H. G. WELLS: DR. MOREAU SZIGETE

BUDAPEST
LAMPEL RÓBERT (WODIANER F. ÉS FIAI)
CS. ÉS KIK. UDVARI KÖNYVKERESKEDÉSÉNEK KIADÁSA

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2017
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-146-1 (online)
MEK-16632

1887. február 1-én történt, hogy a Lady Vain a déli szélesség 1° és a nyugoti hosszuság 107° alatt összeütközött egy hajóroncscsal és elsülyedt.

1888. január 5-én, tehát tizenegy hónap és négy nap mulva ráakadtak nagybátyámra, Prendick Ede magánzóra, a ki Callaoban szállt a Lady Vain födélzetére, s a kiről azt hitték, hogy a tengerbe veszett. A déli szélesség 5°3' és a nyugati hosszúság 101° alatt bukkantak rá egy kis nyitott csónakban, melynek neve olvashatatlan volt s melyről azt gyanították, hogy az eltünt Ipecacuanha kétárboczoshoz tartozott. Nagybátyám oly különös történetet beszélt el, mikor megtalálták, hogy mindenki azt hitte, megzavarodott. Később azután épen azért kijelentette, hogy abból a tizenegy hónapból, a mely a Lady Vain pusztulásától kezdve megmeneküléséig eltelt, semmire sem tud visszaemlékezni. A psychologusok akkoriban sokat foglalkoztak ezzel az esettel. Ugy mondták, érdekes példája annak, hogy az emlékező képesség a physicai és szellemi megerőltetés következtében megszünik működni. Alulírott, a ki Prendick Edének unokaöcscse és örököse vagyok, nagybátyám irományai között találtam a következő elbeszélést. Arra nézve, hogy közzétegyem-e, nem kaptam nagybátyámtól határozott megbízást.

Az egyetlen ismert sziget azon a tájon, a hol nagybátyámra ráakadtak, egy kis lakatlan tűzhányósziget, a Noble szigete. 1891-ben járt e mellett a sziget mellett a Scorpion nevű angol hajó. Nehány matróz ki is ment a partra: de más élő lény nem volt a szigeten, mint nehány furcsa fehér moly, sertés, nyúl és valami rendkivül sajátságos patkányfajta. Ezekből azonban semmit sem hoztak el magukkal, úgy, hogy az elbeszélés lényegének hitelességét semmivel sem lehet bizonyitani. De azért azt hiszem, nagybátyám szándéka szerint járok el, ha ezt a különös történetet közzéteszem. S aztán sok minden az elbeszélés mellett szól. Nagybátyámat utoljára a déli szélesség 5° és a nyugati hosszúság 105° alatt látták, s tizenegy hónap mulva az óczeánnak ugyanezen a részén bukkant fel ujra. Valahogyan csak kellett élnie ez alatt az idő alatt. S úgy látszik, hogy egy Ipecacuanha nevű kétárboczos egy John Davis nevű részeges kapitánynyal 1887 januárjában csakugyan elindult Aricából. Födélzetén volt egy puma s néhány más állat is. A hajó, a melyet jól ismertek a Csendes Óczeán déli kikötőiben, később végleg eltünt erről a vidékről. Banyá-ból kelt utra utoljára 1887. deczemberében ismeretlen végzete felé. S ez a dátum teljesen egybevág nagybátyám történetével.

Nem szándékozom újabb részletekkel bővíteni a Lady Vain pusztulásának leirását. Köztudomású, hogy a Lady Vain tiz napi távolságra Callao-tol összeütközött egy hajóroncscsal. A hosszú mentőcsónakra tizennyolcz nap mulva akadt rá a Myrtle nevű ágyúnaszád. A csónakban hét matróz volt, a kiknek viszontagságait csaknem úgy ismeri a világ, mint a Medusa sokkal rémesebb katasztrófáját. Más történetet mondok el, a mely van oly borzalmas, mint a Lady Vain pusztulása, s a mellett bizonyára sokkal érdekesebb. Mai napig azt hitték, hogy az a négy ember, a ki a kisebb csónakban menekült, elveszett. Pedig ez tévedés. Magam vagyok rá a legjobb bizonyság, mert én vagyok egyik a négy közül.

Először is ki kell jelentenem, hogy a kis csónakban sohasem voltunk négyen, hanem csak hárman. Constans, a kit, mint a Daily News 1887. évi márczius 17-iki száma írja, "a kapitány látott a kis csónakba beleugraní", - a mi szerencsénkre s a saját szerencsétlenségére, nem jutott el hozzánk. Lekúszott a kötelek hálózatából a szétzúzódott hajókönyök szegélyzete alá; de a mint levetette magát, beleakadt a sarka valami vékony kötélszálba. Fejjel lefelé csüngött egy pillanatig, aztán lezuhant, s nyomában magasra felcsapott a víz. Igyekeztünk közelébe jutni; de többé nem bukkant föl.

A mint mondom, szerencsénkre nem jutott el hozzánk; de majdnem azt mondhatnám, szerencse volt ez rá nézve is, mert egy kis viznél s nehány darab kétszersültnél nem volt egyebünk, - oly hirtelen kellett menekülnünk, s annyira készületlenül érte hajónkat a szerencsétlenség. Azt gondoltuk, hogy a nagy csónakban több az ennivaló, (bár úgy látszik, tévedtünk), s kiáltoztunk az abban menekülők felé. De kiáltásainkat nem hallották meg, s másnap délután, mire a szitáló eső megszünt, sehol sem láttuk már őket. Ide-oda hánykolódó csónakunkban nem állhattunk fel, hogy körülnézzünk. A tenger óriási hullámokat vert, s alig győztük a csónak orrát a hullámok felé igazgatni. Egyik társam egy Helmar nevű utas volt; a másik egy matróz, a kinek nevét sem tudom: tömzsi, erős férfi.

Össze-vissza nyolcz napig sodort az ár ide-oda. Közel voltunk az éhenhaláshoz, s a mint vizünk kifogyott, tűrhetetlen szomjúság is gyötört. Második nap lassacskán tükörsimává csendesedett a tenger. Tiszta lehetetlenség, hogy az, a ki át nem élte, elképzelje azt a nyolcz napot. Szerencséjére nincs mire támaszkodnia képzeletének. Az első nap multán nem igen szóltunk egymáshoz. A csónak fenekén hevertünk s belebámultunk a messzeségbe, vagy pedig egymás egyre növekvő nyomorúságát és gyöngeségét néztük, naponta tágabbra meredő, zavaros szemeinkkel. A nap irgalmatlanul égetett. Vizünk a negyedik napon fogyott ki, s ekkor már valamennyien különös dolgokra gondoltunk, a melyekről azonban csak szemünk beszélt. Azt hiszem, a hatodik nap történt, hogy Helmar végre kimondta, a mi mind a hármunknak ott járt az eszében. Emlékszem kiszáradt, gyönge hangunkra, a mint egymáshoz hajolva kiméltük a szót. Én tőlem telhetőleg elleneztem a dolgot, s inkább azt akartam, hogy fúrjuk ki a csónakot és vesszünk el együtt a nyomunkban úszkáló czápák között. De mikor Helmar kijelentette, hogy ha javaslatát elfogadjuk, lesz innivalónk, a matróz vele szavazott.

Én azonban sehogysem akartam sorsot húzni, s éjjel, mialatt a matróz folytonosan susogott Helmarral, a csónak sarkában kuporogva késem markolatát szorongattam, bár alig hiszem, hogy lett volna erőm küzdeni. Reggel aztán hozzájárultam én is Helmar javaslatához, s pénzdarabokat szedtünk elő, hogy megtudjuk, ki a halálra szánt.

A sors a matrózt jelölte meg; de ez volt köztünk a legerősebb, s a helyett, hogy belenyugodott volna a végzetbe, megragadta kezével Helmart. Egymásnak estek, s csakhamar felálltak. Én a csónak fenekén feléjök kúsztam azzal a szándékkal, hogy megkapva a matróz lábát segitek Helmarnak. De a matróz megtántorodott a csónak ingása következtében s Helmarral együtt, keresztül a csónak peremén, belebukott a tengerbe. Olyat zuhantak, mint valami nehéz kő darab. Emlékszem, hogy nevettem a zuhanásra s egyben csodálkoztam rajta, hogy nevetek. Egyszerre csak úgy hatott rám a nevetés, mint valami mástól eredő zaj.

Elterültem az egyik keresztbe nyúló léczen, s ott hevertem, nem tudom meddig, arra gondolva, hogy ha volna hozzá erőm, innám a tenger vízéből s megőrülnék, hogy hamarabb végem legyen. S ott hevertemben láttam, de csak annyi érdeklődéssel, mint valami festményt, hogy messziről vitorla tart felém. Elmém kétségtelenül ide-oda kóválygott; de azért tisztán emlékszem mindenre, a mi történt. Emlékszem, hogy fejem ide-oda ingott a hullámokkal, s hogy a vitorlás szemhatár fel-alá tánczolt előttem. Tisztán emlékszem arra is, hogy meg voltam győződve róla, hogy halott vagyok, s az járt eszemben, minő tréfás történet lesz, ha kissé későn érkeznek ahhoz is, hogy holttestemet fölszedjék.

Úgy tetszett, határtalan ideig hevertem ott a keresztléczen, elnézve, hogy emelkedik ki a habokból egyre jobban a tánczoló hajó. Egész hosszát láttam oldalról: két árboczos kis vitorlás volt. A nagy szélben szinte bénán eviczkélt ide-oda. Eszembe sem jutott, hogy megpróbáljam magamra vonni figyelmét, s innen kezdve nem is emlékszem már tisztán semmire addig, a míg arra nem eszméltem, hogy a hajó hátulján vagyok egy kis kabinban. Csak homályos képe maradt meg bennem annak, mintha hágcsón vittek volna fölfelé, s mintha a hajó korlátján keresztül rám meredt volna valami pufók, vörös arcz, a mely tele volt szeplővel, s a melyet vörös haj lengett körül. Homályosan emlékszem egy sötét arczra is, mely közelről rám szegezte furcsa szemét; de ezt látomásnak gondoltam, a mig ujra nem találkoztam vele. Ugy képzelem, hogy a fogaim közé öntöttek valamit, a mi erőt öntött belém. Ennyi az egész, a mire emlékezem.

Keskenyke, kellemetlen kabinban voltam. Fiatal férfi ült mellettem, csuklómat fogva. Lenszinű haja, tüskés, szalmához hasonló bajusza, s lecsüggő alsó ajka volt. Egy perczig szótlanul néztünk egymásra. Különös, kifejezés nélkül való, vizes, szürke szeme volt. Egyszerre csak mintha éppen a fejem fölött vaságyat csapkodtak volna, s utána valami hatalmas fenevadnak haragos, tompa bődülése hallatszott. Ugyanekkor megszólalt a mellettem ülő férfi is és ismételte kérdését: - Hogy van most?

Ugy emlékszem, azt feleltem rá, hogy nincs semmi bajom. Nem tudtam elgondolni, mikép kerültem oda, a hol voltam. Bizonyára leolvasta arczomról a kérdést, mert a nélkül, hogy szóltam volna, így válaszolt:

- Egy csónakból szedték föl - halálra éhezve. A csónakon ez a név volt: Lady Vain, és szegélyzetén vérfoltok voltak.

Mialatt beszélt, szemem rátévedt kezemre, a mely olyan volt, mint valami csonttal telt szennyes bőrerszény, s egyszerre eszembe jutott minden, a mi a csónakban történt.

- Vegyen be ebből, szólt s valami biborvörös jeges anyagot nyujtott felém. Olyan izű volt, mint a vér, s alig vettem be, erőre kaptam.

- Szerencse, hogy olyan hajó bukkant önre, a melyen orvos is volt. Tunya hanghordozással, csaknem susogva beszélt.

- Egy kis teherhajón, Aricából vagy Callaóból való. Sosem kérdeztem, eredetileg honnan indult. Azt hiszem, a bolondok országából. Magam is utas vagyok, s Aricában ültem a hajóra. Az az ostoba szamár, a kié a hajó - különben kapitány is és a neve Davis - úgy látszik elvesztette az igazolványát. A hajó neve Ipecacuanha.

Ujra kezdődött fejem fölött a zaj, a morgó bődülés, a melybe emberi hang is vegyült. Majd valaki káromkodott egyet, s ujra csend lett.

- Közel járt a halálhoz, szólt társam a kabinban. Nem sok híja volt. De én új életet öntöttem önbe. Nem sajog a karja? Befecskendezéseket használtam. Csaknem harmincz óráig - nem volt eszméletén.

Elgondolkoztam. De csakhamar kutyacsaholásra riadtam. - Ehetem valami kiadósat? kérdeztem.

- Csakhogy, szólt egy kissé határozatlanul, képzelheti, szeretném tudni, mikép jutott egyedül a csónakba.

- Ördög vigye ezt az üvöltést! szólt s hirtelen kiment a kabinból. Hallottam, hogy hevesen összeszólalkozott valakivel, a ki a mennyire kivettem, valami zagyva nyelven felelgetett neki. A vita végre mintha verekedéssel fejeződött volna be; de ezt sehogysem akartam elhinni füleimnek. Majd rákiáltott társam a kutyákra s azután visszatért a kabinba.

Elmondtam, hogy nevem Prendick Ede, s hogy természetrajzzal foglalkoztam, mert kényelmes függetlenségem tompító unalmától szabadulni akartam. Ez érdekelte társamat, s közbe is vágott: - Magam is foglalkoztam tudománynyal, biologiával az egyetemen. De ennek tíz éve már, uram! De folytassa, folytassa tovább, beszéljen a csónakról.

Szemmel láthatólag meg volt elégedve elbeszélésem őszinteségével. Rövid mondatokban beszéltem, mert szörnyű gyönge voltam, s mikor elmondtam mindent, visszatért ujra a természetrajz és saját biologiai tanulmányai témájára. Kérdezősködött, anekdotákat mesélt diák éveiből s aztán így folytatta: - Hagyjuk a tíz év előtti dolgokat! Micsoda gyöngyélet volt! Csakhogy fiatalon szamár lett belőlem... Huszonegy éves sem voltam, mikor végeztem magammal. Igaz, hogy most már egyre megy... De fel kell néznem a szakácshoz, hogy lássam, mit mível az ürühússal.

Az üvöltés megújult fejem fölött, oly hirtelen s oly vad dühhel, hogy megrémített. - Mi történik? kiáltottam utána, de az ajtó bezárult mögötte. Csakhamar visszatért, magával hozva a párolt ürühúst, a melynek étvágygerjesztő szaga annyira felizgatott, hogy nyomban megfeledkeztem a fenevad bődüléséről.

Egy napi váltakozó evés és alvás után annyira megerősödtem, hogy felkelhettem s a rácsos ablakon keresztül elnézegettem a zöld hullámokat, a mint lépést akartak tartani velünk. Láttam, hogy hajónkat hajtja a szél. Montgomery, - ez volt a neve a lenhajú férfinak, - benyitott hozzám, mikor az ablaknál álldogáltam; megkértem, hogy adjon valami ruhát. Hozott is a sajátjából, mert azt, a mi a csónakban volt rajtam, a mint mondta, a tengerbe dobták. Ruhája meglehetősen lógott rajtam, mert Montgomery kövérebb és magasabb volt nálam.

Beszéd közben említette, hogy a kapitány berúgva hever kabinjában. A mint felöltöztem, kérdezősködni kezdtem, merre tart a hajó. Azt felelte, hogy a hajó Hawaiba igyekszik, de útközben kiköt vele.

Rámbámult lecsüngő alsó ajkával, s egyszerre szándékosan oly bambán tekintett rám, hogy önkéntelenül az ötlött eszembe, hogy kerülni óhajtja kérdéseimet. Volt bennem annyi tapintat, hogy nem is zaklattam tovább.

A mint kiléptünk a kabinból, egy férfi zárta el utunkat. A fedélzetre vezető létrán állt, háttal felénk s maga elé bámult. Annyit láttam, hogy alaktalan teremtés, tömzsi, esetlen, széles. Háta meggörbedt, nyaka szőrös volt, fejét vállai közé húzta. Sötétkék vászon ruha volt rajta, s fejét különös, tömött, durva, fekete haj födte. Egyszerre vad csaholásba kezdtek a láthatatlan ebek, mire emberem rögtön lekuporodott s eközben hozzáért kezemhez, a melylyel távol akartam tartani magamtól. Állati hirtelenséggel visszafordult.

A rám villanó fekete arcz mélyen megdöbbentett. Rendkivül torz arcz volt. Előre ugró ábrázata állati arczhoz hasonlitott, s rengeteg, félig nyílt szájában oly erős fehér fogsor villogott, a minőt emberi szájban még sohasem láttam. Szemének szögleteit vér futotta be, s dióbarna pilláit vékonyka fehér sáv szegte csak körül. Egész arcza különös izgatottságot árult el.

- Hordd el magad! kiáltott Montgomery. Hogy az ördögbe nem takarodol az útból? A fekete arczú férfi szó nélkül félrehúzódott. Folytattam utamat a lajtorján, de ösztönszerüleg a fekete emberre bámultam. Montgomery megállt egy pillanatig. - Tudod, hogy nincs itt semmi dolgod, szólt jól megnyomva minden szót. Elől van a helyed.

A fekete férfi összekuporodott. - Nem akarnak... megtűrni elől, szólt lassan, különös rekedt hangon.

- Nem akarnak megtűrni elől! szólt Montgomery fenyegetőzve. Azt akarom, hogy oda menj!

Látszott rajta, hogy mondana még valamit; de hirtelen felpillantott rám, s aztán utánam jött a lajtorján. Fele úton megálltam s visszatekintettem a fekete arczú teremtményre, a kinek groteszk ocsmánysága szinte kihozott a sodromból. Soha életemben nem láttam még ilyen visszataszító, különös arczot, s mégis - bármily ellenmondásnak tetszik is, - ugyanakkor valami sajátságos érzés azt sejttette velem, hogy találkoztam már valahol ezzel az arczczal s ezekkel a mozdulatokkal, a melyek most bámulatba ejtettek. Később az jutott eszembe, hogy talán akkor láttam, mikor a födélzetre emeltek, csakhogy ez a gondolat nem igen tette érthetővé azt a sejtelmemet, hogy valahonnan ismerem. Hogy eshetett az, hogy láttam ezt a különös arczot s a találkozás pontos részleteiről megfeledkeztem, - sehogysem tudtam megérteni.

A mint Montgomery utánam eredt, figyelmem másfelé terelődött. Megfordultam s körülnéztem a kis hajó egész födélzetén. Az a zsivaj, a mit hallottam, félig-meddig előkészített már arra, a mit láttam. Bizonyos, hogy sohasem láttam még ilyen piszkos födélzetet. Tele volt répadarabokkal, zöldséggel s láthatatlan szennyel. A fő árboczhoz egy csomó undok véreb volt lánczolva. A mint megpillantottak, csaholásba törtek ki s felém ugráltak. A mellékárbocz mellett óriási puma kuporgott egy kis vasketreczben, a mely oly szűk volt, hogy meg sem fordulhatott benne. Távolabb a kormányoldal korlátja mellett nehány nagy ládában tengeri nyulak voltak, s elől egy láma szorongott egymagában egy szűk kis kaliczkában. A vérebek szája bőrrel volt körülszíjazva. A födélzeten nem volt csak egyetlen emberi lény, egy sovány hallgatag matróz a kormánykerék mellett.

A szél kifeszítette a foltos, szennyes vitorlákat, s a mi vászon csak volt a hajón, mind a magasba dagadozott. A derült égboltozat nyugati részén alkonyulóban volt a nap. Az esti szél hosszú fodros hullámokat hajtott a hajóval. Elhaladva a matróz mellett, a hajó csúcsára álltunk, s néztük, hogy hömpölyög a tajtékos víz a kormánylapát alá s hogy kelnek és enyésznek a buborékok. Megfordultam, s végignéztem az undorító födélzeten.

- Mire való ez a sok fenevad? Tán csak nem kereskedelmi áru? Az hiszi a kapitány, hogy eladja őket valahol a déli vizeken?

Egyszerre kiáltás és dühös szitkozódás hallatszott a hágcsó felől, a melyen iramodva kúszott fölfelé a feketearczú, alaktalan férfi. Fehérsipkás, vörös hajú ember iparkodott nyomába esetlenül. A vérebek, a melyek abba belefáradtak már, hogy rám ugassanak, szinte megvadultak a fekete arczú férfi láttára s üvöltve, ugrándozva rángatták lánczaikat. A fekete alak visszahökkent előlök egy perczre, úgy hogy a vöröshajú utolérte s iszonyú ütést mért két válla közé. A szegény ördög arczra bukott, mint a lesujtott ökör s végig gurult a piszokban a dühöngő kutyák közé. Szerencse, hogy volt rajtok szájkosár. A vöröshajú felordított örömében s ide-oda támolygott, nem tudva, visszafelé menjen-e a hágcsón vagy előre áldozatára.

A mint a második férfi megjelent, Montgomery fenyegető kiáltást hallatott, mire nehány matróz ugrott a födélzetre. A fekete arczú ember sajátságos hangon üvöltve ide-oda hengergett a kutyák lábai között. Senkisem sietett segítségére.

A fenevadak megtettek minden tőlük telhetőt, hogy darabokra szakgassák s jól oda-odakaptak hozzá szájkosaraikkal. Hajlékony szürke testük gyors tánczot járt az arczán heverő tömzsi alakon. A matrózokat mulattatta is a csodálatos látvány. Montgomery dühösen felkiáltott s végig sietett a födélzeten. Én nyomon követtem. A következő pillanatban a fekete arczú férfi feltápászkodott s előbbre botorkált. Majd neki esett a főárbocz támaszának s ott is maradt lihegve s visszabámulva hátrafordított fejjel a kutyákra. A vöröshajú elégedetten nevetett.

- Annyit mondok, kapitány, szólt Montgomery könyökön ragadva a vöröshajút, - ez már mégsem járja.

Én Montgomery mögött álltam. A kapitány félig megfordúlt, s ránézett az ittas ember merev, bamba tekintetével. - Mi nem járja? motyogta, s aztán kiszabadítva karját, szeplős ökleit két eredménytelen kisérlet után oldalzsebeibe mélyítette.

- Az az ember utas, szólt Montgomery. Azt tanácsolom, hogy ne nyúljon hozzá.

- Ördög vigye, kiáltott a kapitány. Majd hirtelen megfordult s oldalt támolygott. - Hajómon azt teszem, a mit akarok.

Azt hittem, Montgomery, látván, hogy részeggel van dolga, ott hagyja. E helyett azonban sápadtabb lett egy árnyalattal s közeledett a kapitányhoz.

- Annyit mondok, kapitány, szólt, hogy az én emberemmel ne merjen rosszul bánni. Mindig fenyegetik, mióta a hajón van.

A kapitány, a kiből szinte gőzölgött az ital, nem szólt rá semmit. Láthattam, hogy Montgomery azok közül a lassú, makacs emberek közül való, akik képesek napról-napra szítani haraguk tüzét s nem tudnak soha megbocsátani. Láttam, hogy ez a veszekedés is régebb keletü volt már. - Részeg, szóltam félig-meddig szolgálatkészen, nem mehet vele semmire.

Montgomerynek megrándult undok fityegő ajka. - Mindig részeg. Azt hiszi, hogy ez menti szemtelenkedését az utasokkal?

- A hajóm, kezdte a kapitány a ketreczekre mutatva ide-oda lóbálódzó kezével, - tiszta hajó volt. Most pedig mi lett belőle?

- Bár sose láttam volna átkozott szigetét. Mi az ördögnek kell az olyan szigetre vadállat? Aztán az az ön embere... ha ugyan ember... holdkóros. Aztán hátul nincs semmi keresni valója. Azt hiszi, hogy az öné ez az egész átkozott hajó?

- Matrózai rögtön fenyegetni kezdték a szegény ördögöt, a mint a hajóra szállt.

- Az már igaz, hogy ördög. Nem egyéb, undok ördög. Embereim ki nem állhatják. Én sem állhatom ki. Senki sem állhatja ki, még ön maga sem.

Montgomery félrefordult. - Nem fogja többé bántani, szólt beszédközben bólintva egyet. De a kapitány most már benne volt a veszekedésben. Neki állt fölebb s rákezdte: - Ha még egyszer a hajónak erre a végére jön, kitépem a belét. Kitaposom az átkozottat. Ki maga, hogy rendelkezni akar velem? Én vagyok a hajó kapitánya, - kapitánya és tulajdonosa. Én vagyok itt a törvény, s a mit mondok, szentírás. Köteleztem magam, hogy egy embert kisérőjével együtt elviszek Aricába és vissza s visszafelé szállitok nehány állatot is. De arra nem köteleztem magam, hogy az ördögöt hordozzam...

Láttam, hogy Montgomery közeledik egy lépéssel a kapitányhoz, s közbevágtam: - Részeg. Ne bántsa. A kapitány azonban folytatta a gyalázkodást. - Hallgasson! szóltam hirtelen hozzá fordulva, mert Montgomery sápadt arczából láttam a közelgő veszedelmet. Ezzel az egyetlen szóval magamra zudítottam a kapitányt. De még így is örültem, hogy megelőztem a verekedést. Oly ocsmány beszédet sohasem hallottam még, a minő szakadatlanul dőlt belőle, bár mondhatom, volt részem sok mindenféle társaságban. Mondott olyat is közbe-közbe, a mit alig tudtam elnyelni, bár békés természetem van. Az is bizonyos, hogy mikor azt kiáltottam a kapitánynak: hallgasson, megfeledkeztem arról, hogy nem vagyok egyéb, mint egy darab emberi zsákmány, a mit a habok közt találtak, megfosztva mindenemtől, meg nem fizetve utiköltségemet sem, játékszere a hajó jóvoltának vagy nyerészkedésének. Nagyon érthetően figyelmeztetett is erre a kapitány. De az is bizonyos, hogy elhárítottam egy verekedést.

Napnyugta után, éjszaka, föld látszott, s a hajó feléje tartott. Montgomery tudatta velem, hogy az ő szigete. Oly messze volt, hogy a tenger határozatlan kékesszürkeségében nem láttam belőle egyebet egy mélyen fekvő homályos kék foltnál. Közepéből csaknem függélyes füstcsík szállt felfelé. A kapitány nem volt a födélzeten, mikor a föld feltünt. A mint kiszellőztette rajtam haragját, lebotorkált a hágcsón, s a mint megtudtam, elaludt kabinja padlózatán. A kormányos vette át a parancsnokságot, az a sovány, hallgatag lény, a ki a kormánykerék mellett állt volt. Láttam azonnal, hogy ő is hadi lábon van Montgomeryvel. Teljességgel nem vett rólunk tudomást. Együtt ebédeltünk vele komor némaságban, miután nehányszor eredménytelenül iparkodtam beszédbe elegyedni vele. Nagyon is szemembe ötlött, hogy a legénység rossz szemmel nézi társamat és állatait. Montgomery nem árulta el, mi terve van állataival, s én, bár kiváncsiságom egyre növekedett, nem akartam tolakodó lenni.

A hátsó födélzeten maradtunk beszélgetve, mig az égbolt meg nem telt csillaggal. Az éjszaka mély csendjét olykor-olykor zavarta meg csak a hajó elején valami nesz vagy az állatok mozgolódása. A puma, mint valami fekete csomó, ketrecze szögletében ült összekuporodva, csak ránk figyelő szeme fénylett. A kutyák, úgy látszott, aludtak. Montgomery csavart néhány czigarettát.

Félig sajgó visszaemlékezéssel Londonról beszélgetett velem, mindenfélét kérdezgetve az ottani változásokról. Úgy beszélt, mintha szeretett volna ott élni valamikor, s mintha hirtelen örökre elszakadt volna onnan. Mesélgettem mindenről, tőlem telhetőleg. Beszéd közben egyre jobban belevésődött lelkembe különös lénye, s elnéztem furcsa sápadt arczát a mögöttünk világló kis lámpás homályos fényében. Majd kibámultam a sötétlő tengerre, s a kis szigetre gondoltam, melyet elrejtett előttem a homály.

Úgy tetszett, mintha ez az ember csak azért bukkant volna elő a mérhetetlen térből, hogy megmentse életemet. Holnap félre fog vonulni s eltünik örökre életemből. Még rendes körülmények között is gondolkozóba ejthetett volna a dolog. Hát még igy! Első sorban az a furcsaság érdekelt, hogy élhet az ilyen művelt ember ezen az ismeretlen kis szigeten; aztán meg az a különös szállítmány, a mit magával vitt. Önkénytelenül ismételtem magamban a kapitány kérdését: - Mi szüksége van ezekre a fenevadakra? Mért mondta, hogy nem az övéi, mikor először kérdezősködtem róluk? Aztán személyes megjelenésében is volt valami bizar sajátság, a mi mély benyomást gyakorolt rám. Mindez szinte titokzatos ködbe burkolta az egész embert. Megragadta fantáziámat, annyira, hogy beszélni sem igen tudtam.

