PAUL FÉVAL: AZ ÉGBOLT LOVAGJAI

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2017
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5572-63-0 (online)
MEK-16602

Az Ur 1664-ik esztendejében, május egyik napján hajnalban pompás menet vonult végig Lissabon utcáin és a főtérre igyekezett. Csupa csillogó vértbe öltözött katona, akiknek megjelenése azonban nem tulságos örömmel töltötte el a békés polgárokat, akik a házak falához lapulva mormogtak halk szitkokat. A katonák egy előkelő hányi-veti modoru, hetyke tekintetü ur körül csoportosultak, aki hosszu vékony kardjával ugy játszadozott, akár egy sétapálcával. A kürtösök teli tüdővel fujták trombitáikat és igyekeztek a főtérre, ahol megálltak és az előkelő gavallér egy pecsétes irást szedett elő kabátjából. Ugyanakkor azonban nyers hangon - amely egyáltalában nem illett finom külsejéhez, - rámordult a kürtösökre: No, mi az, fickók, nem tudtok különben fujni? Mit nyögdécseltek ilyen keservesen? Őseimre mondom, szijat hasitok a hátatokból, ha nem harsog jobban a trombitátok! Addig fujjátok, amig Lissabon valamennyi tökfejü polgára fel nem ébred és ide nem rohan meghallgatni a király legfelsőbb parancsát!

- Jól beszélsz, Conti uram! - helyeseltek a tisztek, - adjuk meg a tiszteletet őfelségének, Braganzai Alfonsnak, Portugália királyának!

- És tisztelet illesse őfelsége első miniszterét is! - tették hozzá néhányan hizelegve.

A harsonák fülrepesztően üvöltöttek és bőgtek, a megriadt emberek félig öltözetlenül rohantak ki az utcára, mert azt hitték, hogy fejükre gyujtották a várost, vagy ellenség tört rájuk és Conti grófnak csakhamar teljesedett a kivánsága. A tágas tér szorongásig megtelt kiváncsi, ijedt emberekkel. Mindenki izgatott volt, a szemek nyugtalanul pislogtak, mert hiszen tisztában voltak azzal, hogy abból a rendeletből, melyet a beteg, szerencsétlen király fogalmazott és Conti gróf sugalmazott, semmi jó nem származhat. Halálos, dermedt csend támadt, az embertömeg szorongva várta, hogy mit fog hallani? Az első sorban állók között volt egy, a gyermekkorát még alig átlépett fiatalember is, aki a posztómunkások jellegzetes ruháját viselte. A véletlen egészen Conti közelébe sodorta, akitől csak egy lovaskatona választotta el.

- Gazfickók, - rivalt most Conti a trombitásokra, akik vörös arccal fujták még mindig kürtjeiket, - nem látjátok, hogy beszélni akarok?...

A saját lármájuktól elkábult kürtösök nem hallották Conti szavait A feldühödött gróf erre indulatosan kardja lapjával vágott végig az egyiken, mire az kiejtette kezéből a kürtöt és a többiek is rémülten elhallgattak. A tömegen halk moraj futott végig.

- Remek, Conti gróf érti, hogyan kell érthetően beszélni! - kacagott az egyik tiszt.

Ezalatt a sebesült trombitás kezével megtörölte vérző arcát. Kissé szédült, megingott a nyergében és alig tudta magát tartani. Ekkor a munkáskülsejü ifju kardja hegyén egy finom zsebkendőt felnyújtott, melyet a szerencsétlen katona mohón elkapott. Szétnyitotta a zsebkendőt, melynek sarkában egy himzett nemesi cimer volt látható. De a kürtös ezt most nem vette észre, mert a kendőt arcára szorította. A munkás pedig visszatért helyére.

- Figyeljetek! - kiáltotta most a királyi hirnök. - Conti pedig felemelkedett nyergében, kiteregette a pergamentlapot és mielőtt olvasásába kezdett volna, még egy gunyos, megvető pillantást vetett a tömegre.

- Figyeljetek polgárok és parasztok! - mondotta kihivó hangon. - Ezt hirdetem nektek Braganzai Alfons őfelsége, Portugália, Aethiopia, Arábia, Perzsia és India, valamint az összes felfedezett és még felfedezendő gyarmatok urának nevében:

Mindezt őfelsége VI. Alfons saját kezével aláirta és királyi pecsétjével ellátta. Az Isten áldása legyen mindazokon, akik parancsát végighallgatták.

Conti gróf elhallgatott. A tömeg megrőkönyödve állt, egy hang sem hallatszott, de mindegyik érezte a másik izzó haragját és felháborodását. Tudták, hogy ismét visszaéltek a befolyásolható király tehetetlenségével és rajta keresztül meggyalázták a polgárok méltóságát.

- Ejnye, - békétlenkedett Conti, - hiszen ezek rosszabbak, mint a birkák. Azt hittem, lázadozni fognak és részünk lesz egy kis derekas kardlapozásban.

El akart indulni, de lova egy élő akadályba ütközött. A fiatal munkás állt ott, akit a hallottak annyira megleptek, hogy szinte földbegyökerezetten maradt a helyén. Conti ajkára ravasz mosoly torzult. Ez majd mindegyikért megfizet! mormogta. És kardja lapjával hatalmasan végigvágott az ifju hátán.

- De hiszen megkapja még jobban is! - heveskedett Conti és ismét az ifjura akart sujtani, aki azonban e pillanatban egy villámgyors mozdulattal hátra ugrott és kardot rántva azt markolatig Conti lovába döfte, amely holtan roskadt le és ugyanakkor öklével Conti arcába csapott.

- Ezt Lissabon népe küldi neked, te mészáros ivadék! - kiáltotta az ifju szikrázó szemekkel.

A gróf kisérete az ijedtségtől és meglepetéstől megdermedve állott. Conti a dühtől tajtékozva kapaszkodott fel, de az ifju akkor már eltünt a tömegben.

- Hallottátok, - kiáltotta magánkivül Conti, - mit mondott a gazember? Mészáros ivadéknak merészelt nevezni...!

- De kegyelmes uram, hiszen jól tudjuk, hogy ez csak aljas rágalom és senki sem vonja kétségbe magas, nemesi származásodat! - bókolt az egyik tiszt.

Antunez, aki igen jól tudta, hogy az ifju igazat mondott, ajkába harapott, de fenhangon igy szólt: Uram, bárkinél jobban tudom, hogy arcátlan szemtelenség a fickó állitása!

- Mindegy, hallottátok a bitang szavait és ezért bárkivel, aki hitelt ad néki, hajlandó vagyok élet-halálra megverekedni.

Természetesen senki sem jelentkezett és e felesleges hetvenkedése után Conti az egyik gárdista lovára szállt és a menet elindult. De mielőtt a teret elhagyták, a gróf öklével még megfenyegette láthatatlan ellenségét: Jól rejtőzz el, mert ha valaha szemem elé kerülsz, ugy ez életedbe fog kerülni.

- Ha megengedi kegyelmes uram, - hallatszott e pillanatban egy hang Conti mögött, - ugy bemutatkozom: Ascanio Macarone dell'Acquamonda...

- Az én nevem ősi és tisztességes, páduai nemes vagyok, akit azonban a sors nem kegyelt!

- Ön nagyon siet kegyelmes uram, pedig azt hittem, hogy érdekli gaz merénylőjének a neve.

- Szóval százötven arany, de beszélj! - kiáltotta most már türelmetlenül Conti.

Conti arca eltorzult a dühtől. Fösvény volt és bántotta a nagy összeg. De bosszuja unszolta.

- De szó sincs róla. Csak rendes ember vagyok, aki kellően előkészitem a dolgokat. Most, hogy megalkudtunk, eljárok ebben az ügyben annak rendje és módja szerint. Holnapra pedig készitheted a pénzt. Addig kinyomozom!

E szavak után az olasz megbillentette kalapját és elsietett, Conti pedig a már előre vágtatott katonák után nyargalt.

Mikor a gyülölt kegyenc eltünt, a polgárok ismét összeverődtek és mindenfelé óvatosan körültekintő férfiakat lehetett látni, akik a titkos rendőrügynököktől féltek. Az ismerősök egymás füléhez hajolva, ezt sugták: Ma este az Alcantara-kocsmában... Ne feledd a jelszót!

A fiatal munkás ismét előbukkant és a tömeg közé vegyülve, hallotta ezt a sugdolódzást. De bármennyire szerette volna, a jelszót nem sikerült szintén kihallgatnia.

A tömeg eloszlott. A téren már csak három ember tartózkodott. Egy öreg férfi: Gaspard Orta Vaz, a lissaboni timárok legöregebbje, Ascanio Macarone, a jeles páduai nemes és az ifju munkás.

- Fiam, - fordult most az öreg az ifju felé - az éjjel Alcantara kocsmájában. Ne feledd a jelszót.

- Mi bizony elfelejtettük, kitünő uram! - szólt közbe váratlanul Ascanio is. A nyelvemen van, de sehogysem jut eszembe ez a vacak szó!

Az öreg bizalmatlanul nézett végig mind a kettőn és Ascanio felé fordulva, igy szólt: A mostani jelszót ne bántsuk, de volt idő, mikor az volt a jelszó Lissabonban, hogy akasztófára a kémekkel és besugókkal! Te pedig, fiam, - fordult a munkáskülsejü ifju felé, - szintén jobban tennéd, ha más, becsületes foglalkozásra térnél át.

Az öreg e szavak után távozott, az ifju pedig keresztbefont kezekkel állva maradt gondolataiba merülve. Az olasz figyelte. Azon gondolkozott, hogyan nyerhetné el a Conti által igért aranyakat.

- Jó napot, kedves uram, - szólitotta meg végre az álmodozót. - Nem találkoztunk mi már valahol?

- Az ördögbe is, ez nem valami közlékeny ember! - gondolta az olasz. S mikor az ifju hátatforditva távozni akart, hirtelen eszébe villant, hogy bizonyára a leggyakoribb nevek egyikét viselheti, vagy Hernan, vagy Ruy, vagy Vasco... Ezeket a munkásokat mind igy hivják. Találomra utánakiáltott tehát: - Halló, Hernan úr!...

- Hej!... Ruy ur! - harsogta az olasz. Ámde ifju barátunk erre sem hederitett.

- Nincs szerencsém, - mormogta Ascanio és most még hangosabban kiáltotta a távozó után: - Don Vasco... Vasco ur, szabad kérnem...

A fiatal munkás megfordult és büszke pillantással mérte végig a kalandort.

- A nevemet szeretnéd megtudni? Bizonyára pénzt igértek érte, mi? - kérdezte gunyosan.

- Oh, micsoda sértő feltevés! Ascanio Macarone dell'Aquamonta... Igy neveznek engem, páduai nemes vagyok, a szivem fennkölt és az erszényem sem üres.

- Elég ez, hitvány bérenc... menj hát Contihoz és mondd el neki, hogy magamtól is rá fogok találni, nem kell keresnie a találkozásunkat és akkor majd megismeri a lissaboni polgár sujtó karját. Jó napot, uram!

Az olasz tekintetével követte és látta, hogy az ifju a nemesek utcája felé veszi utját.

- Simon, - mormogta a kalandor, - Simon, pedig fogadni mertem volna, hogy Vasco, Hernan vagy Ruy a neve. Ha egy kis becsület lenne ebben a felkapaszkodott, jött-ment Contiban, ugy bérem felét már ki kellene adnia, mert hiszen a fele nevét már megmondtam. De amilyen fukar csirkefogó, nem fog adni egy garast sem. Kénytelen vagyok hát estére Alcantara fogadójába nézni. Azt hiszem, csinos dolgoknak leszek ott tanuja és alighanem elcsipem ezt a jeles Simont is, aki ezidőszerint megélhetésem egyetlen alapja.

Donna Louise de Guzman, IV. Braganzai János özvegye lett Portugália régense férje halála után. Emelkedett lelkü, erényekben ékes nő volt, aki forró szeretettel csüngött Alfons fián, aki atyja halálakor tizennyolcadik évében járt. Fájdalom, az ifju trónörökös teljesen méltatlan volt arra a diszes polcra, melyre a sors emelte, gyengeelméjü volt és kicsapongó.

A nevelése szigoru volt, talán tulságosan is szigoru egy ilyen akarattalan, erőtlen jellemhez viszonyitva. Nevelői merev és a kedély hangjait nem ismerő férfiak voltak, akik a herceget még első gyermekkorán tul is minden örömtől távoltartották, érthető tehát, ha ez a gyengédséget nem látott, az élet szines hangulataitól távoltartott fiatalember mohón és mértéktelenül vetette magát mindazon gyönyörüségekbe, melyeket az első lehetőség nyitott meg előtte. Éjszakánkint összejátszva a cselédséggel, titkon szökött ki a városba, ahol rosszhirü helyeken mulatozott, nappal pedig nem egyszer csempésztek be hozzá olyan játszópajtásokat, akiknek lelki durvasága és könnyelmüsége rombolólag hatott a herceg erkölcsi érzésére. Igy vezették be a királyi palotába egy napon Antoine és Jean Vintimillét, két fivért, kiknek atyja mészárosmester volt Vintimilliában. Hatalmas, jól megtermett legények voltak, akik gyakran vettek részt azokban a birkozóversenyekben és vad mérkőzésekben, melyeket Alfons mulattatására rendezett a züllött gyermekhad. A trónörökösnek csakhamar feltünt a két jeles verekedő és csodálata rajongássá változott. Végtelenül tetszett néki a nyers izomerő, mert ő maga születésétől fogva gyenge testü volt és három éves korában egy szerencsétlen esés következtében féloldala megbénult. Később, gyermekkorán tul, első férfiasodásának idején még mindig nem felejtette el a két fivért, kik közül különösen Antoine iránt érzett nagy vonzalmat. A barátságot felujitotta, sőt elmélyitette és igy történt, hogy Antoine Vintimilléből nemes Conti gróf és a trónörökös kegyence lett. A másik fivért, Jeant esperessé nevezte ki egy dusan jövedelmező egyházmegyébe.

A tömeg ritkán gyülölt még annyira királyi kegyencet, mint Antoine Contit. Szemtől-szembe hizelgéssel halmozták el és a nemeseknek kijáró minden tiszteletet megadták neki, de valójában irtóztak tőle és remegtek már a puszta neve hallatára is. Baráti köre a szegényebb nemességből került ki, mert a gazdag, ősi családok távoltartották magukat tőle, de igy is rengeteg hizelgőt és udvaroncot toborozott. Több udvaronca volt, mint az özvegy királynőnek vagy a trónörökös öccsének, Pierrenek.

Pierre tökéletes ellentéte volt fivérének. Délceg, művelt és jóindulatu. A polgárok kétségbeesetten sopánkodtak, hogy az uralkodói törvény értelmében Alfonst kellett a trónra helyezni, holott Pierre minden tekintetben különb és méltóbb lett volna erre a magas méltóságra. A királynő talán maga is érezte ezt, de mereven ragaszkodott az örökösödés rendjéhez, amely az uralkodó családok fennmaradásának legfontosabb pillére és ezért - noha szivében talán Pierret szerette jobban - egy pillanatig sem gondolt arra, hogy az uralkodás rendjét megváltoztassa. És Pierre is feltétlenül alávetette magát a törvénynek. Sajnos, a királynő, aki eleinte vasmarokkal tartotta az uralkodás gyeplőjét, abban a mértékben, amint a trónörökös nagykoruságához közeledett, fokozottan visszavonult a közügyektől, noha névleg még fenntartotta magának az uralkodói hatalmat. Egyre inkább a vallás misztériumaiba merült, mind sürübben kereste fel a kolostorokat és a trónteremben már csak nagy állami ünnepélyeken és kivételesen fontos események kapcsán jelent meg. A királynő semmit sem tudott idősebb fia botrányos dolgairól, melyek pedig egyre inkább növekedtek. Gyengédségből és tiszteletből eltitkolták ezeket a nemes asszony előtt. Anyai elfogultságában csak betegesnek és gyengének látta fiát, de sejtelme sem volt arról, hogy annak lelki züllöttsége és szivének gonoszsága már az őrület határán mozog.

Az az esztelen parancs, melyet az imént hirdettek ki a város főterén, akkoriban egyáltalában nem volt valami rendkivüli dolog. Lissabon boldogtalan polgárai naponta kaptak izelítőt az ehhez hasonló őrültségekből, melyeket Conti perverz agya eszelt ki és a bábkirály együgyü örömmel szentesitett. Igy történt, hogy amikor az éjszaka leszállt, a városban a közbiztonság sokkal rosszabb volt, mint akár a leghirhedtebb vidékek országutjain. Conti ugyanis két csapatot szervezett, melyeknek tagjait a király gárdistáinak keresztelte el. Az egyik csapat piros köpenyt hordott, melyeket fehér csikok diszitettek Ezek gyalogosok voltak és vasöklüeknek nevezték őket. A másik csapatot harsonásoknak hivták. Ezek égszinkék egyenruhát hordtak ezüst csillaggal diszitve, a sapkájukon pedig félhold ragyogott, mintha törökök lettek volna. A nép gunyosan "zabálósoknak" és az égi firmament jelvényeire való tekintettel "az égbolt lovagjainak" gunyolta őket. De a katonák ezt nem vették rossz néven, sőt hizelgésnek tartották és maguk is az "égbolt lovagjainak" nevezték magukat. Ez a diszes csapat a világ minden tájáról összeszedett kalandorokból állt. Különös egyenruhájukat egyébként csak éjszaka huzták fel, nappal rendes katonai egyenruhában jártak, csak egy kis ezüst csillag jelezte, hogy kicsodák. Ha valakiről valamilyen gaztett sült ki, ugy ez volt a gárdába való felvételhez a legjobb ajánlólevél. Nem csoda tehát, hogy jeles olasz barátunkat, Ascanio Macaronet is besorozták. Mindkét csapat legfőbb vezére Conti volt. Hála ennek a különös gárdának, Lissabon éjszakái a legváltozatosabb mulatságoktól voltak hangosak. Tizenegy órakor, egy órával éjfél előtt kezdődött a király vadászata. Hihetetlenül hangzik és képtelenségnek tartanánk, ha a történelem nem bizonyitaná, hogy Lissabon utcáin ilyenkor a "vasöklüek" és az "égbolt lovagjai" éppen ugy felsorakoztak, mint a hajtók a vadászatokon és lesben álltak. Jaj volt annak az asszonynak vagy leánynak, akit balsorsa ilyenkor az utcára vetett. A vasöklüek, mint a kopók iramodtak a szerencsétlen után és a lovasok felé hajszolták, akik, élükön a királlyal, éppen ugy üldözték, mint a falkavadászok a nyulat. Alig volt már család Lissabonban, akit valamilyen gyalázatos sérelem ne ért volna, és ez nagy dolog egy olyan országban, ahol forró az emberek vére és a bosszu lángja nem szokott ellobogni.

Az 1662-ik év elején az általános elégedetlenség már egészen komoly formát öltött. A céhek titkos társaságokká egyesültek, melyek izgatottan tárgyalták összejöveteleiken az egyre torlódó gyalázatosságokat és elhihető, hogy nem valami elragadtatással fogadták ezt a legujabb királyi rendeletet sem. Olyan példátlanul zsarnoki cselekedet volt ez, melynek mását hasztalanul kutatnánk más nemzetek történetében. Nyilvánvaló, hogy a parancs kizárólag a király banditáinak munkáját akarta megkönnyiteni, ezért kellett a lakásokat védtelenül nyitva hagyni, a lámpákat eloltani, a fegyvereket letenni. Az emberek lesujtva, lelkük mélyéig felháborodva tértek haza. A mérték betelt.

Magas, szürke épület volt a Szüz Anya zárdája Lissabonban, melyet magas fal övezett. Régi boltives, hosszu folyosóit kettős oszlopsor támasztotta alá. Az özvegy királynő az uralkodástól való visszavonulása óta egy födött átjárót épittetett, amely a királyi palotából egyenesen a zárdába vezetett és minden idejét itt töltötte el buzgó imádkozás és szent elmélkedés közepette. Egy rideg cellaszerü szobában lakott itt a királynő, melynek butorzata egy ágyból, néhány székből, imazsámolyból és feszületből állt. Méltó környezete egy a világi élettől visszavonult ájtatos léleknek. A királynőre ekkoriban már ránehezültek az évek, ezüstös lett a haja, de tartása még mindig töretlenül fejedelmi volt és arcán jóság és fennköltség sugárzott. E pillanatban két udvarhölgy tartózkodott a királynő mellett. Az egyik egy idősebb hölgy, akinek méltóságteljes, nyugodt külseje sokban emlékeztetett a királynőre. Ez a hölgy Xiména Vasconcellos Souza, Castelmelhor grófnője volt.

A másik egy fiatal, tizenhatéves leány, aki fekete bársonyruhájából ugy virult ki, mint egy gyengéd virágszál. Áhitattal és csodálkozó rajongással nézett bálványozott királynőjére Dona Inés de Cadaval, egyetlen leánya és árvája Cadaval hercegnének, aki atyjának halála után, két év előtt, Xiména grófnő gyámsága alá került.

Xiména grófnő a királynő mellett ült, keze a királynő kezébe volt kulcsolva. Inés pedig a lábuk mellett foglalt helyet egy kis selyem vánkoson.

- Xiména, - mondotta a királynő, - milyen régen szerettelek volna már látni. Ime, feletted is megsulyosodott az idő és özvegységre jutottál.

- Igen, - válaszolta a grófnő, akinek arcán egy könnycsepp gördült le. - Felséges asszonyom és a király egy hű alattvalójukat veszitették el.

Szavait elfojtotta a fájdalom. A királynő résztvevően hozzáhajolt és megcsókolta.

- Köszönöm... köszönöm, asszonyom!... - rebegte meghatottan a grófnő. - Az Isten két fiut ajándékozott nekem, - folytatta, - akik méltóak atyjukhoz.

- Beszélj róluk, - mondotta a királynő. - Még mindig hasonlitanak egymáshoz, mint gyermekkorukban?

- Igen, még mindig, asszonyom! Nemcsak arcban, hanem remélem, hogy szivükben is... - tette hozzá kissé elgondolkozva.

- Valóban, - válaszolta a királynő, - annyira hasonlitanak, hogy már nem is tudom, hogy kettőjük közül melyik a keresztfiam és ezért kénytelen vagyok mind a kettőt egyformán szeretni.

- Szeretem őket, - folytatta a királynő, - mert a te gyermekeid, Xiména. Nem felejtem el, hogy te nevelted fel Katalin leányomat, mialatt engem az uralkodás gondjai kötöttek le.

- Nekem is két fiam van, - mondotta - és kivánom, hogy bár ők is hasonlitanának tökéletesen egymáshoz. Mert Pierre kitünő, jeles fiu...

A grófnő nem felelt. A királynőnek ez feltünt és szinte hevesen tette hozzá:

- A másik is... a másik is! Igazságtalan vagyok Alfonshoz, aki férjem utóda és aki, remélem, boldoggá fogja tenni Portugáliát. Nos, nem szólsz, miért hallgatsz, grófnő?

- Imádkozom majd Istenhez, hogy áldja meg Alfons királyt! - válaszolta kitérően a grófnő.

- Igen, meg fogja áldani, - kiáltott fel a királynő. - Alfons jó keresztény, bármint is rágalmazzák rosszakarói...

- Persze, - mondotta feltünően remegő hangon a királynő, - te távol éltél, nem ismered az eseményeket. Képzeld, besugók jöttek hozzám, akik azt állitják, hogy Alfons könnyelmü, bűnös életet él. Azt mondják...

- Igen, hazugságok! - ismételte hevesen a királynő. - Spanyolországban terjesztik ezeket a rágalmakat.

A grófnő elhallgatott A királynő elgondolkozva nézett maga elé, szemében töprengés és aggodalom látszott.

- Igazad van, végére kellett volna járnom a hireszteléseknek... de látod, tudom, érzem, hogy hazugságok és mégis... félek a teljes igazságtól. Nagyon szeretem Alfonst és rettenetesen fájna, ha rosszat tudnék meg róla... nem... nem... Braganzai vére nem lehet gonosz!

A grófnő és gyámleánya ijedten ugrottak fel, attól féltek, hogy a királynő eszméletét veszitette.

- Hagyjatok, - mondotta a királynő fájdalmasan, - az ember sok mindent elbir, ha esztendők óta sebzik lelkét a sorscsapások. Bocsáss meg, Xiména, hogy megszomoritottalak. De látod, engem annyira gyötör ez a borzasztó dolog... és nem tudok, nem akarok hinni benne. Mindenki irigy és gyülölködő, senkiben sem lehet bizni. Ha volna valakim, akit szeretek, akiről tudom, hogy képtelen hazudni nekem, akkor hitelt adnék szavának. Ha te jönnél, Xiména és te vádolnád be, hogy méltatlan a királyi trónra, hogy visszaél hatalmával, nem tartja meg királyi esküjét, gyenge, gonosz és romlott szivü... akkor elhinném! De ugy-e, ez lehetetlen? Soha... soha ez nem fog megtörténni!

Hosszu szünet következett, a grófnő tiszteletteljesen hallgatott. Végre is a királynő szólalt meg ujra:

- Kedveseim, - mondotta mosolyt erőltetve, - valóban tulságosan szomoru hangot ütöttem meg, holott bájos, fiatal gyámleányod nem a gyászos hangulatot jelképezi. Nagyon boldog vagyok, hogy elhoztad fiam udvarába és gondom lesz rá, hogy rangjához méltó férjet találjon itt.

Inés piros orcája elhalványult e szavak hallatára. A királynő meglepetten vette ezt észre.

- Mi ez? - kérdezte, - mit jelent ez a hirtelen rémület? Talán apácának készül és ezért tiltakozik a férjhezmenés ellen?

- Nem, - válaszolta mosolyogva a grófnő, - hanem Inés már a fiatalabbik fiam menyasszonya.

- No lám, - kiáltotta vidáman a királynő, - ime, éppen most jósoltam meg, hogy származásodhoz méltó házasságot fogsz kötni. De mi lesz az idősebbik fiuval? - fordult ismét a grófnő felé.

- Az idősebbik fiam, felséged keresztfia, örököse a grófságnak, ő lett Castelmelhor grófja. A fiatalabbnak semmije sincsen, de azért Inés őt választotta.

- Castelmelhor grófja! - ismételte a királynő. - Büszke cim. Ezt még nem viselte áruló. Bizonyára ő is derék, nemes lélek.

- Boldog anya! - mondotta a királynő sóhajtva és ez a szó ismét komollyá tette.

A beszélgetésnek a felcsendülő harangszó vetett véget. A három hölgy felállt és a kápolnába ment. A királynő buzgón imádkozott és könnyü eltalálni, hogy mi volt könyörgésének tárgya. De az Isten nem hallgatta meg, Alfons sokkal inkább befolyása alá került Conti grófnak, semhogy annak romboló és káros hatása alól menekülni tudott volna.

Az éjszaka beköszöntött és Lissabon házainak ablakaiban egymásután hunyt ki a világosság. Az ég felhős volt és ha néhány gazdag polgár a királyi rendelet ellenére nem gyujtotta volna meg a kapu lámpáját és a szentképek alatt nem pislogtak volna a mécsesek, ugy a városra teljes sötétség borult volna. Az utcák ebben az időben néptelenek voltak. Csak néha surrant végig egy-egy óvatos tolvaj, aki meg akarta előzni a betörésekben a király embereit. Ám ezen az éjszakán mindenfelől siető árnyak huztak el a házfalak mellett. Valamennyien egyazon irányba igyekeztek. Számuk egyre növekedett, valóságos bucsujárás volt ez, de mintha nem is élő emberek lettek volna, hanem néma lelkek, hallgatagon kerülték ki egymást a keresztutaknál és fejüket mélyen behuzták kámzsás köpenyük süvegébe. A különös népvándorlás végighömpölygött a városon és a külváros egyik nagy kőépülete előtt állt meg. Ez valamikor lovaglóiskola volt, most azonban Miguel Osorio uramnak volt itt a korcsmája, aki francia borok kimérésével tette magát kedveltté. Miguel látszólag nagy hive volt Continak és mindazoknak, akik a király környezetéhez tartoztak és ezek az urak gyakran néztek be korcsmájába, amikor a királyi kéjlak felé lovagolva, errefelé vitt az utjuk. Ámde amikor a nemes urak ellovagoltak és a korcsmában csak békés polgárok iddogáltak, Miguel nyomban megváltoztatta politikai nézeteit és ő szidta leghangosabban a polgárság elnyomóit. Conti nem volt többé más, csak egy feltolakodott paraszt, akin ugy áll a csipke és a bársony, mint a szamáron az oroszlánbőr. Portugália megváltása lenne, ha már az akasztófán lógna. De el kell ismernünk, hogy Miguelnek pompás szimatja volt és mint politikus is bizonyára sikereket ért volna el, mert akárhányszor beszéde közben egy mondat közepén hirtelen elhallgatott. Ilyenkor bizonyosra lehetett venni, hogy valahol a közelben egy, az udvarhoz tartozó nemes ember bukkant fel, kinek közeledését Miguel bámulatraméltó ösztönnel nyomban megérezte.

Miguel korcsmája előtt a néma emberek a kapu előtt ülő ember füléhez hajoltak és egy szót sugtak. Erre ez intett és a jövevények bementek. Ez a jelenet ismétlődött meg most sürü egymásutánban. A tágas vendégszoba csakhamar zsufolásig megtelt.

Ugyanekkor az elcsendesült, sötét város egyik utcáján, amely a nemesek negyedén vezetett át, egy magányos férfi botorkált. Háta mögött, nem nagy távolságban, egy másik ember követte, aki azonban ugyancsak ügyelt arra, hogy az előtte haladó valahogyan észre ne vegye és szorosan a kapumélyedésekbe simulva, fekete köpenyével még láthatatlanabbá téve magát, lopódzott az ifju nyomában.

- Borzasztó ez a sötétség, - mormogta az elől haladó. - Tiz éve jártam utoljára Lissabonban és bizony nem igen ismerem ki magamat utcáin ilyen vak sötétségben. Már nem bánnám, ha akár egy tolvajt küldene elém a véletlen, aki akár az erszényem árán is, megmutatná nekem a helyes utat!

- Hiába próbálsz eltünni az éjszakában, ifju barátom, - mondotta ugyanakkor magában a másik férfi, - ez nem fog sikerülni. Megesküdtem önmagamnak, hogy megkeresem a nevedre kitüzött négyszáz aranyat és az önmagamnak tett esküket tisztelem, különösen, ha ilyen szép összeget hoznak.

Mindeddig Simon, az ifju posztómunkás, akit az olvasó már bizonyára felismert Ascanio Macarone monológjából, nem vette észre kisérőjét, de egy váratlan kanyarulatnál olyan hirtelen állt meg, hogy az utána siető olaszba ütközött.

- Ez az ut vezet Alcantara korcsmájába? - kérdezte Simon, aki nem látta a sötétben az olasz arcát.

- Igen, magam is oda igyekszem! - válaszolta az olasz elváltoztatott hangon. - És ha önnek is ugy tetszik, uram, együtt mehetünk odáig!

Hallgatagon mentek egymás mellett. Ascanio már huszszor is azon a ponton volt, hogy megszakitsa a csendet, de a félelem, hogy elárulhatja magát, óvatosságra intette. Az olasz magas, karcsu alak volt, mozgékony, mint egy kötéltáncos. Kinosan ügyelt arra, hogy megjelenése hatásos legyen, köpenyét festői ráncokban hordta, szavait lendületesen ejtette ki, mint a szinészek. Simon - mint a portugálok általában - alacsony termetü volt, de a járása ruganyos volt és széles vállai nem mindennapi erőről tettek tanuságot. Az olasz titokban figyelte. Azt fontolgatta, hogy Conti ur mennyit fizetne neki egy jól irányzott tőrdöfésért? De a Simon kabátja alól kilátszó hosszu, hegyes kard lehütően hatott buzgalmára.

- Minek is ölném meg? - kérdezte magában. - Hiszen erre még nem alkudtunk meg. Nem ismert meg. Ha bemegy a korcsmába, vele megyek. Ha elutasitják, ugy tovább követem. Meglesem, hol lakik és ha a lakását tudom, nem lesz nehéz megállapítanom a személyazonosságát sem.

Most hirtelen egy épület sötétedett fel előttük. Az Alcantara-fogadó előtt állottak. A kapuban Miguel korcsmáros ült és egykedvüen szivta a pipáját.

E szavak után Miguel felé fordult és rárivalt: gazfickó, átkozott Miguel, mi van ma nálad? Mi történik a nagyteremben?

- Gazfickó? - riadt fel rémülten Miguel. - Ki az, ki merészeli gazfickónak nevezni az udvar korcsmárosát? Én nem fogadok, csak nemes embereket!

- Nagyon helyesen, derék Miguel. És minthogy mi mindketten nemes emberek vagyunk, már is készitheted vacsoránkat a nagyteremben.

E szavak után Ascanio megragadta Miguelt és elpöndöritve a kapuból, belépett a korcsmába vezető folyosóra. Ámde ugyanakkor őt ragadta galléron egy vasmarok és akkorát lökött rajta, hogy a boldogtalan olasz kalimpálódzva vágódott végig a köves padozaton.

- A viszontlátásra, nemes Ascanio Macarone uram! - hangzott ugyanakkor az ifju munkás gunyos szava. - Ha ugy tetszik, megvárhat itt, mert amint látja, bezártam az utcára vezető kaput és ugyanigy bereteszelem majd mögöttem a vendégszoba ajtaját is!

E szavak után Simon csakugyan bement a vendégszobába és gondosan bezárta maga mögött a kettős ajtót.

- Megismert a fickó! - mormogta dühösen. - Mindenesetre helyesen tettem, hogy nem próbáltam rátámadni az imént a tőrömmel, mert Herkulesre, ugyancsak hatalmas izmai vannak. Ezentul majd óvatosabb leszek. Most pedig lássuk, hogy igazat beszélt-e?

Megpróbálta a kaput kinyitni, de az csakugyan zárva volt. A vendégszoba ajtajával már kisérletezni sem mert. Csak a fülét nyomta óvatosan a kulcslyukra abban a reményben, hogy talán majd meghall valamit, de igyekezete itt is hiábavaló volt. Csak zürzavaros hangokat hallott, melyekből azt következtette, hogy odabenn igen sokan vannak.

- Ezer ördög! - káromkodott az olasz. - Ha most Don Miguellel beszélhetnék, kényszeriteném, hogy lovat adjon és egy óra mulva ez a sok fecsegő alak már a király börtönében elmélkedhetne a politikai kérdésekről.

Simon észrevétlenül lépett a nagyterembe, amelyben már hevesen folyt a tárgyalás. Lassan előrefurta magát és közvetlenül az elnöklő Gaspard Orta Vaz mellett telepedett meg. Itt ültek a különböző céhek és ipartestületek vezetői, majd az előmunkások, kézmüvesek és munkások csoportjai következtek. Simon tájékozatlanságában véletlenül a mesterek közé ült. Kabátját levetette és láthatóvá lett egyszerü polgári ruhája. Amint körülnézett, észrevette az őszszakállu, tiszteletreméltó öregeket és sietve vissza akart vonulni, de már megkésett. A tömeg összetorlódott mögötte és teljesen elzárta a visszavonulás utját. Kénytelen volt tehát helyén maradni, csak a sapkáját huzta zavartan mélyen szemére.

- Halál az udvar csahosaira, halál a mészáros fiára! - kiáltották a hátul állók.

- Igazatok van, de fékezzétek magatokat! Nem tudom tulkiabálni ezt a zajt és igy nem hallgathatjátok meg tanácsaimat!

- Hogyan, - kérdezte magában megrendülve Simon, - ezek a tehetetlen aggok és orditozó fiatalok azok, akikre támaszkodhatom és akiknek segitségével végre kell hajtanom azt a nagy feladatot, melyet atyám halálos ágyán rám bizott? De hát várjunk és bizzunk Istenben.

- Barátaim, - kezdte ujra szónoklatát Gaspard, - bizony az Ur kegyelméből már hatvanharmadik évemet taposom és tizenegy éve, hogy elnöke vagyok a timárok, cserzők, bőrcserzők tiszteletreméltó céhének. Buzgó munkámnak meg is van az eredménye, mert már öt aranyat keresek naponta és egy ilyen embernek ugyebár joga van véleményt mondani egyről-másról?

- Ugyan mit fecseg ez az öreg! - zudult fel a hátul állók sora. - Hát, mert gazdag és pénze van, a beszéd jogát is elveheti tőlünk?

- Szent Mártonra, bolond az öreg! - süvitette egy hang. - No lám, kint a kardok nyomoritják az embert, itt meg egy pénzeszsák nyom el bennünket.

Gaspard kétségbeesetten igyekezett kimagyarázkodni, de a tömeg tulharsogta fakó hangját és a derék céhmester végre is tehetetlenül és kimerülve roskadt vissza székére.

Nagy mozgás, izgalom támadt és a tömegen keresztül most egy öles termetü, hatalmas férfi tört utat, aki előtt vérfoltos kötény lógott.

- Röviden, de velősen akarok szólni, barátaim! - kezdte Balthazár. - Éppen az imént mondtátok, hogy Conti mészárosmesternek volt a fia. Hát ez bizony szinigazság, akárhogyan is szeretné letagadni. Magam is mészáros vagyok és személyesen szolgáltam Conti ur atyját, aki derék ember volt és bánatában halt meg, amikor látta, hogy a fia semmi jóra nem kapható és megtagadja becsületes mesterségét.

- Ha jól értem, arról van szó, hogy megöljünk valakit, ugy-e? - folytatta beszédét Balthazár. - De ha erről van szó, akkor ne végezzünk fél munkát, mert Conti ugyan egy veszett állat, de a király viszont őrült, aki, ha eltesszük a láb alól Contit, majd egy másik hasonlót nevez ki helyette.

- Azért hát, - harsogta Balthazár, - gyökerében kell megoldani a kérdést. Végeznünk kell a királlyal is!

- Nyomorult! - kiáltotta e pillanatban magánkivül Simon. - Hogy mersz lázitani a király ellen?

- Őseimre, a Souzák vérére, - kiáltotta magánkivül Simon kardját rántva, - ez volt az utolsó szavad!

- Árulás... árulás! - kiáltották a teremben, - az udvar egyik kéme lopódzott közénk!

Vagy huszan vetették magukat Simonra és egy szempillantás alatt lefegyverezték.

- Souza vérére esküdött, - jegyezte meg valaki, - igy hát kétségtelenül ő az uj Castelmelhor gróf szolgája, aki tegnap érkezett Lissabonba és akinek első látogatása Conti grófnak szólt.

Simon tiltakozni akart és magában azt gondolta, hogy senki nálánál jobban nem gyülöli Conti grófot. De ezek a furcsa emberek, akiknek egy része Conti gróf udvari szállitója volt, most büszkék voltak arra, hogy hősöknek játszhatták ki magukat és a vérét kivánták Continak, akitől délelőtt még pénzt fogadtak el és halált kiáltottak Simonra, aki szembe mert szállni őrjöngésükkel.

- Mindenkinek adjuk meg az őt illető rangot és tiszteletet! - kiáltotta valaki - Balthazárt illeti meg a kivégzés joga.

Az öregebb és higgadtabb mesterek minden hatalmukat elvesztették a feldühödött tömeggel szemben. De valójában nem is nagyon akarták megmenteni ezt az embert, aki másnap talán hóhérkézre szolgáltatta volna őket. Balthazár egyszerre megnövekedett népszerüségében, az embereknek nagyon tetszett az az ötlet, hogy ő legyen a vérbiró. Karjánál és lábánál fogva eléje rángatták a boldogtalan Simont és Balthazár megpillantva az ifju derekán lógó hosszu kardot, kihuzta azt tartójából és azután szakértő ujjakkal tapogatta végig, majd olyan mozdulatot tett, mint aki megelégedését fejezte ki.

- Ez jó lesz! - mondotta és a kardot felemelve olyan helyzetbe helyezkedett, mintha egy ökröt akarna a vágóhidon letaglózni A tömeg önkénytelenül egy lépést hátrált.

Ebben a pillanatban Simon felemelte fejét és büszkén szemébe nézett hóhérjának. Balthazárnak lehanyatlott a karja és a szemét dörzsölte.

A tömeg meglepetten bámult. Nem tetszett nekik, hogy késik a borzalmas látványosság.

- Ugy látszik, Balthazár csak a bárányokat tudja megölni! - jegyezte meg valaki gunyosan.

Néhány suhanc előrenyomult, hogy Simont megragadják, de Balthazár eléjük állt és kardjával hadonászva távoltartotta őket.

- Álljatok meg, ostobák, - bömbölte harsogva. - Tévedés van a dologban. Aki itt áll, nem áruló és nem kém, hanem egy nagyon derék ember, akinek hajaszálát sem szabad meggörbitenünk.

- Ugy látszik, gunyt üzöl belőlünk! - szólt rá Gaspard. - Alighanem egy huron pendülsz ezzel a fickóval és te is a tányérnyalók kémje vagy. Ezt a fiatalembert ma reggel saját szememmel láttam a királyi kopók közvetlen közelében.

Balthazár kihuzta öve mellől rövid tőrét, a kardot pedig odaadta Simonnak:

- Hé, öcsém, - kiáltott rá, - ezek itt, ugy látszik, meg akarnak ölni bennünket. Nesze, itt a kardod, ketten ugyan kevesen vagyunk ezek ellen, de azért nem adjuk meg olcsón magunkat.

Az emberek öklüket rázták, szitkokat szórtak, de egyik sem merte megkezdeni a támadást.

- Ugy látszik, - mondotta Balthazár, - hogy nincs nagy kedvetek a támadáshoz. Legjobb lesz hát, ha meghallgattok és megpróbáljuk egymást megérteni. Tudjátok meg, hogy ma reggel mindnyájan, akik itt vagyunk, gyáva és tétlen szemlélői voltunk egy gyalázatos szinjátéknak, melyet Conti ur és banditái rendeztek. És csak egyetlen hős akadt sorainkban, aki cselekedni is mert. Akarjátok tudni, hogy az ki volt? Ez a mellettem álló fiatalember. Emlékeztek-e még arra, hogy ma reggel, mikor Conti gróf gunyos pökhendiséggel röhögte szemetekbe legujabb vértforraló gaz rendeletét, kardjával vágott végig egy szerencsétlen trombitás képén! Ez a trombitás én voltam. Ugy bizony, ne bámuljatok és ne tátsátok a szátokat, igy van ez. Ma délelőtt még az egyenruhát hordtam, de most már csak a mészáros vagyok, akinek minden gondolata a bosszu. Az arcom vérzett és akkor egy fiatalember a zsebkendőjét nyujtotta felém. Megkönyörült rajtam.

- Szóval most itt vagyok köztetek. Nincs ezen mit csodálni, hiszen itt látom Conti gróf kovácsát, timárját, kárpitosát, szabóját és cipészét is, akiket pedig jól megfizet. Miért ne lehetnék akkor hát én is itt, akit rosszul fizetett meg és akivel kegyetlenül bánt? Mikor a kegyenc engem megvágott és a rendeletet felolvasta, távozni akart. Ti ugy tértetek ki az utjából, mint az engedelmes barmok. Egyedül egy fiatalember állt elébe és merte feltartóztatni. És mikor ez a jött-ment bitang a kardjával végig vágott rajta, akkor ez a fiatalember először leszurta a lovát és azután öklével végig vágott a nyomorult képén. Láttátok a kegyencet az ut porában feküdni és hallhattátok, amint az ifju azt kiáltotta. Ezt Lissabon népe küldi néked, te mészárosivadék! Hát mit gondoltok? Igy cselekszik-e és ilyen szavakat kiált-e az, aki az udvar kéme?

- Már mondtam, hogy nem tudom a nevét. De fontos-e az? Ime itt áll előttetek!

És a tömeg különös lélektana alapján most már egyszerre mindenki megismerte Simont.

- No, ugy-e, - kiáltott fel diadalmaskodva Gaspard, - mindjárt mondtam, hogy ott láttam a királyi kegyenc közelében!

- És most, - folytatta Balthazár, - még egy szavam van hozzátok. Az imént vezért kerestetek. Én ugy érzem, hogy senki sincsen közöttünk, aki rettenhetetlen bátorságának különb jelét adta volna, mint ez az ifju. Ő van hát arra hivatva, hogy élünkre álljon.

Valamennyien ujjongó lelkesedésbe törtek ki és egyetlen ellenmondás sem hallatszott. Az ismeretlen ifju egyszerre népszerü lett, a fiatalok lázas izgatottsággal, csillogó szemekkel néztek rá, az öregek pedig örültek, hogy valaki levette vállukról a felelősséget.

- A közbizalom feléd fordult és benned látják Lissabon polgárainak megvédőjét. Nevezd meg hát magadat.

Balthazár is az ifju felé nyujtotta széles kezét, de Simon egy lépést hátrált.

- Köszönöm bizalmatokat és a felajánlott tisztséget el is fogadom, de csak bizonyos kikötésekkel. És ugyanez a kikötés áll életem megmentőjére is, aki most baráti kezet nyujt felém.

- Mindent megteszek, amit kivánsz, rendelkezz velem, Simon uram! - mondotta Balthazár.

- Te az előbb azt mondtad, hogy meg fogod ölni Alfons portugál királyt. Most ünnepélyes igéretet kell tenned, hogy meg fogod őt védeni.

- Miért nem? - mondta halkan, mintegy tünődve az óriás és azután öblös hangján beharsogta a terembe: - Esküszöm!

- Igy már rendjén van! - mondotta Simon és kezét nyujtotta Balthazárnak. - Most már semmi akadálya sincsen annak, hogy barátok legyünk.

Balthazár elfogadta a feléje nyujtott kezet, melyet ajkához vont és mielőtt az ifju megakadályozhatta volna, megcsókolta.

- Nem ismerlek, - mormogta halkan, - de igérem, hogy bármikor szükséged lesz rám, ott leszek és ha kell, életem árán is meg foglak menteni.

E szavak után Balthazár ismét utat tört magának a tömegben és visszament hátul lévő helyéhez. Simon pedig hangos szóval fordult a jelenlévőkhöz:

- Polgárok! Az én jelszavam rövid: háboru Conti ellen és megvédése a királynak! Elfogadjátok?

- Mi tiszteljük és szeretjük a királyi törzset, - jegyezte meg végre az egyik öreg mester a hirtelen támadt csendben. De hát a fákat éppen azzal óvjuk meg és tesszük hosszu életüvé, hogy időnkint lenyessük róla a felesleges, elszáradt gallyakat. Hatodik Alfons nem való a trónra.

- Hatodik Alfons a mi törvényes uralkodónk! - kiáltotta érces hangon Simon. - Gaz árulók visszaéltek fiatalságával és ezért kötelességünk e gonosz befolyások alól megmenteni. Tehát háboru Conti ellen, de tiszteljük törvényes királyunkat! Nemcsak megkimélnünk kell őt, hanem védeni is. Igy akarom.

