbölt. - Maczkó úr pedig odafönn egyet forgott a levegőben, mint ahogy a tornázó a nyujtón szokta mutogatni magát.

A bika le akarta vetni roppant terhét, de amikor látta, hogy nem lehet, futásnak eredt, Maczkó úr pedig folyton a szarván állta a tótágast. A pásztorok előfutottak és bámulva nézték azt a csudát, hogy mit csinál Maczkó úr a bika szarván. A bocsoknak is megjött a bátorságuk és nevettek.

Maczkó úr végre megelégelte a mulatságot és leugrott a bikáról, amely eszeveszetten rohant vissza a csordába. Bezzeg nem akarta felöklelni többé a téns urat!

Ilyen kalandok közt járta be Maczkó úr az aranykalászos alföldi rónaságot. De az aranykalász nem állt már a lábán. Eddig, amerre mentek, mindenütt kasza pengett, sarló suhogott. Az aratás már véget ért. A búzakalász, az Alföld áldott búzakalásza a kasza nyomán lefeküdt a földre és fürge marokszedő lányok kévékbe kötözték, a kévéket keresztbe rakták. Úgy tetszett, hogy az egész Alföld meg van rakva búzakereszttel. Tarlóvá vált a rónaság, melyen még nemrég sárga kalásztenger ringott... A pitypalattyoló fürj csodálkozva nézte, hova lett fészke fölül az árnyékos kalászsátor?

És hogy leborult az est, táncolva, énekelve mentek haza, dolgukat végezvén, az aratók. Fehérruhás lányok kalászból készült nagy koszorút vittek, a legények kalapján búzavirágból és kalászból való bokréta virított és ifjak, vének, mind táncot lejtettek, énekeltek. Mert nagy ünnep az Alföldön az, mikor a magyar nép az édes anyaföldtől átveszi legdrágább adományát: a kenyérnek valót.

Úgy járta a tekintetes úr, hogy csak úgy döngött a föld. A kalapja mellé ő is föltűzte a kalász-bokrétát és úgy érezte magát, mintha ő is alföldi arató volna. A bocsok is vígan ropták a táncot.

Így értek a faluba... Azaz, talán nem is falu az, mert Maczkó úr akárhogy forgatta a fejét, nem látott se templomtornyot, se községházát. Csak egy harangláb állott a házak között. Pedig háza sok volt, lehetett háromszáz is, csakhogy bizonyos távolságban egymástól.

Hát úgy van ez az Alföldön, hogy néhol annyi tanyát építenek egymás közelébe, hogy már szinte városnak látszik. Valóban, idővel e tanyacsoportokból lesznek itt a falvak és városok.

Az aratók bejárták a tanya-csoport utcáit, aztán megállapodtak egy udvarban, leveles szín alatt és most kezdték csak javában a táncot.

Maczkó úr megemlékezett Margitkának a leveléről. Amíg a muzsika szólt, előfogta az aratógazdát.

- Az igaz, hogy az Alföldön van, - mondotta. - De nézze, uram, ezt a két tüzes csikót (az istállóra mutatott, melyben két szép ló ropogtatta az abrakot), ha ez a két csikó négy álló napig úgy röpül, akár a madár, akkor is csak bajjal ér Ceglédre. Nagy ám az Alföld, messzire van Cegléd városa!

- Mögy, de olyan messzire van ide a vasút, hogy nagy idő köll, amíg az úr az első stációhoz jut.

- Hát akkor kocsin utazom, - határozta el a tekintetes úr. - Kocsi talán akad itt?

- Hallgass, kölyök! - Erre a gazdához fordult ismét. - Aztán mire való az a fordított kása?

- Arra való, hogy meleg ételben lögyön az utasnak része, mert ha errefelé utazik az úr Ceglédre, naphosszat sem talál falut, de még csárdát sem. A fordított kása pedig egy hétig se hül ki.

- Nem bizony. Az alföldi embör, ha kocsiszörrel nagyon hosszú útra megy, ilyen okos alföldi étköt visz a kocsiderékban.

- Én is ilyen okos ételt viszek! Hanem hát miért marad melegen olyan sokáig a fordított kása?

- Szerez-e nekem, gazd'uram, kocsit is a ceglédi útra? Nagyon meghálálnám a sok szívességét... Küldenék télre egypár icce finom csurgatott mézet az uradalmamból.

Kocsi hamar került. Úgy egyeztek meg a kocsissal, hogy hajnalban útra kelnek.

Éjszakára az aratógazdánál háltak utasaink. Puha, tornyos ágy várta őket nyugovóra, mely olyan magasra volt ágyazva, hogy Maczkó úr ezt kérdezte tréfásan a gazdától:

- No, no, egyszerű ágyacska biz' az, tudom, hogy az urak jobbhoz vannak szokva.

- A király se hálhat ennél puhább ágyban, gazd'uram! Én mondom azt, én Maczkó Muki, pedig én értek hozzá, mert ha lefekszem télen, tavaszig ki nem nyitom a szememet.

Hatalmas ágy is volt az! Annyi puha vánkos, dunna dagadozott benne egymásra rakva, hogy csaknem a szoba tetejéig ért. Mikor a gazd'asszony megvetette, csak úgy mosolygott Maczkóékra a fehér ágynemű. Egyszerre keserves jajveszékelés hallatszott.

A Zebulon hangja volt az, de a bocsot sehol sem látták. Eltünt, mintha a föld nyelte volna el.

- Hát hol az a bocs? - Keresték az asztal alatt, a kemence mögött, sehol sem volt. Végre fölfedezték - az ágyban.

Zebulon ugyanis elsőnek akart a puha ágyba feküdni, föl is kapaszkodott és belefeküdt, de a puha párnák közt úgy elmerült, mint a kő a tóban. Úgy ásták ki a párnák közül és fektették biztosabb helyre.

Mert bizony az alföldi gazdasszony büszkesége az, hogy minél magasabb, tornyosabb legyen az ő ágya.

Jóízűen aludtak ezen az éjszakán utasaink. Hajnalban a ház előtt toporzékolt a kocsi elé fogott két sárga, készen arra, hogy Maczkóékat Ceglédre röpítsék. A tekintetes úr kidörzsölte az álmot a szeméből és fölrázta a bocsokat.

- Hadd aludjam még egy kicsit, olyan jó puha ez az ágy! - rimánkodott Zebulon.

- Tetszik úgy-e az alföldi ágy! - dörmögött Maczkó úr. - Most már nem félsz attól, hogy megfulladsz benne? Talpra, egy, kettő!

Nemsokára útra készen léptek ki a házból és szívesen elbúcsúztak a gazdától.

- Jó reggelt, téns uram! - köszöntötte az utasokat a kocsis, Som András nevű.

- Adjon Isten, Som András uram! - felelt Maczkó úr és hozzátette: - Mit visz abban a tarisznyában?

- Pörköltet? Hiszen azt nem tarisznyába, hanem bográcsba teszik, mert kifolyik a leve.

Tarisznyás-pörkölt? Soha hírét sem hallotta a tekintetes úr. Hallotta hírét a bográcsos-gulyásnak, evett is belőle, a székely-gulyásnak, a malac-pörköltnek, de a tarisznyás-pörköltnek soha.

- Jó bizony, mög aztán egy vasárnaptól más vasárnapig sem romlik el. Ezért eledele ez a juhásznak, csikósnak, mert az nem süthet, főzhet mindönnap. Ez mög elmarad, a többi főtt étel nem.

Ezzel is többet tudott Maczkó úr. Som András nem mondott mesét, mert a mérhetetlen pusztában pásztorkodó emberek csakugyan ismerik a tarisznyás-pörköltet. A készítése módját bajos lenne itt elmondanom, hát meg sem kisérlem.

Utasaink felültek a kocsira, amely megindult velük. Mentek, mentek a végtelen pusztákon, a puszták homokos útain. Délben nagyon jól esett ebédre a tarisznyás-pörkölt, meg a jó meleg kása. Rája jó buckai bor, amelyet kulacsban vittek magukkal. Öreg délutánra egy nagy kukoricáshoz értek.

A fiatal kukorica végtelen táblában terjedt el előttük, úgy tetszett, mintha az ég aljáig terjedne.

Ringott, rengett a végtelen sárgás-zöld tenger. Maczkó úr egyszer a mancsát a szeméhez emelte és merőn nézett a tengerire.

- Teringette, - mormogta, - úgy is hullámzik ám ez a kukorica-tábla, mint a tenger... Mekkora hullámai vannak!

- Az ám! - kiáltották tapsolva, - igazi tenger! Csak a hajó hiányzik róla.

Som András is odanézett. Látta, hogy a kukorica-ültetvény úgy meghajlik, mintha vihar tördelné vagy valami nagy állatcsorda robogna látatlanul benne. És a kukoricás szép sárgászöld színe szürkévé és sötétté válik. Som András e látványra elsápadt és a lovak közé csapott.

- Azért, téns uram, hogy kérjék a jó Istent, hogy idején érjük el a töltést!

- A Tisza? - ismételte hihetetlenül. - Messze van az innen, hogy kergetne az minket?

- Messze van, az igaz, - mondotta Som András, - de majd möglátja mindjárt az orrát!

Ebben a percben a kukoricásból mintha egy nagy sötét kígyó csúszott volna ki.

Jobban megnézték a kígyót, hát kisült, hogy nem kígyó az, hanem hullám: piszkos árvíz hulláma. A hullámok egyre sokasodtak és gyorsan görögtek a kocsi nyomában. Ez volt hát a Tiszának az orra: az első hullám.

- Nagy úr ám a Tisza, ha mögharagszik, messzire elnyúlik a keze, - mondotta Som András.

Szélvészként repültek a lovak. Az árvíz ugyan folyton nyomukban volt, de a kocsikerék még csak apró tócsákban lubickolt. A töltéshez pedig egyre közelebb jutottak.

A töltés földből való magas gát, amelyet az áradó folyók ellen építenek, hogy az a vizet föltartsa. Árvíz idején az alföldi nép ezekre a töltésekre menekül, mert ez a legmagasabb hely a tájékon.

- Ha szöröncsésen elérünk a töltéshez, megmenekülünk, ha nem, végünk van, - mondotta Som András.

Észre sem vették, hogy elborult az ég. A szél sivítani kezdett. Egyszerre nagy csattanás hasította át a levegőt, amelyet hosszú dörgés követett; villámlott és dörgött. Hátuk mögött most már vészesen morajlottak a hullámok, mert a vihar fölkorbácsolta. Majd megeredt az eső és úgy szakadt, mintha öntötték volna.

- De hiszen a töltés is áll még, látom a villámfénynél! - erősködött Maczkó úr.

- Valahol átszakadt, - mondotta szomorúan Som András. - Nézzen le csak a téns úr a kerekek közé!

Maczkó úr lenézett. Hát agyig vízben jártak már a kerekek. Maczkó úr előtt ez megfoghatatlan volt.

- Hiszen még nem ért utól az árvíz! - kiáltott Maczkó úr, hátratekintve a kocsiban.

- Nem ért utól, de elénk került, mert átszakadt a töltés, - világosította föl Som András.

- Elül víz, hátul víz! Isten irgalmazzon nekünk! - tette hozzá Som András.

Mindnyájan felugráltak. Hát a lovak már szügyig voltak vízben és úszva iparkodtak menekülni. A víz átömlött a kocsin, emelgetve azt. Amerre néztek, az egész határ vízben úszott. Vihartól korbácsolt tengerré vált a szép Alföld eme része, mely fölött villámok cikáztak és sűrű felhők úsztak. Minden víz alá került, itt-ott meredt csak ki a hullámokból egy fa koronája.

Az áradat már bukó volt. Maczkóék elbuktak, de hamar fölmerültek. Prüszkölve, lihegve néztek szét, nincs-e közelben menedékhely? Hát mellettük emelkedett egy magas, erős jegenyefa.

Perc alatt fönntermettek. Hja, kitünő mászók a dirmögő-dörmögő familia hozzátartozói.

Jól megkapaszkodtak a fa sugár törzsében. A hely kissé kényelmetlen volt. A jegenyének olyan rövidek és vékonyak az ágai, hogy azokra ráülni nem lehet, csak kapaszkodniok lehetett. No, de hiszen arra való a jó nagy körmük. Nagyobb baj volt az, hogy a szél nagyon rázta a fát s attól lehetett tartani, hogy kitöri, kivált, mikor ilyen nagy teher volt rajta.

Maczkóék tehát megkóstolták az alföldi árvizet is. Még pedig volt mit nézni rajta.

Pusztulás mindenfelé. A szekérnek, a két sárgának és Som Andrásnak se híre, se hamva. Elragadta az árvíz, a jó Isten tudja, mi lett velük?! A hömpölygő hullámok szénaboglyát, gerendát, házfödelet, bútort, egy-egy állati hullát vittek el Maczkóék menedékhelye mellett.

Sokáig, nagyon sokáig kapaszkodtak utasaink a fán. Az este is leborult s a víz egyre nőtt.

- Én már nem bírom tovább, - nyögött Dorka, - mindjárt belepottyanok a vízbe.

- Rágd a körmödet, - biztatta ezt is Maczkó úr, - de ne nagyon, mert nem lesz mivel kapaszkodnod.

- Juj, juj, mindjárt eltörik a fa, elvisz a szél! - siránkozott hosszabb szünet után Zebulon, mikor egy nagy szélroham megrázta a jegenyét.

Akár Maczkó-dolog ez, akár nem, bizony már-már kimerültek a kapaszkodásban s alighanem pórul járnak ő kelméék, ha a legnagyobb veszedelem percében egy ismerős hang nem szólal meg.

A villám fényénél Maczkó úr egy csónakot vett észre, abban ült Som András néhányad magával és ni - csodák csodája! - a csónak oldalához volt kötve a két sárga is.

A csónak néhány evező-csapással és csáklya-lökéssel a jegenyénél termett.

- Szálljanak, ténsúr, a csónakba! - szólt Som András. - Tudtam, hogy itt vannak! Láttam, mikor fölkapaszkodtak a jegenyére.

Maczkóék leszálltak a fáról a csónakba. A tekintetes úr parolázott Som Andrással és a többi evezőssel, csáklyással.

- Elvágtam a lovak istrángját, ráültem az egyikre s Kunhalomig úsztattam velük.

- Kunhalomig. Kun vitézek sírja, mert azok hajdanában sírokul ilyen nagy halmokat raktak. Ott akadt rám a csónak. Aztán ezek a derék csónakosok a kérésemre eljöttek keresni az utasaimat is.

- Hála Istennek, csakhogy mindnyájan megmenekültünk! És a lovak sem vesztek oda!

- Az ám. A lovakat a csónakhoz kötöttük, elúsznak azok ott, amíg a töltéshez érünk.

- Lám, mire jó a tarisznyás-pörkölt! Azt elviszi az embör a nyakában. Én bizony nem koplaltam, bele-belenyúltam a tarisznyába. Ha nagy jó uraimék nem vetik mög, tarisznyázzanak maguk is!

Dehogy vetették meg! Úgy belenyúltak a tarisznyába, úgy falatoztak, mintha egy hete koplalnának. Isten áldja meg a csikósokat, meg a juhászokat, hogy a tarisznyás-pörköltet kitalálták!

A csónak ezalatt a töltéshez közeledett. Vörös fáklyafénynél munkások százai sürögtek-forogtak földet hányva, talicskázva. A töltésen sok rőzserakás, földes-zsák volt; ezzel erősítették a gátat.

A csónak kikötött, a menekültek kiszállottak belőle. Maczkó úr busás jutalmat adott a csónakosoknak. A lovakat is biztos helyre vitték a töltésen.

- Ej, dehogy nyúlból! Mivelhogy a víz már a töltés koronáját veri, hát hogy át ne csaphasson rajta, a töltésre nagy gyorsan új gátat hánynak: ez a nyúlgát.

- Dehogy is csendőrök! A töltés szakadását betömték úgy, hogy nem folyhat át rajta a víz. Így fogták el a vizet!

A töltésen tömérdek menekülő volt, férfiak, nők, öregek, gyermekek, akik többnyire úgy futottak el házukból, hogy a rajtuk levő gúnyán kívül egyebet nem mentettek meg. Kezüket tördelve, sírva néztek az árvízre, amely kis vagyonkájukat megsemmisítette. Hajléktalanok voltak, nem volt többé hova lehajtani fejüket... Itt-ott egy bútordarab hevert a töltésen, almárium, vagy asztal, amelyet sikerült megmenteni; gazdája sírva borult rája.

A nyúlgát ezalatt elkészült, s most már bizodalmasan nézték a töltés védői a háborgó vizet. Hasztalan ostromolta, szaggatta a töltést a víz, nem bírt vele.

Maczkóék ledőltek pihenni a töltésre és elaludtak. Mikor fölébredtek, a nap már fönn járt az égen. Utasaink azonban bámulva néztek szét.

Sehol sem látták a tegnapi nagy vizet, csak itt-ott csillogott egy nagy tócsa és a kukorica volt megdőlve.

- Az ám. Ármányos folyó ez a Tisza. Ha mögharagszik, elnyeli mérgében az egész Alföldet, de hamar mögbékül, oszt' mindjárt olyan szölid, mint a csilingölő bárányka.

- No, már ármányos folyó, - dünnyögött Maczkó úr. - Megtréfált bennünket Tisza-Fürednél is, meg másutt, mikor tutajon ereszkedtünk alá Máramarosból. Egyszer nekivitt a hídnak, másszor sokáig, sokáig mentünk a tutajjal, s aztán éppen hogy oda értünk vissza, ahol voltunk, ahol egy birkafalka legelt.

- De azért szereti ám a magyar embör a Tiszát, - mondotta. - Mert ez a mi vizünk. Úgy vagyunk vele, mint az édös szülénkkel: ha mögszid is, ha mögver is, mégis szeretjük. Azért mondja a közmondás: "Ki a Tisza vizét iszsza, kivánkozik ide vissza!" No, de most induljunk, üljenek föl az urak a kocsira!

Csakugyan, lent állott a Som uram szekere, már a lovak is elejbe voltak fogva. Som András elmondta aztán Maczkó úrnak, hogy mikor a víz visszatakarodott a Tiszába, a kocsit elsodorta a töltésig s annak a lábában megakadt.

- Hát persze, mikor kiadta a mérgét, mikor már nem haragszik, akkor löhet vele okosan beszélni. No, induljunk!

Maczkóék felültek és a kocsi zötyögve fölkapaszkodott a töltésre. Egy darabig azon haladtak, mert, azt mondta Som András, lenn, a töltés aljában a víz föláztatta az utakat és sokat kellene gázolni a vadvízben. Mikor kiértek az árvizes határból, lekanyarodtak az útra és azon mentek tovább.

Mentek, mentek, egyszer csak beborult az ég és szép csöndesen megeredt az eső.

- Éppen az a baj. Ha dörögne, villámlana, tüstént elszaladna fölöttünk, de ez az eső velünk fog utazni.

- Szívesen látjuk, - mondotta Maczkó úr mellére ütve. - A Maczkó-familia nem ijed meg egy kis csurgástól, esőtől. Csak utazzék velünk!

Maczkó úr nem értette Som Andrásnak ezt a mondását, de nem firtatta tovább. Nyugodtan hallgatta az eső lágy zuhogását, kopogását és nézegette bugyborékolását az úton támadt pocsolyákban. Vízcsöppekkel, párával volt tele az egész világ. Ez bizony unalmas utazás volt. Egyszer csak arra riadt föl a tekintetes úr, hogy Som András erősen pattogtatja az ostort, de a kocsi áll.

- No, hát a szíves vendégmarasztó itt van alattunk, agyig fogja a kerekünket.

- Ühüm. Majd meglátja a téns úr, ez olyan szívesen marasztalja az embört, hogy öreg estéig se mozdulunk innen.

- Mit? Azt, hogy leszállanak az urak a kocsiról, oszt tolják addig, amíg valami hajlék alá nem vergődünk.

- De hiszen akkor nem a kocsi visz minket, hanem mi a kocsit! - hüledezett Maczkó úr.

Mit volt mit tenni? Maczkó úr meg a két bocs leszállt a kocsiról és nekifeszítette a vállát a saroglyának. Meg is mozdult mindjárt a kocsi ettől a nekirugaszkodástól. Így haladtak ezentúl utasaink ázva, fázva, dirmegve-dörmögve.

Megismerkedett hát Maczkó úr az alföldi vendégmarasztóval. Mire beesteledett, egy nádashoz vergődtek, melynek szélén kis kunyhó kuksolt. Som András megállott a szekérrel.

Beléptek hát a kunyhóba. Nemsokára elállt az eső is és a fenséges pusztai éjszakában kigyúltak a sötétlő ég csillagai.

Százezer béka kuruttyolt körülöttük. De ez nem zavarta Maczkóékat, mert csakhamar mély álomba merültek.

Éjfél után Zebulon fölneszelt. Amint a kunyhó nyitott elején kinézett, szinte megdermedt ijedtében. A nádas égett. Kerek pirosló tűz libegett a sötétlő nád fölött és közeledett mindinkább a kunyhó felé.

- Irgum-burgum, ennek a fele se tréfa. - Fölugrott, fölverte Dorkát, aztán megrázta Som András vállait.

Bánták is utasaink, lidérc-e, vagy micsoda az a tűz, nagy sebesen kiiramlottak az éjszakába. Lihegve futottak a tűz elől s csak akkor néztek hátra, mikor már azt hitték, hogy elmenekültek előle. Hát a kerek tűz megint mögöttük lebegett.

A lidérc a nagy mocsarak tüneménye. Olyan tűz az, mely nem éget, nem gyújt s ezért a babonás nép természetfölötti dolognak, boszorkányfajzatnak tartja. De persze ez csak oktalan babona.

Maczkóék egyszerre azt vették észre, hogy lábuk alatt süppedezik a talaj. Belejutottak a lápba. Visszafordultak, hogy szilárdabb talajra jussanak, hát most derékig süppedtek az iszapba.

Kievickéltek valahogy az iszapból, de akármerre fordultak, mindenütt elsüppedtek. Végre fáradtan megálltak. Körülöttük a nádas suhogott.

A kerek tűz most már megfordult és ellenkező irányban ellebegett. Utasaink teljes sötétségben maradtak. Zebulon egyszerre fölordított:

Lehajoltak, hogy megnézzék, mi csípi a lábukat, hát tele volt az piócával.