Éjfél felé abbahagytuk beszélgetésünket Londonról. Egymás mellett álltunk; a korlátra támaszkodva, belebámulva álmatagon a nyugodt csillagos tengerbe; szótlanul eltünődtünk. Érzelgésre csábított minden körülöttünk s végre is elkezdtem hálálkodni.

- Örülök, hogy annak, a kit a véletlen eszközül használt, köszönetet mondhatok.

- Nincs mit megköszönnie. Bajban volt s én kipróbáltam tudásomat. Unatkoztam s örültem, hogy dolgom akadt. Ha az nap fáradt lettem volna, vagy ha az ábrázata nem lett volna kedvemre való, akkor - ki tudja, hol volna most.

- Mondom, hogy véletlenség, szólt közbevágva, úgy, mint minden az ember életében. Csak az ostobák nem látják. Mért vagyok én most itt - kivetve a társadalomból - a helyett, hogy boldog ember volnék s élvezném mindazt a gyönyört, a mit London nyujthat? Egyszerüen azért, mert tizenegy év előtt egy ködös éjszakán elvesztettem tíz perczre az eszemet.

Hallgatásba merültünk. Egyszerre felnevetett. - Van valami ebben a csillagfényben, a mi megoldja az ember nyelvét. Ostoba szamár vagyok s mégis szeretném valahogyan elmondani önnek.

- Meg lehet győződve, hogy bármit mond, megőrzöm magamban... ha talán ez aggasztja.

Már-már beszélni kezdett, majd határozatlanul megrázta a fejét. - Ne mondjon el semmit, szóltam. Nekem teljesen mindegy. Jobb is, ha megőrzi a titkát. Hiszen ugy sem nyerne vele...

Mormogott valamit határozatlanul. Éreztem, hogy az elevenére tapintottam s hogy közel járt már valami indiscretióhoz. Aztán meg őszintén szólva, nem is igen érdekelt, hogy megtudjam, mi űzhetett el Londonból egy fiatal orvosnövendéket. Vállat vontam s elfordultam tőle. Észrevettem, hogy távolabb a fedélzeten hallgatag, fekete alak áll s a csillagokra bámul. Montgomery különös kisérője volt. A mint mozdultam, hirtelen hátrapillantott s azután ujra visszakapta a fejét.

Lehet, hogy semmiség volt az egész, de mintha villám sujtott volna. Közelünkben nem volt más fény, mint egy kis lámpás a kormánykeréken. A különös lény arcza csak egy rövid pillanatra fordult vissza a sötétből e felé a világosság felé; de láttam, hogy rám villanó szeme sápadt zöld fényben ragyogott. Mintha nem is ember lett volna. Az a tüzes szemű, fekete alak visszaidézte elmémbe gyermekkorom összes feledésbe merült borzalmait. De ez a benyomás elmult úgy, a mint támadt. Nem láttam magam előtt mást, mint egy jelentéktelen furcsa fekete emberi alakot, a ki a csillagokra bámul s Montgomery így szólt hozzám: Azt hiszem, elég is volt a beszélgetésből.

Lementünk s kabinom ajtajában jó éjt kivánt. Éjszaka rossz álmaim voltak. A fogyó hold későn kelt. Kisérteties, bágyadt, fehér sugarat vetett be kabinomba. A vérebek felébredtek s üvölteni kezdtek, úgy, hogy csak hajnalfelé aludtam el.

Kora reggel - ez volt fölépülésem óta a második, megmentésem óta a negyedik reggel, - zavaros álmokra, lövöldözésre, ordítozásra ébredtem, s rekedt kiáltozást hallottam fejem fölött. Megdörzsöltem szememet s figyelni kezdtem a zajra, egy darabig azt sem tudva, hol vagyok. Majd csupasz lábak topogását hallottam, sulyos tárgyakat dobáltak ide-oda, s erős recsegés és lánczcsörgés hangzott. Éreztem, hogy a hajó hirtelen megfordul. A víz nyögött belé s tajtékzó sárgás-zöld hullám csapott keresztül kerek kis ablakomon, ott hagyva nyomát az üvegen. Felkapkodtam ruhámat s a födélzetre mentem.

A mint fölértem a hágcsón, a pirkadó nap piros fényében ragyogott az égboltozat. A kapitány széles vállát és vörös haját láttam magam előtt, s vállán keresztül láttam, hogy a szegény puma szörnyen megrémülve, kis ketrecze fenekén kuporog. - Le velök a födélzetről, rikoltott a kapitány. Le velök! Azt akarom, hogy hajóm minél előbb megtisztuljon.

Utamban állt, úgy hogy meg kellett érintenem vállát, hogy a födélzetre juthassak. Hirtelen visszafordult s pár lépést tántorogva hátrafelé, meredten rám bámult. Azonnal láttam rajta, hogy még mindig részeg. - Ohó! szólt bambán s aztán felvillanó szemmel így folytatta: Nini, hisz ez... ki is ez?

- Ördög vigye Prendicket! - szólt. Elhallgasson, - az a neve. Elhallgasson úr!

Nem tudtam mit felelni erre a gorombaságra. De a mi most következett, azt legkevésbbé sem vártam. Kinyujtotta kezét a felé az átjárás felé, a hol Montgomery állt egy piszkos, kék flanel ruhába öltözött erőteljes ősz emberrel beszélgetve, a ki csak az imént jöhetett a fedélzetre. - Arra tartson, átkozott Elhallgasson úr! Arra tartson! üvöltött a kapitány.

- Azt, hogy arra menjen. Hordja el magát a hajóról hamarosan. Megtisztítjuk a hajót, az egész átkozott hajót. S önnek sincs tovább helye rajta.

Elképedve rá bámultam. Majd az jutott eszembe, hogy magam is ezt kivánom. Valóban csak örülhettem rajta, hogy nem kell tovább is együtt utaznom egyedül ezzel az iszákos duhajkodóval. Montgomeryhez fordultam.

- Nem vihet magával! - kiáltottam rémülten. Soha életemben nem láttam nyiltabb és határozottabb arczot, mint az ősz férfié volt.

- El a hajóról, szólt a kapitány. Ez a hajó nem fenevadak és kannibálok számára készült. El kell hagynia a hajót... Ha azok nem vihetik magukkal, sorsára bízom. De innen távozik. Együtt barátaival. Végezni akarok örökre ezzel az átkozott szigettel! Torkig vagyok vele.

- Montgomery! - szóltam könyörögve. Montgomery megránditotta alsó ajkát s fejével reménytelenül a mellette álló ősz férfi felé intett, jelezve, hogy nincs hatalmában rajtam segíteni.

Most furcsa jelenet következett. Felváltva majd az egyikhez, majd a másikhoz fordultam könyörögve. Hol az ősz férfit kértem, szállitson partra, hol a részeg kapitányt, hogy tűrjön meg a hajón. Sőt a matrózokhoz is könyörögtem. Montgomery egy szót sem szólt, csak a fejét rázta. - Annyit mondok csak, hogy elhagyja a hajót... volt a kapitány örökös refrainje... Ördög vigye a törvényt! Hajómon király vagyok.

Végre, nem tagadhatom el, fenyegetőzni kezdtem. Az idegroham vakmerővé tett; a hajó hátuljára mentem s komoran belebámultam a semmiségbe. Ezalatt a matrózok gyorsan haladtak a csomagok és a ketreczbe zárt állatok kiszállításával. Nagy csónak állt két felvont vitorlával a hajó alatt s a furcsa szállítmányt ebbe eresztették le. A szigetbelieket, a kik átvették a terheket, nem láttam, mert a hajó domború oldala elfödte előlem a csónak derekát.

Montgomery és társa teljességgel nem vettek rólam tudomást. Azzal voltak elfoglalva, hogy segítettek s igazgatták a terhet hordó négy-öt matrózt. A kapitány előre ment, nem annyira azért, hogy segítsen, mint inkább, hogy zavart okozzon. Én hol kétségbe estem, hol dühös voltam. Olykor-olykor, a mint ott álltam, várva a bekövetkezendőket, akaratlanul nevetnem kellett nyomorúságomon, melyet tetézett az, hogy nem is reggeliztem. Az éhség s a vérkeringés pangása megfosztja az embert minden férfiasságától. Tisztában voltam vele, hogy nincs erőm sem arra, hogy ellenálljak a kapitány kegyetlen szándékának, sem arra, hogy rákényszerítsem magam Montgomeryékra. Rábíztam magam a sorsra, s Montgomery holmijának áthordása a csónakba egyre tovább folyt, mintha én nem is lettem volna.

Csakhamar véget is ért a munka s egyszerre alig fejtve ki ellenállást, a hágcsóhoz vonszoltak. Ekkor vettem észre, mily furcsa barna képü legények vannak a csónakban Montgomeryval. A csónak alaposan meg volt rakva s gyorsan távozott a hajótól. Zöld szinű örvény tátongott alattam s hogy fejjel előre ne zuhanjak, teljes erőmből hátra vetettem magam. A csónak legénysége gúnyos ujjongásba tört ki s hallottam, hogy Montgomery rájuk rivallt. S most a kapitány, a kormányos és egy matróz nekem esett s hátrafelé kezdett vonszolni a kormánykerékhez. Most láttam csak, hogy a Lady Vain mentő-csónaka a hajó hátuljához van kötve. Félig tele volt vizzel s nem volt benne sem evező, sem élelmiszer. Nem akartam beleereszkedni s arczra vetettem magam a födélzeten. Végre is, mivel a kormányoldalon nem volt hágcsó, kötélen lebocsátottak a csónakba s kitaszítottak a tengerre.

Az ár lassan elsodort a hajótól. Félig kábultan láttam, hogy készülődik mindenki a hajón, a mely lassan, de biztosan szélirányba fordult. A vitorlák lobogtak s a mint a szél beléjök kapott, dagadoztak s a hajó nemsokára eltünt előlem. Nem fordultam meg, hogy utána nézzek. Az első pillanatban alig tudtam elhinni azt, a mi történt. A csónak fenekén hevertem, félájultan, rámeredve az üres, sima tengerre. Majd tisztán láttam, hogy félig elsülyedve, újra régi kis börtönömben vagyok. Hátratekintve láttam, hogy a hajó egyre távolodik tőlem, s a vöröshajú kapitány ott áll a födélzeten gúnyosan felém mutogatva. Majd a sziget felé fordultam s láttam, hogy a nagy csónak egyre kisebbedik, közeledve a part felé.

Egyszerre rám szakadt kegyetlen helyzetemnek teljes súlya. Nem volt mivel elérnem a partot, ha csak az ár véletlenül rá nem hajt. Még nagyon gyönge voltam első hajótörésem óta. Éhes is voltam, különben bátrabban viseltem volna sorsomat. Egyszerre csak zokogni kezdtem, mint valamikor régen, kis gyerek koromban. A könnyek végig csurogtak arczomon. Kétségbeesésemben belecsaptam öklömmel a csónak fenekén álló vízbe s neki támaszkodtam vadul a csónak szélének. Hangosan arra kértem az Istent, engedjen meghalnom minél előbb.

A szigetbeliek azonban, látván, hogy csakugyan kidobtak a hajóból, megszántak. Az ár lassan keletfelé sodort s csavarogva egyre közelebb jutottam a szigethez. Egyszerre csak görcsös megkönnyebbüléssel azt láttam, hogy a nagy csónak megfordult s felém közeledik. Nagyon meg volt rakva, s a mint közeledett, kivettem, hogy Montgomery széles vállú, ősz társa a csónak hátulján ül a kutyák és nehány láda közé szorulva. Rám bámult mereven, mozdulatlanul. A fekete arczu nyomorék szintén rám meredt a csónak szögletéből a puma mellől. Három más ember volt még a csónakban, furcsa vad ficzkók s a vérebek szüntelenül vicsorgatták rájuk fogaikat. Montgomery, a ki kormányzott, mellém irányozta a csónakot s aztán felkelve, csónakom kötelét odakötötte a nagy csónak kormányrúdjához, hogy így vonjanak magukkal, mert a nagy csónakban nem volt egy csöpp hely sem.

Ekkorra magamhoz tértem már én is kábultságomból s köszönésére elég bátran válaszoltam. Mondtam neki, hogy a mentőcsónak csaknem elsülyed, mire lenyujtott hozzám egy vedret. A mint a kötél megfeszült a két csónak között, hátrahanyatlottam. S aztán egy ideig szorgalmasan meritgettem a vizet. Csak később tekintettem fel újra a csónakban ülőkre. Az ősz férfi még mindig merően engem nézett, s ha jól láttam, tekintete zavarodottságot árult el. A mint pillantásaink találkoztak, letekintett a lába közt kuporgó vérebre. Hatalmas férfi volt, szép homloku s komor ábrázatu volt; de szempillái fölött megvolt már az aggkort jellemző furcsa bőrpetyhüdés és szájszögletei elszánt határozottságról tanuskodtak. Oly halkan beszélt Montgomeryval, hogy nem hallhattam. Majd a három emberre tekintettem. Furcsa legénység volt. Csak arczukat láttam; de arczukban volt valami, a mi undort keltett bennem. Merően néztem rájuk, de ez a benyomás nem szünt meg, bár okát nem tudtam megállapítani. Ugy tetszett, barna bőrüek. Lábszáruk furcsa módon, valami vékony, piszkos, fehér szövetbe volt burkolva, lábuk feje, sőt még ujjaik is, ugy be voltak csomagolva, mint néhol Keleten a nők. Turbán volt fejükön s a turbán alól manószerű arcz meredt rám. Ragyogó szemük s kiugró alsó állkapczájuk volt. Ritka fekete hajuk sörényhez hasonlított s a mint ott ültek, azt hittem, magasabb termetüek valamennyi emberfajnál. Az ősz férfi, a ki jó hat láb magas volt, ültében egy fejjel alacsonyabbnak látszott náluk. Később láttam, hogy tulajdonképen nálam sem magasabbak, csak a törzsük volt rendkivül hosszú, lábuk czombrésze ellenben tulságosan rövid volt s csodálatosan kicsavarodott. Annyi bizonyos, hogy mindenképen undok egy csapat volt, s fejük fölött, az első vitorla alatt, szüntelenül rám meredt annak a férfinak a fekete arcza, a kinek szeme világított a sötétben.

A mint rájuk néztem, tekintetünk találkozott, s erre egymásután elkapták előlem szemüket s csak lopva tekintgettek rám. Az ötlött eszembe, hogy talán nyugtalanítom őket, s figyelmemet a sziget felé fordítottam, a melyhez egyre jobban közeledtünk.

Lapályos föld volt, a melyet sűrű növényzet borított, nagyrészt valami előttem ismeretlen pálmaféle. Egyik pontjáról vékony, fehér gőzcsík kígyózott felfelé rengeteg magasságban pehelytollá foszladozva. Széles öbölbe jutottunk bele, melyet jobbról-balról alacsony hegyfok szegélyezett. A part, a melyet sötétszürke fövény borított, meredek hegygerinczczé emelkedett, hatvan-hetven lábnyira a tenger színe fölé s tele volt szórva fával és bozóttal. Közepe táján fölfelé négyszögű tarka kőkerítést láttam, a mely, mint később megtudtam, korálból és megkövesült lávából épült. A kerítés közepéből két szalmafödél kukucskált ki. A víz szélén egy álldogáló férfi várakozott ránk. Mintha mikor még távolabb voltunk, nehány más furcsa teremtményt is láttam volna a lejtő bozótos sűrűjébe surranni; de közelebb jutva, nyomuk sem volt. A parton álló férfi közepes nagyságú, fekete négerarczu lény volt. Széles, csaknem ajknélküli szája volt, rendkivül sovány karja, hosszú vékony lába és görbe lábszára, s előre hajló komor arczczal bámult felénk. Úgy volt öltözve, mint Montgomery és ősz társa, kék vászon kabátba és nadrágba.

A mint közelebb jutottunk, ide-oda kezdett futkosni a parton a leggroteszkebb mozdulatokkal. Montgomery parancsszavára a csónakban levő négy ember furcsa, esetlen mozdulattal felugrott s bevonta a vitorlákat. Montgomery megfordította a csónakot s belekormányozta egy szűk kis üregbe, a mely a partba volt vájva s épen elég nagy volt a hosszú csónak befogadására. A parton álló ember erre hozzánk szaladt. Hallottam, hogy a csónak orra nyikorog a homokban. Eltaszítottam magam vedremmel a hosszú csónak kormányrúdjától s leoldva kötelemet, partra szálltam. A három bepólyázott férfi esetlen mozdulatokkal kimászott a fövényre s nyomban nekilátott a csónak kiüritésének. Segített nekik a parton álló ember is. A három beburkolt és össze-vissza kötözgetett csónakosnak különösen a lába szárain ütődtem meg. Nem voltak merevek, hanem mintha kicsavarták s aztán rossz helyre illesztették volna vissza őket. A kutyák egyre morogtak rájuk, rángatva lánczukat, mikor az ősz férfi partra szállt velök.

A három furcsa ficzkó különös torokhangon társalgott, s az, a ki a parton várt ránk, mikor a kormányrúd közelében levő csomagokhoz nyultak, izgatottan rájuk rivallt, a mint gondoltam, valami idegen nyelven. Mintha hangjára emlékeztem volna valahonnan; de nem jutott eszembe, hol hallottam. Az ősz férfi a hat ugrándozó kutya között állt s túlharsogva a csaholás zaját, parancsokat osztogatott. Montgomery rendbe hozván a kormányt, szintén partra szállt s valamennyien munkához láttak.

Egyszerre csak az ősz férfi hozzám lépett. Olyan - szólt - mintha ma még nem is reggelizett volna. Apró fekete szeme csillogott komor szemöldöke alatt. Bocsásson meg érte. Most a mi vendégünk s kötelességünk gondoskodni kényelméről, bár a mint tudja, nem mi hívtuk. Élesen arczomba nézett. Montgomery azt mondja, hogy ön, Prendick úr, művelt ember, ért a tudományhoz. Mivel foglalkozott?

Elmondtam neki, hogy nehány évet töltöttem a londoni egyetemen s Huxley vezetésével biologiai kutatásokat végeztem. Erre felhúzta kissé szemöldökét. - Ez változtat a dolgon némileg Prendick úr, szólt kissé több tisztelettel. Mi tudniillik véletlenül magunk is biologusok vagyunk. Legalább én meg Montgomery azok vagyunk. Szemét a fehérbe burkolt emberekre fordította, a kik szorgalmasan vonszolták a pumát hengereken a falszegte udvar felé. - Aztán, hogy mikor távozhatik a szigetről, azt nem tudom. Kivül esünk valamennyi közlekedési vonalon. Egy évben ha egyszer látunk hajót.

Hirtelen ott hagyott, felfelé ment a parton, el a kis csoport mellett s azt hiszem belépett a kerítésen. A másik két ember Montgomeryval halomba rakta a kisebb csomagokat egy alacsony kerekes targonczára. A láma a nyúlládákkal még a csónakon volt. A mint a targoncza megtelt, a három ember neki feküdt s tolni kezdte fölfelé a vagy egy tonnás terhet a puma után. Majd Montgomery ott hagyva a másik kettőt, visszatért hozzám s kezet nyujtott.

- Az még nem bizonyos. Ez a sziget ördöngös egy hely ám, azt előre mondom. Az ön helyében nagyon meggondoltam volna, rálépjek-e. Ő... elhallgatott s meglátszott rajta, hogy elnyelte, a mit mondani akart. Majd így folytatta:

A nyulakkal nagyon egyszerűen bánt el. Begázoltam vele a csónakhoz s az egyik ládát kiczipeltük a partra. Ide érve, kinyitotta a láda ajtaját s egyik sarkára fordítván a ládát, eleven tartalmát kiszórta a földre. A nyulak kapálódzva egymás tetejére potyogtak belőle. Majd tapsolt egyet, s a tizenöt-húsz nyúl szétszaladt szökdelve a parton. - Gyarapodjatok és sokasodjatok, barátaim, kiáltott utánuk Montgomery. Töltsétek meg a szigetet. Húsotoknak eddigelé nagy híját éreztük.

Mialatt a szanaszét futó nyulakat nézegettem, az ősz férfi visszatért, kezében pálinkásüveggel s nehány darab kétszersülttel.

Minden teketória nélkül neki estem a kétszersültnek, mialatt Montgomery és ősz társa egy újabb csoport nyulat partra szabadított. Három nagy ládát azonban felvittek a házba a pumával együtt. A pálinkához nem nyultam, mert születésem óta tartózkodtam a szeszes italtól.

Érthető, hogy eleinte minden oly különös volt körülöttem s helyzetem oly váratlan viszontagságok eredménye volt, hogy egyik-másik dolog fokozottabb furcsaságát nem vettem észre. Felfelé ballagtam a lárma után. Montgomery csakhamar utánam sietett, s arra kért, hogy ne lépjek be a kőkeritésen. Ekkor láttam csak, hogy a puma a ketreczben és a telerakott targoncza is kivül volt letéve az elkerített négyszögű tér bejárása előtt.

Visszafordulva láttam, hogy a csónakban nem volt már semmi s az ősz férfi nyomunkban ballagott. Hozzánk érve, így szólt Montgomeryhoz:

- S most ennek a hivatlan vendégnek a problemáját kell megoldanunk. Mit tegyünk vele?

- Alig várom már, hogy ujra munkába foghassak - ezzel az új anyaggal, szólt az ősz férfi a kerités felé intve, miközben szeme felragyogott.

- Nincs időnk rá, hogy új kunyhót építsünk számára, s az is bizonyos, hogy most még nem avathatjuk be titkunkba.

- Magam is ezen törtem a fejem, szólt Montgomery. Az én szobámnak külső ajtaja van...

- Ez jó lesz, szólt az ősz férfi gyorsan, Montgomeryre tekintve, s megindultunk mind a hárman a kerítés felé.

- Sajnálom, Prendick úr, hogy titkolóznom kell ön előtt, de tudja, hogy hivatlan vendég. Kis telepünk titkot rejteget. Nem valami ijesztő titkot egészséges emberre nézve. De most - a míg nem ismerjük önt...

A főbejáraton mentünk keresztül; erős, megvasalt, záros fakapu volt. Mögötte egy ajtót láttam. Az ősz férfi kivett piszkos kék kabátjából egy kulcscsomót, kinyitotta az ajtót és belépett rajta. Kulcsai s az egész hely bonyolult bejárása különös benyomást gyakoroltak rám. Nyomában egyszerű, de kényelmesen bútorozott kis szobába jutottam, melynek félig nyitva lévő belső ajtaja kikövezett udvarba nyílt. Ezt a belső ajtót Montgomery hirtelen betette. A szoba egyik sarkában függő ágy volt s egyetlen üvegezetten vasrácsos ablaka a tengerre tekintett. Ezt a szobát szánták lakásomul; a belső ajtót az ősz férfi, mint megjegyezte, számítva minden eshetőségre, kivülről be szándékozott zárni. Figyelmeztetett egy kényelmes támlásszékre az ablak mellett s egy csomó régi könyvre, sebészi munkák és latin meg görög auktorok gyüjteményére, a mely a függő ágy közelében állványra volt rakva. A külső ajtón távozott a szobából, bizonyára azért, hogy az udvarra nyíló ajtót ne kelljen még egyszer kinyitnia.

- Rendesen itt szoktunk enni, szólt Montgomery, s aztán, mintha eszébe jutott volna valami, az ősz férfi után sietett. - Moreau! hallottam, a mint kiáltott, s ha jól emlékszem, ez a név az első pillanatban nem tett rám semmi benyomást. De később, a mint a könyveket kezdtem nézegetni, ez a kérdés nyomult elmémbe: hol hallottam már ezt a nevet, Moreau? Leültem az ablak elé s előszedve a kétszersült-maradványt, pompás étvágygyal falatoztam.

Az ablakon keresztül láttam, a mint az egyik furcsa, fehérruhás ember nehéz ládát czipel a part mentén. Egyszerre az ablakráma elfödte szemem elől. Majd hallottam, hogy valaki kulcsot illeszt mögöttem a zárba s bezárja a belső ajtót. Nemsokára a zárt ajtón keresztül a vérebek lármáját hallottam; nem ugattak, hanem különös módon szaglásztak és morogtak. Ide-oda topogtak s Montgomery csendesítette őket.

Nézegetve szobám tartalmát, egyre azon tünődtem, miféle bonyolult titka lehet ennek a két férfinak, s honnan ismerem Moreau nevét. De az ember emlékezete oly különös, hogy ezt a nevet, a melyet a maga környezetében bizonyára jól ismertem, sehogysem tudtam eszembe visszaidézni. Majd ujra arra a végtelenül furcsa, alaktalan, fehérbe burkolt férfira tévedt gondolatom, a ki a parton különös esetlen mozdulatokkal vonszolta a ládát. Eszembe jutott, hogy ezek közül az emberek közül egyik sem szólt hozzám, bár valamennyi folytonosan rám-rám tekintgetett lopva úgy, a hogy romlatlan, nyílt tekintetű vadembereknél még sohasem tapasztaltam. Nyelvükön is csodálkoztam. Mindannyian nagyon hallgatagok voltak, s ha beszéltek, soha egy-két szónál többet nem szóltak. Mi volt velök? Majd eszembe jutott Montgomery furcsa kisérőjének a szeme.

Épen erre gondoltam, mikor egyszerre belépett. Fehérbe volt öltözve s kis fatálczán kávét és főzeléket hozott. Alig tudtam megállni, hogy borzongva hátrább ne ugorjam, a mint szeretetreméltó meghajlással letette elém az asztalra a tálczát. Egyszerre szinte megdermedtem. Erős, fekete fürtei alatt megláttam a fülét! Hegyes füle volt, s puha barna szőr födte!

- Reggelijét hoztam, uram, szólott. Szótlanul szeme közé néztem. Megfordult s az ajtó felé ment, féloldalt vissza-vissza pillantva rám. Követtem szememmel, s e közben önkénytelenül eszembe ötlött egy mondat; Moreau borza... Ez volt az? Nem! Tiz esztendővel kellett visszaugranom. Moreau borzalmai! Ez a mondat ide-oda kóválygott elmémben egy pillanatig, majd egyszerre vörösbetük villantak fel emlékemben, a melyeket egy kis bőrszínű, hátborzongató röpiraton olvastam volt. Tisztán kezdtem emlékezni mindenre, Gyerek voltam még, s Moreau ötvenes éveiben lehetett. Kiváló, mesteri physiologus volt, a kit jól ismertek tudományos körökben rendkívüli képzelő tehetségéről s kutatásainak kiméletlen egyenességéről. Ugyanaz a Moreau volt-e ez? A vérömlesztés kapcsán csodálatos eredményeket ért el, s a beteges elváltozások kezeléséhez kiválóan értett. Majd hirtelen véget ért pályafutása. Kénytelen volt távozni Angliából. Egy ujságíró asszisztens képében beférkőzött laboratoriumába azzal a szándékkal, hogy szenzácziós leleplezéseket tegyen; s egy botrányos eset révén, a mely valószinüleg nem a véletlen műve volt, kegyetlen röpirata hírhedtté vált. Aznap, mikor a röpirat megjelent, elszabadult Moreau házából egy megcsonkított, félig lenyúzott kutya.

Ugorka szezon volt épen s egy tekintélyes kiadó, az álasszistens nagybátyja, a nemzet lelkiismeretére hivatkozott. Nem először történt, hogy ez a lelkiismeret fellázadt a tudományos kutatás módszerei ellen. Moreaut egyszerűen kimarták az országból. Lehet, hogy megérdemelte; de emlékszem, mily szégyenletesen cserben hagyta őt tudós társainak nagy testülete. Bizonyos, hogy az ujságíró röpirata szerint néhány kisérlete megdöbbentően kegyetlen volt. Talán kutatásainak feladása árán megvásárolhatta volna társadalmi békéjét; de mint a legtöbb olyan ember, a kit a tudományos búvárkodás bűvössége hatalmába kerített, nem engedett. Nőtelen volt s nem kellett csak a saját érdekeivel törődnie...

Meg voltam győződve róla, hogy a két ember azonos. Minden jel erre mutatott. Kezdtem érteni, mire való volt a puma és a többi állat; s furcsa szagot éreztem a levegőben, a melyet eddigelé nem vettem észre. Az operáló terem antiszeptikus szaga volt. Hallottam a falon keresztül a puma morgását s az egyik eb úgy orditott, mintha megverték volna. De végre is a vivisectióban nem volt semmi olyas, a mit különösen tudományos ember előtt titkolni kellett volna. S egyszerre hirtelen gondolatugrással eszembe jutott ujra Montgomery kisérőjének hegyes füle és világító szeme. Kibámultam magam elé a zöld tengerre, borzongva a hűs parti szellőben, s az utolsó pár nap élményei egymást űzték elmémben.