A tanácskozás most már nyugodt és komoly mederbe terelődött, Simon tekintélye fékentartotta az egyeseket. Elhatározták, hogy a tiltó rendelet ellenére is a polgárok titokban felfegyverkeznek és megválasztották a tiszteket és vezetőket.

- Több összejövetelre ezentul nem lesz szükség, - jegyezte meg. - Ezentul majd csak a vezetőkkel fogok értekezni és minden csoportvezér külön fogja értesiteni embereit. Mindenki végezze kötelességét és a kellő pillanatban legyen a helyén.

A tömeg csendesen szétoszlott. Az öregek dicsérő szavakkal veregették meg Miguel vállát, aki ott bóbiskolt a kapu előtt. Simon, aki már egészen megfeledkezett az olaszról, utolsónak távozott és lehorgasztott fejjel, egészen magába mélyedve bandukolt az uton. Igy hát nem vette észre Ascaniót, aki, mint a prédájára leselkedő hiuz, követte messziről.

- Ezek a büdös parasztok nem is tudták, hogy egy nemes ember kényszerült miattuk virrasztani! - gondolta magában Macarone Ascanio. - De legfőbb ideje, hogy javitsak egy kissé szerencsémen, mert ha a balsors továbbra is ilyen makacsul üldöz, akkor Conti gróf a négyszáz arany kiutalása helyett alighanem ugyanennyi korbácsütést fog rám mérni.

Lopakodva követte Simont, aki végigment az egész városon és végre is az olasz nagy megrökönyödésére a nemesi negyed egyik fényes palotája előtt állt meg.

- Hogyan, - álmélkodott az olasz, - ez a fickó talán egyik szolgája Castelmelhor grófnak?

Simon kopogott. Egy szolga lépett ki a kapun, aki az ifjut megpillantva lekapta sapkáját és mélyen meghajolva üdvözölte.

Ascaniónak leesett az álla. Belesett a kapun és látta, amint Simon áthaladt az udvaron fenntartott kalappal, mialatt a szolgák mind hajlongva követik.

- Őseimre, - kiáltotta az olasz, - hiszen ez maga a nemes gróf! Szép kis csávába kerültem!

Néhai Castelmelhor gróf, teljes nevén Jean de Vasconcellos y Souza, életében egyik legjelentősebb támasza volt a királyi háznak, különösen a spanyoloknak 1640-ben történt kiüzetése óta. Bizalmas barátja volt a királynak, aki elhalmozta kegyeivel. Mikor a királynénak kis lánya született, a gróf felesége, Xiména, lett a leányka nevelője. A grófné hajadonná serdüléséig szolgálta a királykisasszonyt és csak akkor vált meg tőle, mikor az az angol királyi ház egyik hercegéhez férjhezment és Angliába költözött. A gróf a királyi házzal való e szoros kapcsolata ellenére is tiz évvel regényünk történése előtt, tehát 1652-ben, két fiával együtt visszavonult vasconcellosi kastélyába. Felesége, a királynő könyörgésének engedve, nem követte, hanem tovább is ott maradt az udvarnál a kis királyi hercegnő mellett.

A gróf váratlan visszavonulása akkoriban sok szóbeszédre adott alkalmat. Voltak, akik azt mondták, hogy a gróf azért duzzog a királyra, mert az nem helyezte őt a megüresedett Cadaval hercegségbe, amely Nuno Alvarez halálával szabaddá lett. Ez a mellőzés annál méltánytalanabb volt, mert Castelmelhor nemcsak személyes érdemei révén tarthatott a hercegségre igényt, hanem felesége révén is, aki a Nuno Alvarez családdal rokonságban volt. Mások viszont ugy tudták, hogy Alfons, a trónörökös, egy alkalommal nyilvánosan megsértette az idős főurat és vonakodott tőle bocsánatot kérni. Valójában azonban mindkét feltevés hamis volt. A király maga ajánlotta fel a grófnak a megüresedett hercegséget, ám a gróf, az őt jellemző lovagias szellemtől áthatva kijelentette, hogy a hercegség jogos örököse gyámleánya, Inés és ő egy fillérrel sem akarja megröviditeni a gondjaira bizott árvát, akit ugy akar nevelni, hogy annak idején szabadon és függetlenül választhasson férjet magának.

A másik mende-monda szintén téves nyomon haladt. Don Alfons infánsról mindenki tudta, hogy gyengeelméjü, nem beszámitható egyén és igy sértéseit senki sem vette komolyan. A szerencsétlen ifju ugyanis kivétel nélkül mindenkibe belekötött.

Mindezeknél sokkal mélyebb oka volt annak, hogy a gróf hirtelen visszavonulásra határozta el magát, még pedig legyőzhetetlen angolgyülölete, amely nem tudott megbékülni az udvar angolbarát politikájával. Nem jó szemmel nézte a portugál királyi udvarhoz küldött angol követet, mert ismerte a mindenható angol államférfinak, Cromwellnek elvét: mindenre rátenni kezünket és mindent érdekeink szolgálatába állitani. Jean, a portugál király, Castelmelhor figyelmeztetése ellenére tulságos buzgalommal sietett a hatalmas Anglia kegyeit keresni és olyan kereskedelmi szerződéseket kötött, melyek látszólag előnyösek voltak, valójában azonban egyedül Anglia érdekeit szolgálták. Mikor a gróf látta, hogy hasztalanul veti latba minden tekintélyét, nehogy azt a látszatot keltse, hogy habár hallgatagon is hozzájárult a káros szerződések megkötéséhez, még azok aláirása előtt elhagyta Lissabont, hogy soha többé oda vissza ne térjen.

A grófnak Ximénával kötött házasságából ikrei születtek. Két fiu: Louis és Simon. Már említettük, hogy a két testvér rendkivül hasonlitott egymáshoz. Mind a kettő szép, nemes arcvonásu. Jellemük azonban élénken különbözött. Louis gondolkodó, de kétszinü volt, mig Simon élénk, gyors elhatározásu, egyenes jellemü. Idővel ez a két jellem még jobban kialakult. Simon mintaképe lett a fennkölt érzésü és gondolkozásu lovagoknak, mig Louis megnyerő külseje mögött egy önző, álnok, ravasz és kegyetlen ember rejtőzött. Ennek ellenére a két testvér szerette egymást, de mig Simon vonzalma szivből eredt és bensőséges volt, addig Louis ragaszkodása inkább csak a megszokáson alapult. Két év előtt azonban egy olyan esemény történt, amely a két fivér közötti viszonyt lényegesen megváltoztatta. Donna Xiména ugyanis befejezvén az udvarnál való müködését, megvált a királyi palotától, elhagyta Lissabont, hogy hosszu távollét után végre ismét férjével és gyermekeivel éljen. Xiména nem egyedül jött. Magával hozta nevelt leányát, Inést is. Inés azon bájos lények közé tartozott, kiknél a test kecsessége a szellem üdeségével egyesül és igy nem csoda, hogy a két fivér azonnal belészeretett. Ezen érzésüket azonban - bár különböző okokból - eltitkolták egymás előtt. Simon hallgatagságát gyengédsége parancsolta, mert szentségtörésnek tartotta volna, hogy szive édes titkáról bárki előtt is beszéljen. Louis viszont, aki sejtette fivére érzéseit, óvakodott elárulni magát, nehogy felébressze fivére féltékenységét és kémkedjen utána. Gyorsan és váratlan rajtaütéssel akarta Inést megnyerni. De ravaszsága ezuttal csődöt mondott, mert kiderült, hogy Inés Simonba szeretett, akinek titokban meg is igérte, hogy a felesége lesz. Louis sötét gyülölettel telt meg. Nem annyira szerelmi csalódása bántotta, mint inkább Inés óriási vagyonának az elvesztése A harcot azonban nem adta fel, hiszen az eljegyzést még nem hirdették ki és még mindent meg lehetett változtatni. Mindenekelőtt azonban hatalomra akart szert tenni és becsvágya arra sarkalta, hogy a királyi udvarnál próbáljon szerencsét.

Az öreg gróf egészsége napról-napra hanyatlott és rohamosan közeledett az idő, amely a két testvér szabad mozgási lehetőségét volt hivatva meghozni. A gróf halála után semmi sem akadályozhatta meg őket abban, hogy kedvük, tehetségük és belátásuk szerint éljenek. Louis már régóta készült erre az időre és állandóan pontosan volt értesülve mindarról, ami a királyi udvarban történt. Arra gondolt, hogy az övéhez hasonló előkelő névvel, amely természetes észszel és ravaszsággal párosult, nem lehet nehéz dolog hatalomra vergődni, a gyenge és befolyásolható Alfons király mellett. Conti, az alacsony sorból felvergődött kalandor, feltétlenül alul fog ebben a harcban maradni és akkor ő kerül majd a királyi kegyenc helyére.

Az események hamarább következtek be, semmint Louis maga is remélte. Az öreg gróf betegsége szinte egyik napról a másikra válságosra fordult és Castelmelhor gróf magához hivatta gyermekeit. A haldokló főur egy öreg karosszékben ült, ugyanabban a székben, melyben már annyi vitéz és nemes őse lehelte ki lelkét. Gyóntatóatyja mellette állt és a haldoklók imáját olvasta, a grófnő férje lábai előtt ült és könnyezett. A két testvér megrendülve állt és várták, hogy atyjuk megszólitsa őket. Valóban, a nagybeteg egy pillanatra felvetette szemét és megpillantva fiait, intett, hogy lépjenek közelebb. Azután összeszedve kihunyóban lévő életerejét, intett a jelenlévőknek, hogy hagyják el a szobát, csak fiait ültette maga mellé. Az öreg néhány pillanatig kutatva nézett rájuk, szeme révedezve pillantott egyikről a másikra, mintha a szivükbe akart volna látni.

- Légy okos, meggondolt, - mondotta Simonnak. - Légy vitéz! - mondotta Louisnak.

- Szépek, fiatalok és egészségesek vagytok. Rátok hagyom a Souza nevet ragyogón és mocsoktalanul, amint azt én örököltem őseimtől. Tiz éve, hogy elhagytam a királyi udvart, mert ugy éreztem, hogy nem tudok ott tovább élni anélkül, hogy lelkiismeretemmel ne kerüljek összeütközésbe. Talán tévedtem. A hű alattvalónak még akkor is kötelessége dolgozni, ha munkája céltalanságát érzi. Reátok vár hát a feladat, hogy jóvátegyétek tévedésemet. Portugália veszélyben van és minden hű fiára szüksége van. Ugy hallom, hogy egy nyomorult feltolakodott szolga magához ragadta a hatalmat és a király gyengeségével visszaélve, sulyos gaztetteket követ el. Pusztitsátok el ezt a méltatlan kegyencet, de mentsétek meg a királyt. Jól értsétek meg, a királyt meg kell oltalmaznotok, még az életetek árán is!

E szavak után, melyeket szinte kiáltó hangon mondott ki a gróf, ereje elhagyta és visszahanyatlott a karosszékben. A két fiu zokogva térdelt eléje és kihülő kezeit csókolgatták. Louis is komoly meghatottságot érzett. Simon pedig halkan megesküdött, hogy mindenben hűen követni fogja atyja utolsó parancsát.

A haldokló ajkai ujra mozogni kezdtek. Vizet kért. Néhány kortyot ivott s azután ismét beszélni kezdett:

- Fiaim, - mondotta, - gyakran fogjátok az álnok csábitók szavát hallani, akik fényt, vagyont, hatalmat igérnek nektek, ha az árulók közé álltok. De ti ne tántorodjatok meg soha egy pillanatra sem. A ti helyetek egyedül az uralkodó mellett lehet. Tegyétek mindketten kezeteket szivemre, mely néhány pillanat mulva megszünik dobogni és esküdjetek meg, hogy hivei lesztek a királynak!

- Esküdjetek arra is, hogy védeni fogjátok és ha kell, véreteket is áldozzátok érte!

- Esküszöm! - kiáltotta lelkesen Simon. - Bár adna Isten mielőbb módot arra, hogy esküm szerint cselekedhessem.

- Ugy hát legyetek áldottak! - mondotta elhaló hangon a gróf, akit most, hogy legtitkosabb kivánságát közölte, ereje elhagyott és ugy látszott, mintha már is meghalt volna.

- Ég áldjon, fiam, - suttogta a haldokló, - te derék, engedelmes lovag leszel és imádkozni fogok az Ur zsámolyánál, hogy Louis is az legyen. Hivjátok be a káplánt... az én időm már lejárt!

Félóra mulva az öreg gróf már kihült szivvel feküdt karosszékében. Özvegye és fiai a legnagyobb pompával temették el és a temetés után egy hónappal az elhunyt kivánságához hiven Lissabonba költöztek, ahová Inést is magukkal vitték.

Az a pillanatnyi meghatottság, melyet Louis haldokló atyja mellett érzett, már régen elpárolgott. Még aznap, mikor Lissabonba érkeztek, még mielőtt a királynál tisztelgett és bemutatkozott volna, Contit kereste fel. Tervéhez hiven ugyanis mindenekelőtt a királyi kegyencet akarta megismerni és tanulmányozni. Nem volt nehéz felismernie Conti legnagyobb gyengéjét, hogy tudniillik a felkapaszkodott kegyenc kétségbeesetten hajszolta a régi nemesi családok barátságát. Louis nagyon megörült e felfedezésnek, mert azt remélte, hogy e réven nem lesz nehéz Contit megnyerni és behálózni.

Másnap délelőtt a két fivér lóra ült és az Alcantara-palota felé lovagoltak, hogy Henri de Moura, édesanyjuk unokafivére, bemutassa őket a királynak. Vagyonukhoz és rangjukhoz illő fényes kisérettel vonultak végig a városon. A járókelők szájtátva bámultak utánuk és nemcsak a diszes menetet csodálták meg, hanem a délceg fivéreket is.

- Ez a két Souza-testvér, - hangzott lépten-nyomon, - a nem régen meghalt Castelmelhor gróf fiai, akit az angolok elleni gyülölete távolitott el az udvartól. Adja az Ég, hogy ők is atyjuk nemes szivét hordozzák keblükben.

Amikor a palota elé értek, legnagyobb meglepetésükre azt látták, hogy a bejáratot egy óriási gyaloghintó állja el, amely egész hosszában ugy terpeszkedett el, hogy a kapun nem lehetett bemenni. A testvérek kiséretében lévő nemesek erre illendően a cimertelen gyaloghintót vivőkhöz fordultak és az akkori szokásoknak megfelelően felsorolván a belépni szándékozó főurak nevét, rangját és cimeit, utat kértek.

- Ej, vigye az ördög az összes Castelmelhorokat, meg a hozzájuk hasonló mindenféle hidalgókat, akik fényes cimeket ragasztanak düledező vityilóikhoz. Én ugyan egy tapodtat sem megyek innen. Láttam én már parasztot is, aki Rodrigónak nevezte magát, sőt a kutyámnak is az a neve. Hát éppen azért nem érdekelnek engem Castel-Rodrigók vagy micsodák!...

- Eh, lóditsátok tovább ezt a csökönyös fickót! - kiáltotta Simon felháborodva.

- Nono, tisztelt kakasfi ur, - gunyolódott az ismeretlen, - ezt nem igen ajánlom. Attól félek, hogy nagyon nehéznek találná ezt a gyaloghintót az, aki félre akarná billenteni Egyébként izé, Castel... nem tudom már micsoda, olyan csuf a neved, hogy száműzni foglak nemcsak innen, de még a városból is.

- Uram, - mondotta, - bárki légy, ne tartóztass fel bennünket és ne akarj bennünket mindenáron erőszakoskodásra kényszeriteni. Mi be akarunk menni a palotába és ebben nem akadályozhatsz meg.

- A pisztolyomat! - kiáltotta dühösen az ismeretlen. - Bacchusra, szétloccsantom e gazfickók fejét. Szivemből fájlalom, hogy nincs mellettem derék Contim és az égbolt katonáinak néhány vitéze... No de nem baj, ellátjuk igy is a dolgukat.

E szavak után az ismeretlen szétvonta a gyaloghintó függönyét és kilépett a gyaloghintóból. Sápadt, bicegő fiatalember volt, aki abban a pillanatban, mikor a lábai a földet érték, mindkét pisztolyát elsütötte. Szerencsére a lövések nem találtak. Erre féktelen indulatában kardot ragadott és ugy támadt az előtte állókra.

- A király! A király! - kiáltotta most két riadt hang és a gyaloghintóból sápadtan ugrottak ki a király után Castro Sebastian és Jean Cabral de Barros, az udvar főtisztviselői. Ennek már legfőbb ideje volt, mert Simon, aki szintén kardot rántott, kivágta a király kezéből a kardot és rákiáltott, hogy adja meg magát.

A király kisérete rémülten emelte fel a kivágott kardot, közrefogták a haragtól remegő uralkodót, mialatt Simon megrendülten bocsátotta le kardját, feje lehanyatlott és elszörnyedve, szivében végtelen fájdalommal gondolt arra, hogy imádott hazájának ilyen őrjöngő beteg embert rendelt királyul a sors szeszélye.

Ezalatt Castelmelhor szintén leugrott lováról és térdrehullt a király mellé.

- Oh, felséges uram, - kiáltotta kétszinü alakoskodással, - ime, itt a kardom, bosszuld meg rajtam öcsém gyalázatosságát!

- Hogyan, hát nem haltam meg? - kérdezte a király. - Sebastien, fel foglak akasztatni, amiért nem hoztad el az udvari orvost. Most pedig lássuk sebeinket.

- Remélem, hogy felséged egyáltalában nem sebesült meg! - rebegte Jean Cabral de Barros.

- Igazán? Hiszen ez nagyszerü. Én bizony azt hittem, hogy ez a fickó már felspékelt. De hát igy jobban is szeretem. Folytassuk utunkat.

- Akkor talán az öcséd? És hogy hivják őt? Mert te és a hozzátok hasonló rongyos hidalgók már egész hercegi szokásokat vesztek fel és nem elégesztek meg egy családi névvel, hanem óraszámra szavaljátok cimeiteket. Ez igazán mulatságos.

- Az én nevem Simon de Vasconcellos Souza, - szólt tiszteletteljes hangon Simon.

- No, mit mondtam, - nevetett gunyosan a király. - Rőfszámra méri a nevét. Hát csak annyit mondok neked, tisztelt Simon satöbbi ur, hogy ne merj többé a szemem elé kerülni. Ami pedig téged illet, gróf ur, - fordult Louis felé, - te, ugy látszik, kellő tisztelettel viseltetel királyod iránt és ezért majd szólunk Conti grófnak, hogy legyen gondja rád. Mondd, szereted a bikaviadalokat?

- Derék dolog. Én is szeretem. Jól van, gróf, tetszel nekem. Ülj vissza a lovadra és kövess.

Castelmelhor gróf boldogan engedelmeskedett és egy pillantást sem vetett boldogtalan öccsére, aki letörve és szomoruan távozott az ellenkező irányba.

- Én ugyan szépen követem drága atyám utolsó kivánságát, hogy bölcs legyek, - kesergett Simon magában. - Ime, két nap alatt összevesztem a királlyal, ellenséges viszonyba kerültem Conti gróffal, hogy ne is beszéljek a tegnap esti összeesküvésről, amelynek önkénytelenül a feje lettem. Contival nem törődöm, de a királlyal való esetemet nagyon fájlalom. De hát honnan gondolhattam volna, hogy a szerencsétlen uralkodó már ennyire bomlott idegzetü. Persze még szomorubb, hogy akadnak aljas udvaroncok, akik fékezés helyett még jobban belelovalják szertelenségekbe. És ime, a tulajdon fivérem is nyilvánosan megtagadott. De bármint is áll a dolog, az atyámnak tett fogadalmat mindenképpen állom, hű szolgája leszek a királynak és ha kell, meghalok érte.

Igy álmodozott az ifju Souza, akiben az olvasók már bizonyára felismerték az éjszaka rokonszenves ifju munkását. Bus gondolatait azonban lassankint elterelte és Inésre gondolt, gyönyörü szerelmesére, akit imádott és aki egész szivéből viszonozta érzéseit.

- Milyen jó, hogy mellettem van, hogy vigasztal, bátorit és felderit a nehéz órákban. Ő tudja, hogy szivem jó és hogy nemes célok hevitenek.

A király ezalatt pompás hangulatban folytatta utját, nagyon mulattatta az iménti kaland, mert ugy érezte, hogy hősiesen viselkedett és már alig várta, hogy beszámoljon erről Continak. Mikor lakosztályába ért, magához füttyentette kedvenc kutyáját és kérette Pierre öccsét.

- Ugy? Mondd neki, hogy azt parancsolom, hogy ezentul ne kérdezze a parancsaimat, mert ez engem untat. Majd meglátod, - fordult most Castelmelhor felé, - hogy milyen pompás állat az én Rodrigo kutyám! A mult héten már majdnem lelőttem, mert sántitani kezdett a nyavalyás. Tudod, utálom a sántákat. Mindig azt hiszem, hogy engem akarnak utánozni. Hát te nem sántitasz? - kérdezte Castelmelhort kémlelve, hirtelen a király.

- Ha felséged gyülöli a sántákat, ugy hogyan is merészelnék? - mondotta elpirulva és zavartan a gróf.

- No mert ilyen alaknak, amilyen te vagy, azért nem is állna rosszul egy kis himbálódzó járás! - kacagott a király, akivel aljas, gerinctelen udvaroncai elhitették, hogy ugy testi, mint szellemi tekintetben a tökéletesség mintaképe és a sántaságot mint Isten különös kegyét tekintette.

- A népek urához illik, hogy testileg is más legyen, mint a többi alattvaló! - mondotta bókolva Castelmelhor.

- Bacchusra, - fordult a király az ajtó mellett felsorakozott nemesek felé, - ez az ujonnan érkezett gróf különb koponyát hord a nyakán, mint ti valamennyien és ha Conti gróf hamarosan nem teszi el láb alól, ugy könnyen ő kerülhet a helyébe. Megcsókolhatja kezemet, - fordult ismét Castelmelhor felé és azzal a méltósággal, amely még az ilyen hibbant lelkü uralkodókat sem hagyja el, kezét nyujtotta az uj udvaronc felé, akitől elbucsuzott. Castelmelhor gróf a kertbe akart menni, hogy kissé rendezze gondolatait. De mikor megfordult, Conti gróffal találta magát szemközt, aki féltékeny és irigy tekintettel mérte végig. De Castelmelhor, akinek nagy érzéke volt az udvari élet apró finomságai iránt, nyomban hozzálépett és fuvolázó mézédes hangon szólitotta meg:

- Vajjon nem terhelném-e Vintimiglia urát, ha egy percnyi kihallgatást kérnék tőle?

- Ugy értettem, - felelte változatlanul kedves hangon és mély meghajlással Castelmelhor, - hogy egy óra mulva a kertben várnám bármely ön által megjelölt helyen.

Conti, aki észrevette az udvarias hang mögött rejtőző hideg előkelőséget, meglepetten figyelt fel és szeme találkozott a gróf büszke, férfias tekintetével.

- És ha nem egyezném bele ebbe a találkozásba, fiatal uracskám? - kérdezte a kegyenc.

- Ah, igen, tudom és Castelmelhor grófja, nemde? Én nem vagyok ilyen előkelő vérből, de a király kegye lovaggá és nemessé ütött és elnöke vagyok a legfelsőbb huszonnégyek körének.

- Amit a fiatal uralkodó jónak látott adományozni, azt az anyakirálynő még mindig visszavonhatná! - jegyezte meg Castelmelhor. - De hagyjuk ezt. Ismét kérdem: hol várjam egy óra mulva?

Az udvaroncok összesugtak mögötte. Ördöngős fickó, mondották. Egy csapással nyerte meg a királyt és a kegyencet is.

Conti szórakozottan sietett a király lakosztálya felé. A belső termek egyikében egy testőregyenruhába bujt férfi állta az utját.

- No végre, csakhogy láthatom excellenciádat, - kiáltott fel a testőr, akiben Ascanio Macaronera ismerhettünk.

- A négyszáz aranyamat szeretném megszolgálni, melyet excellenciád kegyes volt nekem megigérni.

- Oh, nem is méltóztatik hinni, micsoda rettenetes fáradsággal járt kinyomoznom. De remélem, nem hiába fáradtam, dacára annak, hogy kegyelmes uram már éppen olyan jól tudja a nevét, mint én.

- Tévedtem volna? - kérdezte Ascanio. - Hiszen ugy láttam, hogy éppen most méltóztatott beszélni az ifju Castelmelhor gróffal.

- Szavamra, - kiáltott fel az olasz. - Excellenciádnak igen rossz az emlékezőtehetsége. Én bizony csak egy szegény ördög vagyok, de nem felejteném el azt az embert, aki olyan jellel tisztelte volna meg az arcomat, mint amilyen a kegyelmes urén virit.

- Egy szót sem! - kiáltotta magánkivül Conti. - De ugyanakkor meglepetten gondolt vissza az előző napi kalandra és szeme előtt lassankint megelevenedett merénylőjének büszke, dacos tekintete. Csakugyan, éppen ugy nézett, mint imént a gróf. De minél tovább törte ezen a hihetetlen dolgon a fejét, annál kevésbbé értette meg, hogy mi oka lehetett Castelmelhor grófnak arra, hogy munkásruhában bolyongjon Lissabon utcáin. És miért támadta meg? S ha már elkövette ezt az esztelenséget, miért erőltette az imént kerti találkozásunkat? Hm, ugy látszik, a király minden együgyüsége ellenére ezuttal fején találta a szeget, amikor azt mondta, hogy a gróf fog elveszíteni engem, ha nem végzek vele. Nos hát, majd nem adok neki alkalmat erre...

- Ugy látszik, ügyes kém vagy, - fordult az olasz felé - és talán ennél merészebb feladatra is vállalkoznál? - Talán a gyilkot is éppen olyan ügyesen tudod forgatni?

- Firenzében, - mondotta önérzetesen az olasz, - Santa Fioret szolgáltam, akinek bonyolult örökösödési pere volt öt rokonával. Négy hónap alatt mind az öttel végeztem és bizony nehéz volt elhagynom a várost, ahol a vészbiróság kopói már nagyon a nyomomban voltak. Franciaországban is próbálkoztam, de ott az emberek szemtelenül jól tudnak védekezni. Spanyolországon keresztül jöttem Lissabonba, ahol még semmi nagyobb megbizatásom nem volt és igy képességeimet szívesen bocsátom excellenciád rendelkezésére.

Macarone meghajolt, bajuszát önérzetesen pödörgette és kardja markolatát sokat jelentő mozdulattal simogatta végig.

- Ha csak félig olyan ügyesen forgatod tőrödet, mint nyelvedet, ugy alighanem szükségem lesz rád! Maradj itt. Egy óra mulva megkapod utasitásaimat.

A kegyenc e szavak után hátatforditott. Macarone még reménykedve állt egy pillanatig, azt remélve, hogy a gróf talán meggondolja magát és mégis előveszi erszényét. De mikor látta, hogy az egyáltalában nem gondol erre, megragadta Conti kezét és csókokkal halmozta el.

- Köszönöm a sorsnak, - áradozott, - hogy egy ilyen kitünő urra találtam. Mintha csak egykori drága gazdámnak, Santa Fiore grófnak hangját hallanám ujra csengeni és szinte az aranyakat is markomban éreztem, melyeket tőle kaptam.

Ez a gyengéd figyelmeztetés mégsem tévesztette el hatását. Conti néhány aranyat vetett a kalandor kezébe.

- Vedd ezt előlegnek. És ha jól végzed dolgodat, ugy bőkezübb leszek, mint eddigi megbizóid, akiket olyan kitünően szolgáltál.

- Szavamra, - mondotta, - ez a paraszt engem koldusnak néz, hogy ilyen piszkosan fizet. Husz arany... hát minek néz ez engem. Elfelejti, hogy nemes emberrel van dolga. No várj, majd számolunk mi még ezért. Ilyen kis pénzekért nem ölöm meg Castelmelhort. Hm, ki tudja, talán inkább megforditjuk a szerepeket. Castelmelhor grófja határozottan gavallérabbnak látszik. Talán az ő számlájára fogok véled végezni.

E szavak után az aranyakat zsebébe csusztatta és ismét merev katonai állásba vágta magát.

Az alcantarai kastély híres volt gyönyörüen gondozott parkjáról. Mióta IV. János óriási költséggel átalakíttatta, valóságos paradicsom volt, melynek szépségét számos költő énekelte meg és a Hesperidák kertjéhez hasonlitották. Az akkori idők szokása szerint számos pogány isten szobra diszitette. Az Apolló-park - ahol Castelmelhor és Conti találkozót adtak - nevét a parkot diszitő, gyönyörü Apolló-szoborról nyerte. A fiatal gróf egyébként már jóval a kitűzött idő előtt megjelent és türelmetlenül járt fel és alá. Izgatottsága indokolt is volt, mert hiszen ez a találka félig-meddig kihívásként hangzott és Castelmelhor törte a fejét, hogy miként adhatna a dolgoknak kedvezőbb menetet? A király rokonszenve még nagyon is frisskeletü volt és a gyengeelméjü uralkodó szeszélyeire és hangulataira amugy sem lehetett épitenie. De hogyan vegye le lábáról és hogyan kényszeritse végül meghátrálásra a hatalmához görcsösen és féltékenyen ragaszkodó Contit? És megint eszébe jutott, hogy Continak mennyire szüksége van egy valóban nagyuri barátra és minden tervét most erre alapitotta. Oh nem akart fegyverszövetségre lépni egy paraszti származásu kalandorral, Souza vére sokkal gőgösebben folyt az ereiben. Conti fölé akart kerekedni és csak az ehhez a célhoz vezető eszközök tekintetében volt hajlandó megalkudni. Kész terve volt és ugy érezte, hogyha azt megvalósitja, ugy a király után ő lesz Portugália leghatalmasabb ura. Ez a terv részleteiben öccsének, Simon Vasconcellosnak utját is keresztezte, annak a romlását is maga után kellett vonnia... de Castelmelhor grófja féktelen hatalmi vágyában semmivel sem törődött.

Ilyen gondolatok között járt a park utjain az idősebb Souza és várta Conti érkezését. És mialatt különböző ravaszságokon törte a fejét, a véletlen váratlanul egy olyan hatalmas fegyvert játszott a kezére, amelyre valóban nem számithatott. Balthazár, - akinek forradalmi szerepét a polgárok titkos gyülésén láttuk - noha már lemondott királyi kürtösi rangjáról, még szabad bejárata volt a királyi parkba. Felesége ugyanis az udvari takaritónők sorában foglalt helyet. Igy került egy kanyarulatnál váratlanul Castelmelhor gróf közelébe és megrőkönyödve ismerte fel.

- No lám, - mondotta magában, megtévesztve a két testvér csodálatos hasonlatosságától, - mindjárt gondoltam én, hogy Simon testvér nem afféle egyszerü munkás, hanem szokva van a csipkék és selymek viseléséhez. De hogyan kerül ide és mit csinál az udvaroncok ruhájában?

- Halló, Simon uram, - méltatlankodott Balthazár, - miért bánik igy velem? Vagy talán néhány órai alvás és ez a cifra köntös elegendő ahhoz, hogy elfelejtsen engem?

Simon nevének emlitésére a gróf összerezzent. Hiszen nem először történt vele, hogy Simonnal összetévesztették. Mosolyogva fordult vissza.

- No bizony, engem nem olyan könnyü megtéveszteni, - nevetett boldogan Balthazár és ez a zsebkendő is sokat árult ám el!

E szavak után elővette kebléből Simon finom zsebkendőjét és mint egy diadalmi zászlót lobogtatta meg.

Castelmelhor ugyan nem értette a dolgot, de felismerte öccse zsebkendőiét és sehogysem tudta elképzelni, hogyan került az ehhez a paraszthoz? De részint kiváncsiságból, részint veleszületett kétszinüségétől ösztönözve, elhatározta, hogy végigjátssza azt a szerepet, melyet a véletlen juttatott neki.

- Hogyan, - kiáltotta szinlelt meglepetéssel, - hát te megőrizted a zsebkendőmet?

- Meg bizony és örökké őrizni fogom, mert hiszen ez a mi kettőnk közötti barátság záloga, mely örökké emlékeztetni fog arra a hős nemesre, aki megvédett egy egyszerü parasztot a gyalázattól. És ugy érzem, hogy tartozásomnak nagyon kis részletét törlesztettem le azzal, hogy tegnap megmentettem az életedet.

- Hm, - tünődött Castelmelhor, - hát ez megint micsoda? Hol és miért kellett megmenteni az öcsém életét?

- Nagyon boldog vagyok, hogy ujra látlak, - mondotta Balthazár, - de mondhatom, nagyon veszélyes a szerep, amelyre vállalkoztál. Conti ravasz és a keze messzire ér. Eddig még mindenki pórul járt, aki ellene tört.

Castelmelhor egyszerre csupa fül lett. Ezek a szavak, melyek váratlanul beleillettek gondolataiba, valósággal elsápasztották.

- Ki mondta néked, hogy meg akarom támadni Contit? - kérdezte akaratlanul. - De hirtelen eszébe jutott szerepe és hozzáfüzte: No látod, az óvatosság annyira tartózkodóvá tett, hogy egy pillanatig még téged sem akartalak megismerni.

- Igen... igen... - mondta Balthazár, - ma óvatosabb vagy, mint tegnap. Mintha nemcsak a ruhád változott volna meg. De a veszély nagy... Contit számos, jól hegyezett tőr védi, de mi is számosan vagyunk, akik hűséget fogadtunk neked és vigyázunk rád! Ha netalán reád is orgyilkosok támadnának, ugy késeik csak az én testemen keresztül sebezhetnek meg téged.

Castelmelhor néma csodálkozással hallgatta e szavakat. Homályosan megértette, hogy egy összeesküvést szőttek, melynek élén az öccse áll.

- Simon öcsém ugyancsak nem vesztegette az idejét, - mondotta magában. - Két nap alatt ez ugyancsak csinos eredmény. Ugy látszik, ugyancsak sietnem kell, ha utól akarom érni gyorsaságban.

- Meg vagyok hatva, barátom, - fordult Balthazár felé. - Biztositlak, hogy méltón fogom viszonozni ragaszkodásodat. Addig is fogadd a tegnapi szolgálataidért ezt...

Balthazár egy lépést hátrált, mozdulatában büszkeség volt. Azután ismét a grófhoz lépett és élesen szemébe nézett. Azután rettentő erővel megragadta a grófot és mielőtt az rémületéből magához térhetett volna, egyetlen vad mozdulattal a földhöz vágta és a mellére térdelt:

- Aranyat kinálsz... nekem? Don Simon nem mert volna ennyire megalázni! Ki vagy hát te?

És mielőtt Castelmelhor grófnak ideje lett volna válaszolni, egy hosszupengéjü kést rántott ki övéből.

- Ha csak az én titkomat oroztad volna el, talán megbocsátanék neked, ám te Don Simon titkát is kicsaltad belőlem és ezért ajánld Istennek a lelkedet.

Balthazár arcán hideg elszántság tükröződött, Castelmelhor érezte, hogy elveszett.

- Szerencsétlen, - mondotta kétségbeesetten, - mit akarsz! Hiszen én a fivére vagyok. A bátyja Simon de Vasconcellosnak.

- Simon de Vasconcellos? - kiáltotta meglepetten Balthazár. - Valóban, a nemes grófnak méltó fia Simon ur és elhiszem, hogy benne a Souzák nemes vére folyik. De te... hazudsz, nem lehetsz a fivére.

Ujra szurásra emelte tőrét. Castelmelhor gróf nem volt gyáva, de ez a váratlan és durva támadás valósággal megdermesztette.

- Kegyelem... kegyelem! - kiáltotta rémülten... - a testvérem nevére kérlek, irgalmazz!

- Valóban a fivére lenne? Akkor kimélnem kell... de hátha becsap? És akkor ki biztosit arról, hogy nem áll mindkettőnkön álnokul bosszut?

- Ide nézz, - mondotta Castelmelhor és cimeres gyürüjét Balthazár szeme elé tolta. - Nézd ezt a cimert, ismered?

- Csakugyan, - mormogta Balthazár, - ennek a mását láttam Don Simon zsebkendőjén. Emelkedj fel, uram... nem foglak megölni. Még arra sem kérlek, hogy titoktartást esküdj. A méltatlan mód, mellyel titkomat kivetted, megölte bizalmamat. De szemmel foglak tartani és ha fivéred ellen a legkisebbet is vétenéd és megpróbálnád őt a hatalmon levőknek kiszolgáltatni, ugy ismét szemtől-szembe fogsz találni, akárcsak most és akkor nem fogok irgalmat ismerni.

Balthazár e szavak után elbocsátotta a grófot és lassu léptekkel távozott. Alig tünt el Balthazár, a fák mögül feltünt Conti gróf hatalmas alakja, aki diszes kisérettel és gárdistaruhába bujtatott kürtösöktől követve jött.

Castelmelhor gróf szivesen kifujta volna magát egy kicsit, mert az iménti különös kaland ugyancsak felizgatta, de Conti már közeledett és igy kénytelen volt eléje sietni. Conti, aki éppen a királynál időzött és meggyőződött arról, hogy a király jobban kedveli, mint valaha, hatalma tudatában gőgös és fölényes pillantással mérte végig Castelmelhor grófját.

- Kedves fiatal uram, - fordult Conti a grófhoz, - én ugyan csak a saját palotámban szoktam kihallgatásokat adni, de most kivételes szeszélyből hajlandó voltam kérésének eleget tenni és ide jöttem. Kérnem kell azonban, hogy röviden adja elő mondanivalóit. Hallgatom.

- Ventimille ur, - mondotta éppen ilyen hangon Castelmelhor, - én is csak a saját fajtámbeliekkel szoktam rendszerint társalogni, de az én szeszélyem is kivételt parancsolt ma reggel, mikor ezt a találkozást kértem, melyet ön először visszautasitott. Nos, legyen nyugodt, rövid leszek, minthogy nincs vesztegetni való időm.

- Ez talán fogadás? - kérdezte gunyos mosollyal Conti, - arra volt kiváncsi, hogy meddig terjed a türelmem?

- Nem... mindössze arra akartam figyelmeztetni, hogy ön egy korhadt deszkán jár a mélység felett és lábam egy dobbantásával én ezt a deszkát kettétörhetem.

- Ez minden? - kérdezte Conti, aki nyugodtságot és fölényt igyekezett szinlelni, de a hangja reszketett és az arca ijesztően elsápadt.

Castelmelhor egy pillanatig hallgatott. Agyában villámgyors gondolatok cikkáztak. Érezte, hogy pillanatnyilag felülkerekedett és igyekezett kihasználni ezt a hatást.

- Nem, ez nem minden. Amit mondani akarok, mélységes titok és azt nem szabad idegen füleknek hallaniok. Ezért hát távolitsa el embereit.

- Én pedig, - mondotta Conti, aki még mindig Simonnal tévesztette össze Castelmelhor grófot Ascanio előadása alapján, - arra vagyok kiváncsi, hogy könnyen jár-e ki hüvelyéből a kardja? De figyelmeztetem, hogy embereim nem fognak cserbenhagyni!

Castelmelhor, aki megértette, hogy Conti orvtámadástól fél, megvető mosollyal leoldotta derekáról a kardját és messze elhajitotta.

- Most pedig - mondotta Castelmelhor - figyeljen rám és ne szakitson félbe. Ön elnyerte a király vak bizalmát. Ez kétségtelenül sok. De ezzel szemben áll a nép és a nemesség gyülölete és ez még több. Ha ezek szót emelnek az anyakirálynő előtt, ugy ön könnyen kegyvesztetté lehet, hiszen a tényleges hatalmat még mindig a királynő tartja kezében. Édesanyám, Xiména grófnő jó barátságban van a királynővel és ha én ugy akarom, akkor holnapra már kiejtik a királynő előtt azt a szót, amely az ön sorsát megpecsételi. A nemesség csak egy jelre vár, hogy ön ellen lázadjon. És ezt a jelt könnyen megadhatom én is, hiszen Souza háza igen jól csengő név a főuri körökben és szivesen bizzák magukat annak vezérletére. De másrészről éppen ilyen keserü harag feszül a nép embereiben is. Izzó kráter felett jár ön, mely minden pillanatban kitörhet, az összeesküvés szálait már javában fonják.

- Ön csak hiszi, hogy tudja, - válaszolta a gróf. - Lekicsinyli a dolog sulyosságát, azt hiszi, hogy csak néhány gyáva fickó hangoskodásáról van szó, akik halált kiáltanak a zsarnokra, anélkül, hogy egy is akadna közöttük, aki a végrehajtásra vállalkozna. De ön téved, gróf ur... ennek az összeesküvésnek olyan vezére van, aki tud és mer cselekedni, akinek karja ki tudja huzni hüvelyéből a tőrt... ez az ember...

- Oh nem én, - válaszolta feltünő szelidséggel Castelmelhor gróf, - hanem valaki, aki nálamnál sokkal félelmetesebb. Ha ugyanaz a kar, amely néhány perc előtt engem akart kivégezni, önre fog támadni, ugy katonáinak tizszerese sem fogja megvédelmezni tudni.

- Mindez igaz, gróf ur, - válaszolta Conti hidegen. - Minden igaz, csak éppen egyet tagad vakmerően. Azt, hogy ennek az összeesküvésnek ön a feje. És mint ilyen, százszorosan megérdemli a halált. És ön meg is fog halni! Akkor pedig az összeesküvés önmagától fog összeomlani.

Castelmelhor habozott. Látta, hogy Conti tévedésben van és tudta, hogy ő is öccsével téveszti össze. Azon tanakodott, hogy miként lehetne ezt véle megértetni?

- Ön hallgat, fiatal barátom? Valóban kár, hogy ilyen fiatalon keveri magát az udvari cselszövényekbe, melyekben pedig önnél öregebb és tapasztaltabb emberek is könnyen elbotlanak.

- Ön tulbecsüli éleselméjüségét, kedves Conti uram, - válaszolta végre Castelmelhor gróf. - Vigyázzon, mert miközben azt hiszi, hogy életét védi, éppen azokat a szálakat találja elmetszeni, melyek önt még visszatartani igyekeznek a mélységbe zuhanástól. Ide figyeljen, uram. Az összeesküvés, amelyről beszélek, néhány perc előtt még előttem is titok volt. És majdnem életembe került annak felfedezése. Mondhatom, hogy az összeesküvők előörsei már itt járnak a parkban és karjuk már önig ér! Ha ön meggyilkoltat engem, ugy az összeesküvők ujabb mártirt látnának bennem és ez megadná a jelt az általános felkelésre. Holott, ha rám hallgat és hinni tud nekem, ugy könnyen lefegyverezheti ellenségeit és védve lesz az anyakirálynő haragjától is.

A gróf hangja olyan szilárdul és annyi jóakarattal csengett, hogy Conti megingott. A gróf ezt észrevette és érezte, hogy közeledik a győzelem pillanata. Hogyan - gondolkozott magában - tévedtem volna? Nem ez volt a tegnapi merénylő?

- Gróf ur, - kérdezte most hangosan Conti, - milyen idős az ön testvére, Simon de Vasconcellos?

- Ez igaz, sőt ugy látom, hogy ön is összetéveszti Simon de Vasconcellost Castelmelhor grófjával.

- Nos, végre megértett engemet. És most, hogy eloszlott közöttünk a félreértés, remélem, tisztán látja, hogy ön teljesen hatalmamban van? Én mindezért, amit érdekében tettem és még tehetek, nyugodtan kérhetném az önt illető javak és királyi kegy felét, mert még ezzel sem volnék kellően megfizetve. De én sokkal kevesebbel is beérem. Kegyelmet kérek Simon de Vasconcellosnak és egyben arra kérem önt, hogy eszközöljön ki egy királyi parancsot, amely megparancsolja Inés de Cadaval hercegnőnek, hogy az én feleségem legyen.

- És ön mindezek ellenében barátságát kinálja? - kérdezte élénken Vintimille.

- Nem, csupán a szövetségemet! Megbizhat bennem. A nemességet leszerelem, gondom lesz rá, hogy a királynő ne kapjon önről rossz hireket és az összeesküvést is megfosztom méregfogától. Don Simont majd kastélyába számüzzük, ahol mindaddig marad, amig ujabb királyi rendelet kegyelmet nem ad neki. És most menjünk a palotába. Utközben megmagyarázhatja, hogy miért viselkedett velem szemben olyan különösen és miért kényszeritett arra, hogy leoldjam kardomat?

- Valóban, - kiáltotta a kegyenc, - elégtétellel tartozom önnek ebben az ügyben.

Conti e szavak után lovagi szokás szerint leoldozta övéről drágakövekkel díszitett, pompás kardját, de Castelmelhor elháritotta magától ezt a kétes megtiszteltetést, felvette a tulajdon kardját és igy szólt:

- Háromszáz éve hordja a családom ezt a kardot, Vintimille uram. Diégo de Vasconcellos ezzel kényszeritette térdre az árulókat... De még mindig nem tudom, hogy mit vétett ön ellen az öcsém?

- Simon merész és derék fiu, - gondolta magában Castelmelhor, - aki hűen követi atyánk utolsó kivánságát. De hát hogyan követte el ezt a merényletet? - kérdezte hangosan a kegyenctől.

- Bocsásson meg neki, talán tévedett és nem tudta excellenciád többi címét! - mondta Castelmelhor alig titkolható mosollyal.

- Megbocsát, gróf ur, ha magyarázatát nem fogadom el és csak annyi hálával adózom önnek, amennyire szolgálataiért kötelezve vagyok.

Közben a palotához értek. Az udvaroncok bámulata tetőpontra hágott, mikor az idősebb Souzát Conti meghitt társaságában látták. Még a királyt is meglepte ez a látvány.

- Nézzétek, - nevetett a király, - Conti gróf karonfogva vezeti az utódját, nehogy elveszitse. No ez igazán pokolian mulatságos!

- Uraim, - fordult most a király az udvaroncok felé, - ezennel felszólitlak benneteket, hogy illő tisztelettel bánjatok az idősebb Souza de Castelmelhor gróffal, akit palotámba fogadok... ejnye, ki helyett is? Megvan! Számüzzük Don Pedro da Cunhát, aki az utóbbi időben ugyis elég szemtelen volt és több izben sántitott. Ezentul te leszel a szobámban, Castelmelhor grófja és megengedem, hogy megcsókold a kezemet.

Castelmelhor gróf mosolyt erőltetett arcára és mély bókkal köszönte meg uj méltóságát. A többi udvaronc pedig hizelgő szerencsekivánatokkal és dagályos üdvözlőszavakkal árasztották el. Igy történt, hogy Castelmelhor gróf ezt az éjszakát már a királyi palotában töltötte.

Mikor Conti később visszavonult, a palotában az olasz lovagot még mindig ugyanott találta, ahol néhány óra előtt elhagyta. Az olasz elszántan várta Contit.

- Nyomorult, hazug... - támadt Conti dühösen az olaszra, - ki foglak korbácsoltatni és kidobatlak innen!