- Ej, be pompás mulatság! - dörmögte a tekintetes úr, a piócákat letépve a lábáról. Pár perc alatt még több lepte be.

Térjünk vissza egy jeles ismerősünkhöz. Róka Miska vigyorogva érkezett haza élete párjához.

- Ne legyen Róka Miska a nevem! Az elébb beszéltem Farkas Bandival, azt újságolta nekem, hogy Maczkó pajtás meg a két Maczkó-poronty beletévedt a lápba és nem tudnak kievickélni belüle. Értesz-e már engem?

Miska hamisat villantott a szemével. Rókáné tüstént megértette és nagyot kacagva kiáltotta:

- Hogyne érteném! Megyek a vadászékhoz és megjelentem, micsoda vendégei vannak a lápnak.

- Úgy kell a mamlasz Mukijának! Minek szabadította ki legnagyobb ellenségét?!

Rókáné felöltözött. Nagyon előkelő ruhát vett magára, a fejére kalapot tett, a napernyőről sem feledkezett meg. Így ment a vadászlakba.

- Náni, lelkem, - szólt a lányhoz, - mondd meg a gazdádnak, itt van Rókáné, fontos hírt hozott neki!

- Azt mondom ám, Rókáné asszonyom, hogy míg benn leszek, a baromfinak békét hagyjon!

- Óh, óh, lelkem Náni, hogy gondolsz ilyet rólam? Még hogy én a baromfira vetném a szememet! Itt ebben a minutumban változzam sóbálványnyá, ha valaha legkisebb fogam csirkére vágyott!

- Náni lelkem, nem félsz az Istentől, hogy így kineveted a szegény asszonyt? Már pedig akár hiszed, akár nem, sohasem ettem csirkepecsenyét, nem állja a gyomrom a húsételt.

A szobalány erre még nagyobbat nevetett és bement a vadász szobájába. Amíg bent járt, kijött a folyosóra a vadász két fiacskája. Rókáné tüstént elkezdett nekik hízelegni.

- Óh, drágálatos, aranyos úrficskák, de szépen megnövekedtek! Jaj, de derék egy pár levente lett a szentem úrficskákból!... Ej, hiszen nemrég még olyan ici-pici kicsikék voltak, mint az öklöm. Hogy eljár az idő?

A fiúk megbámulták a hegyesorrú, vörösképű asszonyságot, aki Andorhoz, az öregebbikhez így szólt:

- Vadász? Ej, ej, hát szereti az úrficska a puff-puffot? Mindent meg fog lőni, ugy-e?

- Juj, de tréfás egy úrficska ez a kis vadász, eszem a szentjét! Ejnye, de tréfás! - Aztán félrefordult s a fiúcska háta mögött kivicsorította a fogait, ezt dörmögvén: - Lennél most az erdőben, majd én is megtréfálnálak!

Andor vesszőparipáján elnyargalt, Rókáné pedig most Bélácskához, a kisebbik fiúhoz fordult, mézes-mázos orcával.

- Óh, kis úrfi, aranyos virágszál, tudja, mit hozok én magának? Nyulacskát, tapsifüles ugri-bugri nyulacskát.

- Eleven nyuszikát hozok, angyalom, ha megkéri az édes mamáját, engedje meg, hogy én, az apjukom és a kis rókafiaim a fácányosban sétálhassunk... Kérje meg az édesmamát, parancsolja meg az erdőkerülőnek, hogy minket ne bántson, ha a fácányosban sétálunk. Megmondhatja, aranyos, a mamájának, hogy nem fogunk bántani semmit... csak sétálni akarunk, mert a beteg apjukomnak meghagyta a doktor, hogy a fácányosban sétáljon, ott nagyon jó levegő van... Jaj, de szép nyulat hozok én hálából az úrfinak!

Ezt mondta hizelegve, édeskedve Rókáné. Az volt hát a célja a nagy hízelkedéssel, hogy az úrfik révén bejusson a fácányosba, nemcsak maga, hanem az ura és minden csemetéje. Fácánra fájt ő kelmének foga. Lám a ravaszdi róka semmit sem tesz cél nélkül! Bélácska azonban letorkolta, ezt kiáltotta nevetve feléje:

- Megyek, lelkem Náni, galambom Náni, - mondotta a megszólított asszonyság. - No, sohasem felejtem el, mit gondolt felülem! Hogy én valaha csirkét fogtam volna. Óh, óh!

Ezzel bekullogott a szobába. A vadász erős, magas, hosszúszakállú férfi, amint meglátta, így köszöntötte:

- Köszönöm a tekintetes úr szíves gráciáját, csókolom a kezit, lábát, jól érzi magát az uracskám, csak egy kicsit fájdítja a nyakát.

- Óh, jaj, hogy mondhat ilyet a tekintetes úr az én galambszívű, szelíd, ártatlan uracskámról!

- No, csak ne sápítozz! - nevetett a vadász. - Ahol látom, ott durrantom le az uradat. Hát te mit kívánsz tőlem?

- Nem? Pedig amit én tudok, az olyan, hogy aranyat adna minden szavamért a tekintetes úr.

- Halljuk ám! - szólt ravaszul Rókáné. - De nem adjuk ám ingyen, egypár csirke, egy fianyúl az ára.

- Nem bizony. Egy öreg medve meg két bocs... Beletévedtek a lápba a mamlaszok és nem tudnak kievickélni, hihihi...

- Hallod-e, Róka Máli, ha te engem rászedsz, jobb lett volna, ha be nem dugod ide a vörös ábrázatodat!

- Jaj, dehogy szedem én rá a tekintetes vadász urat! Hogy is merné azt megtenni egy szegény, gyámoltalan róka!

- Ne karatyolj! - rivalgott rája a vadász. - Eleget rászedtetek már, imposztorok!

Rókáné elmosolyodott magában (hogy a vadász észre ne vegye) és így szólt:

- Ha rászedem a tekintetes urat, nem bánom, húzassa le rólam a bundámat. Olyan fényes igazság ez, amit én mondok, mint a nap! Majd az én uracskám elvezeti a tekintetes urat a lápba, oda, ahol a tányértalpúak tanyáznak, persze, ha megigéri a tekintetes úr, hogy nem lesz bántódása az uramnak.

- Megigérem. Mondd meg neki, hogy egy óra múlva legyen a nyíresben. Hát csak siess!

Rókáné vigyorgott, hajlongott, kezet csókolt a vadásznak és aztán gyorsan elinalt, mert a vadászkutyák már nagyon szűköltek, vonítottak.

A vadász gyorsan megüzente társainak, hogy medve van a lápban, jőjjenek gyorsan medvevadászatra. Nemsokára tíz puskás indult a láp felé.

Hát a puskások élén ki halad, mutogatva az útat? Róka Miska, a hálátlan ravaszdi, aki így köszöni meg azt, hogy Maczkó úr kiszabadította a tőrből.

Hát utasaink hogy érzik magukat a láp ingoványában? Képzelhetni, hogy nagyon rosszul. Fogva vannak a lápon, nem tudnak mozdulni semerre és Maczkó úrnak, amint az ingoványban lábalt céltalanul, egyre fülébe cseng a nóta, amelyet az Alföldön hallott:

- Sokszor voltam már, bocsok, rossz helyzetben, de még sohasem viszketett így az orrom. Meglátjátok, rossz végünk lesz itt nekünk!

- A nádi Farkas Bandi nótája ez. Akkor énekel ez ilyen buzgón, ha valakinek a vesztét tudja.

Az a vörös folt pedig Róka Miska volt. A Róka Miska mosolygó ábrázata. Csúfondáros hangon szólt Maczkó úrhoz:

- De jó, hogy itt vagy, Róka Miska! Tudom rólad, hogy ismered erre a járást, hát remélem, kivezetsz innen bennünket, mint ahogy én kiszabadítottalak a tőrből.

- Holló, Maczkó Muki, én nem vagyok olyan ostoba, mint te, hogy kiszabadítsam a legnagyobb ellenségemet. Én neked a mulattatásodra muzsikásokat hoztam, hallgasd csak a nótájukat!

A puska eldördült, a golyó Maczkó úr füle mellett fütyölt el. Maczkóék erre gyorsan lefeküdtek az iszapba, szerencséjükre, mert egyszerre tíz puska dördült el és tíz golyó fütyölt el fölöttük.

Maczkó úr szétnézett, hogy merre lehetne menekülni, sehol sem látott rést, mindenfelől puskacső és halál ásított rájok. Odakiáltott Miskának:

- Ne hallgassanak rája, vadász uraimék, csak durrantsák agyon! - visított vérvörösen Miska.

A vadászok azonban nem hallgattak Miskára, hanem megláncolták Maczkó urat, megkötözték, hogy meg ne mozdulhasson. Így került fogságba Maczkó úr a bocsokkal egyetemben.

- Már bocsánatot kérek, - szólt Maczkó úr sértődött hangon, amikor a vadászok és vadászkutyák a vadászlakba kisérték, - már bocsánatot kérek, miért akartak engem önök, tisztelt vadász urak, lelőni és önök, tisztelt vadászkutyák, széttépni?

Két vadász állott jobbról-balról mellette, előtte pedig a nagyszakállu vadász. Az utóbbi azt felelte:

- Azért, mert az így szokás, mikor mi vadászok és Maczkó urak találkozunk... megtörténik az is, hogy ti téptek szét bennünket és nem a kutyáink titeket...

Maczkó úr, noha bosszantotta, hogy csak tegezve beszél vele a vadász, elmosolyodott:

- Az bizony megtörténik! - gondolta magában. - Majd hangosan hozzátette: - De, kérem, én kivétel vagyok!

- Hiszen medvének medve vagyok, való igaz, de nem közönséges, hanem rendkívüli.

- Annál jobb, hogy elfogtunk, - felelt a vadász. - Mi szeretjük a rendkívüli Maczkó urakat ledurrantani, minél nagyobbakat, annál jobb!

- Nem a nagyságomra értem azt, hogy rendkívüli vagyok, hanem a foglalkozásomra.

- Engedelmet, én nem afféle erdei medve vagyok, hanem máramarosi földbirtokos és méztermelő.

- Hahaha, méztermelő! - kiáltotta. - De a méhecskék termelik számodra a mézecskét, te pedig kiszeded a fészkükből, ugy-e?

- Híres enyveskezű fajzat ez, - szólt egy hang most a háttérből, amelyben Maczkó úr megismerte Róka Miskáét. A vörös folyton bosszankodott, hogy a vadászok nem ejtették el Maczkó pajtást és utánuk kullogott a vadászlakba.

- Te beszélsz, Róka Miska, enyves kézről? Vigyázz, zsindely ég a házad tetején!

- Ne a más házával, hanem a magad bőrével törődjél, Maczkó Muki, - csúfolódott Miska, - mert azt alighanem lehúzzák rólad! Vadász urak - fordult a puskásokhoz - ne teketóriázzanak sokat ezzel a Maczkó-ivadékkal, hanem durrantsák agyon! Én ismerem és tudom, hogy közönséges erdei csavargó ő kelme.

- Akkor, ugy-e, - szólt, - amikor kiszabadítottalak a kelepcéből, nagyságos, méltóságos úr voltam, nem csavargó medve?

- Osztég, vadász uraim, ne feledkezzenek meg a kocsonyáról sem. Tyüh, micsoda finom kocsonya készül a Maczkó pajtás talpából!

- Legjobb lesz, ha agyonlőjük az öreget, a bocsokat pedig eladjuk, - vélték a vadászok.

- Vadász uraim, - mondotta, - ha engem ledurrantanak, nagyon megharagszanak önökre a gyermekek.

- Úgy van, a gyermekek! Hízelgek magamnak azzal is, hogy nagyon megsiratnának engemet.

- Köszönöm, kis olvasóim, - felelt szomoru hangon a fogoly, - rosszul, mert a vadász urak elfogtak és agyon akarnak lőni.

- Édesapám, ne bántsátok Maczkó urat, hiszen ő a légynek sem vétett soha!

- No, a gyerekek kedvéért megkegyelmezünk önnek, Maczkó úr, hanem egészen még sem viheti el szárazon. Elhatároztuk, hogy eladjuk önt is, a bocsokat is, a medvetáncoltató oláhoknak.

Maczkó úr egyrészt örvendezett annak, hogy a vadász már megurazza, de viszont elbúsult azon, hogy a medvetáncoltatók kezébe kerül.

Andorkának megesett a szíve Maczkó úron és a kis mackókon. Kérlelte atyját:

- Édesapám, bocsássa szabadon ő kelméket! Maczkó úrnak sürgős az útja, hiszen a gyerekek mind várják már, hova, merre utazik a bocsokkal. Úgy sajnálom a szegény Tányértalpúakat!

- Majd elmegy, fiacskám, Maczkó úr az oláhokkal Ceglédre. Soh'se sajnáld ő kelméket! Olyan jó dolguk lesz, mint a pirinceknek! Karikát húznak az orrukba és - hejehujja! - végigtáncolják az Alföldet.

- Köszönöm az ilyen hejehujját! - dörmögte. - Volt benne már részem, mondhatom, unalmas mulatság.

A bocsok már az orrukban érezték a karikát. Keservesen dörzsölték a szagló szerszámjukat.

- Meg kell annak lenni, fiacskám, - mondotta a vadász. - Ebbe nemcsak nekem van beleszólásom, hanem a vadásztársaimnak is. Azok azt követelik, hogy vagy kivégezzük a Tányértalpúakat, vagy eladjuk. Hát melyik tetszik jobban?

- Óh, jaj, hogy nekem, a híres, nevezetes utasnak, az ugri-bugri cirkuszi lovagnak, akinek fél Budapest tapsolt, megint táncoló medvévé kell alacsonyodnom! Megfizetem, vadász uram, én is azt, amit az oláhok adnak értünk!

Maczkó úr az egyik zsebébe nyúlt, üres volt. A másik zsebébe mélyesztette mancsát, - abban se volt egy fitying. Valamennyi zsebét kiforgatta, de bizony egyikben sem csücsült egy árva fabatka sem.

- Elvesztettem a pénzemet! - mormogta kétségbeesetten, aztán ezt kiáltotta: Ha már oda a szabadságom, legalább cirkuszosnak adjanak el!

- A cirkuszos messze van, az oláhok pedig mindjárt itt lesznek, - mondotta a vadász.

Csakugyan - csiszi, csiszi, csosz, csosz, - hallatszott is már az oláhok bocskorának a csoszogása. Mindjárt be is csoszogott egypár báránybőr-sipka, báránybőr-suba, csattos tüszü és két pár bocskor. Szóval az oláhok.

- Isten hozta, kedves régi gazdám! - üdvözölte Maczkó úr. - Talán csak nem tért vissza a régi foglalkozásához?

- De bizony visszatértem... nem rossz mesterség az... kivált ilyen jeles táncossal, mint az ifj'úr!

- Meg bizony, meg én, ebben a minutumban! - felelt Matyej, tüszőjéből kiforgatva a sok ezüstpénzt, bankópénzt. Nevetve tette hozzája: Hehe, jól fizet a zsindely meg a szálfa!

- Matyej, kedves régi gazdám, ne vásároljon meg kend engem! - szólt Maczkó úr. - Meghálálom kendnek nagyon.

- Ej, úrfi, megvásárolom én! Ha már újra a régi mesterségemre adom a fejemet, kívánva se kívánhatnék különb táncost! Nem szalaszthatom el ezt a jó alkalmat, beláthatja az ifj'úr. Vadász uram, mi az ára ennek a három mackónak?

A vadász átvette a pénzt és Maczkó úr meg a bocsok láncát Matyej és Juon kezébe adta.

Matyej most belefűzte a karikás láncot a Maczkó úr orrába, Juon pedig a bocsokéba. (Hej, de sivalkodtak azok!) Aztán így szólt:

- Azért, mert a táncoló mackó a maga bundájában rakja a csürdüngülőt. Hát egy-kettő, le a ködmönnel, csizmával!

Szegény Maczkó úr tüstént megérezhette, hogy mit tesz az, ha a szabadságnak vége. A bordái közt érezte a Juon szegesvégü botjának a keserves csiklandozását. Mit volt mit tenni, levetette a ruháját, a bocsok nemkülönben.

- Jaj, ha így látna engem most a Tányértalpú atyafiság, meg a budapesti közönség, kiégne a szemem!

Matyej elővette a dudáját, rágyújtott a nótára, Juon fölkapta a lapos dobját és megverte az öklével.

A szegény tekintetes úr bánatosan nézett maga elé és nem mozdult. Hopp, szszsz... A szegesvégü bot megindult és Maczkó úr fölsziszszent...

Erre ő kegyelme jobbra billent, balra billent és csöndesen táncra illegette magát. Aztán járta, rakta, szomorúan, keservesen.

- Isten áldja meg, Maczkó úr, Zebulon, Dorka! - kiáltották utánuk a gyerekek.

Róka Miska és élete párja (aki szintén előkerült), most vigyorogva mentek a vadász elé a jutalomért; átvették a csirkepárt meg a nyúlfit és elégedett orcával loholtak ki a vadászlakból.

Hát a kapuban Miskát oldalba kollintja egy kődarab. A veres nagyot ugrott ijedtében és elejtette a csirkéket, amelyek riadozva szaladtak vissza a ketrecbe.

- Nesze neked is, Róka Máli! - kiáltott most Bélácska és úgy koppintotta orron parittyájából egy pitykő Rókánét, hogy elbukott. A nyúlfi egyet ugrott és eltünt a bozótban.

Mikorra Rókáék magukhoz tértek az ijedelemből, kirohantak az udvarból a vadászkutyák, amelyeket a fiúk bocsátottak szabadon. Nosza, inaltak a veresek! De akárhogy futottak, hazáig torkolászták, tépázták őket a vadászkutyák és csak úgy menekültek meg a haláltól, hogy idején elérték a nádasukat, a nádasban a lakásukat.

Utcahosszat dudaszó hallatszott. Nagy csapat gyerek kacagva, zsibongva tolongott az utcán, majd ezt a nótát énekelték:

Nini, kik jönnek ott a gyermekcsoportban? A mi ismerőseink, Maczkó úr és a bocsok. Most megállanak, a nézők kört formálnak és odabenn a tekintetes úr rákezdi a táncot. Járja, járja, illegve, billegve, tipegve, topogva és olykor haragosat bömböl:

- Óh, én szép szabadságom, arany életem! Óh, árnyékos erdőm, sürgő méheim, piros almáim!

Azután Maczkó úr mancsába veszi a pénzes-tálat és körülcammog a hallgatóság gyűrűjében:

Cegléd! Maczkó úr szívébe nyilallik valami. Ide hívta őt meg Margitka levele, ide hívta látogatóba a jó nagymama. Hej, de nem így képzelte ám el ő a ceglédi látogatást!

- Bácsi! - szólt most siránkozó hangon Dorka, aki a tekintetes úr mellett táncolt. - Bácsi!

- Mikor nézzük meg a ceglédi szép új református templomot? Iszen Margitka azt ajánlotta, hogy nézzük meg!

- Bácsi, hát a ceglédi híres fürdőbe mikor megyünk? Iszen Józsika azt üzente, térjünk be oda, mert őt délelőtt, délután mindig ott találjuk!

Maczkó úr nem felelt; lehorgasztotta a fejét. Neki is eszébe jutott a vigadó, és az, hogy ott sörözni lehet. Így írta Margitka. Most már nem fog sörözni a ceglédi vigadóban, nem térhet a bocsokkal a fürdőbe, sőt talán a híres templomot sem nézheti meg, - mert rab, akinek arra kell mennie, amerre a medvetáncoltató az orránál fogva vezeti.

- Eredj, kis bocs, kérj az uraságoktól krajcárt, tizest, ki mit ad! Eredj, bocsom, mert...

A bot fenyegetően megmozdult. Zebulon fogta a tányért és körbe járt vele. Kip-kop, cin-cin, hullt a tányérba a kétfilléres és a tizes. A bocs mindannyiszor szépen meghajtotta magát.

Matyej a pénzt a tányérból a markába csörgette és a csapat tovább vonult.

Maczkó úr fölmordult. A toportyán féreg a medve csúfneve és most neki el kell tűrnie, hogy a buksijához verjék! Egy percre elfelejtette, hogy rabláncra van fűzve és azt hitte, hogy ismét szabad kedvére járhat-kelhet Cegléd városában, azért fordult be az utcasarkon. De ime, az orrán nagyot rándítanak és a fülébe kiáltják: toportyán féreg! Ej, de szomorú a rab medve élete! Maczkó úr megrázta haragosan a buksiját és nagyot, keserveset ordított.

Most tört ki még csak az igazi hahota. A néző gyereksereg kacagva zajongott.

A tekintetes úr rá akart szólni a kacagókra, hogy hiszen ő az a híres utas; de aztán meggondolta; ugyan minek leplezze le magát, hogy a cirkuszi lovagból mi lett? Táncoló medve. Arra sem felelt, mikor az egyik fiu rákiáltott:

Mogorván elfordult a kérdezősködőtől és ezalatt a nóta újra fölhangzott:

Maczkó urat eleinte bosszantotta, hogy így kifigurázzák, de aztán elpárolgott a haragja és a nótát ő is együtt fújta a csoporttal.

Hát egyszer csak a vigadó előtt mentek el. Maczkó úrnak eszébe jutott valami és csettentett a nyelvével:

Ezzel szépen benyitott a vigadóba (maga után húzva Juont), letelepedett egy asztal mellé és a villával megverte az előtte álló poharat.

A pincér elősietett, de csaknem hanyattesett, mikor a furcsa vendéget megpillantotta.

- Ifj'úr, ifj'úr, nem kel föl tüstént? - kiáltotta. Maczkó összehúzta a vállát és nevetett.

- Hehe, ne piszkáljon, Matyej gazda, avval a bottal, nagyon csiklandós vagyok! Hehe!

- De még jobban megcsiklandozom, ifj'úr, az oldalát, ha föl nem kel és nem jön velünk!

- Bocsánatot kérek, Matyej gazda, - szólt, - erről csakugyan megfeledkeztem! Oly feledékeny vagyok egy idő óta... Bocsánat, Matyej gazda!

