Vak völgy ölén
így
zsolozsmázok
Pavel Ágoston
versei
A Nemzedékek kiadása
1933.
Elektronikus változat:
Budapest:
Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2017
Készült az
Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az
Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN
978-963-417-122-5 (online)
MEK-16647
TARTALOM
Azt mondom, Pajtás: ne cifrázd a
szót.
Lökd ki kendőzetlenül, nyersen,
vértől,
epétől,
könnytől párolgó versben,
ha meggyülemlik
az
öröm vagy a keserűség szived táján.
Ne hivalkodj
szép hazugságok szines
szőttesével,
pipere szavak parázna selymével!
Tedd
gyógyító-varázsló kezedet
az igazságnak meztelen szivére!
Csituljanak
erdőtnyüvő orkánban
a
nyálas, pántlikás dalok!
Harsogjanak csóvás igék,
hogy
megcsorduljon minden Jegestenger,
hogy megmozduljon minden
zátonyos szív,
és lobbot vessen minden nyirkos gyujtalék.
A régi nóta:
fáradt kordéknak lomha
döcögése.
Induljanak, száguldjanak
napküllős, új
hajnalokon
új, merészútú vonatok,
hogy senki szerény
fuvarával
köteles percét le ne késse!
Vágd hát késed mélyen a seb mögé
a
lázgyötörte húsba!
Ne kössön pólyás regula
bénító gúzsba.
És szavad legyen zúgó görgeteg,
legyen
vérrel írott Hegyibeszéd!
Mohón ihassák tikkadt emberek,
s
cinkos szelek
hordják izenként szerteszét!
Pajtás!
Itt bátor, bunkós, böjti
igék kellenek!
Az új utak mind rendezetlenek!
Falu és város kinyujtózkodott.
S a lazán ölelő szélső palánk tövén
új
világok csíráznak a gyomos talajból,
új élet serked, új dudaszó
gajdol.
A tegnapi álmos burján alól
ma lüktető
életerek kigyóznak szerteszét;
és tulipános, tavaszi
vidámság
csipkézi
az új tűzhelyek napos ereszét.
Puszták törvénye: szűzi ugarán
új
utakat keres a hangyanép.
S megannyi boly pöffeszkedik,
ahányat
és amerre lép
a sürge nép.
De jaj! Bolytól bolyig, eresztől
ereszig
az új utak még járhatatlanok,
s minden második lépésed
elé
gödör ásít, göröngy leselkedik
utca szélétől utca széleig.
Mert messzebb vág a vágy, mint ér a
kar,
és kubikolni, egyengetni
a felzaklatott ugaron
senki
pusztázó emberfia nem akar.
Emberek!
Eszméljetek!
Az új utak
mind rendezetlenek!
Mécs
Lászlónak,
az
új apostolok apostolának.
Jönnek!
Szűk gyárkéményeken, sötét tárnákon
át
lopakodnak a kormos veritékhez.
Ott osonnak az ablakod
alatt,
ha holdtalan éjféleken
kuvaszod vonítva felérez.
Nem látja őket senkisem,
és mégis
ezer
tilalomfán keresztül
földetrengetve menetelnek
a barrikádok
tetejére.
Ködoszlopok mögött
bujkálnak,
felhőcsikókon,
szélparipákon
nyargalásznak.
Földalatti titkos patakmedrekben
közelednek a
rétjeidhez.
Csillogó esőszálakon
siklanak tikkadt
ugarodra.
Minden barázdavégi fordulón
melléd furakszanak,
s
míg törülöd a homlokod:
füledbe súgnak valamit
konkolyról,
sáskáról, aszályról.
Otthon
poros családi szentjeid
tekintetéből
és égretárt kutadnak tükrös fenekéről
leskelnek
ámuló szemedbe,
mint nyűgöző, mint jóslatos igézetek.
A hitük
ma még katakombás,
s az útjaik kálváriások.
De holnap vagy
holnapután
már szentek lesznek
e véres-könnyes, veronikás
állomások.
Jönnek!
Az irgalom van paizsukra edzve,
és
minden útonálló,
pöffeszkedő vakondturást
lehengerelnek.
Egyszer majd ide érnek.
S
belegázolnak
piócás, elnyűtt napjainkba.
És akkor mindenek
megértik
évezredeknek bibliás meséjét
a konkolyos
búzavetésről.
Jönnek!
Ott ülnek már
minden
csikorgó, rozsdás szívkilincsen.
S egyszer biztosan reánk
nyitnak,
mert velük van a boldog Isten!
Annyit beszélnek máma gyűlöletről
Annyit beszélnek máma
gyűlöletről.
Mondják: a gyűlölet:
csak kötelesség önmagunk
iránt.
Önvédelem,
lét- s fajfenntartó érzésáradás.
Nevezik
Szentnek,
ösztönös életakarásnak,
haláltmegváltó bűvös
csodaszernek,
és "szent" önkívületben
lobogtatják
az irtózatos csóvát.
E fonnyadó, kialvó bolygón
mindenki
gyűlöl valamit,
mindenki gyűlöl valakit.
Tengerként hömpölyög
a gyűlölet köröttünk,
s a szánkig érő véres áradatban
iránytű
nélkül, mint hajótöröttek,
fuldoklunk, vergölődünk.
És nincs
Noéja ez új vízözönnek.
Noéja nincs, bárkája nincs,
bárkája
nincs egy boldogabb, vidámabb,
fehérebb emberfaj számára.
És
nincsen Ararát!
Az emberordas
süket a szeretet szavára,
s a
gyűlölettel edzi agyarát.
Siralomvölgye ez a föld?
S mi tette
azzá?
A Káin-örökség sátángarasa;
agyarkodás, acsarkodás
apák,
fiúk és nemzetek között,
e földi Bábel sok csodája,
ezernyi
nyelve és bálványa közt.
A Bábel alján sután őgyelegve
-
pusztába tévedt bús zarándok -
csodálkozó, riadt szemekkel
csak
elnézem a nyüzsgő hadivásárt.
Haragos öklök lendülnek
felém,
tarajos nyelvek lázadnak reám,
s én dermedt szívvel,
zakatoló aggyal,
megvert kuvaszként tovakullogok
a megbomlott,
a százcsodájú
és ezerrémű új Bábel alól.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Uram!, ha megváltozott őstörvényed,
s
ha már a gyűlölet is üdvözít:
bocsáss meg Te gyarló
szolgádnak,
hogy szeretettel néz minden teremtett lényre!
Az emberek meg nem bocsátanak.
Mintha nevetnél, Pajtás!
S vajjon
miért? Minő vidám csodán?
Minő vásári, kócos örömökre?
Minő
toron
szürcsölt bujtogató boron
fogant meg szíved alján
ez
a bolond, csiklandozó kacaj?
Miféle régi dáridókba
felejtkeztél
a kátyus, horpadt Mából,
e circumdederumos temetőből?
Hát nem
látod, hogy jobbról, balról,
előtted és mögötted,
ölben,
talicskán, kordén, cifra hintón,
szemek csüggedt
tekintetében,
jövendőtringató fehér bölcsőben,
de mindenki
temet?!
Hát nem hallod
a szíved falán kopogtató
kongatást,
repedt harangok síri kondulását?!
Igaz!
Ásító sírok omló partjain
néha
még mi is nevetünk.
Igen!
Néha még nevetünk.
De koporsós,
fullasztó hördüléssel
és tébolyult és tébolyító tekintettel,
mint
aki részeg pincék gádorában
duhaj hordók helyett püffedt hullákra
nyit,
s torkán akad
a hejehujás, borvirágos örömáradat.
Vagy, Pajtás!,
talán te is csupán
azért nevetsz,
hogy ne kelljen zokogva ráborulnod
a legelső
szembenjövőre,
s könnyes szavakkal kérdened:
nem
tudja-e,
meddig tart még e napfogyatkozás,
s merre lehet
ez
ezergödrű, falánk temetőből
az életkulcsos kimenet?!
A
kimenet!
Ha csak ezért nevettél, Pajtás!:
ne
vedd zokon atyádfiának
számonkérő megdöbbenését,
nyujtsad a
kezedet,
s keressük együtt
- reménykedő könnyek, bús kacajok
között
a bujkáló kimenetet.
S ha a palánkon egy kis rést
találunk,
amelyen át új virradatba látunk:
akkor nem lesz
többé fájó hazugság
mi bukdácsoló kacagásunk!
Valahányszor itt elmegyek:
a patak
bozótos könyökénél
elém toppan egy kis gyerek.
Azt mondják, akik erre laknak:
egy
boldogtalan, kisiklott cseléd
itt fojtotta a vízbe szégyenét.
Mióta ezt tudom,
vércseppeket
látok
a szűk gyaloguton.
És hallom, hogy a víz alól
egy
pityergős gyerekszáj
az életem, a napfény ellen panaszol.
És mintha egy parányi kar
a cinkos
parti fák közül
utánam nyúlna csontindáival.
És bűntudat és szégyen pirul
arcomon,
mert én is e cselédes, lelencházas,
lélekvermes
társadalomhoz tartozom.
Már arra is gondoltam néha,
hogy
bocsánatot kérek tőle.
S mégis mindig sunyin eloldalgok előle.
És csak dadogok, félrenézvén.
Tán
attól félek: nincs bocsánat
e gyáva bűnre
a kisdedeknek
vízfenéki törvényszékén.
Ki méri fel e végtelen keservet...?
A hugoméknál jártam minapában,
a
hugoméknál a határon túl.
*
Az udvaron az öreg hárs alatt
a holt
időkről és holt kedvesekről
emlékeztünk, agg szót
cseréltünk,
apránkint pergő szívformájú szókat.
S a multbanéző
szemeinkből
halk bánat harmata szitált.
A gyermekek meg ezalatt
vidáman
kergetőzve űzték
a boldog mának tarka pillangóit.
Egyszerre csak éles sikoltás
hasít
belé szitáló álmainkba:
magyar-szláv gyermekharcok egyik
sebesültje
szikrázó szemmel, izzó gyűlölettel
ordítja népe
igazát;
s a gyermekhad - egy tőből sarjadt testvérpárok -
sötéten
néznek az egymás szemébe.
Az udvaron az ősi hárs
búsan csóválta
százados fejét.
Alatta - koldus árvaságban -
jövőbesejtő,
sápadt rémülettel
borultunk az egymás nyakába
a hugom meg
én.
Úgy éreztük, hogy megraboltak minket,
hogy megrabolták
testvérszíveinket,
hogy megrabolták testvérszívüket;
jövő
csatákban, szeretetlenül,
a közös fészek szent varázsa
nélkül
ellenségekként láttuk őket:
játékcsatán már most
gyűlölködőket!
S halkan szivárgott
testvérbánatunk
szívformájú könnyeknek gyöngyeiben.
Ki méri fel e végtelen keservet
a régi
fejfák s új mesgyék tövén?!
Ki hallja meg e néma jajkiáltást,
a
vízzé váló vérnek zokogását?!
S ki érzi meg, ki érzi,
hogy
országhatárokon vigyázó oszlopok csak
egymásfelé
kivánkozó
testvérek és embertestvérek
kinyujtott, esdő,
dermedt karjai?!
Ki méri fel e végtelen
keservet,
elszakított testvérek bánatát?!
*
A gyermekek...? A gyermekek
nem
értették tragédiáját
az értük csorduló könnyeknek
és
békétkötve,
már újra vígan kergetőztek
a multon túl, de innen
a jövendőn.
A gyermekek nem vették észre
a lábuk alatt
megnyílt örvényt,
játszóterük szélén az éhes szakadékot.
S
lengő hajukra arany glóriát szőtt
a lehanyatló őszi napsugár.
Mentem a szagos vasárnapi utcán.
És
mentem némi sütkérező,
tetszelgő, ködmönös rátartisággal.
Az egész utca: egyetlen zsivajgó
kirakat.
Édeskés illatoknak langyos habjain
torlódva
zajlanak
halk suttogások, rakétás szavak,
uszályos, émelyítő
mosolyok,
és öntelt, hízott kacajok,
áttört harisnyák és
áttört erények.
S vasalt nadrágok csíkos, mozgó
oszlopáról
lebzselve szimatol
a tátogató férfiéhség.
Megvallom: csiklandozó kábulat
bizsergett
ereimben,
mikor előttem összekoccant
két egymástleső
térdkalács.