Mit jelentett mindez? A gondosan elzárt épület ezen az elhagyatott szigeten, a hirhedt vivisector, s ezek a nyomorék, eltorzított emberek?...

Montgomery belépése félbeszakította rejtelmes, gyanakvó tünődésemet. Együtt jött vele furcsa kisérője is, kenyeret, főzeléket, egyéb harapni valót, egy palaczk whiskyt, egy korsó vizet, három poharat és késeket hozva magával fatálczán. Rápillantottam futólag erre a különös teremtményre, s láttam, hogy furcsa, nyugtalan szeme egyre rajtam pihen. Montgomery kijelentette, hogy együtt ebédel velem, s hogy Moreau nem jön, mert nagyon el van foglalva.

- Ördögbe is! kiáltott Montgomery. Mekkora szamárság volt tőlem, hogy említettem. Gondolhattam volna. De legalább sejteti önnel titkunk természetét. Iszik whiskyt?

- Bár én is azt mondhatnám. De eső után késő a köpönyeg. Ez az átkozott ital oka annak, hogy itt vagyok. És meg egy különös ködös éjszaka. Boldog voltam, mikor Moreau felajánlta, hogy magával visz. Furcsa história...

- Montgomery, szóltam hirtelen, a mint a külső ajtó becsukódott, mért van az ön legényének hegyes füle?

- Mi az ördög! szólt tele szájjal. Egy darabig rám bámult, majd ismételte szavaimat: - Hegyes füle?

- Hegyes, szóltam oly nyugodtan, a mint telt tőlem, visszafojtott lélekzettel; s finom fekete szőr borítja.

- Akkor láttam, mikor lehajolt, hogy asztalomra tegye a beküldött kávét. És szeme ragyog a sötétben.

Ekkorra magához tért már Montgomery első meglepetéséből. Mindig gondoltam, szólt fontoskodva, hogy van valami baja a fülével, mert láttam, hogy rejtegeti... - Milyen volt a füle?

Észrevettem rajta, hogy tudatlanságát színleli. De azt nem mondhattam a szemébe, hogy hazudik. Igy szóltam hát:

- Hegyes, keskeny és szőrös. Tisztán láttam. De különben sem láttam furcsább teremtményt életemben.

Az udvarról éles, rekedt kiáltás hallatszott. Öblös mélysége a pumára vallott. Láttam, hogy Montgomery zavarban van.

- San Franciskóban... Ocsmány féreg, az bizonyos, s e mellett félkegyelmű. Nem is emlékszem már tisztán, hová való. De nagyon megszoktam. Megszoktuk mind a ketten. Milyen benyomást tesz önre?

- Természetelleneset, szóltam. Van benne valami... Ne gondolja, hogy képzelődöm, de valahányszor közel ér hozzám, mintha beszennyezne, s megfeszül minden izmom. Mintha az ördög érintene.

- Sejtelmem sem volt róla. A kétárboczos legénysége is bizonyára így volt vele... Hogy bántak szegény ördöggel... Hiszen látta, mit csinált vele a kapitány?

Egyszerre csak ujra felordított a puma, most sokkal fájdalmasabban. Montgomery szitkozódott magában. Elhatároztam, hogy szólok mindjárt a parti emberekről is. De a szegény állat egész sereg rövid, éles kiáltást hallatott.

- Pompás ficzkók. Vagy nem? - szólt elszórakozva, majd a mint a puma ujra élesen felordított, összeránczolta a homlokát. Nem szóltam többet. Ordítás hallatszott ujra, borzalmasabb, mint az előbbiek. Rám vetette tompa, szürke szemét, aztán ujra felhajtott egy pohárral a whiskyből. Az alkoholra akarta terelni a beszédet s elmondta, hogy ezzel mentette meg az életemet. De én csak odavetve felelgettem neki. Nemsokára véget ért az ebéd, a hegyes fülű szörnyeteg lehordta az asztalt s Montgomery ujra egyedül hagyott a szobában. Az egész idő alatt láttam rajta, hogy palástolni igyekszik, mennyire felizgatja a puma ordítása. Idegességére hivatkozott, mikor kiment a szobából.

Magamon is tapasztaltam, hogy a kiáltásoknak nagyon izgató hatásuk volt. S mélységük és erejük egyre nőtt, a mint a délután múlt. Eleinte csak kínosan hatottak rám; de szüntelen ismétlődésük végre kihozott a sodromból. Félredobtam a kis kötet Horatiust, a mit olvasgattam, s elkezdtem öklömet szorongatni, ajkamat harapdálni, s fel-alá járni a szobában. Majd befogtam újjaimmal a fülemet, de az ordítások egyre jobban izgattak s végül annyira kezdtek gyötörni, hogy nem állhattam ki tovább ebben a szomszédos szobában. Kimentem az ajtón a késő délután altató melegére s elhaladva a főbejárat előtt, a mely be volt már csukva, megkerültem a fal szögletét.

Az ordítás egyre hangosabb lett. Mintha a világ összes kínja benne lett volna ebben a hangban. De azért azt hiszem, ha tudtam volna, hogy ennyi kín van a szomszéd szobában, azonban nem hallom, nyugodtan viseltem volna. A szánalom csak akkor nyugtalanító, ha a szenvedés hangot talál s megrázza idegeinket. Bár ragyogó napfényben jártam s a fák zöld legyezői szeliden lengedeztek a lágy tengeri szellőben, a világ zűrzavaros volt, tele fekete és vörös káprázattal, mig jó messze el nem kerültem a tarka falú háztól.

Neki vágtam a ház mögött levő emelkedés bozótjának, s nem törődve vele, hová jutok, áthaladtam egy csomó meredek törzsű fa árnyas sürűjén és nemsokára átjutottam valahogyan az emelkedés tulsó oldalára. Lefelé haladva, kis patakot pillantottam meg, a mely szűk völgyön futott keresztül. Megálltam és hallgatóztam. A távolság, a melyet megtettem, vagy a közbeeső sűrűség eltompított minden hangot, a mely a zárt udvarból eredhetett. A levegő csendes volt. Hirtelen zörejjel egy nyúl bukkant föl előttem, fölfelé futva a lejtőn. Nem tudtam, mitévő legyek, végre is leültem az árnyék szélén.

Kellemes helyre jutottam. A patakot elfödte a partok buja növényzete, csak egy helyütt láttam csillámló vizéből egy háromszögletü foltot. Túl rajta kékes ködön keresztül bokrok és fák tömkelegét láttam a ráborúló ragyogó kék égboltozattal. Itt-ott fehér és piros virágcsomó tarkállott. Egy darabig elmerültem a táj szemléletébe, majd ujra Montgomery különös emberére tévedtek gondolataim. De ahhoz nagyon meleg volt, hogy erősen gondolkozzam s nemsokára szunnyadozó félálom fogott el.

Ebből, nem tudom mennyi idő múlva, valami zörej riasztott föl, a mely a patak tulsó oldalán levő zöld sürűségből hallatszott. Egy pillanatig nem láttam egyebet a haraszt és a fű mozgásánál. Majd egyszerre felbukkant valami a patak partján; első tekintetre nem tudtam megkülönböztetni, micsoda. Lehajtotta fejét s inni kezdett. Ekkor már láttam, hogy ember, a ki négykézláb jár, mint valami állat.

Kékes ruha volt rajta, rézszinű bőre és fekete haja volt. Ugy látszott, hogy valami groteszk csúnyaság közös vonása volt valamennyi szigetlakónak. Hallottam, a mint ivás közben ajkával szörpölte a vizet.

Előre hajoltam, hogy jobban lássam s e közben egy darab láva levált kezem alól s legurult a lejtőn. A zörejre, mint a kit bűnön értek, feltekintett s pillantásunk találkozott. Hirtelen két lábra tápászkodott s kurta kezével száját törülgetve, rám nézett. Lába alig volt fél oly hosszu, mint törzse. Körülbelül egy perczig egymásra bámultunk meghökkenve. Majd nehányszor visszatekintve rám, eltünt jobbra tőlem a bokrok között s az összecsapódó lombok zaja lassan elhalt mögötte, a mint távolodott. Régen eltünt már s én még mindig ülve maradtam, abba az irányba bámulva, a merre eltünni láttam. Álomra hajló nyugalmamnak vége lett.

Felriasztott hátam mögött valami nesz s hirtelen megfordulva láttam, hogy egy tengeri nyúl fut a lejtőn fölfelé.

Ennek a groteszk félvadszerű teremtménynek a megjelenése egyszerre benépesítette számomra a délután csöndjét. Egyre idegesebben nézegettem körül s bántott, hogy fegyvertelen vagyok. Majd arra gondoltam, hogy az az ember, a kit az imént láttam, fel volt öltözve, nem volt meztelen, mint a vadember szokott lenni s iparkodtam meggyőzni magamat, hogy valószinüleg békés hajlamú lény volt s csak viselkedésének esetlen vadsága sejttette velem az ellenkezőt.

De megjelenése azért nagyon megzavart. Elindultam balra a lejtő hosszában, ide-oda tekintgetve szüntelenül a merev fatörzsek között. Mért jár egy ember négykézláb s mért iszik pohár nélkül? Egyszerre csak ujra állati nyöszörgést hallottam, s mivel azt hittem, hogy a pumát hallom, megfordultam s a hanggal homlokegyenest ellenkező irányban folytattam utamat. Lejutottam a patakhoz s keresztül lépve rajta, a tulsó part bokrai között haladtam tovább.

Egyszerre élénk biborszinű foltot vettem észre a földön. Lehajoltam s láttam, hogy leveles folyondárhoz hasonló, különös szétágazó, ránczos gombaféle volt, a mely érintésemre nyálkásan szétomlott. S ekkor buja harasztbokrozat árnyában kellemetlen leletre bukkantam, egy élettelen nyúl testére, a mely meleg volt még s tele volt csillogó legyekkel. Feje szét volt harapva. A vértócsa láttára visszahökkentem. Köröskörül nyoma sem volt más erőszakosságnak. Mintha hirtelenében ragadták és ölték volna meg. A mint rámeredtem a kis szőrös testre, az a félelem, a melyet a patakból ivó férfi emberietlen arcza keltett volt bennem, egyre növekedett. Kezdtem elképzelni, mily veszedelmes dolog kóborlásom ezek közt az ismeretlen lények között. A sürűség szinte megváltozott körülöttem. Minden árnyék leselkedő rémmé vált, minden neszt fenyegetésnek képzeltem. Mintha csupa láthatatlan ellenség környezett volna.

Elhatároztam, hogy visszatérek a parti házba. Hirtelen megfordultam s vad erőszakossággal, szinte őrülten, a bokrok közt törtem magamnak utat, óvakodva, hogy valahogy tisztás térre ne jussak megint.

Épen idejében álltam meg egy kis tisztás előtt, a melyet egy lezuhant fa vágott az erdőben. Uj sarjak kezdtek már fejlődni, küzködve a megüresedett helyért s túl a tisztáson újra sürűséggé zárult a meredek fatörzsek, az egybefonódó folyondárok és a szétágazó gombák tömkelege. Szemben velem, nem véve észre közeledésemet, három groteszk emberi alak kuporgott egy lezuhant hatalmas fa gombával borított romladékán. Az egyikük nő volt, a másik kettő férfi. Meztelenek voltak, csak ágyékuk táját burkolta skárlátpiros szövet; bőrük sötétes pirosasbarna színű volt, a milyen szinű vadembert még soha életemben nem láttam. Elhizott, állnélküli arczuk volt, homlokuk hátralapult s fejüket ritkás tüskés haj borította. Sosem láttam még ily vadállatias külsejü teremtményeket.

Beszélgettek, vagy legalább az egyik férfi beszélt a másik kettőhöz s mind a hárman annyira el voltak merülve, hogy közeledésem neszét nem hallották. Felső testüket ide-oda himbálgatták. Tisztán megkülönböztettem a vastag, mély hangokat; de a beszédből egy szót sem voltam képes megérteni. Ugy látszott, hogy az, a ki beszélt, valami bonyolult zagyvaságot ismételgetett. Nemsokára élesebb lett a hangja s kezét kiterjesztve, felegyenesedett.

Erre kezüket kiterjesztve, felállt a másik kettő is és hármasban dudolgatva ritmikusan ide-oda himbálódzott testük. Ekkor láttam, mily rendkivül kurta lábszáruk van s mily sovány, esetlen a lábuk feje. Elkezdtek lassan körbe forgolódni, felemelve s letoppantva lábukat s lóbálva karjukat. Ritmikus motyogásuk éneklésbe csapott át, amelynek a refrainje valami Alúla vagy Balúla szó volt. Szemük ragyogott s undok arczukon furcsa gyönyörérzet tükröződött. Ajaktalan szájukon nyál csordult ki.

Egyszerre, a mint elnéztem érthetetlen, groteszk mozdulataikat, hirtelen tisztán láttam, mi volt az, a min megütődtem, a mi állandóan a legszélsőbb idegenszerűség s egyben a legkülönösebb ismert dolog ellentétes benyomását gyakorolta rám. Ez a három, rejtelmes dolgokat űző teremtmény alakjára nézve ember volt, de e mellett különös módon megvolt bennök valami ismerős állat minden sajátsága is. Bár emberi formájuk volt s rongyszövet volt rajtuk, mozdulataikban, viselkedésükben, egész lényükben volt valami félreérthetetlen állati jelleg, a mi ellenállhatatlanul a sertéseket juttatta eszembe.

Elképedtem erre a csodálatos megfigyelésre s borzalmas kérdések raja rohanta meg elmémet. Elkezdtek egymásután kiáltozva, röfögve ugrándozni. Egyszerre az egyik elcsúszott s egy pillanatra négy lábra ereszkedett. Bár tüstént felállt, e szörnyetegek állati valójának ez a pillanatnyi megnyilatkozása eleget mondott.

Megfordultam oly nesztelenül, a mint csak tellett tőlem s időnként meg-megdermedve azon való félelmemben, hogy valami recsegő ág vagy mozduló lomb elárul, visszatörekedtem a bokrok közé. Jó időbe beletartott, mire ujra bátrabban mertem mozogni.

Eleinte azon voltam csak, hogy minél messzebb kerüljek ezektől az ocsmány teremtésektől s jóformán észre sem vettem, hogy időközben rendes gyalogösvényre jutottam a bokrok között. Majd gyorsan átsietve egy kis tisztáson, kellemetlen meglepetésemre a fák között, két esetlen lábat pillantottam meg, a mely vagy harmincz yardnyira tőlem, nesztelen léptekkel párhuzamosan haladt velem. A lábakhoz tartozó felső testet és fejet elfödte előlem a sűrű folyondár. Hirtelen megálltam, azt remélve, hogy ez a lény nem vett észre. Velem együtt megállt a két láb is. A mily ideges voltam, alig tudtam megállni, hogy hanyatt-homlok futásnak ne eredjek.

Majd erősebben odatekintve az ág-bog közé, ráismertem annak a lénynek a fejére és a testére, a kit inni láttam. Felém fordította fejét. A mint a fák árnyékából rám tekintett, szeme zöldes fényben villogott. Ez a félig világló szín eltünt, amint ujra elfordította fejét. Egy pillanatig mozdulatlanul állt, majd nesztelen léptekkel futni kezdett a zöld sürűségben. A következő pillanatban eltünt előlem a bokrok között. Nem láttam, de azért éreztem, hogy ujra megállt és engem néz.

Vajjon mi volt? Ember vagy állat? Mi dolga volt velem? Nem volt nálam fegyver, még botom sem volt. A futás őrültség lett volna. Bizonyos, hogy az a valami, akármi volt, nem mert megtámadni. Összeszorítva fogaimat, egyenesen feléje indultam. Vigyáztam, hogy félelmemet, a mely szinte megdermesztett, el ne áruljam. Keresztülnyomultam egy csomó magas, fehérvirágos bokron s ott láttam magam előtt húsz yardnyi távolságban. Oldalvást visszatekintett rám s láttam, hogy nem tudja, mit csináljon.

Majd egyszerre így szólt: Senki! s megfordulva eliramodott a bozóton keresztül. Távolabb visszafordult s rámbámúlt megint. Szeme kiragyogott a fák félhomályából.

Bátorságom inamba szállt; de éreztem, hogy egyetlen reményem a merészség s ezért folytonosan közeledtem feléje. Ujra hátat fordított s eltünt a sötétben. Mintha még egyszer visszavillant volna rám a szeme s aztán nem láttam többé.

Most kezdtem csak elképzelni, mi minden történhetik velem, ha beáll az este. A nap pár perczczel előbb tért nyugovóra, a tropikus égöv gyorsan beálló szürkülete kezdett már jelentkezni keleten s fejem körül karikázni kezdett nesztelenül az első portyázó moly. Ha nem akartam az éjszakát ott tölteni a titokzatos erdő ismeretlen veszedelmei között, sietnem kellett vissza az elkerített épülethez.

Az a gondolat, hogy visszatérjek abba a kínlakta menedékbe, végtelenül kellemetlen volt; de még kellemetlenebb volt az a másik, hogy rám szakad a szabadban a sötétség s mindaz, a mit a sötétség magában rejt. Még egy pillantást vetettem a kékes árnyékra, a mely elnyelte azt a furcsa teremtést, s aztán megindultam le a lejtőn a patak felé, azt hivén, hogy abban az irányban haladok visszafelé, a merről ide jöttem.

Gyorsan lépkedtem, belezavarodva mindabba, a mit tapasztaltam, s nemsokára tisztás helyre értem az elszórt fák között. Az a színtelen világosság, a mely a nap nyugtát követi, gyorsan enyészett. A kék égbolt fejem fölött hirtelen mélyebb színt öltött s apró csillagok fénye tört keresztül a félhomályon. A fák közei, a távolabbi növényzet hézagai, a melyek a napfényben ködös kékségnek látszottak, feketeségre váltak s megteltek titokzatossággal.

Folytattam utamat. A színváltozat eltünt a világból, a fák csúcsai koromsötéten meredeztek a világló kék égbolt felé s a facsúcsok határvonalán alúl minden alaktalan feketeségbe olvadt össze. Csakhamar ritkulni kezdtek a fák s a bozótos bokrok egyre szaporodtak. Majd fehér fövénynyel borított puszta térségre értem, a melyen túl újra sűrű bokrok terjedtek szét.

Jobbra tőlem folyton gyötört valami gyönge nesz. Eleinte azt hittem, hogy képzelődöm, mert valahányszor megálltam, elcsendesedett minden, kivéve a lombok közt susogó esti szellőt. De a mint folytattam utamat, lépteimnek mintha viszhangja támadt volna.

Elfordultam a sürűségtől, a szabadabb térség felé tartva s azon voltam, hogy hirtelen meg-megfordulva meglepjem a nyomomban járó lényt, ha csakugyan volt a nyomomban valaki. Nem láttam semmit, de azért egyre erősebb lett bennem az a tudat, hogy van valaki a közelemben. Meggyorsítottam lépteimet s nemsokára kis emelkedéshez értem. Átmentem rajta s gyorsan megfordulva a tulsó oldaláról merően visszanéztem rá. Fekete körvonalai éles ellentétben voltak a sötétlő égboltozattal.

Nemsokára alaktalan tömeg bukkant föl a magaslaton s utána rögtön eltünt újra. Most már bizonyos voltam benne, hogy rézbőrű ellenfelem lopódzik utánam. Párosult ezzel egy másik kellemetlenség is. Észrevettem, hogy utat tévesztettem.

Egy darabig teljesen megzavarodva, tovább siettem, nyomomban a rejtelmes üldözővel. Bármi volt, vagy nem volt bátorsága arra, hogy megtámadjon, vagy kedvező alkalomra lesett. A nyílt térség felé iparkodtam. Időnként megfordultam és hallgatóztam; nemsokára félig-meddig azt kezdtem hinni, hogy üldözőm abbahagyta a vadászatot, vagy talán nem is volt egyéb, mint megzavarodott képzelődésem szüleménye. Egyszerre hallottam a tenger zúgását. Csaknem futásra gyorsítottam lépteimet s rögtön rá hallottam, hogy megbotlott valaki a hátam mögött.

Hirtelen megfordultam s rámeredtem az egymásba olvadó fákra. Fekete árny ugrosott egyik fától a másikig. Megdermedve figyeltem, de nem hallottam mást, csak fülem vérének lüktetését. Azt gondoltam, hogy idegzetem megzsibbadt s hogy képzelődésem játszott velem. Elszántan ujra a tenger zúgása felé fordultam.

Egy-két pillanat mulva a fák megritkultak s alacsony puszta földnyelven találtam magamat, a mely belenyúlt a sötét vízbe. Tiszta, nyugodt éjszaka volt s az egyre szaporodó csillagok képe rezegve tükröződött a tenger nyugodt ölében. Nyugaton a zódiacus fény belevegyült az esti csillag sárga ragyogásába. A part kelet felé távolodott tőlem, nyugat felé pedig eltakarta a hegyfok gerincze. Egyszerre visszaemlékeztem rá, hogy Moreau partja nyugatra van tőlem.

Ág rezzent mögöttem s utána nesz hallatszott. Megfordultam s jól odanéztem a fekete fák közé. Nem láttam semmit, vagy inkább nagyon is sokat láttam. A homályban minden sötét alakzatnak megvolt a maga fenyegető tulajdonsága, mintha éberen lesben állt volna minden körülöttem. Igy álltam körülbelül egy perczig, aztán szememet le nem véve a fákról, nyugatnak fordultam, hogy keresztülmenjek a földnyelven. Amint megmozdultam, a leskelődő árnyékok közül is megmozdult az egyik nyomomban.

Szivem sebesen dobogott. Nemsokára széles öböl körvonalai látszottak nyugat felől s megálltam ujra. Megállt vagy tizenkét yardnyira tőlem a nesztelen árny is. Az öböl túlsó kanyarulatánál kis fénypont csillant fel s a csillagfényben tisztán láttam a szürkéllő, fövénynyel bontott partot. A kis fénypont körülbelül két angol mértföldre lehetett tőlem. Hogy elérjem a partot, keresztül kellett mennem a fák között, a hol az árnyak leskelődtek s le kellett mennem egy kis bozótos lejtőn.

Most sokkal tisztábban láthattam üldözőmet. Nem állat volt, mert két lábon állt felegyenesedve. Kinyitottam számat s szólni akartam, de szavam rekedt hörgésbe fulladt. Még egy kisérletet tettem s felkiáltottam: Ki az ott? Feleletet nem kaptam. Egyet léptem előre. Az árny nem mozdult. Lábam megbotlott egy kőben.

Ez eszembe juttatott valamit. Szemem folyton az előttem álló árnyra függesztve, felemeltem a kődarabot. A mint mozdultam, az árny, mint valami kutya, hirtelen megfordult s távolabb surrant a sötétségbe. Eszembe jutott, a mit egy kis iskolás gyerek csinált nagy kutyákkal szemben, belecsavartam a követ zsebkendőmbe s a zsebkendő végét rátekertem öklömre. Az árnyékok közt mozdult valami, mintha üldözőm hátrált volna. Egyszerre utat tört magának szörnyű izgatottságom; kezemben fegyveremmel, szemben hátráló ellenfelemmel reszketni kezdtem s hideg izzadtság verte ki testem.

Egy ideig eltartott, míg elszántam magam arra, hogy a fákon és bokrokon keresztül neki vágok a partra vezető lejtőnek. Futni kezdtem s a mint a sürűségből kijutottam a fövényre, hallottam, hogy mögöttem mozog valami.

Erre teljesen elvesztettem a fejem s a fövényes parton futásnak eredtem. Mögöttem nyomban hallatszott üldözőm puha lábainak gyors topogása. Vad kiáltást hallattam s megkettőztettem lépteimet. A mint futottam, háromszor-négyszer nyúl nagyságu fekete lények riadtak fel s szökdeltek a parton a bokrok felé. A míg élek, nem fogom elfelejteni ezt a borzalmas hajszát. A víz szélén futottam s a lábak topogása egyre közelebb hallatszott hozzám. A sárga fény messze volt, reménytelenül messze. Az éjszaka csendes volt és fekete körülöttem. Tipp-topp! hangzott egyre közelebb és közelebb az üldöző lábak topogása. Lélekzetem elfulladt, mert régen elszoktam a szaladástól; a mint folytattam a futást, mintha éles kés nyilallott volna oldalamban. Láttam, hogy üldözőm sokkal előbb utolér mint az elkerített helynél s ekkor kétségbeesve és levegőért kapkodva, hirtelen sarkon fordultam s a mint hozzám ért, lesujtottam rá teljes erőmből. Csapás közben a kő kizuhant a zsebkendő hurkából.

A mint megfordultam, üldözőm, a ki négykézláb futott utánam, két lábra emelkedett s a zuhanó kő bal halántékán érte. Koponyája nagyot koppant s az állat-ember belém tántorodott, fejével hátra taszítva, s aztán eltámolyogva mellettem, végig zuhant a fövényen, úgy, hogy arcza beleért a vízbe. S ott maradt elterülve mozdulatlanul.

Nem volt rá erőm, hogy közeledjem a fekete tömeghez. Ott hagytam a körülötte fodrosodó vízben a néma csillagok alatt s folytattam utamat a ház sárga fénye felé. Nemsokára kétségtelen megkönnyebbülésemre hallottam a puma fájdalmas nyöszörgését, ugyanazt a hangot, a mely eredetileg elüldözött a házból a rejtelmes sziget kikutatására. Erre, bár rettentő fáradt voltam, összeszedtem minden erőmet s futni kezdtem a fény felé. Mintha nevemet hallottam volna kiáltani.

Közelebb jutva a házhoz, láttam, hogy a fény szobám nyitott ajtajából sugárzik s hallottam, hogy Montgomery nevemet kiáltja: Prendick!

Folytattam a futást. Csakhamar ujra hallottam kiáltását. Gyönge hahó!-val feleltem a kiáltásra s a következő perczben beleütköztem Montgomeryba.

- Hol járt? szólt karon ragadva s visszatolva, úgy, hogy az ajtóból áradó fény arczomra esett. Annyira el voltunk foglalva mind a ketten, hogy megfeledkeztünk önről s csak egy félórával előbb vettük észre, hogy eltünt.

Bevezetett a szobába s leültetett a karosszékbe. Egy darabig szinte megvakított a fény.

- Arra nem is gondoltunk, hogy elindul szigetünk kikutatására, a nélkül, hogy nekünk szólana; megijedtem... de hát... Mi baj?

A mi erőm még maradt, egyszerre elhagyott s fejem mellemre hanyatlott. Azt hiszem, némi elégtétellel öntött belém Montgomery egy kis pálinkát.

- Ugy-e látott egyet-mást bizonyára furcsaságainkból? kérdezte. Bezárta az ajtót s ujra hozzám fordult. Egyebet nem kérdezett; öntött belém ujra egy kis pálinkát és vizet s aztán arra nógatott, hogy egyem. Csaknem összeestem. Motyogott valamit arról, hogy elfelejtett figyelmeztetni s megkérdezte röviden, mikor távoztam a házból s mit láttam. Elmondtam neki szakgatott rövid mondatokban mindent s végül őrülettel határos izgatottsággal így szóltam: Szóljon, mit jelent mindez?

- Nincs az egészben semmi szörnyűség - szólt. De azt hiszem, egy napra eleget tapasztalt.

Egyszerre metsző kiáltást hallatott a puma. Montgomery halkan elkáromkodta magát.

- Montgomery - kérdeztem - mi volt az a lény, a mi üldözött. Állat vagy ember?

Felálltam szemben vele s ujra kérdeztem: Mi volt az a lény, a mi utánam járt?

Rám nézett és száját félrehúzta. Szeme, a mely az imént egy perczre megelevenedett, újra kifejezéstelenné vált.

Hirtelen idegroham fogott el, de csak egy pillanatra. Belevetettem magam ujra a székbe s kezemet homlokomra szorítottam. A puma ujra elkezdett ordítani.

Montgomery mögém került s vállamra tette a kezét. Lássa, Prendick - kezdte - nem állt érdekemben, hogy ide juttassam erre a mi ostoba szigetünkre. De a baj nem olyan nagy, mint amilyennek képzeli. Idegzete elrongyolódott, ez az egész. Majd adok egy kis altatószert; ki kell jól aludnia magát, mert különben semmiért sem vállalhatok felelősséget.

Nem válaszoltam semmit. Előre hajoltam s arczomat eltakartam kezeimmel. Nemsokára visszatért egy kis üvegcsével, a melyben sötét folyadék volt. Átnyujtotta, én ellenállás nélkül felhajtottam s aztán Montgomery segítségével végig nyujtóztam a függő ágyon.

Mikor felébredtem, fényes nappal volt. Egy darabig hanyatt fekve maradtam, felnézve a menyezetre, melynek gerendái hajófából készültek. Majd másfelé fordítottam a fejem s láttam, hogy az asztalon ennivaló van elkészítve számomra. Éhes voltam s neki láttam, hogy kijussak valahogyan a függő ágyból, a mely megértve szándékomat, egyszerre csak túlságos udvariassággal kifordított négykéz-lábra a szoba közepére.