- Igen, azt mondom, hogy a pokolba kergetlek, gazember!... - mondotta Conti, akinek ökölbe szorult a keze és feltünően izgatott volt. - Ki fog bosszut állni értem Castelmelhoron? - mormogta magában.

- Nem volna szüksége ennek a kipróbált barátnak a szolgálatára? - kérdezte Ascanio Macarone és egy hosszu, hegyes tőrt huzott ki övéből.

- Megölessem? - kérdezte mintegy magához beszélve Conti. - Nem. De kijátszom és kényszeriteni fogom, hogy engem szolgáljon.

- Tudnék egy jó tanácsot adni - kezdte ismét az olasz, aki visszadugta tokjába a tőrt, - amely talán ér annyit, mint egy jól irányzott döfés.

- Hm, - mondotta Conti, - te csakugyan ravasz és ügyes fickónak látszol. Talán csakugyan ki tudnál eszelni valamit helyettem. Figyelj hát!..

És Conti, karonragadva az elámult olaszt, részletesen elmondta neki Castelmelhor gróffal való találkozását és azt, hogy a gróf miféle királyi rendelet kibocsátására akarja rávenni.

- Akkor hát ha Castelmelhor hozzájut ehhez a vagyonhoz, ugy hatalmas, nagyon is hatalmas lesz. Excellenciád tehát bocsáttassa ki ezt a királyi parancsot, de akadályozza meg ennek a keresztülvitelét.

- Oh, mondok én még ennél különbeket is excellenciádnak. De a jó tanácsot meg kell fizetni. Ezer aranyat kérek értük, Kegyelmes uram.

- A háromszázhatvanöt arannyal együtt, mellyel excellenciád tartozik, ez ezerháromszázhatvanötöt tesz ki, vagy mondjuk az egyszerüség kedvéért, kereken ezernégyszázat.

- Nos... Néked kell feleségül venned, kegyelmes uram, a dúsgazdag hercegnőt!

Conti felugrott örömében a székről, amelyre az előbb telepedett. Ha ez a házasság létrejön, ugy egy csapással Cadaval hercege és Portugália egyik leggazdagabb és leghatalmasabb főura lenne.

- Ascanio, - kiáltotta rekedten, - ha módot nyujtsz arra, hogy ez a terved valósággá legyen, ugy annyi arannyal fizetlek meg, amennyit testsulyod nyom.

- Rendben van, kegyelmes uram. Akkor hát megyek gondolkozni és egyuttal megmérem a testsulyomat.

Az olasz mélyen meghajolt és visszavonult, hogy fontos megbizatásának tervét kidolgozza.

Mielőtt e fejezetet befejeznénk, elárulhatjuk olvasóinknak, hogy ugyanakkor, amikor Conti és Castelmelhor gróf beszélgetésüket folytatták, az Apolló szobra mögött egy ember hallgatózott feszült figyelemmel, akiben Balthazárt ismerhetjük fel. Jó fedezéket nyujtott neki egy hatalmas tölgyfa, melynek sürü lombozatu koronája a szobron átnyult és Balthazár a lombok védelme alatt egészen megközelítette a két összeesküvőt. S mikor az előkelő urak távoztak, lekuszott a fáról és lemondva arról, hogy feleségével találkozzék, visszafordult és rohanva futott végig a város különböző zeg-zugos utcáin. Végre is a Souzák palotájának kapuja előtt állt meg.

Donna Xiména és gyámleánya, Inés de Cadaval, kettesben ültek a Souza-palota egyik szobájában. A nemes özvegy egy aranykapcsos imakönyvben lapozgatott és a finom miniatürökben gyönyörködött, melyeket egy ismeretlen művész keze varázsolt a lap széleire. Inés kézimunkázott. Inés az ablak mellett ült és pillantása gyakran vetődött ki a hatalmas, gránitkockákkal kirakott udvarra. A palota berendezésén az a patinás előkelőség áradt el, amely elárulta a család régi, nemesi eredetét, a hercegi, sőt fejedelmi ősöket. A szalon falán méltóságteljesen sorakoztak egymás mellett az ősök arcképei, melyeknek különös szépsége a spanyol festők kiválóságát dicsérte. A folyosókat régi páncélok és fegyverek ékesitették, vérrozsdás kardok és elgörbült lándzsák, melyek a mórok elleni vad hadjáratokról beszéltek. A falakat finom kordovai bőrkárpit ékesitette, melyekre csatajelenetek voltak domboritva. A kandallókon velencei üvegcsiszolók remekei sorakoztak egymás mellett és külön figyelmet érdemelt néhány eredeti kinai porcellán-figura, melyeket vakmerő hajósok akkor hoztak első izben messzi utjukról Portugáliába.

Donna Xiména letette imakönyvét és anyai gyöngédségü pillantással nézte Inést.

- Fiaim most már őfelségénél lehetnek, - mondotta Donna Xiména. - Adja Isten, hogy kegyes fogadtatásra találjanak.

- Oh, - felelte élénken Inés, - bizonyára siker fogja utjukat koronázni. És, - tette hozzá könnyed sóhajjal, - Don Simon bizonyára meghóditja a király szivét.

- Nem kell védekezned, - mondotta jóságos hangon Xiména. - Természetesnek tartom, hogy a szádon annak a neve buggyan ki először, akit szeretsz. Magam is boldog lennék, ha már megházasodtatok volna. Ha már a sors ugy akarta, hogy egy gyenge és sok nyomoruságot hozó uralkodó idejében éljétek le fiatalságtokat, ugy legalább abban találj kárpótlást, hogy életedet és boldogságodat egy talpig derék, kitünő férfi kezébe tetted.

- Egy vitéz kar és egy becsületes sziv sok mindenért kárpótol és bármilyen szerencsétlenség is várjon rám, Simon oldala mellett nyugodtan nézek a szemébe, - válaszolta Inés lelkesen.

- Oh, én is ilyen boldog voltam egykor, - sóhajtott fel Xiména, - én is ilyen rajongva szerettem uramat. De hát a boldogság elmult, özvegy lettem és most már csak könnyeim maradtak meg.

Pillanatnyi szünet következett. Xiména legyőzte meghatottságát, de uj izgalom fogta el.

- E pillanatban mondotta - a bemutatkozás már okvetlenül megtörtént. Nem tudom, miért, de valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság gyötör. A királyról nagyon különös dolgokat beszélnek és Simon heves, tulérzékeny...

- Ne féltsd őt, anyám, - szólt Inés, - Simon ugyan valóban lobbanékony, de a királyt mindenekfelett tiszteli. Az én szivem azt sugja, hogy boldogan és elégedetten fognak a palotából visszatérni.

Inés hirtelen elhallgatott, arcát halálos sápadtság boritotta el és kezét reszkető szivére szoritotta. Xiména felugrott és az ablakon keresztül ő is megpillantotta Simon de Vasconcellost, aki éppen akkor lépte át a palota kapuját. Lassu léptekkel, lehorgasztott fejjel haladt át az udvaron, egész lényén szomoruság tükröződött. A két hölgy megdöbbenve, felizgulva nézte. Néhány perc mulva a szalon ajtaja felnyilt és Simon belépett.

- Anyám, - felelte felindultan Simon, - a Souza nevet immár csak egy fiad fogja további fényességében megőrizhetni, mert én kegyvesztett lettem.

- Valóban, - mondotta, - nekem csak az lehet fiam, aki a királya iránti tiszteletet és hűséget megtartotta.

- Anyám, hát nem látod, hogy szenved, - akarta mondani Inés, de a grófné egy mozdulattal csendet parancsolt és szigoru hangon folytatta:

- Fivéred távollétében jogom van, hogy kikérdezzelek. Miféle bünt vagy hibát követtél el, Simon de Vasconcellos?

Simon igyekezett erőt venni felindulásán és elmesélte az Alcantara előtti szerencsétlen kalandot, miközben lehetőleg enyhiteni igyekezett a király szerepét. A két hölgy álmélkodva hallgatta végig és nem egyszer kiáltottak fel meglepetten. Mikor Simon elbeszélését befejezte, Inés megragadta Xiména kezét:

- Oh én mindjárt tudtam, - kiáltotta szenvedélyesen, - hogy Simon nem bünös, csak a szerencsétlen véletlen keverhette bajba.

Simon hálás és szerelmes pillantással tekintett menyasszonyára. A grófnő hallgatott.

- Talán jól cselekedett, - gondolkozott hangosan a grófnő. - De mégis, ki tudja, illő-e megcsókolnia egy olyan kezet, amely öccsére sujtott.

- Igen, tévedtem, - válaszolta Xiména grófnő. - De te... tudsz-e megbocsátani a királynak?

- Megbocsátani a királynak? - kérdezte elszörnyedve Simon. - Az övé vagyok, életemmel és véremmel csak őt szolgálom.

Inés lelkesen és szerelmesen nézte vőlegényét, de a grófnő arcán is büszke öröm tükröződött. Karját kitárva ölelte magához fiát.

Simon anyja karjába vetette magát és felindulása mély meghatottsággá változott. Szeméből könnyek törtek elő.

- Inés, - mondotta édesanyja öleléséből kibontakozva, - ma reggel még egy dicső és boldog jövő minden káprázata mosolygott rám. Most azonban már letört, szomoru, számüzött ember vagyok, aki arra van kárhoztatva, hogy az udvartól távol, kegyvesztetten élje le napjait. Reám ismeretlen veszélyek lesnek és én, a szegény, mindenéből kifosztott ember nem kérhetem tőled azt, hogy megtartsd azt az igéretet, melyet a dicsőség és rang fényében pompázó nemesnek tettél.

Simon fogyni érezte erejét és elhallgatott. Egy szék karfájára támaszkodva várta Inés válaszát.

- Anyám, - sikoltott fel Inés, - hallod ezt? Oh kérdezd meg tőle, hogy miért illet ilyen sértő feltevéssel, mit vétettem neki, hogy ilyen gyalázatosságot tételez fel rólam? Ha el akar hagyni, miért nem mondta ezt nekem tegnap, amikor még csucsán állt a képzelt dicsőségnek és hatalomnak. De hogy tételezheti fel rólam, hogy most hagyom el, amikor szerencsétlen és vigasztalásomra szorul.

A grófnő felváltva hol Inésre nézett, hol Simonra, aki az izgalomtól reszketve, sápadtan, mozdulatlanul állt.

- Ti egymásnak vagytok teremtve, - mondta a grófnő. - Drága jó leányom vagy Inés és te, Simon, adj hálát az Istennek, aki nehéz óráidban ilyen drága lényt küldött vigasztalásodra.

E szavak feloldották Simon bénultságát, Inéshez rohant és csókokkal halmozta el Inés kezét. Inés pedig könnyein át mosolyogva, zavarát palástolandó, a grófnőre borult.

- Gyermekeim, - mondotta Xiména grófnő, - számolnunk kell a viszonyok megváltozásával. Nem tudhatjuk, hogy micsoda váratlan akadályok tornyosulhatnak fel, ezért siettetnünk kell a házasság napját. Legjobban szeretném, ha egybekeléstek már holnap megtörténne.

A két nő ijedten sikoltott fel, Simon kezét kardjára téve, gyorsan megfordult. Az ajtó küszöbén mozdulatlanul egy férfi állt.

- Az, - válaszolta komoran Balthazár, - hogy elárultalak téged. De Istenemre, meg foglak menteni és azután megölhetsz, ha kedved tartja.

- Ki ez a férfi és mit jelentenek e szavak? - kérdezte elképedve a grófnő.

- Anyám, - mondotta Simon, - amint tudja, édesatyámnak fogadalmat kellett tennem halálos ágyán és e fogadalom tárgyát titokban kell tartanom. És éppen ezért nem magyarázhatom meg e derék ember szavait sem, aki egy jelentéktelen szivességem viszonzásaként már életemet mentette meg. Ezért kérnem kell, engedje meg, hogy négyszem között beszélhessek vele.

A grófnő karonfogta Inést és az ajtó felé tartott. De a küszöbről még egyszer visszafordult:

- Kérni fogom az Istent, hogy legyen segitségedre, mert szent hitem, hogy amit tervezel, az csak a király és haza üdvét szolgálhatja.

- Beszélj, mi történt? - kérdezte izgatottan Simon, mikor Balthazárral magára maradt.

- Már megmondtam, hogy Conti mindent tud, még pedig az én hibámból. Tudja, hogy te vagy az összeesküvők feje és hogy te vagy az, aki tegnap a főtéren arcul ütötted. És ha többet tudnék rólad, ugy ezt is megtudta volna.

- A szerencsétlen véletlen és a vágy, hogy téged szolgálhassalak. Castelmelhor grófot összetévesztettem veled és abban a hiszemben, hogy véled beszélek, mindent kifecsegtem előtte. A gróf visszaélt tévedésemmel, tőrbe ejtett és ügyes szavakkal mindent kiszedett belőlem.

- Ez kellemetlen, - jegyezte meg Simon, - de nem végzetes baj. Hiszen Castelmelhortól még nagy ut vezet Contiig!

- Fájdalom, - válaszolta Balthazár, - ez az ut nem nagyobb, mint az, amely a számtól az ön füléig vezet.

- Oh a fivéred valóban kiméletes volt. Amikor kiszolgáltatott ellenségednek, kikötötte, hogy az életedet kimélni tartoznak, csupán számüzniük szabad.

- És mégis meg kell hallgatnod. Ha kell, erőszakkal is kényszeritelek erre. Mindent apróra fel akarok előtted tárni.

Simon egészen megzavarodva ült egy székre, Balthazár pedig egészen közel lépve, szinte arcába lihegte a lázas szavakat.

- Még nem tudsz mindent, Don Simon, mert a legszörnyübbje csak most következik. Tudom, hogy vőlegény vagy és hogy azt a szép hölgyet szereted, aki az imént távozott. Láttam nemes arcát és alázatos szolgája vagyok, mert tudom, hogy szereted és az ő boldogsága is szent előttem. Talán őrültség ez a rajongásom, de ugy érzem, hogy ugy szeretlek, mintha gyermekem és egyben mesterem lennél és éppen igy szeretem azokat is, akik hozzád tartoznak. Arra akarlak hát figyelmeztetni, hogy légy résen, mert talán már a legközelebbi órákban elrabolhatják tőled szived hölgyét!!

- Inést elrabolják? - szörnyedt el Simon. - Ki merészelné ezt? Térj magadhoz, Balthazár. Miket fecsegsz? Magyarázd meg szavaidat!

- Ez az igazság, Don Simon. A fivéred kapzsi módon megkivánta Inés hercegnő vagyonát és kiszolgáltatta nevedet Continak.

- Ismétlem, igy van. Jelen voltam a vásárnál, amikor vérdijad fejében egy királyi rendelet kibocsátását kérte, amely számára biztositja Inés hercegnő kezét.

Simon lelke mélyéig meg volt rendülve. Szeretett volna hinni bátyja ártatlanságában, de Balthazár határozott szavai nem hagytak kétséget azok valósága felől.

- És most, uram, nincs időnk habozni - fejezte be szavait Balthazár. - Intézkedned kell, hogy a király parancsa már ne legyen végrehajtható. Mire emberei ideérkeznek, Inés hercegnőnek már mint a feleségednek kell őket fogadnia.

- Hiszek néked, - nyögött fel gyötrődve Simon, - hiszen érzem, hogy valóban barátom és igaz férfi vagy. Oh Castelmelhor... - tette hozzá kétségbeesetten, - hogyan feledkezhettél meg magadról ennyire!

- Most nincs idő a sóhajtozásra, - sürgette Balthazár, - száz dolgot kell elintézned és mielőbb menekülnöd Lissabonból...

- Már mondtam, hogy Castelmelhor gróf megegyezett Contival a te számüzetésedben. Ha sikerül itt érniök, ugy közönséges gonosztevőként, katonai kisérettel visznek birtokodra...

- És mégis... itt kell maradnom Lissabonban, ahová szavam és fogadalmam köt. Köszönöm Balthazár, jó szolgálatodat és az Ég kegyelmezzen bünös fivéremnek.

E beszélgetés után egy órával feltünő nagy sürgés-forgás támadt a Souza-palotában. Simon anélkül, hogy fivére gaztettét leleplezte volna, közölte édesanyjával és menyasszonyával, hogy olyan sürgető és fenyegető körülményekről szerzett tudomást, melyek az Inéssel való azonnali házasság kötését parancsolják. A hölgyek átérezték a Simon tulfütött izgalmu szavaiban bujkáló aggodalmat és nem ellenkeztek. Inés visszavonult imádkozni. A grófnő bizalmas szolgája utján gyorsan a palotába kérette a Boldogságos Szűz templomának plébánosát és intézkedett, hogy a palota kápolnájában minden előkészület megtörténjék az esketésre. Inés sápadtan, végtelen izgalommal egyik társalkodónője karjára támaszkodva jelent meg. Ebben a pillanatban az udvar felől hirtelen nagy zaj támadt és a széles térség egy pillanat alatt megtelt lovagokkal.

- Menekülnöd kell... a kegyenc katonái rajtunk ütöttek... alig néhány lépésnyire vannak...

- Gyorsan... gyorsan! - sürgette Balthazár. És nem törődve Simon tiltakozásával, karjába ragadta és kivitte a rejtett ajtón, akár egy gyermeket.

A grófnő komornája urnője parancsára most kinyitotta az ajtót, amelynek küszöbén Manuel Antunez, a király hirhedt bizalmasa jelent meg. Tekintetét körülhordozta a teremben és szemmelláthatólag meg volt lepődve, mikor nem látta ott Simont, csak Xiména grófnőt, az elájult Inést és a papot.

- Miért jöttetek, mi dolgotok van itt? - kérdezte a grófnő, aki visszanyerte hidegvérét és egész méltóságával fordult szembe a tiszttel.

- Őfelsége parancsát hoztuk! - válaszolta a tiszt és egy pecsétes irást teregetett ki.

- Őfelsége minden kivánsága szent ebben a palotában Teljesítsétek tehát kötelességteket! - válaszolta a grófnő.

Antunez zavartan nézett össze kisérőivel, azután habozva fordult a grófnőhöz:

- Senora, - dadogta, - számüzetési parancsot hoztam az ön fia, Simon de Vasconcellos ellen.

- Ugy látszik, megelőztek! - mormogta Antunez. A bosszuság visszaadta szemtelenségét. Feltette kalapját és egy székre ült. Közben a komornák Inést vették gondozásba, aki lassankint visszanyerte eszméletét.

- Uram, - mondotta a grófnő, megvető pillantással mérve végig a hetvenkedő tisztet, - ugy látszik, nincsenek már palotámban szolgák, akik önt kivezetnék innen és megtanitanák arra, hogy miként kell viselkednie jelenlétemben. De tisztelem önben a király parancsainak hordozóját és ezért inkább magam vonulok vissza.

E szavak után Xiména grófnő karonfogta Inést és vele együtt el akarta hagyni a szobát. Antunez megvárta, amig az ajtóig érnek, akkor levette kalapját és gunyos tisztelettel igy szólt:

- Ah, szó sincs róla, hogy megfeledkeznék az önnek kijáró mély tiszteletről, Senora. De ha annyira tiszteli a király parancsait, ugy hát kövesse is azokat.

Antunez most egy másik pergamenttekercset vett elő, amelyen szintén a király pecsétje csüngött. Ez a király bizalmas parancsát tartalmazta, melyben meghagyta Inésnek, hogy egy hónapon belül menjen feleségül Castelmelhor grófjához.

Donna Xiména a legnagyobb felindulással olvasta a parancsot és mikor fia nevéhez ért, arcára biborfoltot festett a méltatlankodás.

- Isten óvja a királyt! - mondotta indulatait legyőzve, miközben összehajtogatta a pergamentet. - Azt hiszem, uram, hogy ön befejezte küldetését, - fordult Antunez felé.

- Menj, leányom, - fordult most Xiména Inéshez, - és ön, tisztelendő atyám, legyen kegyes és támogassa őt!

Mikor Xiména grófnő magara maradt, visszafojtott indulatai heves zokogásban törtek ki. A márványkandallóig támolygott, mely felett meghalt férjének arcképe lógott.

- Oh, Istenem, - nyögte kétségbeesetten, - engedd, hogy tévedjek, hogy a gyanu, amely gyötör, ne legyen más, mint anyai szivem nyugtalansága. De nem... nem... fájdalom, minden arra vall, hogy nem tévedek. Simon zavara, az izgalom, mellyel az azonnali házasságot sürgette, titkolózása, mind azt bizonyítják, hogy Castelmelhor méltatlan... Simont nemessége meggátolta abban, hogy fivérét bevádolja előttem. Oh, Jean, - fordult most az arckép felé, - a neved és rangod viselője méltatlanná lett hozzád.

- Borzasztó, - mondotta, - hogyan szegüljek ellen Braganza véréből született királyom parancsának? De ha engedelmeskedem, ugy legnemesebb gyermekem boldogságát teszem tönkre. És széttörném Inés szivét is. Oh, Istenem, légy segitségemre, mit tegyek, hogyan oldjam meg ezt a szörnyü helyzetet?

De mintha hirtelen mentő ötlete támadt volna. Kétségbeesése eltünt és arcára a remény mosolya ült.

- A királynő, - kiáltott fel, - hiszen még ő uralkodik, nála van a legfőbb hatalom. Térdre fogom magam vetni előtte és ugy fogom kérni, hogy vonassa vissza ezt a parancsot! A királynő szeret és meg fog menteni!

Ascanio Macarone másnap reggel még egyszer átgondolta azt a pokoli ravaszsággal szőtt tervet, melyet Contival együtt eszeltek ki és melynek jutalmául siker esetén élete fogytáig tartó gazdagság várt rá.

Sőt ezuttal arra is volt gondja, hogy megfelelő előleget kapjon. Elhagyta a királyi palotát és a városba ment.

- Excellenciád, - mondotta, mikor bucsut vett Contitól, - hála az én ügyességemnek, ön férje lesz Donna Inésnek, elnyeri Cadaval hercegségét és mint ilyen, rokonságba lép a királyi házzal.

Most azonban a király hálószobájába kell vezetnünk az olvasót, nézzük végig a király ébredését, aki - tudta nélkül - igen nagy szerepet volt hivatva játszani a ravasz olasz tervének keresztülvitelében.

A portugál királyi család törvényei szerint senki sem tartózkodhatott abban a hálószobában, amelyben a király aludt. Ellenben a hálószoba egy tágas előszobára nyilt, melynek ajtaja állandóan nyitva állt és itt a királyhoz hű nemesek álltak felváltva őrt. Ezt a szokást még IV. Jean vezette be, aki állandóan attól rettegett, hogy a spanyolok meg akarják ölni. Közvetlen közelben volt egy őrszoba, ahol a király testőrgárdája teljesitette szolgálatát.

A király még aludt, a hajnal még nem szürkült. A véletlen ugy akarta, hogy ezen az éjszakán Don Pedró lett volna a soros őrtálló, akit azonban, - amint tudjuk - a királyi szeszély számüzött és helyette Castelmelhor töltötte most be ezt a tisztet. A fiatal gróf hosszu léptekkel járt fel és alá az előszobában. Lelke tele volt nyugtalansággal, sápadt volt, mintha hosszas betegségből kelt volna fel. Az elmult nap izgalmas és váratlan eseményei lelke mélyéig felzaklatták, öröm és önvád küzködtek benne. Kétségtelen, hogy ezen az éjszakán akkor sem tudott volna aludni, ha véletlenül ágyában feküdt volna. Láza volt és félhangosan beszélt, mint akit delirium gyötör.

- Hallgass meg, atyám, - mormogta tétova pillantásokat vetve maga körül, - és ne itélj felettem, mielőtt meg nem hallgattad védekezésemet. Esküt tettem neked és én ezt meg is fogom tartani, de a módot, amely a sikerhez vezet, magamnak kell megválasztanom. Te azt mondtad, hogy őrködjem a király felett és harcoljak a kegyenc ellen. Ime, itt állok a király hálószobája előtt és őrködöm felette, a kegyencet pedig máris markomban szorongatom. Nemcsak karddal, hanem ésszel és csellel is lehet hadakozni. Hogyan, - kiáltotta hirtelen, - Simon nevét emlited, őt kéred számon? Igaz, elvettem menyasszonyát, de helyette az életét mentettem meg. És ha célt érve, enyém lesz a király utáni legnagyobb hatalom, ugy azonnal visszahivatom számüzetéséből és azon leszek, hogy boldoggá tegyem...

- Ki merészel beszélni a király előszobájában, - hallatszott egyszerre a felébredt és bosszus Alfonz hangja.

Castelmelhor egyszerre magához tért, csak nagy testi és lelki fáradtságot érzett.

- Átkozott Pedró, sántitó kutya, - folytatta a király, aki azt hitte, hogy még mindig régi udvaronca teljesit szolgálatot, - álmomban majdnem megöltek a tengeri mórok és örülj, ha nem akasztatlak fel ezért, barátocskám. - Castelmelhor nem mert válaszolni. A király felült az ágyában és dühöngve igy szólt:

- Mi az? Talán elárultak? Vagy nem vagyok a palotámban, hanem álruhában bujdosok valamerre és idegen helyre vetődtem? Hollá, Pedró, beszélj, vagy ráduszitom egyetlen hüséges szolgámat, Rodrigót, aki majd átharapja a torkodat.

Rodrigó, nevét hallván emlegetni, fenyegető morgásba tört ki. Castelmelhor belépett a király szobájába.

- No végre, - mondotta a király. - Ugyancsak félhettél, öreg Pedro. De mi ez? Braganza keresztjére és minden szentjére, hiszen te nem vagy Pedro! Árulás!

- Őfelsége elfelejti, hogy tegnap délután belső udvari szolgálatra rendelt be engem.

Odakint pirkadni kezdett. Alfons szemét dörzsölte, nézte Don Louist, azután hatalmas hahotába tört ki.

- Csakugyan, no nézd, ez a grófi kölyök, akit Vintimille barátom elfelejtett megölni és akiről én már egészen megfeledkeztem. Hány éves is vagy?

- Én Lissabon legkiválóbb bikaölője vagyok! - dicsekedett a király. - Hát vivni tudsz?

És mielőtt Castelmelhor magához térhetett volna meglepetéséből, már fel is ugrott ágyából, magára huzta nadrágját és egy pár kardot akasztott le a falról.

És Alfons, miután három lapos ütést mért Castelmelhorra, a támadásból védekező helyzetbe vonult. Castelmelhor heves támadást szinlelt, de természetesen gondja volt arra, hogy ne sebesitse meg a királyt.

- Hm, - mondotta a király, - ugy látszik, hogy kimélsz... csak bátran, ne merj komédiázni, ugy... fejet... oldalt... kart támadni... óh, most a kardod érintette a lábamat... no várj... brávó, mit szólsz ehhez?

- Ha az utolsó pillanatban kardom markolatával nem fogom fel a csapást, ugy őfelsége kettéhasitott volna! - válaszolta hizelegve Castelmelhor.

Alfons elégedetten visszament ágyába. A nap már felkelt és Alfons megparancsolta Castelmelhornak, hogy szólitsa be a nemeseket, akik a király felkelésénél segédkeztek.

Az udvaroncok - Contival az élükön - beléptek. Mindenki tiszteletteljes távolságban állt meg, kivéve a kegyencet, aki az ágyhoz lépett és megcsókolta a király kezét.

Téved azonban, aki azt hiszi, hogy a jelenlévők között Portugália főnemesei foglaltak helyet. Nem, ezek a fényes nevek viselői, akik semmiben sem maradtak Európa legismertebb arisztokratái mögött, már régen távol tartották magukat az udvartól, ahol Conti az elszegényedett, mindenre kapható, kalandor hajlandóságu lovagokat gyüjtötte maga köré. Valósággal paródiája volt ez a valódi nemességnek, ujonnan felkapaszkodott polgárok, akiket a királyi szeszély nemesitett meg egyik napról a másikra. Alfons ezt érezte is, hiszen őrültségében voltak józan percei is, amikor mindezt felismerte. Hogy önmagát áltassa, drága bársony és selyem köntösbe öltöztette ezt a kétes hadat és hangzatos cimeket osztogatott nekik.

Conti a király ágya mellé telepedett és halk hangon kezdett vele tárgyalni. Közben a többiek, akik megszimatolták, hogy Castelmelhor szintén beférkőzött a király kegyébe, hizelgő bókokkal vették körül az uj udvaroncot.

Continak ezen a napon sok mindent kellett elintéznie. Különösen egy gondolat nem hagyta nyugodni egész éjszaka. Szüntelenül kisértette Castelmelhor azon megjegyzése, hogy mindazt, amit a király kegye megad, visszaveheti a királynő parancsa, aki még teljesjogu uralkodó. Ez a gondolat rémülettel és idegességgel töltötte el Contit.

- Felséged már nagykoru és mégis az ország jogarát más kéz tartja és más fejen van a korona. Mi, akik hüséges szolgáid vagyunk, szomoru szivvel nézzük a dolgok ilyetén állását.

- Ki tudja, hogy mindez mire vezethet még? A királynő tulságosan komor és talán nem tudja eléggé méltányolni felséged fiatalos szórakozásait. És Pierre herceg, aki egyre férfiasabb lesz, már igen behizelegte magát a tömeg szeretetébe.

- Senor de Vintimille, mi szeretjük kedves fivérünket és tiszteljük anyánkat, a királynőt. Légy szives hát és beszélj másról.

- Legyen felséged kivánsága szerint. Nem beszélek többé erről, hiszen most is csak alattvalói kötelességemnek akartam eleget tenni. Igy legalább nyugodt a lelkiismeretem, hogy a magam részéről mindent elkövettem ama veszélyek elháritására, melyek elleni védelemben szivesen áldozom fel életemet is felségedért.

- Hogyan, csakugyan veszélyt sejtesz? - kérdezte most már nyugtalanul a király.

- Hallgass ide, Conti. Hozass ide egy üres pergamentlapot, pecsétet és tollat. Én ráütöm a lap aljára a pecsétet és aláirom, te pedig irj fölébe bármit, amit jónak tartasz. Irtózom a vészmadarak rikácsolásától. Ne mondj nekem semmit, csak intézkedj. De figyelmeztetlek, ha olyasmit iratsz velem alá, ami a királynő haragját vonná maga után, ugy azonnal felköttetlek.

Conti kissé meghökkenve nézett a királyra. Első esetben történt, hogy a király igy megfenyegette és még hozzá olyan közönyös, unott hangon, mintha valamelyik szürke szolgájához szólott volna.

- Kitünő! - kiáltott fel a király. - Ezzel hát eltöltjük a napot. De mi lesz este?

- Ma sziporkázol a szellemtől, Conti, - örvendezett Alfons. - Hallottátok urak? Ma este nagy vadászatot rendezek Lissabon őserdejében, ahol a házak sürüjében fogjuk meghajtani a kitünő polgárokat és polgárnőket. Adjátok hát a ruháimat. Néked pedig, Conti, megigérem, hogy bármit is tennél, nem köttetlek fel. De hol van a grófocska?

- Ma éjszaka te leszel a fővadászmesterünk, kis gróf! - nevetett a király.

- Ez a derék gróf sem sejti még, hogy miféle vadászatnak lett a mestere! - gondolta Conti magában és fennhangon igy szólt:

- Castelmelhor gróf még nem tisztje az Égbolt lovagjainak, szabályaink értelmében pedig csakis azok vehetnek részt vadászatainkon.

- Ez a legkisebb baj! - mondotta a király. - Még ma este azzá avatjuk. Legalább ezzel a mulatsággal is többünk lesz.

Alfons öltözködni kezdett. Conti pedig közben eltávozott és kisvártatva egy pergamentlappal és pecsétnyomóval tért vissza. A király a lap aljára kanyaritotta nevét anélkül, hogy egy pillanatig is gondolkozott volna azon, hogy mit cselekszik? A négy spanyol bika megérkezésének hire és az estére kilátásba helyezett durva mulatságok éppen elegendők voltak ahhoz, hogy megzavarják azt a kis józanságát is, melyet olyan szük marokkal mért neki a természet.

Don Simon de Vasconcellos kimerülten az előbbi nap izgalmaitól, mély álomba merülten aludt. Mikor felébredt, a nap már magasan járt. Szemét kinyitva, azt hitte, hogy még mindig álmodik. Feje felett füstös gerendákat pillantott meg, köröskörül pedig olyan tárgyak sorakoztak, melyek ugyancsak furcsáknak tünhettek fel egy olyan ember előtt, aki hercegi fényüzésben nőtt fel. Előtte egy durván összeácsolt ágy állt, azután néhány szalmafonatu szék, cserépmázas korsó. Az egyik székre egy véres kötény volt teritve, a szoba sarkában pedig egy fatőke állt, amelybe egy bárd volt belevágva.

- Hol vagyok? - mormogta Simon, aki sehogysem tudott álomittasságában visszaemlékezni a történtekre.

Simon fejéből elszálltak az álomködök és egyszerre rémülten eszmélt a valóságra.

- Óh, hát mégsem álmodom, - kiáltotta, - valóban idáig üldözött a tulajdon fivérem?

- Még szerencse, hogy csak igy végződött a kaland, uram, mert bizony lehetett volna ez még rosszabbul is! - mondotta Balthazár.

- Légy nyugodt, uram. Nemes anyád kiutasitotta a palotából Antunezt és kiséretét anélkül, hogy érdemi választ adott volna. Menyasszonyod nem tudja, hogy fivéred milyen messzire ragadtatta magát.

- Isten a tanum, hogy meg akartam kimélni anyámat ettől a fájdalomtól. De az idő sürget, mennem kell, hiszen Inést e pillanatban senki sem oltalmazza.

- Hogyan, képes volnál erőszakkal is visszatartani? - kiáltotta felcsattanva Simon.

- Hallgass rám, Balthazár... Te tegnap erőszakkal hurcoltál el és belátom, hogy ez javamra szolgált. De ma...

- Ma éppen azok a kényszerüségek parancsolják az óvatosságot, mint tegnap, mert életed, biztonságod éppen ugy veszélyben forog. Ez jogosit fel tehát arra, hogyha kell, ujra erőszakot alkalmazzak érdekedben, uram. Oh, miért nem hiszed el, amit annyiszor mondtam, hogy mesteremként szeretlek, akiért meghalok és fiamként, akire vigyázok.

- Hiszek neked! - mondotta felindulását legyőzve, Simon. - De annyi bizonyos, hogy hűséged és szolgálatkészséged nagy zsarnoksággal párosul.

- Te nem rendelkezhetel szabadon életed felett, uram. Megesküdtél, hogy a zsarnok ellen küzdesz és ezt a fogadalmadat meg kell tartanod. A kegyenc emberei sokan vannak, mind rád vadásznak, mi értelme lenne tehát annak, hogy könnyelmüen veszélynek tedd ki magad?

- Igazad van... az esküm mindennél nagyobb kötelességet ró rám. Legyen hát ugy, amint mondod. Maradok.

- Igy már rendben van, uram. Akkor hát én is pihentetem ma még mészáros mesterségemet és a királyi trombitás ruháját huzom magamra. Légy nyugodt, uram, hogy mindenütt ott leszek, a fülem és szemem nyitva lesz és ami emberileg lehetséges, azt megteszem a te és menyasszonyod érdekében.

- Hát olyankor, ha tizen támadhatnak egyre, elég bátrak. De azért nem egészen rossz anyag.

- Engem számüztek, - mondta kis idő mulva, - nincsen tehát sok időm a halogatásra. Esküm kötelez, hogy nem hagylak benneteket cserben. Intézkedj tehát, hogy a polgárok legyenek készenlétben. Ha ma éjszaka követni fognak, ugy megszabadulnak a zsarnoktól, aki megkeseriti életüket és megalázza önérzetüket. Ha váratlanul rajtaütünk a gárdán... könnyen szétszórhatjuk őket. Vállalkozol arra, hogy közvetited a parancsaimat?

Simon az asztalhoz ült, különböző cédulákat irt, melyeket azután átadott Balthazárnak.

- A viszontlátásra, uram, - mondotta Balthazár, a leveleket zsebébe süllyesztve. - Sietnem kell, mert ugy látszik, a mai nap erős munkában fog eltelni.

Amikor Balthazár az utcára ért, észrevette hogy Ascanio Macarone a közelben settenkedik. Az olasz is megpillantotta őt és egyszerre támadt mindkettőben ugyanaz a gondolat: Ez az ember, akire nekem szükségem van!

Balthazárnak szüksége volt egy olyan emberre, akiről tudta, hogy minden lében kanál, mindenről értesülve van és otthonos a palota cselszövéseiben. Ascanio viszont egy olyan embert keresett, aki elszánt, nagyerejü és megbizható. A legszerencsésebb találkozás volt tehát ez.

Ascanio közönyt tettetve, fütyörészve haladt tovább, ugy tett, mint akinek eszeágában sincsen Balthazárt megszólitani. Balthazár átkerült az utca ama oldalára, melyen az olasz haladt, ott katonásan tisztelgett, mint ahogyan egyik katona köszönti a másikat és ő is egykedvüen ment tovább.

- Oh, hiszen ez az én kedves barátom, Balthazár, a trombitás! - kiáltott fel örvendezve az olasz, mintha csak most pillantotta volna meg a fiatalembert.

- Pedig hát tegnapelőtt ott voltam a főtéren! - jegyezte meg Balthazár és az arcán lévő sebre mutatott, melyet a kegyenc kardja ejtett rajta.

- Oh... és egy ilyen kis karcolás annyira levett a lábadról, hogy két nap óta szinedet sem látni? Vagy talán megütötted a főnyereményt és nyugalomba vonultál, Balthazár méltóságos uram?

- Inkább azt mondd el, hogy mi történt ez alatt a két nap alatt a palotában? - mondotta Balthazár, óvatosan megkerülve a kérdést.

- Hm, a dolog nem olyan egyszerü! Látod ezeket az aranyakat? - kérdezte Ascanio és vagy husz darabot szedett ki zsebéből, - ezek magukért beszélnek, komám.

- Tyüh, mennyi pénz! - csodálkozott Balthazár. - Nagyon meg kellett dolgoznod értük?

- Eh, ördögöt! Éppen csak egy kicsit odatartottam Conti ur alá a vállamat, aki ilyen gavallérosan fizetett szolgálatomért. Hát te hogy állsz pénzügyileg? Még mindig nem adtad hizókurára az erszényedet?

- Hát bizony nagy a nyomoruságom. Minden vagyonom hat tallér, pedig legalább tizre lenne szükségem.

- Tallért? Ugyan ki beszél ilyesmiről. Azt mondd, komám, hogy szeretnél-e öt aranyat keresni?

Balthazár tudta, hogy honnan fuj a szél. Ismerte ő már az emberét és tudta, hogy a fecsegő olasz hamarosan elmondja a titkot, amelyről érezte, hogy összefügg az utóbbi napok eseményeivel.

Ascaniót kissé meglepte Balthazár készsége, mert másfajta embernek ismerte, de ugy okoskodott, hogy Balthazárt nyomora és Conti iránti haragja változtatta egyszerre meg és ez eloszlatta bizalmatlanságát. Sokkal romlottabb volt, semhogy más gonoszsága meglepte volna. Gyors győzelmét tehát ugy magyarázta, hogy Balthazár sokkal fortélyosabb ember, mint gondolta és ezért tudta eddig eltagadni valódi természetét.

- Ha igy áll a dolog és ennyire értelmes fiu vagy, ugy semmi akadálya annak, hogy tovább is titkolódzam előtted. Ide hallgass. Inés de Cadaval hercegnőről van szó. A hercegnő gyönyörü és minden erényekben ékes, aki méltó volna a legkiválóbb költők tollára. Figyelj hát és nyisd ki füleidet. Ezt a bübájos teremtést akarom elrabolni.

- El akarod rabolni? - kérdezte érdeklődést tettető hangon Balthazár, aki nagy önuralommal fékezte kitörni szándékozó indulatait.

- Kedves barátom, - mondta most az olasz, szemtelen hetykeséggel pödörgetve a bajuszát, - ha jól tudom, te az én fizetett szolgám leszel, tehát kérlek, hogy ne szólits ilyen bizalmas tegeződéssel. Nos, amint mondtam, csakugyan el akarom rabolni a hercegnőt.

- Ugy van, - vágott szavába az olasz. - Te lennél az, aki tervemet végrehajtja. Felelj, vállalkozol rá?

- Miért ne, - mondotta Balthazár és nyilt tekintetével az olasz szemébe nézett. Ez a pillantás kissé megzavarhatta Ascaniót, aki egy lépést hátrált és arca gondterhelt lett.

- Természetesen... de előbb még arra kérlek, hogy most már mindent mondj meg. Ha elkezdted, ugy fejezd is be ezt a történetet.

- Csak nem gondolod, hogy kiszolgáltatom neked megbizómnak és hatalmas patrónusomnak a nevét?

- Akkor hát, nemes Ascanio uram, elmegyek a királyi palotába és ott egyenesen Castelmelhor grófot keresem meg, akinek elmondom, hogy egy bizonyos Ascanio nevü olasz el akarja raboltatni azt a hercegnőt, akit éppen tegnap igért neki feleségül Conti kegyelmes ur.

- Nem gondolod, - folytatta Balthazár, ügyet sem vetve az olasz álmélkodására, - hogy Castelmelhor gróf ur ezek után fel fogja köttetni a kitünő olaszt, engem pedig sokkal nagyobb jutalomban fog részesiteni, mint amennyit a te nyomorult öt aranyad ér?

- Ezek már döntő érvek, kedves Ascanio uram! - mondotta Balthazár, alig tudva megvetését visszafojtani. - Halljuk tehát, hogy hol és mit kell cselekednem?

- A fickó ügyesebb, mint gondoltam! - gondolta magában az olasz, fennhangon pedig igy szólt: - A hely még bizonytalan, de ma éjszaka okvetlenül dülőre visszük a dolgot a király vadászata alatt.

- No ezt ugyan hamarább is kitalálhattad volna! - sietett megerősiteni ezt a feltevést Ascanio.

- Ej, de hiszen nekem ez igazán mindegy. Az a fő, hogy estére feltétlenül számithat rám, uram.

Balthazár e szavak után hátat forditott és távozni akart. De Ascanio ugyanakkor megragadta kabátja szárnyát és visszahuzta:

- Megállj csak! Te sokkal jobban tudod a Castelmelhor grófhoz vezető utat, semhogy ma egy percre is magadra hagyhatnálak.

Ascanio hirtelen sipjelt adott, mire az utcán két gárdista rohanó alakja tünt fel. Ascanio Balthazár elképedését látva, nevetve jegyezte meg:

- Ne vágj ilyen buta arcot, barátocskám. Nem miattad rejtettem el ezt a két katonát, hanem egy fiatal nemes uracskát kell elfognom, aki tegnap ügyesen megugrott a katonák elől. Bizonyos Simon de Vasconcellos lovagot, akinek ezen a környéken kell rejtőznie.

- Mit bánom én azt, - kiáltotta Balthazár. - Az a kérdés, hogy engem foglyul akarsz-e tartani?

Balthazár egy pillanatig ellenállásra gondolt, de eszébe jutott, hogyha elesik, ugy Simon is ellenségei kezére kerül. Igyekezett hát nyugalmát megőrizni.

- Ne aggódj, barátom, - folytatta az olasz, - igyekezni fogunk kellemessé tenni fogságodat. Az Égbolt lovagjainak kantinjában lesz a börtönöd és ha akarod, hozzád küldjük a feleségedet is, hogy mulattasson.

- Ez már más, - mondta Balthazár, - egy nap csakugyan nem a világ és egy kis borocska mellett hamarosan mulnak az órák. Követlek, Ascanio uram.

Igy is történt. Ascanio Balthazárt a palotában lévő kantinba kisértette, ott bőven adatott neki bort és a feleségét is hozzá küldte. De valamiről mégis csak megfeledkezett. Elfelejtette megmondani a derék nőnek, hogy ő sem hagyhatja el a palotát. Igy történt, hogy a termetes asszonyság csakhamar utnak indult a város felé, zsebében azokkal a levelekkel, melyeket Simon reggel Balthazárnak adott át a polgárság vezéreihez való kézbesités végett és egy másik levéllel, melyet Balthazár irt Xiména grófnőnek.

Ascanionak első dolga a palotába való érkezése után az volt, hogy sürgősen bejelentette magát Continál.

- Excellenciád, - kérdezte az olasz, - megtörtént már minden előkészület az éjszakai vadászatra?

- Ez csak természetes. Ha erről van szó, ugy a király csupa lelkes buzgalom. De arról beszélj, mit végeztél te?

- Nagyon sokat. És különösen annak örülök, hogy sikerült egy olyan embert találnom, aki a zsákmányt még akkor is el tudja ragadni, ha tiz sárkány őrzi. Majd meglátod, kegyelmes uram, hogyan fog dolgozni! A zavar és rémület kellő közepén ez az ember ugy fog megjelenni a hercegnő előtt, mintha meg akarná menteni az erőszakoskodástól és egyenesen excellenciád legfőbb védelme alá fogja helyezni itt a palotában.

- Ezt remekül eszelted ki! - örvendezett Conti. - Most már értem tervedet. A hercegnő hálát fog érezni megmentőjével szemben, aki a legnagyobb tisztelettel fogja ugyan körülvenni, de közben éreztetni fogja rejtett lángjait és rajongását.

- Szabadjon tehát máris üdvözölnöm Cadaval hercegének urát! - kiáltotta lelkesen a páduai.

- Elfogadom a szerencsekivánatokat és egyben viszonzom is, - felelte Conti, - mert hiszen ha én győzök, ugy a te szerencséd is meg van alapitva.

Ascanio sugárzó arccal vonult vissza és már előre látta magát mindama diszes méltóságokban, melyekre Conti kegye fogja emelni.

- Ez az olasz kalandor, - gondolta magában, - nagyon használható fickó, de máris tulsok titkomat tudja. Ha tehát Cadaval hercege leszek, első dolgom lesz felszállitani egy Braziliába induló hajóra, ha pedig ez ötlet nem tetszene neki, ugy gondom lesz rá, hogy hamarosan eltünjön egyik távoli fegyházunk cellájában...

Alcantara palotájában volt egy hatalmas terem, amely IV. János király életében a nemesek és a huszonnégyek tanácsának tanácskozási terme volt. Ez a terem Alfons hatalomra jutása óta azonban egészen másféle célokra szolgált. Ezidőszerint ugyanis az Égbolt lovagjai üzték itt otromba és durva mókáikat. Ezt a hirhedt rendet Conti rémitgetésére szervezte meg személyes védelmére a király, akivel Conti elhitette, hogy a városban ugy merednek feléje az összeesküvők tőrei, mint a sündisznó hátából a tüskék. Valóban, Portugália története hemzseg a gonosz udvaroncok által megmételyezett királyok sorától és a későbbi századok során is gyakran láttak e terem falai szégyenteljes kicsapongásokat. Alfons és környezete tagjai voltak ennek a különös rendnek. Hogy a király mulatságát szolgálják, a rendbe való felvételt a legfurcsább formaságokhoz kötötték. Igy azután minden avatás egyszersmind nagyszerü mulatságul is szolgált. Különösen a nemes lovagok felvétele volt káprázatosan szines, mert ehhez a király felvonultatta az udvar összes nemeseit, a papságot és a katonaságot. A rendnek névszerint a király volt a nagymestere, de valójában Conti intézte a rend minden ügyét és neki volt köszönhető, hogy e gyanus lovagok csakhamar rémei lettek egész Lissabonnak. Ami a többieket illeti, a rend tagjai között csak elvétve akadt egy-két igazi nemes, mig a többség afféle műnemesség volt, akiket polgárokból festettek át máról holnapra lovagokká.

