---

Tartalom

Bevezetés helyett
A Repülő Akadémián jártunk
Évfolyamunk hősi halottai
Avatásunk óta meghaltak
Akik élünk és emlékezhetünk
Tizenhetükről nem tudunk
Parancsnokaink
Utószó
A fényképek és a borító magyarázata

---

Bevezető

Ha ezeket az egyéni életeket leíró életrajzokat idő és hely szerint sorrendbe vesszük, a magyar légierő utolsó háborús három éve és az utána következő idők repüléstörténetének olyan részleteit ismerhetjük meg, melynek sehol nincs írásos nyoma. Sok lelkesedés, hazaszeretet, fájdalom és szenvedés, családi örömök és veszteségek tarkítják e sorokat, melyek olyanok, mint maga az élet. A sorokat írók, az utolsónak avatott, - egy évfolyamhoz tartozó repülőtisztek hiteles visszaemlékezései, - bemutatják az amerikai, angol, francia és szovjet hadseregek lényegében hasonló, a háború után pedig a magyar bolsevikok magatartását a kis népek repülő katonáival szemben. Esetenként bepillanthatunk az 56-os és az azután történtekbe is, melynek tanúi, átélői, szenvedői voltunk.

Nagyon kicsi Magyarország és ezen belül nagyon kicsi volt a m. kir. repülőgépvezető-pilóta társadalom. Nagyrészt mindenki mindenkit ismert, hallott róla, tisztelte, ha közel, ha messze volt tőle, de mindenképpen feltétel nélkül szerette. Minden repülőtéren egyformák voltak a szokások, a körülmények, mindenütt otthon éreztük magunkat és mindig egy nagy családi hátteret éreztünk magunk mögött.

...

Ebben az emlékezésben természetesen sok a személyes jellegű dolog. Az ember arra emlékezik legjobban, ami vele történt. Ezért aztán igyekeztünk lehetőleg pontos időadatokat, kiképzési eseményeket, kiképzésünkben közreműködő személyek nevét is előkotorni emlékezetünkből. Jómagam a pontosság kedvéért előszedtem azt a néhány repülőleírást, melyet barátaim kölcsönöztek, a tablót, melynek negatívját Szabó Tibor nővére őrizte, a kanadai Magyar Szárnyakat, a II. világháborús repülő irodalmat és a Hadtörténeti Levéltár anyagát, ahol elsősorban a 101. vadászrepülő ezred parancsait, okmányait néztem át. Évfolyamunk legtöbb hősi halottját a Pumáknál temették. Más velünk kapcsolatos okmány sajnos nincs. Ritka kivétel évfolyamunk első éves akadémikus és karpaszományos rangsorozati jegyzéke parancsnokaink aláírásaival.

Ahányan vagyunk, annyiféleképpen értékeljük a visszaemlékezőket és próbáljuk magyarázni bizonyítványainkat. Vannak olyanok, akik a nagyobb szigorúságot és vakfegyelmet hiányolják akkori katonaéletünkből, kiképzésünkből, mert akkor "ha ez lett volna, többre mentünk volna." Mások azt mondják, hogy "a vakfegyelem a bakáknak való". A repüléshez szakmai intelligencia tartozik és egyikőnk (helyes) megítélése szerint "az erre való nevelés színvonala volt gyenge. Gondolj csak a sok nem vagányságból eredő géptörésre, vagy kiképzés közbeni halálra! A nebuló nem volt képes felmérni, hogy mire alkalmas és mit bír el a gép. Ezt bokacsattogtatással nem lehet pótolni."

S voltak az özvegyek, feleségek, családtagok leveleikkel. Közülük csak egyet: "....nagyra értékelem az ön szívósságát, amiért ismét megkeresett levelével. Nem csak édesapám osztálytársát becsülöm Önben, hanem azt az embert, aki újra és újra próbál, ha célját el akarja érni. Ez az Önök mindent próbált korosztálya. A mienk egy életúnt, meglopott, százszor becsapott... Kívánom, hogy terveiket valóra válthassák. Ehhez kívánok erőt, egészséget, Isten áldását, őszinte tisztelettel..." Én pedig ezúttal továbbítom Nektek, barátaim és bajtársaim az Úrban, mint az EMLÉKKÖNYV íróinak ezeket a véleményeket és jókívánságokat.

Gödöllőn, 1994. augusztus 20-án,
avatásunk 50. évfordulóján
dr. Farkas Jenő

---