Felkeltem s leültem az ennivaló elé. Kábult volt a fejem s eleinte roppant határozatlanul emlékeztem vissza csak arra, a mi éjjel történt. A reggeli szellő kellemesen fujdogált az üvegezetten ablakon. A hűs szellő s a táplálék felüdített. Nemsokára kitárult mögöttem a zárt udvarra nyíló ajtó. Megfordultam s Montgomery arczát pillantottam meg.

Betette megint az ajtót, de mint később észrevettem, elfelejtette ráfordítani a kulcsot.

Eszembe jutott, milyen volt arcza az elmúlt éjszaka s lassacskán kialakult elmémben minden úgy, a mint történt. A mint épen ujra elfogott a félelem is, kiáltás hallatszott belülről. Csakhogy most nem a puma kiáltott.

Abbahagytam az evést és hallgatóztam. Csend volt, kivéve a reggeli szellő susogását. Azt kezdtem gondolni, hogy csalódott a fülem.

Hosszú szünet mulva folytattam az evést, de fülem folyton éberen figyelt. Nemsokára nagyon gyönge, tompa hangot hallottam. Kővé dermedtem székemen. Bár gyönge, eltompult hang volt, sokkal mélyebb hatást gyakorolt rám, mint mindaz együtt véve, a mit eddig hallottam a fal mögül. Most az egyszer nem lehetett kételkednem a tompa, szakgatott hangok eredetében, mert zokogással, szorongó lihegéssel vegyes jajveszéklés volt. Most az egyszer nem állat, hanem emberi lény gyötrődött!

A mint ezzel tisztába jutottam, felkeltem, három lépéssel végig mértem a szobát, megragadtam az udvarra nyíló ajtó kilincsét s feltártam az ajtót magam előtt.

- Prendick! Ember! Megálljon! - kiáltott Montgomery felém ugorva. Csaholni, horkolni kezdett egy megriasztott vadászeb. Láttam, hogy barna, biborpiros vér folydogált egy csatornában s karbolos eczetszagot éreztem a levegőben. Távolabb homályos árnyékban láttam, hogy valami sebhelyekkel telt, vörös és össze-vissza kötözgetett lény volt lekötözve egy rámás lapra. S egyszerre feltünt az öreg Moreau fehér, rettenetes arcza.

Egy pillanat se telt bele, vállon kapott, vörösre fent félkezével sarkon fordított s belökött szobámba. Oly könnyedén megemelt, mint ha kis gyerek lettem volna. Végig terültem arczra bukva a padlón s a becsapódó ajtó elfödte előlem szenvedélyes arczát. Majd hallottam, hogy megfordul a kulcs a zárban s Montgomery elkezdett mentegetőzni.

- Nem érti, - szólt Montgomery - s mondott még valamit, de ezt nem értettem.

A többit nem hallottam. Feltápászkodtam s remegve álltam a szoba közepén, borzalmas kétségek közt hánykolódva. Lehetséges, kérdeztem magamban, hogy élő embert bonczolnak? Mint felhős égről a villám, úgy csapott le rám ez a kérdés. S egyszerre tudatara ébredtem annak a borzasztó veszedelemnek, a melyben forogtam.

Mint valami oktalan reménye a menekülésnek, az jutott eszembe, hogy szobám külső ajtaja nem volt bezárva. Meg voltam győződve kétségtelenül, hogy Moreau valami élő embert bonczolt. Mióta hallottam a nevét, szüntelenül azon fáradoztam, hogy kapcsolatba hozzam a nevéhez fűződő borzalmakat a szigetlakok groteszk állatiasságával. Eszembe jutottak munkái a vérátömlesztésről s azt hittem, hogy mindent megértettem. Mindaz a különös teremtmény, a melyet láttam, valami rettenetes kisérletezés áldozata volt!

Ezek az átkozott ficzkók csupán azért akartak visszatartani, hogy bizalmaskodásukkal elbolonditsanak s aztán hirtelen oly sorsot mérjenek rám, a mely rosszabb, mint a halál; kinpadra akartak vonni s a legiszonyubb lealjasítás után, a mi egyáltalában képzelhető, ki akartak ereszteni, mint valami elveszett lelket, mint valami fenevadat, többi áldozatuk seregébe. Körülnéztem, nem keríthetek-e valami fegyvert magamnak. Nem volt sehol semmi. Majd hirtelen ötlet kapott meg; neki estem a karosszéknek s rátéve lábamat egyik oldalára, a másik oldalát leszakítottam róla. A fával együtt véletlenül kiszakadt egy szög is s kiálló nagy hegye némi veszélyességet kölcsönzött ennek a máskülönben ártatlan fadarabnak. Lépteket hallottam kivülről, rögtön rá felnyilt az ajtó s belépett rajta Montgomery. Be akarta zárni a külső ajtót.

Fölemeltem szöges botomat s arczába sujtottam vele; de visszaugrott. Egy pillanatig határozatlanul álltam, majd megfordultam s kirohanva az ajtón, megkerültem a ház sarkát.

- Prendick! Ember! Megálljon! - hallatszott rémült kiáltása. Ne legyen ostoba szamár!

Még egy percz - gondoltam magamban - s rám zárta volna az ajtót, mint valami áldozatnak szánt tengeri nyúlra. Megkerülte ő is a ház sarkát, mert hallottam, a mint nevemet kiáltotta. Majd kiabálva utánam kezdett szaladni.

Vakon futva északkeletnek vettem utamat, derékszögben eltérve előbbi kirándulásom irányától. A mint hanyatt-homlok futottam a parton, egyszer visszatekintettem s láttam, hogy Montgomeryvel együtt fut utánam fekete arczú legénye is. Őrült futásnak eredtem a lejtőn felfelé s a magaslatra érve, elfordultam keletre sűrű bokrokkal szegett sziklás völgy mentén. Vagy egy angol mértföldnyire futhattam. Keblem zihált, szivem hangosan dobogott. Üldözőim zaja megszünt s mivel éreztem, hogy közel vagyok a végkimerüléshez, hirtelen visszakanyarodtam, a mint gondoltam, a part felé s ledőltem egy harasztos bokor tövében.

Ott maradtam jó darab ideig félve mozdulni is s valósággal annyira megrémülve, hogy tervezgetéshez sem volt erőm. A vad táj álmatag csendben mélázott a nap melegében s közelemben nem volt más zaj, mint nehány körülem keringő kis szúnyog zümmögése. Egyszerre egyhangú ismétlődő zajt hallottam, a partot öblögető tenger hömpölygése volt.

Vagy egy óra mulva hallottam, hogy Montgomery jó távol észak felé nevemet kiáltozza. Ez tervezgetésekre vezette gondolataimat. Ugy fogtam fel akkor a dolgot, hogy a szigeten nem lakik más, mint a két vivisector és állatiasított áldozataik. Bizonyos volt, hogy szükség esetén ezek közül is felhasználhatnak egynehányat ellenem. Tudtam, hogy Moreau és Montgomery mindig revolverrel jár; én pedig eltekintve ettől a gyönge deszkadarabtól, a mely kiálló kis szögével valóságos torzképe volt a buzogánynak, fegyvertelen voltam.

Igy hevertem egy helyben folytonosan, a mig éhes és szomjas nem lettem. S most láttam be csak teljesen helyzetem reménytelenségét. Fogalmam sem volt róla, hogyan kerítsek magamnak táplálékot. Sokkal tudatlanabb botanikus voltam, semhogy ráismerhettem volna valami ehető gyökérre vagy gyümölcsre magam körül; s ahhoz sem volt eszközöm, hogy elfogjak valahogyan vagy egy tengeri nyulat. Minél jobban elgondolkoztam, annál vigasztalanabbnak éreztem helyzetemet. Végre végső kétségbeesésemben azokra az állatemberekre gondoltam, a kikkel találkoztam. Megpróbáltam, a mennyire képes voltam visszaemlékezni rájok s bennök lelni valami reménységet.

Egyszerre csak vérebugatást hallottam s megértettem, hogy új veszedelem fenyeget. Nem sokat elmélkedtem, mert hamarosan elcsíptek volna, hanem felkapva szöges botomat, hanyatt-homlok rohanni kezdtem búvóhelyemről a tenger felé. Emlékszem, hogy futás közben belekeveredtem valami tüskés bozótba, a melynek tövisei ugy szúrtak, mint a késpengék. Csurgott rólam a vér s ruhám össze-vissza volt szakgatva, mikor egy észak felé elnyúló hosszú öböl szélére értem. Belegázoltam minden habozás nélkül egyenesen a habok közé s nemsokára térdig jártam egy kis folyóban. Végre felkapaszkodtam a nyugati partra s dobogó szivvel belevetettem magam a bokrok sürűjébe s ott vártam a történendőket. Hallottam, hogy a kutya - egyetlen egy üldözött csak, - egyre közeledett s a tüskebokorhoz érve, vadul ugatott. Majd megszünt az ugatás, nem hallottam többé semmit s nemsokára azt kezdtem gondolni, hogy megmenekültem.

A perczek múlva-múltak, a csend hosszúra nyúlt, s végre vagy egy órai nyugalom után, bátorságom kezdett újra visszatérni.

Ekkor már nem voltam annyira megrémülve s csökkent nyomorúságom érzete is. Túlestem a rémület és a kétségbeesés végső határán. Tudtam, hogy életem menthetetlenül elveszett s ez a meggyőződés bátorságot öntött belém. Kedvem lett volna szemtől-szemben találkozni Moreauval. S mialatt a vizben gázoltam, eszembe jutott, hogy a végső esetben mindig marad egy módom arra, hogy a kinoztatástól meneküljek: nem akadályozhatják meg, hogy vízbe ne fojtsam magam. Kedvem lett volna félig-meddig azonnal a vízbe ölni magam, de valami különös kivánság, hogy ha már ennyire jutottam, várjam be a végét is, visszatartott. Kinyujtottam a tüskés bokor töviseitől kisebesedett, sajgó lábamat és szétnéztem a fák között. Egyszerre csak fekete arczot vettem észre, a mely engem figyelt.

Láttam, hogy az a majomhoz hasonló ember, a ki a parton várta a csónakot. Kapaszkodóban volt egy pálmafára. Felkaptam botomat s felálltam szemben vele. Motyogni kezdett: - Te, te, te... ez volt minden, a mit eleinte megértettem. Majd hirtelen leugrott a fáról, szétválasztotta a lombokat s rám bámult kiváncsian.

Ezzel a teremtménynyel szemben nem éreztem azt az ellenszenvet, a mit a többi állatember láttára. - Te, te, szólt, a csónakból.

- Óh! szólt s nyugtalan, ragyogó szemét végigjártatta rajtam. Megnézte kezemet, botomat, lábamat, rongyos ruhámat s a tövisekből eredő szúrásokat és karczolásokat. Valamin megakadt. Szeme visszasiklott kezemre. Majd kinyujtotta saját kezét és számlálta lassan ujjait: - Egy, kettő, három, négy, öt - ugy-e?

Akkor nem fogtam fel szavai jelentését. Később észrevettem, hogy a legtöbb állatembernek korcs keze van, a melynek nem egyszer három ujja hiányzik. Akkor azt hittem, hogy ez valami üdvözlet s válaszul ugyanazt csináltam. Végtelen elégedettséggel vigyorgott. Majd gyors tekintete körülpillantott; azután hirtelen mozdulattal eltünt az összecsapódó lombok között.

Utána nyomúltam s elbámúlva láttam, hogy sovány karjával kapaszkodva, vastag folyondár ágain lengeti magát a lombok között. Háttal állt felém.

A földre vetette magát, ugrás közben megfordulva, úgy, hogy szembe került velem.

Erre sarkon fordult s gyors baktatásnak eredt. Minden mozdulatát különös gyorsaság jellemezte.

- Gyere velem - szólt. Követtem, hogy végig éljem az egész kalandot. Sejtettem, hogy ezek a kunyhók hevenyészett menedékek, amelyekben ő és többi állatembertársa él. Talán barátságosan fognak fogadni s hasznukat is vehetem még. Nem tudhattam, mennyiben feledkeztek meg embervoltukról, mert azoknak tartottam őket.

Majomfajta társam mellettem baktatott. Kezét lelógatta s alsó álkapczája előre ugrott. Kiváncsi voltam, milyen lehet az emlékezőképessége s ezt kérdeztem tőle: - Mióta vagy a szigeten?

- Mióta? - kérdezte. S ismételvén az egész kérdést, feltartotta három újját. Félig hülye volt. Próbáltam kitalálni, mit ért három újján s azt hittem, el is találtam. Két-három más kérdés után hirtelen ott hagyott s valami gyümölcs után ugrott, a mely az egyik fán csüggött. Letépett egy marék tüskés bogyót s enni kezdte belét. Örömmel néztem, mit csinál, mert megismerkedtem legalább valami ennivalóval. Kérdeztem tőle még egyet-mást, de míg nehány feleletét megértettem, a legtöbbje értelmetlen papagáj-gajdolás volt.

Annyira elmerültem furcsa sajátságainak megfigyelésébe, hogy az útra, a melyen haladtunk, alig ügyeltem. Csakhamar megszenesedett, barna fák közé s azután sárgás-fehér kéreggel borított puszta térre jutottunk, a melyen szemet maró, orrcsavaró füstgomolyok kóvályogtak. Egy kopasz szírt tetejéről jobbra a tenger kék tükrét pillantottam meg. Az ösvény hirtelen szük hegyi útba torkollott, a mely összegyűrt, csomós fekete lávatömegek közt kigyózott lefelé. Rátértünk erre az útra.

A kénes talajról visszaverődő vakító napfény után a szűk ösvény iszonyú sötétnek tetszett. Meredek falai egyre jobban közeledtek egymáshoz. Szemem előtt zöldes piros foltok keringtek a levegőben. Egyszerre vezetőm hirtelen megállt. - Itthon vagyunk, szólt, s láttam, hogy egy sziklahasadékban vagyok, a mely első perczben teljesen sötétnek tetszett. Furcsa lármát hallottam, s balkezem csuklójával megdörzsöltem a szemem. Kellemetlen szagot éreztem, mintha piszkos majomketrecz mellett álltam volna. Távolabb napfényes zöld lejtővé lankásodott a szikla s jobbról és balról szűk nyíláson beszűrődött a fény a középen lengő homályosságba.

Egyszerre valami hideg test ért a kezemhez. Visszaugrottam, s közvetlenül magam előtt sötétes pirosló valamit láttam, a mely legjobban megnyúzott gyerekhez hasonlított. Ugyanolyan szelid s a mellett visszataszító vonásai voltak, mint a lajhárnak. Homloka ép oly alacsony volt s ép oly tunyán mozgolódott. A mint a hirtelen fényváltozás hatása megszünt, tisztábban kezdtem látni mindent. A kis lajhárszerű teremtés előttem állt s rám bámult. Vezetőm eltünt.

Az egész szűk folyosó volt magas lávafalak között, szakadék a láva csomós folyamában. Mindkét felől pálmalevelek és nádvesszők voltak benne a sziklához támasztva, durván összerótt, áthatolhatatlan sötétségü barlangokat alkotva. A közöttük kigyózó út alig volt három yard széles, s tele volt hányva kellemetlen bűzt árasztó rothadt gyümölcshéjjal s más hulladékkal.

A kis pirosas lajhár még mindig rám pislogott, mikor a majomember ujra megjelent a legközelebbi barlang bejáratában s intett, hogy kövessem. Eközben esetlen szörnyeteg tápászkodott föl e furcsa út egy távolabbi helyén, rám bámészkodva. Haboztam, félig-meddig kedvem lett volna visszarohanni oda, a honnan jöttem, de aztán elszánva magam mindenre, megmarkoltam középen szöges botomat, s bemásztam vezetőm után a bűzös kis barlangba.

Félkörü tér volt, olyanforma, mint egy hosszában kettészelt nagy méhkas, s sziklafala mellett, a mely belülről határolta, különféle gyümölcs, kókuszdió és más egyéb volt fölhalmozva. Fenekén volt nehány esetlen láva- és faedény, s egy darab edény egy durván összetákolt székre volt rátéve. Tűz nem égett a barlangban. A legsötétebb kuczkóban alaktalan fekete tömeg terpeszkedett, a mely morgott egyet, mikor beléptem. Majomemberem a bejárat félhomályában állt s felvágott kókuszdiót nyujtott felém, mikor egy másik sarokban lekuporodtam. Elvettem s elkezdtem rágni oly nyugodtan, a mint tellett tőlem nagy izgatottságomban a csaknem tűrhetetlenül szűk helyen. A kis pirosló lajhárféle lény a kunyhó bejáratában állt, s vállán keresztül még egy más teremtés puffadt arcza és fénylő szeme meredt felém.

- Hallgass! dörmögött egy hang a sötétből. Tovább rágtam kókuszdiómat a csöndben. Belemeredtem a sötétségbe, de nem tudtam semmit sem megkülömböztetni.

Vastag, erős hang volt valami sajátságos sivító mellékhangzással; de kiejtése rendkivül tiszta volt.

A majomember rám nézett, mintha tőlem várná a feleletet. Megértettem a feleletre váró szünetet, s így szóltam:

Lassan kezdtem kivenni a feketeségben valami még feketébb dolgot, valami gömbölyü alaknak elmosódó körvonalait. Majd észrevettem, hogy a kunyhó bejáratát még két más fej sötétiti el. Megmarkoltam botomat. A sötétben lévő lény megszólalt:

- Mondd a szavakat, szólt ismételve a majomember, s a bejáratnál álló alakok utána mondták fenyegetően. Beláttam, hogy ismételnem kell nekem is ezt a hülye formulát. S erre megkezdődött a legőrültebb czeremonia. A sötétben lévő hang eszeveszett litániát intonált sorról sorra, és mi többiek ismételtük szavait. Eközben ide-oda ringatták testüket s kezükkel térdükre csapkodtak, s én is követtem példájukat. Szinte azt képzeltem, hogy már meghaltam s valami más világban élek. A sötét kunyhó, ezek a groteszk elmosódó alakok, olykor-olykor fel-feltünve tisztábban egy-egy belopódzó fénysugárban, s a ringatódzás és az éneklés:

- Ne merd tenyérből szürcsölni a vizet; ez a törvény. Nem vagyunk emberek?

S így tovább végig egész csomó esztelen tilalmon, a mely mind csupa lehetetlen őrültségre és illetlenségre vonatkozott. Szinte lázas buzgalom fogott el valamennyiünket. Dúdoltuk ezt a csodálatos törvényt s egyre gyorsabban és gyorsabban ringatóztunk. Külsőleg rám is átragadt ezeknek az állatembereknek lelkesedése; de belsőmben nevetés és undor viaskodott egymással. Végig rohantunk egy hosszú sor tilalmon, s aztán új formulába csapott át az ének:

S így tovább végig egy csomó értelmetlen zagyvaságon, mely mind rá, az ismeretlen "Ő"-re vonatkozott. Azt képzeltem, álmodom; de eddig soha életemben nem hallottam még álmomban éneket.

Szörnyű gondolat villant meg agyamban. Moreau, miután állatokká változtatta ezeket az embereket, beleoltotta összenyomott agyukba saját lényének valamelyes istenítését. De fehér fogak s erős karmok villantak meg körülöttem, s jobbnak láttam folytatni az éneket.

Végre véget ért az ének. Láttam, hogy a majomember arcza izzadtságban fénylik, s mivel szemem időközben hozzászokott a sötétséghez, tisztábban kivehettem a kuczkóban azt az alakot is, a kinek hangja vezette az éneket. Embernagyságú volt, de sötétszürke szőr födte egész testét. Mi volt? Mik voltak valamennyien? Képzeljétek el, ha ugyan elképzelhető, hogy egy sereg rettentő nyomorék és maniakus alakzat van körületek, s akkor talán lehet fogalmatok némileg arról, a mit e groteszk emberi karrikaturák társaságában éreztem.

Kinyujtottam kezemet. A sarokbeli szürke teremtés előre hajolt. - Ne merj négykézláb járni; ez a törvény. Nem vagyunk emberek? szólt. Furcsa, eltorzított mancsot nyujtott felém s megfogta ujjaimat. Mancsa csaknem olyan volt, mint valami karmokban végződő őzpata. Meglepetésemben és kínomban csaknem felordítottam. Arcza előrehajolt s rámeredt körmeimre, belejutott a bejárat fényébe, s dermesztő borzalommal láttam, hogy arcza nem volt sem állati, sem emberi, hanem puszta szürke szőrcsomó volt három sötétebb boltos üreggel, a mely a két szemet és a szájat jelezte.

- Kis körmei vannak, morgott az ocsmány teremtés szőrös szája. - Rendben van.

- Én vagyok a törvénymondó, szólt a szürke alak. Ide kerül mindenki, a ki új, hogy megtanulja a törvényt. A sötétben ülök s a törvényt mondom.

- Senki, senki, szólt a majomember. - Nem menekül senki. Látod! Egyszer elkövettem egy kis hibát. S megégettek, megpörkölték a kezemet. Ő hatalmas, Ő jó!

- Senkisem menekül, szólt a szürke teremtés a sarokban. - Mindenki attól óvakodjék, a mihez kedve van! Mire vágyódol, nem tudjuk; de meg fogjuk tudni. Vannak, a kik az után kivánkoznak, a mi mozog, a kik szeretnek lesben állni, bujkálni, várakozni, ugrani, ölni és harapni, harapni mélyen, erősen szürcsölve a vért... Ez hiba. "Ne merj más emberre vadászni; ez a törvény. Nem vagyunk emberek? Ne merj húst vagy halat enni, ez a törvény. Nem vagyunk emberek?"

- Mindenki attól óvakodjék, a mihez kedve van, szólt a szürke törvénymondó. Vannak, a kik szeretik fogukkal és kezükkel túrni a gyökereket. Ez hiba.

- Vannak, a kik fára másznak, vannak, a kik felkaparják a holtak sírjait; vannak, a kik ok nélkül küzdenek homlokukkal, rugdalóznak, karmolnak, harapnak; vannak, a kik szeretik a piszkot.

- A büntetés biztos és szigorú. Azért hát tanuljátok meg a törvényt. Mondjatok a szavakat! S erre ujra megkezdődött a törvény egész furcsa litániája s ujra valamennyien elkezdtünk himbálózni és énekelni. Fejem kábult volt már ettől a zagyvaságtól és a rettenetes bűztől; de állhatatos voltam, remélve, hogy csakhamar valami hasznos leleplezésre jutok. - Ne merj négykézláb járni: ez a törvény. Nem vagyunk emberek?

Oly lármát csaptunk, hogy a kivül kerekedő zürzavarból semmit sem vettem észre, míg valaki, azt hiszem egyik azok közül a sertésemberek közül, a kiket láttam, be nem tolta fejét a kis piros lajhár fölött a barlangba s be nem kiáltott valamit izgatottan, a mit azonban nem értettem meg. A kiáltásra az ajtóban állók hirtelen eltüntek, majomemberem kirohant, a sötétben ülő hízott, vaskos, szürke szőrrel födött teremtés követte, s én egyedül maradtam.

A következő pillanatban kiugrottam a kunyhóból kezemben a szöges bottal, s reszketve minden ízemben. Előttem állt háttal vagy húsz esetlen állat-ember, s torz fejüket elfödte félig lapoczkájuk. Izgatottan hadonáztak. A többi barlangból más félállat-arczok bukkantak elő kiváncsian. Abba az irányba tekintve, a merre a többiek néztek, láttam, hogy a barlangos folyosó tulsó végén a fák árnyékában feltünik Moreau sötét alakja és sápadt arcza. Visszatartotta az ugrándozó vérebet, s nyomában lépdelt Montgomery, kezében revolverrel.

Majd megfordultam, s láttam, hogy utamat hátulról szürke arczu, esetlen szörnyeteg zárja el s kis pislogó szemekkel felém közeledik. Körülnéztem s jobb felől vagy tizenkét yardnyira előttem szűk hasadást vettem észre a sziklafalban, a melyen fénysugár szűrődött keresztül a homályosságba.

- Megálljon! kiáltott Moreau, a mint e hasadék felé indultam, s aztán így kiáltott: - Fogjátok meg!

Erre egymás után felém fordultak a fenevadak. Állati elméjük szerencsémre lassan működött.

Nekivágtam vállammal az egyik esetlen szörnyetegnek, a ki Moreau felé volt fordulva, s belelöktem egy társába, a ki mellette állt. Éreztem, hogy kezével utánam kapott, de nem ért el. A kis piros lajhár is nekem ugrott, de végigvágtam rajta, ocsmány arczát összemarczangolva szögesbotommal, s a következő pillanatban kapaszkodni kezdtem fölfelé egy meredek oldalösvényen, a mely úgy emelkedett ki a mély hegyi útból, mint valami kémény. Üvöltés hangzott mögöttem, s kiáltások: - Fogjátok meg! Fogjátok el! A szürkeképű teremtés ujra föltünt mögöttem s rengeteg testét beszorította a hasadékba. - Tovább, tovább! üvöltöttek a többiek. Fölkapaszkodtam a szűk sziklahasadékon, s az állatemberek falujától nyugatra kénmezőre jutottam ki.

A szűk hasadék valósággal szerencse volt rám nézve, mert meredeken kigyózva felfelé, megnehezítette üldözőim útját. A fehér mezőn s egy meredek lejtőn elszórt fák között végigfutva, alacsony erdős mezőre jutottam; ezen keresztül sötét bozótos sűrűbe vágtam bele, a melyen át süppedezve futhattam csak. Ekkor bukkant ki legelső üldözőm a sziklahasadékból. Előretörtettem a sürűben nehány perczig. Csakhamar fenyegető kiáltásoktól visszhangzott a lég mögöttem és körülöttem. Hallottam a meredek hasadékon csörtető üldöző csapat zaját, majd a nád recsegését s közbe-közbe roppant egy-egy letörő ág. Volt üldözőim között nehány, a ki úgy ordított, mint a zsákmányára rászabadított fenevad. A vérebek csaholása balfelől hallatszott. Moreau és Montgomery szintén balfelől kiáltozott. Hirtelen jobbra fordultam.

Nemsokára besüppedt talpam alatt az iszapos talaj; de én kétségbeesésemben térdig süppedve hanyatt-homlok tovább iparkodtam s a magas nádasban kigyózó ösvényre jutottam. Üldözőim zaja egyre jobban távolodott. Egy helyütt három macska nagyságú piros állat ugrott fel lábam előtt. A gyalogösvény fehér kéreggel borított tisztáson keresztül felfelé haladt s távolabb ujra sűrű nádasba torkollott.

Egyszerre hirtelen kanyarodott s párhuzamosan futott tovább egy meredek falú sziklahasadékkal, a mely oly váratlanul bukkant elém, mint valami angol park határárka. Teljes erőmből futottam s nem vettem észre a hasadékot, a mig fejjel előre bele nem pottyantam.

Arczra buktam egy csomó tövises bokor közé s szétmarczangolt füllel és vérző arczczal tápászkodtam fel ujra. Sziklás, tüskés meredek hegyi útba zuhantam, a melyben ködös gőz gomolygott ide-oda. A gőz egy középütt kígyózó keskeny patakból özönlött fölfelé. Megdöbbentem a tiszta napfényben gomolygó gőz láttára; de csodálkozni nem igen volt időm. Jobbra fordultam, lefelé a folyó mentén, azt remélve, hogy ebben az irányban eljutok a nyílt tengerhez, s vízbe fojthatom magam. Csak később vettem észre, hogy esés közben szöges botomat elvesztettem.

Csakhamar nagyon megszűkült a hegyi út, s tépelődés nélkül beleléptem a patakba. De gyorsan kiugrottam belőle, mert vize csaknem forró volt. Ekkor vettem csak észre, hogy a forró víz vékony kénes tajtékot sodort felszinén. Rögtön rá kanyarodott az út s feltünt a távoli kék horizont. A közeli tenger ezer napot tükrözött vissza. Láttam magam előtt a halált. Izzadtam s alig lihegtem. Arczomon meleg vér patakzott s szinte lelkesedés fogott el arra a tudatra, hogy megelőztem üldözőimet. Most már csak rajtam állt, hogy vízbe fojtsam magam. Visszanéztem az úton, a melyen eddig jutottam.

Hallgatóztam. Szúnyogzümmögésen és a tövisek közt ugrosó rovarok czirpelésén kivül csend volt körülöttem. Majd elhaló kutyaugatást hallottam, s mintha ostor csattogott volna valahol távol. A zaj erősödött, majd ujra gyöngült. Fölfelé haladt a patak mentén s végre elenyészett. Egyidőre megszünt a hajsza.

Megfordultam ujra s folytattam utamat a tenger felé. A forró patak sekély zátonynyá szélesedett, a melyben egy csomó rák, és más hosszú testü, soklábú teremtmény riadt meg lépteimre. Kimentem a sóstenger szélére s éreztem, hogy biztonságban vagyok. Megfordultam s kezemet csipőmre téve visszanéztem a mögöttem elterülő zöld sürűségre, a melyben ide-oda kanyarodott a hegyi út gomolygó gőze.