E rend szorosan hozzátartozott ahhoz a szánalmas és a hanyatlás minden jelét viselő képhez, melyet Alfons udvara mutatott és amelyben már benne rejtőzött ama későbbi rothadás képe, amely mintegy nyolcvan esztendő mulva olyan hirhedtté tette a spanyol udvart, hogy még a szabadelvüségéről hirhedt Voltaire is megbotránkozva beszél róla. A polgárság minden országban békés és munkát kedvelő, a felkapaszkodott szerencsefiak, a lelketlen kegyencek, a silány tanácsadók azok, akik átkos munkájukkal megzavarják a termelés és munka békés rendjét és tüzes csóvát hajitanak a nyugodt polgárok közé.

Ez éjjel a királyi palota nagytermében kezdődött a mulatság. Abban az órában, amikor az éjszaka leszállt és a gyertyákat felgyujtották, az udvaroncok leszedték melleikről a rangjukat feltüntető különböző szalagokat és kitüntetéseket. Alfons is levette melléről a Krisztus lovagjainak rendjét, melyet lovagias ellenfele, a spanyol király küldött neki. Az egyik nemes egy hatalmas aranyláncot akasztott a nyakába, amelyen ötágu csillagok és a hold ragyogtak. Erre a jelre a többi jelenlévő udvaronc is mellére tüzte a rend jelvényét: a félholdat, amely körül aranycsillagok ragyogtak. Egy fényes ruhába öltözött hirnök hatalmas zászlót bontott ki, amely azurkék volt és rajta az Égbolt jelei voltak láthatók.

- Ti, a csillagok és a hold urai, - kiáltotta a hirnök, - ime, halljátok! A nap leszállt és most tiétek a világ feletti uralom!

- Nos, hogyan tetszik neked mindez, kis grófom? - kérdezte halkan Alfons a karosszéke mellett álló Castelmelhortól.

- Gyönyörü látvány és igen elmés allegória, uram! - felelte bókolva a gróf.

E szavak után felemelkedett a szerencsétlen király, aki mint uralkodó nem tudott felemelkedni a komolyság ama fokára, melyet magas méltósága megkövetelt volna tőle, viszont e szertartások alkalmával valami groteszk fenséggel segédkezett.

- Bár nem első győzelmünket aratjuk szemtelen vetélytársunkon, a napon, - mondotta a király, - ujabb győzelmünk ismét örömmel tölt el. És most menjünk a felszabaditás termébe!

E szavak után a király Castelmelhor karjára támaszkodva, elindult az udvaroncok sorfala között, miközben a zászlót mélyen meghajtották előtte.

- Uraim, - kérdezte megállva a király, - nem látta közületek valaki kedves Conti grófunkat?

- Csak azért kérdezem, mert pokolian mulatságosnak találom, hogy igérete ellenére még mindig nem ölette meg ezt a kis grófot, aki őt olyan kitünően pótolja!

- Ami késik az nem mulik, még minden megtörténhetik! - jegyezte meg félhangon az idősebb Castro.

- Hallod ezt, - nevetett a király. - Én ugyan megköszönném Castrónak ezt a jó tanácsot.

Elérkeztek a felszabaditás termének küszöbéhez. Itt a király megállt és elbocsátotta Castelmelhor karját.

- Kedves grófom, - mondotta Alfons, - szabályaink értelmében te még nem lépheted át ezt a küszöböt. Maradj hát kivül és várd be, mig érted küldünk.

Alfons kiséretével együtt a terembe vonult, melynek ajtaját maguk mögött becsukták és Castelmelhor egyszerre a legnagyobb sötétben találta magát.

A grófot könnyü nyugtalanság fogta el és szive hevesebben dobogott, mikor a sötétben hirtelen két erős kar fogta át és olyan erősen tartotta, mintha vaspántok szoritották volna.

- Áruló, gyáva, hazug! - sziszegte egy hang olyan közelről, hogy a gróf a lehelletét érezte. A gróf azt hitte, hogy ez talán a felvételi ünnepéllyel kapcsolatos bátorságpróba, igy akarják megrémiteni és ki akarta magát szabaditani az acélos karokból. De a kéz nem bocsátotta el és a hang tovább beszélt:

- Elárultad öcsédet, méltatlanná lettél hős atyádhoz és Inés elrablásával betetőzöd gyalázatosságodat.

- Az vagyok, akinek tőre tegnap melledet érintette az Apollo-ligetben. És most ismét karmaimban vagy, hogy ujabb gyalázatosságaidért álljak bosszut. De ne reszkess, Castelmelhor. Nem kell az életed. Te szegény, nyomorult ember vagy, aki vérdijat kötöttél ki, de bünhődésed már is elért, mert a kikötött jutalmat más fogja elvinni előled.

- Jobban tennéd, - folytatta a hang - ha ahelyett, hogy a gyalázat csillagát tüznéd melledre, inkább hazaosonnál és meggyőződnél arról, hogy vajjon az a nő, akinek kedvéért mindezt a sok árulást elkövetted, otthon van-e még és hatalmadban tartod-e?

- Mit beszélsz? - kérdezte a legnagyobb izgalomban Castelmelhor, - Inést elrabolták?

- Még nem, de a merénylet szálait már szövögetik és csak te mentheted meg!

- Vezessétek be a soron lévő jelentkezőt! - hangzott e pillanatban belülről a hirnök érces hangja.

- Gyorsan, - sürgette Castelmelhor - hogyan menthetném meg és mit kell csinálnom?

Egy kulcs fordult meg az ajtó zárjában, amely most felnyilt. Az előcsarnokot vakitó fényözön árasztotta el. A hirtelen támadt világosságban Castelmelhor megdöbbenve ismerte fel Balthazárt, aki most gunyos mozdulattal a kitárt ajtó felé mutatva, igy szólt:

- Menj hát be, őseidhez méltatlanná vált lovag... majd más fog helyetted őrködni Simon de Vasconcellos menyasszonya felett.

A harsonák megszólaltak és két lovag közrefogta Castelmelhort, aki halványan, dermedt szivvel lépett a fényes terembe. Balthazár, aki a királyi kürtösök egyenruhájába volt öltözve, szintén belépett. Ascanio az első sorban állt a lovagok között és mikor Balthazárt megpillantotta, titokban barátságos üdvözlést intett neki.

A terem fényessége és a drapériák gazdagsága minden képzeletet felülmult. Itt, ebben a ragyogó, szines környezetben, csillogó egyenruhába öltözött nemesek között a király mintha egyszerre kigyulladt volna. Tartása, szava, mozdulata tiszteletet parancsoló volt. Kétségtelen, hogy minden romlottsága ellenére is voltak benne erények és figyelemreméltó képességek is. Ha balsorsa nem sodorja közelébe a leghitványabb embereket, ugy ha nem is nagy uralkodó, de mindenesetre eléggé jó átlagos király válhatott volna belőle, aki, ha dicsőséget nem is hozott volna népére és országára, de viszont nem is vált volna annak szégyenére sem.

Alfonsnak tagadhatatlanul nagy érzéke volt a művészi szép iránt. Melegen támogatta Lissabon festőit és sok érdemet szerzett a régi, romlásnak induló szobrok kijavittatásával is. Az udvari zenekart a legkitünőbb zenészekből toborozta és Európa minden országából elhivatta a nevesebb zenészeket. Sőt verseket is irt, melyek ugyan igen gyengék voltak, de mégis csak érzésre és művészi hangulatra vallottak. Ha művészi dolgokról volt szó, Alfons egyszerre lelkes és tékozló lett, aki meggondolás nélkül szórta az aranyakat. Ez magyarázza meg, hogy a terem, melyben az Égbolt lovagjai tartották összejövetelüket, csakugyan ugy festett, mintha az Éjszaka királyának volna a trónterme. A mennyezet az égboltot ábrázolta, melyen a csillagok tengere aranylott, míg a trón felett egy óriási kivilágitott ezüst félhold csillogott. Mindenfelé a rend jelei ragyogtak, ezek voltak az azurkék kárpitokra himezve és ugyanezek ismétlődtek meg a padozatot boritó szőnyegen is. A gyertyák százai hintettek pazar fényt, a bámuló szem szinte megvakult, ha a sötétből a terembe lépett. A terem egyik szegletében függönnyel fedett fülke volt, melyben Bacchus isten szobra állt. Ezt a függönyt csak nagyon ünnepélyes alkalmakkor volt szabad félrevonni. Alfonst mulattatta Castelmelhor nagy elképedése. Helyet foglalt csillagos takaróval letakart trónszékén és igy szólt:

- Lépjen közelebb, gróf! Felavatjuk önt rendünk lovagjává és megkértük kedvelt hivünket, Contit, hogy ő végezze a keresztapai teendőket! De mennyire sápadt vagy!... tette hozzá kiesve méltóságos pózából. Ugy látszik, hogy ez a fiu megijedt a sötét előszobában.

A király tréfás megjegyzésére általános nevetés támadt. Castelmelhor elpirult és nem felelt.

- Egyébként ugy látom, hogy kedves Vintimillénk már egészen uralkodói szokásokat vett fel, mert ime, félórákat várat magára. Ki akarja helyette az uj felvételnél a keresztatyai tisztséget vállalni?

De mikor a király most már sürgetőbben megismételte felszólitását, egy egyszerü lovag lépett elő, aki a király elé lépett és mély bókok között ajánlotta fel szolgálatait.

- Ha megengedi felséged, ugy én, mint a nagyon tiszteletreméltó Conti ur bizalmasa, boldog lennék, hogyha helyettesíthetném.

- Ascanio Macarone dell'Aquamonda, sir, akinek a leghőbb vágya, felséged szolgálatára állhatni ugy a földön, mint vizen vagy tüzön, mórokkal vagy keresztényekkel harcolni, vagy akár tőrével tulajdon testét átdöfni, csakhogy kedvére tehessen a föld legdicsőbb uralkodójának.

Mindezt egyetlen lélekzetre hadarta el az olasz és a király elégedetten bólintott:

- Óh, őseim bocsássák meg ezt a sértő kérdést! - kiáltott fel Ascanio, szemét az égnek forgatva. - Nagyatyám volt az, aki Ferenc francia királyt foglyul ejtette a Pávia mellett vivott nagy ütközetben. De ki tudná még felsorolni kiváló őseim sorát, akiknek nevét a történelem örökitette meg?

- Nagyszerü, - nevetett a király - talán még az Itáliát megalapitó Romulussal is rokonságban vagy?

- Lehet, sir, - válaszolta komoly arccal Macarone, - mert családfám legrégibb ágait még homály fedi, de kétségtelen, hogy a legnemesebb vér buzog ereinkben.

- Akkor hát, kedves grófom, valóban boldog lehetsz, hogy egy ilyen kiváló nemes fog lovaggá ütni! - mondotta jókedvüen a király. - Most pedig kezdjük meg a szertartást.

Macarone negédes mozdulatokkal indult most a gróf felé, utolérhetetlen keccsel himbálta magát és utánozta azokat a francia urakat, akiknél valójában csak lakájként szolgált. Az olasz lovag egyébként csakugyan kitett magáért, alaposan kicsipte magát, csipkés kabátujja minden kézmozdulatánál lobogott, ugyszintén a fövegére tüzött óriási toll-legyező is. Arca ragyogott az örömtől, gyors szerencséje, Conti fényes igéretei egészen megzavarták. Castelmelhor méltóságteljes tekintettel mérte végig. De már nem térhetett ki a dolgok elől és ezért olyan arccal, melyen világosan tükröződött ellenszenve, - amin a király jól mulatott, - engedelmesen türte, hogy Macarone hozzálépjen és lovaggá üsse. Castelmelhor kinzottan nézett körül és tekintete Balthazáréval találkozott, aki megvetéssel és gunyosan nézett rá.

Mellőzni fogjuk a felvétel szertartásának aprólékos és hosszantartó részleteit és Alfons lelkes beszédjét sem örökitjük meg, noha elhangzása után percekig tombolt a királyt dicsőitő taps.

Castelmelhor reszketett felindulásában. Érezte, hogy ez a méltatlan komédia meggyalázza és szive összeszorult arra a gondolatra, hogy végeredményben hiába szenvedte mindezt el. Annál boldogabb és büszkébb volt Macarone, aki ugy érezte, hogy szerencséjének ormára lendült és a világért sem mellőzte volna a legkisebb formaságot sem, melyet az avatás szabályai megkivántak. A régi nagyszerü hagyományok zagyva összevisszasága volt ez a szertartás, amely Európa minden hasonló ceremóniájából lopott valamit, de együttesében szomoru paródiája volt mindannak, ami szép, komoly és mély jelentőségü volt. Nagy szerepet játszottak a különböző vivó- és birkózómutatványok, melyekben nagy ügyességükkel szerezték meg a király hajlandóságát a Conti fivérek is.

Castelmelhor csak nagy erőlködéssel tudta legyőzni benső undorát, de egy váratlan esemény véget vetett a mulatságnak és megkimélte őt a végső megpróbáltatástól.

Conti érkezett meg, aki gyors léptekkel haladt végig a termen és egyenesen a király trónusához sietett.

- Minden rendben van! - suttogta Ascanio fülébe, mikor az olasz mellett elhaladt. - Azután a trón elé járulva, ott térdre ereszkedett és halk hangon beszélgetett a királlyal. A király szemmellátható érdeklődéssel és jókedvvel hallgatta kegyencét.

- Kegyes engedelmével, - válaszolta Conti - szeretnék beszámolni arról, hogy mit beszéltem meg őfelségével, az anyakirálynővel.

- Ej, ráérünk erről holnap is beszélni. Ma este csak a vadászat érdekel. Találtál már méltó vadat?

- A vadat már megtaláltuk és tudom, hogy kell majd felhajtani! - mondotta sokat jelentő mozdulattal Conti.

- Fejedelmi vad. Legalább tiz agancsa van. Lissabonnak, de talán egész Portugáliának a gyöngye. De jó lesz sietnünk.

- Akkor hát hagyjuk a pokolba ezt az egész avatást, - mondotta a király izgatottan. - Kegyelmesen elengedjük a még hátralévő vitézi próbákat...

Castelmelhor lelépett a király dobogójáról, szorosan követve keresztatyjától, a páduai lovagtól.

Alfons most jelt adott Continak, aki félrehuzta a Bacchus-szobor előtt lévő függönyt, mire láthatóvá lett a ragyogóan megvilágitott pogány isten.

- Gróf ur, - mondotta a király - esküdjön hűséget Bacchusnak, a mi főpatronusunknak!

- Meg kell esküdnöd, hogy titkainkat, - bármit látnál és hallanál is, - sértetlenül megőrzöd!

- A legfőbb esküt azonban arra kell tenned, - folytatta a király, - hogy szakitasz az elavult és érzelgős lovagi fogadalmakkal és nem nyujtasz segitséget a nőknek, tekintet nélkül arra, hogy azok paraszti vagy nemesi sorból származnak-e, ha Lissabon utcáin fivéreid, az Égbolt lovagjai üldözőbe veszik őket. Nem segitesz rajtuk még akkor sem, ha anyádról vagy menyasszonyodról lenne szó!

Castelmelhor észrevette, hogy Conti gunyos pillantással nézi és ez a tekintet megrémitette és visszariasztotta. A király felszólitására néma maradt.

- Esküdj hát te a keresztfiad helyett! - fordult a király jókedvüen Ascanió felé fordulva.

- Mindezt foglald pontosan jegyzőkönyvbe, - fordult a király a jegyzőhöz - akinek szigoru parancsa volt, hogy mind e siralmas dolgokat pontosan irásba foglalja.

Ezután a király kivette Ascanio kezéből a kardot és egy hatalmas ütést mért vele Castelmelhor vállára, miközben harsányan igy kiáltott:

A harsonások teli tüdővel riadót fujtak és a tömeg a királlyal az élén elhagyta a termet.

- Közeleg a döntő pillanat, barátom. Légy készen, a cselekvés ideje elérkezett.

Balthazár szó nélkül követte Ascaniót. Castelmelhor még mindig a királyi trónus lépcsőjén állt, egészen kábultan. Zsibongó agya alig tudta felfogni, hogy mi történt vele?

Mikor a trombiták hangja már a távolban elmosódott, erélyes mozdulattal felemelkedett. Szemében az indulat tüze égett.

- Óh, Alfons, - mormogta magában - ennyi méltánytalanság halmozásához még egy királynak sincsen joga. De csak türelem...! El kell érnem célomat. Majd ha én leszek a király kegyence, tudni fogom, hogy mit kell tennem...

E szavak után elhagyta a királyi palotát és ahelyett, hogy a király kiséretét követte volna, lóra szállt és a Souza-palotába vágtatott.

Xiména grófnőt abban a pillanatban hagytuk el, amikor éppen a királynőhöz akart sietni, kit rá akart venni, hogy Simon számüzetésére vonatkozó parancsot vonassa vissza és semmisittesse meg azt a királyi rendeletet, amely Inés és Castelmelhor házasságát követelte. De ugyanekkor a kétség és fájdalom szorongatta a grófnő szivét, aki kétségbeesetten gondolt vállalkozásának nehézségére. Hiszen jól tudta, hogy a nyilvános élettől visszavonult királynő milyen tájékozatlanságban élt Alfons viselt dolgai felől. És most ő rá várt a borzasztó feladat, hogy a szerencsétlen anyát fia méltatlanságáról felvilágositsa. De bármennyire fájt is ez Ximénának, helyzete nem türt halogatást, mert tisztában volt azzal, hogy csak a királynő nyujthat segitséget ebben a szörnyü helyzetben. Kinzó nyugtalanságának csak Balthazár jelentése hozott némi enyhülést, aki közölte vele, hogy Simon biztonságban van. Xiména grófnő térdre hullt imazsámolyán és hosszan, buzgón imádkozott, hogy Isten erősitse meg szivét. Azután elhatározta, hogy a királynőt a lehető legnagyobb kimélettel fogja értesíteni a történtekről és lehetőleg mentegetni igyekszik majd előtte Alfons eljárását.

Amikor az óra közeledett, amelyben a királynő a kápolnába szokott menni, Xiména grófnő Inés társaságában gyaloghintóba ült és a zárdába vitette magát. Más alkalommal Xiména grófnőt ilyen esetben azonnal a királynő elé bocsátották, most azonban az udvarhölgyek azt közölték vele, hogy a királynő senkit sem fogadhat, mert két órája fontos tanácskozást folytat két bizalmasával és a király egy küldöttjével. A grófnő és Inés erre a királynő előszobájában telepedtek le azzal az elhatározással, hogy a királynőt bevárják.

A királyi küldött, akiről az udvarhölgyek Xiména grófnőnek szóltak, nem volt más, mint Conti, aki a király által aláirt üres pergamentet olyan szöveggel töltötte ki, melyben Alfons király azt kérte, hogy tekintettel nagykoruságára, adja át neki a királynő a teljhatalmu királyi méltóságot annak rendje és módja szerint az ország nagyjai jelenlétében. A királynőt először meglepte, majd a legnagyobb elragadtatásra késztette ez a kivánság, mert hiszen régi, forró vágya volt, hogy az uralkodástól teljesen visszavonulva, egészen a vallásnak szentelje magát. A királynő azonban nem akart egyedül határozni ilyen fontos kérdésben és ezért elküldött Don Miguel de Mello de Torres érsekért és Saldanha hercegért, akiket okos és megfontolt embereknek tartott. Fájdalom, Saldanha herceg, aki egyébként rokona volt az elhunyt Castelmelhor grófnak, már nagyon öreg volt és szellemi képessége távolról sem állt arányban a megoldást kivánó kérdés sulyosságával.

Az érsek ellenben valóban kiváló és emelkedett szellemü ember volt, aki igen jó szolgálatokat tett a néhai uralkodónak és szeretetét átvitte a királynőre is. Nagyon gyakran került kényes helyzetbe, mert szive szerint mindig a királynő akaratához csatlakozott volna, de hazaszeretete és becsületessége viszont többször kényszeritették arra, hogy ellentmondjon.

Conti a két magasrangu ur társaságában ismét felolvasta a király kérelmét és azt a saját magyarázatával is alátámasztotta. Saldanha herceg azon a véleményen volt, hogy teljesiteni kell Alfons kérelmét, akinek a törvény szerint csakugyan megnyilt már kizárólagos joga a trónra. Viszont az érsek anélkül, hogy ellenkezésének bővebb okát adta volna, aggodalmát fejezte ki és azt tanácsolta, hogy e nagyfontosságu ügyben való határozat előtt okvetlenül hivják össze az államtanácsot és bizzák arra a döntést.

- Ha szabad egy alázatos megjegyzést tennem, - szólt most közbe Conti, - ugy azt kell mondanom, hogy az érsek ur inditványa élesen ellenkezik a törvényekkel, melyek világosan megmondják, hogy a trónörökös nagykorusága esetén, ha a király már nem él, korlátlanul foglalja el a trónt. E törvényt az államtanács sem változtathatja meg és igy e kérdésben határozatot erőszakolni igen kockázatos és sértő dolog, mert ugy fest, mintha a király ellen bizonyos kifogások merülhetnének fel. Ennél rosszabb tanácsot, - bocsánat érsek ur - még a mi ellenségünk, Fülöp spanyol király sem adhatott volna.

- Conti ur, - jegyezte meg szigoru hangon az érsek, - vannak ellenségek, akiknek tanácsai néha többet érnek, mint a képmutató barátoké. Ha ebben a királyi udvarban egy személyiséggel kevesebb lenne és ez a személyiség ön lenne, ugy magam is azt mondanám, hogy a királynő még ma adja át a hatalmat fiának.

Conti arcára szüntelen mosoly ült és már éppen válaszolni akart, mikor a királynő közbeszólt: Béke uraim!

Ezen ellentmondást nem türő szavak a kegyenc ajkára fagyasztották a szavakat. Lehajtotta a fejét és hallgatott.

- Minthogy az önök véleménye eltérő, uraim, - folytatta a királynő - ugy döntésemben majd az égi sugallathoz tartom magamat.

E szavak után végighaladt a termen és imazsámolyához ment, ahol letérdelt és buzgó imába merült. Percekig maradt igy és mikor felemelkedett, elhatározása már szilárd volt.

- Érsek ur, - mondotta - felkérünk titeket, hogy holnap délre hivjátok egybe az állam legfőbb méltóságait, a papság, főnemesek, nemesek, polgárok és céhek képviselőit, mindazokat a jelentős személyeket, akik ezidőszerint Lissabonban tartózkodnak és akiknek jelenlétében majd elhatározásomat ki fogom hirdetni.

Az érsek mély tisztelettel meghajtotta fejét és a herceg is felállt. Mindketten kezet csókoltak a királynőnek és elhagyták a szobát Contitól követve.

Amikor az előszobán végighaladtak, a kegyenc észrevette Xiména grófnőt, aki Inés társaságában várakozott.

- Ez a nap a szerencsém napja, - gondolta magában a kegyenc. - Dona Inés lakásán kivül van és igy ma éjszaka át fog haladni Lissabon utcáin, ahol a vadászat folyik! Holnap Alfons korlátlan uralkodó lesz és én, az ő helyettese, estére feleségül veszem Inést. Akkor azután majd leszámolok Castelmelhorral is, aki azt hitte, hogy engem kiturhat a király kegyéből. Igen, ez a nap a szerencse napja.

Ezalatt Xiména grófnő és Inés türelmesen várták a fogadás percét, de a királynő teljesen belemerült ájtatosságába és a nagy napra való tekintettel, még a szokottnál is buzgóbban ájtatoskodott és erősitette szivét és lelkét. Igy történt, hogy az egyik palotahölgy Xiména grófnőhöz lépett és közölte vele, hogy a királynő ma nem fogadhatja. A grófnő sóhajtva felállt és Inéssel együtt elhagyták a palotát. Az estharang már elcsendült és Lissabon utcáin teljes sötétség honolt. Valami furcsa és megmagyarázhatatlan zaj hallatszott, mintha vadászkürtök rivalnának, melyek hol elhalkultak, hol pedig erősebben szóltak. Zavaros kiáltások hallatszottak, siető emberi léptek, melyek néha mintha egészen a gyaloghintó közelében huztak volna el. Lissabon polgárai jól ismerték már ezt a lármát, tisztában voltak annak a jelentőségével, de a grófnő emberei, akik csak most jöttek urnőjükkel együtt Lissabonba, még nem ismerték a királyi vadászatokat és ezért nem sok jelentőséget tulajdonitva a különös lármának, nyugodtan folytatták utjukat. Xiména kisérete a gyaloghintó hordozóin kivül tizenkét fegyveres szolgából állott és egyáltalában nem hitték, hogy bármitől is tartaniok kellene ezekben az órákban, amikor az éjszaka még alig köszöntött be.

Most száguldó lovak patkócsattogása hallatszott. Hirtelen fáklyák fénye lobogott fel és vagy száz lovas tünt fel az utca másik vége felől. Ugyanakkor néhány rémült, hanyatt-homlok rohanó polgár rohant a gyaloghintók felé és kétségbeesetten orditozta: Mindenki meneküljön! A király vadászata!

Ez a hirhedt kiáltás megtette a hatását. A grófnő kisérete végre megértette, hogy miről van szó. Szerettek volna visszafordulni, de már nem volt idő. A lovasok, mikor megpillantották a gyaloghintót, eloltották fáklyáikat és ugyanakkor az utca ellenkező oldaláról a gyalogosok kopóhada fogta körül a grófnőt és kiséretét, amely még csak nem is gondolhatott a védekezésre. Ennek ellenére a régi, megbizható cselédség felvette a harcot és véres viadalba bocsátkozott a támadókkal, amelyben a sötétség is segitségükre volt. Már-már sikerült a sokkal nagyobb számu támadó csapatot visszaverniük, amikor uj kürtök szólaltak meg és a banditák segélycsapatot kaptak.

- Zsákmány! Zsákmány! - hallatszott most a közelben Alfons ujjongó hangja.

- Ön, ugy látszik, nem tudja, hogy kit támadott meg! - szólt méltóságteljesen a grófnő. - Én Castelmelhor grófnője vagyok.

- Óh, no lám, a kis grófocska eltagadta előttünk, hogy felesége van - kacagott a király. - No, de igy annál jobb. Rajta, rajta vadászok!

És a lovasok a király lelkesitő szavaitól még jobban felizgatva, uj támadásba kezdtek.

- Leányom, drága, szegény gyermekem! - kiáltotta magánkivül a grófnő, aki megértette, hogy Inést akarják elrabolni.

Egy durva kéz ragadta meg és félretaszitotta. Mikor meglepetéséből és fájdalmából magához tért, Inés már nem volt mellette a gyaloghintóban.

A fáklyák ujra kigyulladtak, a trombiták győzelmi riadót fujtak. A grófnő kihajolt a gyaloghintóból és kétségbeesetten kutatta, hogy merre van Inés? És ekkor a következőket látta:

Mintegy husz lépésnyire tőle egy magastermetü férfi egyik kezével Inést fogta, a másikkal pedig dühösen forgatta hosszu, egyenes kardját.

- Irgalom, uram, irgalom! - sikoltotta a szerencsétlen grófnő - ez az én leányom! Öljétek meg azt, aki el akarja tőlem rabolni a gyermekemet.

Balthazár - akit már felismerhettünk - gyorsan utat vágott és Inéssel egy kapumélyedésbe rejtőzve várta, amig a tömeg továbbhömpölygött. A grófnő - aki majdnem eszméletlen volt a rémülettől - riadtan nézte a fáklyák imbolygó fényében kirajzolódó arcokat, melyek ugy festettek, mintha sátánok szabadultak volna fel az alvilágból.

Ugyanekkor egy rémült érzés szoritotta össze ujra a szivét, mert észrevette, hogy a király, aki néhány emberével hátul maradt, gyaloghintója felé közeledik és enyelgő hangon szólt be:

És e szavak után már vakmerő kézzel szét is huzta a gyaloghintó függönyét.

- Vissza! - kiáltotta teljes méltósággal a grófnő. - Ki vagy te, hogy kézzel mered illetni Jean de Souza özvegyét?

- Nekem is eléggé jó családom van. A fia vagyok néhai IV. János királynak.

A grófnő, aki titokban reménykedett, hogy talán mégis gonosz káprázat játszik vele, most megsemmisülten hanyatlott vissza.

- Engedjétek a király zsákmányát keresztülvinnem! - dörögte most Balthazár öblös hangja.

- Elraboltattad a lányomat! Légy átkozott, méltatlan fia egy nagy uralkodónak!

Balthazár ezalatt irtózatos erővel tört magának utat a tömegen keresztül és közben szakadatlanul orditozta: Engedjetek, látjátok, hogy a király vadászzsákmányát viszem.

Csakhamar egy elhagyott és sötét utcában találta magát. Egyetlen ember követte a távolban.

- Várj meg, pajtás, - kiáltotta ez lelkendezve. - Szavamra, remekül verekedtél. De állj meg, várj meg, hadd kacagjam ki magamat kedvemre!

- Állj hát meg, ostoba, - kiáltozott az ismeretlen férfi, - hát nem ismersz meg? Ascanio vagyok, aki husz aranyat igért neked és aki szeretné már átadni neked a kikötött jutalmat.

De Balthazárnak eszébe sem jutott megállni. Ascanio gyanut fogott. Különösen azt nem értette, hogy miért fut Balthazár éppen ellenkező irányban, mint amerre az Alcantara-palota feküdt?

De hát bármennyire fáradhatatlan volt is Balthazár, Inés terhe alatt kénytelen volt lassítani futását és az olasz utolérte.

- Megőrültél, barátocskám? - kérdezte Ascanio Balthazár elé állva, mintha el akarná gáncsolni. - Ugy látszik, hogy ez a harc, melyet vivtál, megzavarták eszedet. Fordulj vissza, esztelen, még jó nagy utat kell megtennünk a palotáig!

- Ön a palotába megy? - kérdezte nyugodtan Balthazár, aki Inést egy kőpadra tette, hogy lélekzethez jusson.

- Nyugodjon meg, hercegnő - válaszolta Balthazár, - hüséges szolgája vagyok Simon de Vasconcellosnak és megmentem önt.

- Köszönöm... nagyon köszönöm, - mondotta Inés, akinek szemei a nagy kimerültségtől és izgalomtól ismét becsukódtak.

- Ez az ember valóságos kincs, - állapitotta meg magában Ascanio. - Ugy harcol, mint Herkules és ugy hazudik, akárcsak én!

- Sajnálom, Ascanio uram, de ugy látszik, hogy nekem másfelé van dolgom, mint önnek.

- Ej, hát jó, ha mindenáron kerülőt akarsz tenni, azt sem bánom. Az a fő, hogy már induljunk.

- Egyáltalában nem szoktam olyanfajta emberekkel tréfálkozni, mint amilyen kegyelmed is, Ascanio uram. Hallottad, hogy mit mondtam ennek a fiatal hölgynek és ez az igazság.

Ascanio villámgyors pillantással végigmérte ellenfelét és köpenye alól előrántva tőrét, Balthazár felé szurt. De Balthazár ügyes mozdulattal kitért és a szurás célt tévesztett. A következő pillanatban Balthazár kardja lapjával végigvágott az olasz fején, aki eszméletlenül zuhant a földre. Balthazár ezután felkapta Inést és gyors léptekkel folytatta utját.

A király ezalatt még mindig a grófnő gyaloghintója mellett tartózkodott. Benézett a gyaloghintóba és látta, hogy Donna Xiména egyedül van. Pár pillanattal később odaérkezett Conti, aki zavartan tudatta a királlyal, hogy a két hölgy közül a fiatalabb megmenekült. De Conti zavara és ijedtsége csak képmutatás volt, mert valójában ujjongott arra a gondolatra, hogy a fiatal hercegnő cinkosának hatalmában van. Valóban, a terv pokolian volt kieszelve, Conti biztosra vette Ascanio sikerét. Persze nem is sejtette, hogy Balthazár hogyan huzta keresztül számitásaikat.

- Kedves barátom, - mondotta ásitva a király, - a grófocskánk anyja azt mondja, hogy te engem gyalázatosságokba hajszolsz és ugy látom, hogy már csakugyan nem tudsz engem mulattatni.

Közben a különböző irányokból érkező hajtók mind a királyi gyaloghintó körül verődtek össze és igy számosan hallották a király e szavait. Conti sápadtan látta a fáklyák fénye mellett, hogy az arcokra gunyos mosoly huzódik. De megvigasztalódott arra a gondolatra, hogy Cadaval hercegsége mégis az övé lesz. Inés e pillanatban már bizonyára a palotában van és a ravasz Ascanio dicsérőéneket zeng a derék Vintimille urról, aki élete kockázatával mentette őt meg a királyi kopóktól. Az ilyen mesék sohasem tévesztik el hatásukat és majd ugy fog Inés előtt megjelenni, mint egy eszményi hős.

- Igen, - mondta a király, - egészen elveszitetted szellemességedet. Már az őseidre sem esküdözöl, holott azon mindig remekül mulattam.

- Felségednek joga van kigunyolni legalázatosabb szolgáját! - mondotta elfojtva bosszuságát, Conti. - De méltóztassék megmondani, hogy folytassuk-e a vadászatot?

- Te nagyon jó szolgám vagy, - mondotta a király - de hiába, nincsen benned a hidalgók büszke vére és a szellemed is hanyatlik. Ennek a grófocskának a kisujjában több ötlet van, mint benned egészben.

- Hát bizony hires őseid semmit sem hagytak rád, csak egy kis szemtelenséget. Jean bátyád, azt hiszem, mégis kiválóbb volt, mint te, ámbátor az sem ért sokat. Menj és ne kerülj többé szemem elé.

Conti meghajolt és a körülállók, akik még nem vették biztosra a kegyenc bukását, mert hiszen ismerték a király változó kedélyhangulatát, amely másnapra ismét megfordulhatott, nem mertek örömüknek kifejezést adni és hideg tisztelettel nyitottak utat.

- Holnap egyeduralkodóvá fogják koronázni és ezt nekem köszönheti, - gondolta Conti keserü dühvel. - És ime, ez a hála. Más érdekében dolgoztam.

- És most, - fordult a körülötte állókhoz a király, - keritsétek nekem elő a kis grófot. Az már bizonyos, hogy nem a felesége ül a kocsiban, hanem alighanem az édesanyja. Azt akarom, hogy a grófnőt minden megillető tisztelettel vezessék vissza a Souza-palotába. És most gyerünk, mert mondtam... nagyon álmos vagyok!

Simon és Castelmelhor a Souza palotában találkoztak. Simon, aki egész nap várakozott Balthazárra, nem tudta már türelmetlenségét tartóztatni és mikor az éjszaka leszállt, köpenyébe burkolódzott és anyja palotájába lopódzott. Mikor a palotába érkezett, a grófnő már nem volt odahaza. Az asztalon egy nyitott levelet pillantott meg, melyet Balthazár küldött a grófnőnek a palotából felesége utján. Simon elolvasta ezt az üzenetet. Amit olvasott és amit megtudott, a legnagyobb kétségbeeséssel és haraggal töltötte el. De tétlenségre volt kárhoztatva. Kétségbeesetten járt fel és alá a termekben. Egy óra mulva fivérét látta belépni. Az uj kegyenc sápadt volt, arcán zavar és nyugtalanság tükröződött. Mikor Simont megpillantotta, ugy hátrált, mintha valami kisértet toppant volna eléje.

- Csak ülj le... - mondotta Simon. - Nem én vagyok az, aki arra van hivatva, hogy számonkérje tetteidet. De hol van anyánk és Inés?

- Tőlem kérded ezt? - válaszolta Castelmelhor. - Hiszen éppen most értesültem arról, hogy Inést elrabolták.

- Elrabolták? - hördült fel Simon. - Hát nem te ragadtad el? Te sok rosszat terveztél ellenem. Adja Isten, hogy ezek ne Inést érjék.

- Erre a levélre, - mutatta fel Simon Balthazár üzenetét, - melyben az áll, hogy anyám fokozottan vigyázzon Inésre és ne hagyják el a palotát. De ime, a figyelmeztetés ellenére sincsenek itthon. De hiszen magad is mondtad, hogy Inést elrabolták!

- Akkor az értesülésem bizonyára hamis és csak Alfons kótyagos szolgáinak egyike találta ki ezt a rémmesét!... - mondotta Castelmelhor.

- Nagyon lenézed a király környezetét, Don Louis, - mondotta Simon és ugyanakkor jelentőségteljesen mutatott arra a csillagra, amely fivére mellét ékesitette.

Castelmelhor heves mozdulattal tépte le a csillagot, a földre dobta és rátaposott. Simon szomoruan csüggesztette le fejét.

- Máskor már az utcán hajitsd el az efféle ékitményt és ne hozd be atyáink palotájába! - mondotta Simon. - De mondd, mit mondott neked az az ember?

- Azt mondta... de különben mindegy, hazug és kétszinü fráter lehet, az ellenségem, hiszen tegnap tőrt emelt rám a királyi kertben.

- Ah! - kiáltott hirtelen sejtéstől kapottan Simon, - nem azért akart megölni, mert az én álarcomban félrevezetni akartad?

- Hát az az ember valóban ellenséged, Don Louis, - kiáltott fel Simon, - mert becstelenségnek tartja, hogy emelkedésedhez a tulajdon testvéredet akarod lépcsőfokul használni. De amit mondott, az igaz, mert az az ember nem tud hazudni.

Simon a fájdalomtól dermedten állt az ablak mellett, Castelmelhor pedig nagy léptekkel rótta fel és alá a szobát. A két testvér nem beszélt többé egymással és néma csöndben teltek az ólomlassusággal pergő órák. Már éjfél elmult, amikor végre egy kocsi állt meg a palota előtt. A két fivér szive hevesebben dobbant meg és ösztönszerüleg egymáshoz közeledve, megszoritották egymás kezét, mintha láthatatlan veszély közeledését éreznék.

Csakhamar léptek hallatszottak az előszobában és a küszöbön a grófnő jelent meg. De micsoda állapotban! Alig lehetett ráismerni. Arca sápadt volt, szemében felháborodás és harag csillogott. Fiai ijedten néztek rá és nem mertek hozzá kérdést intézni.

- Hála az égnek, csakhogy itt talállak benneteket, - mondotta szaggatott hangon. - Rettentő gyalázat, ami vélem esett és boldog vagyok, hogy két fiam van. Mert a történtek ellenére is fiamnak tekintlek, Castelmelhor és hiszem, hogy Simonnal azon lesztek, hogy bosszut álljatok a történtekért. Ezt meg kell fogadnotok.

- Megbosszulunk! - kiáltotta egyszerre a két testvér. - De hát mi történt?

- Nyilvánosan megsértettek, megállitották gyaloghintómat, szétszórták és megölték szolgáimat és elrabolták Inést...

- Azt kérdezed, hogy ki tette? Portugáliai Alfons! - kiáltotta fölindultan a grófnő. Simon eltakarta arcát a név hallatára. De a düh nagyobb volt, mint a haldokló ágyánál tett eskü emléke és hirtelen kirohant a teremből anélkül, hogy szándékáról bővebben nyilatkozott volna. A grófné csodálkozva és meglepetten nézett körül, mintha egy mély álomból ébredne.

- Hová ment Simon? Mi történt? Miket mondtam? Szaladj utána Castelmelhor, hivd vissza. Ismerem hirtelen természetét... megöli a királyt! - Castelmelhor próbálta megnyugtatni a grófnőt, aki megbánta, amiért az imént elragadtatta magát. De azután kissé megnyugodott arra a gondolatra, hogy Simon királyhü és hogy a királya iránti tisztelete a kellő pillanatban felül fog kerekedni.

- Nem fegyverrel kell bosszut állni - mondotta a grófnő. - Az én bosszum már kész és az nem fog Souza cimerén csorbát ejteni.

Simon égő fejjel, a lelke mélyéig felizgatva rohant végig az utcákon. Igy érkezett el az Alcantara közelébe és amint elhaladt Miguel Osorió korcsmája előtt, számos embert látott onnan kitódulni. Simon megállt és a homlokához kapott, mint aki különös, lázadó gondolatok ellen küzd.

- Emberek, - mondotta az egyik polgár, - menjünk haza, de ne üssetek semmiféle zajt!

- Ejha, - ellenkezett egy másik hang, - ilyen tanácsokat adsz nekünk Gaspard Ortavaz; visszavonuljunk most, mikor az ellenség portájának már a küszöbén állunk.

Simon megdöbbenve hallgatta e szavakat. Visszaemlékezett arra, hogy Balthazár utján parancsokat küldött a polgárok vezetőihez, hogy éjszakára gyüjtsék össze az elégedetlenkedőket Alcantara korcsmájában. A bosszu tehát kezébe volt téve és az könnyünek és kérlelhetetlennek igérkezett.

- Fiaim, - mondotta Gaspard - én sem vagyok gyávább, mint akárki, csak éppen nem megyek botor fejjel Alcantara falának, hogy a kövein szétzuzzam. Azt mondjátok meg, hogy hol van a mi vezérünk, akinek bennünket vezetnie kellene?

- Itt áll előttetek! - kiáltotta egy érces hang és Simon egy ugrással a tömeg közepében termett.

Simon megjelenése a legvegyesebb hatást idézte elő. Az öregek nem nagyon örültek, mert szerették volna az egész ügyet elaltatni, de a fiatalok és hevesvérüek annál nagyobb lelkesedéssel üdvözölték. Mindazonáltal az öregek is kitettek magukért, mert legalább külsőleg igyekeztek elszántaknak és harciasaknak látszani. Igy például Gaspard, aki Szilveszter óta öt aranyat keresett naponta, övére rövid kardot csatolt és egy rozsdás alabárdot szorongatott, ami meglehetősen zord külsőt kölcsönzött neki.

- Az ördögbe is, - dörmögte bosszusan Gaspard, - ez a fiatalember még valami esztelenségbe hajszol bennünket és még jó, ha csak náthát kapunk az ilyen nedves éjszakán.

- Emlékszel, - kérdezte az egyik siheder a társától - arra a nagy kamasz mészároslegényre, aki azt mondta, hogy öljük meg Alfonst?

- Emlékszem, - felelte a másik. - És azt hiszem, hogy a gondolat nem is volt rossz! Vagy nem hallottuk éppen ma is a királyi vadászat átkozott lármáját!

- Meg kell ölni! - hallatszott innen is, onnan is a helyeslő moraj. És a felzudulás vihara szájról-szájra terjedt, az indulatok nőttek, dagadtak, ingerült szavak hallatszottak, a szenvedélyek fel voltak korbácsolva. Simon hallotta a király ellen lázitó kiáltásokat és szive kegyetlen, keserü örömmel telt meg. Hagyta, hadd nőjjön még viharosabbra a düh és nem próbálta megfékezni az indulatokat.

A lázadók tömege az Alcantara palota elé ért. A kapuban csak néhány álmos őrszem szundikált, mig bent a palotában fáklyafény mellett tombolt a tivornya, mint mindig a vadászat befejezése után. A polgárok egy pillanat alatt lefegyverezték a meglepett őröket.

- Én menteném meg? - kiáltott fel fenyegető hangon Simon, - attól ne féljetek!

Simon eltünt és az ajtó bezárult mögötte. Áthaladt néhány üres szobán, - a testőrök, udvaroncok valamennyien a teritett asztalok mellett tivornyáztak, - kihuzta kardját és a király szobája felé tartott.

Alfons, aki elunta a mulatságot, már visszavonult szobájába. Ágyában feküdt, mely mellett egy lámpa égett. Simon összeszoritott ajakkal, halálos elszántsággal nyitott be a hálószobába. E pillanatban a király felriadt félszendergéséből és megtévesztve a hasonlóságtól, felkiáltott:

- Te vagy az, kis gróf? Ah, olyan szépet álmodtam. Azt álmodtam, hogy jó király vagyok, akit mindenki szeret. Ugy szeretnék jó király lenni!

Simon haragja egy pillanat alatt elpárolgott, mikor ezt a szánalomra méltó beteg roncsot megpillantotta. Sajnálat és zavart tisztelet fogta el.

- Kard? - kiáltott fel hirtelen meglepetten a király. - Minek ez a kard kezedben gróf uram?

- Mi az? Mi történt? - kérdezte rémülten a király. - Mit jelentenek ezek a hangok és ki vagy te?

- Én Simon de Vasconcellos vagyok, akit te ártatlanul számüztél, akinek édesanyját sulyosan megsértetted és akinek menyasszonyát elraboltattad.

- Istenem, - nyögött fel a szegény, halálra vált király, - mindezt csakugyan én tettem volna? És te most ugy-e azért jöttél, hogy megölj engem?

- A király fejét! - harsogott a tömeg vészkiáltása és már zörögtek az ajtón.

- Kegyelem, kegyelem! - kiáltotta a király és a takaró alá bujt rémületében.

Castelmelhor kétségbeesetten emelte szemét az égnek és atyja nevét rebegte. Azután a király felé fordult:

Alfons reszketve felkelt, Simon pedig karddal kezében elébe állt, készen arra, hogy akár élete kockáztatásával is, visszatartsa a támadókat.

Az ajtó recsegett-ropogott és már ugy látszott, hogy pillanatok mulva szilánkokra hasitva fog betörni, amikor hirtelen uj zaj, felkiáltások hallatszottak:

Pillanatnyi csend, azután egy ujabb, mindennél hatalmasabb ütés betörte az ajtót.

- Balthazár, ide hozzám! - kiáltotta Simon és az idegroham szörnyü deliriumában izmai hihetetlenül megfeszültek és ugy érezte, hogy egymaga meg tudna mérkőzni az egész tömeggel. Az elsők, akik feléje rohantak, véres fejjel hullottak lábai elé és mintegy természetes bástyát képeztek, amely mögött tovább folytatta a harcot. A támadók meglepetten hökkentek vissza.

Ám az előlállók nem nagyon siettek. Néhány pillanatig farkasszemet néztek Simonnal. De azután annál féktelenebbül tört ki őrjöngő dühük. Egyszerre tiz kard is sujtott Simon felé, aki több sebtől vérezve próbált még ellentállni.

Balthazár, aki Simon első kiáltását nem hallotta meg a fülsiketitő zajban és egykedvü nézőül szegődött a véres szinjátékhoz, most magánkivül ugrott fel és irtózatos erővel tört magának utat barátjához. Éppen jókor érkezett, hogy megmentse a halálos csapásoktól.

És ugyanakkor megragadva a legelől állót, olyan erővel vágta hátra, hogy a sor megingott és visszafelé huzódott. A tömeg megzavarodott, nem értette vezérei Pálfordulását. De ismerték Balthazár félelmetes, bikaölő erejét és nem mertek ujra támadni.