Ezzel engedelmesen követte a vezetőit. Matyej megveregette a vállát és ezt mondta:

- Dicsérem az eszét, ifj'úr. Hogy kitalálta! Mindig is mondtam, hogy az ifj'úr a legjobb tanítványom.

Pereg a dob, szól a duda. Maczkó úr és a bocsok megint ropják a táncot. Egyszer hintó közeledik feléjük és egyenesen mellettük haladt el.

A hintóban senki sem ült és Maczkó úr fáradt volt. A hintóülés párnája csalogatva dagadozott Maczkó úr felé.

- Teringette, - gondolta ez magában, - de pompás lenne ebben a szép hintóban kocsikázni!

Hipp-hopp, a következő percben a hintóban ült, kényelmesen hátradülve és gondtalan arcot vágva. Hadd lássák, hogy neki nem ujság az ilyen kényelem!

- Köszönöm szíves kérdésüket, úri csontjaim egy kis sétakocsikázásra vágynak!

- Nagyon jól érzem itt magamat, kocsis barátom. Ejhó, de puha ez az ülés! Éppen az én úri testemnek való. Ringa, rengő, ringa... Hajts, kocsis!

Maczkó úr kellemetezve ringatózott a hintó ülésének párnáin. Egyszerre, rippsz, jaj!... Nagyot rántott Juon a láncon, Matyej is előfutott a szeges bottal.

- Bocsánat, Matyej gazda, megint megfeledkeztem, hogy nem vagyok az, aki voltam. Bocsánat, bocsánat... Mondom, nagyon feledékeny vagyok!

Ezzel leszállt a hintóról és borongós kedvvel lejtette táncát, miközben ezt mormogta a foga közt:

- Azért is megmutatom, hogy megint az leszek, aki voltam! Táncoltatlak még én is tégedet, Matyej gazda, csak várjad el a sorát!

Ilyen kalandok közt járták be Cegléd utcáit Maczkó úr és a bocsok. Estére egy pajtába zárták őket és ott leheveredtek a puszta földre.

Nem tudtak aludni. Előttük lebegett folyton a drága otthon, a szülői barlang, a sötét erdő, a zöldelő gyümölcsös piros almáival. Maczkó úrnak különösen a Jutka szakácsnő főztje csiklandozta az orrát. Félálomban maga előtt látta a gombócos tálat, melyet éppen akkor helyezett a Jutka az asztalra. Maczkó úr utána kapott, de gombóc helyett a Zebulon buksiját fogta meg.

- A te fejed az! - mormogta Maczkó úr. - Elhiszem, mert Jutka asszony gombóca nem ilyen kemény és nem kong így. Abban mindig van valami.

- Az én gombócomban is van ész, - mondotta félig sértődött, félig dicsekvő hangon Zebulon.

- Hátha a bácsi gombóca nem kong és tele van észszel, tessék kisütni, hogy s mikép szabaduljunk ki innen!

Maczkó úr összerázkódott. Ezek a szavak megint visszahozták a Jutka asszony terített asztala mellől a szomoru valóságba, de egyszersmind új irányba terelték gondolatait.

- Jaj, csak az én cifra, gyöngyös szegedi papucsomat el ne vették volna tőlem!

- Ha fölhúznám, ha egyet ugranám, ha azt mondanám, hipp-hopp... otthon teremnék izibe!

- Igen, az orrodra pottyannál, - mormogta Zebulon, akinek, mint tudjuk, a papucscsal volt már kalandja.

Folyton ez a két szó jár Maczkó úr fejében. Ez susog a füle körül, mikor szemét a börtön ajtajára és egyetlen ablakára függeszti, ezt hallja akkor is, mikor a lánca csörömpöl.

- Csörgök, zörgök - zörgök, csörgök! Szép ám a szabadság, Maczkó pajtás! Szép az erdő, szép a bérc, szép a havas, sokkal szebb, mint az Alföld, mikor táncoltatják a mackót városaiban és falvaiban! Csörgök, zörgök!

Az ajtó erős volt, az ablak magas, kicsi és vasrácscsal elzárva. De mit érne, ha az ajtó tárva lenne, ha az ablak akkora lenne, mint egy kapu, mikor szagló szervénél fogva oda van láncolva egy vaskarikához, mely a falba van erősítve? Ha egyet ránt a láncon, attól jobban szakadozik az ő orra, mint a lánc.

- Kedves méhecskéim, kis cselédeim, jelenjetek meg és zümmögjétek a fülembe azt, hogy mi módon szabaduljak meg!

- Óh, én szerencsétlen ugri-bugri teremtés! Hát arra vagyok kárhoztatva, hogy örök rabságban töltsem életemet? Senki, hát senki sem jön segítségemre?

Maczkóék fölugráltak és a magasba néztek. A sötétségben azonban semmit sem láttak, miért is Maczkó úr így szólt:

Ebből ugyan nem tudták meg Maczkóék, ki beszél odafönt, csak annyit sejtettek, hogy az ismeretlen az ablakban ül.

- Akárki légy, jó lélek, - szólt Maczkó úr, - ha kiszabadítasz szomoru rabságunkból, olyan jutalomban részesülsz, amilyenben a királyoknak is ritkán van részük!

Éles kacagás, majd utána gyönge puffanás és karomriszálás hallatszott, mint mikor valaki macskaügyességgel a körmeire ugrik.

- Pity, poty, itt vagyok! - hangzott most már alulról. - Egy-kettő, tisztelegj!

Maczkóék a sötétségben nem tudták, kinek tisztelegjenek. Egyszerre fölragyogott egy lámpás, melyet az idegen gyujtott meg és ime, annak világosságában előttük állott - egy generális.

Valóban nincs tréfa a dologban, egy generális, kényes, fényes kis generális. Tollas csákó a fején, kard az oldalán. Hanem az ábrázatja, lelkeim, az ábrázatja, az nagyon furcsa volt: a feje kicsi volt, orra alig volt, szája annál több volt, egész ábrázatja szőrös volt, hej, de gyönyörű legény volt!

- Maczkó Muki a nevem és jelenleg táncoló medve vagyok; a gazdám két oláh.

- Nagyon szép foglalkozás, Maczkó úr, - mondotta. - Én pedig Maki generális vagyok és tisztelegni szoktam az embereknek; a gazdám egy olasz.

Maki, a generális, ebben a percben észrevette a bocsokat, akik szájtátva állottak Maczkó úr mögött.

- Ezek az én rokonaim, - felelt a bocsok helyett Maczkó úr. - Együtt jöttek velem az Alföldre és együtt estünk a medvetáncoltatók körme közé.

- Azt kívánom, - felelt Maczkó úr, - hogy szabadítson ki generálisságod a fogságból és én hálából annyi mézet küldök az erdőmből, hogy holta napjáig édes lesz tőle a szája széle.

Maki generális az igéretnek csak a hallatára is megnyalta a száját, majd megforgatta a kardját a feje fölött és így szólt:

- Eredj hát, öreg szélestalpú, szabad vagy! Én, Maki generális, visszaadom a szabadságodat.

- Köszönöm szépen, generális úr, - szólt Maczkó úr, - csakhogy zárva ám az ajtó!

Maki generális az ajtóra nézett, egy kicsit gondolkozott, aztán tekintet nélkül nagyszerű rangjára, három oly tökéletes bukfencet vetett, hogy a bocsok elkacagták magukat.

A kis generális a nevetésre dühbe jött, fölugrott és kardot rántva, a vigyázatlan apróságra ordított:

A bocsok tudták, hogy a generális a gomb alatt a fejüket érti és rémülten tisztelegtek. Maki erre nevetett, vigyorgott és egy szökéssel az ablakban termett, ahol eltünt.

Pár perc mulva a zárban megcsikordult a kulcs és az ajtó kinyílt. A küszöbön ott állott Maki generális e szavakkal:

- Öreg szélestalpú, kis szélestalpú, szedd a talpad a lábad alá és fuss! Maki generális visszaadja a szabadságtokat. Elhoztam a kulcsot a gazda párnája alól.

- Köszönöm generálisságod szíves gráciáját, de nem mehetünk így pőrén, ruhátlanul sehová, mert azonnal elcsípnének.

Maki gondolkozott, aztán fölugrott egy kötélre, mely a gerendáról csüngött, erről fejjel lefelé lógatta magát, egyet-kettőt hintázott és egy szökéssel az ajtóban termett, amelyben eltünt.

Nemsokára megjelent megint a generális, mindkét hóna alatt ruhacsomagot cipelve.

- Szélestalpú népség, - kiáltotta, - itt a ruha! A csikóséktól csentem számotokra. Maki generális visszaadta szabadságtokat!

- Köszönöm generálisságod jóságát, de nem lehetünk szabadok addig, amíg ez a csörgő-börgő jószág az orrunkban csörög-zörög!

Maki generális a homlokára ütött; háromszor megforgott a saját tengelye körül és újra elrohant. Kisvártatva megjött.

- Elvettem az oláhoktól, amíg aludtak, a lánc kulcsát! Szaladj, szélestalpú!

A kulcs kinyitotta a lánc lakatját és Maczkóék szabadokká váltak; aztán gyorsan felöltötték a ruhát és úgy eliramodtak a fogságból, hogy azt sem mondták: befellegzett!

Maczkóék ijedten megfordultak, azt hivén, hogy észrevették szökésüket. Hát Maki generális kiáltott utánuk.

Mikor a nap fölkelt, utasaink meglepetve néztek végig egymáson. Maczkó úr olyan csikós volt, hogy különb se kell: árvalányhajas kalap a fején, pitykés lájbi, rojtos gatya a ruhája, sarkantyús csizma a lábán, a kezében karikásostor.

Ha egyet lépett, pengett a sarkantyúja, ha kettőt lépett, libegett-lobogott az árvalányhaj a kalapja mellett.

A bocsok is jól festettek. Zebulon helyre kis parasztfiú volt, Dorka pedig kedves parasztlányka.

- Hahaha, eszembe jutott a vén Matyej! Hahaha, nagyot nézhetett, mikor ma reggel hült helyünket látta, brühaha!

- Eszembe jutott Juon! Hahaha, mérgében, tudom, földhöz vágta a sipkáját!

- Jaj, bácsi, hahaha, eszembe jutott a csikós, akitől Maki generális elcsente a ruhát.

Maczkó úr a lajbizsebébe kapott, turkált benne egy darabig, aztán kifordította.

Maczkó úr nem felelt tüstént Zebike új kérdésére. Rázogatta a buksit, ami nála gondolkozást jelentett. Aztán elmosolyodott.

- Hehe, kár volt nem szólni Maki generálisnak. Az szerzett volna utiköltséget is.

Mindnyájan nevettek. A derék, ármányos kis generális bizonyosan szerzett volna. De hát nem szóltak neki s nem is szerzett, pedig pénzre szükségük van. Mit tegyenek?

- Hol van? - kérdezte Zebulon, azt vélve, hogy Maczkó úr legyet fogott a homlokán.

- Óh, ti csacskók, hát azt sem tudjátok? Nem láttátok még az útfélen azokat a póznákat, amelyeken olyan fehér kis csészék vannak, meg drót van húzva végig rajtuk?

- Óh, golyhók, ti hát semmit sem tudtok? A drót viszi a levelet kulcsár uramnak.

- Az bizony. Rátesszük a levelet a drótra és az aztán csúszik rajta egyenesen kulcsár uram kezébe.

A bocsok ezt nem tudták. Maczkó úr hát megiratta Dorkával a Zebulon hátán a levelet és elindultak táviratozni. Az első póznánál megálltak.

- Zebulon öcscse, rajta, másszál föl a levéllel a drótig s tedd rája! - mondotta Maczkó úr.

- Láthatja, ha van szeme kendnek! - felelt Maczkó úr, megnyomva a kend-et, mert eszébe jutott a csapláros, aki azt mondta: ha én kend, kend is kend!

- Látom, - felelt az őr, - hogy az a fickó, akit én mindjárt elnadrágolok, fölmászott a póznára, de nem tudom miért?

- Nem tudja, vasúti őr létére? - kérdezte Maczkó úr. - Hát telegráncsot küldünk!

- Azon hát! Rátesszük a levelet a drótra, hogy vigye el kulcsár uramnak, mert nagyon sürgős...

Nem folytathatta Maczkó úr az őr hahotájától. Ez a hasát fogta nevettében s csaknem lehempergett a kacagástól a töltésen.

- Azért, mert kendtek a drótra bízzák a táviratot, vagy, amint kelmed mondja, a telegráncsot.

- A távirótisztre, bácsi! A táviratot annak kell adni a távíró-hivatalban. Úgy ám, hahaha!

Maczkó úr megkérdezte, merre van az a hivatal, aztán fölkiáltott a bocshoz:

- Nem megyek le azért sem, - kiáltotta, - mert a bakter bácsi azt igérte, hogy megnadrágol.

Zebulon lecsúszott a póznán, Maczkó úr pedig elbúcsúzva az őrtől, a bocsokkal a távíró-hivatal felé ballagott.

Ide érkezve, a bocsokat a kapualjban hagyta, maga pedig bezörgetett a hivatalba.

A távirótiszt nevetett, aztán kinyitott egy kis üvegablakot és mikor a vendéget meglátta, ezt morogta a bajsza alatt:

- Tyűh, de mord ábrázatja van ő kelmének! Nem szeretnék vele a pusztán találkozni! - Aztán hangosan szólt: - Hol van az a távirat?

- Pedig azt a Dorka hugom írta, - szólt büszkén a tekintetes úr, - aki első tanuló volt. Az nem lehet macskakaparás! (Aztán elfordulva ezt morogta: Még ha medvekaparást mondott volna!)

- Hát úgy, hogy fölmegy egy hegyre, osztég lemegy egy völgybe, azután osztán megint fölmegy egy hegyre, ott lát egy kecskenyáját, attól balra van egy erdő, abban addig megy, amíg egy nagy odvas fához ér, onnan már csak egy kőhajintás az én úri rezidenciám.

- No, már látom, könnyü odatalálni! - mondotta. - Majd így szólt: - Két korona jár érte.

- Ne fecsegjen annyit, bátya! - kiáltotta. - Nincs nekem arra időm. Fizet, nem fizet?

Olyan megindítóan nézett a tekintetes úr a távirótisztre, hogy annak megesett a szíve rajta:

- Jól van bátya. Jőjjön el délután, akkorra talán megjön a kulcsár felelete.

Maczkó úr hálálkodva távozott. Ebédig bujdosott a bocsokkal, hogy Matyej és Juon rája ne akadjanak, harangszó után beállított a hivatalba. Amint a távirótiszt meglátta, mindjárt ezt kiáltotta:

- Tudtam én, hogy a Dorka hugom írása nem macskakaparás, van lám foganatja! - dörmögte elégülten a tekintetes úr.

Lóhalálában rohantak a vasúti állomáshoz, ahol éppen füttyentett egy vonat.

- Gyerünk hát Szolnokra, - gondolta Maczkó úr, - noha ott már voltunk egyszer!

- Irgum, burgum, csaknem elárultam magamat! - dörmögte Maczkó úr. Aztán hangosan: - Harmadik osztályt akartam mondani!

Amint a jegy megvolt, felugrottak egy harmadosztályos kocsiba s a vonat megindult velük.

- Szervusz, Matyej! Isten veled, Juon! - integettek Maczkóék nevetve ki az ablakon, amint az állomás eltünt egy kanyarodónál a szemük elől. Amint Maczkó úr hátrafordult, meglepetve fölkiáltott:

Csakugyan Som uram ült velük szemben, makrapipából füstölve. Rábámult Maczkóékra.

- Ni, a téns úr! - kiáltotta. - Alig ösmeröm mög ebben a gúnyában! Mért öltözött csikósnak az úr?

- Nagy sora van annak, Som uram, - sóhajtotta Maczkó úr. - Adjon egy kis tüzet, majd elmondom aztán!

A tekintetes úr talált a lajbizsebében pipát, dohányt és rágyujtott a Som András pipájából. Mielőtt szóba fogna, ezt kérdezte:

Így hát Aradra megy Maczkó úr a bocsokkal, mely város a nagy magyar Alföld szélében van. Pár órányira onnan emelkedik a világosi hegy, mely az Alföld nagy laposságát, akár egy sziklafal, határolja.

Nem tudom, Margitka, láttad-e te Maczkó urat Cegléden? Talán elkerülte a figyelmedet, mert te bizonyosan előkelő urat vártál, holott őkelme közönséges táncos mackó képében lejtett végig a városon. Maczkó úr sajnálja leginkább, hogy a kedves nagymama meghívásának eleget nem tehetett, valamint Zebulonka egészen boldogtalan, hogy a fürdőbe nem mehetett, mert egészen bizonyosra vette, hogy Józsikát megbuktatja. Amint tudjuk, a bocs kissé elbizakodott.

Som uram Maczkó úr ama kijelentésére, hogy ő is Aradra utazik, elégülten bólintott.

Maczkó úrnak eszébe villant, hogy még sem tanácsos elmondani megaláztatását, hát kitérőleg felelt:

Mikor Som uram átvette a fuvarpénzt, megint ráfordította a beszédet arra, amit megtudni szeretett volna.

- No már, - szólt nagyot szippantva a pipájából, - nagyot néztem ám, mikor a téns úr mög az apróságok úgy nekiiramodtak a nádasnak. Gondoltam, hát ezöket mi leli?

- Aha, a tűztől! - mosolygott Som. - Lidérc volt az. Oda se neki, akinek tiszta a lelkiösmerete. Gondoltam, majd csak előkerülnek megint. Várok egy órát, két órát, félnapot, de bíz az én utasaimnak se hírük, se hamvuk. Ugyan mit csináltak olyan sokáig a nádasban?

- Tisztösség nem esik mondván, - szólt Som, - ezt nem hiszöm. A csíkászathoz érteni köll, téns uram pedig tőlem hallotta először hírét a csíkásznak.

Maczkó úr érezte, hogy Som uram hazugságon csípte, elvörösödött és ezt hebegte:

- Hát... hát úgy, hogy a mi gúnyánk nagyon elázott és elrongyolódott, a lápban, hát a legelső csikóstól vettünk ruházatot magunknak.

Többet nem akart vallani Maczkó úr, ebből se volt igaz egy betü sem. Ezenközben Szolnokra értek. Maczkó úr az állomási pénztárnál váltott Aradra szóló jegyet, aztán felszállt a bocsokkal az aradi vonatra. Som uram már be is telepedett akkor a vonat kocsijába.

Ismét robogtak. A vonat átment a tiszai hídon is. A folyó most nyugodtan ömlött medrében.

- Emlékszik-e, téns úr, hogy mögkergetett bennünket a Tisza? - kérdezte Som András.

- Emlékszem ám! Ki hinné, hogy ugyanez a békés folyó harsogott a szekerünk nyomában.

Este volt, mikor Aradra érkeztek. A fényesen kivilágított pályaudvarban tömérdek ember sürgött-forgott, málhahordók szaladoztak össze-vissza. A vasúti kocsiból kiszálló Maczkó úr bámulva nézett körül.

- Mintha csak Budapestre érkezném, - mormogta, - olyan sok ember tolong itt. Som uram, nem vitt bennünket a vonat tévedésből Budapestre?

Ezek a kiáltások hangzottak az utasok fülébe. Pár lépésnyire pedig a lóvasút kocsisa tülkölt.

- Som uram, mégis csak Budapest ez! - szólt Maczkó úr, mikor a sok bérkocsit, omnibuszt, meg a gyorsan sikló lóvasúti kocsit meglátta, amelyek egyikének a két nagy lámpásszeme a pályaház előtt lévő térről nézett feléjük.

- Ott szintén ennyi tenger kocsi tolong egymáson! Tudja, Som uram, amikor Budapestre utazom, mindig bérkocsin szoktam a vasúttól a városba hajtatni... Ahány bérkocsis ott engem meglát, mind nekem kínálgatja a kocsiját!

- De nem ülök ám rá, nem én, egyikre sem! - mosolygott Maczkó úr. - Tudja-e mért, Som uram? Mert most nem vagyok tekintetes úr, hanem jámbor csikóslegény, akinek nincs semmi keresete a hintón vagy a lóvasúton.

Megindultak hát gyalog a városnak. Elől a két bocs, hátul az öregek. Kiváncsian forgatták a fejüket, hogy meglássák, milyen város ez az Arad? Az utcán kettős rendben gázlámpák égtek, amelyek fényénél szép nagy házakat és díszes üzlet-kirakatokat pillantottak meg. Egyszer a bocsok elcsúsztak és egymásra hemperegtek az utcán.

- Bácsi, - mentegetőztek a bocsok, - mi vigyáztunk, de itt olyan sima az utca, mint a jég!

Ezt a tekintetes úr kiáltotta, mert ebben a percben ő is, meg Som uram is úgy megcsúsztak nagy csizmájukban, hogy csaknem fölbuktak.

- Ej, de ármányos kövezet! - mormogta Som András, a csizmája alá nézve. Maczkó úr pedig fejét rázogatva mondta:

- Som uram, drága Som uram, bizonyos benne, hogy nem Budapesten vagyunk? Ott éppen ilyen sima az utca!

Som András is tétovázva nézett maga körül. Az az utca, amelyen most jártak, valóban fővárosias volt. Tulajdonképpen nem is volt az utca, hanem hosszúkás tér, amelynek egyik végében sétakert húzódott meg. A tér mentén kétoldalt nagy házak emelkedtek, amelyek közül különösen kettő vált ki: az egyik egy gyönyörü, tornyos épület, balkéz felől a sétakert mögött; a másik pedig a tér végében egy hatalmas palota, amely mintegy elzárta az utat. Mindenfelől gázláng és villámos fény csillogott, az aszfalt-járón százan és százan sétáltak, a díszes üzletekből özönlött ki s be a vásárlók serege. Ez bizony egészen olyan volt, mint amilyennek a budapesti utcák és nem csoda, hogy még a semmin sem csodálkozó Som András is kerekre nyitotta a szemét.

- Jaj, de szép ez a város, de aranyos itt minden! - kiabáltak a bocsok, amint az aszfalton tova sétáltak.

- Lábatokon legyen a szemetek, hogy el ne csúszszatok megint! - intette őket a tekintetes úr.

A sikoltás egy úri nő ajkáról szállott el, akinek valaki úgy a ruhájára hágott, hogy csaknem elesett.