Majd az ötlött eszembe, hogy van még egy módja menekülésemnek. Mialatt Moreau és Montgomery állathordájukkal hajszol a szigeten, nem juthatnék-e el a part mentén az elkerített telepre? Megkerülve őket s kirántva a nem valami szilárdan épült falból egy szirtdarabot, letörhetném a kis kapu zárját s ki tudja, nem találnék-e kést, pisztolyt vagy más effélét, a mivel küzdhetnék, ha visszatérnek? Ha már meg kell halnom, legalább drágán adnám életemet.

Nyugatnak fordultam tehát s a víz mentén folytattam utamat. A nyugvó nap szemembe tűzte vakító meleg sugarait. Egyszerre délnek fordult a part s a nap jobbra került tőlem. Majd váratlanul szemben velem különböző alakok bukkantak elő a bokrok közül, először Moreau az ocsmány vérebbel, majd Montgomery, s utána a többiek. Erre megálltam.

Megláttak s integetve felém közeledtek. A két állatember előbbre futott, hogy elvágja előlem a bozótos sűrűséget. Montgomery is futásnak eredt, de egyenesen felém tartott. Moreau lassabban követte őt kutyájával.

Egyszerre felriadtam tétlenségemből s a tengernek fordulva begázoltam egyenesen a vízbe. A víz eleinte nagyon sekély volt. Vagy harmincz yardot gázoltam befelé, mire a habok derekamig értek. Homályosan láttam, a mint a fenéken a legkülönbözőbb teremtések szétfutottak lépteimre.

Montgomery lihegve a víz szélén állt. Arcza vörös volt a fáradtságtól, hosszú lenszinű haja kuszáltan lengett feje körül s lecsüggő alsó ajka fölött látszottak rendetlen fogai. Moreau, halvány, határozott arczával, épen melléje ért s kötélen tartott kutyája ugrándozva ugatott rám. Mind a két férfi kezében nehéz ostor volt. Az állatemberek távolabb állottak a parton.

- Nem hallgatok, szóltam. Azok emberek voltak: s mik most? Én nem akarok hozzájuk hasonló lenni. A két férfi mögé tekintettem. Montgomery kisérője állt a parton legközelebb s egyike a fehér rongyokba burkolt csónakosoknak. Távolabb a fák árnyában láttam kis majom-emberemet, s mögötte több más elmosódó alakot.

- Mik ezek a teremtmények? szóltam feléjük mutatva s egyre jobban kiáltva, hogy hangomat azok is meghallják. - Emberek voltak - mint önök, a kiket állatokká aljasitott, rabszolgákká tett, a kiktől azonban fél még szüntelenül. - Ti, a kik halljátok szavamat! Nem látjátok, hogy ezek az emberek félnek tőletek? Miért félnek tőletek? Mert ti sokan vagytok, - - -

Kiabáltak mind a ketten, mintha el akarták volna nyomni hangomat, s mögöttük bamba arczczal, kiváncsian ott álltak az állatemberek; kezük lelógott s lapoczkájuk kipúposodott. Mintha azon erőlködtek volna, hogy megértsenek s visszaemlékezzenek emberi múltukra.

Folytattam a kiabálást, de arra alig emlékszem, mit kiabáltam. Hogy megölhetik Moreaut és Montgomeryt; hogy nincs mit félni tőlök. Láttam, hogy a sötét rongyokba burkolt, zöldszemű férfi, a kivel megérkezésem estéjén találkoztam, kilép a fák közül s a többiek nyomon követik, hogy jobban hallhassanak.

- Hallgasson meg egy pillanatra - szólt Moreau határozott hangja, aztán beszéljen, a mit akar.

Köhögött, gondolkozott, aztán így kiáltott: - Latinul, Prendick! Rossz, iskolás latinsággal szólok! De próbáljon megérteni: Hi non sunt homines, sunt animalia quae nos habemus... vivisected.^* Embereket csináltunk belőlök. Meg fogok mindent magyarázni. Jöjjön ki a partra.

Felkaczagtam. - Szép história - szóltam. Beszélnek, főznek, házakat építenek. Emberek voltak. Velem is az történnék, ha kimennék a partra.

- A víz egy kissé távolabb, túl azon a helyen, a hol áll, mély... és tele van czápával.

- Várjon egy perczig. Kivett valamit a zsebéből, a mi megcsillant a nap fényében s lába elé vetette a földre. Ez töltött revolver - szólt. Montgomery is eldobja az övét. Most felmegyünk a partra oly messzire, a mint jónak látja. Azután jöjjön ki és vegye fel a revolvereket.

- Szeretném, ha gondolkoznék a dolgokon, Prendick. Először is, soha nem kértem, hogy jöjjön a szigetre. Aztán megmérgezhettük volna mult éjjel, ha rosszat forralnánk ön ellen. Aztán, ha kissé nyugodtabban meggondolja, Montgomery csakugyan olyan ember, a milyennek tartja első rémületében? Saját érdekében akartuk elfogni. Mert ez a sziget tele van ellenséges tüneményekkel. Mért akarnók lelőni önt, mikor ép most azt az ajánlatot teszi, hogy vizbe fojtja magát?

- Mert bizonyosra vettük, hogy kézre kerítjük s megmentjük a veszedelemből. Később saját érdekében letértünk a nyomáról.

- Lássa, Prendick, szólt Montgomery. Maga közönséges szamár. Jöjjön ki a partra, vegye föl a revolvereket s azután majd beszélünk. Többet most csakugyan nem tehetünk.

Bizonyos, hogy Moreauban mindvégig bizalmatlankodtam és féltem tőle. De Montgomery olyan ember volt, a kit megértettem.

- Menjenek fel a partra, szóltam rövid gondolkozás után s aztán hozzá tettem: - Tartsák fel a kezüket.

Megfordultak mind a ketten, szembe azzal a hat-hét groteszk alakkal, a ki ott állt a napfényben szeliden, mozdulatlanúl, árnyékot vetve s mégis hihetetlenül látomásszerüen. Montgomery feléjük pattantott ostorával, mire valamennyien megfordultak s hanyatt-homlok a fák közé rohantak. Mikor elég messze volt már Moreau és Montgomery, partra gázoltam s felkaptam és megvizsgáltam a revolvereket. Hogy biztosítsam magam teljesen minden fondorlat ellen, rálőttem egy darab kerek lávára s elégedetten láttam, hogy a kő porrá vált s a part visszhangzott a csattanástól.

- Koczkáztatom a dolgot - szóltam végre - s mindkét kezemben egy-egy revolverrel, megindultam utánok felfelé a parton.

- Hála Istennek - szólt Moreau megkönnyebbülve. Napom javarészét ugy is tönkre tette már megzavarodott képzelődésével.

S megvető pillantást vetve rám, a mely mélyen megalázott, Montgomeryvel együtt némán folytatta útját előttem.

Az állatemberek csodálkozva álldogáltak még folyton a fák között. Elhaladtam mellettük oly nyugodtan, a mint csak tellett tőlem. Az egyik utánam indult; de Montgomery csattantott ostorával, mire hamarosan visszahőkölt. A többi némán figyelve állt. Lehet, hogy csakugyan állatok voltak valamikor. De soha életemben nem láttam még olyan állatot, amely megpróbál gondolkozni.

- Most pedig, Prendick, hallgassa meg magyarázatomat, - szólt dr. Moreau - miután jól ettünk és ittunk. Ki kell jelentenem, hogy ily diktátori hajlamú vendégem, mint ön, még sohasem volt. De figyelmeztetem, hogy most utoljára engedelmeskedtem önnek. Ha legközelebb ujra öngyilkossággal fenyegetőzik, nem fogok törődni önnel.

Karos székemben ült, fehér, ügyes formájú újjai közt félig elszítt szivart tartva. A függő lámpa fénye épen ősz hajára esett. Kibámult a kis ablakon a csillagokra. Oly távol ültem tőle, a mennyire csak lehetett. Közöttünk volt az asztal s a revolverek kezem ügyében voltak. Montgomery nem volt a szobában. Nem is szerettem volna együtt lenni egyszerre mind a kettőjükkel a kis szobában.

- Azt már belátja, hogy az az elevenen vagdalt emberi lény a puma volt? - szólt Moreau. Megengedte ugyanis, hogy magam meggyőződjem erről a belső szobában.

- A puma volt - szóltam, - él még most is, de úgy össze van vagdalva, hogy nem szeretném még egyszer látni. Minden hitvány...

- Hagyja csak - szólt Moreau. Kérem, legalább ezektől a gyerekes borzongásoktól kiméljen meg. Montgomery épen ilyen szokott lenni. Belátja tehát, hogy a puma volt. Most pedig, hallgasson meg nyugodtan, míg be nem fejeztem physiologiai előadásomat.

S rögtön el is kezdte fejtegetéseit eleinte hideg, fölényes hangon, de nemsokára kissé belemelegedve a magyarázgatásba. Egyszerüen és meggyőzően beszélt. Hébe-korba megcsillant egy kis sarcasmus is a hangjában. Nemsokára pirultam előtte szégyenletemben.

Azok a lények, a melyeket láttam, nem voltak sohasem emberek. Állatok voltak, emberiesitett állatok, diadalai a vivisectionak.

- Elfelejti, mi mindent nem tehet egy ügyes vivisector élő lényekkel - szólt Moreau. A mi engem illet, nem értem, mért nem tették meg már régen előttem mindazt, a mit én tettem itt e szigeten. Apróbb eredményeket felmutattak természetesen régebben is - amputáltak, felmetszették a nyelvet, kivágtak a testből beteg részeket. Bandsalitást előidéztek és megszüntettek sebészeti úton. De mindez csekélység. A sebészet nagyobb dolgokra termett. Ép úgy tud épiteni, mint rombolni és változtatni. Hallott bizonyára arról a közönséges sebészeti műtétről, amelyet az elpusztult orr esetében szoktak alkalmazni. Lemetszenek a homlokról egy bőrlappantyút, ráfordítják az orra s a bőr új helyzetében tovább él. Új helyzetbe illesztik a test egy részét magán a testen. Lehetséges azonban, hogy valamely test frissen szerzett részét más állati testre illesztik rá. Gondoljon például a fogra. A bőr és csont átillesztése könnyíti a gyógyulást. A sebész a seb közepére más állatról lemetszett bőrdarabokat vagy más frissen leölt áldozatból kivett csontrészeket illeszt.

- Azok a lények, a melyeket látott, új alakokká átdolgozott állatok. Az élő formák alakíthatóságának tanulmányozására szenteltem egész életemet. Évekig tanulmányoztam s tudásom egyre bővült. Látom, hogy borzadozik, pedig semmi újat nem mondok önnek. A gyakorlati anatomiában megvolt mindez évek előtt; csak ember nem akadt, a ki merészen keresztül is vitte volna. Az állatnak nemcsak a külső formáját tudom megváltoztatni. Az élő lény physiologiája, vegyi folyamatai is alávethetők tartós módosulásoknak. Ismert példa erre a mindenfajta beoltás élő vagy holt anyaggal. Hasonló műtét a vérátömlesztés is és főleg ezen kezdtem működésemet. Csupa ismert dolog. Ugyanezt tették már, nem ily nagy mértékben, de talán mélyrehatóbban, azok a középkori kuruzslók, a kik törpéket, nyomorék koldusokat és mutogatásra való szörnyeket állitottak elő; ennek a nyoma maradt meg manapság is a piaczi szemfényvesztőkben és az erőművészekben. Hugo Viktor kifejti ezt a L'homme qui rit-ben... De talán most már kezd megérteni. Belátja, hogy lehetséges átilleszteni az állat egyik részét egy más részére vagy valamely állat részét egy más állatra, meg lehet változtatni a vegyi folyamatokat, a fejlődési rendszert, módosítani lehet végtagjai tagozatát, egyszóval meg lehet változtatni legbelsőbb structuráját.

- S mégis a tudománynak ezt a rendkivüliségét sohasem tűzték ki czélnak, sohasem művelték rendszeresen a modern tudósok, a míg én meg nem tettem! A sebészet legutóbb rájött már efféle dolgokra; sok hasonló dolgot bebizonyítottak már véletlenül zsarnokok, criminalisták, ló- és állattenyésztők, csupa kontár, nehézkezű ember, a ki saját közvetlen czélja felé tört csak. Én voltam az első, a ki antiszeptikus módszerrel felfegyverkezve nyúltam hozzá ehhez a kérdéshez, a ki tudományos ismeretével birtam a fejlődés törvényeinek.

- Valószinű, hogy titokban foglalkoztak már régebben is a dologgal. A sziámi ikrek így támadhattak... S az inquisitio boltos helyiségeiben... Bizonyos, hogy közvetlen czéluk a mesterkélt kínzás volt, de akadt bizonyára az inquisitorok között olyan is, a ki tudományos érdeklődést tanusított...

- Csakhogy - vágtam közbe - ezek a lények, ezek az állatok beszélnek!

Ráhagyta, hogy igaz s aztán folytatta annak a bizonyítását, hogy a vivisectio nemcsak physicai metamorphosis előidézésére képes. Az elmebeli structura sokkal határozatlanabb a testinél. Egyre növekvő hypnotikus tudásunkban megvan a biztositéka annak, hogy régi átöröklött ösztönöket új suggestiók segélyével pótolni lehet. Hiszen tulajdonképen az, a mit erkölcsi nevelésnek mondunk, nem egyéb, mint az ösztönök mesterkélt módositása és kiforgatása. A harcziasságból bátor önbizalom lesz, az elnyomott érzékiségből vallásos túlbuzgóság. A főkülönbség az ember és a majom között a gégefőben rejlik, a melynél fogva a majom nem képes azokra a különböző hangjelvényekre, a melyekkel a gondolatot szavakba tudjuk átfordítani. Ebben nem értettem egyet vele; de dr. Moreau rideg udvariatlansággal viszonozta ellenvetésemet, ismételte, hogy a dolog így van s azután folytatta fejtegetéseit.

Majd azt kérdeztem, mért választotta mintául az emberi formát. Bevallotta, hogy puszta véletlenségből. Ép oly könnyen alakíthattam volna juhokból lámákat és lámákból juhokat. De van valami az emberi formában, a mi minden állati formánál jobban ingerli az elmét. De nem is szorítkoztam csupán az emberalkotásra. Egyszer-kétszer... Vagy egy perczig elhallgatott. Hogy múlnak az esztendők! S egy egész napot arra pazaroltam, hogy megmentsem az ön életét s most arra pazarolok egy órát, hogy önnek magyarázgassak.

- De - szóltam én - egyet még mindig nem értek. Mivel igazolja azt a sok gyötrelmet, a mit okoz? Mert az egyetlen dolog, a mi mentheti a vivisectiot, valami gyakorlati czél lehet csak....

- Úgy van - szólt Moreau. De a mint látja, én más anyagból vagyok gyúrva. Világfelfogásunk teljesen különböző. Ön materialista...

- Csak az én szememben az. Mivel épen a kín kérdése választ el egymástól bennünket. A mig valami látható vagy hallható kín beteggé teszi, a mig saját kínjai zavarják, a míg a bűnről alkotott fogalmába belejátszik a kín, addig, azt mondom, állat, a mely kissé tisztábban érez a többi állatnál. Ez a kín...

- Oh! ez az egész csekélység csak. Az az elme, a mely valóban fogékony a tudomány tanításaira, kénytelen belátni, hogy ez csak csekélység. Lehet, hogy e kis bolygón kivül, e kosmikus ködfolton kivül, a mely láthatatlanná válik a legközelebbi csillagról, - lehet, mondom, hogy rajta kivül sehol máshol nincs meg az, a mit kínnak neveznek. De hát miért van meg éppen itt, az élőlények között, s mi az a kín tulajdonképen?

Mialatt beszélt, elővett egy kis tollkést a zsebéből, kinyitotta kisebb pengéjét s úgy fordította székét, hogy láthattam egész czombját. Azután gondosan kiválasztva egy pontot rajta, beleszúrta a pengét lábába s rögtön kihúzta belőle.

- Bizonyára régebben is látta már ezt. Annyit sem érezni belőle, mint a tűszúrásból. De hát mit bizonyít ez? Azt, hogy a kín érzetre való hajlandóság nem az izmokban van. A bőrben van ugyanis egy kis hajlandóság, de az egész lábnak csak egyik-másik pontja képes a kínérzetre. A kín egyszerű belső tanácsadónk, amely óv és ösztönöz. Az egész élő hús nem érzi a kínt, minden ideg sem érzi, sőt valamennyi érző ideg sem fogékony rá. A látóidegben például nincs meg a fogékonyság reális kínérzete. Ha megsebzi látóidegét, egyszerüen merő fényfoltokat fog látni úgy, amint a hallóideg baja puszta fülzúgásban nyilvánul csak. A növények nem éreznek kínt; az alsóbb állatok, lehet hogy például már a csillaghalak is, szintén nem éreznek kínt. Már most minél értelmesebbek az emberek, annál értelmesebb módon törekszenek saját boldogulásukra, s annál kevésbbé van szükségük arra, hogy czélul tűzzék maguk elé a veszedelmekből való szabadulást. Oly czéltalanná vált dologról nem tudok, a melyet a fejlődés előbb-utóbb teljesen ki nem irtott volna. Igazam van? S a kínérzet szükségtelenné válik.

- Aztán vallásos ember vagyok, Prendick, mint minden józan gondolkodású ember. Azt hiszem, jobban beleláttam a világ alkotójának utaiba, mint ön, mert én a mióta élek, a magam módja szerint mindig az ő törvényeit fürkésztem, ön pedig, ha jól értettem, ezalatt pillangókat gyüjtött. Annyit mondhatok, hogy a gyönyörnek és a kínnak semmi dolga sincs az éggel és a pokollal. Gyönyör és kín - fabatkát sem ér. Mi az ön vallásos őrjöngése? Más-e, mint Mahomet túlvilági húrijai? A gyönyör és a kín nem egyéb az emberben, Prendick, mint az állat jele, azé az állaté, a melyből eredt. Kín! Kín és gyönyör addig van csak ránk nézve, a míg a porban fetrengünk...

- Látja, én egyenesen előretörtem utamon, a melyet kutatás közben választottam. Más módjáról sohasem hallottam a kutatásnak. Fölvetettem egy kérdést, azután képzeltem valami módját a feleletnek, s ha ez megvolt, új kérdés következett. Lehetséges-e ez vagy az, vagy sem? El sem tudja képzelni, micsoda szellemi szenvedély rabja a kutató. Testetlen vágyainak különös színtelen gyönyöréről fogalma sincs. Az a lény, a mely előtte van, nem állat, nem teremtmény-társa, hanem problema. A rokonszenvből eredő kínról annyit tudok csak, hogy régen, sok esztendő előtt meggyötört néha. Az volt a vágyam, egyetlen vágyam, hogy megtaláljam az élő szervezet alakíthatóságának végső határát.

- Mindmáig sohasem törődtem az anyag ethikájával. A természetbe való elmélyedés végül oly lelkiismeretlenné teszi az embert, a minő maga a természet. Előretörtem utamon, nem törődve mással, csak a magam elé tűzött kérdéssel, s az anyag... végre is azzá lett kezem között, a mit ott a kunyhóban látott... Tizenegy éve már, hogy Montgomeryval ide jöttem. Ugy emlékszem a sziget zöldellő csendjére s a puszta óczeánra, mintha tegnap történt volna. Mintha engem várt volna csak ez a hely, s azután megkezdődött a munka.

- Beszámítva az Angliában töltött kilencz esztendőt, körülbelül húsz esztendőt töltöttem munkában s még mindig van minden munkámban valami, a mi lesujt, ki nem elégit, további erőfeszítésre sarkal. Néha túllövök a czélomon, néha innen maradok rajta; de a miről álmodom, azt nem valósítom meg soha. Az emberi formát most már könnyen megadom úgy, hogy hajlékony és kecses, vagy tömzsi és erős, de a kezekkel és a karmokkal gyakran nagy bajom van: fájdalmas részek, a melyeket nem igen merek szabadon alakítani. De legnagyobb bajom az agy finom illesztgetésével és alakításával van. Az értelem gyakran rendkivül alacsony, s váratlan, előre nem látható hézagok vannak benne. S aztán van valami, a mihez nem tudok hozzáférni sehogysem; hogy úgy mondjam, a lelki izgalmak székhelye ez. A vágyak, az ösztönök, a sóvárgások, a melyeken megtörik az emberi való, valami furcsa rejtett reservoir, a mely olykor-olykor megreped s elárasztja hirtelen az egész lényt haraggal, gyülölettel vagy félelemmel. Ezek az én teremtéseim furcsák, esetlenek az ön szemében, ha megfigyeli őket; de nekem, a mint megalkottam őket, kétségtelenül emberi lényeknek tetszettek. Később aztán elenyészik ez a meggyőződésem. Kiüt rajtok először az egyik, utána a másik állati vonás, s rám mered... De még nem adom fel a küzdelmet. Valahányszor belemeritek egy élő teremtményt az izzó kínok árjába, azt hiszem, most kiirtom belőle az egész állatot s eszes lényt teremtek belőle. Végre is micsoda tíz esztendő? Az ember százezret töltött már el az alkotásban.

Ujra elhallgatott. Majd igy folytatta: - Mindig visszafejlődnek. A mint kezemet leveszem róluk, visszatér ujra az állat, s nem hagyja magát...

- Oda mennek. Kibocsátom őket, a mint megérzem bennök az állatot, s csakhamar odakerülnek. Valamennyien félnek tőlem és ettől a háztól. Van bennök valami torzképe az embernek. Montgomery tud róla, mert ő közvetíti dolgaikat. Nehányat begyakorolt saját szolgálatára. Szégyenli ugyan, de azt hiszem, félig bolondja egynémelyik fenevadnak. De ez az ő dolga, nem avatkozom bele. Undorít tökéletlenségök. Nem érdekelnek. Azt hiszem, valami csufondáros észszerű életet folytatnak a nyomorultak! Van valami, a mit a törvénynek mondanak. Hymnusokat zengedeznek róla. Megépítik barlangjaikat, növényeket szednek, gyümölcsöt gyüjtenek, s még meg is házasodnak. De én keresztül látok rajtuk, belelátok veséjükbe, s látom bennük az állati lelket, a veszendő állatot, a mely tele van élvvágygyal és önző... De azért különös dolog. Életük bonyolult, mint minden élet. Van bennük valami magasabbra törekvés, lehet, hogy hiúság, lehet, hogy határozatlan nemi izgalom, lehet, hogy puszta kiváncsiság. Csak ez érdekel... A pumától sokat várok; kemény munkát végeztem fején és agyvelején...

- S most, szólt hosszas hallgatás után, mialatt mindegyikünk saját gondolataival tépelődött, mi a véleménye? Fél még mindig tőlem?

Ránéztem, s nem láttam benne mást, mint egy sápadt arczú, nyugodt tekintetű őszhajú férfit. Derűs nyugalma, megállapodottságából eredő szépsége, hatalmas termete mintája volt a kényelemben élő öreg-úrnak. Majd összerázkódtam. Válaszul kérdésére mind a két kezemmel egy-egy revolvert nyujtottam feléje.

- Tartsa meg őket, szólt. Azután felállt, rám nézett egy pillanatig s elmosolyodott. - Viszontagságos két napot élt át, szólt. Azt tanácslom, hogy aludja ki magát. Örülök, hogy megértettük egymást. Jó éjszakát.

Gondolkozott egy kissé s azután kiment a belső ajtón. Azonnal ráfordítottam a kulcsot a külső ajtóra.

Ujra leültem; elültem székemben egy ideig, s testem, lelkem és kedélyem annyira ki volt merülve, hogy gondolataim nem tudtak elszabadulni attól, a mit utoljára mondott. A fekete ablak úgy bámult rám, mint valami hatalmas szem. Végre erőt véve magamon eloltottam a lámpát s belefeküdtem a függő ágyba. Csakhamar mély álomba merültem.

Korán fölébredtem. Tisztán, világosan emlékeztem Moreau magyarázatára. Kiugrottam a függőágyból s az ajtóhoz léptem, hogy meggyőződjem, rá van-e fordítva a kulcs. Azután megráztam az ablakrácsot: szilárdan a falba volt erősítve. Kopogtak az ajtón, s hallottam Montgomery fekete arczu kisérőjének a hangját. Kezembe vettem az egyik revolvert s kinyitottam az ajtót.

- Jó reggelt, uram, szólt reggelimet hozva, a rendes főzeléken kivül rosszul elkészitett tengerinyulat is. Montgomery mögötte jött. Körüljártatta szemét, s észrevéve a revolvert, gúnyosan elmosolyodott.

A puma pihent, hogy gyógyuljon, ezen a napon; de Moreau, akinek nagyon zárkózott szokásai voltak, nem csatlakozott hozzánk; arról beszélgettem Montgomeryval, hogyan élnek az állatemberek. Főleg arra voltam kiváncsi, mikép tartják vissza őket attól, hogy Moreaut és Montgomeryt meg ne rohanják s egymást szét ne tépjék.

Megmagyarázta, hogy Moreau és a saját biztonsága a szörnyetegek szellemi korlátoltságának köszönhető. Bár értelmük erősbödött, s megvan bennök a hajlandóság arra, hogy állati ösztöneik fel-felébredjenek, van elméjükben néhány fixa idea, a melyet Moreau ültetett beléjök, s a mely teljesen korlátok közé szorítja képzelő erejüket. Valósággal hypnotisálva vannak, némely dolgot lehetetlennek, másokat kerülendőknek tartanak, s e tilalmak úgy beleszövődtek elméjök szervezetébe, hogy az engedetlenség vagy az ellenkezés lehetősége is ki van zárva. De bizonyos dolgokban a régi ösztön mégis folytonosan hadi lábon áll Moreau ügyességével. Egy csomó mondás, a melyet törvénynek neveznek, elméjükben folyton harczol állati természetük legmélyében gyökerező, lázadozó vágyaikkal. Ezt a törvényt nem győzik ismételni, de azért szüntelenül megszegik. Nagyon ügyelnek arra mindaketten, hogy a szörnyetegek vért ne izleljenek. A vérszag suggestiv erejétől folyton tartani kell.

Montgomery elmondta, hogy a törvény ereje főleg a macskafajta állatemberekben éjente nagyon meggyöngül. A mint beáll a szürkület, kalandvágy szánja meg őket. Oly dolgokat mernek elkövetni, a mikről nappal mintha nem is álmodnának. Ez volt az oka annak is, hogy a leopárdember megérkezésem éjjelén utánam lopózott. De ottlétem első napjaiban a törvényt csak lopva és csak éjjel szegték meg; nappal nagy tiszteletben tartották a törvény valamennyi tilalmát.

Ideje, hogy elmondjak egyetmást a szigetről és az állatemberekről. A szabálytalan körvonalú sziget, a mely alig emelkedett ki a végtelen levegőből, hét-nyolcz angol négyszögmértföld nagyságú lehetett. Vulkánikus eredetű volt, s most három oldalról korálzátonyok vették körül. Az északi részén gomolygó füst és egy meleg forrás volt most már minden nyoma annak az erőnek, a melynek a sziget valamikor eredetét köszönhette. Hébe-korba érezhető volt rajta gyönge kis földrengés is, és a felszálló füst olykor sűrűbben gomolygott, mint rendesen. De más jele nem maradt vulkánikus eredetének.

Lakossága, mint Montgomerytől hallottam, hatvan-hatvanöt Moreau által alkotott különös teremtés volt, nem számítva azokat a bozótban élő apró szörnyetegeket, a melyeknek nem volt emberi alakjuk. Moreau összevissza százhúsz teremtést alkotott; de csaknem fele részük elpusztult. Elmondta Montgomery, hogy szaporodtak is; de sarjadékaik rendszerint meghaltak. Nyoma sem volt rajtuk a szerzett emberi sajátságok átöröklésének. A mig éltek, Moreau ezekre is rányomta az emberi bélyeget. Nő kevesebb volt, mint férfi; s bár a törvény kimondta a szigorú monogámiát, a nők sok titkos üldözésnek voltak kitéve.

Ahhoz nem értek, hogy leírjam részletesen az állatembereket. Legszembeötlőbb volt egész megjelenésükben az aranytalanság rövid lábuk és hosszú testük között. De a bájról alkotott fogalmunk oly viszonylagos, hogy szemem megszokta lassan alakjukat, s végre szinte meggyőződtem arról, hogy saját hosszú lábszáraim esetlenek. Szembeötlött az is, hogy fejüket előrehajtva tartották, s hátgerinczük domborúan görbült. Még a majomember hátának sem volt meg az a hosszú görbülete, ami az emberi alakot oly bájossá teszi. Legtöbbjének esetlen púpos háta volt.

