Zimándi Pius István
Zimándi Pius István
TARTALOM, ELŐSZÓ
Tartalom
ELŐSZÓ (Litván György)
EMLÉKEIM ZIMÁNDI PIUSRÓL (Rónay László)
A FORRADALOM ÉVEI. (1956. JANUÁR l.-NOVEMBER 1.)
MEGMOZDUL A FÖLD (JANUÁR)
LEDŐL A BÁLVÁNY (FEBRUÁR)
A ZSARNOK MARAD (MÁRCIUS)
NEHEZEN TAVASZODIK (ÁPRILIS)
SZABADABBAN SZÁLL A SZÓ (MÁJUS-JÚNIUS)
CSAK A CÍMKE VÁLTOZIK (JÚLIUS-AUGUSZTUS)
A MARS BOLYGÓ FÖLDKÖZELBEN (SZEPTEMBER)
ÉRIK A GYÜMÖLCS (OKTÓBER 1-23. REGGEL)
RABOK TOVÁBB NEM LESZÜNK (OKTÓBER 23. ESTE-NOVEMBER 1.)
A FORRADALOM ÉVE II. (1956. NOVEMBER 2.-1957. NOVEMBER 3.)
A SZOVJET CSIZMA RÁNK TAPOS (NOVEMBER 2-24.)
TÉL VAN MEGINT (NOVEMBER 25.-DECEMBER 31.)
UTÓSZÓ (1957. JANUÁR l.-NOVEMBER 3.)
Előszó
Egy premontrei szerzetes, aki átélte és túlélte az ötvenes évek üldöztetéseit, 1956 elején - immár valamivel tűrhetőbb helyzetben - megérezte, hogy feljegyzésre méltó, történelmi idők következnek.
Ki tudja, gondolt-e elődeire, a középkor szerzetesi és papi krónikásaira? De mindenképpen Anonymus, Kézai, Szerémi gestáit, példáját és kötelességtudatát követte, amikor nekifogott mindennapos naplójegyzeteinek, s amikor több mint egy éven át gondosan lejegyezte mindazt, ami szűkebb és tágabb környezetében történt.
A naplót ugyanis, amely ilyen körülmények között született, nyugodtan tekinthetjük és nevezhetjük a szó eredeti értelmében vett krónikának. Szerzőjének, akiről a legilletékesebb élő tanú, az akkor vele együtt lakó ifjabb barát és tanítvány, Rónay László irodalomtörténész festett szép portrét, szinte nem volt magánélete. Ilyenformán nem is vezethetett szokványos értelemben vett naplót, hiszen a túlélés és a szerény táplálkozás napi gondjain túl, minden figyelme a történésekre, a hírekre irányult.
Emberfeletti buzgalommal, sőt megszállottsággal gyűjtögette és rögzítette 1956 januárjától kezdve az írásos és szóbeli, hivatalos és ellenzéki információkat, később, a forradalom napjaiban pedig a röplapokat, kiáltványokat, plakátokat és falfeliratokat, a valódi hírekkel együtt a legvadabb álhíreket, a terjengő rémhíreket, pletykákat, sőt, a jellegzetes vicceket is - egyszóval a kor folklórját. Munkája ily módon egyszerre irodalmi mű és igazi kortörténeti dokumentum: az 1956-os történelem- és nemzetformáló időszak egyik legjelentősebb személyes dokumentuma.
Irodalmi értékét a szerző íráskészségén és műveltségén túl elsősorban az adja, hogy a hatalmas információs és élményanyagot Zimándi Pius István személyiségén, moralitásán és iróniára hajló szellemén átszűrve kapjuk. Ez teszi oly életszerűvé és olvasmányossá a naplót.
A munkát sajtó alá rendező, a jegyzeteket kiegészítő és a kiadásért felelősséget vállaló történész számára viszont elsősorban mégis a krónika hitelességének foka a legfőbb kérdés. A válasz több értelemben is megnyugtató lehet.
Az első szint az információk, közlések, adatok nagy többségének megbízhatósága, gyakran még olyan esetekben is, amikor a hivatalos sajtóból természetszerűen hiányzó, szájról szájra terjedő vagy "bizalmas" információról van szó. Zimándi, ha nem biztos a dolgában, azt többnyire jelzi egy "állítólag"-gal vagy "azt hallottam"-mal. Ha kételkedik a hír igazságtartalmában, nemritkán vissza is tér az ügyre másnap vagy harmadnap, újabb részletekkel vagy további kételyekkel.
Márpedig Zimándi Pius rendkívül jól, mondhatni, kivételesen jól tájékozott a maga kitaszított, "marginalizálódott" helyzetéhez képest. A Nyelvtudományi Intézet, a szótárszerkesztőség s a Rónay család értelmiségi közegének - és saját intelligenciájának - köszönhetően egészen kivételes, rendhagyó képlettel és produkcióval szolgál. Nála a bennfentes tájékozottság a kívülálló tekintetével, szemléletével és valóságérzékével párosul.