S ekkor egy oldalsikátor nyílásán
egy
rongyos alak gyűrődött elő.
Ki tudja: hol szedte fel a garázda
sors?
Ki tudja: milyen tövises, szeles dűlőkről
kuszálta ide a
vak pillanat?
Didergő testén vacogott az inség;
szeméből sírt
az úttalanság;
sápadt, zilált vonásain
a felvert, zaklatott
vadak
réskereső nyugtalansága bujkált.
Megtorpant s értelmetlenül
tekintgetett
körül a fényes, furcsa zsibvásáron.
Azután gyors inakkal
elloholt,
mint aki sürge hangyabolyba lépett.
Mögötte
uszályként
hosszan feketélt
valami sűrű,
penészesszagú, terhes
borulat,
mint lápok nyirkát vonszoló patak,
ha szélesútú
folyamok
megszűrt, kéktükrű, rendjébe szakad.
És én kesztyűs, krajcáros
tenyeremből
némi derengő bűntudattal
gurítottam utána
szívemet,
(Hulltában lecsörömpölt róla
az olcsó, színes
kirakati máz).
Gurult, gurult a szív a járda szélén.
Útközben
itt-ott megtiporta
egy-egy mókáskedvű női topánka,
egy-egy
ténfergő férfíláb;
de egyet rázkódott a szív,
s gurult és
hempergett tovább
az imbolygó rongyok nyomán.
S magam is lassan
szökevény szívem
után bandukoltam.
Belül,
gazdátlan bordáim közt kongva
kongott
egy messziről harangozó hang,
s a nyelvemen
így
nyikorgott, így csetlett-botlott
megszégyenített
emberségem:
"Bocsáss
meg, kitagadott Testvér!,
hogy
a napfényen
pár
hivalkodó, sütkérező pillanatra
elfeledhettem
bitang,
barlangi létezésedet!"
A kis leányom
az éjjel nyöszörögve
felriadt,
és pityeregve panaszolta,
hogy megint "olyat"
álmodott.
Aztán a fullasztó lidércnyomástól
szabadulva,
lelkendező, siró-mosolygó repeséssel menekült
a
sárkányos, törpés és óriásos
csúf álomvilágból
a bujtató,
becéző,
az apás, anyás, játékbabás valóságba.
Engem a zsombékos Való,
az
emberlándzsás, farkasvermes,
halálhörgéses, ezerkarmú
Élet
ijesztget-üldöz
a koldus nappalok komor, józan során,
és
cseppnyi boldogságért,
parányi örömáldomásért
belehajszol a
csillagmécses éjtszakáknak
álompárnás,
mindent kináló, buja,
mély ölébe.
Én nappal csak lélektelen árnyékként
tengek-lengek,
hináros, zátonyos, keskeny mederben
sziklás
emberpartok között
görgetve-hömpölygetve árva sorsomat,
és
éjjel élek-repdesek,
miként a fénybogár.
Nappal magváró,
szomjú barázdáimba
csak ólmos könnyeket és sós verejtéket
vetek.
De éjjelente
virágos, kacagó álommezőkön
nótázó,
széles, hetyke kaszalenditéssel
tövigkalászos aranybúzát aratok.
A kis leányom
a valóságot váltja pengő
álompénzzé.
Én fordítva csinálom.
Mert már régóta jól
tudom,
hogy a legnyájasabb csillagzat
a valóságnak legkülsőbb
párkányain,
a kertek alján leskelődő Hold.
* * *
És így esik, hogy éjjelente
Holdisten
kegyes mosolyának bűvös árnyékában
- naphosszatt koldus robotos
-
tövigkalászos aranybúzát aratok.
Ha kihullok dermesztő századomból...
Székely
Lászlónak
az
Isten-tenyér pereméről
Mostanában
sokat járok a
középkorban
alázatos, kopott kámzsában.
Csipkéstornyú, ódon
kolostorokban
visszhangos, dohos folyosókon
ődöngő léptem
meg-megkoppan.
A masinás, statisztikás,
röhejes,
kérges napjaink elül
sugárnyi fényért, sugaras igékért
zilált,
hazátlan, szomjas lelkem ide menekül.
S a málló, tömjénfüstös
oltárok tövén
csodátsóvárgó vágyban fölfehérlik
a rejtélyes,
csillagvilágos égig.
Az aranyosruhájú, szende,
kuporgó,
merev kőszenteket vallatom
holdfényes éjjelente.
(A mai csodák
olyan vékonyak,
s mai vitézeken
oly pókhálós, gyűrött a
mente!).
Félig sejtett dimenziókban
gyötrődve,
tapogatva keresek
valamit, mi kihullt a Mából,
ebből a lyukas,
értéksüllyesztő rostából.
De minden fordulón elém
sötétlik
csontvázfejével a hóna alatt
egy-egy rablólovag.
S
minden oszlop mögül
megpörkölt boszorkányok csúf
denevérszárnya
lebben felém.
S én tovarezzenek egy avasabb
világba.
Ha mostanán
képzeletemnek
csapóajtaján
kihullok néha dermesztő koromból:
így bukdácsolok
századvégtől századvégig,
kinzó kamráktól csontőrlő
kerékig,
máglyától lobogó máglyáig
és keresztfától
keresztfáig,
míg Te szomorú, fehér árnyad
a Golgotának alján
meg nem állít.
Ott üszkös kezedre
borulva,
kisírom-panaszolom magamat
reám terített
jóságpalástod alatt.
Te szánón hajolsz bujdosód fölé,
s
patakzó sebeid kelyhéből
megitatsz újra hittel,
emberszeretettel,
kibékítsz minden földi rettenettel,
s
dajkáló, meleg tenyeredből
úgy ejtesz vissza,
ragyogó-orcásan,
egy bíboregű hajnali órában
újra hinni,
csalódni s megbocsátani
a százhinárú, pokolgépes Mába.
Apámnak
és Anyámnak,
két
mezitlábas, naplelkű életvándoroknak,
kiknek tarisznyájából
sohasem fogyott ki
a madárlátta Isten-kenyér s a hűsítő
bal-
zsamolaj; akik szívük szerint boldog poéták
voltak, mint
az ég madarai.
Mások ügettek, én csak poroszkáltam
Ki tudja: hova, merre fut
e furcsa,
kósza életút?
Ki tudja: hol s mi lesz a vége?
Hinárba
fúl, vagy felhajlik az égre?
Mások - ügyesebb utasok -
ügettek. Én
csak poroszkáltam;
és minden lakzinál, minden sírnál megálltam,
s
minden piros szívablakon bekandikáltam.
Mások - fürgébb, célosabb utasok
-
elvágtattak mellettem lóhalálban.
Én csak tétova
poroszkáltam.
De nótás ajkam mindig dúdorászott,
és mindig
pántlikás volt laza kantárszáram.
Az utam tágas horizontokat ígért,
s a
végén várta fényes, százcsodájú Állomás.
De én minden színes
kavicsért lehajoltam,
és lázaslábú, okos loholás helyett
vidáman,
gondtalanul elkószáltam az útszéli réteken
tarka pillangók, piros
pipacsok,
menyegzősálmú csipkerózsikák után;
vagy bogárhátú
kis csárdákban
- ihaj! csuhaj! -
duhaj,
betyáros
sírvavigadással
magányosan naphosszatt elkocsmáztam,
s a
poharamból - hej! gézengúz Sorskocsmáros! -
a véremet és
könnyeimet kortyogattam.
Bizony, bizony!
Az útról én ezerszer
is letértem,
s az ígéretek mesebeli Állomását
- most már jól
tudom -
e földön soha el nem érem.
Mások csontos, girhes gebéiken,
de
zsúfolt kenyérzsákkal
bevágtatnak majd a nagy Állomásra.
Én
valahol elakadok:
talán a mások megrekedt szekerét mentve,
talán
a csárdabeli szép asszonnyal
elmókázva-eliccézgetve;
vagy
talán... talán csak úgy elmélázva
a csillagontó augusztusi
éjtszakába.
De sebaj!
Én árok partján, csárda padján is
szebbeket álmodom,
ha kóbor igricfejemet
virágillatos
tarisznyámra hajtom.
Anyám!
Szent robotos!
Kapanyél
mellett álmodó poéta!
Sarlós nagyasszony!
Kinek igázottan
is
ünnepet, Istent, életet,
dalt harsog vidáman az ajkad:
Köszönöm neked,
hogy egy harmatos,
pitypalatyos
régi tavaszi órán
a szíved alatt megfogantál,
s
gyönyörben-kínban a világra szültél,
és valahol a
Jóreménység-foka táján
csodafának
kiültettél a szeles
életpartra.
Köszönöm
kék, messzesejtő, szelíd
szemedet,
mellyel úgy bámulsz e zagyva világba,
mint a
zarándok hold kékes ezüstje
a titokzatos éjtszakába,
vagy mint
kíváncsi gyermek
a meredélynek peremén
a zajló vizek zuhogó
sodrába.
És köszönöm
örökzöld hitedet,
e
csodálatos, égrehajló mágnespatkót;
kormos, csüggedt romok
felett
a varázslatos reménypalotákat.
A hitedet,
ez
ezermázsás horgonyt,
e dajkáló, szívós gyökérzetet,
mely a
számumos Szaharának
sívó homokján is
gyümölcsös, dús életté
bomlik.
És köszönöm
munkábanvásó, bronzos
karjaid,
melyekkel a kurta telekből
és fogyhatatlan anyai
szivedből
kiástad
hétrőfnyi mélyből,
hétfejű sárkányok
öléből
a mesebeli, zengő kincseket
tizenegy gyermekednek.
És
köszönöm,
hogy sohasem volt öklöd,
csak nyíló markod, simogató
tenyered;
hogy még a bűn felé is
nyujtottál
irgalmas, szánó
szeretettel
kovászos istenkenyeret;
és hogy szivedet raktad
zsámolyul
gödrösútú bukdácsolók
szeges, hálátlan csizmái alá.
És köszönöm
minden csodáidat,
melyeket
annyiszor míveltél
a posványos, piócás emberréteken.
Most is
káprázik a szemem,
ha a zegzúgos élet
csodáid fényes partjaira
vet.
És mint egy hófuvásos régi télen
kertünk végében egy
lázárod,
(ki emberré szépült jóságodon):
úgy állok én is
harminc év után
őszülő kerted tulsó kapuján
az égi Gazda felé
tárt karokkal
s esennen így
esedezem:
"Uram!
Lásd
meg szolgálólányodat!
Számláld
meg golgotázó lépteit,
számláld
meg könnyeit,
és
fizess neki a szíve szerint!"
Sostanj, 1931. nyarán.
Hűséggel megvert embertársaim!
Pál
Gézának,
a
kulisszák mögé bujt
gyermekkori
jóbarátnak
Más ember könnyen szedi sátorfáját
s
jót-rosszat színtelen emlékké gyűrve,
közömbös arccal tova
áll.
Sem rög, sem sír, sem jóság, sem szemek,
sem dáridók, sem
szenvedések
nem érnek le a lelke mélyeig.
Futóhomokban teng
sovány gyökéren,
melyet az első szél kifordít
és nyomtalan
tovább sodor.
Ahonnan én megyek:
megsimogatom az
útszéli kórót,
amely megtépte ünneplőmet;
s megsimogatom a
kaján göröngyöt,
mely elgáncsolta vándorlábamat;
s
virágoskertem kártevőire is
megbékélten gondolok,
mint a
viharra derű idején,
mint bánatokra örömpirkadáskor,
és mint
lidérces, vak utakra
békét kináló ligetek ölén.
Mert örömök és
bánatok,
lidércek, kórók, orv vakondturások
hozzátartoznak
elfolyt napjaimhoz,
mint árny a fényhez, élethez halál,
s mert
minden szenvedésnek csordul egyszer méze.
Én mély gyökérrel forradok a földhöz,
és
minden arc a holtomig kisér.
S ha záporok kimosnak a szemekből:
a
nézésüket magammal viszem.
Én hátrasíró arccal távozom,
és
hátratáruló karokkal
- a jót, a rosszat egyaránt zokogva -
a
Minden-Multat ölelem. -
Én mély gyökérrel
forradok a röghöz!
Óh, egyszer már utamba állt a Sors,
és
kigyomlált az ősi televényből.