Csaknem valamennyinek hátrahajló lapos homloka, eltorzított füle, nagy, duzzadt orra, nagyon sűrű vagy nagyon tüskés haja és furcsa szinű vagy furcsán elhelyezett szeme volt. Egyikük sem tudott nevetni, csak a majomember hallatott néha vihogásszerű röhejt. Eltekintve az általános vonásoktól, egyéb közössége nem igen volt fejüknek. Valamennyi megőrizte fajbeli sajátságát; az emberi jegy eltorzította, de nem rejtette el a leopárdot, az ökröt vagy a sertést vagy egyéb állat vagy állatok vonásait, a mikből az egyes állatember alakult. Hangjaik is nagyon eltértek egymástól. A kezük mindig torz volt; s bár némelyiknek emberi formája szinte meglepett, ujjaik száma csaknem mindig hiányos volt; a körmök körül esetlen volt az újj s teljesen érzéketlen.

A két legborzasztóbb állatember a leopárdember és egy hiénából és sertésből alkotott lény volt. Nagyobb volt ezeknél az a három, bikából alkotott lény, a kiket a csónakban láttam. Aztán következett az ezüstszőrű férfi, a ki a törvénymondó volt, aztán Montgomery szolgája és egy majomból és kecskéből összeolvasztott szatirszerű lény. Volt három sertésférfi és egy sertésnő, aztán egy kanczából és rinoczeroszból alkotott teremtés s több más női teremtés, de ezeknek eredetét nem tudtam megállapítani. Volt több farkasember is, egy medve-bika keverék és egy szent-bernáthegyi kutya-ember. A majom-embert már leírtam. Volt aztán egy rendkivül undok, kellemetlen szagú öreg nő, róka és medve keverék, a kit kezdettől fogva gyűlöltem. Ugy mondták, hogy vakbuzgó követője a törvénynek. Volt aztán egy sereg apróbb tarka lény s kis lajhár teremtésem. De elég a felsorolásból!

Eleinte borzongtam e lényektől, mert nagyon is éreztem bennök az állatot; de később megszoktam létezésüket. Különösen hatott rám Montgomery viselkedése velök szemben. Oly régóta élt köztük, hogy rendes emberi lényeknek tekintette őket. Évente egyszer elment Aricába, hogy Moreau állatszállítójával alkudozzék. De ebben a spanyol keverékű tengeri városkában alig volt alkalma szép emberekkel találkozni. A hajón lévő emberek eleinte, a mint beszélte, ép oly furcsa benyomást tettek rá, mint rám az állatemberek. Természetellenes hosszú lábuk volt, belapult arczuk, előrenyúló homlokuk s gyanakvók, veszedelmesek és önzők voltak. Nem is szerette már az embereket. Engem, a mint ki is jelentette, csak azért kedvelt, mert megmentette életemet.

Montgomery fekete arczú kisérője, a kivel először találkoztam az állatemberek közül s akinek neve is volt: M'ling, nem élt együtt a többiekkel, hanem szűk istállóban lakott hátul az elkerített udvarban. Alig volt oly értelmes, mint a majomember, de sokkal tanulékonyabb volt s legemberibb formája volt valamennyi állatember között. Montgomery megtanította főzni s elvégezni minden szolgai munkát a ház körül. Bonyolult diadaljele volt Moreau rettentő ügyességének; kutyával és ökörrel beoltott medve s körülbelül a legtöbb gonddal kidolgozott állatember. Különös gyöngédséggel és odaadással viseltetett Montgomery iránt, a ki néha megveregette, félig gunyos, félig tréfás neveket osztogatott neki s tánczoltatta nagy gyönyörüségére; máskor meg, különösen ha sok whiskyt ivott, rosszul bánt vele, csipdeste, ütötte, verte, kővel dobálta. De M'ling nem sokat bánta s legnagyobb örömmel mindig csak Montgomery közelében tartózkodott.

Említettem már, hogy hozzászoktam az állatemberekhez s ezer dolgot, a mi eleinte természetellenesnek látszott s visszataszított, csakhamar természetesnek és rendesnek tartottam. De azért hébe-korba visszariasztva, megvillant előttem az állatemberekben az igazi állat. Érdekes és nem is tudom magamnak megmagyarázni teljesen, hogy az undok nőteremtések ottlétem első idejében ösztönszerüleg megérezték, hogy undoritó benyomást gyakorolnak rám s ennek következtében egyre több gondot fordítottak az illendőségre s külső ruházatuk diszére.

Látszik, hogy gyakorlatlan író vagyok. Ez az oka, hogy annyira elcsapongtam történetemtől. Miután Montgomeryval megreggeliztem, elvitt magával sétálni a szigeten, hogy megmutassa a meleg forrást, a melynek forró vizébe előtte való nap belezuhantam. Ostorral és töltött revolverrel indultunk el mind a ketten. Mialatt útközben lombos sűrűn haladtunk keresztül, tengeri nyúl nyöszörgését hallottuk. Megálltunk és hallgatóztunk, de nem hallottunk többé semmit s csakhamar folytattuk utunkat, megfeledkezve az inczidensről. Montgomery apró, piros állatokra figyelmeztetett, amelyek hosszú hátsó lábaikon ide-oda szökdeltek a bokrok között. Az állatemberek sarjaiból készítette őket Moreau. Találkoztam már néhány ilyen apró lénynyel, mikor a leopárdember elől menekültem az első holdas éjszakán s másnap, mikor Moreau üldözött. Az egyik véletlenül, a mint ugrott egyet, hogy kikerüljön bennünket, beleesett egy gödörbe, a mely egy viharban kidőlt fa tövében támadt. Míg a gyökerek közt kapálózott, meg akartuk fogni. Karmolt, mint valami macska s hátsó lábaival rugdalódzott. Harapott is, de gyönge foga alig okozott nagyobb fájdalmat, mint a tűszúrás. Csinos kis teremtmény volt s mint Montgomery mondta, sohasem ásott bele a pázsitba s egyáltalában szerette a tisztaságot. Az jutott eszembe, hogy úri parkokban pompásan pótolhatná a közönséges tengeri nyulakat.

Tovább menve, hántott kérgű fához értünk. Montgomery figyelmeztetett rá. "Ne merj fakérget hántani, ez a törvény," szólt. Sokan közülük szeretik a kéreghántást.

Azt hiszem, ezután találkoztunk a szatirral és a majomemberrel. A szatir, mintha Moreau classicus emlékeinek felcsillanása lett volna. Birka arczú, durva héber typusra emlékeztetett, hangja nyers mekegés volt s alsó végtagjai a sátán lábát juttatták eszembe. Valami hüvelyes gyümölcs belét rágta.

- A harmadik ostorosnak, a ki jajveszékelve a tengerbe ment, vékony fehér arcza van.

- Tegnap vérzett és jajgatott - szólt a szatir. Te sosem vérzel, sosem sírsz. A mester sem vérzik és nem sír soha.

- Tegnap enni kért tőlem - szólt a majomember. Majd tovább beszélgettek; de már nem vettem ki, mit. Hallottam, hogy a szatir nevet.

Egyszerre csak rábukkantunk az élettelen tengerinyúlra. Kis vörös teste darabokra volt szakgatva, bordái le voltak nyúzva s hátgerinczén meglátszottak a fogak nyomai.

Montgomery megállt. Nagy Isten! - szólt s fölemelte az összerágott gerinczet, hogy megvizsgálja. Nagy Isten! ismételte, mi ez?

- Valami húsevő szörnyetegük visszatért régi szokásaihoz, szóltam rövid szünet múlva.

- Igen. A bozótban a bekerített telep mögött, mikor este kimentem. A fej teljesen keresztül volt harapva.

- Sőt mi több, azt is sejtem, melyik szörnyeteg tette. Mielőtt a nyúlhoz értem, láttam, hogy egyik fenevad ivott a patakból.

- Természetesen - szólt Montgomery. Rávall minden a húsevőre. Ölés után isznak. Ez a vérszag.

- Milyen volt a fenevad? - kérdezte. Ráismerne? Szétvetve lábát a tengeri nyúl élettelen teste fölött, körültekintett. Szeme végig futott a zöld sürű árnyékos helyein, az erdő minden búvóhelyén és leshelyén. A vérszag - mondta végül ujra.

Elővette revolverét, megvizsgálta a benne levő töltéseket s újra eltette.

- Azt hiszem, rá kell ismernem a fenevadra. Alapos zúzódásnak kell a homlokán lenni.

- De be is kell bizonyítanunk, hogy ő ölte meg a tengeri nyulat - szólt Montgomery. Bár sose hoztam volna ide a tengeri nyulakat.

Tovább akartam menni, de Montgomery megállt a darabokra tépett nyúl fölött, zavarodottan eltünődve. E közben annyira előre mentem, hogy a tengeri nyúl maradványa nem látszott többé.

Erre felriadt tünődéséből s felém jött. Lám - szólt csaknem susogva, - azt hittük, hogy megvan valamennyiben az a fixa idea, hogy nem szabad enni semmiből, a mi szalad a földön. Ha valamelyik fenevad véletlenül vért szagolt...

Szótlanúl haladtunk egy darabig. Nem tudom, mi történhetett, - szólt mintegy önmagával beszélve. Majd kis szünet múlva így folytatta: - Nagy bolondot tettem tegnap. A szolgám... Megmutattam neki, hogy kell lenyúzni és megfőzni a tengeri nyulat. Különös dolog... Láttam, hogy megnyalta a kezét... Sose történt eddig.

Moreau még komolyabban fogta fel a dolgot, mint Montgomery s alig kell külön említenem, hogy különös meghökkenésük rám is átragadt.

- Példát kell mutatnunk - szólt Moreau. Bizonyos vagyok benne, hogy a leopárd-ember a bünös. De hogy bizonyítjuk rá? Jobb lett volna, Montgomery, ha elfojtotta volna vágyát a hús után s nem hozta volna a szigetre ezt az izgató ujdonságot. Sok bajunk lehet még miatta.

- Ostoba szamár voltam - szólt Montgomery. De most már megtörtént. S tudja, hogy ön is beleegyezett.

- Hamarosan végére kell járnunk a dolognak - szólt Moreau. Azt hiszem, bármi történik is, M'ling-re számithatunk.

Délután Moreau, Montgomery, én és M'ling neki indultunk a szigetnek a hegyi útban levő kunyhók felé. Mi hárman fel voltunk fegyverkezve. M'ling kis fejszéjét hozta, a melylyel fát szokott aprítani. Moreaunak rengeteg pásztortülök lógott a vállán.

- Meg fogja látni az állatemberek gyülekezetét - szólt Montgomery. Szép látvány.

Átmentünk azon a mély úton, a melyben a forró viz gőze hömpölygött s a nádason keresztül kanyarodó gyalogösvényen eljutottunk végre egy tágas térre, a melyet vastag sárga porréteg födött. Azt hiszem, kénpor volt. A bokros dombtetőről látszott a csillogó tenger. A természet által alkotott szűk amphitheatrum volt, a hol mind a négyen megálltunk. Itt Moreau belefújt a tülökbe s fölverte a tropicus délután álmatag csendjét. Erős tüdeje lehetett. A rikoltó hang egyre erősödött s a viszhanggal együtt fülsiketítő lármában végződött.

Rögtön rá ropogás hallatszott a sárga nádasban s a mocsarat környező sűrűből hangok egyvelege tört elő. Majd a kénes mező szélének egyszerre három-négy pontján is felbukkantak a groteszk állatemberek, felénk tartva. Akaratlanul megborzadtam, a mint láttam, hogy egymás után előbaktatnak a fák közül vagy a nádasból s előbbre botorkálnak a meleg porrétegben.

Moreau és Montgomery azonban elég nyugodtan álltak egy helyben s igy szükségszerüleg én sem mozdultam mellőlük. Először érkezett a szatir; bár árnyékot vetett és patájával hányta a port, mégis látomásnak tetszett. Utána lóból és rhinocerosból összeállított bamba szörny bújt ki a nádasból, közeledés közben füvet rágva. Majd felbukkant a sertés-asszony és a két farkas-nő; aztán a vörös szemű, beesett vörös képü róka-medve boszorkány s nyomukban mások - valamennyien kiváncsian sietve. A mint közeledtek, hajlongni kezdtek Moreau felé s a nélkül, hogy egymásra tekintettek volna, töredékeket énekeltek a litániába szedett törvény második részéből: - Övé a kéz, mely sebet ejt, Övé a kéz, mely gyógyít, - és így tovább.

Körülbelül harmincz yardnyira tőlünk megálltak, s térdre ereszkedve elkezdték fejükre szórni a fehér port. Képzeljétek el, ha lehet, a jelenetet. Mi hárman, kék vászon ruhában, alaktalan fekete képű kisérőnkkel, sárga porral borított napsütötte tágas tisztáson álltunk a ragyogó kék égboltozat alatt, s körülöttünk a körben kuporgó, gesztikuláló szörnyetegek, melyek közül a legtöbb legvadabb álmaink alakzataira emlékeztetett. Túl rajtok egyik irányban a nádas, más irányban sűrű pálmacsoportozat választotta el a jelenetet a kunyhós hegyi úttól, észak felé pedig a Csendes Óczeán ködös láthatára terjeszkedett.

Moreau rákezdte csakhamar ujra a tülkölést, s erre a hangra forogni, henteregni kezdtek a fenevadak a porban. Majd kisurranva a nádasból, földhöz lapulva előbukkant a leopárdember, s a Moreau háta mögött hengergő körbe iparkodott beleveszni. Láttam, hogy homlokán ott volt a zúzódás. Legutoljára érkezett a kis majom-ember. A többiek, a kik belemelegedtek és kifáradtak már a hengergésbe, bünös pillantásokat vetettek rá.

- Elég! kiáltott Moreau erős, határozott hangja, mire a fenevadak hátulsó czombjukra emelkedtek és elcsendesedtek.

- Hol a törvénymondó? szólt Moreau, s a szőrös szürke szörny porba dugta előtte a fejét.

- Mondd a szavakat, szólt Moreau, s nyomban rákezdett az egész térdelő gyülekezet furcsa litániájára, ide-oda himbálódzva, s egymásután hol jobb, hol bal kezükkel dobálva fölfelé a kénes porrétegből felmarkolt csomókat.

Mikor ehhez a sorhoz értek: - Ne merj húst vagy halat enni; ez a törvény, - Moreau magasba emelve sovány fehér kezét igy kiáltott: Megálljatok! mire néma csönd következett.

Azt hiszem, tudták valamennyien, mi következik, s előre borzadoztak. Végig néztem a csodálatos csoporton, s látva fetrengésüket s a ragyogó szemeikben felcsillanó félelmet, csodálkoztam rajta, hogy valamikor embereknek tarthattam őket.

- Ki szegte meg? kiáltott Moreau, s csattantva ostorával körülnézett a fenevadakon. Mintha a hiéna-sertés és a leopárdember komoran félretekintett volna. Moreau, a mint ez utóbbira esett tekintete, megállt. A leopárdember hajlongva feléje csúszott, s arczán végtelen gyötrelem félelmes emlékezetét láttam.

Moreau ránézett merően a leopárdemberre, mintha belelátott volna lelke legmélyére.

- A ki törvényszegő... szólt Moreau levéve szemét áldozatáról s felénk fordulva.

- Az visszamegy a kínok hajlékába, zúgták valamennyien. Visszamegy a kínok hajlékába, ó mester!

- Hallod? szólt Moreau visszafordulva a bűnös felé; de a leopárdember, a mint Moreau szemének varázsától szabadult, felegyenesedett, s most lángoló szemekkel s hatalmas macskafogait kivillantva remegő ajka közül, kínzója felé ugrott. Meg vagyok győződve róla, hogy az elviselhetetlen félelem gondolata eszét vette s csak így történhetett ez a támadás. A szörnyetegek egész serege háborogni kezdett. Elővettem revolveremet. A két alak egymáshoz ütődött. Láttam, a mint Moreau visszatántorodott a leopárdember csapásától. Őrült ordítás és üvöltés támadt körülöttünk. Gyors össze-visszaságban mozgott mindenki. Egy pillanatig azt hittem, hogy általános lázadás tört ki.

A leopárdember dühödt arcza elsuhant mellettem. Nyomában, legközelebb hozzá M'ling szaladt. Láttam, hogy a hiénasertés sárga szeme ragyog az izgalomtól, s mintha félig-meddig elszánta volna magát arra, hogy nekem ugorjék. A szatir is rám meredt a hiénasertés púpos válla fölött. Majd Moreau pisztolya durrant s a vörös lobbanás keresztülvillant a zürzavaron. Egyszerre az egész tömeg a lövés irányába fordult s erre fordított engem is a hirtelen mozdulat mágneses ereje. A következő pillanatban hömpölygő, kiáltozó tömeg közepette jutottam előre én is, üldözve a menekülő leopárdembert.

Ennyi az, a mire tisztán emlékezem. Láttam, hogy a leopárd nekiugrott Moreaunak, s aztán gomolyodás támadt körülöttem, s végül hanyatt-homlok rohantam előre a többiekkel.

M'ling vezetett, sarkon követve a menekülőt. Mögötte futottak nagyokat szökdelve, kilógó nyelvvel a farkas-asszonyok. Aztán a sertésfajták izgatott röfögéssel, és két fehér rongyba burkolt bikaember. Ezek után szaladt Moreau egész tömeg fenevad között. Széles szalmakalapját elvesztette, revolverét kezében tartotta, s hosszú ősz haja utána úszott a levegőben. A hiénasertés mellettem futott, lépést tartva folyton velem; macskaszemével lopva folyton rám-rám tekintgetett. A többiek kiabálva mögöttünk futottak.

A leopárdember utat tört magának a magas nád között, a mely a mint továbbhaladt, összecsapódott mögötte, s nekivágódott M'ling arczának. Mi, a kik a tartalékban futottunk, a nádashoz érve, letaposott ösvényt találtunk magunk előtt. Vagy egy negyed angol mértföldet juthattunk a nádasban előre, azután bozótos sürűségbe tévedt a hajsza, s itt csak lassan mozoghattunk, bár egy csapatban haladtunk előre, mert a lombok belecsapódtak arczunkba, a szivós folyondár belekapott nyakunkba vagy hurokba fogta bokánkat, a tüskés növények megszakgatták ruhánkat s a ruhával együtt kitéptek belőlünk egész húsdarabokat is.

- Itt négykézláb futott keresztül, - szólt Moreau, a ki épen előttem szaladt lihegve.

- Senki sem menekül, szólt a farkas-medve arczomba nevetve. A vadászat izgalma áthatotta egész lényét.

Utunk szikladarabok közé vezetett. Láttuk, hogy, az üldözött vad négy lábon előttünk rohan, s vissza-vissza mordul ránk. Erre a látványra felüvöltöttek gyönyörükben a farkasemberek. A leopárdemberen ruha volt még mindég, s a távolból volt arczán még mindig valami emberi; de négy lábának tartása macskára vallott, s belapult háta elárulta tisztán az üldözött vadat. Átugrott néhány tüskés sárgás bokron, s azután eltünt. M'ling középen volt közte és közöttem.

Csaknem valamennyien alább hagytunk a hajsza kezdő sebességével, s hosszú gyors léptekkel mentünk előre. Láttam, a mint a tisztáson haladtunk, hogy az üldözők sora oszlopból vonallá fejlődött. A hiénasertés folyton mellettem szaladt, futás közben egyre rám ügyelve, s olykor-olykor röffentve egyet összeránczolt ormányával.

Lihegve, bukdácsolva, tüskéktől marczangolva, harasztba, nádba keveredve, igy üldöztem én is a leopárdembert, a ki megszegte a törvényt, s a hiénasertés vad röfögéssel szüntelenül mellettem futott. Fejem szédült, szivem iszonyúan vert, halálra voltam fáradva, s nem mertem mégsem elmaradni a többiektől, hogy egyedül ne maradjak borzalmas társammal. Előre támolyogtam, bár alig álltam a lábamon, a tropikus délután fullasztó melegében.

Végre bágyadozott a vadászat dühe. Beszorítottuk a nyomorultat a sziget egy sarkába. Moreau kezében ostorral görbe vonal mentén állított föl valamennyiünket, s aztán kiabálva, lassan megindultunk, egyre szükebbre szorítva az áldozat körül a hurkot. Ott leselkedett nesztelenül, láthatatlanul a bokrok között.

- Bátran! bátran! kiáltott Moreau, a mint a hurok két vége körülfogta a bozótos sűrűt, a melybe beleszorult a vad.

- Vigyázzatok, meg ne szökjék! kiáltott Montgomery a sűrűség tulsó feléről.

Lassan előbbre nyomultunk az ágak és lombok kuszált tömkelegében. Az üldözött vad meg se mocczant.

- Vissza a kínok hajlékába, a kínok hajlékába, a kínok hajlékába, üvöltött a majom-ember jobbra tőlem vagy húsz yardnyira.

Mikor ezt hallottam, megbocsátottam mind azt a félelmet, melyet a szegény nyomorult okozott volt nekem.

Hallottam, hogy jobbfelől recsegnek a gallyak s félrecsapódnak a lombok a lórinoczeros súlyos léptei alatt. S ekkor egyszerre sűrű bokor félhomályában megláttam az üldözött teremtményt. Megálltam. Ott kuporgott összehúzódva, s ragyogó zöld szemét rám függesztette.

Furcsa dolog, de úgy esett, hogy a mint láttam ott azt a lényt tökéletes állati helyzetében, ragyogó szemekkel, s rémülettől eltorzított tökéletlen emberi arczával, éreztem egyszerre megint emberi valóját. Egy percz mulva meglátják a többiek is, legyűrik, elfogják, s áldozata lesz ujra a bekerített hely borzalmas kínzásainak. Hirtelen előrántottam revolveremet, ijedt szemei közé czéloztam s elsütöttem a fegyvert.

Ép ekkor ért oda a hiénasertés, s mohó kiáltással rávetette magát s belemélyítette nyakába vérszomjas fogait. Recsegés, ropogás hangzott körülöttem s a fenevadak kezdtek egymás után feltünedezni.

- Ne ölje meg, Prendick! kiáltott Moreau. Ne ölje meg! S láttam, a mint lehajolva közeledik a bokrok között.

A következő perczben elverte a leopárdról ostora nyelével a hiénasertést s Montgomeryval együtt iparkodott visszatartani az izgatott, húsevő állatembereket, s főleg M'linget a még remegő testtől. A szőrős szürke szörny hónom alatt előrenyúlva szimatolta a holttetemet. A többiek fölhevülésükben lökdöstek, hogy jobban láthassanak.

- Sajnálom, szóltam, bárha nem sajnáltam. A pillanat hevében történt. Rosszul voltam a kimerüléstől és az izgalomtól. Megfordulva keresztültörtem magam az állatembereken, s a lejtőn fölfelé haladva egymagamban felmentem a fensík magasabb részére. Hallottam, hogy a három bikaember Moreau parancsára elkezdte vonszolni az áldozatot a tenger felé.

Könnyen egyedül maradhattam. Az állatemberek teljesen emberi kiváncsiságot árultak el, sűrű tömegben követték az élettelen testet, szaglászva, morogva rá, a mint a három bikaember lefelé vonszolta a parton. Még feljebb mentem, s a mint az alkonyaiban feketéllő bikaemberek vitték a súlyos holttestet ki a tengerbe, egyszerre csak tisztán látta elmém teljes czéltalanságát mindannak, a mi a szigeten történik. A parton alattam a sziklák között ott állt a majomember, a hiénasertés és több más állatember Montgomery és Moreau körül. Mindnyájan túlságosan fel voltak még izgatva s lármásan erősítgették törvénytiszteletüket. Pedig szent meggyőződésem volt, hogy a hiénasertésnek is volt része a tengerinyúl megölésében. Eltekintve a durva körvonalaktól, a groteszk formáktól, magam előtt láttam kicsiben az egész emberi életet, az ösztön, az ész és a végzet egész bonyodalmát. A leopárdembernek véletlenül el kellett pusztulnia. Ez volt az egész különbség.

Szegény fenevadak! Kezdtem belátni Moreau kegyetlenségének hitványságát. Eleddig sejtelmem sem volt arról a kínról, a mely e nyomorult áldozatokra a Moreau keze közül való kiszabadulásuk után várakozott. Megborzadtam már attól a pár napi gyötrelemtől is, melyet a bekerített helyen kellett kiállaniok. Pedig most láttam, hogy ez a dolog könnyebb része volt. A míg egyszerű fenevadak voltak, s ösztöneik alkalmazkodtak környezetükhöz, boldogan éltek. Most az emberi lét békóiba szorítva támolyogtak, soha nem szünő félelemben teltek napjaik; meg nem értett törvények marczangolták belsejüket; torzlétük haldoklással kezdődött, hosszú benső küzdelem volt, állandó rettegés Moreautól - s mindez miért? Felháborított az a czéltalan könnyelműség, mely mindenből rám vigyorgott.

Bármi jelentéktelen érthető czélja lett volna Moreaunak, tudtam volna valahogyan rokonszenvezni vele. Az efféle kínnal meg tudok barátkozni. Még akkor is meg tudtam volna valahogyan bocsátani neki, ha gyűlölet irányitja tetteit. De oly végtelen nembánomságot láttam benne, a mely kitért minden felelősség elől. Kiváncsisága, czéltalan, őrült kutatási szenvedélye hajtotta utján egyre tovább, s a nyomorult vadakat kivetette barlangjaikból, hogy vagy egy évig éljenek tovább, küzdjenek, tévelyegjenek, szenvedjenek, s végre gyötrelmek közt elpusztuljanak. Végtelen nyomorúság volt a részük; a feneketlen állati gyűlölködés folyton arra ösztökélte őket, hogy egymásnak rohanjanak, s a törvény visszatartotta őket attól a rövid heves küzdelemtől, a mely egyszerre véget vetett volna a természetükben gyökerező ellenséges indulatnak.

Az állatemberektől való félelmem lassan megszünt úgy, mint eleinte véget ért Moreautói való rettegésem. Mély, tartós, beteges állapot fogott el, a mely idegen volt teljesen a félelemtől. Elvesztettem teljesen hitemet a világ józanságában, mikor láttam, hogy megtűri e kis sziget kínokkal telt zürzavarát. Mintha vak végzet igazgatta volna a lét mechanizmusát, a melynek szüntelenül forgó bonyolult kerekei irgalmatlanul őröltek, marczangoltak volna valamennyiünket, engem, Moreaut, a ki bele volt bolondulva kutatásába, Montgomeryt, a ki az ivásnak volt rabja, s ezeket az ösztönökkel felruházott s elméjükben korlátolt, nyomorult állatembereket... De ez a gondolat csak lassan érlelődött meg bennem. S most egy kissé nagyot ugrottam előre elbeszélésemben.

Hat hét mulva nem volt bennem már más érzés, csak undor és borzalom, melyet Moreau istentelen kisérletei szítottak bennem. Azon voltam szüntelenül, hogy teremtőm képének eme borzalmas torzképei közül visszakerüljek mielőbb az emberek édes, egészséges társaságába. Embertársaim, a kiktől így elszakadtam, lassan idylli szépség és erényesség mintaképeivé váltak emlékezetemben. Montgomerytől egyre jobban elhidegedtem. Régi különválása az emberiségtől, titkos iszákossága, s nyilvánvaló rokonszenve az állatemberekkel szemben, beszennyezte őt előttem. Legtöbbször egyedül kereste fel a fenevadakat. Én kerültem tőlem telhetőleg a velök való érintkezést. Időmnek egyre nagyobb részét a tengerparton töltöttem el, fürkészve, nem tűnik-e fel a láthatáron szabadulást hozó vitorla, míg végre egy nap oly iszonyú szerencsétlenség ért bennünket, a mely gyökerestül felforgatta furcsa környezetemet.

Hét-nyolcz hetet töltöttem már a szigeten, mikor a katasztrófa bekövetkezett. Kora reggel hat óra tájban lehetett. Korán keltem, s mindjárt meg is reggeliztem, mert három, az udvarba fát hordó állatember lármája felébresztett.

Reggeli után kiálltam az udvar kitárt kapujába, czigarettázva s élvezve a kora reggel frisseségét. Nemsokára megjelent Moreau is az udvaron s jó reggelt kivánt. Elhaladt mellettem, s hallottam, a mint hátam mögött ajtót nyitott s bement laboratoriumába. Ez időtájt már annyira érzéketlenné tett a borzalmas hely, hogy nem is izgatott, mikor a puma gyötrelmeinek új napja megkezdődött. Ráüvöltött kínzójára, mint valami dühödt amazon.

