---

Tartalom

ELŐSZÓ
ÖLJ!
KÉT ÁRVA
KÁLVINISTA LEGENDA
A SZENVEDÉS
KÉKSZAKÁLL LEGIGAZIBB TÖRTÉNETE
TÖRVÉNY
NÉMA JÁNOS TÖRTÉNETE
HÁROM MESE, EGY EMBER
FUTÓ MÁRTON EREJE
ÉJSZAKA ERDÉLYBEN
A TARISZNYA
KELL A KERESZT

---

Előszó

Egy idő óta nagyon egyedül vagyok és most már azt is tudom, hogy ennek mindvégig így kell lennie. Azért szeretem előszóval súlyosbítani munkáimat, mert amíg az előszó tart, addig úgy érzem, hogy felém hajló emberekkel beszélgetek. Mert egészen bizonyos: ez az elrendeltetett egyedülvalóság nálam nem a splendid isolation, nem a tour d'ivoire póza: nem művészi póz. Mint művész abszolút szociális lény vagyok s művészetem a legszélesebb értelemben szociális művészet. Ez az állítás éppen úgy talál a Napló és elbeszélések legegyénibb megnyilatkozásaira, mint regényeimre. Mert az én legbensőbb, mindennapi lírám az egész emberiség, vagy az egész fajom. Szinte azt mondhatnám, hogy már érzékszerveim lírájában - ahol különben az egész lelkem, az egész életem történik - az egész emberiséget, vagy egész fajomat élem. Az élet legelemibb benyomásaiban: a napsütésben, a kenyér szagában, a levegő tapintásában milliókat ölelek magammá s az egyetemes emberi zokogást zokogom, az egyetemes örömet kacagom bennük.

Hogyan keletkeztek ezek a nagyon belőlem való elbeszélések? Ezelőtt két évvel mint egy megdöfött bölény rohantam az embercsalitnak, hogy csapást vágjak a tiszta levegőre, a végtelen horizontra, az ég mocsoktalan kékjéhez. Halálosan tudtam gyűlölni, mert halálosan szerettem, könyörtelen tudtam lenni, mert végtelen szánalmak zokogtak bennem. A csatát elvesztettem, megvertek, megfutottam.

Nem az ellenség vert meg: hanem azok, akikért harcoltam. Nem az ellenségtől futottam meg: hanem azoktól, akik prófétájuknak bőgtek. És mert a tett, a harc lehetetlenné lett számomra, hát elbeszélésekben ütöm, ölelem, csókolom és sírom nyomorult, szennyes, tragikus testvéremet: az embert.

Ez az ölelkezés nem a kerítő napok keresztényi vitus-tánca nálam. Engem nem lehet csak kereszténnyé nyirbálni. Korláttalanul és ezer zuhatagban a végtelen ember vagyok: vagyok pogány és keresztény, tagadó és hívő; vagyok forradalom és hagyomány, szilaj úr és gyújtottszívű proletár. Minden emberi jaj az én dialektusom, minden kacagás az én életem lobogása. Kicsiny nekem minden izmus, minden elv, minden tétel, kirúgom mindeniknek az oldalát.

De az embert, azt sajnálom, azzal vérzőn és sírva egy vagyok minden izmusban, minden elvben, minden tételben. Most bűnügyi krónikává züllött a történelem: szemét és őrültség lett az emberek élete. De bűneikben, kicsinységeikben, vad majomfintorjaikban oly elrendelten szomorúak s minden egyesnek a bűne az egész univerzum bűne. És én, íme, hangos lázadásban sötétbe kergetett testvérem mellé állok, akit könyörtelen akarat arra ítélt, hogy legyen Kain és Judás, Pilátus s a tagadó Péter. Éjszaka az erdőn áthaladva még a rossz testvérek is kezet fognak és egymáshoz símulnak. Én a bűn vak kietlenségében érzem legmélyebben testvéremnek az embert. Nagy szánalom zokszói ezek az elbeszélések s az elhagyott ember síró felszisszenései: Mert kell a csók, mert törvény az ölelkezés, mert testvérnek született az ember.

Gellérthegy, 1921 december hava.
Szabó Dezső

---