Ezzel eljutottunk a krónika hitelességének mélyebb szintjére: a realisztikus látásmódhoz és a tárgyilagos ábrázolásmódhoz.
Zimándi lenyűgözve, szinte hipnotizáltan csodálja a kibontakozó szellemi, majd politikai, végül fegyveres szabadságküzdelmet, de eközben egyik irányban sem veszti el kissé ironikus tisztánlátását.
Nagy elismeréssel figyeli - kívülről - az irodalmi és pártellenzék tevékenységét, láthatóan tisztában van vele, hogy a rendszert belülről lehet sikeresen támadni és bomlasztani, de egy-egy csípős megjegyzés erejéig megemlékezik az irodalmi és szellemi szabadságharc szereplőinek régebbi, kevésbé dicsteljes szerepéről és műveiről is. De antikommunizmusa soha nem elvakult és fanatikus, inkább racionális jellegű.
Ugyanígy a másik oldal irányában sem elvakult vagy kritikátlan, amint ezt Mindszenty bíboros stílusára és beállítottságára utaló megjegyzései mutatják. Nem éri be a felkelőkről terjedő hőstörténetekkel és a közkeletű ÁVH-s rémtörténetekkel (lásd Köztársaság téri ásatások), hanem történészi-szociológusi módon elemez és krónikásként nyomoz, "utánajár" a híreknek. A fiatalabb olvasók számára is megelevenítő erővel láttatja az akkori utcaképet, a kenyérért álló sorokat, a falragaszok előtt vitatkozó embereket.
Egészében véve tehát igaznak és mélyen hitelesnek mondhatjuk a forradalomnak ezt a most előkerült krónikáját, amelyet - mint azt a szerzői bevezető és a szinte nyomdakészen legépelt, bekötött külalak is bizonyítja - szerzője az utókor nyilvánosságának szánt, s amelyet ó maga, majd rokonai évtizedekig rejtegettek, hogy egyszer majd oda is kerülhessen.
A krónikás szerző tisztessége, egykori erőfeszítése és nyilvánvaló szándéka - úgy éreztük - a mai közreadókat arra kötelezi, hogy a napló teljes szövegét közöljék, minden lényegbevágó kihagyás és változtatás nélkül (leszámítva a véletlen szóismétlések elhagyását és a mai helyesírási szabályok érvényesítését). Ebből az elvből következett az is, hogy nem pontoztuk ki az ismert közszereplőkre vagy írókra tett csípős-ironikus megjegyzéseket vagy a róluk szóló sztorikat és pletykákat sem, mert ezek hozzátartoznak Zimándi előadás- és szemléletmódjához, és - ezt nyomatékosan állíthatjuk- nem rosszindulatúak. Éppen ezért nem kommentáljuk vagy cáfoljuk ezeket a részben már amúgy is ellenőrizhetetlen, de többnyire találó történeteket, egy-két olyan esetet kivéve, amely tényleg becsületbe vágott.
A szerkesztői jegyzetek ily módon a legszükségesebbre, a ténybeli tévedések kiigazítására vagy szakirodalmi, esetleg ténybeli kiegészítésekre szorítkoznak, és soha nem vállalkoznak a szerző véleményének, szemléletének kommentálására.
Nem fűzünk helyesbítő jegyzetet a ma már köztudottan alaptalan, hamis vagy túlzott hírekhez sem, amelyeket a szerző hallomás alapján feljegyzett, de maga sem tartott megbízhatóknak vagy hihetőknek.
A naplóban igen sok személy csupán keresztnévvel vagy monogrammal szerepel. Ezek egy részét nem tudtuk vagy - a szerző kiérezhető szándékát tiszteletben tartva - nem akartuk feloldani. Keresztnéven leggyakrabban házigazdáit említi: Gyurka, Gy. gyanánt Rónay Györgyöt, Laci néven pedig ennek fiát, Rónay Lászlót. A Nyelvtudományi Intézet és a szótárszerkesztőség jó néhány, monogrammal szerepeltetett munkatársának kilétét Soltész Katalin segítségével sikerült kideríteni, amiért ezúton is köszönetünket fejezzük ki.
A forradalom előtti hónapokban Zimándi sokszor említi és idézi az Irodalmi Újság cikkeit. Mivel a hetilap mindig a hét végén jelent meg, a bejegyzés szombati vagy vasárnapi dátumából a lapszám dátuma önként adódik. Jegyzetben csak az esetben adunk forrásmegjelölést, ha az illető cikk szerzője, címe vagy megjelenési időpontja nem derül ki a naplóbejegyzésből.
Végül szeretnék köszönetét mondani a Zillich család tagjainak, akik hosszú éveken át megőrizték és most közlésre átengedték, valamint Incze Miklós professzornak, aki jó történészi szemmel felismerte a munka rendkívüli értékét, s helyesen feltételezte, hogy 1956-os kutatóintézetünk hasonlóan fogja megítélni.
Litván György
1992. május