Azután különös dolog történt. Máig sem tudom pontosan, micsoda. Éles kiáltás hallatszott hátam mögött, a melyet zuhanás követett. A mint megfordultam, ijesztő arcz rohant egyenesen nekem, nem emberi, nem is állati, hanem valami ördögi arcz, amely tele volt vörös sebhelyekkel, a melyről csurgott a vér, s a melyből pillátlan szemek lobogtak rám. Fölemeltem karomat, hogy védekezzem a csapás ellen, a mely földre terített, kettétörve fölemelt karomat. A vérfoltos vászonkötelékekbe csavargatott hatalmas szörny keresztül ugrott testemen s tovább rohant. Én lefelé görögtem a parton a zuhanás következtében, s mikor megpróbáltam felülni, eltörött karomra roskadtam. Azután megjelent Moreau. Sápadt arczát még rettentőbbé tette a homlokából patakzó vér. Egyik kezében revolvert tartott. Alig pillantott rám, hanem széttekintve, nyomban az elszabadult puma üldözésének eredt.

Ép karomra támaszkodva felültem. A rongyokba burkolt szörny nagy ugrásokkal haladt a part mentén, s Moreau mindenütt nyomában. A szörny hátratekintett üldözőjére s aztán hirtelen a bokrok felé fordult. Minden ugrás után nagyobb és nagyobb távolságra jutott Moreautól. Majd eltünt a bokrok között. Moreau elébe akart vágni, s amint eltünt, utána lőtt, de nem találta el. Aztán ő is beleveszett a zöld sürűségbe.

Utánuk bámultam: majd belenyilallott karomba a kín s nagyot nyögve feltápászkodtam. Montgomery revolverrel kezében, felöltözve kilépett a kapun.

- Nagy Isten, Prendick! szólt, nem véve észre, hogy bajom esett. Az a fenevad elszabadult. Kitépte bilincsét a falból. Látta őket? Majd látva, hogy karomhoz kapok, hozzátette: Mi baja van?

Közelebb lépett hozzám s fölemelte karomat. - Véres a kabátja ujja, szólt s felcsavarta karomról a vásznat. Fegyverét zsebredugta, aztán jól körültapogatta karomat s bevezetett szobámba. - A karja eltört, szólt; s aztán igy folytatta: Mondja el részletesen, hogy történt, mi történt.

Elmondtam, a mit láttam, töredezett, rövid mondatokban, közbe-közbe elhallgatva nagy kínomban. Ő pedig ezalatt gyorsan és ügyesen bekötözte karomat. Nyakamba akasztotta, aztán hátrálva kissé végig nézett, s így szólt: - Rendben lesz. Az után elgondolkozott; majd kiment s bezárta a kerítés kapuját Egy ideig künn maradt.

Minden gondom karomra irányult. Az incidenst magát alig tartottam egyébnek, mint egy újabb borzalmas epizódnak. Leültem, s nincs mit tagadnom, alaposan elátkoztam a szigetet. A karomban sajgó fájdalom égető kínná változott, mire Montgomery visszatért. Arcza sápadtabb volt a rendesnél s alsó ajka lejebb lógott, mint közönségesen. - Sem nem látom, sem nem hallom Moreaut, szólt. Pedig azt hiszem, szüksége volna segitségemre. Rám meresztette kifejezéstelen szemét. - Erős fenevad volt. Egyszerre kirántotta a falból bilincsét.

- Kimegyek utána, szólt. Itt van még egy revolver, a mit önnél hagyhatok. Őszintén szólva aggasztó sejtelmeim vannak.

Kezem ügyébe tette a fegyvert az asztalra, aztán eltávozott, ragadós nyugtalanságot hagyva maga után a levegőben. Nem is ültem sokáig a székben. Kezembe vettem a revolvert s a kapuhoz mentem.

A reggel oly nyugodt volt, mint a halál. Szellő sem rezdült, a tenger sima volt, mint a tükör, az égbolt felhőtlen, a part elhagyatott. Félig izgatott, félig lázas állapotomban ez a nyugalom nyomasztó hatással volt rám.

Fütyülni próbáltam, de a fütty elhangzott nyomtalanul. Káromkodtam ujra, másodszor azon a reggelen. Aztán a kerítés sarkára mentem, s a zöld bozótra bámultam, a mely elnyelte Moreaut és Montgomeryt. Mikor térnek vissza? És hogyan?

A távolban kis szürke állatember bukkant föl a parton, leszaladt a víz szélére s elkezdett lubiczkolni. Visszamentem a kapuhoz, majd ujra a sarokhoz, s így jártam fel s alá, mint valami kötelességtudó őrszem. Egyszerre hallottam, hogy Montgomery jó távol Moreau nevét kiáltja. Megálltam. Karom nem fájt már annyira, de nagyon tüzes lett. Lázam volt és szomjúság gyötört. Árnyékom egyre kurtább lett. Elnéztem a távoli fenevadat, a mig ujra el nem tünt szemem elől. Vajjon sohasem tér már vissza Moreau és Montgomery? Három tengeri madár kezdett viaskodni valami zátonyra jutott zsákmány fölött.

Majd jó messze a telep mögött pisztolylövést hallottam. Hosszú szünet mulva ujra durranás hallatszott. Majd közelebbről kiáltás hangzott, aztán ujra komor csend következett. Szerencsétlen képzelődésem gyötrő képekkel kezdett kínozni. Majd hirtelen közvetlen közelemben durrant a revolver.

Megriadva a sarokra siettem, s megláttam Montgomeryt, Kuszált hajjal, kivörösödve jött; nadrágja térde kirongyolódott. Arczán mély megdöbbenés tükröződött. Mögötte botorkált M'ling, a kinek szája körül rosszat sejtető barna foltokat láttam.

- Nagy Isten! lihegett, csaknem fuldokolva kapkodott a levegő után. - Menjen be, szólt megragadva karomat. Megvesztek. Eszeveszetten rohannak ide-oda. Mi történhetett? Nem tudom. Majd beszélek, ha kipihentem magam. Egy kis pálinkát kell innom.

Betántorgott előttem a szobába s leült a karosszékbe. M'ling levetette magát a földre a kapu előtt, s úgy lihegett, mint a meghajszolt eb. Adtam Montgomerynek pálinkát és vizet. Ott ült velem szemben belebámulva a levegőbe, s lassan kezdte összeszedni magát. Néhány percz mulva kezdte elmesélni, mi történt.

Egy darabig követte Moreau nyomát. De később elvesztette a nyomot a köves talajon, túl a folyón, a hol inni láttam az állatembert, s czéltalanul bolyongott nyugat felé, Moreau nevét kiáltozva. Majd találkozott M'ling-gel, aki kis könnyü fejszét hozott magával. M'ling nem látott semmit abból, a mi a pumával történt. Fát vágott s a kiáltásokra elősietett. Együtt folytatták a keresést kiáltozva. Találkoztak a sűrűségben két állatemberrel, a kik oly furcsán viselkedtek, hogy Montgomeryt dühbe hozták. Üdvözölte őket, s azok, mint a tetten ért tolvajok, futásnak eredtek. Montgomery, megállt s utánok kiáltott, de eredménytelenül. Össze-vissza bolyongva még egy darabig, végre elhatározta, hogy felkeresi a kunyhókat.

Egyre jobban meghökkenve, visszafelé indult. Ekkor találkozott a két sertésemberrel. Szájuk körül gyanús vérfoltok voltak, s látszott rajtuk, hogy nagyon izgatottak. Montgomery láttára dühösen megálltak. Montgomery pattantott ostorával, hogy megrémítse őket; de ezek erre neki rohantak. Soha eddig ilyesmi nem történt még. Az egyiknek keresztül lőtte a fejét, a másikra pedig rávetette magát M'ling. Leteperte a fenevadat s belevágta fogait nyakába. Montgomery ekkor ezt is agyonlőtte, a mint M'ling mancsai között vergődött. Nagy ügygyel-bajjal tudta csak rávenni M'linget arra, hogy tovább menjen vele.

Innen gyorsan hazafelé siettek. Utközben M'ling egyszerre csak a bokrok közé vetette magát, s felhajtott egy apró amerikai párducz-macska embert, a mely szintén tele volt vérfolttal. Egyik lábára, a mely meg volt sebesitve, megbénult. Ez a fenevad futott egy darabot előre, aztán vadul az öböl felé fordult, s Montgomery ezt is lelőtte.

Mikor Montgomery még egy pohár pálinkát felhajtott, elhatároztam, hogy közbevetem magam. Félig ittas volt már. Kifejtettem, hogy bizonyára komoly baja esett Moreaunak, mert különben már visszatért volna, s hogy úgy illik, hogy megbizonyosodjunk a szerencsétlenségről. Montgomery nehány gyönge ellenvetés után belátta, hogy igazam van. Ettünk valamit, s aztán mind a hárman útnak indultunk.

Elől ment M'ling púpos hátával, furcsa fekete fejét jobbra-balra forgatva gyors kapkodással, a mint útközben kifürkészni iparkodott két oldalt a sűrűséget. Fegyvertelen volt. Fejszéjét leejtette, mikor rávetette magát a sertésemberre. Ha küzdésre került volna a dolog, fogával harczolt volna. Montgomery kezét zsebre dugva, lesütött fejjel utána támolygott. Meglehetősen el volt kábulva a pálinkától. Balkezem, (szerencsére balkarom tört el), nyakamba kötve lógott; s jobbomban revolveremet szorongattam.

Keresztül a vad sűrűségen szűk gyalogösvényen északnyugat felé törekedtünk Egyszerre csak M'ling megállt, s a mint feszülten figyelt, szinte megmerevedett. Montgomery csaknem beletámolygott, aztán ő is megállt. Feszülten figyelve, felénk közeledő hangokat és lépteket hallottunk a fák közül.

Csend volt, majd recsegés hallatszott a sürűségből, s egymásután előbukkant hat szörnyeteg. M'ling morgó torokhangot hallatott. Ráismertem a majomemberre s két barna képű, fehér rongyba burkolt csónakosra. Velök volt a két tarka bőrű fenevad, s a törvénymondó szörny, ez az arcznélküli szürkeszőrű hústömeg, furcsa vörös szemével kiváncsi tekinteteket vetve ránk a zöld lombok közül.

Egy darabig csend volt. Majd megszólalt zokogva Montgomery: - Ki mondta, hogy meghalt?

- Meghalt csakugyan? Van még törvény? ismételte az egyik fehérruhás lény.

- Van még törvény, te másik ostoros? Meghalt; szólt a szürke szörnyeteg. S valamennyien ránk figyeltek.

- Prendick, szólt Montgomery, felém fordítva bamba tekintetét. Bizonyos, hogy meghalt.

Mialatt beszélt, mögötte álltam. Kezdtem tisztába jutni a helyzettel. Hirtelen eléje ugrottam s emelt hangon így szóltam: - Törvény gyermekei, a mester nem halt meg.

M'ling rámvetette szúró tekintetét. - Megváltoztatta alakját, testet cserélt. Egy ideig nem fogjátok látni. Ott van, szóltam a magasba mutatva, a honnan lát benneteket. Ti azonban nem láthatjátok. Tiszteljétek a törvényt.

Lopva rájuk tekintettem. Hátráltak. - Ő nagy, Ő jó! szólt a majomember ijedten nézve felfelé a sűrű lombok közé.

- A másik, az a ki jajgatva, véresen szaladt, az is halott, szólt a szürke szörny, állhatatosan rám tekintve.

De Montgomeryben volt még annyi józanság, hogy felfogta, mért tagadom el Moreau halálát. - Nem halott, - szólt lassan. Éppenséggel nem halott. Ép ugy nem halott, mint én.

- Nehányan, - szóltam - megszegték közületek a törvényt. Meg fognak halni. Nehányan már meg is haltak. Mutassatok meg, hol fekszik régi teste. Az a test, a melyet elhajított, mert többé nincsen rá szüksége.

S a hat fenevad vezetésével megindultunk tüskén-bokron keresztül északnyugatnak. Egyszerre kiáltás, recsegés hallatszott az ágak között s kis piros homunculus surrant el előttünk sikoltozva. Rögtön utána vad, vérrel szennyezett szörnyeteg futott egyenesen felénk, bele kis csoportunkba. A szürke szörny félre ugrott: M'ling morogva neki ugrott, de a fenevad félrelökte; Montgomery rálőtt, de nem találta s azután megfordult, hogy félreszaladjon előle. Lőttem én is, de szintén hiába. A szörny egyenesen nekem szaladt. Közvetlen közelből belelőttem még egyszer ocsmány képébe. Vonásai eltorzultak s ábrázatát elboritotta a vér. De azért elfutott mellettem, megkapta Montgomeryt s lerántotta magával a földre haláltusájában.

Egyedül maradtam M'linggel, az élettelen fenevaddal s a lezuhant Montgomeryval, a ki lassan feltápászkodott. A dolog csaknem teljesen kijózanította. Csakhamar visszatért a fák közül a szürke szörny, óvatosan közeledve.

- Ime, - szóltam az élettelen fenevadakra mutatva, a törvény él még. Ez a törvényszegés büntetése.

Ránézett a holttetemre. - Öldöklő tüzet küld, - szólt vastag hangján, - ismételve a szertartás egyik részletét.

Visszatértek a többiek is s egy darabig bámészkodva álltak körülöttünk. Majd folytattuk utunkat a sziget nyugati sarka felé. Rábukkantunk a puma összeharapdált, megcsonkított testére; kulcscsontját összezúzta egy lövés. Vagy húsz yardnyira tőle megtaláltuk végre azt, a kit kerestünk. Arczra bukva feküdt. Körüle le volt taposva a nádas. Egyik keze ökölbe szorítva merevedett meg, s ezüstös haja összetapadozott a vértől. Feje be volt törve. A puma bilincse zúzta be. A nádas tele volt alatta vérrel. Revolverét sehol sem találtuk meg. Montgomery hátára fordította.

Időnként pihenőt tartva, az állatemberek segítségével visszaczipeltük nehéz testét a telepre. Beállófélben volt az éjszaka. Kétszer láthatatlan lényeket hallottunk kis csapatunk mögött üvölteni és sikítani s egyszer fölbukkant előttünk a kis piros lajhár, ránk bámészkodott s azután újra eltünt. De többé nem támadt ránk senki. A kerítés kapujában az állatemberek magunkra hagytak. Velök ment M'ling is. Bezárkóztunk, azután kivittük Moreau testét az udvarra s ráfektettük egy farakásra.

Azután bementünk a laboratoriumba s elpusztítottunk mindent, a miben volt még élet.

Mindent elintézve, megmosakodtunk, vacsoráztunk s azután kis szobámban komolyan meghánytuk-vetettük helyzetünket. Éjfél felé járt már az idő. Montgomery csaknem józan volt már, de elméje nagyon megzavarodott. Furcsa módon Moreau személyiségének hatása alatt állott. Azt hiszem, sosem gondolt arra, hogy Moreau meg is halhat. Ez a szerencsétlenség egyszerre szétrobbantotta rajta azt a második természetet, amelyet a szigeten töltött tíz-tizenegy egyhangú esztendő alatt magára öltött. Össze-vissza beszélt, értelmetlenül felelgetett kérdéseimre s általános kérdések fejtegetésébe tévedezett.

- Micsoda bolond világ - szólt. Micsoda háborodottság. Nem is éltem soha. Mikor is kezdődött az egész? Tizenhat évig dajkák és iskolamesterek faragtak, aztán öt kemény esztendő Londonban telt el, koplalva, nyomorogva s aztán következett ez az átkozott sziget. Tiz éve már. Mire való mindez, Prendick?

- Az ilyen őrültséggel nem sokra mehetünk. Most legelőször arra kell gondolnunk - szóltam, - hogy szabadulhatunk erről a szigetről.

- Mi czélja volna a távozásnak? Én ki vagyok vetve a társadalomból. Hol üssek tanyát? Mindez csak önnek jó, Prendick. Szegény öreg Moreau! Nem hagyhatjuk itt, hogy összerágják csontjait. S aztán... mi lesz a fenevadakkal?

- Holnap meglesz minden - szóltam. Ugy gondoltam, hogy máglyát rakunk s elégetjük testét - a többivel együtt... De mi lesz a fenevadakkal?

- Én nem tudom. Azt hiszem, hogy a húsevők előbb-utóbb megint csak ostoba barmokká lesznek. Nem mészárolhatjuk le valamennyit. Vagy igen? Azt hiszem, ez ellen fellázadna humanizmusa... Meg fognak változni. Bizonyos, hogy visszafejlődnek.

- Ördögbe is! - kiáltott, mikor kezdtem türelmetlenkedni. Nem látja, hogy az én sorsom rosszabb, mint az öné? Azután felkelt s pálinkát hozott. Igyék, - szólt visszatérve. Krétaképű ateista szent, igyék!

- Nem én, - szóltam - s dühösen néztem, a mint fecsegő szajkóvá itta le magát. Emlékszem, hogy végtelenül megundorodtam tőle. Elkezdte védeni a fenevadakat. Azt mondta, hogy M'ling az egyedüli lény, a ki a világon teljes életében törődött vele. Majd hirtelen eszébe jutott valami.

- Ördög vigyen! - szólt feltápászkodva s bedugva a pálinkás üveget. Azonnal megvillant agyamban, mi a szándéka. Nem fog inni adni annak a fenevadnak! - szóltam felállva s szemközt nézve.

- Fenevadnak! - szólt. Ön a fenevad! Az megiszsza, mint jó keresztényhez illik, a mivel megkinálják. Jöjjön velem, Prendick!

- Jól van, - szóltam s félre álltam útjából. Már-már rávetettem magam, mikor a kilincsre tette a kezét, de visszatartott használhatatlan karom.

Felrántotta az ajtót s félig megfordulva visszakiáltott: - Ostoba szamár vagy, Prendick! Mindig félsz és mindig képzelődöl. Elérkeztünk a véghez. Köteleztem magam, hogy holnap elmetszem a torkomat. De ma éjjel ünnepet akarok tartani.

Megfordult s kiment a holdas éjszakába. - M'ling! - kiáltott. Hol vagy öreg barátom?

Három elmosódó lény tünt fel a halvány part szélén a hold ezüstös fényében. Bámészkodva megálltak. Majd láttam, a mint M'ling púpos háta felbukkant a kerités sarka mellett.

- Igyál, - kiáltott Montgomery. Igyatok, barmok! Igyatok s váljatok emberekké! Ördögbe is, én vagyok a legügyesebb! Moreau erről megfeledkezett. Ez az utolsó simítás rajtatok. Igyatok ha mondom! S aztán, feltartott kezében lobogtatva a palaczkot, gyors léptekkel nyugat felé iramodott. A négy állatember nyomában.

A kapuhoz mentem. A holdfény ködös távolán keresztül láttam, a mint adott a pálinkából M'lingnek s aztán fekete folttá olvadt össze mind az öt alak.

- Énekeljetek! - ordított Montgomery. Énekeljétek velem: Hallgass, vén Prendick! Hallgass, vén Prendick!

A fekete csoport ujra öt külön alakká vált s lassan eltünt előlem a holdvilágos parton. Mindenikük a maga módján ordítozott, távozás közben. Majd hallottam, a mint Montgomery kiáltott: Jobbra kanyarodj! s aztán ordítozva belevesztek a fák fekete sürűségébe. Végre lassan-lassan elnyelte az orditozást az éjszaka csöndessége.

A telehold lefelé hanyatlott már nyugaton, ragyogó fényt öntve szét a néma tájon. A fal vagy egy yardos fekete árnyat vetett lábam előtt. Az árnyék és az alaktalan szürke tenger között, mintha csupa gyémántból lett volna, villogott, ragyogott a holdfényben a part fehér lávás, kristályos fövenye. Hátam mögött vöröses, meleg lánggal égett a parafin lámpa.

Majd betettem az ajtót, bezártam s odamentem, a hol Moreau és utolsó áldozatai, a vérebek, a láma s még nehány megnyomorított állat, feküdtek. Moreau arcza még rettentő halála után is nyugodt, határozott maradt. Üveges nyitott szeme belemeredt a feje fölött ragyogó ezüstös holdba. Leültem a csatorna szélére s elkezdtem meghányni-vetni terveimet.

Reggel bele akartam rakni egy kis élelmiszert a csónakba s meggyújtván a holttestek alatt a máglyát, rá akartam bízni magamat ujra a tenger pusztaságára. Éreztem, hogy Montgomeryra nem számíthatok. Valósággal közelebb állt az állatokhoz, mint az emberekhez. Vagy egy óráig töprenghettem. Egyszerre csak félbeszakította tünődésemet Montgomery visszaérkezése. Őrült ordítozást hallottam, a mely a kerités előtt a part elé vonult. Aztán nehéz csapásokat hallottam, mintha fát vágtak volna, s utána őrjöngő éneket. Nemsokára derengeni kezdett a virradat.

Az ének szünőfélben volt; helyette meg-megújuló lárma hallatszott, a mely hirtelen őrült zajongásba csapott át. Kiáltásokat hallottam: - Még! még! aztán káromkodás, majd egyszerre vad sikoltás hallatszott s utána, mintha késsel elvágták volna a zürzavart, pisztolydurranás hangzott.

Kirohantam szobámon keresztül a kapuba. Hallottam, hogy e közben feldőlt valami a szobában s valami lezuhant üveg csörömpölt a padlón. De ezzel most nem törődtem. Kinyitottam a kaput s kitekintettem.

A parton örömtűz lobogott, szikrákat hányva fel a szürkülő virradatban. A tűz körül fekete alakok gomolyogtak. Hallottam, hogy Montgomery nevemet kiáltja. Kezemben a revolverrel, a tűz felé futottam. Láttam, hogy Montgomery még egyszer kisütötte fegyverét bele a földbe. A láng oly közel csapott ki a földhöz a pisztoly csövéből, hogy megállapithattam belőle, hogy Montgomery a földön hever. Elkiáltottam magam torkom szakadtából s belelőttem a levegőbe.

Hallottam, hogy valaki igy kiáltott: - A mester! Az összegabalyodott tömeg szétszórt alakokra szakadozott s a tűz lobogó lángja kezdett pislogóvá válni. Az állatemberek rémült futamodással menekültek előlem. Izgatottságomban utánok lőttem, a mint eltünedeztek a bokrok között. Aztán odafordultam a földön heverő fekete csomóhoz.

Montgomery hátán feküdt, s rajta vonaglott a szőrös, szürke szörnyeteg. Halott volt már; de görbe karmai belemélyedtek még Montgomery nyakába. Mellettök hevert a földön M'ling, arczra bukva, mozdulatlanul. Nyaka szét volt harapva, s kezében szorongatta a szétzúzott pálinkásüveg felső részét. Két más alak a tűz közelében hevert, az egyik mozdulatlanul, a másik keservesen nyöszörögve. Fel-felemelte lassan fejét; de az mindig visszahanyatlott.

Megfogtam a szürke szörnyeteget s lerántottam Montgomery testéről. Montgomery alig lélekzett. Meglocsoltam arczát tengervizzel, s ráfektettem fejét összegöngyölt kabátomra. M'ling halott volt. A megsebzett vad a tűz mellett szakállas, szürke képű farkasember volt. Testének felső része a még egyre izzó farakáson feküdt. A nyomorultat oly rettenetesen helyben hagyták, hogy irgalomból megadtam neki a kegyelemdöfést, s szétzúztam végkép koponyáját. A másik fenevad a tűz mellett az egyik fehér rongyokba burkolt bikaember volt. Ebben sem volt már élet.

A többi fenevad eltünt a partról. Ujra Montgomeryhoz léptem s letérdeltem melléje, átkozva járatlanságomat az orvosi tudományokban.

A tűz mellettem hamvadozott; szürke hamu s egy kis parázs maradt meg csak belőle. Nem tudtam, honnan keritette Montgomery a fát az örömtűzhöz. Eközben kezdett ránk virradni. Az égboltozat derengett; a hanyatló hold elsápadt a nappal világló kékségben, s a láthatár kezdett keleten pirosodni.

Egyszerre csak zubogás, sziszegés hangzott mögöttem. Körültekintettem s ijedt sikoltással talpra ugrottam. Az elkeritett telepből nagy fekete füstcsomók gomolyogtak fölfelé s komor sötétségüket fel-felcsapó vérpiros lángnyelvek tarkitották. Majd tüzet fogott a szalmafödél, s a láng végigszaladt a ferde tetőn. Mintha a tűz-forrás szobámban székelt volna, szobám ablakán egyre újabb lángsugarak löveltek ki.

Egyszerre megértettem, mi történt. Eszembe jutott a ropogás hátam mögött. Mikor Montgomery segitségére szaladtam, felforditottam a lámpát.

Arról, hogy valamit megmentsek a telepről, szó sem lehetett. Eszembe jutott menekülési tervem, s gyorsan megfordultam, hogy lássam, ott van-e a parton a két csónak. Eltünt mind a kettő! A homokban két fejsze hevert mellettem, a part tele volt forgácscsal és fadarabkákkal, s az örömtűz hamuja feketén füstölgött a virradatban. Montgomery elégette a csónakokat, hogy bosszút álljon rajtam, s megakadályozza visszatérésemet az emberek közé.

Hirtelen dühroham ejtett hatalmába. Csaknem széttapostam ostoba fejét, a mint ott hevert lábam előtt gyámoltalanul. Egyszerre csak megmozditotta a kezét, oly gyöngén, oly szánalmat keltőn, hogy dühöm nyomban elpárolgott. Nyögött és felnyitotta a szemét egy pillanatra.

Melléje térdeltem s felemeltem a fejét. Felnyilt ujra a szeme, belemeredt a virradatba, s aztán tekintetünk találkozott. Pillái lezárultak. Iszonyú, szólt hirtelen erőfeszitéssel. Azt hiszem, inni kívánt. Az utolsó, mormolta, az utolsó ezen az ostoba világon. Micsoda vásár...

Feje féloldalt hanyatlott erőtlenül. Azt gondoltam, hogy egy kis ital felüditené; de nem volt sem vizem, sem edényem, a melyben vizet hozhattam volna. Egyszerre ugy éreztem, hogy nehezebb lett. Meghült bennem a vér.

Ráhajoltam arczára s kezemmel benyúltam kabátja hasitékán. Meg volt halva; s épen a mikor meghalt, túl az öblön, keleten, megjelent a láthatáron a nap, elöntve sugarait az égboltozaton s káprázatos mozgó fényárrá változtatva a sötét tengert. Halálra vált arczára úgy hullt rá a fény, mint valami glória.

Lefektettem fejét gyöngéden a rögtönzött vánkosra és felálltam. Előttem volt a tenger csillogó sivataga, a melyben annyit szenvedtem már; mögöttem a sziget, néma, láthatatlan fenevadjaival. A telep a benne volt élelmiszerrel és municzióval együtt recsegve, ropogva lánggal égett. A nehéz füst fölfelé gomolygott a parton, rákönyökölve a távoli fakoronák fölött a hegyi úton levő kunyhókra. Mellettem nem volt egyéb, mint a két csónak szénné vált maradványa, s az öt élettelen tetem.

Majd három felhúzott vállú, lapos, hátraszegett homlokú állatember bukkant ki a bozótból. Alaktalan kezüket esetlenül tartották, s kiváncsi, barátságtalan szemet vetve rám, határozatlan léptekkel felém közeledtek.

Szembe fordultam velök, végzetemet szemlélve bennök. Zsebemben volt egy revolver két üres csővel. A parton elszórt forgács közt feküdt az a két fejsze, a melylyel felapritották a csónakokat. Mögöttem visszavonulóban volt a dagály.

Itt csak a bátorság segithetett. Egyenesen a közelgő szörnyek arczába tekintettem. Kerülték tekintetemet s remegő orrlyukaikról láttam, hogy a parton fekvő holttetemeket vizsgálgatják. Egy pár lépést téve, felkaptam a farkasember teste alatt heverő vérfoltos ostort s csattantottam vele.

Haboztak. Az egyik meghajlította térdét. Ismételtem parancsomat, alig tudván elrejteni izgatottságomat, s feléjök indultam. Először az egyik, azután a másik kettő is letérdelt.

Megfordultam s a holttestek felé lépkedtem, arczomat folyton a térdelő fenevadak felé forditva, úgy mint a szinész megy a szinpadon arczczal a közönség felé.

- Megszegték a törvényt, szóltam, lábamat a törvénymondóra téve. Meghaltak. Még a törvénymondó is. Még a második ostoros is. Hatalmas a törvény. Jöjjetek és lássátok.

- Senki sem menekül, szóltam. Hallgassatok hát rám és teljesitsétek parancsomat. Felálltak s kérdő pillantásokat vetettek egymásra.

Felvettem a fejszéket s beleakasztottam a nyakamban lógó hurokba. Arczra fordítottam Montgomeryt, felvettem revolverét, a melyben volt még két töltés, aztán lehajoltam, hogy kikutassam zsebeit, s hat töltést találtam még nála.

- Vegyétek föl, szóltam felállva s ostorommal testére mutatva; vegyétek fel, vigyétek ki a tengerbe s dobjátok bele.

Közeledtek, szemmel láthatólag folyton félve még Montgomerytől, de még jobban véres ostorom csattogásától, s néhány kiáltás és ostorpattantás után óvatosan fölemelték a testet, levitték a parton s lubiczkolva bementek vele a ragyogó tengerbe.