- És ugyan mit csinálnátok a király fejével? - nevetett Balthazár. - Hiszen tudjátok, hogy nincs benne agyvelő.

Ez a tréfás megjegyzés, amely teljesen a támadók értelmiségéhez volt szabva, egyszerre mosolyt csalt még a legádázabbul izgatók ajkára is. Most már meg volt teremtve a talaj a nyugodtabb tanácskozás számára.

- De legalább a kegyenc fejét megkapjuk-e? - kérdezte Gaspard, aki eddig méltóságteljesen félreállt, de a nyugalom helyreálltával ismét magához akarta ragadni az elnöki tisztséget.

- Eh, kinek kell már Conti? - válaszolta Balthazár. - Hiszen a király már kegyvesztetté tette és igy sokkal nagyobb mulatság lesz azt nézni, hogyan fog szegény ezentul kinlódni? Egész Lissabon rajta fog mulatni és kellenek a bohócok az ilyen szomoru időkben.

- Ha csak ezt akarjátok, adok én nektek koponyákat bőven. Bent a nagyteremben együtt van vagy ötszáz lovagja az Égboltnak. Üssetek szét azok között!

- Hm, ez ugy látszik, nem tetszik nektek - mosolygott Balthazár. - Persze, az Égbolt lovagjai hosszu kardot viselnek és könnyen riadót fujhatnak.

A polgárok egy kis ideig tanakodtak és végre is egy fiatal munkás vette át a szót.

- Ez igaz, - válaszolta Balthazár, - valamit kell tennünk. Helyes, megkeressük hát Conti uramat, akit foglyul ejtünk egyik legbizalmasabb cinkosával, Ascanio Macarone lovaggal együtt. A kikötőben éppen egy Braziliába induló hajó horgonyoz. Annak a fedélzetére szépen felrakjuk őket és megszabaditjuk becses jelenlétüktől Portugáliát.

- Éljen Balthazár! - kiáltotta felvidámulva a tömeg. - Ez már beszéd. Legyőztük zsarnokainkat, Portugália ujra szabad lesz!

A király és Simon ismét magukra maradtak. A király egész testében remegve lapult meg védelmezője mögött. De amikor a tömeg lármája elhangzott, egyszerre kiegyenesedett és egy szájhős pózába vágta magát.

- Ez azután csinos kis dolog volt, - mondotta - de valljuk be, nagyszerüen elintéztük. A barátaim bámulni fognak, ha elmesélem a részleteket. De az a gazember Tavaro, aki elaludt az őrségen, megérdemelné az akasztófát. Egyébként, ha kedved van fiatalember, néked ajánlom fel az állását. Hogyan, nem válaszolsz? Ugy látszik, te nem vagy annyira elmés, mint a fivéred. De menj kérlek és keresd meg a nemes urakat.

- Sir, - szólalt meg végre Simon - egy kérést szeretnék lábai elé helyezni.

- Mindenre, ami szent - fordult most könyörgő hangon Simon a királyhoz - mondja meg őszintén: nem ön raboltatta el tőlem ma éjszaka Inés de Cadavalt?

- Bacchusra, hiszen ez a kis grófocska menyasszonya és őt még akkor sem akarnám bosszantani, ha ez egy jóvérü bikába kerülne.

Simon egészen megzavarodott. Eszerint ki rabolta el Inést és hol fogja megtalálni?

- Kedves barátom, - mondotta most a király, - ha nem keresed meg a nemes urakat, akkor mondj néhány jó tréfát!

Simon mélyen meghajolt és eltávozott. A küszöbön még hallotta, amint a király elégedetten dörzsölte a kezét és félhangosan mondotta: Ezek a parasztok megszabadítanak végre Contitól. Ez nagyon mulatságos és e jó szolgálat fejében megbocsátok nekik.

Balthazár megtartotta igéretét, mert valóban elvezette a lázadókat a palota ama részébe, amelyben Alfons lakást adott Continak. Ott el is fogták a megrémült kegyencet, de a páduai gavallérnak nem tudtak a nyomára akadni. A tömeg ezután diadalittasan hagyta el a királyi palotát, magával hurcolva foglyát, aki átkozódva gondolt a szerencse mulandóságára és Cadaval hercegségére, melyet ilyen gyalázatos módon veszített el a siker küszöbén. Gunyos kiáltások közepette hurcolták ki a kikötőbe, ahol felrakták a hajóra és kényszeritették annak a kapitányát, hogy azonnal induljon tovább.

Ezen az éjszakán a lissaboni polgárok vérfagyasztó részleteket meséltek el sopánkodó feleségeiknek a királyi palota irtózatos ostromáról, ahol hatszáz fegyveres lovaggal vivták meg kegyetlen és véres harcukat és ahol a királynak is csak azért kegyelmeztek meg, mert térden állva fogadta meg, hogy ezentul jobb és igazságosabb uralkodó lesz.

Térjünk azonban vissza ama utcai jelenethez, amikor Balthazár kardjával földhöz sujtotta Ascaniot és egy pillanatig zavartan habozott, hogy hová vigye a még mindig félig eszméletlen Inést? Minthogy nem tudta, hogy Conti üldöző keze milyen messzire ér még el, nem merte Inést a Souza-palotába vinni, mert hiszen kézenfekvő volt az a feltevés, hogy Conti elsősorban ott fogja Inést kerestetni. Viszont a saját lakására sem merte vinni a hercegnőt, mert ezt nagyon is méltatlannak itélte egy ilyen előkelő urnőhöz. Kérdéssel fordult Ineshez, aki azonban nem tudott még világosan tájékozódni, nem értette, hogy mi történt vele és elhaló hangon csak Xiména grófnőt hivta több izben.

Most Balthazárnak hirtelen eszébe jutott, hogy Simon emlitette, miszerint a királynak egy régi bizalmasuk, Saldanha herceg fogja bemutatni. Habozás nélkül a herceg palotája felé vette az utját és mikor odaért, Inést a herceg feleségének, Donna Eleonora Mendozzának a gondjaira bizta. Ezután lakására rohant, abban a reményben, hogy Simont ott találja, de amint tudjuk, Simon már időközben a Souza-palotába ment, Balthazár el is ment a Souza-palotába, ahol a grófnő és Castelmelhor kérdésekkel ostromolták, de Balthazár óvakodott Castelmelhor jelenlétében bármit is elárulni. A palotában azonban értesült arról, hogy Simon feldultan rohant el hazulról és nem volt nehéz kitalálnia, hogy merre vehette utját. Késedelem nélkül az Alcantarába rohant, ahová éppen akkor ért, mikor a tömeg betörte a király hálószobájának ajtaját. Az ezután lejátszódó jeleneteket már ismerjük. Simon csak most tudta meg Balthazártól Inés szerencsés megmentését és az éjszaka eseményeinek részleteit. Simon meghatva ölelte karjaiba Balthazárt és könnyes szemmel kérdezte, miként hálálhatná meg szolgálatait?

Balthazár az ölelést boldogan türte, de mikor Simon a jutalomról beszélt, rosszalólag huzta össze szemöldökét.

- Valóban Balthazár, - mondotta Simon, aki ezt észrevette - te nem vagy azok közül való, akiknek barátságát pénzzel lehetne megfizetni. Neked csak érzéseket lehet ajándékozni. Add a kezedet, barátom, te nemes ember vagy, a szived avat azzá és ime Vasconcellos Simon boldog, hogy barátjának nevezhet. Barátom és fivérem leszel!

Balthazár szive mélyéig meghatódott. Szeméből könnyek törtek elő és megragadva Simon kezét, - mielőtt az ifju ezt megakadályozhatta volna, - megcsókolta.

- Oh, ez sok, - kiáltotta, - csak alázatos szolgája és testőre akarok lenni, a védőpajzsa, amely felfogja az önnek szánt ütéseket!

Néhány órával később - a toronyban már delet harangoztak - megnyiltak a nagy tanácskozóterem ajtói és a meghivott előkelőségek a perc fontosságától áthatva léptek be. A terem mélyén egy szőnyeggel ékesitett emelvényen állt a királyi trónus, amely a királynő számára volt fenntartva. Jobbról ettől Alfons, balról az öccsének bársonyszéke volt elhelyezve. Ezzel szemben sorakoztak a legfőbb állami méltóságok karosszékei. Külön diszhelyeken foglalt helyet a főpapság, amely káprázatos látványt nyujtott festői ruhájában. Mögöttük ültek a főnemesek, a terem szemközti oldalán pedig az alsóbb nemesség képviselői. A polgárság meghívottai a terem közepén álló padokban foglaltak helyet. A hatalmas terem szinte percek alatt telt meg és már csak a királyi családot várták.

A szertartásmester ezüstgombos botjával többször a padlóra kopogott és a terem hátsó falát boritó függöny szétnyilt. A királynő lépett be idősebb fia karjára támaszkodva. A korona a fején volt. Mögötte az állami kancellárius lépdelt, aki egy bársonyvánkoson hozta a királyi pecséteket és pergamenttekercseket. Utána lépett be Don Pierre, a király öccse. Alfons arca kissé sápadt volt az éjszakai mulatozástól, de egyébként egészen közömbösnek látszott. Egészen megfeledkezett arról a pergamentlapról, melyet aláirásával és pecsétjével ellátva Continak adott és sejtelme sem volt, hogy mit jelent ez az ünnepélyes előkészület.

- Uraim, - mondotta a királynő, - azért hivattam össze az államtanácsot, hogy közöljem veletek fiamnak, Alfonsnak hozzám intézett kivánságát!

Alfons, aki már elaludni készült, felfigyelt és nagy meglepetéssel várta, hogy mit fog mondani édesanyja?

- Méltányolva és helyesnek tartva fiamnak hozzám intézett ama kérelmét, hogy nagykorusága elérése folytán neki hazánk törvényei értelmében a kizárólagos uralmat átadjam, én ezennel ünnepélyesen bejelentem visszavonulásomat és az uralkodói hatalmat a maga teljességében szeretett fiunknak, Alfonsnak, adom át!

Most Miguel de Mello de Torres emelkedett szólásra az egyházi méltóságok sorában, akinek a királynő megadta a felszólalás jogát.

- Engedje meg felséged, - mondotta az ősz főpap, de ugy vélem, hogy a jelen pillanat egyáltalában nem alkalmas egy ilyen fontos lépés megtételére. A nép fel van zaklatva és éppen ma éjszaka igen viharos ostromot intézett az Alcantara-palota ellen.

- Tudomásom van erről és éppen ez győzött meg arról, hogy jobban, mint valaha szükséges az, hogy a kormány gyeplőjét egy erélyes férfikéz ragadja meg.

Mindenki alattvalói alázatossággal hallgatott. A papság és nemesség padjain senki sem mozdult.

- És ti, - kérdezte a királynő a polgárok felé fordulva, - néktek mi a véleményetek?

- Mi, - szólalt meg egy mélyen zengő hang - csupán az Ég áldását és könyörületét kérjük a királyi család tagjaira. Lissabon polgárainak nem lehet más akarata, mint amelyet uralkodója nyilvánit.

Aki ezeket az alázattól csepegő szavakat mondotta, az nem volt más, mint derék barátunk, Gaspard mester, a szücsök és timárok céhfőnöke.

- Ime - fordult Alfons felé - átadom néked az állami pecséteket, - melyeket atyád, Portugália dicsőséges emlékü uralkodója hagyott rád. És reád ruházom az engem megilletett egész hatalmat is azzal a kivánsággal, hogy azt olyan méltóan és a haza, valamint Néped üdvét előmozditóan kezeld, amint azt én kivánom. Ugy áldjon meg téged az Ur!

A királynő mély megilletődéssel ejtette ki e szavakat, melyet a teremben lévők néma csenddel fogadtak. De a néma csend mögött érezni lehetett a szivek dobogását, a hangtalan fájdalmat, amely mindenkit elfogott arra a gondolatra, hogy a derék királynő kezéből immár véglegesen átszáll a hatalom a beteges, rossz tanácsadóktól körülvett Alfonsra.

Alfons zavart érzéssel hallgatta mindezt. Ha máskor a nyilvánosság előtt szerepelt, Conti szokta előre elkészíteni beszédeit. De most az esemény teljesen készületlenül találta.

- Jaj anyám - mondotta Alfons, - hidd el nem szabadott volna ezeket a derék urakat és engem ide hivatnod azért, hogy ezeket a régi pecséteket átnyujtsad. De hát természetesen engedelmeskedem neked és minden tiszteletet megadok mindazoknak, akik ide jöttek erre a ceremóniára.

- Isten óvja szerencsétlen hazánkat! - mormogta magában az érsek. A királynő, aki tudta, hogy most már nincs többé visszalépés, a koronát levette fejéről és Alfons fölé tartotta. Ez volt a ceremónia utolsó aktusa. Ha a korona Alfons fejét érinti, ugy a királyi hatalom visszavonhatatlanul Alfonsra száll és a királynő elvesztette volna régensi jogait.

De ebben a pillanatban, mielőtt még a királynő a koronát Alfons fejére tehette volna, kivülről különös lárma és vitatkozás hallatszott.

- Királynőm - sikoltott most ujra az iménti hang - az Ég üdvösségére kérlek intézkedj, hogy szined elé járulhassak!

A királynő meglepetten intett és az ajtón egy gyászruhás nő rohant be, aki végigsietett a termen, a trón lépcsőjéhez rohant és ott térdre borult a királynő előtt. Fátyolát félretolta és a jelenlévők meglepetten hördültek fel, mikor Castelmelhor grófnőt ismerték fel. Érezték, hogy rendkivüli esemény tanui lesznek.

- Emelkedj fel kedvesem - szólt hozzá nyájasan a királynő - és mondd meg, hogy mi történt? Talán segithetek még rajtad. Uralkodásom végső percében akarok támogatód lenni, mert az én hatalmam véget ért... E koronát Alfons fejére akarom illeszteni.

És e szavak után emelkedett, csengő hangon, hogy mindenki meghallhatta igy kiáltott fel:

- Vedd vissza a koronát, amely a te fennkölt, nemes homlokodat érintette és amelyet méltatlanul hordana egy gyáva nőrabló és orgyilkos!

E szavakat óriási izgalom követte. A jelenlévők felugráltak, érthetetlen szavakat kiáltottak, árulást emlegettek, minden forrt-zugott, a hangulat válságossá vált, az elfojtott indulatok meglepetésszerüen akartak kirobbanni. Egyedül Alfons nem vett erről tudomást. Unatkozva ült a helyén és a mennyezetet nézte, miközben nagyokat ásitott. A királynőt a váratlan támadás először valósággal megbénitotta, de azután nyomban visszanyerte lélekjelenlétét és méltóságteljes mozdulattal csendet parancsolt.

- Senora - mondotta villámló szemekkel, - akik a királyt rágalmazzák, halálos itéletüket irják alá. Be kell bizonyitanod, hogy igazat beszéltél, különben Braganza keresztjére mondom, hogy a vérpadra vitetlek!

- Igen, bizonyitani akarok! - kiáltotta Xiména. - Vagy nem gyáva az, aki egy védtelen nőre tör és bántalmazza? És nem nőrabló-e az, aki fegyveres pribékjeivel ragadtatja el anyja karjaiból a leányát? És nem orgyilkos-e az, aki fegyveres szolgáival gyilkoltatja le a békés emberek kisérőit? Nos, mindezt cselekedte Portugália ura: Alfons!

- Ha mondták volna, ugy magam is rágalmazásnak bélyegeztem volna mindezt, de a nő, akit Alfons megsértett én voltam, az én leányomat raboltatta el és az én szolgáim vérét ontották ki pribékjei!

- Anyám és kedves grófnő - szólalt meg Alfons - feltétlenül szükséges, hogy még tovább is itt maradjak? Ugy unatkozom és a palotában két gyönyörü harci kakassal rendezünk ma délelőtt viadalt!

- Szerencsétlen gyermek - mondotta a királynő, aki alig akart hinni a fülének - hát nem hallod, hogy mivel vádolnak? Egyetlen szavad sincs védelmedre?

- Ah, - mondotta Alfons anélkül, hogy a legkisebb mértékben is felizgult volna - ez a hölgy a kis gróf anyja. Az emberei nagyon derekasan védekeztek és ez izgalmassá tette a vadászatot.

- Hogyan, hát mindez igaz? - kiáltotta fájdalmasan a királynő. - Braganza örököse egy...

Nem folytatta tovább. Szinte emberfölötti erővel erőszakolt nyugalmat magára. A koronát visszahelyezte fejére és igy szólt: - Uraim, még mindig én vagyok a királynő és igazságot fogok szolgáltatni! Kelj fel Xiména, ha ugyan nincs még több vádad a királyoddal szemben! És te Alfons felelj: mi történt az elrabolt fiatal leánnyal?

- Inés de Cadaval hercegnővel! - válaszolta Xiména a királynő kérdő pillantására.

E pillanatban a terem egyik sarkából tiszteletlen kacagás hallatszott. A királynő vérig sértve, rettenetes haraggal fordult a magáról megfeledkezett ember felé és az egész terem megdöbbenve követte pillantását. A terem ajtajában két ember állott, akik Alfons testőreinek egyenruháját viselték. Ezek egyike volt az, aki elnevette magát és ugy látszott, hogy egyáltalában nem zavartatja magát jókedvében, mert tovább kacagott.

Ám a jókedvü ember mielőtt még az ajtónállók megragadhatták volna utat tört magának és egészen a királynő trónjáig futott, ahol azzal a negédes bókkal hajolt meg, amellyel a francia udvarban fejezték ki hódolatukat az udvaroncok.

- Ha megengeditek - mondotta a különös férfiu, - hogy szót emeljek ebben az olimpuszi istenek gyülekezetéhez méltó társaságban...

- Igen, hallgassátok meg - szólt közbe Alfons. - Ismerem ezt az embert. Nagyon mulatságos férfiu és igen vidám történetet mesélt nékem őseiről. Csak beszélj barátom, te legalább nem vagy unalmas.

A királynő ösztönszerüen ugy érezte, hogy ez a rejtélyes ember a segitségére akar sietni és ezért ahelyett, hogy előbbi parancsát ismételte volna meg, igy szólt:

- Óh az én mondanivalóm rövid. Mindössze azt kivánom előadni, hogy a hercegnőt nem őfelsége raboltatta el!

- Esküszöm valamennyi ősömre. A grófnőt bizonyára megtévesztette az, hogy a hercegnőt a király gárdistájának egyenruhájába öltözött ember rabolta el és hogy az illető a király nevet hangoztatta. De aki ezt tette, az visszaélt a helyzettel, aljas csaló volt, akit a legsötétebb pokol okádott erre a földre, névszerint Conti...

- Antoine Conti raboltatta el a hercegnőt, ezt én tudom leghitelesebben bizonyitani - szavalt tovább Ascanio. - Óh, még kimondani is szörnyüség, hogy képesnek tartott ilyen becstelenségre.

- Ezt a parancsot már nem lehet végrehajtani dicsőséges királynő, mert ez a derék polgár - és e szavakkal Gaspard mesterre mutatott - tegnap este néhány derék társával együtt Contit egy óceánjáró fedélzetére tette és miután néhány ökölcsapással alaposan helybenhagyták, világgá eresztették.

- Bocsásson meg Felséged, hiszen én csak Inés miatt aggódom. Az engem ért személyes bántódással nem törődöm és szívesen követem meg a királyt itt az ülésen és visszavonom összes vádjaimat!

- Igy hát minden szerencsésen elintéződött, - mondotta az olasz - és boldog vagyok, hogy uralkodómnak szolgálatára lehettem.

A királynő gondolataiba elmerülve, némán állott. Xiména vádjai borzalmasan érintették, mert érezte, hogy a valóság még szörnyübb dolgokat is takar. És most szemrehányásokkal illette magát, amiért áltatta magát és nem adott már régen hitelt a különböző suttogó hireknek. Felindulását Macarone védő szavai sem enyhitették. Végtelen anyai szeretetén is áttört királynői hivatásának tudata és elborzadt arra a gondolatra, hogy IV. János trónjára egy ilyen korcs és méltatlan utódot ültessen. Keserü pillantást vetett Alfonsra, aki ismét elszunditott és azután ismét a gyülekezethez fordult:

- Uraim - mondotta - azért hivattalak benneteket, hogy tanui legyetek fiam megkoronáztatásának. De ugy látom, hogy ennek ideje még nem érkezett el és ezért elnapolom a mai államtanácsot mindama napig, amelyen az Ur irgalmából ugy fogom érezni, hogy a korona átadása már minden megrázkódtatás nélkül megtörténhet.

Az egybegyültek közül senki sem szólt egy szót sem, néma, döbbent csendben oszlottak szét a jelenlévők.

- Saldanha herceg - fordult most a királynő az ősz főurhoz - felelőssé teszlek a király személyéért. Nem hagyhatja el a királyi palotát!

E szavak után Pierre karjára támaszkodva, utját a zárda felé vette, hogy zaklatott lelkét imádkozással nyugtassa meg.

A királynő szándéka e pillanatban kétségtelenül az volt, hogy a főrendek ülését rövidesen összehivja és eléjük terjeszti az uralkodás rendjének megváltoztatására vonatkozó javaslatát és ez esetben - Pierre trónra kerülésével - Portugália megszabadult volna VI. Alfons dicstelen uralkodásától. De a sors másként akarta. Mert a királynőt abban a pillanatban, mikor a zárdába ért, ereje elhagyta, összeomlott és Xiména karjaiba roskadt. Gyóntatója megrémülve sietett segitségére. Szinte élettelenül, sápadtan ült egy széken. Xiména magánkivül volt, szerette volna akár élete árán is jóvátenni a történteket. Sietve előhivták az udvari orvost, aki gondterhesen vizsgálta a királynő szivverését. A beteg lassankint magához tért, szemét felnyitotta és mikor Ximénát megpillantotta, arcára fájdalmas mosoly torzult:

- Emlékszel-e, - suttogta, - hogy megmondtam neked... ha egyszer megtudom, hogy igazak azok a borzasztó hirek, melyeket Alfonzról mondanak, ugy nem élem tul a fájdalmat!

Xiména kezét tördelve, zokogva ölelte át a királynő térdét. De a királynő elhaló hangon folytatta:

A grófnő ijedten felsikoltott, a gyóntatópap a királynő fölé hajolt és az orvos lecsüggesztette fejét. A nemes királynő szive megszünt dobogni, megölte a fájdalom.

Másnap Alfonsot ünnepélyesen királlyá koronázták ugyanazok az előkelőségek, akiknek jelenlétében előző napon gyalázatos dolgait kiteregették. Közvetlenül a királyi trónus mellett állott az uj kegyenc: Louis Castelmelhor de Souza. Alfons teljesen közönyös volt, sem örömet, sem bánatot nem mutatott, szokása szerint unatkozott és a királynő halálával kapcsolatos gyászünnepségeken sem jelent meg, azzal az indokolással, hogy már két napja nem látta kedvenc spanyol bikáit. A nemesség szivesen látta Conti helyén Castelmelhort, mert ennek a vérükből való kegyencnek rendeleteit megalázás nélkül vélték végrehajthatni. A király Castelmelhort még megkoronázása napján miniszterelnöknek és Lissabon kormányzójának nevezte ki.

A királynő halála után néhány nap mulva a Souza-palotában együtt volt a család. Castelmelhor ragyogó udvari ruhába volt öltözve, mig a grófnő, Inés és Simon utazóruhát viseltek és az udvaron több batár várakozott.

- Isten áldjon anyám, - mondotta Castelmelhor, - Isten áldjon öcsém, legyetek boldogok!

- Don Louis, - mondotta a grófnő - megbocsátottam neked. Most, hogy hatalmas vagy, légy méltó szerencsédhez és tisztességedhez.

- Én nem bocsátok meg neked, - mondotta Simon, - mert nem is haragudtam rád soha. De azért tisztán látom szivedet. Tudom, hogy azért adtad vissza Inést, mert most, hogy minden hatalmi vágyad teljesült, már nem érzed szükségét vagyonának. Én most messzire megyek, - folytatta halk hangon, - de ha magányomba elérkezne az üzenet, hogy te Conti nyomait követed és gyalázatot hozol a Souza névre, ugy visszajövök, mert erre késztet engem az a fogadalom, melyet atyámnak halálos ágyán tettem.

Castelmelhor hidegen meghajolt, kezet csókolt a hölgyeknek és azután eltávozott, hogy a király melletti szolgálatait átvegye.

A grófnő, Inés és Simon pedig helyet foglaltak az egyik batárban, a kiséret lóra szállt, a podgyászszállitó szekerek elé fogott lovak nekirugaszkodtak és a menet elindult.

- Ugyancsak megizzadunk majd, amig végére érünk a hatnapi utazásnak! - jegyezte meg az egyik öreg cseléd, lovát sarkantyuzva, egy mellette álló idegenhez intézve ezt a mondását, aki utjuk célja és távolsága iránt érdeklődött.

- Isten bocsássa meg hálátlanságomat, - kiáltott fel, - megfeledkeztem arról az emberről, aki kétszer is megmentette az életemet és aki még ennél is többet tett, mert hiszen megvédelmezte menyasszonyomat!

A kocsi megállt és mikor ujra megindult, a boldog Balthazár ott ült a batárban a grófnő és Inés között, nem kis bámulatára a kisérő cselédségnek.

Hét esztendő mult el. Az 1667-ik év telének végét irták. Lord Fanshowe előszobájában, - aki akkoriban Károly angol királynak volt a lissaboni követe, - két régi ismerősünket látjuk viszont. Az egyik Balthazár, a másik a szép olasz levente: Ascanio Macarone. Balthazár nem változott meg. Ugyanazok a herkulesi izmok, nyugodt arc és higgadt mozdulatok jellemezték, mint régen. Vörös libériát hordott azurkék hajtókával, a követségen alkalmazott személyzet egyenruháját.

Ascanio ezzel szemben erősen megöregedett. Eszményi csigákba sütött haja ezüstfehér lett, kezén a bőr megráncosodott, az arcát pedig pirositóval igyekezett fiatalossá varázsolni. Csak mézédes mosolyát őrizte meg, továbbá mozdulatainak kellemét és ruhája diszességével igyekezett pótolni azt, amit testi külsejében veszitett. A király testőrségének legdiszesebb egyenruháját hordta, amely csak ugy ragyogott az aranytól. Kardja diszes markolatán egy fehér csillag ékeskedett, az Égbolt lovagjainak jellegzetes jelvénye. A csillag ágai vagyont érő gyémántokkal voltak kirakva. Ascanio valóban szép karriért csinált, kapitánya volt a király testőrezredének, aki azzal dicsekedett, hogy bizalmát birja Castelmelhor grófnak, a király kegyencének. A király következetes maradt magához. A királyi jogart játékszernek tekintette és Lissabonban ijesztő anarchiát teremtett. Lissabonban három esztendőre szokták megválasztani a közhivatalnokokat és a hivatalok ezidőszerint tele voltak Castelmelhor pártfogoltjaival, akiket a polgárság gyülölt és a katonaság sem nézett jó szemmel. Macarone természetesen ügyesen evezett a két tábor között és mig szemtől-szembe csuszó-mászó alázattal hizelgett Castelmelhornak, a háta mögött ő kiáltotta legdühösebben, hogy: Le a kegyenccel!

Igy találkozott Ascanio és Balthazár a lord előszobájában, ahol Ascanio fel és alá sétálgatva várta, hogy sorra kerüljön. Hirtelen megállt Balthazár előtt és igy szólt:

- Balthazár barátom, közöttünk egy régi kellemetlen emlék kisért, de én a megbocsátás és felejtés hive vagyok és ezért nyujtsunk egymásnak kezet!

Balthazár mosolygott és hatalmas tenyerébe szoritotta az olasz vékony kezét, aki felszisszent.

- Mondd kérlek - kérdezte Ascanio - jó szolgálat ez itt a lordnál? Örülök, hogy elégedettnek látszol, bizonyára bőkezü a gazdád?

- A Barát? - kiáltotta meglepetten Macarone. - No lám, hát ő is ide jár az angolhoz? És te ismered őt?

- Hm! Ez meglepő. De kissé szükszavu vagy. Ugyan, micsoda bizalmatlanság ez régi barátok között. Ülj mellém és csevegjünk.

- Hát... - kezdte az olasz - ez alatt a hét esztendő alatt bizonyára volt néhány kalandod. Beszélhetnél ezekről.

- Elkisértem Don Simon de Vasconcellos urat a kastélyába és azután visszatértem Lissabonba.

- Bizony, már azt sem tudom, hogy él-e, vagy meghalt? Amidőn három év előtt Don Simon felesége, az angyali Inés meghalt - éppen abban az esztendőben, mint Xiména grófnő - szegény jó gazdám majdnem beleőrült a fájdalomba. Franciaországba akart kivándorolni, én a határig el is kisértem, de ott bucsut vettünk és én egyedül tértem vissza.

- Óh - kiáltotta Ascanio - már megint csak az igazság felét mondod el. Holott én nélküled is tudom, hogy Don Simon a nemes Izabella de Nemours kedvéért maradt Franciaországban, aki jelenleg Portugália királynője.

- Vasconcellos barátunk lovagja volt Izabellának a francia udvarban és ha él, ugy most is a királynő lovagja.

Balthazár arcán egy izom sem mozdult. Jéghidegen válaszolta: - Adja az Ég, hogy gazdám életben legyen!

- Ámen - mondotta az olasz. - De beszéljünk magunkról barátom. Ma olyan időket élünk, amikor egy olyan ügyes fickó, mint te, könnyen megtalálhatja a szerencséjét. Amint látod, én nem hagytam kiaknázatlanul az alkalmakat. Hát bizony most bőven áll hozzám a pénz és hozzám méltó kellemes életet folytathatok. Én udvari benső ember lettem, hála a kedves grófnak, aki barátságában tart.

- A nagy gróf. A te urad fivére: Castelmelhor Louis de Souza. Azért fiam ne habozz és öltsd te is mielőbb magadra a testőrök diszes egyenruháját. Ma könnyen érvényesül az, aki ügyesen beszél az emberek nyelvén. Számold csak meg, hány párt van ma Portugáliában. Pártja van Pierre infánsnak, a királynőnek, Castelmelhornak, Angliának és Spanyolországnak. Ez öt párt barátocskám.

- Sőt van egy hatodik is, amelyről ugy látszik, egészen megfeledkezel. A király pártja!

- A király pártja - kacagott Macarone - no látszik, hogy messziről jöttél. A királynő pártja a nemességből áll, mert a királynő szép és a nemesek bolondok. Pierre infánsnak pártja szervetlen, többnyire polgárokból áll, Castelmelhor pártja én vagyok és a közhivatalnokok, ami nagyon sulyos, mert az ő kezükben van a hatalom, Anglia pártja belőlem és a nép egy rétegéből áll, ami igen fontos, mert a nemes lord nem fukarkodik a jó angol pénzzel, ha szolgálatainkat meg kell fizetni. Végül Spanyolország pártja, mely ugyancsak belőlem áll és a királyi őrségből Ez sem megvetendő, mert ezen a réven Madridból is csurran-cseppen egy kis pénz.

- Bizony - mondotta Macarone - magam is belátom, hogy ez kevés, de hát a királynőnek és a hercegnek egy garasa sincsen a kincstárában!

- Ejha! És mit szólnál, ha ezt az egész beszélgetést elmondanám a nagykövetnek?

- Ugy csak megelőznél engem, mert hiszen éppen azért jöttem, hogy a mylordnak eladjam a másik két pártot, melyet vele egyidejüleg szolgálok. De vigyázz Balthazár, egyszer már rászedtél, óvakodj másodszor is tőrt vetni ellenem.

- A tréfáid eléggé ostobák, de szükségem van rád. Mondd hát őszintén: hajlandó vagy szolgálatomba lépni?

- Távol áll tőlem ártani a mylordnak, akinek fejére az Ég áldását kérem. Óh Balthazár, te aki olyan boldog vagy, hogy véle egy levegőt szivhatsz, nem értesz meg engem?

- Értsd meg hát barátom. Én, aki azt hittem, hogy a szivem kőből van, aki egy pillantásra sem méltattam a gyenge és ingatag asszonynépet, akik csak veszélyt és bajt hoznak a férfiak fejére, szerelmes lettem. És tudod-e kibe?

- Óh te minden emberek legbalgábbja, hogy merészelsz engem ilyen otrombán megsérteni? Az én szivem lángját miss Arabella Fanshowe gyujtotta meg, a mylord leánya.

Balthazár nem fojthatta el nevetését: - No ez azután összeillő pár lenne! - jegyezte meg. - És vajjon miben lehetek szolgálatodra?

Az olasz felkelt és óvatosan körülkémlelt, hogy nem hallgatódzik-e valaki. Azután visszajött Balthazárhoz és nagy óvatosan egy összehajtogatott és rózsaszinü szalaggal átkötött levelet nyujtott át Balthazárnak, melyet előzőleg szerelmesen ajkához szoritott.

- Megbizhatsz bennem, - nyugtatta meg Balthazár. - Ha kivánod, akár mindjárt átadom a levelet.

- Igazán? Ez nagyszerü. Légy meggyőződve, hogy nem méltatlanra pazarlod kedvességedet.

Alig hagyta el Balthazár az előszobát, Ascanio gyorsan a lord ajtajához sietett és először fülét tette a zárra, majd mikor semmit sem hallott, taktikát változtatott és szemét illesztette a kulcslyukra.

- Valóban a Barát van nála! És most is fejére van huzva a csuklyája. Ugy látszik nagy oka van arra, hogy arcát elfödje. Szóval titok. És mert minden titok mélyén megtalálod az aranyat, ennélfogva okvetlenül fel kell fednem a derék Barát kilétét. Nagyon különös ember, annyi bizonyos. Mindenüvé befurakodik. Volt a királynál, az infánsnál, sőt Castelmelhornál is. Vajjon miféle célja és tervei vannak? Talán az én mesterségemben kontárkodik és előlem akarja elhalászni a jó szolgálatokért és besugásokért kijáró aranyakat?

Ujra belesett a kulcslyukon és ekkor igen meglepő dolgot látott, amely a legnagyobb mértékben felizgatta. Az angol követ ugyanis egy ládikó felé hajolt, amelybe belenyult és mindannyiszor csillogó aranyakat markolt ki belőle. S mikor jókora halommal állott előtte az arany, azt egy nagy erszénybe rakta és udvarias meghajlás közepette a Barátnak nyujtotta át.

- Ejha - álmélkodott Ascanio - még ő köszöni meg, hogy a Barát zsebrevágni kegyeskedik a pénzét.

A nagykövet és a Barát az ajtó felé közeledett. Ascanionak csak éppen annyi ideje volt, hogy gyorsan félreugorhatott.

- Nagyon le vagyok kötelezve tisztelendő atyámnak, - mondotta a nagykövet - és bármikor szivesen rendelkezésére állok.

A Barát távozott, a lord pedig elégedett arccal dörzsölte kezét. Ascanio elképedve nézte ezt. Ördögbe is, - gondolta magában - ennek jól megy. Bezzeg velem nem bánnak ilyen szépen.

A lord visszament fogadószobájába anélkül, hogy észrevette volna az olaszt, aki egészen meglapult a fal mellett.

- Hm, - tünődött Macarone - a lord ur nagyon vidám arcot vág. Ugy látszik ügyesen szövődik egy uj cselszövény. Talán egy hatodik párt alakul.

Ebben a pillanatban Balthazár visszaérkezett és mosolyogva jelentette, hogy a levelet átadta.

- És mi történt? - kérdezte lázas izgatottsággal az olasz. - Talán válaszra is méltatta legalázatosabb szolgáját?

- Még ennél is több történt. Miss Arabella legkegyelmesebben elhatározta, hogy személyesen fogadja a lovag urat!

- Balthazár! - kiáltotta átszellemülten Ascanio - te vagy hát jó szellemem, akinek segitségével nyélbeütöm ezt a házasságot. Ötven aranyat kapsz ezért tőlem. De most beszéljünk másról. A Barát eltávozott, kérlek jelents be uradnál. De izé... nem tudnád kifürkészni, hogy ki ez a barát, aki mindenüvé befurakodik?

Néhány perccel utóbb Ascanio a lord előtt állt. A lordnál különösebb ember még alig került a nemes olasz szeme elé. Olyan volt, mintha fejének minden részét más izlésü ember tervezte volna meg és igy egyáltalában nem lehetett eligazodni az arcán, amely valóban született diplomata arc volt, mert arról ugyan semmit sem lehetett leolvasni és ha a lord például mosolygott, akkor akárhányan megesküdtek volna, hogy dühöng, mert ráncai olyan furcsán szaladtak egymásba, hogy a harag, nevetés, sirás egészen egyformán rajzolódott ki ábrázatára. De legfeltünőbb volt az orra. Ezt ugyanis a nemes lord 10 arany guineáért egy yorki sebésszel csináltatta aranyból és ez ugy uralta képét, mint az égboltot a nap. Eredeti orrát ifju korában egy párbaj alkalmával lemetszették. Egyébként olyan volt, mint honfitársai legtöbbje: faarcu, nem tulságosan kedves, nem egészen ellenszenves. Mozdulatai nehézkesek voltak és egész lénye elárulta, hogy tettetés, a gondolatok elrejtése nála már második természetté vált. Eléggé jó diplomata volt, aki hazájában némi tekintélynek örvendett és Buckingham lord bizalmát is birta.

Mikor az olasz belépett, éppen egy levelet irt és a belépőnek egy mozdulattal türelmet és csendet parancsolt. Ascanio utólérhetetlen bájjal bókolt és egy karosszékbe hanyatlott annyi gráciával, amennyi még egy táncosnőt is megszégyenitett volna.

- Csak folytassa, mylord, ne zavartassa magát! - mondotta lágy fuvolahangon. - Sértésnek venném, ha miattam abbahagyná munkáját.

Fanshowe lord egy pillantást vetett tolla mellől a fecsegőre és arcán megvetés tükröződött. Ascanio azonban baráti, biztató pillantással viszonozta a haragos tekintetet, ami a lordot annyira meglepte, hogy szinte megzavarodva folytatta az irást. Ebbe azután annyira belemelegedett, hogy ismét teljesen elfelejtette az olasz jelenlétét és félhangosan diktálta önmagának a levelet, amint ez már sok embernek a szokása. Ascanio csupa fül volt, de csak néhány szóforgácsot tudott elfogni, melyektől azonban nem lett okosabb. Annyit azonban mégis megértett, hogy a lord gratulált, magának ahhoz, hogy bizonyos események kedvező fordulatot vettek és a befejezéshez közelednek.

Mikor a lord a levelet befejezte, becsöngette Balthazárt, akinek az irást e szavakkal adta át: Vidd a titkáromnak és mondd, hogy másolja le. Azután hozd ismét vissza.

- Nagyon sokban, lord uram... mi ketten, ön és én, igen sokat tehetünk egymásért.

- De kérem, hangsulyoznom kell, igen nagy dolgokról van szó. Engedje meg, hogy megnevezzem magamat!

- Ugy hát szabadjon remélnem, hogy ön éppen ilyen jól ismeri bizalmas barátomat, Castelmelhor grófot is?

- Akkor hát, lord uram, engedje meg elárulnom, hogy én, aki a gróf politikai meggyőződését igen jól ismerem, kijelentsem, hogy ő lényegében ugyanazon ellenség ellen küzd, mint ön, nevezetesen a királynő ellen! Önnek, mylord, egy erőtlen királyra van szüksége, amilyen Alfons, Castelmelhornak pedig...

- Ez kissé sok egy ilyen komolytalan titokért, melyet egyébként már régen tudok az ön segitsége nélkül is!

Ascanio kételkedő pillantást vetett a lordra és ugyanakkor kétségbeesetten pislogott a szobában álló pénzszekrény felé, amelyből az imént még olyan bőkezüen meritett a lord a Barát számára.

- Mint a gróf bizalmas barátja, hallgatásra vagyok kötelezve. Mint a királyi gárdisták kapitánya azonban...

A lord hallgatást intett, csengetett, mire Balthazár jelent meg a szoba ajtajában. Ugyanakkor a lord a zsebéből elővett kulccsal kinyitotta az asztalán álló kis vaskazettát, melynek tartalma szinte megszéditette Ascaniót, aki még sohasem látott ennyi egymásra halmozott aranyat.

- Kéretem mister Williamot, - mondotta a lord, mire Balthazár távozott. A lord pedig leszámolt száz guineát és az asztal egyik sarkára tette.

Ascanio megbüvölten nézte az aranyakat, a keze önkénytelenül markolászó mozdulatokat tett.

Ebben a pillanatban az ajtó ujra megnyilt és a lord titkárja jelent meg, aki a lemásolt levelet tartotta kezében. Ascanio egy pillantást vetett a titkárra és majdnem felkiáltott meglepetésében. A titkár azonban szájára tett ujjal hallgatást parancsolt neki.

- Üljön le, mister William! - mondotta a lord - és irja utóiratnak a levél alá a következőket: Jelentem, hogy Izabella királynő eltünt, a királyi őrség katonái ragadták el, nyilvánvalóan spanyol megvesztegetésre. Igy tehát dicsőséges Károly királyunknak a portugál ügyeket illetően, semmi további gondjának nem kell lennie. A királynő, aki ellensége volt itteni politikánknak, e pillanatban nyilván már utban van régi hazája, Franciaország felé.

A titkár gyorsan irta a diktált sorokat, a lord pedig látva Ascanio rendkivüli elképedését, feléje fordult:

- Reméljük, hogy ezen esemény lehetővé fogja tenni, hogy Anglia, amely szerető szülőként becézi Portugáliát, most már végre a nyugalom és felvirágozás révébe segitse ezt a sokat szenvedett országot.

- De hát - hebegett Ascanio - hiszen a királynő tudtommal még a palotában van és senki sem rabolta el!

- Ez igaz - felelte nyugodtan a lord - de estére ez már meg fog történni. Emberem, aki ezt vállalja, teljesen megbizható!

De a lord ügyet sem vetett rá, végigolvasta még egyszer a levelet, azután lepecsételte, boritékba zárta és átadta a belépő Balthazárnak.

- Rohanj a kikötőbe és add át a levelet Smidt kapitánynak azzal a parancsommal, hogy azonnal feszitse ki a vitorláit és induljon!

- Hogyan, - kiáltott fel megrőkönyödve Ascanio. - Ön tényként jelent olyan dolgot, amely még csak tervben van?

- Ön ezer guineát kért az előbb, - mondotta a lord, a nélkül, hogy a kérdésre válaszolt volna. - Ime, itt van száz. De még ne vigye el, tudja, egyáltalában nincs nagy bizalmam önhöz. Anglia gavallér, de a pénzét nem dobálja ki az ablakon. Mi az ön hadnagyának a neve?

Ascanio engedelmesen leült és várta, hogy mit diktál a lord. Az pedig máris kezdte tollbamondani a levelet:

- Maga?! - kiáltott fel akaratlanul az olasz. De a titkár gyors, titkos jele ismét elhallgattatta.

- És megkapom a száz guineát? - kérdezte óvatosan az olasz, mielőtt aláirta volna a nevét.

A lord megvető mozdulattal eléje lökte a pénzt, mire Ascanio odakanyaritotta nevét.

- Rendben van barátom, most pedig természetesnek fogja nemde találni, hogy holnap reggelig a vendégünk marad. Ön pedig, Sir William, elmegy ezzel a levéllel az Égbolt lovagjainak kaszárnyájába.

A titkár bő köpenyébe burkolódzott és eltávozott. A palota kapujában Balthazárral találkozott, aki lovát nyergelte.

Balthazár néhány pillanat mulva sebes vágtatással elnyargalt. Utját azonban nem a kikötő, hanem a belváros felé vette, melynek szük sikátoraiban egy ideig össze-vissza kanyargott, majd egy öreg, komorfalu épület előtt állt meg. Ez a Benedek-rendü barátok klastroma volt Lissabonban. A kapus fráter kikémlelt a kapun.

Ez mindenesetre kissé különösen hangozhatott olyan ház kapujában, amelynek lakói kivétel nélkül mind barátok voltak. De ugy látszik, a fráter mégis tudhatta, hogy kit illethet ez a jelző, mert a kapu megnyilt és Balthazár belépett.

Az az ember, akit a Barát jelzővel illettünk és akit egész Lissabon ezen a néven ismert, ezidőszerint a Ruy Souza de Marcedo priorsága alá tartozó zárdában élt, ahol azonban a prior pártfogása különböző előnyökhöz juttatta és bizonyos tekintetben másképen élt, mint szerzetes testvérei. Igy például az ő nevét nem irták ki gyóntatószékének tölgyfahajójára és misét sem celebrált még. És gyakran megtörtént, hogy mikor hajnali misére vagy vecsernyére harangoztak, a helye üresen maradt a karban.

E pillanatban, mikor viszontlátjuk, cellájában járt fel és alá és szája érthetetlen szavakat mormogott. Ez lehetett imádkozás, de lehetett világi dolgok feletti töprengés is. Ez utóbbi feltevésünk látszik valószinünek, különösen ha megtudjuk, hogy a Barát az imént a királyi palotában volt, ahol szolgálatait felajánlotta a királynak, majd a király öccsével beszélt, végül Castelmelhor gróffal folytatott erősen elzárt ajtók mögött titokzatos tanácskozást. És mind a három helyen igen nagy tisztelettel fogadták, még a gyengeelméjü király is megkomolyodott néhány pillanatra és az áldását kérte. Ám még ezek az előkelő urak sem dicsekedhettek azzal, hogy látták a barát arcát, mert a fejére huzott kámzsából csak sötét, uralkodó szemei csillogtak ki és fehér szakálla fehérlett. Amerre járt, mindenütt a legnagyobb tisztelet övezte, az egyszerübb emberek bálványozták és csuhája szélét csókolgatták. Egyetlen szavára akár tüzbe rohantak volna. A nép az elmult hét esztendő alatt nagyon elszegényedett és sokan azok közül, akik még nem régen alamizsnát osztogattak, most maguk is kegyelemkenyéren éltek. Az udvar sem tudott pénzt adni, a válság egyre nagyobb lett és a főnemesség, amely mindezt látta, egyáltalában nem sietett a bajokat orvosolni. Ellenkezőleg, örömmel látták az elkerülhetetlen katasztrófa közeledtét, mert ettől remélték a mostani uralom megsemmisülését és Portugália uj napjának felderülését. A kisiparosok, kereskedők rohamosan szegényedtek, sokan becsukták a boltokat, a műhelyeket és szélnek eresztették a személyzetet. Ezen utóbbiak közé tartozott Gaspard de Ortavez is, aki szintén beszüntette üzemét és legényei most a város csavargóinak számát növelték, akik egyébként már ugy elszaporodtak Lissabonban, hogy a békés lakosság élete nem volt biztonságban. A kétségbeesett tömeg egyetlen reménye és megváltója a Barát volt, őt lesték, tőle reméltek segítséget és valóban a Barát rengeteg pénzt osztott szét a szükölködők között és okos tanácsaival nem egy sulyos megrázkódtatásnak vette elejét. A Barát valóságos vezérkarral dolgozott, férfiakkal, akik kellő időben és kellő helyen mindig megjelentek vigasztaló szavakkal és életet hozó pénzzel. És ezek az emberek, mikor könyöradományaikat elosztották, mindig megjegyezték, hogy azt a Barát küldte, aki számit arra, hogy ha majd eljön az óra, melyben hivni fogja őket, valamennyien megjelennek és mellette lesznek!