S azóta
a durván kiszakított
gyökerek
sötét cseppekben mostanáig sírják,
csorgatják véres
könnyüket.
És minden csepp, mint kalapácsütés,
koppanva hull
szivem falára.
* * *
Köszöntelek Testvéreim!
Lassúlépésű és
mélygyökerű,
sírba, szemekbe görcsösen fogódzó,
hűséggel
megvert embertársaim,
köszöntelek!
A szlovén néphit szerint Mátyás király nem halt meg, hanem a Peca-Planina mélyén alszik fekete seregével. A legendás aranymadár szavára egyszer majd megnyílik a hegy, Mátyás elővágtat seregével s meghozza az Igazság aranykorszakát. A szlovénség szeretete 1932 augusztus hó 21-én leplezte le szobrát Mezsica határában a Peca lejtőjén.
Kilencen voltunk, kicsinyek-nagyok.
S
anyánk
nyári vasárnap-délutánokon
kijárt velünk a kakukfüves
erdőszélre.
Az erdőszélen pár magányos tölgy.
Az
egyik alatt meggyült a család
anyánk körül,
és térdenállva
megimádkozott:
harmatért, árvák kenyeréért,
minden bűnök
bocsánatáért,
békéért és boldog halálért.
Fölöttünk ragyogott az ég,
és a
suttogó lomb között
csicsergő madárminisztránsok
továbbították
együgyű imánkat.
Aztán leültünk és anyánk mesélt.
Olvadt
aranyként csorgott ajkáról a szó.
S mi elhallgattuk volna
csillagtámadásig
az Árva Jankók
varázssípos történetét;
s
vasárnapról vasárnapra lázasan lestük
Mátyás király legendás
érkezését.
Az idén újra arra jártam.
De, jaj!, az
erdőszélen
a régi tölgyet nem találtam.
Mohos tönkjén magában
ült anyám,
mintha vírrasztana
a kiterített régi délutánok,
a
lejárt álmok,
az elnémult varázssípok ravatalán.
S megtudtam szülém sirató szavából,
hogy
Árva Jankó végre mégis éhen halt;
s hogy Mátyás már sosem ébred
fel,
mert valahol lelőtték,
vagy megfogták acélzsineggel
az
álombontó aranymadarat.
S búsan borongtunk mind a ketten
az
aranymesék alkonyán
a ránk boruló hűvös szürkületben.
Valaminek mégis örültünk;
az ég
madarai
mit sem tudtak a ravatalról,
s az ellesett régi
zsoltárokat
teli torokkal
tovább zengték körültünk.
A Peca-Planina (2114 m.) lábánál, 1932. aug. 9-én.
A fehér csend ma: komor kárpit
Ősz
Istvánnak,
az
őszi derek, őszi bánat
ezüsthúrú
poétájának
Valami fehér csend ereszkedett
reánk,
mikor egy régi délelőtt
templomunkban elhallgatott a
miatyánk.
S a beözönlő napsugarak színes
szálain
angyalok sétálgattak fel s alá,
s lágyan-édesen
muzsikáltak
egyhúrú nádi hegedűn.
Ma kopár, hűs falak között
tompán
zuhog minden bőjti zsolozsmánk,
mint koporsóra hulló síri rög.
A
szétlapuló tömjénfüstben
kopottan gomolyog a miatyánk.
S az
angyaloknak vidám, lubickoló seregét
nyersen elhessegeti
a
festett ablakok alatt hajrázó
hajtóvadászat:
a
kattogó,
alagutakból elődohogó,
alagutakba fulladó,
véres
síneken robogó életvonat.
A gyermekévek ünnepnapi fehér csendje
ma
komor, nehéz kárpit.
És a zengő, angyalszitáló régi fény
vakuló
lelkeinkbe
a gondok kormos üvegén keresztül
alig-alig villan
sugárnyit.
Daltalan húsz nyaram!
Hová zuhantatok?
Hová fakult vakító
fényetek?
Hová hűlt izzó tüzetek?
És hova halkult zengő
hozsannátok?
Húsz évig hallgatott a dal.
Csak
lelkem mélyén bujkált csörgedezve,
vísszhangtalan, halk
csobogással,
mint bujdosó patak vize.
Mert vihar zúgott a pagonyban,
és
kísértetek kísértettek.
S én menekülve önmagamtól,
apró
gondokba temetkeztem,
s reggeltől-estig talicskáztam.
Szemem
befogtam, hogy ne lássam
a hömpölygő irtózatot.
Fülem
befogtam, hogy ne halljam
a bujdosó patak vizének
felzokogó
csörgedezését.
S megpántoltam a szívemet,
hogy szét ne vesse
semmi bánat,
utálkozás vagy szent harag;
hogy szét ne vesse
vérem lüktetése,
parázsló vérem vad dörömbölése,
lázas isten-
és emberkeresése.
Mert éjtszaka - kuvik! kuvik!
-
csillagtalan, vak éjtszaka
örvénylett, zajlott
körülöttem,
és fojtogatta torkomat,
s a nóta - torkomon akadt.
Igen!
Én húsz évig csak
talicskáztam.
Süket robotban áztam-fáztam.
A tépett lombok
közt bujkáltam.
Vagy búsan eltünődve,
gubbasztottam magányos
ormokon;
vagy napról, fényről álmodozva,
csak bóbiskoltam a
kemencezúgban.
S ha ki is nőtt a szárnyam néha,
reám csapott
ezernyi héja,
s a szivárványos nappalok,
a rigófüttyös
hajnalok,
a rímek, trillák, lágy tilinkók
feneketlen kútba
zuhantak.
Daltalan húsz nyaram!
Nehéz sírással
sírjatok,
hogy daltalan, hogy naptalan,
virágtalan és
magtalan,
hogy könnytelen, örömtelen,
kilincseken,
bilincseken
elsorvadtatok meddő árvaságban,
dermesztő, süket
tetszhalálban.
* * *
Talán az őszök lesznek szépek!
S a
szívemről a pánt lepattan,
s lehámlik róla minden kéreg.
Uram! Ó, adj még néhány őszi,
sugaras,
dalos, bátorságos
és madárfüttyös délutánt!
Ma Isten háta mögé leskelődtem,
megállva
egy domboldalon
a halkan suhanó időben.
Körülöttem a margarétás réten
pöttön
vityillók legelésztek
bárányszelíden, hófehéren.
És apám jutott az eszembe,
ki vagy
ötvenöt éve itt,
ez ökörnyálas kis faluban
ütötte csapra
balga, dús reményeit.
S valami meglökött... és elindultam
egy
vándorlegény kihült lábnyomán
a kenderhajú, öreg legendák után.
Tágult inakkal, görnyedt háttal
még
állt a kunyhó a soron,
hol apám örült-búsult egykoron.
Becsudálkoztam cseppnyi ablakán.
Apó s
anyó szunyókált a sarokban.
S én halkan - mint ki lepkét hajszol
-
beóvakodtam
a barna mestergerendák alá.
S kérdezősködtem az apámról.
(Tudtam,
hogy nem hazug
falun a meseontó kályhazúg).
De ők fejrázintva felelték:
nem
kuporgott sosem tűzhelyük melegén
az a vándorlegény.
És én tovább zarándokolva
szalmás
csurgótól cserepes csurgóig:
a falu népét faggatom
minden
bámész kapun,
minden muskátlis ablakon.
De a piros muskátlik
váltig
csóválták
buksi fejüket;
s alább
a vidorszemű szarkaláb,
verbénák,
mályva, szagos menta,
mind-mind azt sírták a
szívembe:
elsüllyedt, meghalt a legenda.
Úgy fájt, fojtogatott
a süket temetői
köd
ó bánatok, holt örömök fölött.
S hulló könnyeim az avar
között
furakodva keresték
az összekuszált régi utakat,
és a
beomlott, régi kutakat.
A falu tulsó szegletén
egy vén iharfa
állt elém;
lehajolt őszes üstökével
útszéli, árva bánatomra;
s
mesélni kezdte,
s fájó szívemre permetezte
a kérge alá bujt
meséket
egy vidám, daloló legényről,
ki valamikor erre járt.
Én átöleltem a fa derekát
(mint
elémtoppant drága nagyapámat),
s úgy figyeltem, megbékülve,
zokogva,
a muzsikáló, meleg rigmusokra.
Rábatótfalu, 1931. őszén.
Weöres
Sándornak,
ki
megtalálta bozótba menekült labdámat,
s
új szökkenésekre tovább gurította
Vidéki város. Őszi napsütés.
Szitáló
csendben kong riadt lépésem.
Minden kapuból ottrekedt
kacaj
köszönt elém a mult ködén keresztül.
Balról a templom bádogtetején
ott
gubbaszt annyi feltörekvő álmom.
Borult szemekkel ismernek
reám:
hűtlen gazdára hűséges cselédek.
A tulsó soron egy rozzant palánk.
Mögötte
rét a játszótér helyén.
Megrezzent szívem hirtelen megállít,
és
belesek egy korhadt deszkarésen.
Belül labdázó gyermekhad zsibong.
Magam
is köztük: kis pufók deák,
üdén, mosolygón, lelkes inalásban
a
régi méta, a palánk felé.
Sugárzó arca kint a méta mellett
miért
fakult meg olyan hirtelen?
Derüs szemébe mért furódott
a résen
át fullasztó döbbenet?
Meglátta negyvenéves arcán
dús
tavaszának bús telét,
letarolt rétek árvaságát,
reményeken az
ősz derét.
Gyászfátyolos ciprusrügyet
a lakodalmi rózsatőn.
És én pityergő száján
szégyenülve,
tolvajként kullogtam tovább;
s zokogtam egyre
mellem verve:
"Bocsáss meg méta s kisdeák!
Bocsássatok
meg rétek és remények!"
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Vidéki város. Őszi napsütés.
Szitáló
csendben kong üres lépésem.
Minden kapuból ottrekedt kacaj
vádol
felém a harmincéves ködből.
Szentgotthárd, 1930. őszén.
Így csak az anyák tudnak nézni
Sokszor találkozom
tereken,
utcapartokon
egy-egy szorongó, sajkátlan hajótöröttel.
Óvatos, tolvaj surranással
-
horgonyos, evezősebb jövevény -
bizonyára elhajókáznám
bús
életzátonyuk tövén.
De kampós csáklyaként
menekülő tutajomba
csimpaszkodik
rimánkodó reménykedésük,
és sóvárgó
szemük
delejesen tapad boldogabb vitorláimra.
Biztosan tovább hajókáznám.
De érzem,
hogy a kerítés mögött
(pilláik könnyharmatos sövényén
keresztül)
az anyám szeme leskelődik
emberségem s markom felé.
Így csak az anyák tudnak nézni,
ha
attól félnek, hogy a láng kilobban,
mit ők csiholtak egykoron,
s
fogyó lélekzetükkel élesztgettek
jégveremben, csipkebokorban.
Kiszórok mindent tutajomból
a
hajótöröttek elé,
s megkönnyebbülten,
vidáman tovább
vitorlázom
új kikötők, új zátonyok felé!
S boldog megnyugvással tudom,
hogy
anyám keze ott virraszt
az imbolygó kormányrudon.
Emlékerecskék halkan csordogálnak.
S a mai napok naptalan határán
a
hajszálvékony, bujkáló erek
babonás tengerszemmé
szüremlenek.
S
a tengerszemnek álmatag,
tündéri tükrén
holdújuláskor
ezüstszálakon
elsüllyedt tájak, arcok ringanak.
S mint Árva Jancsi
Tündérországban az
Élet tavába:
úgy hullok öngyilkos gyönyörben
az évek árkán
összecsorgó
holdas özönbe.
S lubickolok, lubickolok
az éltető,
selymes habokban.
S megnőve, megfiatalodva
kapaszkodom vissza
az omló parton
a Mának alkonyati peremére.
II.
Ó
csapdás, kincses Rengeteg!
Ó, Élet, Élet!
Ó, madárfüttyös,
kincses Rengeteg!
Fehérremeszelt, vakító verőfény.
Szamócaszájú,
érett kacajok.
Cserepes ajkak, csókok szomjas láza.
Álmok
csilingelő ezüstje.
Első merések
és első gyürkőzések
ropogása.
Őszi ösvények rögös remetesége.
Pöttön kunyhókon
avarszemfedő.