- Ereszszétek el, kiáltottam, s Montgomery teste nagy locscsanással eltünt a vizben. Mintha valami összeszorította volna keblemet. - Jól van! kiáltottam remegő hangon, mire megfordultak s ijedten visszasiettek a viz szélére. Itt megálltak s megfordulva belebámultak a tengerbe, mintha attól féltek volna, hogy Montgomery csakhamar kiemelkedik a vizből s bosszút áll rajtok.

Vigyáztak, hogy közelébe se jussanak többé annak a helynek, a hol a tengerbe dobták Montgomeryt. Vagy száz yardnyira a parton vitték előbb a négy fenevad testét s csak azután gázoltak a vizbe, s dobták őket a habok közé.

Mikor M'ling testét czipelték, könnyű léptek zaját hallottam hátam mögött, s gyorsan megfordulva, láttam, hogy a hiénasertés alig van tőlem tizenkét yardnyira. Fejét lehajtotta, ragyogó szemét rám szögezte, s lelógó kurta kezét oldalához szoritotta. Mikor megfordultam, lekushadva megállt, s szemét lekapta rólam.

Egy pillanatig szemben álltunk egymással. Eldobtam az ostort, s a zsebemben levő pisztoly után kaptam.

Föltettem magamban, hogy megölöm ezt a fenevadat, a legfélelmetesebbet a még életben maradottak közül, az első ellenkezésre. Jobban féltem tőle, mint bármely más két állatembertől. Élete folytonos veszedelem volt rám nézve.

Néhány másodperczig beletartott, mig összeszedtem magam, s azután igy kiáltottam: - Köszönni! Térdre!

Talán kissé tulságos izgatottan kihuztam revolveremet, czéloztam, s gyorsan lőttem. Hallottam, hogy felordított, s aztán oldalt fordulva futásnak eredt. Láttam, hogy elhibáztam; hüvelykujjammal visszarántottam a ravaszt, új lövésre készülve. De hanyatt-homlok futott, jobbra-balra ugrándozva, s nem mertem még egy sikertelen lövést megkoczkáztatni. Olykor-olykor féloldalt visszatekintett rám. Kanyarodva futott a part mentén s nemsokára eltünt az égő telepből felfelé gomolygó sűrű füstcsomókban. Egy darabig utána bámultam. Majd visszafordultam három engedelmes fenevadamhoz, s rájok parancsoltam, hogy dobják a vizbe M'ling testét. Aztán visszamentem oda, a hol a tűz körül a holttestek feküdtek volt, s lábammal addig egyengettem a homokot, mig a barna vérfoltok a fövenyben el nem keveredtek.

Egy kézmozdulattal elbocsátottam három szolgámat, s felmentem a parton a sűrűségbe. Pisztolyomat kezemben tartottam, az ostort és a két fejszét pedig beleakasztottam a nyakamban lógó hurokba. Alig vártam, hogy egyedül maradjak, s gondolkozzam új helyzetemen.

Legelőször az a borzasztó dolog jutott eszembe, hogy most nincsen oly hely sehol az egész szigeten, a hol biztonságban egyedül lehetek s nyugodtan alhatom. Mióta a szigetre kerültem, csodálatosan összeszedtem ugyan magamat, de azért még nagy hajlamom volt az idegességre, s nagyobb erőfeszítést nem igen viselhettem el. Éreztem, hogy az állatemberek között kell megtelepednem, s igy biztosítanom életemet. De bátorságom cserben hagyott. Visszamentem a partra, s leültem háttal a tengernek, hogy minden meglepetés szembe érjen. S itt ültem, fejemet térdemre hajtva a forró napban, azon elmélkedve, hogyan fogok élni, míg szabadulásom órája meg nem érkezik, ha ugyan valaha meg fog érkezni. Eszembe jutott Montgomery kétségbeesésének oka. Meg fognak változni, mondta. Bizonyosan megváltoznak. S Moreau - mit is mondott Moreau? "A makacs fenevad mindennap egyre nagyobb erővel keresztül tör rajtuk ujra..." Majd eszembe jutott a hiénasertés. Meg voltam győződve, hogy ha meg nem ölöm a fenevadat, előbb-utóbb ő öl meg engem... A törvénymondó szerencsére már halott volt... Most már tudják, hogy bennünket ostorosokat ép úgy meg lehet ölni, mint őket...

Elindultam a part mentén, azt tervezve, hogy átkerülök a sziget keleti sarkába s így közelítem meg a kunyhós utat, elkerülve a bozótos sűrűséget. Egy fél angol mértföldnyit haladhattam a part mentén, mikor egyszerre észrevettem, hogy a bokrok közül felém közeledik egyik a három engedelmes fenevad közül. Oly ideges voltam, hogy azonnal kirántottam revolveremet. Nem volt képes megnyugtatni a közelgő állatember nyilvánvaló alázatossága sem.

Határozatlanul megállt. - Távozzál, kiáltottam rá. Volt egész viselkedésében valami, a mi kutyára emlékeztetett. Hátrált egy darabig, mint a hazakergetett kutya, aztán megállt, esdeklő tekintetet vetve felém. - Eredj, kiáltottam. Ne közelíts hozzám!

- Nem! kiáltottam, eredj! s pattantottam egyet az ostorral. Aztán fogam közé szorítva az ostor nyelét, fölvettem egy kődarabot, s ezzel a fenyegetéssel elűztem a szegény teremtést.

Aztán megkerültem egymagamban az állatemberek tanyáját, s a bokrok közt rejtőzködve, vártam, mig haza nem érkeznek. Meg akartam figyelni őket, hogy megtudjam, milyen hatással van rájok Moreau és Montgomery halála, s a kínok hajlékának elpusztulása. Kezdtem érezni, mekkora ostobaság volt gyávaságom. Ha megőriztem volna mindvégig bátorságomat, uralkodó lehettem volna a szigeten, a minő Moreau volt. Igy pedig, elszalasztottam az alkalmas pillanatot, s lesülyedtem saját társaim egyszerű vezetőjévé.

Kilencz óra felé hazajött egynéhány állatember, s lefeküdt, hogy a forró homokban sütkérezzen. Az éhség és szomjúság parancsszava erőt vett félelmemen. Kibujtam a bokrok közül, s kezemben a revolverrel a heverő alakok felé mentem. Valamennyien rám bámészkodtak; de egyik sem kelt föl, hogy üdvözöljön. Gyönge és kimerült voltam, s nem is mertem arra gondolni, hogy ennyi fenevaddal szembeszálljak. Ujra elszalasztottam a kedvező pillanatot.

- A kunyhókban van ennivaló, szólt egy ökörbe oltott vadkanember lustán, kerülve tekintetemet.

Elmentem mellettök. Az egyik üres kunyhóban jóllaktam gyümölcscsel, aztán faágakkal elzártam a kunyhó bejáratát. Arczczal a bejárat felé, kezemben szorongatva a revolvert, leheveredtem, s harmincz órai fárasztó virrasztás után könnyű álomba merültem, azt remélve, hogy a gyönge barikád széthányása fog okozni annyi zajt, hogy bármily meglepetésre felriadjak.

Ilyformán állatemberré lettem én is dr. Moreau szigetén. Mikor fölébredtem, sötétség volt körülöttem. Karom sajgott a kötelékben. Felültem, az első pillanatban nem is tudva, hol vagyok. Kivül rekedt beszélgetést hallottam. Majd láttam, hogy barikádomat elhordták, s a kunyhó bejárata tiszta volt. A revolver még mindig a kezemben volt.

Hallottam, hogy közvetlenül mellettem lélekzik valami a földön. Visszafojtva lélekzetemet, igyekeztem kivenni, mi az. Lassan megmozdult, s egyszerre valami lágy, meleg nedves dolog érintette kezemet.

Minden izmom összerándult. Elkaptam a kezein. Kivül lárma támadt, s egyszerre tisztában voltam vele, mi történt.

- Azok kint azt mondják, hogy most már nincs mester. De én tudom, hogy van. Én a tengerbe dobáltam azoknak a testét, a kiket megöltél. Én szolgád vagyok, mester.

- Jól van, szóltam, s oda nyujtottam kezem, hogy még egyszer megcsókolja. Láttam, hogy hűséges szolgám volt, mert különben nekem esett volna, mialatt aludtam. Tudtam, hogy számithatok rá, s bátorságom kezdett visszatérni. - Hol vannak a többiek? kérdeztem.

- Megvadultak. Megbolondultak, szólt a kutyaember. Most odakint beszélgetnek. Azt mondják: "A mester meghalt; a második ostoros meghalt. Az pedig, a ki a tengerben járt, - olyan, mint mink. Nincs többé mester, nincsenek ostorok, nincs meg a kinok hajléka. Vége mindennek. A törvényt tiszteljük és meg fogjuk tartani; de nincs mester, ostorok nincsenek többé." Igy beszéltek. De én tudom, mester, én tudom.

- Nemsokára megölöm valamennyit, szóltam, néhány nap mulva, a mint bizonyos dolgok bekövetkeznek. Valamennyit, kivéve azokat, a kiket meg akarsz kimélni.

- Hadd szaporodjanak bűneik, szóltam; hadd éljenek eszeveszettségükben, a mig utolsó perczük nem üt. Ne mondd meg nekik, hogy én vagyok a mester.

- De az egyiknek betelt a végzete. Azt megölöm, a mint utamba kerül. Ha azt mondom neked: ez az, akkor vesd rá magad. - S most kimegyek az egybegyűltek közé.

A kunyhó nyilása elsötétedett egy pillanatra, amikor a kutyaember kilépett. Utána mentem és felálltam csaknem azon a helyen, a hol akkor voltam, mikor Moreau és vérebe megjelent, hogy üldözzön. De most éjszaka volt, a dögleletes út tele volt sötétséggel, s távolabb a zöld napsütötte lejtő helyett, tűzrakást láttam, s körülötte felhúzott vállu fenevadak sürgölődtek. A hold épen a mély út szélén emelkedett fölfelé.

- Gyere mellettem, szóltam megemberelve magam, s végig mentünk a szűk úton, nem törődve a kunyhóból ránk bámuló, elmosódó lényekkel.

A tűz mellett együk sem üdvözölt. Legtöbbje tüntető megvetéssel nézegetett. Körülpillantottam, de a hiénasertés nem volt köztük. Vagy húsz fenevad heverészett ott a tűzbe meresztve szemeit, s beszélgetve.

- Meghalt, meghalt, meghalt a mester, szólt jobbra tőlem a majomember. A kínok hajléka eltűnt, nincs többé.

Ez felrázta őket közönyös nyugalmukból. Húsz szempár szegeződött rám egyszerre.

- A kínok hajléka eltünt, szóltam, de vissza fog érkezni. A mestert nem láthatjátok; de ő most is fölöttünk hallgatózik.

- Mondom, hogy így van, szóltam ujra. A mester és a kínok hajléka vissza fog jönni ujra, s jaj annak, a ki megszegi a törvényt!

Kiváncsian egymásra tekintettek. Közönyösséget színlelve elkezdtem tunyán vagdalni a földet magam előtt fejszémmel. Észrevettem, hogy mind odabámulnak a mély vágásokra a gyepes talajon.

Majd a szatir kételkedni kezdett szavaimban. Feleltem neki, s aztán az egyik tarkabőrű fenevad tett ellenvetést, s igy lassan eleven társalgás fejlődött ki a tűz körül. Mindenesetre jobban meggyőződtem róla, hogy személyes biztonságomat nincs mitől félteni, s egyre nyugodtabb hangon beszélgettem. Egy óra mulva egy részüket meggyőztem állításaim valóságáról, a többiek pedig nem tudták elhatározni magukat, mit higyjenek. A mint a hold lefelé kezdett haladni, az egyik fenevad nagyot ásított s csakhamar valamennyien visszahuzódtak a mély útba kunyhóik felé. Együtt mentem velök, mert tudtam, hogy nagyobb biztonságban vagyok, ha többen vannak körülöttem, mintha egyetlen egygyel találkozom a sötétségben.

Igy kezdődött tartózkodásom második, hosszabb fele dr. Moreau szigetén. Ettől az éjszakától kezdve az utolsóig csak egy dolog történt, a mit el kell mondanom, mert azt a számtalan apró kellemetlenséget, s azt a szüntelenül gyötrő nyughatatlanságot, a mely a további tíz hónap története, leirni nem érdemes. Voltak veszekedéseim természetesen folyton a fenevadakkal, de csakhamar kivívta tiszteletüket kődobálási ügyességem és fejszém éle.

A hiénasertés állhatatosan került, úgy hogy folyton résen kellett állnom miatta.

Elválhatatlan kutyaemberem szive mélyéből gyűlölte őt. Csakhamar nyilvánvaló lett, hogy vért szagolt, s a leopárdember példáját követte. Valahol búvóhelyet talált az erdőben s elvadult. Egyszer megpróbáltam hajszát rendezni ellene a fenevadakkal; de annyi tekintélyem nem volt, hogy közös működésre birjam őket. Megpróbáltam egy magam felverni a barlangját; de hasztalanul. Bármerre jártam, folytonos veszedelemmel fenyegetett, úgy hogy a kutyaember alig mert magamra hagyni.

Az első hónapokban elég emberiesek voltak a fenevadak, s kutyámon kivül nehány mással is barátságos lábon éltem. A kis piros lajhár különösen vonzódott hozzám, s folyton körülöttem tanyázott. Május táján azonban nagy változást vettem észre a fenevadakon. Beszédük, viselkedésük átalakult. A mit mondtam, azt még megértették ugyan, de maguk alig tudtak már beszélni. Egyre nehezebben tudtak csak két lábon járni. Bár szégyenkeztek egymás előtt, mindig gyakrabban történt, hogy négy lábon szaladgáltak. Szürcsölve ittak, rágcsálva táplálkoztak, s egyre jobban eldurvultak. Egyre rohamosabban kezdtek visszafejlődni. A törvény egyre vesztett hagyományos erejéből. Kutyaemberem alig észrevehetően ujra kutyává változott; néma lett, négy lábon járt s megszőrösödött. A rendetlenség napról-napra növekedett, s a mély út nemsokára oly piszkos és undorító lett, hogy jobbnak láttam visszatérni Moreau telepének romjai közé s ott ágakból kunyhót késziteni magamnak. A kínok homályos emlékezete mégis csak ezt a helyet tette a szigeten legbiztosabbá.

Bajos részletezni ezt az átalakulást; leírni, hogy vesztették el napról-napra jobban emberi hasonlatosságukat; hogy hagyogattak el magukról minden rongydarabot; hogy szőrösödtek meg egyre jobban stb. stb.

A változás lassú volt; de elkerülhetetlen. Minden nagyobb rázkódás nélkül történt. Még mindig biztonságban jártam-keltem köztük; de nemsokára félni kezdtem, valami váratlanul bekövetkező rázkódástól. Kutyám követett a helyre, s éberségében bizva időnként békességben aludhattam. A kis piros lajhár is elvadult tőlem, s fent kezdett élni a falombok sűrűjében.

Magam is furcsa változáson mentem keresztül. Ruhám lerongyosodott rólam, s a hasadékokon kilátszott barna bőröm. Hajam hosszúra megnőtt s rendetlenűl lógott nyakamra. Szememnek még ma is megmaradt gyors, éber mozdulata, éles pillantása.

Eleinte az egész nappalt a tengerparton töltöttem, hajóra várakozva. Azt reméltem, hogy visszatér az Ipecacuanha; de hasztalanul. Ötször láttam vitorlát, és háromszor füstöt feltünni; de hajó sohasem közeledett a szigethez. Volt kéznél mindig farakásom, a melyet azonnal meggyujtottam; de a hajókat megtévesztette a sziget vulkánikus természete.

Szeptember vagy október lehetett már, mikor arra gondoltam, hogy tutajt készítek. Karom akkorra meggyógyult s két kézzel dolgozhattam. Eleinte iszonyúan éreztem gyámoltalanságomat. Soha életemben ácsmunkával nem foglalkoztam s napokat töltöttem el a favágással. Nem volt kötelem sem s minden tudásommal sem tudtam kieszelni, hogy fonjak erős hajlékony kötelet a folyondárokból. Vagy két hétig turkáltam a romok között és a parton, a hol elégették a csónakokat, hogy szögeket vagy érczdarabokat találjak. Majd viharos, esős napok következtek, s ez is késleltette munkámat. De végre elkészült a tutaj.

Gyönyörűség volt ránézni. De csakhamar kitünt, hogy semmi gyakorlati érzékem sincsen. A tutajt egy mértföldnyi távolságban állítottam össze a tengertől, s mikor oda akartam vonszolni a tengerhez, szétesett. De talán jobb is, hogy így történt. Csakhogy nyomorúságom ekkor már oly iszonyú volt, hogy napokon át kábultan hevertem a parton, belebámulva a tengerbe s a halál gondolatával foglalkozva.

De meghalni mégsem akartam. S ekkor történt valami, a mi figyelmeztetett rá, mily ostobaság így pazarolni az időt, s figyelmeztetett az egyre növekvő veszedelemre. A romfal árnyékában feküdtem, belebámulva a tengerbe, mikor hirtelen felriasztott valami hideg test, a mely sarkamhoz ért. Megfordultam, s láttam, hogy a kis piros lajhár áll velem szemben. A beszédet régen elfelejtette s természetes tunyaságával mozgott. Mikor észrevette, hogy magára vonta figyelmemet, nyöszörögve a bokrok felé indult s aztán visszatekintett rám.

Megértettem, hogy azt akarja, hogy kövessem, s végre el is indultam utána. A fák közé érve, felmászott közéjük, mert a folyondárok közt könnyebben tudott mozogni.

Egyszerre csak egy letaposott térségen kisérteties csoportozathoz értünk. Kutyám élettelenül hevert a földön s mellette kuporgott a hiénasertés, belemélyitve karmait a még remegő húsba s nagyokat horkantva gyönyörűségében. A mint meglátott, rám emelte ragyogó szemét, rám vicsorította véres fogait s fenyegető morgást hallatott. Léptem egyet feléje, aztán megálltam, s kirántva revolveremet, szemtől szemben kerültem vele. Nem szándékozott visszavonulni. Fülét hátra szegte, szőre felborzadt s ugrásra kuporodott. Szemeközé czéloztam s megnyomtam a ravaszt. Ugyane perczben nekem ugrott s földre döntött. Megnyomorított kezével utánam kapott; de szerencsére jól találtam, s ugrás közben meghalt. Feltápászkodtam remegő teste alól. Ezt a veszélyt végre szerencsésen kiálltam; de tudtam, hogy ennek nyomában most már egész sor új veszélynek kell rám következnie.

Farakásra tettem a két tetemet s elégettem. Tisztán láttam, hogy hacsak el nem hagyom a szigetet, halálom csupán idő kérdése. A fenevadak egy-kettő kivételével elhagyták már a mély utat, s a sürűségben mindegyik magának való búvóhelyet választott ki. A legtöbbje nappal aludt, s nappal szinte lakatlannak tetszett a sziget. De éjjel megtelt a lég félelmes orditozással. Ha lett volna elég töltésem, megpróbáltam volna kipusztitani valamennyit. Husznál több húsevő nem igen volt már köztük; s a legbátrabbak ezek közül is elpusztultak már. Hű ebem kipusztulása után magam is kezdtem megszokni a nappali alvást, hogy éjjel résen állhassak. S aztán ujra neki láttam, valóságos szenvedélylyel a tutajépítésnek.

Végre ezer nehézség között elkészült a tutaj; de nem volt miben vizet vinni magamnak, s agyag sem volt az egész szigeten. Kábultan jártam-keltem a szigeten, tünődve, hogy küzdjem le ezt az utolsó akadályt. De nem tudtam semmit sem kieszelni.

Végre bekövetkezett egy nap, egy csodálatos nap, a melyet félőrülten töltöttem el. Délnyugaton vitorla tűnt fel, keskeny kis vitorla, s azonnal tüzet raktam, s ott álltam figyelve a tűz mellett a déli nap forróságában. Nem ettem, nem ittam, úgy hogy szédült már a fejem, s egész nap a vitorlát néztem kimeresztett szemmel. A csónak jó távol volt még, mikor rám esteledett, s a sötétség elnyelte előlem a vitorlát. Egész éjjel tüzemet élesztettem, s a sűrűségből rám-rám villantak a fenevadak csodálkozó szemei. A mint virradt, a kis csónak közelebb jutott a szigethez. Szemem kimerült a hosszú nézésbe, úgy, hogy alig akartam hinni azt, a mit láttam. Két ember ült a csónakban mozdulatlanul. De a csónak furcsán haladt. Feje nem volt szélirányban s ide-oda ingott a habok közt.

A mint kivilágosodott, elkezdtem lobogtatni kabátom utolsó rongydarabját. De a két ember nem akart semmit észrevenni, s szüntelenül egymásra nézett mozdulatlanul. Lementem a sziget szélére, s kiabáltam és integettem. Nem feleltek, s a csónak tovább haladt lassú, czéltalan útján az öböl felé. Hirtelen nagy fehér madár röppent fel a csónakból, s láttam, hogy a két ember erre is mozdulatlan marad.

Erre abbahagytam a kiabálást, leültem a parton s kezemre támasztva fejemet, a tengerre bámultam. A csónak lassacskán nyugatra fordult. Ki akartam úszni hozzá, de valami dermesztő félelem visszatartott. Délután zátonyra került körülbelül száz yardnyira nyugat felé a telep romjaitól.

A két férfi meg volt halva a csónakban. Oly régóta halottak voltak, hogy mikor belekapaszkodtam a csónakba s kivonszoltam őket a partra, darabokra estek szét. Az egyiknek kuszált vörös haja volt, mint az Ipecacuanha kapitányának, s a csónak fenekén hevert egy piszkos, fehér sapka. A mint a csónak mellett álltam, három fenevad bújt ki a bokrok közül, szaglászva a levegőben. Iszonyú undor fogott el. Lelöktem a csónakot a partról, s beleugrottam. A három fenevad erre leszaladt a partra. Iszonyú borzadály fogott el láttukra. Hátat fordítottam nekik, felvontam a vitorlát, s kieveztem a tengerre. Semmiért sem tekintettem volna vissza rájuk.

Az éjszakát a sziget közelében töltöttem. Másnap reggel beeveztem a folyóba s megtöltöttem vízzel a csónakban talált üres hordót. Aztán ideges kapkodással összeszedtem egy csomó gyümölcsöt, s utolsó három töltésemmel lőttem két tengeri nyulat.

Este utra keltem, s gyönge délnyugati szél segitségével kieveztem lassan a nyílt tengerre. A sziget egyre kisebb lett mögöttem s a gomolygó gőzcsomó egyre vékonyabb fonallá enyészett a forróságban. Az óczeán végre elfödte előlem utolsó nyomát is a sötét alacsony földfoltnak. A napvilág, a nap ragyogó fénykoronája, utolsót özönlött az égboltozatról, s aztán letünt, mint valami félrehúzott világló függöny, s végre rám borult a mérhetetlenség kék árja, a melyet elföd az ember elől a nap fénye, s kezdtek feltünedezni fölöttem a csillagok. A tenger néma volt, az égbolt néma volt; egyedül maradtam az éjjel és a némasággal.

Igy haladtam három napig az árban, közbe-közbe ettem, ittam, s tünődtem azon, a mit keresztüléltem, nem is igen vágyódva arra, hogy ujra embereket lássak. Egyetlen piszkos rongydarab volt rajtam, s hajam kuszált rendetlenségben lógott nyakamba. Bizonyos, hogy a kik rám akadtak, őrültnek tartottak. Furcsa dolog, de úgy volt, hogy nem kívánkoztam vissza az emberek közé. Őrültem, hogy kiszabadultam az undok fenevadak közül. A harmadik napon végre rám bukkant egy Apiából San Franciskóba haladó brig. A hajón lévők közül senkisem akarta hinni történetemet, s azt hitték, hogy a magány és a veszedelem megőrjített. Attól tartva, hogy ez lehet mások véleménye is, nem is beszéltem el többé senkinek történetemet, s azt mondtam, hogy nem emlékszem vissza semmire a Lady Vain pusztulása és megmentésem között eltelt időből.

A legnagyobb körültekintéssel kellett eljárnom, hogy meneküljek az őrültség gyanujától. Borzalmas emlékeim szüntelenül üldöztek. S bármily természetellenes dolognak lássék, mikor visszatértem az emberek közé, a remélt bizalom és rokonszenv helyett egyre növekedett bennem az a bizonytalanság és az a félelem, a melyet a szigetben való tartózkodásom alatt éreztem. Nem tudom, elhiszi-e valaki, de bizonyos, hogy csaknem úgy álltam szemben az emberekkel, mint egykor szemben a sziget fenevadjaival.

Azt mondják, hogy a félelem betegség; de bárhogy van, arra esküszöm, hogy éveken keresztül oly nyughatatlan félelem tartotta fogva kedélyemet, a minőt egy félig megszelidített oroszlánkölyök érezhet. Zavarodottságom különös formában nyilatkozott meg. Folyton azt gondoltam, hogy azok a férfiak és nők, a kikkel találkoztam, állatemberek, ember képére alakított fenevadak, a kik nemsokára elkezdenek visszafejlődni, s elárulják állati lényegüket. Különös állapotomba csak egyetlen egy embert avattam be, a ki ismerte volt Moreaut személyesen, s a ki félig-meddig elhitte történetemet. Elmegyógyász volt, s mondhatom, sokat köszönhetek neki.

Bár azt nem is remélem, hogy a rémes sziget emlékétől valamikor teljesen megszabadulok, ez az emlék legtöbbször ugy van meg csak bennem, mint távoli, elmosódó ködkép; de olykor-olykor hirtelen szétterjed a ködkép felhője s elborítja az egész égboltozatot. Ilyenkor szétnézek embertársaim között s remegve járok utamon. Hideg, ragyogó ábrázatokat látok magam körül, vagy veszedelmes, komor arczokat; s nincs meg egyikben sem az eszes lélek nyugodt fensőbbsége. Mintha látnám, hogy felülkerekedik bennök az állat; s megismétlődik előttem ujra a szigetlakók borzalmas visszafejlődése. Tudom, hogy ez csak képzelődés, hogy a férfiak és nők körülöttem valóságos férfiak és nők, igazi emberek, tökéletes eszes lények, s azok is maradnak mindörökké, tele emberi szenvedélyekkel, felszabadulva az ösztönök ereje alól, a kik nem rabszolgái semmiféle phantastikus törvénynek, és lényegükben mások, mint az állatemberek. De borzadok tőlük mégis, kiváncsi tekintetük, kutatásaik, jóakaratuk megborzogat, s az után epedek, hogy egyedül legyek, távol az emberektől.

Ezért közel is lakom a széles, szabad síksághoz, s ha ráborul a lelkemre ez az árnyék, odamenekülök. A mig Londonban laktam, borzadásom csaknem elviselhetetlen volt. Nem szabadulhattam az emberektől; a zárt ajtók nem óvtak meg tőlük. Ha erőt véve magamon, kimentem az utczákra, zsákmányra éhes asszonyokat láttam magam körül, irigyen rám tekintő tolvajpillantású férfiakat, sápadt, köhögő munkásokat, a kik úgy vonták maguk után lábukat, mint a sebzett szarvas, s meggörbült bamba öregeket, a kik mormogva botorkáltak odább a csúfolódó utczagyerekek között. Ha ilyenkor bementem valami könyvtárba, zsákmányra éhes türelmes arczokat láttam a könyvekre hajolva. Különösen undoritott azoknak az üres, kifejezés nélkül való arcza, a kik vasúton vagy kocsin utaztak. Mintha csupa halottat láttam volna, úgy hogy nem is mertem csak teljesen egyedül utazni. S mintha magam sem lettem volna eszes lény, hanem furcsa agybántalmakban gyötrődő esztelen állat, a melynek az a sorsa, hogy egyedül bolyongjon, mint a csordából kivert bika.

De most már, hála Istennek, nagyon ritkán száll meg az ily hangulat. Kiszakítottam magam a városok zürzavarából s bölcs könyvek között töltöm életemet, a melyeken mint a kiváló szellemek fényével megvilágított ablakokon szemlélem a földi életet. Idegeneket alig látok, háztartásom nagyon kicsiny. Kémiával foglalkozom csaknem mindig, s a legtöbb derült éjszakát csillagászati tanulmányokkal töltöm el. Ott a ragyogó égi seregekben végtelen békére és vigasztalásra lel vergődő lelkem. Nem tudom, mért vagy hogyan? de azt hiszem, ott rejlik a csillagokban az anyagvilágot kormányzó hatalmas, örök törvény, s nem az emberek hétköznapi gondjaiban, bűneiben és zavaraiban; s a mi több az emberben az állatnál, az ott találhatja meg csak reményét és vigasztalását. A remény tartja csak bennem az életet. S így, reménynyel telve, elhagyatottan végzem történetemet.

* Ezek nem emberek, hanem állatok, a kiket elevenen bonczoltunk.