De erre a felhivásra nem is volt szükség, mert a tömeg lángoló szeretettel csüngött a Baráton, az egyetlen emberen, akitől csak jót kapott. A király eszelős volt, öccse pedig visszavonultan oly egyszerüen élt a palotában, mint egy köznemes. Fivérét mély szánalommal nézte, de annál nagyobb csodálattal és tisztelettel telt meg lelke a királynő iránt. Ez a sokat szenvedett, boldogtalan királynő már régen elsirta könnyeit rettenetes férje mellett és követei már ott voltak Rómában, hogy megkérjék a pápát: oldja fel a házasságot, melynek terheit már nem tudja tovább viselni. Egyetlen vigasza a nemesség rajongása és szeretete volt.

Castelmelhort gyülölték a polgárok. Benne látták a király meghittjét és bizalmasát, akit felelőssé tettek mindazért a rosszért, amely rájuk szakadt. Már régen elfelejtették magas származását és kiváló tulajdonságait, csak a kegyencet látták benne, az uralkodó rossz szellemét. És a nép türelmetlenül várta a megváltás percét, a szerzetes hivó szavát, amely őket majd csatasorba állitja. Tulajdonképen pártkülönbség nélkül szerette és szolgálta mindenki a titokzatos embert, hiszen láttuk éppen az imént, hogy az angol követ milyen bőkezüen adott neki aranyaiból. És itt mindjárt el kell árulnunk, hogy ezek az angol aranyak képezték alapját annak az óriási összegnek, melyet a barát a szükölködő lissaboniak között szétosztott. Az angol követ teljes bizalommal viseltetett a Barát iránt, akiről azt hitte, hogy az angol érdeket szolgálja. Viszont Castelmelhor arról volt meggyőződve, hogy a Barát Portugáliát függetleniteni akarja Angliától. És angolgyülölete volt az, amely őt a Barát felé terelte. Mindenki tudta, hogy a forradalom előbb-utóbb kirobban és mindenki azt remélte, hogy a Barát ez esetben az ő pártján fog harcolni, csak éppen Alfons nem törődött semmivel, mert neki sejtelme sem volt, hogy miféle vulkán felett él.

A szerencsétlen uralkodó egyébként nagyon megrokkant az elmult esztendők során, szórakozott és mélabus lett és csak nagy ritkán rázódott fel ebből az élő-halottságból olyankor, ha valami rendkivüli mulatságot találtak ki számára. Egyébként senki sem szerette, veszély esetén senkire sem számithatott. De mégis... volt egy hüséges embere. Egyetlenegy, de ennek a hüsége és jóakarata ezrekével ért fel. Ez az ember a Barát volt. De a Barát hüsége és ragaszkodása nem szivbéli érzés volt, hanem egy vállalt kötelesség végrehajtása, melynek csak kényszeredetten, érzése és meggyőződése ellenére tett eleget. Talán egy fogadalom vagy eskü kötötte és ennek akart minden akadályon keresztül is eleget tenni. A Barát jól tudta, hogy e szomoru időkben az ország és a király iránti szeretet nem volt összeegyeztethető és nagyon szenvedett, amiért lelkében összeütközésbe került hazaszeretete és királyhüsége. De valami homályos remény vigasztalta: talán eljön a nap, mikor a király elméje megvilágosodik, elüzi gonosz tanácsadóit és megrontóit és akkor ő, a Barát, előhivja majd a népet, az ő népét és a királlyal együtt megteremtik az uj, boldog Portugáliát. De hát erről most még szó sem lehetett. A király irtózott minden komoly szótól, reszketett a komolyabb vállalkozások gondolatától is, halk, siránkozó hangon beszélgetett mindenkivel, csak éppen a királynővel szemben tudott hangoskodni. A Barát ezt is jól tudta, sőt mindenkinél jobban volt ebbe a szomoru titokba beavatva. A királynő szenvedése és megaláztatása rendkívüli mértékben felháborította és csak a legnagyobb önuralommal tudott ennek ellenére is kitartani a király mellett. Portugáliát csak két dolog menthette volna meg. Ha Pierre, a király öccse kerül uralomra, vagy Castelmelhor átveszi a diktaturát. A Barát gondolt az első megoldásra és látnoki szemmel ugy képzelte, hogy ez esetben Pierre, az ujonnan megválasztott király majd feleségül veszi Izabella királynőt, akit a pápa bizonyára elválaszt majd Alfonstól.

És a Barát szivét édes-bus öröm fogta el arra a gondolatra, hogy a királynő talán majd ismét boldog lesz.

Ez a gondolat foglalkoztatta most is, mikor magányosan járt fel és alá a cellájában. Biztonságban érezve magát, hátrahajtotta fejéről a csuklyát és ekkor kiderült, hogy még egészen fiatal ember, akihez sehogysem illett az állán fehérlő ősz szakáll.

- Rettenetes, - mormogta magában, - egyik oldalon Spanyolország, a másikon Anglia leselkedik ránk és az országot belső láz emészti, uralkodója tehetetlen báb és a királynőt, az egyetlen kiváló lényt, megfosztották minden hatalomtól.

A cella ajtaján kopogtak. A Barát gyorsan ismét elrejtette a fejére huzott csuha süvegével az arcát és ajtót nyitott. Tizenkét különböző egyenruhába öltözött férfi lépett be. Aki elsőnek lépett be, Castelmelhor embereinek egyenruháját hordta, a Baráthoz lépett és halk hangon beszélgetett vele, mialatt a többiek tiszteletteljes csendben várakoztak az ajtó mellett.

- A gróf ur - mondotta az ujonnan érkezett - megtudta, hogy öccse, Simon, Lissabonban tartózkodik és ez meglehetősen nyugtalanitja.

Castelmelhor szolgája elment és most a király egyik testőre lépett a Barát elé.

- Uram, - mondotta - Ascanio kapitány el akarja adni önmagát és a testőrséget Angliának.

- Miért hivatott ide tisztelendő atyám? - kérdezte most egy harmadik, aki paraszti ruhát hordott.

A Barát elővette a lordtól kapott erszényt és két guineát nyomott a paraszt kezébe.

- Menj Limoieróba, állást szereztem neked. Börtönőr leszel az ottani fegyházban. Ne ijedj meg, csupa ismerőst fogsz ott találni. A börtönfelügyelő és a kulcsár mindketten jobbágyai a Souzáknak. Menj hát Isten hirével.

A paraszt távozott és most egymásután járultak a Barát elé a többiek is.

Az egyik kém volt, aki arról tett jelentést, hogy mi történik a városban és az udvarnál, a másik titkos kiküldött, aki a nép között elosztott segélyekről adott felvilágositást. A Barát sürün nyitogatta közben az erszényét, amely mire megbizottai eltávoztak - már szinte teljesen kiürült.

- Cselekednem kell, - mondotta magában, mikor magára maradt. - Anglia maholnap felfedezi a dolgok állását és nem fog több pénzt adni. Az idő sürget.

Balthazár válasz helyett átadta a lordnak Londonba küldött levelét, melynek pecsétjeit a Barát feltörte.

Az angol követ levele, amely George Villiersnek, Buckingham hercegének volt cimezve, igy hangzott:

- Ez az ember tisztára megőrült! - mormogta a Barát, azután folytatta a levél olvasását.

- A lord bizonyára a királynőre céloz? - kérdezte a Barát, kérdő pillantást vetve Balthazár felé, aki helyeslően bólintott.

- Most már eleget tudok! - kiáltott fel keserü mosollyal a Barát. - Áldom a Gondviselést, melynek sugallatára a saját fegyverével győztem le ezt az embert. Oh nem, lord uram, az angol lobogó sohasem fog Portugália felett lengeni.

A Barát nagy felindulással tett néhány lépést fel és alá cellájában, majd megállt a feszület előtt és buzgón imádkozott: - Oh Istenem, - sóhajtott fel - adj elegendő erőt ahhoz, hogy eskümet és fogadalmamat végrehajthassam!

Arca kipirult és hosszan, elgondolkozva állt a cella falához támaszkodva. Balthazár leplezetlen csalódással nézte.

A Barát ismét a levél után nyult, de alig vetett abba egy pillantást, a legnagyobb felindulással igy kiáltott fel: - El akarják rabolni a királynőt? Istenemre mondom, hogy ebből semmi sem lesz! Tehát elkerülhetetlen a harc. Ám legyen. Braganza házának és Portugáliának ujra fel kell virulnia.

- Ah, igen, hiszen ezt kitalálhattam volna abból, hogy az olasz kalandort ott láttam a lord előszobájában.

- Ascanio Macarone most tusz az angol követ palotájában. Az őrséget a lord titkárja fogja vezetni.

- Sir William? - kérdezte a Barát különös mosollyal. - Biztos vagy abban, hogy ez egy költött név, mely mögött "Ő" rejtőzik?

A Barát ezután összehajtogatta ezt a levelet és ugyanabba a boritékba zárta, amelyben az imént a lord levele volt. Megnézte a cimzést, melynek megváltoztatását feleslegesnek találta és azután a tulajdon pecsétjével lezárta.

Mikor magára maradt, a Barát ismét elolvasta a levelet. Harag és szörnyűködés váltakoztak benne. Ezután el akart távozni, de mielőtt a cellát elhagyta volna, letépte a levél alját, amely a felháboritó utóiratot tartalmazta.

- Ez csak rám és Sir Williamre tartozik, - mormogta fehér szakálla alatt. - Castelmelhor grófnak erről nem kell tudnia.

Vánkosa alól hosszu, fekete, kétélü tőrt huzott ki és azt csuhája alá rejtve elhagyta celláját.

Ebben az időben Louis de Souza, Castelmelhor grófja hatalma tetőfokán állt. A gyámoltalan királyt teljesen rabszolgaságban tartotta és már hét év óta csak az történt, amit a mindenható kegyenc akart. Hogy állását megszilárditsa, mindjárt az első napokban egy kegyetlen és a királyt megszégyenitő áldozatot követelt Alfonstól. Nevezetesen jóváhagyatta vele azt a néphatározatot, amely Conti di Vintimillét örökre számüzte Portugáliából. Igy a király nyilvánosan kényszerült megbélyegezni Contival folytatott barátságát. Ez kockázatos kisérlet és nagy erőpróba volt, de Castelmelhor szerencséjére a király engedett és ezzel a gróf hatalma végleg megszilárdult.

Castelmelhor ragyogóan átalakíttatta régi palotájukat, amely most királyhoz méltó volt. A palota berendezése rendkivül fényűző volt és Lissabonban széltében-hosszában beszélték, hogy Castelmelhor még a biboros és a király palotájának pompáját is tulszárnyalta. Ebben a mesebeli palotában a szép kurtizánoknak egész hadserege tartózkodott, akiknek a leglelkesebb barátjuk maga Alfons király volt, aki legkellemesebb óráit töltötte Castelmelhor palotájában, ahol állandó lakosztálya volt.

Ugyanabban az órában, amikor a Barát elhagyta celláját, a király, szokása szerint, Castelmelhornál tartózkodott és ugyanitt gyülekeztek össze udvaroncai is. De jelen volt néhány külföldi követ és tekintélyes nemes ember is, akik Castelmelhor hivének vallották magukat. Közülük néhányan egészen rejtve és nagyon parányi csillagocska alakjában hordták az Égbolt lovagjainak jelvényét, mert ez a rend nem állt Castelmelhornak tulságosan a kegyében. A király azonban annál sóvárgóbban gondolt vissza a rend működésének fénykorára és állandóan könyörgött Castelmelhornak, hogy legalább csak egyszer tartsanak a régihez hasonló mulatságos vadászatot Lissabon utcáin. De Castelmelhor különböző ürügyekkel mindig kitért e kérések elől. Egyrészt óvakodott a király gárdistáinak tulságos szerepet adni, másrészt ismerte a polgárok elkeseredését, melynek kirobbanásához nem sok hiányzott.

A király egészsége már nagyon leromlott. Testi ereje elgyöngült és már csak botjára támaszkodva tudott menni. Szánalom volt nézni ezt a roncsot, aki egy gyermek tudatlanságával vezette azokat az üléseket, melyeknek tagjai legkülönbözőbb ellenségei szolgálatában állottak. Gyengeelméjüsége megkimélte őt az élet fájdalmaitól, semminek nem érezte a komolyságát, nem izgatta a dolgok fenyegető kialakulása, kizárólag érzékei vezették és pillanatnyi hangulatban született szeszélyei. Ezen a napon például nagyon boldog volt. Fizikai szenvedései szünetet tartottak és Alfons igyekezett ezt kihasználni. Castelmelhor, aki néha engedett a király kéréseinek, elhatározta, hogy Alfons mulattatására nagy fogadást rendez palotájában. Ennélfogva Lissabon valamennyi udvarképes embere meghivást kapott a megjelenésre. Alfons egy trónszerü emelvényen foglalt helyet, lábainál két nagy dogg hevert. A király melletti székben Castelmelhor ült hanyag hánya-vetiséggel. A meghivottak sorra a trón elé járultak a király udvarlására. A spanyol követet a király mosolyogva fogadta.

- Don Césár, - mondotta - el vagyok ragadtatva a nekem küldött pompás bikáktól. Igazán nagy gyönyörüségem telik bennük! Viszonzásul fel foglak vétetni az Égbolt lovagjai közé.

Don Césár titokban megvető fintort vágott és visszavonult. Most az angol követ, lord Fanshowe következett.

- Kedves lord, - kiáltotta feléje messziről a király - megengedem, hogy kezet csókolj! Ez az angol - tette hozzá bosszusan magában - ugy sántit, hogy legszivesebben felköttetném. Kedves lord, - szólt ismét fennhangon - hogy érzi magát kedves hugunk, Katalin?

- Őfelsége, Anglia királynője, jó egészségnek örvend és szeretettel gondol egykori hazájára és fivéreire!

- Amennyiben akit ilyen szavakkal méltóztatott megjelölni, Anglia királya lenne, ugy csak azt válaszolhatom, hogy Anglia üdvére és boldogságára uralkodik.

- Igy is jó, kedves lord, de mondd, kérlek van még Angliáiban sok hozzád hasonló csunya ember?

- Őfelsége nagyon megtisztel engem, hogy ilyen családias hangon beszél velem, - mondotta a dühtől elfehéredve az angol - de talán nem is érdemlem meg ezt a kegyet. Félek, hogy növelni fogja irigyeim táborát.

Abban a pillanatban, mikor az angol távozni akart, a terem ajtajában szemtől-szembe találta magát a Baráttal.

- Mi ujság tisztelendő uram? - kérdezte az angol jellegzetes basszus hangján.

- Óvatosság! - intett ajkára tett ujjal a Barát. - Majd holnap mindenről beszámolok. És csak az Isten tudja, milyen eseményekről kell majd jelentést tennem!

A lord arca kiderült. Arany orra körül elégedett, gunyos mosoly játszadozott. Ugy érezte, hogy eljött a nap, amikor fáradozásának learathatja gyümölcsét.

A Barát belépett a terembe és végighaladt az udvaroncok során, akik tisztelettel nyitottak neki utat. Egyenesen a királyi trón felé tartott. Ott megállt és mellére kulcsolt kezekkel mélyen meghajolt.

- Tisztelendő atyám - válaszolta a király - kivánsága jó szívből jött és ezért én is az Isten áldását kérem önre!

És a körülállók talán már századszor kérdezték egymástól töprengve és nyugtalanul: ki ez az ember?

- Mondd barátom - fordult a király most Castelmelhorhoz - nem szeretnéd te is tudni, hogy miféle ábrázatot hord a mi papunk a csuhája alatt?

Castelmelhor - noha égett a kiváncsiságtól - látszólagos nyugalmat erőltetett magára és igy válaszolt:

- Engem nem érdekelnek a tisztelendő testvér titkai. De ha felséged ugy kivánja, ugy megparancsolom neki, hogy födje föl kilétét.

- Ez a palota ugyan az öné, - szólt közbe a Barát, aki ezt a párbeszédet meghallotta - de a király védelme alatt állok és ha ön ilyesmit kivánna tőlem, ugy kénytelen volnék azt megtagadni.

A Barát átható pillantást vetett Alfonsra, aki e pillantástól remegni kezdett és ugy megrémült, mint a nevelője mellett álló gyermek.

- Őfelsége nem fogja ezt parancsolni, - mondotta a Barát halk, de erélyes hangon.

Castelmelhor ajkába harapott, a Barát pedig e szavak után a gróf háta mögött egy székre telepedett.

- Uraim - inditványozta a király - menjünk le a palota kertjébe és frissüljünk ott fel.

Mindenki követte a királyt, kivéve Castelmelhort, aki lehorgasztott fejjel, mély és bosszus töprengésbe merülve maradt a helyén. Szemében harag villámlott.

- Végezni fogok ezzel az emberrel, mielőtt még a fejemre nő! - mormogta magában. Különös ember. Micsoda fenyegető láng égett a szemében és micsoda fölényes hangon beszélt. De ezek a szemek és ez a hang nagyon ismerősek, valahol már keresztezték az életemet!

Ekkor Castelmelhor egy kéz érintését érezte. Megfordult. A Barát állt előtte.

- Az ön emlékei csakugyan nem csalnak - mondotta a Barát. Mi már valóban találkoztunk!

- De hát ki ön? - kérdezte riadtan a gróf, - aki az ember legtitkosabb gondolatait is kihallgatja.

Mindketten elhallgattak és némán nézegették egymást, mint két harcos, mielőtt egymásra robban. Castelmelhor ideálja volt a szép férfinak, ragyogó ruhája pedig még jobban kihangsulyozta lényének előkelő, uralkodó voltát. Tekintete engedelmességet parancsolt és pillantásával kormányozni tudott. És mégis, ha ezt a tökéletesnek látszó férfit behatóbban vette valaki szemügyre, ugy valami idegenszerü nyugtalan érzés fogta el. Megérezte, hogy e nagyszerü külső mögött furcsa titkok bujkálnak és hogy a benső harmónia korántsem olyan tökéletes, mint a külső. Mint az illatos, nagyszerü rózsák közé rejtett kigyó, ugy bujt meg a rokonszenves külső mögött az önzés és kegyetlenség és ami távolról hóditó és lenyügözően bájos volt, közelről rontást és bajt árasztott. A Barátot elfödte csuhája, de a szakértő megérezte a durva köntös alatt a test vonalának szabályosságát, az izmok ruganyos játékát. Termetük egyforma magas volt és talán egyébként is sok hasonlóságot lehetett volna megállapitani, ha a Barát leveti csuháját.

- Uram - mondotta most a Barát - az imént a királyhoz intézett szavait kihivásnak vettem és azért válaszoltam rájuk kissé élesebben. De biztosithatom, hogy szándékaim, melyekkel e palotába jöttem, a legbékésebbek. Szeretném, ha néhány percig türelmesen végighallgatna.

- Valóban, kissé elragadtattam magam, de remélem, hogy tisztelendő atyám ezért nem haragszik és megbocsátja hevességemet?

- Azt mondják, - folytatta Castelmelhor - hogy tiszteletreméltó nagybátyám, Ruy de Souza Macedó önnek menedéket nyujtott zárdájában és ő egyuttal ismeri is az ön életének titkát. Püspök nagybátyám e ténye engem tökéletesen megnyugtat az ön személyét illetőleg. Kissé érthetetlen ugyan előttem, hogy honnan veszi ön különböző értesüléseit, de hát ezeket sem kutatom. Arra kérem tehát, hogy beszéljen. Hallgatom!

- Uram - mondotta a Barát - az időm rövid és ezért azonnal a tárgyra és lényegre térek. Ime ez a levél, olvassa el!

De még Castelmelhor fegyelmezettsége sem tudta a meglepetés, bosszuság és felháborodás kifejezését elrejteni, mikor átfutotta az első sorokat. Mikor azokhoz a sorokhoz ért, melyek őrá vonatkoztak, végleg elhagyta hidegvére.

- Nyomorult pamutkereskedő - kiáltotta dühösen - nagyon is biztos vagy a dolgodban. Lesz rá gondom, hogy bebizonyitsam neked, hogy csakugyan gyülölöm nemzetedet. De mindenekelőtt téged foglak ugy kidobatni, mint egy rossz cselédet! Ez lesz az első dolgom, ha a hatalom egészen kezemben lesz.

- Hogyan gróf ur, ön azt reméli, hogy még hatalmasabb lehet, mint amilyen most? - kérdezte a Barát. - Hiszen ez csak ugy volna lehetséges, ha egyenesen a trón fölé nőne.

- Igen, hallottam már, hogy spanyol részről azt a hirt költik, hogy én a trónra vágyódom. De ez hazugság és ha kell, ugy ezt kardommal is bebizonyitom.

- Semmi szüksége nincs a kardjára gróf uram. Ha ön nem akar emelkedni, ugy maradjon csak egyszerüen, nyugodtan a helyén.

- Köszönöm a kitünő tanácsot tisztelendő atyám, de engedje, hogy folytassam a levél olvasását.

Amikor a király öccséről és a királynőről szóló részhez érkezett a gróf, önkénytelenül futó mosoly suhant át arcán, de annál jobban elcsodálkozott, mikor a Barátra vonatkozó sorokat olvasta. Ezt kétszer is átnézte és azt mondta:

- Ha nem csalódom, ugy a lord itt önről és az ön értékes szolgálatairól ir.

- Rendben van. De akkor engedje meg, hogy a közölt hirekért cserébe én is mondjak valamit. Olyan időket élünk, amikor a barátcsuha nem csupán arra alkalmas, hogy elrejtse valakinek az arcát, hanem talán még inkább arra, hogy eltüntessen valakit, akit üldöznek.

- Az üldözőkkel szemben mindig megvédi az embert erős karja és jól forgatott kardja. Ha pedig pártokra céloz... ugy engedje meg gróf ur, de saját jól felfogott érdekében arra kérem, ne igyekezzék velem szembekerülni!

- Ugy látom - mondotta, másra terelve a szót - hogy a lord meg van arról győződve, hogy ön forradalmositani tudná Lissabont!

- Az idő halad, - válaszolta a Barát kitérőleg. - Nem óhajtok vitatkozni. Mindezt csak azért közöltem önnel, mert ugy hiszem, hogy minden önzése mellett is él önben gróf ur a hazafiasság egy szikrája. Ez természetes is, hiszen ön Souza véréből származik. Az angol gyülöletet már készen hozta a világra. És mert ebben az ügyben az ön személyes érdeke véletlenül Portugália érdekével is találkozik, helyesnek véltem a levelet ismertetni önnel. Az Isten óvja önt gróf ur!

E szavak után a Barát az ajtó felé ment. Castelmelhort ezek a sértő és gunyos szavak az első pillanatban valósággal megbénitották, de azután egy ugrással a Barát után vetette magát és megragadta a karjánál.

- Tisztelendő atyám - mondotta haragtól reszketve - ön nagyon messzire merészkedett menni. Olyan hangon beszélt hozzám, amilyent ebben a palotában senki sem mert még velem szemben megütni. Pedig talán jó lenne, ha kissé szerényebb és óvatosabb lenne, hiszen egy olyan levelet adott át nekem, melynek irója, az angol követ, világosan leszögezi azt a tényt, hogy ön bizalmasa és kémje. Elfelejti, hogy én a királyság első embere vagyok és kezem egy mozdulatával örökre elnémithatom önt.

- Semmit sem felejtek el és mindent tudok - válaszolta a Barát. Tudom azt, hogy ön Jean de Souza fia, aki az égben megtagadja önt, tudom, hogy ön árulója lett a családi hagyományoknak és hogy árulása után a gyilkosságtól sem riad esetleg vissza.

- Hazudsz! - kiáltotta magánkivül a gróf és féktelen dühében kardot rántott. - Védd magadat, az imént fegyverről beszéltél, tehát biztosan van nálad!

Az ajtó mögül vidám nevetés hallatszott, a közelgő udvaroncok élénk kiabálása szürődött be a folyosó felől.

- A fegyveremet akarja látni gróf ur? - válaszolta gunyosan a Barát. - Oh, van az többféle is.

A Barát e pillanatban csuhája bő ujjából keztyüt formált, azzal felfogta a gróf csapását és ugyanakkor megragadta a kardot, ketté törte és a grófot a földre teperte.

- Ez az egyik fegyverem - mondotta a Barát - miközben a fekete tőrt, melyet még cellájában magához vett, a gróf torkának szegezte.

De ahelyett, hogy fegyverét használta volna a Barát, hirtelen felugrott és feltépte a folyosóra nyiló ajtót, mely mögül csodálkozva és arcukra fagyott mosollyal bámultak be az udvaroncok.

A Barát visszafordult a még mindig földön fekvő gróf felé és három keresztet vetett reá.

A Barát néhány latin szót mormogott, nyilván áldást. A gróf reszketve a dühtől, még mindig térdeplő helyzetben maradt. Azután hirtelen támadt indulattal ugrott fel, de már akkor a Barát eltünt, magas alakja elveszett a folyosó oszlopai között.

De Savoie-Nemours Izabella a Bourbon uralkodóházzal tartott rokonságot két nagybátyja, de Vendome és de Beaufort révén. Tizennyolc éves volt, amikor Alfons számára megkérték a kezét de Sande marquis közvetitésével. Franciaországban ekkor élte XIV. Lajos uralma a fénykorát. A versaillesi udvar pompája egész Európa irigy csodálatát vivta ki és széltében-hosszában beszéltek ragyogó nőiről és az ott folyó fényüző életről. És mintha a művészi élet is ennek tükörképe lett volna, az irók között ott találjuk Moliéret, a festők között Mignardot és Lebrunt. Hires asszonyai sorában pedig Mme Sévignét és la Valliéret. A szószékről minden idők egyik legkitünőbb elméje: Bossuet hirdette Isten igéit. Lulli finom muzsikájára táncoltak a selymek és ékszerek orgiájába öltözött hölgyek. És mind e szellem, szépség és pompa mint egy nagyszerü, szikrázó fénykéve folyta körül a Napkirály mindent uraló, hatalmas személyét. Soha uralkodót még nem vett körül nagyobb hódolat és tömjénezés. Minden csak az ő dicsőitését zengte. Vasmarokkal elfojtotta a polgárháborukat és a legbékétlenebbek is legfeljebb titokban, otthonukban mertek lázadozni. Az udvar pedig az álmok és káprázatok mesevilága volt. Mintha csak az öröm és gondtalan jókedv lett volna egyedül udvarképes, egymást érték a csillogó bálok, melyek mindegyike az ezeregyéjszaka legcsodálatosabb fejezetét keltette életre. És az egyes táncok végén, mikor a zenekar a legédesebb dalokat játszotta és arany csészékben üditő italokat hordtak körül, mint egy finom, vértbizsergető hirt adták tovább a nagyszerü hirt: Háboru készül... a Napkirály ismét hadat üzent! Oh, erre a hirre az arcok mosolyogni kezdtek, mert hiszen tudták, hogy minden háboru uj győzelmet jelent, nincsen olyan hadserege Európának, amely ellen tudna állni a Napkirály győzelmes ármádiájának. Anglia, Spanyolország, Hollandia, Ausztria már mind térdre kényszerültek előtte. És a győzelmet mindig hatalmas győzelmi ünnepély követte, amikor diadalkapukon át vonult a győztes hadvezér és mind az a fény és öröm, amelyet egy boldog és hatalmas ország mámoros öröme sarjaszt ki magából, oda hullt a bálványozott király lába elé.

Ebben az aranyból, örömből és könnyed szellemből szőtt környezetben töltötte el Izabella első ifjuságát. Fejedelmi származása még ebben a nagyszerü udvarban is megkülönböztetett helyet biztositottak számára és a legelőkelőbb nemesek tették neki a szépet. Ez magyarázza meg, hogy mikor Sande marquis először hozta el Alfons portugál király leánykérő levelét, olyan fagyosan fogadták, hogy a marquis az ügyet végleg meghiusultnak érezte. A király is azt az óhaját fejezte ki, hogy Izabella a francia udvarhoz tartozó egyik főnemeshez menjen feleségül. Izabella nem nyilvánitott határozott véleményt. Az életet könnyedén és vidáman vette és ennek a szép, mosolygós életnek folytatásaként képzelte el a házasságot is. Titokban párhuzamot vont a kezére pályázó főurak között, akiket ismert és Alfons között, akit nem ismert és igy képzeletében tetszése szerint formálhatta ki alakját. De őszintén szólva a király éppen olyan kevéssé érdekelte, mint a többi férfi. Valami egészen rendkivüli eseménynek kellett történnie, hogy egy férfi különösebb módon felkeltse figyelmét. És ez meg is történt. Az egyik udvari bálon történt, hogy kesztyüjét a földre ejtette. Ugyanakkor egy feltünően szép férfi a kesztyüje után nyult és egy tiszteletteljes mozdulattal visszaadta, anélkül, hogy tekintetét egy pillanatra is Izabellára emelte volna. De a fiatal hercegnő megállapitotta, hogy a férfinak nagyon szép, szomoru szemei vannak és hogy a lényéből különös rokonszenv árad. Izabella érdeklődött az ismeretlen lovag iránt és igy tudta meg, hogy az Simon de Vasconcellos, akit nem régen igen nagy gyász ért. Imádásig szeretett fiatal feleségét néhány hónap előtt temette el. Azóta Simon élő-halottként járt, képtelen volt tovább is Portugáliában maradni, ahol minden elhunyt feleségére emlékeztette és Franciaországba utazott. Vannak, akik rémülten menekülnek azokról a helyekről, ahol boldogok voltak, akik a lármás életet helyezik maguk és a mult közé és igy akarják elkábitani magukat, mert tudják, hogy amely pillanatban gondolkozni és emlékezni mernek, el kell pusztulniok. Ezek a legsajnálatraméltóbb emberek. Simon ugy érezte, hogy a francia udvar forgatagában talán másfelé fognak terelődni a gondolatai. Az előkelő név, melyet viselt és fivérének a portugál király mellett betöltött méltósága minden ajtót megnyitottak előtte. De hiába próbált önmaga elől menekülni, a szomoruság és kétségbeesés ólomsullyal nehezedett rá és fájdalma egy pillanatra sem szünetelt. Sápadt arccal és megfagyott szivvel járt a boldogok között.

A kesztyü-kaland igen jelentéktelen kis ügy volt, de Izabellának, aki megcsömörlött az őt körülfolyó aljas hizelgések óceánjától, mégis feltünt, hogy akadt olyan ember, aki egy kis lovagias szolgálatot tesz neki anélkül, hogy a szemét egy pillanatra is rávetné. Izabella ama kérői között, akik a király ama óhajából, hogy Izabella francia férjet válasszon, reményt meritettek, foglalt helyet marquis de Carnavalet is, akit a hercegnő bizonyos rokonszenvvel ajándékozott meg. Tőle kérdezte meg Izabella, hogy ki ez az ismeretlen férfi? Carnavalet - akit ez a megbizás féltékennyé tett - erre Simon nyomába szegődött és egy negyed órán belül alkalmat talált arra, hogy Simonba kössön. Megverekedtek és Simon alaposan megvágta ellenfelét. Közben azt is megtudta, hogy a marquis miért kereste az összetüzést. Vállat vont és ezzel sem törődött tovább. De másnap, mikor Izabella mellett elhaladt, mégis rátekintett a hercegkisasszonyra és a vér kiszökött szivéből. Kis hija, hogy össze nem roskadt.

Magánkivül rohant ki a palotából a téli hidegbe, a homlokán verejték ütközött ki. Hihetetlen dolog volt! Izabella tökéletes mása volt Inésnek. Ez a találkozás olyan nagy hatással volt rá, hogy hazasietett, ahol Balthazárnak parancsot adott, hogy azonnal csomagoljon össze és tegyen meg minden előkészületet arra, hogy még az éjszaka folyamán tovább utazzanak.

Carnavalet marquis, akinek szerelmét Simon kardcsapása alaposan lehütötte, visszavonult a kérők sorából és amikor kis idő mulva marquis de Sande ismét megkérte Izabella hercegnő kezét Alfons király nevében, a hercegkisasszony most már igent mondott.

Igy került Izabella hercegnő Lissabonba, ahová marquis de Sande valóságos diadalmenettel vezette be. A kikötőben ragyogó menet várta őket, diszbe öltözött katonaság és pazar ruháju nemesek, akiknek élén Pierre herceg állt. A szép ifju, aki akkor jutott a férfikor küszöbére, elbájolva nézte fivére bűbájos aráját és szive egy kis irigységgel telt meg. Izabella tehát királynő lett, de mikor a fényes tömegben azt a férfit kereste, akit férjéül választott és megpillantotta Alfons torz alakját, rettentő kiábrándulás és rémület fogta el. Érezte, hogy elveszett, büszkesége és a magasabb politikai érdek most már lehetetlenné tették visszalépését. Alfons eleinte el volt ragadtatva. Bacchusra esküdözött, hogy Izabella maga a habszülte Vénus és megesküdött, hogy Castelmelhort fel fogja köttetni, mert nem hullt térdre, amikor Izabellával beszélt.

Castelmelhor térdre bocsátkozott, de ugyanakkor szivében halálos gyülölettel bosszut fogadott a királynő ellen.

Három nappal utóbb megtörtént az esküvő. Izabella sápadtan és érzéketlenül haladt át a templom gyönyörü hajóján. Pierre karjaira támaszkodott, aki szintén roskadozni látszott egy titkos bánat sulya alatt. Mikor a templom közepére értek, Izabella ajkát halk sikoly hagyta el. Ugy tünt fel előtte, mintha az egyik oszlop mellett egy pillanatra megpillantotta volna a francia udvarban látott titokzatos lovagot. De mikor ujabb tekintetet vetett arrafelé, a férfi már eltünt. Izabella összeszorult szivvel lépett az oltár elé, ahol gépiesen térdet hajtott és szinte ködfátyolon keresztül hallotta az érsek szavait, a papok énekét és mikor felemelkedett, felesége volt egy gyengeelméjü embernek, aki ugy tartotta a kezében a királyi jogart, ahogyan még a gyermeknek sem szabad kezelnie értékesebb játékszerét.

Pierre álmodozó lelkü, szelid ember volt, akitől távol állt a lázadás gondolata, de ebben a pillanatban különös változást érzett és életében először gondolt vágyakozva arra, hogy az ő fején legyen a korona! Pierre közelében egy férfi tartózkodott, aki gondosan rejtegette arcát. Ez volt Vasconcellos. Szeme előtt egy pillanatra megelevenedett a francia udvar pompája, a rajongás és hódolat, amely ott Izabellát övezte és mély szomoruságot érzett a gyönyörü hercegkisasszony végzete felett. Ő mindenkinél jobban látta azt a sorsot, amely Izabellára várt. És Don Simon arra gondolt, hogy joga, sőt kötelessége a királynőt megvédeni. De ugyanakkor azt is elhatározta, hogy sohasem fog megjelenni Izabella előtt, akinek még tudnia sem szabad titokzatos pártfogójáról.

Az esketés befejezése után a tömeg ujjongva kisérte az ifju párt a diszes udvari hintóig, amelybe a király és királynő beszálltak.

- Asszonyom, - kérdezte gyengéden Alfons, mikor négyszem között maradtak - mit szeretnél jobban? Rendeztessek vad bikaviadalt, vagy inkább medvetáncban gyönyörködnél?

- Vagy talán mind a kettőt parancsolod? Oh, nálam kitünő dolgod lesz. Remek olasz bohócaink vannak, akik mérgezett kardokat nyelnek és olyan kötélen táncolnak, amely tizenöt ölnyire van kifeszitve a föld felett. Királyi szavamra mondom, hogy ez nem hazugság!

- Oh, azért nem kell szégyenkezned, - mondotta Alfons. - De mutatok én még száz másféle csodát is, kigyóembereket, akik Franciaországból jöttek és hátrafelé a földig hajolnak.

- Ah igen, - nevetett Alfons - türelmetlen vagy, szeretnéd már mindezt látni, ugy-e? Hátha még a csodamajmot is megmutatom, amely emberi ruhában jár és még tányérból is tud enni. Tizezer aranynál többet ér. Ezt maga Castelmelhor is elismerte. Apropos, mi a véleményed a kis grófról?

A királynő visszaemlékezett a francia udvarra, az ottani barátaira és lovagjaira és ugy érezte, hogy meghal. De Alfons mindebből semmit sem vett észre.

- Vannak remek gladiátoraim is. Pompásan lehet mulatni, mikor összeverekednek. Ugy döng néha a fejük, amint egymásnak rohannak, mintha két fazekat vernének össze. De hát miért feded el az arcodat, királynőm? Nézz csak reám, kérlek és mondd: igaz, hogy nagyon hasonlitok unokafivéremre, XIV. Lajosra?

E szavak után kedveskedve fellebbentette a királynő fátyolát és meglepetten látta, hogy a királynő sir.

Ez volt a király és a királynő első és egyuttal utolsó együttléte. A király ugy dobta el magától az asszonyt, akár egy törött játékszert.

Ugyanaznap este a fiatal királynő már külön lakosztályában találta magát.

Castelmelhor nem számitott ennyi szerencsére. Látta, hogy közbenjárása és cselszövései nélkül is meg tudja akadályozni a királynő befolyását. Győzött minden küzdelem nélkül. De azért tovább is gyülölte Izabellát, aki akaratlanul oka volt a rajta nyilvánosan esett sérelemnek és egy alkalmat sem mulasztott el, hogy megalázza és árthasson neki. És mert az udvaroncok kedvében akartak járni a királyi kegyencnek, ők is rosszindulattal viseltettek a királynő iránt. A király eleinte szemet hunyt, később pedig tultett még a legszemérmetlenebbeken is. A pápai udvar vizsgálata sulyosan kifogásolható viselkedést állapitott meg.

Izabella szelid megadással viselte sorsát. Megsápadt, szemei körül karikák jelezték a könnyek nyomát és egykori rajongói aligha ismerték volna fel a francia udvar régi ünnepelt szépségét. Volt ugyan az udvarnál egy férfiu, akinek tisztelő és hódoló viselkedése Izabellának vigaszt akart nyujtani. Az infáns tőle telhetőleg támogatta, de sajnos, szándéka jobb volt, mint a kivitelhez szükséges erő. Castelmelhor minden határon tulmenően igyekezett Don Pierre kiskoruságát meghosszabbitani és állandó gyámkodás alatt tartotta. A fiatal királynő egyébként Alfons palotájában lakott és az infáns csak ritkán látogathatta meg. Pierre jósága nagy vigasztalására volt Izabellának és ugy megszerette Pierret, mintha csak testvére lett volna. Közben azonban egy olyan katasztrófa állott be, amely egyszerre megváltoztatta Izabella eddigi helyzetét.

Karácsony estéjén Alfons pazar lakomát rendezett a palotában. A királynő mindeddig kerülte az ilyen kicsapongó mulatságokon való részvételt, de ezuttal Alfons igen erélyesen ragaszkodott ahhoz, hogy a királynő a lakomán az asztalfőn foglaljon helyet és a királynő engedelmeskedett. A lakoma vége felé, mikor a szemekben már a mámor csillogott, Castelmelhor felállott:

A lakoma olyan pazar volt, hogy a társaság egyhangulag tiltakozott e kijelentés ellen.

Szemérmetlen tekintettel mérte végig a mozdulatlan és némán hallgató királynőt, de a társaság megértette és hangosan tapsolt. A király elgondolkozott.

Izabella szó nélkül felvette a kancsót és körbe járt vele az asztal körül. Ha véletlenül akadt volna olyan férfi köztük, aki lelke mélyén a tisztességnek csak egy szikráját is megőrzi, bizonyára hódolat és szánalom fogta volna el ez iránt az asszony iránt, aki a férjétől szenvedett megaláztatás ellenére is büszkén és méltósággal látta el ezt a méltatlan szerepet. Ám ezek az istenek mind részeg lakájok voltak. Valahányszor Izabella megtöltötte poharaikat, viharozva tört ki belőlük a kacaj.

Castelmelhor utolsónak nyujtotta oda poharát. Amikor a királynő a kancsóval hozzá közeledett, a gróf hirtelen mozdulattal megragadta a királynőt és arcára csókot nyomott.

A királynő ugy elhalványodott, hogy homlokán az erek kékes szinben játszódtak. Két lépést hátrált, majd hirtelen kiegyenesedve igy szólt:

- Uram, ha az Isten férfiut adott volna férjemül, nem kérném tőle az ön életét, mert ez egy hitvány fickó élete, hanem könyörögnek neki, hogy korbácsoltassa meg önt a hóhérral!

- Felségedet pedig nyilvánosan megsértették! - felelte Castelmelhor, akinek arca dühtől lángolt.

- Bizony, - válaszolta a király - egészen mulatságos lenne, ha a hóhér megkorbácsolt volna! Neki pedig majd alaposan megmutatom, hogy férfi vagyok. Átok reá! Hozzák elém!

- Hozzák elém, hurcolják ide! Be akarom neki bizonyitani, hogy férfi vagyok! - kiáltotta Alfons, akinek a szeme vérben uszott.

Fogcsikorgatva kirántotta tőrét és olyan dühösen vágta bele az asztalba, hogy a kemény tölgyfadeszka megrepedt. De ez a nagy idegfeszültség kimeritette és visszahanyatlott karosszékébe.

- Uraim, - szólt Castelmelhor ahelyett, hogy engedelmeskedett volna - hagyjanak magunkra. Őfelsége négyszem között óhajt beszélni velem.

A társaság bosszusan nézett végig a félig kiüritett serlegeken, de mert Castelmelhor szólt igy és nem a király, engedelmeskedniük kellett.

- Sire, - szólt a gróf, mihelyt a tömeg eloszlott - felséged nagyon is elragadtatta magát. Sande marquis Lissabonban van és vele jött egy francia ur, akit uralkodója bizonyára teljhatalommal látott el. Portugáliának valóban nem érdeke, hogy Franciaországgal háboruba keveredjen.

- Ugyan, ne beszélj, menj a pokolba. Tőlem akár ott is maradhatsz. Ma nincs szerencséd.

- Eh, hagyjuk, - szólt a király kedvetlenül. - Tégy ugy, ahogy jól esik és hordd el magadat.

Castelmelhor távozott. Mióta ő volt a királyi kegyenc, azóta az Égbolt lovagjainak befolyása nagyon meggyöngült, sőt a palotából is kilakoltatta őket. Ennek ellenére is bizonyosra vehette szolgálatukat Ascanio Macarone révén, akit kapitányukká tett és aki határtalan hódolatot szinlelt irányába. Ehhez a szép páduai lovaghoz sietett, mikor a királytól távozott.

Ascanio parancsot kapott, hogy válasszon ki tiz mindenre elszánt katonát és ezeknek kellett éjfél után egy órával felsorakozniok a Rue de la Conceptionon, mely az ugyanilyen nevü kolostor mellett vezetett el, ahol a királynő ájtatosságait szokta végezni.

Karácsony este volt. A királynő minden valószinűség szerint az éjféli misére volt indulandó. Castelmelhor elérkezettnek látta az időt arra, hogy a királynőt végleg eltávolitsa az udvar közeléből, ami régi vágya volt.

Ascanio rendes ember volt. Kétszer is elismételte, hogy mit kell tennie. Feladata az volt, hogy a királynőt elrabolja és a traos-montesi tartományba, Soure-kastélyba vigye.

A királynő, aki mitsem sejtett s akinek a szent estén még inkább szüksége volt a vallás vigasztaló szavaira, éjfél táján elindult a palotából és kocsija csakhamar a kolostor elé érkezett. Éjfél után egy órakor vége volt a misének. A királynő megint beült a kocsijába.

- Rajta drágácskáim! - adta ki a parancsot a lesben álló tiz katonának Ascanio és ő maga is előrevágtatott a hintóhoz, melynek ablakán betolta fejét:

- Drága hölgyem, - szólt udvariasan üdvözölve a királynőt - az a kötelességem, hogy önt mezei lakába vigyem. Parancsol egyedül utazni vagy tovább is a társaságában levő két hölgygyel óhajt maradni?

A királynő kérdezni akart még valamit, de már nem volt ideje. Mert abban a pillanatban, mikor Ascanio mézédes szavait befejezte, hirtelen lódobogás hallatszott az utca másik végéről.

Az iménti lódobogás még közelebbről hallatszott. Csak két lovas közelgett száguldva és ez megnyugtatta Ascaniót. De mikor közelebb jöttek, ugy látta, hogy az egyik lovas veszedelmesen hasonlit Balthazárra és ez gondolkozóba ejtette a jeles lovagot.

- Mit akartok? - kérdezte a lovasoktól, kérdését az alacsonyabb termetü lovashoz intézve, akinek képét álarc fedte, de a fáklya fényében megvilágitott ruhája előkelő nemesre vallott.

Az első lovas hangjára a királynő megrázkódott és fejét kidugta az ablakon.

- Hordják el magukat, - kiáltotta az olasz, - és ne ártsák magukat más dolgába.

A fényes ruházatu lovas szintén nem felelt, hanem kirántva kardját cikkázva forgatta meg az olasz szeme előtt. Ugyanakkor az óriás vad rohamot intézett a kiséret ellen. De nem volt alkalma lesujtani hatalmas kardjával, mert a gyáva fickók hanyatt-homlok elmenekültek. Ascanio egyedül maradt a csatatéren és halottnak tette magát, hogy meglássa, ki is volt a támadója? De mivel az óriás szemmelláthatólag azon volt, hogy rátaposson, szegény barátunk, bár emiatt ősei a sirban is pirulhattak volna, inaszakadtából futni kezdett.

A két lovas maga maradt a csatatéren. Az inas félrehuzódott és ekkor az ura lépett a kocsihoz.

- Asszonyom - szólt - ön már nem térhet vissza a király palotájába. De talán nem bizik egy ismeretlenben...

- Óh, én ismerem önt uram - szólt a királyné megindult hangon. És olyan halkan, hogy szinte csak lehellethez volt hasonló hozzátette:

- Akkor arra kérem asszonyom, kegyeskedjék követni! Felségednek ma éjszakára egy szent azilium ad szállást és holnaptól fogva olyan menedéke lesz, amelynek küszöbét senki sem merné átlépni.

A kocsi megindult Vasconcellos és Balthazár kiséretében és a Szüz Mária kolostora előtt állt meg.

Simon de Vasconcellos beváltotta igéretét. A zárda előtt másnap egy kocsi állt meg, melyből egy, a francia király rendszalagjával ékes ur szállt ki. A férfi De Fosseuse gróf volt, XIV. Lajos portugáliai meghatalmazott követe. A gróf rövid tárgyalásba bocsátkozott a királynővel és azután a királyi palotába sietett Alfonshoz. A királynőn esett sérelem kétségtelen volt. Nem is tagadták. A francia ur követelése jogos és igen határozott volt. Arról szó sem lehetett, hogy visszautasithassák.