S a márgás lankán
a napos, hivogató
temető.
"Testhordó út" s a hullaház körül
tótágast
hancurozó tavaszok!
Ó, Élet, Élet!
Szörnyű, útvesztős
Rengeteg!
Ha indás sűrűidből néha-néha
lomposan
előcsörtetek:
virágos tisztásaidon
- feledve hajtást, sűrűk
rémeit -
boldog gyermekként lepkét kergetek,
és a mögöttem
zajló bozótos felé
mosolyos fehér zászlót lengetek.
Ó,
Élet!
Ó, csahos, csapdás, kincses Rengeteg!
Suhanó évek partjain virrasztva,
így
merítgetek
megszentelő,
engesztelő
keresztvizet egyre
pogányabb napjaimhoz;
és horpadt, elcsigázott csutorámba
néhány
üdítő kortyot
új indulások, tikkadások szomjú asztalára.
* * *
Az alkonyodó Rengetegből
a kakuk egyre
kevesebbet számol.
S én egyre sűrűbben kortyogatok
az
emlékeknek mágneses tavából.
Furcsa!
Köröttem minden olyan, amilyen
volt:
a föld, a dolgok, emberek s a mennybolt,
a nappalok
ezernyi gondja,
lélekzsibbasztó vak robotja,
az éjjelek
álomlátása,
bujkáló lények csali villanása.
És mégis!
Valami barna borulat
kúszik,
terpeszkedik a nap alatt.
Megfojt minden melengető,
csiráztató
napsugarat;
megsápaszt minden dolgot, arcot,
s elernyeszt
minden bátor harcot.
Valami eltört életemben,
valami
elveszett.
És én üres szemekkel bámulom
a szertehullt
cserepeket.
Csalódások és emberek
meglékelték a
szívemet.
S most fáradt megadással nézem,
miként csurog
cseppenként piros vérem.
Minden csepp egy-egy elvetélt öröm,
vagy
könnyé érett férfifájdalom.
Tán állna még a szív egy durva
foltot,
de én
nem találok a tű fokába,
és nem találok reá
rongyot.
Még néhány csepp, s mindennek vége lesz,
kiszikkad a
megfúrt örömkehely,
és akkor talán - mégis béke lesz.
Ám
addig, roskadozva bár,
- kálváriások vérharmatos útján -
görnyedt
inakkal hurcolom keresztem.
Ezer ablak volt szívemen,
ezer
kiváncsi, kandi szem,
melyeken át az életet,
a vérző
emberszíveket,
az öröm- s búzajlást figyeltem.
Ezer
pirosmuskátlis ablak
leskelt belőlem a világba.
Ma
sötét mind az ezer ablak,
minden muskátlim jégvirágos,
és árva
szívem - megvakult.
Meghitt szobámban üldögélek:
emlékeimet
vallatom,
és rakoncátlan bánatomat altatom.
Hiába
altatom:
minden sarokból felém vigyorít
kaján manók kárörvendő
pofája.
S az olaj egyre fogy a
mécsesemből.
Kormos kanóca már csak alig pislogat.
Néhány
arasznyit még ha gyéren bevilágol,
aztán: jóéjtszakát!
Mi ez? mi ez? Ki fejti meg?
Ki fejti
meg, hogy életfámról
viruló nyárnak derekán
miért peregnek el
a levelek,
a kóborkedvű életlevelek:
meddő remények, hűtlen
örömök?
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Kánikulában napfogyatkozás!
Így volt
megírva, így kell lennie!
S én már tudom,
hogy bármerre
fordítom szekerem:
a rozzant saroglyában hátul,
gubbasztva
koldusbatyumon
a barna bánat búsan elkocog
mindenfelé velem!
A barna bánat!
Az egyetlen hűséges és
kenyeres cimborám!
A nappalokkal így-úgy megvagyok
A nappalokkal így-úgy megvagyok.
Vak munka lázán elalélnak jajjaim.
A
sebeimet balzsamként hűsíti
a verítékolaj.
Mások gyűrött
arcáról, fénytelen szeméből
az igázottak csámpás
bölcsesége;
megalkuvás, megnyugvás int
felém.
Didergésemet
körülöleli a Nap fénye-melege;
és
érzem,
hogy én se vagyok legmostohább gyereke.
De jaj nekem, ha jön az éjtszaka,
s a
fényt felissza a korhely sötétség.
S a naptányér alól
egy
durva hajcsár
denevéres aklába ostorol,
s vackomhoz lapít
szőrös tenyerével.
Éjjel
felocsudnak kancsukás
börtönőreim,
s az ágyam széle csahos néptől népes.
Éjjel
a
régi sebek újra felszakadnak,
és feketén szivárog üszkös
vérük.
Éjjel
szerelem, nyarak és telek,
fejfák és bölcsők
rám sereglenek,
s őrjítő, szörnyű birkózás folyik
megváltó,
sápadt, hűs hajnalokig.
A nappalokkal így-úgy megvagyok!
De ha
megállít, de ha rámzuhan
egy nyugalmat hazudó oduban
az
éjtszaka:
akkor lidérces lények, vakvillámok,
hamvadó tüzek
mellett vacogok.
És a csillagszemek
oly kétségbeejtően
messze fénylenek!
Hé emberek!
Elvesztettem a lelkemet!
A
rázós út egy zökkenőjén
kihullt a lyukas saroglyából.
És
azóta, gazdátlanul,
ki tudja merre kószál, kesereg?
Már mindent tűvé tettem érte,
de nem
akadok a nyomára.
Pedig konok reménykedésben keresek
- mint
bujdosó királyfi a mesékben -
útjelző búzaszemeket!
Benézek ódon
titokrekeszes ládikókon.
A kertben, erdőn, réteken
kivallatok
minden bokrot, virágot.
S felkopogom
az alvó csendet éji
utcasorokon.
Belesek minden kapurésen,
és monográmos
szívemet
minden útmenti fába belevésem.
Nyüzsgő lélekpiacokon,
hetivásárok
bomlott zsivajában
órákig elcsatangol lábam.
Elácsorgok a
bábosok előtt,
megnézek minden érdeklődő elmenőt
és minden
mézeskalácsszív-vevőt.
És lássátok:
hiába itt, hiába
ott!
Mert nem lelek
csak néhány fakó vérnyomot
(régi
fájásoknak beszáradt könnyeit).
Ösvénytelen régi ösvényeken
csak gaz s
fojtó burján terem,
és az útjelző életmagvak
köveknek
fullasztó közén,
hűlő szeretet ernyedt közönyén
már régen
meddővé szikkadtak.
Jó emberek!
Ha találkoznátok
vele
bozótos árokpartokon,
vagy félreeső kurta
kocsmák
virrasztó, duhaj asztalánál,
vagy rejtélyes
életvölgyekbe
leskelő komor erdőszéleken:
valahogy el ne
riasszátok,
de szeretettel köszöntsétek!
(Megérdemli
ez a
gazdátlan, meztelen
és tarisznyátlan, kivert lélek).
- És
hazafelé tereljétek!
* * *
Addig:
üres dióhéj, lyukas
mogyoró,
iránytű nélkül, árboc nélkül
árván hányódom parttól
emberpartig.
Tegnap
hivatlanul,
váratlanul
beállított az udvaromba
egy goromba,
borostásképű,
kancsalszemű szekeres.
Az ámbitusról
bizalmatlanul reá
kiáltottam:
"Hé!
Kend az én portámon mit keres?!"
Ő nem szólt, csak kajánul
mosolyintott,
és máris rakta a fuvart.
S a földre nyekkentett
gyűrött bugyroknak
ásító csücskeszáján
nagy cihelődve
előmásztak
az ezerlábú, szimatoló jövevények;
hervatag, vézna
örömök,
és ébenhajú, polipkarú bánatok;
sápadt, kinlódó
folyondárral
befuttatott pár röpke év;
szelet igérő
bíboralkonyok
és ködbefulladt,
nappal birkózó
hajnalok;
gondok, gyűlölség, megnemértés;
pár kurta dal,
pár
zokogásba csukló kacagás,
pár hejehujás őszi áldomás;
gyóntató,
kámzsás éjtszakáknak
kuporgó, vérivó lidércei,
és...
Csak néztem,
és néztem egyre
zordonabban!
Már azt hittem, hogy mindent kirakott
a
sanda szekeres.
De aztán
a saroglyának legfenekéről
egy
legutólsó,
nehéz batyut zökkentett még elém:
"Ezt
azoknak küldi a gazdám,
kik szőlőt, vackort, vagy
farkascseresznyét,
de minden dombon veled szüreteltek."
S
mi volt a legutólsó batyuban?
Kínok, könnyek, keservek!
* * *
Az izzó naptányér előtt
feketestólás
varjak úsztak,
mint furcsa, kárörvendő gyászmenet.
S míg én
azokra feledkeztem,
észre sem vettem,
mikor a szekeres az üres
saroglyával
lassan és sanda vigyorgással
kizörgött udvaromból.
Rendelj egy másik csillagodra!
Bárdosi
Németh Jánosnak,
az
isten rádiósának
Mindig csak: munka, munka, munka!
Ezt
harsogjátok szüntelen fülünkbe,
s kalapáljátok
szeges
szavakkal kizsarolt agyunkba.
És mindannyian, bölcs és
kába,
begörnyedünk ropogó vállal
a nyaktörő, szolga igába.
És törjük a fukar ugart,
mint vak
gebék a taposó malomban,
és ráncigáljuk a sovány fuvart.
Hát sosem lesz már itt kulacsos
pihenő?
Hát a bozót a patakparton
alattomos, fojtó
indáival
apránkint s észrevétlenül
minden pipitéres tisztást
benő?
Hisz birná még elkérgesedett vállam
az
unszoló husángot,
s zsibbadt karom is a nyikorgó szekeret.
De
eb ura fakó!
Én örökös, süket robot,
esti nyöszörgő jajongás
helyett
kurjantani, kacagni is
szeretnék néha-néha,
ha
mögöttem borús órákban
hosszúra hízik
az ólálkodó gond
árnyéka.
Uram! én appellálok!
Mert engem itt
előbb-utóbb felfalnak
a torkos kötelességkannibálok.
Én nem
akarok itt maradni!
Parancsolj hát egy másik csillagodra,
hol
szelídebb és ringatóbb a vizek sodra;
ahol lehetne hébe-hóba
a
lusta verőfényen elhevernem,
elméláznom, elsütkéreznem;
hol a
nap nemcsak hasznos égi állat
és szeszélyes központi fűtőtest,
de
a vérben is bujtogató szent parázs,
ütem, bizsergés, csóva az
idegben;
s a hold nem álmos éji lámpás,
mely felhők vállán
bóbiskolva ásít,
de lélekodvakba is
ezüstszemekkel
bevilágít.
Ahol legigásabb cselédeidnek is
kijutna egy-egy
ünnepi,
pántlikás, csárdás kimenő.
Ha volna ilyen csillagod,
rendelj oda
bőmarkú Gazda,
mielőtt megfagyaszt a
lelketlen, jégvermi
robot.
I.
Néha
megállnak csörtető lábaim
A holnapoknak hináros határain
néha
megállnak
szegescsizmás törtető lábaim,
és hátra-hátranézek
a
mögöttem vonagló útnak
bozótos vonalára.
S a fordulókon posztoló
cibált,
szakállas sudarak mögött
egy verőfényes, margarétás rétet
látok.
És nem tudom: a tegnapokból
mi néz velem - sunyító
orvként -
farkasszemet: áldás vagy átok?
Csak azt tudom: a könnyem hull belé,
és
sóváron lendül karom
a rámnevető messzi rét felé!
II.
Ó,
nem az elsuhanó évek fájnak!
Ó, nem az elsuhanó évek fájnak,
és nem
a percegő szú kopogása
legbánatosabb bánata a fának.
(Mert meakulpás, bőjtös
bölcseség:
húsz-harminc kurta évre
kilépni külön, örök
sorsul
a végtelen évmilliókból
és dölyfösen megbujni
a
zsarnok szú elől.)
De fáj és holtig fájni fog,
hogy míg a
réten,
a margaréták, nárciszok közt őgyelegtem:
nem tudtam,
minő szent titok
a napfény, május, virágillat;
hogy kacagó,
színes csodáin
mámoros lábbal sosem részegedtem.
(Mert messziről,
a felsötétlő
látóhatár alján
zivatarcsirás villanással
vakvillámok
cikáztak
sorakozó, hajléktalan
holnapjaim elé.)
És most jeges marokkal
ezért szorítja
szívemet a bánat,
ha meg-megállít néha útamon
a kései vágy
teutánad,
ki csali délibábként
szánón nézel reám
a
végtelenbe szaladt tegnapokból.
Ó életem!
Lyukassátoros, mostoha
életem!
Málladozó, csorgó ponyvádon át
már annyi tenger
éve
ázott és fázott a testem-lelkem
s eseteg, deres
árvaságom!
S a beszivárgó szennyes, jeges hólé
hányszor folyt
egybe
patakzó, toros könnyeimmel?!
Egyszer mégis megszánt a Sors!
És
tündöklő selyemszövetből
- csillagos, kékmosolyú mennyboltozatul
-
tündéri sátrat vont
didergő, rongyos életem fölé.
Azóta az
Ezeregyéjtszakának
kárbunkulusszemű,
fülledt titkaival
álmodom.
S egyre fehérebb, édesebb mannával,
s pirosabb,
mámorítóbb borral
rakom meg vendégasztalom.
De jaj,
csillagos egem kék csodáiból
a
kormos életponyva rongyos résein
csak pár sovány sugár derít
reám
s terített asztalomra.
(Csak tudnám,
hogy az ezüstküllős
Göncölszekér
miért menekül meredek rúddal előlem?
S vajjon ki
integethet
gyémántporos saroglyájából
oly szánón-búsan földi
napjaim felé?)
Bakó
Józsefnek
a
szomorúfűzfás, sóhajos Tiszahátra
Ma megtudtam, hogy én is meghalok.
Pedig hát egyszer-másszor
- szomszédék
küszöbén, magam portáján,
s a nagy hajtóvadászat
hullás
lövészárkaiban -
volt már találkozásom a temetőcsősszel.
De
eddig csak úgy garasosan alkudoztunk,
s az alku végén komásan
elparoláztunk.
Ma a szíjas műtőasztalon
újra mellém
kuporodott,
s egyre valami furcsa diagnózist
mormolt zúgó
fülembe,
s a nyirkos sírok hidegével
lehelt reám, mikor felém
villant a kés.
S circumdederunt me:
a kántorunk rekedt
búcsúztatója,
s a nehéz, faggyús gyertyafüstben
koszorús
közöny, könnyes kíváncsiság.
Így nyargalásztam képzeletben
a szilaj
Szentmihály-lován,
míg egyszer csak kihullott
utánamúszó
tarsolyomból
a "sosem halunk meg!" balga
hetykesége.
S egemről levakult
a színes, vidám bábabukra.
S
fullasztó köd lopakodott
a verőfényes völgyi útra.
A műtő ablakával szemben
a
villanypózna tetején
megkárogott egy lompos, őszi varjú.
S
megértettem, hogy én is meghalok.
És gyászfátyolt öltöttek
résztvevőn
fejem fölött az örök csillagok.
Mellettem ment el a Halál
egy
zuzmarás, egy jégvirágos,
feketevarjas téli délután.
Éreztem
arcomon dohos lehelletét
és bársonyos denevérszárnya suhanását.
Menyegzős, furcsa vidámsággal
lépdelt
a kakastollas, pókhálós öreg legény,
s penészes, csorba
boroskancsó
fítyegett-zörgött a kaszája nyelén.
Nem látta földi szem.
Mégis a
mézet-kenyeret hajszoló emberpáriák
hideglelősen, ösztönösen
tértek ki útjából,
és kalimpáló szívvel meglapultak
kapuk,
falak és oszlopok tövén.
Feledték, hogy Ő átoson
zárt kapukon
és útonálló falakon,
s egyszer csak leül közénk
tizenharmadiknak,
vagy beáll a sarokba groteszk
zsigorásnak.
Feledték, hogy a földi utak
mind ott végződnek
kint a temetőben.
Itt-ott megállt és körülszimatolt,
aztán
kaján, fölényes vigyorgással
kínálta poshadt italát
boldognak
és boldogtalannak.
Egyetlen korty ecetes, nyúlós
csigeréből:
s az áldozat tüstént kiállt a sorbul;
kihullt
markából a Ma és a Holnap minden terhe-gondja,
s a röhögő
csaposlegény nyomában
a ködös tulsó partnak fordult.
Már sokan loholtak utána,
vakon
bukdácsolva és egymást taszigálva.
Nem látta földi szem.
Csak
én!
Mi ketten nyájasan, megértőn
fogództunk az egymás szemén.
Szerettem volna vele elcsevegni
egyről-másról:
a tulsó partok rejtélyes, kékes csodáiról,
a
járványos levélhullásról,
a termésről, a kínálkozó aratásról,
s
mutattam volna neki néhány koraérett,
utánasíró bús barázdát.
De Ő intett, hogy máma sok a dolga,
és
tovazörgött furán mosolyogva.
Aztán megállt egy pillanatra,
s
árnyéka ráhullt egy riadt küszöbre,
(Belül nagyot roppant egy vén
almáriom,
és veritékes rémülettel felsikoltott valaki).
Már a küszöbre tette csámpás
lábait,
mikor utána kiáltottam:
"Halló!
Szent
Imre-utca 5!
Viszontlátásra, öreg cimbora!"
(Ilyen látomásokkal ballagdáltam egy varjas téli délután Szentmártonon keresztül hazafelé).
Temetni tudni: áldott bölcseség!
Temetni tudni: áldott, bátor
bölcseség!
De úgy temetni, hogy a síri árnyak
vissza ne
járjanak!
Egy merész, nagy leszámoláson,
irgalmatlan
hajtóvadászaton
összefogdosni s hidegvérrel letaglózni
a
szanaszét kószáló, engedetlen álmokat;
összefogdosni, mint a
kóbor, dühös ebeket,
hogy kárt ne tegyenek se a gazdájuk,
se a
mások zsendülő tavaszában!
S a bíborszájú, torkos
vágyakat
erőszakosan,
tövestől-hajszálgyökerestől
kiirtani
a szívnek iszapos, bozótos dzsungeléből,
hogy még írmagja se
maradjon
e rakoncátlan, telhetetlen,
e vérszopó siserahadnak!
És szörnyű, mázsás
kalapáccsal
agyonbunkózni a reményeket:
kecsegtető, kacér
remények
csalóka, zsibongó lidérceit!
Mert vékony, színes
rongy csak a remény,
kápráztató, lengeteg délibáb,
ma éhezőnek
- holnapi kenyér!
Minek az álmok, vágyak és remények,
ha
egyszer szertefoszlik mind a semmiségbe?!
És ha nyomukban olyan
űr hasad,
hogy belesorvad az elárvult szív?!
Legáldottabb a
józan, mozdulatlan semmi,
az álmos, fülledt szélcsend szívben,
vérben és velőben.
Szivárvány, káprázat, aranyköd, délibáb!
Minek
e meddő magunk-áltatása?
Minek remélni Ma aszályán másnapi
csodákban?
Minek repülni vágyak, álmok aranyfogatán,
ha
mindig, mindig, mindig csak csalódni kell,
zuhanni kell?!
Temetni tudni: áldott, bátor
bölcseség!
De a toron
kerülközik-e vigasztaló csepp a sirató
pohárba?
S ha a szív már nem háborog,
maradnak-e még boldog
mámorok?
Nem, nem marad meg semmi más,
csak egy keserves
áldomás:
pár harapásnyi panaszos kenyér
s néhány fanyar
kortynyi ecetes bor,
a kuckó hűlő melege s a buta telt gyomor;
a
légüres terek sivár, jeges nyugalma;
bebábozott, meddő
életcsirák,
bús ablakunkon néhány dermedt jégvirág;
a
láztalan, kovásztalan,
az ormótlan, a násztalan,
ólmos,
kérődző Semmi!
Én nem látok
az álmok, vágyak és
remények nyájas-csalfa holdja nélkül
a rámboruló éjtszakában.
Én
vándorútam minden színes kavicsát
összeszedem,
s csillagnak
felhajítom az egemre.
Nem, nem!
Hűséges cimboráimat
én
soha el nem árulom!
Mi együtt megyünk ki a temetőbe,
ha sora
jő a végső áldomásnak.
Talán holnap, talán holnapután,
talán
gyalog, talán a Szent Mihály lován.
És a koporsónkban is
összebujva,
elrejtőzünk az üldöző,
a gúnyoros emberszemek
elől.
De porladó szívemből újra s ott
is
kihajtanak az álmok, vágyak és remények,
s tudom:
lesz
mindig ibolya és csipkerózsa síromon
s egy pisla csillag a sírom
felett!
Most úgy érzem,
ha értem jönne a
kaszás, vigyorgó Rém,
s kinyujtaná merev csontkarjait felém:
nem
volna arcomon árnyéknyi rémület,
nem bujnék el,
nem védném
gyáván magamat,
nem szűkölnék, mint a halálharang szavára a
kuvasz;
hanem egykedvű, mozdulatlan megadással,
nyugodtan
néznék rámmeredő üres szemgödrébe,
mint földrezuhant bérci sas
a
buta, könyörtelen puskacsőbe,
s bizisten:
jó szívvel,
útrakészen állanék elébe.
Ha mégis volna mozdulni erőm:
eléje
mennék Rém Őfelségének
a házam kapujáig,
s köszönteném, mint
egy régóta várt
és meghitt jóbarátot.
Megsimogatnám bütykös
csontkezét,
és leültetném velem szembe
legpárnásabb
karosszékembe;
és megtisztelném
legjobb boromból egy-két
kvaterkával
(nagy útak, vidám indulások
előtt elkél egy kurta,
szíves áldomás!).
Aztán kedélyesen csevegve,
becsomagolnám úti
tarisznyámat:
beléjegyömöszölném csődbejutott álmaim,
egy
életen át összecsorgott
és drágagyöngyökké merevült könnyeim,
és
kifakult, kiuzsorázott szívemet;
a tetejébe, szépen
összehajtogatva, odatenném
a könnypecsétes obsitlevelet;
egy
bágyadt őszi ibolyát is
magammal vinnék halott illatával.
Azoknak, kik szerettek:
az árva
asztalon örökbe hagynám
kialvó szívem minden melegét,
a
nevetésem bárányfellegét,
s a két szemem kék, simogató mosolyát.
És viszonzásul őfelségétől csak azt
kivánnám,
hogy elmenésem senkinek se fájjon
ezen a furcsa,
ostoba,
embercsapdás és hamispénzes,
mögöttem maradó világon.
Aztán zörgő karjába ölteném a karomat,
és
utólsót koccintva:
vidáman, zokszó nélkül továbbállanánk
egy
rossz szivarral a szánk szögletében,
s egy ócska, elnyűtt
indulót
halk ajkkal dúdorászva.
* * *
Ó holdas Éj!
Titokzatos, lidérces
Éj!
Mit biztatgatsz, mit ámítgatsz
ezüstös, selymes,
szenderítő szemfedőddel?
Kálmán
Viktornak,
kivel
egyszer együtt leskeltünk be a Nagy Kapun
Az imént csúf önzésen kaptam
magamat.
Arra gondoltam:
vajjon egykor a föld alatt,
porrá
omoltan
megérzem-e és fájni fog-e majd,
ha itt maradt
szeretteim szívében
egy-egy szerény örömvirág kihajt,
s ha
mosolyuk és nevetésük
síri kövön, virágon, hantokon
keresztül
haló poraimhoz lerezdül.
Pirultam.
S keményen feltettem
magamban
bűnbánatos könnyekig megindultan,
hogy még a sugaras,
kacagó felvilágon
összes szeretteimet végig vizitálom;
s
szíves bocsánatukat kérem,
hogy egy kísértő, gyarló
pillanatra
csontvázkarom kinyúlt sírjából hófehéren,
s egy
langyos őszi este
kertjüknek nyárvégi virágait
irígyen sorra
nyeste.
(Most jut eszembe:
ott lenn
apámat
is meg kell követnem.
Mert anyámnak szemén tíz éven
át
napról-napra láttam,
hogy minden megmaradt
mosolyára
édesapám a fejfája alól
szelíden, biztatón
visszamosolygott).