Az a valaki senki más nem volt Maczkó tekintetes úrnál. Eleget mentegette magát:

- Akárcsak Budapesten! - sóhajtott Maczkó úr, eszébe jutván, hányszor lépett ott is a járókelők lábára, és dörögték a fülébe ezt: ügyetlen!

- Mégsem Budapesten vagyunk, - gondolta magában, - mert a budapesti városháza messze van a színházaktól.

Jó darabig sétáltak, aztán vacsoráztak és végül egy vendéglőbe mentek éjjeli szállásra.

Reggelre kelve Maczkó úr elment a bocsokkal megnézni a várost. Amint csatangoltak, egy térre értek, amelyen szobor állott.

A hatalmas gránit-talapzaton ércből való női alak áll, amely a gyászoló Magyarországot ábrázolja, a gyászoló Hungáriát. A szobor talapzatán egyéb ércből való mellékalakokat is lehetett látni, valamint tizenhárom ércből való arcképet, amelyek körülövezik a szobrot.

Óh, mily fölséges szobor ez! Aki látja, annak csodálattal, hazafiúi lelkesedéssel és fájdalommal telik el a szíve.

Hogy miért fájdalommal, azonnal megtudjuk abból a feleletből, amelyet éppen most ad egy aradi polgár a Maczkó úr kérdésére, aki azt tudakolta, milyen szobor legyen ez?

- Tizenhárom hős magyar tábornok, aki a szabadságharcban a honvédeket vezette. Száz csatában megverték az osztrák ellenséget, de akkor ennek segítségére jött az orosz szörnyü nagy haddal. A magyar sereg a tízszeres túlerőnek nem tudott ellentállani, leverték; a tizenhárom magyar tábornok fogságba került és a zsarnok ellenség itt Aradon kivégeztette őket.

- Úgy van, mind a tizenhármat. Azóta nevezik Aradot a vértanúk városának.

- Ezt a szobrot a tizenhárom vértanú tiszteletére a magyar nemzet állíttatta.

- Ez a tizenhárom arc a tizenhárom tábornok arcmása! - mondotta az aradi polgár.

Maczkó úr a bocsokkal együtt levette a fejéről a föveget a vértanúk szobra előtt.

Mikor jól megnézték a szobrot, amely Arad város fődísze, tovább sétáltak. A napvilágban még jobban megtetszett nekik Arad, mint tegnap az esti világításban.

Egy utcán összetalálkoztak Som Andrással, aki reggeltől fogva a dolga után látott.

- Várban? - csodálkozott Maczkó úr. - Nem látok én itt várat, akárhogy forgatom a fejemet.

- Nem is látni azt innen, nagy jó uram, - felelt Som, - elbújt az a sáncai közé.

Megindultak. Néhány utcán áthaladva, egy folyóhoz értek; a folyón híd volt.

Lágy zúgással ömlött a folyó mély medrében. Bárka, csónak, úszóház tarkállott rajta és valahonnan édes nóta hangzott:

Szép dal volt ez, Maczkóék egészen elandalogtak a hallatára. Mikor a hídon átjutottak, egyszerre azon vették magukat észre, hogy hatalmas bástyafalak közt vannak. Mellettük pedig csak úgy rajzik a sok tüzérkatona, bakancsos és huszár.

- No, nézd, hát csakugyan várban vagyunk! - mormogta Maczkó úr. - Ki hitte volna!

- Még csak a sáncok közt járunk, - szólt Som uram. Aztán meglökte Maczkó úr könyökét:

- Mert ebben a sáncárokban a szabadságharc után nagyon szomorú dolog történt.

- Itt lövették agyon a némötök a magyar honvédsereg négy vitéz generálisát, akik fogságba kerültek.

- Úgy bizony. Ők is a tizenhárom aradi vértanú közé valók. Négyet agyonlövetett a némöt, kilencet pedig bitóra köttetött.

- Nem. A bitófákat a váron kívül állították föl. Most kőoszlop áll ott és imádkozni jár oda a magyar nép.

Maczkóék nagyon rázták a buksit. Ej, no, a német nagyon rossz májú legény lehet! - gondolták.

- Mert sokat püfölték őket a mi generálisaink és honvédgyerökeink! Úgy szaladtak előlük, mint a nyúl a vadász elűl, mert ha nem szaladtak, csihi-puhi, mint a répát, úgy aprította őket a magyar honvédhuszár.

- De hogy azokat a vitéz honvédtábornokokat el tudta fogni az a fránya német! - csodálkozott Maczkó úr.

- A némöt! - pattant föl Som. - Nem fogott el a némöt egyet sem. Hej Világos, Világos!

- Mert ott tötte le a honvédsereg a fegyvert, a rengeteg orosz hadsereg előtt, amely a német segítségére jött. Így került a tizenhárom tábornok előbb orosz, aztán némöt fogságba, aztán a sírba.

Som uram elhallgatott. Maczkóék is szótlanul haladtak tova és nem volt kedvük beszélni, tréfálkozni. Hamarosan megnézték a belső várat, s mikorra Som uram dolgát elvégezte, mindjárt kifelé iparkodtak.

Amint megint az aradi utcákat rótták, mit lát a tekintetes úr szeme? Egy falragaszt, amely így hangzott:

- A legerősebb német! - szólt Mackó úr, betűzgetve a falragaszt. - Ejha, be szeretném megtapogatni az oldalát! Aztán, ni, mit mond? Mindenkivel szívesen kiáll, s aki a földhöz vágja, annak kétszáz koronát fizet.

- Csülökre hát, magyar! - kiáltotta Maczkó úr harciasan, és megindult a cirkusz felé.

A deszkaalkotmány tele volt nézővel. A cirkusz közepén ott állt Németország bajnoka, egy tagbaszakadt, széles vállú, hatalmas karú ember, és kihivóan nézett maga körül.

- No, híres aradi magyar vitézek! - kiáltotta hencegve, - hát senkinek nincs van velem birkózni bátorság?

Mindenki az ajtó felé tekintett. Hát egy csikós állott ott, aki épen akkor lépett be és azon melegében felelt a hencegésre.

Ezzel a csikós megindult a középső köralakú térre. A közönség éljenzett, tapsolt, amikor az árvalányhajas csikóst meglátta, és kitört a hahota, amikor bátor feleleteit hallotta. A csikósunk persze nem volt más Maczkó úrnál, aki Sommal és a bocsokkal a cirkuszba érkezett.

- Kemény falat vagyok én, megfekszi a gyomrodat, - felelt a csikós nyugodtan.

Valóban, aki látta a tekintetes urat, el kellett ismernie, hogy kemény falat. A német is meglepetve szemlélte a csikós roppant karját és hatalmas mellkasát. Jól megtermett a legény! - gondolta magában mindenki. De hát a német is erős ember, s így az egész közönség biztatni kezdte Maczkó urat:

- Én nem féltem magamat, önök se féltsenek engem, tisztelt aradi urak és hölgyek!

A német nekiszaladt Maczkó úrnak, aki nyugodtan megvárta, amíg odaér, aztán hatalmas mancsait rátette ellenfele vállaira.

A német erre a barátságos vállveregetésre nagyot sziszszent, és a Maczkó úr derekát akarta átfogni.

- Tyűh, de vastag derék! Soha ilyet! - hüledezett, amint hasztalan igyekezett átkarolni ellenfelét.

Maczkó úr ezalatt egy kicsit megtapogatta ellenfele oldalát, amire az kínjában fölordított, a másik pillanatban a levegőben kalimpált a német s mire a nézők meglepetésükből magukhoz tértek volna, már elnyúlt a homokban.

- Te se mondd többet, hogy senki se vágott földhöz! - dörmögte a tekintetes úr.

A német úgy feküdt a földön, mintha se élő, se halott nem lett volna. Fájdította a derekát, az oldalát, a hátát, de a legjobban azt a kétszáz koronát, melyet legyőzőjének ki kell fizetnie.

- Ej, be pompás a markolása, csikós uram! De jókor toppant be ide! - mondogatták a közönség körében és csakúgy tódult a nép hősünk üdvözlésére.

- Láttam a vértanu-szobrot, hallottam a történetét, hát kerestem egy németet, akin bosszúmat kitöltsem.

Németország bajnoka lassan fölcihelődött a földről, keservesen megtapogatta a lapockáját, meg az oldalbordáját és ezt nyögte:

- Sohasem nyikkantam, nyekkentem, pottyantam, puffantam ekkorát. Hej, az a csikós!

A szegény német kárvallott ábrázattal kihúzta zsebéből a bugyellárisát és Maczkó úr mancsába leolvasta a kétszáz koronát.

Maczkó barátunknak hizelgett ez a kiáltás, ez a dicsőítés. Kevélyen megpöngette a sarkantyúját. Eszébe jutottak a budapesti napok, mikor a cirkuszban lovagolt és éppen így ünnepelték.

Ej, no, ki hitte volna ezt tegnapelőtt, mikor Matyej gazda az orránál fogva láncon vezette!?

A Matyej hangja volt. Maczkó úr azonnal megismerte és ezer hang között is meghallotta volna. Megismerték a bocsok is és Som uram bámulatára mindaketten eszeveszetten a pad alá bujtak.

Maczkó úr megrázkódott egy kicsit a Matyej hangjára, de aztán nyugodtan arra fordult, ahonnan hallatszott. Hát a két oláh egymást taszigálva rohant feléje.

- Csak gyertek, éppen jókor! - sziszegte a tekintetes úr a foga közt és szembe szállt ellenségével.

- De, úrfi, én megvettem magát a vadász uraktól, hát ne ellenkezzék, hanem jöjjön velem.

- Nagyérdemü közönség, tisztelt urak és hölgyek! Ez a két becsületes oláh ember birkózásra szólít. Hát én elfogadom a kihívást egyszerre mind a kettővel.

- Ne féltsenek engem, én se féltem magamat! - szólt büszkén a tekintetes úr.

Matyej meg a Juon nem értettek a dologból semmit. De csakhamar hajazni kezdettek hozzá, mikor Maczkó úr nekitülekedve feléjük közelgett, ezt sziszegve:

Ezzel megragadta a két nagysüvegü csiszi-csoszi bocskoros atyafit és hatalmas mancsával mindkettőt a levegőbe emelte.

Dörgő taps hangzott az egész cirkuszban. Matyej és Juon kétségbeesetten kapálóztak a levegőben; az öreg oláh ezt kiabálta:

- Nem én! - felelt Maczkó úr és a két kapálózó ellenfelet összecsapdosta.

- Domnu Maczkó! Domnu Maczkó! Jaj, jaj, ne bántson bennünket! - nyöszörögtek az árvák.

Maczkó úr erre ledobbantotta a két atyafit a földre, ahol azok úgy elnyúltak, akár a békák. Nagy nehezen tudtak csak föltápászkodni.

A nézők ismét paroláztak Maczkó úrral. Az oláhok pedig gyorsan előhozták a Maczkóék ruháját, aztán, mikor hősünknek átadták, sietve elpárologtak a cirkuszból, meg Arad városából, ahol oly pórul jártak.

Maczkó úr fölvette hát ismét a cirkusz öltözőjében az ő nemzetes úri ruháját, a bocsok pedig - akik előkerültek a pad alól, - a magukét. Nemsokára a régi gúnyájában jelent meg a tekintetes úr a közönség előtt.

- Van szerencsém kijelenteni, - szólt a nézőkhöz, - hogy én nem vagyok alföldi csikós, hanem mármarosi földbirtokos. Az Alföldön csak utazgatok, hogy megismerjem hazánk tejjel-mézzel folyó Kánaánját. Kérem a nagyérdemü közönséget, tartson meg szíves emlékezetében. Á's szolgája!

Maczkó úr mancson fogta a bocsokat és kiballagott a cirkuszból. Som uram is velük tartott és odakünn elbúcsúzott Maczkó úrtól.

- Szerencsés utat, Som uram! Kívánom, hogy hazafelé utaztában meg ne kergesse a Tisza.

Elváltak. Som András a pályaudvar felé tartott, Maczkó úr pedig a legszebb aradi szállóba. Mert már most úri rangjához illendően kell élnie.

Csakhamar a szálló egyik szobájában leljük ismerőseinket. Maczkó úr tarka hálókabátban jár föl-alá, a lábán papucs, a mancsában makra pipa helyett csibuk. Nagy füstmacskákat ereget a levegőbe és elgondolkozik. A bocsok valamerre hancuroznak.

Mire gondol a tekintetes úr? Könnyü eltalálni. Odahaza csavarog az elméje és bejárja a mármarosi hegyeket, völgyeket, bércet és vadont. Honvágyat érez. Belefáradt már az utazásba és minden csontja vágyódik az otthoni nyugodalomra. Hallani szeretné megint a méh-zümmögést, a patakok csevegését, az erdő zúgását. Hegyet, hegyet szeretne a végtelen alföldi síkság után.

Leült az íróasztal mellé s úgy, ahogy már egy Maczkótól telik, levelet írt kasznár uramnak, melyben tudtára adja, hogy megelégelte már az utazást és hazafelé tart. Készüljön az úri ház tehát fogadtatására.

A levelet elküldötte. Aztán beszólította a bocsokat és tudtukra adta, hogy utaznak haza.

- Meglátom hegyeimet, völgyeimet, bérceimet, erdőimet, no meg ízlelem a Jutka szakácsnő főztjét!

Mikor a bocsok kiviharzottak a szobából, a tekintetes úr az ablak elé állt és kinézett.

- Csak akkora hegyet látnék, amekkora egy vakondtúrás! - sóhajtotta. - De csupa síkság itt minden az égboltozatig, pedig, mi tűrés, tagadás, megúntam már ezt a lapos vidéket.

- Nini, hiszen azt hallottam, hogy innen már nincs messze az Alföld vége! Egy ugrás és ott vagyunk az első hegynél, a világosinál!

Másnap kora reggel kitoppant az ágyából és megmosakodott. Aztán csöngetett. Belépett a fogadó szolgája.

A szolga megjött a fogkefével. Maczkó úr belemártotta a fogkefét a fogporba, hogy szeretetreméltó agyarait dörzsölje vele tisztára. Egyszerre nekirohant a csöngőnek és olyan harangozást mívelt, hogy a szolga és szobaleány egyszerre rohantak be.

- Ez fogkefe? Hiszen evvel egy óráig se tisztítom meg a legapróbb fogamat. Hogy mertek nekem ilyen parányi fogkefét hozni?

- Hiszen, nagyságos uram, a legnagyobb fogu vendégeink is meg voltak elégedve evvel a fogkefével!

Ezzel kivicsorította az agyarát. A szobalány meg a szolga összecsapta a két kezét.

- Azért mondom! - szólt diadalmasan a tekintetes úr. - Hát csak szaporán, ide a legnagyobb fogkefékkel!

A szobalány kiment és behozta a csizmatisztító kefét. Maczkó úr lekötelezett mosolylyal vette át.

- Ez már fogkefe! - mondotta. - Méltó olyan úr fogához, amilyen magam vagyok, la!

A cselédek álmélkodva távoztak, de csakhamar megint vészes csöngetés hallatszott a nagyfogú úr szobájából. Most már a pincér is berohant a szobalánynyal és a szolgával.

- Ez is fésü! - ordította a tekintetes úr. - Nézzétek, fésülködni akarok vele, hát egy rántásra kitörött valamennyi foga.

- Vasból ám! Majd mindjárt megvasalom a fületeket. Egy, kettő, szaporán, teremtsetek elő olyan fésüt, amelylyel fésülködni lehet!

Térült, fordult a cselédség és pár perc mulva beállított egy lóvakaróval.

Ezúttal perc alatt felöltözködtek a bocsok és a reggelit is csak úgy félig-meddig habzsolták be, olyan izgatottak voltak. Alig várták az indulás idejét.

Szép, födött hintó várta a kapuban utasainkat. Tellett a költség a kasznár uram küldeményéből meg Németország bajnokának a százasából. Mégis okos a német! gondolta magában Maczkó úr, aztán utána mormogta: száz forintot ad, hogy földhöz vágjuk!

Betelepedtek a hintóba és kirobogtak Arad városából. Még nagyon kora reggel volt. A kakasok közül is csak a legéberebb kukorékolt. A hintó kigördült az országútra és mire a nap tündöklő gömbje fölszállt az égre, már messze jártak az aradi tornyoktól és csöndes, tiszta sváb falukon haladtak keresztül.

- Vége csakugyan az Alföldnek, itt már nem hallani magyar szót! - mondotta Maczkó úr.

Egyszerre a távolból egy kék óriás emelkedett föl, olyan észrevétlenül, mintha addig a földön kuksolt volna és most egyszerre fölugrott volna az utasok üdvözlésére.

A kék óriás a világosi hegy volt. Ennek koszorúzza ormát zöld vadon és szürke várrom.

Utasaink régen nem láttak hegyet, hát nagyon örvendeztek ennek a régi ismerősüknek. De egyszersmind szomorúság is környékezte őket. Csakugyan vége az Alföldnek, a síkságnak, a pusztának! Most már nem énekelhetik ezt a nótát:

Ezenközben egyre növekedett a világosi hegy, vagyis mind közelebb jutottak hozzája. Aztán keresztül hajtottak Világos községen és végül a galsai szőlőkbe jutottak, melyek a világosi hegy aljában és oldalában zöldelnek.

- Hahó, ide, ide! - hallatszott az egyik magasan, meredeken fekvő szőlőből.

Zöld szőlőlevéllel befuttatott kolna tornácáról hangzott a hívás. A kolna nem egyéb présháznál, melyet az Arad vidékén levő híres szőlőkben, a magyarádiakban, ménesiekben, gyorokiakban, galsaiakban stb., nagyon csinosan szoktak építeni. Olyan a külsejük, hogy nyárilaknak is beillenek. Ilyen barátságos kolna volt az is, amelybe Maczkóékat hívták vendégszeretettel. A kolna tornácán terített asztalnál nagy úri társaság ült.

Villásreggelire járt az idő, az üde hegyi levegő, mely a világosi hegységből lengett, csak növesztette az étvágyat, nem csoda, hogy Maczkóék vágyódva tekintettek a terített asztal felé. Nem is várták meg, míg a kocsi fölkanyarodik velük a hegyi úton a szőlő bejáratáig, hanem leugráltak a kocsiról és a meredeken pár hatalmas szökéssel fölmásztak a kolnához.

- Szót sem érdemel, - szerénykedett Maczkó úr, süvegét levéve s így folytatva: - Szerencsés jó napot kívánok mind közönségesen!

- Isten hozta, Maczkó úr! Soh'se udvariaskodjék! Foglaljon helyet köztünk, lásson az ételhez, italhoz, az apróságnak is jut hely.

Maczkó úr kétszer sem mondatta ezt magának és kénye-kedve szerint falatozott. Hanem, mikor koccintottak, meg nem állotta, hogy föl ne keljen és ezt a felköszöntőt ne mondja:

- Isten éltesse az én kedves házigazdámat élete párjával és drága gyermekeivel egyetemben!

- Isten éltesse a mi kedves vendégünket, a legerősebb német földhöz nyekkentőjét!

- Szóra sem érdemes, urak és hölgyek! - szerénykedett Maczkó úr, amikor a nagy éljenzés elmúlt.

- Ej, be kár! Hiszen még sok olyan része van az Alföldnek, amelyet nem látott. Nem nézi meg azokat is?

- Nem nézhetem meg, mert kifogytam az időből. Haza kell mennem, közeledik az alma-szüret, a méz-szüret... Gazda szeme hizlalja a jószágot!

Most előállott egy rózsaszínüruhás leányka és ezt kérdezte, meghajtva magát a kiváló vendég előtt:

- Hogyne, pintyőkém! Hiszen akármerre jártam-keltem, mindenütt találkoztam aranyos kis pajtikákkal, szorgalmas olvasóimmal, akik szeretettel vettek körül.

Maczkó úr most a tornác szélére állt és letekintett onnan. Alatta elterült az Alföld, amelyen oly sokáig utazott tutajon, tengelyen, hajón és vasuton. Szeme kereste rajta a szőke Tiszát, Szegedet, Ceglédet, Szolnokot, Tokajt és alföldi útjának minden emlékezetes helyét. A távolság köde azonban elfödte előle azokat. Itt-ott egy torony emelkedett ki a napsütötte tájékból.

- Az ott Világos városa! Az a kiemelkedő épület benne a Bohus-kastély. Abban írta alá Görgei tábornok a fegyverletételt.

Maczkó úr bólintgatott. Hallott ő már erről Som uramtól. Aztán így szólt:

Elszomorodott. Most, hogy távozóban volt a napsütötte puszták világából, amely tele van magyar dallal, magyar szóval, körülfogták alföldi útjának kellemes emlékei. Az a szép nóta csapongott füle mellett, amelyet a Tiszánál hallott:

Végre is elérkezett a távozás ideje. Maczkó úr elbúcsúzott a szíves házigazdától és a társaságtól, aztán a bocsokkal kocsira ült és elrobogott.

A kolna tornácáról kendőt lobogtattak a távozók felé, Maczkó úr pedig a süvegével integetett vissza.

A vasuti állomás közel volt. Nemsokára megérkezett a vonat s a tekintetes úr a bocsokkal beszállt az egyik kocsiba, ezúttal ismét elsőosztályúba. És a vonat robogott utasainkkal hazafelé.

Alkonyodott, amikor hazaérkeztek. A vasuti állomáson ott várakozott a János kocsis csengő-bongó szekérrel.

- Isten hozta, tekintetes uram! - süvegelt János a vasuti kocsiból kilépők felé.

- Adjon Isten, szolgám! - intett vissza kegyesen az érkező gazda. - No, János, mi ujság idehaza?

- Az derék. Ugorj föl szaporán, Zebulon. Így ni, indulhatunk. Ej, János, nem sántít az az egyik ló?

Amíg Maczkó úr, mint jó gazda, ez aggodalmát nyilvánította, már messze robogott a szekér. Maczkó úr csakúgy szürcsölte a feléje lengő üde, hegyi levegőt. Aztán egyszer csak fölcsillogott úri házának valamennyi világos ablaka, jeléül, hogy a gazdát várják. Egy-két ostorcsattantás és otthon voltak. Nemsokára kasznár uram üdvözölte a megérkező uraságot.

Ugyanakkor a kocsi elé járult egy igen tekintélyes úr és egy hasonlóképpen jól megtermett asszonyság.

A másik percben Dorka a jól megtermett asszonyság keblén csüggött, aki összecsókolta rég nem látott csemetéjét.

- Isten hozta, drága szomszéd úr, arról a nagy útról! Mondok az anyjukomnak, gyerünk mi is át a szomszéd úrhoz, hogy üdvözöljük!

- Ej, dehogy, Zebulon jól viselte magát, - felelt Zebike helyett Maczkó uram.

- Ezt már szeretem! - szólt Tányértalpú és fölemelve fiacskáját, két akkora csókot cuppantott az ábrázatjára, mintha pisztolyt sütöttek volna el.

- Aranyos lelkem, drága Maczkó úr, hozta Isten! Ej, be jó színben van a szentem. Nem is tudom, hogy köszönjem meg, hogy már másodszor elvitte világot látni a gyermekeimet! Remélem, semmi baj nem történt drága személyével ezen a hosszú úton.

- No, hála Istennek. Látom, a bocsaim is egészségesek. Pedig úgy féltem, hogy elrontják a gyomrukat azzal a zsiros alföldi koszttal.

- Aztán attól is tartottam, hogy apró fekete gombócot tálalnak drágalátos szomszéd uramnak meg az én szegény golyhóimnak.

- Ép a bőrünk, nemzetes asszonyság, úgy hoztuk haza, ahogy elvittük. De ne várassuk a Jutka szakácsnét, lássuk, úgy forgatja-e most is a főzőkanalat, mint annakelőtte?

Maczkó úr ezzel udvariasan karonfogta Tányértalpú asszonyt és bevezette úri házába. Az asztal meg volt terítve s a Pista inas, aki már behordta az uraság málháját, a boros palackokból a dugaszt huzogatta ki.

Maczkó úr és a Tányértalpú-család helyet foglalt az asztalnál. Nemsokára megjelent Jutka a gőzölgő tállal.

- Hozta Isten a tekintetes urat s ha meg nem veti az öreg Jutka főztjét, szolgálnék egy tállal. De tudom nem fog ízleni a sok híres alföldi szakácsné főztje után!

- No, no, Jutka asszony, máris bókot akar? Bizony, mindenütt visszasóvárogtam a maga főztjére.

A Jutka főztje pompásan ízlett, a bor pedig, amelyet Pista szorgalmasan töltögetett a poharakba, nagyon jól csúszott. Tetőpontra hágott a jókedv, amikor Maczkó úr elővette a szegedi halbicskát és átadta Tányértalpú szomszédnak e szavakkal:

- Azt mondják ugyan, hogy a kés elvágja a barátságot, de remélem, hogy a mackó-barátság erősebb, semhogy ilyen kis bicska bírna vele.

Tányértalpúék megbámulták a csinos bicskát; az apó annyira örült az ajándéknak, hogy alig fért a bőrébe.

Maczkó úr elbeszélte néhány alföldi kalandját is, ami annyira fokozta a jókedvet, hogy mikor Tányértalpúék végre hazafelé kászolódtak, a nemzetes asszony kontya ugyancsak félrecsúszott.

A bocsoknak is jókedvük volt, hogy meglátják végre a rég nélkülözött otthont. Előre futottak az ismert erdei ösvényen és kurjongatva törtettek át a bozóton.

A nemzetes asszony, aki Tányértalpú apó karján méltóságosan haladt a csemeték után, aggódva intette őket:

Maczkó úr tehát egyedül maradt úriházában. Átöltözött a legkényelmesebb háziköntösébe és csibukozva végigdőlt a diványon.

- Ezer pogácsaalma, millió méhecske! Ej, de cammog ez a vonat! Alig várom már, hogy meglássam Budapestet! Vajjon megváltozott-e azóta, hogy utoljára sétáltam benne? Hé, kalauz!

Ez a kifakadás, ez a türelmetlen hívás a vonat egyik kocsijának a fülkéjéből származott. Abban a fülkében egy utas ült.

- Hiszen elég jól futnak, - felelt mosolyogva a kalauz. - Kiállják ezek a versenyt az Eszterházy herceg paripáival.

- Nem lehet, nagyságos uram, nagyon tüzes paripák ezek, - tréfálkozott a kalauz. - Még elragadják a szekerünket. Nézze, hogy hányják a szikrát!

Az utas kinézett az ablakon. A mozdony kéménye valóban csak úgy szórta a szikrát és a füstje szinte elsötétítette a mezőt. A kalauz köszönt és a dolgára ment, az utas pedig elővett egy ujságot s annak olvasásába mélyedt.

- Nézz csak be, Gyuri, a vonat ablakán! Ismered-e azt az utast? Kukk, az bizony Maczkó tekintetes úr!

Utazik megint ő kelme, s nem csoda, hogy türelmetlen. A kiállítás óta nem volt Budapesten, közben az Alföldön utazott, tavaly otthon maradt, mert rossz volt a termés és nem igen jutott útiköltségre, meg aztán bántotta a köszvény. Az a csúf köszvény! A téli álmát is megzavarta, minduntalan fölébresztette a fájó lába. Ej, az a láp, amelybe alföldi útján beletévedt! Ott szerezte a bajt. Bizony, otthon ragadt. Eleget dirmegett-dörmögött emiatt, szörnyen unatkozott és valahányszor este a Pista inas lehúzta csizmáját, sóhajtva mondotta:

- Ej, Pista szolgám, nem nekem való ez a tétlen élet. A jövő esztendőben... Szszsz... Vigyázz, Pista fiam, nagyon belenyilallott megint a lábamba... Mondom, a jövő esztendőben, köszvény ide, köszvény oda, elutazom én Budapestre!

Az idén alig várta, hogy kitavaszodjék (pedig jó későcskén jött a nyakunkra a tél!), hogy útra keljen. Most hát a vonaton ül és megdobban a szíve, valahányszor megáll a vonat. Fölugrik és mohón néz ki az ablakon, aztán csalódottan húzódik vissza helyére.

A tekintetes úr nem igen változott meg azóta, hogy utólszor láttuk. A buksija éppen oly nagy, a mancsa sem lett kisebb, százat teszek egy ellen, hogy az a kis köszvény a jó kedvét sem rontotta meg. Aztán most a köszvény alább is hagyott. Amíg az ujságot betűzgeti, az esze a fővároson jár, a gyönyörü fővárosi utcákon, a régebbi budapesti mulatásain. Csettint a nyelvével és vidáman gondolja:

Maczkó úr fölugrik. Hahó, itt vagyunk! Csakhogy végre megérkezett! Három málhahordó is bedugja a fejét a kocsifülke ajtaján:

A málhának való hálóban rengeteg nagy utitáska volt. Beleizzadt a málhahordó, amíg átnyalábolta és lecipelte a vonatról.

- Hová vigyem, nagyságos úr? Kétlovas kocsira, egylovas kocsira vagy villámosra?

- Hm, de én úgy emlékszem, hogy a keleti pályaudvarhoz nem villámos, hanem lóvasút jár.

- Ojjé, nagyságos úr, a lóvasútnak fucscs. Aki ma Budapesten lóvasútat akar látni, annak el kell mennie a Margitszigetre. Ott is csak egy ló húzza, hehehe! Aztán csak nyáron!

- Ejnye, ni, egy ismerőssel kevesebb! - sajnálkozott Maczkó úr. Eszébe jutott, mennyit járt a lóvasuton korábbi budapesti látogatása alkalmával. Azután hozzátette: - Kétlovas kocsiba ülünk, málhahordó barátom, kétlovasba!

A tekintetes úr csakhamar bérkocsiba ült, s amíg az megindult a város felé vele, szemét gyönyörködtetve legeltette a pompás palotákon, a sürgölődő, lótó-futó nagyvárosi népen.

- Mennyi új palota! - mondotta elégülten magában Maczkó úr. - A budapestiek nem pihentek, amíg én az Alföldön utaztam és a köszvényemmel bajlódtam. Hát ez mi?

A pályaudvar előtt lévő park végében hatalmas ércszobor emelkedett. A napsugár szikrázva táncolt rajta.

- Ezt még nem láttam! - gondolta utasunk. - Ej, be hatalmas férfiú! Olyan, mint az egetverő kőszirt! Vajjon ki lehet?

Baross Gábornak, a vas-miniszternek a szobra volt. A nagy államférfiúnak a hálás nemzet emelte.

A kocsi gyorsan robogott, s nemsokára megérkezett a szállóba. A kapus kirohant, hajlongva kinyitotta a kocsi ajtaját és a tekintetes úr kiszállt.

- Tessék fölsétálni, van itt szoba, amennyi kell, úri, módos, elegántos! Hozta Isten a nagyságos urat, erre, erre, nagyságos uram!

Ezt a pincér mondotta, aki már szintén Maczkó úr előtt hajlongott. A szállóbeli szolga fölkapta az utitáskát s a tekintetes úr megindult a lépcsőn. Előtte ment a pincér, utána a szolga.

Maczkó úr jókedvűen nézett maga körül. Csupa arany, csupa fényesség volt itt minden. A lába vastag szőnyegbe süppedt.

- Hát mi ujság Budapesten, pincér barátom? Hogy érzik magukat a kedves budapestiek?

- Térdig járnak a rózsában, ugy-e? A nóta is mondja. Hej, jó dolguk van maguknak, budapestieknek!

A pincér pompás szobát nyitott a tekintetes úrnak, aki átöltözött és mindjárt lement sétálni az utcára. Alig tett néhány lépést, kiért a Dunapartra.

Szép, napfényes idő volt. A palotasorok szinte ragyogtak benne, és a lánchíd, meg a Margithíd óriási ékszernek látszott, amelyeket a szép Budapest homlokára tűztek. A Duna vize mosolyogva hömpölygött a gyönyörü kőpartok közt és apró és nagy gőzhajók úsztak rajta vidám csobogással. Maczkó úr ismét fölsóhajtott:

A folyamon balra még két olyan ékszer ragyogott, amilyen a Lánchíd és a Margithíd. Az egyik készen volt, a másik elkészítésén most dolgozott ezer munkáskéz. Az egyik a Ferenc József-híd volt, amely akkor, amikor Maczkó úr utóljára Budapesten járt, még nem készült el, a másik az épülőfélben lévő eskütéri híd, az Erzsébet-híd.

- Ha jobbra nézek, Budapestet látom, ha balra nézek, valami ismeretlen várost, - dörmögte. - Csakugyan nem idegen helyre kerültem-e? Lássuk a citadellát!

- Az a citadella, - szólt, -, de micsoda sok talicska, kőmíves jár rajta? Ezer vadászsüveg, milliom puskacső! Lelkemre mondom, - bontják a citadellát!

- Bontják ám! - szólalt meg mellette egy fővárosi polgár örvendező hangon. - Szomorú idők emléke. Aztán egyebet is lebontottak ám.

- Az Ujépületet. Azt a rengeteg nagy épületet ott a Lipótvárosban, amelyben a szabadságharc után annyi magyar hős szenvedett fogságot, és amelyben agyonlőtték Batthyány Lajos grófot, az első alkotmányos miniszterelnököt. Evvel is szomoru árnyék oszlott el szép fővárosunkról. De ez nem mind ám!

- A Hentzi-szobrot? - kiáltotta. - Emlékszem, valahány budapesti embert megkérdeztem, miféle szobor az, mind elvörösödött és a szemébe húzta a kalapját.

- Szégyeltük bizony azt a szobrot mind! - szólt közbe a polgár. - Hála Istennek, hogy elvitték!

- Már látom, hogy Budapestnek az idén szép tavasza van, - mondotta Maczkó úr örvendezve.

- Mozogjunk kissé, - gondolta magában. - A tavalyi heverés után jól esik a mozgás. Fölmegyek a Gellértre, megnézem, hogy bontják azt a citadellát, vagy mit.

Kényelmes, úri lépéssel végigsétált a korzón, a gyönyörü Dunaparton, amelynél szebb látnivaló nincs a világon. Nincs legalább annak a szemében, aki a négy folyó és hármas halom országában született. Szívünk megtelik örömmel és büszkeséggel, amikor tekintetünk végigrepül ezen a parton, de az idegen is elandalodva áll meg itt és elbüvölten legelteti szemét Petőfi Sándornak, a fönséges szavu költőnek szobrán, a négyemeletes paloták során, Eötvös, Deák, Széchenyi szobrán, a budai oldal mosolygó háztömegén, amelyből büszkén emelkedik ki a vár, amelyet a gyönyörü királyi palota, a remek Mátyás-templom és a szép Halászbástya ékesít. Az ember szeme gyönyörködve jár a hegyeken, amelyek oldaláról falombok közt bujkáló kedves nyaralók kukkantanak alá. Lába olyan sima aszfalton jár, akár valami díszes padlón. Végtelen sorban kényelmes székek hívják pihenőre. Itt egy tér, amely valóságos kert; a közepén szökőkút csobog, meg egy szép kioszk üvegfala fénylik a napsugárban. A lánchíd felül, a Ferenc József-térről, a Tudományos Akadémia pompás épülete néz vele farkasszemet, odább páratlan tündérpalota bámulja magát a Duna vizében: az új országháza és még távolabb, a Margithídon fölül, víztől mosott bájos sziget nevet feléje: a Margitsziget... Mondom, nincs szebb látvány ennél széles e világon!

Maczkó barátunk is elandalodva nézte ezt a sok csudaszép látnivalót, s ezenközben a lánchídhoz ért.

Megbámulta a hatalmas alkotmányt, amely két óriási oszlopon függ. Nekivágott a hídnak.

Maczkó úr megfordult. Asztalka mögött katona-sipkás bácsi ült, az kiáltott rája.

- A hídpénz, hehehe! - nevetett a bácsi, aki a hídvámot szedte. - Aki a lánchídon át akar menni, le kell szúrnia a négy fillért.

- Nem tudtam, - mentegetőzött Maczkó úr. - A mi familiánk nem szokott fizetni a hidakon.

(Persze, ha a Maczkó urak átmennek a hídon, vagy láncon vezetik őket, akkor az oláh fizet, vagy nem s akkor a vámos - elszalad.)

- Valamikor, a régi világban, nem fizettek a nemes, nemzetes urak a hidakon, de most egyforma minden ember. Most mindenkinek fizetni kell. Hát csak ide, vitézlő uram, avval a négy fillérrel!

Maczkó úr megfizette a hídpénzt, mire a vámos a mancsába nyomta az ismert rézből való jegyet.

- Nem kell azt kiakasztani, - mosolygott a vámos. - Zsebre kell tenni, s a budai oldalon átadni a jegyszedőnek.

- Dehogy adom oda! - tiltakozott Maczkó úr. - Megvettem négy fillérért, hát az enyém. Nem adom én azt oda senkinek!

A sors azonban nem akarta, hogy meglássuk ezt. Alig ért a tenyeres-talpas vitéz a híd közepére, hát az elkezdett ingani alatta. Hjah, nem kis súly nehezedett rája. Aztán egy század katona is akkor ment át rajta.

- Irgum, burgum, mi ez? - mormogta. - Mitől táncolok én? Hiszen nem fújja sehol a dudáját a régi táncoltató gazdám!

Újra tett néhány lépést, de a térde megrogyott, mikor érezte, hogy most még jobban táncoltatja valaki.

- Táncolok, megint táncolok! - suttogta. - Vagy pedig talán nem is én járom a csürdüngölőt, hanem - a híd?

Megfordult és lélekszakadtan visszafutott a pesti hídfőhöz. A járó-kelők bámulva néztek utána, Maczkó úr pedig integetett nekik:

- Hahaha! - kacagtak a hídon levők. - Ejnye, de mulatságos bácsi lehet ez! Azt hiszi, hogy leszakad a lánchíd, mert inog. Vajjon micsoda falusi golyhó lehet?

Maczkó úrtól ugyan beszélhettek. Meg nem állt addig, míg a híd végére nem ért. A jegyárúsító bódé előtt lihegve megvetette a lábát.

- Dehogy szakad, dehogy! Mindig inog, mikor nagy terhet visznek rajta. Hehe, uraságod pedig elég szép terhet visz magával.

Úgy tetszett a jámbornak, hogy nemcsak a vámos nevet rajta, hanem az a két kőoroszlán is, amely a hídfőnél guggol magas talapzatán. Mintha ezt mondanák:

- Felsült a híres utas! Hahaha, hahaha, soha ilyet, amióta a lánchídat őrizzük!

A tekintetes úr fölnézett a magasba, hát mintha az egész Budavára a szemébe nevetne.

- Azért mégsem megyek ezen az ingó-lengő hídon keresztül, nem én! - mormogta magában.

Megindult újra a korzóra. Észrevette, hogy a Dunán csinos kis hajócskák csobognak egyik parttól a másikig, öt-hat ilyen kis hajó is közlekedik a partok közt.

- Micsoda kis hajók azok? - kérdezte a tekintetes úr egy matróztól, aki a parton pipált.

Megváltotta a jegyét, és mikor az egyik gőzös kikötött, beszállott. Amint a propeller megérezte a hátán a tekintetes urat, egyszerre lejebb sülyedt a vízbe. A kapitány, aki a hajóhídon állt, ezt kiáltotta ki a kikötő hídjára:

A propeller megindult s egész csomó fővárosi urat és asszonyságot a parton hagyott. A tekintetes úr jól megtermett testének súlya szorította ki őket.

Maczkó úr gyönyörködve nézte a Duna hullámait, amelyeket fürgén hasított a kis hajó. (Ingott-ringott ez is, de Maczkó úr ezúttal nem akart gyávának látszani, hát megőrizte hidegvérét.)

Maczkó úr a hang felé nézett. Egy angolnak látszó úr volt a szóló. Az angol bemutatta magát evvel:

- Úgy bizony, akkora víz az, hogy nem látni partot sehol. Víz, víz mindenütt. Aztán akkora gőzhajók járnak rajta, mint ott az a nagy palota!

- Hogyne? Hiszen én Angliából való vagyok. Anglia szigetország, onnan csak hajón lehet más országba jutni. Mondom, drága Maczkó úr, a tenger ám a víz!

- Ha látni szeretné a tengert, - mondotta Bulldogg úr, - semmi sem könnyebb annál. Felül a vonatra és a tengerhez zónázik.

- Helyes, azt teszem, tengerre Maczkó! - kiáltott föl lelkesülten a tekintetes úr.

Ebben a percben egy nagy gőzhajó ment el a propeller mellett. A hajócska úgy elkezdett himbálózni, hogy Maczkó úrnak megint az inába szállt a bátorsága.

- Felfordulunk, Bulldogg pajtás, mindjárt felfordulunk! - mondotta és foga vacogott félelmében.

Maczkó úron is, Bulldogg úron is nagyot lódított valami s összeütötték az orrukat.

- Brr, prrsz, prrsz... Ördögöt fordulunk! Nem látja, hogy kikötött a hajó s attól megzökkent!

A propeller csakugyan kikötött. Az első, aki kiugrott belőle, s a kikötőhídon a budai partra futott, a tekintetes úr volt. Nagyon örvendett, hogy megint szárazföldön volt a lába.

- No, tisztelem a nemes, nemzetes és vitézlő Maczkó familiát, - mondotta, - de nem valami jeles vitézek a tagjai. Akármibe fogadok, hogy egyik se mer soha a tengerre menni!

- A szárazföldön, Bulldogg úr, a szárazföldön megálljuk a sarat, - mentegetőzött Maczkó úr, - de a vizet nem szeretjük. A víznek nincs gerendája.

- Ugyan mit akar ez örökké a fogadásaival? - gondolta Maczkó úr. - Már másodszor kínál fogadást.

- A tengeri hajó akkora, mint egy budapesti palota, mégis úgy dobálják a hullámok, mint egy labdát.

- Brr, terringette!... Ennek a fele se tréfa. Meggondolom még, menjek-e a tengerre? - mormogott a tekintetes úr.

- Hm, utaztam már országúton, vasúton, a Tiszán, a Dunán, de a tengeren még soha. Utaztam gyalog, kocsin, tutajon, vonaton, léghajón, tiszai hajón, dunai propelleren, csak tengeri hajón soha! Hej, milyen híre kerekednék annak, hogy a tengeren jártam! Hogy megbámulnának! Hess tőlem, gyáva félsz! Maczkó Muki, a híres utas addig nem tökéletes, amíg a tengeren nem járt.

- Maczkó Muki, te híres tengeri utas, vigyázz! Jön a gőzhajó! Jaj, felfordulunk!

A tekintetes úr erre a csúfolódásra elszégyelte magát. Egyet nyelt mérgében, aztán ezt dörmögte:

- Egy útitársam van velem, az is angol, mint én. Együtt járunk mindenfelé, egyik országból a másikba, együtt hajókázunk a tengereken. Ojjé, Maczkó pajti, mi néha egy hónapig is a tengeren utaztunk, egy hónapig nem láttunk egyebet víznél és égnél...

- Holnap vonaton megyünk Fiuméba, ott ráülünk a tengeri hajóra és Velencébe utazunk.

Bulldogg nevettében csaholni kezdett, amit Maczkó úr egy angoltól kissé furcsának tartott. Tudtával az angolok nem szoktak csaholni.

- Egy hónapig? - nevetett Bulldogg. - Megadta neki, Maczkó pajtás! Este hajóra ülünk Fiumében, reggelre Velencében vagyunk.

Maczkó úr nagyon örült annak, hogy ilyen könnyüszerrel tengeri utassá válhatik. Este hajóra ül, reggelre kiköt - és a háta mögött a tenger!

- Igen ám, - mondotta Bulldogg, - de magának, Maczkó pajti, kissé gyakorolnia kell a tengeri hajózást. Tud-e árbócra mászni?

A Ferenc József-híd előtt állottak. Ez az új híd, amelyet az ezredéves ünnepen nyitottak meg.

- Ennek a hídnak az oszlopa olyan, mint a tengeri hajó árboca. Mibe fogadunk, Maczkó úr, hogy nem mer fölmászni rája?

Maczkó Muki, a híres mászó-familia sarja nem mer valahová fölmászni? De erre már Maczkó úr is belevágott:

- Ohó, hohó, - tiltakozott Bulldogg. - Maczkó lesz az, aki bánja. De ha fölmászik a hídoszlopra, piff, puff, tudja a leckét.

A hídoszlophoz tudvalevőleg ívalakban vasszerkezet csatlakozik. Maczkó úr, amint a hídra ért, egyszerre fölmászott a vasszerkezeten.

No megállj, - gondolta Maczkó úr, - majd feljösz tüstént! Ha úgy szeretsz fogadni, hát ezzel foglak meg. Lekiáltott: - Mibe fogadunk, Bulldogg úr, hogy nem mer feljönni?

Bulldoggnak erre tüstént megjött a kedve. Nagy szuszogva, nyögve Maczkó úr után mászott.

Lenéztek. Hát uramfia, odalenn nagy tömeg csődült össze és nézte őket. A tömeg közepén állt egy rendőr. Az kiáltott föl.

- Majd megtanítom én kendteket keztyűbe dudálni! - kiáltott újra a rendőr. - Mars le onnan, egy-kettő! Be a dutyiba!

- Erre én is fogadok! - gondolta Maczkó úr és ezzel fent a vasíveken, szédítő magasságban átmászott a hídon. Bulldogg mindenütt nyomában szuszogott.

- No, mit szólsz ehhez, Bulldogg pajti? - gondolta Maczkó úr. - Úgy-e, még se gyáva vitézek a nemes, nemzetes Maczkók?

A rendőr azonban nem osztozott a néző tömeg lelkesedésében, mert mire a híd túlsó végére jutottak, már ott állt.

- Köszönöm, én sem kérek belőle, - gondolta a tekintetes úr. - Aztán hangosan hátra szólt:

A híd karfájáról nagyot ugrottak a kövezetre, aztán vesd el magad, futottak, amerre láttak. Rendőr, tömeg mind elmaradt mögöttük.

- Jól nekiiramodtunk, - szólt Bulldogg, az izzadó tarkóját törülgetve. Aztán igy folytatta:

- Most következik, Maczkó pajti, a második próba. Fölülünk az orosz hullámvasutra.

- A hullámvasútra. Az úgy hullámzik, mint a tenger. Ha el nem szédül, piff, puff, tudja a második leckét és kész tengeri utas. De mibe fogadunk, hogy elszédül?

Az orosz hullámvasutat gyorsan megtalálták és utasaink nemsokára egyik csinos kocsijában ültek. Maczkó úr háta kissé megborzongott ugyan, mikor a kocsi nagy hullámzással megindult föl a magasba, de bátran ült helyén.

Mikor fölértek a magaslatra, alulról egyszerre éles füttyszó hallatszott. Bulldogg ebben a pillanatban kiugrott a kocsiból, megbillent és Maczkó úr is hanyatt-homlok kifordult belőle.

- Prsz, prsz, - tüsszögött Bulldogg a hátát tapogatva, - megnyertem a fogadást!

- Nem érvényes a fogadás, mert uraságod kiugrott a kocsiból, - mormogta, - azért pottyantam ki.

- Jól van, - mondotta Bulldogg, - tudja a leckét, jöhet a tengerre. Holnap indulunk. Útközben majd kifizetjük a fogadást. (Most súgva folytatta): Ott vár az utitársam, sietnem kell! Viszontlátásra a pályaudvaron!

Ezzel az utitárs után sietett. Maczkó úr utánuk nézett és kissé csodálkozott, hogy Bulldogg nem az utitársa mellett sétál, hanem utána kullog. Talán ez is ánglius szokás, - gondolta. Aztán fejét büszkén fölemelve morogta:

A tekintetes úr hazaballagott. Az esze egyre a tengeren járt s mikor vacsorázni ült a fényes terembe, így szólt a pincérnek:

- Tengeri herkentyűt, barátom...! vagy mit is mondok: hozzon borjú-szeletet citrommal!

Éjszaka azt álmodta, hogy tengeri hajón van, melyet hegynyi magasságu hullámok dobálnak. Egyszerre - krakk! - fölfordult a hajó és a tekintetes úr beleesett a tengerbe. Maczkó úr csakugyan nagyot zuhant és rémültében fölordított:

A pincér és a házi szolga berohantak s Maczkó urat nagy csodálkozásukra a padlón találták. Ott feküdt nagyokat nyögve.

Maczkó úr látván, hogy nem a hajóból esett ki, hanem az ágyból, nagyon röstelkedett. Nem akarta, hogy azt higyjék róla, mintha - noha csak álmában - félne a tengertől, azért ravaszul mosolygott és ezt füllentette:

- Rosszat álmodtam, kedves barátaim. Képzeljék, azt álmodtam, hogy bableves vagyok és egy fazékban főznek.

- Aztán azt álmodtam, hogy kiforrottam a fazékból és egyszerre a padlón találtam magamat.

- Hehehe! - nevettek a szállóbeliek, - ez ugyan furcsa álom. Bablevesnek álmodta magát és kiforrott a fazékból! Hahaha! De most, bácsi, feküdjék vissza az ágyba... így ni!...

Besegítették Maczkó urat az ágyba és az eddiginél nyugodalmasabb jó éjszakát kívánva, eltávoztak.

Kora reggel bérkocsi vitte ki a tekintetes urat a pályaudvarba. Amint belépett a váróterembe, szeme megakadt Bulldoggon.

- Pálinkás jó reggelt! - kiáltott Maczkó barátságosan a miszter felé. - Szavamnak állok ugy-e? Utazom a tengerre!

- Pszt, pszt... Majd a vonaton beszélünk... most idenéz az utitársam! - morogta Bulldogg.

- Miféle utitársak ezek? - csodálkozott Maczkó úr. - Nem szabad az egyiknek akkor beszélnie, mikor a másik ide néz?

Maczkó úr édesen összerázkódott. Aha, ez az ő vonata, ez viszi a tengerhez. Büszkén mászott föl a vonat lépcsőjén és mikor a kocsiban letelepedett és meghallotta a kerekek gördülését, kevélyen morogta:

Maczkó úr arra fordult, amerről a hang hallatszott. A szögletben egy nagyon előkelő, de föltünően vörös úr ült. Az volt a kérdező.

- Uram, a tenger tele van cápával... A szájuk akkora, mint egy kapu... Ha kitátják, ham, úgy bekapják az embert, hogy a csizmája sem marad kívül emléknek, hihihi!...

Maczkó úr azt gondolta, hogy miszter Bulldogg erről semmit sem szólt neki. Majd megkérdi tőle, igaz-e ez a dolog. Bulldogg azonban nem jelentkezett. No mindegy, cápa ide, cápa oda, azért a tekintetes úr elmegy a tengerre. Hanem, amint az utitársát nézegette, egyre törte a fejét, hol látott ő már ilyen figurát? Egyszer megkérdezte:

- Igen? Az unokaöcscse, brum, brum... Örvendek, nagyon, de nagyon örvendek, brum, brum!...

A tekintetes úr olyan sanda szemmel nézett Bóka Jancsira, hogy az rosszul kezdte érezni magát és kisomfordált a kocsiszakaszból. Nem is került többé az egész úton Maczkó úr szeme elé, akit kissé kellemetlenül érintett a Róka Miskára való emlékezés.

Akárhányszor alagúton ment keresztül a vonat, majd magas, kopár hegyeken zakatolt fölfelé. Ez volt a Karszthegység, melyen keresztül kell menni, hogy a tengerhez jusson az ember. Kopár, sziklás, szomoru vidék ez.

- Nem adom az én erdőmet ezért az egész hegységért! - morogta Maczkó úr.

Estefelé, amint Maczkó úr kinézett a kupé ablakán, megrezzenve kapta vissza a fejét.

A vonat egy hegyoldalon robogott, szédítő magasságban. A tekintetes úr egy darabig nem is mert kinézni, szemét behúnyta s úgy várta, mikor kacskaringózik le a vonat a mélységbe. Mikor végre nekibátorodott és kinézett az ablakon, szemét egyszerre valami különös dolog ragadta meg. A hegy aljában mintha egy óriási tükör csillogott volna.

- Talán óriások laknak erre s ebben a tükörben fésülködnek? - kérdezte a kalauztól.

A tenger partja egy helyen ki volt világítva. Ezernyi fény ragyogott a távolból.

Örvendve szállott le Maczkó úr a vonatról s első dolga az volt, hogy szaladt a tengerpartra. És, ime, amint egy kis utcán kibukkant, előtte csillogott a tenger, a hatalmas tenger, melyen óriási gőzhajók pihentek, a parton kikötve.

- Csakugyan akkorák ezek a hajók, mint a budapesti paloták, - gondolta Maczkó úr elcsodálkozva.

Este volt már és a tekintetes úr csak homályban láthatta a hajókat. Sajnálkozott, hogy nem láthatja tisztán azokat, mikor egyszerre hosszú sávban vérvörös fény töltötte be a tengert és a kikötőt. A tengerről nagy hajó érkezett és az villámos fényvetítővel megvilágította maga előtt az utat.

- Ej, be gyönyörü! - kiáltott föl Maczkó úr, aki most tisztán látta a tengert. - Hát ez mi? - kérdezte elámultan.

- Kikötőpart. Ez a hosszú móló olyan a tenger sima tükrén, mint a képen a keret.

- Fölakasztva? - csodálkozott Maczkó. - Én úgy láttam, hogy nincs fölakasztva.

- De bizony föl van. Nézzen csak bele, urambátyám, sohasem látott olyat, mint amit abban lát.

Maczkó úr köszönt és megindult a mólón. Útközben eszébe ötlött, hogy az ismeretlen úr nagyon hasonlított Bóka Jancsihoz, de azt hitte, hogy csak a szeme káprázott. Hanem azt az alakot, mely most jött vele szemben, már megismerte.

- Megszöktem a barátomtól és most itt sétálok a mólón. Oly szép az est! Hát uraságod mit keres itt?

- Én a tenger tükrét keresem, - felelt Maczkó úr. - Úgy mondják, itt van az fölakasztva.

- A tenger tükre? mindenütt megtalálhatja azt uraságod. Ez is a tenger tükre itt mellettünk, a móló aljában.

- Kérem, nekem egy úr azt mondta, hogy az a tükör a móló végén van. De ha itt van, mindjárt meglássuk. Ime, itt gömbölyödik ez a kő a lábamnál, ezt lerúgom a mólóról, - majd meglátjuk, recscsen-e, eltörik-e odalenn a tükör.

Maczkó úr lelökte a követ és maga is kihajlott a mólóról, hogy utána nézzen. Egyszerre - puff! - hatalmas ütést érzett az orrán.

- Jaj a cápa! - ordított Maczkó úr, akinek eszébe jutott a Bóka Jancsi utazás közben való beszéde. Fölugrott és lóhalálban futni kezdett. Bulldogg már előtte inalt.

Az történt, hogy a móló tövében halászbárka volt kikötve, melyben egy halász heverészett. A kő, melyet Maczkó úr lerúgott a partról, éppen a halászra esett, mire ez fölkapta az evezőt és avval adta vissza a kölcsönt. Maczkó úr a sötétségben azt hitte, hogy a cápa puffantott az orrára.

Derék utasaink már jó darabot loholtak, mikor meg mertek állapodni. A móló végére jutottak. Nem járt senki a nyomukban, Maczkó úr tehát megnyugodott, hogy a cápa visszatért a tengerbe.

- Ej, a gurigáját! - mormogott a tekintetes úr. - Lóvá tettek... és alighanem az a Bóka Jancsi volt az imposztor. Ismerem a fajtáját!

- Nini, Bulldogg úr, uraságod most nem angol, hanem magyar, mert piros-fehér-zöld a színe.

- Igen, igen... Ni, sohasem láttam ilyet! Este van és mégis szivárványt látok, még pedig nemzeti színü szivárványt...

- Aha, - kiáltott Bulldogg, - most már értem. Ez villámos fény, mely a világító toronyról jő.

- Olyan torony az, mely a tenger hajóinak éjszaka megmutatja, merre van a kikötő, miért is villámos fényt gyújtanak a tetején. Minden kikötőben van ilyen világítótorony. A fiumei világító toronyból magyar nemzeti piros-fehér-zöld fényt vetítenek a tengerre...

- Nagyon jól van! - kiáltott föl lelkesülve Maczkó úr. - Hadd csodálja az egész világ a magyar színt!

- Ez a hármas fénysáv, - folytatta Bulldogg, - nem olyan, mint a szivárvány, folyton forog... Nézze, most a tengerpart palotáit világítja meg!

Ezt Bulldogg úr kiáltotta. A part mentén egy hosszu fekete tárgy siklott el. Attól ijedt meg Bulldogg, de Maczkónak is összeverődtek a térdei.

- Dehogy a cápa! A gazdám! Megszöktem tőle az este, hogy a tengerparton kószáljak.

A sötét tárgy csónak volt s abban ült egy emberi alak: a Bulldogg úr "utitársa". Bulldogg hirtelen négykézláb guggolt a földre, hogy a csónakban ülő észre ne vegye. Mászott is egy darabot.

- Bulldogg úr, - kérdezte csodálkozva Maczkó - szeret uraságod négykézláb járni?

El is futott, még pedig, hogy gyorsabban ügessen, családi módon, tudniillik négy lábán.

Maczkó úr is hazafelé ballagott, mert egymagában félt a cápáktól. A mólóról befordult a városba és megszólított egy embert:

A fiumei ember olaszul válaszolt, mert a fiumeiek olasz származásúak és, sajnos, bár Fiume magyar kikötőváros, lakosai közül kevesen tanultak meg magyarul. Azt mondotta: Nem értek magyarul.

- Micsoda? Kap Istók ungi méze? - kérdezte. - (Mézen járt ő kelmének az esze. De hiszen azt sem ártana tudni, merre van az a Kap Istók a mézével?!)

Az olasz nevetett, de mivel nem tudták megérteni egymást, elváltak. Maczkó úr tovább ballagott és egy szép házon ezt a felírást látta:

- Ohó, itthon vagyunk! - kiáltott és ezzel lépett az udvarba: - Szerencsés jó estét kívánok!

Maczkó úr tehát megszállt a Deák-szállóban. Pompásan aludt az éjszaka. Reggel sétálni ment.

Fiume szép város. A főutcája, melyet korzónak hívnak, olyan, mint egy szép fővárosi utca. Három- és négyemeletes palotái földszintjén szép üzletek láthatók. Az utca széles; aszfalttal van burkolva és hullámozva járkál rajta a nép, amelyben mindig sok a külföldi idegen. A városnak sok szép középülete van. Nagyon szép a tengerészeti akadémia, a színház, a vásárcsarnok, aztán a tengerpart tele van óriási raktárral. Koronája Fiume szépségeinek a tengeröböl és kikötője.

Maczkó úr lesétált a kikötőbe és gyönyörködve legeltette szemét a hatalmas nagy gőzhajókon, melyek némelyikének három kéménye is volt. Az egyik gőzös fekete volt, a másik hófehér. Látott sok olyan nagy hajót, melyen nem volt kémény, csak vitorla: ezek a vitorlás hajók, melyeket nem a gőz, hanem a szél visz a tengeren. Aztán hosszu sorban apróbb vitorlás hajók voltak kikötve, melyek árbocain piros, zöld, sárga vitorla lógott. Ezek a halászbárkák. Valamennyi hajón sok matróz nyüzsgött; zsákot cipeltek, hordót hengergettek föl a hajókra és mindenféle nyelven beszéltek: olaszul, angolul, németül, görögül, spanyolul. Csupa idegen nemzetbeli népség volt ez.

A tenger tele volt apró gőzössel és vitorlával. Kék hullámait vigan szelték a hajók és csónakok. Fiumével szemben sziget van, de egy helyen szabad a tenger és a víznek nincs határa; kék hullámok fodrosodnak a tengeren itt a szemhatárig. Néhány piros, vagy sárga vitorla úgy lebegett a távolban, mintha óriási madarak szárnyai lennének... Oldalt, a tengeröböl messze kéklő tulsó partján fehér házak ragyogtak: ott van Abbázia, a híres tengeri fürdő. De ez már osztrák terület.

Maczkó úr alig tudott betelni a kikötő és tenger látásában. Aztán a körülötte zsibongó furcsa népben gyönyörködött. Látott fehér turbános törököket; egy szerecsent, akinek olyan fekete volt az orcája, mint a szén; hegyes süvegü olasz férfiakat; különös főkötőjü talián asszonyokat és mindenféle öltözetü matrózt. Egy török csibukot árult, Maczkó vett is egyet, rágyujtott és maga is úgy füstölt a tengerparton, mint egy kisebbfajta gőzös kéménye.

- No, már sokért nem adom, hogy megláttam a tengert! - dünnyögte elégülten.

- Hát uraságodhoz. Látom, jól füstölög a kéménye. Mennyiért visz el a hátán, gőzös bácsi, a tengerre?

- Majd viszlek én mindjárt! - dörmögte Maczkó úr. - Úgy is tartozom neked még tegnapról!

Bóka Jancsi ravasz vigyorgással nézett a közelgő Maczkó úr szemébe, aztán, mikor közelébe ért, hátrálni kezdett a tenger felé. A kőpart szélén megállt. Maczkó úr itt át akarta nyalábolni Bóka Jancsit, mire az hirtelen félreugrott. A tekintetes úr belezuhant a tengerbe.

- Legalább száz ember beleesett a tengerbe, legalább száz fuldokló kiált segítségért, - mondogatták.

Nagyon meg voltak lepetve, mikor látták, hogy egyetlen buksi sötétlik a tengerben.

Maczkó úr, a csibukot magasan föltartva, kétségbeesetten lubickolt a vízben. Szomorúan tapasztalta, hogy a tengernek csakugyan nincs gerendája, mert semmiben sem tudott megkapaszkodni.

- Brr, de sós! - gondolta, mikor bukdácsolása közben nagyot nyelt a tenger vizéből. A part felé nézett, és rémülten látta, hogy az mind messzebbre távolodik s a hullámok őt beljebb viszik a tengerbe. Homályosodó szemével a parton látta Bóka Jancsit, amint hahotázott és ugrált. Maczkó úr keseregve gondolta: Jaj neked, Maczkó Muki! Látod, látod, mért kívánkoztál a tengerre? Még rajta sem voltál, már benne vagy fülig. Vagy megfulladsz, vagy megesz a cápa. Jaj, jaj, nem látom többé erdőmet, gyümölcsfáimat, méhecskéimet... A tenger fenekére, vagy a cápa gyomrába jutok... Hej, te Bóka Jancsi, ha én megszabadulnék, de megtáncoltatnálak!... Jaj, a lábam! Végem van!

Hirtelen lehajolt, megragadott egy hideg testet, azt jól főbe ütötte és kiszabadította a lábát. Csakugyan cápa volt.

- Vagy eleresztesz, vagy együtt veszünk, cápa pajti! - gondolta, jól belemártva körmeit a cápába.

E percben ijedten tapasztalta Maczkó úr, hogy a másik lábát is megragadja valami.

Már lehajolt, hogy megcsípje a másik cápát is, mikor észrevette, hogy a lábát valami nem lefelé, hanem fölfelé húzza. Odakap, hát nagy örömére látta, hogy egy csáklya van beleakasztva a nadrágjába.

Fölvetette a szemét. Ni, a háta mögött egy csónak evezett, melynek közeledését rémületében nem hallotta. Onnan nyujtották feléje a csáklyát.

Maczkó úr fölvidult. Ezer pogácsaalma! gondolta magában, kimászunk a bajból, Mukikám! Nem cápa húzza a lábamat, hanem a mentő kéz!

Ez a révkalauz volt, aki tudott magyarul és elsőül hallotta meg a tekintetes úr segélykiáltásait is. Ő is fogta a csáklyát és kívüle még vagy hárman fogták; hogy a nagy terhet a vízből kihúzzák.

A cápa most néhányszor nagyot csapott a farkával a vízben, hogy a csónakot csaknem fölborította, mire a tekintetes úr rámordult:

Ezzel rettenetes mancsával úgy főbe verte néhányszor, hogy nem evickélt többé, hanem teste kinyúlt. Volt biz' az négy méter hosszú is és bőre hosszasan kéklett a vízen.

- No, mákos patkó! ez aztán legény a talpán! - mondotta a révkalauz, mikor Maczkó úr beugrott a csónakba. - Puszta kézzel agyonverte a cápát.

A szörnyeteget akkor is szorongatta ő kegyelme, pedig nem volt már élet benne. A tekintetes úr szétverte a fejét.

- Oh, kérem, - szerénykedett a tekintetes úr, - csak olyan mackós ütleg volt az!

- Soha ilyet! - csodálkoztak a csónakban levő matrózok. - Hová való kelmed, bátyó?

- Mármarosmegyébe, instállom alássan... Köszönöm a szíves segedelmet!... Brr, de vizes vagyok!... Mit csináljak evvel a cápával?

Mikor a parton lévő nép meglátta a cápát, bámulata határtalan volt s mikor megtudta, hogy Maczkó úr mi módon ölte meg, roppant ujjongásban tört ki.

Körülfogták Maczkó urat, vállát veregették, megbámulták a hatalmas vállát és szörnyü mancsát. Dörmögő barátunk örvendett a fiumei nép hódolatának.

- Csak a csibukomat sajnálom, - mondotta. - A vízbe esett, irgum-burgum, amíg a cápával dulakodtam.

- Sebaj! - szólt most egy hang. - Itt van tíz arany, vehet magának rajta száz csibukot!

- Ki küldi nekem ezt a tíz sárga csikót? - kérdezte meglepetve Maczkó úr, az aranyakat zsebre téve.

- Ez mindenkinek kijár, aki cápát fog, - felelt a tisztviselő. - Ez itt törvény és szokás, mert nagy bajtól szabadítja meg a várost.

- Hallom, cápát fogott uraságod, - szólt Bulldogg. - Nagyon szép, gratulálok, de ha nem siet, cápafogó vitéz uram, lekésik a hajóról. Készülnünk kell ám a tengeri útra!

Maczkó úr erre elbúcsúzott megmentőitől, a cápát nekik adta, maga pedig eltávozott Bulldoggal. A nép éljenzéssel kísérte.

- Van-e már uraságodnak mentőöve? - kérdezte Bulldogg, mikor Maczkó úr szobájába értek és a tekintetes úr száradni kiakasztotta a napra a ruháját.

- Arra való, hogy ha a hajó elsülyed a tengeren, a derekára köti és az a vizen tartja.

- Csáklyáról és kötélről se feledkezzék meg. A csáklyával belekapaszkodik uraságod a hajóroncsba, a kötéllel pedig odaköti magát.

Maczkó úr meghozatta a mentőövet, a derekára kötötte; a vállára akasztotta a kötéltekercset; a mancsába vette a csáklyát.

- Nini, a bátya már most is menti magát! Bácsika, nem szereti ugy-e a sós vizet?

- Nem szeretem, hát! - mormogta Maczkó úr. - Azt is be kell sózni, aki szereti! Én már ittam a sós vízből. Brr!

Beszállt a hajóba s letelepedett a födélzeten egy székre. Nemsokára megjött Bulldogg is a gazdájával.

A hajó kapitánya kiadta a parancsot az indulásra, a gép zakatolni kezdett, a kéményből sűrű füst szállt föl, aztán hosszú búgás hallatszott, - és a hajó megindult.

Maczkó úr hátán borzongás futott végig. Megy tehát a tengerre, a határtalan, titokzatos tengerre, amelynek nincs gerendája! Talán feneke sincs!

Maczkó úr is föl akart kelni helyéről, hogy üdvözletet intsen Fiume felé, de egyszerre fölkiáltott:

Az történt, hogy amint fölkelt, a széke összecsapódott és becsípte a lábát. Ilyen összecsapható székek vannak a tengeri hajókon; aki nem ismeri a szerkezetüket, úgy járhat, mint Maczkó úr.

A hajó lassan haladt ki a kikötőből. Amíg ki nem ért belőle, a révkalauz vezette; de amint a szabad tengerre jutott, a kalauz csónakba szállt és búcsút véve a hajósoktól, visszaevezett Fiuméba.

Maczkó úr szeme az egyre távolodó kikötővároson járt. A házak egyre kisebbedtek, a nagy hajók mindjobban összetörpültek, aztán lassankint nem látszott egyéb Fiume városából a kék tenger partján nagy fehér foltnál.

Jó darabig még látták a partokat, különösen sokáig Veglia szigetét, de egyszer csak, mikor Maczkó úr körültekintett, meglepetve kiáltott föl:

Akármerre nézett, mindenütt csak vizet látott. Jobbról is a végtelen tenger csillogott, balról is. Az ég kék boltozata a szemhatár szélén a tengerrel érintkezett. Szeme nem látott egyebet a tengeren néhány messze, messze lebegő vitorlánál, aztán vizet, vizet és mindig vizet!

Mély csendben hasította a nagy hajó a hullámokat. Nem hallatszott egyéb a gép zúgásánál és a hullámok egyhangu csobogásánál. A parancsnoki hídon egy napsütötte arcu férfi állt, kinek fején aranyszegésü fehér sipka volt. Ez volt a hajóskapitány. Messzelátón kémlelte a tengert.

- Vajjon mi lehet az a hosszú, amibe néz? - tünődött Maczkó úr. - Ejnye, be szeretnék én is belenézni abba a micsodába!

- Örülök a szerencsének, - mondotta. - De tudja-e, uram, hogy erre a hídra az utasnak nem szabad feljönnie?

- Ne haragudjék, instállom alássan, lelkem kapitány uram, de nagyon kíváncsi vagyok arra, mit lehet látni azon a hosszú micsodán?

- A messzelátón? - mosolygott a kapitány. - No, nézzen bele, de aztán kotródjék innen!

Maczkó úr belenézett a messzelátóba, de csaknem elejtette ijedtében. A vitorlás hajók, melyek az imént még mérhetetlen távolságban libegtek a vizen, most oly közel voltak, hogy Maczkó úr azt hitte, át lehet ugrani rájuk. Még az embereket is látta rajtuk.

Maczkó úr visszaadta a hajós-eszközt a kapitánynak, de megint tátva is maradt a szája bámultában. A vitorlások már ismét oly picikék voltak és oly messze libegtek, mint az imént.

- Dehogy! - mosolygott a kapitány. - Csak a messzelátó. Az nagyítja meg annyira a tárgyakat.

- Fránya jószág az a messzelátó! Még a színházi messzelátónál is hamisabb! - mondta Maczkó úr, eszébe jutván, hogy egyszer a színházban is megtréfálta ilyes jószág. Megköszönte a kapitány szívességét, visszament a födélzetre.

Csöndesen úszott a hajó a tengeren, alig észrevehetően ingadozva annak folyton mozgó hullámain. Maczkó úr, aki eddig a végtelen víztükör bámulatába merült, most szétnézett a hajón.

A födélzet tele volt utassal, akik a székeken üldögéltek vagy sétáltak, beszélgettek vagy a tengert nézték. Egy-egy csoport megállt és vígan kacagva társalgott Maczkó úr előtt ismeretlen nyelven. Néhány gyermek is jókedvűen futkározott a hajón édesanyja fölügyelete alatt.

- Teremtőm, - gondolta Maczkó úr, - ezek az urak, asszonyságok, úrfiak és kisasszonyok milyen gondtalanul fecsegnek, pedig, brr!... A tengernek nincs gerendája. Ha elsülyedne a hajónk, valamennyien a tenger fenekén aludnánk télire!...

A golyhó azt hitte, hogy mint ő, mindenki egész télen alszik. Aztán hozzágondolta:

- Hm, de ez hosszú téli álom lenne! A Pista inasom nem keltene föl Gyertyaszentelőkor... Hiába is cibálná a bundámat!

Maczkó úr is sétálni kezdett. Utitársai megfordultak láttára és mosolyogva nézegették.

- Engem néznek, - gondolta kevélyen. - Hírem már a tengerre is eljutott, mert bizonyosan hallották utitársaim, hogy Fiuméban cápát fogtam.

A tekintetes úr sétaközben eljutott egy ajtóhoz, amelynek hasadékain pompás pecsenyeszag áradt ki.

- Ejnye, be barátságos szoba lehet itt! - gondolta csettintve a nyelvével. - Ej, be jó szag! Gyomrocskám, drága gyomrocskám, mit kívánsz? Hogy nyissunk be? Hát majd benyitunk és meglátjuk, mi van odabenn?

Maczkó úr kinyitotta az ajtót s benn a szobában egy embert látott, aki egy asztalnál párolgó pecsenyét vagdalt szét. A fején lapos fehér sipka volt. Nyilvánvaló, hogy a tekintetes úr a hajó konyhájában volt s a fehérsipkás ember a hajó szakácsa.

A szakács idegen nyelven felelt valamit, amit a jövevény nem értett meg. Talán azt kérdi, mit akarok? - gondolta ez és hogy megértesse magát, ezt felelte:

- Én, Maczkó úr, nagyon szeretem nézegetni a tányérokat. Ebben szakértő vagyok. De mit keres itt uraságod?

A két jó barát karonfogva ment a födélzetre vissza és vacsorát rendelt. Menten előkerült a pincér, asztalkát tett elébük s nemsokára rajta illatozott a pecsenye és piroslott a boros üveg. Utasaink hozzáláttak.

Eközben elérkezett az est. Nyugaton pirosan áldozott le a nap, belemerülve a tengerbe, melyet utolsó sugarai pirosra festettek. Mikor Maczkó úr szemét a tengerre vetette, meglepetve látta, hogy a nap félig a tengerbe sülyedt.

- Az ám, - szólt csúfondáros hangon Bulldogg, - miért nem kölcsönözte oda neki a mentő-övét?

- Bulldogg-ugatás nem hallatszik a fülemig, - gondolta, ezzel nyugodtan nézegette a napnyugta látványát, mely a tengeren fölséges.

Az égre kiültek a csillagok és a nagy víztükör egyre sötétedett, mígnem egyszerre ragyogni kezdett, mint a gyöngyház. Megjelent az égen a hold és ez hintette be a hullámokat csodálatos tündökléssel. Ahol a hold sugarai érintkeztek a folyton mozgó hullámfodrokkal, ott mintha csupa drágagyöngy lenne szétszórva.

Most egyszerre kigyúltak a hajón a villámos lámpák. A hajó orrán, az árbocok ormán piros és zöld villámos lámpák égtek és a födélzetet, meg a termeket fehér villámosfény árasztotta el. A hajóról áradó tömérdek fény remegve fürdött a tenger hullámaiban...

- Ej, be szép! - dörmögte többször a tekintetes úr. - Szebb látvány ez még egy üveg akácfa-méznél is!

- Hahaha! - hallatszott most a közelben. - Hahaha! Pedig a tenger sós és nincs gerendája.

Szeretett volna a hang után járni, de e percben kedves zene hallatszott a hajóteremből.

Maczkó becammogott a terembe, Bulldogg nyomon követte. Odabenn éppen estebédnél ült az egész társaság. A teremben hosszú fehér asztalnál ültek az utasok, tányér csörgött, kanál, villa zörgött; az asztal körül pincérek forogtak, tányért váltva és ételt hozva.

- A tenger közepén vagyunk mi? - álmélkodott Maczkó úr. - Mintha csak Budapesten lennék.

A vacsora után leszedték az asztalt s a zene fölcsendült még vígabban. A muzsikus buzgón pengette a cimbalomhoz hasonló hangszert, amelyet tamburának neveznek.

- Aha, a mentő-öves! - mondották. - Úgy látszik, már megjött a bátorsága!

- Húzd rá, cigány, csak azért is! - kiáltott most Maczkó úr és szépecskén táncra perdült.

Járta, járta cammogva, forogva széles jó kedvében. Dörmögött is hozzá. Az utasok jobbról-balra dőltek nevettükben és biztatva kiáltották:

- Tyuha-a-aj! - rikkantott most Maczkó úr, vérszemet kapva és olyan hangon, hogy a kapitány leüzent a parancsnok-hídról, megkérdeztetvén, kit ütnek odalenn?

Egy vékony, csúfondáros hang énekelte ezt a nótát, amelylyel a magyar gyerekek csúfolják a táncos mackókat. Hogy került ez a nóta ide a tenger közepére? A tekintetes úr elképedve nézett arrafelé, amerről a hang hallatszott és fölfedezte ott Bóka Jancsi vékony orrát, vörös fejét. Még egyre fújta a gúnydalt:

- Itt vagy, imposztor? - kiáltott Maczkó úr. - Jaj neked, jaj szegény fejednek! Megkóstolod most a sós vizet!

Ezzel nekirohant Bóka Jancsinak, fölkapta a rettenetes mancsába és kirohant vele a teremből.

- Én is jobban szeretem a somlyai bort, - dörmögte Maczkó úr, - mégis elég sós vizet itattál velem!

A hajó szélénél a tekintetes úr a levegőbe emelte a kapálózó Bóka Jancsit, hogy belevesse a tengerbe.

- Engedelmet, nemzetes kapitány uram, - védekezett Maczkó úr, - ennek az imposztornak az egész fajtája halálos ellenségem. Nekem jussom van a tengerbe vetni őt.

- Kár, - sajnálkozott a tekintetes úr. - Higyje el, kapitány úr, nagyon érdekes látvány lenne, amint a tengerben lubickol őkelme.

Bóka Jancsi eliramodott s úgy elbújt a hajókötelek közé, hogy Szentjános-kenyérrel sem lehetett előcsalogatni.

- Pajtás, mi a baj? - kérdezte most Maczkó úrtól Bulldogg, aki lihegve ment társa után.

- Csekélység! - dörmögte a tekintetes úr. - A vörös komát a tengerbe akartam dobni, de a nemzetes kapitány uram megtiltotta. Gyerünk táncolni!

Csakugyan, a zene elhallgatott; a szigorú kapitány hallgattatta el. A közönség elszéledt aludni.

Most bámult csak Maczkó úr a tengeri hajó nagyszerűségén, mert egy matróz egy ajtó felé vezette és azt kinyitva így szólt:

Maczkó úr belépett a szobácskába, ahol vetett ágy, fehér vánkos, piros paplan mosolygott rája.

- Már az igaz, hogy olyan a tengeri hajó, akár a budapesti palota, - mondotta. - Ni, tükör is van, mosdó is van! Villámos lámpa is van!

Volt bizony ott minden. Maczkó úr levetkőzött, de a mentő-övet a derekán hagyta és lefeküdt.

- Ejnye, be pompásan lehet utazni a tengeri hajón! - gondolta kényelmesen nyujtózkodva a lágy takaró alatt. Aztán lecsavarta a villámos lámpát.

- A budapesti fogadóban sem éreztem ily jól magamat! - dörmögte elégülten.

A hullámok a hajó oldalában altató dalt mormogtak és Maczkó úr csakhamar behúnyta a szemét.

Aludjál, Maczkó Muki! Aludjál, ujdonsült tengeri utas, álmodjál arról, mi mindent fogsz odahaza elbeszélni tengeri utazásodról Czammogó szomszédnak, Tányértalpú komának, Dörmögő sógornak és az egész tenyeres, talpas atyafiságnak! Álmodjál Zebulonról, Dorkáról, akik, tudom, sajnálni fogják, hogy nem vitted magaddal őket a tengeri útra. Aludjál, mert hiszen úgy sem fogsz sokáig aludni! Nem bizony.

... Ropp! A tekintetes úr nagy roppanásra ébredt föl. Tapogatódzik maga körül, és bámulva tapasztalta, hogy a buksija nem nyugszik a lágy párnán, hanem a szoba padlóján, és teste sem a derékaljon nyujtózik, hanem a padlón.

Ebben a percben újra felkapta valami és nagyot lódított rajta előbb jobbra, aztán balra.

Föltápászkodott, de jól bele kellett kapaszkodnia az ágy szélébe, hogy talpra állhasson. Fölcsavarta a lámpát, magára kapta ruháját és fölrohant a födélzetre.

Teremtőm, mily látvány várakozott itt rája! Irtózatos vihar tépte a köteleket, óriási hullámok hömpölyögtek bömbölve a hajó felé, amelyet úgy dobáltak, akár a labdát.

- Itt a vihar, jaj nekem! - jajdult föl a tekintetes úr. - Mi ez? Minden táncol körülöttem, az árboc, a kémény, valamennyi matróz, én magam is... puff!

Nem mert megmoccanni, mert attól félt, hogy a szél menten beviszi a tengerbe. A matrózok, akik köteleket cipelve siettek el mellette, nevették az öreget.

Az történt, hogy a hullám fölcsapott a födélzetre és a hideg víz nyakon öntötte Maczkó urat.

Derék utasunk támolyogva emelkedett föl és belekapaszkodott az árbocrúdba.

- Úgy látszik, még nem vagyok a tengerben, - gondolta elégülten. - Huh, micsoda hullámok!

Hegymagas hullámok kavarogtak a tengeren. Az éjjeli sötétségből kiváltak a fehéren tajtékzó hullámok. Szörnyűség volt látni.

- Igaza volt Bulldogg pajtásnak, - dörmögte. - Akkorák ezek a hullámok, mint a budapesti házak.

A hullámok hányták-vetették a hajót. Az egyik hullám fölkapta, a másik szinte lelökte a mélységbe. Maczkó úr azon bámult legjobban, hogy a hajó még folyton a hullámok fölött van és nem alattuk, felborultan.

Bámulta a kapitányt is, aki a szélvészben és viharban nyugodtan állt a parancsnoki hídon, és osztogatta a parancsait; bámulta a matrózokat, akik szintén nyugodt lelkiállapotban jártak a födélzeten, a kapitány parancsait teljesítve.

- Irgum, burgum, ezek az emberek talán parafából vannak, hogy nem félnek! - mormogta. - Ezek talán nem merülnek a víz alá?

- Bátorság, Muki! - biztatta magát. - Képzeld, hogy az orosz hullámvasúton vagy. Akkor is ilyenformát éreztél... Igaz, ha most lepottyannál a hajóról, nemcsak az orrodat törnéd be, mint a Városligetben... Jaj!

- Végünk van! - ordította a tekintetes úr. - A hajó sülyed. Hová meneküljek?

Eszébe jutott a Bulldogg tanítása. Ő mondta, hogy aki tengerre megy, annak tudni kell az árbocra mászni. Meg is tanulta a Ferenc József-hídon.

Rákapaszkodott az árbocra és fölmászott, aztán onnan bámult alá a tengerre, csuromvizes ruhájában dideregve. Csaknem elszédült attól a látványtól, amely eléje tárult. A tengeren, a végtelen tengeren, ameddig a szem lát, irtózatos hullámok hömpölyögtek, mint csupa mozgó hegységek. A hajó olyan volt hozzájuk képest, akár a dióhéj.

- Terringette! - dörmögte Maczkó úr, - idefönn még jobban ing-leng ez a hajó... De mindegy, ha sülyedünk, én legalább utoljára kerülök a vízbe!

Az árbocrúd tövében egy magyar születésü matróz állt. Az kiabált föl.

- Van eszemben! - gondolta a tekintetes úr. - Aztán, hogy másra terelje a beszédet, nyájasan leszólt:

- Nini, hát maga, barátocskám, magyar? Ugyan micsoda fi? Mely megyéből való?

- Hehehe, - nevetett erőltetetten Maczkó úr, - látom, tréfás ember maga, barátom. Hehehe, nem vagyok vadlúd, sem gólya.

- Akkor hát le onnan, különben fölmegyek és belehajítom a tengerbe! - kiáltotta a matróz türelmét vesztve.

Mit volt mit tenni? Maczkó úr leereszkedett az árbocról s tovább kucorgott a nedves födélzeten, bámulván a hajóskapitányt, aki egyre nyugodtan állt a hídján.

- Kapitány uram, mitől ingott meg úgy a hajó az imént? - kérdezte a tekintetes úr.

- Összeütközött egy cethallal, attól ingott meg, - felelt egyet villantva szemével a kapitány. - De legyen nyugodt, nem a hajó fordult föl, hanem a cethal.

A közelben dolgozó matrózok nevettek, amiből Maczkó úr megértette, hogy a kapitány megtréfálta.

- Ejnye, ejnye, - méltatlankodott, - ezeknek ilyen istenitélet-időben is van kedvük tréfálni!

Járni próbált, de nem tudott. Ledült az árboc tövébe és keservesen nyögött.

- Sohasem éreztem ilyen betegnek magamat, - gondolta. - Akkor sem, amikor boldogult úrfi koromban az oláh gazdám táncolni tanított. Biz én lefekszem!

- Végem van! - gondolta magában. - Itt pusztulok el a tengeren. Cethal, cápa lakomázik majd belőlem. Hej, minek is mentem én a tengerre!

- Aha, ez a tengeri betegség! Ezt minden ujdonsült tengeri utas megkapja. Kutyabaj!

- Ojjé, föl se vegye, drága Maczkó úr! Amint elmúlik a vihar, százat teszek egy ellen, olyan egészséges lesz, mint a makk. Hehe, így járnak a süldő tengeri utasok. Nézzen rám, a tapasztalt tengerészre, nekem meg se kottyan efféle kis vihar!

- No, persze! Mi ez azokhoz az orkánokhoz képest, amelyeket én láttam? Szellőcske. Ilyenkor én dudálok, fütyülök, libizárom, lipszom!... Fogadok akármibe, hogy nem kapom meg a tengeri betegséget.

- Már megint fogad! - nyögte Maczkó úr. - Könnyü neki, de nehéz a becsületes mackónak.

Maczkó úr irigykedve nézett Bulldoggra. Milyen jó kedve van! Ámde egyszer csak észrevette, hogy Bulldogg pajti is tántorogni kezd és nyöszörögve húzódik a kuckóba.

Bulldogg nem felelt semmit, csak lesütötte a fejét és kisompolygott a szobából.

Maczkó úr nagy bajában sem állta meg, hogy el ne mosolyodjék Bulldogg fölsülésén.

- Hehe, libizárom, lipszom, fogadok akármibe, hogy megkapta őkelme is a tengeri betegséget!

- Kulacsom, csikóbőrös kulacsom, jöjj elő, ha te nem segítesz rajtam, senki! - gondolta.

Az jutott eszébe, hogy hiszen elhozta a hajóra a kulacsát jóféle magyar borral megtöltve. Elővette, egyet húzott belőle, aztán talpra ugrott.

- Most már csakugyan kutyabajom! - kiáltott örvendezve. - Mégis csak jó orvosság a hazai bor!

Úgy látta, hogy elég szilárdan áll a lábán, hát elhagyta a szobácskát s fölment a fedélzetre. Itt aztán kiderült, miért nem bukdácsol már és tulajdonképpen mitől gyógyult meg.

A vihar elült s a hajó nem ingott többé. A tengerről eltüntek a hullámhegyek, már csak apró fodrokat vert a távozó szél rajta. Hajnalodott. Az égről elvonultak a fellegek és a tenger a hajnal szelid világosságában mosolygott. Aztán egyszerre aranyszövet borította be keleten a tengert, ragyogó arany szövet, mintha a világ minden kincsét ráárasztották volna. Aranyszínben úszott az ég. Aranyszínben tündöklött a tenger. Mi történt? Fölkelt a nap, ragyogó tányérja lassan kiemelkedett a tengerből és sárga fényével befestette az eget, a vizet, a hajót, az egész világot.

- Nem utolsó látvány a hajnal a tengeren, - gondolta gyönyörködve Maczkó úr. - Ilyen szépet sem láttam még, pedig odahaza, Mármarosban is szép ám a napkelte!

A tenger már teljesen lecsöndesedett és nemsokára a távolban fehér vitorlák jelentek meg.

- Közeledünk Velencéhez! - mondotta a magyar matróz, amint elsietett Maczkó úr mellett.

Velencéhez! Hah, e szerint ő, Maczkó Muki, nemsokára megjárja a tengert! Nemsokára elmondhatja magáról a biztos szárazföldön: Én, Maczkó Muki, a híres, neves tengerjáró utas! Jó kedve kerekedett.

- Hol van, Bulldogg pajti? Éhes vagyok, mint a farkas. Csapjunk egy kis jó früstököt!

Nyöszörgés hallatszott mögötte. Megfordult, hát Bulldogg ott feküdt a födélzeten. Maczkó úr megint elmosolyodott.

- Kutyabaj, kedves Bulldogg pajti! - vigasztalta. - Százat teszek egy ellen, hogy ilyen tapasztalt tengeri utas, amilyen uraságod, nem hal bele a tengeri betegségbe!

- Ne csúfolódjék, kedves Maczkó úr, - felelt Bulldogg. - Mi ugyan megjártuk. Hanem nézzen csak arra, jobbra, ott áll valaki... Annak még a vihar sem ártott meg.

Maczkó úr arra nézett. Bóka Jancsi állt ott frissen, egészségesen, de amint meglátta Maczkó urat, csöndesen elsomfordált rejtekhelyére.

- Ah, Bulldogg úr, - sóhajtott föl, - nagyon kellemetlen szokás az, hogy a tengeri hajón senkit sem szabad megtépázni!

- Hehe, Maczkó úr, hehe! - nevetett a fogait vicsorítva. - Az is kár, hogy nem szabad senkit megharapdálni. Mi ketten elbánnánk Róka-Bóka Jancsi komával!

- Magyarul, Velence! - felelt Bulldogg, majd hirtelen hozzátette: - Ás' szolgája, Maczkó úr! Látom már, keres a gazdám!

Az utasok mind a fedélzetre siettek és vidám zajjal sereglettek össze a korlátnál. Maczkó is ott állt. Eleinte nem látott egyebet néhány szigetnél, de egyszerre, amint egy keskeny sziget mellett elhajóztak, ragyogó kép tárult szeme elé. A reggeli napfényben tömérdek aranyos kupola, torony és palota tündökölt. A templomok, a paloták mintha mind a tengeren úsznának.

- Olyan ez a város, mintha a tengerből kelt volna ki, mintha a tengerben állna, - csodálkozott a tekintetes úr.

Itt állt egy gyönyörü templom egy kis szigeten, mellette egy nagy csomó ház szép templomokkal, körülvéve a tenger vizétől, mögötte még szebb paloták ragyogtak hosszú, végtelen sorban, amelyek lábát szintén a kék hullámok mosták. A tenger vizén hatalmas gőzhajók pihentek; a paloták lábánál pedig száz meg száz furcsa alaku csónak volt kikötve.

A hajó megállt a tengeren, de nem messzire a parttól. A vasmacskát lebocsájtották. A partról egész sereg hosszu, keskeny csónak tartott a hajó felé, körülfogva azt. Különös, fekete csónakok voltak ezek, bársonynyal, posztóval kibélelve, valamennyinek fölfelé csavarodott az orra és mindegyik közepén kis fekete, alacsony házikó volt, de csak akkora, hogy állani nem lehetett benne. A csónakokban egy vagy két legény evezett állva és felkiáltottak a hajóra:

- Mit gondola, barátom? - kérdezte Maczkó úr, leszólva az egyik csónakosra.

A szinyór olasz szó és azt jelenti, hogy uram. Maczkó úr azonban nem értette meg.

- Zsinór? Gondola? - csodálkozott. - Az én zsinórom, pajtikám, nem gondola semmit. De mit gondola maga?

- Azt gondolá, - mondotta a magyar matróz, aki Maczkó úr közelében állt, - hogy nem kell-e urambátyámnak gondola?

- Nekem gondola? Én azt gondolom, hogy amit ő gondola, azt az ördög sem érti meg.

- Aha, urambátyám nem tudja, mi az a gondola? Az olasz szó, azt a hosszú csónakot jelenti, amelyben az az olasz legény evez. Az a gondola. Azt kérdi urambátyámtól, nem kíván-e beleülni a gondolájába, hogy bevigye a városba?

- Most már értem. Szép, hogy rám gondola az a gondola-hajtó. De merre szálljak a gondolába?

Maczkó úr odanézett, és látta, hogy a hajó magas oldalán kötélből való létrát eresztettek alá a vízig. Egy gondola odaevez a kötéllétrához, az utasok egyenkint leereszkednek az ingó alkalmatosságon s a csónakba szállnak. A gondola aztán elevez a város felé és másiknak ad helyet.

Maczkó úr rálépett a kötéllétra egyik fokára és óvatosan lefelé kezdett szállni.

- Lógok, lebegek! - gondolta. - Félrelépek és zsuppsz! Benne vagyok a tengerben.

Ijedtében megállt fele útján s nem mert megmoccanni. Fölülről és alulról nagy zajjal és kacagva biztatták, hogy ne féljen. Ettől még jobban megzavarodott ő kegyelme. Egyszer azonban észrevette a nevetők közt Róka-Bóka Jancsi vigyorgó ábrázatát.

- Ez ne nevessen rajtam, ha élek, ha halok! - gondolta, és megemberelte magát, szerencsésen lekúszott a lajtorján.

A gondola nagyot lendült, amikor a tekintetes úr beletelepedett. A szegény gondola sem gondola arra, hogy ekkora teher nehezedik valamikor rája.

Csobogva úszott a gondola Maczkó úrral a part felé. A tündérszép város mind közelebb jutott. Tisztán látta már a palotákat. Különösen egy szép rózsaszínü palota lepte meg, amely úgy fénylett, mint a márvány; bizony, csupa márvány volt annak a fala. Azután látott egy gyönyörü teret, amelyen két magas oszlop állt; ezek egyikének a tetején egy szárnyas oroszlán volt, a másikon egy emberi alak.

- Tündérszép város! - mormogta Maczkó úr elismerően. - Amint a partra érek, tüstént kocsiba ülök és megtekintem az utcáit... De, nini, nem látok sehol kocsit!

A gondola nem kötött ki a parton, hanem befordult egy utcába. Maczkó úrnak tátva maradt a szája meglepetésében.

- Terringette, - motyogta, - hisz itt az utcák is mind tengervízben vannak. Kocsi helyett csónak jár az utcán! Ilyet Magyarországon csak akkor láttam, amikor a Tisza kiöntött.

A gondola most megállt a kapu előtt. A kapus és egy pincérforma ember hajlongva bókoltak a tekintetes úr előtt és intettek neki, hogy tessék kiszállani.

- Itt, úgy látszik, ki kell szállani, - gondolta Maczkó úr. - Ej, akármibe fogadok, hogy ez vendégfogadó! No, sohasem hittem volna, hogy valaha csónakon megyek egyenesen a fogadóba!

A tengeri utas kiszállt, a pincér fölkísérte a lépcsőn és kényelmes, barátságos szobába vezette. A tekintetes úr azonnal az ablakhoz sietett s kinézett rajta. Hát alatta csillogott a tenger és mindenfelől feléje ragyogtak a vízben álló paloták.

Gyerünk a városba! - gondolta Maczkó úr, mikor már eleget gyönyörködött a szép látványban.

Lesietett a lépcsőn és kilépett a fogadó kapuján. Itt új meglepetés érte. Pompás utcába jutott, amelyen száraz lábbal lehetett járni. Ez az utca nem volt vízben. Gyönyörű kirakatokat lehetett látni benne és egyszerre egy szép térre jutott.

Négyszögletü tér volt ez, csodálatos szép épületekkel körülvéve. Ez volt a híres Márk-tér, amelyet azért neveztek így el, mert itt van Velence védő szentjének, Szent Márknak a temploma. Ez a világ egyik legszebb tere. A kövezete is márványból való. Olyan ez a tér, mint egy szép terem.

Maczkó úrnak az tetszett legjobban, hogy ez a tér tele volt galambbal. Ezer meg ezer hamvas és barna turbékoló röpködött a levegőben és járt a márvány-kövezeten. S mily szelidek ezek a kedves szárnyasok! Néhány gyermek kukoricát szórt a galamboknak s a galambok mind mellettük tolongtak.

Maczkó úrnak is kedve szottyant galamb-etetésre. Vásárolt kukoricát, - ott árulják a téren, - és ezt kiáltotta:

Hát, ni, a velencei galambok megértették a magyar hívást. Százával röpültek Maczkó úr felé. Rászálltak a fejére, vállára, egyik-másik bátrabb, egyenesen a mancsára telepedett.

- Nesztek, tubuskák, nesztek! - kiáltotta a tekintetes úr a kukoricát szórva. Boldogan nevetett a galambok jó étvágyán.

- Nini, Maczkó úr galambot etet! - hallatszott most magyarul egy gyermek-hang.

- Hát ti magyarok vagytok? - kérdezte Maczkó úr a gyermekektől, meglepetve.

- Örvendek a szerencsének, kedves talián gyermekek! - szólt Maczkó úr az olasz fiúcskákhoz és leánykákhoz. - Eddig csak magyar gyerekekhez volt szerencsém és szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy azok szeretnek engem. Nagyon örvendek, hogy ti is barátságosan mosolyogtok felém.

Az olasz gyermekek nem értettek Maczkó úr beszédéből egy szót sem, de olyan mulatságosnak találták a golyhót, hogy hangosan kacagtak. Maczkó úr most a magyar fiúhoz fordult:

- Derék gyerek vagy. Mi tűrés, tagadás, én egy kicsit szepegtem... Tubi, tubi! Ej, ti pákosztosok, hát már megettétek a kukoricát?

A tekintetes úr jóízűen nevetett azon, hogy a galambok oly gyorsan fölfalták az elemózsiát. Aztán körülnézett a téren.

- Szép tér bizony ez, - mondotta. - No, nézd, minden háza csupa márványpalota! Nézd csak, nézd csak, hehehe, de furcsa!

- Annak a toronynak a tetején két pajti kalapácscsal üti a harangot. Bim, bam, bim, bam...

- Az az óratorony, Maczkó bácsi. Azok a fekete pajtik, akik ott fönn kalapálnak, ércből vannak. Az órákat jelzik a kalapácsütéssel.

- Ne mondd, fiacskám! Én bizony azt hittem, hogy élnek azok a fekete pajtik. Nini, de szép templom az ott!

- Az a Szent Márk temploma. Réges-régi templom, olyan régi, hogy amikor építették, a magyarok még nem is hódították meg szép Magyarországot. Ezer esztendősnél is öregebb, 830-ban építették. Arról nevezetes, hogy benne őrzik Szent Márk csontjait.

- Látom, fiacskám, hogy sok mindent tudsz. Nini, milyen nagy torony áll itt mellettünk egymagában!

- Ez a harangtorony. Ennek a tetejébe nem lépcsőn megy az ember, hanem sima úton. Lóháton is föl lehet menni, Napóleon francia császár is lóháton ment föl.

- Ugyan, ne tréfálj kis öcsém! - tamáskodott a tekintetes úr. - Hát majd én is lóra ülök és föllovagolok a toronyba!

- Csakhogy itt nincs ló, - mondotta. - Van velencei fiú, aki sohasem látott lovat. Egy velencei diáktól egyszer azt kérdezték, hány lába van a lónak? Azt felelte: három.

- Tudja-e, Maczkó bácsi, miért felelte ezt? Azért, mert itt Velencében volt egy lovas-szobor és a márványlónak letörött az egyik lába. A diák csak ezt az egy lovat látta és azt hitte, hogy minden lónak három lába van.

Harsogó kacaj rázta meg a Márk-tér levegőjét. A tekintetes úr nevetett szíve szerint. A galambok ijedtükben mind elrepültek és elrejtőztek a Márk-templom szobrai mögé.

- Hát ez miféle épület? - kérdezte Maczkó úr a templom baloldalán lévő épületre mutatva.

- A dózse volt a velencei köztársaság feje. Mert Velence sokáig, nagyon sokáig köztársaság volt. Ebben a palotában székelt a dózse, azért dózse-palota a neve. Ez csak a híres épület, Maczkó bácsi, és mennyi látnivaló van benne!

- Megnézzük, fiacskám! De mondd csak, meg tudnád-e mondani, miért építették vízre Velence városát?

- Annak Attila ősapánk a megmondhatója. Attila hún királynak, akit Isten ostorának neveztek, egész Olaszországot bejárták diadalmas lovasai, s a parti lakosság előlük az itt lévő néhány kis szigetre menekült és várost alapított rajtuk. Mivel a szigeteken a lakosok nem fértek el, a tengerbe építették házaikat.

- Cédrusfa-cölöpökre építették, az nagyon erős fa, nem árt annak a víz.

- Nem, mert nem volt hajója, a tengeren nem tudott átkelni. De egyszer megjárták a velenceiek. Honfoglaló magyar eleink egyszer idáig nyargaltak, űzve az ellenséget, s kapták magukat, lóháton átúsztattak a tengeren Velencébe... Hej, megszeppent ám a tenger arája, ahogy Velencét nevezik. No, de a város kiheverte ezt is és folyton szebb lett.

Maczkó úr megköszönte az értelmes fiúnak a fölvilágosítását, aztán elválva tőle, nyakába vette a várost, bámulva annak szépségeit. Különösen a nagy csatorna (olaszul: canale grande) mellékén lévő gyönyörü paloták tetszettek neki. Ezen a csatornán kis gőzhajó is jár, s Maczkó úr ezen is hajókázott. Estefelé eszébe jutott, hogy jó volna gondolázni. Lement a tengerpartra és elkiáltotta magát:

Tíz csónak is megmozdult. A benne lévő evezősök mind kérdeztek Maczkó úrtól valamit, amit őkelme meg nem értett, mert amazok olaszul beszéltek.

- Az, ami Budapesten az egy- és a kétfogatú bérkocsi közt. Itt a gondola az, ami otthon a bérkocsi. Az egyevezős gondola viteldíja kevesebb, mint a kétevezősé.

Beleült a gondolába, amely zajtalanul siklott vele a nagy csatorna vizén. Száz más gondola is evezett a csatornán, s a bennülők vígan énekeltek. Gyönyörü este volt. A hold oly szépen fénylett, hogy szinte nappali fénybe borította a tengert és a palotákat. Maczkó úrnak is kedve kerekedett a nótára és megeresztette öblös hangját. Ezt énekelte:

Dörögve szállt a vízen a Maczkó úr éneke és, mi tűrés, tagadás, aki hallotta, - bedugta a két kezével a fülét. Talán még a velencei paloták is vattát dugtak a fülükbe, mert ilyen hang még sohasem verődött hozzájuk.

A gondola egy szűk mellékutcába kanyarodott. Olyan keskeny volt az utca és oly kanyargós, hogy Maczkó úr azt hitte, a gyorsan sikló gondola minden pillanatban beleütközik valamelyik házba. A gondolások azonban ügyesen kikerülték a falakat.

- Ha kinyújtom a mancsaimat, megfogom az utca két oldalát, - gondolá Maczkó úr.

Egy harmadik emeleti ablakból világosság sugárzott. Amint Maczkó úr föltekintett, abban az ablakban egy keskeny vörös arcot vett észre.

- Hát itt lakik az a Róka-Bóka Jancsi? - gondolta. - Meglátogatom ám a komát!

Ezzel se szó, se beszéd, kinyújtotta a mancsait, belekapaszkodott egy falból kiálló kampóba, és egy lendülettel kiröppent a csónakból.

- Kiabálhattok, azért mégis meglátogatom az én kedves barátomat! - mormogott Maczkó. - Mutassuk meg a taliánoknak, mit tud a híres dörmögő és mászó familia. - Aztán lekiáltotta: Látogatóba megyek!

A ténsúr ezzel fölfelé kezdett mászni. Ügyesen belekapaszkodott a falból kiálló vaskampókba és az ablakokba és egyszer csak fönn volt a harmadik emeleten. Az ablakot már becsukták. Maczkó úr bezörgetett:

- Tévedtem, - dörmögte Maczkó úr. - Ez nem Bóka Jancsi. Az az átkozott vörös tévesztett meg. De most pusztuljunk, mert ez a rókaformájú bácsi föllármázza fél Velencét!

Amint letekintett, észrevette, hogy lenn már több csónak csoportosult össze, és az emberek evezővel nyúlnak feléje. Az ablakokban is fenyegető alakok jelentek meg.

Az utca egyik oldaláról a másikhoz ruhaszárító kötél volt áthúzva. A szegényebb olasz nép ugyanis, minthogy nincs udvara, az utcán szárítja a kimosott fehérneműt. Maczkó úr belekapaszkodott a kötélbe és úgy lengett a víz fölött, akár a zászló.

- Soha ilyet! - gondolták a gondolások. A Maczkó úr evezősei fölvilágosították az összesereglett embereket, hogy a barna szinyór nem rabló, hanem látogatni akart a harmadik emeleten, csakhogy tévedésből a lépcső helyett a falon ment föl.

Ezzel szépen leereszkedett a falon, beleugrott a gondolába és meghajtotta magát a tapsolók előtt.

A gondola újra megindult. Maczkó úr nagyon meg volt elégedve magával. Bóka Jancsit ugyan nem csíphette meg, de legalább a taliánoknak is megmutatta, mi a maczkó-virtus. Ezt gondolta:

- Fiuméban cápát fogtam, Velencében fölmásztam a falon... Lesz mit beszélni otthon. Zebulon és Dorka, tudom, nagyot bámulnak!

A gondola nemsokára hazaért Maczkó úrral a fogadóba. A tekintetes úr kiszállt, fölballagott a lépcsőn a szobájába és meggyújtotta a gyertyát. Mikor kényelembe helyezkedett, csöpp kedve sem volt még lefeküdni.

Buksiját kidugta a hűs éjjeli levegőbe és gyönyörködött a csillogó vízben. A szomszéd ablakokból is kinéztek a lakók, de csak az ő ablakából áradt ki világosság. A többi szobában nem gyújtottak világot.

Az egyik ablakban, amint a hold oda világított, mintha Róka-Bóka Jancsi vigyorgó arcát látta volna.

- Vajjon miért vigyorog a koma? - tünődött Maczkó úr. - Tőlem vigyoroghat! Többé nem mászom utána...

Fölsziszszent, mert valami megszúrta az orrát, az ő legérzékenyebb testrészét.

- Mákos rétes, túrós lepény! - dörmögte. - Mi szurkálja az orromat? Jaj... jaj!...

Egyszerre mintha tíz-húsz gombostűt szúrtak volna az orrába és a szeme alá.

- Méhecskék látogattak volna meg? - tünődött a tekintetes úr. - Hé, méhecskéim, Maczkó bácsit ne bántsátok! Maczkó bácsi szeret titeket... különösen a mézeteket!

Nem méhek szurkálták össze Maczkó urat, hanem nagy légyformájú állatkák, amelyek a tengerparton tartózkodnak. Csípésük fájó, a csípés helye megdagad, az összecsípett ember csakhamar piros pötytyel van tele.

Maczkó urat egyszerre annyian megtámadták, hogy ő kegyelme nem vette tréfára a dolgot, hanem meghátrált előlük. Fölkapta a gyertyát és kirohant a sötét folyosóra.

- Nyitva hát! Kinyitottam. Hát miért ne nyissam ki? - zsörtölődött Maczkó úr.

- Égett hát! Miért ne égjen? Nem vagyok én olyan zsugori, mint a velenceiek, akik sajnálják a gyertya árát és sötétben kuksolnak az ablakban.

- Nem zsugoriak ők, csak óvatosak, - mondotta a pincér. - Ha nyitva van az ablak és ég a gyertya, ennek fényére berepülnek a moszkitók. Érti már uraságod?

- Irgum-burgum, értem hát! - dörmögött a tenyeres, talpas barátunk. - Azt is értem már, miért nevetett az a Róka-Bóka Jancsi! De már most hogy alszom én abban a szobában? Hisz a véremet veszi ez a sok gyilkos szúnyog!

- Azon könnyen segítünk, - mondotta a pincér és bement Maczkó úr szobájába, ott meggyujtott valami füstölőt, mely egyszerre füstbe borította a szobát. A Maczkó úr apró gyilkosai kétségbeesetten kimenekültek a szobából a füst elől.

- Most már nyugodtan aludhatik uraságod, csak gyertyát ne gyújtson, ha nyitva az ablak. Csöndes jóéjszakát kívánok!

- Jó éjszakát, pincér barátom! - felelt Maczkó úr. - Így ni, most lenyugszunk s alszunk egyet. Ej, be jó nyújtózkodni ebben az ágyban, mely nem inog! Pedig hallom az ablak alatt a hullámokat. Az ablak nyitva, a gyertya nem ég... Ma is tanultam valamit. Holtig tanul a Maczkó! Holnap pedig indulunk haza!

Valaki nagyot kopogtatott a Maczkó úr hajlékának ajtaján. A Pista inas kinézett.

- Nini, a tekintetes úr! - kiáltott föl. - Isten hozta, kedves gazdám. Hé, asszonyok, lányok, itthon a tekintetes úr!

Mindenki előfutott és ki a táskát, ki a botot vette el Maczkó úrtól, hogy könnyítsen rajta. Maczkó úr belépett a szobába és fölsóhajtott:

- Kukoricában? Ostoba beszéd. A tengeren jártam, nem a tengeriben. A tenger víz, nagy víz, nem pedig kukorica, ahogy a tengerit hívják. Olyan nagy víz a tenger, Jutka néni, hogy két nap megy keresztül rajta a hajó, mégsem ér partot.

- Olyan híres utas, amilyen én vagyok, nagyobb víztől sem fél!... De most van-e egy kis harapnivaló?

- Akkor szaporán, elő vele! Kulcsár urammal majd a vacsora után beszélünk. Remélem, rendben van a gazdaság!

Még a vacsora alatt bekopogtatott Cammogó szomszéd Zebulonnal és Dorkával. Zebike és Dorka is megnőttek, amióta nem láttuk őket.

- Megjött, drága szomszéd uram? - kiáltott az üdvözlés után Cammogó szomszéd. - Hát merre járt a nagy világban?

- A tengeren? De már erre leveszem a süvegemet. A mi familiánkból kevesen utaztak még a tengeren. Beszéljen az útjáról, kedves szomszéd uram!

Maczkó úr nem kérette magát kétszer. Beszélt sokat a nagy hajókról, a rettenetes nagy vízről, a viharról, a szörnyű veszedelemről, melyben forgott. Valahányszor egy-egy szerencsés megszabadulást mondott el, megtöltötte a poharakat e szavakkal:

- Koccintsunk, kedves szomszéd úr, mert bizony hajszálon függött, hogy ebben az életben többé sohse koccintsunk!

Cammogó és a bocsok elámultan hallgatták a Maczkó úr beszédét. Csodálták és bámulták a bátor tengeri utast, a bocsok sóhajtoztak:

- Hehehe, mintha nem elég galibám lett volna nélkületek is! - tréfálkozott, aztán hozzátette: - Ne búsuljatok, elviszlek én titeket is nemsokára a tengerre, még pedig a magyar tengerre, a Balatonra!

- El bizony. Megnézem a magyar tengert, ha addig élek is. Elviszem a bocsokat. De koccintsunk, szomszéd uram, aztán hadd beszélem el milyen Velence tündérszép városa!