Délben a királynő elhagyta a kolostort és De Sande marquis és Fosseuse gróf kiséretében a Xabrégas-palotába ment, melyben már berendeztek számára egy lakosztályt. A palota főkapuján fehér zászló lengett, amelynek közepén három arany liliom csillogott.

- Ime, asszonyom, ennek a zászlónak az oltalma alatt áll - szólt a gróf. - Mától fogva Franciaország védi meg felséges személyét.

Izabella büszke boldogsággal nézett a fehér zászlóra, melyet annyi győzelmes csatában hordtak. Most már biztonságban érezte magát hatalmas hazája nevének árnyékában.

Még az este, mikor a palotába beköltözött, a királynő tanácsot tartott de Fosseuse gróffal. A tanácskozásra meghivták de Sande marquist, néhány portugál főnemest, az udvar ellenségeit és több főpapot.

A tanács döntése alapján egy futár szállott hajóra Civita-Vecchia felé, hogy IX. Kelemen pápához elvigye a sürgős leveleket. Ezt a követet nyomon követte Vievra de Sylva, a királynő gyóntatója, Louis de Souza, az inkvizició képviselője és Emanuel de Magalhaens, a portói székesegyház püspöke, akiket Izabella teljhatalommal ruházott fel, hogy Don Alfonsóval kötött házasságának felbontását kérjék a pápai széktől. Ettől fogva Izabella helyzete teljesen megváltozott. Az elégedetlen főnemesség és papság az ő nevét tüzte a zászlajára. De azért a királynő mégsem akart beleavatkozni a politikai cselszövésekbe. Palotájába zárkózott. Ismét nyugodt és boldog volt, örült, hogy megszabadult Alfons megszégyenitő közelségétől.

De Fosseuse Lissabonból való eltávoztában megigérte, hogy két francia udvarhölgyet küld neki. És csakhamar be is állitott hozzá két elragadóan finom testvér: Marie és Gabrielle de Saulnes, akik hüséges barátnői lettek.

Az infáns, Don Pierre most már gyakran kereste fel. Tisztességtudó ifju volt, akinek jellemén azonban meglátszott a hosszu gyámkodás. Fivérét a sok sérelem ellenére sem gyülölte, de Castelmelhort egész lelkéből megvetette. A királynő iránt valami félszeg, de azért rajongó és féltékeny érzést tanusitott.

Most pedig térjünk vissza a Baráthoz, akit Castelmelhor palotájában hagytunk el, amikor a gróffal közölte az angol követ levelét és a királynő megszöktetését, mint befejezett tényt.

Este hétre járhatott az idő. A királynő visszavonult palotájába, mellette Marie és Gabrielle selyempárnákon ülve dolgoztak finom csipkemunkáikon. Pierre halkan pengette gitárját és francia dalokat énekelt. A királynő ábrándozva kezébe hajtotta fejét.

Az ismert dal könnyeket csalt a fiatal lányok szemébe és a királynő, aki ezt észrevette, szelid mosollyal jegyezte meg: Ne sirjatok, majd visszakerültök nemsokára hazátokba és viszontlátjátok ama nemes lovagokat, akiktől e dalt megtanultátok!

Pierre letette a gitárt és figyelmesen nézte a királynőt, aki nagyon szomorunak látszott.

- Ej, - szólalt meg a királynő - beszéljünk vidámabb dolgokról. Nincsenek, hercegem, olyan históriái, melyek felderithetnek három fogházra itélt ifju nőt?

Pierre kétségbeesve kutatott emlékezetében, de kudarcot vallott. - Vigyázzatok, kedvesem, - szólt most a királynő - a herceg most nyilván igen érdekes hirekkel fog kedveskedni.

- Pedig körülöttünk csupa olyan dolog játszódik le, hogy az ember szinte meséknek vélné!

- Igen, a Barátról, - szólt az infáns. - Ez az ember, akit csak a Barát néven emlegetnek egy olyan városban, ahol ötven kolostor is van. Ez az az ember, kinek arcát még senki sem látta... A puszta tekintetére is megszünik testvérem őrjöngése, hangjára megrezzen az áruló Castelmelhor, keze annyi jót tesz, hogy az ég is felfüggeszti haragját, amely le akar sujtani Portugáliára.

- Igen, először és hogy miért, azt nem tudnám megmondani, mert megérdemli tiszteletemet és szeretetemet.

- Ugyan, - szólt szeleburdi módon Gabrielle, - hát ismeri? Beszélt már vele? Egyszer én is találkoztam vele a kápolnában, mikor szent misére mentem. Hirtelen egy kéz érintését éreztem és mikor megfordultam, a titokzatos Barátot pillantottam meg, aki igy szólt: Leányom, az ég egy szép és szent kötelességet rótt rád, hogy őrködj a királynőre. Teljesitsd hiven ezt a hivatásodat.

- Pedig hát a Barát beszélt nekem felségedről. Azt mondta, hogy őrködik felséged életén... hogy szereti önt, asszonyom...

- Igen, - szólt halkan az infáns, - a Barát tanácsait mindig becsületes sziv és mélységesen komoly szellem sugallta. Ha testvérem megbántott, mindig felkeresett, megvigasztalt és megerősitette lelkemet. Bárki is ez a Barát, hálával tartozom neki. De a titokzatosság, amely körülveszi, nyugtalanit. Én ezt az embert nem tudom szeretni.

A titokzatos beszélgetés hatása alatt mind a négyük arca komollyá vált. Az éjszaka sötét volt, kivülről behallatszott a száraz fák gallyainak szomoru sóhajtása, bennt a szélroham megcsikorgatta a régi és magas ablakokat, a két fiatal lány egymáshoz simult, alig tudták leplezni nyomasztó félelmüket.

Egyszerre kinyilt az ajtó és megjelent a félelmes személy, kinek nevét az imént emlitették.

De az ajtónálló szava véget vetett aggodalmuknak, amikor harsány hangon bejelentette:

Az öt év, mely Simon de Vasconcellos feje felett elszállt, nem nagyon változtatta meg külsejét, mindössze férfiasabb lett. Egyébként még mindig a megtévesztésig hasonlitott testvéréhez, Castelmelhor grófhoz. De mégis, Simon egyénisége sokkal nyiltabb és bizalmat gerjesztőbb volt, mint a grófé, akinek közelében állandóan valami titkolt gyanakvást, rosszindulatot lehetett érezni.

Ezuttal ragyogó diszruhát hordott és ebben az öltözetben a hasonlatosság még nagyobb volt, annyira, hogy a királynő, aki visszaemlékezett Castelmelhor gyalázatos merényletére, önkénytelenül elpirult.

- Valóban nagyon hasonlitanak egymáshoz, - gondolta Pierre, - igazán nem tudnám megmondani, hogy melyiket utálom jobban.

Simon de Vasconcellos halk léptekkel haladt végig a termen, azután megállt a királynő előtt és alázatosan üdvözölte.

Az infáns, aki nem tévesztette szem elől, bosszankodva látta, hogy a királynő milyen szivélyesen fog kezet Simonnal, aki mélyen meghajolt.

- Miféle szerencsés véletlen hozta önt ide, uram? - kérdezte a királynő. - Igazán nem szoktatott hozzá, hogy gyakori jelenlétével elkényeztessen.

- Asszonyom, - válaszolta Simon mélabus mosollyal - az én megjelenésem kevés örömet jelent az ön számára. Más az én feladatom: az én kötelességem, hogy éberen vigyázzak felséged üdvére. Látogatásom balvégzetü, mert veszedelmet rejt a méhében.

- Mit akar ezzel mondani? - kiáltotta az infáns és közelebb lépett hozzá. - Talán veszély fenyegeti a királynőt?

- Ön a közelemben van, Don Simon és igy semmi veszélytől nem tartok! - jegyezte meg a királynő.

Majd tiszteletteljesen üdvözölve az infánst, megjegyezte: - Ő királyi fensége egyébként megoltalmazhatja kardjával, mert az a veszély, mely fenségedet fenyegeti, nem portugál Alfonstól származik.

E pillanatban a kandallón álló óra azt a sajátságos zajt hallatta, amely közvetlenül az óra ütése előtt szokott hallatszani.

- Éppen idejében jöttem! - mondotta Simon. - Uram, meg kell menteni a királynőt, mert egy becstelen ember összeesküvést szőtt ellene és a merényletet még ma este végrehajtják.

A palota külső kapuján erősen zörgettek. E pillanatban az óra nyolcat ütött.

- A király husz emberből álló őrjárattal jött, hogy elrabolja felségedet! - mondotta Simon.

A lépcsőkön közeledő emberek lépteinek kopogása hallatszott és a cselédség tiltakozása, amely az érkezőknek utját akarta állni. A két fiatal francia nő holtra rémülten állott fel és dermedten várt. A királynő végigpillantott rajtuk.

- Vonuljatok vissza, kedveseim! - szólt. - Menjetek a palota kápolnájába, ott biztonságban lesztek.

De a két nővér térdre hullva zokogott és kijelentette, hogy egy lépést sem tágitanak imádott királynőjük mellől.

A királynő megcsókolta őket. Kint a lépések egyre közeledtek. Már a szomszéd szobából hallatszottak. Simon intett a királynőnek, hogy maradjon a helyén és ő maga az ajtó felé közeledett. Az infáns nyomon akarta követni.

- Maradjon, uram, - szólt Simon, - eljön az idő, mikor királyi fenséged lesz Portugália egyetlen reménysége. Ne vesse feleslegesen kockára drága életét.

Alig fejezte be szavait, mikor az ajtó kinyilt. Vasconcellos Simon tisztelettudó, de mégis határozott mozdulattal félretolta az infánst, aki kivont karddal akarta az utat elzárni.

Az Égbolt lovagjai félrelökték az utolsó inast is és Sir Williamnak, a lord titkárjának vezénylete alatt vadul betörtek a terembe.

Simon keresztbefonta karjait és eléjük állt. A betörő horda először nem vette észre, de mikor Antunez Manuel és még néhányan előre akartak rontani a királynő felé, az ifju Souza vadul megragadta és teljes erővel visszalökte emberei köze.

A király testőrei álmélkodva álltak meg, mert e pillanatban a világosság Simon arcára esett. Sir William is igyekezett elrejtőzni.

Egy nevet suttogtak ijedten szájról-szájra: - Castelmelhor! - adták tovább a király testőrei. És a kegyenc olyan félelmet keltett bennük, hogy azok, akik az ajtóhoz legközelebb álltak, kezdtek óvatosan visszavonulni. Simon cseppet sem számitott erre a félreértésre, tudta, hogy milyen veszedelem fenyegeti a királynőt, számotvetett vele és készült arra, hogy életét is feláldozza. Ez a váratlan fordulat azonban visszaadta reménységét és egyszerre megértette a pánik okát.

- Én magam, gróf ur! - felelte szánalmasan dadogva Antunez, - de azt hittem, hogy excellenciád akarata szerint cselekszem és előljárómnak, Ascanio Macarone kapitánynak a parancsát teljesitettem.

- Ezért majd elveszi méltó büntetését! - felelte Vasconcellos, fivére modorát utánozva. - Kapitánya pedig mehet a pokolba, legalább majd tudni fogja, milyen tisztelettel tartozik a királynő palotájának és Franciaország zászlajának, mely a palotán leng. Hátra arc, indulj!

- Megálljatok! - kiáltott utánuk Vasconcellos észbekapva. - Van valaki köztetek, aki nem hordja a király egyenruháját. Ki az?

- Fenség, - szólt Simon az infáns felé fordulva, - látja, igazam volt, hogy ez a becstelen támadás nem felséges testvérétől származott. Hordja el magát! - fordult ujra Antunez felé. - Ön azonban, angol uram, maradjon!

Az angol el akart osonni, de a katonák az ál Castelmelhor egy mozdulatára megragadták, a terem közepére penderitették és azután visszavonultak.

Az infáns és királynő némán nézték ezt a jelenetet Az infáns azon törte a fejét, milyen kötelékek fűzhetik Simont a testőrséghez, hogyan láthatta előre ezt a támadást és hogyan hiusithatta meg ugyszólván puszta akaraterejével. Mig igy tünődött, egy másik jelenet még jobban fokozta álmélkodását.

Vasconcellos ahelyett, hogy a királynőhöz ment volna, ott maradt a terem közepén, szemtől szemben Sir Williammal, aki köpenyébe burkolózva állt. A fiatalabbik Souza néhány lépést tett, mielőtt megszólalt volna. Mikor azonban hallotta, hogy a külső kapu nagy csattanással bezárul a király testőrei mögött, lassan felemelte kezét és megragadta az angol köpenyét.

- Fenség, - szólt az infánshoz - mi legyen a sorsa ennek az árulónak, akit királyi végzéssel számüztek az országból és aki a tilalmat megszegve, visszatért?

De Simon a lámpa világossága alá huzta Williamot és most a herceg csodálkozva ismert rá.

A királynő meglepetten tekintett az egykori kegyencre, akinek hatalmáról és elszánt cselekedeteiről annyit hallott beszélni. A két fiatal udvarhölgy, akik urnőjük mögé huzódtak, kiváncsian kandikáltak ki szőke fejükkel a királynő mögül.

- Antoine Conti de Vintimille - ismételte meg Simon. - Az az ember, aki Portugáliát az örvény szélére sodorta... az a démon, aki egykor urának, a mi királyunknak a trónlépcsőjén ült... ez a szennyes méregkeverő, aki királyának szivét és agyát elbóditotta... őfelsége Alfons királynak erkölcsi gyilkosa!

- Te beszélsz igy? - kérdezte fejét hátravetve Conti. - Te, Castelmelhor, aki az utódom lettél? Aki utánoztál engem, sőt tultettél rajtam?

- Lehetséges?! - szólt Conti, miközben lopva körültekintett a teremben, mintha távollevő bajtársait keresné.

- Én - szólt Vasconcellos - az az ember vagyok, aki téged akkor, mikor hatalmad tetőpontján voltál, hitvány testőreid közepette arcul ütött... Én vagyok az, aki fellázitotta a népet, hogy kikergessen téged Lissabonból.

- Vasconcellos, - mormogta Conti és lehajtotta fejét. - És én nem ismertem rád!

- Igen. Simon de Vasconcellos, aki megmondta neked, hogy még látni fogjuk egymást Conti de Vintimille!

Az egykori kegyenc egy lépést hátrált, majd az infáns lába elé esett, aki undorral hátatforditott neki, mire Conti tébolyult félelmében térden csuszott a királynő elé.

- Állj fel, - szólt Simon - én elfelejtettelek téged ahhoz, hogy eszembe juss, az kellett, hogy a királynő veszedelemben forogjon. Ne nagyon sajnáld, hogy Castelmelhornak néztél, ha ezt a botlást nem követed el, drága árát adtad volna árulásodnak. Nézz csak ide...

E szavak után Contit az ablak felé tolta. Conti a hold fényében egy omladozó fal mentén láthatta csillogni vagy harminc katona fegyverének csövét. Az infáns is az ablakhoz lépett, ő is észrevette a katonákat.

- Hordd el magad, angol bérenc! - förmedt rá Simon, - siess vissza a gazdádhoz, mondd meg neki, hogy csak folytassa aljas üzelmeit, amig csak a bosszu órája nem üt. De a királynőhöz ne merjen nyulni!... Vigyáz rá valaki, egy olyan ember, aki sokkal erősebb, mint a gazdád!

- Én is köszönöm - mondta az infáns, akinek hangja keserüséget és haragot árult el. - Lám, mennyi csoda hajszolja egymást alig néhány perc alatt. Megértem, miért tévesztették önt össze fivérével, Louis de Souzával. Magamat is nem egyszer megtévesztett ez a hasonlatosság. De mondja kérem, honnan ismeri ön ilyen csodálatos alapossággal Anglia cselszövényeit? Mióta él azzal a joggal, hogy Lissabonban a maga szolgálatára fegyveres katonákat tart? Mit jelent ez?...

- Azt jelenti, hogy fenséged kegyeskedjék megbocsátani - vágott közbe Simon - ha minderről most nem szolgálok felvilágositással. Ez tul hosszu lenne.

Simon alázatosan meghajolt, egy cédulát vett elő és odaadta az infánsnak. A papirszeletre csak ennyi volt irva:

Az infáns többször elolvasta ezt a pár szavas levelet. Azután kémlelő tekintettel mérte végig Vasconcellost, aki nyugodt méltósággal állta az infáns tekintetét.

- Én visszavonulok - szólt a herceg néhány pillanatnyi gondolkodás után. - Nem mondhatom, hogy megbizom önben, uram, jóllehet olyan ember ajánlja, akit becsülök, aki irántam való odaadásáról már bizonyságot tett, de akitől valami titkos sejtelem mégis távol tart.

- Arra kérném királyi fenségedet, - szólt Vasconcellos - hogy ne hagyja el a palotát. Őfelségének rövidesen szüksége lesz társaságára.

- Asszonyom - felelt Simon - engedje meg, hogy egy kérdést intézzek felségedhez: remélem, mióta nem gyötrődik férje rabszolgasága és zsarnoksága alatt, nem foglalkozik azzal a gondolattal, hogy kolostorba vonul.

- Igen, azt hitték rólam, hogy királyi hitves vagyok... - mondta keserüen a királynő. - De a történtek után lehetnék-e más, mint Isten alázatos, félrevonult menyasszonya?

- Magam is habozom, - szólt Vasconcellos, erőt véve magán - mert éppen most hagyom el azt az utat, melyet eddig hűségesen jártam. Ugy érzem, hogy amikor uj utra térek, megszegem kötelességemet... Apám derék, tiszta jellemü ember volt... mintha most is magam előtt látnám karosszékében utolsó pillanatában. Nyugodt volt és derült és reszkető kezét fejünk fölé tette. Én sirtam és testvérem is sirt. E perc óta nem hiszek könnyekben. - Szeressétek a királyt, szenvedjetek és haljatok meg érte, ha kell, - mondotta apánk. És mi megesküdtünk. Don Louis esküdött meg elsőnek. Szivemre tettem kezemet és igy szóltam: Isten engem ugy segéljen. Őszinte volt az esküm, asszonyom, meg akartam halni a királyért! De hol van a király? Szabad-e a hazát elárulni a királyért?

- Portugáliának nem szabad elvesznie! Portugáliának kell, hogy királya legyen, akinek bölcsessége adjon erőt karjának és karja legyen erős, hogy a jogart tarthassa... Megszegem eskümet, de az Ur meg fog bocsátani érte és apám, Souza büszkesége, irgalmazni fog nekem. Az Istentől és apámtól kértem tanácsot, mielőtt ide jöttem volna, asszonyom.

- Megmondtam, - szólt halkan a királynő - én bizom önben. Mondja, mit tegyek?

- A főnemesség szereti önt, - folytatta Simon - csatlakozni fog tehát férjéhez. Ha pedig majd üt az órája, az árulók, akik aláaknázzák Alfons trónját, a királyi szék romjai alatt uj törvényes trónt fognak találni!

Vasconcellos sokáig maradt igy térden állva, meleg szavakkal érvelve a haza érdekében. Hangja nem egyszer megcsuklott, mikor a királynőt sirni látta. Végre a királynő szólalt meg:

- Álljon fel, Don Simon. Az egyház visszaadta szabadságomat, melyet az emberek szemében elveszitettem. A magam ura vagyok. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy fátyolt öltök és reménységem is más sorssal hitegetett... Én Don Pedró iránt csak testvéri érzéssel viseltetem... Don Simon, ön Portugália nevében szólt hozzám, de ez nem az én hazám... Feleljen nekem nyiltan, őszintén egy kérdésre, amely talán különösnek fog tetszeni: szeretné-e, ha kivánsága meghallgatásra találna?

Vasconcellos összekulcsolta remegő kezeit és alig hallható hangon válaszolt.

Néhány órával később, éjfél felé a lissaboni bencések kolostorának kápolnája fényáradatban uszott. Szemben az oltárral két imazsámolyt állítottak fel. Esküvőre készülődtek. A rendfőnök személyesen várta a jegyespárt magas egyházi méltóságának minden külső diszében. Röviddel ezután pedig cimeres hintók álltak meg a kápolna előtt. Az elsőből a királynő szállt ki két udvarhölgye kiséretében, a másodikban csak az infáns volt. A kápolna küszöbén az a titokzatos lény, akit Barát néven ismerünk állt. Don Pierre végtelenül boldog volt, azt hitte álmodik. Vasconcellos, akiben vetélytársat sejtett, hozta őt össze Izabellával. A szertartás rövid és egyszerü volt. Az esketés után a Barát visszatért cellájába. Napi munkája még nem volt befejezve, noha az éjszaka már előrehaladt. Magához hivatta a kolostor szolgáját és igy szólt hozzá:

- Siess Fanshowe lord palotájába, hivasd ki titkárját Williamot és mondd meg neki, hogy közölje urával a nagy eseményt: az infáns feleségül vette az elvált királynőt! Siess!

A Barát üzenetét pontosan átadták. Még az éjjel tudomást szerzett a titkos házasságról Sir William őlordsága titkárja. Sir Williamnak, jobban mondva Antoine Continak első szándéka az volt, hogy felébressze urát és figyelmeztesse a történtekre. De azután meggondolta magát, lefeküdni készült, hogy jobban meghányja-vesse terveit, amelyeket bőségesen tudott kitermelni.

Conti vajmi kevéssé bizott Fanshowe ügyességében. Az egykori kegyenc, aki tudatlan és durva szellemü, de természeténél fogva kicsiszolt modoru ember volt, a szerencsétlenség iskolájában nevelődött. Számüzetése óta csak kevés időt töltött Terceirában, ahonnan csakhamar megszökött. Megismerte az embereket, de ezt az ismeretet a maga bőrén vásárolta meg.

Fanshowe lordban, egy komédiás csalót látott, mint amilyenek a francia szinpadokon szoktak szerepelni. Az volt a hő kivánsága, hogy otthagyja az angol szolgálatot és Castelmelhor mellé szegődjék. Csak ürügy kellett még hozzá. Most azután két jogcime is volt. Az egyik volt a titkos házasság, a másik Vasconcellos látogatása a királynőnél.

Jókor reggel Conti az angol ruha helyett ismét portugált öltött és elsietett Castelmelhorhoz.

A Barát támadása igen rossz kedvre hangolta a grófot. Nem engedett palotájába senkit sem belépni és Conti miután visszautasitották, kénytelen volt visszatérni a lord palotájába.

A legelső ember, akivel az előszobában találkozott a szép olasz lovag volt, aki Balthazárra várakozott, aki azonban nem jelentkezett. Conti szórakozottan haladt el mellette, de Ascanio nem volt olyan ember, aki az ilyen sértés felett napirendre tért volna.

- Ah, - kiáltott fel - micsoda ritka és előkelő vendég. Hiszen ez William Conti de Vintimille ur, csókolom a kezét kegyelmes grófom!

- Csend! - dörmögte ez bosszusan - ne emlegesse a nevemet. Én itt Sir William vagyok.

- Legyen hát Sir William. De ugy látom, hogy ön a nevével együtt jó modorát is levetette. Azelőtt ön nem volt ilyen arcátlanul hetyke!

Conti nem válaszolt. Az olasz pedig egészen közel hajolt hozzá és ugy mondta neki nyomatékkal:

- Ha megengedi, tudomására kell hoznom, hogy a királyi testőrök kapitánya vagyok!

Conti most figyelmesebben szemügyre vette Ascaniót és hirtelen egy ötlete támadt. Elhatározta, hogy békét köt az olasszal és javára forditja barátságát.

- Bocsásson meg kedves Ascanio uram! Nem vettem észre uj méltóságának jelvényeit.

Kezét nyujtotta az olasznak, aki most igy szólt: Ha szabad kérnem, szólitson ezentul dell' Aquamonda lovagnak! A viszontlátásra kedves uram.

Ascanio az ajtóig kisérte Contit és ott egy kecses bókkal köszönt el tőle.

- Kedves lovag úr, - szólt Conti - engedjen meg még egy kérdést. Ön ugyebár bejáratos Castelmelhor gróf palotájába?

- Természetesen. Mint testőrtiszt akár reggel, akár este beállithatok hozzá. És mint meghitt barátja a nap bármely órájában felkereshetem.

- Oh ez valóban nagyszerü kiváltság. Nos, lovag ur, ebben az erszényben száz arany van, melyet szivesen ajánlanék fel szolgálataiért.

Ascanio a fülét hegyezte és a legnagyobb érdeklődéssel várta a mondat folytatását.

- Arra szeretném kérni, - folytatta Conti - hogy eszközölje ki fogadtatásomat a grófnál.

- Hm, - mondotta Ascanio - ez nem könnyü dolog, de nem is teljesen lehetetlen. Majd meglátom, hogy mit tehetek az ön érdekében...

- Hagyjuk abba a felesleges fecsegést - mondta most komolyan Conti. - Fizetek, de nem szeretem a hosszu tárgyalásokat. Az a kérdés: tud-e még ebben az órában a grófhoz vezetni?

E pillanatban kinyilt a szoba ajtaja és az ajtónyilásban a lord feje jelent meg.

- Sir William, - mondotta Fanshowe lord - már egy órája várakozom magára! És egy rosszaló pillantás után ismét visszahuzódott.

- Az ördögbe! - kiáltotta bosszusan Conti. - Kedves Ascanio Macarone lovag ur, az ügyet este hat órakor fogjuk folytatni.

- Átkozott bolondja - szitkozódott magában Conti. - Hát hány órakor lesz végre is ideje?

A lord csengetyüje hosszan, parancsolóan szólott és a két cimbora elvált egymástól.

Addig is, amig a két kitünő ember ujra találkozik, uj személyiséget kell bemutatnunk. Arabella Fanshowet, a lord leányát. Ez egyszer bátran elmondhatjuk: jobb későn, mint soha, ha arról van szó, hogy ilyen kellemes ismeretséget kössünk.

Miss Arabella éppen olyan érdekes tipusa volt az angol fajnak, mint tiszteletreméltó apja, a lord. Ez a hosszu, szőke, unalmas hölgy kora fiatalságában még elfogadható leányszámba ment. De már harmincötödik esztendejében járt a legudvariasabb időszámitás szerint is. Arcának különös jellegzetes vonása volt kiálló állkapcsa, melyből büszkén csillogtak elő hófehér fogai és bizony nem csoda, ha e félelmetes rágószervek láttára az apró gyermekeket rémület fogta el.

Ettől a jellemző nemzeti vonástól eltekintve egyébként miss Arabella igen szabályszerü hölgy volt, mint ahogy ezt a vidéki asszonyságok szokták mondani olyan leányokra, akikről nem merik megmondani nyiltan, hogy nagyon rutak. A vállai hegyesek, az orra hosszu, a szeme fátyolos, a melle lapos. Ennek ellenére költői lélek volt, aki verseket irt és ha ő lett volna a bibliai Judit, inkább férjhez ment volna Holoferneshez, semhogy megölte volna. Miss Arabella egyébként lelkes honleány volt, aki mikor Angliát elhagyta, elhatározta, hogy Portugália valamennyi férfiuját magába fogja bolonditani és mikor rabigába görnyesztette őket, kiszolgáltatja az egész hordát Angliának. Dicséretreméltó tervek voltak ezek és legalább is azzal a sikerrel kecsegtettek, hogy végül előkelő vőlegényt szerez magának a miss, amint ezt utóbb látni fogjuk.

Ezen a napon Balthazár közvetitésével megengedte az Égbolt lovagok szép kapitányának, hogy lába elé rakja hódolatát.

Már a kora hajnal tükre előtt találta miss Arabellát, jóllehet a találkozó csak éjszakára volt kitüzve. Komornája elővette minden művészetét, hogy urnőjét hóditóvá varázsolja. Elmondhatjuk, hogy fáradsága teljes sikerrel járt. Ugy öt óra felé miss Arabellát - kellő távolságról nézve - csinosan felöltözött angol babának lehetett volna nézni, akinek az illuziókeltéshez csak - a rugók hiányoztak.

- Szebb s elragadóbb, mint akármelyik földi halandó! - szólt sóhajtva Patience.

- Szóval, szépnek találsz? - szólt elbájolva miss Fanshowe. Remélem, hogy ez az elbizakodott katona is ilyennek fog látni, aki elég vakmerő, hogy hozzám mer feltolakodni. Belém Castelmelhor szerelmes, a hatalmas Castelmelhor! De mert fiatal és félénk, attól tart, hogy kikosarazom, ha bevallja szerelmét. Majd fölszitom benne a vetélykedést e hires páduai lovag utján, aki egyébként igen csinos leveleket tud irni! Oh bár sikerülne nekem e büszke kegyencet lábaim elé tiporni és azután kiszolgáltatni Angliának! Nevem a történelembe kerülne!

Ezután Arabella az asztalhoz ült és egy hatalmas darab rostbeafföt evett és egy üveg sört ivott. A hatalmas adag elfogyasztása után, melytől négy francia is jóllakott volna, verseket olvasott, majd a kertbe sietett. A kertre csend borult.

Arabella, hogy elfojtsa türelmetlenségét, a holdat nézdegélte és néhány verset szavalt égnek forditott arccal. Egyszerre megcsikordult a kerti kapu rozsdás zárja és valaki belépett.

A fasor felől lépések hallatszottak és az olasz lovag csillogó arany és bársony köntösben szinte bomba módjára esett Arabella lábai elé.

Ascaniónak volt gondja rá, hogy térde alá zsebkendőt dugjon, nehogy bepiszkolja finom nadrágját. De ettől az óvatosságtól eltekintve magatartása igen hatásos és tökéletes volt.

- Isteni Arabella - mondotta megindult hangon - vajjon csakugyan a földön vagyok, a boldogtalan halandók világában, vagy átléptem volna a mennyország küszöbét? Ha magamra gondolok, ugy azt kell hinnem, hogy a földön vagyok, de ha önre nézek, azt kell gondolnom, hogy az égbe repültem, ahol egy istennővel találkoztam.

E szerelmi ömlengés befejeztével Ascanio meg akarta ragadni Arabella kezét, de a drága hölgy futásnak eredt, mint az őzike, akit vadász kerget és csak három lépés után állott meg.

A lovag felvette zsebkendőjét, lábujjhegyen odaugrott Arabellához és még egyszer előkészitette zsebkendőjét, hogy rátérdelhessen.

- Uram - felelt Arabella - nem tudom, hogy helyesen cselekszem-e? Az idő későre jár...

- Oh büvös hang csodálatos zenéje! - sóhajtott Ascanio. - Beszéljen, hadd halljam a drága hangot még ha életembe kerül is.

- Milyen édesen szól! - sóhajtotta érzelmesen Arabella. - De végre is van földi hivatásom, be kell töltenem... Ön félreért uram, nem magáért hivattam... Másért kértem a találkozót!

- Azt mondták... de nem sértem meg, ha megkinálom ezzel a brilliánssal uram?

- Oh eszményi hölgyem - szólt Ascanio - olyan kérdést intéz hozzám, melyet egy csecsemő is meg tudna válaszolni... Engem megsérteni? Ugyan miért? Ezt a gyürüt hordani fogom mind halálomig és azontul is isteni Arabella!

- Megérhet száz aranyat! - gondolta magában - de vajjon mi lehet a célja vele?

- Hallgasson rám, uram - szólt - azt hiszem nem tévedek, de ugy vettem észre, hogy az udvar egyik legelőkelőbb ura...

- A drága grófocska... ahogyan őfelsége meg én szoktuk nevezni. Folytassa csak kedves miss...

- Szóval azt hiszem, hogy a gróf ur, akit csak egyszer láttam, amikor pillantásaink kereszteződtek ugy nézett rám, a tekintete olyan furcsán tapadt rám...

- Teringettét - kiáltott fel Ascanio - mindig tudtam, hogy a grófnak jó izlése van!

- Sajnos azonban - folytatta Arabella - a gróf még fiatal, nem merte megvallani érzelmeit.

Ascanio komoly pártfogói arcot öltött, bár alig tudta visszafojtani feltörni akaró nevetését.

- A többit már tudom isteni Arabella. Ha ugy kivánja, elmegyek Castelmelhorhoz. Hiszen tudja, hogy az ön rabszolgája vagyok... Ámbátor ez a szerep nem nagyon fér össze dicső származásommal, sem azzal a magas ranggal, melyet az udvarnál elfoglalok.

- Nem csalódtam benne - gondolta magában miss Arabella. - Ez egy valódi lovag.

- Azonfelül - szólt Ascanio mindjobban belehevülve - ez a kis kegyenc méltó is önhöz.

- No-no - felelte dölyfös kacagással Ascanio - csak semmi tulzás. Mert ha ő a legelőkelőbb, akkor mi vagyok én? Akinek tizenkét kastélyom van Latium klasszikus földjén és őseimet még Homeros és Vergilius énekelték meg.

- Uram - mondotta - megváltoztattam elhatározásomat, nem szükséges, hogy közvetitsen a grófnál.

- Annál jobb - felelte Ascanio - akkor hát beszéljünk saját szerelmünkről.

Arabella nem válaszolt, de Ascanio látta, hogy a miss arcára mosoly derül. Hatalmas fogsora kicsillogott szájából, ami nála nyilván a nyájasság és biztatás jele volt. Ascanio erre ismét előhuzta zsebkendőjét, hogy térdre hulljon előtte. E pillanatban a kert ajtaja nesztelenül kinyilt és egy árnyék osont végig a bokrok mellett.

Az árnyék Conti di Vintimille volt, a lord titkárja. A bokrok mögé rejtőzött, ahonnan mindent megfigyelhetett a nélkül, hogy őt láthatták volna. És Conti ugyanazt rebegte, amit Balthazár mondott: Ezek ugyan illenek egymáshoz. Két bolond egy pár!

- Nos - szólt Ascanio - annak a reményemnek mertem kifejezést adni, hogy nem lesz többé olyan makacs gyengéd, odaadó, őszinte szerelmemmel szemben.

- Most pedig, mivel tökéletes közöttünk a harmónia, engedje meg, hogy annak rendje és módja szerint megkérjem a kezét!

- Mit szólna hozzá - kérdezte hirtelen Ascanio. - Egy titkos házasság? Ez a divat most különösen járja az udvarban.

- Betüről-betüre ezt gondolom. Holnap este kocsival várom. Lesz szives magával hozni ékszereit és ruháit. Itt várom a kert falánál és holnapután már őseim nevét fogja viselni. Dell' Aquamonda hercegnő... ha ugy tetszik! Kérem, feleljen hát! És ne felejtse el, hogy dicső őseim révén jogot tartok Konstantinápolyra is, mely ezidőszerint Mohamed tisztátlan hiveinek kezében van!

- Egy trónus! - ájuldozott a gyönyörtől Arabella, aki megszédült a kábitó igéretektől.

- Eszerint megegyeztünk! A viszontlátásra holnap! És most térjen vissza a szobájába drága Arabella, nehogy megártson az éjszaka hüvössége!

- Az áldóját - szólt a homlokát törölgetve - ez azután derekas munka volt. Rut, ostoba, dölyfös... de a milordnak hercegi birtokai vannak és Arabella az egyetlen örököse. Fogok én még rókát hajszolni az angliai birtok erdejében.

Amikor Ascanio mosolygó, győztes arccal lehaladt a ház lépcsőin, látta, hogy közeledik feléje az árnyék, aki utját állta és megállitotta.

- Dell'Aquamonda, - szólt gunyosan Conti, - nem akartam megzavarni ezt a találkát!

- Ön pedig holnap este miss Fanshowe helyett Balthazárt fogja itt a kertben találni.

- Conti uram - szólt hirtelen - ön most sokkal értelmesebb mint azelőtt. Gyerünk!

Kiléptek a kapun és gyorsan haladtak tovább a csendes utcákon. Csakhamar Conti palotája elé érkeztek.

Amikor Castelmelhorhoz beállitott, még mindig ott sugárzott az olasz lovag arcán győztes pillantása. Friss diadalának büszke tudatában dobbanó léptekkel mérte végig a termet, kezével hanyagul bökte meg kalapját, csak ugy immel-ámmal üdvözölte a grófot, aki fel sem emelte rá a szemét.

- Van szerencsém excellenciádnak egy szegény bajtársamat bemutatni, aki valaha jobb napokat látott és akinek szüksége volna...

- Uram... - akarta Ascanio folytatni, de a gróf felriadva álmodozásából, ránézett. Az olasz mélyen meghajolt előtte.

- Őexcellenciája nagyon bizalmas hangon beszél velem - suttogta a páduai Conti fülébe.

- Castelmelhor gróf ur - szólt most hirtelen Conti, előrelépve - ez az ember hazudik. Én nem vagyok a barátja. És volt idő, amikor ön még sokat tartott arra, hogy ön lehetett az én bajtársam. Nem fordulok tehát udvarmesteréhez sem, mert önnel akarok beszélni. Nézzen rám uram. Az voltam én valaha, ami most ön. Antoine Conti joggal remélhette, hogy bajtársa és utódja udvariasabb fogadtatásban fogja részesiteni.

- Antoine Conti! - ismételte közönyös hangon Castelmelhor. - Mit keres ön itt Lissabonban?

- A szerencsét csak egyszer lehet üstökön ragadni. Nincs időm arra, hogy meghallgassam.

- Ez nagy baj uram, nemcsak nekem, hanem önnek is. Mert éppen excellenciádtól vártam a szerencsét. A Barát kezembe adta a szerencse kulcsát.

- Már mondtam, hogy távozzék, - szólt dühösen a gróf és az ajtóra mutatott.

A szép paduai lovag elbájoló mosolyt erőltetett ajkára, bókolt és sietve távozott.

- Ellenkezőleg, ez még semmi. Tudom, hogy ügynökei Lissabonban hemzsegnek és a város háromnegyed része már az övé.

- Nem. Tudok még valamit, amit ha meghall, többé nem fog habozni. És ez a titok megnyitja ön előtt az utat a korona felé, amely után már olyan régóta sóvárog.

- Mit akar ezzel mondani? - szólt felizgulva Castelmelhor. - Talán összeesküvéssel vádolnak?

- Én őlordságának, Anglia követének titkárja voltam - felelte Conti. - Kiváncsi a titkomra uram? Ez a titok a Baráttól származik, az volt a megbizásom, hogy a lord tudtára adjam, de jó portugál vagyok és azt gondoltam, jobb lesz, ha önnel közlöm.

- És azonkívül arra is gondoltam, - folytatta Conti - hogy excellenciád jobban megfizet.

- Semmit addig, amig ön csak Castelmelhor grófja. De kivánni fogom szerepét, cimeit, örökségét, ha majd Portugália királya lesz.

- A mult éjjel, - szólt Conti - a bencés kolostor kápolnájában az infáns herceg feleségül vette az elvált királynőt... és biztosithatom róla, hogy a királynőnek esze-ágában sincs lemondani erről a cimről!

- De hiszen ez államellenes büncselekmény! Valóságos szentségtörés. Ez a tett az én kezembe adta őket...

- Isten óvja meg szentséges felségedet, - szólt Conti földig hajolva. - Most már semmi sem áll utjában annak, hogy a trónra üljön.

A büszke öröm sugara villant át Castelmelhor arcán. Hátra tolta székét és fel-alá járt szobájában.

- Király leszek! - gondolta magában. - Király!... Ez a házasság a kolostorban jött létre és a Barátnak ez a rejtekhelye. Összeesküvés van kitörőben, cselekedni kell, nincs mit habozni.

Megállt és Contira nézett. Erre az emberre számithatok, - gondolta magában, - hiszen én vagyok végső reménye, belém kapaszkodik.

- A Barátot akarom kezembe kapni! - szólt kitörő gyülölettel Castelmelhor.

- De nem világos nappal, uram, mert akkor látni fogja, hogy egész Lissabon ön ellen támad.

- Hogy hová kell bebörtönözni? - folytatta Conti - nehéz megmondani, hogy hová zárhatnánk el legbiztosabban. Limoeiróban sok hive van...

A gróf olyan mozdulatot tett, amelyre Conti mosolya jelezte a megértő választ.

- Ami pedig az uj házaspárt illeti, - mondotta Castelmelhor - majd én gondoskodom a mézes heteikről!

- Ön az én emberem, Conti, - szólt irás közben - és bizom magában, mert hiszen saját érdeke, hogy jól szolgáljon engem. Tessék, a szerepét már meg is kezdheti.

Átadta neki az irást, melynek értelmében ki-ki engedelmeskedni tartozik Conti de Vintimille urnak, titkárjának.

Conti alig tudta örömét leplezni, hogy Castelmelhor egy-két nap mulva király lesz. S akkor ő, Conti, ugyszólván miniszterelnöke.

Castelmelhor két pergamentlapot vett elő, amilyenekre a királyi dekrétumokat szokták kiállitani és kitöltötte azokat.

Conti távozott. Castelmelhor egyedül maradt. Homlokát görcsösen két kezébe szoritotta, mintha mindenáron világos rendet akarna teremteni kavargó gondolatai között.

- Rendben van! - szólt végre. - Mindenről gondoskodtam. Végre elérem hőn sóvárgott célomat. Megesküdtem... Esküszegő leszek! De vajjon drága ár-e mindez egy királyi koronáért!

Összehajtotta a két iv pergamentet és eltette. Ebben a pillanatban Conti ujra belépett a terembe.

- Még egy szót... Még nem mondtam el mindent, amit tudok. Az ön testvére Lissabonban van.

- Szeretném, - szólt keserüen Castelmelhor - ha Simon nem keresztezné utamat!

Utolsó szavai fenyegetődzőn hangzottak. Amikor palotája lépcsőjén lefelé haladt, odaszólt Continak:

- Maradjon itt! Álljon készen bármely percben, amikor csak hivom! Meg fog bizni egy testőrtisztet, ezt a páduai fickót, hogy fogja el a Barátot. Önre azonban egy sokkal fontosabb feladat vár!

Beszállt hintójába. Lovai gyors ügetéssel indultak el a királyi palota felé.

Alfons éppen nagyon el volt foglalva. Királyi sógora, második Károly, nem régen küldött neki három pár ici-pici kutyát, melyek fajtáját a hálás utókor ma is Kings Charles néven emlegeti.

A király - amint várható is volt - a bolondulásig megszerette ezeket a kedves kis állatokat. Bezárkózott belső szobájába, hogy kedve szerint játszhassék a kis apróságokkal és végignézze mulatságos harcaikat.

Magától értetődik, hogy a király ilyen elfoglaltsága miatt senkit sem akart fogadni. De Castelmelhor nem volt az az ember, aki az ilyen tilalomra ügyet vetett volna. A testőrök és inasok szó nélkül engedték előre és az ajtonálló még csak be sem jelentette.

Castelmelhor belépett. A király végignyult a szőnyegen és ugy gyönyörködött a hat kis kutyában, melyek szemmelláthatólag nagy élvezettel csipkedték őfelsége királyi hajfürtjeit.

Alfons annyira elmerült ebbe a különös mulatságba, hogy észre sem vette, mikor Castelmelhor belépett. Nevetett és a kutyákat utánozva tréfásan vakkantott. Castelmelhor egy pillanatig néma csendben figyelte, megvető mosoly játszott ajakán.

- Vajjon bün lenne-e, - gondolta magában - ha az ember kirugna egy ilyen kis dögöt?

De nem azért jött, hogy efféle elmélkedéseket folytasson. Gyorsan rendbeszedte gondolatait, arcán elsimult a gunyos mosoly, kedélyes kifejezést erőltetett magára, azzal maga is végignyult a szőnyegen, fejét bedugta a kis kutyák közé, melyek ijedten hátráltak.

A király összeráncolta szemöldökét és szomoruan nézett végig a megriadt állatokon.

- Hát egy percnyi nyugodt szórakozásom sincsen? - kiáltott fel és lábával indulatosan dobbantott.

A kis kutyák megijedve a hirtelen dobbantástól, Contihoz menekültek és belekapaszkodtak hajába és szakállába, melyet dühösen ráncigáltak. A király nagyszerüen mulatott ezen. Csak ugy rázta a nevetés.

- Mondd csak grófocskám, miért nem vagy mindig ilyen jókedvü? - folytatta a király. - Ma nehéz aranyat ér a jókedved.

- Ma igen vidám vagyok, - szólt Castelmelhor - és ne méltóztassék mondani, hogy én meg akarom zavarni felséged mulatságát! Éppen most találtam meg a módját annak, hogyan szabaditsam meg felségedet azoktól a kényelmetlen gondoktól, amelyek reánehezednek dicső rangjára.

Castelmelhor érezte, hogy elpirul e szavakra, mert látszólagos szolgálatkészsége mögött tulajdonképen trónbitorlási terve huzódott meg. De Alfons ezt nem vette észre, mert megkapta az az ötlet, hogy ezentul nem lesz soha semmi komolyabb gondja.

- Kissé hosszu volna most itt elmagyaráznom, de egy példával megvilágosithatom. Felséged nem szeret bizonyos aktákat aláirni...

- Nos, én olyan bélyegzőt csináltattam, amely a megtévesztésig hiven utánozza a felséged aláirását.

- Pompás, grófocskám! Szóval, többé nem lesz bajom ezekkel a hitvány pergamentekkel?

- Soha felség... itt van ez a két legutolsó, melyeket még felséged lesz kegyes aláirni!

A király elsápadt láttukra, meghátrált, mint a gyerek, akinek valami keserü orvosságot kell bevennie.

- Ez árulás, gróf ur! - szólott. - Azt igérte, hogy többé nem lesz aláirni valóm. S most ime, megint kellemetlenkedik ezekkel az utálatos aktákkal. Menjen már!

- Amint felséged parancsolja! - mondotta. - Azt hittem, hogy felséged örömét találná egy királyi vadászatban.

- Királyi vadászat! - kiáltott fel Alfons, akinek a szeme örömtől csillogott.

- Csakhogy - folytatta Castelmelhor - az Égbolt lovagjai csak a királynak engedelmeskednek!

- Vagy ugy! - szólt Alfons. - Ezek a rendeletek tehát a királyi vadászatra vonatkoznak?

- Nem!... de szivesen aláirom! Add ide gyorsan! Drága kicsi grófom, mennyire szeretlek!

Castelmelhor keze annyira reszketett, hogy táskáját ki sem tudta nyitni. Alfons kikapta kezéből, kivette belőle a pergamenteket és alájuk firkantotta iromba betükkel a nevét. Castelmelhor lelkéből mély sóhaj szakadt fel.

Castelmelhor nem várta, amig megismétlik a parancsot. Zsebre gyürte a két aktát és távozott. Nagy kintól szabadult meg. A király szavai belémartak a szivébe. A szerencsétlen beteg király jósága és bizalma pirulni kényszeritették önmaga előtt.

Az olvasatlanul aláirt akták közül az egyik a királynő és infáns elfogatási parancsát tartalmazta. Felségsértésben nyilvánittattak bűnösöknek és a király elrendelte, hogy bárhol érik őket, helyezzék mindkettőt letartóztatásba.