Vak völgy ölén így zsolozsmázok!
Fábiánné
Biczó Ilonának,
ki
felbokrétázta nótás tarisznyámat
Vak völgy ölén száz kínnal
tengetem
vakondok-életem.
A boldogság, öröm és szerelem
bujósdit
játszanak csak énvelem.
Sokszor már felujjongok: "Megvagy!
Halleluja!"
S csak hiú délibábot markol
mohó kezemnek
mohó újja.
Hol én húnyok s az öröm bujkál
kifelé
nyíló rejtélyes kapuknál.
Hol ő húny s én bujok előle
álmos
bozótba, holdas temetőbe.
Csak tétován szimatol vak kezünk,
s
egymás mellett százszor is elmegyünk.
Rég sejtem már, hogy körbe
keringélek,
hogy soha meg nem érkezem,
csak ha a sírba csügged
tapogató két kezem.
A sírban aztán egymásra találunk,
és
elmesélgetjük egymásnak:
merre tévelygett itt e vaksi völgy
ölén
egymást kereső két ballábunk?
Vak völgy ölén száz kínnal
tengetem
vakondok-életem.
Itt lenn olyan fojtó, süket a
láthatár.
Erre nem száll sosem a Kékmadár.
Itt lenn minden komor, örömtelen.
Itt
lenn az öröm: merő gyötrelem.
Ide meghalni jár a dal.
Itt nincs
nászágy, csak ravatal.
De néha szűk egemnek ólmos boltivén
mégis
feltündököl valami túlvilági fény.
S a fény a völgynek vak homályába is
belemosolyog,
és ilyenkor tündéri ragyogásban égnek
a
lombtalan fák, a kopár homok.
Megbabonázva bámulom a Fénycsodát.
Aztán
reszkető izgalomban
köszöntöm rája rajongásomnak borát.
Igaz: e Fény reávilágít
koldusrongyaimra;
de hébe-hóba legalább
ünnepet lop be borús
napjaimba.
Ily sátoros ünnepeken
holdkórosként
felkúszom börtönöm falára,
s a falgerinc szédítő tetején
szomjas
szemekkel kutatom:
honnan jön és hová tűnik az égi fény?
De mire feljutok a porkoláb-hegy
tetejére
kilobban és az éjtszakába sápad
a tündökletes
sugárkéve.
És én
vak völgy ölén,
annyi
csalódás születéshelyén
száz kínnal tovább tengetem
mihaszna,
bús vakondok-életem.
Vak völgy ölén egy őszi
délután
találkoztam egy istenálmú idegennel.
Azt mondta: ő is
völgyi ember!
Furcsán néztem a betörő szemébe.
Aztán
mélységes testvérszánalommal
szívemet nyujtottam feléje.
Ő kézbe vette és sokáig nézegette.
Aztán
a tarsolyába tette.
Vajjon mit gondolt? Nem tudom!
De
könnyezett s mosolygott az egész uton.
Nem kérdezősködtünk egymásról.
Sem a
Tegnapról, sem a Máról.
S mégis a lelkünk úgy kibomlott,
hogy
láttunk rajta minden fényt és foltot.
S hogy ránkborult a völgyi
éjtszaka,
csoda esett,
mint a levendulás
dajkamesékben:
szivünk kigyúlt és bűvös mécs gyanánt
világított
az úttalan sötétben.
Nem, nem! Én mégsem itten élek!
Életem
itt csak látszatélet.
Messzesiető fény útjába
botló bot és
tarisznya árnya.
Valaki meg akart tréfálni,
s ide
terelt egy bolond órán.
S most itt csorog a veritékem,
s
kalitkás rabmadárként
itt jajong, itt vergődik
fehérevezőtollas
nótám.
Mindenfelől hűs fuvallat
legyez.
Mindenfelől nyirkos börtönfalak.
Igen! A rőfös
élet
verejtékes, olajfás völgye ez.
De egyszer majd a vámhatáron
megdicsőül
én eredendő,
tarisznyás földi foltosságom,
s mint foglalatlan
koldusnásfa:
belefakul a vakító,
szélesösvényű
léleksugárzásba.
S akkor mögöttem
a holdtalan, homályos
völgyben
vakon kanyargó út is véges végig
- varázsütésre -
glóriásan,
ezüstszalagként megfehérlik.
Eszembe jutott az édesapám,
ki már
régóta s távol
egy jobb világból
figyelgeti éber
csillagszemekkel
tétova földi lépteim.
S hirtelenében
bíborpiros szégyen
gyulladt ki arcomon.
Mert ráeszméltem,
hogy az apámmal
mind
ritkábban találkozom.
S mert éreztem, hogy ez a szégyen
már
régóta nyomomban sompolyog,
s most utólért,
mint ácsorgó utast
az esti pir.
Ó hova rejt a halál titeket,
s merre
cibál minket az élet,
hogy oly gyéren esik találkozásunk?
S a
mécses kegyelet
oly őszi gyorsasággal
mért lobban el
a
süppedő sírok felett?!
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Apám! Fiam! Öcsém! Hugom!
Barátaim és
jótevőim!
Bocsássatok meg minekünk,
kik itt az üreskagylós
életparton
süketen evickélve vesztegelünk:
hogy a
szeretetünk
- mint ködben tapogató lámpa -
megvakul már a
harmadik határban?
Feleségemnek
szeretettel
izenem ezekben a versekben,
hogy itt minden az Övé s hogy
régi
vergődéseim, új lázaim és nyugtalan-
ságaim mindig csak
őt keresték.
Így nem szeretett Téged senki,
s
tudom:
nem is fog senki így szeretni.
Mások
(lármás turisták, hős
komédiások,
madonnázó litániások)
el tudtak menni
cserepes,
áldozó ajakkal
a legtisztább, legüdítőbb forrás mellől,
hogy
tovább nyűjjék testük-lelkük
a mindennapi, zsaroló robotban.
Én koldusgőggel, én esetten
a
szíved-lelked csodáit kerestem.
S hogy zengő kincseket
találtam:
gyökeret vert bujdosó lábam.
És most - elvarázsolt királyfi -
itt
ácsorgok mihaszna furulyámmal
az édenkert előtt.
Esőben, hóban
ázom-fázom.
Mégis jószívvel furulyázom
a hétlakatos
kapuba.
Mert - tudom - egyszer reám tárul
a csudaőrző,
tulipános kapufa.
Itt minden a Tied!
Szivemben minden
piros vérsejt
s minden vonagló kis ideg.
Portámon minden
talpalatnyi hely,
minden karosszék, pamlag, minden lóca;
kertem
minden fűszála, útja és vadóca.
Minden élő és holt
cselédem
csapravert szívemet
lobogtatja kinálón, pántlikás
örömben Tefeléd!
Itt minden a Tied!
Nappali süket
ődöngéseim,
virrasztó éji őrködéseim.
A vágyaimnak piros
lobbanása,
az álmaim virágbaborulása.
A nyarak, őszök, telek,
tavaszok.
Csalóka örömök, hináros bánatok.
Szívemre dermedt
zuzmarák és jégcsapok.
Karácsonyéji angyaljárás,
a hulló hóban
halk csodaszitálás.
A nyári hajnalok harmatos ébredése
s a
kánikula minden fülledt perzselése.
Itt minden a Tied!
Minden mozdulat,
minden idegrezdülés.
Minden megroskadás és minden
égnek-lendülés.
Minden szándék, bizsergő sejtelem,
és minden
bátor, hősi gerjelem.
Férfisírásom csukló zokogása,
meréseimnek
gyáva torpanása.
A kacagásom csengő színezüstje,
a nótáim
illatos tömjénfüstje.
A boldogságom, boldogtalanságom,
és
minden égzengéses,
és minden fényességes,
délibábos
lélektárulásom.
Itt minden a Tied!
A verítékem és a
pihenésem.
Minden magotváró barázdám
és életmívelő
vetésem.
Minden dúsnedvű szárbaszökkenés
és minden átokként
kopogó jégverés.
Minden kövér kalászom, kévém és
kalangyám.
Ösvényeim és ösvénytelenségem.
Derűs-borús
kalandozásaim
a sáros földön s a csillagos égen.
Itt minden a Tied!
A végtelenben
botorkáló lábaim,
fényküllős homlokom, robotos karjaim,
a
vaksággal-látással megvert-megáldott szemeim,
s bujkáló
ritmusokra
neszelő füleim.
Ahogyan elnézem befagyott
csermelyeknek
játékos, szivárványos tükrét!
Ahogy elhallgatom
fekete varjak károgását
a fehér hómezők fölött!
Ahogy meglátom
kopár őszi rétek
árván reménykedő zöld fűszigeteit!
Mert úgy
akarta és sorsolta Valaki,
hogy vak legyek Tenélküled,
és
süket legyek Nélküled,
és béna, suta legyek Nélküled!
Igen!
Én egyszer mindenemet Neked
adtam!
S most semmim, talán még árnyékom sincsen!
S mégsem
cserélném el e boldog koldusságot
semmi kápráztató királyi
kincsen!
Így énekel egy boldog koldus kincsesházad süket gyémántkapujában!
Ó Anikó!
Tavasszal: friss rügyeknek
vidám reménysége,
kihült fészkek fölött
újütemű, csókoscsőrű
csicsergés!
Tikkasztó nyáron: üde harmat
az alélt, poros
virágszirmokon!
Ősszel: pásztortűz méla lobogása
és halklépésű
könnyes örömök!
Télen: fehér angyalhaj zöld karácsonyfákon
s
dermedt mezőkön rózsaszínű hó!
Ó kincsek kincse, Anikó!
S én
elherdáltalak,
elvesztegettelek.
Félszemmel láttam
csak
glóriás fényességedet.
És annyi tenger éve
-
könnyelmű, tékozló gyerek -
nem is kerestelek!
De kegyesek
voltak hozzám az
istenek.
S egy nyaktörő kanyarulatnál
őrangyalként
váratlanul
elém akadtál.
Ó Anikó, ó Magdaléna!
Tekintetedben nem volt szemrehányás,
csak
könnyes, bársonyos simogatás,
csak szent öröm.
S én zokogva
borultam le
a megbocsátó, váró küszöbön.
Azóta
elsüllyedt évek csipkés, ködös
tornyán
hűséges, kék harangviráglelkeddel
harangozol sorsom
elé!
S én látomásos, üdvözülő rajongással
megyek a hívó
harangszó felé.
Tán pirosrózsás nászharang,
talán
halálvirágos gyászharang
csilingel, kondul
a titokzatos,
kuvikos toronybul?!
Ó kincsek kincse, Magdaléna!
Egyszer - félek - megdidereg a láng
Egyszer - félek - megdidereg a láng,
és
újra meglobbantani
nem lesz több varázskabalánk.
S a húnyó tűz pernyéje-korma
szánón
szitál majd szemfedőt
két úttalan királyi koldusokra.
Foganj meg, vérrel írott átok:
Ne add,
Sorsom, megérnem
ez álompernyés, kormos koldusságot!
A vágyam:
egyetlen kétségbeesett
sikoltás,
mely érted perel földdel-éggel
és Téged
követel
mára, holnapra, mindörökre
Istentől, sorstól,
emberektől
merev kőtáblákon, konok kapukon dörömbölve.
A lelkem:
morajló, örvényes vizek
felett
árván, fehéren kóválygó sirály.
Birkózik széllel,
árral, égzengéssel
és sikongva kiáltja párját
nagy lendülések
merész örömére.
S aléló szívvel lesi: mit felel
a titokrejtő
tenger?
A szívem:
egyetlen üszkös, tüzes
tályog.
Patkós, sáros csizmákkal durva kéjben
tipródott rajt a
vaksi gyűlölet.
A megnemértés szeges kancsukája
végigsuhogott
fínom szövetén.
Gyötrelmek, vágyak, csalódások
ezer tövise
tépte és sebezte.
És most: vonagló, gyűrött húscafat,
merő
szakadt, könnyező öltés.
Jer, sorsolt Asszonyom!
S a csókod
csodatevő balzsamolajával
szenteld fehérré zilált vágyaim!
És
jóságod meleg, szitáló permetével
fürdesd meg szívem ezer éktelen
sebét!
Hajolj fölém lelkeddel aranybaldachinként,
s fonnyadt,
ténfergő józanságomat
részegítsd boldog mámorossá
szerelmednek
szikrázó óborával!
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Hajolj fölém lelkeddel aranybaldachinként!
Karácsony, hósubás Karácsony!
Karácsony!
légy velem!
Mert ma fehérebb minden álom,
ma tisztább minden
gerjelem,
s ma vérzőbb, sajgóbb minden fájdalom.
Ó Asszonyom!
Karácsonyváró riadt
Asszonyom!
Te kihűlt fészek szélén csüngesz árván,
s a
csónakod ég-föld között
sodródik sötét vizek árján.
Karácsony fehér éjjelén,
ha meggyujtod
a gyertyácskákat:
váratlanul ott termek én.
És nem csinálok egyebet,
csak
kiszakítom szívemet,
és harmatosan könnytől-vértől
Te árva
fádra felakasztom.
E vérző szívbe vesd a horgonyod
Karácsony
fehér éjjelén,
s a csónakod ég-föld között,
örvények, orv
szirtek között
megdacol minden gyehennával,
égzengéssel,
földindulással.
Nem a poéta mondja ezt Neked,
hogy
szép szavak borától részegüljön!
De Ádámod, ki végzetesen
tudja,
hogy már időtelen időkre
egybe-torkollott kettőnk kósza
útja,
s hogy a Veled szüretelt könnyből, vérharmatból
sikongó,
zengő, fehér örömöknek
és kurjongató, piros mámoroknak
óbort
igérő drága mustja csurran.
(Laafelden, egy régi ádventben, mikor egy láthatatlan kéz kiejtett a Fészekből: így zsolozsmáztam karácsony elé).
Tavasz!
Rügyek, folyókák, barna
hantok,
és kankalinos vidám patakpartok,
bizsergés, élet,
vérnek muzsikája!
Tavasz!
Mi lesz velem, mi lesz velem,
ha
Te meglepsz egy jázminszagos éjjelen?
Mi lesz velem, ha rám köszöntesz,
s
tavaszi dalra, táncra vársz;
s virágfüzéres királyi
pálcáddal
seregszemléden körüljársz,
s a híveid közt nem
találsz;
vagy ott találsz,
de lógó fejjel, borostásan,
s
még hósubásan, zuzmarásan?
Tudd meg, hogy én mindig csak rólad
álmodom,
és nyűtt vonóval is csak neked muzsikálok.
De most
gazos a kertem és a nimfám
holt tavaszok bimbós emlékein
mereng
búsongva kertemnek kócos pázsitján.
Ó jer! Könyörülj Tavaszisten!
Segíts
rajtunk jószívvel Tavaszisten!
S nimfámnak
a holt avarra hulló
könnyeit
varázsold Mába vágyó,
Mába virágzó rózsafákká!
S
illesd királyi pálcáddal dermedt szivét,
hogy érezze az új
tavasznak
mézes, virágporos illatát, szinét!
Mert mi lesz
máskülönben énvelem,
ha a parázna kikelet
reám köszönt egy
jázminszagos, fülledt éjjelen?!
Kell még egy verset írnom Hozzád,
mielőtt
ránk esteledik,
mielőtt elhangzik a végső "istenhozzád!"
S e versben meg kell mondanom:
fenn ne
akadj
én csetlő-botló boldogtalanságomon.
Hiszen Te csak leültél
a lehangolt,
árva spinéthez;
és mert a csámcsogó környezet untatott:
kivertél
rajta
pár bennfelejtett, csengő-bongó futamot.
S míg szemed
messze elmélázott:
nem vetted észre, hogy
a megérintett
billentyűk alól
halk cseppekben a szívem vére fogy.
Csalódtunk mind a ketten.
Mert mind a
ketten mást kerestünk.
Én tél haváig, tél fagyáig nyíló
őszirózsát
gyökerestül és erdei földestül
elvadult kertem bús
csalitosába.
Te csak pár nyárvégi virágnak
bódító
illatát
momentán üres porcellánvázádba.
És így történt, hogy
eltévedtünk,
és az őszi kirándulásból
külön utakon tértünk
vissza.
Én üres szívvel, Te üres vázával.
S mégis, versemben azt is izenem:
tudom,
hogy egyszer
megtépázottan, szárnyszegetten
megbújni vágysz
még remete szívemen.
Akkor, ha síró kedved támad:
Jövel!
A
frigyszekrénynek kulcsa ott van Nálad!
(Ez üzenet alá egy régi, régi dátum illenék).
Tehozzád szálljon, Asszonyom, ez ének,
ki
lépni tudsz a szívem ütemére!
* * *
A kis hugomhoz, aki rámhajolt,
s mint
édestestvér, féltő szeretettel
hozzásimult bús árvaságomhoz
a
részvéttelen emberáradatban.
A jó pajtáshoz, vidám cimborához,
ki
három szem hamuban sült pogácsán,
mérföldeket lépő csizmában
s
egy piros szívvel tarsolyában
világgá indult énvelem.
S a jóbaráthoz, ki szivembe látott,
s
megértett benne minden furcsaságot.
Aki leszállt velem mély kutak
fenekére,
és felrepült a csillagfényes égbe.
Ki elcsatangolt -
kéz a kézben -
velem viharban, napsütésben
tághorizontú
csúcsokon,
rideg, lidérces ormokon,
magányos
világítótornyokon.
Ki szíve szerint jó volt mindenekhez,
fűhöz,
virághoz, futosó bogárhoz
és csetlő-botló emberekhez.
S az Asszonyomhoz!
Az álmok, vágyak
édes Asszonyához!
Én Hamupipőkémhez,
ki fehértejes szűzi
lázzal
minden csókomra újjászületik!
Ki bárányfelhős kék szemekkel,
s
titoktapintó halovány újjakkal
morzsolhatja a kályhazúgban
a
csókos nászok kába közein
a vékás, szürke robotot.
Ha Te kihullsz az életemből:
betemetem
a mély kutat,
melyből Téged itattalak,
s a kút tövén - komor
toron -
az arany vályut,
az árva sátort földig rombolom.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Egyetlen, szilaj öleléssel
átölelem a
lelkedet,
parázsló fehér testedet,
és nem eresztlek, nem
eresztlek!
Szeretlek, nem eresztlek!
Kenyeres
Pajtásaimnak,
kik
először szerették és szavalták verseimet
Azt mondjátok, osztályos cimborák,
azt
mondjátok: már nem tudok mulatni;
lecsüggedt karral és kalitkás
szívvel
csak gubbasztok az unszoló pohárnál,
csak ácsorgok az
öröm házatáján,
és didergek a pislogó tüzeknél
a hűlt parázsba
révülő szemekkel.
Hát igen!
Mert voltak évek dér s
zimankó nélkül.
Tavasz rózsállott szívben és szemekben.
Öröm
és jóság - vidám istenek -
karöltve járták énvelem az
utcát,
csengő kacajt köszöntve búsra, dáridósra.
Bokréta
nyílott hetyke kalpagomnál,
s a kedvem tarka pántlikákban
lengett
szeszélyes, színes, játszi libbenéssel.
Azóta tőlem
elpártoltak a csélcsap
istenek.
Azóta
gödrös, rögös, sóhajos útakon
kenetlen
nyikorog a szekerem.
S ha néha mégis ereszem alá
bekandikálnak
kósza mámorok;
riadtan hallom, fázós rezzenéssel
cifra
utcáknak koldus zsivaját,
s látom kavargó, nyüzsgő
áradását
kenyért ziháló vézna rongyosoknak,
s boromba csorog
minden jajszavuk,
s a kurjantásom mint egy torz zsolozsma,
örömre
bénán, gyáván összecsuklik.
Mert a szomszédban mindennap temetnek!
Annak
a púpos, gyulladtszemű
koldusnak,
kivel
a Gyöngyös-hídnál szoktam találkozni
Millió koldusok,
miként kincses,
tavaszos tengerentúlra
vágyó őszi fecskeraj:
összeverődtek
egy
óriás, penészes, rongyos armadában
a hulladékos Inségparton.
Összeverődtek.
És sárgás, aszott,
markoló karjaikat
valami őrjöngő, fel-felhördülő
sóvárgással
tárják a süketnéma messzeség felé.
És
kétségbeesett,
mohó jajongásaikat
úgy lóbálják az
üzenetszállító szélben,
mint zsolozsmázó pap a tömjénfüstölőt
a
gyertyafényben fürdő feszület felé.
Millió koldusok
valamit várnak
évezredek óta:
megváltó jelt a csillagtalan éjtszakában,
valami
állítólag megigért,
sugaras, holnapos naptámadatot.
Minden
örömüket
erre a hozsannás ünnepre tartogatják
s ehhez a
hozsannás szíváradáshoz rejtegetnek
kopott, korgó
koldustarisznyájuknak mélyén
még néhány toldott-foldott,
málladozó miatyánkot.
Éhes, lázas, feneketlen szemgödreik
mint
irgalmatlan, vak puskacsövek merednek
a rohadt, ingoványos,
süllyedő holnap felé,
a guruló, menekülő morzsák felé,
béna,
lyukas, közönyös szíveink felé!
Várnak!
És egyre türelmetlenebbül
várnak!
Mert késik
a tulsó partról a megváltó jel.
S
csüggedten hadonászó karjaik
kimerülten aláhanyatlanak
a
visszhangtalan, reménytelen semmibe.
S millió
koldusoknak
fuldokló, csalódásos zokogása
tompa,
fenyegető
földalatti mennydörgésként morajlik
az ázott,
hulladékos Inségparton.
Szegények hulló könnyeit számolom...
Tóth
Kálmánnak,
ki
ezt a sürgető, könnyes üzenetemet
elsőnek
kapcsolta be - a
mikrofon
előtt
- az emberszívekbe.
Szegények hulló könnyeit
számolom
egymásbaömlő,
embercsapás, sóhajos
utcasorokon.
Utcára került királyi szemét!
Egyenkint és
vékonyka szalagokban
csorog a sok könny szerteszét.
S én
számolom:
tíz, száz, ezer és millió,
csepp, ér, folyam és
óceán!
S a vörhenyeges láthatáron:
új Vízözön,
kozmikus,
szörnyű Vízözön!
Szegények hulló könnyeit számolom.
A
szanaszét guruló gyöngyöket
eső és hólé
porral, piszokkal,
hulladékkal
a szennycsatornán egybemossa.
De én ebben az
undorító
moslékban is látom a könnyeket:
mert véresek,
mert
vörösek,
mert számosabbak
minden szemétnél, hulladéknál,
amely
a megsereglett könnyek árján
mosdik, sodródik, üdvözöl,
elkárhozik.
Szegények hulló könnyeit számolom
a
jóllakottaknak kövér,
süket küszöbein
s rideg, taszító
ablakrácsokon.
Minden istenadta cseppje
hulltában ólomszemmé
merevül,
s tompán koppanva zörget
a zsúfolt kamrák, boldog
tűzhelyek körül.
S csodálatos:
nem hallja senkisem,
vagy
alig valaki
a rimánkodó, fenyegető kopogást,
a szakadatlan,
jégesős morajt.
Szegények hulló könnyeit
számolom
barakok, gyárak, bérkaszárnyák férges vackán,
s
könnyes malterből születő
új, cifra palotákon.
Minden
istenadta cseppje
hulltában kis fulánkos lánggá lobban,
mely
gyujt, ahova cseppen.
S csodálatos:
nem látja senkisem,
vagy
alig valaki,
mint nyaldossa az éhes lángözön
fejünk felett
a
korhadó, kiszolgált,
szúette, ósdi gerendázatot!
Szegények hulló könnyeit számolom
fülledt
csapszékek, lebujok
olcsó, keserves, bűnös mámorában,
temetőknek
és templomoknak kolduskapujában,
a könyörülő Jézusisten
útszéli
pléhkeresztjének tövén.
Számolom szünös-szüntelen,
nappal és
éjjel, úton-útfelen,
amerre az inség terem.
Minden istenadta
cseppje
hulltában maró vitriollá evesül.
S csodálatos:
nem
veszi észre senkisem,
vagy alig valaki,
miként dagad
a
rákos tályog napról-napra
a testemen, a
testeden,
mindenkinek
kínok között vonagló, gennyes testén!
Szegények hulló könnyeit
számolom
titokban meglapulva
vityillók kormos, csüggedt
pitvarában,
s kis vékás malmok üres gádorában.
Most
immel-ámmal
forog még a malom.
De mi lesz, hogyha ez a
keserű,
véres és örvényes könnyáradat
egy sűrű éjjel
zúgó
robajjal rászakad
a váró, szomjas zsilipekre?
Mi lesz??
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Testvéreim!
Mondanék valamit!
Szedjük
össze a szerteguruló
véres könnycseppeket,
mielőtt még az
áradat
egy vérözönös, szörnyűséges,
kozmikus új világcsodává
nem dagad.
S fogjunk hozzá még máma!
Mert hull a könny, csak
egyre hull,
s fölöttünk a könnypárás ég is
mindjobban sűrűl,
komorul.
Próbáltad-e már Testvér?
Nem fanyar
arccal,
nem álszégyentől kényszerítve vetni
a megalázkodó
nyomornak
markába egy-két panaszos garast
s szived felé nyíló
riadt szemébe
egy emberséges, atyafiságos tekintetet!
Hanem magad szántából
megállani
egy
hányódó, testvértelen vándor előtt,
és szólni
lágyan csorgó
szíves szavakkal:
"Testvér!... Mi fáj?"
S
szereteted hegesztő balzsamával
megfüröszteni teste-lelke poklos
sebeit,
és megfoltozni rongyos tarisznyáját
s még rongyosabb
hitét Istenben-emberekben!
Vagy
a jóság ösztönös sugallatára
az
elhömpölygő érzéketlen emberáradatból
magadhoz vonni
egy
céltalanul csetlő-botló
sápadt, maszatos, mezítlábas
gyereket;
puhán fejére tenni atyás kezedet,
és szomorú,
könnyes szemébe nézve,
szólni:
"Fiacskám!... Mikor ettél
utoljára?..."
És jóllakatni
irgalmad áldott,
fogyhatatlan mannájával,
és felruházni
irgalmad meleg,
gyémántpitykés köntösével!
*
Próbáld meg egyszer, Testvér!
Nagyobb
lész Nagy Napoleonnál!
Ember leszel!
S a rád csillanó nedves
szemek mélyén
megpillantod az Isten szivárványos mosolyát!
Toronyi
Istvánnak
az
égő asztagok rőt árnyékából.
Kenyér!
Mindennapi kenyér!
Hajszolt,
körülzsolozsmázott kenyér!
Puha, fehér, vajas kenyér!
Könnyel
dagasztott fekete kenyér!
Ó égből harmatozó drága manna!
Életté,
vérré váló kegyes ajándékod
miért nem ér
el minden éhes,
tátott szájhoz?
S ha áldás vagy:
hát miért átkoz
annyi
kínlódó földi pária?
Ó szörnyű törvény: enni
kell!
Aprónak-nagynak: enni kell!
Mindennap: enni kell!
S e
rettentő kényszerűséget
meg nem válthatod semmivel.
Olcsó
kenyércsatákon kopnak körmeink,
és legmunkásabb
izmainkat,
legpirosabb vércseppjeinket,
legteltebb
vágyainkat
fülledt kenyérbányákban tékozoljuk.
Minden áldást
felhabzsol a falánk gyomor,
a szívnek alig jut belőle,
a szív
csak mostoha hamupipőke.
Egy óriási, nyüzsgő fészek ez a föld.
S
a fészek szélén milliónyi
kiszikkadt-tikkadt tátott száj,
s
kétannyi mohó, dülledt szem.
S mennyi szikrázó, éles, csattogó
agyar
a szájak sötét, gonosz üregében!
Fegyelmetlen, rekedt
zajongással lesik
a fészekrakó Gondnak-Szeretetnek
feléjük
lóbált vékony gilisztáit,
s minden hulló morzsáért
ádáz
előzködésben marakodnak.
Pedig valahol - mondják - állanak
nagy,
érintetlen, mesés kenyérasztagok,
hogy jószimatú, fürge
csordapásztorok
arrafelé terelgessék
a kopár ugaron,
sovány
gizen-gazon
sinylődő embernyájat.
De jaj, valami
irgalmatlan,
babonás átok ül
az odavivő útakon!
S a
pásztorok s a botorkáló embernyáj
a váró, kövér asztagokhoz nem
találnak.
Uram! A Te utad a szeretet!
A gyűlölet
iszapos, kátyus, kenyértelen útjairól
tereld le népedet!
És
mutasd meg nekünk bujkáló,
süllyedező ösvényedet.
Mutasd meg
újra ragyogó orcádat
s utad végén a kenyeret,
mert roskadozunk
a törvény alatt,
és minden gyermekedhez
nem jut még ma sem el
a betevő falat!
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
A kornak méhe újra viselős!
Ideje
eljött új világcsodáknak!
Szükség van új kánaí menyegzőre
és
új, lakasztóbb, áldottabb kenyérre!
Kocsis
Lászlónak
a
kenyértelen, katlanos városvégről
Itt ácsorognak
az aranyos
Szentháromság-szobor körül,
s komoran néznek ablakszemeibe
a
kirakatos, cifra házsoroknak.
Itt kering
- mint kipányvázott, vak
planéta -
a három Isten mágneses vonzókörében
pórázos sorsuk
napról-napra
a simára koptatott vasrács tövén.
Télen összebújnak,
mint éhes,
gémberedett verebek,
s majd kiugranak sóvár szemeik,
ha
harapásnyi kenyeret
látnak a soron elkocogni,
vagy ha kullogó
eb agyarán
szimatolják a lopott koncot.
Szenes szekerek
hulladékán
csiholnak pár dekányi meleget
jégbefagyott fészkük
alá,
melyben vacognak dermedt fiókáik.
Tavasszal kissé megvidulnak,
és
gyáván-satnyán
bennük is megbizsereg valami.
S ha bódítóan,
begyesen
egy virágszál lejt erre kegyesen:
illatát érzik régi
nárciszoknak,
s szájukban összefut a nyál.
De aztán köpnek egy
bagósat,
s visszazuhannak tetves rongyaikba.
Így hulladoznak-fonnyadoznak
napjaik
reménytelen, sivár kenyérlesen
az aranyos
Szentháromság-szobor körül.
Pedig
egy rosszszagú, morzsázó
hivatalban
naponként anyakönyvelik
az újszülött könnyeket, a
veszteglő veritéket,
s a templomokban szünet nélkül prédikálják
-
vámosoknak és farizeusoknak -
a mezítlábas Názáreti boldogságos
kenyerét,
a közösvályus egy-akolnak melegét!
Az égre tárom két karom,
s felnyúlva,
mint egy piramis,
sikongó szívvel így esengek:
"Uram!
Köszönöm minden
áldomásodat!
A vért, velőt, egészséget, erőt,
s annyi
irtózatok között
a csüggedetlen élni-akarást!
Köszönöm
örömök,
bánatok után
loholó kóbor, vaksi lábaim,
és munkás, harcos,
öklös karjaim;
az izmaim,
a ragadozó karmaim,
s a magamon
vívott győzelmeim!
És köszönöm
a kályha álmos, téli
dünnyögését,
a mindennapi kenyeret,
a sátoros napok borát
s
a melengető hónodalján
megbúvó,
sárral tapasztott puha
fészket,
s a fészekalja vidám csipogását!
Köszönöm! De - ne vedd zokon! -
borod
ecetté válik néha torkomon,
és fojtogat az ünnepi kalács.
Én
szégyellem a jóllakást,
míg annyi éhes gyermekednek
száraz,
penészes kenyérhéj se jut
talán.
(Mert - lásd - legenda lett a
mennyei Tejút
és legenda a földi Kánaán!).
S szégyellem puha
bársonypamlagom,
amelyen kéjjel nyujtózkodhatom,
míg annyi
hajléktalan gyermeked
rohadt szemétdombokon didereg.
Most vicsorgató, csikasz
ordasok
üvöltenek
a fészkem alján éjjelente.
Ne hajszold
őket a
feneketlen, lidérces életmocsarakba!
De irgalmadból s
kenyerünkből
szelj nékik is naponta egy-egy falatot;
adj
tiszta, meleg kuckót aklaidban
s parányi emberséges örömet
minden
hányódó, kivert gyermekednek!
Uram!
Ha igaz, hogy Te akaratod
nélkül
nem hullhat el egyetlen hajunkszála:
mívelj csodát a
szíveinkkel,
s mívelj új csodát a kenyérrel s borral!"
Állott a zuhogó esőben
a szemétdombos
Perint-parton
egy lyukasernyős novemberi fa alatt.
Körötte ázott béna árvasága:
a vedlett
ágy,
a csámpás szekrény,
az elcsigázott háromlábú szék,
az
éhség terhétől megroppant asztal.
Mellette gunnyasztottak a
latyakban
csapzott hajjal, tyúkmelles véznasággal
elválhatatlan
cimborái:
a Nincsen és a Nincs-hova!
Így önti ki az élet néha
a városvégi
fertályokban
az ínség inaszakadt, bujkáló ürgéit
lakbéres
hónapoknak kátyus fordulóin.
Kerültem a tekintetét,
s az ágyára sem
mertem nézni.
Mert tudtam,
hogy én se osztom meg vele ma
este
a fedelem,
a kenyerem,
s hogy köpenyemet vele el nem
felezem.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
De ő csak állt a nyirkos novemberi
őszben
- komor, nyugtalanító árnyék -
és legközelebbi
rokonait:
a hullongó faleveleket leste,
míg meg nem szánta
bitangságát
s halkan melléje nem kuporodott
a csillagtalan
este.
Didergő böjtvégi hajnalokon
kileskelek
a
jégcsapos eresz alól,
s szimatolom a megkésett tavaszt.
Mert
hétrőfös szakállal,
vastag subában járt a tél,
s a hó
alatt
minden sóvárgó életcsíra elalélt.
De nem a szokott, mindenévi vedlést
várom,
a pajzán, langy szellők virágbatáros érkezését,
a
fészekpárnázó májusi megbizsergést.
És nem az első ibolyák
kiváncsi kék szemét
a madárfüttyös bokrok alján.
És nem az
első pitypalatynak beharangozását
a kamaszodó zöld vetésből.
Nem!
Nem! Én többre várok
a jégvirágos rács mögött!
Tavaszt várok a szemnek, szívnek,
gondolatnak.
Ujjongó, hallelujás újjászületést
kenyérben,
vérben, emberségben.
A fagybadermedt álmok részeg
csordulását.
Tavaszt
minden fészkéből kihullott
madárnak,
minden cselédnek, társtalan bogárnak,
keszeg
zsellérnek, vattás palotásnak,
magyarnak, rácnak, győzőnek,
igásnak,
minden atomnak, az egész világnak.
Szivárványos, zengő tavaszt,
mely
rétjeiről, csodafáiról
mindenkinek marék virágot,
mindenkinek
gyűszűnyi örömkortyot érlel.
Nappal:
tenyérnyi kék
eget
mindenkinek felleges bánatára.
Éjjel:
pár álló
csillagot
mindenkinek útvesztős, kormos égboltjára.
Tavaszt, amelynek ősze:
nótázó,
édesmustú érés.
S tele: a mesepadkás kályhazúgban
új veritékre
újbizalmú szerszámköszörűlés,
vagy regényes kalandozás
cukorporos
erdők-mezők
szundító tarlóján-avarján.
Én Minden-Tavaszokat várok
életfullasztó
telek nélkül!
S csodaálcás, vajúdó éjeken
virrasztó hitem
kikocog elébe
a válaszúti boszorkánytanyákra.
S a könnyel
csorgó árokszélen meglapulva,
szomjas szemekkel-fülekkel lesi
az
égi és a földi jeleket:
a csillagjárás titkait,
jós madarak
szimatos vonulását.
Én Minden-Tavaszokat várok!
Vajjon
megérem-e,
vajjon megéred-é
a húsvétnapi hajnali kakasszót?
Ha én se, te se, - ő megéri!
Mert
valahol
a szenvedések köves országútjain
már dübörög,
már
elindult az új Tavasz,
s az anyaföldnek könnyes mélyén
már
mozdulnak az új csirák.
Álmos barlangi medvék!
Portyázó sarki
rókák!
Dögleső varjak, vijjogó sirályok!
Hess!!
Én
hajóroncsos, kopasz partokon
holt vizek virágzását várom!
Minden-Tavaszok érkezését várom.