Castelmelhor lényegesen más hangulatban ért haza, mint amilyenben elindult. Még hatása alatt állott a királlyal lefolyt jelenetnek és heves önvádat érzett. De amilyen mértékben homályosult el benne a király képe, olyan mértékben növekedett becsvágya. Már látta magát, amint Portugáliát ismét a magasba lenditi, ahonnan Alfons gyengesége letaszitotta. Elüzi az angolokat, megfékezi a spanyolokat és visszaadja a trónnak egykori csillogását.

- Ezzel talán jóvá lehet tenni azt a vétket, melynek neve: bitorolás! - szólt magában.

De volt-e valaha bünös a világon, aki vétkére ne talált volna mentséget? Behivatta Antoine Contit. Conti és Castelmelhor hosszan tanácskoztak és megállapitották másnapra való teendőjüket. Először jön a királyi vadászat, azután a királynő, az infáns, majd a Barát elfogatása, végül egy sötét cella fenekén talán ennek a félelmes és titokzatos embernek meggyilkolása.

Conti a késő éj ellenére visszatért a testőrség szállására, fölébresztette a szép paduait, aki kiugrott ágyából.

- Ejnye, drága pajtás! - szólt, észrevéve Contit - kissé nagyon is visszaélsz jóakaratommal!

Conti válaszképpen felmutatta Castelmelhor rendeletét, amelynek értelmében ő lett az állam második embere. Ascanio a szemét dörzsölte, mikor ezt olvasta.

- No lám, - szólott - drága jó uram! Nem mondtam-e, hogy még az én szegényes pártfogásomnak is hasznát fogja látni? Egészen oda vagyok ördöngős szerencséjétől és örülök, hogy elsőnek üdvözölhetem.

A páduai lovag nem győzött eléggé hajlongani, majd bókjai végével megragadta Conti kezét és anélkül, hogy elmosolyodott volna, az ajkához emelte.

Az egykori kegyenc cseppet sem csodálkozott ezen a hódolaton. Röviden kiadta parancsait Ascaniónak és éreztette vele, hogy még igen fontos más megbizás is vár rá.

De ugyanebben az órában a Barát is virrasztott magányos cellájában. Szemét kerülte az álom, de nem azért, mintha lelkiismeretfurdalásai lettek volna. Azáltal, hogy a királynő titkos házasságát szárnyra kapta a kósza hir, ugyszólván, odaértette a kanócot a puskaporoshordóhoz.

Tisztában volt vele és csöpp bánkódást sem érzett miatta. Mentül inkább közeledett a nagy pillanat, annál jobban nőtt bátorsága és lelkiismerete azt sugta, hogy megtette kötelességét.

Nyugodtan, szilárd eltökéltséggel készülődött a harcra, melyről pedig tudta, hogy elkeseredett lesz. Ha néha-néha árnyék borult homlokára, csak azért volt, mert tudta, hogy milyen felelősség nyugszik vállain.

A felkelő nap még mindig ébren találta. Buzgó imával köszöntötte a napot, melyről tudta, hogy döntő lesz Portugália történetében. Mikor felállt, lépéseket hallott a folyosón. Ügynökei jöttek, akik számosabban voltak, mint rendesen és minden néposztálynak ott volt a képviselője.

- Főtisztelendőséged nem hivott bennünket, - szóltak előlépve az emberek, - de mi boldogtalanok vagyunk és még mindig nincs itt a megigért nap...

- Fiaim, - válaszolta a Barát, - talán közelebb van, mint vélitek. Csak holnapig legyetek türelemmel!

- Tehát holnap! - sóhajtottak az emberek izgatottan. - Készen leszünk! - tették hozzá és szemükben elszántság csillogott.

Ismét uj emberek jöttek. Közöttük volt Balthazár is, aki egy fejjel kimagaslott valamennyi közül. Balthazár vállán egy nehéz zsákot hordott. A Barát intett a többieknek, hogy vonuljanak vissza.

A zsákot, melyet Balthazár cipelt, a lord küldötte, aki igy juttatta el a Baráthoz azt a pénzt, mellyel véleménye szerint Anglia számára toboroztak hiveket. A Barát nyomban nagy összegeket osztott szét és az emberek boldog hálálkodás közepette tettek uj fogadalmat, hogy a Barátért mindent megtesznek. Ismét ügynökei léptek be. Közülök az egyik a limoeirói fogház őreinek egyenruháját viselte és jelentése a legnagyobb mértékben érdekelte a Barátot.

- Uram, - szólt, - az az ember, azt hiszem, Antoine Conti di Vintimille, az egykori kegyenc, még napkelte előtt eljött a börtönbe, gondosan megvizsgálta az őrségeket és az Égbolt lovagjai közül néhányat közéjük állitott.

- Akkor a szerencse is kedvünkben jár! - kiáltott fel a Barát. - Ezek a mi hiveink. De mégis, mivel alapjában nem érnek többet, mint pajtásaik, parancsold meg nevemben Don Pio Mata Cerdonak, a főporkolábnak, hogy tartsa őket szemmel. Van még valami mondanivalód?

- Nem, uram. Azaz mégis... Conti megparancsolta, hogy estére hozzuk rendbe legjobb cellánkat, az ugynevezett királyi börtönt.

Ez hatalmas zárka volt, amelybe a hagyomány szerint II. Jánost zárták be annak idején zendülő alattvalói. Ezt a zárkát csak királyi vérből eredő foglyok számára nyitották ki.

- Rendben van, - szólt a Barát anélkül, hogy a legkisebb csodálkozást is mutatta volna.

- Tegnap, - mondotta, - őexcellenciája hosszan tanácskozott Conti di Vintimille urral. Nem tudom, hogy miről beszéltek, de mikor az előcsarnokba értek, hallottam, hogy a "Barát" szó hagyta el ajkukat.

- Ha jól emlékszem, olyanformán, hogy főtisztelendőséged elfogatásáról beszéltek.

- Ehhez nem lesz meg a bátorságuk! - mondotta csendesen a Barát. - És különben is nagy kérdés, lesz-e még ehhez idejük!

- Vigyázzon magára! - szólt Balthazár. - A gróf fél öntől, uram és ön jól tudja, hogy mire képes a gróf.

- Hát Limoérióban nem vagyok éppen olyan nagy ur, mint akár Lissabon főterén? - kérdezte a Barát.

- Vigyázzon magára! - szólt még egyszer Balthazár olyan hangon, melyben nyugtalanság és komor sejtés lappangott.

Eltávozott a kolostorból, mert égett a türelmetlenségtől, hogy a maga szemével győződjön meg a helyzetről. A városon különös, nyomasztó hangulat lett urrá. A boltok zárva voltak. Itt-ott a kapuk tövében néhány polgár csoportosult és vitatkozott. Izgatott asszonyok igyekeztek hazafelé, mint a vihar elől menekülő madarak. Egyébként az utcák szinte egészen néptelenek voltak, elnémult a kézmüvesek lármája is. A legkisebb nesz sem bontotta meg ezt a dermedt és félelmetes csendet.

- Vigyázz! - dörmögte önkénytelenül a Barát, aki szorongva érezte ezt a különös hangulatot. Most a főtérre érkezett. Éppen azon a helyen járt, ahol hét esztendővel ezelőtt Conti bizarr parancsát hirdette ki, melyből csaknem forradalom támadt. És különös... mintha valóban az akkori kép éledt volna fel... a téren nagy tömeg állt, éles ellentétben az utcák néptelenségével. Ugyanaz a tömeg volt, mint akkor, csak a ruhájuk lett még rongyosabb és a testük még elcsigázottabb az éhségtől. Szánalmas emberhorda, kétségbeesett koldusnép volt ez, maga az eleven fenyegetés. A Barát láttára levették fövegeiket. A reménység sugara tükröződött szemükben. A morajból, mely feléje tört, kivette a kérdést: Elérkezett már a cselekvés perce?

- Főtisztelendő atyám, - szólt valaki a közelében - ön ennek a tömegnek igazi királya. Csodálom ügyességét és meghajlom előtte. Kár, hogy nem angolnak született, igazán megérdemelte volna!

A Barát megfordult és lord Fanshowet látta maga előtt, aki szintén inkognitóban tette meg vizsgáló körutját.

- Ő királyi felsége, Károly király, nem tudja önt kellően megjutalmazni, - szólt az angol. - Ön Portugália igazi meghóditója, mert ez a tömeg igazán a legvégsőkig el van csigázva, de ön megadta nekik azt, amivel megmenekülhettek a nyomor legszörnyübb szorongatásától, de ennél többet nem adhatott! Valóban jó helyen kamatoztatja őfelsége fontjait. Mit gondol főtisztelendőséged, nem érkeztünk el a tettek percéhez?

Mielőtt még a Barát felelhetett volna, mozgás támadt a tömegben, az emberek kettéváltak és széles utat engedtek, melyen egy menet vonult át.

A király volt, udvaroncai és az Égbolt lovagjai. A király Castelmelhor és Conti között haladt.

- Helyet fickók, helyet! - kiáltották a katonák és visszaszoritották a tömeget.

Az emberek kérdő arccal fordultak a Barát felé, aki mozdulatlanul állt a helyén. Mikor a király elhaladt mellette, a Barát alázatosan meghajolt.

- Üdv főtisztelendőségednek! - szólt vidáman a király. - Ma ünnep lesz az Alcantara-palotában. Jó szivvel meghivjuk rá.

Alig köszöntött be az est, az Égbolt lovagjai festői csoportozatban vonultak fel Alcantara felé. Mindegyik diszruháját vette fel és ugy festettek, mintha mindegyikük legalább is királyi herceg lett volna. Utánuk vonultak zárt sorokban a gyalogosok, mig a kürtösök vig dalokat fujtak. A lovasok élén a szép páduai táncoltatta paripáját.

Az ünnepély ugy folyt le, mint a többi udvari mulatság. Voltak angol bokszolók, francia csepürágók, állatviadalok. Mindenki eljött, csak a Barát hiányzott, aki ugy látszott, megfeledkezett igéretéről.

Helyette azonban egy idegen ember furakodott be észrevétlenül az Égbolt lovagjai közé, még pedig a lovagok ruházatában. A jövevény csendben, hidegen ült az asztalnál és csak néhány falatot evett egy homályos sarokban. Szomszédjai azt mondogatták, hogyha ez az ismeretlen nem volna maga az eleven ördög, akkor a gróffal lehetne összetéveszteni, aki azért öltözött nyilván álruhába, hogy igy kémlelje ki az emberek hangulatát.

De ez a vélemény nem talált visszhangra, mert hiszen a szomszéd teremben a gróf ott ült a király mellett, ahol Alfons sürü szemrehányással illette komor ábrázata miatt.

Alfons rendkivül jókedvü volt. Sürün emelgette a kancsókat, hogy kellő hangulatban induljon a vadászatra.

- Ejnye grófocskám - szólt a vacsora közepe felé - a te poharad mindig üres. Meghagyjuk, hogy ezt a kupát üritsd királyi egészségünkre.

Castelmelhor engedelmeskedni akart, a poharat ajkához érintette, de nem tudott inni. Fakó sápadtság lepte el arcát, közel volt az ájuláshoz.

A király végigjártatta tekintetét az asztal körül, csak akkor vette észre a zavart és meghökkenést, amely minden arcon kiütközött.

- Jóságos Isten! - kiáltott fel - hát temetésen vagyunk? Nevessetek már!... Azt akarom, hogy mindenki nevessen, még pedig azonnal, vagy kénytelen leszek azt hinni, hogy összeesküvés készül személyem ellen!

A társaság erőltetve nevetett. Az udvaroncok nagy része - Castelmelhor bizalmas emberei - már tudtak az összeesküvésről. A többiek legfeljebb sejtették. De azért a bor mesterséges vidámságot csalt arcukra és az asztalbontásnál ugy látszott, hogy a vendégek valóban örülnek a vadászat örömeinek.

A menet elindult. Elől a fáklyások haladtak, utánuk a fényes vendégsereg. A menet végén legutoljára az ismeretlen vendég lovagolt.

Lissabon utcáin csakhamar ismét felzugott a vadászok kürtje és gyülöletet, félelmet és felháborodást váltott ki a megriadt polgárokból.

Ascanio remekelt. Mindent elkövetett, hogy a királyt minél jobban szórakoztassa, de különös módon a vadászat nem volt eredményes, mert egyetlen polgár, vagy polgárnő sem akadt a vadászok utjába.

A király már türelmetlenkedett, mikor Fanshowe palotájának közelébe értek, ahol hirtelen egy fehér alakot vertek fel az elől haladó hajtók és vad kiáltással kezdték üzni a király felé.

- Rajta gyerekek! - kiáltotta kacagva a király és felemelkedett nyergében, hogy jobban lásson.

A szép páduai is előrehajolt, hogy lássa az áldozatot, de fájdalmas kiáltással hanyatlott vissza. Felismerte az üldözött hölgyben miss Arabellát, aki a rémülettől félholtra váltan éppen feladta a küzdelmet. És ekkor megdöbbentő dolog történt. Ascanio leugrott lováról és a király előtt térdre vetette magát.

- Irgalmazzon felséged ennek az üldözött hölgynek, aki éppen olyan szép, mint erényes!

- Hozzátok ide a fáklyákat! - szólt Alfons, aki oldalát fogta nevettében. - Hadd nézzek ennek a fickónak a képébe, amig elszavalja a komédiát.

- Én nem tréfálok felség. Dicső őseim nevére esküszöm, komolyan beszélek. Hallgasson meg, ne nyuljanak ehhez a hölgyhöz. Ez a nő szent!

- Ez a legcsodálatosabb bolondság, - mondotta a király, aki bámulva nézett Ascanióra.

A szép páduai, aki kétségbeesetten látta, hogy nem tudja magát megértetni, egy szökéssel a vadászok között termett és kiszabaditotta a nőt az Égbolt lovagjai kezéből, akit már a király felé vonszoltak.

A fáklyák megvilágitották miss Arabella hosszu, fakó képét. Ascanio gyengéden támogatta. E csodálatos látvány uj kacagórohamot váltott ki a királyból.

- Pompás! - mondotta oldalát fogva nevettében. - Ezt a sovány hölgyet, ugy látszik, egyenesen a mi szórakoztatásunkra faragták.

Alfons még mindig azt hitte, hogy a páduai egy előre kieszelt komédiát játszik előtte. Kivette pénztárcáját és számlálatlanul odadobta neki. Ascanio röptében kapta el az erszényt.

- Nem arany kell nekem! - szólt gondosan összehajtva az erszényt. - Mit törődöm az arannyal. Oh isteni Arabella, milyen végzet vár rád!

A milord egyetlen leánya és örököse felvetette szemét, rémülten nézett körül és azt kérdezte: - Hol vagyok?

- A szivemen! - felelte Ascanio elérzékenyült hangon. - A vőlegényed szivén.

- Nagyszerü! - szólt a király. - Ez aztán a pompás ötlet. Kitünően összeillenek. Hadd legyenek hát egymásé! Az esküvőt mindjárt meg is ülhetjük.

Erre a tréfás ajánlatra az Égbolt lovagjainak régi hangulata mintegy varázsütésre lobogott fel. Mindent elsöprő tapsviharral fogadták e szavakat. A jövendő házaspárt hat fáklyahordó közé állitották és a vadászcsoport nászmenetté alakulva, elindult a közeli kápolna felé.

A kápolnában nem követtek el semmi kegyeletsértőt, ha ugyan magát a házasságkötést nem minősitjük annak, amely ilyen különös módon jött létre. A kápolnán kivül azonban ezalatt egészen más jelenet játszódott le. Az utcán csupán hárman maradtak, közöttük az ismeretlen is, aki a katonák közé tolakodott. A másik kettő, akik azt hitték, hogy senki sem hallja őket, halkan beszélgetett.

- Excellenciád - mondta az egyik szemrehányó hangon, - éppen most, a cselekvés pillanatában mutatkozik gyengének. Bátorság gróf ur és gondoljon kitüzött céljára, amely már keze ügyében van.

- Ez a szegény király mégis szeretett engem, - felelte Castelmelhor bánatos hangon. - Bizott bennem! Árulásom aljasságát és becstelenségét magam is belátom. Ha végre is olyan ember volna, aki védekezni tud, szóval egy egész férfi!...

- Oh, Portugália érdeke! Hát hazudhatok magamnak? Erre én nem is gondoltam, Conti. Hiszen Alfonsnak van fivére!

- Hogyan, uram, - kiáltott fel hevesen Conti. - A kocka el van vetve. Ez a mélabus megbánás már megkésett, parancsát már kiadta.

A kegyenc hirtelen felegyenesedett, mintha el akarná hessegetni kellemetlen gondolatait.

Az uj jegyespár a tömeg viharos ujjongása közepette éppen most ért ki a kápolnából.

Az őrült hajsza ujra kezdődött, de egyszerre váratlan fordulat állott be. Conti jelt adott, mire eloltották a fáklyákat. A harsonák elnémultak, mélységes csend támadt.

Senki sem válaszolt. Conti tőrével Alfons lovát megsebesitette, mire a király, akin gyerekes félelem vett erőt, egyszerre csak azt érezte, hogy lova megvadulva magával ragadja a szük és sötét utcákon.

- Hová visznek? - kérdezte reszketve Alfons, mikor a hold fényénél észrevette, hogy néhány lovas vágtat mellette. De még mindig nem kapott választ. A lovak szinte nyelték a kilométereket és a kis csapat csakhamar a Tájo partjához ért. Itt az álöltözetü Égbolt lovag, aki maga is résztvett a vad hajszában, megsarkantyuzta lovát és odanyomult Alfons mellé. A homályban senki sem vette észre.

A folyó partján megálltak és Conti háromszoros kürtjelet adott. Erre a jelre egy fénysugár jelent meg imbolyogva a Tájo fodros hullámain. A fény egy lámpából sugárzott elő, mely egy kikötőben horgonyzó hajón lóbálódzott. Pár perc mulva egy bárka kötött ki, benne négy evezőssel.

Reszketve ejtette ki e szavakat, mert két erőteljes kar emelte ki nyergéből. Csakhamar bent ült a bárkában, melyet az izmos karcsapások a folyó közepébe lenditettek. És mindezt az ismeretlen lovag intézte igy, aki letelepedett Alfons mellé a bárka fenekére és megcsókolta Alfons kezét. A király elvesztette eszméletét, annyira meg volt rémülve.

- Uram, - szólt az ismeretlen a bárka vezetőjéhez - az ön gondjaira bizom őfelségét. Adják meg neki az uralkodónak járó tiszteletet. A fejével felel Castelmelhor előtt mindenki a király épségéért!

Castelmelhor ezalatt a parton maradt és türelmetlenül várta a bárka visszaérkezését. Végre feltünt egy csónak és az ismeretlen katona lépett ki. Mikor Castelmelhor megpillantotta, hozzá sietett és megrázta kezét.

- Meg! - felelt ez, kezét kiszabaditva Castelmelhor tenyeréből. Majd néhány lépést hátrálva fölényes és fenyegető hangon jegyezte meg: Emlékezzél rá, Louis de Souza, hét év előtt megigértem, hogy visszatérek. Most itt vagyok. Alfons meghalt, mert ha egy király lebukik trónusáról, annyi, mintha meg volna halva. De te mondtad az imént: Alfonsnak van egy testvére... azért hát sokáig éljen Braganza vére! Az Isten óvja Don Pedro királyt!

Castelmelhor kővémeredve állott. Felismerte Vasconcellos Simon hangját. Néhány pillanat mulva magához tért, visszanyerte lélekjelenlétét, rá akart rontani, de Vasconcellos már eltünt.

A Barát - amint már többször láttuk - kitünően volt értesitve mindarról, ami a városban történt. Alig vitték el a hajón Alfonst, máris tudott róla.

Mialatt Castelmelhor a nap izgalmaitól kimerülve visszatért palotájába, a Barát megbizottjai utján összehivta a népet kora hajnalban a xabregasi palota előtti téren. Még jóval a kitüzött óra előtt, éjszaka idején két tekintélyes, erősen felfegyverzett csapat vonult ki az Égbolt lovagjainak kaszárnyájából. Az egyik csapat vezére Antoine Conti, a másiké Ascanio volt, akinek ugyancsak viharos nászéjszakája volt. Conti csapatával a Xabregas-palota felé igyekezett, a szép paduai más irányt vett.

Xabregas-palotájában még aludtak. Az ablakokból egy fénysugár sem csillogott ki. A tér másik oldalán a Szüz Mária kolostorának nehéz kőkockatömbje beleolvadt a sötétségbe. Conti és az Égbolt lovagjai észrevétlenül értek a palotához.

- Na, ez egyszer, - kiáltott fel az egykori kegyenc, - ez a francia nő nem szökik ki a markunkból! Ne sajnáljátok a feszitővasakat és a fejszéket.

Az inasok, akik hirtelen felébredtek álmukból, az infánshoz siettek és várták parancsait.

- Torlaszoljátok el a bejáratokat! - szólt a királynő - talán még segitséget kaphatunk!

- Asszonyom, - szólt, mielőtt feleségétől elvált volna, - nem akarok bizonyitékok nélkül vádolni valakit, akiben ön annyira megbizik, valakit, aki boldogabbá tett, mint ahogyan valaha is remélhettem volna, de...

- Vasconcellosra gondol? - kérdezte a királynő, aki elpirult. - Talán kételkedik benne?

- Amig az oltár elé járultam, arra gondoltam: ha az ellenségnek köszönhetek ennyi boldogságot, akkor kelepce rejlik mögötte.

- Vasconcellos Castelmelhor testvére! - mondotta Don Pierre sötét ábrázattal.

- Oh, uram, uram! - kiáltotta a királynő méltatlankodva. - Ön is a testvére Don Alfonsnak!

- Gyanakvó ember! - szólt Izabella keserüen. Hát minden, ami nemes és nagy volt Braganza vérében, ott szunnyad IV. János sirjában?

Az infáns lefelé haladt a palota lépcsőjén. Az Égbolt lovagjai, amikor az infáns az előcsarnokba ért, emelőrudakkal feszitgették a kaput. Az infáns kinyitotta a kémlőlyukat és megállapitotta, hogy a támadók tulerejével szemben hasztalan minden ellenállás.

- Ki merészeli Franciaország zászlaját megsérteni? - kiáltotta ki a kapurésen.

- Nincs zászló, amely menedéket biztosithat a felségsértőknek! A király nevében én Antoine de Vintimille felszólitom önt, hogy nyissa ki azonnal a kaput!

Conti csapata kiséretében belépett. Az infáns kirántotta kardját és védőállásba helyezkedett.

Conti elővette a pergamentet, melyet a herceg gyors pillantással végigfutott. Miután elolvasta, eldobta kardját, melyet az egyik katona felemelt.

- Hitvány árulók szedték rá testvéremet, a királyt! - szólt az infáns. - De nem szállok pörbe akaratával. Követem önt, uram. És Izabella asszony is követni fogja. Engedje meg, hogy értesitsem.

A királynőt és az infánst saját hintójukba ültették. Igy vitték őket Limoeiróba, ahol a királyi foglyok számára fenntartott cellát nyitották ki számukra.

Ezalatt a szép páduai lovag is eredménnyel dolgozott. A kapott parancsok értelmében feltörte a bencés kolostor kapuját és az első szerzetessel, aki utjába akadt, megmutattatta magának a Barát celláját. A Barát aludt. Ascanio ismert módszere szerint járt el. Fejszecsapásokkal dolgozott. De mig a fejszék az ajtón döngtek, a Barátnak ideje volt kiugrani ágyából és magára kapni csuháját. És még arra is volt ideje, hogy egy tőrt és egy degezre tömött erszényt vegyen magához.

- Nagy ujság van! - szólt Ascanio, aki mögött vagy tizenkét katona sorakozott. - Olvassa!

- Tisztelendő atyám, - folytatta, - ettől a szemére huzott csuklyától nem láthat, pedig tudomást kell szereznie parancsomról.

- Az angyalát! - mormogta, - ismerem is, meg nem is ezt az embert! Ha nem most jönnék őexcellenciájától... Igen, ez az ő szeme... de lám, szakálla van, ami csak egy kapucinus állán nőhet!... Főtisztelendőséged eszerint valóban a Barát?

Felemelte a fáklyát és még egy utolsó pillantással végigmérte foglya arcát, majd igy szólt:

- Én főtisztelendőséged alázatos szolgája vagyok és nem akarom megszegni parancsát. Gyerünk fiuk!

A Barát csuhájába burkolódzott és szó nélkül követte a katonákat. Ascanio emberei élén haladt és eltünődött.

- A szakálla fehér, - dörmögte, - sokért nem adnám, ha ezt az ügyet tisztázhatnám!

A Barát szilárd léptekkel haladt és nem látszott rajta sem félelem, sem az a nyugtalanság, mely mást elfogott volna. Tudta, hogy a börtönben, ahová vinni fogják, számos hive van. Ám a szép páduai előre sejtette ezt és betüszerint teljesitette a néki adott utasitásokat. Amikor a börtön kapuján kopogtatott, megállitotta csapatát és egyik lovagjának köpenyét a Barát vállára dobta. A Barát védekezni akart, de husz erős kar fogta le és beleszoritották a köpenybe. Azután négy ember vállára emelte.

- Ha a Barát ellenszegül, vagy egy szót is ejt ki a börtön kapuja és cellája ajtaja között, - szólt Ascanio kedélyesen, - csak szurjátok nyugodtan át ezt a csomagot. Akkor bizonyára elhallgat.

Csak most érezte a Barát, hogy szivét aggodalom szoritja össze. Tudta, hogy elveszett és nincs segitség. Sejtette, hogy ez a cella néhány óra mulva a sirja lesz. De elszánt természete a csapások ellenére is felülkerekedett, bátorsága visszatért, esze dolgozott.

Amikor az Égbolt lovagjai letették sötét és nedves cellájában, amelynek a helyét sem tudta, visszatért a hidegvére. Ledobta magáról köpenyét és leült a kemény fapadkára.

Ascanio megparancsolta embereinek, hogy vonuljanak vissza a folyosóra és egyedül maradt a Baráttal. Fáklya lobogott a kezében.

- Most pedig, - szólt, - nyugodalmas jó éjszakát főtisztelendő atyám! De előbb engedje meg, hogy megfogjam tiszteletreméltó szakállát, mielőtt még a szentek sorába kerül!

Megfogta a Barát szakállát, de ez olyan erővel lökte vissza, hogy Ascanio végigtántorgott a cellán, kibukott a félig nyitott ajtón és csak a folyosó szemközti falánál állott meg. A Barát nyomon követte, mintha le akart volna rá sujtani, de csak a küszöbig ment és beérte azzal, hogy megnézze cellája számát.

Nyugodtan visszatért és tőre hegyével ezt a két szót: "Tizenhármas szám", belevéste az ujján lévő gyürübe.

- Kárhozzam el, - kiáltotta dühösen Ascanio, - ha még egyszer eszembe jut megsimogatni szakállát. Nem állok bosszut, de annyit elárulok, hogy egy óra mulva, vagy talán még hamarább is megszabadul földi kinjaitól.

- Hát csak rajta, - szólt a páduai, - jó lesz hozzáfogni az utolsó Miatyánkhoz.

Ascanio arca egyszerre megváltozott. Mintegy varázserőtől hajtva ismét visszajött a börtönzárkába.

- Ön derék katona, Ascanio Macarone. A szive jó és becsületes és biztosra veszem, hogy betü szerint teljesiti egy halálba induló ember utolsó akaratát.

- Egy haldokló utolsó kivánsága, - szólt, - szent. És ezt a kivánságot megteszem, ha törik, ha szakad.

- Nem veszit vele semmit, sőt még száz arany üti érte a markát, még pedig angol aranyban. Hallgasson rám... Van Lissabonban egy barátom, akit már régen nem láttam, de akinek szeretnék egy emléket adni. Balthazár...

- Ez a Barát bizonyára nagyon alacsony származásu, - gondolta magában Ascanio.

- Ismerem, az inasom volt! - jegyezte meg Ascanio. - Adjak neki talán két aranyat az ön nevében?

- Kevesebbet és mégis többet. Adja át neki ezt a gyürüt, amely nem ér többet egy tallérnál.

- Nem, Ascanio, - mondotta a Barát - ez a gyürü nem maradhat sokáig idegen kézen. Ezt nyomban át kell adni!

- És ez elég Barát uram? - szavalta a páduai. - Hát végre is egy haldokló óhajtása szent.

Castelmelhor az egész éjszaka nem hunyta le szemét. Amig két ügynöke eleget tett megbizásának s rabul ejtette a foglyokat, maga nyugtalanul várakozott az eredményre. A hosszu virrasztás alatt nem egyszer zavarta meg Alfons emléke. Mintha mindig maga előtt látta volna atyjának Jean de Souzának becsületes, nemes arcát. De ez a látomány most nem renditette meg. Amit feltett magában, azt végrehajtotta. Legyőzte azt az utálatot, amelyet aljas és önmagáról megfeledkezett eljárása keltett benne, amikor egy védtelen, boldogtalan ember ellen támadt, aki királya volt.

Az Égbolt lovagjai visszatértek és jelentették Castelmelhornak, hogy vállalkozásuk sikerült. A királynő, az infáns és a Barát hatalmában voltak. Még hátra volt Vasconcellos, de hát vajjon számbajöhetett-e fivére? Castelmelhor biztos volt abban, hogy a siker most már nem siklik ki kezéből, összehivatta a huszonnégyek tanácsát és a főméltóságokat, akik sürgős esetekben az államrendeket helyettesitették. A xabrégasi palota szabad volt. Castelmelhor a tanácstermet jelölte ki a gyülés székhelyéül.

- Uram - szólt Conti, mielőtt Castelmelhor felkerekedett volna, - a Barát fogoly, de már voltak foglyok, akik kiszabadultak.

- Cselekedj belátásod szerint! - szólt Castelmelhor és hintójába szállva Limoeiróba hajtatott.

A zárkát, melyben az infáns és a királynő voltak bezárva egy vastag fal választotta el attól a sötét és levegőtlen odutól, melyben a Barát várta utolsó pillanatait. Ascanio távozása után a Barát a kemény padkára borult és mozdulatlanul feküdt. Az imént még bizott menekülési tervének sikerében, de most hirtelen csüggedés fogta el. Nem bizott Ascanio igéretében és feltéve, hogy Ascanio át is adja a gyürüt Baltazárnak, lesz-e annak eredménye? A hüséges szolga megérti-e az üzenet értelmét? Kitalálja-e a 13-as szám értelmét?

A halál, amely fenyegette, nemcsak az ő megsemmisitését jelentette, hanem befejezetlen müve pusztulását is. Tudta, hogy az ő halála végzetes hazája sorsára, melyben minden végleg elpusztul és összeomlik. Tehetetlen kétségbeesésében felugrott és mint egy őrült kiabált, döngette a falakat és nevükön szólitotta a börtönőröket és foglárokat, de senki sem hallotta szavát. Csak a királynő és az infáns figyeltek fel és azt gondolták, hogy a szomszéd cellában egy őrült tombol.

Hajnal felé csak fokozódott gyötrelme. Ekkorra hivta össze a népet, mely a kolostor előtt várakozott. Most bizonyára ezrek ajkáról tör ki a kiáltás, valamennyien őt hivják...

Egyszerre lármás hangokat hallott a szomszéd cellából. Megfordult. A napvilág egy sugara behatolt a fal egy hasadékán. Szemét a nyilásra tapasztotta, de semmit sem láthatott, mert a rés porral és piszokkal volt tele. Tőre hegyével kezdte tisztitani a hasadékot, mire megértette a hangokat.

- Csak ő egyedül tudott a tervükről - szólt az infáns - csak ő árulhatott el bennünket.

- És ha az egész világ vádolná is - felelte a királynő szilárd hangon - én felkelnék és szemébe vágnám mindenkinek: nem, Vasconcellos nem áruló!

A királyi cella ajtaja most kinyilt és a Barát a kitágitott résen át látta, hogy Castelmelhor belép. Kettőzött figyelemmel hallgatózott. A gróf végighaladt a királyi cellán, de büszkén hátravetett feje csak álarc volt, mely alatt alig tudta palástolni zavarodott szégyenét. Közeledtére az infáns elforditotta arcát, viszont Izabella büszkén szembenézett vele. A gróf üdvözölte Izabellát, majd igy szólt:

- Asszonyom, jól tudom, hogy gyülöl engem, de nincs időnk, hogy kölcsönös megértéssel mérjük egymást végig és egyébként is sokkal magasabbban állok, semhogy megvetése felérhetne hozzám.

- Fenség, ön felségsértést követett el. A királynő életét talán megvédheti az, hogy Lajos, Franciaország királya miatt nem mernek hozzányulni. De ez önre nem áll...

- Felettem a királyság rendjei itélkezhetnek csak! - felelte az infáns. - Ha elitélnek, ellenkezés nélkül állom ki a büntetést. De egybe nem tudok belenyugodni, Castelmelhor, hogy egy ilyen hitvány ember áll előttem, mint te vagy!

- Don Pierre elfogadná, - válaszolta hidegen Castelmelhor - mert még fiatal. Huszonkétéves korban vérpadon vagy egy börtön sötétjében meghalni, mégis csak szomoru sors.

A Barát összerázkódott erre a szemérmetlen fenyegetőzésre, de az infáns hitetlenül hallgatta Castelmelhor hetvenkedését.

Castelmelhor egész hosszában kiegyenesedett, majd kemény, határozott hangon a szemébe vágta:

- Én pedig azt kérdem, ki meri itt magát a király testvérének nevezni? - Nincs többé király!

- Jobban mondva - folytatta Castelmelhor - Portugáliának más az ura és csak Don Simon de Vasconcellosnak van joga arra, hogy magát a király testvérének nevezze!

- Hát akkor mégis csak jól sejtettem, hogy egy követ fujnak, - mondotta Pierre keserü elégtétellel. - Két áruló, két hazug.

- Vasconcellos nem cselekedhetett egyebet, szolgálnia kellett testvérét, - szólt kárörvendve Castelmelhor.

A királynő fájdalmasan lehajtotta a fejét. A Barát a királynő e mozdulatára elvesztette bátorságát és a földre rogyott.

Az infáns görcsös mozdulattal kapott oldalához, mintha kardot akart volna rántani.

- A vagdalkozás egészen feleslegesnek bizonyulna - szólt mosolyogva Castelmelhor. - Az ön élete a kezemben van. Csak tetszésemtől függ, hogy egy óra mulva szabad ember lesz-e, vagy pedig hulla... Nem volna szives, asszonyom, jó tanáccsal szolgálni férjeurának?

A királynő erre a szóra hirtelen felriadt révedezéséből. Csodálkozva mérte végig tekintetével előbb Castelmelhort, azután az infánst.

- Békés hajlandósággal léptem át ezt a küszöböt - szólt ujra a gróf. - Don Pierre sértései sem tudják megváltoztatni elhatározásomat. Ha az infáns aláirja ezt a pergamentet, ugy a börtön kapui megnyilnak előtte.

Castelmelhor a királynőnek átnyujtotta az állam pecsétjével ellátott pergamentet.

- Lemondás a trónról! - szólt a királynő, miután átfutotta az irást. Majd igy folytatta: - Kiváncsi, milyen tanácsot adok a férjemnek? Azt, hogy tudjon meghalni!

A Barát még mindig ott hevert börtöne padlóján. Leestében csuklyája hátracsuszott és látszott szenvedéstől eltorzult arca. Cellája zárában most egy kulcs csikordult meg. Az ajtó kinyilt, egy ember lépett be, aki tapogatózva nézett körül. Kezében meztelen kard volt. Mikor szeme megszokta a sötétet, észrevette a Barátot, hozzásietett és föléje hajolt. Egy másodpercig némán kémlelte, azután a szakállához nyult, mely a kéz érintésétől levált és egy fiatal arc lett láthatóvá. A jövevény arca sugárzott az örömtől.

- Ah, Vasconcellos?! Jól sejtettem. Lám hét év mulva is megismeri az ember azt, aki arcul ütötte!... Hét esztendős számüzetés után. A férfi, aki álarcot viselt, most tompa kacajt hallatott és igy mormogott: Itt az ideje, hogy megbosszuljam magamat!

Felkapta kardját, de mielőtt még belészurt volna, megütötte szemét a fénysugár, mely a szomszédos cellából hatolt át. Kiváncsian hajolt a réshez, melyen keresztül megpillantotta Castelmelhort, a királynőt és az infánst!

- No lám, az én hatalmas patrónusom nagyszerüen játssza a szerepét, - szólt. - Sejtelme sincsen arról, hogy mi játszódik le tőle három lépésnyi távolságban!

Megfordult és kardja hegyét a Barát szivére illesztette. Az acél hidegére felnyitotta szemét a Barát, de ujra lehunyta, mert azt hitte, hogy valami torz látomány játszik vele. Az álarcos ember felkacagott.

- Azt hiszi, álmodik - dörmögte. - Nos ez lesz az utolsó lidércnyomása! - Azzal jól megmarkolta kardját, hogy teljes erejével beleszurja a Barát szivébe.

Olyan alaposan mérecsgélte a helyet, hogy észre sem vette a mögötte támadt zajt. A zárka ajtaja félig kinyilt és a küszöbön Balthazár hatalmas alakja jelent meg:

A Barát tévedett, mikor nem számitott Ascanio Macarone hüségére. Pedig éppen ez volt a legjobb küldönc, akire rábizhatta üzenetét. Mert a szép paduai lovag a legfecsegőbb természetü ember egész Portugáliában. Meg sem várta, hogy Balthazár kikérdezze, hogyan fogta el a Barátot, elmondott ő mindent magától és sehogysem értette, hogyan lehetséges az, hogy elbeszélése kellős közepén Balthazár egyszerre csak félrelökte és elrohant, miközben e titokzatos szavakat mormolta: tizenhárom!

Balthazár néhány perccel utóbb már a börtön kapuja előtt állt. A Barát nevének emlitésére minden cella-ajtó megnyilt előtte, de a Barátot seholsem találta. Kérésére megmagyarázták, hogy melyik a tizenhármas szám. A foglár egy lámpát adott a kezébe és szerencsét kivánt, neki. De megjegyezte, hogy ez a zárka emberemlékezet óta üres. Balthazár éppen idejében érkezett. A lámpa réveteg fénye mellett megpillantotta a földön heverő Barátot és mellette egy embert, aki kardja hegyét a Barát szivének szegezte. Balthazár hatalmas ugrással az álarcos mellett termett. Ez magasra emelt kardjával szembefordult vele. Balthazárnál nem volt fegyver. De nem is volt rá szüksége. Egyetlen ütéssel kivédte ellenfele vágását, majd acélos szoritással kapta el az idegen nyakát. Az álarcos felhördült, azután csak csontjainak ropogása hallatszott. Egy élettelen test hullott le a földre.

A derék óriás fellélekzett. Azután kiváncsi volt, hogy kivel végzett és letépte az álarcot. A hulla arca rémesen el volt torzulva. De azért ráismert, megvetően fordult el tőle; - Conti! - mormogta.

A fal mögött, a királyi zárkában tovább folyt az izgalmas jelenet. Castelmelhor el akarta kerülni a gyilkosságot és mikor már érvei kifogytak, végre igy szólt:

- Fenség, én a legjobb szivem szerint akartam önnel bánni. Végezzünk! Itt, e kapu mögött várnak embereim, akik feleslegessé teszik azt, hogy ön e pergamentet aláirja.

Ezzel felszakitotta az ajtót és nagy páthosszal kiáltotta: Tessék, itt láthatja őket!

Az infáns és a királynő szomoruan fordultak a kinyilt ajtó felé, de arcukon egyszerre mélységes csodálkozás ült ki. Castelmelhor is odatekintett és ajkán dühös átkozódás tört ki. A kapu elé rendelt fegyveres őrök helyett a Barát jelent meg a küszöbön. Fejét büszkén hátra vetette és karját mellén keresztbefonta. Mögötte sötétlett a derék Balthazár herkulesi alakja.

- Ön van az én hatalmamban, gróf úr! - szólt a Barát és Castelmelhor felé lépett.

Kirántotta a kardját, egy lépést tett a Barát felé, de Balthazár a szobába rontott és mögötte jött a foglár tizenkét fegyveres emberével. Castelmelhor lehajtotta fejét, érezte, hogy elveszett.

- Megmondtam önnek, Louis de Souza, hogy önből még gyilkos lesz! Csodálkozik ugy-e, hiszen minden intézkedést megtett... és joggal hihette, hogy én már halott vagyok. De az Isten óvja azokat, akik a királyért küzdenek és a királyi vérért. Az ön cinkosa már hulla, ön pedig fogoly! Egy óra mulva ennek a börtönnek az ablakából hallhatja majd a nép örömujjongását, amint azt fogják kiáltani, hogy: Éljen Don Pedró király!

Az infáns, akit eddig az öröm és meglepetés némává tett, most odalépett hozzá:

- Alfons lemondott a trónról, - szólt, - és ön fenség, törvényes utóda. Ha visszautasitaná, ez azt jelentené, hogy meghátrál egy nehéz feladat elől.

A királynő e jelenet kezdete óta nyugtalan pillantással fürkészte a Barátot. Amig az infáns habozott, Izabella a Baráthoz közeledett és halk hangon igy szólt:

- Néhány perc mulva megtudja Felséged az igazat! - felelte a Barát komoly hangon. Majd Balthazár kisérőihez fordulva megszólalt:

- Castelmelhor gróf az állam foglya. Fejetekkel feleltek érte! Ha pedig felségtek most vissza óhajtanak térni a királyi palotába, kezeskedem, hogy semmiféle bántódás nem éri személyüket!

A xabregasi palota előtti téren ezalatt a tömeg türelmetlenül és izgatottan várta a késlekedő Barátot. Mikor végre megjelent, óriási ujjongásba törtek ki.

- A Barát! - hangzott mindenfelől. - Helyet a Barátnak, aki végre igazságot tesz és megszabadit bennünket zsarnokainktól.

- Castelmelhor fogoly! - harsogta a Barát, nagy nehezen utat törve magának. - Alfons elhagyta Portugáliát és uj királytok lesz!

- Ön, tisztelendő atyánk! Ugy-e ön?! - kiáltotta a tömeg. És egyszerre tizezer torokból tört ki a mámoros rivalgás: - Éljen a király!

A huszonnégyes tanács tagjai, a főméltóságok, a polgárság rendjei, kiket Castelmelhor hivott egybe, már több mint egy órája ültek a tanácsteremben. Nagy nyugtalanság fogta el őket, mikor a tanácsterem ablakain keresztül látták az izgatott fenyegető magatartást tanusitó tömegét. Castelmelhor távollétében nem érezték magukat biztonságban. A terem hátsó részében már felsorakoztak a diszbe öltözött Égbolt lovagjai és Ascanio már készitette a zsebkendőt, amelyre rá akart térdelni Castelmelhor előtt, amikor királlyá kiáltják. Az egyik sarokban Fanshowe lord állt és elégedetten dörzsölte kezét. Meg volt győződve, hogy az angol uralom proklamálása csak percek kérdése. Mikor a tömeg a Barát nevét orditotta, az egész gyülekezet felpattant helyéről.

A Barát belépett. Szilárd léptekkel haladt végig a termen és az elnök emelvénye előtt megállt.

A Barát az ablakhoz lépett és jelt adott. Egy második, még jobban mennydörgő orditás hangzott fel a térről, ugyhogy az ablakok beléremegtek. Egy hintó haladt végig a tömeg között. A Barát egy karmozdulattal lecsititotta a tomboló tömeget és visszatért az emelvényre. Tollat ragadott a kezébe és kitöltötte a lemondóokiraton üresen hagyott helyet.

- Uraim, - szólt, ujjával kimutatva az ablak alatt hullámzó tömegre. - Én vagyok az erősebb, akarnak-e engedelmeskedni?

A tömeg abbeli türelmetlenségében, hogy nem látja vezetőjét, nagy zajba, kiáltásba tört ki, mire a gyülekezet habozása nyomban megszünt.

A Barát fellépett az emelvény lépcsőjén, megragadta a bársony-párnát, melyen a királyi korona hevert, - mert Castelmelhornak volt gondja rá, hogy odavitesse - és átadta az elnöknek.

Amikor a Barát a palota főbejáratához ért, éppen akkor szállott ki a királynő és az infáns a hintóból.

A Barát még egyszer mélységes csendben felolvasta a lemondási okiratot, de most már az üresen hagyott helyen Don Pierre de Braganza nevét emlitette. Azután átvette a koronát az elnök kezéből és az infáns fejére tette.

- Tisztelendő atyám, - szólt Pierre megindultan, - ha ön nem volna Isten szolgája, akkor a legkevesebb, amivel szolgálatát viszonozhatnám, az lenne, hogy miniszterelnökömmé nevezném ki.

- Ezen ugyan nem mulik! - mosolygott a Barát és levetve a baráti csuhát, ragyogó lovagi öltözetben állt a tömeg előtt.

- Vasconcellos! - hangzott fel a csodálkozó kiáltás a tömeg ajkán és Pierre elképedve tett hátra egy lépést.

Lord Fanshowe arcán dühös és fájdalmas csalódás látszott, mig Ascanio megragadva a Barát csuháját, szenvedélyes csókkal halmozta el szegélyét és igy szólt:

- Fenntartom kijelentéseimet és önt nevezem ki miniszterelnökömnek! - ismételte meg az infáns.

- Én pedig köszönettel elfogadom a méltóságot! - válaszolta Simon de Vasconcellos. - Első hivatali ténykedésemként pedig ezennel feloszlatom az Égbolt lovagjainak nevetséges és haszontalan rendjét!

A nép viharosan tapsolt. Ascanio a földre vágta csillagos sapkáját, rátaposott és hangosan kiáltotta: Bravó! Nagyon helyes!

- Egyébként - folytatta Vasconcellos - értésére adom lord Richard Franshowenak, hogy már irtam királyi urának és tekintettel arra...

- Vigasztalódjék lordságod, - szólt a páduai - mind a hárman együtt távozunk. Ön, a feleségem és én!

- Oh emberi természetéből kivetkőzött atya! - hördült fel Ascanio. - Hiszen a feleségem az ön leánya!

- Igen, a drága Arabella, aki engem választott férjéül annyi ezer vetélytárs közül és igy én is az ön dicső családjának tagjává váltam.

A király jóváhagyta Vasconcellos intézkedéseit. De Vasconcellosnak volt még egy szava.

- Köszönöm! Most pedig visszateszem felséged kezébe a reám ruházott méltóságot. Kötelességem másfelé szólit.

- Apám néz le rám, - válaszolta komoran Vasconcellos - kinek megfogadtam, hogy halálomig szolgálni fogok valakit!

- Isten önnel uram - mondotta könnyes szemekkel a királynő. És meghatva szoritotta meg a hűséges lovag kezét.

Vasconcellos távozott, a tömeg ünneplő kiáltása még hosszan zugott utána. Lassu léptekkel a folyóhoz ment, ahol az a hajó várakozott reá, amely Alfonst vitte magával. Ott belépett a királyi sátorba, odaült az alvó király lába elé, gyengéden megsimogatta, elrendezte párnáját és azután térdrehullva fohászkodott: